Philip Carlo A JEGES

Philip Carlo A JEGES A maffia bérgyilkosának vallomásai Philip Carlo: The Ice Man: Confessions of a Mafia Contract Killer Copyright © 2006 by Philip Carlo Fordította: Kamper Gergely A borítót tervezte: Gerencsér Gábor

„A természeténél fogva magányos és tartózkodó törvény nincs hatással azon érzelmekre, melyek a gyilkosságot igazolják.” de Sade márki „Felháborító volt, amit a szövetségiek tettek. Úgy értem, tudták, hogy Sammy Gravano adott parancsot Richardnak egy zsaru meggyilkolására, mégis olyan megállapodást kötöttek, hogy Gravano megússza.” Robert Anzalotti New Jersey Állami Rendőrség „A testmozgás kedvéért vertem agyon őket.” Richard Kuklinski

Ezt a munkámat ügynökömnek és jó barátomnak, Matt Bialer-nek ajánlom, amiért mindig számíthattam rá, segített, irányt mutatott, és pillanatnyi szünet nélkül támogatott. Hosszú, rögös út volt, Matt, hátborzongató utazás, aminek nem érhettem volna a végére nélküled...

Előszó E könyv alapjául több mint 240 órányi interjú szolgál, amit Richard Kuklinskival készítettem a Trentoni Állami Börtönben. Ha módunkban állt, minden bűntettet és gyilkosságot, amiről Richarddal beszélgettünk, földalatti maffiakapcsolatok, rendőrségi források, dokumentumok, tetthelyeken készült jelentések és fényképek segítségével ellenőriztünk. Miközben az életéről és a negyvenhárom év alatt elkövetett bűntetteiről beszélgettünk, Richard egyetlenegyszer sem próbált meg dicsekedni. Valójában folyamatosan noszogatni kellett, hogy elmondja, ami ebben a könyvben található. Érzésem szerint Richard mindig őszinte volt, a végletekig nyílt és az igazsághoz hű. A történethez kapcsolódó egyes személyek nevét megváltoztattuk.

Először is a szerkesztőmnek, Charlie Spicernek szeretnék köszönetét mondani a St. Martin s Pressnél szakszerű tanácsaiért, iránymutatásáért, és azért, hogy hitt ebben a könyvben attól a pillanattól fogva, hogy megérkezett az íróasztalára. Jobbkeze, Joe Cleeman, szintén komoly segítséget jelentett több szempontból is. Köszönet illeti John Murphyt és Gregg Sulivant is a könyvbe vetett hitükért és a támogatásukért. Gaby Monet az HBO-tól nagyszerű barátnak bizonyult, és rengeteget segített abban, hogy megértsem a történet bonyolult összefüggéseit. Hálával tartozom hűséges barátomnak és bizalmasomnak, Mike Kostrewának, aki utat mutatott Jersey Cityben, valamint a lengyel emberek és kultúrájuk útvesztőjében. Úgyszintén köszönettel tartozom a Trentoni Állami Börtönnek, amiért lehetővé tették, hogy beszélhessek Richard Kuklinskival az intézmény területén. Köszönöm a javaslatokat Anna Bierhouse-nak és mindenkinek a Sanford Greenburgernél, a világ legjobb irodalmi ügynökségénél. Ok még mindig érzékeny művészekként kezelik az írókat, ami manapság rendkívül ritka. Nem lenne szép tőlem, ha nem mondanék köszönetét a szüleimnek, Dante és Nina Carlónak töretlen támogatásukért. Hálával tartozom Crystal Proenzának a türelméért és a jó kedélyéért, amivel kézzel írt vaskos vázlataimat makulátlan szöveggé változtatta át. Szintén köszönetét szeretnék mondani Barbara, Merrick, Chris és Dwayne Kuklinskinak őszinteségükért és kedvességükért. Patrick Kane hadnagy New Jersey állam rendőrségétől felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott a részleteket, a tényeket, az érzelmeket, az időpontokat és a helyszíneket illetően. Rob Anzalotti őrmester, valamint társa, Mark Bennul nyomozó szintén sokat tett azért, hogy fény derüljön Richard Leonard Kuklinski sötét és erőszakos életének eseményeire.

A maffia struktúrája Capo crimini/capo di tutti capi: a legfőbb főnök/főnökök főnöke Capo: főnök/Don Consigliere: bizalmi ember, családi tanácsadó Sotto Capo/Capo bastone: a főnök helyettese, a második ember a rangsorban Contabile: pénzügyi tanácsadó Caporegime vagy capdecina: jellemzően egy tíz vagy több katonából álló csapat vezetője Sgarrista: egyszerű katona, aki a család napi ügyeit intézi, a maffia hivatalosan besorozott tagja Picciotto: alacsonyabb rangú katona, végrehajtó Giovane d’honora: a maffia jellemzően nem szicíliai vagy nem olasz tagja

„A férjem jó ember, rendes ember – nagyszerű apa. A gyerekek barátai mind azt mondják, hogy szeretnék, ha olyan apjuk lenne, mint a férjem. Mint Richard.” Mrs. Barbara Kuklinski Richard letartóztatásának napján „Richard egyszerre lenyűgöző figura, és ijesztő, mint az ember legszörnyűbb rémálma. A legrosszabb énünket testesíti meg – mégis végtelenül lenyűgöző hallgatni.” Sheila Nevins az HBO producere „Több mint kétszáz gyilkosságért felelős – úgy értem, személyesen felelős. Ez az ember egy szörnyeteg – azért élt, hogy öljön.” Dominick Polifrone fedett AFT-ügynök „Sosem bántanék nőt vagy gyereket. Ez a képesség egyszerűen hiányzik belőlem.” Richard Kuklinski „Olt pisztollyal, méreggel, denevérekkel, késsel, zsineggel, az öklével, jégcsákánnyal, csavarhúzóval, kézigránáttal, de még tűzzel is. Sosem láttunk hozzá hasonlót. Igazság szerint még csak nem is hallottunk hozzá hasonlóról.” Bob Carroll New Jersey állam helyettes államügyésze „A gyomrom még ennyi idő után is összeszorul, és a kezem remegni kezd, ha rágondolok. De szeretem az apámat. Nagyon szeretem! Semmi nem az ő hibája volt... Apám rossz nőt vett feleségül.” Merrick Kuklinski Richard legidősebb lánya „Amikor azt mondta, hogy szeret, ami gyakran előfordult, azt feleltem »én is«. Csak ennyit... »én is«.” Barbara Kuklinski „Rettegtünk apámtól. Sosem tudtuk, mikor és hol fog kitörni. Igyekeztük eltitkolni az öcsém elől, mert próbált volna tenni valamit, megvédeni bennünket, megvédeni édesanyámat, akkor pedig apám megölte volna, ebben biztos vagyok. Egyszer egy nő kisgyerekekkel bevágott elé a forgalomban, mire apám a pirosnál kiugrott a kormány mögül, és szó szerint letépte a nő kocsijáról az ajtót. Chris Kuklinski Richard lánya „Azt hitték, nem tudom, mit csinál, de láttam a törött bútorokat, és tudtam, hogy apám tette. Láttam anyám szeme körül a monoklit. Kizárólag miatta tartottam fejszét az ágyam alatt és

machetét a kezem ügyében.” Dwayne Kuklinski Richard fia „Nagyon ügyes és ravasz. Olyan, mint egy ragadozó a dzsungelben, amit senki nem vesz észre, csak amikor már túl késő. Mindent tudtunk róla – mindent tudtam róla, évekig jártam a sarkában, de soha nem tudtam rábizonyítani semmit.” Pat Kane nyomozó New Jersey Állami Rendőrség „Anyám rákos daganat volt. Lassan elpusztított mindent maga körül. Két gyilkost hozott létre, engem és az öcsémet, Joe-t.” Richard Kuklinski „Richard teljesen egyedi jelenség. Az utóbbi időben senki még csak nem is hasonlított hozzá. Bennem megbízik, mert sosem hazudtam neki. Valójában van egy barátságos oldala is. Egyszer az iránt érdeklődött, hogy félek-e tőle. Azt feleltem, nem, és megkérdeztem, hogy kéne-e. Válaszul csak rám meredt. Az elég ijesztő volt – ahogy a hátborzongató tekintetével engem bámult.” Gaby Monet az HBO producere „Két Richard van, és sosem tudtam, melyik fog belépni az ajtón. Egyszer a végtelenségig nagyvonalú volt, másszor a legfukarabb ember a világon.” Barbara Kuklinski „Jegesnek hívtuk, mert néhány áldozatát lefagyasztotta, aztán egy darabig a mélyhűtőjében tartotta, és csak később rakta ki őket, hogy ne tudjuk megállapítani, mikor történt a gyilkosság.” Paul Smith a New Jersey-i Szervezett Bűnözési Iroda nyomozója „Az apám miatt feküdtem le annyi férfival. A testem volt az egyetlen dolog, ami felett magam rendelkeztem. Azt tettem, amit akartam – azt tettem, amit ő nem akart, hogy tegyek. Egy idősebb férfi vette el a szüzességemet egy furgonban, tizenkét éves koromban. Egy idegen volt, aki a sarki buszmegállóban szedett fel.” Chris Kuklinski Richard lánya „Semmit sem érzek egyikük iránt sem. Semmit. Kihívták maguk ellen a sorsot, én pedig csak tettem a dolgomat. Egyedül a családtagjaim iránt tápláltam érzéseket. A többiek iránt semmit. Néha elgondolkodom, vajon miért vagyok ilyen, miért nem érzek belül semmit... Jó lenne, ha valaki meg tudná mondani. Kíváncsi vagyok.” Richard Kuklinski

Bevezető Rattus norvegicus Richard Kuklinskit eleinte a csend, a nyugalom, a magány és a friss levegő vonzotta a pennsylvaniai Bucks County burjánzó vadonjába. Ezek az erdők templomra emlékeztették Richardot, azon kevés helyek egyikére, ahol vigasztalást talált, és anélkül tudott gondolkodni, hogy bármi elterelte volna a figyelmét. A templomhoz hasonlóan az erdő is békés, csendes és nyugalmas volt. Bucks County fái között ezenkívül nagyszerűen meg lehetett szabadulni a holttestektől is. Foglalkozását tekintve Richard bérgyilkos volt, így a hullák eltüntetése mindig gondot jelentett neki. Néha ott lehetett hagyni az áldozatokat, ahol utolérte őket a végzetük – sikátorokban, parkolókban, garázsokban. Máskor azonban nyomtalanul el kellett tüntetni őket – ezt néha a megbízó külön kérte. Richard egyszer majd két évig egy jéghideg kútban tárolt egy hullát, hogy így tartósítsa, és ezzel megzavarja a hatóságokat a halál beálltának pontos időpontját illetően. Ezután ragadt rá gúnyneve: a „Jeges”. Richard ügyelt rá, hogy soha ne hagyjon két holttestet túl közel egymáshoz az erdőben, nehogy a hatóságok gyanakodni kezdjenek, és átfésüljék a környéket. Gyilkosságban utazott, és értette a szakmáját. Az emberölésre mint amolyan művészeti formára tekintett. Egyetlen munka sem volt túl nehéz neki. Sikeresen teljesített minden egyes megbízást, amit valaha kapott. Erre mind a mai napig nagyon büszke. A gyilkosok alvilágában Richard Kuklinski sokat foglalkoztatott szakember, az emberölés szupersztárja volt. Richard különlegesnek számított abban a tekintetben, hogy New York mind az öt bűnözőcsaládjától, valamint a két New Jersey-i maffiától, a Pontiktól és a hírhedt De Cavalcantéktól is elfogadott megbízásokat. 1972 augusztusának közepén az erdőben sűrű zöld növényzet burjánzott. A szilek, juharok, fenyők és magas, elegáns nyárfák csendes árnyékában bóklászó Richard duplacsövű Browning puskát tartott a kezében, díszes véséssel a tuson. Richard hatalmas kezében a fegyver gyerekjátéknak tűnt. Határozottan élvezte a saját maga által kitalált macska-egér játékot, amikor a gyanútlan állatok mögé osont, és agyonlőtte őket, mielőtt észrevették volna. Richard megtermett férfi volt, százkilencvenöt centi magas, 130 kiló színtiszta izom, valami rejtély folytán mégis jóformán hangtalanul tudott mozogni. Észrevétlenül osont, amíg egyszer csak ott volt. Ezzel a módszerrel sikeresen vadászott gyanútlan mókusokra, mormotákra, borzokra és szarvasokra. Persze mindez csak gyakorlásul szolgált valódi szenvedélyéhez, az egyetlen dologhoz, amiben igazán kitűnt: emberek levadászásához és meggyilkolásához. Tudja, nem különösebben élveztem magát az ölést; a becserkészést, a tervezést, a vadászatot sokkal jobban szerettem, magyarázta Richard. Richard egy ilyen Bucks Countyba tett gyakorlótúra közben vette észre a nagy, rágcsálószerű állatot egy vastag tölgyfa tövében. Azt hitte, mormota, és közelebb óvakodott hozzá. Néma csend volt, csak a levelek susogtak az enyhe szélben. Negyvennyolcas lábának ujjain osonva, a fákat és a bokrokat használva fedezéknek, olyan közel lopózott, ahonnan már biztos volt a találat – mindig fontos volt számára, hogy az első lövése halálos legyen. Ügyelt rá, hogy széllel szemben mozogjon, így sikerült elkerülnie, hogy az állat megriadjon. Amikor megfelelőnek találta a helyzetét, célzott és lőtt. Eltalálta a jószágot, csakhogy az életben maradt, és hátsó lábával hasztalan rugdosta a meleg augusztusi levegőt. Ahogy Richard közelebb húzódott, megállapította, hogy valójában egy nagy vándorpatkánnyal – Rattus norvegicus – akadt dolga. Az állat a metszőfogait kivillantva vicsorgott rá.

Kemény legény, gondolta Richard. Nem vágyott rá különösebben, hogy szenvedést okozzon a patkánynak; csodálta tökösségéért, ezért gyorsan megölte. Éppen továbbállt volna, amikor észrevett egy barlangot a zöld mohával benőtt meredek gránitfal tövében, egy sűrű szederbokor mögött. A mindig kíváncsi Richard elverekedte magát a barlangig, és belépett. Azonnal megérezte a patkányok szagát, látta az ürüléküket, de egyetlen állatot sem észlelt. A barlang mélyen a gránit belsejébe nyúlt, és pár lépés után már olyan sötét volt odabent, hogy nem lehetett látni semmit. Richard elővette a nála lévő kis zseblámpát. Továbbra sem bukkant fel egy patkány sem, de érzékelte a jelenlétüket. Richardnak nemcsak szinte emberfeletti ereje volt, de elképesztően jó szaglással és éles hallással is rendelkezett. Az érzékei felértek egy ragadozóéival – egy olyan lényével, amelyik rendszeresen vadászik, hogy húst szerezzen az életben maradáshoz. Kilépett a barlangból, és miközben az autója felé sétált, a patkány járt az eszében. Ördögi ötlete támadt. A puskát a gyapjúbéléses bőrtokba csúsztatta, és betette a csomagtartóba. Nem akarta, hogy a felesége vagy a gyerekei meglássák. Mindig kínosan ügyelt rá, hogy a családja ne tudja meg, mivel foglalkozik valójában. Ehhez el kellett rejtenie előlük gyilkolóeszközeinek tekintélyes arzenálját, amelyet borotvaéles kések, a legkülönfélébb pisztolyok (köztük több hangtompítós), különféle mérgek (a cián volt a kedvence), tüskés buzogányok, kézigránátok, egy számszeríj, jégcsákányok, kötelek, drótok, robbanóanyagok és nejlonzacskók alkottak, hogy csak néhányat említsünk. Különösen kedvelte a 22-es kaliberű pisztolyokat, mivel tudta, hogy miután a golyó behatol a koponyába, általában többször irányt változtat, és komoly agykárosodást okoz. Nagyon szerette ezenkívül a 38-as Derringert, mivel kis mérete miatt könnyen el lehetett rejteni, de ha dumdumgolyóval töltötték meg, közelről halálos volt... egy lovat is le lehetett teríteni vele. Simán magával tudott vinni két 38-ast, egy kést meg egy nagyobb kaliberű automata fegyvert, amikor munkába indult.

Pár nappal később Richard ismét ellátogatott a barlangba Bucks Countyban. Szitált az eső. Az augusztusi erdő mélyzöld lombjai vízcseppektől csillogtak. Richard ezúttal is magával vitte a puskáját, de volt nála egy barna papírzacskó is egy kiló darált marhanyakkal. Amikor a barlang sötét szájához ért, több száz patkánylábnyomot észlelt a nedves talajon. Úgy tizenöt lépést haladt befelé a barlangba, amikor megütötte az orrát a patkányok rettenetes bűze. Letette a húst, és elment. Amikor másnap visszatért, a húsnak nyomát sem találta. Elmosolyodott. Tudta, hogy a patkányok dögevők, bármit felzabálnak, és azon gondolkodott, vajon megennének-e egy embert is. Kíváncsi volt rá, vajon önkéntelen bűnrészessé tehetné-e őket kínzásban és gyilkosságban. Richard elgondolkodva szállt be a Lincolnjába, és visszahajtott New Jerseybe. A feleségével, Barbarával és három gyerekükkel élt Dumont városában, a Sunset Street 169. szám alatt egy osztott szintű, cédrusból épült házban. Kellemes felső középosztálybeli környék volt, kiváló hely a gyerekek felnevelésére. A szomszédok ismerték egymást. Az emberek jó reggelt meg jó estét köszöntek, és komolyan is gondolták. Barbara csinos, magas, olasz származású nő volt. Sütött róla a stílus és az elegancia. Még kopott farmerben és kinyúlt pulcsiban is látszott rajta, hogy minden rendben van vele, és jól érzi magát a bőrében. Különösen hosszú lába volt, és karcsú alakja éppen tökéletes ívben domborodott, ahol kellett. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy három gyereket szült – két lányt, az akkor nyolcéves Merricket és a hétéves Christ, meg egy fiút, a hároméves Dwayne-t. Ráadásul Barbara kétszer is elvetélt a Richard hatalmas kezeitől elszenvedett fizikai bántalmazás miatt. Amikor Richard kijött a sodrából\ olyan volt, mint egy elefánt a porcelánboltban – minden törhetett, mindegy volt,

mennyire drága. Az egyik pillanatban a legkedvesebb, legfigyelmesebb férfi tudott lenni, a következőben meg a legdurvább állat a föld színén, akinek a kegyetlensége nem ismert határokat, magyarázta nemrég Barbara. Amikor Richard aznap hazaért, Barbara éppen vacsorát készített. Soha nem tudta, milyen hangulatban lép be a férje az ajtón, és mindig óvatos szorongással köszöntötte. Nem mosolyodott el, amíg Richard nem mosolygott. Ebben ezúttal nem volt hiba, Richard megcsókolta, aztán a gyerekek is kaptak egy-egy puszit. Barbara azonnal tudta, hogy a férje nincsen rossz hangulatban. A nő egyszerre két férfi felesége volt: a jó Richardé és a rossz Richardé ahogy magában gondolt rájuk. Szerencsére ma a jó Richard érkezett haza. Miután megmosakodott, a férfi összerakott egy piros tűzoltóautót Dwayne-nek. Türelmesen ült a padlón a játékszer és egy csavarhúzó társaságában. Barbara megtett minden tőle telhetőt, hogy megóvja Dwayne-t a rossz Richardtól. Szinte minden hétvégén elküldte az édesanyjához, hogy véletlenül se essen bántódása, ha pedig látta, hogy Richard hangulata változóban van, összeszorítja a száját, és lassan elsápad, azonnal kicsempészte a kisfiút a házból. Amikor a férfi halk, kattanásszerű hangot hallatott a szája bal sarkával, mindannyian tudták, hogy futni kell. Az a hang olyan volt, mint a figyelmeztető sziréna légitámadás előtt. Richardnak Merrick volt a kedvence. A kislány beteg vesével született, gyakran kellett befeküdnie a kórházba, és több műtéten is átesett. Richard ilyenkor mindig vele volt, a kezét fogta, és a haját simogatta. Nem is lehetett volna törődőbb és figyelmesebb, mondta Barbara. Merrick soha nem neheztelt az apjára a tetteiért. Akár Barbarát verte meg, akár a bútorokat törte össze, akár a játékokat tépte szét, akár bögréket vagy más holmikat zúzott darabokra, a kislány mindent megbocsátott,neki. Semmi sem az ő hibája volt. Merrick mélységesen szerette az ő apukáját, bármi is történt. Chris viszont nem felejtett, apja minden kitörését megjegyezte, különösen azokat, amikor az édesanyját bántotta. Ő is szerette Richardot: mégiscsak az apja volt, és a jó napjain kenyérre lehetett kenni. Csakhogy gyűlölte azt az embert, akivé átváltozott, amikor elfogta a megmagyarázhatatlan dühroham. Akármennyire is elborult azonban az agya, Richard sem a lányait, sem Dwayne-t nem ütötte meg soha. Ha, magyarázta Barbara, valaha is kezet emelt volna bármelyik gyerekemre, megtaláltam volna a módját, hogy megöljem, és ezt ő is tudta. Azt viszont Barbara sem vette számításba, vagy talán egyszerűen nem fogta fel, hogy Richard kitörései mekkora kárt okoztak mélyen a lányok lelkében. Chrisnek és Merricknek is aranyló szőke haja és édes, szív alakú arca volt – mindkét szülőjüktől a legszebb vonásokat örökölték. Chris szeme halványkék volt, Merrické pedig mézszínű. Mindketten rendkívül vonzónak hatottak Richard széles szláv arccsontjával, Barbara hosszú, tökéletesen egyenes orrával és erős állával és a lengyelek világos bőrével. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy az emberek sokszor ikreknek hitték őket. Barbara szívesen vásárolt nekik egyforma ruhákat, mindig mindenből kettőt. A legtöbb családi fotón a két kislány egyforma holmikat viselt, miközben a fényképezőgépnek szánt mosoly mögül áradt a szomorúság. A lányok egyházi iskolába jártak, félénkek és udvariasak voltak – tökéletes kis hölgyek. Melegségükkel, odaadásukkal, barátságos mosolyukkal mindketten könnyen barátkoztak. Chris és Merrick most az édesanyjuknak segítettek megteríteni az asztalt. A család nemsokára leült vacsorázni. Sült csirkét ettek krumplival, Richard egyik kedvenc ételét. A kívülálló számára teljesen hétköznapi, normális, boldog családnak tűntek. A valóságban az asztalfőn ülő férfi, aki olyan türelmesen szelte a sült csirkét, és szeretettel osztotta ki a falatokat, Amerika egyik legtöbbet foglalkoztatott bérgyilkosa volt. y

A megbízás szeptember első hetében érkezett. Az áldozatnak szenvednie kellett. Ez volt az utasítás. Az ügyfél azt ígérte, ha szenved, megduplázza az árat, és nem tízezer dollárt fizet készpénzben, hanem húszezret. A célpont Nutleyben élt, New Jersey államban, egy előkelő házban, kanyargó kocsibehajtóval és elegáns fehér oszlopokkal a kosfejet formázó, rézkopogós, nagy mahagóniajtó két oldalán. Richard semmit sem tudott az illetőről azon kívül, hogy szenvednie kell a halála előtt. Minél kevesebbet tud róla, annál jobb. Richard bármikor hozzájuthatott egy kamerához, mert pornográf filmeket forgalmazott végig a keleti és a nyugati part mentén, meg persze a kettő között is. Társa, aki a pénzt biztosította a cég elindításához, a hírhedt Roy DeMeo volt – a Gambino család pszichopata katonája. DeMeo nagyon értett a pénz előteremtéséhez. Lopott autókkal, kábítószerekkel meg pornófilmekkel kereskedett, de uzsorakölcsönökkel is foglalkozott, és bérgyilkosoknak közvetített megbízásokat. A legbrutálisabb és legfélelmetesebb csapatot állította fel a szervezett bűnözés történetében. Közvetlen főnöke Nino Gaggi volt, aki egyenesen Paul Castellanónak, New York valaha volt egyik legnagyobb és legsikeresebb bűnözőcsaládja fejének jelentett. Castellano sógorától, a szervezett bűnözés egyik valódi legendájától örökölte a tisztséget: magától Carlo Gambinótól. A terve megvalósításához szükséges kamera, szürke ragasztó-szalag és bilincs a csomagtartóban hevert. Richard tudta, hogy a célpont mindennap délelőtt tíz órakor indul munkába. Gondosan tanulmányozta az útvonalat, amit ilyenkor megtett, és azt tervezte, hogy egy elhagyatott saroknál lévő stoptáblánál kapja el a férfit, ahol mindenképpen meg kell állnia, mielőtt befordul. Richard nem szívesen dolgozott fényes nappal, de azt a feladatot kellett elvégeznie, amit kapott. Amikor a férfi megjelent az úton, és a stoptáblához közelített, Richard már ott várta: felnyitotta a kocsija csomagtartóját és motorházfedelét, majd barátságos mosollyal szimpatikus arcán, ártatlanul állt az autó mellett, miközben a vészjelző folyamatosan villogott. Egyik kezével a zsebébe rejtett 357es Magnumját szorította. Leintette a férfit. Amikor az megállt, a vezetőoldali ajtó mellé lépett. A célpont bosszúsan tekerte le az ablakot. – Mi van? – kérdezte. – Kösz, hogy megállt, cimbora – kezdte Richard, aztán a következő mozdulatával egyetlen szemvillanás alatt a férfi fejéhez szorította a vastag kék-fekete Magnumot, miközben a másik kezével kirántotta a kulcsot a műszerfalból. Az egész olyan volt, mint valami bűvésztrükk. – Mi a faszom... – kiáltott fel a célpont. Magas, kerek képű, erős tokájú, kopasz, megtermett férfi volt. Richard feltépte az ajtót, kirángatta áldozatát a kocsiból, és pisztolyát az oldalához szorítva gyorsan betaszigálta saját kocsija nyitott csomagtartójába. – Fizetek magának... Adok... – Pofa be! – Richard hátrabilincselte a férfi kezét, és leragasztotta a száját. – Ha bármi zajt csap, megölöm. – A begyakorolt hátborzongató nyugalom a hangjában olyan volt, mint egy éhes oroszlán közelről jövő üvöltése. Richard lecsukta a csomagtartót meg a motorház fedelét, beszállt a kocsiba, és lassan elindult. Másodpercek alatt elkapta a célpontot, anélkül, hogy bárki észrevette volna. A munka első részével végzett is.

Bucks Countyban a fák tűzvörös, forró narancs és merész sárga színekben pompáztak. A lassan aláhulló levelek olyanok voltak, mint a tarka pillangók a tavasz első napjaiban. Richard egy elhagyatott helyen leparkolta a kocsiját, előrángatta a célpontot a csomagtartóból, elvezette a korábban talált barlanghoz, és megkereste a helyet, ahol annak idején a húst hagyta. Ott lefektette a férfit, és gondosan körbetekerte a bokáját, a lábát meg a karját ragasztószalaggal, ahogy a szorgalmas

pók szövi körbe az áldozatát a fonalával. A célpont szeméből sütött a pánik, ahogy kidülledt nagy, kerek arcából. Kétségbeesetten próbált megszólalni, hogy felajánlja Richardnak minden vagyonát, de a szürke ragasztószalag kitartott, és csak elkeseredett hörgés tört elő a szájából. Richard számtalanszor hallotta már, amit mondani akart. A szavak mostanra el sem jutottak a tudatáig. Nem érzett megbánást, nem volt lelkiismerete, hiányzott belőle minden együttérzés. A munkáját végezte, és ezek az érzések szóba sem jöhettek. Richard nyugodtan sétált vissza a kocsijához. Fogta a kamerát, az állványt és egy mozgásérzékelőt, ami akkor aktiválta a kamerát és a reflektorokat, amikor előjöttek a patkányok, aztán a barlangba vitte őket, és mindent gondosan elhelyezett. Amikor végzett, levágta az áldozat ruháit – becsinált félelmében –, és egyszerűen otthagyta. Ahogy lefelé ballagott a domboldalon a kocsijához, kíváncsi volt, mi fog történni. Vajon a patkányok élve eszik meg a férfit? Azt sem tudta, ő maga hogyan fog reagálni az ilyesmire. Gyakran elgondolkodott rajta, hogy tud ilyen hidegvérű lenni. Így született, vagy ilyenné vált? A természet vagy a neveltetése tette könyörtelen szörnyeteggé? Kisfiúkora óta újra meg újra feltette magának ezt a kérdést.

Richard megígérte a lányainak, Merricknek és Chrisnek, hogy elviszi őket a Lobelsbe, ahol egyházi iskolák egyenruháit árulták. Barbara nem érezte magát túl jól, és nem tartott velük. A lányok imádtak az apjukkal vásárolni, mert megkaptak bármit, amire csak szemet vetettek. Nem volt más dolguk, mint hogy rámutassanak valamire, és máris az övék volt. Richard nagy szegénységben nevelkedett, kisfiúként New Jerseyben sokszor ételt kellett lopnia, ha enni akart, és megfogadta, hogy az ő gyerekei sosem fognak hiányt szenvedni semmiben. A lányok izgatottan ültek Richard mögött a hátsó ülésen. Mindketten tudták, hogy az apjuk gyakran keveredik összetűzésbe más sofőrökkel amiatt, ahogy vezetnek. Magukban azt remélték, hogy ma semmi ilyesmi nem fog történni. Amolyan rituálé volt ez a számukra – a drukk, nehogy az apjuk kivetkőzzön magából vezetés közben. Richard az úton úgy viselkedett, mint egy rendőr; magyarázta Barbara. Ha észrevette, hogy valaki hibázott, akár csak index nélkül kanyarodott, képtelen volt megállni, hogy ne szóljon. Úgy értem, ne szóljon, tudja, valami nagyon gorombát. Mindkét lánynak négy blúzra és két szoknyára volt szüksége a tanév során. Az Emersonban lévő boltban Richard négy szürke rakott szoknyát vett nekik meg tizenöt blúzt, két tucat térdzoknit, két kék blézert, öt mellényt és fél tucat tornaruhát. A bevásárlás apával olyan volt, mint a karácsony. Richard boldog volt, amiért örömet szerzett a lányainak, készpénzzel fizetett, és már indultak is. Azt tervezték, hogy még megállnak a Grand Unionnál, vásárolnak némi élelmiszert, aztán hazamennek. Kétsaroknyira jártak a bolttól, amikor egy nagy kombit vezető nő bevágott Richard elé. A férfi felháborodottan fékezett le mellette a következő pirosnál. A kombi hátsó ülésén több gyerek is utazott. – Apa... Apa, ne húzd fel magad! – könyörgött Merrick. – Légyszi, Apa! – De a nő komisz, leereszkedő pillantást vetett Richardra, aztán elfordította a fejét, mintha közönséges őrülttel lenne dolga. A következő pillanatban Richard már ki is pattant a kocsiból. A kombi mellé lépett, kinyitotta az ajtót, aztán két erős rántással szó szerint kitépte a helyéből. A nő halálra válva nézett rá. Richard elégedetten visszaszállt az autóba, és elhajtott. – Légy szíves, nyugodj meg, Apa! – könyörgött Chris megint. – Csend! – mordult rá a férfi. Úgy tűnt, ennél csúnyább szó talán a világon sincs.

Négy nappal később Richard visszatért a barlangba. A patkányok élve felfalták a férfit. Minden húsa eltűnt. Richard zseblámpájának fakó sárgás fénye csak a célpont szétszóródott csontjait világította meg – elmondhatatlan látvány volt. Richard kíváncsian nézte a munkáját. Gondoskodott róla, hogy a kamera mindent rögzítsen... Azt, ahogyan a hatalmas patkányok először még óvatosan megközelítették a szabadulni próbáló, de csak tehetetlenül vergődő férfit, aztán ahogy az állatok egyre többen lettek, kezdtek fokozatosan felbátorodni, és bele-beleharaptak. A fülével kezdték, aztán a szemével folytatták. Rusnya kis bitangok, gondolta Richard. Fogta a felszerelését, és elment. A szállingózó hó gyöngyházfényű takaróval terítette be az erdőt. Minden fehér volt és tiszta, mint egy mesekönyv illusztrációja. Ünnepélyes csend telepedett a fákra. A férfi tudta, hogy a friss hó minden nyomát el fogja fedni.

Richard elvitte a célpont élve elfogyasztásáról készült felvételt annak, aki a gyilkosságot megrendelte. – Szenvedett? – kérdezte a férfi. A hangja nyers volt, a modora otromba, a szemei halottak, mint két golyó ütötte lyuk. – Ó, igen, nagyon is szenvedett – felelte Richard. – Tényleg? – Tényleg – erősítette meg Richard, és átadta a szalagot. Együtt nézték végig. A férfi láthatólag boldog volt, bár azért el is borzadt, látván, hogy mit talált ki és vitt véghez a bérgyilkos. Át is adott tízezer dollárt a megbízás teljesítéséért, majd még tízezret, amiért az áldozat szenvedett a halála előtt. – Jó munkát végzett – mondta. Richard szerette, ha a megrendelői elégedettek voltak, így sikerült egyre több bevételre szert tennie az évek során. Fogalma sem volt róla, mit tett a célpont, amivel kiérdemelte ezt a sorsot. Nem is érdekelte. Ez nem tartozott az üzlethez. Minél kevesebbet tudott, annál jobb volt.

A jól végzett munka után Richard hazament, közben pedig megint azon gondolkodott, hogyan lehetséges, hogy fel sem veszi az ilyesmit, hogy ennyire rideg, és hiányzik belőle minden emberi érzés. A gyerekkorára gondolt, mire az állkapcsa izmai kemény csomóba rándultak össze, és megint azt a kattanó hangot hallatta szív alakú szájának bal sarkával. Hosszú, mély lélegzetet vett, bekapcsolta a rádiót, és egy countryzenét sugárzó adóra hangolta. Richard szerette a countryt. Az egyszerű dalszövegek és az ismétlődő dallam lecsillapította. Továbbra is a gyerekkorára gondolt, a barbár kegyetlenségre, amit el kellett viselnie, de tudta, hogy hamarosan hazaér, ahol ismét a szerető férj, a bőkezű apa és az elkötelezett családfő köntösét öltheti magára. Leparkolt a háza előtt, de egy darabig még némán ült, és azon merengett, vajon miért különbözik annyira más emberektől. Ilyen gondolatok töltötték meg a fejét akkor is, amikor végül kiszállt az autóból, és macskakönnyedségű lépteivel bevonult, mint egy csúcsformában lévő díjbirkózó.

Első rész A kaszás születése

1 Halálos bűn A huszadik század fordulóján Richard Kuklinski szülővárosa, a New Jersey állambeli Jersey City nyüzsgő lengyel közösség volt. A számos lengyel katolikus templom és a bőséggel vállalható kétkezi munka miatt a bevándorlók tömegével özönlöttek Jersey Citybe. A Lackawanna, az Erié, a Pennsylvania és a Central vasúttársaságok mindegyike irodát tartott fenn a városban. Itt volt a végállomása az Egyesült Államok minden sarkából érkező, a legkülönfélébb termékeket a keleti partra szállító vonatoknak. A környéket ellepték a terebélyes pályaudvarok. Alig akadt olyan utca, amelyiknek a mentén ne futott volna egy sínpár. A Jersey Cityt átszelő legszélesebb út, a Railroad Avenue két sávja között végig bakok vezettek. Az erős fekete mozdonyok által vontatott hosszú, rozsdaszínű szerelvények hozzátartoztak a mindennapokhoz; a súlyos zakatolás és a gőzösök minden irányból érkező éles sípolása a hét minden napján éjjel-nappal hallatszott. New Jersey állam északkeleti végében Jersey City ideális közelségben helyezkedett el Manhattan forgalmas metropoliszához, és a legkülönfélébb áruk indultak innen tovább Amerika keleti partja mentén. A Hudson folyó legdélebbi pontjánál a város alig több mint egy kilométernyire feküdt Manhattantól – a világ közepétől –, és a hajók folyamatosan szállították az árut a partot ellepő mólókhoz. Ha tiszta volt az idő, Manhattan olyan közelinek tűnt, hogy az embernek az az érzése támadt, szó szerint csak egy kőhajításnyi távolság választja el a két várost. Valójában azonban Jersey City annyira különbözött New Yorktól, mintha egy másik bolygón lett volna. Szegény munkások éltek itt, akiknek küszködniük kellett, hogy előteremtsék a mindennapi betevőre valót. Igen, rengeteg állás akadt a városban, de az mindig megerőltető fizikai munkát jelentett szánalmasan alacsony bérért cserébe. Nyáron elviselhetetlen tudott lenni a hőség meg a pára. A környék lecsapolatlan mocsarai miatt éjszakánként sötét szúnyogfelhők lepték el az eget. Télen brutálisan hideg volt, amit csak még csípősebbé tett a Hudson torkolatán át az Atlanti-óceán felől érkező szél. Ezekben a hónapokban a város olyannak tűnt, mintha Szibéria északi csücskébe költözött volna. A Frank Sinatra szülővárosa, Hoboken közelében lévő Jersey City keménykötésű, kék galléros munkások és keménykötésű, kék galléros utódaik alig civilizált városa volt. A gyerekek gyorsan megtanulták, hogy ha nem védik meg magukat, eltapossák őket, és áldozat lesz belőlük. Az erőseknek jól ment a soruk, és felnéztek rájuk. A gyengék a peremre szorultak, és semmibe vették őket. Richard Kuklinski édesanyja, Anna McNally a Sacred Heart Árvaházban nőtt fel az Erié és a Kilencedik utca sarkán. A szülei Dublinből vándoroltak ki 1904-ben, és az akkoriban Amerika tizedik legnagyobb városának számító Jersey Cityben telepedtek le. Annának két bátyja is volt, Micky és Sean. Nem sokkal a család érkezése után apjukat elvitte a tüdőgyulladás, anyjukat pedig egy teherautó gázolta halálra a Tizedik utcában. A gyerekek árvaházba kerültek. Csenevészsége és alultápláltsága ellenére Anna mandulavágású szemével és hibátlan, világos bőrével egészen elbűvölő kislány volt. A Sacred Heart Árvaházban a vallást rákényszerítették a gyerekekre, így hát a szadista nővérek, akik cselédekként és két lábon járó deresként tekintettek rájuk, gyorsan beleverték Annába, hogy félje Istent, a poklot meg az örök kárhozatot. A kislány még tízéves sem volt, amikor egy pap megerőszakolta, és a szüzességével együtt az embersége egy részét is elvette. Annából mogorva, hideg nő lett, aki ritkán mosolygott, és kemény, üres, komor tekintettel élte az életét. Tizennyolc éves korában el kellett hagynia az árvaházat, ezért kolostorba vonult. Azt tervezte, hogy maga is apácának áll, mert nem értett semmihez, és nem is volt hová mennie. Csakhogy a szűzies élet

nem volt Annának való. Nemsokára az egyház által rendezett egyik bálon találkozott Stanley Kuklinskivel, és ezzel el is dőlt a sorsa. Stanley Kuklinski Varsóban született, Lengyelországban, ahonnan a szüleivel és két fivérével települt át Jersey Citybe. Huszonhat éves korában, amikor Annával találkozott, fess fiatalember volt, aki Rudolph Valentinóra emlékeztetett. Csillogó fekete haját a kor divatja szerint középen elválasztotta, és szorosan a fejére tapasztotta. Stanley azonnal belebolondult Annába, és fáradhatatlanul üldözte szerelmével, amíg végül a lány találkozásuk után nagyjából három hónappal igent nem mondott neki. 1925 júliusában házasodtak össze. Az esküvői fotón egy összeillő, különösen vonzó pár mosolyog, akik előtt nyilvánvalóan ígéretes jövő áll. Anna gyönyörű nővé érett. Olivia de Havillandra hasonlított az Elfújta a szélből. Stanley-nek viszonylag jó állása volt fékezőként a Lackawanna Vasúttársaságnál. Nem kellett megszakadnia, bár folyton a szabad ég alatt dolgozott, és sokat szenvedett a nyári hőségben meg a rettenetes téli fagyokban. Úgy tűnt, Stanley és Anna kapkodva megkötött frigye jól indul. Béreltek egy hideg folyóvizes lakást egy deszkaházban a Harmadik utcában, nem messze a St. Mary s templomtól. Csakhogy Stanley szeretett inni, részegen pedig indulatos és gonosz volt. Anna hamarosan rájött, hogy egy féltékeny, önző zsarnokhoz ment hozzá, aki a legkisebb provokációra is olyan brutálisan megverte, mintha egy férfival állt volna szemben. Mivel Anna nem volt szűz a nászéjszakán – soha nem tudta rávenni magát, hogy meséljen a férjének a papról, aki újra meg újra megerőszakolta –, Stanley csavargónak és kurvának nevezte. A nő szörnyen érezte magát emiatt, de sztoikus nyugalommal tűrte a sértéseket, amelyek sűrűn csaptak át erőszakba. Stanley nem volt megtermett ember, de egy bika erejével bírt. Ha berúgott, úgy rángatta Annát, mint egy súlytalan rongybabát. A nő kísértést érzett, hogy beszámoljon a bátyjának, Mickynek a verésekről, de nem akarta tovább rontani a helyzetet. Ráadásul a válás abban az időben szóba sem jöhetett. Anna véresen komolyan vette a vallást, márpedig egy ír katolikus egyszerűen nem válhatott el, és kész. Megtanulta, hogyan fogadja el a rossz dolgokat is az életében. 1929 tavaszán Anna kisfiút szült, az elsőt a négy gyerek közül, akik a világra jöttek, mielőtt a viszonya Stanley-vel végleg elmérgesedett, és a házasság véget ért. A fiút Stanley apja után Floriannek nevezték. Anna alig tudta felidézni a saját szüleit, és az a kevés emléke sem volt kellemes – csak a verések és szidalmak maradtak meg benne. Remélte, hogy Stanley megenyhül így, hogy gyerek van a házban, de ennek éppen az ellenkezője történt. Ha ivott, a férfi szünet nélkül Annát gyalázta, még azzal is megvádolta, hogy összefeküdt egy másik férfival, amíg ő dolgozott, és Florian nem is az ő fia. A férfi néha kedvesen bánt Floriannel, többnyire azonban közönyös volt vele, és nem telt bele sok idő, mire a kisfiút is ütni kezdte. Ha Florian túl hangosan sírt, kapott egyet, ha bepisilt, kapott egyet, és Anna nem tehetett semmit. Elment hát a St. Mary s-be, gyertyát gyújtott, és mivel máshoz nem fordulhatott, Istenhez imádkozott. Néha még az is eszébe jutott, hogy elhagyja, sőt megöli Stanley-t, de végül egyiket sem tette meg. Mindeközben Stanley gyakran magáévá tette Annát, ha akarta a nő, ha nem. Igazi Don Jüannak tartotta magát, és gyakran mindenféle előzetes figyelmeztetés vagy előjáték nélkül egyszerűen rámászott Annára: piff-puff, és már végzett is. Anna ismét teherbe esett, és 1935. április 11-én újabb fiút hozott a világra, akit Richardnak neveztek el. Az újszülött alig két kiló huszonöt dekát nyomott, és sűrű, csillogó haja olyan szőke volt, hogy szinte fehérnek tűnt. A számlák egyre szaporodtak, ráadásul egy újabb éhes szájat is etetnie kellett, így Stanley még gorombább és távolságtartóbb lett. Pénteken mindig részegen állított haza, gyakran más nők illata

lengte körül, és rúzsfoltok is akadtak a gallérján, Anna mégsem tehetett semmit, mert a férfinak egyetlen apró megjegyzés elég volt ahhoz, hogy ütni kezdje. Stanley saját személyes tulajdonaként tekintett a feleségére, akivel úgy bánhatott, ahogy a kedve tartotta. Ami még rosszabb volt, rákapott, hogy minden vélt vagy valós kihágásért megverje Flóriánt és Richardot is. A fiúk rettegtek az apjuktól, visszahúzódók, csendesek és fájdalmasan félénkek lettek. Stanley mindig egy vastag fekete övét viselt, amit villámgyorsan le tudott kapni magáról, és már könyörtelenül csépelte is vele a fiait. Ha Anna megpróbált közbeavatkozni, ő is kapott. Az erőszak általában a nemi vágyát is felkeltette, mert miután megverte feleségét és a fiúkat, szexet akart, és mire Anna észbe kapott, máris próbálta beleerőltetni magát. Amióta Richard az eszét tudja, az apja szüntelenül verte. Amikor apám – apám, már ez is egy vicc – hazajött, és én köszöntem neki, ő rendszerint egy pofonnal köszönt vissza. Stanley tiszta whiskeyt ivott, és sörrel öblítette le. Ha részeg volt, még ocsmányabbul viselkedett, és még kevésbé türtőztette magát. Sokszor az ökle köré tekerte az övét, és úgy ütötte a fiúkat. Ez olyan volt, mintha egy bottal esett volna nekik. Nemegyszer előfordult, hogy Florian és Richard az eszméletét is elvesztette a veréstől. Richard annyira félt az apjától, hogy ha csak meglátta, vagy meghallotta a hangját, bepisilt. Ettől persze Stanley bedühödött, és megverte a fiút. Stanley lényegében apránként kiverte másodszülöttjéből az együttérzésre és a sajnálatra való nagyon is emberi hajlam utolsó szikráját is, amivel nyilván kijelölte azt az életutat, amit később Richard bejárt. Stanley Kuklinski végül megtette az elképzelhetetlent: megölte Flóriánt. Akkorát sózott a törékeny fiú fejére, hogy az elterült a földön, és soha többé nem állt fel. A férfi kényszerítette Annát, hogy mondja azt a családnak, a barátoknak és a hatóságoknak, hogy Florian akkor halt meg, amikor leesett a lépcsőn, és beverte a fejét. A kitalált történetet senki nem vonta kétségbe, és Flóriánt felravatalozták Kuklinskiék nappalijában, nem messze a St. Mary s templomtól, ahol a szerencsétlen pár összeházasodott. Richard alig ötéves volt, amikor Stanley megölte a bátyját. Anna azt mondta neki, Flóriánt elütötte egy autó, és meghalt. Richard akkor még nem értette, mit jelent a halál. Csak annyit tudott, hogy Florian egy olcsó, fenyőillatú koporsóban fekszik a nappaliban, és olyan, mintha aludna. Az édesanyja és a rokonok sírtak, imádkoztak, gyertyákat gyújtottak, csillogó fekete rózsafüzéreket morzsoltak, de mindhiába, mert Florian nem ébredt fel. Az ötéves Richard meredten bámulta falfehér bátyját, az egyetlen barátját, és nagyon szerette volna tudni, miért nem kel fel. Azelőtt mindig felkelt... Ébredj fel, Florian, ébredj fel, könyörgött némán. Ne... kérlek, ne hagyj itt egyedül! Florian... Florian, kérlek, ébredj fel... De Florian nem ébredt fel.

2 Aljas utcák Florian halála után Stanley egy darabig kesztyűs kézzel bánt Richarddal, nemsokára azonban megint minden ugyanúgy ment tovább, mint régen, csak a verések még brutálisabbak és még gyakoribbak lettek. Mintha a férfi a fiát hibáztatta volna minden igazságtalanságért, ami valaha is történt vele, a csapdákért, amiket az élet állított neki. Annak rendje és módja szerint le is verte ezeket Richardon. Anna válaszul továbbra is a templomba járt, és néma imáiban Istent kérte, hogy segítsen – hiába ölte meg Stanley az idősebbik fiát. Amikor a férje Richardot verte, ő általában a fal felé fordult, és hevesen imádkozott. A kisfiú gyakran zúzódásokkal és horzsolásokkal a testén, fájdalmak közepette feküdt le aludni. Még az is előfordult néha, hogy a lila foltok miatt nemhogy iskolába nem mehetett, de az utcára sem tehette ki a lábát. Nem meglepő hát, hogy Richard fájdalmasan félszeg, gátlásos fiú lett, híján minden önbizalomnak. Brutális, erőszakos helynek látta a világot, ahol csak fájdalom és szenvedés vár rá. Gyakran eszébe jutott, vajon hol lehet a bátyja, de nem sikerült rájönnie. Az édesanyja azt mondta, a mennyországban, de neki fogalma sem volt, hogy lehet oda eljutni. Richard nagyon közel állt Florianhoz. Egymást ölelték, amikor apjuk az anyjukat ütötte, és darabokra zúzta a család szerény vagyontárgyait. Most viszont Florian már nem volt sehol, és Richardnak egyedül kellett szembenéznie az apjával. Vékony, törékeny fiú volt, és nem tartott sokáig, hogy a környékbeli keménylegények rászálljanak, amitől csak még magányosabbnak és védtelenebbnek érezte magát. A problémái egyre csak gyűltek. Két közelben élő ír testvér rendszeresen bántotta Richardot. Egy szombat reggel különösen durva verést osztottak ki neki, végül azonban sikerült elfutnia előlük. Stanley mindent látott az ablakból, és amikor a fiú felért a lakásba, ő ütötte tovább az övével. Azt követelte tőle, hogy menjen vissza, és szálljon szembe a fivérekkel. – Márpedig az én kölköm nem lesz beszari! – ordította, és a fia arcába vágott a szíjjal. Richard bőrén égett a vörös csík, ahogy zavartan visszasietett az utcára. – Menj, kapd el őket! – parancsolt rá az ablakból Stanley, és a fiú engedelmeskedett. Maga is meglepődött, milyen vad ellenségesség támadt benne, ahogy nekiment a mit sem sejtő fivéreknek, és alaposan helybenhagyta őket. Apjuk, egy O’Brian nevű nyakigláb férfi, hirtelen előkerült a házból, és durván ellökte Richardot. A fiú döbbenten figyelte, ahogy Stanley szó szerint kiugrott az első emeleti ablakon, majd miután magabiztosan két lábra érkezett, átrohant a Harmadik utcán, és felpofozta O’Briant. – Amíg a te gyerekeid ütötték az enyémet, csak nézted, és nem tettél semmit. Amikor az enyém nem hagyta magát, leállítottad. – Ezzel Stanley akkorát húzott be a másik férfinak, hogy az eszméletlenül terült el ott a járdán, mindenki előtt, a St. Mary s templom közvetlen közelében. Richard legszívesebben odarohant volna az apjához, hogy megölelje, és köszönetét mondjon neki, amiért kiállt mellette, amiért mindent helyrehozott, de tudta, hogy ilyesmiről szó sem lehet. Szigorúan tilos volt bármiféle érzelmet kimutatnia Stanley iránt. A fiú azon a szombat délutánon megtanulta, hogy mindig az erősebbnek van igaza. Gyakran elgondolkodott rajta, vajon miért nem szeretik a szülei, és mit tett, hogy ez a közöny és brutalitás az osztályrésze. Egyre inkább magába fordult, minden idejét egyedül töltötte, nem talált magának barátokat. A kisfiúban lassan izzó harag gyűlt.

Mivel Stanley a keresete legnagyobb részét hétvégi ivászatokra meg kurvákra költötte Jersey City és Hoboken kocsmáiban, a család nélkülözött, és sosem jutott elég pénz ételre meg meleg ruhára. Richard minden holmija szakadt volt és piszkos, az osztálytársai pedig rendszeresen csúfolták – hülye poláknak meg madárijesztőnek szólították hosszú karjai és lábai miatt. A fiúban gyorsan kisebbségi komplexus alakult ki, ami aztán végigkísérte az egész életét. A lengyel, az olasz és az ír gyerekek között folyamatos volt az ellenségeskedés, Richard pedig állandó célpontja lett az olaszok és az írek ugratásainak, gonosz tréfáinak meg ütlegeinek. Gúnyolták a lyukas ruhái, a szakadt cipője miatt. Annát láthatólag egyáltalán nem foglalkoztatták fia holmijai. Csak a templom, az imádság, a gyertyagyújtás meg a rózsafüzér érdekelte – csakhogy ezek közül egyik sem segített a fián. A nő hamarosan ismét teherbe esett, és ezúttal egy koraszülött kislánynak adott életet, aki a Roberta nevet kapta. Kuklinskiéknak valamivel később aztán megszületett Joseph nevű negyedik gyerekük is, aki Richard bátyjához hasonlóan maga is könyörtelen gyilkossá, valódi pszichopatává vált. Most, hogy három kisgyereket kellett etetnie és ruháznia, Stanley még gonoszabb lett. Elkezdte hazahordani a kocsmákban felszedett ledér nőket, és nyíltan paráználkodott velük. Ha Anna panaszkodott, az övével meg az öklével ütötte, és rúgta, ahol érte. Stanley volt a ház ura, és azt tett, amit csak akart. Richard egyszer megpróbált anyja segítségére sietni, de a férfi olyan erővel ütötte fejbe, hogy egy fél éjszakára elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, akkora púp volt a halántékán, mint egy citrom, és órákig még a saját nevére sem emlékezett. Ekkorra végképp meggyűlölte az apját, és gyakran fantáziáit arról, hogy megöli. Stanley végül összeállt egy lengyel nővel, és szerencsére egyre ritkábban járt haza. Anna két helyen is munkát vállalt. Napközben az Armond Meatpacking Companynál dolgozott, esténként pedig a St. Mary’s templomban takarított. Időközben igazi vallási fanatikus lett belőle, és megpróbálta rákényszeríteni hitét a gyerekeire is, elsősorban Richardra. Ragaszkodott hozzá, hogy a fiú katolikus iskolába járjon, ő azonban meggyűlölte az egyházat és annak korlátozó, álszent tanításait. Ez leginkább a St. Mary s brutális apácáinak és papjainak volt köszönhető, akik előszeretettel folyamodtak testi fenyítéshez. A fiú kezdte azt hinni, hogy ezek az emberek még az apjánál is gonoszabbak, pedig ezt igazán nem volt könnyű elérni. Richard erős diszlexiával küzdött, és ahányszor csak az ujjával követni próbálta a betűket, hogy a szemét a megfelelő pontra tudja terelni, számítania kellett rá, hogy valamelyik apáca elkerülhetetlenül odavág egyet a kezére a fémvonalzóval. A fiú rákapott, hogy bolondozzon az osztályban. Örült, ha meg tudta nevettetni a többieket, még ha minden egyes alkalommal pofonnal is végződött a dolog. Néha a savanyú képű, mogorva apácák megrángatták elálló fülét. Richard úgy érezte, ezek a nők tulajdonképpen élvezik, hogy kedvükre üthetik a rájuk bízott gyerekeket. Anna ragaszkodott hozzá, hogy a fiából ministráns legyen. Richard minden vasárnap korán kelt, átment a St. Mary’s-be, és segített a papnak a misénél. A pulpituson a papok mind barátságosnak tűntek, szép szavakkal beszéltek a kedvességről és a bűntelenségről, mintha mindezt fontosnak tartanák. A fiú viszont jól tudta, hogy valójában gonoszak, mindannyian isznak, és minden adandó alkalommal leteremtik, sőt fel is pofozzák a ministránsokat, ha nem elégedettek azzal, ahogyan a rájuk bízott feladatokat végzik az oltár körül. Az egyik pap még illetlen megjegyzéseket is tett előtte a szexről, és a maszturbálás szépségeit kezdte ecsetelni. Ezt követően Richard ügyelt rá, hogy soha ne maradjon kettesben vele. A fiú keveset tudott a szexről, de abban biztos volt, hogy amit a pap szemében látott, az helytelen volt – bűn. Az apácák sem haboztak indokolatlan erőszakot alkalmazni a rájuk bízott gyerekekkel szemben. Egyikük előszeretettel ütött oda fémvonalzója élével, nemegyszer olyan erővel, hogy Richard ujjaiból

kicsordult a vér. Miután ez sokadszorra történt meg, a fiúnak elege lett, és felcsattant. – Ha még egyszer megüt, maga hülye picsa, betöröm a kibaszott fejét... Ribanc! Az apáca döbbenetében szóhoz sem jutott. Tűz gyulladt a szemében, kisietett az osztályteremből, és egy ingerült, vörös képű pap társaságában tért vissza, aki olyan erővel képelte fel Richardot, hogy a fiú csillagokat látott; arcán égni kezdett és vörösen felduzzadt a bőr. A pap a fülénél fogva megragadta Richardot, és berángatta az irodájába, ahol egy könyvvel ütötte tovább – a Bibliával, állapította meg a fiú. Aznap este otthon még az anyjától is kapott egy verést. Richardot attól a pillanattól fogva nem érdekelte a vallás, és meggyőződésévé vált, hogy az apácák meg a papok csak szadista barmok, akik arra használják a vallást meg Isten mindig baljóslatúnak tűnő szellemét, hogy riogassák az embereket, és úgy manipulálják őket, hogy az ő akaratuk szerint cselekedjenek. Az egész vallás egyetlen nagy szélhámosság, gondolta Richard, és nemsokára teljesen hátat fordított a katolikus egyháznak, a tanításainak, az útmutatásainak, a parancsainak. Ellenben vigasztalást talált abban, ha egyedül üldögélhetett a templomban. Felnézett Krisztus festett arcára a feszületen, és kérdéseket tett fel neki – arról, hogy hol van Florian, miért olyan kegyetlenek az emberek, hogy miért veri az anyja meg az apja. Soha nem kapott választ. Arra jutott, hogy ha lenne Isten, biztosan nem engedné, hogy a szülők, az apácák meg a papok ilyen brutálisan bánjanak a gyerekekkel. Nem meglepő, hogy Richard hamarosan állatokon töltötte ki a dühét. Kóbor kutyák és macskák kerültek a figyelme középpontjába. Rettenetes kínzásokat talált ki számukra, olyan szadista borzalmakat, amiknek nem szabadna egy gyerek eszébe jutnia. Elfogott két macskát, összekötözte a farkukat, aztán felakasztotta őket egy ruhaszárító kötélre, és elégedetten figyelte, ahogy széttépik egymást. Más macskákat bedobott a szemétégetőbe, aztán begyújtott, és élvezettel hallgatta az állatok sikolyát, miközben azok hasztalan kaparták a cső falát és próbáltak felmászni. Richard kutyákat is kerített, aztán leöntötte őket benzinnel, és nézte, ahogy lángolva rohangálnak fel-alá. Máskor husángokkal, csövekkel vagy kalapácsokkal verte agyon őket. Annyi kóbor állattal végzett – talán már akkor arra készült, hogy válogatás nélkül embereket öljön –, hogy teljesen megtisztította tőlük a környéket. Valami nagyon nem volt rendjén a fiatal Richard Kuklinskival, de senki nem figyelt oda a problémáira, így a benne lakó démonok óriásira nőttek.

3 Enyves kéz Richard azért kezdett el lopni, hogy legyen mit ennie. Minden vallásossága ellenére Anna Kuklinski nem volt jó anya. Mintha el sem jutott volna a tudatáig, hogy a gyerekeinek enniük kell, méghozzá rendszeresen. Amikor Stanley végleg elhagyta a családját, Annának egyedül kellett gondoskodnia a megélhetésükről, és bizony nem volt könnyű dolga, hiába csomagolt húst napközben és takarított a St. Mary’s-ben este. Mivel négy szájat kellett etetnie, fizetnie a lakbért meg a számlákat, soha nem jutott elég pénz semmire. Nem csoda, hogy Richard hamarosan ennivalót kezdett lopni. Korán kelt, és süteményeket emelt el a Drakes teherautójáról, ami mindennap ételt szállított New Jersey boltjaiba és háztartásaiba. Az amúgy félénk és gátlásos fiú meglepően merésznek bizonyult, ha lopásra szánta el magát. Egy macska könnyedségével járt a Drake-teherautó nyomában, és amikor a sofőr bement valamelyik boltba az oda szánt áruval, beosont a raktérbe, gyorsan felkapott néhány süteményt meg egy-két üveg tejet, és odébbállt. Hetente többször is megtette ugyanezt, így Roberta húgával meg Joseph öccsével mást is ehettek az olcsó zabkásán kívül, amit anyjuk – úgy tűnt, némiképp vonakodva – az asztalra tett. Anna maga is szentül hitt a testi fenyítésben. A Sacred Heart Árvaházban olyannyira beleverték a kegyetlenséget, hogy Richard néha még gonoszabbnak találta, mint az apját – márpedig az nagy dolognak számított. Anna próbálta leszoktatni a fiát a lopásról, és ütötte mindennel, amit csak a házban talált: cipővel, partvisnyéllel, hajkefével, fakanállal, fazékkal vagy serpenyővel. Többször úgy sújtott le a fiú fejére, hogy az az eszméletét is elvesztette – annak ellenére, hogy Florian éppen így halt meg. A nő Richard mögé osont, és akkor csapott oda, amikor a fiú nem számított rá. Egyszer, amikor az anyja egy partvisnyéllel próbálta megütni, Richard kitépte a kezéből, mire Anna felkapott egy serpenyőt, de a fiú kirohant a házból. Richard sokat gondolkodott rajta, vajon miért gyűlöli ennyire az anyja. Gyakran feltette magának a kérdést, miért ilyen kegyetlen vele, mit tett, amivel így magára haragította. A Jersey City pályaudvarain álló vasúti kocsik szintén nagyszerű élelemforrást jelentettek. Az ország minden sarkából érkezett ide áru, Richard pedig gyorsan rájött, hogy ha feltöri a vagonokat, könnyedén ananászhoz vagy narancshoz, de a hűtőkocsiból még nagy darab húsokhoz is juthat. Anna végül megtanulta elfogadni a hazahordott javakat. Soha nem engedhette volna meg magának, hogy ilyesféle élelmiszereket vásároljon, így hát egy idő után nem büntette többé a fiát, amiért elcsent eztazt. Végül is időközben Richard lett a férfi a házban, és ha nem is állt szándékában, de betöltötte az apja szerepét. Lényegében Stanley helyébe lépett, és Anna, Roberta meg Joseph a kenyérkeresőt látta a fiatal fiúban, neki pedig nem volt ellenére ez a szerep. Fontosnak és igazi felnőttnek érezte magát. Annyira belemelegedett a lopásba, hogy ami mozdítható volt, azt hazavitte.

4 Első vér Annának állami támogatással sikerült valahogyan lakást szereznie egy négyemeletes téglaházakból álló lakótelepen a New Jersey Avenue és a Tizenötödik utca találkozásánál. Ez igazi előrelépést jelentett a család számára. A lakásban volt fűtés, rendes szigetelés, és még a modern szolgáltatások is rendelkezésre álltak. Minden tiszta volt és vadonatúj. Richard imádta az új otthonát, a keményfa padlót, a ragyogást, a szépséget, azt, ahogy a nap besütött az ablakon. A lakótelepen csupa alacsony jövedelmű munkásember lakott, így Richardot számos potenciális barát és játszótárs vette körül. Magas, vézna, visszahúzódó fiú lett belőle csillogó szőke hajával, mandulavágású, világosbarna szemével és elálló fülével. A környékbeliek hamar kötekedni kezdtek vele. Gúnyolták a külseje, a ruhái, a soványsága, a kócos szőke haja meg a füle miatt. – Hé, te hülye polák! – sértegették gyakran. Egy öt-hat fiúból álló lakótelepi banda tagjai sokszor nem csak csúfolták Richardot, de fizikailag is bántották. Lökdösték, pofozták, ide-oda hajigálták a baseballsapkáját, pénzt követeltek tőle. Persze nemigen volt nála egy garas sem, úgyhogy ennek is csak újabb sértések, pofonok és fenékbe rúgások áradata lett a vége. Ezek az esetek csak tovább táplálták az elkeseredettség tüzét Richard lelkében. A bandát egy Charley Lane nevű nagydarab, sötét hajú fiú vezette. Pár évvel idősebb, harminc centivel magasabb és jóval zömökebb volt nála. Úgy tűnt, az teszi igazán boldoggá, ha megkeserítheti Richard életét. Richard nem szerzett barátokat, magányos maradt. Nem volt senki, akiben megbízhatott volna, aki szóba állt vagy baseball-labdát dobált volna vele. Barátokat akart, valakit, aki a szövetségese, a cimborája lehet, aki kiáll mellette, de a lakótelepi fiúk csak bántották, piszkálták és folyamatosan gúnyolták. – Hé, hülye polák! Hé, fogyatékos! Joseph öccse túl fiatal volt hozzá, hogy a barátja is legyen egyben, Robertának pedig megvolt a maga érdeklődési köre, és egyébként is kevés közös volt bennük. Richard végül a megtörtént bűnesetekkel foglalkozó magazinokban talált vigaszt. Egy környékbeli édességboltban akadt rájuk, és enyves kezének ügyes ujjaival néhány hetente sikerült újabb lebilincselően izgalmas példányokat lopnia. A fiú merész, különösen ügyes tolvajjá nőtte ki magát. Később elárulta, hogy „született tolvajnak” tartja magát. Máris biztos volt benne, hogy az útja a bűn világába vezet – a törvényen kívülre, a társadalom peremére –, és nem csak elfogadta, hogy így lesz, de még meg is barátkozott a gondolattal. Richard alapvetően nem szeretett olvasni, a megtörtént bűnesetekről szóló cikkeket azonban szinte falta. Lassan haladt, hosszú, vékony ujjaival követve a sorokat. Egy-egy bekezdést gyakran többször végig kellett rágnia, mire megértette a szavakat, és felfogta rejtett, titkos értelmüket. Mivel ennyire vonzotta a bűn témája, addig küszködött, amíg minden egyes szót ki tudott bogarászni, hogy aztán megforgathassa őket fiatal elméjében, és elképzelje a hatásos, egyszerű mondatokban elbeszélt lopásokat, rablásokat meg gyilkosságokat. Szép időben szívesen sétált le a Hudson folyóhoz, hogy a sebesen, mégis némán száguldó víz mellett olvasson, ahol csend volt, és senki sem zavarta. Jersey Cityvel szemben ott feküdt Manhattan, a nyüzsgő, eleven város, teli magas, impozáns épületekkel és gazdag emberekkel, akik steaket meg más elegáns ételeket ettek mindennap, és Richard meggyőződése szerint mindenből annyi jutott nekik, amennyit csak akartak. A fiút leginkább az érdekelte, hogyan oldják meg ezeket a bűncselekményeket, főleg a gyilkosságokat. Órákig képes volt beletemetkezni ezekbe a magazinokba. Más módon aligha

ismerkedhetett volna meg a bűnözők világával, és biztos volt benne, hogy az így szerzett információknak később jó hasznát fogja venni. A színes borítós bulvármagazinok egyszerű mondataiból áradó erőszak mérges gázként töltötte be Richard gondolatait, és a fiú gyilkosságokról kezdett álmodozni, arról, hogy visszavág azoknak, akik bántották, csúfolták és gúnyneveket aggattak rá. Elkezdte foglalkoztatni, mi lenne, ha kárt tenne másokban... ha embert ölne. Ha kiegyenlítené a számlát. Ha bosszút állna.

Mint minden tizenéves fiú, Richard is azt akarta tenni, amit a felnőttek. Autóra vágyott, arra, hogy körbehajthasson, és megmutathassa a világnak, hogy neki már kocsija is van, és oda megy, ahová csak gondolja, akár még Manhattanbe, „a városba” is, ha úgy tartja kedve. A Tizenhatodik utcában, a házuk közvetlen közelében volt egy parkoló. Richard nemsokára el is kezdett autókat lopkodni, hogy kurta, de izgalmas utakat tegyen Jersey City körül. Mostanra elég magasra nőtt a korához képest, és gyorsan megtanulta a kormánykerék, a fék meg a gázpedál kezelésének finomságait. Imádta ezeket a kis kalandokat. Elhatározta, hogy egy nap valamilyen elegáns kocsija lesz – egy Cadillac vagy talán egy Lincoln Continental. Át akart hajtani a Holland alagúton, hogy körülnézzen a városban, de félt, hogy valamelyik fizetőkapunál megállítják és kérdezősködni kezdenek. A lopásokat azért nem hagyta abba, és mivel egyedül csinálta, felnőttnek és függetlennek érezte magát. Alig tizenhárom évével büszke volt rá, hogy elég tökös az ilyesféle dolgokhoz. Azon a télen már elviselhetetlenné vált a helyzet a telepi fiúkkal. Egyszerűen nem voltak hajlandók békén hagyni Richardot. A szurkálódások egyre gyakoribbak, erőszakosabbak és gonoszabbak lettek. Richard egyszer megpróbált visszavágni, mire rettenetesen elverték – négyen ütötték, rúgták egyszerre, amikor pedig a földre került, leköpték. Olyan szörnyű állapotba került, hogy egy teljes hétig ki sem tudott lépni a lakásból. Anna Kuklinski el akart menni a rendőrségre, hogy lecsukassa a fiúkat, de Richard határozottan tiltakozott ez ellen. – Nem vagyok besúgó – mondogatta. – A magam módján rendezem le az ügyet. Richard már jól ismerte az utca szigorú törvényeit – a legfontosabb ezek közül az volt, hogy tilos a zsarukhoz fordulni. A közeli Hobokenben erős maffia működött. Ami azt illeti, itt rendezte be székhelyét a hírhedt De Cavalcante család (akik később az HBO Maffiózók című sorozatához szolgáltatták az inspirációt), és a fiú fiatal kora ellenére is jól tudta, hogy csak a besúgók mennek a rendőrségre. Nem, elhatározta, hogy akkor és úgy fogja rendezni az ügyet, amikor és ahogy ő Jonak látja. A lakótelepiek vezérét Charley Lane-nek hívták. Ő bántotta legtöbbször Richardot, így a fiú minden haragja és bosszúvágya ez ellen a túlméretezett szemétláda ellen irányult, aki járás közben úgy billegett, akár egy majom. Miközben otthon lábadozott, Richard fejében éjjel-nappal különféle gyilkossági tervek forogtak. Végiggondolta, milyen lenne leszúrni Charley-t, leütni egy csavarkulccsal, vagy betontömböt dobni a fejére, miközben épp a lakótelep házai között kanyargó keskeny utakon tart valahová. Végül úgy döntött, követi Charley-t, és éjszaka támadja meg. Egy fogcsikorgatóan hideg péntek este jött el az idő. Richard kivette a folyosón álló szekrényből a vállfákat tartó hatvan centi hosszú vastag farudat. Tökéletes eszköznek találta ahhoz, amit eltervezett – könnyű volt, mégis halálos. A szekrény mellett lógott Florian fényképe, amit Anna mindig megcsókolt a lakásból kifelé menet – a nőnek állandó lelkiismeret-furdalása volt az elsőszülöttjével történtek miatt, és mert hagyta, hogy Stanley megússza a tettét. Nyomasztó súllyal nehezedett rá a tudat, hogy maga is segített eltitkolni a gyilkosságot, és tisztában volt vele, hogy ettől a tehertől a haláláig nem szabadulhat. A súly alatt fokozatosan meggörnyedt, egyre kisebbnek, alacsonyabbnak tűnt, és később

ez gyorsította fel az elmúlását is. Florian fotója mellett a fájdalmas Jézus és a kékbe öltözött erényes Mária is helyet kapott. A mélyen vallásos Anna ezeket is megcsókolta kifelé menet. Ezeken kívül csak egyetlen kép volt a házban, rajta a nő bátyjával, Mickyvel. Ő New York állam északi részét lakott a feleségével, Júliával. Micky kedves, társaságkedvelő férfi volt, aki mindenben segített a húgának, amiben csak tudott. Egyes-egyedül ő bánt rendesen Richarddal, és még egy órát is adott neki ajándékba, amikor elvégezte az általános iskolát. Az egyik nyáron Richard eltöltött néhány hetet Micky bácsiéknál. Egészen álomszerű élmény volt ez számára, ami végigkísérte az egész életét. Micky bácsikám volt az egyetlen felnőtt, aki valaha is jól bánt velem, mesélte Richard. Nagyon rendes ember volt, soha nem fogom őt elfelejteni. Micky házában minden ragyogott a tisztaságtól, első osztályú ételeket ettek, és Richard életében először megtapasztalhatta, hogy máshogy, jobban is lehet élni, mint megszokta. Ezt sem felejtette el később soha. Arra vágyott, hogy maga is így éljen. Azon a fagyos januári estén erős szél süvített a lakótelep házai között, meghajlította a fákat, zörgette az ablakokat. Egész héten esett a hó, és az utakat csillogó fehér jégréteg borította. Richardnak egyetlen kabátja volt – az is olyan viseltes, hogy kilátszott belőle a könyöke. Magára rángatott hát néhány rongyos pulóvert, becsúsztatta a rudat a kabátja ujjába, és elindult megkeresni Charley Lane-t. Mint a trópusi láz, úgy égett benne a bosszúvágy. Elhelyezkedett a lakótelep New Jersey Avenue-ra nyíló bejárata mellett, és a hátát annak a,háznak vetette, ahol a Kuklinski család is élt. Tudta, hogy Charley minden valószínűség szerint errefelé fog hazajönni. Jó párszor látta már megérkezni. A háta mögött lévő téglafalban futott az épület szemétégetőjének csöve; jólesett neki a meleg, igazán azonban a benne égő tűz fűtötte. Figyelte, ahogy a lakótelepen élők ki-be járnak az utca túloldalán lévő kocsmába, ahová Stanley is nemegyszer betévedt. A Jersey City-i fagyban állva Richard az apjára gondolt. Az iránta érzett gyűlölet egyre jobban burjánzott benne, akár egy gennyes daganat, és a fiúnak nemegyszer eszébe jutott, hogy szerez valahonnan egy fegyvert, és megöli Stanley-t. Többé nem is tekintette az apjának. Csak Stanleyként gondolt rá, mint ahogy később sem mondta soha azt, hogy „apám” vagy „apu”. Mindig csak Stanley. Richardnak fogalma sem volt róla, mióta állt ott, már éppen arra gondolt, hogy feladja a tervét, és hazamegy, amikor egyszer csak megpillantotta Charley-t, amint éppen befordult a New Jersey Avenue-ról a telepre. Egyedül volt. Richardnak elszorult a gyomra, a szíve hevesebben kezdett verni. Kivárta a megfelelő pillanatot, és elhagyta a búvóhelyét. Charley elvigyorodott, ahogy a fiú hirtelen elé toppant. – Te meg mi a faszomat akarsz, polák? – kérdezte. Richard nem szólt egy szót sem, csak nyugodt, hűvös gyűlölettel meredt rá. – Húzz a picsába az utamból, különben megint szétverem a pofádat, te hülye, kibaszott polák! – Azt próbáld meg! – mondta Richard. Erre Charley villámgyorsan nekirontott, ő azonban előkapta kabátujjába rejtett fegyverét, és egyetlen pillanatnyi habozás nélkül lesújtott vele a fiú halántékára, közvetlenül a füle fölött. Charley a fejéhez kapott, hátrálni kezdett, döbbent tekintete megtelt haraggal és indulattal. A félelem és a felhalmozódott gyűlölet keverékétől hajtva Richard folytatta, amit elkezdett. Fejbe vágta Charley-t, mire az elterült a földön. Ő pedig csak csépelte, csépelte és csépelte. Nem úgy tervezte, hogy megöli a fiút, csak móresre akarta tanítani, hogy soha ne felejtse el a leckét. Nem akart ő mást, csak hogy békén hagyják, ám az idők során elraktározott töméntelen harag a felszínre tört, és Richard minden erejével, kíméletlenül püfölte tovább a tehetetlen fiút. Amikor végzett, Charley meg sem moccant. Richard belerúgott, aztán még egyszer és még egyszer, közben pedig ordított dühében. Csakhogy Charley továbbra sem mozdult. Richard ráparancsolt, hogy álljon fel és küzdjön. – Gyerünk már! Gyerünk! – szűrte összeszorított fogai között. Charley, mint egy farönk, hevert a földön. Richard

ütögette, átfordította, aztán kitapintotta a pulzusát – a bűnügyi magazinokból megtanulta, mi ilyenkor a teendő. Nem érzett semmit. Az ifjú Richard elszörnyedve döbbent rá, hogy Charley Lane halott, és ő ölte meg. Gondolatai azonnal a következmények körül kezdtek forogni. Biztos volt benne, hogy börtönbe fogják zárni élete hátralévő részére. Felállt, de rögtön meg is tántorodott. Akármennyire is gyűlölte Charley-t, csak fájdalmat akart okozni neki. Esze ágában sem volt megölni. Az volt a célja, hogy szenvedjen, ahogy ő szenvedett miatta, hogy fájdalmat okozzon neki, és meggyötörje. Nem ez. Most mit tegyen, kihez forduljon? Senkinek nem beszélhet arról, amit tett – az anyjának sem, Micky bácsinak sem, senkinek. Richard kényszerítette magát, hogy hosszú, mély lélegzeteket vegyen és megnyugodjon. Ide-oda cikáztak a gondolatai, ahogy igyekezett valamiféle tervet szőni. Azt ösztönösen tudta, hogy csak úgy úszhatja meg a dolgot, ha eltünteti a holttestet. De hogyan? Hová? A Tizenhatodik utcai parkolóban állt egy sötétkék Pontiac, amit a Hudson Boulevard-ról kötött el egy üzlet elől, ahol a kulcsokkal együtt talált rá. Elrohant érte, és közvetlenül a lakótelep bejáratánál állította meg a New Jersey Avenue-n. Charley nagyon nehéz volt – holtsúly. Richard megragadta a kabátjánál fogva, meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, és a jegesre fagyott földön a Pontiachoz vonszolta a fiút. Valahogy sikerült felemelnie a holttestet, és begyömöszölnie a csomagtartóba. Már majdnem lecsapta a tetőt, amikor észrevett egy ütött-kopott szerszámot, aminek a feje az egyik oldalon kalapács, a másikon pedig balta volt. Mielőtt beszállt volna a kocsiba, körülnézett, és megállapította, hogy senki sem figyeli a lakótelepi házak ablakaiból. Úgy tűnt, szerencséje van. Beült az autóba, ráhajtott a Pulaski Skywayre, és délnek indult. Maga sem tudta, mit fog tenni, és hogyan, de megfogadta, hogy őt ugyan senki nem fogja elkapni. Bekapcsolta a fűtést a kocsiban, és igyekezett lehiggadni. Tudta, hogy ha leintik a rendőrök, rettenetes slamasztikába kerül, így ügyelt rá, hogy a sebességhatár közelében haladjon. Vezetés közben eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába: egyszerre erősnek és mindenhatónak találta magát. Legyőzhetetlennek. Felidézte, mennyit szenvedett az évek során Charley miatt. Eszébe jutottak a verések, a csúfolódás, a számtalan pofon, ütés és rúgás. Most már örült, hogy megölte a fiút. Amióta csak az eszét tudta, rendszeresen fantáziáit róla, hogy gyilkolni fog, most pedig megtette, és nagyon is tetszett neki az érzés. – Soha többé nem hagyom – mondta ki hangosan a kocsi csendes belső terében –, hogy bárki baszakodjon velem. – Es tartotta is magát ehhez. Kétórányi autózás után, miközben gondolatban újra és újra eljátszotta, mit fog tenni, megérkezett az elhagyatott mocsarakkal és fenyőerdőkkel borított South Jerseybe. Megállt egy magas, ritkásan nőtt nádassal körülvett, fagyott tó fölött. Senkit sem látott az autó reflektorának fényénél. Zúgott a szél. Kiszállt a Pontiacból, és felnyitotta a csomagtartót. Charley Lane sokkal nehezebbnek tűnt, mint korábban. A hullamerevség még nem állt be, a test egyelőre hajlékony maradt. Richard küszködve kirángatta a fiút az autóból, kiterítette a fagyos földön, aztán elővette a kocsiból a félig kalapács, félig baltát. Tudta, hogy a fogsora segítségével azonosíthatják Charley-t, és a lakótelephez köthetik a gyilkosságot, így hát a kalapáccsal kiverte az összes fogát. Amikor végzett, kinyújtotta a fiú ernyedt kezét, lecsapta az ujjai végét, majd összegyűjtötte az ujjhegyeket, hogy később a fogakkal együtt máshol szabadulhasson meg tőlük. Végül megnézte, nincs-e valamiféle igazolvány Charley-nál, de csak némi papírpénzt talált. Azt elvette, aztán fogta a testet, és ledobta a kis hídról. A hulla áttörte a jeget. Richard visszatért az autóhoz, Jersey City felé fordult, és beletaposott a gázba. Menet közben kidobta Charley testének összegyűjtött darabjait, tudván, hogy a madarak meg a többi állat előbbutóbb mindent megesznek. Ezekre az ismeretekre a bűnügyi magazinok elmélyült tanulmányozása során tett szert. Richard egyszer és mindenkorra kijelölte a saját életútját.

Mire a fiú visszaért Jersey Citybe, sebesen közeledett a fagyos, sápadt hajnal. Figyelte, ahogy a keleti égbolt színe lassan rozsdás narancssárgává változik. Nyilvánvalóan eljött az ideje, hogy megszabaduljon az autótól, úgyhogy egy hobokeni parkolóban hagyta a Pontiacot, és új emberként sétált haza. Büszke volt rá, hogy milyen higgadt tudott maradni nyomás alatt is, hogy milyen okosan cselekedett. Lefeküdt, de nem tudott elaludni. Életében először végre úgy érezte, ő is valaki, és méltó mások tiszteletére. Hatalmában állt eldönteni, ki maradhat életben, és kinek, mikor, hol és hogyan kell meghalnia. Mielőtt végül mégis álomba szenderült, egy utolsó gondolat suhant át a fején. Aki baszakszik velem, azt megölöm... Megölöm!

5 Újjászületve Az ezt követő napokban Richard többször is találkozott a telepi fiúkkal, de így, hogy nem volt velük Charley, a vezérük, hogy parancsolgasson nekik, és hergelje meg bátorítsa őket, békén hagyták. A fiú viszont nem hagyta békén őket. Eveken át kínozták, és ezt nem felejtette el csak úgy. Kerített egy gerendadarabot, egyenként utánuk ment, és könyörtelenül összeverte őket. Onnantól fogva soha többé nem zaklatták. Sőt mi több, félreálltak az útjából, ha meglátták közeledni, és ügyeltek rá, hogy véletlenül se nézzenek a szemébe. Akkor jöttem rá, hogy jobb adni, mint kapni, mondta nemrég Richard. Számos kérdés merült fel Charley-val kapcsolatban, de soha senki nem hozta kapcsolatba a fiú hirtelen eltűnését Richarddal, a szekrényből szerzett rúddal vagy a lopott Pontiackal. Richardnak meggyőződése volt, hogy tökéletes bűntényt követett el, és ravasz, veszélyes bűnöző lett belőle, akivel ezentúl számolni kell. Alig pár nap alatt lapító kisfiúból veszélyes férfivá érett. Baseballütőt kezdett hordani magával, és gondolkodás nélkül nekiment bárkinek, aki piszkálni merte. Rengeteg régi sérelmet kellett megtorolnia, ezért módszeresen körbejárta Jersey Cityt, hogy felkutasson és megverjen mindenkit, aki valaha is bántotta, akár szóval, akár tettel. Richard nagyon magas volt a korához képest, és hosszú, szálkás végtagjaiban az évei számát meghazudtoló erő lakozott. Pillanatok alatt elterjedt a híre, milyen kemény legény lett belőle, és hogy nem érdemes belekötni, neki pedig tetszett a dolog – nagyon is. A baseballütő végül túl nagynak bizonyult, ráadásul gyanakvást keltett, így Richard inkább egy olcsó vadászkést kezdett magával hordani, és fenntartások nélkül használta is alkalomadtán. Egyetlenegyszer sem gondolt Charley Lane-re. Ő meghalt, pokolra vele. Akár az apja brutalitása, akár az anyja ütlegei, akár az évek során elszenvedett verések okozták, akár csak valamilyen veleszületett hibás gén, Richard semmiféle bűntudatot nem érzett, ha arra került a sor, hogy megvágja valakinek az arcát, vagy elvegye az életét. Az ölés gondolata a vadonban töltött élet természetes következménye volt, márpedig Richard világa brutális vadon volt, ő pedig elszánta magát, hogy ragadozó lesz, nem zsákmány. A fiú, mint ez már ilyen korán kiderült, gyilkosnak született.

Richard nem találta különösebben hasznosnak az iskolát, és már alig-alig járt be. Inkább füstös biliárdtermeket meg olyan kocsmákat keresett, ahol volt biliárdasztal. Nagyon szerette a játékot, a precizitását, a szabályait, az időzítést, a stratégiát. Rendszeresen gyakorolt, sokszor órákon át tökéletesítette a technikáját, a szemkéz koordinációt, és kidolgozta a tökéletes módszereket a nehezebb állások megoldásához. Magas termete és szokatlanul hosszú keze lehetővé tette, hogy olyan lökéseket is könnyen meg tudjon oldani, amikhez másoknak egészen kicsavarodott testhelyzetet kellett volna felvenniük. Gyorsan megtanulta, hogyan kereshet pénzt a tudásával, és arról álmodozott, hogy híres biliárdjátékos lesz belőle, könnyed, halkszavú csirkefogó, aki rommá veri minden kihívóját. Richardnak különös tehetsége volt hozzá, hogy hangtalanul mozogjon. Ösztönösen csak hatalmas lába elején lépdelt, és ha akarta, képes volt úgy megközelíteni bárkit, hogy az nem vette észre. Egy délután váratlanul állított haza. Amikor belépett a lakásba, különös zajt hallott: ziháló légzést, ritmikus nyögéseket. Lassan végigosont a folyosón, és belesett a nappaliba. Az anyját pillantotta meg, amint éppen egy férfival szeretkezett a kanapén – az illető a szomszédban lakott, és egy

háromgyerekes családapa volt. Anna magasra emelte széttárt lábait, a férfi csupasz, szőrös fehér hátsója pedig közöttük emelkedett és süllyedt. Richard legszívesebben a szomszéd hátába mélyesztette volna a kését, ehelyett azonban csak csendben megfordult, és elment. Gyűlölte az anyját, és undorodott tőle. Folyamatosan arról beszélt neki, milyen mocskos dolog a szex, és hogy nem szabad ezt meg azt csinálnia, erre fényes nappal megdugatta magát a családos szomszéddal. Micsoda álszent céda – igazi kurva, gondolta a fiú, és visszament gyakorolni Jaké biliárdszalonjába Hobokenben.

Richard egyre jobban és jobban biliárdozott, mígnem valóban elkezdett pénzt is keresni vele. Félénk és ártatlan babaarcát látva a legtöbb ellenfele biztos volt benne, hogy legyőzi, végül azonban nem kerülhették el a vereséget. A fiú rendszeresen vitába vagy verekedésbe keveredett másokkal a szalonokban meg a kocsmában, és gondolkodás nélkül odacsapott a dákóval azoknak, akik beszóltak neki, vagy megpróbáltak kihátrálni egy fogadásból. Gyorsan rájött, hogy ha ő üt először, méghozzá teljes erőből, akkor a verekedésnek egy pillanat alatt vége van, ő győz, és annyi. Tényleg mindig az erősebbnek van igaza. Jersey Cityben meg Hobokenben gyorsan terjedtek a hírek, és hamarosan nem sokan akadtak, akik ujjat mertek húzni Richard Kuklinskival. A fiú olyanokkal is többször összekülönbözött, akik nem voltak egyedül, de sosem hátrált meg. Annyira nem félt senkitől, hogy az már teljes esztelenségnek tűnt. Egy alkalommal két fivérrel verekedett, akik egy harmadik férfi segítségével felülkerekedtek rajta. Később Richard megvárta, amíg elmentek a kocsmából, hazáig követte őket, majd pár nappal később visszatért a környékükre. Az árnyékban kivárta a megfelelő pillanatot, és hátulról leszúrta az egyik testvért. Ezután a barátot kereste meg, őt hasba szúrta, amint éppen felfelé tartott a lépcsőn a háza bejáratához. A másik testvér is megkapta volna a magáét, de ő időben olajra lépett Jersey Cityből. Richard ekkor már veszélyes ember hírében állt. A vele egyidős fiúk fokozatosan köré gyűltek. Született vezető volt fanyar humorral, akinek mellesleg nem okozott nagyobb problémát elvágni valakinek a torkát, mint a mocskos járdára köpni. Richardnak nemsokára amolyan saját bandája lett. Öten voltak – rajta kívül még két lengyel, egy ír és egy olasz fiú. Feltörekvő Rózsáknak hívták magukat, és mindannyian a bal kezükre tetováltattak egy pergamendarabot, rajta a banda nevével. A szavak azt jelentették számukra, hogy fényes jövő áll előttük, és ha valaki baszakszik velük, az egy pillanat alatt fűbe harap. Hűséget esküdtek egymásnak, és nemsokára közösen tervezgettek rablásokat meg egyéb balhékat. Richard egy biliárdos ellenfelétől vette az első fegyverét. Egy öreg 38-as revolver volt hathüvelykes csővel. A bandával lement az elhagyatott folyópartra, ahol a célba lövést gyakorolták. Mindannyian tenyeres-talpas, nagyivó, kétkezi munkások gyerekei voltak, vakmerő, rettenthetetlen huligánok. El sem kerülhették a bajt.

A második ember, akit Richard megölt, egy Doyle nevű vörös képű, a szavakat vékony szája sarkából szűrő ír volt. A Danny’s bárban lógott Hobokenben, ahol biliárdozni is lehetett. Sokat ivott, márpedig ilyenkor mindig hangos, goromba és erőszakos volt. Richard pénzben játszott Doyle-lal, és miután egymás után nyerte a meccseket, az ír ostoba lengyelnek meg csalónak nevezte. Mindenki tudta, hogy Doyle a Jersey City-i rendőrségen dolgozik, és bár nem riadt vissza az emberöléstől sem, Richard nem mert rátámadni a nyílt színen. Csakhogy a férfi szüntelenül gyalázta, ő pedig egyre dühösebb lett. Doyle az apjára emlékeztette – ez pedig az ír végét jelentette. Richard nem

állt le veszekedni a férfival, inkább csendben letette a dákót, kiment a bárból, és várt. Nemsokára a férfi is előkerült, beszállt a közelben parkoló autójába, rágyújtott egy cigarettára, és egy darabig csak ült. Richard hamarosan rájött, hogy Doyle elaludt. A fiú, mint mindig, most is vitt magával kést. Csakhogy Doyle zsaru volt, és Richard tudta, hogy ha megszúrja, végeznie is kell vele, utána pedig elkerülhetetlenül ő lesz az első számú gyanúsított a sorban. Megfordult hát, elsétált a közeli benzinkúthoz, vett egy kanna benzint, és visszasietett az alvó Doyle-hoz. A vezetőoldali ablak le volt tekerve, Richard pedig pillanatnyi habozás nélkül ráöntötte a benzint az alvó férfira, meggyújtott egy gyufát, és bedobta a kocsiba. Hatalmas tűzgolyó támadt. A feltörő lángok meg a szörnyű hő percek alatt elemésztették Doyle-t. Richard a közelben maradt, és élvezettel hallgatta a férfi sikolyait, miközben a Hudson folyó felől érkező szél égő hús szagát hozta. Elégedett mosollyal sétált haza. Soha egy szót sem szólt senkinek arról, amit tett, még a Feltörekvő Rózsák előtt is titokban tartotta. Richard magas, jóképű fiatalemberré serdült. Világosszőke hajával, mézszínű, mandula alakú szemével, széles szláv arccsontjával, szív formájú szájával a fiatal Jimmy Stewartra emlékeztetett. Látszólagos félénksége csak úgy vonzotta a nőket. A legtöbb kocsmában meg biliárdszalonban, ahol Richard megfordult, hemzsegtek a nála idősebb nők, akik hamar megtalálták vele a hangot, és hazavitték magukkal, így a fiú gyorsan elvesztette a szüzességét. Miután rájött, hogy a nők határozottan vonzónak találják, élvezni kezdte a dolgot, és tudatosan úgy öltözködött, hogy a kedvükben járjon. Azért továbbra is félénk maradt, és a nőknek kellett szóba elegyedniük vele, mert neki igen nehezére esett beszélgetést kezdeményezni. Mindez nem okozott gondot, sűrűn próbálkoztak nála. Egyikük, egy huszonöt éves Linda nevű lány, hazavitte magához az akkor tizenhat éves Richardot, és nemsokára gyakorlatilag együtt éltek. Linda folyton szexet akart, a fiú pedig boldogan elégítette ki a vágyait. A lány alacsony volt, fekete hajú, és a maga egyszerű módján meglehetősen vonzó. Úgy tűnt, folyamatosan fel van ajzva, Richard pedig megadta neki, amit akart, akkor, amikor akarta – úgy és ahol akarta. A fiúnak különösen méretes hímtagja volt, amivel Linda egyszerűen nem tudott betelni.

