POLGÁRI ELJÁRÁSJOGI FÜZETEK VIII

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM ÁLLAM- ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR Polgári eljárásjogi tanszék

POLGÁRI ELJÁRÁSJOGI FÜZETEK VIII.

A POLGÁRI ELJÁRÁSJOG IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

Budapest, 1976

1

T A R T A L O M Dr. BALOGH IMRE A Pp új szankciórendszere a gyakorlatban Tartalmi kivonat német nyelven Dr. BAJORY PÁL Az egyezség jóváhagyása Tartalmi kivonat német nyelven Dr. NÉVAI LÁSZLÓ A költségtényező szerepe a polgári perben Magyarországon Tartalmi kivonat német nyelven Dr. RAKVÁCS JÓZSEF A lakáskiürítési határozatok végrehajtása Tartalmi kivonat német nyelven Dr. SOMLÓ KLÁRA A törvényen alapuló tartási perek eljárásjogi problémái Tartalmi kivonat német nyelven Dr. GYARMATI SÁNDOR A termelőszövetkezeti tagsági vitákból származó perek időszerű eljárásjogi problémái Tartalmi kivonat német nyelven Dr. ORBÁN LÁSZLÓ A hangfelvétel alkalmazásának néhány kérdése a polgári eljárásban Tartalmi kivonat német nyelven Dr. BACSÓ JENŐ – dr. BORSA IVÁN – dr. SCHELNITZ GYÖRGY A mikrofilm szerepe és jelentősége a polgári perben Tartalmi kivonat német nyelven Dr. SCHELNITZ GYÖRGY – TIMÁR PÁLNÉ dr. Jogi képviselet a szakszervezeti jogsegélyszolgálat keretében Tartalmi kivonat német nyelven Dr. RÉVAI TIBOR A polgári eljárási jogalkotás helyzete és az újabb reformok Franciaországban Tartalmi kivonat német nyelven Dr. HORVÁTH KATALIN Az angol polgári perjog szankciórendszere – figyelemmel az USA jogára is Tartalmi kivonat német nyelven Az ELTE Polgári Eljárásjogi Tanszéke mellett működő Tudományos Munkaközösség tevékenységének bibliográfiája (1974-1975) Tartalmi kivonat német nyelven

2

Dr. HORVÁTH KATALIN ügyvéd

AZ ANGOL POLGÁRI PERJOG SZANKCIÓRENDSZERE – FIGYELEMMEL AZ USA JOGÁRA IS

3

Ez a tanulmány az ELTE Polgári Eljárásjogi Tanszékének az Igazságügyi Minisztériummal kötött kutatási szerződése keretében készült. T a r t a l o m I.

MÓDSZERTANI BEVEZETÉS ...................................................................................... 5   1. Szemléleti kérdések .............................................................................................................. 5   2. Az angolszász polgári per alapstruktúrája és a felek kötelezettségei ................................... 6   3. Ismertetésünk módszere és szerkezeti felépítése.................................................................. 8   II.   AZ ANGOL ÉS AZ AMERIKAI POLGÁRI PERJOG FORRÁSAI ÉS A POLGÁRI TÖRVÉNYKEZÉS – DIÓHÉJBAN ............................................................ 9   4. Jogforrások ........................................................................................................................... 9   5. Törvénykezési szervezet ..................................................................................................... 12   6. A polgári peres eljárás vázlata ............................................................................................ 14   III. KÖTELEZETTSÉGEK ÉS SZANKCIÓK AZ ANGOL ÉS AZ AMERIKAI POLGÁRI PERBEN ....................................................................................................... 16   7. Bevezetés ............................................................................................................................ 16   8. A jóhiszemű eljárás ............................................................................................................ 18   a) A zaklató perek korlátozása (Restriction of vexatious actions) 18 b) Jóhiszeműség a keresetindításban és a védekezésben .................................................. 18   c) Sommás ítélet iránti kérelem rosszhiszemű előterjesztésének következményei .......... 19   d) Jóhiszeműség az alaki kifogások megtételénél ............................................................. 20   9. A felek együttműködési kötelezettsége .............................................................................. 20   a) Jelentkezési kötelezettség (appearance) ........................................................................ 21   b) Megjelenési kötelezettség (attendance) ........................................................................ 22   c) Értesítési kötelezettség .................................................................................................. 25   d) Iratfeltárás és az okiratok bemutatása (discovery and inspection) ............................... 26   10. Állítási kötelezettség......................................................................................................... 29   a) Előkészítő iratváltás (pleading) ..................................................................................... 29   b) Kérdőpontok (interrogatories) ...................................................................................... 33   c) Beismerés (admission) .................................................................................................. 35   11. Az igazmondási kötelezettség .......................................................................................... 36   12. A bizonyítási kötelezettség ............................................................................................. 37   13. A költségviselési szabályok jelentősége a perbeli magatartások szankcionálásában ....... 38   14. A contempt of court .......................................................................................................... 39   15. Jogorvoslat a szankciók ellen ........................................................................................... 42   IV. A SZANKCIÓRENDSZER ÉRTÉKELÉSE A HATÉKONYSÁG SZEMPONTJÁBÓL ....................................................................................................... 42   16. Általános értékelés ............................................................................................................ 42   17. Az egyes szankciók hatékonysága. ................................................................................... 44   DAS SANKTIONSSYSTEM DES ENGLISCHEN ZIVILPROZESSRECHTS – MIT RÜCKSICHT AUF DAS PROZESSRECHT DER USA ................................................. 48  

4

I. MÓDSZERTANI BEVEZETÉS 1. Szemléleti kérdések Az angolszász jogrendszer bármely területét vizsgáljuk, legelőször óhatatlanul a különlegességek tűnnek szemünkbe. Számtalan furcsaság, archaikus maradvány, illogikus kombináció lepi meg a kontinentális jog szigorú logikai felépítettségéhez szokott olvasót. „Hagyatéki, házassági és hajózási ügyek osztályát” találjuk a Főtörvényszék – High Court kebelében. Hogy jönnek ezek össze? Nincsenek fix tárgyalási határnapok: listán teszik közzé a tárgyalásra kerülő ügyeket, és mikor az egyikkel végez a bíró, akkor beszólítja a következő ügyben esetleg már napok óta várakozó feleket, tanukat; ügyvédeket, A Főtörvényszék átszervezése 1970-ben megtörtént úgy látszik, a mai törvénykezési szervezetnek 1883-ban történt létrehozása óta áltelt csaknem 90 év elég volt ahhoz, hogy az angolok is átérezzék a végrendeletek, a válóperek és az admiralitáshoz tartozó ügyek össze nem illőségét. (Bár egy szellemes szójátékkal megmagyarázták: ez az osztály foglalkozik a roncsokkal: életek, házasságok és hajók roncsaival. Vagy egy másik: itt találkozik a három W-betű: wills végrendeletek, wifes – asszonyok és wrecks – roncsok.) A tárgyalási határnapok kérdését 1946-ban tűzték napirendre, de a fix határnapok mindenütt elfogadott rendszere még ma sem kizárólagos. A helyzet – és az angol jogászok szemléletének – jellemzéséül iktassunk ide egy idézetet az erre vonatkozó parlamenti bizottsági jelentésből: „Arról is értesültünk, hogy az európai kontinensen rendszerint rögzítik a tárgyalások időpontját, de úgy érezzük, hogy a kontinentális bíróságok igazságszolgáltatása és eljárása olyan alapvetően különbözik a miénktől, hogy semmiféle összehasonlításnak nem lenne értelme. Tisztában vagyunk vele, hogy az ügyek határnapjait az egész Nemzetközösségben rögzítik, és bár elismerjük, hogy nem lenne bölcs dolog más országok tapasztalataira támaszkodni, amelyeknek az eljárása különbözik a miénktől, amennyire meg tudtuk állapítani, Anglia a világ egyetlen civilizált országa, ahol a peres felekkel nem közlik magától értetődően, hogy mely időpontban fogják tárgyalni ügyüket.1 Sokkal többről van szó tehát, mint a társadalmi-gazdasági rendszer által meghatározott jogrendszerbeli sajátosságokról. Hiszen mondjuk Franciaország társadalmi rendszere is legalább annyira eltér a miénktől, mint Angliáé, jogi gondolkodásmódja mégis összehasonlíthatatlanul közelebb áll hozzánk. Schmitthoff egyik megjegyzése jól megvilágítja a szembetűnő különbségek okát: „A német jogi gondolkodást professzorok alakították ki, a francia még mindig azoknak a filozófusoknak a szellemét tükrözi, akik a franca forradalom atyjai voltak, de az angol jogi gondolkodást az évszázadok során a gyakorló jogászok fejlesztették ki, akik elsősorban eljárásjogban gondolkoztak.2 Amint a fenti idézet alapján láthattuk, a kontinentális és az angolszász jog gyökeres eltéréséből az angolok azt a következtetést vonták le – legalábbis még a 40-es évek közepén –, hogy fölösleges nekik a kontinentális jogot tanulmányozni. Kimondva vagy kimondatlanul, de lényegében ugyanez a nézet uralkodott sokáig a Csatorna túlsó oldalán is. Ma már – különösen Anglia közös piaci tagsága óta – a helyzet a nyugat-európai tőkés országok viszonylatában radikális változásnak indult, immár nem elégszenek meg azzal, hogy az angol jog misztikus és áthatolhatatlan, sűrű dzsungel, amelyben kontinentális elme nem ismerheti ki magát, hanem különböző oldalakról megpróbálják felderíteni zeg-zugait. 1 2

Interim Report of the Committee on Supreme Court Practice Procedure, London, 1948-49. Prof. Dr. Clive M. Schmitthoff: Der Zivilprozess als Schlüssel zum englischen Rechtsdenken, Juristische Zeitschrift, 2/1972. szám, 38. old.

5

Meggyőződésünk, hogy a békés egymás mellett élés, a gazdasági, kulturális és tudományos kapcsolatok gyors fejlődésének korában a szocialista országok jogászai számára sem lehet érdektelen egy olyan jogrendszer tanulmányozása, amely a világnak igen jelentős és részben magasan fejlett területén él, hat, fejlődik – beválik. A megismerésnek már eleve a kapcsolatok kialakítása szempontjából is jelentősége van (külkereskedelemi), de azt sem lehet kizárni, hogy a gazdasági-társadalmi rendszerből és ezen túlmenően a jogfejlődés eltérő útjából adódó mélyreható különbségek ellenére egyben-másban fel tudjuk használni az angol jog tanulságait. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a jogrendszernek, mint a társadalmi felépítmény részének, megvan a maga relatív önállósága is, kialakulásánál olyan belső törvényszerűségek is szerepet játszanak, amelyek minden – bizonyos fejlettségi szintet elért – országban azonosak vagy hasonlóak. A jogrendszer nem elhanyagolható részét teszik ki a technikai elemek: a társadalmi rendszerből adódó célkitűzések megvalósításának többé vagy kevésbé hatékony módjai, melyeknek jó vagy rossz kidolgozása már nagymértékben függ a jogászi leleménytől és tudástól. Ezek a technikai elemek különböző súllyal vannak képviselve az egyes jogágakban: szerepük kevésbé jelentős a gazdasági alap által közvetlenül meghatározott egyes anyagi jogágakban, viszont nagyon lényegesek lehetnek az alaki jogban, ahol messzemenően érvényesülnek a célszerűségi szempontok is. A polgári eljárásjogra térve: ma már az angolok is szeretnék jogvitáikat lehetőleg gyorsan, olcsón, alaposan és – az ő kifejezésükkel élve tisztességesen (fairly), az igazságnak és igazságosságnak megfelelően eldönteni. Megint más kérdés= hogy adott esetben ők mit értenek igazságosság alatt, mi adja ennek tartalmát: nyilvánvaló, hogy ez már közvetlenül a társadalmi viszonyok függvénye (ami azonban sokkal inkább az eljárás „végtermékében” nyilvánul meg, mint magában az eljárásban). A mi számunkra sem lehet azonban minden tanulság nélkül való annak vizsgálata, hogyan, milyen módon érik el ezt a célt, milyen eszközöket dolgoztak ki ennek biztosítására. 2. Az angolszász polgári per alapstruktúrája és a felek kötelezettségei Ami az angol (és az amerikai) jogrendszer egészét illeti, néhány olyan vonását kell megemlítenünk, amelyek mar szinte önmaguktól kijelölik közelebbi témánk helyét és jelentőségét. Az angolok rendkívül büszkék jogukra, és ezen belül is kiemelkedő helyet kap a polgári eljárásjog, (Ennek nem mond ellent az, hogy gyakran kritizálják és élcelődnek felette.) Évszázadok során gondosan csiszolt, folytonosan tökéletesített műremeknek tekintik, amelynek nincs párja a világon. Nehéz egyetérteni ezzel a felfogással, már csak azért is, mert ami egyfelől előnye a jognak, az másfelől hátránya is: a magas szintű kidolgozottság fonákja a rendkívüli bonyolultság (ami mellett nagyon szépen megfér az archaikus egyszerűség, pl. a laikus bíráskodás és a laikusok által gyakorolt, jogszabályi kötöttségektől mentes választottbíráskodás). A számtalan útvesztőben pedig csak szakképzett jogász képes magát úgy, ahogy kiismerni, ezzel pedig gyakorlatilag megvalósul az ügyvédkényszer, éspedig nem csupán az igazságszolgáltatásban, hanem az élet sok más területén is. Látni fogjuk – a perjogi rendelkezések rendszeres kifejtése nélkül is –, hogy gyakran már-már öncélúnak tűnő buktatókkal teljesen lehetetlen helyzetbe hozzák a jogban járatlan és jogi képviselővel nem rendelkező feleket. A jogismeret vélelme Angliában még illuzórikusabb, mint bárhol másutt, így aztán a jogkereső közönség gyakorlatilag nem térhet ki az ügyvédek igénybevétele elől. Hogy ez a kényszerítés vagy késztetés mennyire tudatos vagy tudat alatti, azt nehéz eldönteni, de bizonyos, hogy jelen van.

6

Persze, az ügyvéd csaknem kötelező közreműködésének tagadhatatlan előnyei is vannak a felek és a bíróság szempontjából, amely utóbbinak vállairól rengeteg feladatot levesznek az ügyvédek. Hogy mennyire nélkülözhetetlenek a polgári perben, bizonyítja az is, hogy a polgári perrendtartásnak tekinthető – és a későbbiekben részletesen ismertetendő Rules of the Supreme Court (A Legfőbb Törvényszék Szabályai, rövidítve R.S.C.) elsődlegesen az ügyvéd által képviselt félről beszél, és csak másodsorban említi mindenütt a csupán személyesen eljáró felet. (Ez főleg a Legfőbb Törvényszékre – Supreme Court – vonatkozik, valamivel kisebb mértékben áll a county court-okra, a grófsági bíróságokra.) Ez a magyarázata annak, miért bízhatja az angol – és ugyanígy az amerikai – perjog szinte teljes egészében a felekre a pervezetést: mert mögöttük úgyszólván mindig ügyvédek állnak, Kifejezett ügyvédkényszer az R.S.C. Order 5, rule 6. és Order 80, rule 2. értelmében – csak annyiban áll fenn, hogy jogi személyek (bodies corporate), valamint kiskorúak és elmebetegek képviselői csak ügyvéd (solicitor) útján perelhetnek és perelhetők. A pulpitus másik oldala felől nézve – és némileg leegyszerűsítve – ez annyit jelent, hogy a tárgyaláson a bírák alig „dolgoznak”: nem kormányoznak, csak uralkodnak, nem kutatnak kérdések után, hanem csak eldöntik, hogy fel lehet-e őket tenni vagy sem. Ha a tárgyalást ökölvívó mérkőzéshez hasonlítjuk – és sportnemzetről lévén szó, ennek talán van bizonyos létjogosultsága –, azt mondhatjuk, hogy az angoloknál a bíró nem vesz részt magában a küzdelemben, hanem csak meginti a szabálytalankodót, ha nagyon elfajul a küzdelem, szétválasztja a feleket, és végezetül eldönti az eredményt. Az angolszász konstrukció – kitűnően képzett ügyvédeket feltételezve – bizonyára nem kis mértékben járul hozzá a döntések színvonalához, hiszen a bíró minden figyelmét erre összpontosíthatja, nem kell mintegy harmadik küzdőfélként, vitapartnerként részt vennie a felek párviadalában. Persze, jaj annak a peres félnek, akit nem képvisel ügyvéd. A felekre, akik mögött tehát tipikus esetben ügyvéd áll, ilyen módon eleve lényegesen nagyobb kötelezettségek háríthatók, mint például a mi polgári perjogunkban. Igaz, hogy az angol jogi szabályozás konkrétsága folytán azok a kötelezettségek, amelyek nálunk rendszerint általánosságban, elvi síkon fogalmazódnak meg, ott ilyen formában hiányoznak, viszont számos egyedi megnyilvánulásuk részletes szabályokban jut kifejeződésre (látni fogjuk például a jóhiszemű eljárás kötelezettségének különböző konkrét összetevőit). És tekintettel arra, hogy a pervitel elsősorban a felek feladata, a bíróság inkább csak ellenőrzést gyakorol fölötte, a kötelezettségek precíz teljesítésének igen nagy jelentősége van. Így érthető, hogy az angol perjogi rendelkezéseken nagy következetességgel vonul végig a klasszikus jogszabályi felépítésre jellemző hármasság: hipotézis, diszpozíció, szankció – olyannyira, hogy még az is előfordul, ha valamely kötelezettségnek történetesen nincs szankciója, azt a jogszabály külön kimondja. Mindez pedig – a polgári per konstrukciójának nagyfokú hasonlósága folytán – teljes mértékben áll az USA perjogára is. Miért érdekel ez bennünket? Hiszen nálunk igazán semmi olyan felfogásbeli változás nem várható, hogy a bírói pervezetés rovására igyekeznénk fokozni a felek aktivitását, vagy hogy a perjog még bonyolultabbá tételével presszionálnánk a jogkereső közönséget az ügyvédek igénybevételére. Mégis: a gyökeresen eltérő szemlélet ellenére a mi Pp-nk is magától értetődően vár bizonyos aktivitást a felektől, ró rájuk bizonyos feladatokat – s a probléma éppen az, hogy gyakran ezek precíz, időbeli teljesítését sem lehet elérni. Ezért hasznos lehet azoknak az eszközöknek a tanulmányozása, amelyekkel a jelenleginél bizonyos vonatkozásokban jóval nagyobb perbeli fegyelmet lehet megvalósítani. A későbbiekben részletesen bemutatandó angol-amerikai perjogi szankciókra jellemző a változatosság, a kombinációs lehetőségek széles skálája és a nagyfokú szigorúság. Statisztikai 7

adatok hiányában nem tudunk arra választ adni, milyen gyakran kerül sor egy-egy szankció alkalmazására. Éppen a jogi képviselet általános voltából és az ügyvédi karral szemben támasztott magas szintű szakmai és etikai követelményekből azonban arra következtethetünk, hogy ez aránylag ritkán fordulhat elő. A perjogi rendelkezések tehát elsősorban a felek jogkövető magatartása révén hatályosulnak. Potenciális lehetőségként azonban ott áll mögöttük a szankció, amelynek jelentőségét így nem szabad lebecsülnünk. Hiszen a legideálisabb szankció az, amit soha nem kell alkalmazni, mert maga a fenyegetés is kellőképpen ösztönöz a szabályok megtartására. Bár igen mélyreható eltérések vannak a magyar és az angol polgári perjog egész koncepciója, felépítése és részletmegoldásai között, a perjogra jellemző sajátos célkitűzések jónéhányát itt is, ott is megtaláljuk, főleg a peres felek magatartására vonatkozókat. Az angol és a magyar perjog egyaránt célul tűzi ki, hogy a felek jóhiszeműen gyakorolják jogaikat, együttműködjenek az igazság kiderítésében, igazat mondjanak, stb. stb. És ezek a részletazonosságok azok, amelyeken egész vállalkozásunk alapul. Perjogunk reformjának ugyanis egyik fő szempontja az volt és maradt, hogy a feleket minél hathatósabban bírják rá perbeli kötelezettségeik teljesítésére. A hatékonyság tekintetében pedig az angol perjog valóban példamutató lehet – habár ennek gyakran az az ára, hogy más, a mi számunkra ugyanilyen fontos szempontok (a valóság feltárása, az ügyvéd által nem képviselt fél segítése, a bírói mérlegelés korlátok közé szorítása stb.) részlegesen háttérbe szorulnak. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy számunkra is nyújthatnak bizonyos tanulságokat azok a módszerek, amelyek segítségével az angol perjog magas hatásfokkal képes biztosítani a perbeli kötelezettségek precíz teljesítését. De természetesen még a pozitívan értékelhető megoldások hasznosítása is csak többszörös áttételeken keresztül történhet meg – ennek kidolgozása azonban nem célja jelen tanulmányunknak. 3. Ismertetésünk módszere és szerkezeti felépítése Az ismertetés módszerét az a cél szabja meg, hogy végső soron saját részünkre igyekszünk tanulságokat levonni elsősorban az angol, másodsorban az amerikai polgári perjog megoldásaiból. Ebből adódik tanulmányunk szerkezete: a magyar polgári eljárás jogtudomány által kidolgozott fogalomrendszer alapján csoportosítjuk az egyes jogintézményeket, saját megfogalmazott célkitűzéseinket vetítjük rá az angol-amerikai perjogra, és azt vizsgáljuk, hogy ezeket a célokat – amennyiben egyáltalán megvannak – náluk milyen intézmények és hogyan szolgálják. E célok, elvek azonban ott legfeljebb implicite léteznek, kifejezetten elvi szintű jogtételekkel egyébként is csak igen ritkán találkozunk. A konkrét rendelkezéseket fogjuk tehát bizonyos virtuális alapelvekre visszavezetni, miközben azt vizsgáljuk, hogy mennyiben szolgálják ezek hatályosulását. Mielőtt azonban a szankciók kérdésére térnénk, nélkülözhetetlen a tágabb összefüggéseknek legalább általános körvonalazása, a legfontosabb viszonyítási pontok kijelölése. Máskülönben a közelebbi témánkba vágó részletszabályokat még hozzávetőleges helyességgel sem tudjuk értelmezni. Ezért mindenekelőtt a jogforrások, a törvénykezési szervezet és a polgári eljárás menetének igen vázlatos ismertetésére kerítünk sort, ismételjük, a teljesség igénye nélkül. Amint azt már a címben is jeleztük, elsősorban az angol perjogból indulunk ki. Ez nem foglalja magába Skóciát és Észak-Írországot, sőt a Csatorna-szigetekre vonatkozólag is találunk az angoltól eltérő rendelkezéseket, főleg a törvénykezési szervezet vonatkozásában, de az eljárásjog terén is. Ezek tanulmányozása azonban itt nem célunk.

