1 Pintér László AMERIKA, AMERIKA
Zuhogott a decemberi eső. A tenger felől fújó viharos szél egész nap rángatta, lóbálta a keskeny utca fölött lógó, sárgás fényt szitáló lámpákat. Egy-egy autó sisteregve szántott bele az aszfalton összegyűlt tócsákba, a rossz idő miatt azonban, járókelőt csak ritkán lehetett látni. Késő este volt, tíz óra is elmúlt, amikor Vera Montenau észrevétlenül besurrant a Román Nagykövetség épületébe. Megrázta fejét, hosszú szőke hajáról lesöpörte az esővizet. Felpillantott a lépcsősor felső fokán álló, mérges tekintetű asszonyra, aki köszönés nélkül, a fogadószoba felé intett. - Oda menjen be az elvtársnő! – parancsolta románul. - Mindjárt jönnek. Vera körülnézett a helyiségben. Ceausescu különböző pózokban felvett nagyméretű festményei lógtak a falakon. Mellszobra, feleségének aranykeretes képe mellett díszelgett az íróasztalon. Nem maradt sok ideje a nézelődésre: aktatáskával a kezében, idős férfi lépett be a terembe. Bozontos szemöldöke alól meglepetten nézte a széplányt, majd mindketten bemutatkoztak. Helyet foglaltak az íróasztalnál. - Nem követték? – kérdezte a férfi. A lány nemet intett. - Amióta Brüsszelbe érkezett, nem vette észre, hogy követik, illetve megfigyelik? - Nem – válaszolta Vera. A férfi egy ideig a lány arcát bámulta, majd rágyújtott egy szivarkára.
2 - Na, jól figyeljen! – mondta, és megkopogtatta az íróasztal lapját. - A célszemély két hete érkezett a városba. Az avenue des Nationes-on béreltek számára egy luxusvillát, természetesen hamis név, és foglalkozás címe alatt. A valódi neve, Morgan Kerrigan. Kerrigan harmincnyolc éves, özvegy férfi. Tíz napja minden este a Tangó Bárba megy whiskyzni. A zongora melletti asztalnál foglal helyet, ott hallgatja a zenét. Holnaptól kezdve odamegy árulni a cókmókját. Maga Braun Mária néven mutatkozzon be. Mindig ezt a fedőnevet használja Belgiumban. Lehajolt, ölébe vette a parkettára helyezett barna aktatáskát. Tucatnyi teligépelt papírlapot nyújtott át a lánynak. - Tanulja meg minden betűjét, utána egyenként égesse el a lapokat. Később tudatni fogom, hogy mikor, és hol találkozunk legközelebb. A szobája megfelelő? - Igen. - Hat hónapra kifizettük a lakbérét. A ruhákra, cipőkre vigyázzon, kölcsönzőből jöttek. Ha pénzre van szüksége, csak telefonáljon. Kérdés? - Nincs. A férfi lekísérte a lányt a lépcsőkön. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, közelebb lépett hozzá. Alig észrevehető aggodalom szűrődött ki a hangjából, amikor megjegyezte: - Csak lassan, Montenau elvtársnő, csak nagyon lassan. Nem akárkivel lesz dolga. És mindig gondoljon az otthon maradt szüleire. Hallja? Ezt ne felejtse el. Na, menjen. A viszontlátásra. A lány összehúzta maga előtt a télikabátját, megfordult, és köszönés nélkül kisietett az utcára.
3
Morgan Kerrigan két hete érkezett Brüsszelbe, az Egyesült Államokból. Irodáját, a számára lefoglalt villa első emeleti helyiségében rendezte be. Senkit sem ismert a városban. A Tangó Bárt egyik magányos autós sétája alkalmával fedezte föl, egy félreeső kisutcában. Ide járt esténként kikapcsolódni. Magányosan iszogatta whiskyjét, szívta cigarettáit, közben hallgatta a zongorista játékát. A Tangó Bárban jól érezte magát, mert a helyiség légköre igencsak hasonlított a Floridai piano-bárok hangulatához. A parkettán táncoló, enyelgő párokat elmerengve, néha irigykedve, némelyiket mosolyogva nézegette. Ráért. Senkinek se tartozott elszámolni az idejével, sem az elköltött pénzével. Szabadon, kedve szerint élte életét. Morgan kisportolt alkatú, tetszetős küllemű férfi volt. Megszokta, hogy a nők rajta felejtik a tekintetüket. Amióta felesége meghalt, egyik mellett sem kívánt véglegesen kikötni, de néhány órát, napot, vagy akár heteket is, szívesen eltöltött velük. Aztán, ahogy az ember kidobja a csokor virágból a hervadt szálakat, ő is, a legtöbb esetben, egy ajándék kíséretében, megvált a szeretőjétől, és csendben tovább állt. Egyik este egy fiatal, feltűnően széplány lépett be a Tangó Bárba. Szőke haja leomlott a vállára, őzike tekintete félénken repdesett a lármás vendégseregen. Nyitott kabátja alól kilátszott fehér, színes motívumokkal hímzett blúza. Térdig érő, divatjamúlt, sötétkék rakott szoknyát viselt. Kezében nagyobb méretű rajzmappát tartott. Megállt az asztaloknál, beszélni kezdett, a vendégek egy ideig figyeltek rá, később nemet intettek, s a lány továbbment, egy másik
4 asztalhoz. Egyszer-egyszer félszeg mozdulattal kinyitotta a mappát, a vendégek belenéztek, majd intettek, hogy nem érdekli őket a vásárlásra felajánlott áru. Morgan asztalához érve, félénk mosollyal az arcán, a lány megkérdezte, érdekelnék-e megvételre grafikák, illetve kisebb akvarellek. Mivel Kerrigan szenvedélyes festmény, és grafikagyűjtő volt, ő maga is kitűnően rajzolt, s a lány fölöttébb tetszett neki, így odébb tolta a hamutartót, meg a poharát az asztalon, és intett a lánynak, hogy tegye a mappát az asztalra, megnézné a képeket. Miután végiglapozta a műveket, az üres szék felé intett. - Foglaljon helyet. Maga festette az akvarelleket? - Igen – válaszolta halkan a lány, de nem ült le. Morgan egy pillantást vetett az alakjára, az áttetsző blúz alól előre feszülő meztelen mellére, és még egyszer végiglapozta a kiforratlan technikával készült akvarelleket. Két képet kiválasztott közülük. Tájkép illusztrációk voltak. Világoskék színárnyalat futott a távoli hegyvonulatok hátán. Néhány helyen sötétzöldbe csapott át a tónus, majd sárgás pasztellszínek futkároztak a közeli szalmakazlak között. A másik is hasonló, ízlése szerint jellegtelen alkotás volt. - Ez a két akvarell igencsak érdekelne - mondta, miközben kissé távol tartava magától, tovább szemlélte a képeket. - Szépek! Mennyit kér értük? - Semmit se kérek – válaszolta a lány. – Ha valamelyik megtetszik, határozza meg ön az árát. – Alig hallhatóan tette hozzá. – Román politikai menekült vagyok. Pénzre van szükségem. Morgan megint az előretolakodó mellekre pillantott.
5 - Foglaljon helyet, megbeszéljük az üzletet. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. – Meghajolt ültében a lány felé. - Morgan Kerrigan a nevem. A lány maga alá simította a kabátját, leült, és kezet fogott a férfival. Megremegett a szempillája, amikor belenézett a férfi különösen szép, szürkés-zöld szemébe. Tekintete végigfutott a kigombolt selyemingen, a nyakláncon függő aranykereszten, a finom anyagból készült sportzakón. Felpillantott a férfi vonzó arcába. Ő is bemutatkozott. - Vera Montenau. - Nagyon szépek az alkotásai, kedves Vera. Megengedi, hogy így szólítsam? – kérdezte Morgan elgondolkozva. Még mindig a két képet nézegette. Igazán tetszenek. Gratulálok. Adnék a két képért ötezer frankot, de sajnos kevés pénz van nálam, úgy, hogy jó lenne, ha vissza tudna jönni holnap. Ugyanebben az órában itt leszek. Most adnék előleget. Vissza tud jönni holnap? A lány összehajtotta a mappát, és felállt. Kezet nyújtott Morgannak. - Nem kérek előleget. Sokszor járok errefelé, be fogok jönni holnap is. Tartsa meg addig a képeket. - Valóban megtarthatom őket? – kérdezte a férfi meglepetten. Ő is felállt. - Köszönöm a bizalmát. De hova siet ennyire? Fogadjon el egy kávét, vagy egy pohár bort. Csak néhány hete érkeztem Belgiumba, egyedül vagyok, szívesen elbeszélgetnék magával. Ráadásul, én is valamennyire művészettel foglalkozom. Biztos lenne közös témánk. - Szintén fest, vagy grafikus? – kérdezte Vera. - Nem. Író vagyok. Regényíró. De szoktam rajzolni is.