Időközben Richard meggyűlölte az anyját, és egyre ritkábban látogatta meg. Roberta laza erkölcsű lány hírében állt, akit könnyű megkapni, és a fiúnak ez sem tetszett. Jó párszor figyelmeztette a húgát, hogy „tartsa magán a bugyiját”, de nem ment vele semmire. Joseph hozzá hasonlóan magas, sovány, sűrű szőke hajú fiú volt. Rosszul tanult, és folyton verekedésekbe keveredett; egyszer még egy tanárnak is behúzott. Anna noszogatására Richard megpróbálta rávenni Joe-t, hogy viselkedjen, de mintha a falnak beszélt volna. Joseph Richardhoz hasonlóan maga is antiszociális személyiség és bimbódzó pszichopata volt. Nem okozott neki problémát összetörni egy üveget, és megvágni vele valakinek az arcát. Bár Stanley talán ha 175 centi magas, fekete hajú férfi volt, mostanra mindkét fia 185 centi körüljárt, és folyamatosan nőttek tovább. Richard néha el is gondolkodott rajta, valóban Stanley nemzette-e őket. Anyjában már csak egy csapzott, ápolatlan kurvát látott, akivel nem tudott mit kezdeni. Ennek ellenére, amikor megtudta, hogy Stanley beállított hozzá, ordítozni kezdett vele, és meg is ütötte, megkereste az apját, a homlokához szorított egy 38-ast, felhúzta a kakast, és összeszorított fogai közül szűrve a szavakat figyelmeztette, hogy ha még egyszer a családja közelébe megy, megöli, és bedobja a folyóba. Ezután évekig nem beszéltek egymással, és Stanley soha többé nem zaklatta Annát. Igazság szerint Richard mélyen megbánta, hogy nem ölte meg az apját, és gyakran gondolt rá, hogy visszamegy, és végez vele. Richard még most, sok évvel később is sajnálja, hogy nem loccsantotta ki Stanley agyát. Stanley

első osztályú szadista fasz volt, mondta. Sosem szabadott volna megengedni neki, hogy gyerekei legyenek. Legalább ezerszer elgondolkodtam rajta, miért nem öltem meg Ha még egyszer odakerülnék, garantáltan nem kímélném.

6 A De Cavalcanték A Feltörekvő Rózsák egyre több bűntényt követtek el Richard vezetésével: raktárakat fosztottak ki, italboltokat, drogériákat raboltak ki, és gazdag emberek elegáns házaiba törtek be a Jersey City Heightson meg a Lincoln Parkban, a város legjobb környékein. Mivel Richard óvatos volt, mindent gondosan megtervezett, és számos lehetséges szempontból végiggondolt, mindig sikerrel jártak. Addig eltelt évei során Richard három dologban tűnt ki: a biliárdban, a hirtelen erőszakban és a bűntettekben. A fiú kezdett egészen jól keresni, és általában vastag pénzkötegekkel járkált. Nemsokára rákapott a szerencsejátékra is, kártyázott meg lóversenypályára járt, és amit megszerzett, gyorsan el is herdálta. Azt mondta, képtelen a pénzzel bánni, nincs hozzá érzéke, nem tudja, hogyan kezelje, hogyan tegyen félre, hogyan halmozzon fel magának némi vagyont. Az ő szemében a pénz csak arra volt jó, hogy kedve szerint ott és akkor költse el, amikor jólesett neki. Könnyen jött, könnyen ment. Jól akart kinézni, vett hát magának csicsás sárga meg rózsaszín öltönyöket. Efféle öltözékben járta a Feltörekvő Rózsákkal a hobokeni szórakozóhelyeket. Minden utcában volt legalább két-három bár, több jutott itt egy főre, mint bárhol máshol az országban. Tánctermekbe is el-ellátogattak. Időről időre előfordult, hogy valaki megjegyzést tett Richard öltözködésére; ezeknek mindig gyors és erőszakos affér lett a vége. Előkapta a kését, és a legkisebb provokációra használta is, úgyhogy hamarosan leszoktak róla, hogy szóvá tegyék a rikító holmijait. A dús szőke hajú, átható tekintetű, nyakigláb, vékony, de széles vállú fiú valóban elég különös látványt nyújthatott rózsaszín, nagy galléros öltönyében. Már akkor is kellemetlen élmény lehetett, ha a sápadt, kerek képű Richard Kuklinski egyenesen rámeredt az emberre. A fiú rászokott az italra. Jóval többet nyakait belőle, mint szabadott volna, és amikor ivott, apjához meg feltehetően a nagyapjához hasonlóan ő is goromba és harcias lett. A Feltörekvő Rózsákkal együtt gyakran keveredtek csetepatéba. A végtelenségig vad fiúk ritkán vagy talán egyszer sem jöttek ki rosszul a verekedésekből, ellenben áldozataik sűrűn kerültek kórházba tátongó szúrt sebekkel, bevert fejjel vagy törött csontokkal. Richard és a bandája hírhedt lett, amit nem volt könnyű elérni az egyébként is csupa hírhedt kemény legény által lakott Hobokenben és Jersey Cityben. Nem telt sok időbe, és a De Cavalcante maffiacsalád figyelme a Feltörekvő Rózsákra irányult.

A férfit Carmine Genovesének hívták, aki semmiféle kapcsolatban nem állt a rosszhírű Vito Genovesével. Carmine a maffia tagja volt, és vastag szájával már sok levesbe beleköpött. Alacsony és gömbölyű volt, akár egy nagy fasírt, kerek feje pedig szintén fasírtra emlékeztetett. Nem véletlenül hallgatott a Fasírt becenévre. Carmine az évek során sokat hallott a Feltörekvő Rózsákról. Azt mondták neki, hogy erőszakosak és rettenthetetlenek, csupa környékbeli srác, akik megküzdöttek azért, hogy előrébb jussanak, és most pénzt akarnak keresni. Egy délután meghívta őket a házába, és leültette őket a konyhába, miközben éppen szószt készített a spagettihez. – Valaki folyton rólatok beszél nekem, és tetszik, amit hallok – mondta nehézkes akcentusával, a szája bal oldalán szűrve a szavakat. – Van egy megbízásom a számotokra. Ha rendesen megcsináljátok, gondoskodom róla, hogy nagy pénzt szakítsatok. – Bedobott néhány kolbászdarabot a fazékba. – Van egy faszi a Lincoln Parkban. Itt a címe meg a fényképe. Csak a baj van vele. A seggébe dugja a fejét... mennie kell. Hajói csináljátok, rendesen megfizetlek érte benneteket, capisce?

Mindent előkészítettem nektek, csak be kell fejeznetek a melót. El kell tűnnie, értitek? – Ezzel Carmine átadott Richardnak egy fekete-fehér fényképet egy sötét Lincolnba beszálló férfiról. A fiú körbeadta, hogy mindannyian megnézhessék. Tudta, hogy ez jelentheti a nagy lehetőséget a csapat számára. Megnyílt előttük a szervezett bűnözés világába vezető út, amiben kezdettől fogva reménykedtek. Mivel négyen közülük nem voltak olaszok, magába a maffiába sosem kerülhettek be, de „független vállalkozóként” dolgozhattak nekik. Mindannyian tudták, hogy a maffia irányítja a kereskedelmet New Jerseyben, az uralmuk alatt tartják a szakszervezeteket, a kikötőket, a szerencsejátékokat, a prostitúciót, ők intéznek minden rablást, uzsorakölcsönt és gyilkosságot. Carmine egy halom csinosra formázott, gömbölyű fasírtot adott a szószhoz. – Akarjátok a munkát? – kérdezte hüllőszeme sarkából pillantva a fiúkra. – Igen, nem is kérdés – felelte Richard. – Jól van. Gyorsan meg kell lennie, világos? Ha bármi baj van, hívjatok engem! A zsaruk a zsebünkben vannak. Oké? – Oké – szólt Richard, a többiek pedig ünnepélyes bólintással jelezték egyetértésüket. – Maradjatok csak! Ebédeljetek velem – invitálta őket Carmine. Letelepedtek az asztal köré, és jól belaktak a szósszal nyakon öntött spagettivel meg salátával, amihez a férfi maga tette el a nagy zöld szicíliai olajbogyókat. Azt mondta, ez az egyik hobbija. Miután a Feltörekvő Rózsák magára hagyták Carminét, egy Final Round nevű hobokeni bárba mentek a vízpart közelében. Richard kivételével mindannyian feszülten és bizonytalanul ültek le megbeszélni a kínálkozó lehetőséget. A kocsmai verekedés egy dolog, a hidegvérű gyilkosság azonban teljesen más lapra tartozik. A banda legőrültebb tagjának a magas, bikaerejű John Wheelert tartották. Amatőr nehézsúlyú bokszoló volt, kemény, mint a rosseb. – Megcsinálom – jelentette ki minden idegessége ellenére. – Meghúzom a ravaszt. Nem gond. – Nagyszerű, akkor ezt meg is beszéltük. Gyorsan essünk túl rajta, és ne szúrjuk el! Fiúk, ez a nagy lehetőségünk, oké? Nem szeretném, ha bármi gubanc lenne. Ebben mindannyian egyetértettek, majd bezsúfolódtak John kocsijába, és elhajtottak a Lincoln Parkhoz. Richard vezetett, a pisztoly, egy alattomos kis 32-es revolver, Johnnál volt. Jó környéken jártak. Gazdag emberek éltek errefelé, a Feltörekvő Rózsák nem egynek ki is rabolták a házát. Megkeresték a címet, és egy impozáns házra bukkantak pompás oszlopokkal meg gyönyörű, gondozott kerttel. Kora tavasz volt, az ágyásokban virágok bimbóztak. Nem is hasonlított arra a világra, ahol a fiúk felnőttek: ez volt a közmondásbeli szomszéd kertje. Ahogy ott ültek, és próbáltak dűlőre jutni, hogyan teljesítsék a megbízást, a célpont, mintha előre így beszélték volna meg, kilépett az ajtón. Úgy tűnt, a világon semmi gondja. A Feltörekvő Rózsáknak egytől egyig görcsbe rándult a gyomra az idegességtől. – Ott megy. Gyerünk, csináld meg, John! – szólt Richard. Csakhogy John nem mozdult. Elsápadt, és mozdulatlanná dermedt. A célpont beült elegáns Lincolnjába, és elhajtott. – Mi történt? – kérdezte bosszúsan Richard. – Nem tudom... Csak... csak... nem tudom – nyögte a tagbaszakadt, kőkemény Wheeler. – Jól van, semmi gond, követjük, és kicsinálod a kocsijában, oké? Megállunk mellette a pirosnál – javasolta Richard. – Igen... Igen, jó – felelte Wheeler. Ezzel a kezdő bérgyilkosok csapata útnak indult. A West Side Avenue egyik közlekedési lámpájánál érték utol a Lincolnt. – Készülj fel – mondta

Richard, és a másik kocsi mellé gördült. Ámde Wheeler keze annyira remegett, hogy még célozni is képtelen volt. – Mi a baj? – kérdezte Richard szinte egyszerre a többiekkel. – Faszom se tudja. Nem bírom megtenni. A lámpa zöldre váltott, és a célpont továbbhajtott. – Meg kell tennünk – mondta Richard. – Már nincs választásunk. – Egy hobokeni bárig követték a férfit, figyelték, ahogy felkapaszkodik a bárszékre, rendel egy italt, aztán beszélgetésbe elegyedik a csapossal. – Majd én elintézem – jelentette ki végül ünnepélyesen Richard, majd kivette a pisztolyt Wheeler kezéből. Némán, elmélkedve ültek. Gyorsan leszállt az éjszaka, és az eső is eleredt. A célpont kilépett a bárból, és a Lincoln felé indult. Mostanra kissé ingatagnak tűnt a járása. Tiszta volt a levegő. Richard egyetlen szó nélkül kiszállt a kocsiból, céltudatos léptekkel a Lincolnhoz sietett, meggyőződött róla, hogy senki nem látja, a célpont halántékához szorította a fegyvert, és meghúzta a ravaszt. Bumm, egyetlen lövés közvetlenül a férfi bal fülcimpája fölé, és vége is volt. Hideg fejjel, nyugodtan, összeszedetten lépdelt vissza a kocsihoz, majd beszállt, és elhajtottak. Hű!, gondolták a többiek, de egyikük sem szólt egy szót sem, csak újonnan támadt tisztelettel néztek Richardra. Végül jó pár sarokkal odébb a nagydarab, kőkemény Wheeler szólalt meg először. – Rich, öregem, neked aztán hideg fejed van. – Hideg, mint a kibaszott jég. Richard élvezte a hízelgést. Nem érzett sem lelkiismeret-furdalást, sem semmi mást. Annyit jelentett neki végezni a célponttal, mintha elböfögte volna magát, és vissza se nézett többé.

Másnap dél körül a Feltörekvő Rózsák visszamentek Carmine házába. Richard bekopogott. – Mi a helyzet? – kérdezte a férfi, miután ajtót nyitott. – Mondtam, hogy ne gyertek vissza, amíg nem végeztetek. – Látta az újságokat? – érdeklődött a fiú. – Nem... miért? Richard ravaszkás félmosollyal válaszolt. – Á, a kurva életbe, megcsináltátok! Bravó! A kurva életbe! – kiáltott fel Carmine, aztán behívta a fiúkat, bőkezűen italt töltött nekik, majd kaptak tőle ötszáz dollárt fejenként. A szervezett bűnözés kapuja nyitva állt előttük.

7 Egyszer fent, másszor lent Carmine állta A szavát, és ellátta munkával Richardot és csapatát. Egyszerre bőséggel áradt hozzájuk a pénz. Minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy megbízhatóak, könyörtelenek, és elvégzik a rájuk bízott feladatot, bármi legyen is az. Carmine tudta, hogy reménybeli szövetségesei számára egy gyilkosság a legjobb próbatétel. Ha azon túlesnek, elvileg meg lehet bízni bennük, hiszen egy komoly bűncselekmény elkövetésével kiszolgáltatják magukat. Azokban az időkben a Cosa Nostra – „A mi ügyünk” – kevés tagja állt besúgónak, és az emberek hűségét leginkább azzal lehetett garantálni, ha egy gyilkosság után maguk is a maffia szövetségesévé váltak. Ezért kapták a Feltörekvő Rózsák is ezt a megbízást Carminétől. Egy ilyen gyilkosságot voltaképpen beavatási szertartásnak lehetett tekinteni a maffia családjába. Létrejött általa az az egész életen át tartó kötelék, ami olyan erősnek bizonyult előbb Olaszországban, aztán szerte a világon: az olasz maffia minden idők legsikeresebb bűnügyi vállalkozása volt – sőt még ma is az. Richard Kuklinski ennek a szervezetnek lett az egyik első számú bérgyilkosa – az emberölés szupersztárja. Carmine Genovesének nagyszerű információforrásai voltak egész New Jerseyben. Tudta, melyik kamiont kell elrabolni, mikor, mit és hová szállítanak. Még a rendszámukat is tudta, amit aztán megadott Richard csapatának. Carmine kapta minden így szerzett zsákmány felét, a maradékon pedig a banda öt tagja osztozott. Háztartási eszközökkel, ékszerekkel, ruhákkal, albumokkal, borotvapengékkel, bútorokkal, szerszámokkal teli teherautókat fosztottak ki, de előfordult, hogy steak, kaviár vagy más finom étel akadt a horgukra – mindegy volt, csak gyorsan készpénzzé lehessen tenni. Akármennyit is keresett azonban Richard csapata, az egészet elköltötték. Belemerültek a szerencsejátékokba, és nagy lábon éltek. Richard nem rajongott különösebben a lóversenyért, Las Vegast ellenben nagyon szerette. Sűrűn járt oda egyedül vagy Lindával – az idősebb nővel, akinél továbbra is lakott –, és iszonyatos összegekben játszott. Emellett nagyon kedvelte a csillogó és harsány Las Vegas-i showműsorokat is. Meglepő módon Liberace volt a kedvenc előadója. Imádott bakkarát játszani, és sokat is nyert, de még többet vesztett. Fogalmam sem volt róla, mi az a pénz, mondta nemrég. Mint a víz, úgy folyt ki a kezeim közül. Be kellett volna fektetnem, ingatlant kellett volna vásárolnom, de én mindent elherdáltam. Richard nagyon szerette a csinos táncoslányokat is. Gyakran próbálkoztak nála a Las Vegas-i prostituáltak, hiszen nehéz volt nem észrevenni valakit, aki ekkorára nőtt, és sárga öltönyt viselt, ő azonban soha nem ment el egyikükkel sem, lehettek bármilyen bűbájosak. Közönséges kurvák voltak, és sosem volt kedve hozzájuk. Nem tudok mit kezdeni egy olyan lánnyal, akin nyolc férfi ment át előttem aznap, magyarázta. A banda legnagyobb fogása – Genovese jóvoltából – egy North Bergen-i páncélautó-társaság kirablása volt. A férfitól megkapták a riasztó és a zárak kódját, majd miután megnyomták a megfelelő gombokat, máris bent voltak a raktárépületben, ahol rendezett sorban álltak egymás mellett a páncélautók. Volt ott egy hatalmas széf, tele pénzkötegekkel és aranyrudakkal. Carmine azt mondta, nem tűnhet úgy, hogy belső ember keze van a rablásban, szóval először is lyukat törtek a falba, majd felrobbantották a széf ajtaját, és megpakolták az egyik páncélautót készpénzzel meg aranyrudakkal. Balszerencséjükre túlterhelték a kocsit, és miután kihajtottak a garázsból, és nekimentek a járdaszegélynek, mind a négy hátsó gumi hangos durranással eresztett le. Megpróbáltak eljutni a nem messze bérelt raktárépületig, de a páncélautó nem bírta a strapát, és a csapat kénytelen volt visszamenni két másikért. Háromszor annyit kellett dolgozniuk, mint tervezték, de ott az út szélén, az

autópálya közvetlen közelében átpakolták a zsákmányt, aztán végre továbbhajtottak. Ha arra jár egy rendőrautó, biztosan elkapják őket, de szerencséjük volt, és biztos helyre jutottak még pirkadat előtt. Összesen kétmillió dollár értékű pénzt és aranyat sikerült ellopniuk. Carmine vitte a felét, Richard és a csapata pedig egymillión osztozott: mindenkinek kétszázezer jutott. Szép summa volt ezeknek a fiatal legényeknek, akiknek még alig pelyhedzett az álluk. A Feltörekvő Rózsák boldogan tették zsebre a pénzt, aztán mielőtt kettőt pislantottak volna, már el is vesztették a lóversenypályán és a pókerasztaloknál, amit nem nőkre költöttek éppen. Richard több első osztályú repülőutat is megtett Vegasba, mire sikerült minden tisztességtelenül szerzett nyereségét elszórnia. Buta kölyök voltam. Nem volt meg a magamhoz való eszem, mondja. De azt tudtam, hogyan legyek igazi nagymenő, mosolyodik el az emlékek hatására ennyi idő távlatából is. A sikerek eredményeképpen a csapat egyre bátrabb lett, és kezdték legyőzhetetlennek képzelni magukat. A Feltörekvő Rózsák közül ketten, John Wheeler és Jack Dubrowski, a fejükbe vették, hogy jó ötlet lenne kirabolni egy kártyabarlangot, amit a De Cavalcante családhoz tartozó egyik maffiózó üzemeltetett. Ki sem kérték Richard véleményét, mielőtt cselekedtek, márpedig ez végzetes hibának bizonyult. A kártyázok egyike felismerte Johnt, hiába kötöttek mindketten sálat az arcuk elé. A hírek hamarosan eljutottak a De Cavalcanték egyik katonájáig, aki tudta, hogy Richard vezeti a Feltörekvő Rózsákat, akik Genovesével dolgoznak. Az Albert Parenti névre hallgató katona ezután megkereste Richardot, és leült vele beszélgetni egy bár csendes sarkában. Parenti Szicíliából kivándorolt, széles mellkasú, kopaszodó, sunyi képű olasz-amerikai volt olyan O-lábakkal, hogy járás közben úgy nézett ki, mintha épp egy lóról szállt volna le. – Tudom, hogy a te két embered rontott rá a kártyásaimra a Washington Streeten – mondta. – Azt is tudom, hogy neked semmi közöd hozzá, különben nem beszélnék ilyen szépen. Tulajdonképpen szívességet teszek neked azzal, hogy megkerestelek. Mind tudjuk, hogy megbízható srác vagy, csak jókat hallottunk felőled. Ezért vagyunk ilyen nyugisak most, világos? Annak a két embernek viszont mennie kell. Nincs más lehetőség. Richard dühös volt, de visszafogta magát. Tudta, hogy nem lenne értelme tagadnia az emberei részvételét a rablásban, vagy bármi módon szembeszállnia Parentivel. Úgy döntött, inkább kegyelemért próbál könyörögni a számukra. – Először is hálás vagyok, amiért ilyen rendes velem – mondta. – Fogalmam sem volt erről az ügyről. Őszintén sajnálom, és gondoskodom róla, hogy az utolsó kibaszott centig mindent visszafizessenek... – Nem a pénzről van itt szó. Az elvről. – Tudom, csak azt akartam mondani... – Figyelj, nem akarok kertelni. Annak a két embernek mennie kell. És neked kell lépned az ügyben. Tudod, te vagy értük a felelős. Richard úgy érezte magát, mint akinek ököllel az arcába vágtak. A maga csendes módján szerette Johnt és Jacket; ők voltak az első és egyetlen barátai. Hogyan is ölhette volna meg őket? Csakhogy a fiú eleget tudott arról, hogyan működik az igazságszolgáltatás az utcán, és biztos volt benne, hogy ha nem teszi meg, amit Parenti kér – dehogy kér, követel! – tőle, őt magát fogják elintézni. Újra próbálkozott. – Hadd beszéljek velük! Elintézem, hogy eltűnjenek a városból, és soha, de soha ne jöjjenek vissza. – Menniük kell. Ennyi. Vagy te intézed el, vagy mi, capisce? – Capisce – bólintott Richard. Most már tisztán látta, hogy meg van írva, minek kell történnie –

méghozzá John meg Jack vérével, és ha nem vigyáz, az övével is. – Jó, örülök, hogy ezt megtárgyaltuk – mondta ellentmondást nem tűrő komorsággal Parenti. Felállt, és sarkában a két gorillájával elvonult. Rettenetes súly nehezedett Richard vállára, ahogy ott ült mozdulatlanul, akár egy sírkő. Tudta, hogy kis csapatának esélye sincs megküzdeni a De Cavalcantékkal. Sokan voltak, hírhedten agresszívak, és ha szembeszállnak velük, az a biztos halált jelentette volna. Nyilvánvaló volt, hogy John és Jack durván elbaszta, amikor megszegte az utca alapvető törvényét, és a maffiától rabolt. Ezzel megpecsételték a saját sorsukat. Richard lassan felállt, és kisétált a bárból. Először Jacket kereste meg és lőtte fejbe, mielőtt a fiúnak egyáltalán esélye lehetett volna felfogni, mi történik vele. Otthagyta a földön, ahol összeesett. John éppen a barátnője lakásából lépett ki, amikor végzett vele. Nem tüntette el a holttestet az utcáról, így a De Cavalcanték biztosak lehettek benne, hogy engedelmeskedett a parancsuknak. Mindkét fiú gyorsan és fájdalommentesen halt meg. Idejük sem volt felfogni, ki végzett velük. Richard így is rettenetesen érezte magát. Megölt két embert, akik a lehető legközelebb álltak hozzá, és jobban szerette őket, mint a testvéreit. Annyi mindenen mentek át együtt. Most pedig mindkettejüket az ő keze által érte utol a végzet. Vagy ők, vagy én, mondogatta magának, de ez sem segített igazán, vallotta be később. A De Cavalcanték természetesen azonnal tudomást szereztek Richard tettéről, és ezek után szemernyi kétségük sem maradt felőle, hogy Richard Kuklinski igazi kincs lehet a számukra – valaki, aki parancsra öl, tudja, mit tegyen és hogyan, ráadásul tartja a száját. Ilyen emberekre minden maffiacsaládnak szüksége volt. Igaz, Richard sosem lehetett a szervezet beavatott tagja, de tudták, hogy ha megérti, hogy hallgatni arany, és nem fecseg, nagyszerűen beválhat külsős vállalkozóként. Csak várniuk kellett, és amikor végképp megbizonyosodtak felőle, hogy megbízható, tudták, hogy komolyabb munkákat is rábízhatnak. A Jersey City-i rendőrség nem talált tanúkat... Richard neve fel sem merült. Senki nem tudott semmit John és Jack meggyilkolásáról, és hamarosan meg is feledkeztek róluk. Kisstílű bűnözők voltak, akik azt kapták, amit érdemeltek.

8 Hosszú séták, rövid mólók 1954 tavasza volt. Az alig tizenkilenc éves Richard felnőtt férfiként viselkedett. Valamiféle sztoikus nyugalom vette körül, ami jóval idősebbnek mutatta valós koránál. Talán a szülei brutalitása miatt alakult így, talán mert mindig kívülállónak érezte magát, akit csak a háttérbe szorítottak és bántottak, talán mert soha nem volt igazi gyerekkora. Talán mert megölte a két legjobb barátját. Akármi is volt az oka, Richardra többé nem lehetett fiúként tekinteni. Férfi volt, aki arra várt, hogy letehesse a névjegyét a világban. Sok lengyelhez hasonlóan Richard is kedvelte a gyaloglást, a természetet és a friss levegőt. Rendszeresen tett hosszú sétákat. Nem hitt a sportban, a súlyok emelgetésében, a gyúrásban vagy a kocogásban, de imádott sétálni, és közben gondolkodni. Annak ellenére, hogy nem törődött az izmaival, Richard szokatlan testi erővel rendelkezett. Amikor éppen pénzszűkében volt, kétkezi munkát vállalt, kamionokat pakolt ki és be – közben pedig szünet nélkül azt figyelte, mit lophatna el, hogy aztán pénzzé tehesse. Úgy tűnt, az ereje veleszületett, talán a génjeiben rejtőzik. ÉszakLengyelországban, ahonnan az apja származott, erős emberek éltek, és úgy tűnt, a fizikumát illetően Richard a lehető legjobb tulajdonságokat örökölte. Amikor nemrég megkérdezték tőle, járt-e fiatal korában konditerembe súlyt emelni, így felelt: Az egyetlen testmozgás, amivel életemben próbálkoztam, a hullák cipelése volt. Mivel többet is szeretett volna látni New Yorkból, Richard úgy döntött, áthajózik Manhattanbe. Csodálkozva bámulta a fedélzetről a tarkabarka, zsúfolt horizontot, és azon elmélkedett, mennyire más is ez a hely, mint Jersey City vagy Hoboken. A Feltörekvő Rózsákkal sokszor megfordult már a városban, de egyedül még sosem. A csapat már csak a múlt volt, az ifjúsága része. Az utcán pletykálni kezdték, hogy Richard ölte meg Johnt és Jacket, a banda többi tagja attól fogva igyekezett távol tartani magát tőle. Nemsokára rászoktak a heroinra is, úgyhogy Richard sem kereste többé a társaságukat. A kábítószereseket gyengének és megbízhatatlannak tekintette, és nem szívesen hagyatkozott volna rájuk. Amolyan komor, lassan mozgó, veszedelmes magányos farkas vált belőle, ami aztán nagyon meg is felelt neki az elkövetkező évek során. Szeretett egyedül lenni. Kerülte a barátkozást. Amikor Richard a Negyvenedik utca közelében leszállt a hajóról, jobbra fordult, és a belváros felé indult a folyó mentén, a West Side Highway alatt. Sötét, nyirkos, elhagyatott hely volt. A West Streetnél sorakozó, egykor áruktól, hajóktól és a jómódú emberektől nyüzsgő mólók most rozsdásodtak, és régi önmaguk árnyékaként adták át magukat fokozatosan az enyészetnek. Errefelé alig volt közvilágítás, az utak durva macskakőből készültek, és csúsztak, ha esett az eső. Richard most már mindig hordott magánál kést vagy pisztolyt. Fegyver nélkül meztelennek érezte magát, és ez végig így is maradt pályafutása során. Elmondása szerint nem tervezte, hogy bárkiben is kárt tesz első manhattani kirándulása alkalmával, egyszerre azonban elé toppant egy ocsmány külsejű csavargó, és pénzt kért tőle. Richard átnézett rajta. A férfi folyamatosan követelőzve haladt a nyomában, Richard azonban szó nélkül sietett tovább. Végül a nagydarab, mocskos, szakállas férfi megragadta a vállát, és maga felé fordította. – Te süket faszszopó! – szólt. Richard mosolyogva hátrafordult, majd mielőtt a csavargó felfoghatta volna, mi történik, előkapta a kését, és gyors egymásutánban kétszer a férfi mellkasába mártotta. – Hagyj békén a picsába! – sziszegte, miközben a csavargó térdre rogyott, aztán elterült a földön. A

jelenet a pillanat törtrésze alatt zajlott le. Richard végignézte, ahogy a férfi szeméből eltűnik az élet, beletörölte a pengéjét, aztán továbbállt. Tudatában volt, hogy megölt egy embert, és örült neki, hogy megtette. Szeretem látni, ahogy kihuny a szemükben a fény. Szeretek szemtől szemben ölni. Mindig azt akartam, hogy az utolsó, amit látnak., az én arcom legyen, magyarázta. Richard kezdte élvezni, hogy élet és halál ura lett. Mindenhatónak érezte magát tőle. Közönséges kártevőként gondolt az emberre, akit megölt, és nyitva tartotta a szemét, hátha több hozzá hasonlót is megpillant. Elsétált egészen a Battery alagútig, és komoran figyelte a víz túloldalán fekvő Jersey Cityt. Felidézte, ahogy kisfiúként bűnügyi magazinokat olvasott odaát, felidézte Florian bátyját, apja brutalitását, a barátait, akiket megölt. Éppen rálátott arra a helyre, ahol agyonlőtte John Wheelert. Rettenetes volt, gondolta. Ahogy elfordult, és visszaindult, semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán. Menet közben kikerülte az imént megölt csavargó holttestét, ami még mindig ott hevert, ahol hagyta. Mostanra még sápadtabbnak tűnt az utcai lámpa sárgás fényében. Richard tudta, hogy ezt a gyilkosságot nem fogják hozzá kötni, hiszen a New York-i rendőrség biztosan nem hívja fel a jerseyieket. Az elkövetkező hetekben jó párszor visszatért Manhattanbe embert ölni. Mindig férfiakat, nőt sosem, mondja. Olyanokat keresett, akik valamilyen képzeletbeli vagy valós okból felhívták magukra a figyelmét. Lelőtt, leszúrt, agyonvert embereket. Volt, akit ott hagyott, ahol összeesett, másokat pedig egyszerűen bedobott a Hudson folyóba. Richard sportot űzött a gyilkolásból. A New York-i rendőrségnek az volt a meggyőződése, hogy a csavargók egymást gyilkolják, és fel sem merült bennük, hogy egy sorozatgyilkos jár át Jersey Cityből Manhattanbe csak azért, hogy embereket öljön, gyakoroljon, és tökéletesítse a módszereit. Richard amolyan gyilkossági laboratóriumként tekintett a West Side-ra. Az iskolám volt, mondja. Megtanulta, hová kell szúrni a legnagyobb hatékonyság érdekében. Fel a nyakszirten át egyenesen az agyba, esetleg a torokba széles mozdulattal, átvágva az artériákat és a légcsövet. Egyenesen a szívbe ugyanolyan eredményes volt. A tarkón át az agyba szúrás bizonyult a leggyorsabb módszernek, és így jóval kevesebb vér is folyt. Ez egyébként is állandó problémát jelentett számára, merthogy Richard nem akarta összefröcskölni vele magát vagy a ruháit. Ami a pisztolyokat illeti, egyetlen golyó közvetlenül a fül fölé vagy az áll alá bizonyult a legjobb megoldásnak. Egyszer fel is akasztott egy férfit: a nyakába dobott egy kötelet, felemelte a földről, és a saját vállához szorítva a kendert, megtartotta a súlyát. Én lettem a fa, magyarázta. Kipróbálta a jégcsákányt is, amit szintén tökéletes eszköznek talált: könnyen el tudta rejteni, és ha közvetlenül a fülbe vagy a szemgolyóba szúrt vele, kellőképpen halálos is volt.

A manhattani West Side sötét macskaköves utcái már akkor is a meleg férfiak gyülekezőhelyéül szolgáltak. Számos bár nyújtott diszkrét találkozási lehetőséget homoszexuális törzsvendégeinek. Ezek közül az egyik volt a Scottish Annié, ahol a szoknyás, női ruhákat kedvelő férfiak gyűltek össze. A sötét utcákban működő sötét, isten háta mögötti bárok tökéletesen alkalmasak voltak rá, hogy ezek az emberek élhessék általában titkos életüket. Richard azt mondja, soha semmi baja nem volt a homoszexuálisokkal, és nem is kereste őket, de acélos tekintetével és Jimmy Stewartra emlékeztető megjelenésével vonzotta a melegeket. Amelyik azonban nagyon rámenős volt közülük, azt megölte. Úgy meséli, ezeknek a gyilkosságoknak semmi

közük nem volt a szexhez, csak a túlzott nyomulást büntette. Egy este Richard a Grove Street közelében iszogatott az egyik bárban, ahol egy férfi folyamatosan próbálkozott nála... – Figyelj – mondta végül Richard. – Nekem ez nem jön be, oké? Keress magadnak valaki mást! Csakhogy a magas, katonásan rövidre nyírt hajú férfi nem volt hajlandó beletörődni az elutasításba. Annyira erőszakos volt, hogy Richardnak el kellett mennie a bárból. Az idegen követte, és újabb ajánlatot tett neki. – Tudom, hogy te is akarod – mondta. – Gyere csak, nagyfiú! – Ez így ment tovább még két sarokkal odébb is, amikor Richard megpillantott egy laza macskakövet, felkapta a földről, és úgy fejbe vágta vele a férfit, hogy még a közeli kirakatra is jutott az agyvelejéből. – Mondtam, hogy hagyj békén, bazmeg – szólt oda a halottnak, és továbbment. Egy idő után Richard rádöbbent, hogy ha iszik, kifejezetten goromba lesz, márpedig a manhattani gyilkos kirándulások során mindig ivott – arra ügyelt, hogy ne rúgjon be, de azért kétségkívül spicces volt. Megígérte magának, hogy kevesebbet fog inni, és a whisky helyett inkább a sört választja. Richard máshová is el-elment embereket ölni: Newarkba, Rhode Islandbe, Hobokenbe. Csakhogy ezeket a helyeket nem lakták olyan sűrűn, az emberek jobban odafigyeltek egymásra, és mindenbe beleütötték az orrukat, így Richard folyton visszatért Manhattanbe, hogy kiélvezhesse saját különbejáratú vadászterületének nyüzsgését. Mivel Richard általában „szemétre való” emberekkel, csavargókkal vagy hobókkal (meg néha egykét meleggel) végzett, a New York-i rendőrök nem strapálták magukat különösebben, hogy felderítsék ezeket a rendszertelennek tűnő gyilkosságokat. Senkit nem érdekeltek. – Hadd öljék csak egymást! – mondta egy rendőrkapitány az embereinek a Tizedik körzetben. Nem figyelték a környéket, nem jártak körbe nyomozók, hogy jegyzetfüzettel a kézben kérdéseket tegyenek fel. Richard gyorsan felmérte a helyzetet, hiszen eggyel sem látott több rendőrt a szokásosnál. Nem mindig ölt, amikor New Yorkba ment. Időnként csak sétált, iszogatott, és szőtte a gondolatokat magában. A Feltörekvő Rózsák a múlt ködébe vesztek, Carmine Genovese pedig börtönben ült tiltott szerencsejátékért, így Richard sokkal kevesebbet keresett, és rákényszerült, hogy teherautók kirakodását vállalja. Gyűlölte ezt a munkát, de mindig azt figyelte közben, mit lophatna el, hogy pénzzé tegye. Volt egy Tony Pro nevű barátja a sofőrök szakszervezeténél, aki mindig szerzett neki munkát, ha éppen dolgozni akart. Richard ezenkívül rengeteget biliárdozott. A gondot az okozta, hogy mostanra mindenki tisztában volt a tudásával, és nem könnyen talált magának olyan ellenfelet, aki pénzben volt hajlandó játszani vele. Aztán Linda teherbe esett. Richard semmiféle érzéseket nem táplált születendő gyermekével kapcsolatban. Nem szerette Lindát, és nem találta jó háziasszonynak. Csak egy meleg testet jelentett neki az ágyban a hideg Jersey City-i éjszakákon, ő volt a kényelmes megoldás, hogy megszabaduljon a szexuális feszültségtől. Azt akarta, hogy Linda vetesse el a gyereket, csakhogy a nő erre nem volt hajlandó. Richard megfenyegette, de továbbra sem adta be a derekát. A férfinak nem voltak gátlásai, ha kedve támadt odacsapni. Olyan háztartásban nőtt fel, ahol a nők verése hétköznapi dolognak számított, így gondolkodás nélkül megütötte Lindát, ha az valamivel felbosszantotta. Ráadásul ez egyre sűrűbben fordult elő. Linda házasodni akart, ő viszont nem. Linda azt akarta, hogy találjon magának rendes munkát, neki viszont esze ágában sem volt. Linda szerette volna, ha éjszakánként otthon marad, ő mégis elment. A legtöbb vita úgy ért véget, hogy Richard lekevert egy pofont a nőnek, és ráparancsolt, hogy fogja be a száját. Még a gyereket is megpróbálta elhajtani, úgy, hogy gyomorszájon vágta Lindát. A módszer nem vált be, a nő hasa hétről hétre nőtt. Bár Richard sokszor kegyetlenül bánt Lindával, kedves és gyengéd is tudott lenni vele néha.

Plüssjátékokat vitt neki, friss virágokat, különleges édességeket meg ruhákat. Igazság szerint Linda sosem tudta, mi fog történni, miután a férfi belép az ajtón. Nem is sejthette, hogy kedves lesz vagy goromba, ajándékot visz neki, vagy felpofozza. Végül Richard feleségül vette Lindát a városházán. A férfi senkinek nem szólt róla, hogy megnősül. „Csak a gyerek kedvéért” – mondta.

Richardból különösen szeszélyes fiatalember lett, a végletek között ingadozott a hangulata. Ha rossz kedvében volt – mint általában –, kifejezett veszélyt jelentett a társasága emberre és állatra egyaránt. Mostanra Jersey Cityben és Hobokenben szinte mindenki hallotta, milyen veszedelmes alak Richard Kuklinski, és inkább átmentek a másik oldalra, ha szembejött az utcán. Azért így is újra meg újra összetűzésbe keveredett más férfiakkal, aminek általában az lett a vége, hogy megölte őket. Richard számára a gyilkosság annyira a mindennapi élet részévé vált, mint az, hogy a nappalt az éj követi, és a dagály meg az apály egymást váltja a Hudson folyó torkolatában. Richard természete tökéletesen alkalmasnak tűnt rá, hogy habozás és bűntudat nélkül embereket öljön. Azért mindig odafigyelt: ha fejébe vette, hogy végez valakivel, igyekezett kiválasztani a megfelelő időpontot és helyet. Különös módon akkor kellett tőle a leginkább tartani, amikor csendes volt. Ha valaki olyasmit tett, amivel megsértette, és ő néma maradt, az illető jobban tette, ha a nyakába kapta a lábát. Ha bedühödött, és gyilkos indulat sütött a szeméből, mindig halk, csettintésszerű hangot adott ki a szája bal sarkával. Ez a szokása élete végéig megmaradt. Ha ki akartam nyírni valakit, sosem szóltam neki előre. Miért árultam volna el a szándékaimat? – kérdezte nemrég.

9 Tripla 1956 február közepe volt. Az Atlanti-óceánt is felkorbácsoló fagyos északi szél zúgva rontott be a Hudson torkolatán. A folyó fodrozódó vizén hánykolódó, éles peremű jégtáblák színe nikotinfoltos ujjakra emlékeztetett. Richard egy Rosie s Piacé nevű hobokeni bárban biliárdozott egy csillogó kopasz fejű, széles vállú, sonkakezű kamionsofőrrel. A helyiségben néhány poolasztal, egy hosszú bárpult és pár düledező asztal meg szék állt. Péntek este volt, és a zord időjárás miatt a bár megtelt emberekkel. A cigarettafüst alászálló sűrű felhőként lebegett körülöttük, a zenegépből country szólt. Richard csak nyert és nyert. Úgy tűnt, minden lökése sikerül. A kopasz kamionsofőr egyre dühösebb lett, és trágár megjegyzéseket tett a bárpultnál lányok felszedésével próbálkozó két barátjának. Richard nem szólt, csak lökte tovább a golyókat, és egyetlenegyszer sem hibázott. A sofőr egy idő után elkezdte poláknak szólítani. – Te polák, mitől van neked ekkora malacod? Te polák, mi lenne, ha engem is hagynál végre lökni? Te polák, honnan szedted ezt a buzis öltönyt? Richard egyszer csak abbahagyta a játékot, a kamionsofőr mellé lépett, és egyetlen szó nélkül úgy fejbe vágta a dákóval, hogy a fa szilánkokra tört. A férfi azonnal elterült a földön. A barátai a bárpultnál nem mozdultak. Richard az ajtó felé indult. – Baszódj meg! – mondta menet közben. Csakhogy a kamionsofőr egy szemvillanás alatt felpattant, és bokszolóhoz méltó gyors, dühödt, jól helyezett ökölcsapásokkal nekiesett Richardnak. Borzasztóan erős volt, és könnyedén felülkerekedett. Az egyik biliárdasztal mellé keveredtek, amire a férfi rádöntötte Richardot, és ott csépelte tovább. Richard megragadott egy golyót, és teljes erővel lesújtott a sofőr kopasz fejére, mire az megint a földre került. Richard ki akart keveredni ebből a helyzetből – nem szívesen harcolt volna tovább az életéért egy kocsmában egy semmiség miatt. Kisietett hát a bárból, beszállt egy kék Chevrolet-be, és Hobokenből Jersey City felé hajtott, út közben a sebeit nyalogatva. A kopasz kamionsofőr volt a legerősebb, legkeményebb fickó, akivel valaha szembeszállt, ráadásul komoly ok nélkül. Richard arra gondolt, hogy kevesebbet kéne innia, és jó lenne, ha nem hallgatna mindig gyilkos ösztöneire. Éppen befordult az utca szintje fölött futó sínpár alá, amikor egy másik autó úgy vágott be elé, hogy alig győzött beletaposni a fékbe. A kocsiból a kamionsofőr ugrott ki vörös arccal. A barátai csövekkel a kezükben követték. Az ülés alatt Richard mindig tartott egy rövid csövű 38-ast. Most gyorsan előkapta, aztán amikor a kamionsofőr káromkodva melléért, és felemelte a csodarabot, homlokon lőtte. A férfi elterült, és ezúttal a földön is maradt; a homlokán tátongó tízcentesnyi átmérőjű lyukból lüktetve fröcsögött a vér. Richard kiszállt az autóból, és agyonlőtte a másik két támadót is. A lövések fülsiketítő erővel visszhangoztak a hideg fémállványok között. Richard hitetlenkedve megrázta a fejét. Tudta, hogy gyorsan tovább kell állnia, ha nem akar börtönbe kerülni. Száguldottak a gondolatai. A három holttestet gyorsan betette a kamionsofőr kocsijának csomagtartójába, és elhajtott pár saroknyira a fagyos vízpartra. Visszasétált a saját kocsijához, megállt vele a másik mellett, átpakolta a holttesteket, és elindult a pennsylvaniai Bucks County felé. Tudta, hogy meg kell szabadulnia a hulláktól, és sosem találhatják meg őket, különben nem lesz nehéz levonni a következtetést, hogy ő végzett velük. Először arra gondolt, hogy egyszerűen belehajt velük a folyóba, de gyorsan rájött, hogy ott biztosan észre fogják venni, akkor pedig könnyedén a nyomára akadnak. Az előző évben Richard szarvasra vadászott Bucks Countyban, és talált néhány érdekes barlangot, bennük feneketlen gödrökkel. Már akkor eszébe jutott, hogy itt nagyszerűen meg lehet szabadulni egy

holttesttől – nem is sejtette, hogy hamarosan egyszerre hármat kell majd eltüntetnie. Egészen különleges tájékozódási képességét felhasználva különösebb nehézség nélkül megtalálta a barlangokat. Egymás után becipelte a holttesteket, és a bedobta őket az egyik baljóslatú, tátongó lyukba. Hallotta, ahogy zuhanás közben neki-nekicsapódnak a sziklafalnak, de azt nem, amikor elérték a gödör alját. Zihált és fújtatott, lélegzete párafelhővé állt össze a februári hidegben, ahogy ide-oda sietett, és sorban a mélybe hajította a hullákat. Csodálkozva állapította meg, milyen nehéz tud lenni egy test, miután távozik belőle az élet. Holtsúly. A holtsúly tényleg létező dolog, magyarázta. Miután végzett, Richard visszament Jersey Citybe. Útközben countryzenét hallgatott, és megfogadta magának, hogy többször nem keveredik kocsmai verekedésbe semmiségek miatt. Csakhogy ebből sosem lett semmi. Ha valaki megsértette, lenézően vagy tiszteletlenül beszélt vele, azonnal kedve támadt megölni az illetőt – és gyakran meg is tette. Ez visszatérő elem lett, ami gyakran járt tragikus következményekkel Richard erőszakkal teli életében. Jersey Citybe érve Richard letörölte az ujjlenyomatát a kamionsofőr kocsijáról, levette a rendszámtáblát, és az egyik Hudson-parti móló végére hajtott, ahol tudta, hogy mély a víz, majd belökte az autót a jeges, titoktartó, mindent befogadó folyóba. A kocsi gyorsan eltűnt. Ha később holttestek nélkül megtalálják, nem lesz gond. Az ég még sötét volt, de már közeledett az ólomszürke hajnal. Erősen fújt a szél. Richard visszasétált a saját kocsijához, és hazavezetett. Büszke volt rá, hogy ilyen gyorsan cselekedett, szembeszállt az ellenséggel, és legyőzte. Úgy érezte, a támadói azt kapták, amit érdemeltek, és végső soron örült, hogy megölte őket. Ez volt az utolsó gondolata elalvás előtt, miközben a sípoló februári szél az ablakokat zörgette. Azt kapták, amit érdemeltek. Különös módon Richardot még csak ki sem hallgatták a három férfi eltűnésével kapcsolatban. Úgy tűnt, elképesztő szerencséje van. Egy csendes, elhagyatott utcában ölte meg a kamionsofőrt és a társait, ahol alig pár ház állt a környéken. Autók is járhattak volna arra, de épp egy sem jött. Ez a szerencse hosszú éveken át elkísérte Richardot. Már-már olyan volt, mintha valamiféle sötét, démoni arkangyal vigyázna a biztonságára, és tartaná tőle távol a rendőröket. Egy darabig terjedt a szóbeszéd, hogy Richard intézte el a három férfit, de őt sem a rendőrök, sem senki más nem kérdezte meg erről, magától pedig esze ágában nem volt beszélni róla, mit tett. Hihetetlenül szűkszavú volt – ez is azok közé a tulajdonságai közé tartozott, amik jó szolgálatot tettek neki az elkövetkezendőkben.

10 Gyilkosság megbízásra Carmine Genovese kijött a börtönből, és újabb embert akart holtan látni. Azt mondta, az áldozatnak ezúttal szenvednie kell a halála előtt, a holttestnek pedig el kell tűnnie. – Ez az ember – magyarázta Carmine – nagyon tiszteletlen dolgot tett egy barátom feleségével. Gondoskodj róla, hogy szenvedjen, világos? Hajói csinálod, dupla fizetséget kapsz. Oké? – Oké, persze, nem gond – felelte Richard. Nem kérdezte meg, mit tett a férfi, és miért kell szenvednie. Nem érdekelte, és nem is volt hozzá semmi köze. Carmine ezúttal is adott Richardnak egy fényképet a célpontról, és elmondta neki, hogy egy használtautó-kereskedésben dolgozik Newarkban a Raymond Boulevard-on. A fotón egy férfi a kocsik között állt egy nővel, aki meglehetősen hasonlított hozzá. – Hajói csinálod, rendesen megfizetlek, capisce? – Capisce – felelte Richard. – Esetleg elhozhatnál belőle egy darabot, hogy a saját szememmel lássam, és mesélhessek a barátomnak a szenvedéséről. – Egy darabot belőle? – csodálkozott Richard. – Igen. Meg akarom mutatni a barátomnak. – Mekkora darabot? – kérdezte Richard. – Nem kell nagy. Talán a keze... vagy néhány lábujja. Oké? – Igen... persze, oké. Nem gond. Szeretném, ha elégedett lenne velem. – Akkor jó – mondta Genovese. Kezet fogtak. A szerződés megköttetett. Richard örült, hogy újabb megbízást kapott, és amint kilépett a házból, máris az előtte álló feladaton törte a fejét. Később elárulta, hogy a dolognak ezt a részét szerette a legjobban – az áldozat becserkészését. Ezúttal Richard pontosan tudta, hogyan fogja csinálni, és alig várta, hogy elkezdhesse. Nyilvánvalóan egy szadista pszichopata lett belőle, aki megtalálta a módját, hogy embereket öljön, és még pénzt is kapjon érte. Szép volt az élet.

A használtautó-kereskedés igencsak méretes volt. Minden irányban színes zászlók lógtak fölötte. Richard gyorsan megtalálta a célpontot. Magas volt, sovány és általában a kocsik között járkált a vevőkkel. Előfordult, hogy még a próbaútra is elkísérte őket. Mielőtt bármit is tett volna, Richard két napot csak arra szánt, hogy felmérje a környéket. Kitapasztalta, mikor vannak a legtöbben, mikor érkezik a célpont, és mikor megy el. Amikor összeállt a fejében a terv, leparkolt az autójával néhány saroknyira a kereskedéstől egy elhagyatott raktárépületekkel teli csendes utcában. Délelőtt tizenegykor, közvetlenül ebéd előtt kevesen néztek használt autókat, így Richard ezt az időpontot választotta, hogy barátságos mosollyal az arcán a célponthoz lépjen. Március vége volt, az időjárás enyhébbre fordult. Kinyúlt sportzakója egyik zsebébe egy 38-as derringert rejtett, a másikba pedig egy ólmosbotot, ami voltaképpen egy egyszerű bot rövid, vékony nyéllel, és egy fekete bőrbe varrt, cigarettásdoboznyi méretű ólomdarabbal a végén – tökéletesen alkalmas rá, hogy egyetlen csapással kiüssenek vele egy embert. Richard azt mondta a célpontnak, hogy sürgősen szüksége lenne egy olcsó autóra, mert az övét ellopták, és kocsi nélkül nem tud dolgozni. – Valami megbízható kell – mondta. – Nem nagyon értek a motorokhoz, és nem akarok lerobbanni valahol az éjszaka közepén – folytatta hirtelen elkomorodva. Ami azt illeti, Richard egészen kitűnő

színész volt. Nyilván az utcán ragadt rá az a képesség, hogy bárkinek a szemébe nézzen, és úgy hazudjon, mint a vízfolyás. – Mutatok egy kocsit, ami tökéletes lesz magának – mondta a célpont, és egy kétajtós Fordhoz vezette Richardot, aki alaposan megnézte magának a kocsit, és belerúgott a gumikba. – Elvihetem egy körre? – kérdezte. – Természetesen – felelte a célpont. – Már hozom is a kulcsot. – Azzal bement a bal oldalon lévő kis irodába. Richard előkészítette a csapdát, és csak várnia kellett, hogy a célpont belesétáljon. Beszálltak az autóba, és elindultak. Richard vezetett néhány saroknyit, közben végig arról beszélt, hogy milyen jól megy. Aztán a saját kocsija felé vette az irányt. A célpont nyilván máris a jutalékát számolgatta, és nem is sejtette, mi vár rá. Richard megállt a járda mellett, és azt mondta, szeretne benézni a motorba. – Rendben? – kérdezte udvarias mosollyal. – Persze, semmi gond. Nincs mit rejtegetnem. Makulátlanul tiszta. – A célpontot elkapta a hév, és fogalma sem volt a Richard autójának csomagtartójában rejtőző bárdról, kötélről meg lapátról. Richard kiszállt a Fordból, és felnyitotta a motorháztetőt. A célpont természetesen követte. Miközben lenézett valamire, amit Richard mutatott, reménybeli vevője halántékon vágta az ólmosbottal. A férfi eszméletlenül terült el a földön. Richard pillanatokon belül beemelte a kocsija csomagtartójába, ragasztószalagot tapasztott a szájára, és összekötözte a lábát meg a kezét. Aztán egy pillanatra sem veszítve el a nyugalmát, délnek indult New Jersey elhagyatott erdei felé, ahol tudta, hogy alkalmas helyet találhat magának ahhoz, amit eltervezett. Itt szabadult meg Charley Lane, a kötözködő lakótelepi fiú holttestétől is sok évvel ezelőtt. Hamarosan meg is találta a helyet, amit keresett. Elrejtette a kocsit egy sor fenyő vastag törzse mögé. Kinyitotta a csomagtartót, kirángatta a pánikba esett célpontot, és szorosan az egyik fához kötözte. Elővett egy darab kötelet, a férfi szájába gyömöszölte, a végét átvetette a durva fatörzsön, és olyan erővel feszítette meg, hogy a nyelve a sebesen összeszoruló torkához, tapadt. Már sírt, próbált beszélni, könyörögni, de csak elfojtott, kivehetetlen nyögések jöttek ki a száján. Láthatólag tudta, miért történik vele mindez, sőt mintha egyenesen számított volna rá. Richard most közölte vele, hogy szenvednie kell a halála előtt, és elégedetten indult vissza a kocsihoz a bárdért meg a lapátért. Gondoskodott róla, hogy a célpont mindkettőt lássa, és figyelte, ahogy lassan eljut a tudatáig, mit keresnek a kezében a szerszámok. A férfi sikítani kezdett, és próbált kiszabadulni, de semmi esélye nem volt. Be is vizelt, ami számos későbbi áldozatával is előfordult az évek során. Richard fogta magát, és a bárddal összetörte mindkét bokáját meg térdét, aztán sorban egymás után levágta az ujjait. Végül hátralépett, hogy felmérje, mekkora kárt okozott. Azt tervezte, hogy az ujjakat viszi el Genovesének a szenvedés bizonyítékaként, de ahogyan ő fogalmazott, hirtelen jobb ötlete támadt... Miután végül megölte a célpontot, gödröt ásott a fenyőtűk borította földben, beledobta azt, ami a holttestből maradt, egy nejlonszatyorba tette a Genovese által kért bizonyítékot, és visszatért Hobokenbe. A kocsiban egész úton countryzene szólt. Genovesét otthon találta. – Megcsináltad? – kérdezte a férfi. – Igen, meg – felelte Richard. – És hoztál nekem valami jót? – De hoztam ám – mondta vidáman Richard, és a konyhaasztalra tette a nejlonszatyrot. Genovese kíváncsian belenézett, és az áldozat fejét pillantotta meg. Széles mosoly ült ki nagy, kerek arcára. – A kurva életbe! Ez gyönyörű... Ügyes voltál, a kurva életbe! – mondta Genovese, aki felismerte, hogy ebben a magas lengyelben igazán különleges emberre talált. – Nagyon jó! Molto bravó... molto

bravó! – tette hozzá. – Tüntessem el? – kérdezte Richard. – Nem... hagyd csak itt! Meg akarom mutatni a barátomnak. Szenvedett? – kérdezte Genovese. – Igen, sokat szenvedett – felelte a fiatal bérgyilkos. A maffiózó tízezer dollárt nyomott a kezébe ott helyben „a jól végzett munkáért cserébe”, ahogy fogalmazott. Richard kellemesen duzzadó zsebbel lépett ki Genovese házából, és tudta, hogy megalapozta a hírnevét hatékony bérgyilkosként.

11 A behajtó Richard továbbra is sűrűn gondolt rá, hogy meg kéne ölnie az apját. Elég volt Stanley-re gondolnia, felidéznie, milyen érzéketlen brutalitással bánt vele, máris felgyülemlett benne a harag, és legszívesebben agyonverte volna a férfit. Többször még abba a lakótelep közeli bárba is elment, ahol Stanley inni szokott, azzal a szándékkal, hogy golyót repít a fejébe, de végül sosem találta ott. Mindig a pillanat hevében indultam neki, magyarázta Richard. Szerencséje volt, hogy sosem találtam meg, amikor kerestem. Még most is, ahogy itt ülök, és róla beszélek, bánom, hogy nem tettem el láb alól azt a faszt... azt a szadista faszt. Stanley sosem tudta meg, milyen kevés hiányzott, hogy a második fia megölje. Joseph, Richard öccse, maga is rendkívül erőszakos volt, gyakorta került bajba az iskolában, lopott, és túlzásba vitte az ivást. Richard szeretett volna segíteni neki, tanácsokat adni, pénzt nyomni a kezébe, de annyira gyűlölte az anyját, hogy többé a lakás közelébe sem volt hajlandó menni. Miután megkapta az autókereskedő fejét, Carmine Genovese megkedvelte Richardot. Rengeteg pénze forgott az utcán, és ifjú protezsáltját használta behajtónak. Ha Richard olasz lett volna, Genovese biztosan támogatta volna felvételét a családba, csakhogy lengyelnek született, így ez szóba sem jöhetett. A maffiózó azért így is rengeteg munkát adott neki. Richard a legkülönfélébb helyekre utazott a keleti part mentén, hogy begyűjtse, amit kellett. Megbízható volt, becsületes, és azzal sem volt gondja, ha erőszakot kellett alkalmazni – néha túlzásba is vitte. Mindig pénzzel teli barna papírzacskókkal a kezében kopogtatott Genovese ajtaján. Soha nem lopott tőle egyetlen centet sem, még csak eszébe sem jutott ilyesmi, ettől a maffiózó pedig csak még jobban megkedvelte. A legtöbben, akik Carmine Genovesétől kölcsönt kértek, tisztában voltak a szabályokkal, és a megállapodás értelmében mindent gyorsan visszafizettek. Mindenki tudta, hogy ellenkező esetben végzetesek lehetnek a következmények. Richard alapjában véve szívesen dolgozott Genovesének. Jól keresett – még ha azonnal el is vert szinte minden pénzt. Az emberek tisztelték és fejet hajtottak előtte. Hamarosan egész Jersey tudta, hogy veszélyes ember, aki kapcsolatban áll a maffiával. Senki sem baszakodott vele. Még a maffiózók is távol tartották magukat Richard Kuklinskitól. „A polák” – így ismerte mindenki. Ez lett a neve az utcán. Richard mindig két pisztolyt és egy kést vitt magával, amikor elindult valahová. Ha nem volt állig felfegyverkezve, pucérnak érezte magát. A 38-as derringereket különösen kedvelte. Olyan kicsik voltak, hogy könnyedén elfértek a tenyerében, de kis távolságról végzetes sebet ütöttek. Előszeretettel ölt közelről, márpedig egy derringer csak testközelből volt halálos. Azt mondta, ugyanezért gyilkolt szívesen késsel is. Közvetlen. Érzed, ahogy a penge belemélyed a húsba, törnek a csontok, és látod a döbbenetet a pasas arcán. Végignézheted, ahogy kialszik a szemében a fény. Arra a kérdésre, hogy hisz-e Istenben, és abban, hogy embert ölni bűn, így felelt: Sosem hittem más istenben, csak a töltött pisztolyban érzékeny ravasszal Különös, hogy egy csomóan istennek szólítottak, mielőtt megöltem őket. „0, istenem, Ó, istenem, mondja, és el mosolyodik az emlékek hatására.

Richard felesége, Linda, nemsokára fiút szült, akit az apjáról neveztek el. A férfi nem érzett semmit

a gyerekkel kapcsolatban. Csak a szex természetes következményeként tekintett rá. Még a kórházba sem kísérte el Lindát a szüléskor, és hazajutnia sem segített. Úgy tett, mintha a fiú valaki másé lett volna. Mindazonáltal nem telt sok időbe, és Linda megint teherbe esett. A nő látta Richard fegyvereit, de sosem kérdezte, mire kellenek neki. Tudta, milyen erőszakos és eszement tud lenni a férje, ezért inkább úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Sejtette, hogy ha kérdezősködni kezdene és válaszokat követelne, Richard azonnal kijönne a sodrából, és valószínűleg meg is ütné. Ebben a férfi pontos mása volt az apjának – annak az embernek, akit a világon a legjobban gyűlölt –, viszont a fiát soha nem ütötte volna meg, mint ahogy soha egyik gyerekét sem. Richard alapvetően szerette a kicsiket, ártatlan lényeknek tekintette őket, és mindig feldühödött, ha látta, hogy egy felnőtt megüt egy gyereket. Egyszer iszonyatosan megvert egy férfit, amikor észrevette, hogy gyerekeket csépel egy parkolóban. Később megölte egy barátját, miután az megkérte, hogy végezzen a feleségével és a nyolcéves fiával. Nem ölök nőket és gyerekeket. Aki képes ilyesmire , az nem érdemli meg, hogy éljen, magyarázta Richard. Akármilyen hűvös szenvtelenséggel viseltetett a férfiak szenvedései iránt, nem tűrhette, hogy egy gyereknek bántódása essen. Gyűlölte az erőszaktevőket, és nem kímélte a szexuális ragadozókat. Az ő szemében közönséges férgek voltak, akiket azonnal el kellett törölni a föld színéről. Richard továbbra is át-átruccant Manhattanbe a West Side-ra, ahol megölt mindenkit, aki az útjába állt, túl tolakodó vagy goromba volt vele. Előszeretettel végzett az erőszakos koldusokkal, méghozzá olyan gyorsan, hogy fel sem foghatták, mi történik velük, mert szinte azonnal elterültek a földön. Egy este Richard belebotlott két csupa bőrbe öltözött testes férfiba, akik éppen egy fiatal fiút erőszakoltak egy piros kamion mögött a Hudson közelében. Csak sétált, és gyönyörködött a látványban, ahogy a jerseyi oldal fényei óriási zongorabillentyűként tükröződtek a folyó vizében, amikor egyszerre fájdalmas kiáltást, nyögéseket és húsos csattogást hallott. Lassan megkerülte a kamiont, és látta, ahogy az egyik férfi orális aktusra kényszeríti a fiút, miközben a másik hátulról hatol belé. Nevettek. Részegek voltak. És nem kerülhették el a sorsukat. Richard elővette az egyik 38-as derringerét, és egyetlen szó nélkül agyonlőtte mindkét erőszaktevőt. – Köszönöm, uram, köszönöm – mondta a fiú, majd felhúzta a nadrágját, és letörölte az orráról a vért. – Tűnj el innen gyorsan – mondta Richard, majd magában elátkozva a két férfit, felvágta a gyomrukat, és a két holttestet a folyóba dobta. Tudta, hogy a kizsigerelt hullákban nem tudnak felgyűlni a gázok, így elsüllyednek, és a fenéken is maradnak. Annyira jólesett megölnie azt a két rohadékot. Richard gyilkosságfüggő lett. Miután végzett valakivel, nyugalmat érzett, beteljesedést – békében volt önmagával és a világgal. Úgy érezte magát, mint a kábítószerfüggő, akinek szüksége van az adagjára, hogy csillapítsa a függőség okozta fájdalmat. Richard számára az emberölés volt a tiszta heroin – ennél magasabbra semmi sem repíthette. A New York-i rendőrség nem is gyanította, hogy egy magasra nőtt lengyel származású Jersey City-i férfi végzett a férfiakkal, akiknek a holttestére rátaláltak. Nem voltak tanúk, nem voltak nyomok; senki nem tudott semmit. – Annak idején még nem vezettünk az egész városra kiterjedő nyilvántartást a gyilkosságokról – mondta nemrég Ken Roe, nyugdíjas rendőrkapitány. – Volt egy akta a helyi kapitányságon, semmi több. És mivel ezeknek a gyilkosságoknak többnyire csavargók estek áldozatául, olyan emberek, akiket igazából mindenki leszart, senki nem érzett késztetést, hogy rendesen utánajárjon az ügyeknek. Tudja, mindenkit máshogy ölt meg, szóval a zsaruk nem gondolták, hogy ugyanaz az elkövető. A gondatlanságukkal bizonyos értelemben... egy nagyon is valós értelemben szabad kezet adtak neki a gyilkoláshoz. Ördögi dolog.

Richardot mentora, Carmine Genovese, újabb feladattal bízta meg. Egy Anthony De Peti névre hallgató chicagói férfi hetvenezer dollárral tartozott neki, és nem fizetett időre, inkább különböző mesékkel állt elő. Miután Carmine felvázolta neki, mi lehet a vége a halogatásnak, De Peti megígérte, hogy negyvennyolc óra múlva, egy szerdai napon átadja a pénzt. – Jól van, elküldöm érte Richie-t – mondta Carmine, és hívta Kuklinskit. – Menj el Chicagóba! Találkoznod kell az emberünkkel egy bárban a Pan Am termináljánál. Ott átadja neked a hetvenezer dolcsit, amivel tartozik, te meg egyenesen elhozod nekem. Oké? – Oké. – Azért vigyázz! Sikamlós, mint egy kurva angolna – figyelmeztette Carmine. Richard egyáltalán nem bánta, hogy ki kell mennie a newarki repülőtérre, és Chicagóba kell repülnie. Sikeres üzletembernek érezte magát tőle. Abban az időben Fu Manchu-bajuszt és hosszú oldalszakállat hordott, ami az állához érve éles szögben kanyarodott el. Eleve komor és vészjósló volt a külseje, de az ívelt bajusszal meg a hosszú, tőrre emlékeztető szakállal még félelmetesebbnek látszott. A feje tetején már kopaszodott, amitől magas, széles homloka meg erős szláv arccsontja csak még hangsúlyosabb lett. Természetesen egy 32-est és egy kést is vitt magával, no meg szeretett derringereit. Akkoriban még gond nélkül fel lehetett vinni fegyvereket a repülőgépre. Amikor megérkezett a kiterjedt és hihetetlenül forgalmas O’Hare-re Chicagóban, Richard egyenesen a bárba sietett, leült, és megvárta, hogy De Peti előkerüljön. Nem számított vérontásra, úgy gondolta, egyszerűen átveszi a pénzt, és kész. Csak ült, nézelődött, és nagyon kíváncsi lett volna, hol a fenében van De Peti. Amikor már kezdett bosszankodni, felállt, és körbejárt a bárban, ügyelve, hogy mindenki lássa. Nehéz volt nem észrevenni 195 centijével és 115 kilójával. Úgy tűnt, senki sem ismerte fel. Hm! Éppen felhívta volna Carmine-t, amikor nem egészen három méterre tőle felállt egy férfi. – Rich? – Igen. – Anthony De Peti vagyok... – Miért nem szóltál eddig? Láttad, hogy ott ülök. – Biztos akartam lenni benne, hogy egyedül vagy – felelte De Peti. Richardnak nem tetszett a válasz, és azonnal rosszat sejtett. Gyanakodva nézett De Petire. – Elhoztad a pénzt? – kérdezte. – Igen, itt van – felelte a férfi. Egy fejjel alacsonyabbra nőtt Richardnál, baltaarca volt és kiálló foga. Keskeny orrából mint egy rovar csápjai álltak ki a szőrszálak. Átadott Richardnak egy fekete aktatáskát. – De nincs meg az egész – mondta. – Mennyi van benne? – kérdezte Richard. – Harmincöt. A fele. – Nem fog neki tetszeni. – Egy-két napon belül meglesz a többi is. – Figyelj, barátom, én most vagyok itt, és neked most kell virítanod a lóvét, méghozzá az egészet. Nemsokára felszállók a gépre, és visszamegyek Jerseybe. Mr. Genovese nem fog örülni. – Esküszöm, meglesz egy-két napon belül. – Igen, nos, fel kell hívnunk – mondta Richard, majd a közeli falon sorakozó nyilvános telefonokhoz vezette a férfit, és felhívta Genovesét. – Megtaláltad? – kérdezte a maffiózó.

– Igen, itt van velem, de nem hozta el az összes pénzt. – A kurva életbe! Mennyi van nála? – A fele. Harmincöt, azt mondja. Állítólag egy-két napon belül megszerzi a többit. Mit csináljak? – Hadd beszéljek vele! Richard a férfi kezébe nyomta a kagylót. De Peti kedélyesen közölte, hogy hamarosan meglesz a pénz. – Legkésőbb holnap, esküszöm – mondta, ügyelve, hogy Richard lássa a mosolyát, a jelzést, hogy minden rendben van, nincs itt semmi gond, Carmine a barátja, úgyhogy ennyi belefér. Amikor visszaadta a telefont Richardnak, megszólalt mellettük a repülőtéri hangosbemondó. – Igen? – szólt bele a kagylóba Richard. Nagyon nem tetszett neki De Peti. Különösen jó emberismerő volt, és ebben a férfiban egyáltalán nem bízott. – Rich, maradj vele, egy pillanatra se téveszd szem elől! Azt mondja, tartoznak neki, és biztosan nagyon hamar megszerzi a pénzt. – Jól van. És mit csináljak azzal, amit már ideadott? – Tartsd magadnál! Es véletlenül se téveszd szem elől ezt az embert, világos? – Igen – felelte Richard, és letette. – Látod, megmondtam – szólt De Peti. – Minden rendben. – Akkor lesz minden rendben, ha ideadod a többi pénzt is – jelentette ki Richard. Ezzel elhagyták a repülőteret, De Peti pedig egyik bárról a másikra hurcolta Richardot különböző embereket keresve, akiket soha nem talált meg. Miután tíz órán keresztül ezt csinálták, Richard azt kezdte gyanítani, hogy De Peti csak az időt húzza, márpedig azt nem engedhette meg magának. Végül a South Side-on kötöttek ki egy Say Hi Fogadó nevű zsúfolt helyen, ahol a vendégek nem tűntek éppen úri társaságnak. Italt rendeltek, majd De Peti elment telefonálni. Richard végig sasszemmel figyelte, és látta, hogy egy nagydarab férfival beszélget, akinek himlőhelyes arca aknamezőre emlékeztetett. Richard látott valamit a szemében, ami nagyon nem tetszett neki. Kezét a jobb zsebébe dugta, és megfogta a krómozott 38-as derringer fehér markolatát. A fegyverben két dumdumgolyó volt, amelyek a becsapódás után kitágulnak, és rettenetes sebeket ejtenek. De Peti nemsokára visszajött a pulthoz, és belekortyolt az italába. – Nemsokára itt lesz – mondta. – Az, aki a pénzt hozza? – Igen. Garantálom. Nemsokára azonban a himlőhelyes jelent meg mellettük. Célzatosan Richardra pillantott, és meglökte a vállával. A behajtó biztos volt benne, hogy verekedést akar kezdeményezni, amivel lehetőséget teremtene De Petinek, hogy leléceljen. Richard lassan felé fordult. – Szereted a golyóidat? – kérdezte. – Mi van? Mi a faszomat akarsz? – csodálkozott a férfi. – Ha szeretnéd megtartani a golyóidat, húzz innen a picsába – mondta Richard, és megmutatta neki a kis derringert, amivel egyenesen az ágyékára célzott. – Különben itt és most ledurrantom őket a helyükről. A himlőhelyes sarkon fordult, és elment. Richard De Petire pillantott. – Szóval trükközni próbálsz? – Hogyhogy trükközni? Nem tudom, miről beszélsz. – Ha én is elkezdek trükközni, abból nem sok jó fog kisülni neked. Kezdem elveszíteni a türelmemet. Teljesen hülyének nézel engem? – Mindjárt jön az emberem a dohánnyal – mondta De Peti. Csakhogy nem jött senki, viszont közeledett a záróra. De Peti végül azt javasolta, hogy vegyenek ki egy szobát a közeli szállodában, mert reggelre egészen biztosan meglesz a pénz. – Reggelre? – kérdezett vissza Richard.

– Becsszó. Richard vonakodva hívta fel Genovesét, aki azt mondta, várhatnak. Bejelentkeztek hát egy szállodába. Richard megmosakodott, és fáradtan ledőlt a két ágy egyikére. De Peti ugyanígy tett. A behajtó óvatos volt, és nem jött álom a szemére. Nem tudta, mióta feküdt ott, de félálomban mozgást érzékelt a közelből. Kinyitotta a szemét. Ahogy lassan hozzászokott a sötéthez, De Petit pillantotta meg, amint éppen próbált észrevétlenül átosonni a szobán – felé tartott, aztán kikerülte, és az ablak felé indult tovább. Amikor odaért, kinyitotta, és mint egy kígyó, igyekezett észrevétlenül kicsusszanni a tűzlétrára. Richard villámgyorsan felpattant, megragadta a férfit, és visszarántotta a szobába, ahol azonnal ütni kezdte. Félelmetes sebességgel mozgott a méretéhez képest, ami általában mindenkit váratlanul ért. Felkapcsolta a lámpát. – A jó kurva anyádat, végig csak szórakoztál velem! – Richard akkorát rúgott a férfiba, hogy az odébb csúszott a padlón. Ó, de jólesett volna fejbe lőni, aztán kidobni az ablakon, de tudta, hogy ezt a luxust most nem engedheti meg magának. Ez az ember rengeteg pénzzel tartozott Genovesének, nem lehetett csak úgy megölni. Richard inkább felhívta a megbízóját Hobokenben. – A kibaszott seggfej megpróbált lelépni – mondta. – Éppen kimászott volna a tűzlétrára, amikor elkaptam. – A kurva életbe! Add oda neki a telefont! De Peti véres szájjal mentegetőzött. Azt mondta, csak egy kis friss levegőt szeretett volna szívni, esze ágában sem volt megszökni. – Esküszöm... anyámra esküszöm! – kiáltotta, és a hatás kedvéért teátrális mozdulattal a szívéhez kapta a kezét. – Hol van a pénz? – kérdezte Genovese. – Holnap, holnap, esküszöm! – könyörgött De Peti. Richard visszavette a telefont. – Hagyj neki időt holnapig – mondta Carmine. – Ha nem perkálja le a pénzt, dobd ki az ablakon, ne szarozz a kibaszott tűzlépcsővel, oké? – Oké – felelte Richard. – Boldogan. Másnap minden ugyanúgy folytatódott tovább. Járták a bárokat meg a kocsmákat, embereket keresve, akiknél állítólag ott volt a pénz. Richard arra gondolt, hogy olyan ez, mintha De Peti itt a piros, hol a pirost játszana vele. A férfi megint telefonálni ment. A készülék közelében nyílt egy ajtó, és Richard látta, ahogy De Peti méregetni kezdi. Aztán letette a kagylót, visszajött, és azt mondta, el kell menniük egy pizzériába. Vártak ott egy órát, majd továbbálltak két újabb bárba. Richard belefáradt De Peti játszmáiba. – Itt lesz, itt lesz – ismételgette a férfi, de senki nem került elő. A felbőszült Richard visszavitte De Petit a szállodába, és minden további kecmec nélkül kilógatta az ablakon a bokájánál fogva. De Peti erre azt mondta, odaadja az összes pénzt, csak a South Side-ra kell elmenni érte egy helyre, aminek ő a tulajdonosa... – Ha hazudsz, a helyszínen megöllek – fenyegette meg Richard. – Nem hazudok! Nem hazudok! – esdekelt De Peti, miközben tíz emelettel alatta autók, kamionok és buszok húztak el a széles sugárúton. Richard behúzta a férfit a szobába. – Induljunk! A hely amolyan go-go bár volt. Szebb napokat is látott félmeztelen lányok táncoltak, rázták a mellüket meg méretes feneküket az éles piros fényben. De Peti egyenesen a hátsó irodába vitte Richardot, kinyitott egy rejtett széfet a falban, elővett belőle egy köteg pénzt, és leszámolt harmincöt lepedőt Richardnak. – Te jó ég, ha végig nálad volt a pénz, miért nem adtad egyszerűen ide? – kérdezte Richard, ahogy folyamatosan gyűlt benne a harag.

– Mert nem akartam fizetni – vallotta be De Peti. Richard ettől azonnal vöröset látott. Amúgy is kezdett már kijönni a sodrából, de ez volt az utolsó csepp a pohárban. – Tényleg? – kérdezte halványan mosolyogva, és halk, csettintő hangot adott ki a szája sarkával. – Idehívom az egyik lányt, hogy lerendezzen téged – ajánlotta fel De Peti. – Arra semmi szükség. Miután megszámolta a pénzt, Richard De Peti mellkasához szorította a 38-as derringert, és meghúzta a ravaszt. Bumm! A férfi teste elfojtotta a fegyver dörrenésének hangját, és a bárban dübörgő zenétől amúgy sem lehetett hallani semmit. De Peti rettenetes sebbel a mellében zuhant a földre, és pillanatokon belül halott volt. Richard higgadtan kisétált a bárból, egy sarokkal odébb taxit fogott, kivitette magát a repülőtérre, és felszállt a következő newarki járatra. Amint földet ért, Carmine Genoveséhez sietett. – Mi történt? – kérdezte a maffiózó, miután ajtót nyitott. – Két dologról kell beszámolnom. – Igen? – Először is megvan a pénz. Az összes. Másodszor pedig megöltem. Csak szarakodott velem – mondta Richard. Nem tudta, hogyan fog reagálni Genovese. Végül is megölte az egyik ügyfelét, miután megszerezte tőle, amivel tartozott. – Bravó, nagyszerű! – szólt a maffiózó. – Nem hagyhatjuk, hogy ezek a seggfejek hülyét csináljanak belőlünk. Annak elterjedne a híre, és akkor becsukhatjuk a boltot. Helyesen cselekedtél. – Hátba veregette Richardot. – Jó ember vagy, Richie. Mamma mia, bár olasz lennél! Egy kurva szemvillanás alatt felvetetnélek – jelentette ki, és jól megfizette behajtóját. Genovese, mint a legtöbb maffiózó, minden vagyona ellenére hajlott a kapzsiságra. Semmi sem volt elég neki. Richard elégedetten távozott. Chicagóban De Peti egyik sztriptíztáncosa fedezte fel a holttestet. Kihívták a rendőrséget, akik mindenkit kikérdeztek a bárban, de csak homályos leírást kaptak egy nagydarab férfiról, akit láttak kilépni az irodából. Újabb megoldatlan gyilkosság.

12 Maffiózók és korrupt zsaruk A férfit Jim O’Briannek hívták. Magas, testes, vörös képű ír volt, aki valaha rendőrkapitányként szolgált Hobokenben. Korrupt volt, ahogy csak egy rendőr korrupt lehet, és szorosan együttműködött a De Cavalcante bűnözőcsaláddal. Bármit megtett némi pénz reményében – nőket futtatott, kábítószert árult, lopott holmikkal kereskedett. Mint mindenki más New Jersey alvilágában, ő is hallott Richard Kuklinskiról. Tudta, milyen megbízható, hogy ő a legjobb pénzbehajtó a környéken, és hogy könyörtelen is tud lenni, ha a feladat úgy kívánja. O’Brian egy hobokeni bárban kereste meg Richardot, és az iránt érdeklődött, hogy elhozna-e neki egy bőröndöt Los Angelesből. – Érdekli a dolog? – kérdezte. – Persze, ha megfizeti az időmet – felelte Richard. Általában nem szerette a zsarukat, lehettek akármilyen korruptak. Úgy érezte, nem bízhat meg bennük, csak jelvénnyel és pisztollyal felszerelkezett agresszív alakoknak tartotta őket. O’Brianről viszont tudta, hogy ugyanazzal a családdal működik együtt, amelyikkel ő is. – Nem tart tovább egy napnál, és fizetek érte öt lepedőt meg a kiadásait – mondta az exzsaru. – Akkor megyek – szólt Richard, és másnap reggel már az American Airlines Los Angeles-i járatán ült az első osztályon. Nagyon szeretett első osztályon utazni. Sikeresnek képzelte magát tőle, úgy érezte, tett egy lépést felfelé a ranglétrán. Mosolyogva nézett végig a többi utason. Arra gondolt, ez a rengeteg civil hogy meglepődne, ha tudnák, mivel foglalkozik valójában – ha tudnák, hogy rendszeresen embereket öl, méghozzá élvezettel. A mosolygó légikísérők kellemes ebédet és ingyen italokat szolgáltak fel neki, ő pedig hamarosan elaludt. A repülőtérről egyenesen a nevezetes Sunset Boulevard egyik elegáns szállodájába taxizott. Álnéven jelentkezett be, felment a szobájába, és éppen a kilátásban gyönyörködött, amikor halk kopogtatás hallatszott az ajtón. Amikor kinyitotta, a két legsunyibb tekintetű férfit pillantotta meg, akiket valaha is látott. Az egyik patkányra, a másik görényre emlékeztette. – Te vagy Rich? – kérdezte a patkányképű. – Az vagyok. Gyertek be! A két férfi belépett a szobába, a görényképű egy bőrönddel a kezében. – Ezt nekem hoztátok? – kérdezte Richard barátságosan, még ha nem is tetszett neki a két férfi. – Igen – felelte a görényképű. – Van nálad valami igazolvány? – És nálatok? – kérdezett vissza Richard. – Nincs. – Akkor nálam miért kéne hogy legyen? Csak bámulták egymást, kínosan teltek a másodpercek. Richard benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy rövid csövű pisztolyt. – Ez az én igazolványom – mondta. – 357-esnek hívják. Ebben a zsebemben pedig másik igazolványt is hordok, egy 38-ast. – Ezzel megmutatta mindkét pisztolyát, és rezzenéstelen tekintettel nézett a két férfira. – Oké – bólintott a patkányképű. Elvette a társától a bőröndöt, átadta Richardnak, majd a két látogató hamarosan távozott. Richard örült, hogy megszabadult tőlük. Még csak meg sem próbálta megnézni, mi van a bőröndben. Tudta, hogy semmi köze hozzá. Az ő dolga annyi volt, hogy eljuttassa O’Brianhez Hobokenbe. Megebédelt a szálloda éttermében, ahol egy pillanatra mintha John Wayne-t

pillantotta volna meg néhány meglehetősen kurta ruhát viselő csinos hölgy társaságában, majd nemsokára úton is volt vissza a repülőtérre. Akkoriban még nem kerestek kábítószereket meg fegyvereket a poggyászban, így Richard zavartalanul felszállhatott a gépre. Mindenféle incidens nélkül visszarepült Hobokenbe, átadta a bőröndöt, és felvette a pénzét. Richard a maga részéről letudta az ügyet. Néhány héttel később azonban megtudta, hogy egy kiló heroin volt a bőröndben. Éktelen dühbe gurult. Ha elkapták volna, biztosan lecsukják, méghozzá nem is rövid időre. Megtartotta magának a véleményét, de amikor eljött az ideje, kiegyenlítette a számlát O’Briannel – fejbe lőtte, és DélJerseyben szabadult meg a holttesttől, nem messze onnan, ahol elásta a használtautó-kereskedőt, mielőtt a fejét elvitte Genovesének. Senki még csak nem is sejtette, hogy O’Briannek azért kellett meghalnia, mert kockára tette Richard Kuklinski életét, és előtte még csak arra sem méltatta, hogy óvatosságra intse. Richard természetesen egy szót sem szólt a tettéről senkinek... még mentorának, Carmine Genovesének sem. Az ő szemében a korrupt zsaru pontosan azt kapta, amit érdemelt, és örült neki, hogy ő teljesíthette be a végzetét.

Richard útjába szokatlan munka került. Egy Arthur De Gillio nevű maffiafőnöknek mennie kellett. Lopott a családfőtől, ezért elrendelték a halálát. Carmine Richardot szemelte ki a feladatra. Az otthonába hívta, és leültette. – Ez lesz a legfontosabb meló, amit eddig kaptál tőlem. Az emberünk főnök. Meg kell halnia. A tied a munka. Ezúttal egy különleges kérést is teljesítened kell. Vedd el a hitelkártyáit, és miután megölted, dugd fel őket a seggébe! Megértetted? – Maga viccel – szólt Richard. – Nem. Így kell lennie. Ezt akarja a családfő. És mielőtt megölöd, szenvednie kell. Intézd úgy, hogy tudja, miért hal meg, és mit fogsz vele csinálni – mondta Carmine. Fasírtarca teljesen komoly maradt. – Maga viccel – ismételte Richard. – Úgy nézek ki? – Nem. – Tehát? – Oké, nem gond – bólintott Richard. Arra gondolt, hogy bolondok ezek az olaszok a süket szabályaikkal meg törvényeikkel, de nem az volt a feladata, hogy megkérdőjelezze a maffia tetteit. Ő csak a parancsokat teljesítette. Ennyi volt az egész. – Húzós lesz... és veszélyes. Mindig testőrök veszik körül – mondta Genovese, majd megadta Richardnak a célpont lakásának és munkahelyének címét. – Hajói csinálod, azzal jó pontot szerezhetsz magadnak, oké? – Oké. – Ne kapkodd el! Az a lényeg, hogy minden rendben legyen. Csak ráérősen. Ügyelj rá, hogy senki ne szúrjon ki. Ha mégis megtörténne, rám fog visszaütni. Megértetted? – Megértettem. – Nyírj ki bárkit, aki az utadba áll... akárki legyen is az. – Oké – bólintott Richard, és nemsokára elment. Tudta, hogy nagyon fontos feladatot kapott, és megtiszteltetésnek vette, hogy rábízták. Felfelé haladt a ranglétrán. Most már az első sorba fog kerülni. Olyan volt ez, mint amikor a színész megkapja élete szerepét... A szerepet, ami biztosan sztárrá teszi, fényes csillaggá a szervezett bűnözés galaxisában. Richardnak tíz napjába telt, mire aprólékosan megtervezte a gyilkosságot. Ahogy Genovese is mondta, De Gilliót állandóan testőrök vették körül. Viszont tartott egy barátnőt Montclairben, és

amikor pár naponta meglátogatta, csak a girhes unokaöccsét vitte magával sofőrnek. A barátnő egy csendes, kétszintes sárga épületben lakott, aminek a bal oldalán volt egy parkoló. Az unokaöcs odakint várt a parkoló csendes sarkában egy fakerítésnél, amíg a testes, nagy pocakú és rövid karikalábú De Gillio besétált, lezavart egy kört a barátnőjével, aztán megint előkerült. Nem volt bent hatvan percnél többet – egy délutáni gyors menet elég volt neki. Aznap, amikorra Richard az akciót tervezte, követte De Gilliót a montclairi lakáshoz. A maffiózó kiszállt az autóból, és bedöcögött a házba. Richard várt negyedórát, aztán az unokaöcshöz lépett, és szó nélkül fejbe lőtte egy hangtompítós 22-essel. A kis kaliberű golyó azonnal péppé zúzta a sofőr agyát, és a férfi meghalt, mielőtt egyáltalán észrevehette volna, hogy meglőtték. Richard lassú, könnyed léptekkel visszasétált a kocsijához, a másik mellé kanyarodott, aztán kinyitotta a csomagtartót, és komótosan nekilátott kereket cserélni. Ráérősen mozgott, nehogy felhívja magára a figyelmet. Csak egy hétköznapi sofőr volt defektes gumival a majdnem teljesen üres parkolóban. De Gillio szinte óramű-pontossággal totyogott ki a házból, nem is szentelve figyelmet a kereket cserélő idegennek. Amikor az autójához ért, dühösen ráncolta össze a homlokát, nyilván azt hitte, az unokaöccse elaludt. Ekkor Richard elindult felé. Ahogy a közelébe ért, előhúzta a hangtompítós 22-est, a bérgyilkosok jellegzetes fegyverét. De Gillio azonnal mozdulatlanná merevedett. – Maga szórakozik velem, bassza meg? – kérdezte a maffiózó. – Tudja, ki vagyok én? – Igen, tudom, ki maga. Maga az az ember, aki velem jön. – Richard diszkréten, de határozottan De Gillio hasához szorította a pisztolyt, megragadta a férfi karját, és az autója felé terelte. – Valaki beszélni szeretne magával. – Igen? Kicsoda? – Egy barát. – Egy barát... Magának kibaszottul befellegzett. Magának is meg a barátjának is. – Richard válaszul a férfi mellkasához nyomta a fegyvert, és felhúzta a kakast. De Gillio elsápadt. Támadója a kocsi hátuljához vezette, ahol már nyitva várta a csomagtartó. Mielőtt a maffiózó észbe kapott volna, Richard már bele is lökte. Hiába próbált ellenállni, akkorát kapott a fejére az ólmosbottal, hogy azonnal elvesztette az eszméletét. Ezután Richard hátrabilincselte a kezét, leragasztotta a száját, lecsapta a csomagtartó fedelét, és egy elhagyatott területre hajtott Jersey Cityben a folyóparton. Amikor megérkeztek, Richard kiszállt a kocsiból, kirángatta De Gilliót a csomagtartóból, és a földre lökte. Ezután elővett egy baseballütőt, és minden kecmec nélkül csépelni kezdte vele a maffiózó lábát. Minden egyes ütésére csontok törtek. – Ezt azért kapod, mert loptál a főnöködtől – mondta Richard. – Azért, mert egy kurva, kapzsi disznó vagy. – Ezúttal De Gillio karját, könyökét, vállát és kulcscsontját püfölte rettenetes erővel, majd a férfi mellkasa következett, amíg el nem törtek a bordái. Amikor ezzel megvolt, Richard felhúzott egy pár kék gumikesztyűt, fogta De Gillio tárcáját, zsebre vágta a készpénzt, amit talált, eztán a kezébe vette a hitelkártyákat. – Azt akarják, hogy ezeket dugjam fel a seggedbe. Elhiszed ezt? Mert én még mindig nem. Az összes kurva olasz úgy hülye, ahogy van. – De Gillio szeme kidülledt a rettegéstől és a fájdalomtól. Megpróbált könyörögni, pénzt kínálni, sőt minden vagyonát is odaígérte, de a ragasztószalag nem engedett. Richard süket volt motyogó esdeklésére. – Búcsúzz el a világtól – mondta, és a baseballütővel egyenesen De Gillio fejére sújtott, összetörte a koponyáját, és pépesre zúzta az agyát. Richard ezután lehúzta áldozata nadrágját az alsójával együtt, és a hitelkártyákat begyömöszölte oda, ahová nem süt be a nap. Egy ponyvába göngyölte a holttestet, elvitte Bayonne-ba, és otthagyta

egy üres telken a vízparton, hogy az egész világ láthassa. Amikor végzett, elment Genoveséhez, és pontosan beszámolt neki mindenről, amit tett. – Nagy vagy, te vagy a legnagyobb! – kiáltotta a maffiózó, majd melegen vállon veregette Richardot, és bőkezűen megfizette az elvégzett munkáért. Amikor De Gillio testét megtalálták, hívták a rendőrséget, de mivel nem voltak tanúk, semmilyen módon nem kapcsolhatták Richardhoz az ügyet. A maffiagyilkosságok nem számítottak újdonságnak Jersey Cityben, Hobokenben vagy Bayonne-ban.

Fokozatosan terjedt a hír, milyen hatékony és hidegvérű gyilkos Richard. Most már nem csak a jerseyi Ponti meg De Cavalcante családtól fogadott el megbízásokat, hanem New York-i bűnszervezetektől is. Mivel nem szervezték be a maffiába, gond nélkül dolgozhatott giovane d’honore-ként, azaz független vállalkozóként. Gondosan megtervezett minden egyes gyilkosságot, és aprólékosan betartotta az utasításokat. Ha azt akarták, hogy kínozzak meg valakit, megtettem, mondta nemrég. Ha azt akarták, hogy a célpont tűnjön el, eltüntettem. Nagyon élveztem a tervezést és a vadászatot. Olyan volt, mintha... tudományos munkát végeznék. Richard a keresett pénz legnagyobb részét továbbra is szerencsejátékokra költötte. A zsebei duzzadtak a százdolláros bankóktól, de aztán beszállt néhány magas téttel zajló kártyapartiba, és mindent elvesztett. Könnyen jön, könnyen megy, így gondolkodott. Egyszer nemcsak minden pénzét, de még a kocsiját is elvesztette kártyán Hobokenben, és busszal kellett hazamennie.

