1
Pintér László GYEREKKORI SZERELMEIM Úgy emlékszem vissza ezekre a háború utáni, gyerekkori időkre, hogy bármennyire esett hét közben az eső, vagy hullott a hó, vasárnapra mindig kisütött a nap. Ilyenkor szép kék volt az ég, a fehér felhőpamacsok lustán kúsztak az égen valamelyik szél hajtotta irányba. Mi a VIII. kerületben, a Keleti pályaudvar érkezési oldalával szembeni, ötemeletes házban laktunk. Ott éltem át ezeket a napsütötte vasárnapokat. Kilenc órakor felvehettem a hófehér matrózblúzomat, hátul a négyszögletes, nagy sötétkék gallérral, és elindult a család a Rózsák terén lévő templomba, szentmisére. A mama adott egy-egy pengőt a nővéremnek meg nekem, amit bedobhattunk a sekrestyés piros bársonyból készült, csengettyűs perselyébe. Szentmiséről hazajövet, megszólaltak a házban a réz-mozsarak csengése: törték, zúzták a lakók a süteményekhez szükséges kocka-cukrokat. Zengett a ház a minőségi hangzavartól. Ugyanakkor megszólaltak a szomszédos ügetőpálya matinéfutamokra hívogató hangszórói. Megállás nélkül üvöltözték: Starthoz, starthoz! Aztán megérkezett a macskaköves udvarra az első ószeres. Kétkerekű targoncát tolt maga előtt, és ő is üvöltözött: Ószeres! Ágyat, szalmazsákot, kiskabátot, ruhát, cipőt, mindent veszek. Ószeres! E ház lakói, a háború utáni években még jómódú polgárokból álltak. Többnyire MÁV tisztviselők voltak, nem igen szorultak rá az ószeres kínálta üzletelésre. Később, az évtized vége felé már elszegényedtek, más volt a helyzet: a használt ruhák olcsón elkeltek, férfikalapok, női fehér neműk is tarkították a targonca jókora rakterületét. Az üzletkötések után máris ment az ószeres a közeli Teleki térre, hogy olcsón szerzett portékáin mihamarabb, hármas áron túladjon. Tizenegy órakor megérkeztek a vasárnapi ebédre a kereszt mamáék. Nyitott tenyérrel veregették a fejem tetejét azért, hogy már megint hogy megnőttem. Ketten voltak: a keresztmamám és a mamája, akit a család, Ángyikának hívott. Ángyikának bajusza volt és néhány szál szakálla is kezdett már a szemölcsökből életre kelni. Valamikor régen, ő országszerte híres valaki volt. Három éves korában, amikor Ferenc-József császár Budapesten járt, kitépte kezét anyja kezéből és odarohant az előttük elhaladó hintóhoz. Felugorva a lépcsőre beordított a fülkébe, hogy „Le vele!” Az összes létező napilap, sőt néhány hetilap is, az első oldalon közölte Ángyika fényképét, aki egyik napról a másikra, ország hírűvé vált. Ha oda írták volna azt is, amit bekiáltott a császárnak, világhírű lett volna. Tizenkét óra felé jött a mindig részeg énekes koldus. Billegve megállt az udvar közepén és énekelni kezdte az akkor divatos slágert: „Halk szellő suhan fenn a lombok tetején, baracknyílás idején…” Végig kigombolt német tiszti zubbonyt, a fején tiszti tányérsapkát viselt. Csak egy lángszóró hiányzott a kezéből. Széttárt karokkal, teátrális mozdulatokkal forgott körbe-körbe és nézelődött az emeletekre, hátha valaki megsajnálja és odadob neki, egy egypengőst. Legtöbbször, életem első nagy szerelme, Takács néni, a ház szépasszonya lépett ki a lakásajtón. Mi a földszinten, Takácsék az első emeleten, a folyosó fordulójában laktak. Amikor a