Polgári Eszter AZ ÖSSZEHASONLÍTÓ JOG AZ EMBERI JOGOK EURÓPAI BÍRÓSÁGÁNAK GYAKORLATÁBAN, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL AZ EURÓPAI KONSZENZUS VIZSGÁLATÁRA
cím doktori értekezésének tézisei
Témavezet : Dr. Kardos Gábor, egyetemi tanár Nemzetközi Jogi Tanszék
Budapest, 2011 Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola
Tartalomjegyzék
1. A KUTATÁS CÉLJA ÉS KONTEXTUSA ................................................. 3 2. AZ ELVÉGZETT KUTATÁS ÉS ANNAK MÓDSZEREI ...................... 5 2.1. ÁTTEKINTÉS ..................................................................................................... 5 2.2. MÓDSZERTAN ................................................................................................... 9 3. A KUTATÁS EREDMÉNYEI.................................................................. 10 3.1. KÖVETKEZTETÉSEK .......................................................................................10 3.2. A HASZNOSÍTÁS LEHET SÉGEI......................................................................13 4. PUBLIKÁCIÓK ......................................................................................... 15 4.1. A TÉMÁBAN MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK .......................................................15 4.2. EGYÉB PUBLIKÁCIÓK......................................................................................15
2
1. A kutatás célja és kontextusa Az értekezés tárgya az Emberi Jogok Európai Bírósága által végzett jogösszehasonlítás
vizsgálata,
különös
tekintettel
a
tagállami
jogszabályok
összevetésén alapuló európai konszenzus gyakorlati alkalmazásának értékelésére. A kutatást a nemzetközi jogot – különösen az Európa Tanácson belüli jogvédelmet – az elmúlt évtizedekben jellemz trendek igazolják. Ennek három aspektusa jelent s a disszertáció szempontjából: 1. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye mára megkerülhetetlen referenciapontnak számít, amikor az emberi jogok védelmér l beszélünk; fontos hivatkozási alap a tagállamok alkotmány- és rendes bíróságai, valamint az Európán kívüli bíróságok és nemzetközi jogvéd
testületek
számára. Ugyanakkor említésre érdemes, hogy az Egyezmény sem egy jogi vákuumban m ködik, az azt értelmez Bíróság szükségszer en kapcsolatba kerül
az
Európa
Tanácsot
alkotó
államok
nemzeti
jogával
és
joggyakorlatával. Ezenkívül a globalizáció és a nemzetközi kapcsolatok fejl dése okán az azonos szinten m köd
jogvéd
fórumok közötti
kapcsolat is egyre intenzívebbé válik: Anne-Marie Slaughtert idézve megállapítható, a bíróságok párbeszédbe elegyednek egymással és ennek a dialógusnak maga az Emberi Jogok Európai Bírósága is részesévé válik. 2. Az Európa Tanács mára negyvenhét tagállamot egyesít, az Egyesült Királyságtól kezdve az 1990-es években csatlakozott poszt-szovjet tagállamokig. A nemzeti jogrendszerek sokszín sége, az emberi jogok védelmét is érint
eltér
fejlettségi szintje ezért felveti a kérdést:
érvényesül-e a nemzetközi jog közvetít
funkciója ebben a sokszín
rendszerben? Valki László az emberi jogok kontextusában ezt a funkciót a politikai kultúra közvetítésének nevezte: a fejlettebb jogintézmények fokozatosan elterjednek a kevésbé fejlettebb államokban is. Adódik a kérdés: megfigyelhet -e ez a pozitív egymásra hatás az európai jogvédelmi rendszerben, vagy fennáll az a többek által felvetett lehet ség, hogy az emberi jogok terén rosszabbul teljesít
államok elkerülhetetlenül negatív
irányba befolyásolják az Egyezmény biztosította védelmet?