13 Független vállalkozó Linda újabb fiút szült, akit Davidnek neveztek el. Richard továbbra is teljes közönyt mutatott a gyerekei iránt. Úgy tekintett rájuk, mintha valaki más nemzette volna őket. Lindával egyre feszültebb lett a viszonya, amíg már az ágyban is elkerülték egymást. Richard néha adott némi pénzt a nőnek, de többre nem volt hajlandó. Ennek ellenére mindent megtett, hogy védelmezze Lindát és a fiúkat. Személyes tulajdonának tekintette őket – főleg a nőt –, és dühbe jött, ha valaki bántotta vagy kihasználta valamelyiküket. A szegények lakta telepen, ahol Linda élt a fiúkkal, volt egy gondnok, aki szemet vetett a nőre, és egyre merészebben próbálkozott nála. Linda egyszerűen átnézett rajta. Ahogy telt az idő, a férfi kötekedő és erőszakos lett. Linda elmondta volna a dolgot Richardnak, de nem akart bajt. Tudta, hogy a férje egy szemvillanás alatt kijön a sodrából, rettenetesen agresszív tud lenni, ráadásul késeket, pisztolyokat meg másféle szörnyű fegyvereket tart, úgyhogy inkább tartotta a száját, és nem panaszkodott az arrogáns gondnokról. Egy nap azonban a férfi mindkét fiút megpofozta, mert szerinte túl nagy zajt csaptak. Ez már sok volt, úgyhogy Linda felhívta férjét a hobokeni Final Round bárban, ahol éppen ivott. Amint Richard meghallotta, mi történt, lecsapta a telefont, beugrott a kocsijába és hazaszáguldott. A fiúk maguk is elmesélték, hogy a gondnok megpofozta őket, amiért a folyosón játszottak. Richard azonnal a férfi keresésére indult. Azt tervezte, hogy megöli, aztán elrejti a testét valahol, ahol soha nem találhatják meg. Később ez lett a specialitása: nagyon értett hozzá, hogy eltüntesse a hullákat. Mint hamarosan kiderült, a gondnok átment a szemközti kocsmába, ahová Richard is eljárt néha. Délután fél öt felé járt az idő, és a hely megtelt emberekkel, akik munka után beugrottak inni egyet, mielőtt hazamentek volna a családjukhoz vagy az üres lakásba. A férfi összeszorította a szája bal sarkát, és megint a halk, csettintő hangot szűrte a fogai között. Kinyitotta az ajtót, és belépett. Whiskey, cigaretta és erős italt vedelő férfiak szaga fogadta. A gondnokot a pultnál pillantotta meg. Nagydarab, öntelt, kötekedő férfi volt – az a fajta, akit Richard a leginkább gyűlölt. Higgadtan lépett oda a gondnokhoz. – Honnan vette magának a bátorságot, hogy megüsse a gyerekeimet? – Nem voltak hajlandók befogni a szájukat... – kezdte a gondnok, mielőtt azonban befejezhette volna a mondatot, Richard akkorát húzott be neki, hogy szinte átrepült a termen, mint a rajzfilmekben, majd utánament, és véresre verte. Tudta, hogy a csapos főállásban rendőr, de nem érdekelte. Amikor az ajtó felé indult, a férfi odalépett hozzá, megmutatta a jelvényét, és a papírjait kérte. Richard egy irtózatos jobbcsapottal válaszolt, amitől a rendőr azonnal elveszítette az eszméletét. Biztosan megölte volna a gondnokot, ha nincsen annyi szemtanú a kocsmában. Nem tartott sokáig, és máris dühös nyomozók kezdték keresni Richardot, amiért kiütötte csaposként dolgozó társukat. A férfi elment Carmine Genoveséhez, és elmondta neki, mi történt. Genovese felhívta néhány ismerősét a rendőrségen, és Richardnak végül háromezer dollárjába került, hogy ejtsék az ügyet. A gondnok három hetet töltött kórházban, eltört az arccsontja és az álla. Miután kiengedték, felmondott, és elhúzott Jersey Cityből. Okosan tette. Richard azt tervezte, hogy megöli.

Pár hónappal később Richard éppen kilépett a Final Roundból, amikor öccse kiáltott át neki az utca túloldaláról.

Joe mostanra ugyanolyan magas, szőke és jóképű férfivá érett, mint a bátyja. – Szia, Rich. – Hogy vagy, Joe? – Semmi különös. – Mi a helyzet? – Rich... valamit... el kell mondanom neked. – Anyával kapcsolatban? – Nem... Lindáról van szó. – Lindáról? Hogyhogy? Joe komoran pillantott a bátyjára. Mint Jerseyben mindenki, ő is tudta, hogy Richard fegyvert hord magánál, és használni is szokta. – Nem is tudom, hogy kezdjem... – Mit hogy kezdj? – Rich, láttam, ahogy Linda és Sammy James bemegy egy szobába a Hudson Hotelben. – Mi? – kiáltotta Richard, és egy pillanat alatt egészen vörös lett az arca. – Ne rám haragudj, Rich! Csak gondoltam, jobb, ha tudod. – Melyik szoba volt az? – A tizenhatos a földszinten, mindjárt a kólaautomata mellett. – Kösz, Joe – szólt Richard, majd bevágta magát a kocsijába, és a Hudson Hotelhez száguldott. Igaz, ami igaz, Lindával mostanra szinte teljesen elhidegültek egymástól, de azért még mindig a feleségének és a tulajdonának tekintette a nőt. Befordult a szálloda elkerített parkolójába a folyóparton. Az a típusú hotel volt, ahová az emberek elsősorban szexelni járnak. Richard ismerte Sammy Jamest, gyakran álltak össze a biliárdasztalnál más párok ellen. A 16-os szobához rohant, és hatalmas jobb lábával berúgta az ajtót. Ott voltak mindketten, pucéran az ágyban, és éppen szeretkeztek. Linda szeme majd kiugrott ijedtében. Richard megragadta a magas, izmos, göndör fekete hajú Jamest, és ütni kezdte. A nő tehetetlenül bámulta, mi történik. – Te szemét áruló! – kiáltotta Richard. – Összetöröm minden csontodat egyetlenegy kivételével, és ha megtudom, hogy még egyszer a feleségem közelébe mész, eltöröm azt is! – Majd újra meg újra ráugrott a férfira, és addig ütötte meg rúgta módszeresen, amíg a jobb combja kivételével tényleg szinte minden csontot el nem tört a testében. Miután Jamesszel végzett, Lindára zúdította a haragját, és előhúzott egy kést. – Ha nem a fiaim anyja volnál – mondta –, megölnélek, de így csak móresre tanítalak, hogy sose felejtsd el a leckét. – A nő bal melle után nyúlt. Amikor Linda próbált ellenállni, egyetlen ütéssel elkábította, majd megragadta a mellbimbóját, és levágta. Ugyanígy tett a jobb mellével is, majd kiviharzott a szobából. Attól a naptól fogva Richard nem törődött Lindával. Néhanapján meglátogatta a fiúkat, de ez volt minden. James elment Jersey Cityből, és soha többé nem tette be a lábát a városba.

Philip Marable a Genovese család egyik századosa volt. Az egyik népszerű hobokeni olasz étterem tulajdonosaként ismerték, aki a közeli Bloomfieldben lakott. Az éttermet Bella Lunának hívták, ízletes dél-olasz ételeket szolgáltak fel megfizethető árakon. A sárga viaszosvászon terítővel fedett asztalokon borosüvegekbe dugott színes gyertyák égtek. Elegáns öltözékével, mindig hibátlan frizurájával, sűrű fekete hajával és sötét, baljóslatú szemével Marable valódi piperkőc volt.

Megkereste Richardot, és elhívta az éttermébe, ahol előbb melegen üdvözölte, majd leültette, és ragaszkodott hozzá, hogy elfogyasszon néhány fogást. Richard végig azon gondolkodott, vajon mit akarhat tőle a férfi. Miután végeztek az evéssel, és ittak egy eszpresszót, Marable a lényegre tért. – Ismered George Westet, ugye? – Persze – felelte Richard. – Van vele egy kis gondunk. Rendszeresen kirabolja a futáraimat, akik a téteket gyűjtik össze a számhúzásunkra. Nem akarom, hogy útban legyen többé – magyarázta Marable. – Megoldható – felelte Richard. – Gondoskodj róla, hogy mindenki megértse, mekkora hiba lenne újra ilyesmivel próbálkozni, oké? – Világos – felelte Richard örömmel, amiért újabb lehetőség nyílt meg előtte. Ezzel Marable szinte észrevehetetlen mozdulattal, mintha egy bűvésztrükköt mutatna be, átcsúsztatott az asztalon egy fehér borítékot. Richard egy köteg pénzt talált benne, amit gyorsan zsebre is vágott. Az étkezés véget ért. Richard tudta, hogy a Marable-től kapott munka újabb nagyszerű lehetőséget jelent, és azonnal elindult, hogy megkeresse George Westet. Mindent tűvé tett érte, de nem akadt a nyomára. Várt rá a háza előtt, körülnézett a kedvenc bárjaiban, de sehol nem találta. Mivel azonban elszánta magát, hogy gyorsan és hibátlanul teljesíti, amit elvállalt, kutatott tovább, mint a vérszagot követő cápa. A kocsija ülése alatt tartott egy lefűrészelt csövű 22-es Magnum puskát hangtompítóval és egy harminc lövedéket tartalmazó tárral. Gonosz kis fegyver volt, a bérgyilkosok jó barátja – könnyen hordozható, könnyen elrejthető és halálos. Richard annyi fegyvert szerzett magának, amennyit csak akart. Ismert egy Robert nevű embert, akit hatalmas elálló fülei miatt Motorcsónaknak szólítottak, és aki a kocsija csomagtartójából vadonatúj, gyári csomagolású fegyvereket árult. Richard sosem ölt kétszer ugyanazzal a pisztollyal. Amint felhasznált egyet valamelyik gyilkosságához, már meg is szabadult tőle. Ez a szokása később is jó szolgálatot tett neki az évek során, mivel a rendőrség így nem követhette nyomon a tevékenységét. Arra is akadt példa, hogy valakit két különböző kaliberű fegyverrel is meglőtt, hogy azt higgyék, két tettest kell keresni. Motorcsónak, a fegyverkereskedő, egy nagy régi Lincoln Continentallal járt, aminek a csomagtartóját mindig telepakolta pisztolyokkal, puskákkal és hangtompítókkal. Magas, girhes férfi volt vastag, rózsaszín keretes szemüveggel. A gépészethez is konyított, maga készített hangtompítókat az összes általa árult fegyverhez. Ha szüksége volt valamire, Richard csak felhívta Motorcsónakot, és az már érkezett is nagyseggű Lincolnjával. Egyszer még kézigránátokra is szert tett a csomagtartóból. A lefűrészelt csövű 22-est, amit George West végzetének szánt, szintén tőle szerezte. Richard kilenc teljes napon át nem találta Westet, akármilyen vehemensen is kereste. Azt tudta, hogy a városban van, mert mások rendszeresen látták. 1958 áprilisának vége volt ekkor, és szinte minden nap esett. A sors úgy hozta, hogy amikor Richard éppen egy bayonne-i bárból hajtott el, ahová Carmine Genovese pénzért küldte, elhaladt egy ódivatú, bádogfalú gyorsbüfé előtt, ahol George West épp teljes valójában ült, és szendvicset evett. Richard elcsodálkozott a szerencséjén, és úgy megbámulta a férfit, hogy kis híján nekikoccant az előtte haladó autónak. Megfordult, és beállt a gyorsbüfé melletti parkolóba, ahol meg is pillantotta West autóját. Úgy helyezkedett, hogy éppen a megfelelő pozícióban legyen a lövéshez. Szakadt, mintha dézsából öntenék. Richard szívesen ölt esőben. Kevesebben jártak az utcán, ráadásul azok is siettek, így nem figyeltek semmi másra, csak hogy hová teszik a lábukat. West nemsokára kilépett az étkezdéből, és a kocsija felé indult, menet közben egy fogpiszkálóval turkálva a szájában. Richard higgadtan célba vette, aztán meghúzta a félautomata 22-es ravaszát, és két másodperc alatt több golyót is eresztett a férfiba. A hangtompító miatt a fegyver csak halk, pukkanó hangot adott ki – mint egy kisebbfajta petárda, amikor felrobban, magyarázta Richard. Meg

akart róla győződni, hogy West meghalt, ezért kiszállt a kocsiból, és lassan odasétált hozzá. Senki nem vette észre, mi történt. Senkit nem is érdekelt. West még élt. A nyakán tátongó tízcentes átmérőjű lyukból fröcsögött a vér. Richard körülnézett, hogy meggyőződjön róla, senki nem figyel, majd újabb két golyót eresztett West fejébe. Ezután beült az autójába, és visszahajtott Jersey Citybe. Szívesen megkínozta volna egy kicsit a férfit, ahogy utasították, de a körülmények nem tették lehetővé számára ezt a luxust. Kilenc napjába került, mire rábukkant az áldozatra, és nem szívesen hagyott volna neki esélyt a menekülésre. Richard nem számolt be Marable-nek a sikerről, tudta, hogy hamarosan úgyis eljut hozzá a hír. Amúgy sem volt szerencsés egy gyilkosságról beszélni, miután elrendelték és megtörtént. A férfi elégedett volt azzal, ahogyan Richard megoldotta a feladatát, és a következő évben jó pár egyéb megbízást is adott neki. Az egyik célpont ötvenezer dollárral tartozott Marable-nek, amit különféle szerencsejátékokban vesztett el. Nem volt hajlandó fizetni, ráadásul egész Jerseynek eldicsekedett vele, hogy tesz az adósságára, és nem fél Marable-től. – Hát baszódjon meg az ilyen! – mondta a maffiózó. Richard kilyukasztotta a célpont kocsijának gumiját, aztán miközben kereket cserélt, mögé osont, és úgy vágta fejbe egy feszítővassal, hogy a férfinak szétnyílt a koponyája, az agyveleje pedig beterítette a kocsit is meg a gyilkosa nadrágját is. Hogy a fene vigye el! Richard megtanulta, hogy az emberölés néha komoly felfordulással jár, és ezután egy váltás ruhát is hordott magánál. Philip Marable legközelebb egy edgewateri hajótulajdonos meggyilkolását bízta rá. Richard nem tudta, miért kell meghalnia ennek az embernek, de nem is érdekelte; nem volt hozzá semmi köze. Viszont pár éve már ismerte a célpontot, és egyáltalán nem kedvelte. Nagyszájú, hencegő alaknak tartotta. Egy július közepi forró, párás éjszakát választott, hogy meglátogassa. Leparkolt a közelben, és a hosszan elnyúló csendes kikötő vége felé az egyik mólónál meg is találta a kicsi, kékfehér kabinos jachtot. Este tizenegy óra volt. Richard az apró hajóablakon keresztül belesett a kabinba, és meg is pillantotta a célpontot, amint éppen egy fiatal nővel szeretkezett, akiről a bérgyilkos tudta, hogy nem a felesége. Könnyen meglephette volna őket, de nem akarta bántani a lányt, úgyhogy visszaült a kocsijába, és várta, hogy a célpont végezzen. Három órát töltött ott. Éhezd ki, mert ez lesz az utolsó menet az életedben, gondolta. Hajnali kettőkor Richard már kezdte azt gondolni, hogy a nő ott alszik, de aztán fél háromkor mégis lesétált a fedélzetről, beült egy piros autóba, és elhajtott. Richard azonnal kiszállt a saját kocsijából, és zsebében egy Motorcsónaktól vásárolt hangtompítós 38-assal a hajóhoz sietett. Ahogy a pisztollyal a kezében a fedélzetre lépett, és elindult a kabin felé, járása nesztelen volt, mint egy macskáé, és halálos, akár a cián. Ahogy a célpont megpillantotta a magas, vészjósló alakot, annyira megdöbbent, hogy majdnem hanyatt esett. – Mi a kurvaisten van? – nyögte ki. – Szereztél néhány ellenséget – felelte Richard. – Hogy szeretnéd, gyorsan vagy lassan? – kérdezte, hogy kellőképpen ráijesszen a célpontra. – Könyörgöm. Gyerekeim vannak, feleségem... – Ó, csak nem a feleséged távozott az imént? – érdeklődött Richard. – Nem, az a barátnőm volt. Könyörgöm, Rich, van pénzem. Mindet neked adom. Kérlek, Richie, kérlek... Ismersz, én... – Barátom – szólt higgadtan Richard –, ha engem látsz, az azt jelenti, hogy vége a mesének. Én a kaszás vagyok – tette hozzá gonosz, cinikus mosollyal jéghideg arcán. – Ne, könyörgöm, ne! – esdekelt a célpont. Térdre rogyott, és görcsös csomóba fűzte az ujjait, mintha lázasan imádkozna.

– Teszek neked egy szívességet – mondta a bérgyilkos. – Mit? – Gyorsan öllek meg. – Ezzel Richard közvetlenül az orrnyerge fölött golyót eresztett a férfi homlokába. A hirtelen támadt lyukból vér fröccsent elő. Richard megvárta, amíg eláll a vérzés, és a férfi szíve megszűnik dobogni. Ezután vigyázva, nehogy a vörös tócsába lépjen, kivonszolta a holttestet a fedélzetre, és némán átkozódva a vízbe dobta. Amikor végzett, visszasétált az autójához. A távolban a víz fölött vihar támadt, és hevesen dörögni kezdett az ég. Richard sokáig az autójában ült, és csendben nézte az ég fekete bársonya előtt őrülten cikázó óriási villámokat. Tudta, hogy a halak meg a rákok apránként úgyis felfalják áldozatát. Szerencséje volt, hogy nem kínoztam meg Azt hiszem, jókedvemben talált, gondolta.

14 Kemény, szívós, tettre kész 1959 volt. Richard huszonnégy éves lett, és egyre komolyabb gondjai akadtak az ivással. Gyakran berúgott, gorombáskodott és kötekedett – éppen mint az apja. Az ilyen estéknek persze elkerülhetetlenül az lett a vége, hogy verekedésbe keveredett, ami nemegyszer hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságba torkollott. Az egyik estét Union Cityben töltötte egy Pelican Lounge nevű bárban, ahol tömény whiskeyt ivott, kísérőnek pedig sört hozzá. Mondott valamit a pultnál mellette ülő férfinak, mire az felállt, és behúzott neki egyet. Mielőtt Richard visszaüthetett volna, a csapos, akit régről ismert, megkérte, hogy odakint folytassák a dolgot. – Gyere csak! – biztatta Richard a férfit. Miközben az ajtó felé tartottak, megragadta a kabátja zsebébe rejtett vadászkést. Amint kitették a lábukat az utcára, megpördült a tengelye körül, és egyetlen gyors mozdulattal, ahogy a csörgőkígyó támad, alulról felfelé ellenfele torkába döfte a pengét, hogy az egyenesen az agyába hatolt. A férfi holtan terült el a földön. Richard nyugodt léptekkel sétált el. Amikor megérkeztek a rendőrök, és kérdezősködni kezdtek, mindenki azt felelte, hogy nem látott semmit. Egy másik alkalommal Richard részegen hangoskodott az Orchid Bárban Union Cityben. A tagbaszakadt kidobó az utcára tessékelte, amit Richard el is fogadott, csakhogy a férfi menet közben fenéken is billentette, ami viszont azonnal kihozta a sodrából. Mindazonáltal tudta, hogy részegen nem tudja magát rendesen megvédeni, ezért megfogadta, hogy visszatér. A kidobó utánaköpött – ezzel követte el a második hibát. Richard nem szerette a kidobókat. A legtöbb közönséges, agresszív barom volt, márpedig Richard rühellte az agresszív barmokat. Ami azt illeti, előszeretettel irtotta őket. Két nappal később színjózanon visszatért – azzal a feltett szándékkal, hogy megöli a kidobót. Az autójában várta ki, hogy bezárjon a bár, és a férfi kilépjen az ajtón. Richard egy kalapáccsal a kezében szállt ki a kocsijából. Követte a kidobót, aki beült a maga autójába, és elindította a motort. Richard mellé lépett. – Hé, nagyfiú, emlékszel rám? – kérdezte. – Mi a faszomat akarsz? – mordult rá a kidobó. Richard egy szemvillanás alatt meglendítette a kalapácsot, és akkorát vágott a férfi halántékára, hogy betört a koponyája. Újra és újra és újra lesújtott. Mire végzett, a kidobó halott volt, és senki fel nem ismerte volna. Ezúttal Richard köpte le őt, aztán elsétált.

Akármennyit is keresett, Richard gyakran maradt egyetlen vas nélkül, mivel képtelen volt lemondani a szerencsejátékokról, és általában veszített. Ivás közben is hajlamos volt játszani, ami csak tovább fokozta a problémáit... Nem érezte magát boldognak, és nem volt elégedett az iránnyal, amerre az élete tartott. Richard meggyűlölte a világot, és benne szinte mindenkit. Alattomos, ellenséges dzsungelként tekintett a környezetére, ahol nap mint nap szörnyűségek történnek, és ember embernek farkasa. Azt legalább felismerte, hogy az ivás és a szerencsejáték gondot okoz, de fogalma sem volt, mit tehetne ellenük. Azokban a körökben, ahol ő mozgott, mindenki ivott, mindenki játszott, mindenki törtetett, mindenki csalt, hazudott és lopott. Richard senkiben sem bízott: bármilyen apróság elég volt hozzá, hogy gyilkoljon. Nagyon is egyszerűnek látta a helyzetet: vagy öl, vagy megölik. Vagy vadász lesz, vagy

zsákmány.

Josephfel kapcsolatban nyugtalanító hírek kezdtek keringeni. Richard maga is hallott mindenféle pletykákat – azt, hogy öccse rákapott a kábítószerre, sőt azt is, hogy meleg –, és egyre feszültebb lett emiatt. A kábítószerek a szemében a biztos utat jelentették a korai halálhoz. Azt is hallotta, hogy Joseph az Another Way nevű melegbárba jár Guttenbergbe, New Jerseybe. Ez meg hogyan lehetséges? – kérdezte magától. Jó párszor látta az öccsét lányok társaságában. Nyugtalanította a gondolat, hogy Joseph meleg – buzi – lehet. Úgy döntött, nem is hiszi el, amíg a saját szemével nem látja, ezért egy péntek este maga is elment a bárba. A helyet férfiak és fiúk töltötték meg, akik nyíltan mutatták ki vonzalmukat egymás iránt. Ott volt Joseph is, aki éppen egy női ruhát viselő férfival csókolózott. Richard azonnal elvörösödött a látványtól. Sört rendelt, de üvegből ivott, mert egy ilyen helyen nem szívesen érintette volna a szájához a poharat. Akkoriban, mondta később, még nagyon negatívan tekintettek a homoszexualitásra, és rettenetes zavarban voltam abban a bárban a nyíltan csókolózó meg egymás kezét fogó férfiak között. Lehet, hogy az én hibám, de így volt. Szóval tudom, hogy senki nem tehet a saját szexuális beállítottságáról, de akkor is. Amikor Richard felnézett, az öccse meg a barátja már nem voltak sehol. Hová tűnhettek ilyen hirtelen? Körbepillantott, de sehol sem látta Josephet. Beszélni akart vele, elmondani, hogy rossz úton jár. Bement a mosdóba, és az egyik fülke ajtaja alatt látta, hogy két ember van odabent. Az öccse hangját hallotta. Felfordult a gyomra a gondolatra, hogy mit csinálhatnak. Különös düh támadt benne. Berúgta az elreteszelt ajtót, és megpillantotta az öccsét, szájában a másik férfi farkával – ott zajlott a gyalázat az orra előtt. Joseph döbbenten állt fel. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Richard úgy megütötte, hogy elvesztette az eszméletét, majd ugyanezt tette a transzvesztitával is. Ó, mennyire jólesett volna folytatni a brutalitást, csontokat törni, vért ontani; de ehelyett csak megfordult, és magában tombolva elvágtatott. Sebesült állatként, rettenetes hangulatban vette be magát a Ringside Innbe Hobokenben. Letelepedett a pultnál, és inni kezdett. Megfogadta, hogy itt sosem rúg be, mert ez volt a törzshelye, és félt, hogyha kárt tesz egy másik vendégben – esetleg meg is öl valakit –, nem jöhet vissza többé, ahogy az számos másik kocsmában megtörtént már. A Ringside Inn tulajdonosa egy kötekedő, mogorva nő volt – ocsmány, mint a bűn, mondja Richard. Sylviának hívták, és leginkább egy csimpánzra emlékeztetett, akit párszor képen vágtak egy faággal. Az egyik szeme nagyobbra nőtt, mint a másik, az orra pedig lapos volt, mint egy palacsinta. Az arcát hidrogénezett szőke haj drótszerű, kusza fürtjei keretezték. Sylvia kedvelte Richardot, egyrészt mert jóképűnek találta, másrészt mert nagy tétben biliárdozott a bárban, amivel új vendégeket vonzott. Az egész keleti partról jöttek férfiak – sőt még néhány nő is –, hogy játsszanak vele, néha golyónként akár kétszáz dolláros tétben is. Richard nem akart éppen itt bajba kerülni, úgyhogy gyorsan elment, és hamarosan Manhattanben kötött ki a West Side-on, ahol megölt egy embert, amiért túl arrogánsán kért tőle tüzet. A melegbárban történt incidens után Richard és Joseph évekig nem beszélt egymással.

Richardot üldözte a balszerencse. A legtöbb biliárdmeccset elvesztette, mint ahogyan a legkülönfélébb fogadásokat is: akár futball-, akár baseballmeccsre tett fel pénzt, akár arra, hogy

melyik csótány fog először felmászni a falra Sylvia bárjában. Mindeközben csak ivott és ivott. Dühében megint egyre sűrűbben fordult meg a West Side-on, ahol azzal vezette le az egész világ iránt érzett gyűlöletét, hogy újabb embereket ölt meg. Amikor nemrég megkérdezték tőle, vajon hány áldozata lehetett összesen Manhattanben, rezzenéstelen arccal felelt: Ha meg akarja számolni, mind a két keze összes ujjára ötször lesz szüksége. Esküszöm, elég volt, hogy valaki ferde szemmel nézzen rám, én megöltem, mondta. A New York-i rendőrök továbbra sem strapálták magukat, hogy kinyomozzák, ki követi el a gyilkosságokat a West Side Highway öreg, rozsdásodó, zajos traverzei alatt. Mivel Richard mindig sötétben ölt – hol különböző kaliberű pisztolyokkal, hol husánggal vagy baseballütővel, hol téglával, késsel, kötéllel vagy jégcsákánnyal –, a rendőrségben fel sem merült, hogy egyetlen tettest kell keresniük, vagy hogy a Jersey City-i Richard Kuklinski úgy járja a West Side-ot, mintha a saját személyes dzsungele lenne, ahol szabadon választhatja ki a zsákmányát az arra járó emberek közül. Természetesen szántszándékkal alkalmazott olyan sok különböző módszert a gyilkosságokhoz, hogy ezzel is megzavarja és tévútra vezesse a rendőrséget. Biztos volt benne, hogy nem bukkannak a nyomára. Holtbiztos. Belső démonaitól és a lelkében egyre hevesebben tomboló pszichózistól hajtva lassan a padlóra került. Folyamatosan abban reménykedett, hogy valamivel nagyot szakíthat, talán egy jól jövedelmező bérgyilkossággal vagy kamionrablással, de csak nem jöttek az ajánlatok. Carmine Genovesét megölték. Valaki fejbe lőtte, miközben a saját konyhájában főzött. Újabb megoldatlan maffiagyilkosság lett az ügyből, de Richardnak semmi köze nem volt hozzá. Kedvelte Carminét, már amennyire bárki iránt is képes volt érzelmeket táplálni. A temetésére persze nem ment el. Tudta, hogy a rendőrök rajta tartják a szemüket a gyászolókon, úgyhogy inkább távol maradt. Úgy tűnt, az élet nem sok jót tartogat Richard számára... Egy Tony Pro nevű barátja, a kamionsofőr-szakszervezet egyik helyi vezetője, jól fizető állást szerzett neki a Swiftline Trucking Companynál North Bergenben. Tisztességes fizetést kapott, ráadásul a munka sem volt megterhelő, Richard ennek ellenére nem szerette. Ami azt illeti, egyenesen gyűlölte. Becsületesen dolgozott, pedig éppen ezt akarta mindig is elkerülni. Ő bűnöző volt, nagymenő bérgyilkos. Hogy a picsába kerülhetett ide? Azért megadóan dolgozott tovább, és nyitva tartotta a szemét, mikor lophat el egy értékesebb rakományt – tévéket, farmernadrágokat, bármit, amit gyorsan eladhat, és pénzzé tehet, hogy aztán a bevételét gyorsan el is veszíthesse különféle szerencsejátékokon. Úgy tervezte, a hétköznapi munkáját arra használja fel, hogy kifosztani érdemes kamionokat keressen magának. 1961 tavasza volt ekkor. Richard betöltötte a huszonhatot, és az élete semerre sem haladt. Saját számításai szerint addig több mint hatvanöt embert ölt meg. Aztán egyszer csak találkozott Barbara Pedricivel, és hirtelen minden megváltozott. Hirtelen egészen más lett körülötte a világ.

Második rész Barbara

15 Bambi és a Jeges Barbara Pedrici magas, telt idomú, fekete hajú, mogyoróbarna szemű, csinos orrú tizennyolc éves olasz-amerikai lány volt. 178 centi magasra nőtt, jól érezte magát a bőrében, és sütött róla a gazdagság meg a magabiztosság. Barbara apjának családja az észak-olaszországi Velencéből költözött New Jerseybe, anyja felmenői pedig Nápoly csodálatos kikötővárosából származtak el. A lány nemrég érettségizett, és egyelőre nemigen tudta, mit kezdjen magával. Eljátszott a gondolattal, hogy főiskolára megy, és művészeti pályát választ, de az anyja szerint az csak időpocsékolás lett volna. Ő azt akarta, hogy Barbara keressen egy jó állást, aztán meg egy jó férjet, és szüljön gyerekeket. Még egy autót is felajánlott a lánynak, ha nem megy főiskolára. Barbara visszautasította. A lány nem jött ki valami jól az anyjával. Egyetlen gyerek volt; a szülei kétéves korában elváltak. Anyai nagymamája, Carmella, meg az ő húga, Sadie nevelte fel. Ok ketten lesték Barbara minden kívánságát, és megadtak neki bármit, csak kérnie kellett. Alaposan el is kényeztették a lányt, aki már kiskorában megtanulta, hogy ha akar valamit, az egy szempillantás alatt az övé lesz. Soha semmit nem tagadtak meg tőle. Barbara anyja, Genevieve rideg, mogorva nő volt, igazi földhözragadt típus. Ritkán mosolygott, és nemigen mutatta ki a szeretetét. Varrónőként dolgozott egy North Bergen-i gyárban, és néha úgy tűnt, sem időt, sem egyetlen kedves szót nem akar a lányára vesztegetni. Talán soha nem is akart gyereket, és számára Barbara csak egy kellemetlenség volt, ami az életben kijutott neki. A nagymamájával és Sadie nénikéjével viszont igen bensőséges volt Barbara viszonya. Sadie a szívbetegsége miatt nem dolgozhatott, így egész életét arra tette fel, hogy a lány boldog legyen, soha semmiben ne szenvedjen hiányt, és minden kívánsága teljesüljön. Mindkét nő melegszívű és ragaszkodó volt, Genevieve viszont hűvös és távolságtartó... mintha ott sem lett volna. A száraz humorú Barbara népszerű volt, és szerette a társaságot. Imádta a zenét, a bevásárlást meg a mozizást a barátnőivel. Bura alatt nőtt fel, soha nem járt Newjerseyn kívül (csak amikor meglátogatta az apját Floridában), és semmit sem tudott arról a világról, amiben Richard Kuklinski élt. Azon az őszön Barbara elkísérte Lucille nevű barátnőjét, aki épp a Swiftline Trucking Companynál meghirdetett titkárnői állásra jelentkezett. Éppen az előcsarnokban várt, amikor a cég tulajdonosa, Sol Goldfarb megpillantotta, és odalépett hozzá. – Maga éppen olyan, mint a lányom – szólt. – Tényleg? – csodálkozott Barbara, és beszélgetésbe elegyedett a férfival, aki elmesélte neki, hogy a lánya süketnéma. – Ó, annyira sajnálom! – mondta. Goldfarb behívta az irodájába. Magas, sötét hajú és szemű, mindig jól öltözött férfi volt. Keményen dolgozott, jól vezette a céget, és sok pénzt keresett. Annyira magával ragadta Barbarának a lányához való hasonlósága, hogy azonnal felajánlott neki egy állást a könyvelésen, amit a lány el is fogadott. Bár semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett, gyorsan tanult. Magas volt az IQjja, és könnyedén elsajátított mindent, amit csak kellett. Már az iskolában is erőlködés nélkül szerzett jó jegyeket. Ez volt az első komoly állása. Élvezte, hogy pénzt keres, hogy dolgozó nő lett belőle egy felnőtt minden felelősségével és függetlenségével. Barbara a cég italautomatájánál találkozott először Richard Kuklinskival. Köszöntek, egymásra mosolyogtak, és visszamentek dolgozni. Legközelebb az egyik rakodóállásnál futottak össze, váltottak

néhány szót az időjárásról, de semmi más nem történt. Goldfarb látta, hogy szóba elegyednek, és nem tetszett neki a dolog. – Figyelj – mondta Barbarának. – Te egy kedves, ártatlan lány vagy. Ne szűrd össze a levet azzal az emberrel! Semmirekellő alak, ráadásul nős és gyerekei is vannak. – O, eszemben sincs – felelte riadtan a lány. – Csak az időjárásról beszélgettünk. – Oké, a lényeg, hogy tartsd távol magad tőle! – Persze... úgy lesz, oké – mondta Barbara, akit kicsit váratlanul ért a figyelmeztetés. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy bármi közük lehetne egymáshoz. A dolog nyilván ennyiben is maradt volna, ha Goldfarb nem foglalkozik vele tovább, ő azonban behívta Richardot az irodájába. – Figyeljen, Kuklinski, nem akarom, hogy azt a könyvelőt kerülgesse. Világos? – Bocsánat, de nem tudom, mire gondol – felelte Richard. – Barbarára. Tartsa magát távol tőle! A kérés Richardot is meglepetésként érte. Eszébe sem jutott, hogy próbálkozzon Barbaránál, nem volt az esete. Ami azt illeti, soha nem is ismert hozzá hasonló, jó családból származó, rendes lányt. Azért hű maradt önmagához, és dacosan vágott vissza. – Maga is tudja, hogy ez egy szabad ország. Azzal beszélgetek, akivel csak akarok. – Ha még egyszer meglátom, hogy szóba áll vele, kirúgom – jelentette ki Goldfarb. Richard úgy érezte magát, mint akit felpofoztak. – Fogja a kibaszott állását, és dugja fel az öntelt seggébe! – kiáltotta elvörösödve, és csettintett a szája bal sarkával. – Tűnjön el innen! – szólt Goldfarb, és felállt. Ha tudta volna, hogy egy közveszélyes pszichopatával beszél, biztosan nem üt meg ilyen agresszív hangot. Richard ennél kevesebbért is ölt már. – Maga tartozik nekem – mondta Richard. – Jöjjön vissza később, és megkapja a pénzét. Na, kopjon le! Richard hosszan rámeredt. – Visszajövök – mondta, és elment. Még aznap este meg akarta ölni Goldfarbot. Úgy tervezte, követi hazáig, és agyonveri a saját ajtaja előtt. Mégis ki a kurva istennek képzeli magát? Senki sem beszélhet így Richard Kuklinskival. Goldfarb aláírta a saját halálos ítéletét. Négy órakor Richard visszatért a pénzéért. Miközben a csekkre várt, Barbara lépett ki az egyik irodából, hogy vegyen magának egy kólát az automatából. A férfi elmondta neki, hogy kirúgták, mert beszélgetett vele. – Micsoda? – csodálkozott Barbara. El sem akarta hinni, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. – Azért rúgtak ki, mert veled beszélgettem – ismételte Richard. A nő borzasztóan érezte magát. Ez a szegény ember nem tett semmi rosszat, még csak nem is célzott rá, hogy el akarná vinni valahova. – Annyira sajnálom – mondta. – Megyek, és most rögtön beszélek vele. Visszaszerzem az állásodat. Fel vagyok háborodva! – Semmi gond... Felejtsd el! Amúgy sem szerettem itt dolgozni. – Jaj, olyan szörnyen érzem magam. – Ne is törődj vele! – Azt mondja, nagyon hasonlítok a lányára. Biztosan ez a baja. – A pokolba vele! Disznó. – Megiszunk később egy kávét? – kérdezte Barbara. Kedves akart lenni Richardhoz, hiszen mégiscsak miatta vesztette el az állását és vele együtt a megélhetését. – Persze, igen. Jó lenne – felelte a férfi.

– Gyere vissza ötkor! Odakint találkozunk, jó? – Jó – bólintott Richard. Tetszett neki, hogy Barbara kiállt mellette, és nem bánta, ha az épület előtt találkoznak. Nemsokára megkapta a csekkjét, és elment. Ha Barbara tudta volna, hogy Richard igazi báránybőrbe bújt farkas, biztosan menekülőre fogja, és szóba sem áll a férfival. Így viszont munka után megfésülködött, feltett egy kis sminket, és kiment Richardhoz a Swiftline Trucking Company elé. Életem legnagyobb tévedése volt, vallotta be Barbara sok évvel később, még mindig hitetlenkedve rázva a fejét. Menekülőre kellett volna fognom, ehelyett a karjaiba sétáltam, mint bárány a vágóhídra. Richard magas, kivételesen jóképű, félénk és tisztelettudó férfinak tűnt, de Barbara nem ezt a típust kedvelte, és nagy volt köztük a korkülönbség is. Azért megittak egy kávét azon a szeles őszi napon, és kellemesen elbeszélgettek. Richard kinyitotta az ajtókat a lány előtt, tökéletes úriemberként viselkedett, és már-már zavarba ejtően túlzásba vitte az udvariasságot. Barbara tévesen azt gondolta, hogy uralkodni tud a férfi felett, és ez nem tetszett neki. Az erős, domináns férfiakat szerette, akik a kezükbe veszik az irányítást. Történt, ahogy történt, a kávé után Richard gondoskodott róla, hogy Barbara rendben hazajusson. Ragaszkodott hozzá, hogy elkíséri. Nemsokára megérkeztek a lány otthonához, amin anyjával és nagyanyjával osztozott. Sadie néni időközben elköltözött, és a férjével, Harryvel lakott a közelben. Mielőtt elváltak, Richard megkérdezte Barbarát, elmenne-e vele moziba. – Persze, miért ne – felelte a lány. Ártatlanul, tágra nyílt szemmel állt, mint egy őzsuta a száguldva közeledő autó reflektorának fényében. Csakhogy az az autó a pokolból jött, és maga az ördög vezette.

16 Tulajdon Még azon a héten szombat este Richard megjelent Carmella nagyi házánál. Félénk volt, és kissé zavart, amikor Barbara édesanyjával és nagymamájával találkozott. Kedvesnek találták, de úgy gondolták, túl öreg a lányhoz, ráadásul nem is volt olasz. A fiatalok egy North Bergen-i moziba mentek, és megnézték a Godzillát meg néhány rajzfilmet, köztük egyet Casperről, a barátságos szellemről. A mozi után pizzázni mentek, ültek és beszélgettek. Barbara még mindig kínosan érezte magát, amiért Richard miatta veszítette el az állását. – Ne is törődj vele – mondta a férfi, és komolyan is gondolta. Richardot lenyűgözte Barbara. Tökéletes úrinőnek tartotta, elegáns volt, udvarias, szellemes. Rendszeresen megnevettette tréfás megjegyzéseivel. Barbarának megfordult a fejében, hogy mi lenne, ha szerelmi viszonyt kezdene Richarddal. Vonzónak találta a férfit, kedves mosolya volt és lebilincselő, mézszínű szeme. Csakhogy nem feledkezhetett meg a feleségéről meg a gyerekeiről... ráadásul a korkülönbség is túl nagy volt köztük. Richard elmondta, hogy a házassága romokban hever, alig-alig találkozik a feleségével meg a fiaival, és válni készül. Mindez voltaképpen igaz is volt, Barbara pedig hitt neki. Miért is ne tette volna? Richardnak semmi oka nem lett volna hazudni. Aztán meg a hazugságok és a csalárdság eddig nem képezték az élete részét, idegenek voltak a számára. Amikor kiléptek a pizzériából, a férfi kinyitotta az ajtót Barbara előtt, aztán ugyanígy tett a kocsijánál, egy öreg Chevynél is. Még ahhoz is túl félénk volt, hogy egy jóéjtpuszival próbálkozzon búcsúzáskor Carmella nagyiék előtt. Barbara megköszönte a kellemes estét, és bement a házba. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy találkozik-e még valaha Richarddal. Ahogy a férfi hazafelé tartott Jersey Citybe, nem tudott másra gondolni, csak Barbarára. A mosolyára, a gyönyörű szemére, a sötét hajára és a halvány bőrére. Olyan volt, mintha valaki elvarázsolta volna, mintha Ámor különösen hegyes nyílvesszővel lőtte volna meg. Mostanáig Richard csak „éjjeli pillangókat” ismert. Laza erkölcsű nőket, kurvákat és lotyókat, ahogy ő gondolt rájuk. Sok olyan házasságban élő nővel is találkozott, akik úgy keféltek, mint a tüzelő nyulak, ahányszor csak a férjük távol volt, meséli. Richard minden nőt – legfőképpen az anyját – kurvának tekintett. Sosem bocsátotta meg Annának, hogy fényes nappal összefeküdt a háromgyerekes, ápolatlan szomszéddal. A kép, ahogy anyja széttette csupasz lábait, és talpa a mennyezet felé mutatott, beleégett különös elméjébe. Csakhogy Barbara teljesen más volt: jó, ártatlan és tiszta, akár a frissen hullott hó. Elhatározta, hogy megszerzi magának. A csillagokat is lehozza neki az égről, ha kell. De hogyan? – tette fel magának a kérdést. Hogyan érhetné el, hogy belehabarodjon? Nem sok mindent tudott felajánlani neki. Igazi dilemma volt ez. Nagyon akarta, hogy a lány az övé legyen, hogy birtokolni tudja. De hogyan? Aznap este, amikor Barbara belépett a házba, az anyja azonnal kritizálni kezdte Richardot: túl idősnek találta a lányhoz, ráadásul Jersey Cityben élt, valami nem stimmelt körülötte, és nem is volt olasz. Ez számított a legnagyobb bűnnek mind közül. Carmella nagyinak nem akadt hozzáfűznivalója. Ha Barbarának tetszett a fiú, hát neki nem volt ellenvetése. Sadie néni viszont helyette is beszélt. Azt mondta, felfogad egy magánnyomozót, hogy nézzen utána Richard Kuklinskinak.

Szokatlanul hideg őszi vasárnap reggel volt. Barbara szeretett sokáig aludni vasárnaponként. Még a lóbőrt húzta, amikor édesanyja türelmetlenül megrázta a vállát. – Itt van az a férfi, akivel elmentél tegnap este – szólt, és érezhetően nem repesett a gondolattól. – Itt? Hol? – Odalent. – Richard? – Igen. Barbara döbbenten kászálódott ki az ágyból, majd gyorsan megmosakodott, és lement a földszintre. Richardot a nappaliban ülve találta. Amint meglátta a lányt, felugrott. Bal kezében virágcsokrot, jobbjában pedig plüssjátékot tartott: Casper volt az, a barátságos szellem. Barbara szóhoz sem jutott, csak tátott szájjal, kissé meghatottan állt. Soha senki nem volt még ilyen figyelmes hozzá. Nem tudta hová tenni a dolgot. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek – mondta a férfi. – Nem akartam... – Semmi baj. Nagyon lovagias vagy – felelte Barbara, és udvarias mosollyal átvette a rózsát meg Caspert. Richard soha életében nem udvarolt senkinek. Fogalma sem volt, hogyan kell az ilyesmit csinálni, mi számít helyénvalónak, és mi nem. Barbara kávéval kínálta, a rózsákat pedig egy vázába tette. Ez is újdonság volt a számára – soha egyetlen fiútól sem kapott rózsát. Genevieve nehezen barátkozott meg a gondolattal, hogy ez a bűnözőkkel teli, rettenetes Jersey Cityből származó lengyel szemet vetett a lányára. Barbara rendes lány, még szűz... Hogy képzeli ez az ember, hogy beállít vasárnap korán reggel egy csokor virággal, szerelemtől bódultan? A nő szentül hitte, hogy egy ilyen idősebb férfi csakis egyetlen dologra vágyhat: szexre. Márpedig az ő lányától azt biztosan nem fogja megkapni. El lehet felejteni. Genevieve hűvösen és közönyösen bánt Richarddal, Barbara pedig tudta, hogy az lesz a legjobb, ha minél messzebb viszi a férfit az anyjától, méghozzá azonnal. Lezuhanyozott, felöltözött, aztán elindultak. Jersey Citybe mentek a Journal Square-re, ahol barátságos boltok és gyönyörű art deco moziépületek sorakoztak az út mentén. Beültek ebédelni a Guido s nevű olasz étterembe, aztán fel-alá sétálgattak a széles utcán, kirakatokat nézegettek és beszélgettek. Richard egészen közel érezte magát Barbarához, olyan volt, mintha régóta ismernék egymást. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból megbízott a lányban. Aznap még a szexről is elbeszélgettek, és Barbara büszkén mesélte el, hogy még szűz. Richard ettől teljesen elhűlt. Hogyan lehet egy ilyen vonzó, szexi és kívánatos lány szűz? Ezzel nem tudott mit kezdeni, és meg is mondta Barbarának. – Hát márpedig én szűz vagyok – állította váltig a lány. Nem örült neki, hogy Richard kételkedik a szavában. Valójában azért a férfi hitt neki, és csak még inkább meg akarta szerezni magának. Most már végképp biztos volt benne, hogy Barbara igazi, rendes lány – olyasvalaki, akiben megbízhat. Megnéztek még egy filmet – Otto Preminger Exodusát, aztán Richard hazavitte Barbarát. Ezúttal megpróbálkozott egy búcsúcsókkal, de a lány nem engedte. Be sem hívta; igyekezett minél távolabb tartani a férfit az anyjától.

Másnap, amikor Barbara kilépett a munkahelyéről, Richard újabb virágcsokorral a kezében várta odakint. A lányt váratlanul érte a dolog, és kicsit kellemetlenül érezte magát. Nem beszéltek meg semmit előre, Richard pedig ott állt, és ragaszkodott hozzá, hogy hazavigye. Ő pedig kénytelen volt beszállni a kocsijába, hiszen végső soron a férfi csak rendes volt vele. Hogyan utasíthatta volna vissza? Úgy

volt, hogy Barbara egy barátnőjével a lemezboltba, megy aznap este, de azt most el kellett halasztani. Ha eszemnél lettem volna, észreveszem a baljós jeleket, mondta nemrég Barbara. Ott és akkor véget kellett volna vetnem az egésznek. Csakhogy azelőtt nem ismertem senkit, aki Richardhoz lett volna fogható. Olyan... figyelmesnek találtam, és nem volt viszonyítási alapom. Barbara Richarddal ment el hát a North Bergen-i lemezboltba, és a férfi ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a lemezeket, amiket kinézett magának. Barbara próbált fizetni, de Richard nem engedte. – Hagyd csak, majd én... Szeretném – mondta. Amikor a házhoz értek, Carmella nagyi észrevette Richardot, és behívta vacsorára. Barbara kénytelen volt beleegyezni, hiába érezte úgy, hogy a férfi jelenléte teher már a számára. Genevieve egész nap dolgozott, és amúgy sem izgatta a főzés, Carmella nagyi viszont egészen kitűnő szakács volt. Aznap este parmezános padlizsánt készített, amiben igazán nincs semmi különleges, Richard mégis áradozott róla, hogy milyen finom. Genevieve nem repesett, amiért a férfi velük vacsorázott; tudta, mit akar, de azért elviselte a jelenlétét, és tulajdonképpen egészen kedves volt hozzá. A vacsora és a Carmella nagyi által készített édességek után leültek a nappaliban, és együtt nézték meg a Sid Caesar Show-t. Genevieve kivételével mindenki hangosan nevetett. Különös módon Richard minden szégyenlőssége ellenére felengedett, és otthon érezte magát. Soha életében nem találkozott olyan családdal, amelyik nem volt súlyosan működésképtelen, és csodálta Barbara otthonának melegségét. Magának is ilyet akart. Bármit megtett volna, hogy része legyen benne. Eldöntötte, semmi sem tarthatja vissza attól, hogy megszerezze Barbarát – hogy családot alapítson vele. Úgy tekintett a nőre, mint egy értékes eszközre céljai eléréséhez; biztos volt benne, hogy olyasmit tud megmutatni neki az életből, amit azelőtt nem ismert. Abban sem kételkedett, hogy képes lesz kimutatni a szereinkét, ha a lány az övé lesz. Nem az intelligens, független nőt látta benne, hanem a potenciális tulajdontárgyat, a megszerezni, birtokolni és irányítani való holmit, amit a kandalló fölé akaszthat; egy értékes trófeát, amit mindenki megcsodálhat. Richard kívülről tökéletes úriembernek tűnt, halk szavú és végtelenül udvarias volt – belül azonban egy vulkán fortyogott. Egyetlen célja volt, hogy bármi áron Barbara Pedrici tulajdonosa legyen. Lindát, a feleségét, el is felejtette. Ő már csak a múltat jelentette.

Nap mint nap, amikor Barbara végzett a munkával, Richard várt rá. A lány gyorsan megszokta a jelenlétét, és kezdett megbarátkozni vele; nem mondta, hogy más tervei vannak, nem mondta, hogy el akar menni vásárolni a barátaival, nem mondta, hogy inkább a csajokkal szeretne beszélgetni és szórakozni. Nem akarta megbántani a férfit. Persze Richard esélyt sem adott, hogy tiltakozzon. Egyszerűen csak megjelent azzal a kedves arcával, tüzes mandulavágású szemével, félénk mosolyával, udvarias szavaival. Hogyan is mondhatott volna neki nemet? Hogyan is állhatott volna ellen? Ami azt illeti, kezdett neki tetszeni Richard osztatlan figyelme. Végül is egy jóképű férfiról volt szó, aki nyilvánvalóan megőrült érte, és ez tulajdonképpen hízelgett neki. A figyelmességek és a rajongás kellemesen simogatta az egoját: egyik barátnőjére sem várt ilyen csinos, idősebb fickó, hogy kinyissa előttük az ajtókat, udvariasan szóljon hozzájuk, és igazi úriemberként a kedvükben járjon. Barbara apránként megkedvelte Richardot. A csábítás kezdte meghozni az eredményét. Most már engedte, hogy a férfi megcsókolja, sőt viszonozta is a csókot... szenvedélyesen. Más azonban nem történt. Nem volt hajlandó lefeküdni Richarddal. Édesanyja az évek során újra meg újra figyelmeztette, hogy nem feküdhet le senkivel az esküvő előtt. Ez kiskora óta beivódott Barbara agyába.

Csakhogy minél inkább ellenállt Richard szenvedélyes könyörgésének, a férfi annál jobban akarta őt. Muszáj volt megszereznie magának. Elkezdte ugratni Barbarát a szüzességével, azt mondta, biztosan azért nem akar lefeküdni vele, mert akkor kiderülne, hogy valójában mással is volt már, és eddig csak rejtegette az igazságot. Először csak tréfásan célozgatott, és játszadozott a lánnyal, de amikor az továbbra sem adta be a derekát, egyre határozottabban követelte, hogy bizonyítsa be, amivel kérkedik. Barbara, ez a természeténél fogva önálló, erős akaratú nő végül engedett Richard esdeklésének, leginkább azért, hogy elhallgattassa végre, és bebizonyítsa neki, hogy igazat mondott a szüzességével kapcsolatban. Először egy Jersey City-i motelben kerültek intim kapcsolatba egymással, és Barbara nem találta éppen kellemesnek az élményt. Ami azt illeti, fájt. Richard azonban eljutott a Mount Everest csúcsára, és a kiserkenő vér bebizonyította, hogy a lány valóban szűz volt. Richard ettől csak még többet akart. Azelőtt egyetlen szűzzel sem akadt dolga, és most már végképp semmi nem tántoríthatta el tőle, hogy végleg megszerezze magának. Elhatározta, hogy feleségül veszi Barbarát.

17 Sadie néni Ha valakit, hát leginkább Sadie nénit lehetett Barbara anyjának tekinteni. Genevieve hűvös volt és távolságtartó, nem érdekelte a többi ember. Munkába járt, hazament, evett, tévét nézett, aztán lefeküdt aludni. Ebből állt az élete. Sadie néni vele ellentétben melegszívű volt és barátságos, imádta a társaságot és a filmeket, az operáért pedig egyenesen rajongott. A dél-olaszokra jellemző, bőven áradó szeretetteljesség légköre vette körül. Jó nápolyi módjára kellőképpen ravasz is volt. Ha Barbara, akit inkább a lányának tekintett, mint az unokahúgának, ezzel a lengyel férfival akart összeállni, hát ő nem bánta, viszont sokkal többet akart tudni róla – kicsoda, honnan jött, milyen a családja. Ahányszor csak a családra terelődött a beszélgetés, Richard elcsendesedett, és témát váltott. Sadie kíváncsi volt rá, miért, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, utánajár a dolognak. Sadie bátyja, Armond, aki félállásban rendőr volt a Cliffside Parkban, segített keríteni egy magánnyomozót, aki megfelelő díjazás ellenében elment Jersey Citybe meg Hobokenbe, hogy szaglásszon kicsit, és Richard Kuklinski után kérdezősködjön. Hamarosan meg is tudta, hogy a férfi bűnöző, jó pár embernek ártott, kamionokat rabolt ki, egy szemvillanás alatt képes kijönni a sodrából, gondjai vannak az itallal és a szerencsejátékokkal, ráadásul a szervezett bűnözéssel is kapcsolatban áll. A nyomozó még arról is hallott pletykálni, hogy Richard hirtelen támadt kocsmai verekedések során, sőt akár pénzért több embert is megölt. Mamma mia! A férfi nem szerepelt a rendőrségi nyilvántartásban, de veszélyes alak hírében állt: erőszakra hajlamos bunkó volt, aki pisztolyt és kést hordott magánál. Armond minden információt továbbított Sadie-nek, aki kellőképpen meghökkent, és azonnal utasította a bátyját, hogy beszéljen Richarddal. Elhatározta, hogy mindenáron véget vet ennek a kapcsolatnak, mielőtt még sokkal komolyabbra fordulna. Armond egy Jersey City-i bárban talált rá Richardra, és félrevonta, mondván, beszélni szeretne vele. – Persze – szólt Richard. Aggasztónak találta, hogy a férfi egészen idáig eljött utána. – Miről van szó? – Barbaráról – kezdte Armond. – Rendes lány... – Igen, tudom. Ezért kedvelem annyira – felelte Richard. – Nézd, mindent kiderítettem rólad. Tudom, ki vagy. Én és a családom azt szeretnénk, ha távol tartanád magadat Barbarától. – Tényleg? – Richard keskeny vonallá préselte a száját, és összehúzta a szemét. – Igen, tényleg – keménykedett Armond. – Most fenyegetsz engem? Fenyegetsz engem, Armond? – Csak annyit mondtam, hogy hagyd békén Barbarát. Rendes lány. – Tisztességesek a szándékaim. – Feleséged van és két fiad... Hol van itt a tisztesség? – Elválok. – Nem vagy neki való. – Ki mondta? – En. Én mondom. A családom azt szeretné, ha nem keresnéd többé Barbarát. Világos? – Hát nem mondhatnám. – Nem járnál jól.

– Te fenyegetsz engem. Nézd, Armond, ha mindenáron hadakozni akarsz emiatt, nem gond, de itt és most barátilag megsúgom neked, hogy csak az egyikünk fog életben maradni, és az, jól figyelj, nem te leszel. Erre mérget vehetsz. – Richard megvárta, amíg leülepednek a szavai. Armond nem tűnt túlságosan keménynek. Magas volt, sovány, de nem erős. Viszont harcolt a második világháborúban, rengeteg kitüntetést kapott, amiért japán katonákat ölt meg, és ő is hordott magánál pisztolyt. Most is nála volt a szolgálati fegyvere, egy négyhüvelykes csövű 38-as revolver. Richard zsebeiben két pisztoly lapult. A két férfi egymásra meredt. – Az unokahúgom rendes lány – jelentette ki ismét meggyőződéssel Armond. – Hát nem érted? Ha Armond nem Barbara nagybátyja lett volna, Richard talán kiviszi a bárból, a helyszínen agyonlövi, aztán pedig eltünteti a holttestet. – Mint említettem – szólt ehelyett –, a szándékaim Barbarával szemben tisztességesek. Ezt add át a családnak! Üzenem, hogy el fogok válni. Mondd meg nekik, hogy szeretem Barbarát, és soha nem lennék képes bántani. Ezt mondd meg nekik... Rendben? – Úgy lesz – bólintott Armond. Látta az elszántságot Richard arcán, úgyhogy visszament Sadie-hez, és átadta neki az üzenetet. – Beszélek Barbarával – mondta Sadie, majd leültette a lányt, és beszámolt neki mindarról, amit megtudott. Barbarát nem zavarta a dolog különösképpen. Azt mondta, bármit is tett Richard, az már a múlt. – Kedves, aranyos, és igazán jó hozzám – próbálta védeni a védhetetlent. – Nős és gyerekei vannak – mondta Sadie. – Egy gengszter. – Már folyamatban van a válás – vágta rá Barbara. – Es nem gengszter. Amikor találkoztunk, dolgozott. Szorgalmasan dolgozott. Azért rúgták ki, mert szóba állt velem. El tudod te ezt hinni? Csak mert beszélgettünk. – Rengeteg embernek ártott – próbálkozott tovább Sadie. – Biztosan rászolgáltak – jelentette ki Barbara. Fogalma sem volt róla, mi mindent tett Richard, és hogy egy többszörös gyilkossal akadt dolga. – Barbara – mondta Sadie. – Szeretlek téged. Csak azért mondom el ezeket, mert fontos vagy nekem. Nem hiszem, hogy tudod, mibe keveredsz bele. . – Tudom, és én is szeretlek. Hálás vagyok, hogy törődsz velem, és próbálsz vigyázni rám. Csak randizunk, oké? Úgy értem, nem fogunk megszökni, és titokban összeházasodni. Ne aggódj! Kérlek szépen, ne aggódj! – De aggódom. Nem akarom, hogy bántódásod essék. Hidd el nekem, jobbat is kaphatsz ennél az embernél. – Csak randizunk – ismételte Barbara. – Hát jó... de légy óvatos! Ne szeress bele, és főleg ne hagyd, hogy teherbe ejtsen. – Hát persze, hogy nem hagyom – mondta a lány, és melegen megölelte Sadie nénikéjét. – Szeretlek. – Szeretlek – felelte Sadie néni. A zsigereiben érezte, hogy valami nagyon nincs rendjén a hamiskás mosolyú, ravasz tekintetű Richard Kuklinskival Jersey Cityből.

Azon a karácsonyon Barbara úgy döntött, hogy meghívja Richardot a szenteste szokásos családi halvacsorára. Az öt fogásból álló étkezés egész nap tartott, és még az éjszakába is belenyúlt. A karácsony, mint minden olasz-amerikai családban, Barbaráéknál is különleges eseménynek számított. Nagyszerű alkalom volt, hogy nevessenek, énekeljenek, egyenek és együtt legyenek. A lány gyönyörű színes karácsonyi jeleneteket festett az ablakokra vízfestékkel, a nappali közepén pedig hatalmas fa állt.

Barbara úgy érezte, itt a lehetőség, hogy a családja is ráébredjen, milyen kedves, aranyos és udvarias Richard valójában. Amikor elmondta az anyjának, hogy el akarja hívni a férfit az ünnepekre, Genevieve nem örült, de vonakodva beleegyezett a dologba, mint ahogy a család többi tagja is. Ha Barbara ezt akarja, hát legyen így. Tudták, hogy ha nem teljesül a kívánsága, végig savanyú képet fog vágni, és mindenkivel tudatja, mennyire elégedetlen. Richardot váratlanul érte, amikor Barbara elmondta neki, hogy szeretné, ha a családjával töltené a karácsonyt. Jólesett neki a nagylelkű meghívás, örömmel el is fogadta, és alig várta az ünnepet. Tisztában volt vele, milyen fontos Barbarának a családja, és tudta, hogy ha meg akarja kapni a lányt, a rokonainak is el kell fogadniuk őt. Ilyen egyszerű ez. Persze ideges volt. Az ő családjában sosem állítottak karácsonyfát, és sosem készítettek különleges ételeket. A karácsony egyáltalán semmit sem jelentett a számára. Általában elment egy gyorsbüfébe vacsorázni, és ez volt minden. Semmi különös. Ez az ünnep valami egészen újnak ígérkezett.

18 Ez a tied, Richard 1961 december 24-én, szenteste, Richard megérkezett Barbara North Bergen-i otthonába. A hidegszívű, könyörtelen gyilkosnak remegett a gyomra. Soha nem járt még ilyen vacsorán, fogalma sem volt, mire számítson, mit tegyen, hogyan viselkedjen, mit várnak tőle. Barbara egész családja megjelent, összesen tizenöt ember. Carmella nagyi napok óta szünet nélkül főzött. Hatalmas, színes ételekkel teli tálak várták, hogy felszolgálják őket. Barbara bemutatta a zavarba ejtően félszeg Richardot minden unokatestvérének, nénikéjének és bácsikájának, akikkel nem találkozott korábban. Ekkor látta először a lány unokatestvérét, Cárit is. – Ő a kedvenc kuzinom – mondta Barbara. Persze ott volt Sadie néni is. Kedvesen bánt Richarddal, de semmi nem tetszett neki a férfi körül – sem a viselt dolgai, sem a származása, sem az, ahová tartott. Mindennek ellenére megfogadta, hogy szépen fog viselkedni vele. Végtére is szenteste volt, a szeretet és a családi összetartozás ünnepe, és ha Barbara Richardot is maga mellett szeretné tudni, hát teljesüljön a kívánsága. Megpróbált jó képet vágni az egészhez, remélve, hogy múló szeszély csupán. Hamarosan kitöltötték az italokat, és egymás után hangzottak el a pohárköszöntők. Ízletes dél-olasz ételek aromája keveredett a karácsonyfából áradó erős fenyőillattal. Richard tudta, hogy nem szabad whiskeyt innia, ezért csak egy pohár fehérbort szopogatott el, nehogy baj legyen. Amikor eljött az ideje, hogy mindenki letelepedjen a Barbara, Carmella nagyi és Sadie néni által szemkápráztatóan megterített hosszú asztalhoz, Richard Barbara mellé ült. A színes előételekkel teli tálakkal kezdték: olajban eltett pirospaprikával, szalámival, prosciuttóval, mindenféle sajtokkal, töltött paprikával, olajbogyóval, articsókával. Utána a szokásos kagylós spagetti, sült naphalfilé, töltött rák, töltött tintahal és grillezett homárfarok következett. Aztán jöttek a gyümölcsök meg a különféle sajtok, majd a töltött articsóka nápolyi módra, hogy segítse az emésztést. Végül persze a sütemények sem maradhattak el. Richard azelőtt sosem látott ehhez fogható olasz házikosztot, és elképedve állapította meg, milyen finom minden. Még ennél is nagyobb hatással volt rá azonban az, ahogy a családtagok kimutatták egymás iránti szeretetüket. Nem okozott nekik gondot megérinteni, megölelni, megcsókolni egymást, miközben szünet nélkül nevetve beszélgettek. Richard olyasmit látott, amiről addig nem is sejtette, hogy létezik: egy összetartó családot, ahol az emberek élvezik egymás társaságát, és nyíltan kimutatják az érzelmeiket. Mire felszolgálták a kávét és a Carmella által készített édességeket – no meg a sambucát és a grappát –, majdnem éjfél lett, és eljött az ajándékosztás ideje. Richard semmit sem hozott magával, nem is tudta, hogy kellett volna. Amikor Sadie néni átnyújtott neki egy elegáns csomagot, és azt mondta, „ez a tied, Richard, boldog karácsonyt!” egészen meghatódott. Szóhoz sem jutott. Ráadásul ezután újabb csomagokat is kapott Barbarától, Carmella nagyitól, sőt még Barbara édesanyjától is. Végül annyira elérzékenyült, hogy könnyek szöktek a szemébe. Így bontotta ki az ajándékokat: egy pulóvert, egy üveg kölnit meg egy csinos bőrdzsekit Barbarától. A férfi elszoruló torokkal próbálta fel a kabátot. Tökéletesen illett rá. Ez volt a legszebb ajándék, amit valaha kapott. – Mindig ilyen? – kérdezte Barbarától. – Mire gondolsz? – mosolygott vissza rá a lány. – Mindenki kedves és jószívű – felelte Richard. – Hát persze, hiszen karácsony van. Ez mindig ilyen.

Richard másnap ajándékokkal megrakva tért vissza Carmella nagyihoz. Egész délelőtt vásárolt, és ügyelt rá, hogy senkit ne felejtsen ki azok közül, akikkel találkozni fog. Boldogan osztotta ki az ajándékokat, és fogadta a hálás szavakat, a puszikat és az öleléseket. Korábban elképzelni sem tudta, hogy léteznek ilyen melegszívű és kedves emberek, akik nem szégyellik kimutatni az érzéseiket. Nemsokára ismét asztalhoz ültek, és az ebéd még kiadósabb volt, mint az előző esti vacsora. Volt olasz előétel, lasagna, parmezános padlizsán, aztán sonka és bárány három különféle krumplival, töltött gomba, rizsgolyó, hatalmas adag saláta, gyümölcsök és édeskömény. Órákig ettek, minden fogás után szünetet tartva. Rengeteg bort is ittak az ebédhez, és egyik pohárköszöntőt mondták a másik után. Nevettek, régi és új vicceket meséltek, köztük nem egy meglehetősen pikánsát. Karácsonyi dalokat is énekeltek. Ezen a karácsonyon Barbara családja befogadta Richardot, aki megnyerte őket a félénkségével, a figyelmes ajándékokkal meg a nyilvánvaló örömmel, amit amiatt érzett, hogy köztük lehetett. Bár nem volt olasz, éppen úgy megszerették, mintha közéjük tartozott volna. Mintha ő is családtag lenne. A férfi legszívesebben mindenkit a keblére ölelt volna erős karjával. Szinte ragyogott, miközben mosolyogva evett. Mióta megszületett, talán most először örült, hogy él. Úgy érezte, hogy itt... szeretik. Annyira meghatódott, hogy kiment a hátsó udvarba, és arcát a kezébe temetve sírt. Barbara így talált rá, aztán átkarolta, szorosan ölelte, és arra gondolt, micsoda nagy gyerek. Bár sejtette volna az igazságot!

Miután vége lett az ünnepeknek, és elkezdődött az új év, Richard és Barbara egyre többet találkozott. A lány most már úgy érezte, megfullad. Richard mindig mindenütt ott volt. Akármerre fordult, előtte állt, rá várt, kinyitotta neki az ajtókat, és osztatlan figyelmét követelte. Elszakította a barátaitól, az pedig végképp szóba sem jöhetett, hogy bárki mással randevúzni menjen. Csapdában találta magát. Nagyon megkedvelte Richardot, de levegőhöz szeretett volna jutni, hogy beülhessen valahová egy üdítőre, vásároljon, vagy egyáltalán beszélgessen a barátnőivel. Elszánta magát, hogy beszél a férfival. Minden joga megvolt a szabadsághoz. Tizenkilenc éves múlt, de semmit nem tehetett egyedül. Folyamatosan azon törte a fejét, mitévő legyen. Sem a barátaitól, sem a családjától nem kért tanácsot. Nem akarta, hogy tudják, mennyire elnyomva érzi magát. Mindeközben Richard úgy döntött, elviszi a lányt hobokeni törzshelyére, Sylvia Ringside Innjébe. Előzőleg sokat mesélt a tulajdonosnőnek Barbaráról, a csodálatos hangulatú karácsonyról, a családnál elköltött lakomáról. Barbara nem volt különösebben odáig a gondolatért, hogy a Ringside Innbe menjen. Nem akart részt venni Richard életének ebben a felében. Azért puszta udvariasságból beleegyezett, hogy elmegy, Richard pedig büszkén mutatta be a vendégeknek és Sylviának. A tulajdonosnő határozottan gorombán és ellenségesen viselkedett vele. Úgy érezte, egyik legjobb vendége a lány miatt maradozik el a helyről. Richard a biliárddal rengeteg embert vonzott, és sok pénzt hozott. Az érzés kölcsönös volt – Barbara úgy érezte, a kocsmáros a legfaragatlanabb, legocsmányabb nő, akivel valaha találkozott, és erről beszélt is Richardnak. – Nem szeretek itt lenni – mondta. – Ez a hely piszkos és büdös. Nem tetszenek az emberek, ez a Sylvia meg még annyira sem. Istenem, milyen arca van! Ha lemegy a bányába, feljön a szén. El akarok menni innen, Richard! Ő az istennek nem értette Barbara idegenkedését és Sylvia gorombaságát. A pár hamarosan távozott. – Soha többé nem akarok idejönni – mondta Barbara. – Igazság szerint azt sem értem,,te mit keresel itt. Jobb vagy te ennél, Richard. – Oké, már látom, hogy nem volt jó ötlet elhozni magammal – bólintott a férfi. Együtt nem fordultak

meg többször a Ringside Innben, hamarosan pedig Richard is teljesen elmaradt.

Pár nappal később Barbara végül összeszedte a bátorságát, és beszámolt Richardnak a gondjairól. Amikor a férfi elé ment a munkahelyére, és ő beszállt az autójába, még mindig nem tudta, hogy egy különösen veszélyes emberrel van dolga, aki pisztolyt és kést hord magánál. Sokáig azonban már nem maradhatott előtte titokban. – Figyelj, beszélnem kell veled – kezdte a lány. – Mondd csak – szólt Richard. Erezte, hogy olyasmit fog hallani, ami nem lesz a szája íze szerint való. – Nézd, én nagyon kedvellek téged. Tudod, hogy így van. De az a helyzet... úgy érzem, csapdába estem. Bármerre fordulok, ott vagy. Egy kis szabadságra vágyom. Találkozni szeretnék a barátaimmal. El akarok velük menni valahová szombat esténként, mint régen. – Kedves, megértő, barátságos hangon fejtegette tovább, milyen fontos neki a függetlenség. Elmagyarázta, hogy fiatal még, és nem akarja ilyen komolyan elkötelezni magát. Talán, tette hozzá, az is lehet, hogy szívesen találkozna más férfiakkal is. Barbara szavai mint a törött üveg sebezték meg Richardot. Fájtak. Vérzett tőlük belül. Miközben a lány beszélt, ő fokozatosan elsápadt, a szája balra torzult. Barbara nem látta, amikor lenyúlt a vádlijához erősített pengeéles vadászkésért. Richard a lány háta mögé emelte fegyvert, miközben mosolyogva hallgatta, ahogy az a szabadságról meg a fiatalságról beszél. Aztán fogta magát, és közvetlenül a bal válla alatt Barbara hátába döfött. – Aú! – kiáltott fel a lány. – Ez meg mi volt? – Aztán megpillantotta a csillogó kést Richard kezében. – Istenem, te megszúrtál... Miért? – Elkerekedett a szeme a döbbenettől, ahogy észrevette a vért. – Hogy miért? Figyelmeztetésképpen – felelte gyomorforgató nyugalommal a férfi. – Az enyém vagy... világos? Egyetlen férfival sem találkozhatsz, érted? Azt teszed, amit mondok neked! – Na de ez... – Ide figyelj, Barbara! Ha én nem kaphatlak meg, akkor senki. Vetted? – Azt te csak hiszed. Mégis kinek képzeled magad? Hogyan szúrhattál meg csak úgy? Milyen ember vagy egyáltalán? Honnan szerezted ezt a kést? – Barbara iszonyatosan megrémült. – Elmondom a családomnak. Fogom magam, és... – Tényleg? – szólt a férfi. Higgadt és jéghideg volt a hangja; olyan távoli és nyers, amilyennek Barbara sosem hallotta azelőtt. – Mit szólnál hozzá, ha megölném az egész családodat? Anyádat, az unokatestvéreidet, még Armond bácsikádat is. Mit szólnál hozzá? – kérdezte. Barbara most már végképp feldühödött, és ordítva kezdte szidni a férfit, mire az elkapta a nyakát, és addig szorongatta, amíg elvesztette az eszméletét. Amikor a lány magához tért, Richard úgy vezette mellette az autót, mintha mi sem történt volna. Nyugodt volt és összeszedett. Mint amikor a mozi felé tartottak. – Vigyél haza – mondta a lány, ügyelve rá, nehogy agresszív legyen. Az agresszió nyilvánvalóan nem vált be. Barbara most már látta, milyen veszélyes Richard. Pszichopatának gondolta, nem bízott benne, és halálosan rettegett. Meg kellett szabadulnia tőle. De hogyan? Amikor hazaértek, a férfi még egyszer figyelmeztette, hogy ha kell, megöl mindenkit, aki közel áll hozzá. – Megértetted? – kérdezte. – Megértettem – felelte Barbara, és a férfi rettenetes szavai körül forogtak a gondolatai. Szédült és hányingere volt, ahogy kiszállt a kocsiból, és lassan besétált a házba. Richard elhajtott.

Aznap Barbara sorsa visszafordíthatatlanul rosszabbra fordult. Az élete innentől rémálmok és borzalmak hosszú sorozatává vált, és senki nem tehetett ellene semmit. A családja sem. A rendőrség sem. De még maga Jézus Krisztus sem.

Richard felháborodott. Hogy képzeli Barbara, hogy nem akar annyit találkozni vele, hogy bezárva érzi magát? Hiszen ő mindig kedves és udvarias volt vele. Mit csinált rosszul? Hogyan szerezhetné vissza magának? Úgy forogtak a gondolatai, akár egy elszabadult körhinta. Szédült, a feje lüktetett. Elhatározta, hogy ha a lány elhagyja, megöli, és Dél-Jerseyben temeti el. Holtában már nem bánthatja meg. Mint mindenre, erre is a gyilkosság volt a válasza. Másnap, amikor Barbara munkába indult, Richard odakint várt rá. Virágokat hozott, meg egy plüssmackót, és csak úgy áradtak belőle a kedves szavak. Elmondta, mennyire sajnálja, amit tett, és hogy túlságosan szerelmes, az a baj. – Barbara – szólt. – Soha nem éreztem még ilyet senki iránt. Beleőrülök a gondolatba, hogy elveszíthetlek. Ne haragudj! – És a fenyegetések? – Nem veszíthetlek el... Nem bírnám ki. Belepusztulnék. Kérlek, oldjuk meg ezt valahogyan! Próbálkozzunk! Szeretlek. Feleségül akarlak venni. – Richard, te már nős vagy, és gyerekeid is vannak. – Elválok. Ígérem. Esküszöm. A szavamat adom. Richard végül csak meggyőzte a fiatal és hiszékeny Barbarát, hogy szép közös jövő áll előttük. Igazság szerint a lány gyerekekre, családra meg szerető, elkötelezett férje vágyott, és tudta, hogy Richardnál senki sem lehet elkötelezettebb. Ha Barbara idősebb és érettebb lett volna, ha többet látott volna a világból, ha tisztábban látta volna saját magát, biztosan megtalálja a módját, hogy ott és akkor véget vessen a kapcsolatnak. Ő azonban szentül hitt benne, hogy Richard képes lenne bántani a szeretteit, ezért engedett a férfi őszintének ható, véget nem érő könyörgésének. Aznap este Richard Carmella nagyi házában vacsorázott. Nagyon megszerette Barbara nagymamájának főztjét, és mindig szívesen evett náluk. Tulajdonképpen kezdte úgy érezni, mintha a lány családja az övé volna. Kiválasztotta őket magának. Barbara anyja lassan elfogadta Richardot, és a férfi mindig otthon érezte magát, amikor csak náluk járt.

Az elkövetkezendő időszakban, ahogy közeledett a tavasz, Barbara ragadós pókhálóban találta magát, ahonnan nem tudott szabadulni. Minél jobban küszködött, annál inkább belegabalyodott. Richard többnyire kedves, ragaszkodó és udvarias volt. Egészen vicceseket tudott mondani, és sokszor jó társaságnak bizonyult. Viszont olykor fenntartások nélkül megütötte a lányt, és sokszor fojtogatta is, miközben azzal fenyegette, hogy megöli – a szeretteivel együtt. Jobb, ha engem bánt, mint valaki mást a családomból, mondta magának Barbara. Úgy meséli, egyszer elment a rendőrségre is, ahol megtudta, hogy ha Richardot le is tartóztatják, amiért megverte, biztosan hamar kiengedik a börtönből, ő pedig szentül hitte, hogy akkor biztosan megöli. Tudta, hogy a férfi nemcsak kést, hanem pisztolyt is tart magánál.

Barbarában újra és újra felmerült, hogy mindent elmond Armond bácsinak, Carmella nagyi bátyjának, aki rendőrfőnök volt North Bergenben. Viszont nem kételkedett benne, hogy ha beszámolna neki a történtekről, Armond azonnal kérdőre vonná Richardot, az pedig garantáltan megölné, és elásná valahová mindkettejüket. A férfi ezt minden kertelés nélkül közölte is vele. Barbara hitt neki. Tartotta hát a száját, és tűrte a veréseket, amelyek egyre hevesebbek lettek. A lány lassan rájött, hogy Richardtól a legdurvább szadizmus sem áll távol. Hideg volt, mint a jég, ahogyan ő fogalmazott. A férfi a szülei legrosszabb tulajdonságait örökölte, sokszorosan felnagyítva. Ha indulatba jött, éppen úgy hajlamos volt a hosszan tartó kegyetlenkedésre, mint Stanley, és ahogy Annát, őt sem érdekelték mások érzelmei. Richard új magasságokba emelte ezeket a jellemvonásokat, csak sokkal veszélyesebb és kegyetlenebb módon, mint Stanley Kuklinski valaha is. Mindeközben Richard a világ legkedvesebb, legkönnyedebb, legnagylelkűbb férfija is tudott lenni. Ha jobb lábbal kelt fel, figyelmes volt, udvarias, megértő és nagyon romantikus. Rendszeresen hosszú szárú vörös rózsákat meg szerelmes idézetekkel teleírt képeslapokat vitt Barbarának. A lány hullámvasúton érezte magát. Egy hullámvasúton, amiről nagyon szeretett volna leszállni. Csakhogy fogalma sem volt róla, hogyan csinálja. A pár most már rendszeresen élt nemi életet. Richard bérelt egy lakást, ahová felruccanhattak a romantikus együttlétekre. A férfi nem volt hajlandó óvszert húzni, Barbara pedig nem jutott hozzá semmilyen fogamzásgátlóhoz, így megtörtént az elkerülhetetlen: teherbe esett. Úgy tűnt, mindvégig ez volt Richard terve. Tudta, hogy ha gyereket várnak, a lánynak végképp eszébe sem juthat kiszállni a kapcsolatból. Barbara elcsüggedt. Alapvetően jó kedélyű, optimista lány volt, most pedig lehangolt lett és kedvetlen. Sarokba szorított, magyarázta. Richard házasságról kezdett beszélni. Azt mondta, örül a lány terhességének, mert az első pillanattól fogva közös gyerekre vágyott vele. Barbara nem akart feleségül menni hozzá, és nem akarta megszülni a babát, így végül hosszas vívódás után elmondta az igazságot az édesanyjának. – Tudtam! – szólt Genevieve komoran. Rideg volt és dühös. – En megmondtam. Figyelmeztettelek. Semmi mást nem akart, és te megadtad neki. Nős férfi, családapa. Hogy hagyhattad megtörténni? Okosabb lány vagy ennél. Nem ezt tanítottam neked. Barbara elkeseredetten hagyta ott az anyját. Carmella nagyi sokkal megértőbbnek bizonyult. Semmit nem tudott Richard múltjáról, és a férfi félénksége, udvariassága imponált neki. Persze nem volt olasz, de nagy nehezen ezzel is megbarátkozott. Carmella nagyi megölelte Barbarát, és biztosította róla, hogy minden rendben lesz. Csakhogy a lány nem reménykedett ebben. Tudta, hogy futóhomokra tévedt, és gyorsan süllyed. Jó katolikus lévén elutasította az abortuszt, de még ha vállalta is volna, hogy megszakítja a terhességet, akkoriban ez nem ment éppen könnyen. Elszánta magát, hogy megszüli a gyereket, de Richarddal meg akarta szakítani a kapcsolatot. Tudta, hogy ha vele marad, rettenetes jövő elé néz, ami elől nincs menekvés, és meg kell próbálnia a legtöbbet kihozni szorult helyzetéből. Mennyire igaza volt Sol Galdfarbnak Richarddal kapcsolatban! A lánynak újra meg újra eszébe jutott, hogy annak idején hallgatnia kellett volna rá. Barbara elment a bankba, kivette minden megtakarítását, és anélkül hagyta el a várost, hogy szólt volna Richardnak. Egyetlen ember volt a világon, akiről tudta, hogy meg fogja érteni, hogy megvédi, ha kell, hogy feltétel nélkül szereti, és biztosan nem ítélkezik fölötte – az édesapja. Albert Pedrici Miami Beachen élt, és amikor Barbara felsétált a repülőre, az pedig végiggördült a kifutópályán és felszállt, úgy érezte, végre a háta mögött hagyja a borzalmakat. Nem is sejtette, hogy valójában sebesen száguld a rémálom felé, amivé az élete vált hamarosan.

19 Árulás Al Pedrici magas, jóképű velencei férfi volt, szerette az életet, és igyekezett minél többet kihozni belőle. Szeretett nevetni, és – Barbara anyjának tökéletes ellentéteként – természeténél fogva társaságkedvelő ember lévén könnyen barátkozott. Albert apja 1906-ban érkezett Amerikába Ellis Islanden keresztül, és a hobokeni olasz közösségben vett házat, ugyanabban az utcában, ahol Sinatráék is laktak. A Pedrici család nyitott egy kis élelmiszerboltot a városban, és meglehetősen jól ment a soruk, sosem szenvedtek hiányt semmiben. Albert huszonkettő volt, amikor Barbara akkor tizenkilenc éves édesanyjával találkozott. Szerelem volt első látásra, ami aztán balul sikerült, nem működő házasságban végződött. Amikor Barbara kétéves lett, Albert és Genevieve elvált. Ahogy nőtt, Barbara igyekezett annyiszor találkozni az apjával, ahányszor csak a körülmények megengedték. Mindent megkapott tőle, amit csak akart. Elég volt valamire rámutatnia, máris az övé lett. Albert elkényeztette. A lány sokkal közelebb állt hozzá, mint az anyjához, hiába éltek távol egymástól. Miután a férfi Miamiba költözött, rendszeresen beszéltek telefonon és hosszú leveleket írtak egymásnak. Albert imádott Miamiban élni, ahol mindig jó idő volt, ragyogóan sütött a nap, érződött a tenger illata, és zajlott az éjszakai élet. Albert szeretett táncolni, és szinte minden egyes hétvégén elmentek valahová „rázni egyet”, ahogy a férfi szívesen mondogatta. Amikor Richard megtudta, hogy Barbara elmenekült New Jerseyből, nagyon elcsüggedt. Szüntelenül arról kérdezgette Genevieve-t meg Carmella nagyit, hogy merre van a lány. Nem árulták el neki, ő azonban megszállottan járt vissza a házhoz, és nem hagyta őket békén. Nem volt agresszív vagy ellenséges, és nem is fenyegetőzött, de Genevieve érezte rajta, hogy hajlamos az erőszakra. Méghozzá az extrém erőszakra. Sadie és Armond mesélt neki arról, mi mindenre képes. Genevieve ennek ellenére nem hagyott kétséget felőle, hogy Richard jobban tenné, ha elfelejtené Barbarát, élné tovább az életét, és keresne egy korban hozzáillő lengyel lányt. – Maga ezt nem értheti – mondta a férfi elkeseredetten rázva a fejét. – Szeretem Barbarát, teljes szívemből szerelmes vagyok belé. Soha, soha senki nem volt még ilyen fontos nekem, mint ő... – Richard – vágott közbe Genevieve. – Maga házasember. – Folyamatban van a válás. Az a nő meg a házasságom sosem jelentett semmit. – Hónapok óta ezt mondja, mégsem vált még el. Ezt mire véljem? – Nem... nem alakultak jól a dolgaim az utóbbi időben. Pénzre van szükségem, hogy ki tudjam fizetni az ügyvédet. Már találtam egyet Hobokenben, de nem vállalja, amíg nem fizetek. Linda, az exem, sosem érdekelt igazán. Még gyerek voltam, amikor találkoztunk. Soha nem szerettem. A gyerekek csak úgy becsúsztak. Egyáltalán nem terveztem, hogy megállapodom vagy bármi ilyesmi. Barbara terhes. Feleségül akarom venni. Feleségül akartam venni, és családot akartam vele alapítani attól a pillanattól fogva, hogy járni kezdtünk egymással. Esküszöm. Barbara tökéletes. Sosem találkoztam még hozzá foghatóval. Hosszú, súlyos csend következett. – Ha adok pénzt a hobokeni ügyvédre, elintézi a válást? – kérdezte végül Genevieve. – Azonnal. Akár holnap. – Megígéri? – Az életemre mondom. Genevieve mélyen Richard szemébe nézett; nagyon jóképű férfi volt. Ami azt illeti, határozottan elbűvölte. Ha akarta, Richard egészen lefegyverző is tudott lenni.

– Mennyire van szüksége? – kérdezte a nő. – Egy ezresre. – Jöjjön vissza holnap, és megkapja – mondta Genevieve. – De... tényleg? – Igen, tényleg. Nem viccelnék ilyesmivel. Richard felkapta Genevieve-t, mint valami babát, és olyan erővel szorította magához, hogy majdnem eltörte a bordáit. – Akkor elárulja, hol van Barbara? – kérdezte a férfi. – Igen, de csak miután elvált, és bizonyítani is tudja. – Úgy lesz. Ígérem, hogy úgy lesz – mondta Richard. Másnap visszament, megkapta a kemény munkával keresett ezer dollárt Genevieve-től, és rohant Hobokenbe az ügyvédhez. Elkészítették a papírokat, és Richard aláíratta őket Lindával. Nem hagyott a nőnek választási lehetőséget. Aztán maga is aláírta, amit kellett, és az ügyvéd segítségével nemsokára hivatalosan is elvált embernek mondhatta magát. Richard sosem szerette Lindát, amióta pedig rajtakapta a szállodában, egyenesen gyűlölte. Örült, hogy megszabadulhat tőle. A bizonyítékkal a kezében Richard visszament Genevieve-hez, aki ezután valóban elárulta neki, hol van Barbara. A lánya élete végéig nem bocsátott meg neki ezért.

Az a május elviselhetetlenül forró és párás volt Miamiban. Amikor lement a nap, mindent elleptek a szúnyogok. Annyi volt belőlük, hogy az ember legszívesebben ki sem tette volna a lábát. Barbara nem szerette a várost. Képtelen volt megszokni a hőséget, a terhesség pedig csak tovább nehezítette a dolgát. Ráadásul rettegett, hogy Richard bántja a családját. Számtalanszor fenyegetőzött vele, és sokszor álmatlanul hánykolódott az ágyában, várva, hogy megszólal a telefon, és valaki közli vele a rettenetes hírt: Richard megölte a családodat. A nagymamádat, édesanyádat, Sadie nénit... Barbara nagyon szerette volna tudni, mivel érdemelte ki ezt a sorsot. Rendes, istenfélő lány volt egész életében. Amióta csak meg tudta különböztetni a jót a rossztól, mindig helyesen cselekedett. Most pedig ez történt. Az élete megmásíthatatlanul hátborzongató rémálommá változott. Kezdett arra gondolni, hogy valamiféle förtelmes, iszonyú bűnt követett el egy másik életében, amiért most erre a szörnyűségre ítéltetett. Isten pedig... nem is létezik. Miféle isten kárhoztatná erre a sorsra? Arra jutott, hogy azért történhetett mindez, mert lefeküdt Richarddal – engedett a férfi testi vágyainak, amikor az csak akarta. Nem lehetett más oka. Ezzel hozhatta magára a rettenetes átkot ennek a Jersey City-i poláknak a képében. Richardot büntetésnek tekintette a testiségért. Mindeközben Barbara nagyon élvezte az apja társaságát. Albert szerette, támogatta, egyetlenegyszer sem kritizálta, és egy rossz szót sem szólt hozzá. Folyton azt mondogatta, hogy minden rendben lesz, előtte áll még az egész élet, és addig marad vele meg a feleségével, ameddig csak szeretne. A lány semmiféle nyomást vagy kényszert nem érzett. Csak szeretetet. Feltétlen szeretetet, amiért nem kellett adnia cserébe semmit sem. Sadie néni mindennap felhívta. Ő is támogatta, és nagyon optimista volt. Sokat beszélgettek arról, micsoda boldogságot jelent egy gyerek. Sadie azt is megígérte, hogy bármikor szívesen vigyáz a babára – biztos volt benne, hogy kislány lesz miután Barbara úgy érzi, felkészült rá, hogy visszamenjen dolgozni. A lány minden egyes nappal erősebb lett, és lassan beletörődött a sorsába. Már nem volt dühös magára, és rendszeresen eljárt sétálni a csodálatos Atlanti-óceán partjára. Szívesen úszkált is hajnalonként, miközben keleten épp felkelt a floridai nap. Jól állt neki a ragyogó barnaság, a hasa pedig egyre csak terebélyesedett, ahogy a baba odabent cseperedett.

Miamiban tombolt a dél felől érkező vihar. Az ég hirtelen elsötétült, és a puskapor mélyszürke színét vette fel. Az erős szélben hajladozó pálmafák olyanok voltak, mintha latin zenére táncolnának. Az esti égbolton villámok cikáztak. Mennydörgés dübörgött a levegőben. Barbara kislánykora óta nem szerette a viharokat. Olyanok voltak, mintha szörnyűségek előfutárai lennének. A lány apja házának zárt verandáján üldögélt, a vihart nézte, a villámokat, a pálmákat tépő szelet, amikor a szeme sarkából egyszer csak egy taxit vett észre, amelyik megállt a ház előtt. Magányos, megtermett férfi szállt ki belőle. Egyetlen bőrönd volt nála. Barbara hirtelen rádöbbent, hogy Richard az. Legszívesebben felállt és elrohant volna, de nem volt hová mennie. Merre is menekülhetett volna? A férfi időközben odaért a házhoz, és bekopogtatott. Barbara a szúnyoghálós ajtóhoz lépett, és az ajkát biggyesztve nézett ki rajta. – Megtaláltalak – szólt Richard. – Igen, látom. – Miért szöktél el? – Szerinted mégis miért? – Annyira szép vagy! Megváltoztál. Ezek szerint igaz. – Micsoda? – Hogy a nők terhesen megszépülnek. – Azt mondod? – Bejöhetek? – Igazság szerint jobb lenne, ha kint maradnál. A szúnyoghálón keresztül meredtek egymásra. Eleredt az eső. A férfi csak állt egy helyben, mint aki észre sem veszi, hogy ömlik rá a víz. – Elváltam – mondta, és elővette a dokumentumokat, hogy a lány is láthassa őket. A papírok áztak a kezében. – Meg vagyok lepve. Nem hittem, hogy sor kerül rá. – Mondtam, hogy így lesz, és nem hazudtam. Szeretlek, Barbara. Annyira, hogy az már fáj – jelentette ki Richard. Ezzel ott és akkor vissza is tolakodott Barbara életébe. A bíbor égboltot szabdaló villámokkal a háta mögött mintha a természet próbált volna üzenni a lánynak. Amikor Barbara megtudta, hogy az anyja fizette a férfi válását, és ő árulta el neki a búvóhelyét, felhívta, majd negyedórán keresztül szidalmazta. – Nem akarom, hogy férj nélkül neveld fel a gyerekedet – védekezett Genevieve. – Hogy nézne az ki? Nem lenne helyes. Nem... természetes. – Nem érdekel, hogy nézne ki! Nem volt jogod hozzá, hogy elmondd neki, hol vagyok! Nem volt hozzá jogod... Nem volt hozzá jogod! – Ezzel Barbara lecsapta a telefont.