6 Halvány mosoly futott át a lány arcán. - Író? Akkor holnap beszélgethetünk. Nyolc óra felé itt leszek. Azon az éjszakán azt álmodta Morgan, hogy ötezer dollárt adott egy lánynak egy festményért. A lánynak a fejére szalmából készült kalapot húzott valaki, aminek a széle hosszan lelógott a vállára. A lány távozása után vette csak észre, hogy a kép ketté van szakadva, s hogy a lány alaposan becsapta a vétellel. Felébredt. Felkelt, whiskyt töltött a poharába, elgondolkozva sétált a hálószobában. Szemügyre vette az egyik asztalkára kirakott két akvarellt, majd cigarettára gyújtva, tovább sétálgatott. A falióra két órát mutatott. Még tizennyolc órát kellett várnia a találkozóig. Sem péntek este, sem szombaton, vagy vasárnap nem jött vissza a lány a Tangó Bárba. Ahányszor kinyílt az ajtó, Morgan odakapta tekintetét, hátha az a szép, halkan beszélő lány lép be, de csak zajos vendégek érkeztek helyette. Dühöngött magában, hogy olyan könnyen hagyta elmenni. Munka közben állandóan a Tangó Bár asztala jelent meg előtte: ahogy szemben ülnek egymással, ahogy egymás szemébe néznek, és megremeg a lány szempillája. Telefonálás közben többször meg kellett ismételtetnie az elhangzottakat, mert nem figyelt eléggé oda, a másik mondanivalójára. Máskor szórakozottan jegyzeteket készített egyszerű dolgokról, vagy alaktalan idomokat rajzolgatott. Egy eddig ismeretlen érzés kezdett eluralkodni rajta. A szerelem érzete. Eddig azt hitte, túl idős ő már ahhoz, hogy szerelembe essen, s főleg nem, egy fél óra alatt, első látásra, egy majdhogynem szakadtan öltözött kislányba? Hány éves lehet?
7 Tizenhét? Tizennyolc? Elvesztette volna a fejét egy szemrebbenés miatt? Vagy lehetséges lenne, hogy anélkül, hogy tudott volna róla, lelke legmélyén mindig ilyen szemérmes mosolyú, halk szavú nőre vágyott? Ilyennel még sose találkozott. Két hét múlva, amikor Morgan már nem figyelte az ajtónyitogatásokat, Vera váratlanul megjelent az asztala előtt. - Itt vagyok – mondta halkan, szemlesütve, azzal a bolondítóan vonzó, alig észrevehető ferde mosollyal a szája szegletében, amitől Morgan szíve oly sebesen kezdett verni. – Elnézést kérek, nem tudtam hamarabb jönni. Morgan nagyot lélegezve felállt. Kezet fogtak, megcsókolta a lány illatos kezét. Hellyel kínálta Verát. Némán, hosszan néztek egymás szemébe. - Boldogtalan voltam - mondta Morgan, és megérintette a lány kezét. - Azt hittem soha többet nem jön vissza. Sokat gondoltam magára, többet, mint amennyit szabad lett volna. Örülök, hogy újra láthatom. A magával hozott mappát, Vera az asztal mellé tette a földre. Mosolya mögött megcsillantak fehér fogai. Kislányosan, affektálva válaszolt. - Örülök, hogy gondolt rám. És ha azt mondom, hogy én is gondoltam magára? Örömet okozok vele? - Ha így lenne, végtelenül örülnék, de tudom, hogy egy olyan csinos lánynak, mint maga, számtalan udvarlója van. Van kikre gondolnia. Vera két kezével hátrasimította hosszú szőke haját, húzott egyet hátul a fekete masnin. Durcásan tolta előre húsos száját.
8 - De igen, gondoltam magára. Majd mindjárt elmondom, hogy miért. Először a képekről beszéljünk. Ha még mindig meg akarja venni őket, akkor kérek értük egy kis pénzt. Maga határozza meg az árukat. - Ötezer frankot adok értük – mondta Morgan. Biztosítom róla, hogy még többet is megérnek! – tette hozzá, és kifizette a felajánlott, jelentős összeget. Intett a pincérnek. Verának kávét, magának egy pohár whiskyt rendelt. Boldog volt, hogy újra együtt van Verával, és beszélgethetnek. Modigliániról, Picassóról, Van Goghról esett néhány szó. Ezután amerikai írók neve hangzott el. Hemingwayt igen, Steinbecket, Millert nem ismerte Vera. Társalgás közben Morgannak feltűnt, hogy a lány, kávéja kevergetése közben, tüzetesen megfigyeli a vendégeket. Mintha keresne valakit. Talán a barátja ott ül a vendégek között, és féltékenyen figyeli őket? Később a hűvös időjárásról beszéltek, majd Vera elmondta, hogy sok dolga volt a városban, mivel belga igazolványát, különböző iratait kellett intéznie. - Csak néhány hete érkeztem Belgiumba – magyarázta. - Az útlevelemet, menekülés közben, valahol Jugoszláviában elveszítettem. Állítólag nagyon nehéz lesz új iratokat kapnom. Sokat gyalogoltam, de megvolt az eredménye. Négy akvarellt adtam el közeli kávéházakban, éttermekben. – Ránézett az asztalon fekvő Marlboros dobozra. – Kérhetek egy cigarettát? Ritkán dohányzom, illetve csakis ilyenkor, amikor egy kicsit ideges, vagy fáradt vagyok. – Amikor Morgan tüzet adott, Vera megfogta a férfi kezét, közelebb húzta magához az öngyújtó lángját. Felpillantott Morganra.
9 – Az előbb igazat mondtam. Sokat gondoltam magára. Miért mosolyog így? A munkájával kapcsolatban. Még sose találkoztam íróval. Morgan elbűvölve nézte Vera szépívű szemöldökét, őzike tekintetét, érzéki ajkait. Milyen szép lány, ismételgette magában. Gyönyörű! Tekintete lecsúszott formás mellére. Vera úgy tett, mintha nem látná a férfi tolakodó pillantásait. Peregtek a kérdések. - Mit ír? Csak nem krimit, vagy kémregényt? Most ilyeneket olvasnak leginkább az emberek. És mit tesz akkor, amikor nem lesz ihlete? - Akkor magára fogok gondolni - válaszolta Morgan. – Hogy jó lenne, ha mellettem lenne. Vera felnevetett. - Tehát rémregényeket ír! Azokhoz valóban jó múzsa lennék! Morgan két kezébe vette a lány puha kezét. - Kedves Vera. Ne vegye tolakodásnak, amit most mondani fogok. Maga nagyon tetszik nekem. Szeretnék többször találkozni magával. Most mondhatja, hogy idős vagyok magához, köszöni, nem kér az érzelmeimből, mondhatja azt is, hogy van valakije, ami nem lepne meg, és csak néha, a véletlen folytán találkozhatunk. Vera elgondolkozva nézte a cigaretta lehajló hamuját. Csak nagy sokára, szomorúan pillantott Morganra. - Nem, nincsen senkim. A szüleim Bukarestben maradtak. Egyedül élek. Festegetek, sokat olvasok, és tanulok. - Tehát mindketten egyedül vagyunk ebben az idegen városban – mondta Morgan. - Érdekelné, hogy többször találkozzunk? Autósétára mennénk, szép
10 tájak láttán megállnánk, lerajzolná, lefestené őket. Csinos éttermekben, gyertyafény mellett vacsoráznánk, szórakozóhelyekre járnánk. Vera mosolyogva nézett a férfira. Alig hallhatóan, szemlesütve megjegyezte. - És a végén engem is lefektetne az ágyába, mint a többi nőt, aztán tovább állna. Ugye ezt akarja elérni? Morgan nagyot nevetett. - Hozza ide azt a férfit, akinek nem ez járna az eszében, amikor meglátja magát. Ha egyetlenegy ilyet talál, biztos vagyok benne, hogy az nem hím, hanem nőnemű férfi lesz. Vera is nevetett. Hörpölt a kávéból, egyszerre komoly lett az arca. - Hasonló lesz a válaszom – mondta, s finom mozdulattal, kisimított néhány hajszálat az arcából. Nem bánnám, ha tetszenék magának. Nincs olyan nő a világon, aki ne szeretne tetszeni egy olyan férfinak, mint maga. Elég őszinte vagyok? Egy jóképű írónak! De tudom, hogy az én esetemben, ez nem így van. Éppen elég, magához illő nő van a társaságában, akik közül válogathat. Nem egy ágrólszakadt, menekült román lányt fog választani. - Honnan tudja? – kérdezte Morgan, és megszorította a lány kezét. - És ha máris magát választottam? Csupán a beleegyezése hiányzik! A mosolyok eltűntek az arcokról, komolyan, szerelmesen néztek egymás szemébe. Morgan közelebb hajolt a lányhoz, az apró asztalka fölött. – Mit szól az ajánlatomhoz? Találkozhatunk sűrűbben? Válasz helyett a lány, némán a férfira mosolygott.