3
3. Az Egyezményt több, mint hatvan évvel ezel tt szövegezték. A szövegben található általános megfogalmazások, illetve a társadalmi és jogi változások egyaránt szükségessé teszik, hogy a Bíróság az Egyezményben foglalt jogoknak a kor elvárásainak megfelel értelmezést adjon. Ennek során az Emberi Jogok Európai Bírósága szubszidiaritása okán els sorban a tagállami jogfejl dést szem el tt tartva adhat új tartalmat a jogoknak vagy emelheti az addig garantált védelmi szintet. Természetesen a jogkiterjesztés lehet sége csak abban az esetben valósulhat meg, ha igazolni tudjuk: az emberi jogvédelem terén rosszabbul teljesít államok nem ronthatják le a Bíróság által már kimunkált védelmi szintet. A nemzeti jogfejl dést szem el tt tartó jogfejleszt jogértelmezés módszertanilag helyes eljárása a jogösszehasonlításon alapuló el remutató következtetések beemelése a joggyakorlatba. Az elmúlt közel hat évtizedes esetjog kimunkálta az Európai Emberi Jogi Egyezmény értelmezése során irányadó módszereket és alapelveket, ezek alapját részben a szerz dések jogáról szóló Bécsi egyezmény, részben maga az Egyezmény adja. Ebben a már kialakult rendszerben kell kijelölni az id ben kés bb jelent ssé vált jog-összehasonlítás helyét is. Az összehasonlító jog alkalmazásával – elméletileg – az Emberi Jogok Európai Bírósága is reflektálhat a nemzetközi jog és a tagállami jogrendszerek változásaira. Az értekezés abból az alapfelvetésb l indult ki, hogy az összehasonlító jogi érvelés mind a nemzetközi jogi források, mind a nemzeti jogrendszerek vizsgálata során megjelenik. El zetesen megállapítható: a valóságban ez nincs így. Ezért a disszertáció szempontjából lényeges elválasztani a jog-összehasonlítást a más bírói fórumok gyakorlatára vagy az Egyezményen kívüli jogforrásokra történ hivatkozásoktól. Utóbbiak beemelése esetén nem beszélhetünk szükségszer en összehasonlító jogi érvelésr l, ezek a hivatkozások gyakran csupán szimbolikus jelent séggel bírnak az ügy végkifejlete szempontjából. A dolgozat célja tehát annak vizsgálata, milyen jelent séget kapnak a nemzetközi jog forrásai, a nemzeti jogszabályok és a tagállami bíróságok gyakorlata az Egyezmény értelmezése során, illetve hogyan jelennek meg ezzel összefüggésben az összehasonlító jogi érvek és mi az összehasonlító jogi elemzés hatása a jogértelmezésre. A dolgozat a következ konkrét kérdésekre keres választ: 4
1. Melyek az Egyezmény értelmezése során irányadó értelmezési módszerek
és
alapelvek,
és
alkalmazásukból
milyen
általános
következtetések vonhatók le az emberi jogok európai védelmére vonatkozóan? 2. Miként kapcsolódik be az Emberi Jogok Európai Bírósága a bíróságok párbeszédébe? A dialógusban való részvétel eredményez-e valódi jogösszehasonlítást?
Esetleges
nemleges
válasz
esetén:
milyen
jelent séggel bír a horizontális kommunikáció? 3. Igazolható-e a tagállami jog-összehasonlításon alapuló konszenzusanalízis az Egyezmény rendszerében? 4. Hogyan jelenik meg a Bíróság joggyakorlatában a konszenzus-analízis? Milyen elemei vannak a vizsgálatnak? 5. Módszertanilag
a
konszenzus-analízis
megfelel-e
a
jog-
összehasonlítással szemben támasztott követelményeknek? 6. Hogyan kapcsolódik az általánosnak tekintett értelmezési alapelvekhez a tagállami szintre irányuló jog-összehasonlítás? 7. Vajon több-e az összehasonlító jogi hivatkozás az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatában, mint az aktivista döntések utólagos igazolása?
2. Az elvégzett kutatás és annak módszerei 2.1. Áttekintés A disszertáció középpontjában az összehasonlító jogi érvelés és azon belül is az európai konszenzus vizsgálata áll. A konszenzus-analízis a dolgozat felfogásában a tagállami mérlegelési szabadság határainak kijelölését jelenti a tagállami jogszabályok és gyakorlat összehasonlítása alapján. A dolgozat elfogadja azt a szakirodalmi álláspontot, miszerint a tagállami jogszabályok és gyakorlat összehasonlításán alapuló konszenzus-analízis nem tekinthet
önálló értelmezési
módszernek, annak jelent ségét a hagyományos értelmezési technikák fényében lehet csak megítélni. Ezért a vizsgálat szempontjából szükséges ezen módszerek és alapelvek áttekintése.