Richardnak gyorsan sikerült meggyőznie a fiatal, tapasztalatlan és a váratlan terhesség miatt különösen sebezhető Barbarát, hogy meg fog változni, a szerelem mindent helyrehoz közöttük, és boldogok lesznek. A1 Pedrici örömmel fogadta Richardot. Látta, hogy megőrül a lányáért, és elhatározta, hogy nem fog közéjük állni. Biztos volt benne, hogy minden jól fog alakulni, és szentül hitte, hogy Barbara – akinek napról napra nagyobb lett a hasa – jobban jár, ha egy férj is segít neki felnevelni a gyereket. Alnek fogalma sem volt róla, hogy Richard bántotta a lányát, és hideg fejjel gyilkossággal fenyegetőzött. Azt sem tudta, hogy a férfi mindig fegyvert tart magánál. Barbara nem kételkedett

benne, hogy most is ott lapul a zsebében egy pisztoly. Barbara és Richard hosszú sétákat tett együtt, és sokat beszélgettek. A lány mostanra tisztában volt vele, hogy Richard az ital meg a szerencsejátékok rabja, és megeskette a férfit, hogy lemond ezekről a szenvedélyeiről. Richard készséggel engedelmeskedett. Albert teherautó-sofőri állást szerzett neki, ő pedig mindennap kötelességtudóan eljárt dolgozni. Egy zokszót sem ejtett, beállt a sorba; feltett szándéka volt bebizonyítani, hogy képes gondoskodni a családjáról. Hogy jó férj lesz. Tisztességes ember. Azt is elhatározta, hogy távol tartja magát a bűn világától. A gyilkosságoktól. A maffiától. A napokból gyorsan hetek, aztán hónapok lettek. A floridai nyár még sűrűbb fojtogató párával és még több óriási szúnyoggal köszöntött be. Ahogy Barbara hasa nőtt, a hőség és a fülledtség egyre jobban megviselte. Richard szünet nélkül könyörgött, hogy házasodjanak össze, Barbara pedig végül beadta a derekát. Ahogy közeledett a nyár vége, egy békebíró összeadta őket a miami városházán. A1 és a felesége is ott volt. Aznap este elmentek vacsorázni egy halételeket felszolgáló étterembe. Pohárköszöntőt mondtak. Pénz híján a nászút elmaradt, Barbara Pedriciből pedig hirtelen Barbara Kuklinski lett. Az volt életem legszörnyűbb napja, mesélte. Ahogy most visszagondolok rá, inkább az óceánba kellett volna vetnem magam, hogy megfulladjak, mintsem hogy hozzámenjek Richardhoz. De megtettem, és a kocka el volt vetve. Egy este vacsora után Richard meglátta, hogy újdonsült felesége dohányzik, és dühödten kikelt magából. Kitépte Barbara kezéből a cigarettát, és rátaposott. – Akkor dohányzom, amikor akarok – mondta a nő ingerülten. Válaszul Richard teljes súlyával ránehezedett a jobb lábára, és eltörte a nagyujját. – Megőrültél? – kérdezte a fájdalomtól eltorzult arccal. – Mi bajod van? – Nem dohányozhatsz! – jelentette ki a férfi. – Azt teszed, amit mondok! – Aznap Richard azt sem engedte meg, hogy Barbara lefeküdjön. Egész éjjel a verandán kellett ülnie egy szürke hokedlin. – Ha megmoccansz, a szemed láttára ölöm meg apádat – jelentette ki halálosan komolyan, és otthagyta Barbarát. A nő meg volt róla győződve, hogy Richard beváltaná a fenyegetését, és nem mozdult el a hokedliről egész kicseszett éjszaka, ahogy ő maga fogalmazott. A hőmérséklet meredeken zuhant, és Barbara annyira fázott, hogy, remegni kezdett. A rendőrségre kellett volna sietnie, hogy elmondja, mit tett Richard, és mire kényszerítette; de borzasztóan féltette az apját, ezért inkább reszketve kuporgott egy helyben reggelig, némán átkozva a mennyet és a poklot, főleg pedig az anyját, amiért elárulta Richardnak, hol keresse őt. Barbara másnap elvetélt. Biztos volt benne, hogy amiatt, amire a férfi kényszerítette. Richard iránt egykor érzett ragaszkodása helyét végérvényesen egy teljesen más érzelem vette át – a gyűlölet.

20 Családalapítás Barbara és Richard Kuklinski 1962. október 15-én visszatért New Jerseybe. Kegyetlenül hideg este volt. Armond bácsi ment ki eléjük a repülőtérre, és öleléssel meg puszikkal várta a lányt. Barbara boldog volt, hogy találkozhat a nagybátyjával, és hogy hazatérhet. Amikor végre viszontlátta Carmella nagyit, mind a ketten elsírták magukat, és hosszan ölelték egymást. Most, hogy Richard Barbara férje volt, készséggel befogadták. A férfi álma, hogy Barbara családja az övé is legyen egyben, valóra vált. Ezt akarta, meg is kapta. Látván, hogy a friss házasoknak kevés a pénzük, és nincs hol lakniuk, Genevieve nagyvonalúan felajánlotta, hogy költözzenek hozzá és a nagymamához, amíg talpra állnak. Richard komolyan gondolta, hogy a házasságának Barbarával működnie kell. Leszokott az italról és a szerencsejátékról, állta a szavát... többnyire. Barbara továbbra sem sejtette, hogy Richard bűnözőkkel áll kapcsolatban, és embereket is ölt. A férfi tudta, hogy ha komolyan gondolja a családalapítást Barbarával, minderről le kell mondania. Becsületesen kell élnie. Azt terveztem, hogy két lábon járó hulla lesz belőlem; egy civil, mondja. Mivel nem volt semmilyen végzettsége, és nem értett semmihez, Richard lehetőségei a munkaerőpiacon erősen korlátozottak voltak. Barbara Tony bácsikája tudott szerezni neki egy állást a 20th Century Deluxe Film Labnél Manhattanben, a Nyolcadik sugárút környékén. Richard nem örült neki, hogy nap mint nap át kell járnia a városba,, de kötelességtudóan felszállt a buszra, és egy barna papírzacskóban vitte magával a Barbara által készített ebédet. A munka dobozok és nagy filmtekercsek cipeléséből meg polcokra pakolásából állt, sokszor elküldték valamiért, vagy eldobott filmdarabokat kellett feltakarítania. A ranglétra legalján kezdett. A 20th Century Film Láb mesterszalagokról készített másolatokat, amelyeket aztán továbbítottak a mozikba szerte az országban. Richard, aki gyorsan tanult, és a lehetőségeket kereste, elhatározta, hogy előrelép a cégben, így figyelni kezdte, hogyan készülnek a gépeken a másolatok. Egy vörös hajú munkás, Tommy Thomas, türelmesen megmutatta neki a munka minden fázisát lépésről lépésre. Pár hónappal később már Richard is másolóként dolgozott. Fizetésemelést kapott, és most már heti kilencven dollárt keresett. Megszerette a munkát, ráadásul arra is rájött, hogy ha kalózmásolatokat készít magának, amiket aztán elad a feketepiacon, egy kis mellékesre is szert tehet. A laborban sokszorosították a Disney minden keleti partra szánt mesterszalagját, és Richard hamarosan a Hamupipőke, a Bambi és a Pinocchio kalózpéldányait terítette, amelyekre komoly kereslet mutatkozott. Időközben tavasz lett, ő pedig rendszeresen lopta a Disney-rajzfilmek kópiáit.

Richard nem jött ki jól Barbara anyjával. Genevieve-nek nem tetszett, ahogy a férfi a lányával bánt. Carmella nagyiért viszont Richard is rajongott – a nagylelkű és végtelenül kedves idős hölgyet nem lehetett nem szeretni. Repült az idő. Nemsokára ismét a nyakukon voltak az ünnepek, és Richard boldogan ült le a feldíszített karácsonyi asztal mellé Barbara családjával – immáron a lány férjeként. Büszke volt, és elégedett, miközben együtt evett, ivott, nevetett, sőt énekelt a többiekkel. Közéjük tartozott. A férfi nem tudott betelni Barbarával. A fogamzásgátlással egyáltalán nem törődtek, és a nő hamarosan ismét teherbe esett, bár újra elvetélt, ezúttal természetes okokból. Az orvosok azt mondták, gyenge a hüvelycsatornája, és az izmai nem képesek megtartani a magzatot. Senki másnak nem volt ilyen problémája a családban. Csakhogy Barbara és Richard is gyerekeket, saját családot akart, így

elszánták magukat, hogy addig próbálkoznak, ameddig csak kell, hogy megvalósítsák az álmukat. Ha úgy tartotta kedve, Richard gátlástalanul megütötte Barbarát Carmella nagyi és Genevieve előtt is. Az ő világában hozzátartozott a dolgok rendjéhez, hogy egy férfi veri a feleségét, és fizikailag uralkodik felette. Ebben nőtt fel gyerekkorában, ezért gondolkodás nélkül odacsapott Barbarának akár az anyja szeme láttára is. – Richard, ne csináld! – korholta Genevieve, de a férfi a legkevésbé sem zavartatta magát. Egyszer még egy párnát is hozzávágott az anyósához, és közölte vele, hogy törődjön a saját dolgával. A pár végül saját lakást bérelt West New Yorkban. Kevés megtakarított pénzük gyorsan elfogyott. Richard gyűlölte a szegénységet, gyűlölte, hogy nem kaphatta meg, amire vágyott – bútorokat, ruhákat, új autót, nagyobb tévét, sztereó magnót. A helyzet gyerekkorának fojtogató szegénységére emlékeztette. Depressziós, undok és indulatos lett. Minden mérgét Barbarán töltötte ki, aki a verésekre kezdett a házassága szerves, bár fonák részeként tekinteni, és fokozatosan beletörődött a helyzetbe. Mindeközben egyre jobban és jobban eltávolodott a férjétől. Néha úgy érezte, a foglya Richardnak, nem pedig a felesége, és maga is meglepődött, milyen gyakran száll szembe vele, áll ki a saját igazáért, vág vissza csípős nyelvvel, bizonyítva a saját igazát, holott ezzel csak még jobban magára haragította a férfit. Mindig is őszinte, független személyiség volt, és ezt még erőszakos férje sem vehette el tőle. Richard egyszer eltörte az orrát, amiért dohányzott, aztán a bordáit zúzta össze, amiért nem úgy kente meg mogyoróvajjal a kenyerét, ahogy szerette. Csakhogy akárhány monoklit is kapott, Barbara sosem hunyászkodott meg, és Richard termete meg szinte emberfeletti ereje ellenére elképesztő bátorsággal szállt szembe vele. Emellett viszont gyakran meglepődött férjén, hogy egymaga könnyedén felcipel egy hűtőszekrényt, egy kályhát vagy egy porcelán mosdókagylót a második emeleti lakásukba. Barbara harmadszor is teherbe esett. Az orvos tanácsára próbált nyugodt maradni, és rendszeresen tornázott, hogy erősítse a gyenge izmokat. Richard figyelmes volt, nem engedte, hogy bármi nehezet cipeljen, de azért továbbra is megütötte, ha valamivel felbosszantotta, vagy feleselt vele. Richard a munkából hazatérve esténként sokat mesélt a filmlaborról és meleg kollégájáról, Tommy Thomasról. Bár Barbara sosem találkozott a férfival, a leírásokból tudta, milyen: szeplős baltaarca volt és vörös haja. Egy nap, amikor a pár az ágyban fekve nézte a Milton Berle Show-t a tévében, egy furcsa külsejű, égővörös hajú férfi jelent meg a képernyőn. Barbara megjegyezte, milyen különösen fest ez az ember, és hogy ilyennek képzeli Tommyt is. Richard egyetlen szó nélkül nekiesett a feleségének, eltörte az orrát, és olyan brutálisan megverte, hogy vér folyt a hüvelyéből. Ezután felhívta Genevieve-t, aki átsietett hozzájuk, vetett egy pillantást Barbarára, és már telefonált is a mentőkért. A nő ekkor öt hónapos terhes volt. A szülés idő előtt megindult, és a baba lába már ki is lógott Barbara testéből, amikor az orvosok megvizsgálták. Világra segítették az újszülöttet. Fiú volt. Már nem élt. Barbara végtelenül elkeseredett. Gyűlölte Richardot. Annyira akart egy gyereket, méghozzá egy fiút; vigasztalhatatlan volt. Fontolóra vette, hogy feljelentést tesz a rendőrségen, de halálosan rettegett tőle, hogy mit fog tenni Richard a családjával, az édesanyjával, az unokatestvérével, Carllal, akiről tudta, hogy Barbara nagyon szereti. Inkább tartotta hát a száját, és senkinek nem beszélt róla, hogyan vesztette el a magzatát. Délután Richard is megjelent a kórházban, mintha mi sem történt volna. Egy csokor gyönyörű piros rózsát vitt magával, meg egy nagy doboz drága csokoládét. Egy szót sem szólt a történtekről, csak annyit jegyzett meg, hogy az egész Barbara hibája volt. – Igen, persze. Én vertem össze magam. Az én hibám, hogy elvesztettem a gyereket – felelte erre a nő, de Richard meg sem hallotta. Barbara két nappal később térhetett haza. Szótlan volt, mogorva, és sokat gondolkodott az életéről

Richarddal. Nem tudta, hogyan fogja elviselni ezt az erőszakos őrültet, akihez feleségül ment. Még az öngyilkosság gondolatával is eljátszott. Tartott tőle, hogy a férfi a később születendő gyerekeiket is verni fogja. Amikor Richard megint szeretkezni akart vele, sokáig határozottan visszautasította, a férfi azonban ebbe nem volt hajlandó beletörődni, és Barbara hamarosan negyedszer is teherbe esett. Richard megígérte, hogy ezúttal nem fogja megütni, de ha rosszkedvűen jött haza, és a felesége valamiben nem a kedvére tett, továbbra is kiosztott néhány pofont. Ahogy Barbara hasa tovább nőtt, összeszedte minden bátorságát, és a férje elé állt. – Hallgass ide, Richard... Jól figyelj rám! Ha Isten megáld bennünket egy gyerekkel, és egy haja szála is meggörbül miattad, ha megütöd, én esküszöm, megöllek. Elvágom a torkod álmodban. Megmérgezem az ételedet... Megöllek. Ha engem versz, az egy dolog, de ha csak egyetlenegyszer is kezet emelsz a gyerekemre, véged. Richard ezt különös módon készséggel elfogadta, és még csak nem is válaszolt.

A házaspár ismét elköltözött, ezúttal egy barátságos, kerttel is rendelkező lakásba a Cliffside Parkban. A nő negyedik terhessége rendkívül nehéznek bizonyult. Az utolsó hónapokban ágyhoz volt kötve, csak az orvoshoz ment el hetente. Az is csak vitte a pénzt, aminek amúgy is híján voltak. Hogy boldogulni tudjanak, és egy keveset talán félre is tudjanak tenni a babának, Richard elvállalt egy teherautó-sofőri állást is. Egész nap a laborban dolgozott, hazabuszozott, gyorsan megvacsorázott, aztán az éjszaka java részét áruszállítással töltötte. Alig pár óra alvás után aztán már indulhatott is vissza a laborba. Állandóan fáradt volt, rosszkedvű, mindene fájt, ráadásul az anyagi gondokat sem igazán sikerült orvosolni. A gyerekvállalás igen költséges beruházásnak bizonyult. Úgy tűnt, minél keményebben dolgozom, annál rosszabbul állunk. Olyan volt, mintha... valami húzna lefelé a mélybe, és hiába küzdöttem, képtelen voltam a felszínen maradni, magyarázta Richard. Tudta, hogy helytelenül cselekszik, és hogy megszegi a saját magának tett ünnepélyes ígéretét, de Richard végül úgy döntött, ott folytatja, ahol abbahagyta. Azt azért megfogadta, hogy ezentúl sokkal óvatosabb és megfontoltabb lesz, nem vállal fölösleges kockázatot. Így hát hamarosan régi barátjához, a bűnhöz fordult.

Richard felvette a kapcsolatot két ismerősével Jersey Cityből. Keménykötésű, szűkszavú, diszkrét, de szívós írek voltak, profi kamionrablók. Az egyiket John Hamilnek, a másikat Sean O’Keefe-nek hívták. Kapcsolatban álltak néhány emberrel különböző szállítócégektől, és néha tippeket kaptak tőlük a jó rakományokkal kapcsolatban. Tudták, hogy Richard megbízható, kemény, és tartja a száját – ráadásul életveszélyes. Egy rakodómunkástól szerzett tipp nyomán hármasban elmentek egy fuvaros cég telephelyére. Látták, ahogy a sofőrök behajtanak az udvarra, ahol meg- vagy épp kirakodták járműveiket, hogy aztán a biztonsági őröknek integetve továbbinduljanak. A három férfi arra jutott, hogy itt könnyedén értékes zsákmányra tehetnek szert. Richard még sofőriskolába is elment, hogy megtanulja egy ekkora kamion kezelésének finomságait. Egyedül ő volt elég merész ahhoz, hogy behajtson a telepre, mintha teljes joggal tehetné, aztán beálljon az egyik rakodóállásba. Olyan határozott volt, hogy soha senkinek nem jutott eszébe kérdezősködni. Amikor a csapat megtudta, hogy a telepen értékes farmerrakomány várakozik, elloptak egy kamiont. Richard beöltözött sofőrnek, még a szakszervezet baseballsapkáját is a fejébe nyomta, aztán behajtott,

megállt a farmeros rakodónál, majd miután megtöltötték a platót, továbbindult. Ügyelt rá, hogy integessen a biztonsági őrnek, aki mosolyogva integetett vissza. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Nem maradt más dolguk, mint elvinni az árut a vásárlóhoz Teaneckbe, és zsebre vágni a pénzt. Richard elégedetten állapította meg, hogy a rablás remekül sikerült. Azért ideges is volt, életében először érezte úgy, hogy akad veszítenivalója: egy feleség, akit szeret, és egy gyerek, akit feltétel nélkül szeretni fog. Azt tervezték, hogy John és Sean követi Richardot a teanecki raktárépületbe. Egyszer átmentek a piroson, nehogy lemaradjanak, és megállította őket egy járőr. Richard továbbhajtott, de tartott tőle, mi történhet a nagy zsákmánnyal a nyílt úton. Megnyugtatta magát, igyekezett lassan hajtani, és nem adni okot a rendőröknek, hogy leintsék. A farmerokat és a kamiont is lopták, ráadásul egy 38-as is volt nála. Elhatározta, hogy ha egy zsaru valamiért megállítja, lelövi és továbbmegy. Megfogadta, hogy soha nem kerül börtönbe, nem engedi, hogy elszakítsák az egyetlen embertől, aki valaha fontos volt neki: a születendő gyerekétől. A gyerektől, akit szeretni és dédelgetni fog, és gondoskodik róla, hogy soha ne szenvedjen hiányt semmiben. Miközben Richard a jövőn gondolkodott, puszta figyelmetlenségből bevágott egy piros Chevrolet elé. Fiatalemberek ültek benne, akik melléhúzódtak, és szidalmazni kezdték, aztán hirtelen úgy vágtak vissza elé, hogy Richard kénytelen volt a nehéz légfékbe taposni. Előbb csak az öklét rázta feléjük, miután azonban a fiatalemberek a középső ujjukat mutatták neki, komolyan dühbe gurult. A másik kocsiban viszont csak nem akartak nyugton maradni. Richard úgy sejtette, részegek lehetnek, és remélte, hogy békén hagyják végre, de azok újra meg újra hirtelen fékezésre kényszerítették. Ez így ment mérföldeken keresztül. Richard aggódott, hogy komoly bajba kerülhet, ha egy járőr meglátja, milyen összevissza vezet. Úgy döntött, megáll, és megvárja, amíg a két tuskó elhúz. Csakhogy a kocsi szintén lefékezett, és tolatni kezdett. A picsába, gondolta Richard. Hiába próbálom kerülni a bajt, csak mindig megtalál. A fejét rázva szállt ki a fülkéből, remélve, hogy a puszta méretével megoldhatja a helyzetet, de a két fiú nem rettent el, inkább káromkodva szidni kezdték. Az egyikük rövidre fűrészelt baseballütőt tartott a kezében. – Nézzétek, fiúk – szólt Richard. – Nem akarok bajt. Menjetek az utatokra! En csak a munkámat végzem. – Baszódj meg, te köcsög! – kiáltotta a baseballütős, és elindult Richard felé. – Hogy én baszódjak meg? Baszódjatok meg ti! – A férfi előkapta a 38-asát, mind a két fiút lelőtte, aztán melléjük lépett, és biztos, ami biztos, még egy golyót eresztett a fejükbe, nehogy életben maradjanak, és elmesélhessék, mi történt. Miután végzett, visszaült a fülkébe, és teljes lelki nyugalommal elhajtott. További incidens nélkül jutott el a raktárig, ahol megkapta a pénzét, majd hazament. Szokásához híven tartotta a száját, és egyáltalán nem beszélt Seannak meg Johnnak arról, ami történt. A rablással szerzett tizenkétezer dollárból Richard vett egy jobb autót, egy nagy színes tévét meg pár apróságot a házba, és még félre is tudott tenni belőle. Barbara nem kérdezte, honnan szerezte a pénzt, óvatosabb volt annál, mintsem hogy kíváncsiskodjon. Ha a férfinak mondanivalója akadt, úgysem tartotta magában. Richard elégedett volt. Kitett magáért, pénzt hozott a házhoz. Végre igazi férfinak érezte magát, aki képes gondoskodni a családjáról. Nem is gondolt a két fiatalemberre, akiket megölt. Nem voltak többek a szemében a szélvédőn szétkenődő rovaroknál. A pisztolytól, amivel a gyilkosságokat elkövette, azért megszabadult. Soha nem találtak kapcsolatot Richard és a két áldozat között. Nem voltak sem tanúk, sem nyomok,

csak két halott hevert az út szélén. Ahogy Barbara hasa egyre nőtt, Richard igyekezett kordában tartani az indulatait. Nem akarta bántani a nőt, nehogy újabb gyereket veszítsenek el. Nem szeretett volna olyanná válni, mondta később, mint amilyen az apja volt. Ha elfog a méreg, vöröset látok\ és kitörök, mint egy vulkán. Ezt nem szerettem magamban. Most sem szeretem. Nem akartam bántani Barbarát. Szerettem őt. A gondot az okozta, hogy a megszállottja voltam. Miután... miután megütöttem, vagy akárhogy is bántottam, mindig nagyon haragudtam magamra. Dühös voltam. A tükörbe néztem, és nagyon nem tetszett, amit láttam.

Richard csak nem tudott lemondani a szerencsejátékról. Mivel szerette volna, ha fial is a pénz, amit a rablással szerzett, beszállt egy nagy tétekben zajló kártyapartiba Patersonban. Amikor megérkezett, hatezer dollár volt nála százas címletekben. Egy darabig nyerésre állt, végül azonban az utolsó centig mindent elvesztett. Önmagára mérgesen állított haza. Feleségének fogalma sem volt a megszerzett, aztán elvesztett pénzről. A férfi komor hangulatban lépett be az ajtón, éppen amikor pirkadni kezdett. Barbara jól tudta, hogy nem lenne célszerű kérdezősködnie, úgyhogy inkább készített néhány tojást. Richard kijelentette, hogy túl keményre főttek, majd a földhöz vágta a tányért, és elment aludni. Legalább gyorsan megszabadultam tőle, gondolta Barbara.

Sadie néni meghalt. Rossz szíve végül felmondta a szolgálatot, és békésen, álmában jobblétre szenderült. Barbara le volt sújtva, nagyon közel állt a nagynénjéhez. Richard is kedvelte Sadie-t – bár nem sok emberrel törődött –, így ő is elment a temetésre, ahol az elvárt komorsággal ült felesége mellett. Amikor Barbara elsírta magát, vigasztalni próbálta. Soha azelőtt nem találkozott gyászoló olaszokkal, és most egészen megdöbbentette, amit látott. Az ő szemében a halál természetes folyamat volt, semmi olyasmi, amit bárkinek is nagyon a szívére kéne vennie. Különös távolságtartással figyelte az emberek szeretteik elvesztése felett érzett fájdalmát. A pszichózis biztos tünete az empátia hiánya, márpedig azt Stanley Kuklinski sikeresen kiverte Richardból. A férfi sosem látta ilyen zaklatottnak Barbarát, még akkor sem, amikor az előző évben elvesztette a magzatát. Aznap este elkéstek a Casso atya, a helyi gyülekezet papja által tartott gyászmiséről, mivel Richard előtte elment valahová, és csak a ceremónia kezdete után vette fel Barbarát. A nő kiborult, ő pedig nem értette, miért. – Meghalt, nem? – kérdezte. – Nem ez a lényeg, hanem hogy kimutassuk a tiszteletünket. A férfinak erre nem volt válasza. Nem tudott mihez viszonyítani, ez a fajta tisztelet teljesen ismeretlen volt a számára.

1964 márciusában Kuklinskiéknak egészséges kislányuk született, akit Merricknek neveztek el. Barbara a fellegekben járt, de már három gyereket elvesztett, és ismerve Richard irracionális dühkitöréseit, nem tudhatta, mi fog történni. A férfi semmit sem érzett, amikor Linda megszülte a fiúkat, ezt a kislányt azonban igazi áldásnak tekintette, és nagyon figyelmes volt Barbarával. Nem is lehetett volna szolgálatkészebb. Folyton azt kérdezgette, kér-e valamit enni vagy inni, mit hozhat neki. Barbara kezdte azt hinni, hogy két különböző férfihoz ment hozzá, a jó Richardhoz és a rossz

Richardhoz. Ajó Richard, magyarázta, nem is lehetett volna kedvesebb, önzetlenebb és előzékenyebb. A rossz Richard viszont a legmocskosabb gazember volt a világon. Amikor Merricket hazaengedték a kórházból, Richard széles mosollyal az arcán, büszkén vitte az autóhoz. Kislányt szeretett volna, és most meg is kapta. Különös módon úgy érezte, egy fiú az ellenfele lett volna a Barbara szeretetéért folyó versenyben, úgyhogy kizárólag lányokat akart. A két fiút, akiket Linda szült neki, alig látta. Olyan volt, mintha valaki más lenne az apjuk, nem ő. Velük kapcsolatban egyáltalán nem érezte azt a köteléket, ami Merrickhez fűzte. Amikor a pici hazakerült, Barbara egész családja elment meglátogatni. A három elvesztett baba után mindenki odáig volt a gyönyörűségtől. Carmella nagyi gyertyát gyújtott a templomban. Meggyőződése volt, hogy Isten közbenjárása nélkül unokájának nem születhetett volna ilyen szép és egészséges lánya. Folyamatosan töltögették az italokat, és egyik pohárköszöntőt mondták a másik után. Richard, a boldogságtól sugárzó apuka, büszkén kínálta körbe a szivarokat. Szép volt az élet. Nemsokára azonban kiderült, hogy Merrick nem olyan egészséges, mint amilyennek tűnt. Elzáródott a húgyvezetéke, ami magas lázzal és görcsökkel járó veseproblémákat okozott. A kislánynak fájdalmai voltak, és sűrűn kellett orvoshoz járniuk különféle kezelésekre és műtétekre. Időközben Barbara ismét teherbe esett. Ötödik terhessége viszonylag könnyen indult, de az utolsó hónapokat újra ágyhoz kötve töltötte. Nehéz idők voltak ezek a számára. Nem lehetett egykönnyen szót érteni vele, sokat követelőzött, és ingerülten szólt mindenkihez. Rendszeresen eljárt az orvoshoz, a számlák pedig csak gyűltek. Richard úgy érezte, árral szemben úszik, és akárhogy is küzd, nem jut előbbre. Próbált megragadni minden lehetőséget, de így is nehezen boldogultak. Barbara aztán ismét kislányt szült, aki a Christin nevet kapta. Merrick nagy, kerek szemű, tündéri kislánnyá cseperedett, de továbbra is gyakran kellett befeküdnie a kórházba. Richard nem is lehetett volna törődőbb apa. El sem mozdult első lánya mellől, a haját simogatta, mindent megszerzett neki, amire szüksége volt. Barbarával együtt bent aludtak a kórteremben egy párnával meg egy vékony takaróval. A nőt kellemesen meglepte férje figyelmessége és elkötelezettsége. Most először döbbent rá, milyen jó ember is lehetne valójában Richard, és örült neki, hogy társa a bajban. Szaporodtak az orvosi és kórházi számlák. A házaspár nemsokára erősen eladósodott. Bár Barbara édesanyja és nagymamája minden tőlük telhetőt megtettek, Richardnak egyre többet és többet kellett dolgoznia a laborban. Előfordult, hogy végigcsinálta a műszakot, aztán egész éjszaka bent maradt a munkahelyén, hogy kalózmásolatokat készítsen népszerű filmekről és rajzfilmekről. Akárhogy is hajtott azonban, akárhány túlórát is vállalt, akárhány kalózfilmet másolt és adott el, sosem volt elég pénzük. Aztán Barbara megint teherbe esett. A család a Cliffside Park egy nagyobb lakásába költözött. A számlák csak gyűltek és gyűltek. Richard így fogalmazott: Mintha egyre lejjebb merültem volna egy feneketlen gödörbe, és minél többet dolgoztam, minél jobban próbálkoztam, annál mélyebbre és mélyebbre süllyedtem. A törvénytisztelő élet nem jött be nekem. Richard felhívta John Hamilt Jersey Cityben. – Tudtok valami jó melót a közeljövőben? – kérdezte. – Ami azt illeti, tudunk, Rich.

Az új meló egy teherautónyi Casio karóra körül forgott. Ezek igen népszerűek voltak, és könnyen pénzzé lehetett tenni őket. Egy teanecki pasas azt ígérte, hogy megveszi az egész rakományt. Richard, John és Sean elment hozzá. Az orgazda egy raktárt tartott fent a 4-es út közelében. Nagydarab, testes ember volt, és a szája sarkából beszélt, mintha szájzára lenne. Megerősítette, hogy kifizeti az egész rakományt, és az árban is megegyeztek. – Mindenki ilyen kurva órát akar. Öt kamionnyit is

megveszek, ha bírtok annyit szerezni – biztosította őket a férfi. Miután ebben megállapodtak, Richard a társaival nekilátott az órák elrablásának. Megtudták, mikor és hol lesz a rakomány, követték a kamiont, és hamis rendőrjelvényekkel megállásra kényszerítették. Aztán Richard beszállt a vezetőülésbe, és egyszerűen elhajtottak, otthagyva a megkötözött sofőrt az út szélén. Richard szokás szerint kesztyűt viselt. Bármi törvénytelennek látott neki, felhúzott egy párat. Nemsokára meg is érkeztek a teanecki raktárba. Az orgazda, aki, azt ígérte, hogy megveszi az árut, szélesen mosolygott, de ragaszkodott hozzá, hogy lepakolják a teljes rakományt, és meggyőződjenek róla, valóban megvan-e mind a százezer óra. – Hékás, cimbora, hát itt van az összes – mondta Richard. – Ki sem nyitottuk a rakteret. – Ellenőriznem kell – felelte az orgazda. – Oké – bólintott Richard. – Nem gond, cimbora. – Szerette volna minél előbb megkapni a pénzt, hogy mehessen haza a családjához. Természetesen volt nála fegyver. Két pisztolyt dugott az övébe a dzsekije alatt. A másik három férfi két targonca segítségével lepakolta a ládákat a kamionról. Richard, Sean és John rosszallóan figyelte őket. Amikor az összes láda a földön volt, sorban kinyitották őket, és megszámolták az órásdobozokat. Éppen százezer volt belőlük. Mindez két teljes óráig tartott. Richard egyre türelmetlenebb lett. – Látod, cimbora, én megmondtam – szólt. Tudta, hogy minél tovább marad a raktárban, annál nagyobb a rizikó. Kezdett ideges lenni, márpedig amikor ez történt, valaki általában meghalt. – Gyertek be az irodába – mondta az orgazda. Richardnak rossz előérzete támadt. Valami kellemetlen lógott a levegőben. – Isztok valamit? – kérdezte a férfi. – Nem, köszönjük, csak a pénzt kérjük – felelte Richard. – Az a helyzet, hogy erről beszélgetnünk kéne – mondta az orgazda, aki percről percre jobban emlékeztetett egy görényre. – Miről? – húzta fel a szemöldökét Richard, bár előre tudta a választ. – A pénzről. – Mit lehet erről beszélgetni? Megegyeztünk az árban. Leszállítottuk az órákat. Itt az idő, hogy a kezünkbe nyomd a pénzt. Egyszerű ez. – Annyira azért nem egyszerű. Arra gondoltam, hogy újratárgyalhatnánk. – Hogy mondod? – Richard összeráncolta a homlokát, tekintete jéghideg lett. – Ötven lepedő hetvenöt helyett megfelelőbb lenne. – Egy szart! – jelentette ki Richard. – Hetvenötben állapodtunk meg. Kipakoltattad az embereiddel az órákat, és most akarod újratárgyalni az árat? – Richard Seanra és Johnra pillantott. A szeméből kiolvashatták, hogy elő fog kerülni a pisztoly. – Biztosan ismeritek Tommy Locanadát Hobokenből. A haverom. Hívjuk fel, ő is azt fogja mondani nektek, hogy az ötvenezer jó ár. Ezen Richard már komolyan felhúzta magát. – Felhívhatod magát a kibaszott Jézus Krisztust is, ha akarod. Szó sem lehet ötven-ről. Hetvenötben állapodtunk meg. Ennyi. – Nem, nem ennyi – mondta az orgazda, mire Richard végképp kijött a sodrából, előkapta a pisztolyát, és fejbe lőtte a férfit. Azelőtt meghalt, hogy elterült volna a földön, és felfoghatta volna, hogy véget ér az élete. Richard visszasietett a kamionhoz, és agyonlőtte a másik három férfit is. – Nem maradhatnak tanúk – magyarázta. Visszapakolták az órákat a raktérbe, és elhajtottak. Ügyeltek rá, hogy ne hagyjanak nyomokat maguk után. Amikor másnap felfedezték a holttesteket, és hívták a rendőrséget, a nyomozás csak annyit

állapított meg, hogy a gyilkosok a maffiával állhattak kapcsolatban. Richard Kuklinski neve szóba sem került.

A rakományt végül Phil Solimene-nek sikerült eladniuk, akit Richard régóta ismert. Vad külsejű, mégis kedélyes és barátságos férfi volt, sűrű fekete haját lelapítva viselte. Számos üzlettel foglalkozott egyszerre, de egyik sem volt legális. Egy olcsó boltot vezetett Patersonban, amire nem tett ki cégtáblát. Lehetett nála kapni a világon mindent, csakhogy a háztartási gépek, a parfümök, a kávé, a szárított gyümölcsök vagy a legkülönfélébb konzervek mind-mind lopott holmik voltak. A bolt fölött néhány prostituált is dolgozott neki, és pornófilmeket is árult. Olyanok is akadtak ezek közt, amikben állatok szerepeltek, így ha valaki kutyákkal vagy épp Shetland pónikkal fajtalankodó nőkre volt kíváncsi, biztosan megtalálta, amit keresett. Nagy piaca volt az ilyesminek, és Solimene boldogan szolgálta ki az igényeket. Ha jó pénzt adtak volna érte, a saját anyját is eladta volna. Egy tolvajbandát is vezetett, aminek a tagjai New Jersey legkülönbözőbb pontjairól loptak. Ő volt New Jersey Faginje. Hétvégén a férfi éjszakai pókerjátszmákat is szervezett a bolt hátuljában. Richard kedvelte, mert született törvényen kívüli volt, aki a háttérből mozgatta a szálakat, és mindenre képes lett volna pár dollárért; egy nyelvet beszéltek. Bár Solemine nem volt született gyilkos, mint Richard, azért nem voltak skrupulusai kiraboltatni és megöletni valakit. A férfi Richard kevés barátjának egyike volt – ami később végzetes hibának bizonyult.

A gondolat, hogy ismét minden idejét a bűnnek szentelje, úgy ragyogott fel Richard előtt, mint egy nagy láda kincs a hosszú szivárvány tövében. Nagyobb, szaftosabb szeletet vágyott kihasítani az életből. Többet akart kihozni a közmondásos amerikai álomból. Még az is eszébe jutott, hogy bérgyilkosként esetleg megint pénzért ölhetne embereket. Ebben már bizonyított, élvezte is a dolgot, és kihívást talált benne. Csakhogy időközben családot alapított, és most már volt mit veszítenie. Továbbra is nap mint nap eljárt dolgozni a filmlaborba, és egyre többet lopott a munkahelyéről. Időközben észrevette, hogy a labor három tulajdonosa egymástól is lop, és sorra másolják a szalagokat, hogy aztán stikában eladhassák őket. Miután Richard ezt kiszagolta, gyorsan bevetette magát a buliba negyedik partnernek. Egyre bátrabb lett, és most már nem csak a kalózkópiákat árulta, hanem a drága filmtekercseket is. A laborban természetesen korhatáros filmek sokszorosításával is foglalkoztak. Teljesen legális volt a dolog, ők dolgozták fel a keleti parton készült szexfilmek többségét. Richard ezeket a produkciókat is másolni kezdte, néha egész éjszaka egyszerre négy-öt gépet is működtetett. Összeállt egy másik férfival a laborból, és együtt hívták elő meg másolták a legkülönfélébb pornográf filmeket. Richard életében először nézett rendszeresen pornót. Azt mondta, nemigen csigázta fel a dolog. A jelenetekben szereplő nőket kurvának, ócska ribancnak tartotta, és semmi izgatót nem talált bennük. Azért ha két lányt látott együtt, az hatott a libidójára, és merevedése támadt. Állatszereplős pornófilmeket is sokszorosítottak. Az egyikben felbukkant a később hírnevet szerzett Linda Lovelace, amint orálisan kényeztet egy nagyon elégedettnek tűnő németjuhászt. Richard Phil Solimene-nek is eladott néhány filmet, amiket mindig pillanatok alatt el is kapkodtak a polcokról. Barbarának fogalma sem volt az egészről. A rajzfilmek kalózmásolatairól persze ő is tudott, de nem zavarta különösebben a dolog. Egyáltalán nem tartotta nagy ügynek. Mivel még több pénzt akart keresni, Richard beszélt a Gambino családdal jó kapcsolatot ápoló

Anthony Argrilával, akit a laborban ismert meg. A férfi azt mondta, az üzlettársával, Paul Rothenberggel hajlandóak megvenni minden kalózkópiát. Richard egyik pillanatról a másikra azon kapta hát magát, hogy lopott pornót árul a Gambino családnak, akik a kezükben tartották az egész ország szexshopjait.

John Hamil felhívta Richardot, hogy beszámoljon egy Pennsylvaniából útnak induló televíziórakományról. – Megvan a kamion száma meg minden, ami kell – mondta. – Benne vagyok. – Gyorsan kell cselekednünk, Rich. – Akármikor mehetünk – szólt Richard, és másnap este Sean és John társaságában útnak indult Pennsylvaniába. Mivel nem volt biztos vevőjük a rakományra, úgy döntöttek, inkább keresnek egy biztos rejtekhelyei valahol, és csak akkor hajtanak vele vissza New Jerseybe, ha már pontosan tudják, kinek adhatják tovább. Mindig jobb volt egyszerre eladni az árut – nagykereskedelemre törekedtek a kiskereskedelem helyett. John ismert valakit, akinek volt egy fészere a farmján Bucks Countyban, és az illető ötszáz dollárért cserébe megengedte, hogy ott rejtsék el az árut. A kamiont különösebb nehézség nélkül lekapcsolták. Pisztolyt fogtak a sofőrre, amikor egy magányos útszakaszon megállt a piros lámpánál. Kikötözték egy póznához, ahol a hatóságok később megtalálhatták. Richardék maszkot viseltek. A sofőr akkor sem tudott volna személyleírást adni róluk, ha akart volna. Ráadásul nem is akart. Nem őt lopták meg, miért dugta volna a fejét a hurokba? Richard elvezette a farmra a kamiont, amit aztán otthagytak a fészerben, és elindultak, hogy orgazdát keressenek. Tudták, hogy nem érdemes kapkodniuk, akkor járnak a legjobban, ha alaposan körülnéznek. Nyolc napjukba telt, mire megtalálták azt az embert, aki a megfelelő árat fizette a tévékért. Visszamentek a farmra, de a fészert üresen találták, a kamion nem volt sehol. A gazdaság tulajdonosa – magas, vézna, hosszú hajú férfi, akire ráfért volna egy alapos mosakodás meg borotválkozás, és néhány foga is hiányzott – azt mondta, fogalma sincs, hová tűnt a kocsi. Egyenesen a három férfi szemébe nézett, és a fejét vakargatta. – Micsoda? – kérdezte Richard. – Elképzelni sem tudom, mi történt. – Cimbora, kizárt, hogy bárki elhajthatott azzal a kamionnal anélkül, hogy észrevetted volna. Hülyének nézel? – Kurvára fogalmam nincs, mi történt – ismételte a tulaj. – Esküszöm. – Jól megfizettünk, hogy itt rejthessük el az árut. Most pedig elvinnénk. Hol van? – Nem tudom... Anyám életére esküszöm, nem tudom – állította váltig a férfi. Richard hosszú, mély lélegzetet vett. – Ne akard, hogy kárt tegyek benned, mert nem úszód meg szárazon – mondta. – Hol van a kamionunk? – Őszintén, fiúk, nem tudom. Egyszer csak eltűnt. – Ez az utolsó esélyed, barátom. Hol van a kamionunk? – Mondom, hogy nem tudom. Richard Johnnal és Seannal egy fához köröztette a férfit a pajta közelében. Elhagyott hely volt, több kilométeres körzetben egyetlen másik ház sem állt ott. Éppen ezért találták olyan nagyszerű rejtekhelynek. A vézna férfi most már könyörgött, és folyton csak azt ismételte, hogy nem tud semmit. Richard lekevert neki néhány pofont. – Esküszöm, fogalmam sincs – nyüszítette, miközben felhasadt ajkáról folyt a vér. Richardnak ördögi ötlete támadt. Teljes nyugalommal visszasétált az autóhoz. Volt a

csomagtartóban két piros fáklya, amilyeneket az úton elakadó autósok szoktak használni. Richard megragadta az egyiket, és visszament a férfihoz. – Hidd el, hogy fájni fog. Hol van a cuccunk? – kérdezte, és megmutatta a fáklyát. – Haver, nem tudom! – A férfi vérző alsó ajka most már remegett. Richard ráparancsolt Seanra és Johnra, hogy vegyék le a cipőjét meg a zokniját. Kellemes tavaszi nap volt. Csiripeltek a madarak. A barátságos kék égbolton egyetlen felhő sem úszott. Szikrázva sütött a nap. Pillangók táncoltak a levegőben. Richard meggyújtotta a fáklyát. Hirtelen vörösesfehér lángok csaptak föl, melyek ahhoz elég közel voltak a férfi lábához, hogy felhólyagosítsák a bőrét, de ahhoz nem, hogy megégessék. Kapott még egy utolsó esélyt, hogy beszéljen. – Ne, mondom, hogy nem tudom... Esküszöm! Erre Richard már odanyomta az égő fáklyát a férfi lábához. Az ordított, ahogy a torkán kifért, de továbbra is tagadta, hogy bármit tudna a kamionról. Égő hús bűze töltötte be a levegőt. Richard tudta, milyen intenzív ez a fajta fájdalom, de kezdte azt gondolni, hogy ez az ember még nem sejti igazán. Hogy biztosra menjen, folytatta, amit elkezdett. Amikor a férfi bal lába már egy elégett húsdarabra emlékeztetett, abbahagyta. Mostanra kilátszottak a csontok, és a szerencsétlen végtag nem is emlékeztetett többé lábra. – Hol van a kamionunk? – kérdezte Richard. – Anyám életére mondom, hogy nem tudom. Anyám életére! – visította a férfi fájdalomtól eltorzult, de őszintének tűnő arccal. – Ha elárulod, beviszünk a kórházba, és ellátják a lábadat, mi pedig megyünk az utunkra. Kizárt, hogy bárki elvitte azt a kamiont erről a farmról a tudtod nélkül. Akkora zajt csap, mint egy kibaszott repülőgép. – Nem vagyok itt állandóan. Esküszöm, fogalmam sincs, mi történt. Richard megvillantotta deviáns farkasvigyorát, és nekilátott megdolgozni a férfi másik lábát is. Nemsokára azt is véres masszává sütötte, miközben áldozata torkaszakadtából üvöltött. Az első fáklya teljesen kiégett. Richard, John és Sean félrevonult beszélgetni. – Szerintem ha tudná, már megmondta volna – szólt Sean. – Szerintem is – bólintott John. – Igen, kezdem én is azt hinni, hogy igazat beszél – mondta Richard a kisbabaként síró férfit nézve. – Talán tényleg fogalma sincs, hol van az áru. Valami, egy hatodik érzék mégis azt súgta neki, hogy a férfi mindent tud. Újra a kocsihoz ment, elővette a második fáklyát, majd visszasétált a szűkölő farmerhoz. – Miért ragaszkodsz a szenvedéshez? – kérdezte. – Áruld el nekünk! Elviszünk a kórházba, és ott kezelésbe vesznek... – De nem tudooooom... – nyüszített a férfi. Richard meggyújtotta a fáklyát. – Oké, befejeztem a kurva játszadozást. Nincs több játék. Elárulod, hol van a kibaszott szajré, vagy leégetem a golyóidat! – Az izzó fáklyával a férfi ágyéka felé közelített. – Jézus Mária, Isten anyja, nem tudom, hol van! – ordította a farmer, és úgy dülledt ki a szeme, mint egy rajzfilmfigurának. Richard végtelen nyugalommal az ágyékához nyomta a fáklyát. A láng gyorsan átlyukasztotta a szövetet, és közvetlenül a férfi hirtelen szabaddá vált herezacskóját égette. Nyüszített, vonyított, könyörgött és tovább esküdözött, hogy semmit sem tud. Amikor a férfi heréi fekete csomóvá égtek össze, Richard elvette a fáklyát. A farmer olyan állapotban volt, hogy már beszélni is alig tudott. Richard valódi pszichopataként egyáltalán nem zavartatta magát. John és Sean érezhetően

viszolygott. Minden normális ember ezt tette volna. A férfi nyomorúságos látványt nyújtott. – Hol van az árunk, barátom? – kérdezte Richard. – Ez még csak a kezdet. – N... nem... tu... dom – nyöszörögte a farmer. – Oké, akkor most a pöcsöd következik – mondta Richard. – Leégetem a kibaszott farkadat. – Közelíteni kezdett a fáklyával... – Ne! Megmondom! Megmondom! – Hol van? – kérdezte Richard, aki most már végképp kijött a sodrából. – Egy másik farmon, kicsit odébb az út mentén. Sammy barátomnál. – Sammy barátodnál – bólintott Richard. – Te kibaszott barom! Miért nem árultad el a legelején, hogy ezt elkerüljük? – Mert azt hittem... azt hittem, átverhetlek benneteket – lihegte a farmer, mintha mostanáig teljes erőből futott volna. – Úgy nézünk ki, mint akiket sikerült átverni? – Nem. – Megúszhattad volna a fájdalmat. – Meg akartam tartani a cuccot. Nagyon kell a pénz a csajom abortuszára. – Szóval a pénz fontosabb, mint a golyóid? Többé nincsenek golyóid, cimbora! – Tudooom – vonyította a férfi. – Barom – mondta Richard. – Kibaszott nagy barom vagy. Richard elküldte Johnt és Seant a másik farmra, ő pedig a megégetett gazdával maradt. Amikor két társa megérkezett, Sammy kilépett a háza ajtaján. – Magánál van a kamionunk? – kérdezte Sean. – Milyen kamion? – csodálkozott a férfi. – Na, kezdhetjük elölről – mondta John. – Jon Atkins azt mondta, magánál van a kamionunk. – Jon ilyet mondott volna? – húzta fel a szemöldökét Sammy. Alacsony, zömök, nagy, kerek fejű férfi volt. A szakállát ellepték a morzsák, széles homloka körül muslicák zümmögtek. Róla lehetett volna megmintázni a lecsúszott fehérember szobrát. Sean felhívta Richardot, és beszámolt neki róla, mit mondott Sammy. – Dolgozzátok meg egy kicsit – javasolta Richard. Két társa előkapta a pisztolyát, és a fegyverek agyával ütlegelni kezdték a férfit. Sammy azonnal megadta magát, és közölte, hogy a kamion hátul van egy facsoport mögött. Oda is vitte őket, és a jármű végre valóban előkerült. Miután mindannyian visszatértek Atkins farmjára, Richard úgy döntött, a két férfinak meg kell halnia. Úgy sejtette, csak idő kérdése, hogy a férfi, akinek megégette a lábát meg a golyóit, bosszúra szomjazva eredjen a nyomába. Szemrebbenés nélkül fejbe lőtte hát mindkettejüket, és már indultak is vissza New Jerseybe, ahol az előre megbeszélt áron eladták a rakományt. Csakhogy a pénz mintha égette volna Richard Kuklinski zsebét. Elvitte a családot egy floridai vakációra, meg rengeteget vesztett különböző póker- és baccarat-asztaloknál. Azért a rablásból származó maradék pénzből meg Barbara édesanyja és Carmella nagyi anyagi támogatásával a családnak sikerült vennie egy házat West New Yorkban. Richard mindig is saját házról álmodott, egy várról, aminek a királya lehet. Most végre megkapta, és elhatározta, hogy vaskézzel fog uralkodni a birodalmában.

21 A rendőr színre lép 1970 vége felé jártunk, amikor egy fiatalember, aki később kulcsfontosságú szerepet játszott Richard életében, éppen befejezte négyéves szolgálatát a légierőnél. Kane-nek hívták. Kane magas, izmos és jóképű huszonkét éves férfi volt, sűrű fekete haját hátrafésülve viselte. Nagy, mandula alakú szeme reményt és optimizmust sugárzott ovális, szimmetrikus arcában. Kane a New Jersey állambeli Demarestben nőtt fel, egy kisvárosban, ahol mindenki ismert mindenkit. Három fiútestvér közül ő volt a legifjabb. Jó kedélyű, bár sokat tépelődő fiatalember lett belőle, aki még mindig nem tudta, mit is kezdjen az életével. Azt fontolgatta, hogy elmegy dolgozni egy barátja százhektáros pennsylvaniai birtokára. Ezt azért tekintette vonzó lehetőségnek, mert minden idejét a szabadban tölthette volna. Kisgyerekkora óta imádta a természetet. Pat Kane nagyszerű testi adottságaival minden sportágban kitűnt, amivel csak próbálkozott – birkózásban, baseballban, futballban és kosárlabdában is. Gyors volt, erős, és elképesztő reflexekkel meg mozgáskoordinációval rendelkezett. Legszívesebben mégis inkább horgászott. A csendes, isten háta mögötti tavakat meg patakokat szerette, ahol azt ette, amit kifogott. A vadászatért nem rajongott, mivel sportszerűtlennek érezte lelőni egy gyanútlan állatot, amelyiknek esélye sincs felvenni a harcot. Kane a kaliforniai Sacramentóban és Izlandon állomásozott. Szerelmével, Terry McLeoddal, Kaliforniában találkozott. Csak nemrég búcsúztak el egymástól, és máris nagyon hiányzott neki. Pat hazatérésének napján bátyja, a New Jersey állami rendőrségben szolgáló Eddie ment el érte a Newark repülőtérre. Ed csillogóra suvickolt rendőrautóval érkezett, és makulátlan fekete-arany egyenruháját viselte. A két fivér hosszan ölelkezett; a Kane család tagjai erősen kötődtek egymáshoz. Miközben hazafelé tartottak a rendőrautóval, Eddie megszólalt: – Kedden lesz a vizsga, Pat. – Milyen vizsga? – A felvételi a rendőrséghez. – Eddie, még nem tudom, mit szeretnék csinálni. – Nagyszerű állás, Pat. Jó fizetést meg juttatásokat kapsz, ráadásul olyasmit csinálhatsz, ami számít. Segíthetsz jobb hellyé tenni a világot. Biztos vagyok benne, hogy jó zsaru lennél. – Gondolkodom rajta. – Jövő kedden lesz a vizsga – ismételte Eddie. – Pat, mi állunk a világ meg a rosszfiúk között. Nélkülünk szétesne a társadalom. Pat tudta, hogy van abban valami, amit a bátyja mond, mégsem akarta az állami rendőrök szabályok közé szorított életét élni. A New Jersey-i rendőrség olyan volt, mint a hadsereg: az embernek szigorú előírásokat és parancsokat kellett követnie. Márpedig Pat éppen ezzel töltötte az elmúlt négy évet. Most szabadságra vágyott, hogy levegőhöz juthasson, nem akart egyik uniformisból a másikba ugrani. Amikor Eddie és Pat megérkezett a Kane család házához, Pat szülei, idősebb Patrick és Helene, futva rontottak ki az ajtón, hogy mielőbb öleljék és csókolják hazatérő fiukat. Ő volt a legkisebb a három közül, és aggódtak érte. Soha nem lakott távol a szülői háztól, mielőtt beállt a légierőhöz, és most boldogok voltak, hogy épségben hazatért. – Isten hozott itthon, fiam! Isten hozott! – szólt Patrick Kane legkisebb fiát szorongatva. Annyira örült hazatérésének, hogy kicsordultak a szeméből a könnyek. – Gyere be, finom vacsorát főztem neked – mondta Helen Kane.

Patnek végül egy teljes évébe került, mire eldöntötte, mit akar kezdeni az életével. Ez idő alatt napszámos munkákból élt, sokat horgászott, hetente többször beszélt a szerelmével telefonon, és ha ki tudta fizetni a repülőjegyet, meg is látogatta. Pat mindig híján volt a pénznek, és a szülei sem voltak elég vagyonosak hozzá, hogy támogassák. Több tényező is közrejátszott abban, hogy Pat végül rendőrnek állt. Először is a bátyja. Gyakorlatilag mindennap látta Edét csinos egyenruhájában, fegyverrel a derekán. Aztán meg rájött, milyen fontosak is valójában azok az emberek, akik a törvényes rendet felügyelik. Ahogy Eddie is mondta, ők állnak a világ meg a társadalmat mérgező erőszaktevők, gyilkosok, tolvajok és egyéb bűnözők között. Nap mint nap hallott róla, milyen elképesztő dolgokat művelnek egymással az emberek. Ahányszor csak beleolvasott az újságba, vagy megnézte a híradót, rettenetes bűntényekről értesült. A harmadik ok, amiért Patet komolyan foglalkoztatta a gondolat, hogy rendőrnek álljon, a kihívás volt. Csak azokat vették fel, akik kiváló kondícióban tartották magukat. Ötezer jelentkezőből átlagban csak ötven felelt meg az elvárásoknak, és az sem volt utolsó szempont, hogy rendőrként az idő java részében a szabad ég alatt dolgozhatott. 1971 tavaszán Pat Kane jelentkezett hát az állami rendőrséghez. Könnyedén átment az írásbeli vizsgán, a felvételi fizikai követelményeit is gond nélkül teljesítette, a következő év telén pedig hivatalosan is rendőr lett belőle. A szülei és a bátyjai is elmentek a diplomaosztóra. Pat Kane csillogó új egyenruhájában, fess, jóképű fiatalemberként alig várta, hogy valami fontosat tehessen. Jobb hellyé akartam tenni ezt a bűnös világot, amiben élünk, arra vágytam, hogy megzabolázzam a farkasokat. Miután megkapta a diplomáját az akadémián, Pat azonnal megkérte Terry kezét. A lány igent mondott, majd nemsokára búcsút intett családjának, barátainak, és Demarestbe költözött, hogy hozzámehessen a férfihoz. Pat Kane úgy érezte, mindene megvan, amit csak egy férfi remélhet magának: jól fizető, fontos, a szabad ég alatt végezhető, ráadásul kihívást jelentő munka, meg egy gyönyörű, szerető feleség, aki odáig van érte. Terry mindenről lemondott, hogy velem lehessen, magyarázta Pat. A családjáról, az otthonáról, a barátairól, az ismerős környezetről. A feleségem akart lenni. En voltam a legszerencsésebb férfi a világon. A kocka el volt hát vetve, a színpad készen állt az egyik legfontosabb és legdöbbenetesebb gyilkossági nyomozáshoz Amerika, sőt talán az egész világ bűnüldözésének történetében.

Harmadik rész Nagymenők

22 Kenyérkereset Richard Kuklinski még mindig rengeteget túlórázott, bár most már egy másik filmlaborban, ahol kizárólag pornófilmeket másolt. Ezeknek egyre nagyobb piacuk volt, amit Richard kötelességtudóan ki is szolgált. Csakhogy a labor többi dolgozója panaszt tett a túlórák miatt, ezért a szakszervezet képviselője megjelent, hogy beszéljen Richarddal. Egy széles vállú, arrogáns ír volt, aki úgy érezte, hatalom van a kezében, és az mindenre feljogosítja. Richard éppen hazaindult volna, amikor a férfi megállította. Az új laboratórium, ahol dolgozott, a Nyugati ötvennegyedik utcában volt. Besétáltak a Tizenkettedik sugárúton lévő DeWitt Clinton Parkba beszélgetni. Időközben besötétedett. – Panaszt kaptunk – kezdte a szakszervezetis –, hogy maga vállal el minden túlórát. – Hékás – szólt Richard –, hát ha megkérdeznek, akarok-e túlórázni, azt mondom, igen. Feleségem van meg gyerekem. Mi a gond? – A gond az, hogy lop a többiektől. – Egy frászt. Azt mondják, nem akarják a munkát. Én meg akarom. Erről ennyit. – Richard elindult. A szakszervezetis megragadta a vállát, Richard pedig megfordult, és alaposan behúzott neki egyet. Ahogy a férfi elvesztette az egyensúlyát és összeesett, beverte a fejét egy pad szélébe, és mozdulatlanul terült el a földön. Richard ellenőrizte a pulzusát. Nem érzett semmit. A francba,!, gondolta. Most aztán szarban vagyok. Tudta, hogy többen is látták őket együtt, és biztos volt benne, hogy a szakszervezetnél is tisztában vannak vele, hogy a férfi aznap este hozzá indult. Ebből nem jöhetett ki jól. Gyorsan eldugta a holttestet a bokrok között, elsietett egy közeli boltba, vett egy darab kötelet, és visszasietett a parkba. Az egyik bódé előtt megpillantott egy fából készült tejesládát, és felkapta. Miután meggyőződött róla, hogy senki sem látja, egy fához vonszolta a férfit, a nyakára tekerte a kötelet, aztán a másik végét átdobta egy ágon, és felhúzta a holttestet. A kötelet a pádhoz erősítette, a tejesládát a közeli Hudson felől fújó szélben himbálózó lábak alá tette, aztán lelépett. Amikor a rendőrség megtalálta a holttestet, először valóban azt hitték, öngyilkosság történt, később azonban a hírhedt Westies bandára kezdtek gyanakodni. Ez az ő felségterületük volt, a Pokol konyhájának szíve. A két vezért, Micky Featherstone-t és James Coonant, bevitték kihallgatásra. Ők az igazsághoz híven azt felelték, hogy semmiről sem tudnak. Richardra egy pillanatig sem gyanakodtak, az pedig végképp senkinek eszébe sem jutott, hogy kikérdezze. Elképesztő szerencséje volt, ha gyilkosságokra került a sor.

Richard ez idő tájt nemigen találkozott az anyjával és a húgával. Mélységesen meggyűlölte Annát, rákos daganatként tekintett rá, Robertát pedig megvetette, és közönséges kurvának tartotta. Viszont jó pár év elteltével ismét felvette a kapcsolatot az öccsével. A vécéfülkében történtekről nem beszéltek. Richard úgy érezte, többet is tehetett volna Josephért: elláthatta volna jó tanácsokkal, útmutatással, segítő kezet nyújthatott volna neki. Mindenesetre most havonta egyszer találkoztak, megittak néhány pohárral egy bárban, Richard adott pár dollárt az öccsének, de ez volt minden. Bár nem tetszett neki a dolog, kénytelen volt elfogadni Joseph homoszexualitását. Öccse hozzá hasonlóan képtelen volt uralkodni az indulatain, és kocsmai verekedések során törött

üvegdarabokkal, láncokkal meg székekkel többször is kárt tett emberekben. Richardnak jó néhány alkalommal kellett Jersey Citybe sietnie, hogy kihúzza a bajból. Ahányszor csak segített Joe-nak, mindannyiszor figyelmeztette, hogy ez az utolsó alkalom, neki családja van, és nem ér rá folyamatosan az ő megmentésével foglalkozni. Egy szombat késő délután Joe megint felhívta a bátyját. – Baj van, Richie – mondta. – Most meg mi történt? – Azt mondják, pénzzel lógok nekik. – És igaz? – Kártyáztunk, és vesztettem. – Mennyit? – Nem sokat. – Csak menj el onnan, Joe! – Nem hagyják. Próbáltam. Baseballütő van náluk. – Baseballütő? – Az. Richard mély lélegzetet vett. – Most segítek rajtad utoljára. Világos? – szólt. – Igen – felelte Joe. Richard letette. Mindenki tudta, hogy Joseph Kuklinski az ő öccse, és Richardnak nem tetszett, hogy néhányan csak úgy túszul ejtik, és baseballütőkkel fenyegetik. Hogy gondolhatják, hogy megúszhatják az ilyesmit? Richard tartott egy lezárt diplomatatáskát a garázsban. Elővett belőle két dumdumgolyóval megtöltött 38-as derringert, és zsebre vágta őket. Vadászkést is dugott a zoknijába, beült a kocsiba, és Jersey Citybe hajtott. Minden mérfölddel egyre dühösebb lett. Haragudott az öccsére, amiért balfasz módjára viselkedett, de haragudott azokra az emberekre is, akik túszul merték ejteni. Pár saroknyira a kocsmától leparkolt, meggyőződött róla, hogy senki sem áll lesben, aztán belépett az ajtón. Öccse az egyik bal oldali asztalnál ült négy megtermett férfi társaságában. Egyikük valóban baseballütőt szorongatott az asztal alatt. – Gyerünk, Joe, menjünk – szólt Richard. Az öccse felállt, mire a négy férfi közül a legnagyobb Richard elé lépett. – Nem megy sehova, amíg ki nem fizeti a tartozását. Örülök, hogy jöttél, Richard. Tudjuk, hogy egyenes ember vagy. – Mennyivel lóg? – Ötszázötvennel. – Gondoskodom róla, hogy megadja. Gyere, Joe, menjünk – parancsolta megint Richard. – Mindent tudunk rólad, Rich. Azt is, hogy mindig van nálad fegyver. Mi lenne, ha te fizetnéd ki a tartozását? – Egy vasat sem kaptok tőlem. Ha mindent tudtok rólam, akkor azt is tudjátok, hogy nem hagyom az akarata ellenére itt tartani az öcsémet. Gyere ide, Joe! – Állítsátok meg! – szólt hátra a társainak a férfi. Richardnak elfogyott a türelme. Kihúzta a kezét a jobb zsebéből, és megmutatta a pisztolyát. – Van benne egy skuló mindegyikőtöknek – mondta. – Gyere, Joe! A négy férfi erre hátrálni kezdett, Joseph pedig csatlakozott Richardhoz. Együtt léptek ki az ajtón. – Kösz, Rich – szólt Joe. – Ez volt az utolsó alkalom. Nem keveredhetsz többet ilyesmibe. – Csaltak. Csak annyi történt, hogy felültettek.

– Tojok rá, Joe. Nem szarakodhatok folyton ilyesmivel. Feleségem van meg két gyerekem. Merrick beteg. Szüksége van rám. Nem érek rá erre... világos? – Világos... Értem – felelte Joe. Időközben már félsaroknyira jártak a kocsmától. Éppen átkeltek volna az úttesten, amikor egy autó húzott el mellettük őrült sebességgel. Richard előkapta az egyik derringerét, és kétszer rálőtt. Az egyik golyó a csomagtartó zárját találta el, és a tető felpattant. Pillanatokon belül rendőrségi szirénák hangja töltött be mindent. Richard gyorsan eldobta mind a két derringert. Járőrkocsik zárták le az utca két végét. A férfi, aki az autót vezette, elmondta a rendőröknek, hogy Richard lőtt rájuk. Ő persze mindent tagadott. – Milyen pisztoly? Hol? – kérdezte. Csakhogy a rendőrök megtalálták a két golyó ütötte nyomot az autón, és elkezdték keresni a fegyvert. Hamarosan rá is találtak az egyik derringerre. Mindenkit megbilincseltek és letartóztattak. Richard majd felrobbant. Úgy kellett neki ez az affér, mint egy lyuk a fejébe. A rendőrségen tagadta, hogy fegyver lett volna nála, és figyelmeztette a négy férfit, hogy tartsák a szájukat. – Ha nem szóltok egy szót se, mind kisétálhatunk innen. Világos? Azok bólintottak, de Joseph elkezdett velük tovább vitatkozni. Azt mondta, csaltak a kártyában, becsapták, és még a rendőröket is ők hívták. – Fogd be... Mind fogjátok be! – förmedt rájuk Richard. – A zsaruk hallgatóznak. – Erre már elhallgattak. A nyomozók kihallgatták őket. Mindenki tartotta a száját, de a rendőrök tudták, mi történt, és rászálltak Richardra. Ő azonban szóba sem állt velük. Nem szerette a zsarukat. Jelvénnyel és pisztollyal felszerelkezett korrupt, agresszív barmoknak tekintette őket, és nem voltak skrupulusai kimutatni az ellenszenvét. Amikor végül megengedték, hogy telefonáljon, Richard felhívott egy Jersey City-i ügyvédet, és beszámolt neki a történtekről. A férfi a fogdába sietett, és azt mondta, pénzre van szüksége, hogy „rendezze az ügyet”. Jersey City Amerika egyik legkorruptabb városa volt. A rendőröket és a bírókat jóformán bagóért meg lehetett venni, aztán úgy táncoltak, ahogy az ember fütyült. Richard gyorsan felhívta John Hamilt is, elmondta neki, mi a helyzet, és megkérte, hogy szerezzen három lepedőt az ügyvédnek. – Meglesz, tesó – felelte John. Az éjszakát mindannyian a fogdában töltötték. Richard felhívta Barbarát, és azt mondta neki, hogy reggelig a laborban fog dolgozni. A sok túlóra miatt ez egyáltalán nem volt szokatlan. Reggel mindannyiukat a bíróságra vitték, hogy vádat emeljenek ellenük. A rosszkedvében lévő Richard gondoskodott róla, hogy senki ne beszéljen. Az ügyvéd ott találta őket a cellában. – Minden el van intézve – mondta, és kacsintott. Nemsokára meg kellett jelenniük a bíró előtt, akinek már a zsebében volt az ügyvédtől kapott háromezer dollár. Azt mondta, nem látja ésszerű okát az ügy folytatásának, kiszabott egy kisebb pénzbüntetést, majd mindenkit az útjára engedett. Ahogy Richard és a többiek kifelé sétáltak a bíróságról, az egyik mogorva nyomozó odalépett hozzá. – Itt van a pisztolya – mondta, és felé nyújtotta a derringert. – Ez nem az én pisztolyom – felelte Richard, és kilépett az utcára. Amikor végre odakint voltak, félrevonta az öccsét. – Ennyi volt – közölte vele. – Ha még egyszer bajba kerülsz, nem foglak kihúzni belőle. Megértetted? – Igen – bólintott megszeppenten Joseph. – Megértettem.

23 A gyilkosság családi hagyomány A kutyának eltört az egyik lába, és szünet nélkül reszketve nyüszített Jersey Cityben, a Central Avenue 438-as számú házának udvarán. Éjjel fél egy volt, 1970. szeptember 16-a, és a vonyítástól képtelenség volt aludni. Az állat Pamela Diaié volt, egy korához képest alacsony és vézna, fekete hajú, nagy, kerek, sötét szemű tizenkét éves kislányé. Pamela kitűnő tanuló volt a Szent Anna egyházi iskolában. A szüleivel meg Johnnal és Roberttel, a két bátyjával élt a Central Avenue-ról nyíló Bleeker Streeten a 9. szám alatt, nem messze Joseph és Anna Kuklinskitól. Pamela nagyon szerette a kutyáját, Ladyt. A fekete-fehér korcs mindig vele volt; akármerre is járt a kislány, farkát csóválva követte, és imádattal csüngött rajta. Korábban, úgy tizenegy óra felé, azon a végzetes kedd éjjelen, Pamela kiment a házból, hogy megkeresse a kutyáját. Még nem végzett a házi feladattal, a füzetek meg a könyvek nyitva hevertek az ágyán. Nem szólt a családjának, hogy elindul felkutatni Ladyt. A szülei a tizenegy órás híreket nézték, és fel sem tűnt nekik, hogy Pam elindult otthonról. A kislány megtalálta a kutyát, és éppen hazafelé tartott, amikor összefutott Joseph Kuklinskival. Joseph és Pam ismerte egymást a környékről. A huszonöt éves, magas, jóképű, szikár és izmos férfinak csillogó szőke haja volt, és Fu Manchu-bajuszt viselt. Beszélgetni kezdtek. Joseph megkérdezte Pamelát, nem szeretne-e kettesben maradni vele. A lány nem tudta, miről is van szó voltaképpen, ártatlanul igent mondott, és követte Joseph Kuklinskit a Central Avenue 438-as számú négy-emeletes házba, annak is a tetejére. A férfi a 434-es szám alatt lakott az anyjával, alig kéttömbnyire onnan. Joseph az évek során többször is használta már a Central Avenue háztetőit nőkkel és férfiakkal egyaránt folytatott szexuális kalandjai során. Pamelának fogalma sem volt róla, mit akar tőle. A férfit Cowboy Joe néven ismerték a környéken, és ő nagyon aranyosnak találta. Tetszett neki, hogy odafigyel rá, és kettesben akar lenni vele. Amikor önként felment vele a tetőre, fogalma sem volt róla, miféle démonok laknak a fejében. Joseph részeg volt, és bűzlött az alkoholtól. A háztetőn gyorsan a lényegre tért, és le akart feküdni Pammel. A lány erre nem volt hajlandó, ő azonban nem tűrt ellentmondást. Megerőszakolta, aztán megfojtotta a lányt. Mindeközben Lady végig torkaszakadtából ugatott. Joseph megpróbálta elkapni a kutyát, de nem sikerült neki. Amikor végzett a lánnyal, felkapta az élettelen testet, mint egy rongybabát, és ledobta a tetőről. A lány tompa, csontrepesztő puffanással ért földet a Central Avenue 438. hátsó udvarában. Josephnek végül Ladyt is sikerült elkapnia, és őt is lehajította. Az állat Pamela mellett landolt, eltörött az egyik lába és több bordája. Odamászott a lány testéhez, és sírni, vonyítani, ugatni kezdett. Az emberek a szűnni nem akaró zaj miatt kihívták a rendőrséget, és nemsokára meg is érkezett egy járőrautó. Pamela Diai holttestére a rendőrök bukkantak rá.

A gyerekgyilkosság még a bűn fellegvárának számító Jersey Cityben is ritkaságnak számított, és felháborította az embereket. Aznap kora reggel a város minden nyomozója és egyenruhás rendőre nekiállt Pamela gyilkosát keresni. Átfésülték a környéket, minden ajtón bekopogtattak, megállították az elhaladó autókat. Nemsokára kiderítették, hogy a lányt Joseph Kuklinskival látták beszélgetni előző este. Amikor Ben Riccardi nyomozó bekopogott Kuklinskiék ajtaján, Joseph még másnaposán aludt. Miután bevitték a rendőrségre, és megfenyegették, mindent bevallott.

– Ledobtam a tetőről – mondta, mire durván megbilincselték és őrizetbe vették.

Nem sokkal később Anna Kuklinski felhívta idősebbik fiát, és elmondta neki, hogy Josephet letartóztatták egy tizenkét éves lány meggyilkolásáért. Richard kiborult. Fel sem tudta fogni, hogy az öccse képes ilyesmire. Ez csak valami tévedés lehetett. Bár általában messziről kerülte az anyját, Jersey Citybe sietett. Éppen az előző nap találkozott volna Josephfel. Egy Central Avenue-i bárban várt rá, de az öccse nem érkezett meg. Richard tudta, hogy nincs munkája, és otthon van, de inkább nem kopogtatott be hozzájuk, annyira nem akart találkozni az anyjával. Most már végképp megvetette Annát, aki a ritka alkalmak során, amikor Barbara megfordult a lakásában, mindig ellenségesen viszonyult hozzá. Richard felesége is meggyűlölte a nőt, de azért elviselte, mert mégiscsak a férje édesanyja volt. Anyám rákos daganat volt. Lassan megölte, amihez csak hozzáért, mondta Richard. Kezdetben hajlandó lett volna segíteni Josephnek, és ügyvédet szerezni, de aztán elment a Jersey City-i börtönbe, ahol az öccse készséggel bevallotta, hogy megerőszakolta és megölte a lányt, majd a kutyájával együtt ledobta a tetőről. – Hogy a faszba tehettél ilyet? – kérdezte Richard. Dühében legszívesebben agyonverte volna a testvérét. Két lánya volt, és a gondolat, hogy egyikükkel ezt teheti valaki, jeges rémülettel töltötte el. – Ő is akarta – felelte Joseph. Richard felállt, és elvonult. Soha többet nem beszélt az öccsével. Aznap levettem róla a kezemet, nem akartam, hogy a továbbiakban bármi közünk legyen egymáshoz. Azt mondtam> nincsen öcsém. Nincsen családom. A pokolba mindannyiukkal... Pár hónappal később Joseph Kuklinskit elítélték Pam Diai meggyilkolásáért, életfogytiglani kapott, és a Trenton Állami Fegyintézetbe küldték. Richardnak nem volt öccse többé. Nem volt anyja. Nem volt nővére. Nem volt családja.

23 Twistre fel! A filmlabor, ahol Richard dolgozott, a Negyvenhatodik utcába költözött, nem messze a Negyvenötödik utcai híres Peppermint Lounge-tól, ahol Joey D. és a Starlighters az egész világon egyre népszerűbb twistet játszotta. Richard szívesen ugrott be egy-két koktélra kora este, mielőtt visszament volna a munkahelyére, hogy éjszakai műszakban készítsen kalózmásolatokat a pornófilmekről. Tudta, hogy rá sem szabadna néznie a tömény szeszre, de az ital valahogy mindig jobb kedvre derítette. Bizonyos értelemben így gyógyította magát. Csakhogy ha ivott, gorombán kezdett viselkedni, éppen úgy, mint az apja meg az öccse. Egyik este beszólt egy nőnek a bárpultnál, mire az megsértődött, és a barátjának kezdett panaszkodni, aki rögtön megjegyzést tett Richardra. A férfi jóban volt a csapossal, aki szintén belefolyt a vitába. Richard egy pillanattal később átnyúlt a pulton, és megragadta a csapos nyakkendőjét. Éppen behúzott volna neki egyet, amikor a semmiből előkerült a kidobó, beígérte, hogy hívja a zsarukat, és kiterelte Richardot az utcára. Odakint a járdán Richard beszélgetésbe elegyedett vele, és megpróbálta elmagyarázni neki, hogy a csaposnak nagy a szája, amikor a kidobó hirtelen képen törölte. – Ezt meg miért csináltad? – kérdezte Richard. Fájdalmat egyáltalán nem érzett, csak zavartan csodálkozott. – Mert baszott nagy pofád van. Ha még egyszer idetolod a képed, a kórházban fogsz kikötni – fenyegetőzött a kidobó. – Kösz a figyelmeztetést – mondta Richard. – Visszajövök. Számíthatsz rá, haver. A férfi dühöngve ment vissza a laborba. Az ütéstől felhasadt az ajka, és enyhén vérzett. Nem sérült meg komolyan, de az incidens emésztette belülről. Képtelen volt elfelejteni. Mások talán szerencsétlen esetként gondoltak volna vissza rá, és túltették volna magukat rajta. De Richard nem. Egyre komorabb lett. Semmi más nem járt a fejében, csak hogy hogyan rendezhetné a számlát a kidobóval. Bosszúra szomjazott. Meg akarta ölni. De hogyan? A Negyvenötödik utca különösen forgalmas volt. A bár ajtajában folyamatosan nyüzsögtek a ki-bejáró vendégek. Richard Barbarán töltötte ki a dühét, megütötte, amiért nem úgy vágta le a kenyér héját a szendvicséhez, ahogy szerette. Bár egyik lányához sem ért soha egy ujjal sem, Barbarát gyakran bántotta a szemük láttára, és nemegyszer előfordult, hogy a bútorokat is összetörte. Aznap éjjel Richard nem tudott aludni. Másra sem gondolt, csak a kidobó sunyi taslijára, arra, ahogyan szégyenszemre elbánt vele. Elhatározta, hogy ha a poklok tüzében fog is elégni, megöli a férfit.

Richard három nappal később készen állt. Mindent kidolgozott. Aznap reggel váltásnak egy öltözet munkásruhát vitt magával, az uzsonnás zacskójába pedig egy 22-est rejtett, kedvenc extra adag majonézzel készült pulykás szendvicse mellé. Késő délután bement az előtérből nyíló mosdóba. Átöltözött a magával hozott holmikba, a fejébe nyomott egy sapkát, az ellenzőt az arcába húzta, és lement a földszintre. Tudta, hogy a kidobó négy órától dolgozik, ezért pisztollyal a zubbonya zsebében megállt az épület előtt, figyelt, és a zsákmányát leső éhes ragadozó macska tekintetével várta, a kínálkozó alkalmat, hogy lecsapjon. A klub hatalmas

ablakain könnyedén beláthatott. Hűvös őszi nap volt ez 1971-ben, és Richard ölni akart. Az ő szemében a kidobó éppen azt tette vele, amit az apja – megütötte a semmiért, amikor a legkevésbé számított rá. Ahogy most a klubot figyelte, éles fekete-fehér képekben villantak fel előtte Stanley brutalitásának képei. Gyakran idéződtek fel így benne ezek az emlékek, mintha egy régi némafilmet nézett volna. Odabent éppen próbálni kezdett egy zenekar, Richard az utca túloldalán is hallotta a zenét. A bárban mindenki a színpad felé fordult. Ez volt az alkalmas pillanat, hogy lecsapjon. Fürgén, akár egy macska, átszelte a keskeny utcát, és kinyitotta az ajtót. A kidobó éppen ott állt. Tökéletes. Richard pillanatnyi habozás nélkül a fejéhez szorította a pisztolyt, tüzelt, majd sarkon fordult, és hátra sem pillantva elsietett. Az első keresztutcában leintett egy taxit, és elvitette magát a Kikötői Hatóság épületénél lévő buszpályaudvarhoz a Negyvenegyedik utcába. Ott visszaöltözött a saját holmijába, eldobta a munkásruhát, amit a gyilkossághoz viselt, és visszament dolgozni. A Peppermint Lounge előtt rendőrautók és mentők álltak bekapcsolt piros villogóval. Komoly tömeg gyűlt össze. Richard megállt néhány pillanatra, maga is elvegyült a bámészkodók között, aztán elsétált a munkahelyére. Végre ismét teljes volt körülötte a világ – békesség töltötte el. Soha nem gyanúsították meg a gyilkossággal, még csak fel sem merült a neve.

Richard változáson ment át. Eszébe jutott a múltja, és vágyott rá, hogy megint élet és halál ura legyen, hogy megint ő dönthesse el, kit, mikor és hol ér utol a végzete. Tudta, hogy az emberölés azon kevés dolgok egyike, amiben igazán kitűnik mások közül. Ha valamihez, hát ehhez volt tehetsége, és kezdett azon gondolkodni, hogy megint bérgyilkosként keres munkát magának, ez lesz a hivatása, a foglalkozása, a szakterülete. Azt tervezgette, hogy a gyilkolásnak szenteli az életét. Csakhogy, emlékeztette magát, most felesége van és két imádni való kislánya. Az ő jövőjüket nem teheti kockára. Viszont hitt benne, hogy ha gondosan, aprólékosan megtervez egy gyilkosságot, és nem kapkodja el, viszonylag könnyen megúszhat mindent, csak ügyelnie kell, hogy ne találjanak kézzel fogható kapcsolatot az áldozat és közte. Tudta, hogy a sorozatgyilkosokat azért is olyan nehéz elkapni, mert véletlenszerűen választják ki az áldozataikat, és a rendőrség nehezen tudja hozzájuk kötni őket. Richard később újra meg újra kihasználta ezt a felismerést. Miután ezeket a kérdéseket alaposan fontolóra vette, visszatért Jersey Citybe meg Hobokenbe, és a megfelelő körök tudomására hozta, hogy készen áll „különleges feladatok” elvégzésére. Elment Tony Argrilához, a pornóterjesztőhöz is. Manhattani irodájában talált rá a Spring Streeten. Argrila a negyvenes évei közepén járó, kopaszodó, alacsony, zömök férfi volt erős brooklyni akcentussal. Paul Rothenberggel együtt ők meg egy Roy DeMeo nevű csendestársuk álltak a New Yorkban készülő pornófilmek többsége mögött. – Komoly pénzt akarok keresni – kezdte Richard. – Vissza akarok térni a régi életemhez. Én... – Ide figyelj! – vágott a szavába Argrila. – Ha tényleg sokat akarsz keresni, foglalkozz pornóval! Abban felfoghatatlan mennyiségű dohány van. Annyit kereshetsz, amennyit csak akarsz, nem gond. Richard azonban nem a pornóproducerségben látta a jövőjét. Mocskos dolognak tartotta, és nem akarta beleártani magát. A filmek másolása egy dolog volt, de hogy ő készítsen ilyesmit, az szóba sem jöhetett. A gyilkossággal a világon semmi gondja nem akadt. De a pornófilmgyártás olyan... alantas dolog volt, és ő fölötte állt az ilyesminek. – Mondom, hogy kibaszott talicskákkal tolhatod haza a pénzt – ismételte Argrila. – Tényleg?

– Kurvára így igaz. Semmi jogi macera, teljesen legális az egész. Megkapsz hozzá mindent, ami kell. Tudom, hogy megbízható ember vagy. Ha pénzhez jutsz, visszafizetheted, amit az induláshoz kaptál, és már benne is vagy a buliban. – Gondolkodom rajta – felelte Richard, akinek kicsit azért csak kezdett tetszeni a dolog, mert valóban teljesen legális volt minden. Minél többet fontolgatta, annál inkább kedvet kapott, és végül úgy gondolta, tesz vele egy próbát. Viszont azt is tudta, hogy ha belevág, jól kell csinálnia, és nem szúrhatja el, mert a maffiától kap kölcsönt, és mindent időben vissza kell fizetnie. Nem szívesen tartozott a maffiának egy fityinggel sem, de ha ilyen vállalkozásba akart kezdeni, nem volt kihez fordulnia. Nem mehettem el egy bankba, és nem mondhattam, hogy van három meztelen nőm meg két pasim álló farokkal, és filmet szeretnék forgatni velük,, magyarázta. Belefogott hát a vállalkozásba, és hatalmas pornófilmszállítmányokat vett át bizományba Argrilától meg Rothenbergtől, hogy aztán az egész keleti parton terítse őket. Özönleni kezdett a pénz. Richard meglepve tapasztalta, mekkora az igény a pornóra. És minél mocskosabb meg perverzebb volt, annál jobban keresték. Mivel az Argrilától kapott filmek java részét bizományba vette át, a tartozása gyorsan hetvenötezer dollárra ugrott, mivel azt a pénzt költötte, amit megbízóinak kellett volna fizetnie. Richard még abban sem volt biztos, hogy Argrila és a társa kapcsolatban áll a maffiával. A pletykák szerint mindenesetre így volt, Richard pedig átvette tőlük a filmeket, viszont mindig késve fizetett értük. Végül aztán mégiscsak úgy döntött, hogy ő is saját filmeket fog készíteni, és abból a pénzből indítja el a vállalkozását, amivel Argrilának tartozott. Mint hamarosan kiderült, ez kis híján végzetes hibának bizonyult. Richard felmondott a filmlaborban, hogy minden idejét a pornónak szentelhesse. Argrila és Rothenberg továbbra is pénzt követelt tőle, ő pedig újabb és újabb kifogásokkal állt elő. A laborokban töltött évek alatt számos embert megismert, akik ebben a szakmában dolgoztak: asszisztenseket, operatőröket, sőt rendezőket is. Néhányukkal elbeszélgetett, és hamarosan felismerte, hogy tényleg el tudja készíteni a saját szexfilmjeit a semmiből. Argrila pénzét fordította erre – pornót gyártott, ismerős rendezőket fogadott fel, megállapodott velük, és szabad kezet adott nekik. Csakis az érdekelte, hogy az elkészült termék pénzt hozzon a konyhára.

Merrick egészségi állapota csak nem akart javulni. Gyakran voltak fájdalmai, a láza pedig nemegyszer egészen negyvenegy fokig felment. Nagyobbik lányának a betegsége csak még jobban elkeserítette Richardot. A gyerekek szenvedését akkora igazságtalanságnak tartotta, hogy Isten létét is megkérdőjelezte, ha ilyet látott. Hogyan engedheti meg bármilyen isten, hogy egy gyerek szenvedjen? Richard mély együttérzést tanúsított a gyerekek iránt, még ha a felnőttekkel szemben teljesen közönyös is maradt. Barbarával mindent megtettek Merrickért, de semmi sem segített. Azért most már legalább pénzt keresett, és volt miből fizetni a kislány kezelését.

Richard azt tervezte, hogy csak egy rövid ideig – legfeljebb néhány évig – fog pornóval foglalkozni, aztán otthagyja a fenébe ezt az ipart. Talán a nyugati partra költözik, vesz egy házat a tengerparton, és lazít. Erről álmodott: egy első osztályú fehér házról a víz mellett, ahonnan élvezheti a kilátást, a csodálatos naplementéket, és figyelheti a hullámokban pancsoló lányait. Sem legújabb elfoglaltságáról, sem a jövővel kapcsolatos terveiről nem szólt Barbarának. Tudta, hogy a nőnek nem tetszenének. Bár továbbra is gyakran bántalmazta a feleségét, azért tisztelte, adott a

véleményére, és mindig odafigyelt arra, amit mondott. Ha nem értett valamit, amit az újságban olvasott, mindig Barbara magyarázta el neki. A nő falta a könyveket, és mindig mesélt a kedvenc regényeiről. Állandóan a kezében volt valami, vagy egy népszerű ponyva, vagy valamelyik klasszikus. Richard diszlexiás lévén nehezen boldogult az írott szóval, de a megtörtént bűnügyekről szóló magazinokat továbbra is szívesen olvasta, és valami oknál fogva ezekkel különösebb gond nélkül boldogult. Richard filmjeit a SoHo düledező raktárépületeiben forgatták – amelyekből mára nyilván divatos lakóépületek lettek. Ő maga soha nem ment el egyetlen forgatásra sem. Nem volt rá kíváncsi, hogyan készülnek a filmek. Igen rossz véleménye volt azokról, akik ilyesmiben részt vettek, és igyekezett kerülni a társaságukat. Számára az egész csak a pénzkeresetet szolgálta. Egyáltalán nem érdekelte semmiféle bujaság. A szexualitást illetően meglehetősen prűdnek bizonyult. Mivel az általa terjesztett összes film után csak akkor látott pénzt, ha a forgalmazó eladta őket, mindig várnia kellett a fizetségre. Ezt sehogy sem játszhatta ki. Ha józan volt és jókedvű, Richarddal viszonylag könnyen ki lehetett jönni. Az emberek, akikkel üzletelt, általában kedvelték. Nagyszerű humora volt, és készséggel hívott meg másokat egy italra vagy ebédre. Általában igyekezett tartani az adott szavát. Emiatt feltételezte, hogy mások is így vannak vele, csakhogy ez gyakran nem így történt. Egyszer becsapta egy Bruno Latini nevű ember. Alacsony, kopaszodó, maffiakapcsolatokkal rendelkező férfi volt, egy Nyolcadik sugárúton lévő bár tulajdonosa. Richard ezerötszáz dollár értékű filmet adott át neki forgalmazásra. Mivel az ötvenkét éves Latini kapcsolatban állt a maffiával (a fivére volt a Gambino család emberének, Eddie Linónak, akit később állítólag két korrupt zsaru, Louis Eppolito és Steven Caracappa ölt meg Anthony „Gázcső” Casso utasítására), úgy gondolta, megúszhatja fizetés nélkül. Folyton csak mellébeszélt, aztán egy idő után már nem is viszonozta a hívásokat. Ezt Richard képtelen volt megemészteni, és rengeteget bosszankodott miatta. Barbara még mindig nagyon komolyan vette a karácsonyt, és mindent megtett, hogy az ünnep különleges legyen. Több tucat nagyszerű ajándékot vásárolt, hatalmas fát állított, csodálatosan feldíszítette a házat. Azon a szentestén Richard csendes volt és morózus. Latini járt a fejében a családja helyett. Amikor mindenki lefeküdt aludni, halkan kiosont a házból, beült a kocsijába, és elindult felkutatni Latinit, hogy megölje. Erősen havazott, de Richardot ez sem tartotta vissza. Amikor megérkezett a bárba, ahol a férfit sejtette, azt mondták neki, hogy éppen elment. Kisietett az Ötvenkilencedik utca meg a Tizedik sugárút sarkán lévő parkolóba, és ott találta Latinit az autójában ülve. A férfi beinvitálta a kocsiba, és előadott egy mesét az ezerötszáz dollárról. Richard elővett egy 38-ast, és kétszer fejbe lőtte. Egy-két percig se nem látott, se nem hallott a pisztoly torkolattüzétől a szűk helyen, de aztán megkereste Latini tárcáját, és jó pár ezer dollárt talált benne. Kivett belőle ezerötszázat, aztán visszatette a tárcát a helyére, benne a többi pénzzel. Kiszállt, visszaballagott a saját Cadillacjéhez, és hazament New Jerseybe. Karácsony napjának reggelén egy parkolóőr talált rá Latini szétlőtt fejű holttestére. A rendőrök megállapították, hogy nála van a tárcája, benne ezerhatszáz dollárral. A gyilkosságot sosem kapcsolták sem Richardhoz, sem a maffiához. Elvből öltem meg, magyarázta Richard. Azt hitte, egyszerűen semmibe vehet. Bár Barbara számára nagyon fontosak voltak az ünnepek, férje ilyenkor általában elszomorodott. Saját gyerekkorára gondolt, és attól mindig... dühbe gurult. Mindig eszébe jutott az apja, és késztetést érzett, hogy megölje.

Tony Argrila szünet nélkül nyúzta Richardot, hogy adja meg a tartozását. Ő viszont csak az időt húzta, és pénz helyett kifogásokkal állt elő. Amikor Argrila már kezdett vöröset látni a dühtől, Richard végül csak fizetett neki valamennyit – bár az előzetesen megígértnél kevesebbet –, hogy befogja vele a száját. Úgy tervezte, hogy mindent visszaad, és meg is tette, ami tőle telt, csakhogy ez nem volt elég. Argrila végül elvesztette a türelmét, felhívta csendestársát, Roy DeMeót, és ezzel hirtelen minden sokkal rosszabbra fordult. Roy DeMeo önfejű pszichopata volt, a Gambino maffiacsalád embere, akiről később Jerry Capeci és Gene Mustain újságírók írtak könyvet Murder Machine címmel.

25 A Gambino család Roy DeMeo Canarsie-ban született és nevelkedett, Brooklynnak, a világ legkeményebb városának legkeményebb negyedében. Kisfiúkorában túlsúlyos volt, leginkább Tojás Tóbiásra emlékeztetett, emiatt rendszeresen zaklatták a környékbeli vagányok. Sűrű fekete haja, sötét szeme, barna bőre volt. Nagy pocakjával úgy imbolygott, mint egy pingvin. Bátyja, Anthony, akit mindenki Tobyként ismert, keménykötésű, izmos srác volt, és ha kellett, mindig Roy segítségére sietett, később azonban besorozták tengerészgyalogosnak, elment Vietnamba, és sosem tért vissza. Ettől fogva a kicsi, kövér Roynak magáról kellett gondoskodnia Canarsie durva utcáin. Az ifjú Roy DeMeo mindig is csodálta a környéken hemzsegő maffiózókat. Canarsie-ban elsősorban a Lucchese család tagjaival lehetett találkozni, amint flancos autóikkal, csinos barátnőikkel és százdolláros bankók kötegeivel a zsebükben járták a környéket. Roy is erről az életről álmodott, ilyen jövőt képzelt magának. Lucky Luciano, A1 Capone és Albert Anastasia volt a példaképe, csupa hírhedt gyilkos. Rájuk nézett fel, őket akarta utánozni. Arra vágyott, hogy őt is éppen úgy tiszteljék, és féljenek tőle. Bár okos fiú volt, és ügyesen bánt a számokkal, Roy nem teljesített jól az iskolában. A tananyag egyáltalán nem érdekelte. Tudta, hogy amit ő akar, azt az osztályteremben nem szerezheti meg. A vágyott tudásra csakis az utcán tehetett szert, így hát ott töltötte az idejét. Az utcára járt iskolába, oda is tartozott. Először is fogynia és izmosodnia kellett, ezért a fiatal DeMeo teljes erőbedobással diétázni és gyúrni kezdett. Nemsokára el is tűnt róla a háj meg a duzzadó pocak, az izmai vastagok és kőkemények lettek. Ezután ha valaki zaklatni próbálta, azt örömmel véresre verte. Rendkívül mocskos módon verekedett, harapott, ellenfele szemébe mart, és hamarosan kemény ember hírében állt a környéken, akibe jobb volt nem belekötni. Éppen úgy alakult minden, ahogy eltervezte – pedig Canarsie-ban az ilyesmi nem ment olyan könnyen. Még húszéves sem volt, amikor munkát vállalt egy áruházban, és az így keresett pénzt uzsorakamatra kölcsönadta. Ha valaki nem fizetett időben, Roy érezhető örömmel verte péppé az illetőt. Nagyszájú, erőszakos szadista lett belőle, aki olyan fanyar képpel járta a várost, mintha citromba harapott volna. Állandóan ingerült volt, és szinte várta, hogy valaki belekössön. Sütött róla, hogy előbb-utóbb robbanni fog. DeMeo kölcsönadott egy Chris Rosenberg nevű srácnak, aki kis zacskókban marihuánát árult. A Roytól kapott pénzzel már nagyobb mennyiséget is tudott vásárolni, és nemsokára unciánként, sőt fontonként is tudta mérni a kábítószert. Roy is beszállt Chris üzletébe, és ezentúl közösen húztak hasznot a marihuánából. Ami azt illeti, később is előszeretettel folyamodott ehhez a módszerhez a vér és bűn jegyben zajló élete során: ha valaki tartozott neki, és nem tudott fizetni, Roy az adósa üzlettársául szegődött. Ezt a taktikát a maffia már a kezdetektől alkalmazta. Maga a „maffia” szó eredetileg köztiszteletben álló embert jelentett, olyasvalakit, aki büszkén, felemelt fővel járhat. A név csak később ragadt rá a 19. század közepén Szicíliában szárnyra kapó, aztán csápjaival az egész világot behálózó bűnszövetkezetre. A maffia sok éven át titokban működő, rendkívül sikeres szervezet volt, amihez hasonlót azelőtt nem látott a világ. Tagjai esküt tettek arra a családra, amelyikbe felvették őket. Amíg Joe Valachi 1963-ban a McClellan-bizottság előtti szenátusi meghallgatáson be nem számolt egy sor titokról – a kezdetekről, a szövevényes viszonyokról, a struktúráról –, a hatóságok egyáltalán nem voltak tisztában vele, hogyan is működik a szicíliai maffia valójában.