koldus énekelni kezdett, kifutottam a folyosóra és lopva fel-felpillantottam az emeletre, és vártam, hogy Szilvia néni kilépjen a lakásajtón. (A kereszt nevét és a korát barátomtól-Mikitől, a házmester fiától tudtam meg cserébe húsz darab rágógumiért). Szilvia néni huszonnyolc éves volt, én tizennégy. Olyan szerelmes voltam belé, hogy se enni, se tanulni, se aludni nem tudtam. Valahol azt hallottam, hogy nemrégen még balett-táncos volt. Még szólót is táncolt az operában. Egész testem remegett, amikor megjelent a folyosón. Szőke haját félrefésülten viselte, lentről láttam, hogy a kék szem-pár, mint két drágakő ékeskedett porcelán fehér arcán. Érzéki ajkai, amiket álmatlan éjszakáimon, képzeletben annyiszor csókolgattam, halványpiros rúzzsal volt kifestve, és ilyenkor, szerelmemet csak „drága Szilviának” neveztem. Az Andrássy úti MÁV főigazgatóságon dolgozott. Mindig egy órával a férje előtt, pontosan hat óra előtt öt perccel jött haza. Amint megjelent a lépcsőházból a folyosóra nyíló ajtóban, transzba esve bámultam a tizenegy lépését a lakásajtóig. És az a tizenegy lépés! A csípője, lépéseinek ritmusára le s felemelkedett vagy süllyedt, telt keblei lustán hintázva feszültek ki a dekoltázs két oldalán. S, amikor az ajtó elé ért, nekem hátat fordítva kissé leguggolt, hogy a lábtörlő alá rejtett kulcsot elővegye, tátott szájjal bámultam hófehér lábát, és felhúzódott ruhája alól kivillanó, két gömbölyű combját. Ilyenkor úgy éreztem, hogy
2
ezt a látványt nem lehet túlélni, egyszer úgyis a szívbénulás visz át a túlvilágra, szexuális felindultságomnak köszönhetően. Szilvia, egy idő óta már így neveztem, még soha nem pillantott le rám, pedig tudhatta, éreznie kellett, hogy ott állok a muskátlikkal díszített folyosón, bámulom az arcát, alakját, légies lépteit és mindenét. Vasárnaponként, amikor az énekes koldus megjelent, Szilvia mindig, csodaszép virágokkal telehintett selyem kimonót viselt. Királynői mozdulattal, vasárnap délelőtti eleganciával közelebb hívta a koldust és ledobott neki egy pénzdarabot, vagy egy színes, papírszalvétába csomagolt, kétfedelű zsíros kenyeret. Jó, ma már elismerem, hogy szerelmem reménytelen szerelem volt. Nem a korkülönbség, inkább a megélhetési bizonytalanság miatt nem hozhattam tudomására, az iránta érzett halálos nagy szerelmemet. Engem akkor rúgtak ki a Szent István nevű gímiből, mert olcsóbban árultam a rágógumit, mint a pedellus felesége. Én ugyanis rátaláltam arra a pici trafikra, amelyik a New York kávéházzal szembeni Bástya mozi mellett volt, s ahol az öreg tulajdonos nem tudta követni az infláció menetét, a rágógumik napi áremelkedését. Ő még mindig ötezer pengőért árulta a rágók kicsomagolt darabját, amikor máshol már húszezren is túljutottak. Persze hogy olcsóbban tudtam adni, főleg a mentolosakat, mint a pedellusék. Kirúgtak. Örültem neki, mert a Szent Istvánban egy szót sem értettem Turcsányi tanár úr elhadart algebra magyarázataiból. Mindig futva jött be az osztályba, a fodros szélű kalapját sose vette le, krétát fogott és pillanatok alatt teleírta vele a táblát. A pad-társam Dalnoki Jenci volt, aki akkor a Pestújhelyi „Pösöcben” futballozott, és arról