8

Az USA polgári perjoga – bár a részletekben sok eltéréssel – szerkezetileg is, szemléletében is erősen hasonlít az angolra. Ezért a párhuzam következetes megvonásának igénye nélkül esetenként utalni fogunk a továbbiakban az egyes analóg intézményekre. Megjegyezzük azonban, hogy figyelmen kívül hagyjuk az USA egyes tagállamainak saját jogszabályait, és csupán a szövetségi perrendtartásra támaszkodunk. Ellenkező esetben óhatatlanul elvesznénk a részletekben. Általánosságban véve a jelen tanulmányban az USA perjogának csak másodlagos szerepet szánunk. Nem kívánjuk következetesen végigvinni az angol és a hatályos magyar polgári perjog összehasonlítását sem. Ha mégis itt-ott a magyar perjogból vett analógiával élünk, ennek célja kizárólag az egyes kérdések jobb megvilágítása. Témánk kifejtésénél az alábbiak szerint járunk el: Először is rövid összefoglalást adunk a jogforrások rendszeréről, és a polgári törvénykezésről, mindössze a mi szempontunkból legszükségesebbekre szorítkozva. Ezt követően a magyar eljárásjog-tudomány által kidolgozott alapelveket rávetítve az angol perjogra, sorra vesszük azokat az intézményeket, rendelkezéseket, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben elősegítik őnáluk ezeknek az érvényesülését. Rendszerezésünk alapjául tehát a peres felek kötelezettségeiben megnyilvánuló alapelvek szolgálnak. A legáltalánosabb alapelvvel: a jóhiszemű eljárással kezdjük, ennek keretében azonban az áttekinthetőség végett csak azokat a rendelkezéseket tárgyaljuk, amelyeket más, közelebbi kategóriába nem lehet besorolni. Ezután foglalkozunk a felek együttműködési kötelezettségével, majd az állítási, az igazmondási és a bizonyítási kötelezettséggel. Sorra vesszük ezeknek a kötelezettségeknek a konkrét megnyilvánulási formáit és a teljesítésüket biztosító szankciókat. Végezetül pedig – ismét csak az áttekinthetőség végett – külön kiemelve ismertetjük a perköltségviselés szabályait a perbeli magatartások szankcionálása szempontjából, majd a „bíróság megsértése” miatti büntetést, legvégül pedig a jogorvoslat lehetőségeit. Ezenközben elsősorban az írott jogforrásokra támaszkodunk, tekintettel arra, hogy a leglényegesebb rendelkezések immáron ilyenekben is testet öltöttek. Legfeljebb alkalmilag hivatkozunk csak a jogesetekre (cases). Ott, ahol ennek jelentősége van, röviden felhívjuk az olvasó figyelmét az angollal párhuzamos egyesült államokbeli jogintézményekre is, ennek során a legtipikusabb elsőfokú eljárást, a district court-okét (körzeti bíróságok) vesszük figyelembe. Ezek elsőfokú hatáskört gyakorolnak, nagy illetékességi területtel. Végezetül megkíséreljük néhány főbb szempont szerint értékelni az angol-amerikai eljárásjogi intézményeket: megvizsgáljuk, hogyan segítik elő a jogszabályi rendelkezések a gyorsaságot, a költségkímélést, az alaposságot, a valósághű és igazságos ítélkezést.

II. AZ ANGOL ÉS AZ AMERIKAI POLGÁRI PERJOG FORRÁSAI ÉS A POLGÁRI TÖRVÉNYKEZÉS – DIÓHÉJBAN 4. Jogforrások Az angol jogforrások rendszeréről önmagában is könyvtárakat írtak már. Itt mindössze néhány olyan sajátosságról teszünk említést, amelyeknek témánk szempontjából jelentősége van. Való igaz, hogy az angol „országos jogot”, a common law-t a szokásjog, a bírói gyakorlat és nem kis mértékben a gyakorlattal szorosan összefonódott jogtudomány formálta ki. A 9

fejlődés iránya azonban – főleg az utóbbi száz évben – egyértelműen az írott jogforrások fokozatos térhódítása felé mutat, amelyek a jog egyre nagyobb területeit ölelik fel. Eredetük szerint ezek az írott jogforrások gyakran csak a már kialakult gyakorlatot foglalták rendszerbe, és kitöltötték ennek hézagait. Esetjogi eredetüket elárulja a rendkívül kazuisztikus szabályozás. Gyakran találunk parlamenti törvényekben olyan szintű részletszabályokat, amelyek nálunk legfeljebb miniszteri rendeletekben fordulnak elő. A törvényi és a rendeleti szabályozás térhódításával párhuzamosan viszonylag háttérbe szorul az esetjog, a case law: szerepe egyre inkább az írott jogforrások értelmezésére és a joghézagok kitöltésére szorítkozik. Persze, még mindig jóval nagyobb jelentősége van, mint a kontinentális jogrendszerekben a bírói gyakorlatnak, de jelenleg már bízvást tekinthetjük elsődlegesnek az írott jogforrásokat, a statute law-t, a törvényi jogot. A jogforrások hierarchiájának élén a parlamenti törvények (Acts of the Parliament) állnak. A hivatalos lapon kívül az évente megjelenő „The Public General Acts” című kiadványban teszik közzé őket. Megjelölésük egyértelmű módja a hivatalos elnevezés és az évszám, bár angol források meg szokták adni azt is, hogy melyik király uralkodásának hányadik parlamenti ülésszakán hozott, sorszám szerint melyik törvényről van szó. A törvénykezési szervezetre és a polgári eljárásra vonatkozó törvények közül a legfontosabbak: Törvény a Legfőbb Törvényszékről (Supreme Court of Judicature Act), 1873 Egységes szerkezetbe foglalt törvény a Legfőbb Törvényszékről (Supreme Court of Judicature (Consolidation) Act), 1925 Törvény a grófsági bíróságokról (County Courts Act), 1959 Törvény az igazságszolgáltatásról (Administration of Justice Act), 1969 Törvény az igazságszolgáltatásról (Administration of Justice Act), 1971 Az angolszász jogrendszer külön ágát jelenti a bizonyítási jog, amely alapvonásaiban egységes a büntető és a polgári eljárásra nézve. Az alábbi törvények részben a bizonyítási jogra általában, részben pedig a polgári eljárás speciális bizonyítási szabályaira vonatkoznak: Törvény a bizonyításról (Evidence Act), 1877 Törvény az okirati bizonyításról (Documentary Evidence Act), 1882 Törvény az esküről (Oaths Act), 1888 Törvény az okirati bizonyításról (Documentary Evidence Act), 1895 Törvény az esküről (Oaths Act), 1909 Törvény a hamis esküről (Perjury Act), 1911 A bizonyításról szóló törvényt módosító törvény (Evidence Amendment Act), 1915 Törvény a bizonyításról (Evidence Act), 1938 Törvény a polgári perbeli bizonyításról (Civil Evidence Act), 1972 Ami a szűkebb értelemben vett polgári eljárást illeti, erre vonatkozólag az eddig felsorolt törvények legfeljebb csak általános utalásokat és néhány részletszabályt tartalmaznak. Részletes és átfogó szabályozása nem törvénnyel, hanem speciális jogforrással, az úgynevezett rule-okkal, szabályokkal történik. Az 1925-ös Supreme Court of Judicature (Consolidation) Act 99. szakasza (section 99) hívta életre a Supreme Court, a Legfőbb Törvényszék bíráiból álló Rule Committee-t, szabályozó bizottságot, s feladatául szabta a Legfőbb Törvényszék Szabályainak (Rules of the Supreme Court, rövidítve a továbbiakban; R.S.C.) kidolgozását. Ez néhány év alatt meg is történt, a szabályozás alapjául az évszázadok folyamán kijegecesedett bírói gyakorlat szolgált. Az R.S.C.-t tekinthetjük a kontinentális jogrendszerek polgári 10

perrendtartásával azonos jellegű és funkciójú jogforrásnak. Az angol polgári eljárásjog szankciórendszerének ismertetésekor legelsősorban erre fogunk támaszkodni, a tételes rendelkezések alapján ugyanis sokkal áttekinthetőbb képet kaphatunk, mintha a jogesetekből próbálnánk következtetni az általános szabályokra. Az R.S.C. témák szerint mintegy száz „rendelet”-ben (Order-ben) foglalja össze a polgári eljárást, a bizonyítás kivételével. Ami a mi Pp-nkben egy-egy címnek felel meg, az ott külön Order-ben található; ennek kisebb egységei, szakaszai a „rule”-ok, szabályok, ezek további részei a bekezdések (paragraphs). Az R.S.C.-t 1965-ben revízió alá vették, ekkori formájában van hatályban ma is. Jelenleg 111 rendeletből (Order) áll, ideértve a végrehajtásra és a különleges eljárásokra vonatkozó rendeleteket is. A Statutory Instruments című, évente egy vagy több alkalommal megjelenő rendeletgyűjtemény 1965. évi kötetében található (Statutory Instruments 1965. Part III., Section 1). Az 1959-es County Courts Act, section 103 értelmében az R.S.C. szubszidiáriusan a county court-ok (grófsági bíróságok) eljárására is alkalmazandó. Hasonló módon, de a grófsági bírák bevonásával jöttek létre a grófsági bíróságok működését szabályozó County Court Rules (rövidítve: C.C.R.). Ezek a szabályok voltaképpen az R.S.C. egyszerűsített változatai. Ezért elsősorban az R.S.C.-re leszünk tekintettel az ismertetésnél: az alacsonyabb szintű bíróságok eljárása ugyanis lényegesen egyszerűbb, sőt, a legalsó szintre vonatkoztatva mondhatni primitívebb, mint a Legfőbb Törvényszéké, és így nem teszi lehetővé az angol perjog tanulmányozását a maga teljes gazdagságában. A mi célunk pedig itt nem a számszerűleg túlnyomó, hanem a minőségileg legmagasabb rendű, legösszetettebb eljárás megismerése. Nem jogforrás, de az angol jog igen praktikus, szinte nélkülözhetetlen megismerési forrása a Halsbury-féle Anglia Törvényei (Halsbury's Laws of England being a complete statement of the whole law of England). A Halsbury's Laws of England lexikonszerűen, 37 kötetben tárgyalja az egyes jogintézményeket illetve jogágakat, s lábjegyzetben utal a megfelelő jogforrásokra, jogesetekre. Egy-egy címszava rendszerint több száz oldalra terjed, aminek kb. fele részét a lábjegyzetek teszik ki. Ehhez hasonló szerkezetű, de nem magánjellegű, hanem hivatalos kiadvány az Egyesült Államokban a United States Code (rövidítve: U.S.C.), amely néhány évenként jelenik meg, s funkciója ugyanaz, mint nálunk a Hatályos jogszabályok gyűjteményének. Az Egyesült Államok Törvénykönyve a jogintézmények elnevezésének ABC-sorrendjében tartalmazza a kongresszusi törvények egységes szerkezetbe foglalt hatályos szövegét. A polgári eljárásjogra vonatkozó törvényi rendelkezések az 1970. évi kiadás 7. kötetében, a 28. cím alatt találhatók, a címszó: „Törvénykezés és bírósági eljárás” (Judiciary and Judicial Procedure). A cím alapján ugyan ez nem egyértelmű, de ez a rész csak a polgári eljárásra vonatkozik. A törvényszöveg számozása – az eredeti jogforrástól függetlenül – folyamatosan történik. Idézése a következő: 28. U.S.C. § 138 – az Egyesült Államok Kódexe 28. címének 138. §-a. A 28. cím függeléke közli a különböző szintű bíróságokra és eljárásokra vonatkozó Szabályokat (Rules), amelyek hasonlóak az angol R.S.C.-hez. Ezek a Rule-ok a következők: Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának szabályai (Rules of the Supreme Court of the United States), A fellebbezési eljárás szövetségi szabályai (Federal Rules of Appellate Procedure), A polgári eljárás szabályai az Egyesült Államok körzeti bíróságai számára (Rules of Civil Procedure for the United States District Courts – a továbbiakban: R.C.P.U.S.D.C.), 11

valamint a különbíróságok (Court of Claims és Customs Court) szabályai. Az Egyesült Államok vonatkozásában a körzeti bíróságok eljárását fogjuk elsődlegesen figyelembe venni. Ahogyan Angliában a Supreme Court, a Legfőbb Törvényszék részeként működő Főtörvényszék (High Court) eljárása mutatja leggazdagabban az angol polgári per jellegzetességeit, ugyanígy az USA-ban a körzeti bíróságok (district courts) perrendtartása alapján kaphatjuk a legsokoldalúbb képet – és a párhuzam megvonása is így a legcélszerűbb. Az R.C.P.U.S.D.C.-t a Legfelső Bíróság, a Supreme Court bocsátotta ki, ugyanúgy, mint Angliában a H.S.C.-t. Jelenlegi szövege 1966. július 1-e óta van hatályban. Szövetségi jogforrás, amely azonban az egyes rendelkezésekkel kapcsolatban itt-ott kifejezetten tért ad a helyi – tagállami – szabályok továbbélésének. Az angol R.S.C.-től eltérően nem különálló Order-ekből áll, hanem római számokkal jelzett fejezetekre, ezektől függetlenül sorszámozott, arab számmal jelzett rule-okra, szabályokra, ezeken belül betűkkel jelölt bekezdésekre (division), majd pedig pontokra (subdivision), végül alpontokra (paragraph) tagolódik. 5. Törvénykezési szervezet Anglia törvénykezési szervezete több reform ellenére még mindig meglehetősen magán viseli történelmi kialakulásának bélyegeit. A fórumrendszer itt-ott középkorias sajátosságainak részleteibe természetesen nem bocsátkozhatunk bele, csak egészen nagy vonalakban ismertetjük, ezt is a polgári törvénykezésre szűkítjük le. A jelenlegi törvénykezési szervezet kialakulása szempontjából legfontosabb jogszabályok az 1873-as Supreme Court of Judicature Act, az 1959-es County Courts Act, valamint az 1969es és 1970-es Administration of Justice Act. Egyes polgári jogviták eldöntésének tipikus legalsó szintű fórumai a magisztrátusi bíróságok, amelyek részben laikus békebírákból, részben hivatásos és fizetett jogászokból állnak. Olyan tömegesen előforduló és általában jogilag egyszerű megítélésű ügyek tartoznak ide (a büntetőügyektől eltekintve), mint a gyermek- és nőtartási perek, örökbefogadási és gyermekelhelyezési ügyek. 1965-ben e bíróságok 100.000 polgári pert bíráltak el3. Eljárásuk jóformán minden formaságot nélkülöz. Az 1846-os County Courts Act-tel létrehozott 60 grófsági bíróság elsődlegesen a kereskedő és iparos középosztály céljait van hivatva szolgálni, munkájuk zömét a pénzkövetelések behajtása teszi ki. Hatáskörük minden irányban egyre szélesedik, de állandóan emelkedik az az értékhatár is, amely alatt majdnem kötelező ennek a fórumnak az igénybevétele. Ez az értékhatár jelenleg – perkategóriától függően – 500 és 700 font között van. A felek kölcsönös megállapodása alapján azonban ezen értékhatár fölött is elbírálhat szinte bármilyen fajtájú polgári ügyet. Az értékhatáron belül levő ügyben is lehet a későbbiekben ismertetendő High Court-hoz, Főtörvényszékhez fordulni, ilyenkor azonban a pernyertes felperes javára csak a grófsági bíróság eljárása esetén járó költséget lehet megítélni. Ezenkívül a High Court az ügyet át is teheti a grófsági bírósághoz. A grófsági bíróságok eljárása lényegében a High Court Királyi Táblájának (Queen's Bench Division) perrendjét követi, erősen leegyszerűsítve.4 Újat a H.S.C.-hez képest voltaképpen nem ad, az eltérések elsősorban abból származnak, hogy a C.C.A. lehetővé teszi számos, a High Court előtti eljárásban kötelező mozzanat elhagyását, ezért kevésbé alkalmas az angol eljárás 3 4

Brian Abel- Smith és Robert Stevens: In Search of Justice, London, 1968. 73-74. old. G.F. Harwood: Odgers' Principles of Pleading and Practice in Civil Actions in the High Court of Justice, London, 1966. 3. old.

12

sajátosságainak, jellegzetességeinek tanulmányozására. Így annak ellenére, hogy a grófsági bíróságoknak a legnagyobb a polgári ügyforgalmuk (1965-ben majdnem 1.600.000 pert indítottak e fórum előtt), mégis az R.S.C.-ből indulunk ki, ezen belül pedig a High Court Királyi Táblájának elsőfokú eljárását vesszük alapul. A Legfőbb Törvényszéket (Supreme Court) az 1873-as Supreme Court of Judicature Act hozta létre, a század elején megindult nagy jogi reformok betetőzéseként. A Supreme Court két nagy bíróságra tagolódik: a Court of Appeal, a Fellebbviteli Törvényszék csak fellebbezési fórumként működik; egy szinttel lejjebb helyezkedik el a High Court, a Főtörvényszék, amely a magisztrátusi bíróságoktól és a grófsági bíróságoktól megfellebbezett ügyekben másodfokú fórumként is eljár, egyébként pedig általános első fokú hatásköre van. Három osztályból (division) áll, ezek (az 1970-es Administration of Justice Act óta): Kancelláriai Osztály (Chancery Division) – a régi méltányossági bíráskodás (equity) örököse (1966-ban 2.131 ügy) Családjogi Osztály (Family Division) – a bontóperek, hagyatéki ügyek fóruma (1965-ben mintegy 40.000 ügy) Királyi Tábla Osztálya (Queen's Bench Division) – a régi common law bíráskodás mai letéteményese, lényegében minden polgári ügy ide tartozik, ami nem esik az első két osztály hatáskörébe (1965-ben 2.490 ügy).5 A legfelső bírói fórum a Lordok Háza (the House of Lords sitting as a court), amelyhez azonban csak a. Lordok Háza engedélyével és igen magas perköltségbiztosíték mellett lehet fellebbezni. Jelentősége főleg a jog továbbfejlesztésében van, eljárása távolról emlékeztet a mi törvényességi óvásunkra. A Királyi Tábla eljárásának alapul vételét egyrészt általános elsőfokú hatásköre indokolja, másrészt pedig az a tény, hogy az B.S.C. is ennek a fórumnak ez eljárásához képest állapítja meg a másik két osztályra vonatkozó különleges szabályokat. A bíróságok belső munkamegosztása rendkívül fejlett. A High Court tárgyaló bírói (judges) mellett nagy és jelentős szerepük van a master-eknek, akik szinte a teljes bírói hatáskört gyakorolják, csak nyilvános szóbeli főtárgyalást (trial) nem tarthatnak, és ítéletet nem hozhatnak. (A felek felkérésére azonban választottbíróként a teljes bírói jogkört gyakorolva is eljárhatnak.) Az ítéletek írásba foglalása a registrar-ok feladata, elszámolási ügyekben rendszerint az official referee-k járnak el (kb. hivatalos referensnek fordítható ez az elnevezés), a perköltségeket pedig a taxing master-ek állapítják meg. Mondani sem kell, hogy ez a rendszer a tudásban és tekintélyben legfelső szinten álló tárgyaló bírákat messzemenően tehermentesíti. Az Egyesült Államok fórumrendszere, ha lehet, még sokkal bonyolultabb, mint Angliáé. Elsősorban meg kell különböztetni a helyi (tagállami) és a szövetségi bíróságok rendszerét, amelyek egymástól függetlenek. Minden tagállam maga alakítja ki saját törvénykezési szervezetét, amely így a legtarkább képet mutatja: helyi laikus vagy hivatásos békebírák (justice of the peace), grófsági bíróságok (county courts), városi kerületi bíróságok stb., amelyek sokszor 3-4 szinten helyezkednek el. Ezzel szemben a szövetségi bíráskodás rendszere világos és áttekinthető: 88 első fokú district court – körzeti bíróság – működik, legalább minden tagállamban egy. Bizonyos perekre – pl. különböző tagállamok lakosainak egymás ellen folyó, vagy bárkinek az Egyesült Államok elleni pereire – csak ezeknek van hatásköre. Ezek fellebbezési fóruma a 11 regionális fellebbezési bíróság (appellate courts), évente összesen mintegy 3000-es ügyforgalommal, végül mindezek felett áll az Egyesült Államok egész területére kiterjedő illetékességgel a Legfelső Bíróság (Supreme Court), amely az 5

Ld. bővebben: Abel-Smith és Stevens: id.mű, 75-77. old.

13

elnevezés azonossága ellenére egészen más helyet foglal el a törvénykezési szervezetben, mint az angol Supreme Court; sokkal inkább analóg a mi Legfelsőbb Bíróságunkkal. Ezt kívánjuk érzékeltetni az eltérő fordítással is.6 Nem bonyolódhatunk az egyes tagállamok polgári törvénykezésének szövevényébe, ezért – és általános jelentősége miatt is – a körzeti bíróságok (district courts) viszonylag egységesen szabályozott eljárását fogjuk alapul venni ott, ahol az Egyesült Államokról lesz szó. A polgári esküdtszék intézménye Angliában egyre inkább elcsökevényesedik, és tért hódit az egyesbíráskodás. Az Egyesült Államokban továbbra is elevenen él ez a nagy múltú intézmény, bár számtalan hátrányával teljesen tisztában vannak. Megemlítendő végül, hogy az angol üzletemberek az állami bíráskodás nehézkessége miatt szívesen folyamodnak a választottbíráskodáshoz. A választottbírák ítélete ellen jogkérdésben fellebbezni lehet a rendes bíróságokhoz, becslések szerint azonban a fellebbezett ügyek aránya mindössze 1 % körül mozog.7 Az ügyvédség Angliában a törvénykezési szervezet integráns része. Két rétege: a felső „kaszt”, a tárgyaló ügyvédeké, a barristereké, akik négy londoni Inn-be, kamarába tömörülnek, az alsó szinten pedig a tanácsadó ügyvédek, a solicitorok helyezkednek el. Az ő szervezetük a Law Society. A felekkel ők állnak közvetlen kapcsolatban, ők végzik a perek előkészítését és bízzák meg a barristereket a főtárgyalás ellátásával. A grófsági bíróságok előtt azonban a solicitorok is tárgyalhatnak. A Supreme Court, Legfőbb Törvényszék bírái a hosszú (minimum 7 év) gyakorlati idővel rendelkező barristerek közül kerülnek ki, az alsóbb szintű bíróságok bíráit a solicitorok és a barristerek közül egyaránt kinevezhetik. Az USA-ban ez a rétegződés hiányzik: az ügyvédek elnevezése egységesen attorney-atlaw, hivatalosan nincsen funkcionális elkülönülés sem. Az ügyvédet, mint a perben eljáró jogi képviselőt itt is, ott is counsel-nek nevezik. 6. A polgári peres eljárás vázlata Mint már fentebb jeleztük, Anglia vonatkozásában a High Court Queen's Bench Divisionjét vesszük alapul. Így tehát – kifejezett eltérő megjelölés hiányában – ennek a fórumnak az elsőfokú eljárásáról lesz szó. A polgári perre mindenekelőtt az egyes perszakaszok éles elkülönülése jellemző. Három fázist különböztethetünk meg már magában az alapeljárásban, és akkor hátra van még az újratárgyalás és az egy vagy kétfokú, esetleg – nagyritkán – a háromfokú fellebbezés lehetősége. a) A perinditási-perfelvételi szak a felperes kérelmére a bíróság által kibocsátott és a felperes által az alperesnek kézbesített writ-tel, idézőparanccsal indul. Ez nem egyéb, mint a bíróság parancsa hogy az alperes a kézbesítéstől számított meghatározott időn belül – írásban – jelentkezzék (appear) a bíróságnál, azaz jelentse be címét, amelyről idézhető, és jogi képviselőjét, ha ilyen van. A writ hátlapján a felperesnek röviden meg kell jelölnie a kereseti kérelmet (indorsement), ez lehet részletes „keresetlevél” is, amely felsorolja a kereset alapjául szolgáló tényeket (special indorsement). Az alperes „jelentkezésével” ez a szak lezárul, és megkezdődik 6 7

Ld. bővebben: Lewis Mayers: The American Legal System, New York – Evanston – London, 1964. 374. old. Abel-Smith és Stevens: id.mű, 87. old.