11 Vera a szoba ablaka előtt állt, elgondolkozva nézte a város villózó fényeit. Morganra gondolt. Kellemes érzés volt újra és újra felidézni az elmúlt boldog órákat. Szeretett volna még mindig mellette lenni. Hallgatni a hangját, érezni azt a nyugalmat, biztosságot, ami a férfiból feléje sugárzik. Nem bánta, hogy az első pillanattól kezdve szerelmes lett belé. Egyelőre nem törődött a következményekkel. Most még nem. Majd később. Hagyta, hogy magával sodorja a szerelem sebesen örvénylő folyama a beteljesülés, az álmai felé. Ahogy így elmerengett az együtt eltöltött estén, egyszer csak megborzongott. Elza Stotescu szép arca jelent meg előtte. Az eset három évvel azelőtt történt Bukarestben. Egy tömött autóbuszon fordult feléje a lány, és súgva kérdezte: ne haragudj, hogy megszólítalak, tudod-e, hányas buszra kell átszállnom a Szófia-tér felé? Persze, hogy tudta. Beszélgetni kezdtek. Elza kérdésére elmondta, hogy édesanyjával együtt a Dimitrov moziban dolgoznak, mint jegyszedők, és cukorkaárusok. Elza elcsodálkozott ezen. - Meg vagy te őrülve? – kérdezte majdnem felháborodva. - Ilyen szép lány, mint te, cukorkákat árulsz? Elmondta, hogy ő egy külkereskedelmi irodában dolgozik, ahol tízszer többet keres, mint ő. Jöjjön oda dolgozni! Éppen most lesznek felvételek, mert bővítik az export-import részleget. Beszélni fog a főnökével, hogy fölvegyék. Pláne, hogy jól beszéli a francia nyelvet. Jelentkezzen! Tizenkét oldalas kérdőívet kellett kitöltenie. Itt valóban sokkal több pénzt keresett, mint a moziban. Elzával csak két év múlva találkozott megint, azon a napon, amikor véget ért a kiképzése. Egy politikai nagy-gyűlésen
12 pillantotta meg a tömegben. Amikor tekintetük találkozott, Elza egy pillanatig elgondolkozva nézett rá, majd elkapta róla a tekintetét. Őrnagyi egyenruhát viselt. A szülei úgy tudták, külkereskedelmi munkát végez a lányuk. Boldogok voltak, hogy néhány hónapra, külföldre fog utazni. Dicsekedtek vele a szomszédoknak. Morgan kesernyés parfümjének illatát úgy érezte, mintha ott állna mellette. Érezte testének melegét, kezének gyengéd, mégis férfias érintését. Amikor Morganra gondolt, mindig ugyanaz a gondolat tolakodott a többi elé: a feladatával kapcsolatban, mindent el kell mondani neki. El kell mondani, hogyan szervezték be akarata ellenére, hogyan fenyegették szülei letartóztatásával, hogyan képezték ki olyan munka elvégzésére, amivel soha egy pillanatig nem értett egyet. Mindent a magasabb fizetés miatt vállalt el, hogy segíthesse szüleit. S most állandóan láthatatlan alakok figyelik; egyetlen lépést sem tehet a tudtuk nélkül. A rabjukká vált. Nem tud tovább így élni! Ha igaz, hogy tetszik neki, meg fog mindent bocsátani. Hiszen még egyetlen jelentést sem adott le róla! Így, hazudozva, alakoskodó szerepet játszva, nem tud többet a szemébe nézni, ahogy szeretne: gyengéden, szerelmesen. Újra, meg újra átgondolta elvégzendő feladatát: egy szerelmes éjszaka során, amikor Morgan mélyen elaludt, fel kell mennie az emeletre, s a kapott floppy lemezre, le kell másolnia egy bizonyos anyagot a számítógépéről. Vera rájött, hogy van egy gyenge pontja a munkának, amire megbízói nem gondoltak. Ha ezt kihasználja, kizárhatja hazája iránti hűtlenségét.
13 Elvégezheti feladatát úgy, hogy a lemezre csak egy percnyi anyagot fog átmásolni! Utána megszakítja a másolást! Ezt a csonka felvételt fogja leadni a követségnek. Az iroda látni fogja, hogy el akarta végezni a rábízott feladatot, de közben megzavarták, vagy más, technikai akadály merült fel másolás közben. Így, a lemezen rajta lesznek az első adatok, Morgan gépének csalhatatlan jelei. Igen! Ki fogja venni a gépből a lemezt, mielőtt elkezdené, az anyag lemásolását. Utána pedig, mivel az előírtak szerint Brüsszelben kell maradnia, és tartania kell a kapcsolatot Morgannal, mindent elmondhat neki. Ő mindent meg fog tenni azért, hogy ne találjanak rá a securitas emberei. Csakis őmellette tudta elképzelni az életét. Csakis vele! Ezen az éjszakán, álmában, Morgant-nal szeretkezett. Egyik este sokáig együtt maradtak a Tangó Bárban. Bort iszogattak, beszélgettek, hallgatták az amerikai slágereket. Amikor az első párok felálltak, s a táncparketta felé mentek, Morgan is felkérte Verát egy táncra. Suttogva, Floridáról beszélt: a pálmákkal körülvett tengerparti villájáról, hajójáról, és végül arról, hogy szeretne újra megnősülni. Szeretne elvenni egy szőke lányt, gyönyörű kék szemekkel, akinek mindig halk a hangja, és szerelemre csábító, kissé ferde a mosolya. Az se lenne baj, ha ez a lány román lenne. Vera szédülést érzett, testén forróság futott végig, hiszen kislány kora óta várt már, egy ilyen szerelmi vallomásra. - Folytassa, kérem – súgta. - Olyan jó egy kicsit álmodozni. Oh, ha tudná, hányszor szőttem álmokat Amerikáról, tengerparti villákról, vitorlás hajókról. Mi szegények voltunk, nyomorban éltünk. Csak az álmok
14 maradtak meg nekünk. Folytassa. Nem baj, ha minden szava hazugság, csak folytassa, meséljen még. Szeméből kigurult két könnycsepp. A férfi magához húzta, gyengéden megcsókolta az arcát. Vera csókra kínálta megnyílt ajkait. Senkivel sem törődve, hosszan, szenvedélyesen csókolóztak. Ezt az estét követték a gyönyörittas, szerelmes éjszakák; a mindent elfelejtő mámoros órák, őrjöngő ölelkezések. Vera nem vette magához a floppy lemezt, hogy végrehajtsa előírt feladatát. Még nem tudta megtenni. Nem árulhatta el szerelmét. Várnia, gondolkoznia kellett, hogy hogyan hajtsa végre, a rá váró feladatot. Minden este találkoztak. Morgan egyre drágább ajándékokkal, ékszerekkel kedveskedett. Vera annak a lila-sárga selyemsálnak örült a legjobban, amit legelőször kapott Morgantól. Szerelme jeléül, minden nap a nyakában viselte a sálat. Elmúlt a tél. Kéz a kézben sétálgattak, bekalandozták az ó-város görbe kisutcáit, megcsodálták a város nevezetességeit, több évszázados épületeit. Kapualjakban csókolóztak. Teraszokon kávéztak, csinos éttermekben vacsoráztak, s a jövőjükről beszélgettek. Elhatározták, hogy egy év múlva együtt utaznak vissza Amerikába, és Las Vegasban össze fognak házasodni. - Ott majd – mondta mosolyogva Morgan – hivatalosan is ki kell mondanod, hogy szeretsz, és örökké szeretni fogsz. Vera megsimogatta a férfi arcát. - Igen – súgta – Mindig szeretni foglak. Az életem végéig!