5
Az általános értelmezési keret bemutatását szolgáló els fejezet külön tárgyalja a Bécsi egyezményb l levezethet kontextuális és jogfejleszt Egyezményre jellemz
értelmezési módszereket, így a grammatikai,
vagy dinamikus jogértelmezést, a kizárólag az
értelmezési alapelvekt l, az autonóm fogalmaktól és a
tagállamokat megillet mérlegelési szabadságtól (margin of appreciation). Az Emberi Jogok Európai Bírósága által rendszeresen alkalmazott értelmezési technikákat alapul véve megállapítható: 1. Az Egyezmény egy autonóm normatív rendszer, amelynek szabályait és fogalmait az Emberi Jogok Európai Bírósága önállóan határozhatja meg. 2.
ködésének kezdetét l fogva a Bíróság elkötelezte magát az Egyezmény dinamikus, a kor változásaira reflektáló értelmezése mellett.
3. A strasbourgi jogvédelmi rendszer szubszidiaritásának okán a tagállami mérlegelési szabadság elismerésével a Bíróság esetenként rákényszerül saját felülvizsgálati kompetenciájának korlátozására. Az írás ebben a kontextusban határozza meg az összehasonlító jogi érvelés helyét. A bíróságok dialógusában a strasbourgi Bíróság már nem csupán az emberi jogok hatékony védelmének követend mintájaként jelenik meg, hanem maga a Bíróság is befogadóvá válik. A nemzetközi és nemzeti szabályok joggyakorlatba történ beépítése történhet az összehasonlító jogon keresztül, de amint azt a második fejezet felvázolja, a horizontális kommunikáció során a Bíróság nem alkalmaz összehasonlító jogi érveket, ezért helyesebb ezeket a kitekintéseket az együttm ködés körébe sorolni. Az e körben vizsgált ítéletek igazolják: a legtöbb esetben nincsen gyakorlati relevanciája az egyre inkább az ítéletek kötelez elemévé váló nemzetközi jogi összefoglalóknak. A dolgozat különös jelent séget tulajdonít a Kínzás Elleni Európai Bizottsággal (CPT) és a strasbourgi testület természetes szövetségeseivel, a civil szervezetekkel való együttm ködésnek. El bbi esetében els sorban a tényfeltáró jelentések átvételér l (például a börtönkondíciókat vizsgáló Orchowski v. Poland ügyben), míg utóbbi körben az amicus curiae beadványokban közreadott összehasonlító jogi elemzések befogadásáról beszélhetünk (kit
példa a Liberty beadványa a
Sheffield and Horsham v. the United Kingdom ügyben). Az áttekintés igazolja a dolgozat alapfelvetését: a Bíróság nem vonakodik a joggyakorlatába küls forrásból
6
származó anyagokat beépíteni, így minden feltétel adott az Egyezményen kívüli forrásokra alapított jog-összehasonlítás alkalmazására. A dolgozat gerincét a tagállami szintre vonatkoztatott jog-összehasonlítás és az azon alapuló konszenzus-analízis adja. Az esetjog alapján nem állítható, hogy a tagállamok jogszabályainak és az azokhoz kapcsolódó gyakorlat összehasonlító vizsgálata minden esetben konszenzus-analízist eredményez, ezért a harmadik fejezet röviden ezen esetkör bemutatására is kitér. Nem tartható a John L. Murray által képviselt álláspont, hogy az összehasonlító jog idegen az Egyezmény rendszerét l: a jog-összehasonlító módszer alkalmazását igazolja a Preambulumban hivatkozott közös örökség. Emellett egy pragmatikus indokot is találunk a tagállamok jogrendszereinek változására tekintettel lév jogértelmezés mellett: az Egyezmény értelmezése
és
a
tagállami
jogrendszerek
közötti kapcsolat
hangsúlyozásával a Bíróság saját legitimációját er sítheti és így elkerülheti a túlzott aktivizmussal kapcsolatos vádakat. Az európai konszenzus vizsgálata az esetjogban számos elnevezés alatt megjelenhet, ezeket a negyedik fejezet tekinti át. A szerz
különbséget tesz a