14

b) az előkészítő szakasz. Legfőbb jelentősége abban áll, hogy a felek periratváltása (pleadings), kérdőpontok feladása (interrogatories) és ezek megválaszolása, beismerések (admissions) stb. folytán véglegesen tisztázódik, melyek azok a ténykérdések (issues of fact), amelyeket a felek valóban vitatnak, – amelyekre nézve tehát majd le kell folytatni a bizonyítást. Az okiratok kölcsönös bemutatása (discovery and inspection of documents), írásbeli tanúvallomások (depositions) beszerzése már a bizonyítás előkészítését jelenti. Maga a bizonyítás után a vitás jogkérdések (issues of law) eldöntése c) a főtárgyalás (trial) feladata. A tárgyaló bíró csak ekkor kapja kézbe az előkészített aktát, mert mindezidáig a master állt kapcsolatban a felekkel, ő adta ki a különböző utasításokat, végzéseket, és állapította meg a konkrét kötelezettségeket a per előkészítésével kapcsolatban. A nyilvános szóbeli tárgyaláson a felek képviseletét a solicitoroktól átveszik a barristerek, a tárgyaló ügyvédek. Először a felperes adja elő a keresetet, ismertetve az alperesi védekezést is, majd lefolytatja a saját előadását alátámasztó bizonyítási eljárást: a jogi képviselő először rendszerint saját ügyfelét hallgatja ki tanúként – az alperesi képviselő pedig keresztkérdéseket tehet fel neki ugyanúgy, mint a többi tanúnak (cross-examination), majd sorra behívja az általa megidézett tanukat, szakértőket, kihallgatja őket, és az ellenfél is lehetőséget kap a keresztkérdezésre. Bemutatja okiratait és egyéb bizonyítékait, végül összegezi a bizonyítás eredményét, ismerteti az ügyre vonatkozó jogszabályokat, jogeseteket, sőt a jogi irodalmat is. Ezzel kapcsolatban írja Harwood: „A jogi képviselők tartoznak a bíróságnak azzal, hogy minden, általuk ismert és az ügyre vonatkozó szaktekintélyt (relevant authorities) tudomására hozzanak, még akkor is, ha az ellenük szól.”8 Miután a felperes a maga részéről lezárta mondanivalóját, az alperes kap szót, az alperesi jogi képviselő a felpereshez hasonló módon lefolytatja saját bizonyítási eljárását, és összefoglalja ennek eredményét, majd megtartja záróbeszédét (concluding speech). Ezután a felperes kivételesen engedélyt kaphat cáfoló bizonyítékok (rebutting evidence) előterjesztésére, rendszerint azonban már nem kerül sor bizonyításra, hanem a felperes az utolsó szó jogán igyekszik még egyszer a maga szempontjából értékelni az egész lefolytatott eljárást. Amennyiben – ma már csak kivételesen – esküdtszékkel folyik a tárgyalás, ezután a bíró veszi át a szót, összegezi a bizonyítás eredményét az esküdtszék számára (summing up), értékeli az egyes bizonyítékokat, és javaslatot tesz arra, hogy az esküdtek milyen irányban döntsék el a ténykérdéseket – a jogkérdések ugyanis a bíró hatáskörébe tartoznak. Ezután az esküdtszék visszavonul, majd meghozza verdiktjét: igennel vagy nemmel felel arra, hogy melyik tényállítást fogadja el valónak. Indokolási kötelezettsége nincs, a bírói összegezés elvileg nem, de gyakorlatilag mégis köti. A verdikt alapján végezetül a bíró kihirdeti az ítéletet, ebben dönt a jogkérdések felől. Ha nincs esküdtszék, akkor a fent leirt ceremónia elmarad, a bizonyítási eljárás után a bíró mindjárt ítéletet hirdet, saját maga dönti el a tény- és jogkérdéseket egyaránt. A „menetrend” lényegében ugyanez az Egyesült Államokban is, bár a részletekben bőven akad eltérés. A perindítás nem writ-tel, idézőparanccsal történik, hanem keresetlevelet kell benyújtani a bírósághoz, ennek neve „complaint”, és ezt a bíróság kézbesíti az idézőlevéllel (process) együtt. Igen gyakran kerül sor a polgári esküdtszék igénybevételére is. De ami a 8

Harwood: id.mű, 307. old.

15

lényeg: a felek magas szintű aktivitása, indítványaik (motions) központi szerepe a per előbbre vitelében, valamint a bíróság széles diszkrecionárius jogköre, amellyel az eljárási kérdésekben dönt, s ugyanakkor a hivatalbóliság szinte teljes hiánya: ez közös. Spellmann írja, hogy a tárgyaláson, sőt az egész eljárásban úgyszólván minden a felek indítványára történik. Könyvének címe is jellemző: „Indítványok a főtárgyaláson – a főtárgyalás anatómiája.”9 Az egyes perszakaszok elhatárolásának különös jelentőségét az adja meg, hogy a perek óriási többsége egyáltalán nem jut el a főtárgyalás stádiumába, hanem valamilyen módon már a perindítási vagy előkészítési szakban megszűnik. Az angol eljárás tulajdonképpen a mi fizetési meghagyásos eljárásunkra emlékeztet minden olyan per vonatkozásában, amelynél a kereseti kérelem határozott pénzösszegre vagy más meghatározott szolgáltatásra vagy egyéb követelésre irányul. (A kivételt elsősorban az erkölcsi vagy általános kártérítés, fájdalomdíj, angolul „unliquidated damage” iránti keresetek jelentik, ahol a kártérítés összegét mindenképpen becsléssel állapítják meg.) A writ a fizetési meghagyással állítható párhuzamba, a „jelentkezés” (appearance) pedig az ellentmondással azonos hatályú – elmaradása esetén sor kerülhet a mulasztási ítéletre (judgment by default), tehát nem maga a writ emelkedik jogerőre. Jellemző adat, hogy 1966-ban a grófsági bíróságok előtt megindított 1.584.021 perből csak mintegy 127.000 jutott el a főtárgyalásig. A perek 63 %-ában az alperes nem védekezett, illetve egyezséggel zárult az ügy – még a főtárgyalás előtt, a keresetek 29 %-át pedig visszavonták. A maradék 127.000 perből is csak 30.000-et tárgyalt bíró, a többi 97.000 per tárgyalását a registrar-ok látták el.10 Különösen gyakran kerül sor a per folyamatban léte alatt az előkészítő eljárás során az egyezségre. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy az eljárási költségek rendkívül magasak, és ez legfőképpen a főtárgyalásra (trial) vonatkozik, ahol szakértők, tanuk egész seregét szokták felvonultatni. Ugyanakkor viszont az előkészítő eljárás bőséges lehetőséget ad a feleknek arra, hogy részletesen megismerjék egymás álláspontját, és felmérjék esélyeiket. Az egyezség megkötésének irányába hat a rendszerinti ügyvédi közreműködés is.

III. KÖTELEZETTSÉGEK ÉS SZANKCIÓK AZ ANGOL ÉS AZ AMERIKAI POLGÁRI PERBEN 7. Bevezetés Amint már a fentiekben láttuk, igen lényeges vonása a pereknek a rendkívül magas fokú perkoncentráció: a hosszadalmas és alapos, a felekre nem kis terhet hárító előkészítés után „egyvégtében” tárgyalják le a pert: vagy egyetlen vagy több egymás után következő napon, attól függően, hogy a bizonyítás mennyi időt vesz igénybe. Ennek pedig az az előfeltétele, hogy a felek igen aktívan segítsék elő a tárgyalás előkészítését. Ebben őket – illetve rendszerint jogi képviselőiket – sokrétű konkrét kötelezettségek terhelik, s e kötelezettségek teljesítését a legváltozatosabb szankciók biztosítják. Arra tekintettel pedig, hogy a perkoncentráció, a tárgyalás alapos előkészítése és a feleknek ebbe való hathatos bevonása nálunk is követendő célkitűzés, még a perstruktúra gyökeres eltérése ellenére sem lehet érdektelen számunkra azoknak a minden jel szerint igen hatékony angol – és az ezekhez hasonló egyesült államokbeli – módszereknek a tanulmányozása, amelyekkel ezt a célt elérik. Éppen ezért a saját szemszögünkből közelítjük meg a kérdést: azokat a kötelezettségeket vesszük sorra, amelyeket a mi polgári perjogunk ró a felekre, a tanúkra stb., tekintettel arra, hogy általánosságban az elvárások ugyanazok az angol-amerikai perjogban is. Megvizsgáljuk, hogy ezek az általános elvárások hogyan konkretizálódnak náluk, milyen konkrét kötelezettségekben és tilalmakban 9

H.H. Spellman: Motions during Trial – The Anatomy of a Trial, Englewood-Cliffs, N.J., 1960. 10. old. Abel-Smith és Stevens: id.mű, 76. old.

10

16

nyilvánulnak meg, és ezekkel a kötelezettségekkel és tilalmakkal szoros egységben tanulmányozzuk a szankciókat. Már itt felhívjuk a figyelmet arra, hogy ezen a téren mind az angol, mind az amerikai perrendtartás igen széles diszkrecionárius jogkört engedélyez a bíróságoknak, és a felek is széles körben kezdeményezhetik egymással szemben szankciók alkalmazásait. A polgári per szereplői közül csak a felek és jogi képviselőik, valamint a tanúk perbeli kötelezettségeivel és a velük szemben alkalmazható szankciókkal foglalkozunk. A tanúkat főleg amiatt vonjuk vizsgálódásunk körébe, mert az angol – nemkülönben az amerikai – polgári perben a fél ugyanúgy alkalmas és kényszeríthető (competent and compellable) tanú, mint bárki más, (Ez egyébként a múlt század közepe óta bekövetkezett jogfejlődés eredménye: 1831 előtt nemhogy a fél, de más sem tanúskodhatott, aki akár a legcsekélyebb mértékben is érdekelt volt a perben.)11 A polgári perbeli szankció fogalmát a lehető legtágabban értelmezzük: nemcsak a tipikusan polgári eljárásjogi, hanem az ezzel szorosan összefonódó büntetőjogi szankciókat is vizsgáljuk, amennyiben ezeket a feleknek vagy jogi képviselőiknek a polgári per során tanúsított magatartása miatt alkalmazzák. Gyakran alig dönthető el, hogy valamely joghátrány alkalmazására kifejezetten a fél perbeli magatartása, vagy pedig közvetlenül vagy közvetve az anyagi jogban gyökerező ok miatt került sor. Például nem foghatjuk fel perbeli szankcióként a mulasztási ítéletet (judgment by default), amelyet az angol és az amerikai perjog egyaránt ismer, ha az eljárás lefolytatása sem hozna kedvezőbb eredményt az alperes számára. Viszont perjogi szankció a mulasztási ítélet akkor, ha az alperes – aki egyébként pernyertes lehetne – például a per elhúzása végett nem jelentkezik a bíróság előtt, arra számítva, hogy ha később terjeszti elő védekezését, ugyanazt éri el vele. Ezeket a vitatható besorolású jogintézményeket a teljesség érdekében a szankciók közé soroljuk. A polgári perjogi szankciót tehát – a jelen ismertetés céljára – a következőképpen határozzuk meg: minden olyan, a fél, illetve jogi képviselője vagy a tanú számára bármilyen fokban és módon hátrányos jogkövetkezmény, amellyel a bíróság valamely perbeli magatartásukat – tevékenységüket vagy mulasztásukat – sújtja. Elsőként a legáltalánosabb követelménnyel, a jóhiszemű eljárás kötelezettségével foglalkozunk, ezután a felek együttműködési kötelezettségének egyes vetületeit vesszük sorra, majd az állítási kötelezettség konkrét megnyilvánulásaira térünk rá, ezt követően a bizonyítási, majd pedig az igazmondási kötelezettség speciálisan angolszász jellegzetességeit ismertetjük, itt teszünk említést a tanúkkal szemben alkalmazható szankciókról is. Másodlagos rendszerezési szempontként – és a kötelezettségeken belül – figyelembe vesszük a peres eljárás időrendjét is. Két témának: a költségviselésnek és a „bíróság megsértése” (contempt of court) miatti büntetésnek a kiemelését – nem rendszertani okból, hanem csak az áttekinthetőség érdekében – az indokolja, hogy ezek a legkülönbözőbb kötelezettségek szankcióiként jelentkeznek. Az egyes kötelezettségeknél csak utalunk rá, hogy költségszankció, illetve a bíróság megsértése miatti büntetés alkalmazható – ezek mibenlétét pedig a 13 illetve a 14. pontban fejtjük ki. Úgyszintén a téma általános, az összes szankcióra kiterjedő jelentősége indokolja a jogorvoslat kérdésének külön tárgyalását a 15. pontban.

11

Abel-Smith és Stevens: id.mű, 39. old.

17

8. A jóhiszemű eljárás Közkeletű meghatározással élve, a jóhiszeműség polgári perbeli fogalmát a továbbiakban úgy értelmezzük, mint a perbeli jogok rendeltetésszerű gyakorlását. Ez alatt a címszó alatt valójában a kötelezettségek és szankciók egész témakörét tárgyalhatnánk, hiszen valami módon mindegyik összefügg a jóhiszeműség kérdésével. Ez azonban áttekinthetetlenné tenné az egész ismertetést, így ahhoz a megoldáshoz folyamodunk, hogy csak azokat a perjogi intézményeket foglaljuk a jóhiszemű eljárás témakörébe, amelyeket más, szűkebb kategóriába – pl. igazmondási kötelezettség – nem lehet besorolni. a) A zaklató perek korlátozása (Restriction of vexatious actions) A polgári perindításhoz való jog az alapvető állampolgári jogok közé tartozik általában minden országban. Nagyon jól tudjuk, hogy ezzel a joggal egyesek visszaélnek, a jog körébe nem tartozó vélt vagy valóságos sérelmeket torolnak meg alaptalan perek indításával, amelyeknél nem a sérelem bírói orvoslása a cél, hanem az ellenfél bosszantása, zaklatása, az „idegháború”. Megfelelő anyagi eszközök – sőt akár a költségmentesség – birtokában a pervesztéssel járó anyagi konzekvenciák önmagukban nem jelentenek komoly visszatartó erőt. Ennek ellenére joggal kelt megütközést az a rendelkezés, amelynek értelmében Angliában a legfőbb ügyész (Attorney-General) indítványozhatja, hogy a High Court egyszer s mindenkorra tiltsa el a perindítástól azt a személyt, akiről bebizonyosodott, hogy „többször, megátalkodottan és minden ésszerű alap nélkül zaklató polgári pereket indított, akár a High Court, akár alacsonyabb szintű bíróság előtt, akár ugyanazon, akár különböző személyek ellen”. Miután a zaklató perlekedőt meghallgatták – vagy legalábbis alkalmat adtak neki a védekezésre –, a High Court kimondhatja, hogy a jövőben csak a High Court előzetes engedélyével indíthat pert, ennek megadása előtt pedig a bíróság vizsgálat tárgyává teszi, hogy az eljárás nem jelent-e visszaélést az igazságszolgáltatással, és hogy van-e prima facie (valószínűsített) alapja a perlésnek. A zaklató perlekedővé (vexatious litigant) nyilvánító végzést közzéteszik a hivatalos lapban is, a London Gazetteben.12 Ilyen megbélyegzésszámba menő súlyos következménnyel járhat az, ha valaki alaptalanul, rosszhiszeműen perlekedik. Nem véletlenül és nem is csupán az eljárás időrendje által indokoltan iktattuk ide elsőként ezt az igen szigorú rendelkezést. Hasonló szigorral, eréllyel ugyanis végig találkozni fogunk. b) Jóhiszeműség a keresetindításban és a védekezésben A hiánypótlás intézménye ismeretlen az angol és az amerikai perjogban. A felperes köteles azonnal hiánytalanul és tartalmilag kifogástalanul előterjeszteni keresetét, az alperes pedig védekezését. Mi történik, ha a felperes irreleváns tényekre hivatkozik keresetében vagy előkészítő iratában, vagy ha az alperes olyan védekezéssel él, ami valódisága esetén sem szolgálna mentségére? Ilyenkor az ellenfél indítványára a bíróság a keresetet, illetve a védekezést „törölheti” vagy módosíthatja, a pert megszüntetheti, a keresetet végzéssel elutasíthatja, vagy ítéletet hozhat a felperes javára, mindezt érdemi vizsgálat, főtárgyalás nélkül. A megalapozatlanságnak magukból az iratokból kell kitűnnie, ebben a körben semmiféle bizonyításnak nincs helye. Az R.S.C. Ord. 18. r. 19 (1) értelmében erre az eljárásra az esetben kerülhet sor, „ha az 12

A Supreme Court of Judicature (Amendment) Act, 1959 által módositott Supreme Court of Judicature (Consolidation) Act, 1925, section 51, sub-section (1).

18

előkészítő irat (a) nem tartalmaz ésszerű alapot a keresetre (cause of action) vagy a védekezésre (defense), az esettől függően; vagy (b) becsületsértő (scandalous), alaptalan (frivoulous) vagy zaklató (vexatious); vagy (c) akadályozhatja vagy késleltetheti a per tisztességes (fair) tárgyalását; vagy (d) egyébként jelent visszaélést a bírói eljárással (abuse of process).” Összefoglalólag ezek olyan állítások lehetnek, amelyek a kereseti kérelemnek nem szolgálnak alapjául, vagy nem tartoznak közvetlenül az ügyre, irrelevánsak, csak felesleges bizonyítási terhet rónának valamelyik félre, vagy alkalmasak az esküdtszék érzelmi befolyásolására stb. Ha az egész kereset vagy védekezés csak ilyenekből áll, a bíróság belátása szerint megszüntetheti a pert (a res iudicata hatálya nélkül), elutasíthatja a keresetet (a res iudicata hatályával), illetve – ha a védekezés volt rosszhiszemű – ítéletet hozhat a felperes javára. Ha viszont csak az adott előkészítő irat egyes állításai illenek a fenti kategóriák valamelyikébe, az érdemi elbírálás mellőzése helyett a perirat bírói végzéssel történő módosítására kerülhet sor. Ez utóbbi esetben a szankcionálásra a költségviselés körében van lehetőség (lásd a 13. pont). Ehhez bizonyos fokig hasonló intézményt rögzít az R.C.P.U.S.P.C. Rule 12(c) is: ítélethozatal iránti indítvány az előkészítő iratváltás alapján: ez is bizonyítás nélküli, pusztán a felek tényállításain alapuló elbírálást jelent („motion for judgment on the pleadings” az indítvány neve). A Rule 12(f) pedig arra ad lehetőséget, hogy a bíróság az ellenfél indítványára vagy hivatalból bármelyik előterjesztésből töröljön mindenfajta fogyatékos védekezést, terjengős, lényegtélen, irreleváns vagy becsületsértő anyagot. A tulajdonképpeni szankció itt is a költségviselésnél jelentkezik. c) Sommás ítélet iránti kérelem rosszhiszemű előterjesztésének következményei Az R.S.C. Order 14. lehetőséget ad a felperesnek arra, hogy bizonyos perkategóriákban tárgyalás nélkül ítéletet kérjen az alperes ellen, ha affidavitot – eskü alatt kiállított okiratot – ad arról, hogy tudomása szerint az alperesnek nincs semmilyen alapja a védekezésre. Az alperes ilyen esetben engedélyt kérhet és kaphat a védekezésre, és ekkor a rendes eljárás szerint folyik tovább a per. Amennyiben azonban a felperes rosszhiszeműen, az Order 14 hatálya alá nem tartozó ügyben kérte a sommás ítéletet, vagy oly módon járt el rosszhiszeműen, hogy tudta, az alperes olyan állítással támasztja alá védekezését, amelynek alapján ehhez megkapja a feltétlen (biztosítékadáshoz és egyéb feltételekhez nem kötött) engedélyt, a bíróság elutasíthatja a sommás ítélet iránti kérelmét, marasztalhatja a felperest a költségekben, s a per végső kimenetelétől teljesen függetlenül is kötelezheti az alperesnek okozott költségek azonnali megfizetésére, ami a per folytatásának előfeltétele (Order 14, rule 7(1), Order 62, rule 4(1)). Hangsúlyozzuk, itt még szó sincs bizonyításról, hanem csupán a felek kölcsönös tényállításairól, olyan, a kereseti kérelem mellett vagy ellen felhozott érvekről, amelyek valódiságuk esetén alkalmasak a fél álláspontjának alátámasztására. Ennél súlyosabb szankciót fűz a sommás ítélet iránti kérelem rosszhiszemű előterjesztéséhez az USA perrendje: az R.C.P.U.S.D.C. Rule 56(g) értelmében (nem csak a sommás ítélettel kapcsolatos, hanem bármilyen) affidavit rosszhiszemű vagy csak az időhúzás célját szolgáló előterjesztése esetén a bíróság haladéktalanul elrendeli, hogy az ilyen affidavitot előterjesztő fél fizesse meg az ellenfélnek ezáltal okozott költségeit, beleértve az ügyvédi díjat 19

is, és a felet, valamint jogi képviselőjét contempt (a bíróság megsértése) miatt el is lehet ítélni (ld. 14. pont). Ameddig a sommás ítéletet kérő fél nem fizette meg a költségeket, nem folytatható az eljárás. Mellesleg a sommás ítélet intézménye gyakorlatilag igen jelentős, mert ha a felek között nincs vitás ténykérdés, a jogkérdéseket a költséges bizonyítási eljárás mellőzésével el lehet dönteni. Az, hogy a bíróság hivatalból feltárja a való tényállást, itt eleve nem kerülhet szóba. d) Jóhiszeműség az alaki kifogások megtételénél Anglia és az USA perjogára egyaránt jellemző, hogy sokkal inkább formákhoz kötött – a kereseti formulák (forms of action) eltörlése ellenére –, mint ahogyan azt mi megszoktuk. A tendencia azonban feltétlenül a formaszigor fokozatos enyhítése. Ennek jeleként értékelhetjük, hogy az 1965-ös R.S.C. kifejezetten kimondja, hogy ha az eljárás megindításakor vagy annak folyamán bármilyen vonatkozásban nem tartották meg a „Szabályok” követelményeit, ezt csupán fogyatékosságnak (irregularity) kell tekinteni, és nem teszi semmissé az eljárást, sem annak bármely mozzanatát vagy az annak során létrejött okiratot, ítéletet vagy végzést. A semmisség mint szankció tehát ilyen esetekben kifejezetten ki van zárva. Ezzel szemben a bíróságnak módja van arra, hogy belátása szerint részben vagy egészben hatályon kívül helyezze az eljárás megfelelő részét vagy az okiratot, ítéletet vagy végzést; engedélyezheti azok módosítását is, és szintén belátása szerint rendelkezik a költségek felől. Ilyen módon mégis van lehetőség azon fél magatartásának szankcionálására, akinek oldalán az eljárási hiba felmerült. Az ellenfél természetesen indítványozhatja az egyes fogyatékos aktusok hatályon kívül helyezését. Ezt azonban „ésszerű időn belül” kell megtennie, és még mielőtt a tudomásszerzést követően bármilyen újabb lépést tett volna az eljárásban. Ellenkező esetben ugyanis – nyilván az időhúzás, a kifogásolási joggal való visszaélés megakadályozása érdekében – kérelmének nem adnak helyt, tehát az időhúzás prekluzióval jár (R.S.C. Order 2.). Hasonló jellegű rendelkezést tartalmaz az R.S.C.P.U.S.D.C. Rule 12(g) is, „A védekezések egyesítése az indítványban” címmel (consolidation of defenses in motion), amely szerint, ha a fél az eljárás folyamán indítványt tesz, ebben az összes védekezését is, kifogását is egyszerre elő kell adnia (természetesen csak azokat, amelyek az indítványtétel időpontjában már rendelkezésre állnak). A kihagyott védekezéseket, kifogásokat utóbb már nem érvényesítheti. 9. A felek együttműködési kötelezettsége Míg a jóhiszemű eljárás követelménye elsődlegesen a perbeli jogok gyakorlásának módját, terjedelmét, határait szabja meg, addig az együttműködési kötelezettség – amelynek terjedelme az angol-amerikai perjogban meglepően széles – azt szolgálja, hogy a felek tevőleges magatartással segítsék elő egymás pervitelét, az ügy elbírálását. Nemcsak fokozati, hanem minőségi különbség is van tehát a jóhiszemű eljárás követelménye és az együttműködési kötelezettség között (bár ez utóbbit kétségkívül értelmezhetjük a jóhiszemű eljárás részeként is). Az angolszász perstruktúrára figyelemmel pedig – amelyben a felek aktivitásának összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentősége van, mint nálunk – érthetővé válik, miért fektet ilyen nagy súlyt a perrendtartás az – egyébként ilyen elnevezés alatt ismeretlen – együttműködési kötelezettség konkretizálására és hathatós szankcionálására. Amint látni fogjuk, az egyes kötelezettségek megszegése nemcsak pervesztéssel, hanem contempt miatti elítéléssel is járhat, nem is beszélve az érvénytelenségi és költségszankciók változatos lehetőségeiről.

