Illés Endre
Mestereim Barátaim Szerelmeim I.
2011
A KÖTETRŐL Éjszaka szeretek írni. Ezek a portrék is éjszaka születtek, gellérthegyi éjszakák csendjében, erős fénnyel megvilágított kéziratpapíron. Nappal mindenre figyelni kell, de éjszaka egyetlen szóra, egyetlen villanásra is ügyelhetünk már. Az éjszaka az igazibb értékelés, a megértés ideje. Drámáimnak, novelláimnak, emlékeimnek hőseivel először nappal ismerkedtem. Majd éjszaka idéztem őket vissza, néha csak évek, évtizedek múlva. A kettős élmény, a megismételt beszélgetés kér szót ennek a kötetnek arcképvázlataiban is. Hogy a legfontosabbat elmondjam ebekről az írásokról, Odüsszeusz tapasztalatát kell idéznem. Az ő kalandját a tizenegyedik énekben, abban az éjszakai világban, melyben az ember az elmúlttal és a jövővel találkozik. Az árnyakat hiába kérleljük mézzel, borral, fehér liszttel – némák maradnak. Csak a vértől szólalnak meg. Vérrel kell kínálni minden árnyat, hogy életre keljen, lüktessen a szíve, és kimondja a magáét. Tanulmányaimban, arcképeimben, vitáimban ezért oly gyakori a közvetlen élmény, mert csak az oxigént adó vérrel, a jelenlétemmel, az elnyomhatatlan érzelmeimmel, a szeretet és az indulat szavaival tudtam megszólaltatni mindazt és mindazokat, akik az éjszakai sötétben visszajöttek hozzám.
5
SHAKESPEARE ÜRÜGYÉN Az erkélyjelenet Veronában vagyunk, egy gyümölcsöskertben. Körülöttünk sötét van, az éjszaka – mintha meleg forrásokból gomolyogna fel fekete füsttel – párás és forró, csak a fák csúcsát ezüstözi a hold. Figyeljünk – most hangzik el az a szerelmi vallomás, aminél szebbet, bátrabbat, árulóbbat férfi és nő nem mondtak egymásnak. Az ifjú az erkély alatt áll, az ablak mögött megpillantja kedvese arcát. Nem is az arcát, csak a szemét. Ezt mondja magában (Mészöly Dezső szép magyar fordítását idézem): Szemével szólít: hadd feleljek én is! Én meggyülöltem tulajdon nevem, A nagy mennybolt két legszebb csillaga Megkérte tán szemét, hogy fent ragyogjon, Az ég mezőin, míg ők bujdokolnak. Ez az első hasonlat. Olyan forrón és súlyosan dobja fel az erkélyre, mint egy követ. Körülötte a fákon – a sötétben – madarak alszanak. Az ifjú ezt mondja még: A szeme! Ha szeme égne fent, s a csillag arcán: Tündöklő arca elsápasztaná A csillagot, mint napvilág a mécsest; S az égen napként sütne fel szeme, Hogy minden madár hajnalt zengene. Milyen magasan, mennyi szenvedéllyel kezdi ez a fiatal férfi. A szerelemről talán senki nem beszélt áradóbb, feszesebb, fiatalabb szóval, mint Rómeó. Hallgassuk meg ezt a párbeszédet – és mindent megtudunk a szerelemről. A szavait, az esküit, a hőfokát. Rómeó kitartóan nézi az ablakot. Most azt látja, hogy Júlia lehajtja arcát kezére – erre felkiált:
Ni, hogy borúl le arccal két kezére! Ó, bár lehetnék kesztyű a kezén, Hogy érném azt az arcot! Ezt a fiatal férfit nemcsak hasonlatok feszítik belülről. Tudja, hogy a szerelemhez a test gyúlékony, izgatott szenvedéllyel égő anyaga is kell. Egy perce még a csillagokról beszélt, most már Júlia bőrét szeretné megsimítani. És Júlia kilép az erkélyre. Még nem hallotta Rómeó szavát, a föld és az ég közt áll a magasban, s azt hiszi, magában van. ő is Rómeóra gondol – érezzük, beszélni fog. Ő is hasonlattal kezdi? Vagy a test vágyódását, szorítását, riadozását mondja el az éjszakának? Nem töprenghetünk – már beszél: Ó, Romeo! mért vagy te Romeo? Tagadd meg atyád és dobd el neved! … Csak neved ellenségem, nem magad. S te önmagad vagy és nem Montague. Mi Montague? Se kéz, se láb, se kar, Se arc, se test… Ó, válassz más nevet! Eh, mi a név?… … Ha Romeót nem hívják Romeónak, Szakasztott oly tökéletes marad Akármi néven… Dobd el hát neved! És egy élettelen szóért cserébe – Tiéd az életem! Így beszél Júlia. Nem a csillagokat látja, nem hasonlatokat tereget szét a holdfényben – az ő ujja azonnal az akadályt tapintja, a hideg falat, mely elválasztja a fiatal férfitól, akit szeret. S mihelyt tapintó ujja ehhez a falhoz ér, repedést, lazulást keres rajta, feszegetni és bontani kezd. Dobd el hát neved – igen, ez a realitás, a legrövidebb út. Ha Rómeó kesztyű akar lenni Júlia kezén, ha meg akarja érinteni kedvese bőrét: ne csillagok fényén ereszkedjék le hozzá, inkább az akadályt győzze le, a falat, az ellenséges nevet, mely elválasztja őket. És Rómeó?
7
A férfi meghallotta kedvese szavát. Ami Júliának földi gond és aggály, neki semmiség, egyetlen pillanat alatt megvalósított állapot. Lökje porba a nevét? Csak ezt kívánják tőle? Hát érdemes erről tovább is beszélni? Mondj szeretődnek, s újra megkeresztelsz: Nem lesz a nevem többé Romeo. Júlia elé most toppan a valóság: az élő férfi. Eddig azt hitte, magában van, s egyszerre itt áll előtte a kedves. Riadva kérdi: Megloptad titkomat? Mert jól tudja, hogy a nőnek valóban van egy titka a férfi előtt: ismeri a valóság súlyát. Ezt a titkot nem olvasztja meg benne semmilyen perzselő láng, a legmagasabb hőfok, a leigazibb szerelem sem. És Júlia úgy érzi, joggal ijedezhet. Meglesték őt, amikor a sorssal, a végzettel szinte védőügyvéd módján harcolt és egyezkedett – a szeretett kedvest még nem ismeri, szerelmükről nem beszélhettek, s ő már a paragrafust és a varázsformát keresgéli, hogy eltüntesse az egyetlen akadályt, mely testüket elválasztja. Rómeótól azonban nem kell félnie. A férfi felhevült és megilletődött – egy ijedt, szenvedő nő került eléje, akit ő ijesztett meg. Ugyan mi másra ihletné a látvány? Újabb költői képre: Egy puszta név Meg nem mondhatja néked, ki vagyok. Én meggyülöltem tulajdon nevem, Mert néked ellenséged… Ha papírra Irva volna, nyomban összetépném. Ha papírra volna írva… Összetépné! Tiszta és férfias kép. De Júlia nem a szavak játékára ügyel, ő most tekint le először a kertbe – őt a valóság ragadja meg. Rómeó az erkélye alatt áll, a tiltott ablak alatt, a tiltott kertben. Ijedten kérdi: Hogyan jöttél be hozzánk, és miért? A fal magas, megmászni oly nehéz.