megszorító és a dinamikus, tendenciákra alapított konszenzus-analízis között. A megszorító konszenus körébe olyan fogalmakat sorol, mint az európai konszenzus (European consensus), a közös alap (common ground), a tagállamok nagy többsége (great majority of member states) által követett gyakorlat, a közös európai mérce vagy megközelítés (common European standard or approach). Ezen típusú konszenzus-analízis jellemz je, hogy viszonylag nagy, a matematikai többséget meghaladó elfogadottságot feltételez. Ezzel szemben dinamikus vagy kiterjeszt konszenzus-analízis alkalmazása során a Bíróság els sorban trendekre vagy tendenciákra utal. A Bíróság e körben hivatkozik a kialakulóban lév konszenzusra
(emerging
European
consensus),
a
folyamatosan
európai növekv
konszenzusra (an ever growing European consensus) vagy a nemzetközi és összehasonlító jogban megfigyelhet
kialakuló trendre (developing trend in
international and comparative law). A konszenzus-analízis típusainak vizsgálata során a dolgozat kitér az esetjogban a jog-összehasonlítás mellett megjelen formákra, így a szakért i konszenzusra és az esetenként vizsgált közmegegyezésre is. Az esettanulmányok jól illusztrálják ezek egymáshoz való viszonyát. Mivel az Egyezmény alapvet célja az egyéni jogok 7
védelme a többségi vagy állami akarattal szemben, a szerz abból a feltételezésb l indult ki, hogy a közmegegyezés csak másodlagos szerepet tölthet be az egyéni jogok értelmezése során. Ezt azonban a Bíróság közelmúltban hozott ítéletei – így például az A., B. and C. v. Ireland ügyben – részben cáfolják. Az ötödik fejezet a konszenzus-analízissel szemben felhozott módszertani kifogásokat tekinti át. A dolgozat harmadik fejezete felvázolta a jogösszehasonlítás általános szabályrendszerét, az értékelés ezen elvárások mentén történik. A strasbourgi Bíróság által a konszenzus-analízis során alkalmazott jogösszehasonlítás számos problémát vet fel és a szakirodalmi kritikák – mint például a Laurence Helfer, Paulo Carozza vagy Jeffrey Brauch által felvetett kifogások – e téren megalapozottak. Hiányzik a jog-összehasonlítás során elvárható mélység és fegyelmezettség, ami kétségbe vonhatja az érvelés helytállóságát. A vizsgált esetjogi példák alapján nehéz egy el relátható követelményrendszert felállítani és a Bíróság a tagállamoktól elvárt jogállami garanciákat is áthágja a saját gyakorlatában. Ez végs soron a teljes európai jogvédelmi rendszer legitimitását veszélyezteti. A dolgozat végül megvizsgálja, milyen kapcsolatban van a konszenzus-analízis más, az els
fejezetben bemutatott értelmezési módszerekkel. A konszenzus-
analízisnek a disszertáció által elfogadott fogalma is jelzi, a tagállami jogösszehasonlításon alapuló érvelés els sorban a tagállami mérlegelési szabadság (margin of appreciation) meghatározása során nyer kiemelt jelent séget. A konszenzus-fogalmak közül els sorban a megszorító konszenzus-analízis vizsgálata jelenik meg a tagállami diszkrécióval összefüggésben. E körben a szerz ügycsoportot
különböztetett
meg:
elhatárolta
a
Bíróság
két
felülvizsgálati
jogosultságának korlátozását az ún. közös alap (common ground) hiányára tekintettel, attól az esetkört l, amelyben a Bíróság az érdemi, a jogkiterjesztés lehet ségét is magában foglaló vizsgálat során támaszkodik a megállapított európai konszenzusra és erre hivatkozással sz kíti a tagállamoknak biztosított mozgásteret. Az els
csoportot a dolgozat a névjogi esetek (Stjerna v. Finland, etc.) és a
közerkölcs védelmével igazolni kívánt jogkorlátozások (például Otto-PremingerInstitut v. Austria) példáján mutatta be, míg az utóbbi körben a dolgozat többek között az S. and Marper v. the United Kingdom ügyet emeli ki.