15 - Én is így foglak szeretni, drága Verácska. Az életem végéig! A lány könnyezve kérdezte: - És néha visszajövünk majd a Tangó Bárba? - Igen, drágám. Minden évben visszajövünk. - A gyerekeinkkel, Morgan? - Igen, drágám. A gyerekeinkkel. Egyik kirándulásuk alkalmával, Morgan meglepő kérdést tett fel. – Vera! Egyszer már megkérdeztem, hogy hány éves vagy, és te nem válaszoltál. Másról beszéltél. Mond, hány éves vagy? Vera jóízűen felnevetett. - Tévedsz, Morgan! Egyszer már megmondtam, hogy kereken huszonegy vagyok. Morgan meglepődött. - Huszonegy? Tudod, mennyit mondtam volna? Tizenhetet, maximum tizennyolcat. Gratulálok. Sokkal fiatalabbnak nézel ki. - Te sem nézel ki annyinak, mint amennyi vagy – állapította meg Vera. Morgan boldogan fogadta a bókot. Megbeszélték, hogy másnap meglátogatnak egy Múzeumot, vacsora után pedig, beülnek valamelyik kabaréba szórakozni. Hazaérve, Morgan nem ült le szokása szerint a kényelmes bőrfotelbe, a tévé készüléke elé. Vera járt az eszében. Egy gyanús felfedezésén gondolkozott. Kitöltött egy kevés whiskyt, s kezében tartva a kristálypoharat, gondterhelt arccal sétált le, s föl a nappaliban. Ivott a whiskyből, idegesen szívta a cigarettát. Eddig még soha, egy pillanatra nem gyanakodott a kilétére, most azonban úgy érezte,
16 valami nincs rendben a lány körül. Valami olyat mondott az est folyamán, amire igencsak felfigyelt. Hogy is volt? Amikor kérdésére Vera megmondta, hogy huszonegy éves, és ő bókolva azt válaszolta, hogy sokkal fiatalabbnak nézte, akkor Vera azt mondta, hogy te sem nézel ki annyinak, mint amennyi vagy. Letette a hamutartót az asztalkára, és leült a fotelba. Elgondolkodva ivott a whiskyből. Ezek szerint Vera tudja, hogy ő hány éves? Honnan tudhatja? Biztos volt benne, hogy Vera még sose kérdezte, és ő sose mondta meg, hogy hány éves. Pedig a megjegyzése arra utalt, hogy ismeri az életkorát. De ha tudja az életkorát, akkor sok minden mást is tud róla. Akkor azt is tudta annak idején, hogy esténként a Tangó Bárban iszogatja a whiskyjét. És azt is, hogy képgyűjtő! És sok minden mást is! Nocsak! Vera ügynök lenne? Vagy tévedne? Ártatlan, rosszul megfogalmazott bók volt a válasza? Azt akarta mondani, hogy életerős, és fiatalos a temperamentuma? Igen, igen! Csakis erre lehet gondolni. Egy profi ügynök sose követne el ilyen szarvashibát, kezdőt pedig, biztos nem rajta próbálnának ki. Vagy mégis? Hogyan történt a megismerkedésük? Ócska akvarelleket kínált megvételre. Hogyan került oda Vera, abba az elhagyatott kisutcába? Hogyan jött oda? Sem földalatti, sem villamos, sem autóbuszjárat nincs a közelben. Ráadásul, valami olyasmit is mondott akkor, hogy gyakran jár errefelé, be fog jönni másnap is. Káromkodni volt kedve. Eszébe jutott, hogy mit mondott Vera egy alakalommal? Hogy négy akvarellt adott el közeli kávéházakban, éttermekben. De hiszen sehol egy étterem, vagy kávéház a környéken!
17 Bekapcsolta a tévét. Izgalmas bűnügyi film kezdődött az egyik csatornán. A történet nem tudta lekötni a figyelmét. Állandóan Vera hangját hallotta: te sem nézel ki annyinak, mint amennyi vagy. A hét végén, az egyik Grand Place környéki görög kabaréba mentek vacsorázni. Amikor felszolgálták a báránybordákat, Vera megjegyezte: - Néhány hónappal ezelőtt, azt a rémhírt terjesztették Bukarestben, hogy Nyugat-Európában több millió tonna hús van, földalatti mélyhűtő termekben lefagyasztva. El tudod képzelni ezt a butaságot? Létezik ilyesmi? Morgan letette a kést meg a villát. - Földalatti mélyhűtő termekben? Kissé költséges lenne. Én felvinném azt a rengeteg húst az Északi sarkvidékre, és kiszórnám őket a jégtáblákra. Őröket állítanék oda, hogy megvédjék a húst a medvéktől. Mit szólsz az ötletemhez? - Nem rossz – válaszolta Vera nevetve. – Azt is rebesgették, hogy a nagymennyiségű hústartalékok, háborús készülődésre utalnak. Most Morgan nevette el magát. - Ugyan Vera! Csacsiság! Ne foglalkozz ilyesmivel. Inkább azt mond meg, ízlik-e a bárányborda? Ez nem a Sarkvidékről, Írországból való. Az estebéd elköltése után, Morgan unszolására, megittak egy pohár banánlikőrt. Megfogta a lány kezét. - Tudod-e, hogy ma öt hónapja ismerkedtünk meg a Tangó Bárban? És hogy ott lettem szerelmes beléd? A Tangó Bár, örökre meg fog maradni az emlékezetemben. Vera fehér fogsora kivillant mosolya mögül.
18 - Az enyémben is. Megjelennek előttem a táncoló párok, az önfeledt mosolyok, a zongorista, ahogy játék közben a billentyűzet fölé hajol, majd rád pillant, hogy tetszik-e a szám, amit éppen játszik. Rágyújtottak. Morgan gondolkozni látszott. - Tudod, mire gondolok most? Arra, hogy majdnem minden nap találkozunk, sok mindenről beszélgetünk, de arra gondolva, hogy esetleg szomorúságot okozom vele, még sose kértelek meg, hogy beszélj az előző életedről. Hova jártál iskolába, hol dolgoztál, milyen társaságba jártál? Te sose hoztad szóba Romániát. Pedig én, mindent tudni szeretnék rólad. Vera a szüleiről kezdett beszélni: szegény munkásemberek, Bukarest külvárosában laknak, a Varsó utca 42 szám alatt. Ott született, abban a félig lebombázott, romos házban. Nincsen testvére. Az apja kőműves, de sajnos már régen munka nélkül van. Ő az édesanyjával, mint cukorkaárusok dolgoztak az egyik külvárosi moziban. Mindhárman katolikusok, és Istenhívők vagyunk – tette hozzá. - Gyűlöljük a kommunizmust, és a Ceausescu családot. Az édesapám, fiatal korában határőr volt, tudta, hol lehet veszély nélkül átjutni Jugoszláviába. Az utolsó pillanatban azonban, édesanyám nem merte vállalni az utazást. Csak én egyedül vágtam neki az útnak. Nem bírtam tovább ott maradni. – Könnycseppet törölt ki a szeméből. - Ritkán tárulkozom így ki. Nem szeretek a múltamról beszélni. El is érzékenyülök, amikor a szüleimre gondolok. Elnézésedet kérem. Morgan megsimogatta a lány arcát. - Ezer évig hallgatnálak. Különben nagyon érdekelt, amit elmondtál. - Megfogta Vera meleg kezét. Súgva mondta: - Drága Vera! Te politikai menekült vagy.