20

A jóhiszemű eljárás követelményének fentebb ismertetett konkrét megnyilvánulásai mindenekelőtt a perindításhoz és az ezzel kapcsolatos alakiságokhoz kapcsolódnak. Az együttműködési kötelezettségnek – hasonlóan a 10. pontban kifejtendő állítási kötelezettséghez – mindenekelőtt az előkészítő eljárásban (preliminaries before trial, interlocutory proceedings) van jelentősége. a) Jelentkezési kötelezettség (appearance) A writ – idézőparancs – átvételét követően a „jelentkezés” az alperes első perbeli aktusa, ezzel jelzi, hogy védekezni kíván. Jogként ugyanúgy felfoghatjuk, mint kötelességként, ami a perjogi intézményeknél egyáltalán nem ritkaság. Az elmulasztása esetén beálló jogkövetkezmények természetesen csak akkor tekinthetők perbeli szankciónak, ha az alperesnek ténylegesen rendelkezésre állott olyan – érvényesíteni elmulasztott – védekezés, ami az érdemi eljárás lefolytatása esetén pernyertességét eredményezhette volna. Ellenkező esetben ugyanis csak az történik a jelentkezés elmulasztása folytán – tegyük hozzá, hogy az alperesre előnyösebb módon, kevesebb költséggel –, ami a per teljes, a főtárgyalást is magába foglaló érdemi lefolytatása esetén is bekövetkezne: az anyagi jogban gyökerező okok folytán az alperes pervesztése. Perbeli szankciónak tekinthető azonban a mulasztási ítélet akkor, ha az alperes egyszerűen időhúzás végett, az együttműködési szándék hiánya miatt nem jelentkezik a megadott határidőn belül. A jelentkezésre és ezzel a védekezésre ugyan a későbbiek folyamán is lehetősége van (sőt, a bíróság engedélyével még az ítélethozatal után is – Order 12, r. 6(1), de – hacsak a bíróság másként nem rendelkezik – a határidőn túl jelentkező alperes nem pótolhatja az elmulasztott percselekményeket, így pl. nem kézbesíthet védekezést. A jelentkezés lényegében azt jelenti, hogy a writ kézbesítését követően az alperes köteles a megfelelő (rendszerint a writ-et kibocsátó) bírósági irodánál – postán vagy személyesen benyújtott memorandumban – bejelenteni jogi képviselője irodájának címét. Ha a High Court illetékességi területén belül (ami egybeesik az angol joghatóság területével) nincs saját címe, a sajátján kívül olyan idegen címet is be kell jelentenie, természetesen az illetékességi területen belül, ahová az iratok kézbesítését kéri. A memorandumot az előirt formula szerint kell elkészíteni. Lehetőség van a feltételes jelentkezésre: ha az alperesnek kifogása van a writ vagy annak kézbesítése ellen, azt teheti, hogy feltételesen, azaz perbe bocsátkozás nélkül jelentkezik (conditional appearance), és ezt követően 14 napon belül kéri a writnek vagy a writ kézbesítésének hatályon kívül helyezését vagy olyan végzés hozatalát, amely a writ-et nem megfelelően kézbesítettnek nyilvánítja (Order 12, rule 8.). (Ehhez tudnunk kell azt is, hogy az elévülést a writnek a bíróság által történt kibocsátása szakítja meg – amennyiben megfelel az alaki és tartalmi kellékeknek. Az alperes jelentkezési kötelezettségét viszont csupán a writnek a felperes részéről történt szabályszerű kézbesítése hozza létre.) Amennyiben az alperes nem kéri a 14 napos határidőn belül az Order 12, rule 8. szerinti végzés kibocsátását, tehát a writ hatálytalanítását, jelentkezése feltétlenné válik (Order 12, rule 7(2)), tehát úgy tekintik, hogy „perbe bocsátkozott”. Ez a fogalom azonban az angol perjogban így nem ismeretes. A jelentkezés határideje a joghatósági (azaz illetékességi) területen belül lakó alperes vonatkozásában a writ kézbesítésétől számított 8 nap, amibe a kézbesítés napja is beleszámít. Általában, ami a határidőket illeti, ezekre nézve az Order 3, rule 5 igen rugalmas rendelkezéseket tartalmaz, s ez a jelentkezésre is vonatkozik. Megengedi a bíróságnak, hogy az általa helyesnek tartott feltételek mellett lerövidítse vagy meghosszabbítsa a felek egyes eljárási aktusainak törvényileg vagy végzéssel elrendelt határidejét – akár annak eltelte után is. 21

A (3) bekezdés értelmében pedig a felek meg is állapodhatnak meghosszabbításában, amihez még a bíróság jóváhagyása sem szükséges.

a

határidők

A jelentkezés – appearance – elmulasztásának rendszerinti következménye a mulasztási ítélet egyik fajtája a jelentkezés elmulasztása folytán hozott ítélet (judgment in default of appearance). Ennek több változata van, aszerint, hogy a kereseti kérelem mire irányult. Határozott összegre szóló követelésnél (liquidated demand) a felperes javára végítéletet (final judgment) lehet hozni kereseti követelése és a költségek erejéig a nem jelentkező alperessel szemben; ha több alperes van, a többivel szemben tovább folytathatja a pert (Order 13, rule 1). Határozatlan összegű kártérítésnél (unliquidated damages) a jogalapra vonatkozólag közbenszóló ítéletet (interlocutory judgment) hoznak a felperes javára, majd a kárösszeg megbecsülése és a költségek megállapítása után kerülhet sor a végítéletre – itt tehát az összegszerűség tekintetében az alperesnek még lehetősége nyílik a védekezésre (Order 13, rule 2). Külön szabály vonatkozik az ingók kiadására és a föld birtoklására irányuló keresetekben hozható mulasztási ítéletekre. Ha pedig a kereseti kérelem egyik kategóriába sem tartozik, az alperesi mulasztásnak nincs következménye; a felperes úgy járhat el, mintha az alperes jelentkezett volna (Order 13, rule 6). A mulasztási ítélet egyik előfeltétele, hogy a felperes affidavitot adjon a writ megfelelő kézbesítéséről, vagy mutassa be az alperes ügyvédjének hátiratával ellátott writ-et, mely szerint az ügyvéd elfogadja az idézőparancs (writ) kézbesítését az alperes nevében (Order 13, rule 7(1)). A másik előfeltétel pedig, hogy a bíróság meggyőződjék a jelentkezés elmulasztásáról. De hiába a mulasztási ítélet, a felperes nem lehet biztos a dolgában. Az Order 13, rule 9 értelmében ugyanis a bíróság az általa igazságosnak tartott feltételek mellett hatályon kívül helyezheti vagy megváltoztathatja a mulasztási ítéletet. Ez iránt kérelmet az alperes is előterjeszthet, s ha teljesítik, viselnie kell ugyan az addig felmerült eljárási költségeket, de egyebekben a rendes szabályok szerint le kell folytatni a pert. b) Megjelenési kötelezettség (attendance) Ebben a körben legelsősorban a tanúkról teszünk említést, már csak azért is, mert bizonyos esetekben ugyanazok a szabályok vonatkoznak a peres felekre is, mint rájuk. A hivatalbóli bizonyítás Angliában ismeretlen fogalom: a bizonyítási eljáráshoz a bíróság legfeljebb segítséget nyújt, de annak lefolytatása teljes egészében a felek feladata. Ez a tanúbizonyításra is vonatkozik. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk, hogy – éppen a hivatalbóliság hiányára visszavezethetően – a tanúk nem a bíróság tanúi, úgy mint nálunk, hanem kifejezetten vagy a felperes, vagy az alperes tanúi, attól függően, hogy melyikük idézte be őket. Ennek azután a kihallgatásra vonatkozólag is vannak következményei. A tanúk idézése – a fél általi előállítás esetét kivéve – úgy történik, hogy a fél (jogi képviselője) a bírósági irodától kéri az idézőparancs (writ of subpoena) kibocsátását. Ennek két fajtája van: ha csak szóbeli vallomást kell tenni, akkor „subpoena ad testificandum” névvel illetik, ha pedig a tanút okiratok bemutatására is kötetezik, „subpoena duces tecum” a neve. Utóbbi esetben pontosan meg kell jelölni a bemutatni kért okiratokat is. A subpoena szövege úgy szól, hogy a királynő megparancsolja X.Y.-nak, az adott időben jelenjen meg az adott bíróság előtt, és a felperes vagy az alperes oldalán tegyen vallomást (R.S.C. Appendix A., Form No. 28). A megjelenési kötelezettség azonban csak akkor áll be, ha a tanút idéző fél előlegezi a tanú útiköltségét, szállásdíját és a társadalmi állásához, foglalkozásához mért 22

tanúdíjat.13 Ugyanezek a szabályok vonatkoznak természetesen arra az esetre, ha a tanú kihallgatása nem a tárgyaláson, hanem előzetes bizonyítás keretében, kiküldött vizsgáló (examiner) által történik. A tanúzás alóli mentesség Angliában csak szűk körben ismeretes. Aki koránál, szellemi és egészségi állapotánál fogva nem alkalmatlan a tanúzásra, az általában kényszeríthető is a vallomástételre. A felekkel való semmiféle rokoni kapcsolat nem ad okát a mentességre, ami egészen természetes, ha meggondoljuk, hogy még a fél is kötelezhető a tanúvallomásra. Az ügyvédi hivatás gyakorlói mentességet élveznek ügyfeleik közlései tekintetében, de csak abban a körben, amelyikben eljárásuk, ügyvédi működésük törvényes volt. Továbbá bárki megtagadhatja a saját magára vagy házastársára nézve büntetőjogilag terhelő (incriminating) vallomást; lelkészeket szokás szerint szintén nem hallgatnak ki híveik bizalmas közléseire vonatkozólag; meg kell tagadni a tanúvallomást az államtitok tekintetében, és ezzel ki is merül a mentesség köre. A tanú megjelenési és vallomástételi kötelezettségét szigorú szankciók is biztosítják: amennyiben nem jelenik meg, vagy megjelenik, de nem hajlandó esküt vagy ünnepélyes fogadalmat tenni, illetve válaszolni a feltett kérdésekre, vagy idő előtt eltávozik: contempt miatt pénzbüntetéssel és elzárással is sújtható (részletesen ld. 14. pont). Ehhez azonban be kell bizonyosodnia annak, hogy a tanú szándékosan szállt szembe a hatósággal (intentional defiance of authority). Betegséggel vagy azzal, hogy nem előlegezték költségeit, kimentheti magát, arra azonban pl. nem hivatkozhat, hogy munkaadója a legszigorúbban megtiltotta neki munkahelyének elhagyását.14 Mindezeken túlmenően – és a mi felfogásunk számára alig érthető módon – a tanú polgári jogi felelősséggel is tartozik a meg nem jelenéssel vagy a vallomástétel jogtalan megtagadásával okozott kárért azon félnek, aki őt megidézte. Ennek előfeltétele, hogy a fél bizonyítsa a tanú meg nem jelenése által okozott kárt, továbbá azt, hogy vallomása lényeges lett volna az eredeti perben, és hogy megjelenhetett volna. Nem szükséges azonban annak bizonyítása, hogy a tanút idéző fél megalapozottan perelt, vagy hogy a tanú meg nem jelenése volt az egyetlen oka pervesztésének.15 A tanúk eskütételi és igazmondási kötelezettségével a 11. pontban foglalkozunk. A tanúk megjelenési kötelezettségére vonatkozó szabályok annyival is lényegesebbek, minthogy ugyanez vonatkozik a felekre is. Bármelyik peres félnek jogában áll ugyanis ellenfelét ugyanúgy subpoena-val, elzárás és pénzbírság terhe mellett megidéztetni és eskü alatti vallomástételre kötelezni, mint akármilyen kívülálló személyt. A fél tanúzási képességét (competency) az 1851-es Evidence Act section 2. mondja ki; tanúzásra kötelezhetősége pedig többek között egy jogesetből is kiderül: a R. (Realm) v. Lapworth (1931) 1 K.B. 117.sz. jogesetben mondták ki, hogy aki tanúzhat (competent), az köteles is vallomást tenni (compellable). Márpedig a fél, mint alkalmas tanú, ilyen módon kényszeríthető tanú is. Mint már említettük, ez az újabb jogfejlődés következménye.16

13 14 15 16

Halsbury: Laws of England being a complete statement of the whole law of England, London, 1931. XIII. kötet, 737, 740. old. Halsbury: id.mű, XIII. kötet, 746. old. Halsbury: id.mű, XIII. kötet, 748 old., valamint Sidney L. Phipson: The Law of Evidence, London, 1942., 441. old. Phipson: id.mű, 443. old.

23

Lehetőség van tehát arra, hogy a felet a pervesztésen túlmenő joghátránnyal is sújtsák, ha nem tesz eleget a megjelenési kötelezettség e speciális fajtájának. Feltehetőleg azonban gyakorlatilag inkább csak a per érdemére kiható konzekvenciák alkalmazására kerül sor. A county court-ok, a grófsági bíróságok vonatkozásában annyi az eltérés, hogy az 1959-es County Courts Act 84.-(1) értelmében a tanukkal szemben alkalmazható bírság maximuma 10 font, ha pedig az adós mulasztja el a megjelenést, 14 napig terjedő elzárásra ítélhető. Ezzel szemben a Legfőbb Törvényszék esetében sem a bírság összege, sem az elzárás tartama nincs maximálva. Az USA körzeti bíróságaira vonatkozó szabályok lényegében ugyanezek, az R.C.P.U.S.D.C. Rule 45(f) mondja ki, hogy bármely személy, aki megfelelő mentség nélkül nem engedelmeskedik a részére kézbesített subpoena-nak, az ezt kibocsátó bírósággal szemben elkövetett contempt miatt büntethető. Mint Spellman írja: „Ha a tanú megjelenik az idézésre, de megtagadja az esküt vagy a vallomástételt, és kitart emellett, bár a bíró elrendelte, hogy tegye le az esküt, vagy hogy válaszoljon meghatározott kérdésekre, a bíróság szeme láttára és `közvetlen jelenlétében elköveti a „bíróság megsértését”. A bíróságnak jogában áll megbüntetni ezért. E jog gyakorlása vagy a gyakorlásával való fenyegetés a gyakorlatban azt eredményezheti, hogy a tanút az eskü letételére vagy a vallomástételre kényszeríti. Ezt a jogot a legrégebbi időktől fogva a bíróságok elidegeníthetetlen jogaként ismerték el (J.R. v. M.P. Y.B., 37 Ben. VI. f. 13, pl. 3 (Court of Common Pleas, 1459)).17 A tanúkénti megjelenésen kívül a feleknek nincs egyéb személyes megjelenési kötelezettsége, helyettük képviselőjük is eljárhat. A meghallgatásra (hearing) történő idézésen a megjelenés elmulasztásának következményeit az R.S.C. Order 32, rule 5. szabályozza: ha csak az egyik fél mulasztja el a megjelenést, a bíróság saját belátásától függően eljárhat az ő távollétében, feltéve hogy meggyőződött róla, idézése szabályszerű volt. Ha az ilyen meghallgatáson (hearing) hozott végzést nem teljesítették, a bíróság ismét meghallgatásra idézheti a feleket. Ha pedig az a fél mulasztja el a megjelenést, aki a meghallgatást valamely kérelme elbírálása végett kezdeményezte, a bíróság újra kitűzheti a meghallgatást. A rule 6 értelmében viszont minden, valamely fél egyoldalú kérelmére – ex parte – hozott végzést hatályon kívül helyezhet a bíróság. E megjelenési kötelezettség elmulasztásának következményei tehát egészen enyhék. A főtárgyalás (trial), mint arra már a 6. pontban utaltunk, egészen sajátos szabályok szerint folyik le. Ez idő szerint a Queen's Bench Division-nél több lista is van, amelyek valamelyikére – elsősorban a felperes, másodsorban az alperes – indítványára felkerül az előkészített ügy. Külön listán szerepelnek a rövid ügyek, melyek tárgyalása előreláthatólag maximum két óra hosszat fog tartani (Short Cause List), a kereskedelmi ügyek listája a Commercial List, az esküdtszék által tárgyalandó ügyek szerepelnek a Jury List-en, az ügyek óriási többsége pedig a Non-Jury List-en várakozik sorára. Az általános nem-esküdtszéki listán lévő ügyek tekintetében naponta bocsátják ki a tárgyalási jegyzéket (Cause List), ezt kell alaposan szemmel tartani a solicitoroknak, mert a bíróság legfeljebb egy héttel előbb értesíti őket a tárgyalás előrelátható időpontjáról, de pontos és a bíróságra nézve is kötelező érvényű tájékoztatást nem kapnak. A lista alapján meg kell becsülniük, mikor kerülnek sorra, erre az időpontra gondoskodniuk kell a barristerek (tárgyaló ügyvédek), a felek, a tanúk, a szakértők megjelenéséről – kockáztatva vagy azt, hogy jó néhány embert napokon keresztül várakoztatnak (és fizetik a szakértők és tanúk egyáltalán nem elhanyagolható napidíját), vagy pedig azt, hogy nem lesznek jelen, amikor kikiáltják az ügyet. 17

Spellman: id.mű, 226. old.

24

Ma már annyiban javult a helyzet, hogy az általános lista mellett van rögzített lista is (Fixed List), nevéhez híven rögzített határnapokkal. Itt a várakozási idő 1967 vége felé 10 hónap volt – emiatt vannak, akik mindezek ellenére inkább az általános listát választják.18 A tárgyaláson való megjelenés elmulasztásának szankcióit az R.S.C. Order 35, rule 1.-(1) tartalmazza: Ha egyik fél sem jelenik meg a tárgyaláson, a pert törlik a listáról, a bíró utasítására azonban ide még visszakerülhet. Az újabb sorban állás a fent ismertetett körülmények mellett nyilván önmagában is eléggé ösztönöz a megjelenésre. Ha csak az egyik fél nem jelenik meg, a bíró e fél távollétében is megtarthatja a tárgyalást. A rule 2.-(1) értelmében azonban a mulasztó fél kérelmére – amelyet a főtárgyalást követő 7 napon belül elő kell terjesztenie – az ilyen tárgyaláson hozott ítéletet, verdiktet vagy végzést a bíróság – az általa helyesnek tartott feltételek mellett – hatályon kívül helyezheti. Ebben a keretben tehát lehetőség nyílik a költségszankciók alkalmazására. Figyelemreméltó, hogy a főtárgyalás elmulasztása esetén már nincs helye mulasztási ítéletnek: ennek indoka abban rejlik, hogy még mielőtt erre kerülne a sor, az alperes már régen előterjesztette védekezését az előkészítő eljárásban, amint arról még a 10. pont alatt bővebben szólunk. c) Értesítési kötelezettség Az angol-amerikai perjog egészének részletes ismertetéséből az eddigieknél is világosabbá válhat, milyen nagyfokú a felek öntevékenysége. Az eljárási szabályok mindenütt a legmesszebbmenőkig tekintettel vannak a bíróság munkaterhének csökkentésére – amit csak lehet, mindent a felekre bíznak. Így azután a felekre hárul az a feladat is, hogy egymást minden eljárási lépésükről: beadványukról, kérelmeikről, indítványaikról stb. tájékoztassák. Ezt a kötelezettséget az angol perrendtartás nem mondja ki így általánosságban, hanem mindenütt, ahol a felek lehetséges eljárási aktusairól van szó, szerepel legalább az „on notice” kitétel: „az ellenfél értesítése mellett”. Sokszor utalnak az értesítés kézbesítésének időpontjára is, és természetesen szigorú előírások vonatkoznak a kézbesítés módjára. Amikor a jogszabály kézbesítést ír elő, rendszerint a kérelem vagy indítvány elbírálásának feltétele a kézbesítés megtörténtének igazolása. A writ-re (illetve az egyéb elnevezésű perindító beadványokra) nézve az R.S.C. Order 10 tartalmazza a kézbesítés módját. Ezt követőleg, ha a felperes sommás ítéletet kér –, amelynél az alperesnek nincs módjában védekezni –, az erre szóló idézést, a kérelmét alátámasztó affidavitjának és az összes mellékletnek egy példányát maga köteles kézbesíteni az alperesnek (Order 14, rule 2(3)). Az előkészítő iratváltásnál is (ld. részletesen a 10/a pontnál) az a helyzet, hogy az Order 18, rule 1, 2 és 3 értelmében a felek egymásnak kézbesítik előkészítő irataikat, azt voltaképpen nem is a bírósághoz, hanem egymáshoz intézik. (A bíróság csak akkor kapja meg az iratokat, ha a felek kérik a tárgyalás kitűzését: az ezt kérelmező félnek kell két példányban benyújtania az összes addig keletkezett peres iratot (Order 34, rule 3.). (A kézbesítés elmaradásának következményeit az Order 19 szabályozza, amire szintén a 10/a pontban térünk ki részletesen.) Ugyanígy a periratok módosítását is kötelesek a felek egymásnak kézbesíteni (Order 20, rule 1) 2) stb.). Nincs arra lehetőségünk, hogy az értesítési kötelezettség összes esetét kimerítően felsoroljuk, csak néhány példa álljon itt a fentieken kívül: elállás a keresettől vagy a védekezéstől az ellenfél értesítésével: Order 21, rule 2., alperesi teljesítés bírói letétbe helyezéssel a felperesek és az esetleges többi alperes értesítése mellett: Order 22, rule 1) 2) stb.

18

Abel-Smith és Stevens: id.mű, 289. old.