8
A konszenzus-fogalmak másik csoportja els sorban a jogfejleszt jogértelmezéssel kapcsolódik össze: a tendenciákra hivatkozás a joggyakorlatban a dinamikus megközelítéssel gyakran eredményez jogkiterjeszt döntést (lásd például a Stafford v. the United Kingdom ügyet). Emellett, bár kisebb jelent séggel, a tagállami jogösszehasonlítás alapját képezheti az Egyezmény fogalmainak adott autonóm tartalmak meghatározásának is. A Bizottság már 1968-ban a nemzeti jogokra tekintettel határozta meg az Egyezmény 6. cikkének alapfogalmait (Twenty-one Detained Persons v. Germany). A disszertáció igyekszik teljes képet adni az összehasonlító jog strasbourgi alkalmazásáról, illetve jöv be mutatóan meghatározni azokat a területeket, ahol bár a jog-összehasonlítás kézenfekv
lenne, a Bíróság jelenleg mégis mell zi a
módszer alkalmazását, így a nemzetközi forrásoknak és a hasonló mandátummal bíró jogvéd fórumok – például az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság vagy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága – gyakorlatának vizsgálata során.
2.2. Módszertan A disszertáció alapját két forrás adja: az Egyezményre vonatkozó szakirodalom és az esetjog áttekintése. Az els sorban angolszász szakirodalom feldolgozása a teljesség igényével történt: a dolgozat törekedett arra, hogy átfogó és kiegyensúlyozott
képet
adjon
az
Egyezmény
értelmezésével
foglalkozó
tudományos írásokról és bemutassa azokat akkor is, amikor a szerz nem értett egyet az abban foglaltakkal. Emellett szintén a dolgozat részét képezik a tágabb témában közreadott magyar nyelv publikációk. A szakirodalmi hivatkozásokat esettanulmányok egészítik ki. Bár az elemzés els sorban az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéleteire hivatkozik, az értekezés nem mell zte a már megsz nt Bizottság gyakorlatát és az elfogadhatósági döntések is részét képezik az írásnak. Terjedelmi okokból a teljes joggyakorlat áttekintése nem lehetséges, a dolgozat igyekezett a vizsgálat szempontjából leginkább releváns és a szerz
személyes érdekl désére is számot tartó döntéseket áttekinteni. Az
esetjogi hivatkozások között ezért több, a magán- és családi élet védelmét garantáló 8. cikk alatt eldöntött ügyet találunk. A dolgozat nem törekedett az esetek átfogó, tartalmi ismertetésére és elemzésére, az írás a vizsgálat szempontjából releváns
9
érvelést vizsgálja. Az esetek vizsgálata alapján a szerz
a szakirodalom által
egyel re még le nem fedett kérdésekben jutott meghatározó következtetésekre. A vizsgált források körében említend k még a Bíróság által használt jogforrások: az Emberi Jogok Európai Egyezménye, az Európa Tanács Statútuma, a szerz dések jogáról szóló Bécsi egyezmény, a Nemzetközi Bíróság, az Amerika-közi Emberi Jogi Bíróság, az Egyesült Államok Legfels Bírósága és az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága által hozott – a dolgozatban hivatkozott – ítéletek és határozatok, az Európa Tanács Parlamenti Közgy lésének határozatai és a Kínzás Elleni Európai Bizottság jelentései. Ezek vizsgálatát az esetelemzések tették szükségessé és ismeretük hozzájárult az esetjog és a Bíróság döntései mögött húzódó érvelés alaposabb megértéséhez.
3. A kutatás eredményei 3.1. Következtetések A disszertáció alapján nem kétséges: mára a jog-összehasonlítás részét képezi a Bíróság állandó gyakorlatának. Az általánosnak tekintett értelmezési módszerek alapján megállapítható, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága állandóan két ellentétes irányba ható er mentén próbálja kijelölni a saját helyét. Egyrészt, mint minden emberi jogi fórum esetében Európában is jelen van az egyetemes standardok megállapítására való törekvés, ami a legtöbb esetben harmonizációt kíván a Bíróságtól. Ez az elvárás húzódik meg az autonóm fogalmak használata és a jogfejleszt
jogértelmezés mögött. Ugyanakkor az Európa Tanács esetében is
kiemelt érték a tagállamok sokszín ségének fenntartása: ez a joggyakorlatban leginkább a tagállami mérlegelési szabadság elismerésében érhet tetten. A jog-összehasonlítást ezen er vonalak mentén kell elhelyezni. A tagállami jogszabályok és gyakorlat összehasonlításán alapuló konszenzus-analízis nem tekinthet
önálló értelmezési módszernek, ezt az esetjogi példák is kit
illusztrálják.