Olaszországban három élesen elkülönülő bűnszövetkezet működik: a nápolyi camorra, a calabriai ndrangheta és a szicíliai maffia. A három közül a camorra a legerőszakosabb és a leggonoszabb. A hírhedt John Gotti egyike volt azon kevés nápolyinak, akit beengedtek a szicíliai maffia kötelékébe, konkrétan a Gambino családba. Sokak szerint a családfő végzetes hibát követett el, amikor ebbe belement. Carlo Gambino alacsony, törékeny, szerény külsejű, de rendkívül ravasz olasz férfi volt, aki úgy öltözött és viselkedett, mint egy egyszerű szicíliai földműves, pedig valójában ő vezette a legnagyobbat és a legsikeresebbet az öt New York-i maffiacsalád közül. Azért vette be John Gottit a családba, mert megölte azt a férfit, aki elég ostoba volt hozzá, hogy elrabolja Carlo unokaöccsét, Salt, és végezzen vele a váltságdíj kifizetése után. Ez persze egyenes utat jelentett a temetőbe, és John Gotti el is intézte a barmot, aki kitalálta ezt a szerencsétlen emberrablást és gyilkosságot. Carlo később még egy súlyos hibát vétett, amikor 1976 októberében bekövetkezett halála előtt sógorát, a magas, szikár, sápatag, sötét szemű Paul Castellanót nevezte ki új családfőnek. A férfi hentesboltot vezetett a Tizennyolcadik sugárúton, a Nyolcvanhatodik utcánál, Brooklyn egy másik maffiózóktól nyüzsgő negyedében, Bensonhurstben. Ha a maffiának lett volna középiskolája, biztosan itt hozták volna létre. Családtagok garmadája élt a környéken – katonák, hadnagyok, századosok, főnökhelyettesek és főnökök mind az öt családból. Bensonhurstben vettek házat, itt keresztelkedtek meg, itt ülték meg az ünnepeket, itt élték az életüket, a környékbeli iskolák pedig megteltek a maffiózók gyerekeivel. Paul Castellano jó üzletember volt, de nagyon rossz maffiafőnök. A hentesboltját komoly húsnagykereskedéssé változtatta, ami gazdag emberré tette. Paul Carlo húgát, Kathyt vette feleségül, és elsősorban ennek a házasságnak köszönhetően emelkedett egyre magasabbra a csillaga a Gambino család egén. Paul hírhedten kapzsi volt, ráadásul nem is az utcáról jött, ezért a Gambino család huszonegy századosának többsége megvetette. Ennek aztán az lett a vége, hogy Castellanót 1985 decemberében a Sparks Steak House előtt agyonlőtték. John Gotti és Sammy „a Bika” Gravano megbízásából végzett vele meg a sofőrjével egy bérgyilkoscsapat, amelyiknek Richard Leonard Kuklinski is tagja volt. Roy DeMeónak elvileg a Lucchese családba kellett volna bekerülnie, amelyiknek Canarsie-ban volt a székhelye, és számos roncstelepet meg autóbontót üzemeltetett. Roy azonban többre vágyott, és a Gambinókhoz akart csatlakozni: ők voltak a maffia királyi családja. DeMeo nagyszerűen értett a pénzcsináláshoz – lopott autókkal és kábítószerrel kereskedett, érdekeltségei voltak szakszervezetekben és hitelkártyaüzletekben, uzsorakamatra adott kölcsönt, éttermek és bárok társtulajdonosa lett. Rengeteg pénze forgott az utcán. Mindeközben hangos volt és féktelen, állandóan felhívta magára a figyelmet, és egy pillanat alatt kijött a sodrából. Nagyon kevés kellett hozzá, hogy ordítani kezdjen, és előkapja a pisztolyát. Hitt benne, hogy azzal vívhatja ki az emberek tiszteletét, ha erőszakoskodik velük, és véresre veri őket. – Kurva nagy ívben leszarom, hogy szeretnek-e. Csak az a fontos, hogy féljenek tőlem – mondogatta előszeretettel. És az emberek valóban féltek tőle, méghozzá jó okkal, ugyanis Roy DeMeo valódi dühöngő pszichopata volt. Egyéb tevékenységei mellett pénzért, de néha puszta sportból is embereket ölt. Teljesítette a maffiától kapott feladatokat, de sokszor kívülállóktól is elfogadott megbízásokat, ha hajlandóak voltak megfizetni. Lényegében vállalkozóként gyilkolt. Egy ideig egy brooklyni élelmiszerboltban dolgozott hentesként, ennélfogva előszeretettel darabolta fel az áldozatait, amikor arra került a sor, hogy megszabaduljon a holttestektől. – Feltrancsírozom őket – mondta mindig nevetve. Szakszerű mozdulatokkal felvágta a hullákat hat könnyen kezelhető részre – fej, karok, lábak, törzs –, majd mindegyiktől máshol szabadult meg. A fej

egy kukába került, a karok a közeli Atlanti-óceánba, a lábak az irdatlanul magasra nőtt canarsie-i szemétdombra a Beit Parkway közelében. DeMeo olyan hidegvérű sorozatgyilkosokból állított össze magának egy kisebb csapatot, mint Joey Testa, Anthony Senter, Chris Goldberg, Henry Borelli, Freddie DiNome meg a saját unokatestvére, Joe Guglielmo, akit Drakulaként emlegettek. Egymás után lőtték, szúrták, verték agyon áldozataikat, így mindannyian előkelő helyre kerültek a bérgyilkos hírességek csarnokában. Mire végül bíróság elé állították őket, DeMeo és csapata több mint kétszáz emberrel végzett. A gyilkosságok közül jó párat a DeMeo tulajdonában lévő, Gemini Lounge nevű bárhoz tartozó lakásban követték el a Troy Avenue-n. DeMeo megismerkedett a Gambino családból származó Nino Gaggival, aki Paul Castellano közeli barátjának számított. Mind a ketten foglalkoztak lopott autókkal. A közlekedési hatóságoknál dolgozó kapcsolatán keresztül DeMeo tiszta gépjármű-azonosítókat és papírokat tudott szerezni a kocsikhoz. Örült, ha segíthetett Gagginak. Rajta keresztül remélt bejutni a Gambino családba. Nino Gaggi a Cropsy Avenue 1929. szám alatt lakott Benson-hurstben egy vörös téglás, három családnak otthont adó házban, amihez hátul kis udvar is tartozott. Gaggi csendes volt és szolid, a régi iskola híve. Alacsony termete és kicsi, törékeny keze ellenére meglepően erős volt, természete pedig durva, akár a smirgli. Minden visszafogott volt körülötte, ezért nem is kedvelte a hangos, indulatos és arrogáns DeMeót. Csakhogy a férfi pokolian értett a pénzcsináláshoz, úgyhogy Gaggi elviselte, és ahogy telt az idő, egyre több közös vállalkozásba fogtak együtt. A karácsonyi ünnepek alatt DeMeo egy tele kocsi ajándékot vitt Gaggi három gyerekének, és a felesége, Rose, a férjéhez végtelenül hűséges szőke szépség is kapott karkötőket és órákat. Gagginak volt egy Duke nevű rendkívül vad németjuhásza. Imádta a kutyát, mert szívós volt, és mindenkit meg akart harapni, embert és állatot egyaránt. Duke olyan ádáz volt, hogy nemegyszer átmászott a két és fél méter magas drótkerítésen, hogy nekirontson a kukásoknak a Huszonkettedik utcában. Gaggi kénytelen volt úgy átalakítani a kerítést, hogy az állat ne szökhessen meg, és ne tudja sakkban tartani a környéket. Duke állhatatossága lenyűgözte Ninót, úgy szerette a kutyát, mintha az is a fia lenne. DeMeo végül egy a bensonhursti Nyolcvanhatodik utcán történt jelentéktelen incidens nyomán került be a Gambino családba. Amikor egy környékbeli keményfiú, a Vinnie Mook néven amatőr bokszbajnokságot nyerő Vincent Governara, betörte Gaggi orrát, ő DeMeóhoz fordult, és megbízta, hogy ölje meg a férfit. Nem tudott olyat kérni, amit Roy ne teljesített volna, cserébe ezért később beajánlotta a férfit a Gambino családba, amivel valóra váltotta annak régóta dédelgetett álmát. Mivel DeMeo Canarsie-ban élt és dolgozott, alig néhány mérföldnyire a Kennedy Nemzetközi Repülőtértől, kapcsolatai révén számos rakomány ellopásában segített. A világ minden tájáról érkező legkülönfélébb árura csaptak le: francia meg olasz borokra, egzotikus ételekre, ékszerekre, készpénzre és fegyverekre. Rengeteg fegyverre. Ládaszám gyűjtötték be a pisztolyokat, a revolvereket, sőt a géppisztolyokat. Olasz Berettákat, német Walther PPK-kat, izraeli Uzikat. Roy fanatikusan rajongott a lőfegyverekért. Komoly gyűjteményre tett szert belőlük, amivel akár egy kisebb hadsereg is felszerelkezhetett volna. A Kennedy Repülőtéren szerzett többi fegyvert továbbadták a maffiának. Számtalan ládányi tiszta, lenyomozhatatlan fegyver talált utat Roy DeMeo segítségével New York és New Jersey alvilágába, így a férfi közvetve is több tucat maffiagyilkosságért vált felelőssé egész Amerikában. Amikor barátja, Tony Argrila, megkereste DeMeót, és elmondta neki, hogy Richard Kuklinski késésben van a fizetéssel, ráadásul nagyobb a szája a kelleténél, ő azt felelte, hogy beszél vele.

26 Pokolban köttetett barátság Kánikulai nap volt 1973 augusztusában, a páratartalom a száz százalékot közelítette, a hőmérséklet harminc fok fölött járt. Senki nem sietett sehová. Az emberek mintha lassított felvételen mozogtak volna. DeMeo nem volt jókedvében, amikor Argrila és Rothenberg irodája felé tartott átvenni a járandóságát. Egy évvel korábban egyszer csak beállított hozzájuk, és közölte, hogy ő az új társ a cégben. Rothenberg nevetett. DeMeo elővette a pisztolyát, és véresre verte vele. Argrilának és Rothenbergnek új társa lett hát. A vállalkozásuk csak félig-meddig működött törvényesen, ezért egyik tulajdonosnak sem volt elég mersze hozzá, hogy a rendőrséghez forduljon. Azon az augusztusi napon DeMeo még nem tudott mást Richardról, csak hogy magas, nem finomkodik, és késésben van a fizetéssel. Richard az irodában volt, amikor a maffiózó megjelent valamiért. DeMeo lekezelően szólt Richardhoz, akinek fogalma sem volt róla, hogy egy igazi maffiózóval áll szemben, és gorombán válaszolt vissza. Nem tetszett neki a nagyszájú olasz, aki megpróbálta leugatni. – Tony barátja vagyok – szólt DeMeo. – És? – kérdezte Richard. – És azért vagyok itt, mert úgy hallom, tartozol, ráadásul a pofád is nagy. – Nekik is megmondtam, hogy minden tartozásomat visszafizetem, amint lesz pénzem. – Aha. És az mikor lesz? – Roy egyre dühösebb lett. Kicsit sem tetszett neki ennek a nagydarab lengyelnek a hozzáállása. – Nehéz megmondani – mondta Richard halvány vigyorral a szája sarkában. – Tudod, hogy megy ez. Kint van a termék, várom, hogy kifizessék. Amint én megkapom a pénzem, ők is megkapják az övékét. Egyszerű. – Jópofának hiszed magad? – kérdezte DeMeo. – En csak azt hiszem, hogy nem szeretem, ha idejövök, és meg akarnak szorongatni – közölte vele Richard, és a két veszélyes ember dühödt, gyilkos tekintettel bámult egymásra, mintha két fehércápa próbálná felmérni egymást. Egyikük sem sejtette még, kicsoda a másik. DeMeo látta, hogy Kuklinski nem fél tőle, és készen áll a harcra. Esze ágában nem volt összetűzésbe bonyolódni valakivel, aki ekkora, és olyan kemény, mint az az ember, aki előtte állt éppen. – Meglátjuk – mondta, majd sarkon fordult és elviharzott. – Igen, meglátjuk – felelte a hátának Richard. Argrila végül elmondta Richardnak, kicsoda DeMeo, és hogy a maffia tagja. – Nem akarom, hogy bajod essen, Rich. Menj el, mielőtt visszajön. – Ezzel Richard megfordult, kisietett a folyosóra, és megnyomta a lift gombját. DeMeo fortyogott. Nem hagyhatta, hogy ez a tagbaszakadt polák szórakozzon vele. Odalent a fehér Lincolnjában unokatestvére, Joe Guglielmo várt rá Anthony Senter és Joey Testa társaságában. Guglielmo ősz hajával Lugosi Bélára emlékeztetett, ezért kapta a Drakula nevet. Anthony Senter és Joey annyira hasonlított egymásra, hogy gyakran testvéreknek hitték őket, pedig nem voltak azok, egyszerűen csak mindketten jóképűnek, sötét szeműnek és sűrű fekete hajúnak születtek. Egyformán száznyolcvanöt centi magasak voltak, és alaposan kigyúrták magukat. DeMeo az embereivel tért vissza az emeletre, ahol Richard éppen a liftet várta, amíg egyszer csak

ráfogott pisztolyok vették körül. – Szóval, nagyfiú – mondta DeMeo. – Meg akarsz halni, bazmeg, meg akarsz dögleni? – Fogta a pisztolyát, és az agyával fejbe vágta Richardot, aki tudta, hogy az élete a tét, ezért nem szállt szembe a támadójával. Volt a zsebében egy 38-as derringer, de inkább nem vette elő. DeMeo addig ütötte, amíg el nem terült a földön. Ezután Guglielmo a tarkójára vágott, és térden rúgta, majd együtt csépelték tovább. Bár az eszméletét nem vesztette el, Richard alapos verést kapott. Kimondhatatlanul dühös volt, de tudta, hogy ha a legkisebb ellenállást is tanúsítja, DeMeo azonnal megöli. Csak egy kétlövetű derringer volt nála, amit támadója megtalált, és el is vett tőle. – Előteremted a pénzt, különben meghalsz, bazmeg! Meghalsz, faszszopó, bazmeg! – mondta DeMeo, és a csapat elment. Richard hirtelen magára maradt, a fejéből ömlött a vér a padlóra. Felállt, bement a mosdóba, és megnézte magát a tükörben. Rettenetes látvány fogadta. Hangosan elkáromkodta magát, és papírtörülközőkkel letörölte magáról a vért. Megfogadta, hogy megöli DeMeót. A pisztolyagyak mély sebeket ejtettek rajta, és el kellett mennie a St. Vincent kórházba a Hetedik sugárúton, ahol a fején keletkezett három csúnya vágást harmincnyolc öltéssel varrták össze. A szemén monoklival és duzzadt ajakkal lassan visszament New Jerseybe. Nem akarta, hogy Barbara és a lányok ilyen állapotban lássák, ezért inkább anyósa házához hajtott. Genevieve a látványtól döbbenten engedte be, és szerzett neki egy jéggel teli zacskót. Richard azt mondta – miként másnap Barbarának is –, hogy négyen rávetették magukat az utcán, és kirabolták. Az éjszakát Genevieve házában töltötte – leginkább csak ide-oda hánykolódott, és azt tervezgette, hogyan fogja megkínozni Roy DeMeót.

Richard nemsokára megtudta, kicsoda Roy DeMeo valójában: a Gambino család nagy becsben álló tagja, egy csapat könyörtelen gyilkos vezetője. Ez azt jelentette, hogy ha megöli, valaki biztosan vele is végez, méghozzá hamarosan, csakhogy annyira dühös volt amiatt, amit vele tettek, hogy talán még így is elintézte volna a férfit. Barbara és a családja miatt azonban le kellett hűtenie magát – egyelőre. Az ilyesmi sosem ment könnyen Richard Kuklinskinak, viszont tudta, hogy valamikor a jövőben biztosan megadatik neki a lehetőség, hogy bosszút álljon. Elhatározta, hogy kivárja, amíg eljön az idő. Megesküdött magának, hogy egy napon a pisztolyával péppé veri, aztán megöli Roy DeMeót. Először is megállapodott Tony Argrilával a pénz visszafizetésének részleteiről. Amikor ezzel megvolt, elment Brooklynba a Gemini Lounge-ba DeMeóhoz. A férfi döbbenten pillantotta meg a bárpultnál egymagában üldögélő Richardot. – Azt hallottam – mondta –, hogy végre helyesen cselekszel. Tökös gyerek vagy, hogy csak úgy idejöttél. – Beszélni akartam veled. – Hát akkor beszélj! – Először is, nem tudtam, ki vagy – kezdte Richard, tőle szokatlanul diplomatikusan. – Aztán meg Rothenberg és Tony egymástól lop, a saját szememmel láttam. Való igaz, hogy késésben vagyok a fizetéssel, de közel annyira sem, mint állítják. Menet közben Rothenberg azzal jött, hogy stikában is akar nekem anyagot adni. Ez az igazság, Roy. Richard úgy sejtette – és nem is tévedett –, hogy Rothenberg uszította rá DeMeót, és most viszonozta a szívességet. – Meg kell mondjam, öregem, tényleg fasza gyerek vagy. Nem semmi, hogy csak így ide merted tolni a képed. Kezdek arra gondolni, hogy félreismertelek. Begurultam, amikor beszélgetnünk kellett

volna. Kérdezősködtem utánad, és tudom, hogy megbízható ember vagy. Volt nálad pisztoly, de nem használtad... tökös. – Roy, pénzt szeretnék keresni veled, nem pedig harcolni. Nincs más célom, csak hogy pénzhez jussak... hogy melózzak. – Állítólag mindenfelé vannak kapcsolataid. Kezdhetünk valamihez együtt. Csak legyél becsületes velem, és lesz pénzed... kurva sok pénzed. – Jól hangzik. – Kezet rá! – mondta Roy, és a két gyilkos mosolyogva parolázott. – Úgy tudom – folytatta a maffiózó –, olasz feleséged van. Gyere, elviszlek valahová. Beszálltak DeMeo kocsijába, és elhajtottak egy olasz élelmiszereket árusító boltba néhány saroknyira. Odabent fűrészpor borította a padlót, a mennyezetről pedig szalámirudak és hatalmas provolone sajtok lógtak. Egy edény vízben fej nagyságú mozzarella ázott. – Naponta többször készítenek friss mozzarellát – mondta Roy. Telepakolt négy nagy szatyrot, kifizetett érte százötven dollárt, és az egészet átadta Richardnak. – Ezt vidd haza a feleségednek! Lefogadom, hogy örülni fog. Hívj fel pár nap múlva, és kinézünk neked valamit, oké? Összefut nálam néhány szál, kapsz tőlem, amit csak akarsz. – Rendben – bólintott Richard. Őszintén meglepte Roy DeMeo ritkán látható nagyvonalúsága. – Köszönöm, Roy – mondta, és már meg is állapodtak.

27 Oldozz fel, atyám, vétkeztem! Anna McNally, Richard anyja, májrákban haldoklott. Amikor a lánya, Roberta felhívta Richardot, hogy beszámoljon neki a hírről, a férfi először el sem akart menni látogatóba. Végre megkapta, amit érdemelt, gondolta. Barbara végül azonban meggyőzte, hogy még egyszer utoljára látogassa meg az anyját, úgyhogy együtt elmentek hozzá. Barbara rendkívül negatív véleménnyel volt Annáról; tudta, milyen rosszul bánt a férjével, de mégiscsak Richard anyja volt, ezért úgy érezte, illendő ellátogatniuk hozzá a halála előtt. Így találta helyénvalónak. Ahogy teltek az évek, Richard egyre inkább megvetette az anyját. Őt hibáztatta mindenért: nem kellett volna hozzámennie Stanley-hez, nem kellett volna gyerekeket szülnie neki, nem kellett volna hagynia, hogy a férfi könyörtelenül verje és meg is ölje Flóriánt, nem kellett volna hagynia, hogy Stanley őt is verje. Amikor azonban megérkeztek a kórházba, Anna tudomást sem vett a fia jelenlétéről. A fal felé fordult kék rózsafüzérével a kezében, és szünet nélkül mormogott maga elé. „Oldozz fel, atyám, mert vétkeztem” – ismételte újra meg újra. Richard megszólította, próbált elbúcsúzni tőle, de a nő még ránézni sem volt hajlandó. Úgy nézett ki, mintha máris halott lenne, csak a teste még nem vette tudomásul. Már csak árnyéka volt az erős, vonzó nőnek, akinek valaha tűnt. Anna McNally élete könyörület nélkül telt – állandó elkeseredett harc, kemény fizikai munka, fájdalom, szenvedés és nélkülözés volt az osztályrésze. A halál megváltást jelentett számára, tudta, hogy jobb lesz, mint az élete volt, és elfogadta az érkezését. Anna aznap éjjel meg is halt. Richard csak azért ment el kelletlenül a virrasztásra, mert Barbara meggyőzte, hogy ez a helyes cselekedet. Stanley Kuklinski is megjelent, de Richard még csak nem is köszönt neki. Legszívesebben a nyakánál fogva ragadta volna meg a rideg, szívtelen gazembert, és ott a helyszínen megfojtotta volna. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy visszafogja magát. Barbara látta, mennyire megviseli a férjét az apja látványa; a szája eltorzult, és vér tolult az arcába. Ahogy ott ült a felesége mellett, Richard másra sem tudott gondolni, csak hogy meg kell ölnie Stanley-t. Mintha egy régi, szemcsés filmet nézett volna lassított felvételen, feketefehér képek villantak fel előtte arról, amit az apja tett vele. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne rángassa ki Stanley-t a kocsijába, ne ölje meg, és ne dobja le valamelyik pennsylvaniai bánya aknájába. Richard szólt Barbarának, hogy el akar menni. – Jól vagy, Richard? – kérdezte a nő az autóban, miközben hazafelé tartottak. – Semmi baj – felelte a férfi. – Csak... ha meglátom az apámat, minden eszembe jut. Annak az embernek nem szabadott volna megengedni, hogy gyerekei szülessenek. – Ezzel elhallgatott. Nem akarta, hogy Barbara megtudja a teljes igazságot arról, amit Stanley tett vele, vagy azt, hogy megölte Flóriánt.

28 New York pornókirálya DeMeo állta a szavát, és annyi pornót adott át bizományba Richardnak, amennyit az csak kért tőle. Richard vett egy furgont, áthajtott Brooklynba, és megpakolta a Roytól kapott, egyenként száz filmet tartalmazó dobozokkal. Mostanra rengeteg ismerősre tett szert mindenfelé az országban. Nagykereskedők tömegeinek adta tovább a pornót, az üzlet virágzott. Életében először keresett jól és stabilan. Kínosan ügyelt rá, hogy DeMeo a megállapodás szerint időben megkapja a járandóságát. Roy lassacskán határozottan meg is kedvelte őt. Csodálta vakmerőségéért, azért, hogy „férfiként” tűrte a verést, ahogy a csapatának is mondta. Értékelte, hogy Richard zsebében ott lapult a pisztoly, mégsem használta, és értékelte, hogy egyedül elment hozzá a Geminibe. Pontosan tudta, hogy ehhez milyen tökösnek kellett lennie. DeMeo csapata viszont nem szerette Richardot. Joggal gondolták tartózkodónak és barátságtalannak, ráadásul nem is volt olasz... lengyel volt. A háta mögött gúnyolták, és ostoba lengyel vicceket meséltek egymásnak. Richard érzékelte az ellenségességet, a hűvös pillantásokat, a gúnyos grimaszokat, de nem foglalkozott vele. Úgy gondolta, csak féltékenyek, amiért olyan jóban van Royjal, és nem is tévedett. Ahogy teltek a hónapok, Roy és Richard „barátsága” egyre inkább elmélyült. DeMeo időközben megtudta, hogy Richard diszkréten és hatékonyan embereket ölt a DeCavalcante család megbízásából. Egy nap, mikor új barátja meglátogatta a Geminiben, hogy átadja neki a pénzét, leültette a bár mögötti lakásban. – Azt hallottam – szólt –, hogy hideg vagy, mint a jég, és különleges munkákat is elvállalsz. Igaz ez? – Persze, simán. – Rengeteg különleges munkát tudok adni... Érdekel? – Naná. – Biztos? – Biztos. – Megcsinálod, és nem teszel fel kérdéseket? – Nem vagyok kíváncsi természet. Roy Richardra nézett. Átható fekete szemeinek pillantása olyan volt, mintha két fúró hatolt volna az ember testébe. A maffiózónak első kézből kellett megtapasztalnia, hogy Richard valóban képes hidegvérrel és módszeresen elvégezni a feladatot, amivel megbízták. – Oké – bólintott. – Kocsikázzunk egyet! Benne vagy? – Persze – mondta Richard, és ők ketten meg Joe Guglielmo beszálltak Roy kocsijába. Joe vezetett, Richard hátul ült. – Menjünk a városba! – adta ki az utasítást Roy. Mindig parancsot adott másoknak, sosem kért semmit. Csendben autóztak Manhattanbe. Szép, derült idő volt. Ragyogóan sütött a nap. Valakire halál várt. Éppen a Battery Tunnelen haladtak át, amikor Roy megfordult, és Richard kezébe nyomott egy hangtompítóval felszerelt, rövid csövű 38-ast. – Ezt használd! – mondta.

– Oké – bólintott Richard, és a derékszíjába csúsztatta a pisztolyt. Továbbhaladtak a külváros felé, amíg meg nem érkeztek egy csendes, fákkal határolt utcába Greenwich Viliágé nyugati felében, Richard régi vadászterületén. Elhaladtak egy kutyát sétáltató, magányos férfi mellett. – Álljunk meg! – parancsolta Roy. – Látod azt a kutyás pasast? – kérdezte Richardtól. – Látom. – Nyírd ki! – Itt és most? – Itt és most. Richard kiszállt a kocsiból, és teljes lelki nyugalommal elindult a nagyjából húszlépésnyire a kutyájával ballagó férfi felé. Miután elment mellette, sarkon fordult, és követni kezdte a szerencsétlent. Közvetlenül Roy és Joe orra előtt akarta elvégezni a feladatot. Amint a kutyasétáltató a Lincoln mellé ért, Richard mögé lépett, meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, majd gyorsan előkapta a pisztolyt, és tarkón lőtte. A férfinak azt sem volt ideje felfogni, hogy meg fog halni. Eldőlt, mint egy homokzsák, mesélte Richard. Richard rezzenéstelen arccal szállt vissza a kocsiba. – Te aztán nem vacakolsz. Jól csináltad – állapította meg mosolyogva Roy. – Közénk tartozol. – Ezzel visszamentek Brooklynba. Richard minden kétséget kizáróan bebizonyította Roynak, hogy hidegvérű mészáros. Ez a gyilkosság végképp megszilárdította véres barátságukat. Amikor visszaérkeztek a Gemini Lounge-ba, és hátramentek a hozzá tartozó lakásba, Joey Testa, Anthony Senter, Chris Goldberg és Henry Borelli is ott volt. – Ez az ember – jelentette ki Roy –, hideg, mint a jég. Éppen most nyírt ki egy embert a kibaszott utca kellős közepén. Közénk tartozik. Így került be Richard egy csapat bérgyilkos közé, akiknek a szövetségéhez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem látott a világ. Úgy alakult, hogy az elkövetkezendő években beírták magukat a bűnözés történetébe. Richardnak azonban nem tetszett a dolog. Nem akarta, hogy ezek az emberek megtudják, ki ő, mit csinál, és milyen különleges feladatokat vállal. Nem bízott bennük, és nem kedvelte őket. Úgy gondolta, csak idő kérdése, mikor keverik bajba saját magukat, Royt és őt is. Richardnak vizelnie kellett, és kiment a mosdóba. Furcsa, tömény, átható bűz lengett a levegőben. Miután végzett, benézett a zuhanyfüggöny mögé, és látta, hogy egy halott lóg a fürdőkád fölött. A torkát elmetszették, a mellkasából pedig egy henteskés fekete nyele állt ki. Sűrű, nyúlós vércseppek hullottak alá lassan a kádba. Az volt a cél, hogy kivéreztessék. Ezek a faszkalapok nem viccelnek, gondolta Richard, és visszament a szobába. – Láttad a zuhanyozó faszit? – kérdezte Roy, és jót nevetett a saját viccén. A többiek is csatlakoztak hozzá. – Nem láttam semmit – felelte Richard, aztán leültek, olivás spagettit meg kerékrépát ebédeltek, és vörösbort ittak hozzá. Roy szívesen főzött, és imádott enni. Miközben a Richard számára ismeretlen férfi a fürdőkád fölött lógott, ők az asztal mellett tréfálkoztak és sportról beszélgettek, meg valami lányról, akit előző este Joey és Anthony is megdöngetett. Miután megkávéztak, Chris és Anthony kiterített egy nagy kék nejlont a padlóra. Kihozták a holttestet a fürdőszobából, és „kezelhető méretű darabokra” vágták, ahogyan Roy fogalmazott. – Így könnyebb tőle megszabadulni – magyarázta Richardnak. Valódi boncszerszámokkal dolgoztak, borotvaéles fűrészekkel meg késekkel, amiket eleve arra a célra terveztek, hogy emberi testeket szabdaljanak vele.

A holttest perceken belül ötfelé vágva hevert. A darabokat külön-külön barna papírba csomagolták, aztán erős fekete szemeteszsákokba tették. Richard kíváncsian figyelte őket, és arra gondolt, hogy ez már egy másik szint. Csodálta a csapatot, amiért olyan könnyedén és szakszerűen vágták fel a testet. Nyilván komoly gyakorlatot szereztek az ilyesmiben, és tudták, mit csinálnak. Chris Goldberg láthatóan különösen élvezte az aprítást. Mielőtt hazament volna a családjához, Richard szeretett volna négyszemközt beszélni Royjal. Kimentek az utcára, ahol időközben már lenyugvóban volt a nap, és kellemes szellő fújt a Jamaica Bay felől. – Nézd, Roy – kezdte Richard. – Nem szeretném, ha félreértenél, de szívesebben dolgoznék csak veled a különleges munkák alkalmával. – Olvasol a gondolataimban – mondta Roy. – Te vagy a titkos fegyverem, nem is teszlek be a csapatomba. Ne aggódj miattuk! Mind jó fiúk, és megbízhatóak, Chris egyenesen olyan, mintha a fiam lenne, de nem fogsz együtt dolgozni velük. – Oké – bólintott Richard. Megölelték és arcon csókolták egymást, aztán Richard hazament a családjához New Jerseybe. Így lett Richard Kuklinski Roy DeMeo „titkos fegyvere”. A rendőrség egyetlen tanút sem talált, aki látta volna, hogyan ölték meg a kutyáját sétáltató férfit Greenwich Village-ben. Nem kerültek elő gyanúsítottak, a lehetséges indítékra sem derült fény soha. Újabb megoldatlan gyilkosság történt New Yorkban, amit Richard Kuklinski követett el.

29 Családos ember Richard ügyelt rá, nehogy a családja megtudja, mivel foglalkozik. Barbarának elképzelése sem volt, mivel tölti az idejét. Eközben a pornó terjesztése mellett egy raktárt is bérelt North Bergenben, ahol hamisított pulóvereket, kézitáskákat, farmernadrágokat, sőt parfümöket árult. Nagy tételben vásárolta ezeket a holmikat, aztán asszonyokat fogadott fel, akik rájuk varrták a megfelelő címkét. Az így elkészült árukat aztán nagykereskedők vették meg, akik az ország bolhapiacain terítették őket. Özönlött a pénz. Mindezeken felül Richard továbbra is kivette a részét a kamiontámadásokból. Ő közvetített a rablók meg az orgazdák között, és mindig lefölözte a maga hasznát. Leszokott a tömény italokról, és igyekezett kerülni a szerencsejátékokat. Mélységesen szerette a családját, és nem akart olyasmit tenni, amivel megnehezítette volna az életüket. Egyfelől tökéletes, figyelmes, szerető és a végtelenségig bőkezű családfő volt. Szívesen vitte el a lányait meg a barátaikat bármelyik moziba vagy étterembe, örömét lelte benne, ha szép ruhákat vehetett nekik – mindenből kettőt. Semmi sem volt elég jó a gyerekeknek. Barbara egyik ruhát, cipőt, ékszert meg nercbundát kapta a másik után – csak kérnie kellett. Minden hétvégén elegáns éttermekbe jártak. Richard gondoskodott róla, hogy Barbarát mindig a kedvenc bora, egy palack jegesvödörbe hűtött Montrachet várja az asztalnál. Férje kinyitott előtte minden ajtót, és udvariasan kihúzta a széket, hogy leülhessen. Máskor meg, ha valamilyen apróság miatt kijött a sodrából, zsarnoki lett, és gorombán fenyegetőzni kezdett. Kuklinskiék otthona az egyik pillanatban valóságos Shangrila volt, a következőben pedig egy viharverte sziget a háborgó tenger közepén. Normális pillanataiban apámat kenyérre lehetett kenni. Amikor viszont bekattant, mániákus őrült lett belőle, magyarázta a lánya, Chris. Richard vett magának egy új fehér Cadillacet, és másik házat is keresni kezdett a család Jersey jobb környékein. A Hudson megyei West New York változóban volt. Egyre több kisebbséghez tartozó család költözött oda, és Richard meg Barbara szívesen állt volna tovább „gazdagabb legelők” felé. Végül egy rancs jellegű házat vettek Dumontban, New Jerseyben, amihez garázs és három hálószoba is tartozott. Kellemes felső középosztálybeli környék volt, tökéletesen alkalmas rá, hogy felneveljék a gyerekeket. Joggal érezhették, hogy viszonylag kiadós szelet jutott nekik az amerikai álomból. Barbara medencét szeretett volna, és egészséges, zöld pázsitot – gond egy szál se. Mindegy, mit kívánt a felesége, Richard alig várta, hogy teljesíthesse. Még mindig fogalma sem volt róla, hogyan kezelje a pénzt, amint hozzájutott, el is költötte. Hétvégenként extravagáns kerti sütéseket tartottak, ahová mindenkit meghívtak az utcából. Richard többnyire közvetlen volt és barátságos, jó szomszéd, aki készséggel segített bárkinek. Felöltötte a kötényét, és vígan grillezte a hamburgereket és a virsliket a gyerekeinek meg a barátaiknak. Figyelte, ahogy a medencében játszanak, és vigyázott, nehogy valakinek baja essen. Osztogatta a törülközőket, és segített a gyerekeknek megszárítkozni, de azt sem bánta, ha udvart kellett takarítania, miután egész nap játszottak. Kuklinskiékat időközben egy kisfiúval is megáldotta a sors. Barbara mindig fiút akart, és az álma most valóra vált. A kicsi a Dwayne nevet kapta egy countryénekes után, akit Richard kedvelt. Amikor azonban a férfi dühbejött, teljesen kivetkőzött magából. Úgy tűnt, képtelen kordában tartani a haragját, és a kegyetlensége ilyenkor nem ismert határokat. Más ember lett belőle; összetörte a gyerekek játékait, a székeket, az asztalokat, a dísztárgyakat. Miután Barbara átalakíttatta a konyhát, új

gépeket és bútorokat hozatott, egy alkalommal Richardnak úgy elborult az agya, hogy lerángatta a szekrényeket a falról, és kitépte a helyéből a mosogatót, amit aztán ki is dobott az ablakon. Az ilyen jelenetek után mindig rettenetesen érezte magát, és szégyellte, amit tett. Annyira haragudott magára, hogy a tükörbe sem tudott nézni. Amikor rájött a roham, Barbara és a gyerekek nem tehettek mást, mint hogy távol tartották magukat tőle. Ha Richard éppen Barbarára haragudott, gondolkodás nélkül megverte a gyerekek előtt. Mintha észre sem vette volna, hogy ott vannak. Pofozta, taszigálta, ütötte. A lányok elborzadva nézték, kiáltoztak, sírtak, kérlelték, hogy hagyja abba. Az ő könyörgésük nélkül Richard valamelyik dührohamában talán még meg is ölte volna a feleségét. Márpedig ha őt megöli, biztosan a gyerekekkel is végzett volna. – Ha Anya meghal, Merrick – mondta egyszer a nagyobbik lányának –, téged és a húgodat is meg kell ölnöm. Nem maradhatnak tanúk... Érted? – Igen, Apu – felelte Merrick. Barbara azt mondta, csapdában érezte magát. Nem volt kitől segítséget kérnie. Ha a rendőrséghez fordult volna, hogy megmutassa a sebeit meg a monokliját, talán letartóztatták volna Richardot. Csakhogy a nő tudta, hogy óvadék ellenében egy pillanat alatt szabadon engednék, és akkor biztosan az első dolga lenne, hogy őt megölje. Ezt Richard jó párszor minden kecmec nélkül közölte vele. Barbara pedig hitt neki. A lelke mélyén biztos volt benne, hogy Richard azonnal végezne vele és a gyerekekkel is, ha a hatóságokhoz fordulna, vagy bármi olyasmit tenne, ami miatt a férfi elveszthetné a családját. Akármilyen különösnek is tűnik azonban, Barbara mindezek ellenére nem hagyta magát megfélemlíteni. Dacosan szembeszállt a férfival, ujjal mutatott rá, és kihívóan felszólította, hogy üsse csak meg még egyszer – amit Richard általában meg is tett. – Azt hiszed, nagy legény vagy, hogy meg mersz ütni egy nőt? Hát nem vagy nagy legény – kiabálta egyenesen a férfi arcába. Ha anyám tartotta volna a száját, mesélte Merrick, nem lett volna olyan rettenetes, csakhogy ő az amúgy is rossz helyzeten mindig tovább rontott. Olyan volt, mintha direkt heccelni akarta volna apámat. Próbáltam lecsendesíteni, kértem, hogy hallgasson, hogy ne feleljen, hogy ne beszéljen vissza neki, de ő nem hallgatott rám. Barbara egyedül úgy vághatott vissza, egyedül úgy őrizhette meg az önbecsülését, ha szembeszállt a férjével, ezért nem is tett mást, még ha rendszeresen viselnie is kellett a következményeket. Apám nem a megfelelő nőt vette feleségül, fejtette ki Chris. Ha anyám alázatosabb lett volna, és befogja a száját, a balhék is hamarabb véget értek volna. Csakhogy ő mindig megmondta a magáét, és ettől csak rosszabb lett a helyzet. Még miközben apám éppen ütötte, anyám akkor is hergelte, szidta, gyalázta apámat. Tulajdonképpen... ő maga bátorította. Barbara mindazonáltal nem így érzi. Eszem ágában nem volt hagyni, hogy elnyomjon, magyarázta. Nem tarthattam a számat, és nem tűrhettem szó nélkül, hogy verjen. Nem volt hová fordulnom, nem kérhettem segítséget senkitől, úgyhogy neki mondtam el... neki mondtam el, mit érzek. Ahogy visszagondolok, ezzel talán tényleg tovább hergeltem és bátorítottam, de nem akartam hagyni, hogy belém törölje a lábát. Szó sem lehetett róla, hogy befogjam a számat. Utólag Richard mindig dühös volt magára, amiért halálra rémisztette a lányait. Dwayne túl fiatal volt hozzá, hogy értse, mi történik körülötte. A férfi ennek ellenére sosem kért bocsánatot, és nem ígérte meg, hogy többé nem tesz hasonlót. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, és minden szép és jó lenne. Mintha egy rettenetes vihar söpört volna végig a házon, és a rombolás csak a természet erőinek műve lenne, semmi több. Richardnak semmi köze nem volt hozzá. Minden a vihar hibája.

Chris apja egyik dührohama után felhívta a rendőrségi diszpécsert, amikor azonban meghallotta a hangját, letette a kagylót. Valamiért ennyi is elég volt, hogy megnyugtassa. Vigasztalta a tudat, hogy van valaki a vonal túlsó végén, aki segíthet. A nővérével egy idő után összeállítottak egy „menekülőcsomagot”, ahogy maguk nevezték. Néhány ruhát tettek bele, pár kedvenc játékot meg egy pár cipőt mindkettejüknek. Úgy gondolták, csak idő kérdése, hogy az apjuk valóban megölje az anyjukat, akkor pedig jól jön majd az összekészített felszerelés, amivel kirohanhatnak a házból. Barbara újra meg újra félreérthetetlenül közölte Richarddal, hogy ha csak egy ujjal is hozzáér a gyerekeihez, álmában el fogja vágni a torkát. Olyan hűvös, higgadt magabiztossággal beszélt, hogy a férfi hitt neki. Különben ő is előbb vágta volna le a saját kezét, mintsem hogy fizikailag bántsa bármelyik gyerekét. Barbara... Barbara teljesen más volt. Néha, amikor kezdett elborulni az agya, elsápadt, a szája rángatózni kezdett, és azt a rettenetes, kattogó hangot adta ki, elmondása szerint Richard olyan erővel vágta fejbe magát, hogy az eszméletét is elvesztette. Azt mondta, ez volt az egyetlen módja, hogy ne bántsa Barbarát, és ne terrorizálja a lányait. Ha kiütötte magát, ezek elmaradtak. Ijesztő, nyugtalanító, kijózanító látvány volt, ahogy Richard elintézte magát. Ha kellett, még a fejét is a falba verte, hogy elveszítse az eszméletét. Ilyenkor egy idő után magához tért, és egyetlen szó nélkül elhagyta a házat. Ahogy csendben eltűnt a horizonton, olyan volt, akár az elvonuló tornádó. Richard valóban nem ütötte meg a gyerekeit, fizikailag egyáltalán nem bántotta őket, de komoly lelki fájdalmat és traumát okozott nekik, amit Barbara mintha észre sem vett volna. Egy kívülálló szemében Chris és Merrick boldog és nyugodt gyerekeknek tűnhettek, valójában azonban igencsak zaklatottak voltak. Ennek ellenére könnyen barátkoztak, szerették a társaságot, és meglehetősen jól teljesítettek az iskolában. Merricknek továbbra is gondjai akadtak a veséjével és a húgyhólyagjával, rendszeresen begörcsölt, magas láz kínozta. Sok időt töltött a kórházban, és minden évben jó pár hónapot hiányzott az iskolából. Amikor Merrick kórházban feküdt, az apja mindig ott volt mellette, megszerzett neki bármit, amit kért, gondoskodott róla, hogy mindene meglegyen, és jól bánjanak vele. Nem csak a saját lánya szükségleteiről gondoskodott, hanem a kórteremben lévő összes gyerekéről. Rendszeresen vitt babákat, játékokat, édességet mindenkinek. Szíve legmélyéből együtt érzett a beteg gyerekekkel, és boldogan megtett minden tőle telhetőt, hogy segítsen rajtuk. Nemegyszer még a kórházi kezelések vagy a műtétek számláit is állta, ha a szülők nem engedhették meg maguknak. Egy hétéves kislány a Merrick melletti szobában rákban haldoklott, és alig pár napja volt hátra. A szülei nem tudták kifizetni a tévé árát a kórteremben, ezért a karbantartók kikötötték a készüléket. Amikor Richard meghallotta, mi történt, felháborodott, és azonnal kerített egy technikust, akinek átadta a szükséges összeget, hogy visszakapcsolja a tévét. Richard igazi Dr. Jekyll és Mr. Hyde volt. Akármit is tett azonban, akármennyire is kivetkőzött magából, akármilyen félelmetes is tudott lenni, Merrick mindig megbocsátott az apjának, és soha semmit nem rótt fel neki. Olyan különleges kapocs kötötte össze kettejüket, amihez hasonlót sem Barbara, sem Chris nem tudott kialakítani Richarddal soha. Chris és Barbara dühös volt Richardra a rohamai miatt, és sosem bocsátottak meg neki. Nem úgy Merrick. Mindazok után, ami történt, a mai napig nincs egyetlen rossz szava sem az apjára, és nem hibáztatja semmiért. Ő a mindene, aki számíthat a nagyobbik lányára, akármi történjék is, tűzön-vízen át. Richard némiképp féltékeny volt a fiára, Dwayne-re, amiért Barbara annyi figyelmet fordított rá.

Később bevallotta, hogy nem akart fiút, mert a lelke mélyén érezte, hogy versenyeznie kell majd vele a felesége, sőt a lányai figyelméért. Richard őrülten féltékeny volt minden hímneműre.

30 A bérgyilkos – El tudsz jönni az étkezdébe a Tappan Zee Bridge felém eső oldalán? – kérdezte Roy DeMeo. – Persze. Egy óra múlva ott vagyok – felelte Richard, és nemsokára már úton is volt elegáns új Cadillac El Doradójával. Roy és Richard tökélyre fejlesztette az egyszerű és kellőképpen titkos kommunikációt. Roy elküldte egy brooklyni telefonfülke számát Richard csipogójára, ő pedig a háza közelében lévő fülkéből visszahívta. Így biztosak lehettek benne, hogy az FBI nem hallgatja le őket, amitől pedig a maffiózóknak mindig tartaniuk kellett. Hullottak is, mint a legyek, amikor meghozták és okosan alkalmazni kezdték a korrupt szervezetek elleni törvényt (RICO). Elég volt, ha valaki csak beszélt egy bűncselekmény elkövetéséről, vagy „konspirált”, ahogy az idevágó cikkely fogalmazott, és máris mehetett a börtönbe. El sem kellett követnie semmit. Ahogy Richard a találkozóra tartott, azon gondolkodott, micsoda munkája is van. Amióta lelőtte azt a kutyasétáltatót Greenwich-ben, radikális változáson esett át. Mostanra teljesen elkötelezte magát a pénzért való gyilkolás mellett. A hűvös, távolságtartó, végtelenül számító és most már teljesen józan Richard erőszakos utazásra indult, melynek során számtalan embert ölt, csonkított és kínzott meg, temetett el, égetett meg élve, dobott feneketlen gödrökbe, és etetett meg élve patkányokkal vagy rákokkal a manhattani West Side elhagyatott mólóinál. DeMeo betartotta az ígéretét, és egyetlenegyszer sem vonta be Richardot azokba a gyilkosságokba, amiket a csapatával követett el. Nem, Richardot a különleges munkákra tartogatta. DeMeo lett a Gambino család első számú bérgyilkosa. Hetente több megbízást is teljesített nekik – és más családoknak – hol itt, hol ott. Hatékony, brutális gyilkosként tartották számon, aki monumentális figurává nőtte ki magát. Még a hírhedt Gotti testvérek, Gene és John is igyekeztek távol tartani magukat tőle és a csapatától. Bárját, a Gemini Lounge-ot, hamarosan „Mészárszék” néven kezdték emlegetni. Richard és Roy egy forgalmas étkezdében találkozott a Tappan Zee Bridge westchesteri hídfőjének közelében. Öleléssel és csókkal köszöntötték egymást, ahogy az olaszoknál szokás. Roy azért választotta ezt a helyet, mert tudta, hogy a legtöbb vendég valószínűleg csak beugrik ide útban valahová, és többé nem tér vissza. Ráadásul maffiózók sem igen szoktak itt megfordulni, ami azt jelentette, hogy jó eséllyel senki illetéktelen nem fogja együtt látni őket. Gyilkosságról tárgyaltak, komoly élet-halál kérdésekről minden érintett számára. Nem követhettek el hibát, nem hagyhattak figyelmen kívül semmit, minden részletet tökéletesen ki kellett dolgozniuk. – Munkám van számodra – mondta DeMeo. – Semmi különös, csak oldd meg gyorsan, és ne tudjon róla senki. Oké? – Oké. DeMeo átadott Richardnak egy fényképet, a hátoldalán egy queensi címmel. – Ö az. Mindig van nála fegyver, legyél óvatos! – Megoldom – jelentette ki Richard. Roy átadott neki egy borítékot, benne húszezer dollár készpénzzel. Ennyi elég is volt. Minél kevesebbet mondtak ilyenkor, annál jobb volt. Búcsúzóul ismét megölelték és arcon csókolták egymást, aztán mindketten mentek a maguk útjára. Azért valahol Richard tudatának mélyén még élt a Roytól kapott verés emléke.

Richard másnap egy queensi utcában parkolt, kétsaroknyira a Calvary temetőtől. A célpont egy vörös téglás ikerházban lakott a földszinten. Mint Richard gyorsan megállapította, csinos felesége volt és két kisfia. Az, hogy a célpontnak családja volt, nem befolyásolta Richardot. Ettől még ugyanúgy elvégezte a dolgát, bár arra ügyelt, hogy ne a családja előtt ölje meg a férfit. A célpont nemsokára kilépett a házból, beült az autójába, és elhajtott. Richard követte egy négyszintes nyitott parkolóházhoz a Queens Boulevard-on, és közvetlenül mellette állt meg. Először leeresztette a férfi kocsijának bal első kerekét, aztán kinyitotta a Cadillac csomagtartóját, visszaült az autóba, és várta, hogy a célpont visszatérjen. Richard meglepően türelmes tudott lenni az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. Órákig képes volt egy helyben ülni, a gondolatai mindenfelé kalandoztak, de közben egy percig sem feledkezett meg róla, mi a dolga. Ezúttal hamar előkerült a célpont néhány szatyorral a kezében. Amikor észrevette a defektes kereket, elhúzta a száját, és felnyitotta az autója csomagtartóját. Tökéletes volt a pillanat. Richard gyorsan cselekedett; csendben kiszállt az autóból. – Defektet kapott? – kérdezte. Megállt a férfi mellett, és úgy tett, mintha segítőkész jó szamaritánus volna. – Igen – felelte a célpont, és mire észbe kapott, Richard egy pisztolyt szorított a homlokához, majd kényszerítette, hogy szálljon be a Cadillac csomagtartójába, és feküdjön hasra. Hátrabilincselte a kezét, leragasztotta a száját, és figyelmeztette, hogy maradjon csöndben. Ezután lecsapta a csomagtartó tetejét, majd kihajtott a parkolóházból. Tartott egy pisztolyt az ülése alatt és a zsebében is. Ha egy zsaru megállítja, egyszerűen lelövi, és kész. Countryzenét hallgatva autózott a pennsylvaniai feneketlen gödrökig. Amikor megérkezett egy elhagyatott területre, amit korábbról már jól ismert, előrángatta a célpontot az autóból, elvezette egy tátongó bányaaknáig, egyszer fejbe lőtte, aztán beletaszította a feneketlen nyílásba, ami elnyelte a tehetetlen testet. Richard úgy szabadult meg tőle, mintha egy zsák szemetet dobna ki. Megfordult, visszaballagott az autójához, aztán hazament a feleségéhez meg a gyerekeihez. Egy volt a munka után hazatérő férfiak közül.

A szervezett bűnözés világában nemsokára mindenki tisztában volt vele, hogy Richard bármilyen megbízást elvállal, ráadásul rendkívül megbízható. Az is segített, hogy nem volt olasz, ezért soha nem lehetett beszervezni, mert így bármelyik keleti parti családnak – a Pontiknak és a De Cavalcantéknak New Jerseyben, a Gambinóknak, a Luccheséknek, a Colombóknak, a Genoveséknek és a Bonannóknak pedig New Yorkban – dolgozhatott anélkül, hogy ezzel konfliktusokat okozott volna, vagy magyarázattal tartozott volna bárkinek. Nem kellett engedélyt kérnie, mielőtt teljesített egy megbízást. Szabadúszó volt, így nemsokára sorra kapta a feladatokat a különböző családok századosaitól. Richard gondosan, türelmesen és ravaszul hajtott végre minden megbízást, soha nem kapkodott el semmit. Nem mondta el senkinek, mit, mikor, hol vagy hogyan csinál. A részleteket megtartotta magának. Nem barátkozott maffiózókkal, és mindig hazament a családjához. Barbarának fogalma sem volt róla, mivel foglalkozik Richard, amikor nincs otthon. Tudta, hogy nem szabad kérdéseket feltennie tünékeny, rendkívül szeszélyes férjének. Megtanulta, hogyan éljen Richard mellett, és inkább elfogadta olyannak, amilyen volt. Sztoikus nyugalommal viselte a férfi hangulatváltozásait, dühkitöréseit, sőt még a veréseket is. Valójában nem volt más választása. Amíg Richard a gyerekeket nem bántotta, eltűrte, hogy újra meg újra megüsse. Hamarosan Barbara előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy Richard neheztel Dwayne-re. Aggasztotta, hogy egyáltalán nem bánik vele olyan szeretettel, mint Merrickkel vagy Chrisszel. Tartott tőle, hogy a

férfi dührohamában egyszer nekiesik Dwayne-nek, és véletlenül kitöri a nyakát. Richard számára a bérgyilkosságok amolyan macska-egér harccá váltak, halálos sakkjátszmákká, amelyeket egytől egyig meg akart nyerni. Tudta, hogy ha elfogják és lebuktatják, elveszti a családját, az egyetlen dolgot, ami fontos volt számára a világon, de azért továbbra is elvállalta és teljesítette a megbízásokat. Bárkivel szóba állt, ahogyan ő fogalmaz. Arra jutott, hogy ha óvatos, alapos és higgadt, elég pénzt kereshet, hogy idővel visszavonuljon, vegyen egy nagy házat valahol a tengerparton, jól éljen, és mindent megadjon a családjának. Semmiben nem fognak hiányt szenvedni. Persze aztán mégsem így alakult. Új barátján, partnerén és bűntársán, Roy DeMeón keresztül Richardnak sikerült különféle pisztolyokat, puskákat meg félautomata 22-es Magnumokat beszereznie. Utóbbiaknak levágta a csövét és az agyát is, így alkotva meg a tökéletes fegyvert ahhoz, hogy közvetlen közelről lője agyon áldozatait. Roy kimeríthetetlen fegyverkészlettel rendelkezett, aminek a Gemini Lounge-tól alig tízpercnyi autóútra lévő Kennedy Repülőtérről lopott ládák képezték az utánpótlását. DeMeo fegyverek garmadáját tartotta a Mészárszékben. Gyakran kézbe vette, simogatta, babusgatta őket, mintha nem halált hozó eszközök, hanem női mellek vagy meleg, puha, barátságos plüssmackók lennének. Egy pisztoly DeMeo kezében egyetlen célt szolgálhatott: emberek halálát. Egy nap, amikor Richard elment a bárba, hogy átadja Roynak a pornóból származó bevétel őt megillető részét, barátja mosolyogva ölelte át, és lelkesen üdvözölte. A bérgyilkosok szokásos csapata is jelen volt: Anthony, Joey, Chris és Freddie DiNome meg Roy unokatestvére, Drakula. Mindannyian leültek egy nagy kerek asztal köré, steaket ettek krumplival, és házi vörösbort ittak hozzá. Baloldalt a fal mellett súlyok sorakoztak meg egy nehéz zsák. Richard nem kedvelte egyik asztaltársát sem, mégis ott ült közöttük, és együtt tréfálkozott meg nevetett velük. Roy bunkó módjára evett, teli szájjal beszélt, igazi gavone volt, ahogy az illetlenül viselkedő embereket nevezték. Az étkezés végén Roy hangulata hirtelen megváltozott – még kiszámíthatatlanabb volt, mint Richard –, és felkapott egy hosszú, baljóslatú, hangtompítóval felszerelt, másodpercenként tizenöt kilencmilliméteres Parabellum golyó kilövésére alkalmas Uzit. – Kibaszott gyönyörű darab – mondta, majd hirtelen ráfogta a fegyvert Richardra, és gyomorforgató fémes kattanással felhúzta. Az asztal körül mindenki hátrébb húzódott, mintha előre megbeszélték volna. Most már senki sem mosolygott, és nem sütöttek el vicceket. Richard tudta, hogy egyetlen szemvillanás alatt golyók lyukaszthatják ki a mellkasát. Kíváncsian pillantott DeMeóra. – Miért jössz így nekem, Roy? Mi a kurva élet van? – kérdezte. – Azt hallottam – felelte Roy –, hogy faszságokat beszélsz rólam. – Baromság. Soha semmit nem mondtam rólad, arra mérget vehetsz. Hozd elém azt a faszszopót, aki ezt állította. A saját fülemmel akarom hallani. Ökörség! – jelentette ki ingerülten Richard. Az Űzi továbbra is a mellkasának szegeződött, Roy közben fekete cápaszemekkel meredt rá. Richard keménynek és dacosnak mutatta magát, valójában azonban borzasztóan feszült volt. Pontosan tudta, hogy egy pszichopata gyilkos ül vele szemben, és az Űzi pillanatok alatt darabokra szaggathatja. Roy ujja nem mozdult el a ravaszról. Sűrű, súlyos csend telepedett a Mészárszék hátsó szobájára. Richard lelki szemei előtt megjelent a kádba véreztetett férfi képe. – Igen, nem vagyok meglepve – mondta végül Roy, és leengedte az Uzit. – Tökös vagy, nagyfiú, tudom, hogy tökös vagy. – Felharsant hátborzongató, hiénákéra emlékeztető nevetése, mire mindenki visszahúzódott az asztalhoz. A pillanat pont olyan gyorsan szállt el, mint ahogyan jött, és Roy letette az Uzit, mintha mi sem történt volna.

Nemsokára kimentek kettesben a bár elé. Roy a maga módján bocsánatot kért, Richard pedig biztosította őt a barátságáról. Megölelték egymást. Richard hazaindult New Jerseybe. Útközben végig DeMeót átkozta magában. A maffiózó most már kétszer is fegyvert fogott rá, kötekedett vele, megalázta. Dumont felé tartva megesküdött, hogy megöli a köcsögöt. Amikor hazaért, Barbara azonnal látta rajta, hogy rosszkedvében van, és a lányokkal együtt távol tartotta magát tőle. Arról is gondoskodott, hogy Dwayne a szobájában maradjon. Richard bekapcsolta a tévét, egy westernfilmet nézett – ezek voltak a kedvencei –, és magában Roy DeMeo miatt fortyogott. Igen, meg fogja ölni. Csak türelmesen várnia kell. Cselekszik majd, ha eljön az ideje. Addig viszont kihasználja Royt.

Úgy lett, ahogy Richard gondolta: Barbara állandóan a fiuk körül sürgölődött, nem tudott betelni vele. Ő maga leplezetlen ellenségességgel viszonyult a kis Dwayne-hez. Soha semmi hasonlót nem érzett a lányai iránt, mint ami most tört rá. Barbara próbálta csillapítani Richard féltékenységét, de titkon mindig azon aggódott, hogy a férfi egy jelentéktelen apróság miatt kivetkőzik magából, és a kisfiún tölti ki a dühét. – Ha bántod a fiamat, meghalsz – közölte nemegyszer Richarddal. Barbara ma már azt mondja, hogy ha lett volna bármi fogalma arról, kivel él, fogja magát, összecsomagol, és a gyerekekkel együtt eliszkol. Persze azt is tudta, hogy bárhová menekül, Richard úgyis megtalálja. Annyira aggódott Dwayne miatt, hogy hétvégenként inkább elvitte az édesanyjához, hogy „távol tartsa a tűzfészektől”, ahogyan ő fogalmazott. Paul Rothenberg, az erőszakos, harcias, nyers modorú, kötekedő természetű, tömzsi, krumpliorrú férfi, Tony Argrila társa, kezdett problémát jelenteni. Az évek során számtalanszor letartóztatták, amiért pornográf filmeket készített és forgalmazott. Ez önmagában persze még nem lett volna törvénytelen, Rothenberg azonban a határokat feszegette, és olyan filmekkel is foglalkozott, amelyekben kiskorúak szerepeltek, vagy brutális szadizmusról szóltak – némelyikben vér is folyt, másokban pedig a szereplők levizelték egymást –, márpedig ezeket már nem tűrték el a hatóságok. – Ha az emberek nem akarnának ilyesmit látni, nem tudnám eladni őket – mondogatta gyakran, és tovább árulta a rendkívül durva, perverz, de komoly hasznot hozó filmeket. Minél durvábbak és perverzebbek voltak, annál jobban fogytak; hamar elkapkodták őket a polcokról szerte Amerikában. Richardnak a bögyében volt Rothenberg. Öt hibáztatta a kezdeti összeütközéséért DeMeóval, és alig várta, hogy bosszút állhasson. Fanatikusan és megingathatatlanul hitt a bosszúban. Sosem tudta volna odafordítani a másik orcáját. Ez a felfogás olyan távol állt tőle, mint a hold. Ha valaki kellemetlenséget okozott neki, nem nyugodott, amíg az illető meg nem fizetett érte. A rendőrség razziát tartott a filmlaborban, és elkoboztak több rakományra való pornófilmet, Rothenberg ügyvédjének becslése szerint negyedmillió dollár értékben. A rendőrök jól tudták, hogy a szervezett bűnözés bevette magát a szexiparba, és Robert Morgenthau kerületi ügyésszel együtt elszánták magukat, hogy kibogozzák ennek az alattomos üzletnek a szálait. Biztosak voltak benne, hogy a Gambino család alaposan benne van a dologban – ezt mindenki tudta az utcán –, de kézzelfogható bizonyítékra volt szükségük, amit a bíróságon is felhasználhattak. Ez azonban nem volt könnyű feladat, hiszen találniuk kellett valakit, aki hajlandó kiállni, és megnevezni a bűnösöket. A rendőrség lefoglalta Argrila és Rothenberg könyvelését is, és megtalálták a Roy DeMeónak kiállított csekkeket, aki a Borough of Brooklyn Credit Unionnál váltotta be őket. Ez volt az első közvetlen kapocs a Gambino családhoz.

A nyomozók gyanították, hogy Roy kapcsolatban áll a szervezett bűnözéssel, de nem tudták bizonyítani. Követni kezdték, a maffiózónak azonban gyakran sikerült leráznia őket. – Olyan volt, mint egy ravasz róka a vadászszezon első napjaiban – mesélte nemrég az egyik New York-i nyomozó. Roy természetesen tudta, hogy ha Argrila és Rothenberg együttműködik a rendőrséggel, bajba kerül, ráadásul nemcsak ő, hanem Nino Gaggi is, aki ott volt aznap, amikor erőszakkal betársult Rothenbergék cégébe. Roy tisztában volt vele, hogy bármi áron meg kell védenie Gaggit. Ha a főnökét elkapják emiatt a balhé miatt, ő maga is nyakig ül a szarban, sőt az is lehet, hogy megölik. Nino Gaggi sokkal kevesebbért is eltetetett láb alól embereket. DeMeo nem hitte, hogy Tony Argrila beszélni fog, de Rothenbergben nem bízott. Felvette hát vele a kapcsolatot, és elvitte egy kellemes vacsorára egy flatbushi olasz étterembe, hogy kifürkéssze a szándékait. Nem tetszett neki, amit tapasztalt. Mint oly sok másik ember, aki az utcán nőtt fel, ő is azonnal kiszimatolta, ha veszély leselkedett rá. Erezte, hogy Paul Rothenberg nem szolgált rá a bizalmára, hogy nehezére esik odaadni a cég bevételeiből neki járó pénzt, és hogy tudja, mennyire megsokasodtak a problémái a törvénnyel miatta. Roy megértő barátként viselkedett, átadott Rothenbergnek pár ezer dollárt, amiből a férfi kifizethette az ügyvédeit, és megígérte, hogy szívesen segít később is, ha még több pénzre lenne szüksége. Rothenberg számára viszont nem a pénzről szólt ez az ügy. Sosem bocsátotta meg Roynak, hogy megverte, és egyáltalán nem érezte úgy, hogy bármi közük is lenne egymáshoz. – Csak egy kibaszott köcsög, és nem tűröm el, hogy rám szálljon – mondta az egyik laborban dolgozó lánynak. Amikor megkérdezték tőle, nem érzi-e veszélyben magát, így felelt: – Túl sokat tudok ahhoz, hogy bárki is bántson. – Fatálisan rosszul ítélte meg a helyzetet. Nem telt sok időbe, és DeMeo is meghallotta, amit mondott.

A manhattani kerületi ügyészi hivatal szerette volna, ha Rothenberg ügyvédje, Herb Kassner, meggyőzi ügyfelét, hogy számoljon be róla, milyen módszerekkel nyúlja le a pénzét a maffia. Nagy ívben leszarták a Rothenberg meg Argrila által terjesztett pornót. Ok a maffiát akarták elkapni, mert azzal kerülhettek a címlapokra, márpedig a világ összes létező ügyésze imádja a címlapokat. Jó példa erre az egykori szövetségi ügyész, Rudolph Giuliani. „Soha nem látott még olyan kamerát, ami ne tetszett volna neki”, mondták róla a szervezett bűnözés elleni nagy nyilvánosságot kapott harcáról tudósító újságírók. Számos találkozó zajlott le Herb Kassner meg a kerületi ügyész emberei között. DeMeo, aki a New York-i rendőrségen dolgozó korrupt zsaruktól szerezte az információit, hamarosan megtudta, mi várható. Azonnal találkozóra hívta Richardot Brooklynba. Amikor Richard megérkezett, magát Nino Gaggit is ott találta. Rövid ujjú sárga inget és nagy pilóta napszemüveget viselt. Bemutatkoztak egymásnak. DeMeo egyik emberére sem szívesen bízta volna Rothenberg meggyilkolását. A férfi mindannyiukat ismerte, és ehhez a melóhoz igazi profira volt szükség. Az emberei nagyon értettek hozzá, hogyan öljenek meg és trancsírozzanak fel valakit a Geminihez tartozó lakásban, de Roy tudta, hogy a rafinériát, gondos tervezést és diszkréciót igénylő feladatok nem nekik valók. Szokása szerint azonnal a lényegre tért. – Baj van azzal a köcsög zsidó Rothenberggel – mondta. – Hallottad, hogy úgy gondolja, annyi mindent tud, hogy nem nyúlhatunk hozzá? – kérdezte hitetlenkedve. – Hallottam – bólintott Richard. – Nino barátom aggódik. Ö intézte el, hogy pénzt kereshessünk, és senki se zaklasson bennünket. –

Richard tisztelettudóan bólintott; értette, miről van szó. Gaggi most először szólalt meg. – Elkövettem egy hibát, hagytam, hogy ez a zsidrák meglásson. Tudja, ki vagyok, és ez gondot jelent. Sittre juttathat a faszszopó. Nino Gaggi rettegett a börtön gondolatától. Üzletemberként tekintett magára, aki történetesen emberöléssel és rablással foglalkozik, és fel sem merült benne, hogy ezért le is ültethetik. A legtöbb maffiózó egyetlen pillanatra sem feledkezik meg róla, hogy a börtön szerves része a játszmának, Nino Gaggi azonban nem tartozott közéjük. Ő fölötte állt az ilyesminek. A rabság szóba sem jöhetett nála. – Meg tudom oldani a problémáját – ajánlkozott Richard. Most már tudta, miért hívták Brooklynba, és meglátta a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljön Gaggival és a Gambino családdal. – Szívesen meglátogatom. – Jó – bólintott Roy, majd elmondta Richardnak, hol lakik Rothenberg, milyen kocsija van, és még a rendszámát is megadta. Ezzel mindent megbeszéltek. Most már csak idő kérdése volt az egész.

Amikor Richard elindult teljesíteni egy megbízást, általában a színezett ablakú furgonját választotta, és vitt magával egy üveg szódavizet meg egy műanyag palackot is, amibe könnyíthetett magán. Hatékony bérgyilkos lévén tudta, hogy a tervezésen és a türelmen múlik minden. Csak ülnie és várnia kellett, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat. Richard a munkának ezt a részét élvezte leginkább. A tervezés és a nyomkövetés feküdt neki a legjobban. Július 29-e forró, párás vasárnap volt. Richard diszkréten leparkolt a furgonnal egysaroknyira Rothenberg házától, és várt. Roytól tudta, hogy a célpont nős, és gyakran viszi vásárolni a feleségét. Ezenkívül volt egy fekete barátnője is, akivel Richard jó párszor maga is találkozott. Ezúttal egy hangtompítós 38-ast vitt magával. Türelmesen, higgadtan üldögélt a júliusi hőségben, és countryzenét hallgatott, miközben Rothenberget várta. A férfi végül kilépett a házból, fogott egy rongyot, és a kocsija ablakát kezdte törölgetni. Roy megkérte Richardot, hogy értesítse, amint megpillantja Rothenberget, úgyhogy a sarkon álló telefonfülkéhez sietett. A csipogón elküldte a számot, és Roy már hívta is. – Mi a helyzet? – kérdezte. – Itt van. Éppen a kocsija ablakát pucolja – felelte Richard. – Úgy fest, megy valahová. – Hívj fel, tudni akarom, hová tart. Ha lehetséges, megnézném a végkifejletet. – Roy, ez bonyolítja... – Csak hívj fel, Rich – ragaszkodott hozzá DeMeo, aki el sem tudta volna képzelni, hogy ne ő legyen a főnök. Richard letette a kagylót. Nem tetszett neki az ötlet, hogy közölje Royjal, hol és mikor lép akcióba, de szándékában állt megtenni, amit kért tőle. Nemsokára Rothenberg felesége is előkerült a házból. Mindketten beültek a kocsiba, és elindultak. Richard a nyomukba szegődött. Nem ismerte jól a környéket, de sikerült egy bevásárlóközpontig követnie őket. Hétvége lévén a boltokban nyüzsögtek a vásárlók. Rothenberg leparkolt, a felesége pedig kiszállt az autóból, és bement az egyik üzletbe. A férfi a Daily News sportrovatát kezdte olvasni. Richard felhívta Royt, elmondta neki, hol van, és hogy ott helyben el akarja intézni a dolgot. A hangtompító segítségével minden simán fog menni, csak ki kell várnia a megfelelő pillanatot. – Már jövök is – mondta Roy. – Várj meg! – tette hozzá. – Megőrültél? – kérdezte Richard, de a másik már le is tette. Dühösen ült vissza a furgonjába, és a

fejét csóválva figyelte az újságot olvasó Rothenberget. Tudta, hogy amint a férfi felesége előkerül a boltból, a pillanat tovaszáll. Az asszony előtt nem fogja megölni. A célpont a tágas parkoló bal oldalán állt meg egy salaktéglából épült házakkal övezett, szűk sikátor közelében, ahol éppen különféle árukat pakoltak le teherautókról. Nemsokára száguldva érkezett DeMeo fehér Lincolnja, majd csikorgó kerekekkel fékezett. Richard a szemét forgatta. Royon kívül hárman ültek a kocsiban: Freddie, Drakula és Chris. Freddie észrevette Richard furgonját, és rámutatott. Elindultak felé. Roy kiszállt a kocsiból, és a furgon mellé lépett. – Hol van? – kérdezte. – Ott, de nem értem. Mi ez az egész? Miért hoztad el a hadseregedet? Mielőtt Roy válaszolhatott volna, Rothenberg kiszállt az autójából, és elindult a sikátor felé. Sebesen mozgott, és az arcára kiült a félelem, ahogy aggodalmas pillantásokat vetett hátra a válla fölött. – Észrevett benneteket – mondta dühösen Richard. A nadrágjába tűzte a pisztolyát, kiszállt a furgonból, és futva indult Rothenberg nyomába. Amikor a sikátor bejáratához ért, elővette a 38-ast, gondosan célzott, kétszer tüzelt, és le is terítette áldozatát. Elrejtette a pisztolyt, megfordult, és visszasietett a furgonhoz. – Fasza lövés volt, Rich – mondta Roy mosolyogva. – Igen – bólintott Richard. Beszállt a furgonba, és csak magában fortyogott. – Mérges vagy, Rich? – Ne már, Roy, éppen most nyírtam ki valakit. El akarok húzni innen a faszba – közölte Richard, és már indult is. Először eltévedt, aztán mégis hamar rátalált a Beit Parkwayre, ahonnan márt tudta az utat hazáig. Menet közben arra gondolt, hogy Roy DeMeo nyilván túl sok gengszterfilmet nézett, és elment az esze. Az sem tetszett neki, hogy három másik ember is látta a gyilkosságot. Ujabb dolgot róhatott tehát fel DeMeónak. A lista egyre hosszabb lett. Miközben hazafelé tartott a családjához, egy piros Mustang vágott be elé. Richard a kocsi mellé kanyarodott, és káromkodva rázta az öklét a sofőr felé, aki válaszul felmutatta a középső ujját. A feldühödött bérgyilkos követte a férfit, amikor az lehajtott a gyorsforgalmi útról, és egy lámpánál megállt mellette. Rajtuk kívül nem volt ott senki. A férfi kiugrott a kocsijából. Richard agyonlőtte, megfordult, és otthagyta az áldozatát a kocsija mellett. Újabb megoldatlan gyilkosságot követett el. Tanúk és nyilvánvaló indíték hiányában a rendőrség nem tehetett semmit. A 38-ast kicsit távolabb egy patakba dobta, de a hangtompítót megtartotta. Két embert ölt meg ugyanazzal a fegyverrel alig negyven perc leforgása alatt. Amikor hazaért, pulykás szendvicset evett rozskenyéren, aztán leült a nappaliban, és tévét nézett Barbarával. A gyerekek aludtak.

Roy DeMeót azonnal haragos, komoly képű nyomozók vitték be, hogy kihallgassák Paul Rothenberg meggyilkolásának ügyében. A nevén és a lakcímén kívül egyetlen szót sem szólt. Anthony Argrila szerencséjére éppen hajókázni volt, amikor Richard végzett a társával. Megesküdött, hogy soha életében nem hallott Roy DeMeóról meg semmi másról sem a világon. Azt mondta, a társának „rengeteg ügye volt mindenféle emberekkel, amikről semmit sem tudok”. – Igazság szerint – közölte a szkeptikus nyomozókkal – olyan alakokkal üzletelt, akikkel én még csak nem is találkoztam. Őszintén szólva, szerintem tőlem is lopott.

A rendőrök azonban követték Tony Argrilát, és többször is látták, amint DeMeóval találkozik. Tudták hát, hogy úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, mégsem tehettek semmit. Roy DeMeo a világon mindennél jobban vágyott rá, hogy bevegyék a maffiába, és remélte, hogy ez a gyilkosság jó ajánlólevél lesz. Püffedt arcán széles mosollyal látogatta meg Nino Gaggit bensonhursti otthonában a Cropsy Avenue-n. Büszkén jelentette főnökének, az embernek, aki remélhetőleg bejuttatja majd a Gambino családba, hogy Rothenberg meghalt, és a saját szemével látta a földre zuhanni. – Jó! Szép munka – mondta Nino. Büszke volt Royra, amiért ilyen gyorsan megoldott egy komolynak ígérkező problémát. Megölelte és megcsókolta a férfit a szokások szerint. Nem is sejtette, hogy hamarosan éppen Roy DeMeo jelenti majd a vesztét. Richard nem kért fizetséget ezért a melóért. Szívességből végezte el. Később Roy azért elengedett ötvenezer dollárt, amivel barátja az eladott pornóért tartozott neki. – Most egálban vagyunk – mondta. Úgy tűnt, minden a lehető legnagyobb rendben van.

31 Lady és a Pouilly-Fuissé Barbara Kuklinski rettegett a hétvégéktől, közben azonban várta is őket. Bár sosem tudta, mikor lesz otthon Richard – férje gyakran egyetlen szó nélkül elviharzott a nappal vagy az éjszaka bármelyik pillanatában –, megpróbált olyan programokat kitalálni, amikben ő is részt vehetett. A nő szeretett csinosan felöltözni, jó éttermekbe járni, élvezte a finom ételeket, a kellemes beszélgetéseket. Anyjával, Genevieve-vel ellentétben Barbara imádott emberek között lenni, és kereste a barátai meg más házaspárok társaságát péntek meg szombat esténként. Ebben az apjára ütött. Amikor elmentek valahová, Richard mindenből a legjobbat rendelte. A pénz nem számított. Azt mondta, arra való, hogy elköltsék, ő pedig úgy szórta a ropogós új százdolláros bankókat, mintha fán termettek volna otthon a hátsó udvarban, amit időnként csak meg kellett locsolnia. Chateaubriand, homár és háromszáz dolláros borok voltak a norma. Richard előszeretettel viselt méretre szabott öltönyöket, selyem nyakkendőket meg drága olasz cipőket. A legtöbb ruháját Barbara választotta; bízott felesége ízlésében. Ha egy másik pár is csatlakozott hozzájuk, ami gyakran előfordult, Richard állta a számlát. Nem hagyta, hogy bárki más fizessen. Barbara megpróbálta elmagyarázni neki, hogy nem kell mindent magára vállalnia, és semmi baj nincs azzal, ha osztoznak, és mindenki fizeti a maga részét. Richard azonban nem így látta, és felesége szavai süket fülekre találtak. Barbara nem tudta, honnan származik a rengeteg pénz. Azt gondolta, Richard végre megtalálta a számítását az üzleti életben, és nem tett fel neki kérdéseket. Úgyis csak üres tekintet és rezzenéstelen arc lett volna a válasz, mintha a férfi meg sem hallotta volna. Barbara annyi minden mással együtt megtanulta elfogadni férje titokzatosságát... és nagyvonalúságát is. Richard csak ült, és hallgatott. Felesége helyette is beszélt, és ez így meg is felelt mindkettejüknek. Barbara még a kérdéseket is megválaszolta helyette. Richard mindig csak egy kevés bort ivott. Az alkohol rossz hatással volt rá, és tudta, hogy jobban jár, ha távol tartja magát tőle. Anélkül is éppen elég gonosz tudott lenni. Richard nemcsak hogy nagyvonalú, de meglepően figyelmes és javíthatatlanul romantikus is tudott lenni. Barbarát elnevezte Ladynek, rendszeresen így szólította, és mindig elintézte, hogy Kenny Rogers Lady című dalát játsszák, amikor beléptek kedvenc éttermeikbe – a Palosadiumba, az Archer’s-be, az Over Rose s Dead Bodyba, a La Château-ba vagy a Danny s Steakhouse-ba –, és gondoskodott róla, hogy a nő kedvenc borai, egy palack Montrachet vagy Pouilly-Fuissé, elegáns jegesvödörben várják őket az asztalnál. Még frissen vágott, hosszú szárú vörös rózsák is fogadták őket az érkezésükkor. Ladynek semmi sem volt elég jó. Barbara a maga csendes módján szerette ezt a Richardot – a jó Richardot. A másik Richardot viszont gyűlölte, és a negatív érzései gyakorta bizonyultak sokkal erősebbnek, mint a pozitívak. Ingaként lengett ide-oda: szeretet-gyűlölet-szeretet-gyűlölet. Amikor felöltöztek és elmentek valahová, Richard általában udvarias úriemberként viselkedett, de a megszállottságig féltékeny volt. Ha egy pincér vagy bármilyen másik férfi túlzott figyelmet szentelt Barbarának, esetleg megbámulta a nőt, lefagyott az arca, és azonnal goromba, agresszív, sőt... erőszakos lett. Barbarát akkor már végképp személyes tulajdonának tekintette, egy nagy becsben tartott ékszernek, és bárki részéről veszélyes vállalkozásnak számított túl látványosan foglalkozni vele. Egy szombat este Dumontba mentek moziba. Éppen kijöttek a teremből, amikor Richard hirtelen ellépett Barbara mellől, odament egy idegenhez, akit a nő észre sem vett, és kérdőre vonta, hogy miért

bámulja a feleségét. A férfi váltig állította, hogy nem bámult senkit, majd közölte Richarddal, hogy megőrült, és hogy „kapja be”. Richard akkorát húzott be neki, hogy az illető elvesztette az eszméletét. – Ezt meg miért csináltad? – kérdezte odakint Barbara. – Láttam, hogy tiszteletlenül néz rád. – Rám? – Igen. – Észre sem vettem. – Ez a kettőnk ügye volt – mondta a férfi. Barbara gyűlölt Richarddal autózni, mivel férje gyakran veszekedésbe keveredett más sofőrökkel amiatt, ahogy vezettek, ez pedig elkerülhetetlenül azt eredményezte, hogy felhúzta magát, kiszállt a kocsiból, szidni kezdte az embereket, és hatalmas öklével bezúzta a szélvédőiket. Barbara tudta, hogy ha Richardra rájön az ötperc, nincs értelme vitatkozni vele. Ilyenkor senki nem tudta volna meggyőzni semmiről. Még egy zsaru sem, rászegezett fegyverrel. A nő jobban tette, ha csendben maradt, mivel férje haragja könnyedén ellene fordulhatott. Richard olyan volt, mint egy két lábon járó időzített bomba. Amikor begurult, az ember szinte hallotta, hogyan ketyeg odabent. Bármelyik pillanatban felrobbanhatott. Ez volt a valóság. Barbarának ezzel kellett együtt élnie. Richard akkor is belesodródott ezekbe az őrült, képtelen helyzetekbe, amikor a lányok is az autóban ültek, ilyenkor is agresszívan nekiesett bárkinek, aki szerinte nem vezetett elég jól. Egyszer még le is tartóztatták, amiért betörte egy nő kocsijának szélvédőjét, miközben a lányok ott voltak a hátsó ülésen. A nő végül nem tett feljelentést, mert halálosan rettegett Richardtól – joggal. Testközelből átélni a dührohamát ijesztő élmény lehetett. Senki nem felejtette el, akinek része volt benne. Dwayne még mindig túl fiatal volt hozzá, hogy felfogja, micsoda őrült az apja, de Merrick és Chris már pontosan tisztában volt vele, milyen vad és erőszakos az apjuk. Mind a ketten rettegtek tőle. Merrick szabályosan reszketett, amikor Richard kijött a sodrából, bár a férfi soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. A két lány a mai napig elsápad és beleremeg, ha meghallják az apjuk hangját. Ennek ellenére, amikor Merrick kórházba került, ami gyakran előfordult, Richard nem is lehetett volna törődőbb és aggodalmasabb. O, mennyire szerette Merrick ezt az apukát, és mennyire félt attól a másiktól! A kórházban töltött napokon hajnalban meg késő éjszaka, amikor kettesben maradtak, Richard elkezdett mesélni nagyobbik lányának a saját gyerekkoráról. Elmondta, hogyan tartotta rettegésben Stanley őt, az édesanyját és a bátyját, Flóriánt. Elmondta, milyen szegények voltak, hogy soha nem jutott elég semmiből, hogy lopnia kellett, ha enni akart. Sem Chrissel, sem Barbarával nem beszélgetett így soha, csakis Merrickkel. A lány hatalmas mézszín őzikeszemével az édesapjára nézett, és korát meghazudtoló bölcsességgel a tekintetében hallgatta. Richard nem magyarázkodni próbált, nem kifogásokat keresett a dührohamaira vagy arra, hogy miért verte meg rendszeresen Barbarát. Nem akart mást, csak hogy Merrick megtudja az igazságot arról, hogy milyen volt régen. Ezek után a beszélgetések után a lány csak még jobban szerette az apját. Előfordult, hogy némelyik dührohamában Richard összetört pár holmit, aztán bevonult a dolgozószobájába. Merrick ilyenkor utánament, megkérte, hogy csillapodjon le. – Kérlek, nyugodj meg, Apu – mondta ilyenkor. – Ugye tudod – felelte ilyenkor Richard hogy ha megölöm Anyut, ha valami történik, és ő meghal, benneteket is meg kell ölnöm... Nem hagyhatok tanúkat. – Igen, Apu. Tudom, Apu – bólintott Merrick. Még ha igen furcsa és rettenetes dolognak is tűnt ilyesmit mondani egy gyereknek, Richard figyelmes próbált lenni, amikor előre tudatta a lányával, mi történhet. Szerette volna, ha Merrick is tudja, hogy ha erre kerül a sor, csakis szeretetből teszi, amit tesz. Csakis szeretetből.

Túlságosan szerette Barbarát. Túlságosan szerette a gyerekeit. Ez volt a gond. Úgy vélte, hogy ha véletlenül megölné Barbarát, csakis akkor tudná elviselni a gondolatot, hogy elveszti a lányait, ha megölné őket is. Richard lényegében gyerekkora óta így kezelt minden problémát. Meg kell ölni, és a probléma eltűnik. Különös képessége volt, hogy el tudta választani egymástól a lelki fájdalmat és a zavarodottságot. Mintha két idegen élt volna ugyanabban a testben, akik nem is ismerték egymást. – De Merrick... Téged lesz a legnehezebb megölnöm. Érted? – magyarázta a lányának. – Igen, Apu – felelte Merrick. Értette, és készséggel elfogadta, amit az apja mondott neki. Tudta, hogy ő a kedvence, és ez örömmel töltötte el. Augusztusban Richard és Barbara – a nő unokatestvérével, Carl-lal meg a feleségével, Nancyvel közösen – két hétre kivett egy kellemes tengerparti házat Cape Codban. Barbara továbbra is nagyon közel állt Cárihoz. Richard elfogadta, sőt meg is kedvelte a férfit, de nem engedte, hogy Barbara üdvözlésképpen arcon csókolja, vagy akár megölelje. Csak egymás kezét rázhatták meg. Carlnak és Nancynek két gyereke volt, akik Richard lányaival együtt imádtak a parton játszani, homokvárat építeni, és a hullámokban bolondozni. Richard szívesen csatlakozott a gyerekekhez. Segített nekik várat építeni, mély lyukakat ásott nekik, hagyta, hogy betemessék homokkal. Mivel igen világos volt a bőre, mindig pillanatok alatt leégett. Barbara rendszeresen figyelmeztette, hogy vigyázzon, mert nagyon érzékeny a napra, de Richard annyira élvezte a játékot, hogy mindenről megfeledkezett, így végül elkerülhetetlenül rákvörös lett. Nagy sütéseket is rendeztek a parton, mindenki boldog volt, mosolygott, és jól érezte magát. Aki ilyenkor látta Richardot a gyerekekkel, azt hihette, ő a legjobb apuka a világon. Nagyszerű, elkötelezett családfőnek tűnt, aki a légynek is képtelen ártani.

Azon a nyáron a család elment Floridába is, hogy meglátogassák Barbara apját. Mivel a kis Dwayne-nek a nagy magasság miatt a repülőgépen gondjai akadtak a fülével, a család autóval indult útnak. Korán keltek – a gyerekek mind izgatottak voltak, alig várták, hogy elmehessenek Disney Worldbe, és láthassák a nagypapát –, beültek az autóba, és délnek indultak a New Jersey Turnpikeon. A floridai kirándulás alatt Richard egyetlenegyszer sem jött ki a sodrából amiatt, ahogyan mások vezettek. Útközben megálltak egy étteremnél, megebédeltek, aztán továbbindultak. Barbara és a gyerekek énekeltek, állatokra hasonlító felhőket kerestek, és rendszámtáblapókert játszottak, amiben az nyert, aki a legtöbb egyforma számot talált egy táblán. Megszálltak egy kényelmes szállodában, ahol a gyerekek játszhattak a medencében, aztán reggel mentek tovább. Richard még az éneklésbe is beszállt az autóban. Akármilyen jó móka volt is az utazás, Chris és Merrick végig aggódott, hogy mikor fog robbanni Richard, mikor mond valamit az anyjuk, amivel kiborítja. Barbarának éles nyelve volt, és gondolkodás nélkül odamondogatott Richardnak, ha úgy tartotta kedve. A maga módján ezzel állt bosszút azért, ahogyan a férfi bánt vele. Floridában Barbara apjánál laktak. Albertnek most már az Intercoastal Waterwayen volt háza, és egy hat és fél méter hosszú jachtot is vett magának. Örömmel vitte el a gyerekeket horgászni – Barbara nem tartott velük, mivel könnyen tengeribeteg lett –, és egymás után fogták ki a sügéreket, makrélákat meg gömbhalakat, amiket aztán A1 megpucolt, és este grillen megsütött. Barbara apja nagyszerű szakács volt, mindig szívesen ettek abból, amit készített. Apám egyetlen horgászkiránduláson sem vadult meg, mert nem volt ott anyám, hogy felbosszantsa, jegyezte meg

nemrég Chris. Néha cápákat is láttak a vízben, ami nagyon drámai hatást gyakorolt rájuk. Egy kis tigriscápa egyszer elvitte a sügért, ami éppen ráakadt Richard horgára. A gyerekek egyszerre találták rémisztőnek és rettentő izgalmasnak a látványt, apjuknak pedig sötét gondolatai támadtak. Barbara imádta a pazar vacsorákat Naples elegáns tengerparti éttermeiben. A legtöbb háromgyerekes, férjezett nőhöz hasonlóan ő is élvezte, ha kiszolgálták. A gyerekek mindannyian példásan viselkedtek, olyanok voltak, mint három kis felnőtt, sosem hangoskodtak, és nem csaptak semmiféle lármát. Richard mindig ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a számlát. Még csak azt sem engedte, hogy A1 a zsebe felé nyúljon. Készpénzzel fizetett, hitelkártyát soha nem használt. Akkora kötegben hordta magánál a százdolláros bankjegyeket, hogy Mississippit lehetett volna rekeszteni vele. Most már minden pénzét törvénytelenül kereste. Nem volt „rendes állása”, és semmit sem lehetett tudni annak a pénznek a forrásáról, amit olyan lelkesen költött. Barbara különösen kedvelte a Phillipe’s nevű éttermet. A pincérek keményített fehér inget, fekete csokornyakkendőt és mellényt viseltek. A nő apja kivétel nélkül mindig megnevettette a gyerekeket – hagymakarikákat akasztott a fülére, megcsiklandozta őket, megfogta a lábukat az asztal alatt. A1 Pedrici mérhetetlenül szerette az unokáit, és nem tudott betelni velük. Miután eltöltöttek pár napot A1 házában, továbbálltak Disney Worldbe, ahol a komplexum legjobb szállodájában, a Contemporaryben szálltak meg. Mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, de ott helyben felszállhattak a vasútra, ami egyenesen odavitte őket, ahol az igazán fontos dolgok voltak. Korán keltek, hogy minél többet szórakozhassanak, mielőtt túl melegre fordul az idő. Akármennyire is szerette Barbara Floridát – a hosszú úszásokat, a gyerekek örömét, miközben a parton játszottak –, a hőséget és a párát ki nem állhatta. Fáradt és ingerült lett tőle, márpedig ha ingerült volt, elkerülhetetlenül összeakasztotta a bajszát Richarddal. A floridai vakációk azért így is mindig igazi élményt nyújtottak. Gyerekkorom legszebb pillanatai voltak , mondta Merrick. Csak soha nem tudtuk, mikor durran el apánk agya, úgyhogy mindig... szóval mindig volt bennünk egy adag feszültség.