25

Az együttműködési kötelezettség e speciális megnyilvánulásának szankcióját az Order 2 tartalmazza, amely általánosságban vonatkozik a rule-ok meg nem tartásának minden válfajára. Ennek értelmében a szabályok bármelyen vonatkozású meg nem tartása önmagában nem teszi érvénytelenné az egyes eljárási aktusokat, pusztán feljogosítja a feleket, hogy indítványozzák, a bíróság érvénytelenítse az illető aktust – és ezt is csak a jóhiszeműség keretein belül tehetik (ld. a 8/4 pontnál). Mivel azon fórum előtt, amelynek eljárását elsődlegesen vizsgáljuk, a High Court előtt, a legritkább esetben fordul elő, hogy a fél ügyvéd nélkül járjon el, elsősorban az ügyvédség körében igen szigorúan vett szakmai etikai szabályok vannak hivatva azt biztosítani, hogy a felek jogi képviselői pontosan teljesítsék egymással szembeni kötelezettségeiket. Így tehát a bíróság által alkalmazható szankciónak e téren inkább csak elvi jelentőségük van. Az USA vonatkozásában az R.C.P.U.S.D.C. Rule 4 a keresetlevél és az idézőlevél (complaint és summons) kézbesítésének részletes szabályait tartalmazza. (Az USA-ban a kézbesítést nem a fél, hanem a bírósági végrehajtó (marshal) vagy bárki más végezheti, akit erre a célra kijelöltek – de maga a fél nem.) Ezeket a szabályokat terjeszti ki a Rule 5 minden olyan végzésre, előkészítő iratra, indítványra és egyéb beadványokra, amelyeknél a törvény másként nem rendelkezik. A Rule 5/d) értelmében pedig ezeket az iratokat a felek-kötelesek folyamatosan, már az előkészítés során benyújtani a bírósághoz is, éspedig a kézbesítés előtt, vagy ezt követő ésszerű időn belül. A kézbesítés elmaradásának szankciói attól függően váltakoznak, hogy milyen eljárási aktusról van szó. A rendszerinti eset az, hogy nem áll be az a joghatás, amit a törvény az egyes aktusokhoz fűz: így például a mulasztási ítélet előfeltétele az idézőlevél és keresetlevél kézbesítése megtörténtének bizonyítása. Az írásbeli tanúvallomás (deposition) kivételéről szóló értesítés elmaradásának jogkövetkezményei pedig a Rule 32/a) értelmében csak az ellenfél azonnal kézbesített írásbeli kifogására állnak be, a bíróság belátása szerint stb. d) Iratfeltárás és az okiratok bemutatása (discovery and inspection) Az iratfeltárás – a bemutatási kötelezettséggel együtt – különös tekintettel rendkívül szigorú szankcióikra, az együttműködési kötelezettség, a fair play csúcsát jelentik, már-már az ellenfél kifejezett támogatásának határát súrolva. Ez a két egymással szorosan összefonódó kötelezettség az ellenfél felkészülésének rendkívüli mértékű elősegítése – még az előkészítő eljárás során. Itt kifejezetten eljárásjogi kötelezettség áll fenn, méghozzá elsődlegesen nem a fél és a bíróság, hanem a fél és ellenfele viszonylatában: a felek nem a bíróságot, hanem egymást kötelesek felvilágosítani az általuk birtokban tartott okiratokról. Természetesen a felek csak jóhiszeműen gyakorolhatják az okiratok bemutatására vonatkozó jogukat: nem követelhetik például az ellenféltől az ügyre nem tartozó okiratok vagy pl. férj és feleség között tett bizalmas közlemények, levelek bemutatását. Az angol perrend vonatkozásában az intézményt az B.S.C. Order 24. tartalmazza. Az iratfeltárás az előkészítő eljárás külön szakaszát jelenti, a 10/a pont alatt részletesen tárgyalandó előkészítő iratváltást követően, amely az ellenfelek kölcsönös tényállításait van hivatva pontosan rögzíteni. Az Order 24, rule 1.-(1) így hangzik: „A writ-tel megindított perben az előkészítő iratváltás lezárulása után a jelen Order rendelkezéseinek megfelelően a peres felek kötelesek feltárni azokat az okiratokat, amelyek birtokukban, őrizetükben vagy rendelkezésük alatt álltak vagy állnak, és amelyek a perbeli vitás kérdésekre vonatkoznak.” Ez a kötelezettség tehát törvénynél fogva beáll. A felek a rule 5.-(1) előírásai és az Appendix A (függelék) 26. sz. formulája (Form No. 26.) szerint kötelesek elkészíteni 26

mindazon okiratok listáját, amelyek megfelelnek a rule 1.-(1)-ben írtaknak. A félnek a rule 2.(7) értelmében azt is joga van notice, értesítés útján követelni, hogy az ellenfél affidavittal hitelesítse az általa készített listát. A lista jelentősége kettős: egyrészt azt tanúsítja, hogy milyen iratok vannak vagy voltak a fél birtokában, másrészt pedig azt, hogy semmi egyéb, az ügyre nézve releváns okirat nincs, illetve nem volt nála. Fel kell sorolni azokat az okiratokat is, amelyeknek bemutatás alól történő mentesítését a fél kéri (ugyanazon okokra hivatkozással, amelyek miatt a tanúhoz intézett kérdésre a választ meg lehet tagadni), és meg kell jelölni az ennek alapjául szolgáló okot is. Ezen túlmenően, a rule 3.-(1) és (2) alapján a bíróság végzéssel is kötelezheti a felet, hogy az ügyre tartozó bármely kérdéssel kapcsolatban álló okiratok listáját készítse el, és hogy ezt affidavittal hitelesítse. Ilyen végzés kibocsátására sor kerülhet akkor is, ha a fél nem tesz önként eleget a rule 1.-ben foglalt kötelezettségének – vagy ha nem mindenben tesz eleget neki. A rule 7.-(1) pedig azt is lehetővé teszi, hogy a bíróság bármely fél kérelmére kötelezze bármely másik felet, készítsen affidavitot arról, hogy a kérelemben megjelölt bizonyos okiratok birtokában, őrizetében vagy rendelkezése alatt vannak vagy voltak-e valaha is, és ha már nincsenek, mikor vált meg tőlük és hová kerültek. A rule 9. értelmében az okiratok listájának kézbesítésével egyidejűleg a fél arról is köteles értesítést küldeni, hogy az ellenfél, akihez a listát eljuttatta, mikor és hol tekintheti meg a felsorolt okiratokat és készíthet róluk másolatot. (A pontosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy mindezek a kötelezettségek a felperest és alperest nemcsak egymás, hanem saját pertársaik viszonylatában is terhelik.) A rule 10. értelmében viszont a fél az iratmegtekintést nemcsak az iratfeltárás, discovery kapcsán készített lista alapján követelheti, hanem egyébként is, a per bármely – tehát ezt megelőző – szakában is igényelheti a másik féltől, hogy tegye lehetővé azon okiratok megtekintését és lemásolását, amelyekre bármelyik előkészítő iratában vagy affidavitjában hivatkozott. Az a fél pedig, akinek ilyen értesítést kézbesítettek, 4 napon belül köteles értesítést küldeni arról, hogy ennek kézbesítésétől számított 7 napon belül hol lehet megtekinteni azon okiratokat, melyek bemutatása ellen nincs kifogása, illetve hogy mely okiratok bemutatása ellen van kifogása és miért. Ha a fél a rule 9. vagy 10. szerinti kötelezettségének nem tesz eleget, azaz nem küld értesítést az irat megtekintésének helyéről vagy módjáról, vagy ésszerűtlen időpontot vagy helyet ajánl fel, vagy bármely okirat bemutatása ellen kifogása van, a bíróság a megtekintésre jogosult fél kérelmére végzést hozhat az iratmegtekintés idejéről, helyéről és módjáról (rule 11.). A bíróság pedig a rule 13.-(1) értelmében hivatalból is elrendelheti az eljárás minden szakában, hogy a fél mutasson be a bíróságnak az ügyre vonatkozó és őrizetében, birtokában vagy rendelkezése alatt álló valamely okiratot. A jogintézmény megítéléséhez tudnunk kell azt is, hogy egyrészt a felek közös megegyezéssel korlátozhatják vagy kizárhatják az iratfeltárást (rule 1.-(2), másrészt pedig bármelyik fél kérheti a bíróságtól is, hogy korlátozza vagy zárja ki azt (rule 2.-(5). Az iratfeltárás és -megtekintés intézményének ismeretében már részben érthetővé válik az előkészítő eljárás kiemelkedő jelentősége. Az ellenfél bizonyítási eszközeinek megismerése gyakran elegendő ahhoz, hogy még a főtárgyalás előtt egyezséget kössenek, elálljanak a 27

keresettől, illetve a védekezéstől. Ezen túlmenően pedig a bizonyításra való felkészüléshez nyújt ez igen nagy segítséget. Persze, szankciók nélkül minden nyilván csak írott malaszt maradna. Erről azonban szó sincs. A rule 16. tartalmazza az iratfeltárás és -bemutatás elmulasztásának a mi szemünkkel nézve igen drasztikus következményeit: Ha a fél nem tesz eleget az Order 24-ben írt szabályoknak vagy a bíróság ezen alapuló végzésének, a bíróság saját belátása szerint rendelkezhet, és különösen elrendelheti a kereset elutasítását (the action be dismissed) vagy a védekezés törlését (the defence be struck), és ennek megfelelő ítéletet hozhat. Ezen túlmenően a fél elzárásra (committal) is ítélhető, ha pedig kiderül, hogy ügyvédje mulasztotta el őt értesíteni a bírósági végzésről, akkor az ügyvédet lehet elzárásra ítélni. Fennmarad a kérdés, hogy mi történik, ha a fél ugyan látszólag eleget tett kötelezettségének, azonban valamit „kifelejtett” a listából. Feltéve hogy általában megkövetelik az affidavittal való hitelesítést, a szankció az, hogy az ilyen felet hamis eskü (perjury) miatt lehet büntetni. (Ld. részletesen a 11. pontban.) Az USA vonatkozásában a helyzet – bár némi eltéréssel – nagyjából hasonlóan alakul. Hiányzik a feleknek az a törvényen alapuló kötelezettsége, hogy a bírósági intézkedés bevárása nélkül készítsék el okirataik listáját. Sőt, a lista intézményét sem ismeri az R.C.P.U.S.D.C., hanem ehelyett a Rule 34. a következő rendelkezést tartalmazza: Bármely fél indokolt kérelmére a per bírósága elrendelheti, hogy bármely másik fél mutassa be a kérelmező félnek a kérelemben megjelölt bármely okiratot, könyvet, számadást, levelet, fényképet, tárgyat (feltéve hogy nem esik mentesség alá), amely az ügyre vonatkozó bizonyítékot tartalmazza, és tegye lehetővé a lemásolást vagy lefényképezést. Az erre irányuló végzésben a bíróság a megtekintés és a másolat elkészítésének helyére, idejére, módjára és egyéb feltételeire nézve is rendelkezik. Ha a fél nem tesz eleget a végzésnek, az alábbi szankciók alkalmazhatók vele szemben, a Rule 37/b) (2) alapján: – a bíróság az ellenfél állításaival egyezően állapítja meg az illető okirat tartalmát; – megtiltja az engedelmességet megtagadó félnek, hogy bizonyos igényeket vagy védekezéseket érvényesítsen vagy ilyeneknek ellentmondjon, vagy hogy meghatározott okiratokat vagy dolgokat vagy tanúvallomásban foglalt kijelentéseket bizonyítékként hozzon fel; – elrendelheti egyes előkészítő iratoknak vagy azok részeinek törlését (azaz ilyenkor a fél tényállításai úgy tekintendők, mintha meg sem tette volna őket), felfüggesztheti a további eljárást, amíg csak nem tesznek eleget a végzésnek, és mulasztási ítéletet is hozhat a nem engedelmeskedő féllel szemben; – mindezeken felül vagy helyett a bíróság elrendelheti az engedetlen félnek vagy képviselőjének a letartóztatását is. Látjuk tehát, hogy nemcsak a per érdemére kiható, igen súlyos – és az igazság feltárását adott esetben inkább hátráltató, mint elősegítő – prekluziós szankciók alkalmazására van lehetőség, hanem esetleg a perhez fűződő érdeket meghaladó, a személyes szabadságot korlátozó szankciókra is. Megütközésünket legfeljebb az mérsékelheti, ha arra gondolunk, hogy a jogszabályszövegek önmagukban csupán lehetőséget jelentenek, a gyakorlat ritkán alkalmazza a törvény teljes szigorát.

28

10. Állítási kötelezettség Függetlenül a jogrendszertől, minden polgári perjogban alapvető követelmény, hogy a felek megfelelő pontossággal előadott tényekkel támasszák alá keresetüket, illetve védekezésüket. Az angol – és hozzá hasonlóan az amerikai – perjogban azonban ez az állítási kötelezettség speciális értelmet nyer. Az előkészítő eljárásának ugyanis egy különálló – és mindjárt a perindítási szakot követő – szakasza kizárólag azt a célt szolgálja, hogy tisztázódjanak a felek tényállításai, világosan kiderüljön, ki mit ismer be és mit vitat. A felek tényelőadásainak jóval nagyobb jelentősége van, mint nálunk, legalábbis az egyező vagy az ellenfél által nem vitatott tényelőadásnak. A beismerés révén ugyanis az adott tényállítás egycsapásra kikerül a vitás kérdések (issues) köréből, és a továbbiakban a bíróság valónak fogadja el (persze, ennek is megvannak a maga korlátai: a köztudomás és a bíróság hivatalos tudomása). Amikor a főtárgyalásra kerül sor, már teljes egészében kikristályosodtak a tényállítások. Ezt három jogintézmény szolgálja: az előkészítő iratváltás, a kérdőpontok, valamint a beismerés. a) Előkészítő iratváltás (pleading) A pleading részletes szabályait az R.S.C. Order 18. tartalmazza. A perindítást rendszerint három előkészítő irat követi: aa) A felperes részletesen előadja a kereseti tényállást (statement of claim) – vagy már az idézőparancs (writ) hátiratként, vagy az alperes jelentkezését (appearance, lásd 9/a pont) követő 14 napon belül az alpereshez, illetve jogi képviselőjéhez intézett külön iratban. bb) Erre az alperes – ha egyáltalán védekezni kíván – a jelentkezés határidejétől vagy – ha ez a hosszabb – a kereseti tényállás kézbesítésétől számított 14 napon belül köteles kézbesíteni védekezését (defence) és/vagy viszontkeresetét (counterclaim). cc) Végül a felperes a védekezés, illetve a viszontkereset kézbesítésétől számított 14 napon belül még megküldheti az alperesnek válasziratát (reply) a védekezésre vonatkozólag, valamint a viszontkereset elleni védekezését (defence to counterclaim). További előkészítő iratváltáshoz a bíróság engedélyére van szükség, és a gyakorlatban nem szokott előfordulni. Mi történik, ha valamelyik fél nem tartja meg a határidőket? Ha a felperes mulasztja el a kereseti tényállás kézbesítését: az alperes a határidő letelte után kérheti a bíróságot, hozzon a keresetet elutasító végzést (order to dismiss the action). A bíróság pedig vagy teljesíti ezt a kérelmet, vagy pedig olyan egyéb végzést hoz, amilyent helyesnek talál (sic!) (Order 19, rule 1.). Ha az alperes mulasztja el védekezésének határidőben való kézbesítését, a felperes (határozott összegre szóló pénzkövetelés esetén) a writ-ben követelt pénzösszeg és a perköltség erejéig bejegyeztetheti a javára szóló végítéletet. Ez a mulasztási ítéletnek egyik válfaja: a védekezés hiánya folytán hozott ítélet (judgment in default of defence) – a másikról már a 9/a pontban megemlékeztünk (judgment in default of appearance). Nem határozott összegű kártérítés iránti kérelemnél is sor kerülhet ilyen ítélet hozatalára, 29

ez azonban csak közbenszóló (interlocutory) ítéletnek számít, a kártérítés jogalapjára vonatkozólag, és külön lefolytatják az eljárást a kártérítés összegének megállapítására (Order 19, rule 2 és 3). Külön rendelkezések vonatkoznak az egyéb lehetséges kereseti kérelmek esetén alkalmazandó mulasztási jogkövetkezményekre. A viszontkereset ebből a szempontból (de más szempontból is) a kereseti tényállással esik egy tekintet alá. Ha ez ellen a felperes védekezni akar, szintén köteles a viszontkereset elleni védekezését kézbesíteni az alperesnek (Order 19, rule 8,). A reply, a felperesi válaszirat elmulasztásának semmi következménye nincs. Ekkor ugyanis vélelem szól amellett, hogy a felperes az alperesi védekezés összes tényállítását tagadja. Látjuk tehát, hogy még a jelentkezés (appearance) esetében is lehet mulasztási ítéletet hozni az alperes ellen, a védekezés hiánya miatt, és ugyanígy mód van a keresetnek perlés hiánya miatt (tehát megfelelő kereseti kérelem hiányában) történő elutasítására (judgment in default of prosecution) – az angol jogban ez is a mulasztási ítélet egyik válfaja. Ezeket az előkészítő iratokat a felek nem a bírósághoz, hanem egymáshoz intézik. A pleading tartalmi követelményei olyan sokrétűek, hogy emiatt egyes források (pl. Harwood: Odgers' Principles)19 külön művészetnek, az ügyvédi munka csúcsának tartják a pleadinget. Ez az iratváltás fő funkciójából: a kereseti és védekezési tényállás egyszer s mindenkorra kötelező érvényű leszögezéséből adódik. A tárgyaló bíró ebből fog értesülni (közvetlenül a főtárgyaláson) arról, miről is folyik tulajdonképpen a vita, mik a releváns tények, és ezek közül melyek azok, amiket a felek vitatnak, amelyekre nézve tehát le kell folytatniuk a bizonyítást. Mindennek megfelelően: ad aa) A kereseti tényállásban időrendben, pontokba szedve röviden fel kell sorolni a felperesi keresetet megalapozó tényeket. Ez a sokatmondó szűkszavúság művészete, leginkább a szabadalmi igénypontok összeállításának nehéz munkájához hasonlítható. A kereseti tényelőadásnak mindent magába kell foglalnia, amire a felperes hivatkozni akar – a módosítás vagy kiegészítés ugyanis később már nehézségekbe ütközhet –, ugyanakkor persze nem cél az ellenfél kimerítő tájékoztatása sem, nem kell többet mondani a kelleténél. Bizonyos állításokat (pl. csalárdság, megtévesztés, szándékosság) megalapozó tényeket különös részletességgel kell előadni (Order 18, rule 12). A bíróság pedig ezeken kívül is elrendelheti, hogy a fél az egyes állításait még részletesebben adja elő (Order 18, rule 12.-(3)). Az első felperesi előkészítő irat különös jelentőségét az adja meg, hogy a későbbiek folyamán már nem lehet olyan új tényállítást vagy jogalapot, illetve kereseti kérelmet (ground or claim) felhozni, amely összeegyeztethetetlen a korábbi előkészítő irattal. Ha ennek szükségessége mégis felmerülne, a korábbi előkészítő iratot kell kifejezetten módosítani, illetve a módosításhoz engedélyt kérni a bíróságtól (Order 18, rule 10.). A jogkérdésekre ugyan ki szabad terjeszkedni az előkészítő iratváltásban (Order 18, rule 11.), de nem kötelező – viszont kifejezetten tilos bizonyítási anyagot belefoglalni az előkészítő iratokba (Order 18, rule 7) ad bb) A védekezésben három lehetősége van az alperesnek: tagad, beismer, vagy beismer és további tényeket állit. Persze, kombinálni is lehet ezeket a védekezési módokat, és lehet a 19

Harwood: id. mű

30

ténybeli beismerés ellenére jogi kifogásokat támasztani. A védekező irat, a defence tartalmát nagymértékben megszabja a kereseti tényállás. Amennyiben ugyanis a tényállást részben vagy egészében tagadja az alperes, pontról pontra végig kell mennie a kereseti tényálláson, és tagadni vagy beismerni az egyes tényállításokat. Az általános, mindenre kiterjedő tagadás nem elegendő. A kifejezett beismerés viszont nem szükséges, mert az adott tényállítás tagadásának hiánya már egyenlő a beismeréssel (Order 18, rule 13.).20 Mód van egyúttal további tényállítások tételére is. Ezek tekintetében a bíróság ugyanúgy elrendelheti a további részletes felvilágosítások (particulars) adását, mint a felperesi kereseti tényállásnál (Order 18, rule 12.-(3)). ad cc) Az esetleges felperesi válasziratban (reply) nyilatkozni kell a védekező irat újabb tényállításaira – ennek elmaradása ugyanis beismerésnek számít. Ha viszont egyáltalán nincs válaszirat, akkor ezt az összes alperesi előadás tagadásának tekintik, és a vitás tények (issues) olyan állapotban rögződnek, ahogyan a két előkészítő irat tartalmazza. Így a válasziratnak nincs különösebb jelentősége, legfeljebb, ha a felperes még újabb tényeket akar előadni, mert beismerésre később is, az egész per folyamán van mód, a tagadáshoz pedig nincs szükség válasziratra. Nem vitás, hogy az előkészítő iratváltásban megnyilvánuló állítási kötelezettség szorosan összefügg a jóhiszemű eljárással is. Így ugyanis az ellenfél idejekorán megtudja, mire számíthat, minek a bizonyítására kell felkészülnie, milyen beismerésekre támaszkodhat, eldöntheti, hogy egyáltalán érdemes-e védekeznie, illetve tovább perelnie. Az Order 18, rule 8.-(1)-ben foglalt részletes tartalmi előírások híven tükrözik, milyen fokú korrektséget vár el az angol perjog a felektől. Szó szerint idézzük: „A kereseti tényállást követő bármelyik előkészítő iratban a félnek kifejezetten állítania kell minden olyan tényt, pl. teljesítést, tartozáselengedést, elévülést, csalárdságot vagy bármilyen törvénysértésre utaló tényt, (a) amely állítása szerint az ellenfél bármely kereseti kérelmét vagy védekezését megdönti; vagy (b) amely, ha nem állítják kifejezetten, meglepheti az ellenfelet; vagy (c) amely a megelőző előkészítő iratokból nem következő vitás ténykérdéseket vet fel.” Természetes, hogy minden kötelezettség csak annyit ér, amennyit a szankciója. Az előkészítő iratváltás szankciói közül azokról mar megemlékeztünk, amelyek a megfelelő pleading kézbesítésének teljes elmulasztása esetére szólnak. A formai követelmények megsértése tekintetében itt ismét az Order 2, rule 1.-(1)-ben foglalt általános szabályra kell utalnunk, amely határozottan kimondja, hogy bármilyen alaki vagy tartalmi szabály (rule) meg nem tartása önmagában nem tesz érvénytelenné semmiféle eljárási aktust, így az előkészítő iratot sem. Az Order 2, rule 1.-(2) viszont lehetővé teszi, hogy a bíróság az eljárási szabályok megsértése miatt a hibás eljárási aktust részben vagy egészen megsemmisítse. Az Order 2, rule 2. pedig a félnek is megengedi, hogy – ésszerű időn belül – kérelmezze az ellenfél vagy a bíróság hibás aktusának megsemmisítését. Minderről már a 8/d pontban, a jóhiszemű eljárás körében szóltunk.

20

Ez alól a kártéritési keresetek kivételt jelentenek, ezeknél csak a kifejezett beismerés a beismerés. Ld. J.R. Lewis, L.L.B.: Civil and Criminal Procedure, London, 1968. 30. old.