Bár
a
konszenzus-alapú
érvelés
levezethet
a
en
tagállamok
Preambulumban hivatkozott közös örökségéb l, helyesebb alkalmazásának pragmatikusabb igazolását elfogadni: a védelmi rendszer legitimitását er síti, ha a Bíróság az Egyezmény értelmezése során kapcsolódik a tagállamokhoz és ezzel
10
igazolja ellentmondásos döntéseit. A vizsgált esetek azonban azt mutatják, hogy ez az igazolás is csak részben helytálló; mára a Bíróság kevesebbet hivatkozik a konszenzusra az aktivista megítélés jogkiterjeszt döntéseinek indokolása során. A dolgozat kísérletet tett az esetjogban használatos elnevezések kimerít felsorolására. A joggyakorlat vizsgálata azt mutatja, elválik a konszenzus megszorító és kiterjeszt
értelemben történ
használata.
El bbi esetben
beszélhetünk európai konszenzusról vagy közös alapról, míg utóbbi körben a ritkábban hivatkozott trendek és tendenciák említhet k. A két csoport külön kezelése nem csupán az eltér
értelmezési módszerekkel és alapelvekkel való
kapcsolat vizsgálata szempontjából releváns. Más mércével mér a strasbourgi Bíróság, amikor hagyományos, minimalista konszenzus-analízist alkalmaz: az esetjogból vett példák alapján kijelenthet , hogy a mindenkori tagállamok matematikai többségénél nagyobb elfogadottságot feltételeznek az e körbe tartozó fogalmak. Az esetjog e téren konzisztens: az 1981-ben eldöntött Dudgeon v. the United Kingdom ítélet és a 2011-es Bayatyan v. Armenia egyaránt a fenti következtetést támasztja alá. A konszenzus-analízist a disszertáció számos kritikával illette. Az elnevezések sokszín ségén túl problémát jelent az, hogy alapvet en hiányzik az átlátható és következetesen alkalmazott módszertan. Nem egyértelm
továbbá, mikorra
várható, hogy a Bíróság konszenzus-alapon be fog avatkozni aktívan a jogfejl désbe; az esetjog sajnálatos módon semmiféle iránymutatással nem szolgál e téren. A sokat vitatott Marckx v. Belgium ügyben például néhány tagállam gyakorlata és egy nemzetközi jogi egyezmény alapján közbelépett, míg az a Vo v. France ítélet szinte teljesen mell zi az ítéletben megállapított konszenzust a végkövetkeztetések során. Ezzel a Bíróság olyan alapelveket sért, mint az el reláthatóság és kiszámíthatóság elve, amelyet egyrészt elvár a tagállami jogszabályoktól, másrészt magára nézve is irányadónak tart, amikor például a korábbi esetjogtól való eltérés lehet ségét mérlegeli. Az esetek nagy részében nem világos, mi képezi az összehasonlítás alapját, bár a Nagykamara közelmúltban hozott ítéletei adnak némi reményt arra, hogy ez lassan megváltozik. A korábbi szakirodalmi kritikákkal – így Paulo Carozza álláspontjával – szemben az értekezés nem fogadja el, hogy a konszenzus-keresés, különösen annak megszorító módja a jogkiterjeszt
döntések igazolásaként jelenik meg a 11
joggyakorlatban. Ha a módszertanilag hasonlóképpen kifogásolt tagállami mérlegelési szabadság doktrínájával összefüggésben vizsgáljuk, az esetjog alapján egyértelm
a következtetés: a konszenzus-hivatkozások alapvet en konzervatív
jelleg ek. A Bíróság a közös alap hiányára utalva nagymértékben korlátozza saját felülvizsgálati kompetenciáját. Az ide tartozó ügyek esetében nem ritka, hogy a jogkorlátozási teszt szükségességi elemét nem is tekinti át a testület (lásd például a Wingrove v. the United Kingdom ügyet). Hasonlóképpen visszafogja a Bíróságot a konszenzus-analízis akkor is, amikor az Egyezményben védett jog hatályával kapcsolatos vizsgálat során merül fel. Nagyszámú tagállam azonos gyakorlata esetében sem automatikus a joggyakorlatban a jogkiterjesztés. A konszenzus hiánya