álmodozott, hogy egyszer a Fradiban fog játszani, és csapatával bajnokságot fog nyerni. Algebraóra alatt, Jencivel mindig gombfociztunk. Turcsányi nem törődött velünk. Mindig ugyanazzal a mondattal fejezte be az órát: Aki nem érti, az ne járjon gimnáziumba. A Vas utcai kereskedelmibe írattak be a szüleim, míg Szilvike férje, a horpadt kalapokat viselő, öreg Takács bácsi, vezérigazgató volt valamilyen Masped, vagy Tefu szállítmányozó vállalatnál. Tehát mint férj, nem jöhettem számításba főleg azért nem, mert képtelen lettem volna Szilvia számára biztosítani a számtalan, szebbnél szebb selyemruhát, vagy kiskosztümöt a velük járó fehérneműekkel, nagy szélű kalapokkal. Évekkel később, akkor már 17 éves voltam, összetalálkoztam Szilvikével. Egyszerre akartunk ki és bemenni a házjavítás alatt álló, szűkre szabott nagykapuján. Mindketten oldalt fordultunk, hogy a másik el tudjon menni. Az illatfelhőtől, ami körülvette Szilvikét, megszédültem. Elfordulva, jobb karommal hozzáértem a melléhez. Ekkor váltottam életemben először néhány felejthetetlen szót vele: „Bocsánat”, súgtam feléje majd hozzátettem, „kezét csókolom”. Szilvia azt válaszolta, hogy „jó napot” és besurrant a sötét bejárati folyosóra. Nem, ezeket a pillanatokat nem lehet elfelejteni. Sem a mellének megérintését, sem a kesernyés szénaillatot, de főleg nem hangjának izgató bársonyosságát. Tudtam, hogy a földkerekségen senki nem tudja úgy kimondani, ahogy ő, hogy „jó napot.” Egy nyári délutánon az történt, hogy az udvar közepén álltunk Mikivel és szerelmemről, az én drága Szilvikémről beszélgettünk. Egyszer csak azt mondja a Miki, hogy tudom-e, hogy zsidó az a szép Takácsné. Rábámultam. A megjegyzés úgy érintett, mintha egy versenyautó ütött volna el. Én akkor még mindig antiszemita voltam, úgy, hogy azt hittem, a hírtől, ott rögvest meghalok. 1943 végén történt, hogy a papám egyik este azzal jött haza, hogy egy távoli rokona, akinek lebombázták a házát és mindenét elveszítette, a jövő héttől kezdve nálunk fog lakni a feleségével addig, amíg nem találnak egy lakást itt, Budapesten. Az illetőt Lihtenstein Jakabnak hívják. A kis szobában fognak lakni és senki nem tudhatja meg, hogy nálunk laknak. Én azonnal kitaláltam, hogy a papa zsidókat akar bújtatni a kis szobában, ahonnan minden valószínűség szerint ki fogják toloncolni az arany halaimat. Azon a hétfői napon, amikor Lihtensteinék megérkeztek, én kirohantam a nappaliból. A férfi neveletlen módon, vacsora közben nem vette le a kalapját, még akkor se, amikor a nővérem a saját feje tetejét veregetve jelezte, hogy vegye le a kalapot. Borzalmas látvány volt a Lihtenstein házaspár. A bácsi csak kicsivel volt nagyobb, mint a Ligetben szereplő liliputi törpék valamelyike, míg a felesége mérete, egy óriáséra hasonlított. Egy sovány óriáséra. Az ilyenekre mondtuk annak idején, hogy kétszer kell vízbe ugrania, hogy a víz egyszer csobbanjon. Ennek az asszonynak legalább háromszor kellett volna beugrania, hogy csobbanjon a víz. Pontosan, ezek hiányoztak a boldogságomhoz. Megfigyeltem, hogy Sára néni, így hívták az asszonyt, mindig 9 órakor teszi fel a
3