32 Vérdíj Richard Kuklinskinak számított a pénz. A pénzes emberek sikeresnek érezhették magukat, a nincstelenek viszont szerencsétlen senkik voltak, akik tehetetlenül figyelték, ahogy a jó dolgok elhúznak mellettük az életben. Miután megölte Paul Rothenberget, Richard továbbra is jóban volt DeMeóval, és ami még fontosabb, nőtt az ázsiója Nino Gaggi és ennél fogva a Gambino család szemében. Roy meghívta Richardot vacsorázni egy Villa nevű olasz étterembe Bensonhurstben. A hely a Huszonhatodik sugárúton működött egy ódivatú oszlopos házban. Első osztályú nápolyi házi kosztot szolgáltak fel, Nino kedvencét. Az étteremben mindenki tudta, kicsoda Nino, és olyan figyelmet szenteltek neki, mintha Olaszország királya lenne. Ételből és italból is a legjobbat kapta. Nem csoda, hogy Richard le volt nyűgözve. Nino láthatóan elégedett volt vele, amiért elintézte Paul Rothenberget, és megígérte, hogy velük együtt Richard is „jól fog keresni”. DeMeo úgy viselkedett, mintha ő teremtette volna Richardot. Akárcsak Frankenstein, ő is mintha egy szörnyeteget alkotott volna titokban, aki hűséges gyilkológépként hajtott végre bármilyen feladatot, nem tett fel felesleges kérdéseket, és semmilyen munkát nem talált túl veszélyesnek. Richard DeMeo közvetítésével a Gambino család ölőgépezetének szerves részévé vált. Az, hogy Richard nem olasz volt, és nem barátkozott maffiózókkal, komoly előnynek bizonyult, így történhetett meg, hogy később két különböző bűnözőcsalád fejével is ő végezhetett, ami pedig igen különleges kiváltságnak számított. A Gaggival és DeMeóval a Villában elfogyasztott ízletes vacsora után Richard hazatért a családjához Dumontba. A kisváros nagyjából annyira különbözött Bensonhursttől, mint a Nap a Holdtól. Dumontban Richard a tisztelet köpönyegébe burkolózhatott. Ő volt a jó szomszéd, a férfi, aki bárhová szívesen elvitte a lányai barátait, és ő volt a vasárnapi mise hűséges, sztoikus látogatója. Richardot nem érdekelték különösebben az egyház álszent tanításai, de Barbara ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek meglehetősen drága egyházi iskolába járjanak, és hogy a család minden vasárnap együtt menjen misére. Az ilyen dolgokban Barbara szava érvényesült, és Richardnak nem volt ellenvetése. Ha a gyerekekről volt szó, teljesítette Barbara minden kívánságát. Ő döntötte el, melyik iskolába járjanak a lányok, milyen ruhákat hordjanak, kivel barátkozzanak, és hogyan viselkedjenek az asztalnál.

A következő héten DeMeo rácsipogott Richardra, és megint találkozóra hívta az étkezdébe a Tappan Zee Bridge közelében. – Szia, Rich – köszönt a férfi. A két hidegvérű gyilkos megölelte és arcon csókolta egymást, aztán sétálni kezdtek a parkolóban. – Különleges megbízásom van a számodra. Miamiban egy kubai faszszopó megverte és megerőszakolta az egyik üzlettársunk tizennégy éves lányát. A csaj nem tudta kiválasztani a rendőrségen a sorból, mert egy kurva sísapka volt rajta, de mi tudjuk, ki tette. Karbantartóként dolgozik egy társasházban, ahol az üzletfelünk családja lakik. Castawaynek hívják a helyet, ott van Miamiban a Collins Avenue-n. Látogasd meg, Richie, és gondoskodj róla, hogy szenvedjen... de igazán szenvedjen. – Örömmel – mondta Richard, és komolyan is gondolta.

– Ez az üzlettársunktól van – közölte Roy, és átadott Richardnak egy húszezer dollárt tartalmazó borítékot. A maffiózók rengeteg pénzt kerestek, számukra húszezer dollár csak csepp volt a tengerben, de Richardnak így is megérte másnap elutazni Miamiba. Ezúttal nem állt meg ebédelni, és szállodát sem keresett magának sehol útközben, csak hajtott tovább. A benzinkútnál készpénzzel fizetett. Ha lett volna hitelkártyája, akkor sem használta volna, nehogy nyoma maradjon az útnak. Kivételesen nem kapott fényképet a célpontról, csak annyit tudott meg DeMeótól, hogy milyen kocsija van, mi a rendszáma, és hogy a szálloda dolgozóinak kijelölt parkolóban kell keresni. Richard a kötekedő, agresszív alakoknál csak az erőszaktevőket gyűlölte jobban. Az autóban arra gondolt, mit érezne, ha az egyik lányát támadná így meg valaki... Richard szokás szerint ügyelt rá, nehogy a megengedettnél gyorsabban hajtson, még ha sietett is végrehajtani a megbízást – közben azonban alig várta, hogy nekiláthasson. Egy 38-ast vitt magával üreges végű golyókkal meg egy hajlított pengéjű éles vadászkést. A markolaton négy rovátka látszott – Richard mindig húzott egy jelet a késeire, ha megölt velük valakit. Nem tudom, honnan eredt ez a szokásom, magyarázta, de mindig húztam rovátkákat a késeimre. Mint régen a pisztolyhősök. Az évek során több tucat késsel öltem embereket. Némelyikre tíz-tizenöt rovátka is jutott. Aztán egyszerűen eldobtam őket. Richard azt tervezte, hogy ehhez a melóhoz kést fog használni. Úgy mesélte, nagyon kedvelte ezt a fegyvert, mivel közel kellett lennie az áldozatához, miközben végzett vele. Szerette végignézni, ahogy elszáll az élet az illető szeméből; főleg, ha megerőszakolt valakit. Ez a meló... jó móka lesz. A Castaway jókora háromemeletes társasház volt a Collins Avenue-n a Hetvenedik utca közelében; egyik fele az óceánra, a másik az utcára nézett. Richard bejelentkezett egy közeli szállodába, megebédelt, aztán elautózott a parkolóba, és elkezdte keresni a célpont kocsiját. Nem találta meg. Gyorsan kiderítette, hogy két műszakban dolgozik, az egyik reggel nyolctól délután négyig, a másik pedig négytől éjfélig tart. 1974 telének közepe volt, a parkoló megtelt. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie, ha nem akarja, hogy meglássák, amint lecsap. Elment, fél négykor visszatért, és várt. Nem telt sok időbe, és a célpont magában felhőtlenül dudorászva befordult a parkolóba. Egy lepukkant öreg Chevyt vezetett. A rendszám stimmelt. Richard elmosolyodott, amikor meglátta a magas, girhes latin férfit, aki hátrafésülve viselte sűrű, zsíros fekete haját. Pillanatok alatt felmérte, hogyan oldja meg a feladatot, és elment. Most már csak idő kérdése volt, hogy lépjen. Fél tizenkettőkor Richard visszatért a Castaway parkolójába. Az utca túloldalán lévő Nebas nevű kocsmában hemzsegtek a fiatalok. A férfi megállt a célpont kocsijának közelében, kiszállt, leeresztette a Chevy kerekét, aztán higgadtan visszasétált a saját furgonjához. Ezt a kipróbált módszert újra meg újra sikerrel alkalmazta. Máris tudta, hová fogja vinni a célpontot, miután elkapja – egy elhagyatott, pálmafás területre nagyjából félórányira a háztól, közvetlenül az óceán partján. A férfi éjfél körül jelent meg, és a kocsijához sietett. Észrevette a defektet, hangosan elkáromkodta magát, és kinyitotta a csomagtartót. Amikor lehajolt, hogy elővegye a pótkereket, Richard mögéje lopózott, és a derekához nyomta a 38-ast. – Szeretném, ha velem jönnél, cimbora – mondta. A hangja távoli volt és hűvös, mintha egy automatából jönne a telefonban. Richard most már felmutatta a fegyvert, megragadta a férfi vézna karját, a furgonhoz terelte, aztán belökte, összebilincselte a kezét, egy zoknit tömött a szájába, és egy darab erős ragasztószalaggal betapasztotta. Amikor végzett, beült a kormány mögé, és kihajtott a parkolóból. Az egész nem tartott két percig sem. Miközben Richard észak felé tartott a Collinson, a célponthoz beszélt.

– Cimbora – mondta –, szeretném, ha tudnád, hogy annak a lánynak a barátai küldtek, akit megvertél és megerőszakoltál. Erre a férfi nyöszörögni kezdett, és úgy dobálta magát, akár a partra vetett hal. – Ha nem hagyod abba ezt a majrét, fájni fog. A célpont elhallgatott. Nem is Richard szavai voltak a legnyugtalanítóbbak, hanem a hűvös közöny, amivel kimondta őket; mintha egytől egyig fűrészes pengéjű késként vágtak volna a húsába. – Szóval, cimbora, tudnod kell, hogy szenvedni fogsz, mielőtt megöllek. Jól megfizettek érte, hogy így legyen, bár örömmel vállaltam volna ingyen is. Ezt egy percig se felejtsd el! – Hmm! Hmm! – motyogta pánikban a férfi. – Ha hiszel Istenben, cimbora, ideje elkezdened imádkozni, mert az utad végére értél. Richard szándékosan gyötörte a célpontot, tudta, hogy ezek a vészjósló szavak lesznek az utolsók, amiket életében hall. – Tényleg azt hitted, hogy megtehetsz ilyesmit, aztán mehetsz tovább a dolgodra, mintha mi sem történt volna? Nos, barátom, ezúttal rossz lányt szúrtál ki magadnak. Richard befordult jobbra, kikapcsolta a világítást, és egy döcögős földúton haladt tovább, ami egyenesen a partra vezetett. A bársonyos fekete égbolton telihold ragyogott. A fehér, tiszta, gyönyörű holdfény csillogó ezüsthidat rajzolt a vízre. Minden csendes és nyugodt volt. Nem hallatszott más, csak az apró hullámok lágy csobogása, ahogy a part finom fehér homokját simogatták. Richard kék gumikesztyűt húzott, kirángatta az erőszaktevőt a furgonból, elvonszolta egy széles, különösen görbe törzsű pálmafához, és egy sárga műanyag kötéllel hozzákötözte. A férfi már őrjöngött a pániktól. Richard megmutatta neki a csillogó, ívelt pengét. A holdfény baljóslatúan villant meg a borotvaéles acélon. – Szóval, cimbora, lássunk neki! Ezzel Richard lerángatta a célpont nadrágját, megragadta mindkét heréjét, és akkorát rántott rajtuk, hogy szó szerint letépte őket a férfi testéről... A célpont herezacskója helyén éles, égető fájdalom támadt, a szeme majd kiugrott a helyéből. Richard megmutatta neki a tökeit. – Milyen érzés? – kérdezte mosolyogva. – Cimbora. Richard hagyott egy kis időt, amíg az első döbbenet valamelyest csillapodott, és a fájdalom is állandósult. – Kellemes éjszakánk van, nem? – kérdezte. – Nézd, milyen gyönyörű a hold! Egyik kezével megragadta a kést. – Ez minden baj okozója. Nincs is rá többé szükséged – mondta, majd egy könnyed mozdulattal levágta a férfi péniszét. Miközben felmutatta neki, vér zubogott elő az erőszaktevő ágyékán támadt friss, vörös sebből. Richard visszament a furgonhoz, és a levágott nemi szervet betette egy visszazárható műanyag zacskóba, amit külön erre a célra vitt magával. Amikor ezzel megvolt, lefejtette a célpont ruháit, és lassan vékony hússzeleteket kezdett levágni a testéről – mintha csak steaket akarna sütni belőlük. Ügyelt rá, hogy minden egyes módszeresen eltávolított darabot felmutasson munka közben. A célpont hamarosan szörnyű látványt nyújtott a sápadt miami holdfényben. Richard újra visszatért a furgonhoz, és ezúttal nagy doboz kóser sót vett elő, amit a szabadon lévő húsra öntött. Tudta, hogy a fájdalom egészen új szimfóniája következik. Hagyott egy kis időt, hogy a só kifejtse a hatását. Aztán a férfi alhasába mélyesztette a pengét, és emberfeletti erejével kihúzta. A célpont belei kiomlottak, és csak lógtak ott, mint egy csapat ideges, vörös és kék kígyó. Richard végül elvágta a férfi köteleit, ráadott egy mentőmellényt, és a bokájánál fogva a vízhez vonszolta. – Utánanéztem, cimbora, most kezdődik az apály. Visz téged is magával. Azért kaptad a

mentőmellényt, hogy ne fulladj meg. Az utolsó fityingemet is hajlandó lennék feltenni rá, hogy a cápák egy pillanat alatt megtalálnak. Azt hallottam, nagy és rusnya tigriscápák élnek errefelé. Ezzel Richard felkapta, és az óceánba dobta a férfit, majd figyelte, ahogy a visszavonuló apály magával viszi. Aztán megfordult, elment a levagdosott húsdarabokért, azokat is belehajította a vízbe, majd visszatért a szállodába, ahol pulykás-majonézes szendvicset evett rozskenyérrel – a kedvencét –, és úgy aludt, mint a bunda. A jól végzett munka tudatában mindig különösen nyugodtan telt az éjszakája. Másnap alaposan bereggelizett, sétált egyet, majd végtelenül békésen hazaindult, és countryzenét hallgatott útközben. Határozottan élvezte ezt a munkát, és azon gondolkodott, vajon mennyi időbe telt, mire a cápák megtalálták az erőszaktevőt. Tudta, hogy éjszakánként a part közelében portyáznak, és biztos volt benne, hogy gyorsan elvégezték a dolgukat. Richard éppen Dél-Karolinában járt, amikor egy furgon húzódott mellé, ablakában a lázadó déli államok zászlajával. Hárman ültek benne. Hergelni kezdték Richardot, „niggerimádó”-nak szólították, bemutattak neki. Láthatólag csak kötekedni akartak valakivel, de nem a megfelelő embert választották. Richard közölte velük, hogy kapják be, és szívódjanak fel. A három férfi komoly képpel megint bemutatott neki, és nem hagytak kétséget afelől, hogy gonosz szándékaik vannak, és bántalmazni akarják. Richard megelőzte őket, észrevett egy pihenőt az autópálya mellett, és lehúzódott. A három férfi követte. Richard elővette a fegyverét az ülés alól, az idegenek pedig kiugrottak a furgonból. Egyikük bunkóféleséget tartott a kezében. Richard maga is kiszállt, és egyetlen szó nélkül agyonlőtte mindhárom támadóját. Kevesebb mint tíz óra leforgása alatt négy emberrel végzett lelkifurdalás nélkül. Egyedül azon gondolkodott el, hogy vajon mennyi ideig tartott a cápáknak rátalálni az erőszaktevőre. Richard büszke volt a munkájára, a zsenialitására, a képzelőerejére, meg arra, hogy a saját kezével szolgáltatott igazságot. Amikor a rendőrök megtalálták a három holttestet a pihenőben, tanúk vagy kézzelfogható nyomok hiányában nemigen tehettek semmit. Elképzelésük sem volt, ki követhette el a gyilkosságokat.

Miután visszatért Brooklynba, Richard elment DeMeóhoz a Gemini Lounge-ba, beszámolt arról, amit tett, és átadta a levágott nemi szervet. Roy elmosolyodott. Ez már tetszett neki. – Jó! Nagyszerű! – kiáltotta. – Megmutatom a barátunknak. Örülni fog. Kiváló munkát végeztél! Kibaszott gyönyörű! Te vagy a legjobb! Ettél már, nagy ember? – Nem. És te? – Kapjunk be valamit – mondta Roy, és elmentek vacsorázni az egyik kedvenc helyére, a Carolinas nevű étterembe Cony Island-re. Egy nagy tál színes tésztasaláta fölött Richard újabb részleteket mesélt arról, hogyan érte utol a végzet az erőszaktevőt. Roy csüngött a szavain, mosolygott, hangosan nevetett, és újonnan támadt tisztelettel a tekintetében nézett Richardra. – Kibaszott nagy zseni vagy! – jelentette ki boldogan. Richard jó étvággyal evett, közben pedig együtt mosolygott Royjal. Azért nem felejtette el, hogy a férfi először megverte, nemrég pedig egy Uzit fogott rá. Richard tudta, hogy csak idő kérdése, és bosszút áll. Egyelőre várnia kellett a megfelelő alkalomra, jó képet vágni mindenhez, és mellesleg a lehető legtöbb pénzt keresnie Roy segítségével. Nem kételkedett benne, hogy jól fog járni. Ami azt illeti, Richard nagyon jó színész volt. Egy pillanatig sem okozott gondot egy asztalnál ülnie, együtt ennie, innia, nevetnie bárkivel, akiről tudta, hogy később biztosan meg fogja ölni. Amíg nem végez DeMeóval, nem lesz kerek a világ. Így tekintett erre. Így is volt. Roy révén a maffiózók köreiben hamarosan elterjedt Richard különleges tehetségének a híre. A

családtagok összetartó népség voltak, és mindent megbeszéltek egymás között; szünet nélkül pletykáltak, akár a vénasszonyok a fonóban.

Richard elkezdett feljegyzéseket vezetni az új ötleteiről, hogy hogyan kínozzon és öljön meg embereket. Egy kis spirálos jegyzet-füzetbe írt fel mindent. Előfordult, hogy otthon ült, nézte a tévét, és amikor meglátott valamit, leírta. A gondolat, hogy sót öntsön az erőszaktevő sebeibe, egy kalózos filmből származott, de a nyersbőr korbács használatának ötletét is ugyanúgy egy tévéműsorból vette, mint azt is, hogy forró vizet öntsön áldozata orrába. Richard a rajzfilmekből is merített inspirációt, főleg a Kengyelfutó gyalogkakukkból: a nehéz tárgyak, a tűz vagy a különféle csapdák használata, meg az, hogy az ablakon is kidobhatja az embereket – mind ennek a mesének köszönhetően jutottak eszébe. A Popeye-filmekben zajló mészárlás szintén bőségesen ellátta ihlettel. Mindeközben a pornóüzlet virágzott. Az összes filmet pár napon belül sikerült eladnia, akár a saját termékei voltak, akár DeMeótól vette át őket értékesítésre. Paul Rothenberg halálával Richard és Roy töltötte be az eltűnése után keletkezett űrt. Richard azt kívánta, bár hamarabb megölte volna a férfit. A következő munkához, amivel a Gambinók megbízták, Los Angelesbe kellett utaznia. Szokás szerint az első osztályt választotta. Feldobta a gondolat, hogy ő voltaképpen hivatásos gyilkos. Ugyanolyan üzletembernek érezte magát, mint a többiek körülötte, kivéve, hogy ő a munkája során mások életét vette el gyorsan vagy lassan, ahogyan az ügyfél éppen óhajtotta. A Gambino család Los Angeles-i kapcsolatainak segítségével Richard szerzett egy hangtompítós 22-est, és elindult, hogy teljesítse a feladatát. Kapott a célpontról egy fényképet, illetve tudta, hogy mindennap ugyanabban az időpontban ugyanazt a telefonfülkét használja. A férfi maffiatag volt, és a legmagasabb helyről rendelték el a halálát. Köpött a szövetségieknek, így mennie kellett. A célpont, egy kövér, nagy hasú olasz, óraműpontossággal lépett ki a lakásából, és vonult a telefonfülkéhez. Lendületesen beszélni kezdett, közben pedig szabad kezével úgy hadonászott, mintha egy zenekart vezényelne. Richard azt az utasítást kapta, hogy hívja fel Royt, amikor észreveszi a férfit, ő pedig így is tett. Szokás szerint elküldte DeMeo csipogójára a legközelebbi fülke számát, az pedig visszahívta. – Megtaláltad? – kérdezte. – Itt van az orrom előtt. Éppen telefonál. Imádja a száját jártatni. – Mellettem áll, akivel beszél. – Kezdhetem? – Várj még! Előbb ki kell derítenünk valamit – mondta Roy. Richard majd egy hétig minden áldott nap készenlétben állt, felhívta Brooklynt, és figyelte, ahogy a célpont csak beszél és beszél. – Még ne – mondták neki újra meg újra. Richard nem szerette a tétlenséget, de azt tette, amire utasították. Közben naponta többször is hazatelefonált, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van-e. Richard végül zöld utat kapott. Aznap esett az eső. Olyan helyen parkolt le a furgonnal, ahol tudta, hogy a férfi el fog haladni mellette, résnyire kinyitotta az oldalsó ajtót, és várt. A célpont megszegte az első számú szabályt: kiszámítható volt, mindennap ugyanazt a rutint követte, amivel jelentősen megkönnyítette Richard dolgát. Annak rendje és módja szerint meg is jelent, és gondolataiba merülve indult meg a furgon felé. Richard felemelte a 22-est, várt, amíg a férfi a megfelelő helyre ért, és meghúzta a ravaszt – halk pukkanás hallatszott, a golyó a halántékától kicsit balra találta el a férfit. Azonnal elterült a földön, agyhalott volt, mire a vizes járdát elérte volna. Richard üreges végű 22-es Magnum lövedéket használt, ami behatolt a koponyájába, aztán ide-oda

ugrált az agyában, és pépesre zúzta. Richard a kormány mögé ült, és már indult is a repülőtérre. Örült, hogy végre túlesett ezen a melón is. Nem volt tőle elragadtatva, hogy napokig a városban kellett maradnia, de vadász volt, és tudta, hogy a türelem a siker előfeltétele. Miközben a repülőtérre tartott, megszabadult a gyilkos fegyvertől, és nemsokára fel is szállt az első Newarkba tartó járatra. Taxival ment haza, és jó hangulatban lépett be a házba. Harminc rongyot kapott ezért a munkáért. A Los Angeles-i rendőrség semmit sem tudott róla, a gyilkosságot sem hozták vele kapcsolatba soha. Barbara éppen vacsorát készített, a lányok terítettek, Dwayne pedig olvasott. Richard mindenkit megcsókolt és megölelt. – Milyen volt az út? – kérdezte Barbara. Fogalma sem volt róla, mit tett Richard, azt hitte, üzleti ügyeket kellett intéznie Los Angelesben. – Jó – felelte a férfi, és ennyiben is hagyta a dolgot. A család nemsokára leült vacsorázni. Marhasültet ettek krumplival, Richard egyik kedvencét. Gondosan szelte a húst, ügyelt rá, hogy ne legyen se túl vékony, se túl vastag. A lányok az iskoláról meséltek, Dwayne pedig a könyvről, amit olvasott. Richard szokása szerint csendben ült, és hallgatta őket. Merrick a tekintélyes és rendkívül drága Devonshire Academy nevű magániskolába járt, Chris pedig a Holy Angelsbe, egy hasonlóképpen drága egyházi intézménybe. Barbara akarta így, tehát így is lett. A nő valójában nem volt tisztában a költségekkel, azzal pedig végképp nem, milyen kockázatot vállalt Richard, hogy meg tudja fizetni a lányok taníttatását meg minden mellékes apróságot, amiket az ilyen iskolák előírtak. Barbara korán felismerte, hogy a kis Dwayne rendkívül tehetséges, és nem is lehetett volna rá büszkébb. Az IQja 170 volt, és imádott olvasni; sokkal szívesebben vett a kezébe egy könyvet, mint hogy megnézzen egy rajzfilmet, vagy a játékaival játsszon. Imádta a Golden Book sorozatot, pillanatok alatt átrágta magát az összes köteten, aztán a klasszikusokkal folytatta. Elolvasta A dzsungel könyvét, a Kincses szigetet, a Két város regényét, a Moby Dicket és a Twist Olivért. Lenyűgözték a könyvek. Barbara gyakran rajtakapta, hogy a takaró alatt egy zseblámpával olvas. A nő úgy kezelte Dwayne-t, mint egy kis herceget, és újra meg újra eldicsekedett vele Richardnak, milyen okos. Nem volt benne semmiféle hátsó szándék, csak büszke anyaként lelkendezett. Richard azonban nem így vette. Igen, tudta, hogy Dwayne a fia, és igen, örült neki, hogy ilyen tehetséges – de azért mégiscsak fiúnak született, és Richard nem akarta, hogy bárki hímneművel versengenie kelljen Barbara figyelméért. Óhatatlanul féltékeny lett legkisebb gyerekére, a saját fiára, és maga is készséggel elismeri, hogy az idő java részében meglehetős távolságtartással viseltetett az irányában. Barbara nem akart több gyereket szülni Richardnak. Máris komoly fenntartásai voltak, amiért egyáltalán hármat is vállalt. Elköttette a petevezetékét, hogy többé ne eshessen teherbe. Richard számára nagyon fontos volt a szexualitás. Minél idősebb lett, annál gyakrabban akart szeretkezni Barbarával. Mindennap. Néha naponta kétszer, sőt akár többször is. A nő nem mindig fogadta örömmel a közeledését, ami elkerülhetetlenül feldühítette Richardot. Magáévá tette Barbarát, ha akarta, ha nem. Ilyen volt a természete. Gyakorta okozott közöttük súrlódást, hogy Richard nem törődött bele a visszautasításba, ha a felesége azt mondta, éppen nincs hozzá kedve. Amikor Barbara fejfájásra próbált hivatkozni, Richard azt felelte, „nem a fejeddel akarok szeretkezni”. Sokszor még neki is ment a nőnek, ha az nemet mondott neki. Semmilyen formában, semmilyen indokkal nem tűrte el, hogy visszautasítsák. Az sem érdekelte, ha a nő éppen menstruált, számára ez lényegtelen körülmény volt. Richard a végletekig hűséges volt Barbarához, soha nem feküdt volna le

másik nővel. Azt mondta, az ilyesmi még csak eszébe sem jutott, ennek következtében úgy érezte, Istentől való joga szeretkezni a feleségével, amikor csak kedve tartja. Többnyire gyengéd, figyelmes szerető volt, soha nem okozott fájdalmat Barbarának szex közben, fel sem merült benne, hogy megkötözze, megüsse vagy bármi ilyesmit tegyen. A testi szerelem dolgában meglehetősen konzervatív, sőt talán kissé puritán is volt. Persze azért forrt a vére, akár egy begerjedt latin szeretőnek, és a lehető leggyakrabban akart szeretkezni Barbarával. Mint oly sok minden mást, felesége ezt is megtanulta elfogadni, és igyekezett a lehető legtöbbet kihozni belőle. Richard mindig ügyelt rá, hogy neki is jó legyen. E tekintetben „meglehetősen figyelmes” volt, mesélte Barbara.

Hogy mindent fizetni tudjanak, Richard folyamatosan kereste a lehetőséget, hogyan tudna még több pénzre szert tenni. Abból sosem volt elég. Ahogy azonban terjedt elkötelezettségének, szakértelmének és hatékonyságának híre, újabb és újabb ügyfelektől kapott megbízásokat, és egyre több vérdíj folyt be. Az egész országban, sőt az egész világon elvállalt munkákat. Ahol a maffiának érdekeltségei voltak, ott mindig támadtak konfliktusok, viták, az emberek hátba döfték egymást, tiszteletlenül viselkedtek egymás feleségével, barátnőjével, lányával, ami mind-mind azt jelentette, hogy valakinek meg kellett halnia. Itt jött a képbe Richard. Elutazott Wisconsinba, Floridába, Hawaiira, Marylandbe, Észak- és Dél-Karolinába, Georgiába, Las Vegasba, Mississippibe, Chicagóba, Arizonába, Los Angelesbe, San Franciscóba, Wyomingba, Indianába – ahová csak küldték –, és megölte, akit kellett. Volt, akit ott hagyott, ahol elterült a földön. Mások örökre eltűntek. Okét elásta, autók csomagtartóiban összepréseltette, feneketlen gödrökbe dobta Pennsylvaniában, vagy patkányokkal etette meg Bucks Countyban. Egy brooklyni férfi 140 000 dollárral lógott a Bonanno családnak. Úgy gondolta, fizetés helyett inkább a szövetségiekhez fordul, és lecsukatja, akiknek tartozott. A férfinak autójavító műhelye volt, és Richardot odahívták. A családtagok, egy főnök meg annak négy társa, már várták. Látni akarták, hogyan történik meg a dolog. Richard megkapta az engedélyt, hogy elkezdheti. Leütötte a férfit, aztán egy hangtompítós pisztollyal belelőtt a karjába, a könyökébe, a térdébe, aztán a nemi szervébe. Sokáig elhúzta a dolgot, hogy a megbízói kiélvezhessék. Miután hétszer meglőtte, késsel kínozta tovább a célpontot, végül pedig elvágta a torkát. Mindenki elégedett volt, Richard pedig huszonöt lepedőt kapott. Szeretett örömet okozni a megbízóinak. Egy férfi Tennesseeben szintén nem akarta megadni a tartozását. Pornót terjesztett a Gambinóknak, de fizetés helyett fügét mutatott nekik. – Nem fizetek, kapják be! – mondta a barátainak. Richard meglátogatta, de mint hamarosan kiderült, csak fedezetlen csekkeket kapott tőle. Amikor legközelebb elment hozzá, kidobta az ablakon – a nyolcadik emeletről. Egy nagydarab pasas, akiről úgy sejtették, hogy köpött a rendőrségnek, beszállt a kocsijába, és útnak indult. Richard motorbiciklin követte. Lefűrészelt duplacsövű puska volt nála a bőrdzsekijébe rejtve. A célpont megállt egy piros lámpánál. Rágyújtott egy vastag szivarra, és felpillantott a motorosra, aki éppen lefékezett mellette. Nem is figyelt volna oda rá különösebben, egy pillanattal később azonban Richard elővette a puskát, hatalmas markába fogta, és mindkét csőből egy-egy golyót eresztett a férfi fejébe. A lámpa zöldre váltott. A motor komótosan, minden sietség nélkül elindult. Nem voltak tanúk, az áldozatot semmi nem kötötte Richardhoz. Egy Honoluluban élő ázsiai férfi szintúgy nem akarta törleszteni az adósságát. Kifogásokat keresett, és azt hitte, úgysem érheti bántódás. Richardot küldték utána azzal az utasítással, hogy „szerezd meg tőle a pénzt, vagy nyírd ki”. Egy nagyon drága ötcsillagos szállodában találkoztak. Pénz nem került

elő, csak ócska kifogások. Richard kedélyes volt és végtelenül udvarias. Kimentek az erkélyre. – Milyen szép kilátás – mondta Richard, ahogy körülnézett odafentről. – Igen, igen, gyönyörű – felelte az ázsiai, és mielőtt felfogta volna, mi történik vele, már zuhant is lefelé. Hangos, húsos puffanással ért földet, az összes csontja eltörött, szerteszét fröccsent a vére. Richard higgadtan megfordult, és elment. Sosem sietett, amikor ölt. Ezt az esetet a hatóságok öngyilkosságnak minősítették, mint ahogy azt előre sejtette. Úgy éreztem, nincsenek barátaim, mondta nemrég. hittem, mindenki ellenem van, alakítottam ki igazi kapcsolatot senkivel. Düh és gyűlölet mozgatott, akármit csináltam. Ezt vittem bele a munkámba. Használtam baseballütőt, feszítővasat, kötelet, drótot, kést, pisztolyt, puskát, jégcsákányt, csavarhúzót, mérget, robbanóanyagot a puszta kezemet, csomó minden mást... Amikor Richard a megbízásokat teljesítette, érdekes módon nem volt dühös az áldozataira. Kivéve az erőszaktevőket. Embert ölni számára nem jelentett komolyabb problémát, mint elszellenteni magát. Sem sajnálat, sem együttérzés, sem semmi efféle érzelem nem támadt benne. Stanley Kuklinski annak idején sikeresen kivert belőle minden empátiát. Mintha egy emberöltővel ezelőtt történt volna. Richard a gladiátorok bajnokaként tekintett magára a halál arénájában. Egyszerűen azt tette, ami elrendeltetett számára az életben. Elfogadta – sőt mi több, élvezte –, hogy elit földalatti társaság tagja: olyanok közé tartozott, akik vagy pénzért, vagy puszta szórakozásból öltek meg másokat. Richardot az tette különlegessé, hogy ő mindkettőt csinálta. Egyrészt saját személyes örömére gyilkolt, másrészt profitért, mégpedig korábban példátlan léptékben. Ráadásul a rendőrségnek fogalma sem volt a létezéséről. y

Richardot nem zavarta, ha más gyilkosokkal kellett együttműködnie. Némelyik megbízáshoz szükség volt erre, és így is készséggel elvállalta a feladatot. Mindazonáltal szívesebben dolgozott egyedül. Az egyik ilyen megbízás alkalmával egy detroiti szakszervezetist kellett eltennie láb alól, aki a maffiával is kapcsolatban állt. A célpontnak nagy szája és még nagyobb egója volt, folyton azt hajtogatta, hogy nem fél ő sem a maffiától, sem senki mástól, és hogy ezt meg azt fogja tenni, ha valaha is megpróbálnak ártani neki. Különösen kemény, keskeny szájú, széles arcú, zsíros hajú, kopaszodó férfi volt. Nem csak hogy állandóan dicsekedett, de sokkal nagyobb embernek képzelte magát, mint amilyen valójában volt. A gyilkosságot Tony P. rendelte el, a Genovese család tagja, akinek Union Cityben, New Jerseyben volt a székhelye, őt pedig eredetileg Russi Bufalino, a család ideiglenes feje bízta meg azzal, hogy szabaduljon meg a szakszervezetistől. Richard Jersey Cityben töltött gyerekkora óta ismerte Tony P.-t. A maffiózó tudta, hogy megbízhat benne, és hogy tartani fogja a száját, így bevette Richardot a négyfős csapatba, aminek rajta kívül két testvér, Gabe és Sál, meg egy Tommy nevű férfi volt a tagja. Négyük közül Richard számított egyedül hivatásos bérgyilkosnak. Nem tudta, kinek kell meghalnia, és nem is érdekelte különösebben. Nagy ívben leszartam, magyarázta a börtönben. Semmi közöm nem volt hozzá, kit és miért kellett elintézni. 1975. július 29-e volt. Richard éjszaka érkezett meg Union Citybe, ahol találkozott a többiekkel. A 80-as úton mentek tovább Detroitba, ügyelve, hogy mindig betartsák a sebességhatárokat. Richard a hátsó ülésen ült. Tony P. is velük tartott, az ő dolga volt, hogy ebédelni hívja a szakszervezetist. Richard egy hangtompítós 22-est meg egy borotvaéles vadászkést vitt magával; mindkét fegyvert erős vádlijához szíjazta. A zsebében egy ólmosbot lapult. Azt tervezték, hogy gyorsan elkapják a célpontot.

Richard feladata volt gondoskodni róla, hogy minden simán, fennakadás nélkül menjen. A megbízás értelmében a férfinak nem csak meg kellett halnia, de el is kellett tűnnie „örökre”. Ebben nem lehetett hiba. Az út Detroitba közel tíz órán át tartott, és a sofőrön kívül majdnem mindenki végigaludta. Richard nem vezetett. Késő délelőtt érkeztek meg, a levegő forró volt és párás. Alig pár szót szóltak egymáshoz, miközben komoran bejelentkeztek egy szállodába, megmosakodtak, és elfogyasztották könnyű reggelijüket. Kézi rádiókat vittek magukkal, hogy kommunikálni tudjanak az akció alatt. Richard szívesebben dolgozott volna egyedül, de elfogadta, hogy ezúttal nem történhet így. Ő is tudta, hogy a gyilkosságok gyakran bonyolult, politikával átszőtt ügyek. Telefonhívás érkezett. A Machus Red Fox étterem parkolójába kellett menniük Bloomfield Hillsbe, Detroit jómódúak lakta negyedébe. Egy férfi, akit Richard halványan ismerősnek talált, ott várta őket. Tony R kiszállt az autóból. Az idegen kezet rázott vele, aztán egy darabig beszélgettek, majd mind a ketten beültek a kocsiba. A célpont helyezkedett el elöl. Nem tűnt éppen jókedvűnek. Elindultak. Richard azt tervezte, hogy különleges módon fogja használni a kést. Csak Tony R jelére várt, és miután megtettek pár kilométert, meg is kapta. Először leütötte a célpontot az ólmosbottal, ezután fogta a vadászkést, majd hogy a lehető legkevesebb vér folyjon, előrehajolt, megragadta a férfi széles állát, és feljebb húzta az ülésen, hogy hozzáférjen a tarkójához. Aztán a koponya tövéhez illesztette a kést, és nem hétköznapi erejével mélyen a célpont agyába döfte. A férfi egy darabig vadul remegett, aztán nem mozdult többé. Utolsó lélegzete hörögve hagyta el a tüdejét. A felfelé, egyenesen az agyba irányuló döfés miatt, és mert Richard nem húzta ki a kést, éppen hogy csak szivárgott a vér. Nemsokára megálltak egy pihenőhelyen, zsákba csomagolták a holttestet, és betették a csomagtartóba. Richard elvállalta, hogy visszaviszi New Jerseybe. Szívesebben megszabadult volna tőle ott helyben, de nem erre utasították. A többiek buszra szálltak. Richard letette őket az állomáson, és már indult is visszafelé. Most, hogy sikeresen végrehajtotta a feladatot, megnyugodott, és együtt énekelt a rádióval.

Miután visszatért New Jerseybe, Richard egyenesen a maffia egyik emberének tulajdonában lévő Pulaski Skyway alatti roncstelepre hajtott Kernyben, a Newarkba vezető út mentén. Itt a célpontot egy 200 literes fekete hordóba tették, gázolajat öntöttek rá, majd meggyújtották, és hagyták lángolni vagy félóráig. Ego hús és belső szervek orrfacsaró bűze töltötte be a levegőt. A roncstelep kutyája nyálazva csaholt, remélve, hogy némi húshoz jut. Végül gondosan lehegesztették a hordót, és ott a telepen elásták. A megbízás sikeres végrehajtásáért Richard tisztes összeget, negyvenezer dollárt kapott. Mielőtt elment a roncstelepről, gondosan letörölt az autóban minden felületet, ahol ujjlenyomatot hagyhatott. Sosem lehetett elég óvatos. Bár a csapatból egyedül Tony R tudta, kicsoda Richard és hol lakik, neki mindannyiukról voltak információi. A négy férfi csak Colosként ismerte őt. Richard fáradtan, de elégedetten tért vissza a családjához Dumontba. Dwayne új sárkányt kapott, és az apja megtanította, hogyan röptesse. Barbara a medencében pancsolt Chrissel és Merrickkel meg a lányok néhány barátnőjével. Rendkívül meleg nap volt, a hűvös víz nagyon jólesett a fojtogató hőségben. A család kerti partit rendezett. Richard állt a grillnél, és boldogan készítette a hamburgereket meg a virsliket a gyerekeknek, a steakeket pedig a felnőtteknek. – Süssem át, vagy inkább véresen kéred? – kérdezte mindenkitől. Határozottan élvezte, hogy mindenkinek úgy készíthette el a húst, ahogyan az

illető kérte. A sülő steakek az égő szakszervezetist juttatták eszébe.

Később az egyik fivér, Sál, köpni kezdett a szövetségieknek. Mivel tartottak tőle, hogy erről a gyilkosságról is beszélni fog, hátha cserébe a zsaruk szemet hunynak más ügyei fölött, gyorsan kiásták a hordót, és betették egy autó csomagtartójába, hogy aztán az óriási zúzóban egy hatvanszor százhúsz centis kockává préseljék össze. Ezt aztán több száz másik hasonlóval együtt fémhulladékként eladták a japánoknak, akik hazaszállították, és a detroiti gyártók termékeivel versenyre kelő új autók készítéséhez használták fel őket. Richard szerint ez történt a Teamsters szakszervezet főnökével, Jimmy Hoffával. Egy japán autó alkatrésze lett belőle valahol, árulta el halvány mosollyal a szája sarkában.

33 A Colos A maffiózók és az ő társaik, szövetségeseik meg barátaik alapvetően megkeseredett, bosszúálló alakok. Nem hisznek abban, hogy a múltat jobb eltemetni. Ennek következtében Richard vállalkozása virágzott. Minél többet dolgozott, és minél sikeresebbnek bizonyult, annál több új megbízást kapott az egész országból, sőt a világ más pontjairól is: megfelelő fizetségért Richard Dél-Amerikában és Európában is gyilkolt. Az esetek többségében csak gyorsan végeznie kellett valakivel, és semmilyen különleges tervre nem volt szüksége. Richard annyi embert ölt meg, hogy elkerülhetetlenül kapott „különleges megbízásokat” is, ahogyan ő nevezte ezeket. Az egyik New Jersey-i maffiatag elbűvölő, ártatlan őzikeszemű, észbontóan gyönyörű tizenkilenc éves lánya egy különösen jóképű idősebb férfival kezdett járni. A maffiózó igyekezett megakadályozni, hogy a lány összeszűrje a levet a hibátlan fogsorú, csillogó fekete szemű, fülbevalós playboyjal, aki olyan szívdöglesztő volt, hogy az már túlzás. Az apának nem akadt jobb ötlete, félrevonta az udvarlót, és udvariasan megkérdezte tőle: – Mik a szándékai a lányomat illetően? – Szándékaim? – kérdezte értetlenül a playboy. Fogalma sem volt, miért húzta fel magát ennyire a másik férfi. – Igen. Kíváncsiak vagyunk. Én és az édesanyja. – Csak egy kicsit szórakozni akarok. – Szórakozni? – kérdezte az apa. – Igen, érti, hülyülni – magyarázta a playboy, megvillantva behízelgő mosolyát. A szicíliai apa rákvörös lett, de nem szólt egy szót sem. Néhány barátján keresztül megkereste Richardot, és azt mondta neki, hogy szeretné, ha a férfi eltűnne, először azonban „szenvednie kell”. – Örömmel megteszem – mondta Richard, és komolyan is gondolta. Richard két napon belül elkapta a playboyt, és elvitte Bucks County barlangjaiba, ahol a patkányok éltek. Vékony, cserzetlen bőrcsíkokat is vitt magával. Valami újat szeretett volna kipróbálni. Levetkőztette a playboyt, megnedvesítette a csíkokat, majd az egyiket a férfi herezacskójára, egy másikat a karjára, a harmadikat pedig a homlokára kötötte. Enyhe szeptemberi nap volt. Ahogy a bőr megfeszült, Richard kíváncsian, de hűvös távolságtartással figyelte a playboy gyötrelmét, és elmondta neki, miért történik ez vele. Készített néhány polaroidot a férfi lángvörössé vált heréiről. Egy ideig ott maradt vele, nézte, hogyan szenved, hallgatta a könyörgését. Szinte tudományos érdeklődéssel tanulmányozta, mint amikor a biológus fertőző baktériumokat vizsgál a mikroszkóp alatt. Richard ebből is tanult; kitapasztalhatta, hogyan vágnak a húsba a bőrcsíkok... és hogyan gyűlnek össze a patkányok a célpont körül. Annyi rágcsáló került elő, hogy végül kénytelen volt elmenni, bár előtte azért készített még néhány képet a playboyról, mielőtt távozott. Két nappal később tért vissza. A férfiből nem maradt más, csak a csontváza néhány megrágott darabja. A patkányok még a bőrcsíkokat is megették. Az állatok meg a förtelmes ürülékük szúrós szaga töltötte be a levegőt. Richard egy bányaaknába dobta a hiányos maradványokat. Amikor átadta a polaroidokat, a szicíliai apa szélesen mosolygott az elégedettségtől, és a „Colos” iránt érzett, újonnan támadt tisztelettől vezérelve tízezer dollárral többet fizetett az előre megbeszéltnél. Újabb elégedett megbízó.

Richard azon kezdett gondolkodni, vajon miért nem zaklatja fel a legkevésbé sem, hogy ilyen barbár dolgokat lát és tesz. Hosszasan elmélkedett rajta, mert nem értette a dolgot, és ez valamelyest kizökkentette. Vajon hogyan lehetett ilyen hideg, ilyen közönyös az emberek szenvedései iránt? Egy darabig úgy érezte, valami biztosan nincs rendben vele. Kisgyerekkorom óta kívülállónak éreztem magam, magyarázta. Olyan volt, mintha nem tartoznék sehová, és amiatt, amivel nap mint nap foglalkoztam, kezdett megint minden ugyanolyan lenni. Máshonnan nézve viszont többnyire nem zavart... Megszoktam. Mégis folyton azt kérdezgettem magamtól, hogy miért... Miért lettem ilyen? Miért vagyok ilyen közönyös, miért nem törődöm vele, mit éreznek mások? Miért nem érdekel az emberek fájdalma? Még a saját családomé sem... Szörnyű kegyetlen tudtam lenni velük. , pedig ők az egyetlenek., akiket valaha is igazán szerettem. Ez nem tetszett. A családommal nem akartam ilyen lenni. Eszembe jutott, hogy talán el kellene mennem egy pszichiáterhez, és segítséget kellene kérnem, valamilyen orvosságot talán, de persze ez szóba sem jöhetett. Mit mondhattam volna neki: embereket kínozok és ölök meg pénzért, és szeretem a munkámat? Nem lett volna jó ötlet. Ez az „önmarcangoló Richard” nem is különbözhetett volna jobban a hidegvérű gyilkostól, aki az idők során az egész országban komoly hírnévre tett szert maffiakörökben. Colos néven ismerték, és rendkívül keresett gyilkosnak számított. Hatékony volt, tartotta a száját, és nem barátkozott a családtagokkal. Hétköznapi családapaként viselkedett, aki történetesen bérgyilkosként kereste a kenyerét. Ez elég is volt hozzá, hogy sokáig ne kerüljön az FBI látóterébe. A valódi nevét is csak nagyon kevesen tudták. Nem járt össze maffiózókkal, nem mqnt el az esküvőjükre, a temetésükre meg a családi rendezvényeikre. Még Roy DeMeo is csak a csipogója számát tudta. Egyedül ezen keresztül lehetett elérni, és neki ez így pont meg is felelt. Soha nem hívott meg az otthonába egyetlen maffiatagot sem, még csak el sem árulta nekik, hol lakik. Távol tartotta a családját a másik életétől. A pattersoni Phil Solimene egyike volt annak a kevés embernek, akivel Richard személyes kapcsolatot tartott fent. A barátjának tekintette, nem állt szándékában megölni (ez az ő esetében ritkaságnak számított), és jó pár üzleti ügye is volt vele: pornót árult neki, lopott holmikat adtakvettek, és Richard végzett azokkal az emberekkel, akikkel Solimenének elszámolási vitája támadt. Barbara és Richard még össze is járt a férfival meg a feleségével, Anne-nel. Később egyes-egyedül ez a barátság tette sebezhetővé. Ez volt a rés gondosan összeállított páncélján. Ez a kapcsolat lett 46-os lábának Achilles-sarka.

Eközben Roy DeMeo megvadult, és mint egy elszabadult vonat, száguldott a vesztébe. Legyőzhetetlennek, törvények felett állónak képzelte magát, azt hitte, bármit megtehet, amikor csak a kedve tartja. A Gemini Lounge-hoz tartozó kis lakást valóságos mészárszékké alakította át. A csapatával több tucatnyi embert öltek meg és daraboltak fel itt; hetente többet is, sőt előfordult, hogy egy nap kettőt. A gyilkosságok DeMeo agyára mentek. Azt hitte, érinthetetlen, isten a halandók között. Számos New York-i rendőr volt a zsebében, így a tőlük kapott információk segítségével távol tudta tartani magát a zűröktől, és elkerülte a letartóztatást. Az egyik ilyen korrupt zsaru az autólopásokkal foglalkozó osztályon dolgozott Brooklynban. Peter Calabrónak hívták, fekete haja volt, sötét szeme, telt ajka, a harmincas évei közepén járt, amivel a fiatalabb nyomozók közé tartozott. Peter Calabro közeli kapcsolatot tartott fenn Roy DeMeóval. Amikor meg akart szabadulni elhidegült feleségétől, Carmellától, Roy végezte el a munkát. Elraboltatta a nőt Brighton Beachről,

aztán vízbe fojtotta, és otthagyta az óceánban. A véletlen azonban úgy hozta, hogy a testet New Jerseyben, Sandy Hooknál a Parti Őrség megtalálta. Carmella anyja, Antónia, biztos volt benne, hogy a veje áll a háttérben. Minden egyes rendőrnek, aki hajlandó volt szóba állni vele, elmondta, hogy Peter Calabro ölte meg a lányát, és a férfi közönséges gyilkos, egy „szemétláda” Az ügy még vádesküdtszék elé is került Brooklynban, de Calabrónak megdönthetetlen alibije volt, így nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték a vádemeléshez. Még azt sem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy Carmella halálát gyilkosság vagy öngyilkosság okozta. Richardnak semmi köze nem volt Carmella Calabro megöléséhez, őt DeMeo személyesen fojtotta vízbe. Richarddal ellentétben neki nem voltak fenntartásai, ha úgy alakult, hogy nőkkel kellett végeznie. DeMeo tudta, hogy ez a gyilkosság végképp megszilárdítja a kapcsolatát Calabróval, és örökre betekintést nyer a végtelenül tisztességtelen üzleti manőverei – főleg a lopott autókkal folytatott jól jövedelmező orgazdaság – utáni nyomozásokba. DeMeo olyan volt, mint egy kapzsi polip – mindenbe beleártotta a csápjait. Bőségesen meg is fizette Calabrót a segítségért cserébe. A számos szívesség egyikeként a férfi tiszta gépjármű-azonosítókat szolgáltatott DeMeónak meg a Gambino család más tagjainak. Richard DeMeóval folytatott üzletei két dologról szóltak – a pornóról meg a gyilkosságokról –, és mostanra mind a ketten talicskával tolták haza a pénzt. Amikor DeMeónak különleges munkája akadt, már hívta is Richardot, aki időközben a Coloson kívül még egy becenevet kapott: ő lett a Polák. Nem rajongott érte, hogy így kezdték emlegetni, de tudta, hogy minden jobb, mintha a valódi nevén hívnák. Nem véletlenül van minden maffiózónak beceneve. DeMeo Richard segítségével olajozottan működő gyilkológépezetet hozott létre a Gambino család számára, és mivel ő maga még nem volt beszervezve, gyakorlatilag bárkitől elfogadott megbízásokat, aki holtan akarta látni az ellenségét. Nino Gaggi, Roy mestere próbálta visszafogni tanítványát, figyelmeztette, hogy ne öljön meg annyi embert, de a rengeteg készpénz, amit tőle kapott, végül eloszlatta az aggodalmát. Gaggi végtelenül kapzsi volt, és DeMeo rendszeresen pénzzel teli barna papírzacskókat adott át neki, arról nem is beszélve, hogy karácsonyonként továbbra is nagy rakomány ajándékkal jelent meg nála; drága ékszerekkel a feleségének és játékokkal a gyerekeinek. Igazi olasz Mikulás volt a pokolból.

A Hoffa-gyilkosságot követő hónapokban Richard vagy egy tucatszor találkozott DeMeóval a Tappan Zee Bridge-nél lévő étkezdében, és minden megbízást sikeresen, gond, bonyodalom és fennakadás nélkül teljesített. Ekkortájt Richard egyre több áldozatot vitt a barlangba, hogy lefilmezze, amint a patkányok felfalják őket. Még arra is rászokott, hogy miután a család elaludt, leüljön otthon a nappaliban, és megnézze ezeket a hátborzongató felvételeket, miközben pulykát evett rozskenyéren egy kis majonézzel. Valójában nem szórakozni akart, inkább csak megérteni saját magát és a reakcióit... Aggasztotta, hogy miért nem zaklatják fel az ilyen dolgok, mesélte a börtönben. Kíváncsi volt a kétségbevonhatatlanul valódi pszichopatának számító DeMeo reakciójára is, ezért megmutatta neki az egyik filmet – de még ő sem bírta elviselni a látványt. Royt ezek a felvételek végképp meggyőzték, hogy Richard különleges ember, akinek – ahogy magában megfogalmazta – lelke sincs. – Jégből van – jelentette ki a csapatának. – Úgy, ahogy mondom... jégből van. Ekképp a filmek valamiféle perverz köteléket, ha úgy tetszik, barátságot hoztak létre Roy és

Richard között. A két férfi még élvezte is egymás társaságát... Egy véres húron pendültek ők ketten. Richard azért továbbra is várt a lehetőségre, hogy megölhesse Royt. Azt tervezte, hogy megveri és megalázza, mielőtt véget vet az életének. Számára ez volt a tökéletes gyógymód. Minden gondját gyilkosságokkal űzte el, ahogyan mások egy szem aszpirinnel űzik el a fejfájást. Richard nem csak a megbízásokat hajtotta végre, hanem több olyan embert is megölt, akiknek pornót adott át terjesztésre, aztán nem voltak hajlandóak kifizetni, ami járt neki. Egyikük Los Angeles belvárosában vezetett egy szexshopot. Nagydarab, mackós férfi volt, azzal büszkélkedett, hogy szívós, független, és nem fél senkitől. Tízezer dollárral tartozott Richardnak, és mérhetetlen arroganciájában egy idő után már a telefont sem volt hajlandó felvenni. Richard dühösen repülőre szállt, és elment hozzá. A poggyászában két kézigránátot is magával vitt, amiket DeMeótól kapott. Mindkét zsebébe beletett egyet-egyet, úgy érkezett meg bejelentés nélkül a férfi üzletébe. A boltos a mellkasáig érő pult mögött ült egy magas, párnázott bárszéken. Nagydarab, kövér, sunyi képű férfi volt, láthatólag nem szerette a világot, meg senkit, aki benne élt. – Üdv, cimbora – szólt Richard, és puha léptekkel elindult a boltos felé. A száját balra húzta, és halk, cuppanó hangot adott ki. – Helló, Colos – felelte a férfi. Egyáltalán nem örült, hogy Richard hirtelen megjelent az üzletében. – Próbáltalak elérni. – Igen, nem nagyon értem rá, tudod, hogy van ez. – Tartozol nekem, cimbora. – Nos, még nincs meg az összes pénz. – Mennyi van meg belőle? – kérdezte Richard. – Semennyi. – Semennyi? – Igen, egy fitying sem – mondta, és mosolyogva villantotta meg görbe, cigarettafoltos fogsorát. – Jópofa srác vagy – állapította meg Richard. – Igazi komédiás. Standuppal foglalkoztam, mielőtt belefogtam ebbe – felelte a férfi, és körbemutatott a boltban, mintha igazán nagy dolog lenne, amivel dicsekszik. – Szóval mi lesz a pénzemmel? Szükségem van rá – mondta Richard. – Mi lenne, ha visszajönnél... mondjuk úgy egy hónap múlva? – Nem ebben állapodtunk meg. – Hát most ebben fogunk. – Mondod te. – Mondom én. Richard elmosolyodott. Nem volt éppen kellemes mosoly. Cö-cö-cö, hallatszott a szája sarkából. Elővette az egyik gránátot, és kihúzta belőle a biztosítószeget, bár a boltos a magas pulttól nem látta, mit csinál. – Mi ez? – kérdezte. – Meglepetés – felelte Richard, és elindult kifelé a boltból. – Milyen meglepetés? – Ilyen – mondta Richard, és a pult mögé dobta a kézigránátot, majd kisietett a boltból. A gránát felrobbant, és darabokra tépte a harcias férfit. Ez az incidens, mint annyi másik Richard életében, nem annyira a pénzről szólt, mint inkább az elvről. Tudta, hogy ha valaki a fejére nő, hamarosan mindenki követni fogja a példáját. Igaz, ami igaz, azzal, hogy megölte ezt az embert, elvesztett tízezer dollárt, de úgy számolt, hogy hosszú távon jól fog járni, mert a többiek megadják, amivel tartoznak. Azt már gyerekkorában, Jersey Cityben megtanulta,

hogy az utcán az erősebbnek van igaza. Leszartam a pénzt, magyarázta Richard. Nem hagyhattam, hogy ez a fasz hülyét csináljon belőlem, és kinyírtam, hogy megmutassam neki. Hogy mindenkinek megmutassam. A rendőrség a kézigránátos gyilkosságot sem hozta kapcsolatba Richarddal.

Richard megkedvelte Los Angeles kellemes klímáját, a kényelmes életstílust, a pálmafákat. A pornó rendkívül népszerűnek számított Dél-Kaliforniában, és Richard többet keresett vele itt, mint a keleti parton. Szívesen járt „pornógyűlésekre” ahol mindig jól szórakozott. Az üzlet gyakorta szólította Los Angelesbe, és mindig örömmel utazott oda. Annyira szerette a várost, hogy még lakást is bérelt West Hollywoodban, a Sunset Boulevard közelében. Gyakran üldögélt szabadtéri kávézókban, és figyelte maga körül Los Angeles tarka nyüzsgését, a flancos kocsikat, a flancos nőket, a flancos ruhákat. Barbara nem tudott erről a lakásról. Még csak azt sem tudta, hová megy Richard, amikor „üzleti úton” jár. A nőt nem is igazán érdekelte más, csak a gyerekei, elsősorban Dwayne. Minden energiáját rájuk fordította. Richard távollétében a ház békés és nyugodt volt... normális. Csak Merricknek hiányzott az édesapja, amikor nem volt otthon, de senki nem örült neki, ha ezt szóba is hozta.

Amikor Richard hazatért Los Angelesből, megbízást kapott a Gigante családtól, amit a Howard Johnson-lánc egyik szállodájában kellett teljesítenie a 46-os útnál. Gond egy szál se. A célpont egy elterelésnek szánt munkareggelire igyekezett a szállodába. Richard egy 22-es Ruger puskát választott, aminek a csövét alig negyven centisre fűrészelte le, és egy kék-fekete hangtompítóval szerelte fel. Már a parkolóban várt, amikor a célpont megérkezett a kora reggeli találkozóra a Giganték egyik hadnagyával. Richard figyelte őket, ahogy palacsintát reggeliznek. Aztán kezet ráztak, és látszólag barátságban váltak el egymástól a parkolóban. Amikor a célpont az autójához ért, Richard felemelte a fegyverét, és két másodperc alatt kilenc lövést eresztett belé. A férfi holtan zuhant a földre, Richard pedig higgadtan elhajtott. Olyan volt, mintha a célpont infarktust kapott volna, amíg valaki meg nem látta a hirtelen támadt apró lyukakból ömlő vért. Richard újabb megbízást teljesített hibátlanul. Ezzel a gyilkossággal kapcsolatban sem került szóba a neve a rendőrségen. Hamarosan újabb megbízások sorát kapta a Gigante családtól, amiket örömmel teljesített. Nem volt olyan feladat, amit ne vállalt volna el – kivéve persze, ha nőt vagy gyereket kellett volna megölnie. Az ilyesmi tabunak számított Richard szemében, és ezt a határt soha nem is lépte át. Mindazonáltal léteztek női bérgyilkosok, igazi femme fatale-ok, akik könnyedén a célpont közelébe férkőztek, vad szeretkezést vagy buja orális szexet ajánlva neki, végül azonban csak halált hoztak. Richard úgy érezte, ezek a nők szabad prédák, és ugyanúgy gondolkodás nélkül megölte volna őket, mint bármelyik férfit. Csakhogy erre nem került sor.

Amikor 1976 őszén Carlo Gambino természetes úton meghalt, hirtelen minden megváltozott, és következhetett az égszakadás-föld-indulás, ami alapjaiban rázta meg a mafRabirodalmat.

34 Forgott a sírjában Mivel Carlo Gambino mélyen hitt a családi kötelékekben – az egymáshoz való hűségben és lojalitásban –, sógorát, Paul Castellanót nevezte ki utódjául minden idők legnagyobb és legsikeresebb bűnszövetkezetének élére. Nemsokára egyértelművé vált, hogy rosszul ítélte meg a helyzetet, és monumentális hibát vétett. Paul Castellano alkalmatlan volt erre a feladatra. Hiányzott belőle az ösztön, a ravaszság meg az utca dolgaiban való jártasság, amire mind szükség lett volna, hogy elirányítson egy olyan sokoldalú szervezetet, mint amilyennek váratlanul a vezére lett. Igen, Castellano jó üzletember volt, de sosem kellett volna egy maffiacsalád élére kerülnie. Első komoly baklövését akkor követte el, amikor parancsba adta a Gambino család mind a húsz századosának, hogy hetente egyszer látogassák meg a Veterans and Friends Klubban, amit ő maga alapított a brooklyni Nyolcvanhatodik utcában a Tizenötödik sugárútnál. Az FBI-nak ezzel ugyanis lehetősége nyílt, hogy fényképeket és filmfelvételeket készítsen a klubban megforduló emberekről. Egy pillanat alatt megtudták, hogy kik a Gambinók capói, ez pedig a vég kezdetét jelentette. Semmi szükség nem volt rá, hogy közszemlére tegyék a család nagymenőit, a belső körbe tartozókat, akik voltaképpen az egész bűnszövetkezet motorjai voltak. A második végzetes, hiba Castellano részéről az volt, hogy nem vette észre az FBI lehallgató berendezéseit erődszerű Staten Island-i otthonában. A szövetségiek először ezeknek a poloskáknak a révén tekinthettek be egy maffiafőnök hétköznapjaiba, és szerezhettek tudomást róla, ki, mit, hol és hogyan tesz. Castellano harmadik végzetes hibáját a kolumbiai házvezetőnővel való viszonya jelentette. Gyakran akkor is ágyba bújt vele, amikor a felesége, aki a nőt alkalmazásba vette, éppen otthon volt. Hatalmas arcátlanságot művelt, Carlo Gambino biztosan forgott a sírjában. A szicíliaiak szemében ez számított az elképzelhető legnagyobb becstelenségnek. Megbocsáthatatlan volt – blaszfémia! A Castellano konyhájában elrejtett, nagyszerűen működő mikrofonok jóvoltából az FBI végighallgatta a nevetségesen nyálas beszélgetéseket a férfi és a szeretője között. Ezeket a felvételeket később nyilvánosságra hozták, és könyvben is kiadták, amiből a New York magazin is közölt részleteket. Hamarosan a maffiacsaládok minden egyes tagja Paul Castellanón nevetett még Szicíliában is, ami megpecsételte a férfi sorsát; ennek alakításában különös módon Richard Kuklinski is komoly szerepet játszott. Nino Gaggi volt az egyetlen capo, aki örült Castellano kinevezésének. Harminc éve közeli jó barátok voltak, így kivételezett helyzetbe került – és vele együtt Roy DeMeo is. A férfi továbbra is mindenáron be akart kerülni a családba, és így, hogy Castellano lett a főnök, erre már a nagyon közeli jövőben valódi esély kínálkozott. Gaggihoz hasonlóan Castellano is rendkívül kapzsi ember volt – bármit is kapott, nem elégedett meg vele. DeMeo folyamatosan termelte a pénzt, és Castellanónak tetszett, hogy Gaggin keresztül jelentős összegekhez jut tőle. Gaggi igyekezett beajánlani DeMeót a családba, Castellano azonban vonakodott: túlságon harsánynak és pimasznak tartotta – azt gondolta róla, hogy veszélyes pszichopata, aki elkerülhetetlenül fel fogja hívni magára a rendőrök figyelmét –, ezért nemet mondott. Ezt követően DeMeo darázsfészket bolygatott meg, amikor a Westies nevű hírhedt bűnszervezetet a Gambinók kötelékeibe vonta – ez újabb súlyos hibának bizonyult. A Westies ír bűnözők laza csoportja volt, akik a Hell’s Kitchen életét irányították Manhattanben.

Elsősorban a helyi boltok védelmi pénzeinek beszedésével, fogadások és illegális szerencsejátékok szervezésével, uzsorakamatra adott hitelekkel és gyilkosságokkal foglalkoztak. A szervezetet James Coonan és Micky Featherstone, két hidegvérű gyilkos vezette. Featherstone a maga nagyjából hatvanöt kilójával, apró gyerekkezével és babaarcával meglehetősen törékenynek tűnt, de nem okozott neki nagyobb gondot fejbe lőni valakit, mint pislogni egyet. Coonan a széles vállával, erős csontozatával, szögletes állú vörös képével, duzzadt orrával éppen az ellenkezője volt. Egészen világosszőke haját katonásan rövidre nyírva viselte. DeMeo a könyörtelenségük miatt kedvelte ezeket az embereket, akik az ő javaslatára kezdték feldarabolni és a manhattani West Side elhagyatott pályaudvarain elásni az áldozataik maradványait.

Egy délután Richard megjelent a Gemini Lounge-ban, hogy átadjon némi pénzt, DeMeo pedig megkérte, hogy menjen el Freddie DiNoméval Harlembe, és keressenek meg egy fekete bártulajdonost, aki rengeteg pénzzel tartozott neki, de nem fizetett a megállapodás szerint. – Látogasd meg, Colos, és add az értésére, hogy vékony jégen jár. Oké? – Sima ügy – felelte Richard. – Úgy lesz. – Útközben vedd fel Eddie Macket! Ő ismeri a niggert, és nem éppen beszari srác. Világos? – Persze, Roy – szólt Richard, és a göndör barna hajú, krumpliorrú, meglehetősen csúf Freddie DiNome társaságában útnak indult. DiNome imádta az autókat, ő segített Roynak a lopott kocsik legalizálásában. Egy csimpánzot tartott házi kedvenc gyanánt, ami egyszer akkorát húzott be neki, hogy elvesztette az eszméletét. Richard anyagilag nem volt érdekelt ebben a melóban, csak szívességet tett DeMeónak. Barátja akkoriban határozottan fel volt dobva. Úgy sejtette, hamarosan bekerülhet a családba, amire azóta vágyott, hogy kövér kisfiúként a környékbeli suhancok rászálltak. Számára a Gambinók közé kerülés olyan volt, mintha egyszerre találná meg a Szent Grált, és nyerne a lottón. Eddie Mack a Westies tagja, hidegvérű és szívós gyilkos volt. Richard kedvelte a westieseseket, mert belevaló fickóknak tartotta őket. Közben persze nem feledkezett meg róla, hogy igazi vademberek, akiket pórázon vagy leginkább ketrecben kéne tartani. Akárhogy is, átment Manhattanbe DiNoméval, és felvették a hosszú szőke hajú, tömzsi Micket, hogy aztán együtt folytassák az útjukat Harlembe. A bár a Harmadik sugárúton volt. Eddie azt mondta, bemegy, és beszél a tulajjal, mert a börtönből ismerik egymást. – Bemegyek veled – ajánlkozott Richard. – Nem, arra semmi szükség – mondta Eddie, majd kiszállt a kocsiból, és eltűnt a bárban. Richard szokás szerint fegyvert is vitt magával. Csak ült a kocsiban, és azon gondolkodott, hogy vajon miért kellett eljönnie idáig, ha Eddie nélküle akarja intézni a dolgot. Pár perc múlva aztán dulakodás zaja hallatszott odabentről, bútorok törtek össze, lövések dördültek. Richard kiugrott a kocsiból, és a bejárat felé sietett. Amint belépett a bárba, valaki fejbe vágta egy baseballütővel. Csiripelő madarak röpködtek a szeme előtt. Forgott vele a járda. Elővette 38-as derringerét, és dühösen rontott be ismét az ajtón. Eddie Mack jelent meg mellette, a gyomrára szorítva a kezét. – Meglőtt a kibaszott niggere – szólt. – Gyerünk, kapjuk el – mondta Richard. – Felejtsd el! Egy egész kurva törzs van odabent – figyelmeztette Mack, és visszaült a kocsiba. – A köcsög parasztok. – Mi történt? – kérdezte Freddie. – Szívózott velem, el akartam kapni, mire egyikük oldalba lőtt. Sötét van bent, és nem láttam mást,

csak szemeket meg fogakat. De nem hagyom annyiban. Vigyél haza! Rendesen befűtöttek nekem, de csőstül kapják vissza. – Menjünk – bólintott Richard. Visszatértek Hells Kitchenbe, ahonnan Freddie felhívta Royt, és elmondta neki, mi történt. DeMeo káromkodva egyezett bele, hogy felpakoljanak és megint elmenjenek a bárba. Eddie Macknek volt egy öreg teherautója megrakva fegyverekkel – méghozzá DeMeótól származó, nagy tűzerejű szerkezetekkel. Richard egy régi Thompson-géppisztolyokhoz hasonló, nagy kerek tárral felszerelt puskát választott, DiNome és Mack pedig egy-egy, másodpercenként harminc kilencmilliméteres golyó kilövésére alkalmas, Mac-10-est. Richard bekötözte a Mack oldalán a köldökével egy magasságban lévő sebet, és már indultak is egyenesen vissza a bárba. Közvetlenül a bejárat előtt álltak meg, és Richard, akinek még mindig duzzadt volt a homloka az ütéstől, kiugrott a kocsiból. Ő rontott be először az ajtón, és szó nélkül meghúzta a ravaszt. Nemsokára Freddie és Mack is tüzet nyitott a Mac-10-esekkel. Szó szerint szitává lőtték az egész helyiséget, tüzeltek mindenre, ami mozgott. Elégedetten hajtottak vissza Brooklynba, egyik viccet a másik után sütve el arról, hogy nem látták a feketéket a sötétben. DeMeo hívott a Geminibe egy ismerős orvost, aki ellátta Mack sebét. Mint kiderült, a golyó egyenesen áthatolt az oldalán. Freddie mindenkinek elmesélte, hogyan rontott be Richard a bárba, és hogyan kezdett el tüzelni. – A Colosnak akkora tökei vannak, mint egy elefántnak – jelentette ki büszkén DeMeo. Richard homlokán most már akkorára nőtt a púp, mint egy narancs, ráadásul veszettül hasogatott a feje. DeMeo vagy féltucatszor mondott neki köszönetét, és megajándékozta egy olasz finomságokkal teli kosárral. – A feleséged imádni fogja – állította. Richard dühösen ment haza, amiért ez az egész egyáltalán megtörtént. Akár meg is halhatott volna egy olyan ügy miatt, amiből még csak pénzt sem látott. Űjabb oka volt hát, hogy bosszút álljon DeMeón. Barbarának elkerekedett a szeme, amikor meglátta Richard fejét. – Mi történt? – kérdezte aggodalmasan. – Elestem – felelte a férfi, és nem is mondott többet. A Barbarától kapott jeget a homlokára szorította, bevett néhány aszpirint, aztán elterpeszkedett a fotelban, és magában fortyogva egy Clint Eastwood-filmet nézett. Nem meglepő módon Eastwood és Charles Bronson volt a kedvenc színésze.

Maffiakörökben hamarosan elterjedt a híre, hogy Colos felment Harlembe, és szétcsapott néhány „felkapaszkodott nigger” között, akiket ideje volt helyretenni. Ezek után Richard szolgáltatásaira még nagyobb lett a kereslet. Egészen elképesztő tempóban követték egymást a gyilkosságai, mégis nagyon kevesen tudták a polgári nevét. Aztán meg történetek kezdtek keringeni arról is, hogy élő embereket vet táplálékul éhes patkányok elé. Akikhez eljutottak ezek a sztorik, egyszerre mosolyogtak és szörnyülködtek rajtuk. A Colosra nagy volt a kereslet.

Egy alkalommal jelentéktelennek induló affér történt Bensonhurst-ben, a Nyolcvanhatodik utcában. Nino Gaggi az autójában ült a Hy Tulip nevű népszerű zsidó büfé előtt, a West End-i magasvasút alatt. Öccse, Roy feleségét, Marié Gaggit várta. Ha a sötét hajú, kék szemű szépség végigment az utcán, minden férfi megfordult utána. Amikor aznap, 1975. február 14-én kilépett a büféből, néhány környékbeli srác füttyentgetett neki, és illetlen megjegyzéseket kiáltott utána. Nino Gaggi ezt látván

kalapáccsal a kezében kiugrott a kocsiból, és nekiállt csépelni a fiúkat. A régi iskolához tartozott, nem tűrhette az ilyesféle tiszteletlenséget. Az egyik kamaszt Vincent Governarának hívták. Fogalma sem volt róla, hogy Nino a Gambino család capója, mint ahogy Ninónak sem volt róla fogalma, hogy a fiú amatőr bokszbajnok. A szikár, izmos Governara elhajolt a kalapács elől, és beakasztott egy balhorgot a maffiózónak, amitől az betört orral elterült a földön. Nino sosem felejtette el ezt az inzultust, és megesküdött, hogy megöli Governarát. Bensonhurstben sebesen terjedt a híre, hogy Gaggi a fiút vérét akarja. Vinnie Governarát Gyogyós Vinnie-ként ismerték, mert nem fogott valami gyorsan az agya. Viszont nagyszerű sportoló volt, a bokszon kívül kézilabdában és baseballban is különleges tehetségnek bizonyult. Széles szájával úgy nézett ki, mint egy olasz Jerry Lewis. Gyagyás Vinnie mindezeken felül nagyszerűen táncolt. Ha latin táncestet rendeztek a Hollywood Terrace-on, mindig megjelent, és bevetette magát. Annyira jó táncos volt, hogy az emberek helyet hagyva neki szívesen álltak félre az útjából, hogy csodákat művelhessen a parketten. Vinnie-t az utcai verekedésekben sem kellett félteni, ügyes mozdulataival bárkit kiütött. Soha egyetlen összetűzésből sem került ki vesztesen. Amikor megtudta, hogy pontosan kit ütött meg, eltűnt Brooklynból, és Floridába szökött. Az egész életét Bensonhurstben töltötte, és pontosan tudta, milyen következményekkel jár, ha valaki bemos egyet valamelyik maffiózónak. Az ilyesmiért halál járt. Gyogyós Vinnie később fontos szerepet játszott abban, hogy Roy DeMeo végül elérte hőn áhított célját, és a Gambino család tagja lett.

Pár hónappal azután, hogy Governara betörte Nino orrát, a fiú visszatért a környékre, és észre is vették az autóját a Bath Avenue-n, néhány saroknyira a Nyolcvanhatodik utcától. Nino Gaggi megbízta unokaöccsét, a vietnami háborúban edződött, kommandós Dominicket, hogy kössön rá Governara kocsijára egy kézigránátot, ami akkor robban, ha kinyitja az ajtót. Az ehhez szükséges gránátot Roy DeMeo szolgáltatta. Csakhogy amikor Governara kinyitotta az ajtót, kihúzva ezzel a biztosítószeget a gránátból, nem szállt be azonnal a kocsiba, így a repeszek java része kirepült a semmibe. Azért a robbanás így is eltörte Governara lábát, őt magát pedig kirepítette Maffiaföld egyik legforgalmasabb útjára, a Bath Avenue-ra. A fiú természetesen azonnal megint lelécelt Bensonhurstből, és bölcsen távol is maradt egy darabig – csakhogy nem elég sokáig. Amikor visszatért, ezúttal a Huszadik sugárút és a Nyolcvanötödik utca sarkán szúrták ki a kocsiját, véletlenül alig kétsaroknyira a Hy Tuliptól, ahol az egész kezdődött. 1976. június 12-e volt, Dominick feleségének, Denise Montigliónak a születésnapja. A Gaggi családban a születésnapok mindig nagy ünnepnek számítottak. Úgy alakult, hogy aznap DeMeo is megjelent, és egy gyémántokkal díszített órát ajándékozott a Nápolyból elszármazott, hosszú fekete hajú, bájos mosolyú, gyönyörű Denise-nek. A lány Nino rokona volt, ő pedig bármit hajlandó lett volna megtenni, hogy bevágódjon a capónál, és lekötelezze. Amikor Gaggi megtudta, hogy látták Vinnie Governara autóját a Huszadik sugárúton, unokaöccsével és Roy DeMeóval elsietett Denise születésnapi partijáról, hogy végezzenek a fiúval egy tizenöt hónappal korábban betört orr miatt. Nino unokaöccse, a sötét hajú és sötét szemű Dominick, sokáig harcolt Vietnamban, és amikor visszatért, csendes és mogorva lett. Az embernek olyan érzése támadt, mintha állandóan sötét viharfelhők gyülekeznének a feje fölött. Nino feltett egy nevetséges álbajuszt, majd Roy kocsijával a Huszadik sugárútra siettek, hogy ott várják meg Vinnie Governarát. Szombat délután volt, rengeteg vásárolni igyekvő ember nyüzsgött az

utcán, Nino Gaggit azonban ez sem tántorította el attól, hogy bosszút álljon. Ami azt illeti, ostoba és rendkívül kockázatos vállalkozás volt fényes nappal megölni valakit a Nyolcvanhatodik utcában, de ez őt nem érdekelte. Bármit képes lett volna feláldozni, hogy kiegyenlítse a számlát Vinnie Governarával, az egyszerű fiúval, aki az öklei segítségével próbált boldogulni az életben. Nino Gagginak nem kellett sokáig várnia. Nemsokára észrevették Governarát, amint éppen az autója, egy öreg Plymouth felé tartott. Nino és Roy követni kezdte, de a fiú észrevette őket, és futásnak eredt. A két férfi ott helyben előkapta a fegyverét, és 38-as lövedékek záporával leterítették Governarát. Dominick nem használta a nála lévő 22-est. Ahogy visszafelé siettek Roy kocsijához, a járókelők üldözőbe vették őket, de Gaggi felemelte a pisztolyát, mire mindenki a földre lapult. A gyilkosok bevágódtak az autóba, és elhajtottak. Governara néhány nappal később a Coney Island-i kórházban halt bele sérüléseibe. A történtek után DeMeo ismét arra kérte Gaggit, hogy járjon közben az érdekében Paul Castellanónál a családba történő felvételét illetően. Gaggi megígérte, hogy így tesz. Azt mondta, mindenképpen elintézi, hogy Roy megkapja, amit megérdemel.

A Nino Gaggi-Governara-incidens csak annyiban érintette Richard Kuklinskit, hogy DeMeo várható beszervezése újabb megbízásokat és még több pénzt helyezett kilátásba a számára is. A következő munkához megint Los Angelesbe kellett utaznia. A célpont nagyobb összeggel tartozott a maffiának, és nem volt hajlandó fizetni. Viselkedésével azt sugallta: „úgy sem meritek”. DeMeo rácsipogott Richardra, és a Tappan Zee Bridge-nél lévő étkezdében találkoztak. Megállapodtak, és a bérgyilkos másnap már repült is Los Angelesbe. Ez a célpont meglehetősen óvatos volt. Tudta, hogy keresik, ezért körültekintően közlekedett. Richard napokig figyelte az otthonát. Egy rózsaszínre festett társasházban lakott Sherman Oaksban. Richard csak kétszer pillantotta meg, de nem léphetett akcióba, mert tanúk is voltak. Nem szerette, ha ennyit kell halogatnia egy munka megkezdését. Óráról órára nőtt a bukás esélye. Dühében olyasmivel próbálkozott, amit egy Tapsi Hapsi-epizódban látott. Merészen bekopogtatott a célpont lakásának ajtaján. A kukucskálónyíláson fény szűrődött ki, így odatapasztotta a szemét. Amikor látta, hogy a férfi közelít, hogy ajtót nyisson, a nyíláshoz illesztette a 38-as csövét, kivárta a megfelelő pillanatot, és egyenesen szemen lőtte. A célpont azonnal meghalt. Az újabb jól végzett munka tudatában Richard megebédelt West Hollywoodban, tett egy hosszú sétát, kialudta magát, és hazarepült a családjához. Dőlt a pénz, de akármennyit is keresett Richard, sosem tűnt elégnek. Gyorsabban fogyott, mondta, mint ahogy bejött. Ebben az időszakban Richard havonta átlagosan négy-hat megbízást teljesített. Sokat foglalkoztatott, elkötelezett ember volt, aki minden feladatát aprólékosan megtervezte, és sikeresen végre is hajtotta. Időközben megint elkezdett szerencsejátékokat játszani. A régi szokásoktól nehéz megszabadulni.

35 Dupla szopás 1977 tavasza volt, az újjászületés és a megújulás időszaka, a fagyos keleti parti tél vége. A barátságtalan, sorozatgyilkosoktól hemzsegő Bensonhurst csendes, fákkal határolt utcáira visszatértek a zöld levelek és a fű. Ragyogóan sütött a nap. A gyerekek ellepték a közterületeket, rövidre fűrészelt partvisnyéllel baseballoztak, fogócskáztak meg kicsi a rakást játszottak. A kislányok ugróköteleztek. A rendszeresen ismétlődő rablásoktól eltekintve Bensonhurst biztonságos helynek számított, ahol jó volt gyereknek lenni, és bárki félelem nélkül végigsétálhatott az utcán. Nino Gaggi folyamatos győzködése, a szüntelenül érkező százdolláros kötegek és Gyagyás Vinnie meggyilkolása végül megtette a hatását: Paul Castellano beadta a derekát, és felvette DeMeót a családba, aki így ettől fogva a Gambinók közé tartozott. DeMeo úgy érezte magát, mint aki a kemény munkával és szorgalmas tanulással töltött évek után megszerezte a doktori fokozatot. Mindig is ez volt a legfontosabb célja, nem akart mást soha. Valóra vált az álma. A kialakult szokás szerint minden családban körbejárt a híre, hogy DeMeót beszervezik, és ha bárki tudott róla olyasmit, ami ez ellen szólt, itt volt az ideje, hogy előálljon vele, és a Gambinók tudomására hozza. Senkinek nem akadt kifogása DeMeo beiktatása ellen. Az egyszerű, ám halálosan komoly ceremóniára a Gambino család egyik hadnagyának beépített pincéjében került sor a Tizenhetedik utcában Bensonhurstben, Castellano, Gaggi és a régi motoros Jimmy Esposito jelenlétében. Egy csepp vért hullajtottak DeMeo ujjából, aki aztán letette az esküt. Az egész már-már komikusán ünnepélyes volt. Gaggi és Castellano két oldalról arcon csókolta majd megölelte DeMeót, ő pedig ezzel hivatalosan is a Gambino maffiacsalád tagjává vált... egy sgarrista lett belőle. Később elmentek a Tomasóba a Nyolcvanhatodik utcában, majd miután elköltötték ízletes, négyfogásos vacsorájukat, elmondták a pohárköszöntőt, és újra megölelték, megcsókolták egymást, DeMeo visszasietett a Beit Parkwayen lévő Geminibe – immáron családtagként. Tisztában volt vele, hogy ettől fogva sokkal több ajtó áll majd nyitva előtte, és végre megkapja azt a tiszteletet, amire mindig is vágyott. Elindulhat felfelé a ranglétrán. Nagy tervei voltak, saját csapatra vágyott, capo, sőt idővel akár családfő akart leni. Miért is ne? Úgy vette észre, tökösebb, mint bárki más a Gambinók vagy akármelyik másik család tagjai közül. Aztán meg hidegvérű, könyörtelen gyilkosként csakis felfelé vezethetett az útja New York szervezett alvilágában. Időközben messzire eljutott DeMeo híre, és őt tekintették a Gambino család leghatékonyabb fegyverének. Az összesen húsz főből álló Gambino csapat egyetlen másik tagja sem ért a közelébe DeMeo és az emberei teljesítményének, ami a gyilkosságok számát illeti. Richard Kuklinski pedig amolyan természetfeletti rossz szellemként mindig ott ólálkodott a háttérben, készen, hogy előlépjen az árnyékból, és az első szóra káoszt teremtsen. Richard Kuklinski volt Roy DeMeo Luca Brasija. Aznap este a Gemini Lounge-ban újabb ünnepséget rendeztek. DeMeo minden embere jelen volt. Drága pezsgőket bontottak, és egyik pohárköszöntőt mondták a másik után. A konyhaasztalon kokaincsíkok sorakoztak, bárki szippanthatott belőlük, ha úgy tartotta kedve. Néhány ledér nőt is hoztak a vendégek szórakoztatására, akik egymás lába közét lefetyelték, aztán virtuóz orális szexben részesítették a jelen lévő férfiakat. Az AIDS akkoriban még nem volt napirenden, és ezek a nők lelkesen lenyeltek mindent. Roy igazi nőcsábásznak tekintette magát. Nem jött ki jól a feleségével, viszont folyton kanos volt,

ezért aznap este halmozta az élvezeteket: egyszerre két nő szívta és nyalogatta a péniszét meg a heréit. Ezt a felállást nevezte a csapata dupla szopásnak. Szép volt az élet, és ígéretes a jövő. Roy DeMeo boldog embernek érezte magát. Családtag lett. A világ tetején állt. Jött, látott és győzött.

A kábítószer csak egy volt a Gemini-csapatot elárasztó számtalan probléma közül. Henry Borelli, Chris Goldberg, Joey Testa és Anthony Senter mindannyian rengeteg kokaint fogyasztottak. Anthony Senter csontsovány, paranoiás és megbízhatatlan lett. A csapat annyira felbátorodott a sikerek hatására, hogy már azt hitték, senki és semmi nem állhat az útjukba – sem a rendőrség, sem az FBI, sem valamelyik másik maffiacsalád emberei. Legyőzhetetlennek gondolták magukat. Meggyőződésükké vált, hogy ők a Murder Inc. és a Purple Gang halálos elegye, a megcsonkított holttestekkel teli világ urai. Roy DeMeo peckesen járkált, mintha ő lenne Brooklyn királya. Tojás alakú feje akkorára nőtt, mint egy dinnye, úgy el volt telve saját magával. Egyetlen vállrándítással ölt vagy öletett meg bárkit, aki az útjában állt, akiről úgy gondolta, hogy problémát jelenthet, aki ferde szemmel nézett rá, vagy aki fenyegetést jelenthetett a számára. Semmit nem kockáztatott. – A halottak nem beszélnek – mondogatta. Ha valakivel kapcsolatban nem talált mindent rendben lévőnek, az egyetlen válasza az volt, hogy végzett vele. Mint Richard, ő is úgy viselkedett, mint akinek istentől való joga embereket ölni. Csakhogy Richarddal ellentétben DeMeo pszichopata, megzakkant sorozatgyilkosokkal vette körül magát, ami később komoly hibának bizonyult.

Richard egy gyűrött barna zacskóban vitte magával DeMeo részesedését a pornóüzletből. Időközben valódi üzlettársakká váltak. Richard azt is tudta, hogy DeMeót bevették a családba, így többé nem picciotto, hanem sgarrista. Tisztában volt barátja nagy terveivel – hitt benne, hogy idővel sokra fogja vinni a Gambino családban, és pár éven belül saját hivatalos csapata lesz. Közben persze arról sem feledkezett meg, hogy DeMeo túl heves természet, kezelhetetlen pszichopata, és az ő temperamentumával nem valószínű, hogy valaha is eléri azt, amire lehetősége lenne. Az is meggyőződése volt, hogy az őrült bérgyilkoscsapat előbb-utóbb felégeti a hidakat, amiket DeMeo magának építgetett. Richard továbbra is azt tervezte, hogy megöli DeMeót, amint megérik rá az idő. Az, hogy a férfi családtag lett, egyáltalán nem akadályozta terve megvalósításában. Ami azt illeti, semmi sem állhatott az útjába. Csak idő kérdése volt, hogy minden a helyére kerüljön. Richard felmérte, hogy el lehet tenni láb alól egy családtagot is, feltéve, hogy senki nem szerez róla tudomást. Határozott utasítás nélkül megölni a maffia emberét, aztán bárkinek is szólni róla, egyenlő volt a halálos ítélettel. Richard megölelte és arcon csókolta DeMeót, és lelkesen gratulált. Eljátszotta a hűséges barát és a jó üzlettárs szerepét; Oscar-díjas alakítás volt. Aztán átadta neki a részesedését. Üzleti ügyekben mindig a végtelenségig becsületes volt, egyetlen dollárt sem tartott meg magának abból, ami nem őt illette. DeMeo meghívta Richardot horgászni a hajójára, legújabb büszkeségére. Szép nap volt, és Richard szeretett horgászni, úgyhogy elfogadta a meghívást. Beültek DeMeo Cadillacjébe, és elindultak a közeli Sheepshead Bay Marina felé, ahol Chris Goldberg, Jey Testa és Anthony Senter, a három sorozatgyilkos, már várt rájuk. Egy Bob nevű negyedik férfi is velük volt, akit Richard nem ismert. Bemutatták őket egymásnak, majd felszálltak a horgászbotokkal felszerelt, tíz méter hosszú, csillogó

fehér hajóra, és elindultak. DeMeo egy nagy doboz provolonés-mozzarellás-pepperonis olasz szendvicset is csomagolt. Természetesen büszke volt a jachtra, akár egy kisfiú az új biciklijére, amit mindenki irigyelt, mert a környéken nem volt hozzá fogható. A kristálytiszta égen gyönyörűen sütött a nap, szokatlanul meleg volt, és az óceán is a legbarátságosabb arcát mutatta. Amikor kijutott a kikötőből, DeMeo teljes gázra kapcsolt, és máris a nyílt vízen találták magukat. Richard a fedélzeten üldögélt, élvezte a hajókázást és a friss levegőt. Bár Roy emberei végül csak elfogadták, továbbra sem rajongtak érte – mint ahogy ő sem értük –, és óvatosan kezelték. Richard Jersey Cityben töltött gyerekkora óta imádta a hajókat és az Atlanti-óceán tiszta, friss illatát. Joey és Anthony Bobbal beszélgetett, együtt nevetgéltek vele, és elmesélték neki, hogyan részesítette a két nő dupla szopásban DeMeót. Amikor elég messze jártak már a szárazföldtől, Roy lassított, aztán kikapcsolta a motorokat, és bejelentette, hogy ez a hely alkalmas a horgászásra, csak előbb csalit kell dobniuk a vízbe. – Mit akarunk fogni? – kérdezte Bob. – Cápát – felelte DeMeo. Bob alacsony, tömzsi, buldogképű férfi volt, enyhe akcentusát Richard nem tudta azonosítani. Talán kanadai lehetett. Miután egy hálóban leeresztették a csalival teli kosarat, és halakat is akasztottak a horgokra a cápáknak, Roy elővette a szendvicseket, és megebédeltek. Sört meg fehérbort ittak hozzá, közben pedig disznó vicceket meséltek egymásnak. Egyetlen másik hajó sem járt a vízen. Richard alig várta, hogy közvetlen közelről láthasson egy cápát, bár kételkedett benne, hogy valóban élnek arrafelé. Azért nyitott maradt, és hitt Roynak, aki megesküdött rá, hogy jó párat fogott már éppen azon a szent helyen. Richard érzett valamiféle veszélyt a levegőben, de nem tudta volna megmondani, miért. Minden rendben lévőnek tűnt. Szokás szerint felfegyverkezett, pisztolyt és kést is vitt magával. DeMeo láthatólag remekül érezte magát. Éppen végeztek az ebéddel, amikor Chris észrevette egy cápa kobaltkék uszonyát, amint a vizet hasította. Mindannyian felálltak, és figyelték, ahogy közeledik feléjük. – Látjátok, én megmondtam! – szólt DeMeo. Újabb és újabb cápák érkeztek, hamarosan mindenhová jutott belőlük. A maffiózó Bob mellé lépett, és hirtelen megváltozott a hangja. – Tudom, hogy köptél. Calabro elmondta, miben mesterkedsz. – Ezzel elővette a pisztolyát, és Bob arcába lőtt. A tehetetlen férfi sikítva esett össze, a többiek pedig megfogták, és beledobták a vízbe. Bob kétségbeesetten próbált a felszínen maradni. Chris elővette a pisztolyát, de Roy nem engedte lőni. – Hadd intézzék el a cápák! – mondta. A Bob arcában támad lyukból széles vörös patakban ömlött a vér, és nem telt sok időbe, mire gyülekezni kezdtek körülötte a cápák. A férfi vadul csapkodott maga körül. Richard szájtátva figyelte a jelenetet, és remekül szórakozott közben. A vértől felajzott cápák nemsokára harapdálni kezdték az ordító Bobot, aki aztán pillanatok alatt eltűnt a víz alatt, és nem is bukkant fel többé. DeMeo és a többiek jobbnak találták a műsort, mint bármit, amit a Broadwayn adnak, és nevetve pacsiztak egymással. Richardnak is tetszett az ötlet eredetisége. – A kibaszott besúgója azt kapta, amit érdemelt. Csak az a kár, hogy nem tartott tovább – mondta DeMeo. Ebben mindannyian egyetértettek. Kifogtak néhány cápát, a hajó közelébe húzták és fejbe lőtték őket, aztán visszamentek a kikötőbe. Még úton voltak, amikor hirtelen beborult, szürke lett az ég, és eleredt az eső. Feltámadt a szél is, és dörögni meg villámlani kezdett. Egyszerre megindult az óceán, és fehér tarajos hullámok száguldottak a víz felszínén. Richardnak felfordult a gyomra, és nagyon

szeretett volna végre szilárd talajt érezni a lába alatt. Gond nélkül megérkeztek a kikötőbe. Richard megköszönte Roynak a „nagyon szórakoztató délutánt”. – Te aztán tartogatsz meglepetéseket – mondta. – Van még vagy egymillió a tarsolyomban – felelte DeMeo. Mire Richard hazaindult a Flatbush Avenue-ra, besötétedett. Hirtelen piros kendőt viselő fekete férfiakkal megrakott autó kanyarodott mellé, és a benne ülők ordítva szidalmazni kezdték. Piros lámpához érkeztek. – Hé, bazmeg! – kiáltotta át az egyik férfi, talán ha egyméternyi távolságról. – Húzz a faszomba erről a környékről! – A hét barátom nem szereti ezt a dumát – mondta Richard. – Milyen hét barátod? – kérdezte a sofőr, és úgy nézett rá, mint akinek elment az esze. – Ez a hét barátom – felelte Richard, és felmutatta hét golyóval megtöltött pisztolyát. A férfi a piros lámpával sem törődve beletaposott a gázba, és csikorgó gumikkal hajtott el, amilyen gyorsan csak tudott. Richard ráfordult az elkerülő útra, és nyugatnak haladt tovább Dumontba a feleségéhez meg a gyerekeihez. Útközben a nap történésein gondolkodott. Tetszett neki az ötlet, hogy a cápákkal is meg lehet etetni embereket, mindenképpen hatékony módszernek látszott a holttestek eltüntetésére. A gyilkolás újabb módozatain törte a fejét. Az jutott eszébe, hogy talán mérgeket is használhatna. Tudta, hogy a bérgyilkosok régóta sikerrel alkalmazzák őket, és úgy döntött, alaposabban utána fog járni a dolognak. Időközben a széles Verrazano Bridge-hez ért, és elbűvölve figyelte, ahogy a színes fények sokasága tarka mintákat rajzolva tükröződik a vízen. Felidézte, hogyan csodálta kisfiúként Manhattan fényeit a Hudson felszínén. Richard egyetlen igazi barátja, Phil Solimene bármit meg tudott szerezni, ha egyszer a fejébe vette, hogy szüksége van rá. Ők ketten péntek esténként továbbra is rendszeresen összejártak a férfi üzletében, és nagy tétekben pókereztek. Richard hét közben is beugrott néha beszélgetni, meghallgatni a legfrissebb pletykákat, meginni egy kávét. Ha New Jerseynek volt saját Faginja, hát azt a szerepet Philip Solimenére osztották. Úgy tűnt, a környék összes tolvajának személyes ismerőse. Richard csak úgy mellékesen megkérdezte tőle, nem tudja-e, hol lehet mérget szerezni. – Milyen fajtát? – kérdezte Phil. – Patkánymérget. Jó nagy patkányoknak valót, haha. Ciánt, sztrichnint, arzént. – Utánajárok – felelte Phil. Mindig ezt felelte, ha valaki kért tőle ezt-azt. Soha nem mondott nemet, és általában meg is szerezte, amit kellett. Solimene tapasztalatból tudta, milyen könyörtelen Richard. Ő maga kerített neki embereket, akiket barátja aztán kirabolt és megölt. Különböző árukat – parfümöt, kábítószert, üres szalagokat, pornót, fegyvereket – kínált eladásra, és amikor vevőjelöltek érkeztek készpénzzel a zsebükben, hívta Richardot, aki valamilyen szöveggel elcsalta, aztán megölte őket. Az így szerzett pénzen aztán osztoztak. Solimene a saját szemével is látta Richardot gyilkolni. Kedvelte a férfit, egyenes embernek ismerte, aki mindig megtartotta a szavát, nem járt el a szája, észrevette a kínálkozó lehetőségeket, és sosem szállt inába a bátorsága. Ha választania kellett volna, hogy ki az egyetlen ember a világon, akivel egy lövészárokban meg kell húznia magát, egyetlen pillanatnyi gondolkodás nélkül Richardra szavazott volna.