korlátozza a Bíróságot a jogfejleszt jogértelmezés során is: a lassan kialakuló tagállami egyetértés sok esetben igazolja a megszorító értelmezést. Ez alól csak a dinamikus konszenzus-fogalmak jelentenek kivételt, amelyek akár megszorító értelemben vett konszenzus hiányában is igazolhatnak egy-egy aktivista döntést. Ez különösen abból a szempontból kifogásolható, hogy a vizsgált esetek alapján látható, mennyire önkényes a konszenzus-analízis alkalmazása. Az esetjog alapján kijelenthet , hogy az eljáró tanácson múlik alkalmaz-e egyáltalán tagállami jog-összehasonlítást és az is, részletszabályokig men
mire
nézve keres közös gyakorlatot. A
vizsgálat hosszú id re gátat vethet a jogfejlesztésnek
(Rees v. the United Kingdom), míg a szabályozási alapelvekben való egyetértés – például a deszegregációt illet en (D.H. and Others v. the Czech Republic) – könnyebben igazolhatja az Egyezmény dinamikus értelmezését. A közelmúlt döntései – így az ír abortusz tilalmat támadó A., B. and C. v. Ireland vagy a feszület iskolai elhelyezésér l szóló Lautsi and Others v. Italy ügyekben hozott nagykamarai döntések – igazolják: a konszenzus-analízis könnyen menekül úttá válik a Bíróság számára. A szabadon irányított tagállami jogösszehasonlítás alapján a Bíróság hajlamos meghátrálni és az állam javára dönteni. A konszenzus-analízis jelenlegi formájában biztosan nem alkalmas arra, hogy hozzájáruljon
az
Európa
Tanács
egészére
jellemz
alapjogi
katalógus
kialakításához. Ez természetesen mára részben adott, hiszen az Egyezmény alapján a joggyakorlat a jogok jelent s részénél kimunkálta azt a minimumot, amely alá egyik tagállam sem mehet, ugyanakkor a konszenzus-alapú érvelés aránytalanul visszafoghatja a Bíróságot a jogfejlesztés során.
12
Ideális esetben – amint ezt néhány esetjogi példa is mutatja – a konszenzus-analízis legitimációs tényez ként m ködik. A Bíróság azzal, hogy visszacsatol a tagállami jogrendszerekhez, fenntartja az egyensúlyt a szuverenitást korlátozó és a tagállami sokszín séget tiszteletben tartó funkciója között. A tagállami jog-összehasonlítás azt is lehet vé és egyben szükségessé teszi, hogy a testület reflektáljon a nemzeti szinten bekövetkezett változásokra, így biztosítva, hogy az Egyezmény értelmezése megfelel a kor elvárásainak. A módszertanilag fegyelmezett, el relátható és kiszámítható konszenzus-analízis alkalmas lehet arra, hogy áthidalja a szakadékot a margin of appreciation és a dinamikus jogértelmezés között. A pozitív példák ellenére a konszenzus-analízis jelenlegi formájában gyakran ártalmas: az érvelés esetlegessége és a módszertani bizonytalanságok veszélyeztetik a Bíróságba és azon keresztül az egész európa tanácsi rendszerbe vetett bizalmat. Nem elvárható, hogy minden ítéletet részét képezze valamiféle összehasonlító vizsgálat, viszont nem szerencsés megalapozatlan utalásokkal leértékelni a konszenzus-vizsgálat jelent ségét. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának is meg kell találnia az egyensúlyt: kívánatos lenne, ha a testület csak akkor hivatkozna összehasonlító jogi érvekre, ha azok érdemben befolyásolják a döntést. A jelenlegi gyakorlat alapján nem elhamarkodott kimondani, hogy számos olyan esettel találkozhatunk, ahol csupán szimbolikus jelent sége van a nemzeti és nemzetközi jogi szabályok beemelésének. A disszertáció azonban nem állítja, hogy nincsenek a helyes irányba mutató jelek és nem is érvel az összehasonlító jogi vizsgálat kiiktatása mellett. A módszertanilag megfelel és megalapozott konszenzus-analízis mindenképpen a Bíróság hasznára válik.