vizet, hogy kávét főzzön a reggelihez. Na, gondoltam, minden reggel el fogom zárni a gázórát, ami annak idején megszokott jelenség volt. Sára néni ilyenkor siránkozva panaszkodott: „hogy a ménkű ütne bele a gázművekbe! Már megint nincs gáz!” Némely délelőttön a férje elment bevásárolni. Volt úgy, hogy engem is magával vitt. Szerettem vele menni, mert rengeteget tanultam tőle. Elmagyarázta Baross Gábor életét, munkásságát a vasúti közlekedés terén, és sokat beszélt a fiumei kikötő kiépítéséről, ami szintén az ő nevéhez fűződött. Egyszer azt mondta nekem: „Te Lacika! Te okos fiú vagy és ezért meg szeretnélek kérni valamire. – Tessék, Jakab bácsi – mondtam -, mindent megteszek a Jakab bácsinak. -Arra szeretnélek megkérni, hogy mivel egy hét óta nem tudunk kávét inni, ami nagyon hiányzik nekünk, tehát, hogy ne zárd el reggelenként a gázórát. Senki nem tudja, még Sára néni se, hogy te zárod el. Ígérd meg nekem, hogy ezen túl nem fogod elzárni, én pedig megígérem, hogy soha senki nem fogja megtudni a turpisságodat.” „Szóval a Szilvike zsidó lenne”? törtem a fejemet. És hogyhogy őt nem vitték el annak idején? Vagy talán elvitték és visszajött? Ahogy a híres komikus is, a Halmai Imre, aki azt mondta a rádióban, hogy azért jöttek vissza olyan sokan, mert a németek felnégyelték őket. A papa is hallotta, amit a Halmai mondott, de nem akarta elhinni, hogy jól hallotta. Később azt beszélték, hogy nem dicsérték meg Halmai humorát. Soha többet nem mehetett be a rádió épületébe, meg máshova se nagyon. Lakott egy másik zsidó nő is a házban, az Éva néni, a zongoratanárnőm. Én akkor kezdtem zongorázni tanulni. Éva néni harmincöt éves, fekete hajú, csinos nőszemély volt. Neki valami nyilas szeretője volt, ezért nem vitték el annak idején. Egyszer különös dolog történt kettőnk között. Éva néni a rekamién ült és valamilyen violin kulcsról, meg Lullyről meg Bach-ól tartott előadást, meg arról, hogy a G hang valahova a legalsó vonalra fog kerülni, ami engem abszolút nem érdekelt. Rám szólt: „Lacika, ha hozzád beszélek, légy szíves és nézz rám.” Nekem el kellett fordulnom az ajtó felé, hogy láthassam Éva nénit, aki a rekamién úgy ült, hogy a két lábát felhúzta maga elé, és a szoknyáját begyűrte a hasa és a combja közé. Mivel Éva nénin nem volt bugyi, az egész, fekete szőrzettel borított alsó teste megtekintésre úgy volt kiállítva, ahogy vásárokon vagy a búcsúkban az eladó portékákkal történik. Én már megint a hirtelen beállt agyvérzésre gondoltam. Nem tudtam máshova nézni, csak oda. A látvány szinte hívogatott. Felálltam, és mint aki részeg, lassú léptekkel elindultam Évike felé. Évike néni, szigorúan rám szólt: „na, mi van Lacika, hova mész? Tessék visszaülni a zongorához!” Gyors mozdulattal, mintha akkor jött volna rá, hogy miért álltam föl, mi vonzott annyira, hogy oda menjek, s mint akinek fogalma nem volt előbbi testhelyzetéről, letette lábát a parkettára és szoknyájával letakarta a combját. Én, még mindig tátott szájjal, mert lélegezni csak úgy tudtam, megértettem, hogy véget ért az előadás, a függöny lehullott, a szereplők és a nézők hazamehetnek. Akkor elhatároztam, hogy őt is nagyon fogom szeretni, és egyszer átmegyek Éva nénihez, és amikor egyedül