Négy nappal később Solimene felhívta Richardot, és megkérte, hogy nézzen be hozzá este. Személyesen aztán elmondta, hogy egy Union City-i gyógyszertáros ismerőse szívesen ad el neki mérget. Így lépett be Paul Hoffman Richard Kuklinski életébe, ha csak viszonylag rövid időre is. Hoffman középmagas, túlsúlyos, rendkívül pénzéhes férfi volt. Folyamatosan azon járt az esze, hogyan szakíthatna többet magának annál, mint ami méltányosan megillette. Jó szakmája volt, sikeresen vezette az üzletét, de nem elégedett meg ennyivel. Évek óta vásárolta a lopott gyógyszereket Solimenétől. Bármit – aszpirint, nyugtátokat, fogyasztótablettákat, antibiotikumokat, parfümöket, borotvapengéket – hajlandó volt megvenni a valódi értékének töredékéért, hogy aztán kiskereskedelmi áron továbbadja őket, és óriási profitra tegyen szert. Amikor Richard Phil boltjában először találkozott vele, nem volt szimpatikus a számára. Persze ő eleve nagyon kevés embert talált annak. Hoffman nemcsak átadta a mérget, de azt is elmagyarázta, hogyan adja be a megfelelő mennyiséget a kívánt – azaz a maximális – hatás érdekében. Leültette Richardot, és részletes instrukciókat meg szakszerű tanácsokat adott neki a létező legveszélyesebb mérgek adagolását illetően. Figyelmeztette, hogy ha túl sokat használ, a rendőrség könnyebben megállapítja a halál okát, ha pedig túl keveset, akkor nem megy vele semmire. Még egy kis mérőkanalat is adott, hogy új vevője elkészíthesse vele a megfelelő adagokat. Richard először ciánt vett. Egy koponyával és keresztbe tett csontokkal ellátott, vastag üvegfiolában jutott hozzá. Ahogy a kezében tartotta a halálos mérget, mindenhatónak, élet és halál urának érezte magát. És Richard Kuklinski meg a cián valóban nagyon veszélyes elegyet alkotott.

A célpont a Bonanno család egyik hadnagya volt, paranoiás, ravasz maffiózó – nem tűnt könnyű feladatnak a megölése, mivel tudta, hogy pályáznak rá, és folyamatosan két mogorva testőrrel közlekedett. Tony Scavellinek hívták, de mindenki Piperkőc néven ismerte, mivel folyton a legújabb divat szerint öltözött. Gyönyörű barátnője előszeretettel vitette magát a legjobb éttermekbe, aztán pedig a város elegáns klubjaiba, a Park Avenue-n lévő Regine s-től, a Nyugati ötvennegyedik utcában üzemelő Xenonig. Richard tíz napig járt Piperkőc nyomában, mégsem sikerült olyan közel kerülnie hozzá, hogy akcióba léphessen. Végül elhatározta, hogy az egyik szórakozóhelyen végez a célponttal – úgy, hogy megmérgezi. Paul Hoffman megmutatta, hogyan keverje el a ciánt egy különleges folyadékkal, és hogyan szívja fel az egészet egy injekciós tűbe. – Halálos kotyvalék – mondta a gyógyszerész. Richard kerített egy olyan vékony tűt, amilyet csak lehetett, és gondosan összekeverte a ciánt a folyadékkal, amíg homogén elegyet nem alkottak. A Regine’s túl kicsi volt, és nem is elég forgalmas ahhoz, hogy észrevétlenül a célpont közelébe férkőzhessen. A Xenon sokkal alkalmasabbnak tűnt a feladatra: zsúfolt volt, zajos és folyamatosan kibe kapcsoltak a stroboszkópok. Hogy beolvadjon a vendégek közé, Richard rikító holmikat öltött magára, amikben szerinte melegnek látszott. Szombat este volt. A célpont a barátnőjével és a testőreivel az Un, Deux, Trois nevű népszerű francia étteremben vacsorázott, aztán átmentek a Xenonba. A csúcsos piros sapkát, rózsaszín nadrágot, sárga mellényt, gyöngysort és magas talpú cipőt viselő Richardnak sikerült bejutnia a helyre, ami már önmagában sem volt egyszerű feladat. A klubot megtöltötte a kikent-kifent táncosok tömege, üvöltött a zene, dübörgött a basszus, a diszkólámpák őrülten forogtak. Richardot összezavarták a fények. Nem szerette őket. A leplezetlenül kokaincsíkokat szippantó vendégek között

végül megtalálta a célpontot a táncparkett jobb szélén. A zene ütemére mozgatva hatalmas testét Richard elbillegett a férfi mellett, megszúrta a tűvel, és már haladt is tovább a kijárat felé. A célpont egy perccel később összeesett, és hamarosan meg is halt. Mindenki azt hitte, hogy szívrohamot kapott. A boncolás során az orvosszakértő még csak nem is akadt a méreg nyomára. Richard elbeszélése szerint a Jimmy Hoffa meggyilkolásában résztvevő egyik ember, Sál Briguglio összeütközésbe került a törvénnyel, és elterjedt a híre, hogy azzal próbálja kihúzni magát a slamasztikából, amit a szakszervezeti vezető eltűnésével kapcsolatban tudott. Ekkor történt, hogy Hoffa maradványait kiásták, egy autóronccsal együtt összezúzták, és Japánba exportálták. Richard kapta a magbízást Briguglio megölésére. Egy másik jerseyi bérgyilkossal, Paulie Salernóval együtt egészen az olasz negyedig követték a férfit. Amikor a Mott Street közelében járt, Richard leütötte egy ólmosbottal, többször belelőtt hangtompítós 38-asával, majd gyorsan odébbállt. Hívták a rendőrséget, és a nyomozók ki is hallgattak mindenkit a környéken. Senki nem látott semmit. Újabb maffiagyilkosság történt az olasz negyedben... csak a szokásos.

Richard Kuklinski és a méreg úgy illett egymáshoz, mint a borsó meg a héja. A férfi talán életében először könyveket vett, és gondosan tanulmányozta az orvosi szakszövegeket. Heteken át olvasott és jegyzetelt, hogy megismerje a legapróbb részleteket is a méreggel való gyilkolással kapcsolatban. Mindent megtudott a ciánvegyületekről, az anilinről meg az alkalmazási módjukról. Amikor találkozott Paul Hoffmannel, kérdéseket tett fel neki, a gyógyszerész pedig készséggel válaszolt, és átadta a szükséges mérgeket. Persze elképesztő összegeket kért értük, de Richardot nem érdekelte; ez volt az ára, hogy a dolgát végezhesse. Úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, aki új játékot kapott – alig várta, hogy kipróbálhassa új gyilkos eszközeit. Rajongott a méreg kifinomultságáért. Nem volt szükség erőszakra, pisztolyokra, vérre, törött csontokra, a méreg színtelen és szagtalan, mégis éppen olyan halálos – vagy talán még halálosabb –, mint egy golyó a fejbe. Richard most már fiolákkal a zsebében indult útnak, hogy teljesítse a megbízásokat. Számtalanszor előfordult, hogy sikerült a célpont közelébe férkőzne, meghívnia vacsorára vagy egy italra – hogy aztán végezzen velük „új barátai” segítségével, ahogy a mérgeket nevezte.

A férfit Billy Manának hívták, és a Genovese család tagja volt. A főnöke holtan akarta tudni. Richard felvette a kapcsolatot Manával, és meghívta egy italra. Azt mondta neki, hogy egy rakomány kabátot szeretne eladni neki, méghozzá nagyon olcsón, mert gyorsan akar megszabadulni tőle. Mint az összes maffiózó, Mana is pénzéhes volt, így azonnal beleegyezett a találkozóba egy Union City-i bárban. Richard egy kisujjnyi méretű fiolában ciánt vitt magával, és amikor Mana kiment a vécére, egyetlen gyors, észrevétlen mozdulattal – mint amikor a bűvész mutat be egy trükköt – az italába öntötte a tartalmát. A maffiózó nemsokára visszajött, és kiürítette a poharát. Richard nagyvonalúan újabb kört rendelt, mielőtt azonban megérkezett volna a pincér, Mana a torkához kapott, a szeme kidülledt, és a férfi ledőlt a székéről. – Szívrohama van, hívjanak egy orvost! – kiáltotta Richard, majd hamarosan eltűnt, mit aki ott sem volt soha. Elégedetten ment haza a családjához, mint Drakula, amikor visszatér a kastélyába. Az elkövetkező hónapokban Richard minden adandó alkalommal ételbe vagy italba adagolt mérget

használt a gyilkosságokhoz. Meglehetős szakértője lett a halálos anyagoknak. Ez persze tovább erősítette bérgyilkosi hírnevét, ami azt jelentette, hogy újabb és újabb megbízásokat kapott. Beutazta az országot, és megölt mindenkit, akit a maffia holtan akart látni. Bárhová hajlandó volt elmenni, ha a munka úgy kívánta. Rengeteg dolga akadt, túlontúl is sok. Tudta, hogy ez nem mehet így örökké, de nagyon élvezte a munka jelentette kihívást és a sikereket. Istennek érezte magát, élet és halál igazi urának. Ő lett a legnagyobb sztár a hidegvérű gyilkosok között. Ahogy egyre inkább terjedt a híre, a maffia világában élők kerülni kezdték, még a szemük sarkából is csak óvatosan mertek rápillantani. Még Roy DeMeo is tartott tőle. Azon kevesek egyike volt, akik tudták, milyen veszélyes és ördögi Richard valójában. Amikor DeMeo összekülönbözött John Gottival és a fivérével, Gene-nel, megkérte Richardot, hogy menjen el vele, amikor találkozik velük, és legyen résen. A Gotti testvérek és az embereik szintén félelmetes és könyörtelen csapat hírében álltak – előbb öltek, csak aztán kérdeztek. DeMeót és a Gemini-bandát viszont még ők is kerülték. Roy és John Gotti között rendszeresek voltak a súrlódások, azonban mivel ugyanabba a családba tartoztak, a vitákat és ellentéteket tárgyalással kellett lerendezniük, nem gyilkossággal. Amikor DeMeo és John Gotti, a két könyörtelen, öntelt maffiózó összekülönbözött azon, hogy ki mire teheti rá a kezét a Kennedy repülőtérről lopott holmik közül, a maffia szabályainak értelmében le kellett ülniük egymással, és addig tárgyalni, amíg megállapodásra nem jutnak. Az erőszak szóba sem jöhetett. DeMeóhoz hasonlóan John Gotti is egyenes beszédű, goromba, lobbanékony természetű ember volt. Nemrégiben szabadult a börtönből, ahol a Jimmy McBratney megölésében való részvételért ült. A pletykák szerint McBratney állt Carlo Gambino unokaöccsének elrablása és meggyilkolása mögött. Gotti a híres Roy Cohnt fogadta fel ügyvédnek, aki elintézte neki, hogy gyilkossági kísérlet legyen a vád, és négy évvel megússza. Gotti tehát frissen szabadult, és most a Gambino család megbízásából keltette a hullámokat. A klán számos másik tagjával együtt gyűlölte Paul Castellanót, mégpedig több okból is. Gyűlölte, amiért olyan kapzsi, amiért hetente egyszer magához rendelte az összes századosát raportra, amiért a rokoni kapcsolatai miatt lett családfő, amiért nem tudta megakadályozni, hogy az FBI poloskákkal rakja tele az otthonát, és amiért botrány lett a házvezetőnőjével folytatott viszonyából. DeMeo nem kedvelte John Gottit, és nem is bízott benne, ezért amikor a kettejük közötti tárgyalásra került a sor, magával vitte Richardot testőrnek. Miközben a helyszín, egy másik Gambino-százados otthona felé tartottak, Roy megszólalt. – Nem bízhatunk ebben a szájba baszott Gottiban, Colos – mondta. – Tartsd rajta a szemed, és végig maradj mellettem! Oké? – Oké – bólintott Richard. Három pisztolyt vitt magával, a vádlijához pedig kést szíjazott. Örült neki, hogy DeMeo így a bizalmába fogadta, és a csapatába tartozó gyilkosok közül éppen őt választotta testőrének. DeMeo tudta, hogy Richard a leghidegvérűbb, legveszélyesebb gyilkos, akivel valaha találkozott, ráadásul meg is bízott benne. Rengeteget dolgoztak együtt az évek során, és Richard mindig őszinte volt vele – kivétel nélkül mindig állta az adott szavát. A maffiózónak persze fogalma sem volt róla, hogy megbízhatónak tűnő társa csak az alkalomra vár, hogy végezzen vele, mert sosem felejtette el a verést, amit kapott tőle, meg azt, hogy nevetve fogta rá az Uzit. Richard egyfelől kedvelte Royt a jó kedélye és a nagyvonalúsága miatt, de egyben gyűlölte is, amiért olyan agresszívan tudott kötekedni, és mert a vidámságot egyetlen pillanat alatt váltotta fagyos könyörtelenségre. Roy és én sok szempontból hasonlítottunk egymásra. Ha valaki jó kedvemben talált, nagyon jó fej tudtam lenni, ingem, gatyám odaadtam volna. Viszont ha ideges voltam... magamat is

megijesztettem, számolt be róla őszintén. A tárgyalás helyszínéül egy egyszerű, szerény külsejű, vörös téglás ikerház szolgált a brooklyni Mili Basinben. A kertben egy méter magas, kékbe és fehérbe öltöztetett Szűz Mária-szobor fürkészte a látogatóba érkezőket. Richard örült, sőt büszke volt, amiért DeMeo így megbízott benne, és számított rá, hogy megvédi, ha kell. Minden esély megvolt rá, hogy életveszélyesre fordul a helyzet, és DeMeo azt akarta, hogy Richard ott álljon az oldalán, ha ilyesmire kerül a sor. Megtiszteltetésnek vettem, magyarázta Richard. Bő szabású, rövid ujjú ingét szokása szerint nem tűrte be a nadrágjába, így rejtve el az övébe dugott pisztolyokat. A zsebében tartaléktárakat is vitt magával. John és Gene Gotti néhány emberükkel együtt már vártak rájuk. Megjelent Aniello Dellacroce is, a Gambino család fejének helyettese, John mentora, aki régi vágású maffiózóként alapvetően a diplomáciát részesítette előnyben. A Cosa Nostrában mindenki meg volt róla győződve, hogy Carlo halála után Aniello veszi át a Gambinók irányítását. Ő tűnt a legjobb választásnak, és a szabályok szerint is őt illette volna a poszt, mégsem kapta meg. Sok capo szemében így is Aniello Dellacroce volt a valódi családfő; ő őrizte meg a feszült békét a klánon belül Carlo halála után. Betegesnek és törékenynek látszott, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Bánatos kék szemei alatt nagy, padlizsánszínű táskák ültek, ritkás haja őszült, az orra lapos volt. Megjelenése ellenére erős akaratú, acélgerincű, kőkemény szicíliaiként ismerték, aki abban hitt, hogy jobb pénzt keresni, mint háborúzni, de szükség esetén gondolkodás nélkül megölte, aki az útjába állt. Ezt a találkozót csak amolyan kötetlen beszélgetésnek szánták, nem minősült hivatalos tárgyalásnak. Köszöntek egymásnak, kezet ráztak, és a hagyományok diktálta tiszteletteljes ölelések és csókok sem maradhattak el. Old Spice és Canoe illata töltötte be a levegőt. Richardot is bemutatták a jelenlévőknek, ő pedig biccentett, és mindenkivel kezet fogott. Neki nem jártak az ölelések és a csókok. Mindenki tudta, hogy ő DeMeo titkos fegyvere, egy igazi gyilkológép, és nehezményezték, hogy egyáltalán magával vitte. Sértésnek tekintették. A férfi éppen ezért vitte magával Richardot. Nyomatékosítani akart valamit anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. Mindez még azelőtt történt, hogy John Gottiból a maffia szupersztárja vált, legenda a saját maga és az emberek szemében is. Már ekkor is mindenki tudta róla, hogy a végletekig ambiciózus, és senkit nem kímél, de Roy DeMeo hírneve még elhomályosította az övét. Amikor a megbeszélés elkezdődött, Richard mereven megállt a nappaliban, a többiek pedig letelepedtek egy nagy, sötét étkezőasztal köré. DeMeo háttal ült Richardnak, aki sasszemmel figyelte, mi történik. Folyamatosan a résztvevők tekintetét és kezét leste, ahogy a bíró követi a teniszmeccset. Nem hallotta pontosan, miről beszélnek, mindenesetre előbb John Gotti érvelt hosszasan, aztán DeMeo következett, végül Dellacroce is hozzáfűzött valamit, nemsokára pedig felálltak, és mindannyian kezet ráztak egymással. Megállapodásra jutottak. Richard látta, hogy Gottiék tartanak DeMeótól, de hát ki ne értette volna meg őket? Nem maradt titokban, hogy a férfi mészárszékké változtatta a Gemini Lounge hátuljában lévő lakást, és tucatjával ölte meg és szabdalta fel ott az embereket, hogy aztán Brooklyn legkülönbözőbb pontjain szabaduljon meg a daraboktól. Gotti fékevesztett démonként gondolt DeMeóra, és biztos volt benne, hogy a gyilkosságaival végül az egész családot bajba fogja keverni. Akármin is különböztek össze, Richard számára nyilvánvaló volt, hogy sikerült békésen rendezniük a vitát. A megbeszélés nemsokára véget ért. DeMeo és Richard távozott. Úton vissza a Geminibe a maffiózó megszólalt. – Ebben a köcsög Gottiban nem lehet megbízni. Hidd el nekem, egy nap még meggyűlik vele a bajunk. Nem bírom a pofáját. Kurva nagy fejnek hiszi magát, pedig egy senki. Dellacroce nélkül be sem kerülhetett volna a családba.

Richard egy szót sem szólt, csak hallgatott. Amikor megérkeztek a Geminihez, nem ment be a bárba. Tudta, hogy DeMeo emberei odabent várnak, és nem akart a közelükben lenni. DeMeo megköszönte, hogy vele tartott, megölelte, arcon csókolta, Richard pedig már indult is haza a családjához. A zsigereiben érezte, hogy valóban lesznek még gondjaik John Gottival. Látszott a férfi tekintetében, abban, ahogy mozgott, a testbeszédében, még a gesztusaiban is. Valamiféle vihar előtti csend vette körül. Richard többé nem hajtott egyenesen haza. Kerülőutakat választott, néha hirtelen megállt az út mellett, és várt, amíg jó pár autó elhúzott mellette. Nem akarta, hogy az otthonáig kövessék, és bárki is megtudja, hol lakik. Semmi sem volt fontosabb a számára, mint hogy megóvja a családját attól, amivel a pénzt keresi. Barbara továbbra sem sejtette, hogy a férje az egyik legeredményesebb bérgyilkos a szervezett bűnözés történetében. Egyszer ugyan a kezébe akadt egy rongyokba csomagolt pisztoly a garázs legmagasabb polcán, de azonnal visszatette a helyére, és egy szót sem szólt róla Richardnak. Nem tudta, hogyan reagálna.

36 Az iroda Richard továbbra is sűrűn jött ki a sodrából, olyankor pedig megütötte Barbarát. Gyakran rossz hangulatban tért haza, valamilyen jelentéktelen apróságon összekülönböztek, vagy a felesége piszkálni kezdte, mire neki elborult az agya, ordítva verni kezdte a nőt, és emberfeletti erejével összetörte, ami a keze ügyébe került. Egyszer Barbara vásárolt egy gyönyörű étkezőasztalt. Vastag olasz márványból készült még a lába is. Egy vagyonba került, de kellett neki, úgyhogy megvették. Amit Barbara akart, azt megkapta. Az asztal olyan nehéz volt, hogy csak négy izmos férfi tudta bevinni a házba, és ott elhelyezni, ahol a nő szerette volna. Egy délután Richard rosszkedvűen tért haza. Veszekedni kezdtek, és nemsokára kezdett kijönni a béketűrésből. Kényszert érzett, hogy megüsse a nőt, megszorongassa a nyakát, és a falhoz vágja. Végül inkább mégsem bántotta Barbarát, hanem felkapta a gyönyörű márvány étkezőasztalt, és egyszerűen kihajította az utcára néző ablakon. A nő döbbenten teremtette le; fogalma sem volt róla, kivel veszekszik, hogy milyen veszélyes valójában Richard. Megjegyzem, egy olyan asztalról beszélünk, amit négy ember tudott bevinni a házba. 0 meg felkapta, mint egy tollpihét, és könnyedén kidobta az ablakon, mondta később Barbara. Feszülten dohányzott, és a fejét rázta az emlék hatására. Sajnos az efféle dühkitörések Merrick és Chris szeme láttára történtek, bár Dwayne sosem volt jelen. Végül általában Merrick csillapította le az apját, egyedül ő tudott nyugtató hatással lenni rá. Ilyenkor halkan beszélt hozzá, és rávette, hogy menjen el otthonról, például vigye el őt kacsát etetni. Demarest városában, ahol Pat Kane született és nevelkedett, tízpercnyi autóútra Kuklinskiék otthonától, egy park közepén lévő tavacska vizén mindig összegyűltek a vadkacsák. Richard szívesen járt erre a nyugalmas helyre. Kenyeret vett a közeli boltban, leült egy zöld padra közvetlenül a víz mellett, és etetni kezdte a kacsákat. Gyakran magával vitte Merricket is, és együtt dobálták a kenyérdarabokat, amik aztán egy pillanat alatt el is tűntek a madarak csőrében. Nem tudni, miért, de Merrick mindig kifejezetten nyugtató hatással volt az apjára. Chris ritkán fordult meg a tónál, Barbara viszont sűrűn elkísérte Richardot. Mindketten szívesen üldögéltek a pádon a nyugodt víz közelében, etették a kacsákat, és csendben, békésen beszélgettek. A tó valóban jó hatással volt Richardra. A kacsák már ismerték, és amint megpillantották, billegve indultak meg felé. Chris egyre visszahúzódóbb lett, eltávolodott az apjától – ahogyan az egész családjától is. A veszekedések, az erőszak felzaklatták, és elszívták az erejét. Chris nagyon csinos, magas, karcsú, hosszú szőke hajú, kedves arcú, nagy kék szemű tizenkét éves lánnyá cseperedett. Egy nyári este Barbara és Richard vacsora után összekapott valamin, és a férfi szokás szerint törni-zúzni kezdett. Chris szó nélkül felállt, és elment otthonról. Nem tudta elviselni az erőszakot, a kiabálást, apja indulatát és anyja „nagy száját”, ahogyan ő gondolt rá. Elsétált a sarokra, és leült a buszmegálló melletti padra. Próbálta kiokoskodni, mitévő legyen, kivel beszéljen, hová forduljon, kitől kérjen segítséget. Egy darabig Chris azt hitte, minden szülő veszekszik, és minden apuka szétveri a házat, idővel azonban rájött, hogy egyáltalán nem így van, csak az ő apja és anyja különleges. Ahogy ott ült a lassan ereszkedő szürkületben, a szentjánosbogarak között, egy piros furgon állt meg mellette. A sofőr ráköszönt Chrisre, és felajánlotta, hogy elviszi, ahová menni szeretne. – Nem megyek sehová – felelte halkan a kislány. Barbara számtalanszor figyelmeztette, hogy nem

szabad szóba állnia idegenekkel. – Akkor akarsz csak úgy autózni egyet? – kérdezte a férfi. A harmincas évei közepén járt, szőke volt, jóképű, és kedvesnek tűnt. Chris úgy érezte, hogy... kíváncsi rá. – Oké, megyek – mondta, és beszállt az idegen furgonjába. Tudta, hogy nem jó ötlet, a szülei dühösek lesznek rá, és jól meg is büntetik, de nem érdekelte. Kezébe vette a sorsa irányítását, ez volt a lényeg. Nemsokára a szőke férfi valódi szándékaira is fény derült. Megkérdezte Christől, szeretne-e behúzódni vele egy félreeső helyre, és „bolondozni” kicsit. – Oké – felelte a lány, mielőtt belegondolt volna, mit mond. A férfi elvitte egy kis tisztásra a közeli ligetben, és csókolgatni kezdte. Chris hagyta magát, nem állt ellen. A férfi a furgon hátuljába húzta, levetkőztette, és különféle dolgokat művelt, még közösült is vele, amit a lány minden további nélkül engedett neki. Így akarta átvenni az irányítást a saját élete fölött. A teste a sajátja volt, csakis a sajátja, és senki sem vehette el tőle. Elhatározta, hogy használni fogja, odaadja másoknak, azt kezd vele, amit akar. Annyi biztos volt, hogy nem esett jól, amit a férfi tett vele. Egyedül az érdekelte, hogy saját maga kerüljön előtérbe, hogy lázadjon. Chris tudta, hogy ha az apja megtudná, mi történt, valószínűleg megölné, a férfit pedig szó szerint darabokra tépné. De még ez sem érdekelte... Amikor vége lett, a férfi hálásan vitte vissza Christ a buszmegállóba a pádhoz, ahol rátalált. A lány kiszállt a furgonból, udvariasan köszönetét mondott. Egyáltalán nem érezte magát kellemetlenül. Az idegen nem kérdezte meg, hogy találkozhatnak-e még, ő pedig nem hozta fel a témát. Nem akarta megint látni a férfit. Mind a ketten tudták, hogy helytelen volt, ami történt – nagyon helytelen, bűnösen helytelen, törvénybe ütközően helytelen. Chris nem volt többé szűz, ahogy lassan hazaballagott. Barbara megkérdezte, merre járt. – Egy barátomnál voltam – felelte.

Richard tudta, hogy erőszakos dühkitörései nincsenek rendjén, és haragudott magára miattuk. Azt is tudta, hogy nem szabadna bántania Barbarát, de képtelen volt uralkodni az indulatain. Úgy érezte, mintha egy bomba robbanna fel benne. Elhatározta, hogy irodát bérel, ahol meghúzhatja magát, ha rosszkedve van, felkészülhet a gyilkosságokra, és lecsillapodhat a sikeresen végrehajtott feladatok után. Rájött, hogy ilyenkor nem mehet a családja közelébe. Nem tisztességes velük szemben, sőt egyenesen életveszélyes. Argrila, a pornóproducer, tudott egy kiadó helyiséget, egy irodaépületben, Lafayette közelében. A hely tökéletesen megfelelt a céljaira, ráadásul New Yorkban volt. Egyre több időt töltött a városban üzleti ügyekben, és tudta, hogy egy kis bérlemény jó szolgálatot fog tenni. Kibérelte hát a helyiséget, aztán bútorokat vásárolt bele: ágyat, nagy íróasztalt, széfet, hűtőszekrényt. Bevezettette a telefont, és Richard Kuklinskinak egyszer csak irodája lett, ahol az üzleti ügyeit, a rablásokkal és a bérgyilkosságokkal kapcsolatos teendőit intézhette. A széfet megrakta fegyverekkel, kézigránátokkal, bilincsekkel és a mérgek egyre bővülő gyűjteményével. Attól fogva, ha kora reggel akadt dolga, és a városban kellett megbízást teljesítenie, az irodában aludt – a főhadiszállásán, ahogy magában nevezte. Még egy mosdó és egy zuhanyfülke is tartozott hozzá. Richard nem beszélt Barbarának a rejtekhelyéről. Nagyon keveset mondott neki bármiről is.

Richard újabb megbízást kapott, a Genovesék egyik katonájával kellett végeznie. A férfi rászokott

a kábítószerre, hibákat követett el, veszélybe sodorta a családot; meg kellett szabadulni tőle. Richard ismerte a célpontot: Henry Marinónak hívták, és a kokain rabja volt. Úgy döntött, éppen ezt a gyarlóságát fogja felhasználni, hogy megölje. Vásárolt néhány gramm tiszta kokaint, és gondosan szétterítette új irodája íróasztalán egy tükrön. Richard nem élt semmiféle kábítószerrel, de mindent tudott a felhasználási módjaikról és a hatásukról. Miután egy borotvával csíkokra választotta szét a port, fehér gumikesztyűt húzott, és annyi ciánt kevert bele, hogy biztosan végezzen egy emberrel. Amikor ezzel megvolt, egy fiolába tette a kokaint, és felszállt az első Las Vegasba tartó gépre. Kisgyerekkora óta imádta Vegast, most pedig éppen oda tartott, ráadásul még tisztes fizetségre is számíthatott az ott elvégzendő munkáért. Úgy érezte, kifogta a mesebeli aranyhalat. Richard tudta, hogy a célpont egy flancos hotelban szállt meg a Stripen. Maga is ott vett ki egy szobát, aztán este kilenc körül lement a bárba, és megivott egy sört. Szinte soha nem ivott munka közben, de tudta, hogy Henry Marino, aki előszeretettel járt ide nőket felszedni, előbb-utóbb biztosan megjelenik, így ő is letelepedett a bárpult mellé. Mivel azt akarta, hogy ne keltsen feltűnést, és a találkozásuk véletlennek tűnjön, neki is muszáj volt rendelnie valamit. Nem kellett sokáig várnia, a magas, sovány, kopaszodó Henry Marino hamarosan belépett a bárba. Megpillantotta Richardot, üdvözölték egymást, és kezet fogtak. A bérgyilkos meghívta egy sörre, mielőtt Marino visszautasíthatta volna. Richard nemsokára mintegy mellékesen megjegyezte, hogy nemrég fosztott ki egy kolumbiai kokainkereskedőt, és szeretné továbbadni a jó minőségű anyagot, amire szert tett. – Ismersz valakit? – kérdezte bizalmasan, mire Henry egyből hegyezni kezdte a fülét. – Jó a cucc? – kérdezett vissza. – Tiszta, egyenesen Medellínből. – Tényleg? – Tényleg. – Mi történt a kolumbiaiakkal? – Horgászni mentek. – Világos. Lehet, hogy érdekel a dolog. Már ha tényleg jó, és az ára is rendben van. – Van nálam belőle. Akarod megkóstolni? – érdeklődött ártatlanul Richard. – Persze – vágta rá Henry. Richard diszkréten átnyújtotta neki a fiolát. Henry elmosolyodott, kacsintott, és sietős, céltudatos léptekkel elindult a mosdó felé. Richard kifizette a söröket, és távozott. Henry Marinóra holtan találtak a mosdóban, mellette egy kokainos fiola hevert a földön. Halálát az orvosszakértői vélemény alapján szívroham okozta, gyilkosság gyanúja fel sem merült. Richard aznap este a szerencsejátékokkal is megpróbálkozott. Megint kezdett nagy tétekben játszani. Folyamatosan dőlt a pénz, miért is ne tette volna? Rendkívüli módon élvezte a hazárdjátékok jelentette izgalmat és kihívást. Minél nagyobb volt a tét, annál jobban felcsigázta. Néha nyert, de legtöbbször vesztett. Nem tudta, mikor kell abbahagyni, dióhéjban ennyi volt a gond. Úgy történt, hogy az utolsó centig elvesztette, amit Henry Marino meggyilkolásával keresett. Kétszeresen is rosszul érezte magát emiatt, hiszen most már családja volt, felesége, aki szép dolgokra vágyott, és ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek a legjobb iskolába járjanak, és fontos volt, hogy ők maguk is a legjobb ruhákat viseljék, a legjobb autóval járjanak, a legjobb éttermekben egyenek, a legjobb borokat igyák. Richard az elvesztett negyvenezer dollár miatt dühösen, rossz hangulatban indult haza New Jerseybe. Richard egyre szívesebben ölt méreggel. Ha lehetett, nem is használt mást. Az így elkövetett

gyilkosságokat általában öngyilkosságnak vagy természetes halálnak gondolták, főleg, mert kínosan ügyelt rá, hogy a megfelelő dózist használja: éppen annyit, hogy halálos legyen, de ne lehessen könnyen azonosítani a mérget. Egy érdekes esetben azonban a halál okát nem lehetett természetesnek minősíteni. Richard továbbra is foglalkozott rablásokkal meg betörésekkel. Mindenre hajlandó volt, ha pénzhez juthatott vele. Az egész élete a bűnről szólt, és nem riadt vissza semmitől a nők és a gyerekek megölésén kívül. A szóban forgó esetben hat ember volt érintett. Egy Richarddal együtt ötfős betörőcsapat, meg egy beépített ember a biztosítótársaságnál, aki a munkát szerezte nekik. Egy, a New Jersey-i Montclairben élő gazdag üzletember értékes gyűjteményt halmozott fel érmékből és ritka bélyegekből. Az egészet egy cédrusfa szekrényben elrejtett keskeny széfben tartotta. A belső ember mindent tudott a gyűjteményről, mivel az üzletember az ő cégénél kötött rá biztosítást. Még a széf kombinációja is megvolt neki. Richard a Jersey Cityben töltött korai időkből ismerte a betörőcsapatot. Fennállt a veszélye, hogy a tulajdonos váratlanul megjelenik; ebben az esetben Richardra várt a feladat, hogy gyorsan és csendesen eltegye láb alól. A társaság Jersey Cityben találkozott, gond nélkül bejutottak a házba, kinyitották a széfet, megtalálták az érméket meg a bélyegeket, és leléptek. Eddig ment is minden, mint a karikacsapás. Az egyik bandatag, Ralphie, a Kígyó lakásán aztán közelebbről is megnézték a ritka érmékből és értékes bélyegekből álló zsákmányt. Előzőleg abban állapodtak meg, hogy hat egyenlő részre osztanak mindent, most mégis vitatkozni kezdtek, hogy kit mi illet meg. Richard éppen ezért gyűlölt együtt dolgozni másokkal. Bosszantotta a nevetséges alkudozás, egymás hátba döfése, a kapzsiság. Gyorsan el is fogyott a türelme. – Ide figyeljetek, minden simán ment, egy percig sem kellett izgulnunk. Ne szúrjunk el mindent azzal, hogy egymás torkának esünk. Úgy állapodtunk meg, hogy hat egyenlő részre osztjuk az egészet, igaz? Akkor ne szórakozzunk már! A betörők tovább vitatkoztak azon, hogy ki játszotta a legfontosabb szerepet, és hogyan lenne a legjobb osztozni. Richard egyre idegesebb lett. Az egyik férfi azt mondta, éhes, egy másik pedig megjegyezte, hogy a Harrys még nyitva van. A Harrys egy elvitelre főző kis étterem volt Jersey Cityben, de nagyszerű szendvicseket is készítettek egy saját recept alapján készült híres szósszal. Richard nagyvonalúan felajánlotta, hogy elmegy az ételért, szorgalmasan felírta, ki mit kér, és útnak indult. Ebben az időszakban Richard mindig hordott magánál egy fiola ciánt, főleg, ha dolgozni indult. Éppen a kocsiban ültem, és a szendvicsekért mentem, amikor először eszembe jutott. Azt terveztem, hogy mindent becsületesen intézek ezekkel a srácokkal, erre. . . Erre kiderült, hogy mindegyik kapzsi seggfej, és elhatároztam, hogy elég lesz egyfelé osztani a szajrét... Minden az enyém lesz. Majd megmutatom nekik, milyen az igazi kapzsiság. Richard kötelességtudóan megrendelte a szendvicseket, az üdítőket és a kávét. Odakint az autó csendes magányában félretette a saját ebédjét, gumikesztyűt húzott (mindig tartott egy nagy dobozzal a kocsijában), aztán kibontotta a másik négy szendvicset, és gondosan úgy szórta meg őket ciánnal, hogy bárki is eszik belőlük, teljes adagot kapjon, ami nagyjából annyi volt, amennyi sót beletesznek egy tasakba a McDonald’s-okban. Amikor végzett, elcsomagolta a szendvicseket, a sajátját a zacskó tetejére tette, és visszament a még mindig huzakodó társasághoz. Fogta a maga ebédjét, közölte, hogy majd éhen hal, elvonult egy sarokba, és jóízűen enni kezdett – valóban éhes volt. Evés közben figyelte, ahogy a többiek is elfogyasztják ízletes szendvicseiket, bennük a Harrys különleges szószával. A méreg perceken belül kifejtette a hatását: egyszerre mind a négyen mozdulatlanná dermedtek, a

szemük tágra nyílt, a nyáluk kicsordult, a szájuk tátva maradt, mintha az állkapcsuk kiugrott volna a helyéből. Richard a szendvicsét majszolva figyelte őket, aztán felállt, és akár a majmokat tanulmányozó tudós a laboratóriumban, közvetlen közelről győződött meg a méreg hatásáról. Az egyik betörő megpróbált felállni, de esélye sem volt, már nem tudta összehangolni a mozgását. Richard gondosan visszatett a zacskóba mindent, ami megmaradt a szendvicsekből, az üdítőből meg a kávéból, aztán lassan, módszeresen haladva letörölte az ujjlenyomatait. Amikor végzett, fogta a zsákmányt meg a maradékokat, halkan behúzta maga mögött az ajtót, és elment. Másnap találkozója volt a biztosítási becsüssel, akitől a tippet kapták. Egy zsúfolt bárban ültek össze Teaneckben. Amikor egy pillanatra nem figyelt oda, Richard felturbózta a férfi italát, ahogy ő nevezte a dolgot. A becsüs pár percen belül elterült a földön. Újabb szívroham egy jerseyi bárban – milyen szomorú! És újabb haláleset, amit senki nem hozott összefüggésbe Richard Kuklinskival. A lopott holmikat végül egy ismerős hobokeni orgazdának adta el. Összesen négyszázezer dollárt kapott értük, amit két jerseyi bankban meglévő széfjei egyikében helyezett el. Csakhogy a pénz java része nemsokára semmivé lett – Richard eljátszotta. Könnyen jött, könnyen ment, így volt vele. Barbara beleőrült volna, ha megtudja, milyen összegeket herdál el a férje. Richard sosem beszélt a pénzről, de a széfekről sem. Mint az otthonán kívüli életének szinte minden részletét, ezeket is titokban tartotta. Semmi ilyesmi nem tartozott a családjára. Azon a vasárnapon Richard egyik kedvenc műsorát, a Wild Kingdomot nézte. Sokkal jobban szerette az állatokat, mint az embereket. Amikor a képernyőn altatólövedékkel kábítottak el egy nagy hímoroszlánt, új ötlete támadt. Az jutott eszébe, hogy akár embereken is használhatna hasonló fegyvert. Ezzel a módszerrel könnyedén elrabolhatja azokat, akiket később meg kell ölnie. Hétfő reggel Richard meglátogatta cimboráját, Phil Solimenét, és megkérdezte tőle, tudna-e szerezni kábítópuskát lövedékekkel és altatóval. – Persze, utánajárok – felelte Solimene, és két nap múlva Richard már a kezében is tartotta a puskát harmincöt nyíllal meg annyi altatóval, hogy egy komplett futballcsapatot ki lehetett volna ütni vele.

37 A fagylaltárus A hírhedt jerseyi De Cavalcante család újabb maffiózó megölésével bízta meg Richardot. A munkához a kínzás is hozzátartozott. A célpontnak szenvednie kellett, ehhez ragaszkodtak. A munka különösen nehéznek ígérkezett, mivel a célpont tudta, hogy halálra ítélték, és óvatos volt, mint egy macska az őrjöngő kutya közelében. Ha autóval ment valahová, sokszor minden ok nélkül megfordult, vagy félreállt, és megvárta, amíg a mögötte jövő autók elhúznak mellette. Richard tizenegy napig követte, és egyetlenegyszer sem nyílt alkalma cselekedni. Aztán a célpont találkozgatni kezdett egy nővel a queensi Marriott Hotelban. Ápolónő vagy kozmetikus lehetett, mert fehér egyenruhát viselt. A délutánokat meg az estéket együtt töltötték az egyik luxuslakosztályban. Richard ilyenkor a szálloda közelében ólálkodott, és várta a megfelelő pillanatot, hogy elrabolhassa a férfit. Először a liftben találkozott az idegennel, aki éppen arról az emeletről tartott lefelé, ahol a célpont légyottjaira került sor. Alacsony, sötét hajú, bozontos szemöldökű, sunyi tekintetű férfi volt, akin Richard látni vélte, hogy rosszban sántikál. Egymásra mosolyogtak, a liftajtó kinyílt, ők pedig mind a ketten mentek a maguk dolgára. Pár órával később Richard, aki maga is kivett egy szobát a szállodában, bement az előcsarnokból nyíló mosdóba. Éppen a piszoárnál vizelt, amikor belépett a sunyi tekintetű idegen, és megállt a szomszédos piszoárnál. Richardnak az az érzése támadt, hogy őt követte, és felkészült, hogy szükség esetén előrántsa a fegyverét, és ott helyben megölje. – Hogy s mint? – kérdezte Richard, és merev mosollyal nézett le az idegenre. – jói. – Megint összefutottunk. – Tudom. – Maga követ engem? – kérdezte Richard kertelés nélkül. – Nem... És maga engem? – kérdezett vissza az idegen. – Én sem. Csak a munkámat végzem, ez minden. Magát nem érinti. – Pontosan így vagyok vele én is. – És biztos, hogy nem velem van dolga? – Tuti. És magának velem? – Szó sincs róla. – Egymásra meredtek. – Oké. – Oké. Mindketten elvégezték a dolgukat, és megmosakodtak. Richard kezet nyújtott az idegennek. – Viszlát – mondta. – Sok szerencsét. – Magának is – felelte a férfi, és elváltak egymástól. Richardnak különleges adottsága volt, hogy azonosítani tudjon más bérgyilkosokat. Felismerte a mozdulataikat, a pillantásukat, a szemüket, a testbeszédüket. Bármikor hiba nélkül kiszúrt egy másik gyilkost egy mérföldes távolságból fél szemmel, és teljesen biztos volt benne, hogy ez az alacsony idegen követ valakit, akivel végezni akar. Még a megbízóival is felvette a kapcsolatot, és megkérdezte, hogy mást is felfogadtak-e ugyanarra a feladatra. Biztosították felőle, hogy nem így történt. Hmm... Pár nappal később Richard a furgonjában ült, amit akkoriban az áldozatok követéséhez használt.

Nála volt a kábítópuska négy altatólövedékkel. Tudta, hogy ha a célpont nem tér el a szokásos napirendjétől, hamarosan fel kell bukkannia a szállodánál. Azt tervezte, hogy egyenesen a parkolóból rabolja el, ha a körülmények lehetővé teszik. Melegen sütött a nap, és Richard szomjas volt. Már megitta az otthonról hozott üdítőt, és megette a pulykás szendvicset, amit Barbara készített neki. Nemsokára meghallotta egy Mister Softee fagylaltos kocsi ismerős csilingelését, és a visszapillantó tükörben már látta is a közeledő fehér furgont. Kiszállt, leintette, és döbbenten állapította meg, hogy az alacsony idegen ül a volánnál. – Megint te – szólt Richard. Viccesnek találta a helyzetet, de résen volt. – Megint te – felelte a férfi. – Mit csinálsz itt? – Ez a munkám. En vagyok Mister Softee... A furgont használom megfigyelésre. Ezzel követek embereket. – Tényleg? Hát ez kibaszott zseniális! – szólt Richard. Csodálta az ötlet eredetiségét. Ugyan kinek jutna eszébe gyanakodni egy Mister Softee-kocsira? Óriási! – Még mindig dolgozol? – kérdezte Mister Softee. – Igen. – Kérsz valamit? – Igen, egy kóla jólesne. – Már adom is – mondta a férfi, és Richard kezébe nyomott egy hideg kólásdobozt. – A vendégem vagy – tette hozzá, amikor a bérgyilkos megpróbált fizetni. – Tetszik a kocsid – szólt Richard. – Remek ötlet. Így aztán tényleg nem keltesz feltűnést. – Robert vagyok, Robert Pronge – nyújtott kezet az idegen. – Orvendek, Richard a nevem. Fura, hogy folyton összefutunk. – Egy közbeli garázsban tartom a furgont. Szóval éppen dolgozol? – Igen, nagyon nehéz megcsípni a fazont. – Autóval jár? – Igen. – Akkor használd azt! – Nem lehet, a megbízómnak különleges igényei vannak. – Világos. Figyelj, ha eljössz velem a garázsba, mutatok valami érdekeset. – Most azonnal mehetünk. Mutasd az utat – vágta rá Richard, majd kíváncsian, mégis óvatosan követte Pronge-ot a Queens egyik csendes utcájában lévő garázshoz. A férfi beállt a fagyialtos kocsival, aztán kinyitott egy ütött-kopott szürke fémszekrényt a hátsó sarokban. Tele volt fegyverekkel – puskákkal, pisztolyokkal, kézigránátokkal – meg több ládányi munícióval. Richard le volt nyűgözve. Soha nem hallott még olyan fagylaltosról, aki embereket ölt. Jobb álcát el sem tudott képzelni. Az idegen mutatott neki egy kézigránátot, amit úgy bütykölt meg, hogy távirányítással tudja működésbe hozni. Történetesen Robert Pronge is bérgyilkosságokkal kereste a kenyerét. – Úgy szoktam csinálni – mondta –, hogy a gránátot a vezetőülés alá teszem, aztán a megfelelő pillanatban élesítem. Úgy kétsaroknyira terjed a távirányító hatósugara. – Nagyon okos – bólintott Richard. Egy fiolát vett észre a szekrényben. – Látom, mérget is használsz. – Abszolút. Amikor csak lehetséges. Készítettem egy sprayt, de nagyon kell vigyázni a széllel. – Hogyhogy sprayt? – Ciánt kevertem el a bőrön át könnyen felszívódó dimetil szulfoxiddal, aztán az egészet beletettem

ebbe – magyarázta, és felmutatott egy durva fehér spriccelős flakont. – Működik? – Mint a kurvaisten. Ezt figyeld! – mondta Pronge, láthatólag büszkén az alkotására. A garázs előtt álló kukák között egy kóbor macska ólálkodott. Pronge elindult felé, mintha enni akarna adni neki, aztán amikor elég közel ért, ellenőrizte, merről fúj a szél, visszatartotta a lélegzetét, egyenesen a macska arcába spriccelt, majd gyorsan hátrébb húzódott. A jószág azonnal összecsuklott, és haldokolni kezdett. – Bazmeg, ez óriási! – kiáltott fel Richard. – Nem is tudtam, hogy ilyesmi létezik. Embereken is működik? – Méghozzá kurva jól – bólintott Pronge, majd történeteket kezdtek mesélni egymásnak arról, hogy hogyan öltek meg embereket. Millió az egyhez volt az esélye, hogy Richard Kuklinski és Robert Pronge összefusson – talán egyenesen a Sátán keze volt a dologban... Robert Pronge egykor kommandósként szolgált a seregben, és egyetlen szenvedélye volt: az emberölés. Harminchat éves volt, és egészen ördögi elmével rendelkezett. A kívülről egy fagylaltos kocsit vezető, teljesen hétköznapinak tűnő férfi lelke mélyén egy megbomlott pszichopata rejtőzött. A két legveszedelmesebb ember, akivel életemben találkoztam, mondta később Richard, Roy DeMeo és Bob Pronge volt. Pronge rosszabbnak tűnt. Roy legalább halványan emlékeztetett egy normális emberre, de Pronge teljesen elszállt. Hihetetlenül veszélyes alak volt. Sokkal veszélyesebb, mint Roy. Robert Pronge megszállott bérgyilkos volt. Gyűlölte a világot, benne mindenkit, és az ideje java részét azzal töltötte, hogy új, sajátságos módszereket dolgozott ki emberek megölésére. Használt robbanószereket, mérgeket, csapdákat, pisztolyokat, éjszakai célzóberendezéssel felszerelt puskákat. Pronge Richardhoz hasonlóan a maffiának teljesített megbízásokat, és a két férfi úgy összemelegedett, mintha két rég elveszett testvér talált volna egymásra. Richard azonnal megkedvelte Pronge-ot, és az érzés kölcsönös volt. Miután egy darabig elbeszélgettek a tapasztalataikról, Richard azt mondta, vissza kell mennie dolgozni. Megállapodtak, hogy hamarosan ismét találkoznak. Másnap este Richardnak sikerült a célpont Lincolnjának közelében parkolnia a furgonnal. A kábítópuskát a keze ügyében tartotta. Előzőleg gyakorolt vele, és biztos volt benne, hogy ebből a távolságból telibe talál. Valamivel éjfél után a célpont kilépett a szállodából, és a kocsija felé indult. Abban a pillanatban, hogy odaért, Richard a bal farpofájába lőtt egy nyilat. A férfi döbbenten nyúlt a fegyveréért, mielőtt azonban előránthatta volna, elterült a földön. Richard beemelte a furgonba, összebilincselte a kezét és a lábát, leragasztotta a száját, és elindult a pennsylvaniai Bucks County barlangjai felé. Ehhez a munkához a kínzás is hozzátartozott, és Richard úgy döntött, a patkányokkal eteti meg a férfit. Nagyon elégedett volt a kábítópuska hatékonyságával, és elhatározta, hogy máskor is használni fogja. Hajnali négy óra volt, mire megérkeztek Bucks Countyba. Richard megállította a furgont, kirángatta belőle a célpontot, levette a bokájáról a bilincset, és a barlanghoz terelte. A férfi zokogott, mint egy kisgyerek, de mivel a szája le volt ragasztva, csak nyöszörgés hallatszott. Richard egyáltalán nem volt kíváncsi a mondanivalójára. Hallott már mindent éppen elégszer. A börtönben azt mondta, nem tellett különösebb öröme a dologban. Csak munka volt, semmi több. A barlangban bekapcsolta erős zseblámpáját, a földre fektette a célpontot, és ismét összebilincselte a bokáját. Aztán a késével megvágta a férfi mindkét karját. Tudta, hogy a vér gyorsan előcsalogatja a patkányokat. Felállította a kamerát és a lámpát, majd távozott. Amikor két nap múlva visszatért, a célpontnak nyomát sem találta, csak egy foltot látott a földön

ott, ahol hagyta. A patkányok ezúttal még a csontokat is eltüntették. Richard magával vitte a kamerát, és aznap este megnézte a felvételt a főhadiszállásán a Spring Streeten. Annak rendje és módja szerint minden ott volt a filmen: a patkányok először közelebb merészkedtek, óvatosan haraptak egy-kettőt, majd hamarosan teljesen ellepték a férfit. Richard elvitte a filmet Hobokenbe, és megmutatta a De Cavalcanték századosának, akitől a megbízást kapta. A maffiózó odáig volt a gyönyörűségtől, tapsolt, aztán vállon veregette Richardot. – Te egy kibaszott zseni vagy! – jelentette ki, és elégedetten adott át Richardnak negyvenezer dollárt. Az újabb jól végzett munka tudatában Richard hazaindult. Folyamatosan a visszapillantó tükröt figyelte, és egyszer le is kanyarodott a főútról, hogy meggyőződjön róla, biztosan nem követik. A countryzenén kívül az örökzöldeket is szerette, és ahogy ott ült, a Blue Moont hallgatta. Az örökzöldek, mesélte a börtönben, megnyugtatták. Valahol a lelke mélyén tudta, hogy ez nem tarthat örökké, és ha nem áll le, előbb-utóbb bajba kerül. Nem magáért aggódott, hanem a családjáért, a gyerekeiért. Nehéz lenne feldolgozniuk, ha kiderülne, mivel foglalkozik. Megrázta a fejét rá, hogy mi mindenen kellene keresztülmenniük, mennyi megaláztatást kellene elszenvedniük. Beleremegett a gondolatba is. Elhatározta, hogy ha elég pénzt keres, visszavonul, aztán felhagy ezzel az élettel, és nem tesz semmi törvénytelent. Még mindig arról fantáziáit, hogy egy nap Dél-Kaliforniában lesz háza a tengerparton. Számtalanszor beszélt erről Barbarának is, a nő azonban nem akart elköltözni. Szerette Jerseyt. Itt született, itt nőtt fel, itt élt a családja, itt jártak iskolába a gyerekei, és itt voltak a barátai. – Nem megyek Kaliforniába. Felejtsd el! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő határozottsággal. Azért Richard reménykedett. .. Nem akart lemondani az álmáról. Ott akartam hagyni az egészet, és Los Angelesbe költözni. Elég lett volna pornóval kereskednem, az nagyon megy arrafelé. Barbara viszont nemet mondott, úgyhogy ennyiben maradt a dolog. Az ilyesmiben mindig ő döntött. A családi ügyekben meg a hasonlókban. Richard és Barbara fia, Dwayne, rendkívül tehetséges gyereknek bizonyult. Mindig osztályelső volt, méghozzá a tekintélyes Sacred Heart/Elizabeth Marrow Iskolában. A haja egészen sötét lett, kíváncsi tekintetében az évei számát meghazudtoló intelligencia csillogott. A szeme olyan volt, mint egy sokat látott középkorú férfié, nem mint egy gyereké. Barbara, Chris és Merrick továbbra is megtett mindent, hogy megóvják Dwayne-t Richard dühkitöréseitől. A kisfiú általában Barbara édesanyjánál töltötte a hétvégét, és az apja is igyekezett türtőztetni magát a közelében. Richard ösztönösen tudta, ha a kisfiú látja, hogy erőszakos Barbarával, csak idő kérdése, hogy rátámadjon, akkor pedig kénytelen lesz kárt tenni a saját fiában. Dwayne borzasztó félénk volt idegenek jelenlétében, de ha közelebbről megismert valakit, kinyílt, és egészen barátságos lett. Állandóan kérdezett, le sem tette a könyveket, udvarias volt, rendesen viselkedett – bárki büszke lett volna rá, hogy ilyen fia van. Barbara meg a lányok úgy érezték, sikerült megóvniuk Richardtól, és a kisfiú lelkét talán egyáltalán nem is érte kár, egészségesen fejlődik és tekint a világra. Valójában azonban Dwayne pontosan tudta, mi folyik körülötte. Okos fiú volt, látta a sebeket az anyja testén, a monoklikat és a horzsolásokat, meg a törött bútorokat, és tisztában volt vele, hogy mindenért az apja a felelős. A végtelenül intelligens és kíváncsi kisfiú először azt hitte, az ilyesmi normális, és elfogadta, amit látott. Nemsokára azonban összeállt benne a kép, rájött, milyen ember az apja, és rettenetesen megharagudott rá. Dwayne teljes szívéből szerette a családja nőtagjait; mélységesen felháborította a

gondolat, hogy az apja bántotta az édesanyját, és terrorizálta a nővéreit. Azon kezdett gondolkodni, hogyan védje meg magát Richardtól, mit tegyen majd, ha a férfi nekitámad, hogy bántsa, vagy talán meg is ölje. Az apjától kapott késeket és kardokat elrejtette a szobája különböző pontjain. Amikor Richard egy patronos pisztolyt is ajándékozott neki, azon gondolkodott, hogyan vakíthatná meg vele az apját. Végül is Odüsszeusz is megvakította a Küklopszot, és biztos volt benne, hogy ha ő is sikerrel járna, könnyedén szembeszállhatna az apjával, szükség esetén akár meg is ölhetné. Amikor íjat és nyílvesszőket is kapott, ezeket is bevette az arzenáljába, és gyakorolt velük, hogy ha úgy hozza a sors, eltalálja Richardot. Barbara végtelenül büszke volt Dwayne-re, és minden adandó alkalommal hosszasan áradozott róla, célozgatva rá, hogy Richard a fia nyomába sem ér. Ettől a férfi persze csak még inkább ferde szemmel nézett rá, néha pedig, ha dühös volt, hátborzongató tekintettel figyelte. Egy este vacsora után Richard megragadta Barbarát, mire a fiú azonnal felpattant, és a szülei közé állt. Egy pillanatra úgy tűnt, Richard azonnal megüti, de aztán inkább hátat fordított. – Tudtam, hogy ez lesz belőle – mondta. – Soha többé ne csinálj ilyet! – figyelmeztette Barbara a fiút. – Soha! – Dwayne nem felelt, de elszánta magát, hogy az élete árán is megvédi Richardtól az anyját. Ezzel készen állt a színpad egy rettenetes tragédiához, szörnyű shakespeare-i következményekkel.

Richard és Robert Pronge egy szempillantás alatt barátok lettek. Minél többet tudott meg Prongeról, annál jobban kedvelte, legalábbis eleinte. Szüksége volt egy csendes helyen lévő garázsra, ahová elrejthette a lopott holmikat, és néha megölhetett egy-egy embert. Végül nem messze onnan bérelt ki egyet, ahol új barátja a fagylaltos kocsiját tartotta. Pronge azt mondta, Connecticutba kell mennie teljesíteni egy megbízást, és hívta Richardot, hogy kísérje el. Meg akarta mutatni, milyen jól működik a ciánspray. Személyesen fejlesztette ki az eszközt, és meglehetősen büszke volt rá. A célpont csinos házban lakott egy csendes utcában. Mindennap ugyanabban az időben indult munkába, és esténként ugyanakkor ért haza. Az ilyen kiszámíthatóság mindig megkönnyítette egy bérgyilkos dolgát. Pronge nagyjából harminc méterre parkolt le a célpont otthonától. Mint megjegyezte, nem fújt a szél. – Szélben nem használhatod ezt a cuccot. Soha ne felejtsd el! Amikor a célpont bekanyarodott a sarkon, Pronge felhúzott egy kesztyűt, és kiszállt a kocsiból. – Mindjárt jövök – közölte. Mire a férfi leparkolt, a bérgyilkos már a közelében járt. Abban a pillanatban, hogy a célpont kinyitotta az ajtót, és kiszállt, Pronge mellélépett, és egyenesen az arcába spriccelt. Ezután megfordult, és higgadtan visszasétált a kocsihoz. Talán tízlépésnyire járhatott, amikor a célpont összeesett. Nemsokára halott volt. Richard lenyűgözve figyelte, mi történik. Pronge beszállt, és már indultak is. – Azt a mindenit! – szólt Richard. – Szóval meghalt? – Mostanra már igen. – Menő. Nagyon menő. Tetszik. – Csak arra figyelj, hogy soha ne használd a szabad ég alatt, ha fúj a szél. – Úgy lesz – felelte Richard. Egyre közelebb érezte magát új barátjához, aki kiszállt az autóból, és levette a mágnesekkel rögzített hamis rendszámtáblát. Richard mindenképpen akart magának egy ilyen ciánsprayt, ezért a garázsban, ahol a Mister Softee kocsit tartotta, Pronge megmutatta neki, hogyan vegyítse az összetevőket, és hogyan tegye bele a

keveréket a flakonba. Richard alig várta, hogy használhassa; olyan volt, mint egy kisfiú, ha új játékot kap. A következő munkája során azonban nem használhatta ezt a különleges eszközt. Hagyományos módszerrel kellett dolgoznia, pisztollyal és golyókkal, méghozzá közvetlen közelről. Ez számított Richard addigi legfontosabb megbízatásának: egy maffiacsalád fejét kellett megölnie. Mérföldkő volt véres karrierjében.

38 Joe and Mary’s Annak, hogy a Gambino család hogyan keveredett bele a Carmen Galante-gyilkosságba, csavarokban, árulásban és színes karakterekben bővelkedő, hosszú és kacifántos története van. Carmen Galante „szívós faszszopó” volt, ahogy egy rivális maffiafőnök fogalmazott. Riva Del Gottában született, Szicíliában. Fiatal korában sűrű, hullámos fekete haja volt, és egy ragadozó sötét, rettenthetetlen tekintetével nézett a világra. Keményen megdolgozott érte, hogy feljebb jusson a maffia ranglétráján, betört minden útjába kerülő fejet, és gondolkodás nélkül megölte, aki bármiben akadályozta. Először Vito Genovesével került kapcsolatba, akiről sokan azt tartják, hogy Mario Puzo róla mintázta meg a halhatatlan Don Vito Corleone alakját. Az ifjú Galante hamarosan Genovese bérgyilkosa lett. Ha valakinek meg kellett halnia, őt küldték. Genovese elkötelezett fasiszta volt, Benito Mussolini lelkes híve, ezért utasította Galantét, hogy öljön meg egy olasz újságírót, Carlo Trescát, aki az Il Progressónak dolgozott, és nyíltan kritizálta a dúcét. Galante négy golyót eresztett bele, kettőt a fejébe, kettőt a mellkasába. A férfit végül mégis a Bonanno családba vették be, nem pedig a Genovesék közé. Joe Bonanno sokkal kevésbé volt vad és erőszakos, mint Genovese, de szükség esetén ő is megbízta gyilkosságokkal Galantét. Az 1950-es évek elején aztán Montrealba küldte. Bonanno a nyilvánosság előtt elítélte a kábítószer-kereskedelmet, miután azonban rábízta Galantéra a család montreali ügyeit – a védelmi pénzek beszedését és az uzsorakölcsönöket –, a férfi az ő jóváhagyásával változtatta a várost a Marseille-ből Amerikába érkező heroin legfontosabb tranzitállomásává, így hozva létre az úgynevezett francia kapcsolatot. Ezeknek az ügyleteknek a révén Galante egyre magasabbra tört a Bonannók között, és 1962-re ő lett a családfő helyettese. Mint Roy DeMeo, ő is láthatatlannak, törvények felett állónak képzelte magát. Csakhogy tévedett: Brooklynban kábítószer-kereskedelem miatt letartóztatták, és húsz évre hűvösre tették. Odabent egy pszichiáter megállapította róla, hogy pszichopata – nem mintha ez nem lett volna amúgy is nyilvánvaló. A rácsok mögött módszeresen kitervelte, hogyan lehet belőle a Cosa Nostra első embere: capo crimini, capo tutti capi, a főnökök főnöke. A kikezdhetetlenül szívós Galante rendszeresen belekötött megtermett fekete rabtársaiba. – Húzz az utamból, nigger! – förmedt rájuk, amikor eléjük tolakodott az ételosztásnál. Merészségért sem ment a szomszédba, és már a börtönből mindenkivel tudatta, hogy capo di tutti capi akar lenni. Időközben Carlo Gambino lett a főnökök főnöke, és Galante mindenkivel közölte, aki hajlandó volt meghallgatni, hogyan fog megszabadulni tőle. Szerinte Gambino csak egy „gerinctelen pöcs” volt, aki félt a saját árnyékától is. Senki sem várta Galante szabadulását, legkevésbé saját maffia-családja, de 1974 őszén, tizenkét év elteltével kiengedték. Egyetlenegyszer sem tanúskodott senki ellen. Meg sem próbált alkut kötni. Tartotta a száját, és leülte, amit kiszabtak rá. Nem olyan fából faragták, mint a mai maffiózókat. Szabadulása idejére Galante kopaszodásnak indult, vastag fekete műanyag keretes szemüveget viselt, és állandóan fancsali képet vágott, mintha a börtönben töltött évek alatt végig citromot harapdált volna. A megkeseredett, dühös és nagyon veszélyes Carmen Galante gyorsan átvette az irányítást a Bonanno családban. Joe Bonanno időközben tulajdonképpen visszavonult, és Tucsonban élt, Galante így erőszakkal átvehette a családfői pozíciót Rusty Rastellitől.

Az első dolga az volt, hogy ráállítsa a családot a herointerjesztésre. Szentül hitte, hogy abban van a legtöbb pénz, és ezzel a lépéssel koncentrálhatja leginkább a forrásokat, az energiát és a hatalmat. Ez jelentette a vég kezdetét: meggondolatlanságával Galante a vesztébe vezette a családot. Elrendelte más maffiózók megölését is, akik szerinte veszélyeztették az érdekeltségeit. Az egyik évben a Genovese család kilenc olyan tagját gyilkoltatta meg, akik kábítószerrel kereskedtek. Elég volt ránézni Carmen Galantéra, aki kicsit is ismerte, láthatta rajta, hogy nem hagyja abba a gyilkolást, amíg nem hajtja teljes mértékben uralma alá a rendkívül jól jövedelmező kábítószerkereskedelmet és a teljes amerikai maffiát. Igen, ő és a család valóban rengeteg pénzt keresett, de közben aláírta a saját halálos ítéletét is. Galante annyira irányíthatatlan, kapzsi és erőszakos lett, hogy a másik négy család feje és a nagy hatalmú New Orleans-i főnök, Santo Trafficante titokban összeült a floridai Boca Ratonban, és úgy döntöttek, hogy Galanténak vesznie kell, különben egymaga megsemmisíti a Cosa Nostrát. Így történt, hogy családfők tanácsának egyhangú támogatásával kiadták a parancsot Galante meggyilkolására. Ilyen korábban soha nem történt. 1979 nyara volt ekkor. Felvették a kapcsolatot a Bonanno család századosaival és Galante bizalmasaival, elmondták nekik, mi fog történni, ők pedig beleegyeztek, hogy nem tesznek semmit – nem mintha lett volna más választásuk. Sőt, magában a gyilkosságban is hajlandóak voltak együttműködni. A döntés értelmében több család embereit vetették be, így a Genovesék és Gambinók sem maradhattak ki. Paul Castellano elküldte Roy DeMeóhoz Nino Gaggit, aki beszámolt róla, mit csiripelnek a madarak., DeMeo azonnal első számú bérgyilkosát, Richard Kuklinskit ajánlotta a feladatra. – Messze ő a legjobb emberünk, és senki nem fog gyanakodni rá. Nem tartozik közénk, nincs rajta a térképen. Simán Galante közelébe tudjuk juttatni. Ezzel Nino is egyetértett, beszámolt róla Paul Castellanónak, ő pedig rábólintott a dologra. Ezzel el is volt intézve. DeMeo hamarosan felhívta Richardot, találkoztak az étkezdében a Tappan Zee Bridge közelében, és elmondta neki, hogy ezúttal egy családfővel kell végeznie: Carmen Galantéval. – El kell tűnnie – jelentette ki DeMeo. – Nem gond – felelte Richard. Mindent tudott Galantéről, nagyszájú, erőszakos bunkónak tartotta, és boldogan vállalta a feladatot. – Örömömre fog szolgálni. – Maga Paul hagyta jóvá, hogy te csináld. – Megtiszteltetésnek veszem. – Nagyon fontos munka lesz ez a számodra, Colos. Sokkal fognak tartozni neked ezután. – Mint említettem, örömömre fog szolgálni – mondta Richard. Galante híresen agresszív volt, ő pedig azóta irtotta az agresszív alakokat, amióta megölte Charley Lane-t annak idején a lakótelepen. Gyűlölte a hozzá hasonlókat, és őszintén élvezte, ha eltehette őket láb alól. Tudta, hogy ezek után minden családban nagyra fogják tartani, mivel ezt a megbízást a főnökök tanácsától kapta. Élete legfontosabb munkája várt rá, mérföldkő a gyilkosságai között. Június vége felé járt az idő. A kerekek olajozottan, megállíthatatlanul forogtak, csak idő kérdése volt, hogy Carmen Galante meghaljon. Csakhogy a Bonanno család fejét nem lehetett egykönnyen levadászni. Ravasz volt, veszélyes, és tisztában volt vele, hogy sokan szeretnék holtan látni. Maga is hivatásos bérgyilkosként dolgozott, tudta, mit tegyen, és mit kerüljön. Soha nem követett kiszámítható mintákat. Mindig tartott magánál fegyvert, és két marcona testőr, Caesar Bonventre és Nino Coppola követte mindenhová. Galanténak fogalma sem volt róla, hogy a családfők tanácsa elrendelte a meggyilkolását, és hogy a főnökök Philadelphiától Kalifornián át Detroitig országszerte rábólintottak a halálos ítéletére. Még az

egyik testőrét is bevonták a szervezésbe, ő pedig készséggel segített tőrbe csalni a főnökét. Valójában nem volt választása: ha visszautasította volna az együttműködést, az ő napjai is meg lettek volna számlálva, így viszont bebiztosította előmenetelét a családban. Hamarosan saját csapatot kaphatott. A tervek szerint a gyilkosságnak egy Knickerbocker Avenue-i étteremben kellett megtörténnie Brooklyn Bushwick nevű, elsősorban szicíliaiak lakta városrészében. A helyet Joe and Marys-nek hívták, és olasz-amerikai vendégek jártak oda. Valódi házi szicíliai ételeket szolgáltak fel. Galante szívesen jött ide ebédelni meg vacsorázni, mivel unokatestvére, Mary volt a tulajdonos, és mindig biztonságban érezte magát. 1979. július 8-án Richard a Geminiben találkozott DeMeóval, aztán együtt mentek el Ridgewoodba ebédelni. DeMeo szerette volna, ha minden flottul megy. Ez volt a legnagyobb horderejű munka, amiben valaha is részt vett, és biztos volt benne, hogy gyors előremenetel vár rá a Gambino családban. A hírneve és az egész élete volt a tét. Benti meló várt rájuk, és azt akarta, hogy Richard fel tudja mérni a terepet. Az étterem apró, családias jellegű hely volt, silány cégérrel a bejárat fölött:

JOE ÉS M ARY OLASZ-AMERIKAI ÉTTERME RENDELJEN ELVITELRE IS! A faltól falig húzódó, vagy hat méter hosszú ablakot olcsó, vékony függöny takarta. DeMeo és Richard letelepedett az egyik asztalhoz, és ebédet rendeltek. Az étel finom volt és megfizethető. A két férfi antipastóval indított, aztán tésztát ettek, és gyilkosságról beszélgettek. Richard főételnek paprikás borjút választott, Roy pedig forró marinara szósszal leöntött rákot. Richardnak egyáltalán nem tetszett a felállás. Az étterem kicsi volt és keskeny, egyetlen bejárattal. Hátul a kis udvarban csak néhány asztal fért el, és az egészet háromemeletes épületek vették körül. DeMeo azt mondta, Galante itt szeret ülni. Biztonságban érzi magát, mert ha valaki meg akarja közelíteni, annak előbb végig kell gyalogolnia az egész éttermen, így mindenkit szemmel tarthat, és időben cselekedhet. – Szűk – mondta Richard szinte suttogva. – Nem tetszik ez nekem. – Ezt a helyet jelölték ki – felelte Roy. – Értem, mi a gondod, de próbálj meg valamit kitalálni! Az emberei vele lesznek, amikor bejön, és végig, amíg eszik. Ketten vannak, az egyiket beszerveztük. Te éppen odabent fogsz ebédelni, amikor megérkeznek. Nem fog gyanakodni rád, látszik rajtad, hogy nem vagy olasz. Ebéd után mindig elszív egy szivart. Ülj hátra, amennyire csak tudsz, és rendelj valamit enni! Az embereink megállnak odakint, és kiszállnak a kocsiból. Látni fogod őket a függönyön keresztül. Mivel a helyiség hosszú és keskeny, Galante is azonnal észre fogja venni a társaságot, és ő az a típus, aki előbb lő, csak aztán kérdez. Ezért fontos, hogy odabent is legyen valaki. És ez a valaki te leszel. Richard a bejárat felé fordult. A vékony függönyön át látta a járdát meg a Knickerbocker Avenue sűrű forgalmát; hallotta a teherautók dübörgését, az éles dudálást. – Szóval – folytatta Roy –, amint meglátod őket, akcióba lépsz. Higgadtan, nagyon higgadtan felállsz, a belső udvar felé indulsz, és elintézed. Esélyt sem szabad hagynod neki, hogy a fegyveréért nyúljon. A többiek ott lesznek mögötted a puskákkal. Az a rohadék nem maradhat életben, meg kell halnia. Mi a véleményed? – Húzós lesz – mondta Richard de meg lehet csinálni. – Benne vagy?

– Benne vagyok. Csak gondoskodj róla, hogy az emberek, akik bejönnek, tudják, ki vagyok. – Tudni fogják. Mire észrevesznek, neked már úgyis arra a mocsokra kell tüzelned. Ha végeztél, fordulj meg, és sétálj el! Ne fuss! Odakint fogok rád várni egy kocsiban. Oké? – Oké. Mikor? – Tizenkettedikén, csütörtökön. Aznap délelőtt érted megyek. Mondjuk fél tizenegykor. Negyed egyre itt kell ülnöd az étteremben. Olyasmit használj, ami tutira végez vele... Talán egy 357-est. – Jó – felelte Richard nyugodtan, összeszedetten. Ivott egy korty vizet, és arra gondolt, hogy milyen finom volt az étel.

Július 11-én Richard felhívta Barbarát az irodából, és szólt neki, hogy nem megy haza, mert üzleti ügyeket kell elintéznie. A nő szokás szerint nem ellenkezett. Barbara soha nem tett fel kérdéseket a férjének, Richard azt tett, amit akart. Az asszony időközben persze rájött, hogy a családfőnek akadnak kétes ügyei, de gondolkodás nélkül rábólintott mindenre. A férfi a közeli kínai negyedben vacsorázott, tévét nézett a főhadiszállásán, aztán még egyszer felhívta Barbarát, hogy jó éjszakát kívánjon neki. A gyerekekről meg a Disney Worldbe tervezett családi kirándulásról beszélgettek. Richard még megnézte a híradót meg Johnny Carson monológját, és lefeküdt aludni.

Július 12-én tipikus forró nyári napra ébredt. Lezuhanyozott, aztán felöltözött. Egyszerű zöld nadrágot és a kelleténél nagyobb rövid ujjú inget vett fel, hogy elrejtse vele a három pisztolyt, amit az étterembe készült magával vinni. Omlettet reggelizett a közeli görög kávéházban, vett három New York-i újságot, sétált egyet, majd visszament az irodába, és kinyitotta a széfet. Az újságokat kellékként tervezte felhasználni. A széfben komoly fegyverarzenált tartott. Kiválasztott két hatlövetű 357-est és egy 38-ast négyhüvelykes csővel. Az egyik 357-esnek lereszelte az elsütő mechanizmusát, hogy a pisztoly a ravaszra nehezedő legkisebb nyomástól elsüljön. Egy sporttáskába tette a fegyvereket, majd fogta az újságokat, és lement az utcára. DeMeo a Spring és a Lafayette sarkán vette fel, ahogy előzőleg megbeszélték. Alig szóltak egymáshoz, miközben Brooklyn felé tartottak. Mint a gyilkosságok előtt mindig, Richard higgadt volt, de tudta, hogy ha valami rosszul sül el, az könnyen mindennek a végét jelentheti. Azért nem izgatta magát. Richard Kuklinski a maga különös módján vágyott a halálra, évről évre egyre inkább. Menet közben örökzöldeket hallgatott. Alig várta, hogy Galante elé állhasson. Tudta, hogy közvetlen közelről nézhet majd a szemébe, ahogyan a legjobban szerette. Azt is tudta, hogy a férfi képességei és kifinomult ösztönei segítségével védekezni fog. Richard a Délidőben érezte magát. Ő volt Gary Cooper, és a város legkeményebb törvényen kívülijével kellett szembeszállnia, egy szívtelen gazemberrel, akit le kellett lőni, mint egy veszett kutyát. Nem, Richard egyáltalán nem volt ideges. A Knickerbocker Avenue-hoz közeledve elővette a táskából a három pisztolyt, és gondosan a nadrágja derekába tűzte őket úgy, hogy kézre álljanak. Roy azt mondta, az előtt a kocsi előtt fog várni odakint, amelyik a kegyelemdöfést megadó két másik fegyverest hozza. – Gondoskodj róla, hogy semmiképpen ne ragadjak odabent. – Ott leszek – ígérte DeMeo. Kezet ráztak, és arcon csókolták egymást. Richard kilépett az autóból a tűző júliusi napsütésbe. Kellék gyanánt a Daily News aznapi számát tartotta a kezében. A hőség

nyúlós hullámokban áradt a betonból. Lassan az étteremhez sétált, közben olasz kávézók, pizzériák és szalámit meg hatalmas provolonékat áruló élelmiszerboltok mellett haladt el. Frissen sült kenyér illata szállt a levegőben. Richard kinyitotta az ajtót, és belépett. Leült egy asztalhoz az étterem hátsó felében, de nem egészen hátul, mert nem akarta szükségtelenül felhívni magára a figyelmet. Barátságosan üdvözölte a pincért, és ebédet rendelt. Húsgombócos szendvicset választott, mert ahhoz nem volt szüksége evőeszközre. Semmin sem akart ujjlenyomatokat hagyni. Kinyitotta az újságot, és úgy tett, mintha egy különösen érdekes cikket tanulmányozna elmélyültem Felszolgálták a szendvicsét. Kívánatos volt, csábítóan illatozott, a férfi azonban egyelőre nem nyúlt hozzá. Várt. Nemsokára Carmen Galante jelent meg az ajtóban. Harsány volt és mogorva, ahogy belépett, két testőrével egyenesen a környező házak árnyékában megbúvó hátsó udvarba sietett. Ott már egy hosszú asztal várt rájuk ragyogó új abrosszal leterítve. Galantét azonnal megszeppent pincérek vették körül. Mindenki tudta, ki ő, és úgy kezelték, mintha maga a pápa érkezett volna. Pillanatokon belül palackozott víz, bor és étel érkezett az asztalhoz. Richard szórakozottan, látszólag továbbra is a Daily Newsba feledkezve majszolni kezdte a szendvicsét. Egyszer elejtette az újságot, és miközben felvette, vetett egy futó pillantást Galante felé, hogy megállapítsa, hol ül. Gondosan elraktározta magában a képet. Ezután az utcára szegezte a tekintetét, és várta, hogy megjelenjen a kocsi a másik két bérgyilkossal. Lassan ette a húsgombócos szendvicset, olvasta az újságot, és az ablakot leste. DeMeo azt mondta, az egyik testőr otthagyja majd Galantét, és akkor fog érkezni a csapat, Richardnak azonban az volt az érzése, hogy előbb futnak be. Elemében volt, semmiféle izgatottságot nem érzett, miközben várt. Kényelmes tempóban evett, minden harapás után olvasott pár sort az újságból. Aztán az egyik testőr a megbeszéltek szerint felállt, és kivonult az étteremből. Caesar Bonventre volt az. Most már csak pillanatok kérdése volt. Richard felkészült, úgy helyezkedett, hogy egyetlen pillanat alatt felállhasson. Megtermett férfi létére egy macska ügyességével mozgott – olyan volt, mint egy hatalmas, sápadt párduc. Az autó megállt az épület előtt, és Richard látta, hogy a bérgyilkosok kiszállnak. Ez volt a jel. Eljött az idő. Azonnal felállt, és sietség nélkül a hátsó udvarban ülő Galante felé fordult. Tekintetét most már a célpontra szegezte, minden érzéke kiélesedett. Hallotta, ahogy a háta mögött kinyílik a bejárati ajtó. Galante észrevette, hogy közeledik: találkozott a tekintetük. A maffiózó azonnal tudta, mi történik, látta a sebesen közelítő halált. Jól ismerte ezt a táncot, a ritmust, a lépéseket, a testbeszédet. Richard előkapta a két 357-est, célzott, és addig lőtt újra meg újra, amíg ki nem ürültek a tárak. Eltalálta Galantét és Coppolát is, aztán megfordult, a másik két bérgyilkos pedig azonnal rászabadult a családfőre. Rettenetes zaj támadt a szűk térben. Richard felkapta az újságját, és kivonult az étteremből; a lövések hangja zúgott a fülében. Az autó várt rá. Odalépett, beszállt, és lassan elindultak. – Hogy ment? – kérdezte Roy, kíváncsian ráncolva a homlokát. – Mint a kibaszott karikacsapás – felelte Richard. – Te vagy a legjobb, Colos.

Azonnal visszatértek New Yorkba. Richard elégedett volt az elvégzett munkával: tényleg úgy ment, mint a karikacsapás, tökéletesen. DeMeóval beültek egy kerthelyiségbe az olasz negyedben, és kávét rendeltek. Richard beszámolt a részletekről, elmondta, hogyan látta meg Galante, aki a legelső pillanattól tudta, miről van szó. Roy menet közben számtalanszor megrázta barátja kezét, megölelte,

arcon csókolta. Megbeszélték, hogy hamarosan újra találkoznak, majd Richard visszament az irodájába. Boldog volt, úgy érezte magát, mint aki lefutott egy könyörtelen maratoni, és elsőként ért célba. Azt tervezte, hogy pár napig Manhattanben marad, és az irodában alszik. Nem akart hazamenni, amíg meg nem bizonyosodott felőle, hogy az ügy végleg lecsengett. Egyáltalán nem tartotta kizártnak, hogy valaki megpróbálja elhallgattatni, így próbálván a feledés fátylát borítani az ügyre. Az olasz maffiózók nagyon különös dolgokat tudtak kitalálni, ha gyilkosságról volt szó. Az ő világukban semmi sem volt egyszerű. Mindenféle szabályokat követtek, és sokszor hátba döfték egymást. Megtöltött egy puskát, az íróasztalára fektette, és várt. Feszült lett és bizonytalan. Senkiben sem bízott – Roy DeMeóban főleg nem. Azon elmélkedett, vajon meg akarja-e ölni a férfi, utánaküld-e valakit, hogy elhallgattassa? Hát csak próbálja meg, gondolta. Felhívta Barbarát. A nő éppen szendvicseket készített magának és a medencében játszó gyerekeknek. Richard azt mondta, pár nap múlva hazamegy, ismét váltottak néhány szót a tervbe vett Disney World-i kirándulásról, és letették a telefont. A férfi bekapcsolta a tévét, megnézte a híradóban a tudósítást a gyilkosságról, közben pedig azon gondolkodott, hogy vajon vigyáz-e egy felnőtt a gyerekekre, amíg azok a medencében játszanak.

Egy fotósnak valahogyan sikerült feljutnia a hátsó udvart körülvevő épületek egyikének tetejére, és lefényképezte Galantét. Különös módon az ebéd után meggyújtott szivar még mindig ott lógott a maffiavezér szájában, ami tátva maradt, mintha kiakadt volna az állkapcsa. A szemüvege félrecsúszott, a teste körül összegyűlt vörös vértócsa odavonzotta a legyeket. A holttest bűze betöltötte a levegőt a júliusi hőségben; a frissen sült kenyér illatával keveredve egészen különös egyveleget alkotott. Amikor a nyomozók észrevették a fotóst, rákiáltottak: – Húzzon el onnan a fenébe! – ordította az egyik. Másnap persze nem meglepő módon így is megjelent egy kép a New York-i újságok – sőt az ország összes újságjának – címlapján, és mindenki láthatta Carmen Galantét, a borzalmas gengsztert, a nyáladzó szájából kilógó nevetséges szivarral. A maffiacsaládok ünnepeltek. Tüskét húztak ki az oldalukból, rákos daganatot távolítottak el a testükből. A Bonanno család feje a múltba veszett, mindenki örült, hogy megszabadult tőle. Carmen Galante senkinek nem adta meg a kellő tiszteletet, és nemcsak hogy azt kapta, amit megérdemelt, de az egész világ láthatta kicsavarodott testtel, dicstelenül, mintha egy darab kutyaszar lett volna a járdán. A maffia világában egyik pohárköszöntőt mondták a másik után. A családtagok kezet ráztak és hátba veregették egymást, mintha egy házasságkötést ünnepelnének, vagy mintha valamelyikük gyereke kitüntetéssel végzett volna az egyetemen. – Erre igazán rászolgált az a faszfej – jelentette ki Paul Castellano a Nyolcvanhatodik utcában lévő klubjában. Amikor Richard meglátta a szivarral a szájában holtan heverő Galantéról készült fényképet, elmosolyodott. Minél magasabbra jutnak, annál mélyebbre zuhannak, gondolta. Pár nappal később elment DeMeóhoz, aki ismét öleléssel, csókkal és mosollyal fogadta. Richard megerősítette hírnevét a szervezett bűnözés világában, rajta keresztül pedig DeMeo is több tiszteletet vívott ki magának. Végre felismerték különleges képességeit, és biztos volt benne, hogy hamarosan elő is léptetik. Paul Castellano nyilván nagyvonalúan megjutalmazza. Nem is tehet mást. Mint az olyan gyakran előfordult, Richard és DeMeo együtt ebédelt – a manhattani Rao’s-ban –, és

a bérgyilkos ismét részletesen elmesélte, milyen tökéletesen ment minden. Soha nem látta még ilyen boldognak DeMeót. Úgy tűnt, mindjárt felugrik az asztalra, és táncolni kezd. – Colos – szólt –, az adósaid vagyunk! Gondoskodom róla, hogy jól megtömhesd a zsebed. Hirtelen a Gambinók egyik századosa lépett be: a bensonhusti Sammy Gravano, akit mindenki Sammy, a Bika néven ismert. Egy csinos szőkét hozott magával, és egy másik pár is elkísérte őket. DeMeóval biccentettek egymásnak, aztán Gravanóék leültek egy asztalnál a kis étterem hátuljában. Richard tudta, kicsoda a férfi, és elgondolkodott rajta, hogy vajon csak véletlenül van-e ott. Gravano valójában tényleg nem akart mást, mint enni, inni és jól érezni magát, az elkövetkezendő években azonban fontos szerepet játszott Richard életében. Neki is benne volt a keze egy capo di tutti meggyilkolásában. DeMeo diszkréten átadott egy pénzzel teli borítékot Richardnak. – A jól végzett munkáért – szólt. – Roy – mondta Richard. – Nem kérek semmit. Ezt szívességből tettem. Mondd meg Castellanónak és a többieknek, hogy... Igazság szerint örömömet leltem benne. – Okos, diplomatikus lépés volt. – Te vagy a legnagyobb! Kurvára te vagy a legnagyobb! – súgta DeMeo. Az ízletes vacsora – az étteremben kiváló nápolyi ételeket szolgáltak fel – és a kávé után DeMeo felajánlotta Richardnak, hogy elviszi egy különleges bordélyba, ahol négy nővel lehet egyszerre. – Egyik szebb, mint a másik. Akár a fotómodellek – esküdözött. Richard visszautasította. – Nem fekszem le más nővel a feleségemen kívül – mondta, és hamarosan útban is volt hazafelé. A csúcson érezte magát, olyan volt, mintha az egész világnak megszorongatta volna a tökeit. Tudta, hogy mostantól még jobban fog keresni. Szokás szerint nem vezetett egyenesen haza. Meg-megfordult, váratlanul elkanyarodott, és többször is megállt, hogy meggyőződjön róla, nem követik-e. Még mindig nem volt benne biztos, mi lesz ennek a vége. Úgy sejtette, talán lehet valamiféle olaszos átverés a háttérben, és tartott tőle, hogy DeMeo bérgyilkosokat küld rá. Nem bízott a férfiban, egyáltalán nem tekintette a barátjának. Nem is volt más barátja Barbarán és fegyverein kívül. Ők sosem hazudtak, sosem csapták be. Mindig számíthatott rájuk, és készséggel kiálltak mellette, ha kellett. Richard nem is sejtette, hogy a felesége mennyire haragszik rá. A dühkitörések végeztével Barbara igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nem így volt. Amikor a férfi hazaért, erős karjába vette Barbarát, és szeretkezett vele. A Kuklinski család másnap elindult Floridába. Útközben szokás szerint megálltak ebédelni. A férfi, aki nemrég eltette láb alól Carmen Galantét, délnek tartott a családjával, és egy Beatles-számot, az I Want to Hold Your Hand-et énekelte velük a kocsiban. Megálltak egy jó szállodában, a gyerekek a medencében játszottak, aztán a család megvacsorázott, reggel pedig indultak tovább Florida felé. Menet közben egy bódéban petárdákat, rakétákat meg római gyertyákat vettek a gyerekek szórakoztatására. Barbara, Chris és Merrick örömmel nyugtázta, hogy Richard láthatólag jó kedvében van. Chris szülei nem tudták meg, mit tett az idegennel a furgonban. A lány egy darabig mocskosnak érezte magát, és nehezen dolgozta fel, ami történt, aztán viszont minden megváltozott. Erősebb lett tőle. A lehető leghatározottabban hangsúlyozta így ki a saját személyiségét, és örült, hogy megtette. Amikor a család megérkezett Floridába, az első útjuk A1 Pedrici otthonába vezetett. Mint mindig, a férfi most is boldog volt, hogy láthatja Barbarát és az unokáit. A gyerekek persze horgászni akartak menni A1 hajójával, ő pedig boldogan tett eleget a kívánságuknak. Előzőleg feltöltötte a hajót üzemanyaggal, és csaliból meg üdítőből is beraktározott. Barbara szokás szerint nem tartott velük, a többiek azonban a fedélzetre ugrottak, és már indultak is.

A1 megjegyezte, hogy az összes floridai újság címlapján az agyonlőtt Galante fényképe található. Richard úgy tett, mintha ő is ugyanúgy meglepődött volna, akárcsak mindenki más. Barbara instrukcióinak megfelelően Richard bekente magát és a lányokat is naptejjel. Dwayne-nek nem volt szüksége rá. Az olaszok mediterrán bőrét örökölte, és apjával meg a nővéreivel ellentétben sosem égett le. Azonnal kifogtak néhány sügért meg gömbhalat, és még egy kis homoki cápa is a horgukra akadt, amit A1 végül elengedett. A ragadozó látványa egy futó pillanatra eszébe juttatta Richardnak az erőszaktevőt, akit Miamiban kínzott és ölt meg. Ritkán gondolt az áldozataira, szinte olyan volt, mintha valaki más végzett volna velük. Egy nagyon is valóságos értelemben tényleg két különböző Richard létezett. Még most, annyi év után is, amikor a tetteiről beszél, többes számban hivatkozik magára. „Mi”, mondja ilyenkor. Ritkán használja azt a szót, hogy „én”. Pár napot töltöttek Alnél, közben minden este a legjobb éttermekbe mentek. Richard úgy szórta a százdolláros bankjegyeket, mint más a használt papír zsebkendőt. A család aztán odébbállt Disney Worldbe, és a gyerekek kitombolhatták magukat. Különös, hogy Richard mennyire élvezte az egészet. Felült az összes játékra, és szélesebben mosolygott, mint a kicsik. Hat napig maradtak Disney Worldben, aztán hazaindultak New Jerseybe. Nagyszerű vakáció volt, Richard egyszer sem kapott dührohamot. Mindenki jól érezte magát, mégsem bánták, hogy hazamehetnek. Várta őket az otthon, édes otthon. Másnap vasárnap volt, és a család templomba ment. Barbara ebből nem engedett. Richard vele tartott hát, és önkéntes segítőként a perselyt kezelte a misén, de egyáltalán nem bízott a katolikus egyházban, és nem hitt a tanításainak. Az egyház tele volt szar alakokkal, magyarázta. Egy rakás hazug, pénzéhes, álszent gazemberrel. Sokszor láttam ismerős papokat a Nyolcadik sugárúton lévő szexshopokban, ahol pornót adtam el.