19 Nem tudom, miért kényszerültél arra az elhatározásra, hogy elhagyd a hazádat. Remélem nem politikai háttér van menekülésed mögött, mert akkor felkészülhetsz rá, hogy nemcsak a román, de a belga titkos rendőrség is minden lépésedet figyelni fogja. Sőt, a C.I.A. is. Aggódom érted. Mond, nem vetted észre, hogy követtek, vagy megfigyeltek volna, amióta Brüsszelben érkeztél? - Nem – válaszolta Vera. - Vigyázz! A románoknak különleges szervezetük van arra a feladatra, hogy megtalálják, és visszavigyék a politikai menekülteket, ha azok államtitkokat tudó egyének lennének. - Nem, nem hiszem, hogy követtek volna – válaszolta bizonytalanul a lány, majd kissé idegesen tette hozzá: semmilyen államtitokról nem tudok. Morgan két kezébe vette a kezét. - Verácska! Légy mindig őszinte hozzám. Ne legyen sose titkod előttem. És ha bármikor, bármilyen nehézség, vagy probléma merülne fel az életedben, először mindig hozzám fordulj segítségért. Jó? Én mindig segíteni foglak. - Megígérem – mondta elérzékenyülten a lány. - Sose lehet tudni, lehet, hogy egyszer szükségem lesz rád. Morgan intett a pincérnek, rendelt még két banánlikőrt. Másról kezdtek beszélni. A korábbi szomorkás hangulat feloldódott. Néhány pillanatig némán, szerelmesen néztek egymás szemébe. Hirtelen, Morgan a bejárati ajtó felé kapta a tekintetét. - Vera! – szólt sürgetően. - Nézz gyorsan hátra! Gyorsan! Vera nem tudta elképzelni, mi történhet a háta mögött. Megfordult. Abban a pillanatban
20 fényképezőgép villanója vakította el a szemét. Mérgesen fordult Morgan felé - Miért fényképeztettél le a megkérdezésem nélkül? Nem tehetsz ilyet! Kérem a fényképet! - Megfordult, idegesen nézelődött mindenfelé, kereste a fényképészt, aki eltűnt az étteremből. – Hova ment el a fényképész? Miért nem adta ide a felvételt? Morgan meglepődött. Nem értette, miért háborodott fel a lány. - Drága Vera! – magyarázkodott. - Ne haragudj, nem tudtam, hogy ez bosszúságot okoz neked. Kedveskedni akartam a felvétellel. Neked is, meg magamnak is. - Kérem a képet! – ütött az asztalra Vera. - Hol van a fényképész? - Nyugodj meg! Vissza fog jönni. Ezek pénzért dolgoznak! Biztos egy közeli autóban hívják elő a filmet, és visszajönnek vele, hogy eladják. Ez a foglalkozásuk! Megígérem, hogy a tiéd lesz a kép. Jó? Nem haragszol? - Megígéred? - Igen, megígérem! - A negatív is az enyém lesz? - Az is! Vera egyszerre megnyugodott. Megsimogatta Morgan kezét. Elnézését kérte a kirohanásáért. Romániában – magyarázta - megkérdezik a hölgyeket, beleegyeznek-e egy felvételbe. Annyi mindent lehet csinálni egy fényképpel. A pincér letette a két pohár banánlikőrt az asztalra. Morgan felemelte poharát. - Kedves Vera! Egészségedre, és sose felejtsd el, hogy nagyon szeretlek.
21 Vera szeme megint kifényesedett. Egyszerre nagyon szomorú lett. Elhatározása szerint, másnap este fogja magához venni a floppy lemezt. Lesz, ami lesz! Az éjszaka folyamán le fog másolni egy darabka anyagot Morgan számítógépéről. Ezt meg kell tennie. Meleg kezével magához vonta Morgan kezét, és megcsókolta. - Én is nagyon szeretlek - súgta. - Még mindig nem akarom elhinni, hogy feleségül akarsz venni, de ha igen, akkor én leszek a világ legboldogabb asszonya. Idős férfi állt meg az asztaluknál. Fényképezőgép volt a nyakába akasztva. Kitűnően sikerült színes felvételt tett az asztalra. Flamand akcentussal beszélt. - Régen nem készítettem ilyen szép nőről felvételt Fotómodell tetszik lenni? A negatív a borítékban van. Ha kérnek egy másolatot, akkor szükségem lesz rá. Ha meg tetszenek venni, akkor kérek kétszáz frankot a képért! Amikor a fényképész elment, Morgan is megcsodálhatta a képet. Nagyon sajnálta, hogy nem lehet az övé. - Majd legközelebb – mondta Vera bíztatón, és összetépte a képet. – De felvétel előtt szólj, hogy ne nézzek ilyen komolyan a lencsébe, mint egy beteg szamár. Vera fáradtnak érezte magát, Morgan is sietett haza. Felfutott az irodába, és helyet foglalt a számítógép előtt. Az asztalon lévő üvegből kitöltött magának egy kevés whiskyt, cigarettára gyújtott, és bekapcsolta a készüléket. Néhány gombnyomás után megjelent a képernyőn, a műszaki csoport által Vera arcáról készített éttermi felvétel. Elgondolkozva nézte Vera arcát, ahogy gyanakvón, félve pillant a fényképezőgép
22 lencséjébe. Kitől, kiktől félhet Vera? A román nemzetbiztonság emberei kutatnak utána? Ki ez a lány? Mi volt valójában a foglalkozása Romániában? Elnyomta a cigarettát. A képet elektronikus postán a központba küldte, a következő kísérő szöveggel: Gyanús célszemély. Részletes jelentést kérek. A kép, az amerikai kémelhárítás Arpanet világhálóján sok tízezer számítógép körözési oldalán, perceken belül megjelent. Dolgozni kezdtek a C.I.A. irodái. Későn ébredt ezen a szombat reggelen. Amikor megitta a kávéját, felsietett az irodába. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Vera személye fedhetetlen. Nem létezik, hogy ügynök lenne. Lehet, hogy néha kételkedett ebben, de gyanakvása csakis a szakmai ártalomnak volt köszönhető. Leült a gép elé, és bekapcsolta a számítógépet. Hamarosan fellélegezve vett tudomást a központ nemleges válaszáról. Vera Montenau ismeretlen személy volt az amerikai kémelhárító hálózat előtt. Morgan boldogan nyitott ajtót, amikor meghallotta szerelme csengetését. Átölelték, megcsókolták egymást. Vera szorongó érzéssel állt a villa előcsarnokában. Megrettent, amikor a csillár, és a festményeket megvilágító falikarok lámpái kigyulladtak. Előtte nyújtózkodott az emeletre vezető márványlépcső. A táskájában lapuló floppy lemezre gondolt. Egy pillantást vetett az emeleten lévő iroda ajtajára. Oda kell felmennie, amikor Morgan elaludt. Kezdte rosszul érezni magát. Most körvonalazódott ki előtte mindaz, amit előkészítettek, s rábíztak az állambiztonsági szervek. Úgy engedték útjára, hogy tökéletes a terv, semmilyen váratlan fordulat nem
23 érheti. De abban a tökéletes tervben, nem létezett sem Morgan hullámos fekete haja, sem a langyos illat, ami az inge alól feléje árad. Minderről sose eset szó a kiképzése alatt. A hangjáról, a csókjairól, s az öleléséről sem beszéltek. Menekülni szeretett volna valahova messzire, ahol soha, senki nem találhat rá. Vagy most azonnal mindent el kell mondani neki. Mindent! Nekidőlt az ajtónak. Hányingere volt, hidegrázás futott végig rajta. Ereje elhagyta, szédülni kezdett. Morganba kapaszkodott, súgva kérlelte: - Segíts Morgan, kérlek, segíts. Már késő volt. Ájultan zuhant végig a kövezeten. Vera egyetlen lökésére kitárult a román Nagykövetség hatalmas tölgyfakapuja. Belépett a sötét, komor hangulatú épületbe. Fönt, a lépcsősor utolsó fokán, három civil ruhás férfi várakozott rá. Bemutatkozott, majd átadta nekik a floppy lemezt, amire, elhatározása szerint, csak egy percnyi anyagot másolt le az éjszaka folyamán. Elvették tőle a lemezt, nézegették, suttogva beszéltek néhány szót egymás közt, közben gyanakodó pillantásokat vetettek Verára. Az egyik a három közül, egy magas, testes férfi, aki állandóan rágott valamit, közölte vele, hogy egy bukaresti parancs szerint, brüsszeli küldetése ezen a napon, ebben a pillanatban véget ért. A Zaventemi repülőtérről egy óra múlva indul egy külön gép, amivel mind a négyen Bukarestbe repülnek. Ki fogják elemezni a lemez tartalmát. Az írásos jelentését is be kell nyújtania az eltelt hónapokról. A nagykövet sofőrje már várja, hogy kivigye őket a repülőtérre. Vera megkapaszkodott a lépcső karfájába. Mozdulatlanul bámulta a hozzá beszélő férfit. Jól