leszünk, (mert a nyilas pasast közben kivégezték) be fogok nyúlni a ruhája alá és akkor mindketten nagyon-nagyon boldogok leszünk. Csak nehezen tudtam választani a két gyönyörű asszony, Szilvike és Éva néni között. Éjjelenként, arcomat a párnába belefúrva, suttogva, legtöbbször letegezve beszélgettem velük. Slágerekből kilopott szavakkal vallottam szerelmet: „Drága Szilvike, te vagy a fény az éjszakában, te vagy a nyár, ha hull a hó, érzed, tudod ugye, mennyire szeretlek”. Ilyenkor szégyenkezés nélkül benézhettem a ruhája alá, megcsodálhattam hihetetlenül fehér gömbölyű combját és minden mást is, amiket csak legtitkosabb álmaim során képzelhettem el. Éva néni fülébe azt súgtam, hogy „Csupa könny a szobám, ha nem vagy nálam, csupa sóhaj a szám, mért nem vagy nálam”. Óvatosan kigomboltam a blúzát, simogattam a mellét, bársonyos, kissé domború szőrös hasát és egyre lejjebb csúsztattam a kezemet és simogattam, ahogy kérte, ahogy követelte. Aztán már nem tudtam, kivel szeretkezem, Szilvivel-e, vagy Éva nénivel, amikor meghallottam a másik szobából a mama hangját, amit a papának mondott: - Te, papa! Nem asztmás ez a gyerek? Napok óta figyelem, hogy alvás közben hörögve veszi a levegőt.
4
Már katona voltam, amikor egy eltávozás alkalmával elhatároztam, hogy átmegyek Évához és tényleg benyúlok a ruhája alá. Mi történhet? Elvégre ő bátorított föl a szeretkezés gondolatára. Megkérdeztem a mamámtól: „Mama. Itt lakik még a házban az Éva néni? A zongoratanárnőm?” - Jaj, fiacskám, te nem tudhatod – mondta a mama. - Az Éva néni a múlt héten öngyilkos lett. Kinyitotta a gázt és betette a fejét a sütőbe. A Mandákék érezték meg a gázszagot. Már nem tudták megmenteni. A búcsú levelében azt írta, hogy nem tud tovább egyedül, szerelem nélkül élni. Megrendülten hallgattam Éva néni drámáját. Ha tudott volna várni csak egy hetet, soha többet nem jutott volna eszébe, hogy meghaljon. - És a Takácsék? - kérdeztem. - Ők itt laknak még, vagy elköltöztek valahova? – Itt laknak, persze, hogy itt laknak. Egyszer együtt álltam sorba a Takácsnéval kenyérért, amikor megkérdezte: Pintér néni, az a katona, akit annyiszor láttam a lakásuk előtt a folyosón, az a Lacika, a maga fia? Szóval a Szilvi tudott rólam! Szóval lenézett ő az emeletről a lakásunk elé. Ekkor elhatároztam, hogy lesz, ami lesz, felmegyek hozzájuk és megerőszakolom azt az asszonyt. Leteperem a földre a férje szeme láttára, és szeretkezés közben fogok ordítva örök szerelmet vallani neki, ott fogom királynőmmé avatni. Be fogom vallani, mennyire szeretem, és hogy ha kell, ha kéri, kikeresztelkedem, és én is zsidó leszek, megtanulok yiddish-ül, azon a nyelven fogok majd minden nap, szerelmet vallani neki. Igen! Le fogom szaggatni róla a ruhát és ott a férje szeme láttára megerőszakolom. Amikor néhány év múlva felmentem hozzájuk, lent a Kerepesi úton, a ház előtt, tizenkét T 34es tank állt egymás mellett és megállás nélkül lőtte a várost. Szilvia nyitott ajtót. Sápadt volt a félelemtől. -Jaj, maga az, Lacika? – kérdezte hitetlenkedve. De örülök, hogy feljött. Éppen le akartunk menni a pincébe. - A Takács úr itthon van? – kérdeztem. - Igen, bent van a nappaliban. Jöjjön. Megfogta