31

Ugyanígy általános szabály vonatkozik a pleadinggel kapcsolatos határidőkre is: az Order 3, rule 5. értelmében a bíróság az R.S.C.-ben vagy valamely ítéletben vagy végzésben előirt határidőket azok letelte után is – az általa helyesnek tartott feltételek mellett – megrövidítheti vagy meghosszabbíthatja. A felek pedig közös megegyezéssel a bíróság közbejötte nélkül is módosíthatják a határidőket. Ez alól az előkészítő iratváltás sem kivétel. Az előkészítő iratban foglalt és a jóhiszemű eljárás követelményeit sértő tényállítások, illetve az ilyen előkészítő iratok sorsáról már a 8/b pontban beszéltünk: ezeket az előkészítő iratokat a bíróság teljes egészükben törölheti – ilyenkor úgy tekintik, mintha nem is léteznének, tehát a fent említett mulasztási szankciók lépnek életbe; sor kerülhet a per felfüggesztésére is. Ha csak egyes tényállítások esnek az Order 18, rule 19(1) hatálya alá, akkor ezek törlését vagy módosítását rendelheti el a bíróság. Az előkészítő iratváltás igazi jelentőségét azonban a perbeli tényállás „befagyasztása” és egyúttal a bizonyítás kereteinek kijelölése adja. Amint Lewis írja: „Semmiféle tényt nem lehet felhozni a főtárgyaláson, amit nem adtak elő a pleadingben. Csak azt a bizonyítékot lehet elfogadni a főtárgyaláson, aminek a pleadingben szereplő vitapontok közül eggyel vagy többel kapcsolatos relevanciája kimutatható.”21 A pleading módosításának szabályait az Order 20. tartalmazza. A rule 3.-(1) kimondja, hogy az előkészítő iratváltás lezárulása előtt mindegyik félnek jogában áll egy alkalommal bírói engedély nélkül módosítani előkészítő iratát. Ekkor az ellenfél automatikusan jogot nyer saját előkészítő iratának módosítására. Minden egyéb esetben – ha tehát az előkészítő iratváltás lezárulása után, vagy egynél többször kíván a fél módosítani, vagy ha a módosítás folytán változás állna be a felek személyében, illetve perbeli minőségében vagy a kereseti kérelem alapjában - csak a bíróság engedélyével lehet akár a writ-et, akár az előkészítő iratot módosítani (order 20, rule 1.-(3)). A bíróság viszont az Order 20, rule 5.-(1) értelmében az egész eljárás folyamán engedélyt adhat a módosításra, belátása szerint rendelkezve a költségek és a módosítás mikéntje felől. Ha a kért módosítás a felek személyére vonatkozik, a bíróságnak vizsgálnia kell az engedélyt kérő fél jóhiszeműségét: azt, hogy valóban tévedés történt-e és nem félrevezetési célzattal jelölték meg eredetileg helytelenül a felperest vagy alperest (Order 20, rule 5.-(3)). Ilyen esetben az engedélyt nem lehet megadni. A peres fél perbeli minőségének megváltoztatása iránti kérelemnek akkor lehet helyt adni, ha ilyen minőségben már a writ kibocsátásakor is perelhetett, illetve perelhető lett volna (Order 20, rule 5,-(4)). Új kereseti jogalapot a régi(ek) mellé vagy helyett akkor lehet előterjeszteni, ha ez ugyanabból, vagy lényegileg ugyanabból a tényállásból fakad, amely miatt a fél bírói jogsegélyt kért (Order 20, rule 5.-(5)). Ha a fél e három eset körébe tartozó módosításra kívánja felhasználni az engedélyhez nem kötött egyszeri módosítás lehetőségét, és hiányoznak azok az előfeltételek, amelyekhez a törvény az engedély megadását köti, az ellenfél kérheti a bíróságtól a módosítás megtiltását (application for disallowance of amendment made without leave, Order 20, rule 4.). A – részleges – prekluzió hatása kétirányú lehet: ösztönözhet a felelősségteljes tényállításokra, ilyen módon elősegítve a valóság feltárását, ugyanakkor ez utóbbit gátolhatja is. Joggal következtethetünk azonban arra, hogy ha a fél nem rosszhiszeműen, hanem tévedésből tett a valóságnak meg nem felelő tényállításokat, akkor a módosításhoz minden további nélkül megkapja a bírói engedélyt. 21

Lewis id.mű, 29. old.: „No matter can be raised at the trial if it has not been pleaded. Evidence is only admissible at the trial, if it can be shown to be relevant to one or more of the issues raised on the pleadings,”

32

A jogintézmény teljes képéhez az is hozzá tartozik, hogy az Order 18, rule 21. lehetővé teszi a felperesnek és az alperesnek egyaránt, hogy a bíróságtól olyan végzést kérjen, melynek értelmében előkészítő iratváltás nélkül kerül sor a per főtárgyalására. A felek azonban ebben az esetben is kötelesek elkészíteni a vitás ténykérdésekre vonatkozó nyilatkozatukat (statement of the issues in dispute). Az USA vonatkozásában az előkészítő iratváltás szabályait az R.C.P.U.S.D.C. Rule 7-15 tartalmazza. Az angol rendelkezésekkel többé-kevésbé párhuzamosan állapítja meg a felek kötelességeit. Szintén a tényállításokat kell tartalmaznia az előkészítő iratoknak. A tagadás azonban lehet általános, mindenre kiterjedő is. Amit viszont az ellenfél nem tagad, azt az USA perjoga szerint is beismertnek kell tekinteni (Rule 8(d)). A Rule 12(c) arra is lehetőséget ad, hogy az iratváltás lezárulása után – de ésszerű időn belül – bármelyik fél indítványozza az iratok alapján történő ítélethozatalt (judgment on the pleadings), tehát a főtárgyalás, bizonyítás nélküli döntést. A viszontkeresetet az USA-ban is az előkészítő iratban kell előterjeszteni, de a bíróság engedélyével ezt később is pótolni lehet (Rule 13(f)). A Rule 15(a) értelmében a pleading egyszeri módosítására minden további nélkül lehetőség van, további módosításra azonban csak az ellenfél hozzájárulásával vagy a bíróság engedélyével. A Rule 15(b) még azt is lehetővé teszi, hogy a tárgyaláson hozzák összhangba a pleadinget a bizonyítás eredményével: „Ha a felek kifejezett vagy hallgatólagos hozzájárulásával az előkészítő iratokban fel nem vetett vitapontok kerülnek tárgyalásra, ezeket minden tekintetben úgy kell kezelni, mintha szerepeltek volna az előkészítő iratokban. Bármelyik fél indítványára bármikor, még az ítélethozatal után is elvégezhető az előkészítő iratok olyan módosítása= amely szükséges lehet a bizonyítással való összhangba hozásukhoz és e vitapontok felvetéséhez; de az ilyen módosítás elmulasztása nem érinti a vitapontok tárgyalásának eredményét. Ha a főtárgyaláson azon az alapon kifogásolnak egy bizonyítékot, hogy az túlmegy az előkészítő iratokban felvetett vitapontokon, a bíróság megengedheti, hogy módosítsák az előkészítő iratokat, ezt kötetlenül megteheti, ha ez elősegíti a per érdemének előadását, és a kifogásoló fél nem győzi meg a bíróságot afelől, hogy az ilyen bizonyíték elfogadása hátrányosan érintené őt érdemi keresetének vagy védekezésének fenntartásában.” Látjuk tehát, hogy – éppen a valóság feltárásának elősegítése érdekében – az USA perjoga már lényegesen rugalmasabban kezeli az előkészítő iratok jelentette kötöttségeket, anélkül azonban, hogy lemondana a prekluzióban rejlő ösztönzésről. b) Kérdőpontok (interrogatories) Nálunk a tárgyaláson nyílik az első alkalom arra, hogy a felek kérdéseket intézhessenek egymáshoz. Ezzel szemben az angol – és ugyanígy az amerikai – perjog már az előkészítő eljárásban nagy súlyt helyez arra, hogy a felek olyan kérdésekben is megismerhessék ellenfelük állásfoglalását, amire az önként nem terjeszkedett ki az előkészítő iratváltás során. Ez pedig jelentékenyen elősegíti a bizonyításra való felkészülést és ezáltal a perkoncentrációt. A kérdőpontok feltevésének joga a peres felet nemcsak ellenfelük, hanem pertársuk vonatkozásában is megilleti. A kérdőpontok feltevésének és megválaszolásának módját, a válasz megtagadásának vagy a nem kielégítő válasznak a következményeit az R.S.C. Order 26. tartalmazza: „A fél bármely ügyben kérheti a bíróságtól olyan végzés kibocsátását – (a) amely engedélyezi neki, hogy bármely másik félnek kérdőpontokat kézbesítsen a kérelmező és az ügyben szereplő másik fél közötti vitás kérdésekre vonatkozólag és (b) kötelezi a másik felet, hogy affidavitban, esküvel megerősített okiratban válaszolja 33

meg a kérdőpontokat a végzésben meghatározott határidőn, belül” (Order 26, rule 1.-(1)). A válaszadási kötelezettséget tehát csak a bíróság végzése hozza létre, az ellenfél puszta felszólítása nem elegendő. Figyeljünk fel arra is, hogy affidavitban kell válaszolni, azaz a hamis tényállítás ez esetben egyértelmű a hamis esküvel. Ez jelenti a minőségi különbséget az előkészítő iratváltásban megnyilvánuló állítási kötelezettség és a kérdőpontok megválaszolásának kötelezettsége között. Az előkészítő iratokat (pleading) nem kell esküvel megerősíteni, így az abban szereplő tényállítások is – a már ismertetett megkötésekkel – módosíthatók. Ez viszont affidavit esetében már elképzelhetetlen. Így tehát a kérdőpontok igen hatásos fegyvert jelenthetnek a rosszhiszeműen eljáró féllel szemben, egyrészt mert válaszaikat később már végleg nem tudják módosítani, másrészt a büntetőjogi következményekre tekintettel (lásd részletesebben a 11. pontban). Persze a kérdőpontok megválaszolására kötelezés lehetőségével sem szabad visszaélni. Az Order 26, rule 7. szabályozza a kérdőpontokra adott válaszok felhasználását. A kérdezőnek joga van csak egyes válaszokat, vagy a válaszok egyes részeit bizonyítékként előterjeszteni. A bíróság viszont az összes választ megtekintheti, és ha úgy dönt, hogy a bizonyítékként előterjesztett rész más részletekkel szorosan összefügg, elrendelheti, hogy ezeket is terjesszék be bizonyítékként. A bíróság nem adhat engedélyt olyan kérdésekre, amelyek nem vonatkoznak szorosan az ügyre (habár közvetett következtetések levonására esetleg alkalmasak lennének és ezért esetleg a tanúnak – vagy tanúként kihallgatott ellenfélnek – feltehetők (Order 26, rule 1.-(4)). Bizonyos fajta kérdésekkel szemben az ellenfél mentesség (privilege) címén kifogást támaszthat. Ilyen privilegizált kérdések például: a félre vagy házastársára nézve inkrimináló tények, házastársak között elhangzott kijelentések, és a fél és jogi képviselője között lezajlott beszélgetés, államtitok stb. (Order 26, rule 4.). A mentesség okára nézve az erre hivatkozó félnek affidavitot kell adnia. Ha a válasz nem volt kielégítő, a rule 5. értelmében a bíróság elrendelheti, hogy a fél akár szóbeli kihallgatáson, akár affidavitban adjon részletesebb választ. E kötelezettség nemteljesítésének vagy nem megfelelő teljesítésének – az iratfeltáráshoz hasonlóan – igen kemények a szankciói. Az Order 26, rule. 6(l) szerint a bíróság belátása szerint elutasíthatja a keresetet, illetve törölheti a védekezést, és ennek megfelelő ítéletet hozhat (természetesen érdemi tárgyalás nélkül); a rule 6.-(2) értelmében a felet ezen felül elzárásra (committal) is lehet ítélni; ha pedig a solicitorhoz kézbesítették a válaszadásra kötelező végzést, és ő megfelelő mentség nélkül elmulasztotta ügyfele értesítését, a solicitort lehet elzárásra ítélni (Rule 6.-(4)). Az USA vonatkozásában hasonló szigort figyelhetünk meg a kérdőpontok megválaszolásának biztosítása érdekében. A válaszadás kötelezettsége itt már a kérdőpontok kézbesítésével beáll, nem szükséges hozzá külön bírósági végzés (R.C.P.U.S.D.C. Rule 33.). A válasz megtagadásának következményeit a Rule 37. tartalmazza: a kérdőpontokat előterjesztő fél kérheti a bíróságtól, hogy végzésben kötelezze ellenfelét a kérdőpontok megválaszolására. Ha ennek az indítványnak a bíróság éleget tesz, és úgy találja, hogy az ellenfél indokolatlanul tagadta meg a választ, kötelezi őt az indítvánnyal okozott költségek (ügyvédi költségek) megfizetésére is. Ha mármost a végzésben elrendelt válaszadási kötelezettséget nem teljesíti, ugyanazokra a változatos jogkövetkezményekre számíthat, mint az iratfeltárási-iratbemutatási kötelezettség megtagadása esetén (ld. 9/d pont): a bíróság az ellenfél állításával egyezően állapítja meg a tényállást, bizonyos igények, védekezések vagy bizonyítékok érvényesítése 34

tekintetében prekluzió áll be, a bíróság törölhet egyes előkészítő iratokat vagy azok bizonyos részeit, felfüggesztheti az eljárást mindaddig, amíg a fél nem tesz eleget a végzésnek, mulasztási ítéletet is hozhat vele szemben, és helye van a féllel vagy ügyvédjével szemben a contempt of court (bíróság megsértése) jogkövetkezményei alkalmazásának is. c) Beismerés (admission) Még mindig az előkészítő eljárás zajlik, amikor a feleknek megnyílik a lehetőségük arra, hogy ellenfelüket az eddig megismerteken kívül egy további eszközzel határozott nyilatkozatra késztessék okiratok eredetiségének vagy tények valódiságának beismerésével, illetve tagadásával kapcsolatban. Az angolszász polgári eljárásban, ahol a bíróság hivatalból egyáltalán nem érdeklődik a tények iránt, a beismerésnek perdöntő jelentősége van: a beismert tényekkel kapcsolatban többé nem lehet vita. A perjog pedig kifejezetten ösztönzi is a feleket a beismerésre, a vitás tények körének szűkítésére: pl. az Order 25, rule 4. értelmében a bíróság az utasításadás végett történő idézés (summons for directions) alkalmával meg kell hogy kísérelje ésszerű beismerések kieszközlését. A beismerés intézményét az R.S.C. Order 27. elsősorban az okiratok valódiságára és hamisítatlanságára vonatkoztatva tárgyalja (authenticity of documents). A rule 4, értelmében, miután a félnek kézbesítették az ellenfél által összeállított listát az okiratokról (ld. 9/d pont), és letelt az okiratok megtekintésére nyitva álló idő, az ezt követő 14 napon belül a félnek értesítést kell küldenie ellenfele részére, hogy mely okiratok valódiságát és hamisítatlanságát tagadja, illetve mely másolatok hitelességét vonja kétségbe. Ha ezt elmulasztja, úgy tekintik, hogy a listában felsorolt okiratok és másolatok hitelességét elismerte. Ha viszont olyan értesítést (notice) küld, hogy követeli az okiratok, másolatok hitelességének bizonyítását a főtárgyaláson, a bizonyítás költségeit az Order 62, rule 3.-(6/b) értelmében neki kell viselnie, hacsak a bíróság másként nem rendelkezik. Az ellenfél ugyanígy az Order 27, rule 2. értelmében értesítésben kérheti bizonyos tények beismerését is – a beismerés azonban szigorúan csak az adott perben használható fel a féllel szemben. A beismerés elmulasztásának szankciója szintén a költségeknél jelentkezik: ha sikerrel jár a tény bizonyítása, ennek költségeit az Order 62, rule 3.-(5) értelmében a beismerést megtagadó vagy elmulasztó fél viseli. Ennél szigorúbban kezeli a beismerés jogintézményét az amerikai jog. Az R.C.P.U.S.D.C. Rule 36/a) szerint a per megindítása után bármelyik félnek joga van ahhoz, hogy bármely másik fél részére olyan értesítést kézbesítsen, amelyben kéri bizonyos megjelölt és a kérelemhez mellékelt okiratok hitelességének, avagy adott releváns tényeknek a beismerését. Ha a fél 10 napon belül nem válaszol, úgy tekintik, hogy a beismerés megtörtént (az angol perrendben ez csak az okiratokra vonatkozólag volt így). A beismerés az USA perrendje szerint is csak a folyamatban levő perben használható fel a beismerő fél ellen. A tagadásnak két lehetősége van: eskü alatt kell nyilatkoznia a félnek, hogy tagadja azon állításokat, melyek beismerését a másik fél kérte, vagy úgyszintén eskü alatt részletesen meg kell jelölnie azokat az indokokat, amelyek folytán nem tudja sem beismerni, sem pedig tagadni ezeket az állításokat. Ezenkívül írásba foglalhatja kifogásait is, azon az alapon, hogy egyes állítások mentesség alá esnek vagy irrelevánsak stb. Látjuk tehát, hogy az egyszerű hallgatás itt mind az okiratok, mind a tények vonatkozásában beismerésnek számit. A bizonyítottan hamis tagadás pedig egyúttal hamis eskü is.

35

11. Az igazmondási kötelezettség A mi jogunkban az igazmondási kötelezettség élesen kettéválik a tanúk és a felek vonatkozásában. A tanúknál e kötelezettség megsértését a büntetőjog szankcionálja a hamis tanúzás tényállása alapján; a felek esetében pedig a polgári perjog keretében marad a szankció, és bírságolás formáját öltheti. Az angolszász perjogban ezzel szemben úgy a tanúk, mint a felek vonatkozásában az igazmondási kötelezettség központi kategóriája az eskü. A tanúk eleve eskü alatt – vagy ezzel egy tekintet alá eső ünnepélyes fogadalom mellett – tesznek vallomást. A perjog pedig részletesen meghatározza azt is, hogy a felet mikor lehet eskü alatt szóbeli vagy írásbeli nyilatkozattételre kötelezni. Minden ilyen esetben önként adódik az igazmondási kötelezettség megszegésének szankciója: a hamis eskü (perjury) miatti kriminális büntetés. Ezen a téren igen szoros párhuzam vonható az angol és az amerikai perjog között, mondhatni, elvi differenciák egyáltalán nincsenek, a részleteltérések is jelentéktelenek. A tanúzási kötelezettség a kívülállókra és a felekre egyaránt kiterjed, amint azt már a 9/b pontban említettük. Az eskü, illetve fogadalom letételének részletes előírásai vannak, a fejlődési tendencia az, hogy a ceremoniális szempontból kevesebb komplikációt okozó fogadalomtétel körét szélesítik, amelynek büntetőjogi kihatásai ugyanazok, mint az eskünek. A törvény részletesen megszabja mely bírósági tisztviselőknek van joguk kivenni az esküt. Kivételére sor kerül akkor is, ha tárgyaláson kívül történik a tanúvallomás felvétele, az examiner útján. Erre az előzetes bizonyítás keretében van lehetőség, s az írásba foglalt tanúvallomást (deposition) lehet a tárgyaláson bizonyítékként felhasználni. Az esküformula szövegéből kiderül, hogy tartalmilag mit jelent a vallomástételi kötelezettsége: „Esküszöm a mindenható Istenre, hogy a bizonyíték, amit szolgáltatni fogok, az igazság lesz, a teljes igazság és csakis az igazság.”22 A tanúkihallgatást a felek (jogi képviselői) folytatják le. Először az a fél hallgatja ki a tanút, aki őt megidéztette. Ez a főkihallgatás (examination in chief). Nem könnyű feladat, mert tilos rávezető, eldöntendő kérdéseket (leading questions) feltenni. A tanú nem adhatja elő összefüggően vallomását, hanem csak a kérdésekre válaszolva. A fő tárgyra kell korlátozni a kérdezést, nem szabad a tanúhoz a közrendbe ütköző, vagy a mentesség körébe tartozó kérdéseket feltenni. Ha a fél olyan kérdést intéz tanújához, ami a fentiek értelmében „elfogadhatatlan” (inadmissible), ezt az ellenfél – mentesség esetén pedig a tanú – kifogásolhatja, s végül a bíró dönt a megengedhetőség felől. A főkihallgatást követi az ellenfél részéről a keresztkikérdezés (cross-examination), aminek alapvető garanciális jelentőséget tulajdonítanak a tanúvallomás bizonyítékkénti értékelésénél. Itt az ellenfél arra törekszik, hogy ellentmondásokba bonyolítsa a tanút, feltehet neki rávezető kérdéseket is, és olyan ellenőrző kérdéseket is, amelyek nem függnek szorosan össze a per tárgyával. Végezetül a tanút hívó félnek lehetősége van az újrakihallgatásra (re-examination), kizárólag az addig felmerült kérdésekre vonatkozólag. Célja az, hogy a tanú megmagyarázhassa az addigi válaszaiból adódó látszólagos ellentmondásokat. Ezután a bíró is intézhet néhány kérdést a tanúhoz, ezt követőleg a felek ugyan már 22

„I swear by Almighty God that the evidence which I shall give shall be the truth, the whole truth, and nothing but the truth” A King's Bench Division 1927. I. 11-i határozata, idézi Roland Burrows: Phipson's Manual of the law of evidence for the use of students, London, 1935-38.

36

közvetlenül nem tehetnek fel ellenőrző kérdéseket, viszont kérhetik a bírót, hogy ő tegyen fel olyan kérdést a tanúnak, amelyre meg tudja magyarázni válaszát. A fél kétféleképpen szerepelhet tanúként: vagy saját tanújaként önként kihallgattatja magát jogi képviselőjével, és ez rendszerint így is történik: a bizonyítási eljárás első mozzanata általában az, hogy a felperesi jogi képviselő eskü alatt kihallgatja ügyfelét. Ezután az alperesi jogi képviselő keresztkérdései következnek, és az újra-kihallgatással zárul a felperes tanúvallomása. Amikor az alperesi bizonyításra kerül sor, ugyanez – fordítva – megismétlődik. Ha azonban a fél nem kíván önként tanúskodni saját ügyében, az ellenfélnek jogában áll őt is subpoenával idéztetni a tárgyalásra, azaz ugyanúgy tanúskodásra kényszerítheti, mint bárki kívülállót. Mégsem fog az ő tanújának minősülni, hanem ugyanúgy alávetheti keresztkérdezésnek, mint minden „ellenséges” (hostile) tanút. A hamis eskü (perjury) következményei meglehetősen súlyosak: az 1911-es Perjury Act értelmében hamis eskü miatt büntetendő, aki, ha tanúként vagy tolmácsként törvényesen megeskették valamely bírói eljárás során, szándékosan az ügy szempontjából lényeges olyan állítást tesz, amelyről tudja, hogy hamis, vagy nem hiszi azt, hogy igaz.23 A büntetés három évtől hét évig terjedő kényszermunka (penal servitude), legfeljebb két évig terjedő nehéz munkával (hard labour), vagy pénzbüntetés, vagy kényszermunka illetve börtön (imprisonment) és pénzbüntetés (fine). A hamis eskü miatti büntetés a felek igazmondási kötelezettségét számos más esetben is szankcionálja: az iratfeltárásnál (discovery), a kérdőpontoknál stb. sűrűn találkozhatunk azzal a kötelezettséggel, hogy a fél kijelentéseit affidavittal támassza alá, az affidavitot pedig eskü alatt kell kiállítani. Mindebből megállapítható, hogy az angolszász jog rendkívüli súlyt helyez a felek igazmondási kötelezettségére: igen nagy kockázatot vállal magára, aki saját ügyében – eskü alatt – hamis tényelőadást tesz. A kockázatot még fokozza, hogy a kérdőpontok eskü alatti megválaszolásának kötelezettsége (ld. 10/b pont) már akkor beáll, amikor a félnek esetleg még sejtelme sincs róla, milyen bizonyítékok állnak ellenfele rendelkezésére. A teljes igazsághoz viszont hozzátartozik az is, hogy a felek nem eskü alatt tett hamis tényállításaihoz (pl. a pleadingekben, az előkészítő iratváltás során) semmiféle szankció nem fűződik, természetesen az esetleges pervesztésen kívül. 12. A bizonyítási kötelezettség A bizonyítás eljárási kérdéseit nálunk az eljárásjog, a bizonyítási teher kérdését viszont túlnyomó részt az anyagi jogágak szabályozzák. Az angoloknál viszont a polgári és a büntető perbeli bizonyítással kapcsolatos teljes joganyagot külön jogágba foglalták, amit bizonyítási jognak (law of evidence) neveznek. Mindenképpen erősen kétséges, hogy a bizonyítási kötelezettség mennyire tekinthető szűkebb értelemben vett eljárási kötelezettségnek: a bizonyítást felfoghatjuk úgy is, mint a jogvita érdemi elbírálásának, a félre nézve kedvező döntés meghozatalának előfeltételét. Hiszen a bíróság sohasem a tényekből indulhat ki, hanem mindig a bizonyított tényekből. Saját tényállításainak bizonyítása – s ugyanígy az ellenfél bizonyítékainak megdöntése – tehát a félnek elsőrendű érdeke és egyben joga is. A bizonyítás sikertelenségének pedig az angol jogban ugyanazok a követelmények, mint nálunk: a fél anyagi jogi szempontból kerül 23

Idézi: Halsbury: id.mű, IX. kötet, 342. old.