24 értette? Most, azonnal, vissza kell térnie Bukarestbe? Morgan este hét órára várja vacsorára. Együtt fogják eltölteni az éjszakát. Így lett megbeszélve! És néhány hónap múlva, mennének Amerikába! Most mi lesz? Annak idején azt mondták, munkája elvégzése után továbbra is tartania kell a kapcsolatot Morgannal. Tőrbe csalták! Nem, nem fog visszamenni Romániába! Amikor hazamegy a holmijáért, meg fog szökni. Segítséget fog kérni a szomszédoktól! Felpillantott a magas férfira. Sírhatnékja támadt. Könyörögni kezdett. Nem utazhat így el! El kell menni személyes holmijáért a szobájába. Ott van az útlevele a táskájában, az iratai, a szüleinek a fényképeivel együtt. A ruha sem az övé, ami rajta van. Át kell öltöznie. El kell búcsúzni a szomszédoktól, akik oly sokat segítettek neki az első időkben. A férfiak némán rázták a fejüket. Nem érdekelte őket a lány esedezése. Indulni kell, várja őket a nagykövet sofőrje. Vera rendületlenül folytatta: meg kell érteniük, hogy nem mehet így el. Nem tűnhet el nyomtalanul. A barátnői kerestetni fogják a rendőrséggel. Mindenki tudja, hogy politikai menekült. Azonnal a securitas embereit fogják gyanúsítani emberrablásért. Nemzetközi botrány kerekedhet az eltűnéséből. Telefonálnia kell valamelyik barátnőjének. Csak annyit mondana, hogy egy hétre kell átutaznia Franciaországba. Majd mindent megmagyaráz, ha visszajön. A férfiak összenéztek, elgondolkoztak az utolsó szavakon. A magas termetű, a fogadószoba felé intett. Onnan telefonálhat - mondta. Az egyik férfi megragadta a karját, és megindult vele a megjelölt szoba felé. Levette a kagylót a készülékről, s a lány kezébe nyomta.
25 - Tárcsázzon! – parancsolta, és leült az egyik székre. Vera azonnal Morgan számát kezdte tárcsázni. Kicsengett a készülék. Megjelent előtte a nappali, a hálószoba és az irodahelyiség, ahol egyszerre csengtek a készülékek. Látta maga előtt Morgant, ahogy leteszi a poharat az asztalra, a cigarettáját a hamutartó szélére, és siet valamelyik készülék felé. Nem tudta eldönteni, mit mondjon neki. A mellette ülő férfi azt hiszi, nőnek telefonál. Amikor Morgan leemeli majd a kagylót, csak annyit fog mondani, hogy ’ Szia Nadine! ’Én vagyok az, Vera. Nem tudunk ma este találkozni, mert, sürgős ügyben el kell utaznom Párizsba’’. Bármit fog mondani, vagy kérdezni, nem mond mást, csak annyit, hogy ’’ Nem tudunk ma találkozni, mert, el kell utaznom. Majd ha visszajöttem, mindent megmagyarázok’’. Tízszer, tizenötször is kicsengetett a készülék, de Morgan nem vette fel a kagylót. A férfi felállt, kikapcsolta a készüléket. Türelmetlen hangon mondta. - Na, gyerünk, elvtársnő, mert indul a gépünk. Ezen a május elejei vasárnapon az egész világ a háború végét, Franciaország pedig Mitterrand elnök újraválasztását ünnepelte. A nagy győzelemről, a nácizmus leveréséről, a franciáknál pedig, a szocializmus diadaláról szóltak a hírek. A megemlékezéseket, ünnepi beszédeket, Morgan csak fél füllel hallgatta, hiszen ő ezen a napon nem a győztesek, a vesztesek közé tartozott. Nyolc óra tizenöt percet mutattak az óra mutatói. Vera az első napokat kivéve, mindig pontosan érkezett a megbeszélt találkákra. Sose késett. Most mi történt vele? Minden zajra felkapta a fejét, s az ablakhoz sietett. A félrehúzott függöny mögül kémlelte a járdát, nem Vera érkezik-e kopogó, magas sarkú cipőjében.
26 Gondtalanul beszélgető párok sétáltak el az ablak előtt. Értetlenül bámulta a féltucatnyi virágcsokrot, a rózsaszín lazacszeleteket a virágmintás tányérokon, s a lustán gyöngyöző pezsgőt, amit hét órakor töltött ki a kristálypoharakba. Ahogy megbeszélték, mindent hét órára készített elő. Miért nem jött el? Ha megbetegedett, miért nem telefonált? Egész nap itthon volt, csak délfelé ment el néhány percre, cigarettát, és virágot vásárolni. Hova menjen, hol keresse? Vera vigyázott a hírnevére, sose engedte, hogy a lakásáig elkísérje. Nem járhatja végig az utcákat onnan, ahol szokása szerint kiszállt a kocsiból. Isten tudja merre, hova fordult be onnan, egy másik utcába. Csengessen be a házakba? Mit kérdezzen, ha valaki beleszólna a kaputelefonba, vagy kinyitná az ajtót? Ismerik-e, látták-e Vera Montenaut? Gondolatai homályából ismét előtűntek a securitas emberei. Rátaláltak? Visszavitték Romániába? Biztos ez történt. El kell utaznia Bukarestbe. Meg kell találnia Verát. Mielőtt hétfőn reggel elkezdte volna munkáját, úgy határozott, először kinyomtatja szerelmének fényképét. Be fogja kereteztetni, s a kép, mindig a nappaliban lesz, az egyik komódon. Ekkor újabb bosszúság érte. Nem indult be a számítógép. Mérgesen huzigálta ki a kábeleket s tette vissza újra a helyükre, a készülék néma maradt. Nem hívhatott civil szerelőt. A titkos katonai adattár miatt, csakis belső szakember nyúlhatott a géphez. Késő délután érkezett meg a technikus, aki néhány perc alatt üzemképessé tette a készüléket. Morgan kérdésére a szakértő legyintett egyet. - Az ilyen üzemzavar, gyakran előfordul a kezelők szórakozottsága miatt. Uram! Vagy egy floppy lemezt
27 vett ki működés közben, vagy akkor kapcsolta ki a gépet, amikor az még, valamelyik munkáján dolgozott. Ennyi az egész. Morgan elgondolkozva nézte a férfit. De hiszen szombaton reggel még működött a gép, és biztos, hogy nem vett ki lemezt működés közben. Vagy mégis? Múltak a napok, de Vera nem jelentkezett. Morgan felvette a kapcsolatot a bukaresti amerikai követséggel. Az összes rendelkezésére álló adatot leadta az illetékes irodának. Néhány nap múlva jelentést kapott Bukarestből. A Varsó utca 42. szám alatt valóban lakik egy Montenau nevű család. Hosszas kérdezősködés után, a szülők elmondták, hogy Vera lányukat egy rögtönítélő bíróság tiltott határátlépés, és hazaárulás bűntettével vádolta, s halálra ítélte. Május 12.-én kivégezték. A Bukarestbe induló repülőgépen borotválatlan arcú, kopott sportruházatba öltözött férfiak készülődött az útra. Üres kenyeret ettek. Foltozott kabátjukat levetették, teli szájjal, kiabálva beszéltek. Néhány fésületlen, terebélyes, cigánykinézésű asszony utazott velük. Nevetés közben ezüstfogak villogtak a szájukban. Morgan sem öltözött szokása szerint elegánsan. Farmernadrágot, jellegtelen zakót öltött magára. Útlevelébe románhangzású név volt beírva. Morgan elgondolkozva nézte a gép alatt elterülő vattafelhőket. A nap szikrázó fényében feltűntek az Alpok hófedte csúcsai. Verára gondolt. Ő elé is ugyanez a látvány tárulhatott, alig néhány nappal ezelőtt. Mit érezhetett a Belgiumtól egyre távolodó gépen? Megadta magát sorsának? Tehetetlenül várta,
28 hogy a securitas emberei vallatni kezdjék? Akik tudni akarták, mit csinált, kiket ismert meg az elmúlt, több mint öt hónap alatt Brüsszelben? Kivel, kikkel kötött barátságot? Hova járt, ki volt, kik voltak a szeretői? Mögé álltak? Fejét hátrafeszítették? Ötszázas égővel világítottak az arcába? Üvöltöztek a fülébe: Válaszoljon, beszéljen Montenau elvtársnő! Május 12.-én kivégezték. Az amerikai kémelhárító részleg egyik embere, Macenzy őrnagy fogadta a repülőtéren. Bemutatkozás után beültek a rozoga Daciába, s nagy kerülővel, megindultak a Varsó utca irányába. Vakolat nélküli, repedezett falú épület előtt állt meg a kocsi. Hosszú, koszos, sötét folyosó végében találták meg a Montenau lakás ajtaját. Kopogásukra egy idős, töredezett arcú asszony lépett ki. Hasonló korú férfi követte. Gyanakodva, némán nézegették a két férfit. A tolmács kérdésére közölték, hogy már mindent elmondtak egy másik férfinak, aki néhány nappal azelőtt, a lányuk után érdeklődött. Hagyják őket békében, éppen eleget gyötrődnek lányuk halála miatt. Az asszony végül megkérdezte: - Kik maguk? Maguk sem románok, ugye? Morgan a kollégájára pillantott, súgva mondta: - Mondja meg nekik, hogy ismertem a lányukat Brüsszelben. Beszélni szeretnék velük. Bemehetünk-e a lakásba? Az asszony összecsapta a kezét. - Csak nem Morgannak hívják magát? - De igen – válaszolta a kérdezett. - Vera talán írt rólam levelet?