a kezemet, bevezetett a nappaliba. Reszkettek az ablakok, mozogtak a képek, bútorok, egy petróleumlámpa megállás nélkül himbálózott a falon. Takács bácsi térden állva imádkozott egy Szűz-Mária szobrocska előtt. Amikor meglátott, odasietett hozzám. - Mit szól Lacika, ezekhez a barbárokhoz? Ezeket kaptuk ajándékba ettől a mocskos Kádártól. Miben segíthetek Lacika? - Az egyik barátom – mondtam - most jött ki a Péterffy kórházból. Állítólag nincsen gyógyszerük, és Bécsben egy nagy adomány lerakat vár elszállításra. Tudna-e Takács úr egy teherautót a rendelkezésünkre bocsátani? El kellene menni a gyógyszerekért. Szilvia megfogta a karomat, könyörögve nézett rám. – Lacika! Csak nem akar itt hagyni bennünket. – Megkapaszkodott a karomban. - Nem! Nem engedem, hogy elmenjen. Nem lesz teherautó! Az öreg Takács közbeszólt: - Azonnal intézkedem! Holnap reggel két teherautó fogja várni magát itt, a Tattersall kapuja előtt. Hazahozhatják a gyógyszereket. Szilvia kikísért az ajtóhoz. Egyedül voltunk. Némán bámultam az arcát. Ő akkor harmincnyolc éves volt, én huszonnégy. Alig tudtam kimondani: - Ne haragudjon, asszonyom. Megcsókolhatom? Szilvike gyors pillantást vetett a háta mögé, a nappali felé. Egy pillanatra elhallgatott az ágyúkoncert, csak Takács bácsi imáját lehetett hallani. Halkan mondta: – Igen. Megcsókolhat. Magamhoz húztam, magamhoz öleltem Szilvikét. Hozzám simult. Szőke fejét két kezem közé vettem és szájon csókoltam. Ajkai megnyíltak. Átölelte a vállamat, szorosan a nyakam köré fonta két karját, ahogy az amerikai filmekben lehetett látni. A fülébe súgtam: - Jöjjön velem, Szilvike. Ismerem az utat, a határt, most veszély nélkül át tudunk menni Ausztriába. Jöjjön. Évek óta szerelmes vagyok magába. Szilvia eltolt magától. Bűnbánóan, súgva kérdezte:
5
– Tudja-e Lacika, hogy hány éves vagyok? - Nem tudom, válaszoltam, és nem is érdekel. Szerelmes vagyok magába, Szilvike. Az életemet odaadnám a szerelméért. Megsimogatta az arcomat. Mintha könnycsepp fénylett volna kékeszöld szemében. - Nem mehetek, nem hagyhatom itt az idős férjemet. Ő mindig nagyon jó volt hozzám. Szeretnék magával menni, de nem mehetek. Kinyitotta az ajtót. - Most menjen – súgta – és megint megsimogatta az arcomat. – És nagyon vigyázzon magára. Nem volt autó másnap a Tattersall kapuja előtt. Szilvikét, a gyönyörű szerelmemet akkor, azon a napon láttam utoljára. Illetve dehogyis! Láttam őt Stockholmban, Mexikóban, Párizsban, Brüsszelben és Madridban is. Szőke haja nem volt mindig félrefésülve, és a ruháit sem ismertem mindig föl. Néha egyedül volt, de más és más férfival is láttam sétálni, teraszokon kávézni, vagy sietni a munkahelye felé. A mai napon, Szilvike száz éves lehet. Tudom, látom magam előtt, hogy ősz haja félre van fésülve, Láncomé krém fénylik az arcán, és vasárnaponként selyem kimonót visel. Amikor meghallja a „Halk szellő suhan fönt a lombok tetején” éneket, csoszogva kimegy a folyosóra, és remegő kézzel ledob a koldusnak egy összehajtogatott tíz, vagy húszforintost. És biztos vagyok benne, hogy néhány pillanatra lenéz a földszintre, a régi lakásunk felé, a hajdan muskátlikkal díszített, üres folyosóra.