8
S nem volna nő, ha nyomban nem féltené a férfit: Halálod e hely, ha rokonaim itt találnak. Rómeó gyönyörködve néz fel Júlia arcába. Hogy felmászott a falra, és beugrott a kertbe? Ezt a prózai testmozgást már régen elfeledte. Szerelmem könnyü szárnyán szálltam én. A vágynak gátja kőfal nem lehet. Ezt kiáltja önérzettel; s hiszi is, hogy szárnya van és szállt. De Júlia aggályos. Júlia nem bízik annyira a szavakban: De felkoncolnak, hogyha itt találnak! Rómeó felelete sistereg a gőgtől és a szerelemtől: Ó, több veszélyt rejt a te két szemed, Mint húsz kivont kard! Nézz rám kedvesen, S haragjuk ellen talpig vértbe vonsz. Júlia józansága enged, de riadozása még nem csillapodik: Jaj, a világért meg ne lássanak! A férfi megrészegszik. Elsősorban saját bátorságától, azután a hősiességétől, az elszántságától – a szavaitól: Féltesz? Az éj palástja elföd engemet! De átvillan rajta – csak hadd maradjon itt köztük a halál, jó az ilyenkor. És felkiáltja az erkélyre: S ha nem szeretsz: hadd leljenek reám! Öljön meg inkább rögtön itt haragjuk, Mint hogy teérted holtig sorvadozzam!
9
Mit feleljen erre a lány? Még ki sem mondhatta, hogy szereti a férfit, s már halálról és hűtlenségről beszélnek… Óvatosan a lényeg felé csavarja jelenetüket, mely megint a csillagok felé kezdett kisiklani – ezt kérdi: De ki vezérelt ablakomhoz el? S Rómeó végre kivághatja a nagy szót – mintha kardot rántana: Szerelmem hajtott szüntelen feléd: Ő volt a látnok, én csak puszta szem. Júlia már ismeri a férfit – tudja, hogy most szökőárként zúdulna rá Rómeó szava és szenvedélye. És mielőtt a férfi felelhetne, elébe vág a vallomásnak: Szeretsz-e? mondd! – Azt mondod rá: „Szeretlek!” S hiszek neked… De bárhogy esküszöl, Megszegheted: szerelmi hitszegésen Csak jót mulat Zeus. Honnan lopózott ebbe a fiatal lányba a dallamos szomorúság és a finom tapasztalat? Úgy látszik, vannak nők, akik rögtön tudják ezt – sejtfalaik ebből a szomorú anyagból épülnek. De Rómeót nem lehet könnyen elütni az eskütől: A boldogságos holdra esküszöm, Mely szín-ezüstbe vonja itt a fákat… Júlia szelíd iróniával és pontos valóságismerettel inti: A holdra, jaj, ne mondj a holdra esküt! Az körbe járva változik havonta: Oly változó lesz majd szerelmed is. Rómeó megtorpan: Hát mire mondjak esküt?
10
Mert az eskü oly elugrásra készen áll benne, mint megfeszített íjon a nyílvessző. Milyen szeretnivaló, okos lány Júlia. A finom gúny sem hagyja el. Mire esküdjön Rómeó? Semmire. De már tudja, mi a férfi. Tudja, hogy a másik nem lehet meg eskü nélkül. Hát beleegyezik: Vagy jól van: esküdj délceg tenmagadra Úgy hiszem, jól értettük: igazi adakozás és nagyság Júlia hite. A bizalom. És Rómeó kezdené az esküt: Ha szívem hű szerelme… Az éjszaka azonban hűvösödik – vagy csak a hirtelen kétely ily hideg? Rómeó sokat beszélt, és könnyen esküdött. Júlia félbeszakítja szerelmesét: Ne, mégse esküdj! Kedves vagy nekem, De ez az éji frigy nem volna kedves. Oly elhamarkodott – oly hirtelen, Mint egy villám, mely elcikáz felettünk, Mikorra szólanánk… És be akar menni az erkélyről: Jó éjt, jó éjt, oly édes álmokat, Amily álom ma engem látogat! Rómeó felhördül, semmit sem ért: Hát üres kézzel k•üldenél haza? Júlia szelíden kérdi: Mit kívánsz tőlem első éjszaka? A férfi fulladozik a ki nem mondott esküktől. Ha ő nem esküdhetik, hát esküdjék a lány:
11