29 - Jöjjenek be – mondta az asszony, és sietve betolta maga előtt a férjét a konyhába. Háttámla nélküli széket húzott elő a konyhaasztal alól. - Édes jó Istenem! – tördelte a kezét az asszony. Maga az a férfi? Magába lett szerelmes Vera lányom? - Ezt írta a lánya a levélben? - Nem, ilyet nem írhatott, mert cenzúrázzák a leveleket – suttogta az asszony. - Ott, Brüsszelben, volt egy nagyon jó barátnője, aki a román követség beosztottja volt. Ő hozta el azt a levelet, amiben magáról írt. Nem tudom, igaz-e, mert azt is írta, hogy össze akarnak házasodni, és kimenni Amerikába. Borzalom, ami történt. Még a tárgyalásra se mehettünk el. Ez a lány mesélt el mindent. Elmondta, hogy valósággal elrabolták őt Brüsszelből. – Felemelte, megrázta Morgan felé a mutatóujját. – Telefonált magának még a repülőtérről is. El akarta mondani, hogy mi történik vele, és hogy a segítségét kérje, és hogy mennyire szereti magát. De maga nem vette fel a kagylót. Halálosan szerelmes volt magába. Halálosan! Morgan a tolmács felé fordult. - Kérdezze meg, hol van eltemetve Vera? Az asszony némán nézett a férjére. Emez egy kialudt, félig elszívott cigarettát vett ki egy konzerves dobozból, és meggyújtotta. Felhúzta a vállát. – Nem tudjuk pontosan. Azt hisszük, hogy itt nem messze temették el. A Moszkva utca 7 szám alatt van egy kis temető. Osztályellenségeket temetnek oda. Nem lehet oda bemenni. Mi se mehettünk be. Értsék meg, többet nem mondhatunk. Morganék a megadott címre hajtottak. A temetőt, amit először üres teleknek néztek, két épület tűzfala közé szorították be. A dróthálós kerítésen keresztül
30 tizennégy sírdombot számoltak meg. Némán bámulták a lapos, sárga agyaghányásokat. Se síremlék, se kereszt, se felirat nem volt a dombokon. Sehol egy ismertetőjel. A félig kidőlt vaskapu rozsdás lánccal volt összefogva, a láncon lakat lógott. Abban bízva, hogy magától kinyílik, Morgan megrázta a kaput. Ekkor vették észre, hogy a kerítés végében egy fából készült őrhely áll, ahonnan a csörgő zajra egy idős, civil ruhás férfi lépett elő. Fejmozdulattal kérdezte, hogy mit akarnak. A tolmács elmondta: nemrégen egy Montenau nevű, fiatal nőt temettek itt el, szeretnének megállni néhány percig a sírjánál. A pénztárcája után nyúlt, kivett egy tízdollárost, és odanyújtotta a férfinak. Az őr körülnézett, elvette a bankjegyet, majd intett, hogy várjanak. Bement a szomszéd házba, ahonnan rövidesen egy öreg, rongyokba öltözött asszonnyal jött ki. A nénike apró kulcsot fogott a kezében, amit megmutatott a két férfinak. Intett, hogy kövessék. Kinyitotta a kaput, és megindult a sírdombok között hátra, a frissen hantoltak felé. Rámutatott az egyikre. - Ez a Montenau sírja – mondta, és felpillantott Morganra. Két hatalmas varangyos béka ugrott le a földhányás tetejéről. A sírhalmon tégladarabokat, férfi cipőnyomokat lehetett látni. Morgan összekulcsolt kézzel állt a dombocska előtt. Nem tudta mire gondoljon. Nagyon valószínűtlennek tűnt neki ez az egész történet. Az asszony kitartóan nézte mindkettőjüket. - Maguk nem románok – mondta. – Kik maguk? Orosz elvtársak? - Amerikaiak vagyunk – mondta a tolmács.
31 - Amerikaiak? – kérdezte hitetlenkedve az asszony. – És mit csinálnak itt? Ismerték a halottat? - Igen – bólintott a tolmács. – Mi történt vele? Tud róla valamit? Az asszony fellépett a sírdombra, kutató tekintettel körülnézett. Ujjai összedörzsölésével pénzt kért. A tolmács kivett egy tízdollárost a pénztárcájából. Emez ijedt arccal elvette a tízest, aztán lelépett a sírdombról. Megfogta a férfi karját. - Én nem tudok semmit – súgta. – De van, aki ismeri a körülményeket. - Ki az? Milyen körülményekről beszél? - A sírdomb, és a temetés körülményeiről – nézett az agyagos dombocskára az asszony. – Én itt voltam a temetésen, de nem mondhatok többet. A Varsó utca 42 szám alá menjenek a Montaneu lakásba. Ott majd elmondják, mi történt, és hogyan történt. Ők mindent tudnak a kivégzésről, és a temetésről is. A tolmács visszahajtott Vera szüleihez. Elmondták a házaspárnak, amit az öregasszonytól hallottak. Az apa beinvitálta őket egy szegényesen berendezett szobába. Leültek egy asztal köré. A férfi hosszan bámulta Morgan arcát. Végül is súgva kérdezte. - Maga tényleg el akarta venni feleségül Vera lányomat? - Igen – válaszolta a tolmács. - Már a dátumot is megbeszélték. A nyár végén mentek volna Amerikába. - Ahá. Ezt mondta a lányom is. És szívből szerette a lányomat? - Igen. Szívből. Sokáig várt az idős férfi, aztán nagy nehezen megszólalt.