37

hátrányos helyzetbe, ami egészen a pervesztésig terjedhet. Egyéb szankciója a bizonyítási kötelezettségnek itt sincs. Amint a Halsbury’s Laws of England mondja: „Kedvezőtlen következtetést vonnak le arra nézve, aki a bizonyítékot megsemmisíti vagy eltitkolja, vagy megtagadja, illetve elmulasztja bemutatását, valamint arra nézve is, aki nem szolgáltat bizonyítékot már tárgyalásra került ügyében ...”24 A bizonyítással kapcsolatban tanúsított magatartás tehát a bizonyítékok értékelése, végső soron pedig a jogvita érdemi elbírálása körében szankcionálható, ugyanúgy, mint nálunk. Érvényesül emellett az a szabály, hogy amennyiben a bizonyítási teher csak az egyik félen nyugszik, ő köteles azonnal minden bizonyítékát felhozni, és ellenfele bizonyítását követően már nem terjeszthet elő további bizonyítékot, nem „tartalékolhatja” tehát tanúit, okiratait. A bíró azonban diszkrecionárius jogkörben ez alól kivételt tehet.25 Általában elmondhatjuk, hogy az eljárási szankciórendszer szempontjából a bizonyítási jognak nincs különösebb jelentősége, éppen azért, mert itt a végső és közvetett szankció mindig a per érdemi elbírálásánál jelentkezik. A feleknek azokat az e körbe vonatkozó egyéb kötelezettségeit pedig, amelyeknek eljárási szankcióik is vannak, már kifejtettük az iratfeltárás, a kérdőpontok megválaszolása és a tanúzási kötelezettség témája kapcsán. Ezeknél azonban nem arról van szó, hogy a fél mennyiben köteles saját állításait bizonyítani, hanem arról, hogy mennyire köteles elősegíteni az ellenfél bizonyítását. 13. A költségviselési szabályok jelentősége a perbeli magatartások szankcionálásában Miután a felek kötelezettségei szempontjából áttekintettük az angol – és részben az amerikai – polgári perjog meghatározott szektorát, célszerű külön megvizsgálnunk két olyan intézményt, amely sűrűn előfordul az egyes kötelezettségek szankcionálásánál: a költségviselést és a contemptet. Ahhoz, hogy a költségviselés szabályainak igazi jelentősége világossá váljék, a bíróságokra irányadó ügyvédi díjszabásról kell némi képet alkotnunk. A tarifa Angliában nem a perértékhez igazodik, hanem az egyes eljárási cselekményekre és beadványokra nézve külön, tételesen van megállapítva. Csak néhány tétel 1965-ből: perirat (pleading) elkészítése és benyújtása és kézbesítése a fél részére 2 font 10 shillingtől 10 fontig; okiratlista vagy kérdőpontok összeállítása: 3 fonttól 10 fontig; megjelenés tárgyaláson: naponta 3-15 font. Éppen 100 pontban vannak felsorolva a díjtételek, a B.S.C. Order 62, Appendix 2 (2. függelék) alatt. Sok tételnél csak ennyi áll: Discretionary; azaz a taxing mastertől függ, mennyit állapít meg. A perérték csak másodlagosan, a tól-ig határokon belül jön figyelembe, egyéb tényezők mellett (Order 62, Appendix 2, Part X.). Így azután megvan a lehetőség arra, hogy egyenként bírálják el az egyes percselekmények vonatkozásában, megérdemli-e a pernyertes fél, hogy hozzájusson költségeihez, illetve nem kötelezhető-e arra, hogy a vesztes fél bizonyos költségeit megtérítse. A perköltségviselés általános szabálya az, hogy mindegyik fél viseli a saját költségeit (R.S.C. Order 62, rule 3.-(1)). Ez alól a rule 3.-(2) tesz kivételt, amennyiben megengedi a bíróságnak, hogy diszkrecionárius jogkörben ettől eltérően rendelkezzék. Ilyen esetben általában a pernyertességhez kell igazodnia – kivéve, ha az ügy körülményei alapján indokoltnak látja az ettől való eltérést. Lényegében tehát a bíróság teljesen saját belátása szerint jár el a költségek vonatkozásában. Az alábbi szabályok – amelyek egy részére fentebb már utaltunk – mindössze 24 25

Halsbury: id. mű, XIII. kötet, 636. old. Halsbury: id,mű, XIII, kötet, 547. old.

38

iránymutatásokat tartalmaznak a diszkrecionárius jogkör gyakorlására. Ez azzal is hangsúlyt nyer, hogy mindegyik szabály végén ott áll az a formula, amely az angol és amerikai perrendtartásban egyébként sem ritka, hogy „ha csak a bíróság másként nem rendeli” (unless the Court otherwise orders). Így tehát csak hozzávetőleges tájékoztatásul szolgálhatnak e jogszabályi rendelkezések: – a writnek vagy az előkészítő iratnak (pleading) engedély nélkül tett módosítása (ld. 10/a pont) költségeit a módosító fél viseli; – a szabályok vagy a bíróság végzése által kitűzött határidők meghosszabbítása iránti kérvény költségei a kérelmező felet terhelik; – ha az a fél, akinek az Order 27, rule 2. értelmében (ld. 10/c pont) tények beismerése iránti értesítést – notice – küldtek, a kézbesítést követő 7 napon belül elmulasztja vagy megtagadja a beismerést, a tények (sikeres) bizonyításának költségei őt terhelik; – ugyanez a helyzet az okiratok valódiságára vonatkozó beismeréssel is stb. stb. Ezek az igen rugalmas szabályok módot adnak arra, hogy a bíróság szinte megkötöttség nélkül értékelje a felek mindenfajta rosszhiszemű, perelhúzó vagy felesleges költségét okozó magatartását. Ez a szankció annál is hathatósabb, mert az Order 62, rule 4. értelmében a per bármely szakában, tehát még a befejezés előtt is lehetőség van a költségviselés kérdésének elbírálására; a bíróság pedig belátása szerint úgy is rendelkezhet, hogy a költségviselésre kötelezett fél haladéktalanul fizessen, tekintet nélkül arra, hogy tovább folyik az eljárás. A költségek megfizetésétől pedig a per folytatását is függővé lehet tenni. Az USA vonatkozásában a perrendtartás körében nem találunk az R.S.C. Order 62-höz hasonló átfogó rendelkezést a költségviselésről. Az R.C.P.U.S.D.C. Rule 54(d) tartalmaz rövid iránymutatást: „Hacsak az Egyesült Államok valamely statútuma vagy a jelen szabályok kifejezetten másként nem rendelkeznek, a költségeket rendszerint a pernyertes fél részére kell megítélni, hacsak a bíróság másként nem rendelkezik; az Egyesült Államokat, annak köztisztviselőit és szerveit azonban csak a törvény által engedélyezett mértékig lehet a költségekben marasztalni.” Egyébként pedig az egyes konkrét eljárási szankciók között találunk utalásokat arra, hogy adott esetben a fél köteles ellenfelének a költségeit megtéríteni. 14. A contempt of court A költségszankcióhoz hasonló rendkívül elterjedt és általános intézmény, a contempt of court, a bíróság „megsértése” miatti büntetés, az eddigiek során is számtalanszor előfordult már bizonyos polgári perbeli magatartások szankciójaként. A contempt azonban jelentőségében messze meghaladja a polgári perjog kereteit, voltaképpen az igazságszolgáltatást sértő legkülönbözőbb tevőleges és passzív magatartásokat foglalja egybe a „bíróság megsértése” név alatt: contemptet követ el az a tanú, aki megtagadja az eskütételt, vagy azt, hogy válaszoljon, és elköveti az az újságíró is, aki pl. gyilkosként emleget valakit, mielőtt a büntetőperben megtartották volna a főtárgyalást; elköveti a contemptet bárki, aki tiszteletlenül viselkedik a bíróságon, vagy zavarja a tárgyalás menetét, és az is, aki nem tesz eleget a jogerős ítéletnek – ez alól azonban a törvény az önhibájukon kivél fizetésképtelen adósok esetében kivételt tesz –, de, amint fentebb láttuk, contemptben marasztalható az is, aki egy egyszerű végzést nem teljesít. Ha e számtalan módon megvalósítható bűncselekmény jogtárgyát keressük, egyetlen olyan közös mozzanatot találunk, amely mindegyik magatartásban kisebb vagy nagyobb mértékben megvan: az igazságszolgáltatás tekintélyének sérelmét. Ez a szempont pedig – amely többé-kevésbé mindenütt megtalálható, s nem hiányzik a szocialista jogrendszerben sem 39

– Angliában és az USA-ban különösen nagy súllyal esik latba. A bíróságoknak kiemelkedő társadalmi-politikai pozíciójuk és rendkívüli hatalmuk van. Ennek csupán szerényebb megnyilvánulásaival találkoztunk a fentiekben idézett jogszabályokban, amelyek széles diszkrecionárius jogkört biztosítanak a bíróságnak. A bírói diszkréció azonban nemcsak a szankciók alkalmazásában, hanem az eljárás minden egyéb területén ugyanígy jelentkezik. Ennek egyik csúcsa kétségkívül a contempt intézménye, amely a bíróságok leguniverzálisabb fegyvere tekintélyük védelmében. A contempt of court az angol szokásjog (common law) ősrégi intézménye: úgynevezett szokásjogi vétség (common law misdemeanour), amit pénzbírsággal és elzárással lehet büntetni.26 Sem a pénzbírságnak, sem az elzárásnak nincs megállapítva az alsó és felső határa (kivéve az alsóbíróságokat: az 1959-es County Courts Act 84.-(1) értelmében, aki indokolatlanul nem tesz eleget az idézésnek vagy megtagadja a tanúvallomást, 10 fontig terjedő pénzbírsággal sújtható; ha az adós tagadja meg vagy mulasztja el a megjelenést vagy az eskütételt, illetve a vallomástételt: 14 napig terjedő elzárásra (prison) ítélhető (144. szakasz); végül pedig aki szándékosan inzultálja a county court bíráját, esküdtjét, tanúját vagy bármely tisztviselőjét a tárgyaláson, vagy a bíróságra menet és onnan jövet, vagy szándékosan megzavarja a county court eljárását, 1 hónapig terjedő elzárásra vagy 20 fontig terjedő pénzbírságra ítélhető – 157. szakasz; a magisztrátusi bíróságok pedig csak a High Courton keresztül vagy büntető eljárás útján torolhatják meg az ellenük elkövetett contemptet. A High Court tehát minden korlátozás nélkül szabhat ki pénzbírságot és szabadságvesztésbüntetést a contempt két fajtája: a kriminális és az eljárási contempt (criminal contempt, illetve contempt in procedure) miatt. Ezek megkülönböztetéséről – amelynek egyébként túlságosan nagy gyakorlati jelentősége nincs – írja Reynold:27 „Kriminális contempt minden olyan cselekmény a bírósági tárgyalás során, amely alkalmas arra, hogy a bíróság méltóságát sértse, tehát nemcsak a bírónak, hanem az ügyvédeknek, de a tanúknak vagy a feleknek a szidalmazása is. Többek között a gúnyos fintorok is ebbe a kategóriába tartoznak.” Ugyanide tartozik a 9/b pontban említett magatartás: ha a tanú – vagy a tanúként idézett fél – nem jelenik meg, vagy megtagadja a vallomástételt, illetve az esküt. Kriminális contemptnek számít a függőben levő eljárásba való beavatkozás, a prejudikálás, pl. nyilvános véleménymondás a várható ítéletről, akár büntető, akár polgári perben, de az eljáráshoz fűzött mindenfajta kommentár is. Ideszámítják mindazokat a cselekményeket is, amelyek nálunk hivatalos személy megsértése miatt büntetendők, feltéve, hogy a bírósági tisztviselőkkel vagy solicitorokkal kapcsolatban követik el. A tanúkkal kapcsolatos összes visszaélés: megfélemlítés, megvesztegetés, befolyásolás, megtámadás, a subpoena kézbesítésének megakadályozása, de az alkalmazottnak való felmondás is az ellenfél javára tett vallomás miatt – szintén kriminális contempt.28 Ugyanígy az esküdtek meg nem jelenése, vagy nem megfelelő viselkedése (pl. ha sorshúzással hozzák a verdiktet stb.) szintén contemptnek minősül, a solicitorok és a bírósági tisztviselők bizonyos – nálunk esetleg fegyelmi vétségként szankcionált – magatartásaival együtt.29 Contempt miatt lehet büntetni a bírósági eljárással való visszaélést is (abuse of process of the Court). Idetartozik minden rosszhiszeműen, alaptalanul, zaklatás, hatalmaskodás céljából indított per, és az az eset is, ha színlelt pert tárgyaltatnak a bírósággal (ahol tehát ténylegesen

26 27 28 29

Halsbury: id. mű, VII. kötet, 2. old. és IX. kötet, 227. old. Reynold: Justiz in England; Köln-Berlin-Bonn-München, 1968. 97. s köv. old. Halsbury: id.mű, VII. kötet, 16. old. Halsbury: id.mű, VII. kötet, 20-23. old.

40

nincs vita a felek között, hanem költött tényállást bíráltatnak el, egymással összejátszva).30 A contempt in procedure csak a perben félként szereplő személyek (és jogi képviselőik) által követhető el, éspedig oly módon, ha valamely bírói ítéletnek, végzésnek, parancsnak, meghagyásnak szándékosan nem tesznek eleget. Ilyen szankcióval találkoztunk az iratfeltárási és a kérdőpontok megválaszolására vonatkozó – bírói végzésben előírt – kötelezettség megszegése kapcsán (9/d, ill. 10/b pont)31. De tipikus alkalmazási területe a contemptnek a végrehajtási eljárás is: a hírhedt adósok börtönében – mert ilyen jellegű intézmény a közhiedelemmel ellentétben ma is létezik – azokat tartják fogva államköltségen, akik szándékosan nem tettek eleget valamilyen polgári jogi ítéletnek. Ezt az intézményt az 1869-es Debtors Act úgy módosította, hogy pénz fizetésére szóló végzések nemteljesítése miatt – bizonyos nem elhanyagolható kivételektől eltekintve – már nem lehet elzárást alkalmazni. Dolog szolgáltatására, valamely magatartástól való tartózkodásra, gyermekelhelyezési ítélet teljesítésére vonatkozó kötelezettség és a fent említett eljárási jellegű végzések (discovery, interrogatories) nemteljesitése esetén azonban nincs akadálya annak, hogy a High Court az engedetlen felet előállítsa (attachment), és határozatlan ideig tartó elzárásra ítélje. Ha a fél meggondolja magát, és ígéretet tesz az engedelmességre, ezzel jóvátéve (purge) vétkét, a bíróság szabadon bocsáthatja. Ha ennek ellenére sem teljesít, ismét elzárásra lehet ítélni, s arra is kötelezhető, adjon biztosítékot „jó magaviseletére” (good behaviour), emellett pedig pénzbírsággal is sújtható (B.S.C. Order 52, rule 8,9). Számunkra mindez túlságosan és indokolatlanul szigorúnak tűnik. De hallgassuk meg, mint mond erről Halsbury lexikona: „A rossz magaviseletet (misconduct, kb. a vétkességnek felel meg – a szerző megj.) is feltételező eljárási contempt bizonyos fokig büntetőjogi természetű, és ezért kettős jellegű, mert a peres felek egymás közti viszonylatában mindössze a polgári végrehajtás valamely formájának gyakorlásához való jogot és az ennek való alávetés kötelezettségét foglalja magában, de a mulasztó fél és az állam viszonylatában a bíróság által a köz érdekében gyakorolt büntető vagy fegyelmi joghatóságról van szó.”32 A polgári eljárásjoghoz, mint minden hatósági eljáráshoz fűződő k ö z é r d e k ű s é g motívuma tehát az, ami bizonyos fokig indokolja ezt a fokozott szigort. Másfelől pedig tipikus példája ez a jogintézmény a dogmatika hiányának, amely olyannyira jellemző az angolszász jogra. A contempt of court széles felületen érintkezik a büntetőjoggal, a büntető eljárásjoggal, a polgári eljárásjoggal, külön a végrehajtási joggal is, és még quasi fegyelmi szankcióként is alkalmazható. Ez a mélységesen angolszász jogintézmény hasonló formában él az Egyesült Államokban is. Itt ugyan a tagállamok meglehetősen változatosan szabályozzák a kérdést, de a szövetségi bíróságokra, így a district court-okra is egységes rendelkezés vonatkozik: a 18 U.S.C. Sec. 402. szerint, ha a contempt valamely bírósági végzés vagy idézés szándékos nemteljesítéséből áll, az Egyesült Államok javára fizetendő pénzbírság – ha a vádlott természetes személy – nem haladhatja meg az 1000 dollárt, az elzárás időtartama pedig a hat hónapot. Jogi személyeknél – mert vádlottak ők is lehetnek – a pénzbüntetés felső határa nem érvényesül (és nincs akadálya az elzárás alkalmazásának sem, az igazgatóval vagy más vezetővel szemben). Szinte hihetetlen példája volt a contempt miatti büntetésnek a United States v. United Mine Workers (33.0 U.S, 258/1947.) perben: 750.000 dollár pénzbírságot szabtak ki bírói végzés nemteljesítése miatt, és további 2.800.000 dolláros bírságot helyeztek kilátásba arra az esetre ha nem tesznek eleget haladéktalanul a végzésnek.33

30 31 32 33

Halsbury: id.mű, VII, kötet, 19. old. Halsbury: id.mű VII. kötet, 24. s köv. old. Halsbury: id.mű, VII. kötet, 24. old. Lewis Mayers: The American Legal System, New York – Evanston – London, 1964. 165. old.

41

Az R.C.P.U.S.D.C., mint a fentiekben már utaltunk rá, lényegében ugyanazokban az esetekben teszi lehetővé a polgári eljárás során a felekkel és tanúkkal szemben a contempt miatti büntetést, mint az angol perrendtartás: a subpoena-nak való engedelmesség megtagadása (Rule 45(f) 1, valamint a kérdőpontok megválaszolásának és az okiratokra vonatkozó lista elkészítésének, az okiratok bemutatásának és egyéb szemle lehetővé tételének elmulasztása vagy megtagadása – feltéve hogy e kötelezettségeket bírói végzés írta elő (Rule 37(b) (1)). 15. Jogorvoslat a szankciók ellen Amint láttuk, a legtöbb szankció alkalmazására az előkészítő eljárásban kerül sor (a contemptről az alábbiakban külön lesz szó). Az előkészítő eljárást pedig a High Court-on a Queen's Bench Division és a Chancery esetében a master, illetve a Family Division esetében a registrar folytatja le. Az R.S.C. Order 58, rule 1.-(1) értelmében pedig minden, általuk hozott határozat ellen a kamarai bíróhoz lehet fellebbezni (judge in chambers – a nem nyilvános tárgyaláson, hanem dolgozószobájában eljáró bíró) – kivéve néhány olyan, a mi fogalmaink szerinti ideiglenes intézkedést, amelyek ellen a Court of Appeal-hez van helye fellebbezésnek (Rule 2.-(1)). A mulasztási ítélet elleni jogorvoslat lehetőségét az Order 13, rule 9 tartalmazza: az általa igazságosnak tartott feltételek mellett a bíróság az alperes jelentkezésének elmulasztása folytán hozott ítéletet hatályon kívül helyezheti vagy megváltoztathatja. Ugyanez vonatkozik a védekezés hiányában hozott mulasztási ítéletre is, az Order 19, rule 9 értelmében. A feltétel rendszerint az, hogy az alperesnek viselnie kell az addig felmerült költségeket, ki kell mentenie mulasztását, és valószínűsítenie kell, hogy van érdemi védekezése.34 A High Court bíráinak végzése vagy ítélete elleni fellebbezési lehetőséget a Supreme Court of Judicature (Consolidation) Act, 1925. korlátozza (Sect. 31, Sub-sec. 1.): a felek egyetértésével vagy csak a költségek tárgyában hozott végzés ellen csak a végzést hozó bíró engedélyével van helye fellebbezésnek (1), az egyéb közbenszóló ítéletek vagy végzések elleni fellebbezéshez vagy a határozatot hozó bírónak, vagy pedig a Court of Appealnek az engedélye szükséges. A fellebbezési eljárás tartamára fel lehet függeszteni az alapeljárást. Komoly eredményként könyvelhető el, hogy mar 1960-ban (az 1960-as Administration of Justice Act 13. szakasza értelmében) megengedték a fellebbezést a contempt miatt hozott bírósági döntések ellen is. A High Court-tól a Court of Appealhez lehet fellebbezni, amelynek joga van a határozat hatályon kívül helyezésére és megváltoztatására egyaránt. Mind ez ideig azonban a teljes diszkréción alapuló elítélések ellen semmiféle jogorvoslat nem volt: Reynold idézi a Times egyik cikkének kitételét, miszerint eddig az időpontig a bíró „egyszemélyben volt sértett, bíró, esküdtszék és végső fórum”.35

IV. A SZANKCIÓRENDSZER ÉRTÉKELÉSE A HATÉKONYSÁG SZEMPONTJÁBÓL 16. Általános értékelés Az eufórikusan önelégült angol szerzők mellett bőven találunk példát a meglehetősen éles önkritikákra is. A jogélet az angol irodalomnak is közkedvelt témája, az igazságszolgáltatás az egész közvéleményt élénken foglalkoztatja. Hogy ez nem mai keletű jelenség, bizonyíthatja az is, hogy Shakespeare – feltehetőleg nemcsak és nem is elsősorban a dániai viszonyokra gondolva – már Hamlet nagymonológjában az élet nyűgei között emlegeti a „pör-halasztás”-t (the law's delay). És iktassuk ide Reynold rövid idézetét Ludovic Kennedy-nek a hatvanas évek 34 35

Lewis: id.mű, 23. old. Reynold: id.mű, 102. old.