3.2. A hasznosítás lehet ségei A Bíróság joggyakorlatáról már b séges szakirodalom áll rendelkezésre, ám ezek nem, vagy csak röviden térnek ki a jogértelmezésnek a dolgozat által elemzett irányaira. A disszertáció ezért egy új területet fed le, ahol egyel re hiányoznak az átfogó elemzések. Szintén nem találunk példát olyan kimerít áttekintésre, amely egy-egy sz kebb esetkörön, vagy az összehasonlító jog egy-egy aspektusán túl vizsgálta volna a komparatív érvelés jelent ségét az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában. 13
A konszenzus-analízis mára egyre nagyobb teret nyer, így az értekezés segítségére lehet azoknak a gyakorló jogászoknak, akik egy-egy megosztó vagy éppen jogfejlesztést kívánó kérdésben folytatnak stratégiai perlést az Emberi Jogok Európai Bírósága el tt. Nem mell zhet
szempont, hogy az esetjog részletes ismeretében a magyar
jogalkotó elkerülheti az esetleges strasbourgi elmarasztalást. A disszertáció esetösszefoglalói és az értelmezési gyakorlat bemutatása hozzásegítheti a jogalkotó és jogalkalmazó szerveket, hogy eljárásuk során az alapjogok egyezménykonform értelmezését kövessék. A Bíróság ítéleteiben azonosított fejl dési irányok irányt ként szolgálhatnak a magyar jogalkotó számára is: még abban az esetben is körvonalazzák a strasbourgi gyakorlat irányát, amikor a Bíróság csak kialakuló konszenzusra utal. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata jól mutatja: a kialakulóban lév konszenzus alapján a Bíróság fokozatosan elkezdi lesz kíteni a tagállami mozgásteret az adott kérdésben. Az államot elmarasztaló döntések tehát megel zhet ek a joggyakorlat nyomon követésével.
14
4. Publikációk 4.1. A témában megjelent publikációk A strasbourgi bíróság és az európai konszenzus. Értelmezési módszer vagy utólagos igazolás? Fundamentum vol. 9 (2005) no. 1, 5-13. o. Az európai konszenzus, különös tekintettel a magánélethez való jogra. Collega vol. 9 (2005) no. 2, 202-205. o. Sztraszburgszkij
szud
i
jevropejszkij
konszenszusz.
Szravnyityelnoje
Konsztitucionnoje Obozrenyije vol. 52 (2005) no. 3, 105-113. o. Az európai konszenzus: elmélet és gyakorlat. Collega vol. 11 (2007) no. 2-3, 59-63. o. The European Convention on Human Rights and the Case-Law of the European Court of Human Rights in Hungarian Judicial Practice. Fundamentum vol. 12 (2008) no. 5, 73-82. o. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntéseib l. Állandó rovat, évi négy szám, Fundamentum, 2006 óta. Polgári, Eszter – Uitz, Renáta: Tágra zárt szemek. Café Bábel (2011) no. 63, 31-36. o. Halmai Gábor – Enyedi Krisztián – Németh Attila – Polgári Eszter – Sólyom Péter – D. Tóth Balázs: Alkotmányos és nemzetközi emberi jogi követelmények a rendes bíróságok gyakorlatában In: Fleck Z. szerk.: Bíróságok mérlegen II. Budapest, 2008, Pallas, 75-184. o.
4.2. Egyéb publikációk A homofób gy löletbeszéd elleni jogi fellépés lehet ségei – Az Alkotmánybíróság és a jogalkotó csatája. In: Takács J. szerk.: Homofóbia Magyarországon. Budapest, 2011, L’Harmattan Kiadó, 118-128. o. (megjelenés alatt)
15
Fighting Homophobia in the Hungarian Legal System. Slowly Evolving Standards. In: A. Gasparini – L. Trappolin – R. Wintemute szerk.: Confronting Homophobia in Europe. Hart Publishing, Oxford, 2011, 203-232. o. (megjelenés alatt) Halmai Gábor – Polgári Eszter: Hungary: The Impact on Freedom of Expression. In: V. Jaichand – M. Suksi szerk.: 60 Years of the Universal Declaration of Human Rights in Europe. 2009, Intersentia, 179-196. o. Halmai Gábor – Polgári Eszter – D. Tóth Balázs: Raport krajowy – Wegry. In: J. Barcz szerk.: Ochrona Praw Podstawowych w Unii Europejskiej. Warsawa, 2008, C.H. Beck, 319-346. o. Halmai Gábor – Polgári Eszter – D. Tóth Balázs: Country Report for Hungary. In: J. Barcz szerk.: Fundamental Rights Protection in the European Union. Warsawa, 2009, C.H. Beck, 327-356. o. Halmai Gábor – Polgári Eszter – Sólyom Péter – Uitz Renáta – Verman Martin: Távol Európától. Fundamentum vol. 13 (2009) no. 1, 89-108. o.
16