32 - Kéne egy kis pénz. Munka nélkül vagyok. Alig van, mit ennünk. Morgan elővett egy ötvendollárost, és letette az asztalra. Az öreg hirtelen mozdulattal elvette a bankjegyet a piszkos terítőről. Betette a pénzt az inge alá. Alig lehetett hallani a hangját. - Vera a Párizsi követségen dolgozik. Várja magát. Most pedig gyorsan menjenek el innen. Amilyen gyorsan csak lehet. A párizsi román nagykövetség a Place de la Madeleine szomszédságában húzódó Rue Vignon elején állt. Abban az időben, vele szemben, egy éjjelnappal nyitva tartott söröző, és biliárdterem működött. Suhancok, alvilági alakok jártak oda szórakozni. Morgan ennek a helyiségnek egyik ablaka mögött foglalt helyet. Innen tartotta szemmel a követség kijáratát. A nagykövetség dolgozói tizenkét órakor tódultak ki az utcára. Az eső miatt azonnal kinyitották esernyőiket, s a Szajna felől fújó heves szélnek nekifeszülve igyekeztek valamelyik közeli, olcsó kifőzde felé. Morgan ilyenkor letette az újságot az asztalra, tekintete a nőkre tapadt. Izgatottan kémlelte arcukat, vajon meglátja e közöttük Verát. Eddig nem volt szerencséje. Igaz, előző nap felfigyelt egy hasonló járású fiatal lányra, de ennek fekete volt a haja, és szemüveget viselt. Sokáig nézett a lány után. Az alakja Veráé volt. Hátul a haja úgy volt feltűzve, és megkötve a masni, ahogy Vera szokta. A mozdulat, ahogy kisimította arcából a hajszálakat, az is az övé volt. Minden ismerős volt rajta, kivéve a ballonkabát, és az
33 esernyő. Elhatározta, hogy este, amikor vége lesz a munkaidőnek, követni fogja a lányt. Amikor megjelent a követség kapujában a feketehajú lány, kinyitotta kék-piros csíkos esernyőjét, s elindult a Madeleine metróállomás irányába. Morgan felkapta ballonját, intett a pincérnek, hogy az asztalon hagyta a pénzt, és kisietett a bisztróból. A Rue de Sèze sarkán, a tilosat jelző lámpánál utolérte a lányt. Melléje állt, megismerte parfümjének illatát. Elérzékenyült hangon szólt hozzá. - Verácska. A lány, kissé előrehajolva az ellenező irányból jövő gépkocsikat nézte. Hirtelen megfordult, Morganra kapta tekintetét, majd kilépett a zöld lámpára várakozók közül, és átszaladt az utca másik oldalára. Ott egy pillanatra megállt, visszanézett, s irányt változtatva, sietős léptekkel elindult az Opera felé. Morgan azonnal megértette: nem lett volna szabad megszólítani ötven méterre a követség épületétől. Lehet, hogy figyelik, követik, s lehet, hogy a járókelők közt is volt követségi dolgozó. Vera ezért nem válaszolt. Megvárta, hogy a lámpa zöldet mutasson, aztán szemmel tartva a kék-piros csíkos esernyőt, átment a túlsó oldalra. Átfutott a csikorogva fékező autók között a szemközti járdára, ahonnan kiért az Opera felé vezető bulvárra. A gyalogosok örvényléséből időnként az úttestre is lelépve, sietős léptekkel igyekezett Vera után. A lány közben elérte az Opera előtti metrólejárót. Ott megállt, levette szemüvegét, és visszafordult. Magasra tartott esernyővel várt egy ideig, kutató tekintettel fürkészte a járókelőket. Amikor meglátta Morgant, s megbizonyosodott róla,
34 hogy ő is meglátta őt, lassan kezdett lefelé lépkedni a széles lépcsősoron. Morgan futva került ki még néhány járókelőt, az útjában álló, napi híreket harsogó rikkancsot félretolta. Kerülgetve a szembejövőket, lefutott a lépcsőkön. A folyosó egyik szegletében, egy szakálas, öreg gitáros mellett, azonnal meglátta Verát. Egy beszögelésben várt rá. Egyik kezében esernyőjét, a másikban zsebkendőt tartott. A szemét törölgette vele. Nyakában lila-sárga selyemsál volt kötve. Morgan némán állt meg előtte. Vera szája sírásra görbült, szemét elöntötték a könnyek, zokogva vetette magát Morgan ölelésre széttárt karjába. Átölelte, koszorút font a férfi nyaka köré, néma, szerelmes ölelésükben testük összeforrott. - Szerelmem, drága szerelmem – suttogta Morgan, miközben átölelte kabátja alatt, a lány karcsú derekát. Vera fuldokolva zokogott a boldogságtól. Csak hosszú idő után tudott végre, alig érthetően megszólalni. - Óh, Morgan! Csupa víz vagy, drágám. A hajad, az arcod is csurom víz. Lábujjhegyre állt, törölgette Morgan hullámos haját, csókolgatta az arcát, száját. Hosszan csókolóztak. Vera suttogva beszélt. - Éreztem, tudtam, hogy rám találsz. Drága Morgan, mennyire vártalak. Ha te is úgy akarod, e pillanattól kezdve, veled maradok. Nem megyek vissza. Nem fognak többet megfigyelni, elrabolni, kínozni. Veled akarok maradni most már örökre. - Igen, drágám – súgta Morgan. - Velem maradsz örökre. Nem kell többet félned tőlük. Soha többet. - Elmegyünk álmaim országába, Amerikába? És elveszel feleségül? Ahogy megígérted?
35 - Igen. Minden úgy lesz, ahogy megígértem. Soha senki nem választhat el bennünket egymástól. Soha senki. Tompa dörrenés rázta meg a folyosó zárt levegőjét. Az emberek megtorpantak. Forogtak, meglepetten nézelődtek, nem tudták elképzelni, honnan jött a pisztolylövés. Morgan a tömeget nézte. Összehúzott szemmel, kutató tekintettel pásztázta a megriadt embereket. Két futó férfi alakját követte, akik a lépcső felé rohantak, aztán a hevesen vitatkozókat figyelte. Vera riadtan nézett rá. - Látod? Ugye megmondtam ... Morgan megint a lépcső felé nézett. Nagyon messziről hallotta Vera hangját. - Fáradt vagyok, drágám … szédülök kissé. Szorosan ölelj át. - Verácska - suttogta Morgan. - Drága Verácska. Ijedten nézte a lány egyre sápadó arcát. Vera karja szétvált a nyaka körül, lecsúszott a válláról. Egész testében megrázkódott, feje hátrahanyatlott. Érzéki ajkai megnyíltak, mondani akart valamit, de nem tudott már beszélni. Vékony vércsík jelent meg szája szegletében. Teste elnehezült, egyszerre kicsúszott Morgan karjaiból. Holtan terült el a piszkos kövezeten. Morgan kiabálni kezdett. - Orvost! Hívjanak orvost! Könyörgöm, hívják a mentőket! Vera testét embergyűrű vette körül. Tolongtak, lökdösték egymást a kíváncsiskodók, mindenki látni akarta az áldozatot. Vitatkoztak, kérdezősködtek, senki se tudta, mi történt. Morgan kábultan, tehetetlenül nézte Vera porcelán arcát, a nyakába kötött lila-sárga selyemsálat. Egy testes férfi félrelökte.
36 Nem törődött vele, hagyta, hogy a kíváncsiskodók egyre távolabb sodorják szerelme holttestétől. Vera halott volt, neki már semmi tennivalója nem volt ott. A lépcsősor felől, közeledő mentőautó szirénájának sikoltozása hallatszott. Rendőrök, fehér köpenyes orvosok futottak a csoportosulás felé. Kissé távolabb, a falnak támaszkodva, Morgan kábultan nézte az örvénylő tömeget. Várt még egy ideig, aztán lassan, tétova léptekkel elindult az állomás felé. Megváltotta jegyét, s anélkül, hogy tudta volna, hova megy a szerelvény, az első érkező vonatba beszállt. Behúzódott egy sarokba. Mozdulatlanul, üres tekintettel bámult egy pontot. Gondolatban Verával, egyetlen szerelmével beszélgetett. A szerelvény kifutott a föld alól, csörömpölve robogott át egy Szajna-hídon. Már csak szemerkélt az eső, a nap sugara több helyen áttörte a felhőket: megvilágította a ball part modern épületeit, az Eiffel tornyot, a Trocadero szökőkútjait. A Hattyúk szigetén megpillantotta a Szabadság Szobor eredeti példányát. Egy ideig a bronzszobrot bámulta, közben hazájára, Amerikára gondolt. Szeretett volna most otthon lenni, Floridában. A vonat lassított, nagyokat csattogva futott át a sínkereszteződéseken. Közeledett a végállomáshoz. Morgan megfordult, és körülnézett. Már mindenki leszállt, egyedül volt a kocsiban. Kihúzta kezét a zsebéből, egy pillantást vetett szolgálati pisztolyára, majd gyors mozdulattal becsúsztatta a fegyvert, a hóna alatt lapuló bőrtokba. A végállomásnál kiszállt, s nyugodt, kimért léptekkel, elindult a kijárat felé. Brüsszel, 2008.
37