42

elején megjelent „The Trial of Stephen Ward” („Stephen Ward tárgyalása”) c. könyvéből36: „Senki se tegyen úgy, mintha a mi jogrendszerünk az igazság kiderítésén alapulna. Ez semmiképpen sincs így. Az igazságszolgáltatás nem egyéb, mint két fél küzdelme, amelyet bizonyos szabályok megtartásával vívnak meg, és ha e harc eredményeképpen netán kiderül az igazság, ez tisztán a véletlen műve.” Brian Abel-Smith és Robert Stevens elég kritikus, radikális, reformista szellemű könyve, a már többször idézett „In Search of Justice” („Az igazság nyomában”) részletesen elemzi a bíróságok osztályjellegének olyan megnyilvánulásait, amelyek még a polgári demokráciával és a „jóléti állam” koncepciójával is nehezen egyeztethetők össze. Az anyagilag gyengébb fél igen hátrányos helyzetben van, akár felperesként, akár alperesként vesz részt az eljárásban, a jogi segítség (legal aid), az alacsony jövedelmű felek ingyenes jogi képviselete és a részükre történő ingyenes jogi tanácsadás mai rendszere távolról sem oldja meg a problémát, többek között már csak azért sem, mert sokkal szélesebb rétegeknek lenne rá szüksége, mint amelyek ma részesülhetnek belőle. Nem ritka az az eset, hogy a pernyertes felperes többet költ a perre, mint maga a perérték – és legfeljebb arra számíthat, hogy költségeinek egy kisebb részét a bíróság megítéli részére az alperessel szemben, a többit pedig maga kénytelen viselni. Rendkívül kétes kimenetelű, kockázatos vállalkozás a perlés, amely bizonytalan ideig elhúzódhat, és előre fel nem mérhető költséget emészt fel, ezért a kiskeresetű emberek széles tömegei gyakran még jogos igényeik érvényesítésétől is eltekintenek, mert nem tudják vagy nem akarják vállalni az anyagi kockázatot. Nem ritkán vezet ez oda, hogy a gazdaságilag erősebb fél perindítás nélkül, vagy a per korai szakában a gyengébbre nézve hátrányos egyezséget tud kierőszakolni. A fentiekben ismertetett perrendtartási rendelkezések is elegendők annak beláttatására, hogy a gyors elintézés nem erénye az angol polgári eljárásnak – és ezt bízvást elmondhatjuk az amerikairól is. Ez részben a hagyományokkal is magyarázható: még 100-150 évvel ezelőtt is a pereskedést az úri osztályok passziójának tekintették, őket pedig nem sürgette az idő, és nem szűkölködtek anyagi eszközökben sem. Az „alsó néposztályok” részére tartották és tartják fenn az igen egyszerű, sőt kezdetleges, formákhoz alig kötött magisztrátusi bíráskodást, amely kisértékű ügyekben viszonylag olcsón, gyorsan – bár erősen kétes színvonalon – dönt. 1846ban a kereskedő-iparos középosztály megkapta a grófsági bíróságokat, a county court-okat és ezzel a bírósági fórumrendszer – a hozzá szorosan kapcsolódó, fórumok szerint tagozódó eljárásjoggal – hű tükörképévé vált az angol társadalmi tagozódásnak, azzal a további kiegészítéssel, hogy a nagytőke legszívesebben a saját köreiből verbuvált választottbíróságokhoz fordult, nemcsak annak viszonylagos gyorsasága és olcsósága, hanem a nyilvánosság kizárása miatt is. Ez a rendszer ma már korántsem elégíti ki még a modern polgári társadalom követelményeit sem – az alapvető reformoknak azonban igen hathatós csoportérdekek (bírák, ügyvédek) szegülnek ellene, így a kettős nyomás alatt az alapstruktúrát érintetlenül hagyó lassú és óvatos reformok, módosítások vannak napirenden. Mindezek ellenére – ha közelebbről vizsgáljuk az angol és az ebből kinőtt amerikai perjog egyes szektorait –, találunk olyan vonásokat, amelyek más perstruktúra mellett, más tartalommal alkalmasak lehetnek arra, hogy hathatósan szolgálják a gyorsaság-olcsóságalaposság hármas követelményét, azaz a hatékonyságot. Ebben a körben mindenekelőtt a felektől elvárt magas fokú aktivitást és egyben jóhiszeműséget kell említenünk. Igaz, hogy az aktivitás elvi alapját tekintve a tiszta kontradiktórius eljárásból következik. Mégsem szükséges lemondani az eljárás bírói irányításáról ahhoz, hogy a feleket a perben való aktívabb részvételre késztessük: éppen 36

Reynold: id.mű, 100. old.

43

ellenkezőleg, a bírói irányítás tökéletesítését, hatásosabbá tételét lehetne ezzel elérni. A felek fokozott aktivitásának az erkölcsi alapjai messzemenően adva vannak: a felperesnél azért, mert ő fordul az igazságszolgáltatáshoz, ő kér jogvédelmet az államtól – és kap egyúttal jelentős állami dotációt, hiszen az illeték nem fedezi a bíróságok működési költségeit. Joggal elvárható tehát, hogy segítse elő a maga részéről az igazságszolgáltatás mind hatékonyabb működését. Az alperessel szemben szintén jogos ez az elvárás, hiszen az ő jogaira, jogos érdekeire az eljárás éppen úgy tekintettel van, mint a felperesére. Ha igaza van, akkor ennek gyors kiderítése neki magának a legnagyobb érdeke, ha pedig nincs igaza, akkor különösen elítélendő, hogy az anyagi jogot sértő magatartását még az eljárás elhúzásával, a költségek szaporításával is tetézi. Végül pedig fel kell vetni a felek aktivitásának és egyben jóhiszeműségének kérdését a bíróság, az igazságszolgáltatás tekintélyének szempontjából is. Láttuk, hogy egyes bírói végzések (iratfeltárás, kérdőpontok megválaszolása, idézés) meg nem tartása Angliában és az USA-ban egyaránt milyen súlyos – a per érdemén túlmenő – következményekkel járhat. Ez kétségkívül túlzó rendelkezés, amint ezt sok ottani szerző is elismeri. Nyilván nem lehet cél, hogy a társadalom széles rétegeit visszariasszuk a perléstől – amint az Abel-Smith és Stevens idézett művének tanúsága szerint Angliában, Mayers szerint pedig az Egyesült Államokban történik. A nyilvánvalóan alaptalan perek számának minimumra csökkentését más eszközökkel kell megoldani, nem pedig a bíróságok elidegenedettségének fokozásával. A tekintély azonban még nem elidegenedettség, az igazságszolgáltatás tekintélye pedig – a bírói testületnek mint csoportnak az érdekétől eltekintve is – elsőrendű társadalmi érdek, az igazságszolgáltatásba helyezett általános bizalom fennmaradásának és erősödésének előfeltétele. A felek eljárási kötelezettségeinek – és az ítélet teljesítésének – hathatós kikényszerítése híján azonban ez az olyannyira nélkülözhetetlen tekintély még a legpártatlanabb és legszínvonalasabb ítélkezés mellett is nap mint nap csorbát szenved. 17. Az egyes szankciók hatékonysága. Abban a körben, amelyre e tanulmány szorítkozik, figyelemmel kísértük az angol és amerikai perjogban a felek, képviselőik és a tanuk eljárási kötelezettségeit és nemteljesítésük jogkövetkezményeit. A szankciók következő fajtáival találkozhattunk: – – – – – –

érvénytelenség, ex parte eljárás, prekluzió (jogvesztés), mulasztási ítélet, a kereset vagy a védekezés érdemi elbírálásának mellőzése, perköltségszankciók, a hamis eskü miatti büntetőjogi büntetés, a bíróság megsértése miatti, a polgári eljárás keretében is alkalmazható büntetés (pénzbírság vagy elzárás).

Mindezek vonatkozásában általánosságban megállapíthatjuk, hogy a bíróságot igen széles diszkrecionárius jogkör illeti meg. A feleknek hasonlóképpen széles körben joguk van a szankció indítványozására. Ezen a téren azonban a bíróság többnyire nincs a felek indítványához kötve, hanem hivatalból is alkalmazhatja a hátrányos eljárási jogkövetkezményeket, és a más jellegű jogkövetkezménynek is helye lehet, mint amire az indítvány irányult. A szankciók egymással gyakran kombinálhatók, sok esetben pedig a perrendtartás kifejezetten szabad kezet ad a bíróságnak. Az érvénytelenség a felek egyes eljárási aktusaira megszabott alaki és tartalmi követelmények megtartásának legáltalánosabb szankciója. Ennek alkalmazása – vagy a 44

fogyatékosságok orvoslásának elrendelése – teljesen a bíróság belátásától függ, valamint az is, hogy milyen – költség- és egyéb – feltételek mellett rendeli el a fogyatékosság kiküszöbölését. A jogszabály egész megszövegezéséből kiderül, hogy a jogalkotó nem helyezett különösebb súlyt az eljárási szabályok általános megtartására. Az idézés esetén a távolmaradás következménye lehet – szintén a bíróság belátásától függően, az ellenfél egyoldalú kérelmére történő – ex parte eljárás. Ez egyrészt ösztönöz a megjelenésre, az együttműködésre, s így az eljárás gyorsításának irányába hat. Jelentőségét másfelől csökkenti az a lehetőség, hogy utóbb, az ex parte eljárás során hozott – eljárási vagy érdemi – határozatot hatályon kívül lehet helyezni. Többször találkoztunk a prekluzió különböző eseteivel: bizonyos eljárási cselekményeket csak adott időpontig vagy adott alkalommal lehet megtenni, utána már egyáltalán nem, vagy – és ez a tipikus – csak bírói engedéllyel. Ezt láttuk az indítványtétel körében a kifogások, ellenvetések előterjesztésére vonatkozólag, az állítás kötelezettségénél említettük a periratváltásban (pleading) rögzített tényállás változtatására, kiegészítésére vonatkozó kötöttségeket, amely szerint a másodszori módosítás már bírói engedélytől függ. A bizonyításnál a prekluzió úgy jelentkezik, hogy koncentráltan kell előterjeszteni a bizonyítékokat, a bíróság csak kivételes esetben engedélyezi, hogy a fél saját bizonyítási eljárásának lezárása után újabb bizonyítékot terjesszen elő. Míg a kifogásolási jog ilyen értelmű korlátozása – hogy tudniillik az indokolatlan késlekedés elenyészteti ezt a jogot – okvetlenül a rosszhiszemű, időhúzó praktikák ellen hat, a pleadingben rögzített tényelőadás változtatásának korlátozása már a való tényállás kiderítését is akadályozhatja, amellett, hogy egyébként szintén a jóhiszeműség követelményével függ össze. A jóhiszeműen változtatni kívánó fél érdekét és egyben az anyagi igazság (substantial justice) érvényesülését szolgálja a „kiskapu”: a bírói engedélyezés lehetősége. A bizonyítékok előterjesztésénél a koncentráltság megkövetelése szintén több irányban hat: egyrészt a félnek nincs módja arra, hogy utólag ellenfele bizonyításának eredményéhez igazítsa saját bizonyítékait, így esetleg nem szerez elegendő ellenbizonyítékot az egyik tényre nézve, és feleslegesen bizonyít más tényeket. Másrészt akadályozza ez a kötöttség azt, hogy utólag a fél bizonyítékokat koholjon, valamint hogy cseppenként adagolt bizonyítékaival elhúzza az eljárást. A jóhiszeműen további bizonyítékot előterjeszteni kívánó fél számára itt is nyitva áll a bírói engedély lehetősége. A mulasztási ítélet, mint már elöljáróban is említettük, nem jelent szükségképpen külön joghátrányt a félre nézve: ha az érdemi ítélettől sem várhat jobb eredményt, akkor ez számára csak előnyösebb, mert olcsóbb megoldás. Ilyen esetekben tehát az alperessel szembeni ítélet megfelel az anyagi igazságnak is, és nem szankció. Annak tekinthetjük viszont akkor, ha az alperesnek megfelelő védekezés rendelkezésére áll ugyan, mégis – a jelentkezés vagy védekezés elmulasztásával – hátráltatja az eljárást. Ez a magatartás nem feltétlenül rosszhiszeműségből fakad, lehet oka az is, hogy pl. az alperes nem tudja vállalni a perbebocsátkozással járó költségeket. Ez esetben a mulasztási ítélet nem fedi az anyagi igazságot. Ezt a lehetőséget tartotta szem előtt a jogalkotó, mikor megengedte az ilyen ítélet bármikori hatályon kívül helyezését. Sajátságos módon az alperes indítványára a felperessel szemben is lehet mulasztási ítéletet hozni, azaz a keresetet a res iudicata hatályával, érdemi tárgyalás nélkül elutasítani, ha a felperes elmulasztja a kereseti tényállás (statement of claim) idejében történő kézbesítését az alperes részére. A mulasztási ítélet előnyei és hátrányai nálunk is közismertek: előnye az ítélkezés gyorsítása, az alperes együttműködésre késztetése, hátránya viszont, hogy nincs biztosítva a való tényállás felderítése. 45

Tág körben ad lehetőséget az angol perjog az érdemi elbírálás mellőzésére, amikor is külön kell rendelkezni arról, hogy az elutasítás, illetve a per megszüntetése a res iudicata hatályával bír-e vagy sem. Mindenekelőtt a nyilvánvalóan alaptalan keresetre és védekezésre vonatkozik ez a lehetőség, de egyes felperesi vagy alperesi előadások tekintetében is sor kerülhet rá. Angliában nemcsak a kereset érdemi elbírálása mellőzhető, hanem még a védekezésé is: a védekezést „törölni” lehet, és ilyen alapon mulasztási ítélet is hozható a felperes javára, főtárgyalás, bizonyítás nélkül. Elvileg ugyan ez bizonyára a jóhiszeműséget van hivatva szolgálni, a perindítás, sőt a védekezés jogával való visszaélést akadályozni, gyakorlatilag azonban a jogban járatlan és jogi képviselővel nem rendelkező felet hozza hátrányos helyzetbe. A perköltségviselés sajátos szabályozása tág körben ad lehetőséget a felek rosszhiszemű, időhúzó magatartásának szankcionálására. A pernyertesség csak alárendelt szerepet játszik a költségek megosztásánál; mindenekelőtt azt vizsgálja a bíróság, hogy mely percselekményekre volt feltétlen szükség a pernyertesség érdekében, és ezekkel kapcsolatban milyen indokolt költségek merültek fel – másrészt ebben a körben kerül értékelésre a feleknek minden olyan magatartása – a pernyertességtől függetlenül –, amellyel ellenfelüknek részben vagy egészben felesleges költséget okoztak (pl. a tény vagy okirat valódisága beismerésének elmulasztásával). A bíróság diszkrecionárius jogköre itt a legteljesebb mértékben érvényesül, minden idevonatkozó szabály csak iránymutatás. A feleket ez a rendelkezés egyrészt valóban vissza tudja tartani a perköltségek indokolatlan felduzzasztásától, hátránya viszont, hogy hatása differenciált a felek vagyoni helyzetétől függően, és olyan következménnyel is járhat, hogy az anyagilag gyengébb fél elmulasztja a szükséges lépések megtételét is. A hamis eskü (perjury) miatti kriminális büntetés – az erkölcsi ráhatáson felül – igen jelentős és talán indokolt szankciója a polgári perbeli igazmondási kötelezettségnek. Alkalmazása jóval szigorúbb szabályokhoz kötött, mint az egyéb szankcióké, éppen mivel csak büntető eljárás keretében kerülhet rá sor. Bár nem eljárásjogi szankció, mégis említést teszünk róla, mert szorosan kapcsolódhat polgári perbeli magatartáshoz. A tanú esetében a büntetőjogi következmények szükségességére nem kell külön kitérnünk, hiszen ezt mi is természetesnek tartjuk. A fél vonatkozásában viszont az a helyzet, hogy tényelőadásainak, egyéb, eskü alatt tett nyilatkozatainak értékét, bizonyító erejét nyilvánvalóan növeli a büntetőjogi következmények kockázata, s egyben a valótlan tényelőadástól is inkább visszatartja, mint az esetleg jelentéktelen, egyszerű pénzbírság. Erkölcsileg is helyénvalónak látszik, hogy a felet a saját ügyében legalább olyan kötelezettség terhelje, mint bármely más kívülálló személyt, és ugyanez vonatkozik a fél hozzátartozóira is. A tanúzási kötelezettség körének ilyen meghatározása bizonyosan a valóság felderítését szolgálja. Lényeges, hogy a fél tanúvallomása ugyanúgy szabadan értékelhető bizonyíték az angol-amerikai perjogban, mint bárki másé. A „bíróság megsértése” miatti büntetés, mint igen általános szankció, a mi fogalomrendszerünkbe egyáltalán nem illeszthető be. Olyan különböző súlyú és jellegű magatartásokat szankcionál, amelyek nálunk részben a büntetőjog és a büntető eljárásjog körébe tartoznak, egyesek pedig semmiféle jogi megítélés alá nem esnek. A büntetés teljesen a szabad bírói belátáson alapul, ami szintén ellenkezik a mi felfogásunkkal. A jogintézmény célkitűzése azonban, a bíróság tekintélyének megóvása, természetesen helyes. Tanulmányunk célja nem az angol-amerikai perjog kimerítő ismertetése volt, hanem: szempontokat adni, tájékoztatni egy, a miénktől gyökeresen eltérő jogi gondolkodásmódnak a 46

jogalkotásban kifejezésre jutó eredményeiről egy meghatározott téma, a polgári eljárásban alkalmazott szankciók vonatkozásában. Az angolszász perjog természetesen sok tekintetben ugyanazon kérdésekre keres és ad választ, mint a miénk. Igaz, hogy ezek a válaszok sokszor az angol jogászokat sem elégítik ki, a mi más társadalmi rendszerünk, alapvetően különböző értékrendszerünk számára pedig néha egészen idegenek. A részletekben mégis találhatunk pozitívumokat, sőt a negatívumok, a hibák ismerete is fontos, mert ezekből is hasznos tapasztalatokat nyerhetünk.

47

Dr. KATALIN HORVÁTH, Rechtsanwältin /Budapest/

DAS SANKTIONSSYSTEM DES ENGLISCHEN ZIVILPROZESSRECHTS – MIT RÜCKSICHT AUF DAS PROZESSRECHT DER USA – Inhaltsangabe – Im Mittelpunkt der Reform des ungarischen Zivilprozessrechts steht unter anderen die Frage der Steigung der Wirksamkeit, d.h. die Beschleunigung des Verfahrens ohne die Gründlichkeit der Rechtsprechung zu gefährden. Dafür ist aber die erhöhte Aktivität der Prozessteilnehmer, vor allem die der Parteien und deren Vertreter unentbehrlich. Von diesem Gesichtspunkt aus überblickt die Verfasserin des Aufsatzes das englische Zivilprozessrecht – hie und da auch das Prozessrecht der Vereinigten Staaten mit einbeziehend: welche konkrete Verpflichtungen werden von der englischen Zivilprozessordnung den Parteien auferlegt und – hauptsächlich – welche nachteilige Rechtsfolgen sind mit der Verletzung dieser Verpflichtungen verbunden? Der Aufbau des Aufsatzes wird von dem Ziel bestimmt, letzten Endens Schlussfolgerungen für die Weiterentwicklung der ungarischen Zivilprozessordnung zu ziehen, mit der Verwertung der positiven sowie der negativen Beispiele. Mit Hinsicht auf die Eigenartigkeiten des angelsächsischen Zivilprozesses geht die Verfasserin einleitungsweise in einige allgemeine Fragen ein: Verhältnis der Parteien und des Gerichts, System der Quellen des Prozessrechts, Gerichtsverfassung, Gang des Zivilprozesses, mit besonderer Rücksicht auf die Abgrenzung der Phasen der Prozesseinleitung und -aufnahme, der Vorbereitung und der Verhandlung. Dem Ziel des Aufsatzes gemäß werden die prozessualen Verpflichtungen auf Grund der von der ungarischen Zivilprozesswissenschaft ausgearbeiteten Kategorien gruppiert. Diejenigen Verpflichtungen, die in keine nähere Kategorie einzureihen sind, werden im Rahmen der redlichen Prozessführung erörtert. Die Verfasserin geht dann in die Einzelheiten der konkreten Offenbarungen der Mitwirkungspflicht der Parteien, der Aussage- und Wahrheitspflicht ein, und sie berührt die Frage der Beweispflicht. Die Sanktionen werden parallel mit den einzelnem Verpflichtungen behandelt, ausgenommen die Rolle der Regeln der Kostentragung in der Sanktionierung der Verpflichtungen und eines speziellen angelsächsischen Rechtsinstituts, der Bestrafung wegen der Beleidigung des Gerichts (contempt of court), die im besonderen Teil nach den Verpflichtungen erörtert sind. Es ist festzustellen, dass die Parteien schon in der Vorbereitungsphase des Prozesses in großem Maße zusammenzuwirken haben. Die wichtigsten diesbezüglichen Verpflichtungen sind die folgenden: Die Parteien müssen im Laufe des Schriftwechsels (pleading) die Klagebehauptung und den die Verteidigung begründenden Tatbestand kurz, aber allumfassend festsetzen. Die Partei hat die Fragepunkte (interrogatories) der Gegenpartei auf Grund eines Gerichtsbeschlusses unter Eid zu beantworten. Auf Verlangen der Gegenpartei muss die Partei das Verzeichnis ihrer zu Sache gehörenden Urkunden zusammenstellen, die gewünschten Urkunden der Gegenpartei vorlegen-und die Kopierung gestatten (discovery and inspection of documents). Die Beweisaufnahme erfolgt hauptsächlich auf der Hauptverhandlung: die Parteien müssen alle ihre Beweise – Zeugen, Sachverständigen, Urkunden, Sachbeweise – sofort unterbreiten. Jede Partei hat Recht dazu, die Gegenpartei unter Eid als Zeuge zu verhören. Die Verletzung der Prozessregeln hat vor allem die Ungültigkeit zur Folge: die Handlung 48

der Partei wird als nicht vorhanden betrachtet. Die Versäumung der Anmeldungspflicht, der Erscheinungspflicht und der Aussagepflicht kann Sachfälligkeit (Versäumnisurteil) herbeiführen. Wenn die Partei ihre Tatbehauptungen und Beweise nicht rechtzeitig einbringt, kann sie es später nur mit richterlicher Genehmigung tun (Präklusion). Als allgemeine Sanktion wird die Verurteilung in die Kosten betrachtet: wer mit irgendwelcher Prozesshandlung, Unterlassung oder Verspätung, durch die Verweigerung des Bekenntnisses usw. unnötige Kosten verursachte, wird zur Erstattung dieser Kosten ungeachtet seines eventuellen Obsiegens verpflichtet. Wenn die Partei sich unter Eid zu äußern hat – z.B. bei der Beantwortung der Fragepunkte, bei der Zusammenstellung des Urkundenverzeichnisses, bei ihrer Vernehmung als Zeuge, usw. – und eine wahrheitswidrige Aussage ablegt oder wichtige Umstände verschweigt, kann sie wegen Meineids mit kriminaler Strafe bestraft werden. Oft wird auch die Bedrohung mit Gefängnis- oder Geldstrafe wegen der Beleidigung des Gerichts angewandt, die auch von dem Zivilgericht auferlegt werden kann: die Partei oder der Zeuge, die auf Ladung nicht erscheinen, sowie die Partei, die einzelnen Beschlüssen oder dem Urteil nicht Folge leistet, oder jedermann, der in irgendwelcher Weise die Autorität des Gerichts verletzt, kann wegen der Beleidigung des Gerichts bestraft werden. Aus dieser kurzen Aufführung ist schon ersichtlich, dass die englischen Gerichte außerordentlich strenge, harte Mitteln zu Erzwingung des richtigen Verhaltens der Parteien zur Verfügung haben. Wir sollen aber dabei nicht vergessen, dass die wirtschaftlich schwächere, rechtsunkundige und zur Bestellung eines Rechtsanwalts unfähige Partei dadurch notwendigerweise benachteiligt wird, da das unrichtige Verhalten im Prozess nicht nur von Unredlichkeit, sondern auch von der Unbewandertheit verursacht werden kann. Trotzdem – meint die Verfasserin – wäre es lohnend, zu überlegen, einzelne Lösungen für die Weiterentwicklung unseres Prozessrechts zu verwerten, selbstverständlich unter der Beseitigung der unerwünschten Nebenwirkungen.

49

Dr. JENŐ BACSÓ – Dr. IVÁN BORSA – Dr. GYÖRGY SCHELNITZ Aufgabe und Anwendungsmöglichkeiten des Mikrofilms im Zivilprozess Inhaltsangabe in deutscher Sprache Inhaltsangabe in russischer Sprache Dr. GYÖRGY SCHELNITZ – PÁLNE TÍMÁR Die Rechtsvertretung im Rahmen des gewerkschaftlichen Rechtshilfsdienstes Inhaltsangabe in deutscher Sprache Inhaltsangabe in russischer Sprache Dr. TIBOR RÉVAI Die Entwicklung der Kodifikation des Zivilprozessrechts in Frankreich und die letzten Reformen Inhaltsangabe in deutscher Sprache Inhaltsangabe in russischer Sprache Dr. KATALIN HORVÁTH Das Sanktionssystem des englischen Zivilprozessrechts – mit Rücksicht auf das Prozessrecht der USA Inhaltsangabe in deutscher Sprache Inhaltsangabe in russischer Sprache Bibliographie der Vorträge und Diskussionen in der Wissenschaftlichen Arbeitsgemeinschaft beim Lehrstuhl für Zivilprozessrecht der Eötvös-Loránd-Universität Budapest (1974-1975) Inhaltsverzeichnis in russischer Sprache

50