Ahogy a nyár lassan véget ért, és közeledett az ősz, Richard egyre több időt töltött Robert Prongedzsal. Érdekelték a különleges gyilkos eszközök, amiket a férfi maga talált fel és tökéletesített. Minél jobban megismerte azonban Pronge-ot, annál inkább „beteg faszkalapnak” tartotta – ami kétségkívül érdekesen hangzott az ő szájából. Pronge-nak Queensben akadt munkája. Fagylaltos kocsija segítségével felderítette a célpont házát. Richard kíváncsiságból vele tartott. Közvetlenül a férfi háza előtt álltak meg, sőt a gyerekei még fagylaltot is vettek tőlük. Pronge – továbbra is Richarddal a nyomában – még aznap este visszatért a célpont házához, egy álkulccsal kinyitotta a kocsiját, és a sofőrülés alá rejtett egy repeszgránátot. Reggel már Pronge autójával jelentek meg a helyszínen, megvárták, amíg a férfi beszáll a saját kocsijába, és elindul. Követték. Pronge a kezében tartotta a távirányítót. Többször is kínálta magát az alkalom, hogy működésbe hozza a gránátot, ő azonban várt – láthatólag élvezte, hogy játszadozhat a célpont életével, és az ő kezében van a döntés, mikor és hol hal meg a férfi. Richard ezt aggasztónak találta. Folyamatosan kérlelte Pronge-ot, hogy tegye már meg. Látni akarta, hogyan működik a gránát, és túl akart esni a dolgon, a másik azonban egyre csak várt, mintha az egész egy jó szeretkezés lenne, amit el akar húzni, hogy minél tovább tartson. Richard kezdett kételkedni Pronge épelméjűségében. Végül már jó két órája követték a célpontot, amikor Pronge felrobbantotta a gránátot, ami mellesleg fergetegesen működött. Nem csak megölte a férfit, de cafatokra is tépte az altestét. Richard le volt nyűgözve, és négy távirányítású gránátot vett Pronge-tól. A rendőrségnek fogalma sem volt róla, ki robbantotta fel a férfit és miért. Pronge természetesen semmiféle kapcsolatban nem állt az áldozattal.

Cserébe Richard is magával vitte a másik bérgyilkost az egyik útjára. A kábítólövedékek segítségével együtt rabolták el a célpontot egy parkolóból. A megbízás értelmében az áldozatnak szenvednie kellett, így Richard elvitte a Bucks County-i barlangokhoz. Pronge figyelte, ahogy előkészíti a célpontot a patkányoknak, felállítja a kamerát, a reflektorokat meg a mozgásérzékelőt, és úgy találta, hogy ez a legjobb ötlet a kerék feltalálása óta. – Kibaszott nagy! – jelentette ki. Amikor a két férfi másnap visszatért, Pronge-nak elkerekedett a szeme, és nem tudott napirendre térni Richard „kibaszott nagy ötlete” fölött, ahogy ő nevezte: élve megetetett egy embert a patkányokkal, és még filmre is vette az egészet. Izgatottan nézte végig a felvételt, és sűrűn gratulált Richardnak. Pronge egy másik célpontja óvatosságból soha nem hagyta el a lakását. A férfi megkérdezte Richardot, mit tenne a helyében, ő pedig azt javasolta, hogy kopogtasson be az ajtón, aztán lője le a célpontot egy 357-essel, amikor a kukucskálón keresztül látja, hogy közeledik. Pronge megpróbálta, és ment, mint a karikacsapás. Pronge-dzsal való kapcsolata ritka élményt nyújtott Richard számára: úgy érezte, Phil Solimenén kívül van egy másik barátja is... valaki, akivel annyi közös van bennük. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig.

Richard lánya, Chris bajban volt. Miután megtapasztalta apja dührohamait, látta, hogyan üti meg az anyját, és hogyan töri össze a berendezést, megszakadt benne valami, úgy érezte, elvesztette önmagát, már nem is tudta, kicsoda ő valójában. Hogy talpra álljon, és megint teljes embernek érezze magát, hagyta, hogy a fiúk kihasználják. Pontosabban azt mondta, valójában ő használta ki a fiúkat. Arra a következtetésre jutott, hogy ha így viselkedik, azzal a személyiségét hangsúlyozza, a kezébe veszi az életét, irányítja a sorsát. Az iskolában szerették, két egymást követő évben is a legnépszerűbb lánynak választották. Ez azért lehetett, mesélte utólag már nevetve az emlékeken, mert szinte minden fiúval ágyba bújt. Érdekes módon inkább Merrick tűnt ilyen típusnak, nem pedig Chris. Az idősebbik Kuklinski lány feltűnően öltözködött, és sokszor olyanokkal barátkozott, akikre a szülei ferde szemmel néztek. Kedves természetű lány volt, minden a békességről és a szeretetről szólt körülötte, a szexről azonban nagyon prűdén gondolkodott. Még azt sem volt hajlandó megengedni, hogy egy fiú bizalmasan megérintse. Chris ellenben nagyon veszélyes játékba kezdett. Fiúkat hívott a házukba, és a földszinti hálószobában hancúrozott velük – miközben Richard otthon volt! Ha a férfi tudta volna, mit művel a lánya, kitért volna a hitéből. Bár New York pornókirályaként vált ismertté, rendkívül konzerválván állt a szexualitáshoz, és ha kiderül, hogy a kisebbik lánya a szülői házban fiúkkal fekszik össze, biztosan megvadul. Chris nem élvezte ezeket a kapcsolatokat. Csakis azért kereste őket, mert úgy érezte, egyedül így tud bosszút állni az apján – a testével. Ahogy telt az idő, és Chris olyan fiúkkal kezdett járni, akik már vezetni is tudtak, gyakran feküdt le velük a ház előtt parkoló autóikban vagy furgonjaikban. Richard nem is sejtette, mi folyik az orra előtt, egyetlen pillanatig sem merült fel benne, hogy Chris, az ő tökéletes kislánya a ház előtt, sőt odabent paráználkodik. Ironikus módon inkább Merrickre gyanakodott, és nemegyszer követte is a partikra, ahová a lány hivatalos volt. Apám néha előkerült a semmiből, mesélte Merrick. Többször előfordult, hogy egy buliban voltam, ő pedig egyszer csak ott állt, és engem nézett. Fák vagy bokrok mögé bújt, és onnan figyelt. Mindig csak akkor láttam meg, amikor odajött hozzám. Elképesztő ügyesen bele tudott olvadni a

környezetébe, és soha nem vettem észre, ha nem akarta. Olyan volt, mint egy szellem. Sosem tettem olyasmit, amit nem szabadott, mert egy pillanatig sem tudtam, hol van, épp nem figyel-e az apám. Merrick persze nem tudhatta, hogy az apja nap mint nap embereket követ, és hivatásából adódóan tökélyre fejlesztette a dolgot. Figyelembe véve Richard óriási termetét, egészen döbbenetes volt, milyen hatékonyan tudott észrevétlen maradni, ha úgy akarta. Mégsem tudta meg soha, hogy Christ azért választották az iskola legnépszerűbb lányának, mert annyi fiúval lefeküdt.

39 Jegyzőkönyvön kívül Több okból is kényes és veszélyes ügy volt. Nino Gaggi és Roy DeMeo nagyszerű kokainforrást talált: két brazil fivér dolgozta fel a Bolíviából származó kokaleveleket tiszta, jó minőségű kábítószerré. Állítólag ráakadtak egy német tudósra, aki értett hozzá, hogyan kell előállítani a növényből a különleges, kékesrózsaszínes színe miatt gyöngykagylónak nevezett rendkívül kelendő anyagot. A gondot az jelentette, hogy a családfők tanácsa minden maffiatagnak megtiltotta a kábítószerekkel való kereskedést. Carmen Galanténak is ezért kellett meghalnia. A legtöbb százados ennek ellenére valamilyen úton-módon benne volt a dologban – „jegyzőkönyvön kívül”, ahogy mondani szokták. A drogokkal rengeteg pénzt lehetett keresni, így az ország maffiaklánjainak színe-java beleütötte a kapzsi orrát ebbe a jövedelmező üzletbe. A hetvenes évek vége felé a kokain volt a legnépszerűbb a kábítószerek közül. Ezt szolgálták fel a flancos partikon Bel Airtől a Park Avenue-ig. Mindenki kokaint szívott, és a maffia sem tudott ellenállni a kísértésnek a belőle származó komoly profit miatt. DeMeo megkereste hát Richardot, és elhívta egy találkozóra Gaggival. Ismét a Villában találkoztak a Huszonhatodik sugárúton. Ebéd után Gaggi azonnal a lényegre tért. – Tudjuk – szólt halk, hivatalos hangon –, hogy megbízhatunk benned. Számtalanszor bebizonyítottad. Van itt valami, amiben szeretnénk, ha részt vennél. Ha inkább ki akarsz maradni belőle, nem gond. Viszont ha igent mondasz, végig kell csinálnod... Világos? – Világos. – A Mediro testvérekről volna szó. Rio de Janeiróban élnek. Brazíliában dolgozzák fel a kokaint, és hajóval hozzák ide. Roy szerint az övék a legjobb cucc a piacon. Azt akarjuk, hogy menj oda, keresd meg őket, nézz körül, aztán köss velük üzletet, haJonak látod. Egy dél-brooklyni raktárunkba fogják szállítani az árut. A te dolgod lesz, hogy átvedd, és rajta tartsd a szemed, amíg az embereink tovább nem viszik. Tulajdonképpen ennyi az egész. A haszon tizenöt százalékát kapod. Benne vagy? – Már hogy a csudába ne! – szólt Richard. Örült, amiért megbízták egy ilyen feladattal. Úgy gondolta, ezt kapja cserébe Galante megöléséért. – Akkor ezt megbeszéltük – mondta Gaggi, és megrázta Richard hatalmas kezét.

Pár nappal később Richard felszállt egy Rio de Janeiróba tartó repülőgépre. Hosszú, fárasztó út volt, de az első osztályra váltott jegyet, és majdnem végigaludta a levegőben töltött tizenegy órát. Korábban sosem járt Dél-Amerikában. Mindenre kíváncsi volt, érdekelték az új helyek, az új népek, az új kultúrák. Miután túljutott a vámon, a Mediro testvérek embere várta. A Copacabana Palace nevű szállodába vitték Rio belvárosában az Avenida Atlanticán, közvetlenül a híres Copacabana mellé. Ámulattal figyelte a hosszú, fehér homokkal borított strandot – Lima, Copacabana és Ipanema elegáns patkó alakban nyújtózott a csillogó város egyik végétől a másikig az Atlanti-óceán partján. A brazil nők szokásuk szerint a lehető legapróbb, mindent láttatni engedő bikiniben jártak az utcán. Richard elképedve bámulta gyönyörű, telt idomaikat, kávébarna bőrüket. Soha nem látott még ilyen szép nőket. Nem maradhatok itt sokáig, gondolta, különben bajba kerülök. A megbeszéltek szerint érte mentek, és elvitték a Mediro család otthonául szolgáló, bódítóan illatos kerttel körülvett, hatalmas fehér házba, ami a város fölé magasodó hegyen, a Krisztus-szobor

közelében állt. A két szenvedélyes, de udvarias brazil fivér közül Richard először a jóképű, sötét hajú, hófehér fogsorú, ragadozó tekintetű Eduardóval találkozott. Kimentek a verandára, és beszélgetni kezdtek, majd nemsokára megjelent Eduardo fivére is. John Carlo egészen sötét bőrű volt, Richard szinte négernek nézte volna. A férfi leült melléjük, és megbeszélték az árat meg a szállítás részleteit. Richard igazi úriemberként viselkedett – hihetetlenül udvarias tudott lenni, ha akart. A fivérek érezhetően megkedvelték. Eduardónak volt egy Yada névre hallgató bűbájos, két-három év körüli kislánya, akit teljességgel lenyűgözött Richard hatalmas termete és fehér bőre. Richard imádta a gyerekeket, és azonnal játszani kezdett Yadával. Felkapta, és addig csiklandozta, amíg a kislány sikongatni kezdett a gyönyörűségtől. Nemsokára egy cseléd jött érte, hogy aludni vigye. – Szereti az embereket – magyarázta Eduardo, akinek nagyon tetszett, ahogy Richard a lányával bánt. Miután tisztázták az üzlet részleteit, Eduardo azt mondta, megmutatja a laboratóriumot, ahol a kokain készül, utána pedig elmehetnek enni. – Jól van – felelte Richard. Beszálltak egy sárga Mercedesbe, és két órán keresztül autóztak a növényzettel sűrűn benőtt dombok között. Még egy rendkívül hosszú hídon is áthaladtak, mielőtt megérkeztek a laboratóriumnak otthont adó hatalmas raktárépületbe. A bejárat előtt székeken ülő fegyveres őrök azonnal vigyázzállásba pattantak, amikor meglátták a fivérek kocsiját. Richardot megdöbbentette a rengeteg kokain látványa odabent. Hatalmas, vastag fóliába csomagolt téglatestekben állt a földtől a mennyezetig. A kokalevelek gigantikus üstökben változtak át majdnem teljesen hófehér porrá. Eduardo megkínálta Richardot, ő azonban visszautasította az ajánlatot, mondván, sosem él kábítószerekkel. A férfinak ez is tetszett. A teljes műveletet látva Richard arra gondolt, hogy ebből egy vagyont fog keresni. Tudta, hogy nagy rizikót vállal vele, ha belefolyik a kokainüzletbe, de biztos volt benne, hogy nem kapják el. Alapos megfontolás után arra jutott, hogy érdemes kockáztatnia. A raktárból visszamentek Rióba, és egy ipanemai grillétteremben vacsoráztak, ahol a helyiség közepén fából rakott tűzön sütötték a legkülönfélébb húsokat. Richard később azt mondta, itt ette élete legnagyobb és legfinomabb steakjét. A nagyszerű étkezés után a fivérek felajánlották a vendégüknek, hogy másnap elviszik kirándulni meg lovagolni, de ő udvariasan visszautasította. Azt mondta, haza kell mennie. Hiányzott neki a családja. – Ahogy óhajtod – mondta Eduardo, és visszavitték Richardot a szállodába, ahonnan felhívta DeMeót, beszámolt róla, hogy minden rendben, és megmondta, melyik járattal érkezik. Roy megígérte, hogy kimegy elé. Richardot még aznap este kivitték a reptérre, ahol felszállt egy Rióból New Yorkba tartó járatra, ami csak Peru fővárosában, Limában szállt le egy kis időre.

Richard csodálkozva állapította meg, hogy Gaggi is elkísérte DeMeót a repülőtérre. Miközben a közeli Bensonhurst egyik éttermébe tartottak, mindent elmesélt nekik, amit látott. Gaggi elmondta, hogy telefonon már beszélt a Mediro fivérekkel, akik őszintén megkedvelték Richardot, és még azt is megemlítették, milyen kedves volt Yadával, Eduardo kislányával. – Jó munkát végeztél – szögezte le Gaggi. Megvacsoráztak, és véglegesítették a tervet, miszerint a következő hónapban már fogadják is az első kokainszállítmányt; George Malliband viharos természetű férfi volt, mániákus szerencsejátékos és megrögzött csaló,

aki történetesen 140 kilót nyomott. Richard először Phil Solimene boltjában találkozott vele. Együtt csináltak meg egy kisebb melót, és valamiféle kapcsolat alakult ki közöttük. George egy pennsylvaniai farmon élt, ahová Richard időnként eljárt vadászni. Amikor Malliband uzsorásoktól kért kölcsön, hogy törleszteni tudja szerencsejáték-adósságait, sarokba szorult – méghozzá egy nagyon veszélyes sarokba. Sok mindenki máshoz hasonlóan ő is hallott történeteket arról, milyen veszélyes tud lenni Richard, így hozzá fordult segítségért. A bérgyilkos a maga módján egészen megkedvelte Mallibandet, vagyis Georgie fiút, ahogy ő nevezte, ezért vonakodva bár, de hajlandó volt segíteni neki. Elintézte, hogy az uzsorások várjanak még pár napot a pénzükre, és összehozta Mallibandet DeMeóval, aki végül „baráti kamatra” kölcsönzött neki harmincötezer dollárt. A szerencsejátékos kifizette a jerseyi uzsorásokat, meg azokat, akiknek Vegasban tartozott. Megesküdött az anyjára, az apjára meg mindenki másra, hogy időben visszafizeti a DeMeótól kapott újabb kölcsönt, hamarosan azonban elmaradtak a részletek, és a maffiózó megszorongatta. Malliband ismét Richardhoz fordult segítségért. – Figyelj – mondta neki a bérgyilkos –, nem segíthetek. Becsületszavadat adtad, minden létező rokonodra megesküdtél, hogy azt teszed, amit kell, és most el vagy kötelezve. Az ilyen DeMeofélékkel nem lehet baszakodni. Kurva veszélyes ember. – Igen, de te biztos meg tudod oldani, Rich. Nem kételkedem benned – jelentette ki Malliband. – Csak egy kis idő kell még, ez minden. – Mennyi? – Egy hét. Mondjuk egy hét. Richard ismét közbenjárt barátja érdekében, és szerzett neki egy hét haladékot DeMeótól. George Malliband azonban ismét nem perkált, és miközben éppen a furgonjában ültek, Richard megint elmagyarázta, hogy a maffiózó nem vacakol, és bántani fogja. – Colos – szólt Malliband –, túl sokat tudok rólad, nem engedheted meg DeMeónak, hogy kárt tegyen bennem. Ami azt illeti, biztos vagyok benne, hogy nem fogod engedni. Ne felejtsd el, Colos, tudom, hol laksz, tudom, hol van a családod. Nem hagyhatod, hogy bármi történjen velem – mondta, nagyon ravasznak képzelve magát. Richard felbőszült. Elsápadt, a szája bal sarka rángatózni kezdett, és a megszokott halk, csettintő hangot adta ki. Olyan isten nincs, hogy eltűrje, ha valaki a családját fenyegeti. Szinte elvakította az izzó gyűlölet. – Tudod, Georgie fiú, nincs igazad – mondta, majd egyetlen további szó nélkül lehúzódott a járda mellé, előkapott egy 38-ast, és ötször belelőtt Mallibandbe, aki azonnal meghalt. Láttam, ahogy a golyók kilyukasztják a ruháját, mondta később. Richard elvitte a testet a nagy North Bergen-i garázsba, amit raktárnak használt annak a helynek a közelében, ahol Pronge a fagyialtos kocsiját tartotta. Megpróbálta begyömöszölni a holttestet egy hordóba, de Malliband akkora volt, hogy a legnagyobba sem fért bele. Richard közben folyamatosan beszélt az áldozatához. – Látod, Georgie, mire kényszerítettél? Nem akartam ilyet tenni, de nem maradt más választásom. Végül egy fűrésszel levágta Malliband lábát, hogy be tudja hajtani a fémhordóba, amit aztán lehegesztett, és betett a furgonba. Több mint százötven kiló volt, Richard mégis könnyedén felemelte. Amikor végzett, régi vadászterületére, Jersey Citybe hajtott. A Hope Streeten egy Chemtex nevű nagy vegyi üzem működött, mögötte egy méretes hulladéklerakóval. Február volt, csípős hideg, szállingózott a hó. Minden keményre fagyott, jeges szél fújt az Atlanti-óceán felől. Richard odatolatott a hulladéklerakóhoz, kivette a hordót a furgonból, és legurította egy pályaudvarral határos töltés oldalán. Az emberek évek óta arra használták ezt a környéket, hogy megszabaduljanak a szemetüktől,

és Richardnak meggyőződése volt, hogy Milliband holttestét sokáig vagy talán soha nem találják meg. Tévedett. Amikor a hordó nekiütközött egy kőnek a töltés alján, levált a teteje. A telep tulajdonosa kinyitotta az épület hátsó ajtaját, és a küszöbön állva dohányzott, amikor valami különöset vett észre: mintha emberi láb lógott volna ki az egyik hordóból. Közelebb ment, és kis híján hanyatt esett, amikor megpillantotta a nagydarab férfit, akinek levágták a lábát, és kilátszott a combcsontja. A tulaj már rohant is hívni a rendőrséget. Nemsokára sikerült azonosítani a holttestet. Értesítették Malliband családját, és a bátyja elmondta, hogy a férfi a dumonti illetőségű Richard Kuklinskival készült találkozni eltűnése napján. A rendőrök kihallgatták Richardot. Ő természetesen azt mondta nekik, hogy semmit sem tud a történtekről. Most először hozták kapcsolatba egy általa elkövetett gyilkossággal, bár ezúttal is ennyiben maradt a dolog. Soha többet nem kereste senki Malliband ügyében. Richard dühös volt magára. El kellett volna ásnia a holttestet, le kellett volna dobnia az egyik feneketlen barlangba, meg kellett volna etetnie a patkányokkal. Óvatosabbnak kell lennem, mondta magának. Bármennyire is szerette a családját, a velük való életet, Richardnak meggyőződésévé vált, hogy a felesége meg a gyerekek mellett csak elpuhul, és fokozatosan tompulnak az érzékei, amikre egy hivatásos gyilkosnak feltétlenül szüksége van. Megesküdött magának, hogy ezentúl jobban fog vigyázni. Rosszkedvűen tért haza a kihallgatásról, és dühében törni-zúzni kezdett a házban.

A kokain megérkezett Brazíliából Gaggi és DeMeo dél-brooklyni raktárába a vízparton, a régi fegyverraktár közelében. Richard alaposan felfegyverkezett a fogadására. Sokkal több kábítószert kaptak, mint gondolta. Fából készült taligákon tolták be, mindegyikre két gondosan befóliázott csomag jutott. Richard kinyitott magának egy tábori ágyat, üvegcserepeket szórt szét a padlón, és még két mozgásérzékelős reflektort is felállított a bejáratnál, hogy senki se juthasson be észrevétlenül. Ott kellett maradnia a kokainnal, amíg el nem szállították, így szólt az utasítás. Még aznap este megjelentek DeMeo emberei, hogy továbbítsák a szállítmányt. Richard jól végezte a dolgát, és nemsokára kapott is egy nagy zsák pénzt, amiből persze hiányzott Malliband tartozása. Viszont DeMeo nem számított fel kamatot. Négy hónapon át minden simán ment. Megérkezett a kokain, Richard átvette és vigyázott rá, amíg el nem szállították, nem sokkal később pedig kapott egy százdolláros bankókkal teli zsákot. Elégedett volt a dolgok alakulásával. Mindenki pénzt keresett, nem volt gond egy szál sem. Hamarosan azonban mindez megváltozott. DeMeo rácsipogott Richardra, és a Tappan Zee Bridge-nél találkoztak. – Van egy kis gondunk a brazilokkal – szólt DeMeo. – Mi történt? – kérdezte aggodalmasan Richard. DeMeo elmondta, hogy Gaggi jobb szállítókat talált. Néhány kolumbiai Medellínből lényegesen kevesebbet kért a kokainért, mint a Mediro testvérek, úgyhogy ki sem fizették a braziloknak a legutóbbi szállítmányt, és nem is állt szándékukban. – Mennyi pénzről van szó? – kérdezte Richard. Ostobaságnak tartotta, amit DeMeo és Gaggi csinált. Nem értette, miért kellett az olaszoknak mindig olyan pénzéhesnek lenniük. – Valamivel több mint félmillióról. És... és megfenyegettek bennünket. – Hát persze, Roy. Ezek komoly emberek, én nem baszakodnék velük. Adjátok oda...

– Kizárt – vágott közbe DeMeo. – És nekem mit kéne tennem? – Menj oda néhány emberrel, és öld meg a faszszopókat – mondta DeMeo. – Brazíliában? – Ott. – Roy, Rió hatalmas, és nem ismerem ki magam. – Három embert küldök veled. Richard elgondolkodott. Kockázatos vállalkozásnak tűnt, de tetszett neki a kihívás, sőt tulajdonképpen a veszély is. – Ha megyek, egyedül akarom csinálni – jelentette ki. – Tégy belátásod szerint! Hatvan lepedő vár rád, amikor hazajössz. – Oké – bólintott Richard. Izgalmasnak találta a feladatot, tudta, hogy az esélyek ellene szólnak, de nem riadt meg: a lelke mélyén továbbra is vágyott a halálra. – Mikor tudsz indulni? – kérdezte DeMeo. – Minél előbb, annál jobb. – Holnap – felelte Richard. – Az elég hamar van? – Nagy vagy – mondta DeMeo, majd megölelte és arcon csókolta Richardot. Mindketten beültek a kocsijukba, és ellenkező irányban elhajtottak. Richard agyában cikáztak a gondolatok, úgy tett, mintha egy életre-halálra zajló sakkjátszmában fontolgatná a következő lépést. Akkor már; mesélte a börtönben, a vadászatot élveztem a legjobban, a kihívást, amit a feladat jelentett. Maga a gyilkosság másodlagos volt. Az általában nem töltött el elégedettséggel. Viszont a tervezést, a kémkedést, a sikeres végrehajtást rendkívül izgalmasnak találtam. Minél esélytelenebbnek tűntem, annál jobban feldobódtam. Azt hiszem, a szerencsejáték volt benne a lényeg, az, hogy mindent feltettem, amit csak tudtam. Az életem volt a tét. Én egyedül – ellenük. Nem feltétlenül csak ezekre a brazil testvérekre gondolok most, hanem bárkire, aki az utamba került. Ez csak rólam szólt, egyedül rólam. Közben vigyáztam, hogy a családomnak ne essen bántódása. Ez volt a legfontosabb. Az ő életükkel és boldogságukkal nem hazardíroztam volna. Úgy fest, Richard nem ismerte föl, hogy veszélybe sodorta a családját. Komoly veszélybe. A délamerikaiak rendszeresen támadták meg ellenségeik szeretteit. Számukra ez volt a megszokott, Richard viszont elképzelni sem tudott ilyesmit. A dél-amerikaiak számára az első logikus lépés az volt, hogy végeztek valakinek a családjával. Tudták, hogy ezzel több fájdalmat okoznak, és tartósabb hatást érnek el, mintha magát a célpontot ölnék meg. Richard nyilvánvalóan azt sem igazán fogta fel, mennyi kellemetlensége származhat Barbarának meg a gyerekeknek abból, ha ő lebukik. Annyira fájdalmas volt a gondolat, hogy nem is foglalkozott vele, inkább elrejtette elméje egy sötét zugába. Richardnak először is fegyvereket kellett Rióba juttatnia. Aznap este szétszerelt két hangtompítós olasz automata pisztolyt, és egy habszivaccsal kibélelt dobozba csomagolta az alkatrészeket, amit aztán egy csomag kilenc milliméteres lövedékkel együtt reggel postán feladott saját magának a Copacabana Palace-ba. Természetesen álnevet használt. Szokás szerint egyetlen szót sem szólt Barbarának arról, hogy hová megy, és mire készül. Búcsúzóul megcsókolta, kihajtott a Kennedy repülőtérre, a parkolóban hagyta a kocsiját, és felszállt a Pan Am egyenesen Rio de Janeiróba tartó járatára. Természetesen első osztályon utazott. A gép heves viharba került, Richard ide-oda hánykolódott az ülésen. Babonás volt, de reménykedett benne, hogy a vihar nem valamiféle rossz előjel. Amennyire egyáltalán képes volt ilyesmire, megkedvelte a Mediro fivéreket, különösen Eduardo kislányát. Ez egy darabig

nyomasztotta, hamarosan azonban megfeledkezett Yadáról. Richard tudta, hogyan rendszerezze a gondolatait, és nemsokára már minden erejével arra koncentrált, hogyan fogja megölni a fivéreket, és sértetlenül elmenekülni. Semmi más nem számított. Ezt a feladatot kellett megoldania. A repülőtérről egy taxival egyenesen a Copacabana Palace-ba vitette magát, ahol álnéven kivett magának egy luxuslakosztályt. Richard megállt az ablak előtt, gyönyörködött a kilátásban, a homokos strand meg a szinte meztelen nők látványában. Aznap kellett volna megérkezniük a fegyvereknek, de Richard hiába várt rájuk. Nyilván egy vámtisztviselő lopta el a dobozt, így ott állt Rióban a pisztolyai nélkül. Úgy érezte magát, mintha egy zenekarban kéne játszania, csak nem találja a hangszerét. Ez persze problémát jelentett. Richard nem ismert senkit a városban, egy szót sem beszélt portugálul, még azt sem tudta, hogyan juthat el a fivérek házához. Lesétált a strandra, és szembefordult a nyüzsgő várossal. A hatalmas Krisztus-szobrot használva viszonyítási pontnak most már sejtette, merre lehet az épület, csakhogy nem volt autója. A fejét törve sétált el az Ipanema kerületig és vissza. Beült egy árnyékos kerthelyiségbe, jeges teát rendelt, és figyelte, ahogy a forróvérű brazilok élik sebes tempójú életüket. Egészen nyárias volt az idő, a hőmérséklet megközelítette a 35 fokot. Ilyen közel az Egyenlítőhöz a nap sokkal erősebben sütött, mint otthon az Államokban. Richard látta, ahogy a járda fekete-fehér mozaikjaiból hullámokban árad a forró levegő. Csak ült, figyelte az embereket, a gyönyörű nőket, és gondolkodott. Nemsokára kábítószerrel kereskedő utcagyerekeket pillantott meg a járdán, a széles sugárút strand felé eső oldalán. Ahogy a nap lenyugodni készült a Cukorsüveg-hegy mögött, Richard odalépett egy magas, girhes, világosbarna bőrű fiúhoz. Az utcagyerek látta, ahogy közeledik, és azt hitte, egy gringó, aki szeretné leszopni. Sokan próbálkoztak nála ilyesmivel, mert jóképű fiú volt, talán tizenöt éves. Rámosolygott a férfira, megfelelő összeg ellenében tőle aztán bárki kedvére bekaphatta a farkát. Richard addig mutogatott, amíg sikerült megértetnie a fiúval, hogy fegyvert akar venni, egy 38-as pisztolyt. Az utcagyerek gyorsan vette a lapot, és az ujjaival jelezte, mennyibe fog kerülni az áru. Nagyjából száz dollárba. Richard bólintott, és megegyeztek, hogy másnap déli tizenkettőkor ugyanazon a helyen találkoznak. A fiú előre kérte a pénzt, Richard azonban nem volt hajlandó odaadni neki. Azt mondta, majd fizet, ha megkapja a pisztolyt. Nem volt benne biztos, hogy megkapja, amit akar, de jobb híján visszament a kerthjelyiségbe, és tovább figyelte a nyüzsgő sugárút forgalmát. Amikor a város körül teljes lett a sötétség, felment a szállodai szobájába, és felhívta Barbarát. A gyerekekről beszélgettek. Richard egyetlen szóval sem célzott rá, hol van, a felesége pedig nem kérdezte. Végül Richard leliftezett a földszintre, megvacsorázott, sétált még egyet, majd korán aludni tért.

Másnap délben átsétált az utcán, és ott találta a fiút, kezében egy barna papírzacskóval. Belepillantott, és egy 38-as Smith & Wessont látott. Fizetett, majd kezet ráztak, és elköszöntek egymástól. Odafönt a lakosztályban Richard megvizsgálta a fegyvert. Öreg volt, kissé kopott, de minden alkatrésze működött. Lepucolta és megolajozta őket. A pisztollyal a kezében megint kiment az utcára, és elindult Rio központja felé. Talált egy barkácsboltot, ahol kalapácsot, fogót és csavarhúzót vásárolt. A szerszámok segítségével egy mellékutcából sikerült gyorsan ellopnia egy furgont. Most, hogy végre jármű volt alatta, egyenesen a Riót övező dombok felé indult, és a hatalmas Krisztus-szobrot használva támpontnak, pár óra elteltével rábukkant a Mediro család otthonára. Elmosolyodott, leparkolt és várt. Nem tudta, mit tegyen, és hogyan fogjon neki. Egy órája sem volt ott, amikor az elektromos kapu hirtelen kinyílt, és a

sárga Mercedes bukkant elő rajta. Mindkét fivér benne ült, meg rajtuk kívül még két másik férfi. Richard követte őket visszafelé a strandig, aztán végig az Avenida Atlanticán. Egy idő után megálltak, és bementek egy elzárt kis étterembe egy csendes ipanemai utcában. Richardnak hat golyója volt. Biztos volt benne, hogy a férfiaknál is van fegyver, így tudta, hogy minden lövésének találnia kell, és muszáj gyorsan mozognia. Sikerült a Mercedes közelében parkolóhelyet találnia. Kiengedte a levegőt a bal első kerékből, visszaült a furgonba, és várt. Minden izma megfeszült, mint egy ugrásra kész nagymacskának, belül azonban végtelenül nyugodt maradt. Elemében volt. Ehhez értett igazán. Várta, hogy ölhessen. Két óra elteltével a társaság kijött az étteremből. Nyilvánvalóan ittak, és most oldottan nevettek. Ahogy a Mercedeshez közeledtek, Eduardo észrevette a lapos gumit. Miután kikáromkodták magukat, az egyik ismeretlen férfi felnyitotta a Mercedes csomagtartóját, és elővette a pótkereket. A többiek cigarettára gyújtottak és vártak. Richard kilépett a furgonból, és ügyelve, hogy végig az árnyékban maradjon, elindult feléjük. John Carlo vette észre először, bár nem tudta megállapítani, ki közeledik feléjük. Richard elővette a pisztolyt, és pár másodperc leforgása alatt négyszer tüzelt – mind a négy férfit leterítette. Ahhoz, hogy Eduardóval végezzen, még egy lövésre szükség volt. Miután teljesítette a feladatát, Richard beszállt a furgonba, és elhajtott. Megdöbbent vendégek és pincérek özönlöttek ki az étteremből. A bérgyilkos Lemibe, a város túlsó végére autózott, majd miután minden ujjlenyomatot gondosan letörölt, otthagyta a járművet. A pisztolyt az óceánba dobta, és visszatért a szállodába. Másnap az első géppel elrepült Rióból. Richard erre a munkára különösen büszke volt. Jólesett volna beszélnie róla, eldicsekedni vele mindenkinek, de persze nem tehette. A Kennedy repülőtéren beszállt a kocsijába, és elindult New Jersey felé. Menet közben folyamatosan a visszapillantó tükröt figyelte, és többször váratlanul megfordult. Az otthona közelébe érve egy telefonfülkéből rácsipogott DeMeóra, aki perceken belül visszahívta. Richard tudatta vele, hogy a fivérek miatt többé nem kell aggódnia. – Colos – jelentette ki a maffiózó –, te vagy a legnagyobb! Kibaszottul te vagy a legnagyobb! Richard megköszönte, letette a kagylót és hazament. Elégedett és büszke volt, de magában kapzsi gazembernek tartotta DeMeót és Gaggit.

Pár nappal később együtt ebédelt DeMeóval a Tappan Zee Bridge közelében lévő étkeidében, ahol a maffiózó ígéretéhez híven százas címletekben, barna papírzacskóba csomagolva átadta a hatvanezer dollárt. Megölelték és arcon csókolták egymást, aztán mindketten mentek a maguk útjára.

40 Sammy „a Bika” Gravano Sammy Gravano maffiaország szívében, a brooklyni Bensonhurstben született és nevelkedett. Tizenévesen a Rampers nevű hírhedt banda tagja volt. A csapatot Gérard Pappa, egy fekete hajú, világoskék szemű fiú vezette, aki félelmetes utcai harcos hírében állt. Azt mondták róla, a legkeményebb fazon Brooklynban – márpedig ez nem járt ki akárkinek. Gérard Pappát Pappa Medve néven ismerték szokatlan testi ereje miatt. Gravanóhoz hasonlóan végül ő is az öt New York-i maffiacsalád egyikének a tagja lehetett. A Gigante klán fogadta be, Sammyt pedig a Gambinók. Tinédzserként Sammy Gravano és Pappa nagyon közel állt egymáshoz. Barátja tiszteletére Gravano később a Gérard nevet adta egyetlen fiának. Gravanónak megvolt az a rossz szokása, hogy megölte a barátait és az üzlettársait; saját sógorával, Eddie Garofalóval is ő maga végzett. Kapzsi, szívtelen, alattomos gazembernek tartották. Ha egy baráti italra, kávézni vagy vacsorázni hívott valakit, az illető jól tette, ha a nyakába kapta a lábát, és elhagyta a várost. John Gotti idővel megkedvelte Gravanót, és a Gambinók családfő-helyettesévé tette – ez később végzetes hibának bizonyult –, miután közösen szervezték meg Paul Castellano 1985. december 15-ei meggyilkolását a Sparks Steak House előtt. 1980 márciusa volt. Richard Kuklinski ismerte Gravanót, az évek során számos különböző étteremben és Roynál is többször találkoztak. Richard elbeszélése szerint, amikor Gravanónak különleges megbízása akadt – jelen esetben egy zsaru megölése –, DeMeóval vette fel a kapcsolatot, ő pedig Richardhoz küldte, akiről azt állította, tűzbe tenné érte a kezét. DeMeo nem akarta, hogy bármi köze legyen egy rendőrgyilkossághoz, még ha korrupt rendőrről is lett volna szó. Akárhonnan nézte, abból csak baj származhatott. A szóban forgó zsaru Peter Calabro volt. DeMeo szólt Richardnak, hogy Gravano hívni fogja, és végül a George Washington híd jerseyi oldalán beszéltek meg találkozót egy étterem parkolójában. Gravano sofőrrel érkezett. Kezet ráztak, és ahogy beszélgetve fel-alá sétáltak, a kocsi lassan követte őket. Gravano nem vesztegette az időt. – Régóta csupa jót hallok felőled, Rich. Van egy különleges feladatom a számodra. Elég gyorsan meg kéne oldani. – Ráérek – mondta Richard. – Az illető Jerseyben lakik. Megadom a címét, és nem csak fényképet kapsz, de még fegyvert is. Egy puskát. Rendben van így? – kérdezte Gravano. Arról nem tett említést, hogy a célpont zsaru. – Persze. A puskákkal sok a macera, de használhatóak. – Oké. Huszonöt lepedőt kapsz érte. – Jól hangzik. – Hol van a kocsid? – Itt a lehajtónál. – Oda is adok mindent most, rendben? – Rendben. Richard a kocsijához vezette a két férfit. Gravano kinyittatta a sofőrrel a saját autója csomagtartóját. Egy katonai málhára emlékeztető zöld zsák volt benne. Gravano kinyitotta, és megmutatta a puskát, egy walkie-talkie-t meg egy ovális arcú, sötét hajú, kellemes külsejű férfit ábrázoló fényképet. Gravano továbbra is elhallgatta, hogy a célpont a brooklyni rendőrség lopott

autókkal foglalkozó osztályának nyomozója. Évek óta nyújtott különböző szolgáltatásokat a Gambino családnak, nemegyszer emberek halálát okozva. Calabro volt az a zsaru, akinek a feleségét, Carmellát DeMeo megölte. Aztán a férfi bajba került, és Gravano meg DeMeo is aggódott, hogy esetleg bemárthatja őket. Meg kellett szabadulniuk tőle. Richard átvette a vászonzsákot, és betette a csomagtartójába. – Akkor fizetek, ha végeztél, oké? – kérdezte Gravano. – Persze. Ismersz, nem gond – felelte Richard, és már meg is állapodtak.

Peter Calabro a kislányával, Melissával, és egy másik özvegy nyomozóval, John Doughertyvel élt egy félreeső erdős területen álló, egyszerű házban a New Jersey állambeli Saddle Riverben. Richard megnézte magának a környéket, és úgy döntött, nem ott kerít sort a gyilkosságra. Látta Calabro kislányát, amint más gyerekekkel játszott, ezért inkább egy keskeny, kevésbé forgalmas környékbeli utcát választott az akció helyszínéül, ahol alig néhány ház állt. A terv szerint Gravano emberei követték Calabrót hazafelé a munkából, majd a walkie-talkie segítségével tájékoztatták Richardot, amikor a zsaru a házához közeledett. Calabro tudta, hogy veszély leselkedik rá – életveszélyes fenyegetéseket kapott –, így aznap este nem a 17-es utat választotta, hanem inkább vargabetűt leírva tért haza. Követőit azonban így sem sikerült leráznia, Richard pontosan tudta, mikor és milyen útvonalon közeledik. 1980. március 14-ét írtunk, hideg volt az este, és sűrűn esett a hó. Richard megállt a behavazott úton, bekapcsolta a vészvillogót, fogta a puskát, leguggolt a furgon elé, és várta a megfelelő pillanatot. Nemsokára meg is pillantotta a közeledő reflektorok fényének csillanását a havon. Úgy állította meg a furgont, hogy Calabro kénytelen legyen lassítani. Ahogy a férfi mellé ért, Richard felemelte a puskát, és mindkét csövéből egy-egy nagy kaliberű golyót eresztett a halántékába. A zsaru azonnal meghalt, barna Hondája egy darabig ide-oda csúszkált az úton, majd lesodródott a tíz méter magas töltés tetejéről, és egy facsoportnak ütközött. Richard beszállt a furgonba, és odébbállt. Még mindig nem tudta, hogy egy zsarut ölt meg. A Dumont felé vezető úton egy folyóba dobta a puskát, aztán hazament. Péntek este volt. A lányai, Chris és Merrick, a nappaliban játszottak a barátaikkal. Barbara aludt. Richard mogyoróvajaslekváros kenyeret készített magának, aztán ő is lefeküdt.

Másnap hajnali negyed háromkor az utat takarító hókotró talált rá Calabro kocsijára. Richard a reggeli hírekből tudta meg, hogy a férfi, akit megölt, a New York-i rendőrség többszörösen kitüntetett nyomozója volt. Tulajdonképpen nem számított neki, hogy egy zsaruval végzett, de úgy érezte, Gravano akkor cselekedett volna helyesen, ha erről előre szól neki. Ami történt, megtörtént, a maffiózó pár nappal később felhívta Richardot, és elintézte, hogy a bérgyilkos megkapja a nekijáró huszonötezer dollárt. Ezzel vége is volt... egyelőre. Csakhogy az elkövetkezendő években ez a gyilkosság önálló életre kelt, és nem csak Sammy Gravanót tért vissza kísérteni, de az Amerikai Egyesült Államok igazságügyi minisztériumát is.

A baleset 1980. március 18-án történt. John Gotti legkisebb fia, Frank, kölcsönkérte egy barátja motorbiciklijét, és kivágott vele az utcára, ahol a család élt. A következő pillanatban elütötte egy

bizonyos John Favara által vezetett autó, és azonnal meg is halt. Favarának azonnal el kellett volna tűnnie a városból, ő azonban tovább kocsikázott a környéken, amivel alaposan feldühítette Mrs. Gottit és a férjét, Johnt. Jól tette volna, ha elmegy a család otthonába, kifejezi részvétét, és elmondja, mennyire sajnálja, ami történt, de ezt is elmulasztotta. Meg voltak számlálva a napjai. Mostanra köztudottá vált, hogy Richard „különleges munkákat” vállal, ezért Gravano júliusban megkérdezte, alkalmazná-e szaktudását azon az emberen, aki halálra gázolta John Gotti fiát. Richard mindent tudott a történtekről. – Persze, nagyon szívesen – felelte. Július 28-án találkozott néhány emberrel, akik közül Gene Gotti volt az egyik. Egy furgonnal Favara munkahelyéhez hajtottak, és elrabolták, miközben az autója felé tartott – ugyanezzel az autóval ütötte el a fiatal Frank Gottit. Egy East New York-i roncstelepre mentek, ahol Gene Gotti és a többiek véresre verték Favarát; eltörték a csontjait, kiütötték a fogait, és még az egyik szemét is kiszúrták. Ezek után Richard is megdolgozta: leszaggatta a ruháit, összekötözte, egy vészjelző fáklyával kínozta, megégette a nemi szervét. Az égő fáklyát végül feldugta Favara ánuszába. Körbevették a férfit, és figyelték, ahogy rettenetes kínok között dobálja magát. Végül Gene Gotti fogott egy csövet, könyörtelenül agyonverte vele, a holttestet pedig begyömöszölték egy hordóba.

Negyedik rész A Manhattan-projekt

41 A magányos vadász Richard számos törvénytelen vállalkozása egyikeként betörésekkel foglalkozó csapatot is vezetett, amelynek A1 Rinke, Gary Smith, Danny Deppner és Percy House volt a tagja. Mindannyiukkal Phil Solimene boltjában találkozott az évek során. New Jersey-i otthonokba törtek be, ahonnan elloptak minden mozdíthatót. A zsákmány nagy részét Solimene adta el, aztán a hasznon osztozott a bandával. Még autókat is loptak a garázsokból. Richard irányította a csapatot, és ügyelt a fegyelemre is: gondoskodott róla, hogy senki se beszéljen vagy tegyen olyasmit, amivel veszélybe sodorhatja a társait – vagy ami még fontosabb, veszélybe sodorhatja őt. Percy House volt az alvezér. Az alacsony, zömök, mindig piszkosnak és borostásnak látszó, mogorva férfit általában mindenki ellenszenvesnek találta. A magas, szikár Gary Smith fekete műanyag keretes szemüveget meg Abraham Lincoln-szerű szakállat hordott, és nyúlszája volt. A szintén magas és sovány, mégis széles vállú, erős Danny Deppner fekete haját mintha mindig a szél fújta volna kócosra. Az alacsony és törékeny A1 Rinke leginkább egy egérre emlékeztetett. Egyikük sem járt még középiskolába sem, és nem is voltak túl okosak, de a parancsokat felfogták, és általában azt tették, amire Richard utasította őket. Mindannyian halálosan rettegtek tőle, mivel köztudott volt róla, hogy életveszélyes ember, hidegvérű gyilkos, vitathatatlan alfaragadozó a bűnözői táplálék-lánc csúcsán. Amit mondott, az úgy lett. Ő volt a főnök. Minden dolgok bírája. Az isten. Ebben a világban mindig az erősebbnek volt igaza. Richard azt akarta, hogy a csapata úgy működjön, mint egy maffiacsalád. Tudta, hogy nem lévén olasz, egy valódi klánba sosem kerülhet be, ezért inkább a maga birodalmát építgette a saját módszereivel. A gondot csak az jelentette, hogy fegyelmezetlen, ostoba szarjankókkal kellett dolgoznia. Végül ők lettek a rés a Richardot láthatatlanná tevő pajzson, és miattuk szakadt meg a férfi hihetetlen szerencsesorozata.

Louis Masgay egy olcsó termékeket kínáló boltot üzemeltetett Forty Forban, Pennsylvaniában. Rengeteg lopott holmit vásárolt Phil Solimenétől, amiket aztán továbbadott. Hétvégenként kártyázni is eljárt a férfi üzletébe. Üres videokazettákat vett Solimenétől és Richardtól, de mindig többet akart, és állandóan nyaggatta Richardot. – Mikor hozol még? Megveszem az összesei, amit csak szerezni tudsz. Készpénzzel fizetek, és nem kérdezem, honnan van. Ez így ment hónapokig. Richardot már annyira bosszantotta Masgay, hogy inkább elkerülte. Csakhogy a férfi rendszeresen felbukkant Solimene boltjában, nagy szállítmány üres szalagot keresett, és egyre csak azt ismételte, hogy készpénzzel fizet. 1981. július elsején Masgay ismét megjelent a boltban. Solimene azzal fogadta, hogy egy új rakomány üres videokazetta érkezett, és megkérdezte, van-e nála pénz. Masgay izgatottan közölte, hogy a megfelelő összeget a furgonja ajtajában tartja elrejtve. Solimene felemelte a telefont, és mivel azon kevesek egyike volt, akik ismerték Richard otthoni számát, felhívta a barátját, és beszámolt a fejleményekről. Richard azt mondta, egy óra múlva érkezik. Az említett időpontban meg is jelent az időközben bezárt boltban. A zsebében egy hangtompítós 22es lapult.

– Hol van? – kérdezte. – A budin – felelte Solimene. Richard halálos nyugalommal a mosdó elé lépett, és elővette a 22-esét. Egyetlen szó nélkül feltépte az ajtót, ami mögött a meglepett Masgayt a vécén ülve találta. Felemelte a fegyvert, és golyót eresztett a férfi bal szeme fölé meg a homloka közepébe. Masgay azonnal meghalt. – Remélem, nem bánod, hogy itt intéztem el – mondta Richard. – Ha bánnám, sem számítana már – felelte Solimene. Richard megbízott a férfiban; rengeteg törvénytelenséget követtek el együtt az évek során, és sosem volt köztük probléma. A barátjának tekintette Solimenét... talán nem is volt más barátja soha. Louis Masgay testét egy nagy, fekete nejlonzsákba csomagolták, majd lefeszegették a borítást a férfi furgonjának ajtajáról. Csinos kis pénzköteget találtak benne, amit két gumiszalag tartott össze. Odabent a boltban megszámolták a pénzt: kilencvenezer dollárt szereztek, amit aztán elfeleztek egymás között. Richard betette Masgayt a furgonjába, és elvitte a North Bergen-i raktárába. Hátul volt egy régi kút, aminek a mélyén jéghideg forrásvíz folyt. Robert Pronge és Richard annak idején egy hűtőládában tárolta egyik áldozatuk holttestét. A férfi felesége bízta meg Pronge-ot férje megölésével, hogy felvehesse az életbiztosítás után járó összeget. A vállalkozás sikeréhez elengedhetetlen volt, hogy úgy tűnjön, a férfi később halt meg, mint valójában, mert így az asszonynak volt ideje megkötni a szerződést. Richard figyelte, ahogy Pronge a ciánspray segítségével végez a férfival, aztán hónapokra lefagyasztották a holttestet, mielőtt elhelyezték ott, ahol aztán valaki megtalálta. A feleség végül meg is kapta a biztosítótól a pénzt, amiből kifizette Richardot és Pronge-ot. Richard azon kezdett gondolkodni, hogy vajon a kútban lévő jeges víz is le tudja-e lassítani egy holttest bomlását. Solimene elmondta neki, hogy Masgay családja tudta, hová indult a férfi. Richard most azt fontolgatta, hogy lefagyasztja a hullát, aztán pár hónappal később elviszi valahová, ahol megtalálhatják. A lyukhoz hurcolta Masgayt, beledobta, rátett egy autógumit, arra egy darab farostlemezt, végül az egészre cementet öntött. Amikor végzett, elment Solimenéhez, beült Masgay furgonjába, majd barátjával a nyomában az autópályára hajtott, és egyszerűen otthagyta a kocsit az út szélén. Végül beszállt Solimene autójába, és visszamentek a boltba. Úgy tűnt, ismét simán ment minden. A két férfi megölelte egymást, kezet ráztak, majd Richard negyvenötezer dollárral gazdagabban hazasietett Dumontba. Útközben countryzenét hallgatott, és gondosan ügyelt rá, nehogy valaki kövesse.

Csakhogy Phil Solimenének nagy szája volt. A gyilkosság után pár héttel elmondta Percy Housenak, mit tettek Masgayjel, és azt is, hogyan ölte meg Richard George Mallibandet. House sokat nyaggatta Solimenét némi pénz miatt, amivel a boltos tartozott neki, mire az egyszerűen megfenyegette, hogy ráküldi Richardot. A vége az lett, hogy Percy House beszámolt a csapatnak mindenről, amit hallott, ők pedig továbbadták a feleségeiknek meg a barátaiknak, és nemsokára vagy tucatnyian tudták, hogy halt meg Malliband és Masgay. Így a közmondásos szellem most először kiszabadult a palackból.

42 A zűrös banda Pat Kane, a légierő ifjú veteránja, aki bátyja, Ed tanácsára rendőrnek állt, időközben a New Jersey-i Newton városának legfiatalabb nyomozója lett. Vallásos ember volt, minden vasárnap templomba járt, és imádta a munkáját. Úgy érezte, ő a legnagyobb mázlista széles e világon. Azért kapta a fizetését, amit a legjobban szeretett csinálni: rosszfiúkat dugott rács mögé, ahol a helyük volt. Általában a szabadban dolgozott, és esélyt kapott, hogy segítsen jobb hellyé tenni a világot. Mi lehetne ennél nagyszerűbb? Pat számára rendőrnek lenni többet jelentett egyszerű munkánál. Ez volt a hivatása, a legfőbb szenvedélye az életben. Úgy érezte, küldetése megvédeni a nőket és a gyerekeket a vicsorgó ragadozóktól, akik szabadon jártak-keltek az emberek között. Pat mindenben követte a szabályokat. A végtelenségig becsületes ember volt, soha nem fogadta el, ha akár ebédre, egy italra vagy csak egy csésze kávéra próbálták meghívni. Meggyőződésévé vált, hogy a rendőrség az utolsó bástya, ami megvédi a társadalmat a káosztól. Minden vallásossága ellenére egy pillanatig sem habozott agyonlőni egy rosszfiút, ha úgy alakult. Kane nyomozó szorgalmas, aktív rendőr volt – az a fajta ember, aki nem hajlandó elengedni valamit, ha egyszer belemélyesztette a fogát. Makacssága és kitartása egy buldogéra emlékeztetett. Pat Kane főnöke, John Leck hadnagy, magas és zömök volt, kopasz fejével Telly Savalasra emlékeztetett. 1981 vége felé Leck behívta Kane nyomozót az irodájába. Észak New Jerseyben megszaporodtak a betörések, és a hadnagyot ez aggasztotta: profi betörők arrogáns szemtelenséggel törnek be az emberek otthonaiba, magyarázta, és elvisznek mindent, ami nincsen odacsavarozva. Főleg szép házakat választottak elszigetelt környékeken, és gátlástalanul kifosztottak jó párat, mintha csak a felsőbb hatalmaktól kaptak volna engedélyt, hogy kedvük szerint lopjanak. Egy magát a betörőbanda tagjának valló férfit rablás közben rajtakapott a tulajdonos, aki így Leck hadnagy irodájában ült, és próbált valamiféle alkut kicsikarni magának. A hadnagy egyelőre nem tudta, igazat beszél-e a férfi, vagy csak a bolondját próbálja járatni vele. Az íróasztalon heverő térképen több tucatnyi vörös tollal rajzolt jel mutatta, hol történtek megoldatlan betörések. Parancsnoka utasította Kane-t, hogy vigye magával a foglyot, és próbálja meg összeegyeztetni a vallomását a megtörtént esetekkel. Kane tudta, hogy a hadnagy nem biztos benne, a patkányképű férfi az-e, akinek mondja magát, vagy csak ravaszul megpróbálja kivágni magát szorult helyzetéből. Mi ebben az újdonság? – gondolta. Odakint, miközben Kane autója felé tartottak, a patkányképű megszólalt. – Segítek maguknak meg minden, tudja, megmutatom a helyszíneket... De ha csak kapiskálni kezdik, mit csinálok, nekem annyi. Ezek nem lacafacáznak, érti? – Igen, értem – felelte Kane. Azt gondolta, hogy a férfi csak nagyot mond a drámai hatás kedvéért. Nem is sejtette, milyen veszélyes valójában ez a banda, és hogy nemsokára ő maga is a célpontjukká válik, a nyomába szegődnek, és a meggyilkolását tervezik. Kane követte a férfi útmutatásait, és lassan bejárták New Jersey három északi megyéjét. Kátyúkkal teli utakon döcögtek végig, felverve a port, miközben a fogoly megmutatta azokat a házakat, amiket a banda kirabolt. Kane felírta a címeket – bár némelyik épület annyira elzárt helyen állt, hogy még címet sem talált hozzájuk. Később mindent össze kellett vetnie a Leck térképén szereplő adatokkal, hogy megnézze, történt-e betörés az adott házakban. A fogoly mindenesetre láthatólag tudta, mi van ezekben az épületekben, és azt is, hogy mit loptak el. Két nap alatt negyvenhárom házat néztek meg, ami azt jelentette, hogy a fiatal nyomozóra

monumentális feladat várt. Egyedül kellett utánajárnia az összes szóban forgó betörésnek, és kiderítenie, hogy úgy történt-e minden, ahogy a besúgó elmondta. Időközben a férfi megnevezte a társait is: Danny Deppner, Gary Smith, Percy House meg a bandavezér, akit ők csak „Colos Rich” néven ismertek. Ki lehet ez a Colos Rich? – gondolkodott el Kane. Nekigyürkőzött, és gondosan megvizsgált minden egyes szóban forgó betörést. Hónapokig tartott, mire mindennek utánajárt, és átadta az ügyet egy New Jersey-i ügyésznek, aki vádesküdtszék elé vitte. 1982 októberére Kane nyomozó százötvenhárom rendbeli vádemelést kezdeményezett a banda tagjai ellen. Percy House-t megtalálta, és le is tartóztatta, de a banda többi tagját nem tudta előkeríteni. Kane mindent tűvé tett értük. Lesben állt Gary Smith és Danny Deppner lakása előtt. Semmi. Közeledett a karácsony, és Terry Kane azt szerette volna, ha Pat otthon tölti az ünnepeket vele és a két gyerekükkel. Tudta, hogy a férje megszállottja lett ennek az új ügynek, és nem tetszett neki a dolog. Pat megígérte, hogy otthon lesz karácsonykor, de nem így alakult. Szenteste és karácsony napján Pat ugyanis Deppnert és Smitht kereste. Igaz, a betöréseket irányító Percy House-t már rács mögé dugták, de egyetlen szót sem volt hajlandó szólni semmiről. Még a nevét sem ejtette ki a száján. Gyűlölte a zsarukat, és ezt egyáltalán nem is titkolta. Kane mindenesetre tovább vadászott a két hiányzó bandatagra; érezte, hogy valami nagyobb dolog húzódik meg a háttérben, de nem tudta, mi lehet az. Az egyik legfontosabb kérdés, amire választ akart kapni, hogy hová tűnhetett a rengeteg lopott holmi – televíziók, videolejátszók, üzenetrögzítők, mindenféle ékszerek, fegyverek, autók, hifiberendezések. Amikor Kane megpróbált kiszedni valamit a besúgóból ezzel kapcsolatban, az azt felelte, hogy a dolognak ezt a részét Colos Rich irányította, aki gyakran megfordult egy Patersonban lévő boltban. – Milyen boltban? Mi a neve? – kérdezte Kane. – Nem tudom – felelte a patkányképű besúgó. – Csak úgy emlegetik, hogy „a bolt”.

Mialatt Pat Kane a betörőbanda munkáját próbálta rekonstruálni, Richard különösen sok emberrel végzett. Ez alatt a pár hónap alatt tizenöt embert ölt meg a maffia megbízásából. Mindegyik áldozatát a North Bergen-i garázsba vitte. Az éjszaka teljességgel elhagyatott környék minden igényének megfelelt, zavartalanul megölhette a tizenöt áldozatát. Lelőhette volna őket, vagy elvághatta volna a torkukat, ő azonban úgy döntött, hogy agyonveri őket. Feszítővassal, hosszú csavarhúzóval, kalapáccsal meg csövekkel ütötte őket. A negyvencentis, meglehetősen vastag csavarhúzóval sokszor meg is szúrta az áldozatait, vagy összezúzta a gerincüket, hogy lebénuljanak. A mozgásképtelen, de még élő férfiakat aztán tovább ütötte. Elkapott a hév, mesélte. Agyonvertem őket, és élveztem... Személyesebb volt, tudja, intimebb, és... szükségem volt a testmozgásra. Azért is csináltam, hogy megszabaduljak a frusztrációimtól, a dühömtől, amit – gondolom, mondhatjuk így – a világ iránt éreztem. Richard a legtöbb áldozatának leragasztotta a száját, hogy ne tudjanak kiabálni, amíg üti-vágja őket. Vett egy teherautónyi fémhordót, amiket a garázsban tárolt. A helyiség olyan széles volt, hogy három autó is elfért volna benne. A csapra erősített slagot Richard arra használta, hogy eltüntesse a földről a vért, bár a falakra és a mennyezetre is jutott belőle bőven. Richard kétféle módszerrel szabadult meg a tizenöt áldozattól. Először DeMeo példáját követve kivéreztette őket, majd az ízületeknél levágta a végtagjaikat, hogy a csontokkal ne kelljen vesződnie. Így sokkal könnyebb volt. Amikor ezzel végzett, némelyik holttestet műanyag zsákba csomagolta, a darabokat pedig különböző, útba eső szemeteskonténerekbe dobta. Az áldozatok többsége azonban

hordóba került, amire Richard grapefruit méretű kerek lyukat vágott, a tetejét pedig ráhegesztette. Miután George Malliband holttestét megtalálták a Jersey City-i gyár mögött, megtanulta, hogy így kell tennie, ha nem akarja, hogy megismétlődjék a malőr. A hordókat aztán betette a furgonjába, áthajtott a Lincoln alagúton, és visszatért régi vadászterületére, a manhattani West Side-ra. Ott mérföldeken át sorakoztak a korhadó mólók. Egyenesen a vízig tolatott, kinyitotta a furgon hátulját, és a Hudson folyóba gurította a hordókat. Azok a beléjük vágott lyukak miatt elsüllyedtek, a szabad ki-bejárással rendelkező, elképesztően hatékony dögevő rákok pedig azonnal elkezdtek lakmározni a holttestekből, és eltüntették az utolsó cafat húst is. Richard tudta, hogy a fémhordók gyorsan korrodálódnak a sós vízben, és a folyó áramlatai széthordják a csontokat. A holttestek eltüntetésének új módszere a parton dolgozó rákászokat figyelve, meg egy kalózfilmet nézve jutott eszébe, amiben embereket etettek meg rákokkal. Azért választotta a manhattani West Side-ot, mert ott olyan sűrű volt a forgalom, annyi autó meg furgon járt, hogy könnyedén beolvadhatott. A Jersey City-i meg a hobokeni mólók környéke éjszakánként elhagyatott volt, és nagyobb eséllyel állította volna meg egy minden lében kanál zsaru. A West Side-on azonban eggyé vált a város állandó nyüzsgésével. Érdekes, hogy Richard mindig visszatért korábbi vadászterületére, mintha csak a West Side lett volna az alma mater, ahol kijárta az emberölés iskoláját, kitüntetéssel diplomázott, és doktorátust szerzett gyilkolásból.

A karácsony boldog időszak volt a Kuklinski család otthonában. Ez volt Barbara kedvenc ünnepe. Gyönyörűen feldíszítette az elegáns papírba gondosan becsomagolt, drága ajándékokkal körülvett fát. Karácsonyi jeleneteket is festett az ablakokra, integető Mikulást, rénszarvasokat, behavazott dombokat mosolygó lurkókkal. Barbara és a gyerekek égősorokkal is feldíszítették kívülről a házat. Richard mindebben szemernyit sem segített. Boldogan megvette, amit Barbara csak akart, de egy szalmaszálat sem tett keresztbe. Úgy tűnt, egyszerre szereti és gyűlöli a karácsonyt. Amikor eljött az ideje, hogy megvegyék a fát, a házaspár együtt ment el kiválasztani a megfelelőt. Ebben Barbara volt a főnök. Az ünnepekkel kapcsolatos dolgokban mindig ő mondta ki a végső szót. Szokás szerint ezúttal is hatalmas fát választott, amit Richard kötelességtudóan elcipelt az autóhoz, majd otthon bevitt a házba, és a megfelelő helyen felállított. Barbara és a gyerekek nekiálltak gondosan és gyönyörűen feldíszíteni, Richard pedig látható élvezettel figyelte őket, bár segíteni nem segített. Felesége örült volna, ha ott sincs, mert a férfi jelenlétével mindig együtt járt a feszültség. Soha nem lehetett tudni, mikor vadul meg. Barbara karácsonyi dalokat tett fel, Johnny Mathis és Barbara Streisand énekelte a klasszikusokat. Merricknek időközben állandó fiúja lett, Richie Peterson, aki szintén segített fát díszíteni. Richie 198 centi magas volt, szőke hajú, kék szemű. Úgy tűnt, Richard kedveli, bár nem sokkal később a fiú bemutatott és alaposan be is olvasott neki. Azon a szentestén Barbara a különféle halételekből álló szokásos vacsorát szolgálta fel. Richard különösen viselkedett. Vidám és komor pillanatok váltották egymást. A karácsony a gyerekkorára emlékeztette, Stanley-re, a verésekre, Florian elvesztésére, és óhatatlanul depressziós lett. Másfelől viszont imádott ajándékot venni a családjának, és figyelni, ahogy a fát díszítik. Semmi sem volt elég jó a gyerekeknek. Barbara akármennyi pénzt kérhetett, mindig megkapta. Richard nem problémázott, nem kérdezett semmit, csak a felesége kezébe nyomta az összeget. Barbara jól tudta, hogy Richard általában elkomorodik az ünnepek alatt, csak ül a nagy foteljában, és a padlót bámulja, mintha a régmúlt jelenne meg előtte. Gyakran támadt olyan érzése is, hogy

Richard olyasvalakire gondol, akiben kárt akar tenni. A nő mindent megtett, hogy jó maradjon a hangulat, de Richard közelében nem volt könnyű dolga. Karácsony reggelén Barbara édesanyja egészen korán érkezett Primo nevű élettársával, hogy ne maradjanak le az ajándékbontásról. Richard a fejébe nyomott egy piros mikulássapkát, felvett egy piros mikulásinget, és vidáman osztogatta a csomagokat. Látszott rajta, hogy borzasztóan élvezi a dolgot. Felkapott egy ajándékot, felolvasta a rajta álló nevet, majd mosolyogva átadta a tulajdonosnak. Ilyenkor elégedett volt. Erre vágyott gyerekkorában, és ezt nem kapta meg sosem: szerető család vette körül, mindenki boldog volt, és jókedvűen mosolygott. Az ajándékbontás után Richard elvitte az egész családot reggelizni a westwoodi Seville Dinerbe. Merrick és Richie Peterson is ott volt. Barbara kék kasmírpulóvert ajándékozott a fiúnak karácsonyra, amit az most büszkén viselt. Merrick maga is 183 centi magas volt, és impozáns párt alkottak Richievel, akárhová is mentek.

Később együtt fogyasztották el a hatfogásos karácsonyi vacsorát is, ami antipastóból, rákkehelyből, salátából, sonkából és roston sült marhahúsból, rozmaringos burgonyából meg töltött articsókából és gombából állt. A lakomát olasz szokás szerint süteményekkel, gyümölcsökkel és kávéval fejezték be. Aztán bingót játszottak. Kuklinskiéknak boldog karácsonyuk volt szép ajándékokkal és rengeteg szeretettel. Ugyanazon a szentestén Pat Kane egy kissé szikkadt fahéjas fánkot mártott a papírpohárban lötykölődő langyos kávéjába. Az autójában ült, Danny Deppner lakását figyelte, és várta, hogy a férfi felbukkanjon. Borzasztóan hiányzott neki a felesége és a gyerekei – most először töltötte tőlük távol a karácsonyt –, de nem lankadhatott. Biztos volt benne, hogy valami nagy dologra bukkant, csak még nem tudta pontosan, mi az valójában. Élesen fújt a késő decemberi fagyos szél, a csupasz ágak hevesen rázkódtak. Deppner egész éjszaka nem került elő. A következő napok során Kane az összes megszokott kocsmájában kereste, de nyomát sem találta.

Január 3-án reggel 9-kor Pat Kane az irodájában böngészett egy betörésről szóló jelentést, amikor megszólalt a telefon. Korábban minden környékbeli kapitányságot értesített, hogy Smitht és Deppnert keresi. Egy zsaru hívta a közeli Franklinból. – Pat – mondta –, itt ül Danny Deppner felesége, és teljesen ki van kelve magából. Hisztérikus. – Miért? – Szerintem gyilkossági ügyünk van. Át tudsz jönni? – Gyilkosság? Persze, már indulok is – felelte Kane. Beszállt a kocsijába, és áthajtott a szomszédos Franklinbe. Amikor belépett a laktanyaszerű épületbe, nem is sejtette, miféle szörnyű viharba sétál bele. Barbara Deppner alacsony, törékeny, szőke hajú nő volt. Valaha vonzó lehetett, most azonban fáradtnak és elgyötörtnek tűnt – úgy nézett ki, mint aki régóta nem aludt, és még régebb óta nem evett. Olyan volt, mintha a világ összes fájdalma rászakadt volna. Keskeny ajka körül mély ráncok húzódtak, dülledt szemét sötét karikák vették körül, több foga hiányzott, és a mosakodást is hanyagolta. Nyolc gyereke volt különböző férfiaktól, köztük Danny Deppnertől. Pat hamarosan megtudta, hogy a nő a börtönben a vallomást továbbra is megtagadó Percy House

barátnője, ráadásul terhes a férfi gyerekével. Kane udvariasan bemutatkozott, leült, Barbara Deppner pedig elkezdte fellebbenteni a fátylat az egyik legrettenetesebb és legszenzációsabb bűnügyi történetről, amit Pat Kane, vagy ami azt illeti, bárki a rendőrségen, valaha is hallott. Ez még csak az első felvonása volt a negyvenhét éven át tartó véres Shakespeare-tragédiának, ami Florian Kuklinski és Charley Lane halálával kezdődött. – Dannytől hallottam – mondta Barbara Deppner. – Bujkál a rendőrség elől. Miután Percyt letartóztatták, eltűntek. Muszáj volt. Halálosan rettegnek tőle. Ő az ördög! – Kicsoda? – kérdezte Kane, kíváncsian húzva fel a szemöldökét. – Richard Kuklinski. Az az ember gyilkos. Úgy értem, ez a foglalkozása. Embereket öl – felelte a nő. – Egy magas férfi, akit Colos Richnek szoktak szólítani? – érdeklődött Kane. – Igen, ő az. Kuklinski először segített nekik. Úgy értem, elrejtette őket. Nem akarta, hogy a rendőrség, vagyis maguk, megtalálják bármelyiküket. De Gary nem engedelmeskedett, inkább elment meglátogatni a lányát. Stoppolt. Kuklinski rájött, és megölte. Megölte Garyt, amiért elment a lányához. – Megölte? Nem értem. Miért? – Mert engedetlen volt. Mondom maguknak, ez az ember gyilkos. Maga az ördög – állította a nő. Kane észrevette, hogy remeg a keze, miközben beszél. Nem tudta, hogy őszinte-e vagy sem, de kétségtelenül úgy tűnt, hogy igaznak hiszi a saját szavait. Nyilvánvalóan „a szar is beléfagyott”, ahogy Kane később fogalmazott. Ez a félelem vette rá Barbarát, hogy elmeneküljön otthonról a nővéréhez, ám az útja végül a rendőrséghez vezetett. Amikor a testvére megtudta, mitől fél, követelte, hogy menjen el, mert megijedt, hogy őt is megölhetik. Veszekedni kezdtek. Az egyik szomszéd felhívta a rendőrséget, Barbara pedig elmondta nekik a történetét, miután bevitték további kihallgatásra. – Szóval Kuklinski megtudta. Aznap este eljött hozzánk. Három hamburgert hozott, kettőben volt savanyúság, a harmadikban nem. Gary a savanyúság nélkülit ette meg, aztán pár percen belül fulladozni kezdett, és a földre zuhant. – Ezt Danny mondta el magának? – kérdezte hitetlenkedve Kane. – Igen. Kuklinski megmérgezte a hamburgert, tudja. Ez a lényeg. Gyilkos. Hivatásos gyilkos. Érti? – Igen – bólintott a nyomozó, bár azért teljes egészében nem tudta felfogni a dolgot. Miért ölne valaki egy sor betörés miatt? Mi lehet a háttérben? Hogyan lehetséges ez az egész? – De Gary nem halt meg rögtön, ezért Kuklinski megparancsolta Dannynek, hogy fojtsa meg a szobában lévő egyik lámpa zsinórjával. Ő mesélte, Dannytől tudom. – Melyik szállodában történt ez? – A York Motelben a Lincoln alagútnál. A harmincegyes szobában – jelentett ki határozottan a nő. – Szóval Danny megtette, amit Kuklinski mondott neki. Megfojtotta Garyt azzal a zsinórral. – Tényleg? – kérdezte Kane. Most már kezdett hinni a nőnek, érezte, hogy az igazat mondja, de óvatos maradt. – Igen, tényleg. Ezt azért nehéz volt megemészteni. Kane nem értette, miért ölte meg ez a Kuklinski Gary Smitht, azt kockáztatva, hogy gyilkosságért is felelnie kell, amikor puszta betörésekről volt szó. Ennek semmi értelme nem volt, de egyetlen pillantás a remegő kezű, aggodalmas Barbarára meggyőzte, hogy a nő nem hazudik. – Hol... hol van most Gary Smith? – kérdezte. – Otthagyták a harmincegyes szobában a kurva ágy alatt. A rendőrség meg is találta, járjon utána,

ha nem hisz nekem. Tegye csak – mondta a nő. – Ellenőrizze! Kane azonnal felkapta a telefont, és tárcsázta a North Bergen-i rendőrség számát. Amikor Percy House-t letartóztatták, és Dannyt meg Garyt is keresni kezdték, Richard tudta, hogy gyorsan és határozottan kell cselekednie. Már megbánta, hogy valaha is kapcsolatba került Percyvel meg a bandájával, de hát a férfi Phil Solimene sógora volt, ő pedig azt mondta, tűzbe tenné érte a kezét. Richard és a betörők között egyre szorosabbra fűződött a viszony, most pedig ez jelentette a fenyegetést. Richard először megpróbált segíteni Garynek és Dannynek, hogy elbújhassanak a rendőrök elől. Kivett nekik egy szobát a York Hotelban, és határozottan rájuk parancsolt, hogy maradjanak a fenekükön. Csakhogy Gary elment meglátogatni az ötéves lányát. Richard tudta, hogy a rendőrök észrevehették és elfoghatták volna, így Garyt el kellett tennie láb alól. Az ő értelmezése szerint a férfi magát ítélte halálra azzal, hogy nem engedelmeskedett neki. A szálloda közelében lévő büfében vett három hamburgert, Garyét megszórta ciánnal, majd elment a betörőkhöz, és kedélyesen mosolyogva felszolgálta nekik a szendvicseket. Ezután leült velük enni, mintha a jó barátjuk lenne, nem pedig maga a kaszás. Richardból meglehetősen jó színész lett. Ha úgy hozta kedve, bárkit könnyedén be tudott csapni. Garyre szinte azonnal hatott a méreg, a földre zuhant, és görcsök között kezdett fetrengeni, de nem halt meg. Richard ráparancsolt Dannyre, hogy fojtsa meg, így a másik férfi is részese lett a gyilkosságnak, és kénytelen volt tartani a száját. Miután vége volt, Richard ugyanazt a hibát követte el, mint George Milliband esetében: nem szabadult meg végleg Garytől. Egy ostoba ötlettől vezérelve bedugatta Dannyvel az ágy alá. Bár mindenhonnan gondosan letörölte az ujjlenyomatokat, otthagyták a hervadó ibolya színére emlékeztető, elkékült holttestet. Igaz, hogy a szállodának volt biztonsági őre, és nyüzsögtek az emberek az előcsarnokban, de betehették volna a hullát egy ládába, és kivihették volna az épületből. A szobát tizenketten vették ki, az ágyon párok szeretkeztek, miközben Gary lassan bomlásnak indult alatta. Végül a holttest szaga árulkodóvá vált, ezért kihívták a rendőrséget. Ha az áldozatot nem az ágy alatt találják meg, könnyen lehet, hogy szívrohamot állapítottak volna meg a halál okaként. Mindeközben Richard beköltöztette Dannyt Richie Peterson lakásába, a fiúnak pedig megengedte, hogy náluk lakjon a vendégszobában. Először nem akarta megölni Dannyt, hamarosan azonban megváltoztak a szándékai.

Pat Kane nyomozó gyorsan megtudta, hogy valóban felfedeztek egy holttestet a harmincegyes szobában. Ez persze önmagában még nem feltétlenül bizonyította, hogy Barbara igazat mondott, de kétségtelenül erre utalt. Megkérte a North Bergenieket, hogy menjenek vissza a helyszínre, és nézzék meg a lámpákat a szobában. Félóra múlva visszahívták, és jelentették neki, hogy valaki elvitte az egyik lámpához tartozó vezetéket. Kane most már biztos volt benne, hogy Barbara Deppner ismerte a valódi történetet, és nem hazudott. Ördögi gyilkossággal találta szembe magát, ráadásul számolnia kellett a lehetőséggel, hogy másik is történt azóta. Ha ez a bizonyos Richard Kuklinski pusztán azért megölte Garyt, mert elment megnézni a lányát, biztosan végzett Danny Deppnerrel is, meg ki tudja, még kivel. Kane először gondoskodott Barbara és a nyolc gyereke biztonságáról, majd minden erejével arra koncentrált, hogy a dolgok mélyére ásson, és előkerítse Richard Kuklinskit. Nem tudta kiverni a fejéből a rettegő Barbarát, amint folyton azt mondogatta, hogy az az ember maga az ördög. Nyugtalanító volt, mondta később.

Kane azt tekintette legfontosabb feladatának, hogy megtalálja Richard Kuklinskit. Nemsokára kiderítette, hogy a férfi alig két városnyira lakik tőle, nős, és három gyereke van. Azt is megtudta, hogy filmeket forgalmaz. Felhívta a dumonti rendőrséget, és egy ottani nyomozó azt is elárulta neki, hogy Kuklinskinak igen lobbanékony a természete: kétszer is betörte mások kocsijának ablakát, amikor azok nem az ő ízlésének megfelelően vezettek. Először puszta öklével ütött lyukat egy tizenéves fiúkkal teli autó szélvédőjébe, a második esetben pedig egy nő bosszantotta fel a piros lámpánál, mire ő kiszállt, és bezúzta az utasoldali ablakot. Kane tudta, hogy nem könnyű feladat egy autó üvegét betörni, Kuklinski viszont kétszer is megtette. Mint kiderült, a férfi 196 centi magas, 130 kilót nyom, és nyilvánvalóan komoly fizikai erővel rendelkezik. A most már egyre kíváncsibb Kane átautózott Dumontba, és elgurult Kuklinskiék otthona előtt. Két kocsi állt a felhajtón. Feljegyezte a rendszámukat, majd elment a helyi rendőrségre. Egy ismerőstől megtudta, hogy az előző évben egy érvénytelen csekkel kapcsolatos incidens miatt bevitték Kuklinskit, végül azonban semmi sem lett az ügyből, mert a férfi mindent elrendezett. – Viszont lefényképeztük. – Fotó! – ragyogott fel Kane arca. – Úgy van – felelte a nyomozó, majd turkálni kezdett az íróasztalán, és végül Kane kezébe nyomta a rendőrségi fotót. Pat egy komor tekintetű, kopaszodó férfit látott maga előtt gondosan nyírt kecskeszakállal. A dumonti nyomozó készített róla egy másolatot Kane-nek, aki nemsokára visszatért a saját irodájába, elővett egy sárga dossziét, ráírta Richard Kuklinski nevét, és az asztala jobb felső fiókjába tette. Ezzel megkezdődött a kimerítő nyomozás, amely négy és fél évig tartott, válságba sodorta Kane házasságát, nevetség tárgyává tette a kollégái körében, ám végül a 20. század egyik legaktívabb bérgyilkosának leleplezéséhez vezetett, még ha közben Richard Kuklinski 22-es Ruger puskájának célkeresztjébe is sodorta a nyomozót. Kane tudta, hogy meg kell találnia Danny Deppnert, de ez nem bizonyult egyszerű feladatnak. Ő viszont egyre mélyebbre ásott, és hamarosan megtudta, hogy Richard Kuklinski pornófilmek forgalmazásával foglalkozik, és valószínűleg kapcsolatban áll a szervezett bűnözéssel. Mindez belekerült a sárga dossziéba is. Richard számára Gary Smitht meggyilkolni annyit jelentett, mint agyoncsapni egy kellemetlenkedő legyet. Tudta, hogy a férfi valószínűleg bemártaná a betörésekkel kapcsolatban, és biztonságban akarta tudni magát. A felmerülő problémák megoldására most sem volt más ötlete, mint a gyilkosság, ezért megölte Garyt. Most Danny Deppneren volt a sor. Először megpróbált neki segíteni, elrejtette a rendőrség szeme elől, nemsokára azonban megtudta, hogy a férfi beszélt elvált feleségének Gary megöléséről, és ez elég volt hozzá, hogy két héttel később vele is végezzen. Danny Richie Peterson lakásában húzta meg magát, ahová Richard hordta neki az ételt. Amikor a bérgyilkos eldöntötte, hogy végez Deppnerrel, a ciánt választotta. A férfi jó étvággyal felfalta a Richardtól kapott marhahúsos szendvicset, és nemsokára a halálán volt. Richard ekkor lőtte fejbe egy hangtompítós 22-essel. A gondot az okozta, hogy Richardnak fájt a háta, és nem tudta felemelni Deppner holttesttét, hogy eltüntesse. Lánya barátját kérte meg, hogy segítsen, Richie Peterson pedig állt a rendelkezésére. Azt mondta a fiúnak, hogy Deppner kábítószer-túladagolásban halt meg, és ő hitt neki. Richie kerítések építéséből élt, és különösen erős volt. Miután Richard fekete zsákokba csomagolta a majd egymázsás Deppnert, Peterson kivitte az autóhoz. Elhajtottak a West Milford-i Clinton Roadra, és egy víztározó közelében lévő üres területen hagyták a holttestet, ahol az különféle dögevő állatok martaléka lett.

Paul Hoffman, a tolvaj patikus, aki évek óta árulta a halálos mérgeket Richardnak, Tagametet akart beszerezni – a népszerű orvossággal a fekélyek okozta fájdalmat kezelték, és igen könnyen tovább tudta volna adni. Folyamatosan azzal nyaggatta Richardot és Phil Solimenét, hogy szerezzenek neki egy lopott szállítmányt. – Készpénzzel fizetek – mondogatta Philnek, aki persze erről azonnal beszámolt Richard barátjának. Paul Hoffman persze a saját halálos ítéletét írta alá azzal, hogy az elköltésre váró készpénzét emlegette. Richard amúgy sem kedvelte soha a gyógyszerészt. Kapzsi gazembernek tartotta, aki pár dollárért az anyját is eladná. Ha nem tőle szerezte volna be a mérgeket, talán már réges-régen megölte volna. 1982. április 21-én Paul Hoffman megjelent Solimene boltjában, azt mondta, van nála huszonötezer dollár, és Tagamét kell neki. Akkoriban harminchat dollárt fizettek száz tablettáért. Richard korábban félvállról megemlítette a patikusnak, hogy talán kaphat egy rakományt a gyógyszerből, ha az megérkezik. Ezzel vetette ki a csalit. Phil most felhívta, és beszámolt róla, hogy Hoffman a boltban van, és a pénzt is magával vitte. – Már jövök is – mondta, majd kocsiba ült, és Patersonba hajtott. Tudta, hogy egy nyomozó kérdéseket tett fel róla, és a háza előtt is elhajtott, de tévesen úgy gondolta, hogy Deppner és Smith miatt nincs miért aggódnia. Percy House még börtönben ült, nem kapott lehetőséget, hogy óvadék ellenében kijöhessen, de Phil ezerszer is biztosította felőle Richardot, hogy ő megbízható ember, és tartani fogja a száját. Richard még pénzt is adott Philnek Percy ügyvédjére. Mint a börtönben elmondta, helyesen akart cselekedni. Arra gondolt, hogy – ahogyan ő fogalmazott – a nyomozó talán megérezte a füstszagot, de fogalma sincs róla, hol van a tűz. Richardot ezért nem aggasztotta különösebben Smith és Deppner halála. Aznap is nyugodtan hajtott Patersonba. Mint mindig, fel volt fegyverkezve, két pisztolyt vitt magával, és vadászkést erősített masszív vádlijához. Szokás szerint arra is ügyelt, hogy ne kövessék, időnként hirtelen megfordult, vagy megállt az út szélén, várt egy darabig, és csak úgy indult tovább. Kellemes tavaszi nap volt, huszonkét fok. A boltban valóban ott találta Hoffmant, és beszélgetni kezdtek. A patikus biztosította róla, hogy nála van a pénz, Richard pedig azt mondta neki, hogy megérkezett a Tagamet-szállítmány, és a North Bergen-i garázsban vár rá. Azt nem tette hozzá, hogy Louis Masgay holtteste is ott lapul a kút mélyén. A garázs tökéletesen megfelelt a gyilkossághoz, amit a fejében forgatott. Hoffmannal a nyomában továbbindult hát North Bergen felé. A helyiség hátsó falánál üres dobozok álltak felhalmozva; Richard közölte, hogy azokban van a Tagamét. A patikus azt hitte, hogy végre szert tett a rég várt gyógyszerre, ezért beállt a garázsba a kocsijával. Eljött a pillanat. Richard előkapott egy 25-ös automatát, és habozás nélkül a férfi nyakába lőtt. Újra meghúzta a ravaszt, de a fegyver csütörtököt mondott... Hoffman, mint egy megszállott, ugrott ki a kocsiból, és egy oroszlán elszántságával vetette magát Richardra. Az életéért küzdött. Nem volt sem nagy, sem különösebben izmos, de az adrenalin emberfeletti erőt kölcsönzött neki, és bár a nyakán támadt sebből ömlött a vér, kis híján felülkerekedett. Richardnak végül sikerült megragadnia egy feszítővasat, amivel leütötte Hoffmant, és ott helyben megölte. Richardot beborította a patikus vére. Mindenhová jutott belőle, még a cipőjére is. Szokás szerint ezúttal is tartott egy váltás ruhát a csomagtartóban. Miután megmosakodott és átöltözött, Paul Hoffman

földi maradványait az egyik fémhordóba hegesztette, amit aztán a furgonjába tett. Visszament Solimene boltjába, és felajánlotta, hogy osztozik vele a pénzen, de miután barátja meghallotta, mi történt, azt mondta, tartsa meg az egészet. Így Richardé lett a huszonötezer dollár. Harry étterme felé vette az irányt a Hackensackbe vezető 46-os úton. Marhahúsos szendvicset evett, diétás Pepsit ivott hozzá, és úgy döntött, közvetlenül az étterem mögött hagyja a hordót. Úgy dobta ki a furgonból, mintha egy használt abroncs volna, aminek már nem veszi hasznát. A hordó rendkívül sokáig ott maradt, Richard nemegyszer rajta ülve fogyasztotta el a Harrynél ebédre vásárolt szendvicset. Aztán egy nap a hordó eltűnt, mégsem állt elő senki, hogy holttestet talált. Richard rendkívül szórakoztatónak találta a dolgot. A mai napig fogalma sincs róla, mi történt a hordóval és benne Paul Hofman holttestével.

43 Roy DeMeo bukása Roy DeMeo bajba sodorta magát. Egoizmusa, sérthetetlenségébe vetett hite végül visszaütött rá, és szorult a hurok bikanyaka körül. Először Vinnie Governara meggyilkolása kezdte kísérteni. Nino Gaggi unokaöccsének, Dominick Montigliónak, gondjai akadtak a kábítószerekkel, ezért alkut kötött a szövetségiekkel, hogy kihúzza magát a csávából. Ehhez fel kellett adnia Nino bácsikáját – és vele együtt Roy DeMeót –, amit egy percig sem habozott megtenni. DeMeót hamarosan le is tartóztatták lopott autókkal való kereskedés miatt, Nino Gaggit pedig Jimmy Esposito és a fia, ifjabb Jimmy meggyilkolásáért. DeMeo és ifjabb Jimmy között régóta feszült volt a viszony egy kokainüzlet miatt, amiben utóbbi úgy érezte, átverték pár százezer dollárral. A Szicíliából kivándorolt idősebb Esposito, akit maga Carlo Gambino vett be a családjába, bepanaszolta Paul Castallanónál Ninót és Royt, amiért kábítószerrel kereskedtek. A régi időkben, Carlo parancsnoksága alatt, ez akár halálbüntetéssel is járhatott volna a két férfi számára, és ami azt illeti, Esposito éppen erre akarta rábeszélni az új vezért. A dolgok azonban megváltoztak, maga Castellano is rengeteg pénzt keresett „jegyzőkönyvön kívüli” üzletekkel, ezért végül zöld utat adott Ninónak, hogy félreállítsák az útból idősebb és iijabb Jimmyt. Csakhogy ez nem bizonyult egyszerű feladatnak, az öreg Esposito ugyanis ravasz szicíliai lévén nem bízott Gaggiban, DeMeóban meg még annyira se. Végül mégis sikerült a fiával együtt elcsalni egy „baráti beszélgetésre” Roy házába. Miközben arrafelé tartottak, a Beit Parkway egyik stoptáblájánál Gaggi és DeMeo mindkettejüket agyonlőtte. Ez aztán kellőképpen ostoba ötletnek bizonyult, ugyanis a Beit Parkwayen haladók mindent láttak, hívták a rendőrséget, akik rövid üldözés után elfogták Nino Gaggit. DeMeónak sikerült elmenekülnie, de az eredeti terv az övé volt, így most nyakig szarba került, mivel közvetve az ő hibájából tartóztatták le és vádolták meg kettős gyilkossággal a főnökét, a maffia századosát, akire ezért akár halálbüntetés is várhatott. Roy biztos volt benne, hogy meg vannak számlálva a napjai, és a feszültség meg is tette a hatását. Nem úgy viselkedett többé, mint aki kézben tartja a dolgokat. Megtört, zilált, zavarodott embernek hatott, túl sokat ivott, és láthatólag az összeomlás szélén állt. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy beállítson a rendőrségre alkut kötni, amivel új személyazonosság birtokában biztonságban tudhatja magát meg a családját, és a pénzét is megtarthatja. Az alvilágban tudták, hogy Roy unokatestvére, Paul DeMeo, elismert jogász, akiről terjedni kezdett a pletyka, hogy a hatóságokkal való megegyezésre biztatja rokonát. Ez még inkább a közeledő véget jelentette DeMeo számára. A maffiacsaládok emberei összeültek, és arról kezdtek beszélgetni, vajon mennyit tudhat és mekkora veszélyt jelenthet a férfi. Fontolóra vették, hogy meg kéne szabadulni tőle. Persze Richard is meghallotta az alvilág dzsungelében visszhangzó dobpergést. Pat Kane nyomozása nem haladt gyorsan. Sehol sem találta Danny Deppnert. Barbara Deppner sem hallott felőle, és egyre csak azt mondogatta, hogy volt férje biztosan meghalt, Richard Kuklinski megölte. Holttest nélkül viszont képtelenség volt ezt bebizonyítani. Kane-nek azonban meggyőződésévé vált, hogy Richard hidegvérű bérgyilkos, aki számtalan tettét megúszta már. Ez igen rossz hatással volt a fiatal nyomozóra. Fenekestől fordult fel az igazságos világba vetett hite, és kezdett többet inni a kelleténél. Feleségével, Terryvel, egyre feszültebb lett a kapcsolata, és még a kollégái is úgy gondolták, hogy többet lát bele az ügybe, mint amennyi valójában benne van.

Kane-nek azonban esze ágában sem volt feladni. Fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy betekintést nyerjen Richard Kuklinski szerinte arcátlan hazugságokkal teli életébe. Tudta, hogy a férfit kedvelik a szomszédai, és példás családapának tartják. Azt is tudta, hogy minden vasárnap templomba jár, sőt még segít is a miséken. Mindennek ellenére szentül hitte, hogy Richard szörnyeteg, a sátán szolgálója, aki csak álcának használja a családját. Kane vallásos ember volt – buzgón hitte a katolikus egyház tanításait. Nem kételkedett benne, hogy Istentől való küldetése véget vetni Richard Kuklinski véres pályafutásának – márpedig ez azt jelentette, hogy nem bukhat el. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy Kuklinski pusztán azért ölte meg Gary Smitht egy mérgezett hamburgerrel, mert az elment meglátogatni a kislányát. Milyen pokolfajzat képes ilyesmire? Eszébe jutott az is, hogyan zúzta be Kuklinski a tinédzserek meg a nő kocsijának ablakát egyszerű közlekedési nézeteltérések miatt. Mivel nem volt hová fordulnia, Kane visszatért a kezdetekhez, és meglátogatta a továbbra is börtönben ülő Percy House-t. A betörő brutális törvényen kívüli volt, sunyi képű gazember, aki nekiment minden nála gyengébbnek. Többször megverte Gary Smitht és Dannyt is, amiért nem engedelmeskedtek a parancsainak, de Barbara Deppnert, sőt a nő gyerekeit is gátlástalanul megütötte. Richardnak semmi sem tetszett Percy House-szal kapcsolatban. Egyszer találkozott Garyvel, miután Percy megverte. Úgy nézett ki, mintha egy kamion gázolta volna el. Richard biztosan rég megölte volna a férfit, ha a húga nem Phil Solimene felesége lett volna. House hónapok óta főtt a cellájában, és amúgy is nehéz természete miatt csak még undokabb lett, ha lehetséges volt ez egyáltalán. Kane egyenesen a tárgyra tért. – Kuklinskit akarom. Tudom, kicsoda, és mivel foglalkozik. Ha segít elkapni, gondoskodom róla, hogy alkut köthessen. Olyat, amivel együtt tud élni. Ha segít nekem, én is segítek magának. Becsületszavamat adom. Ha nem egyezik bele, elintézem, hogy a börtönben rohadjon meg. És a rohadást szó szerint értem – tette hozzá. Percy House félt Richardtól. Tudta, milyen veszélyes ember, és hogy semmibe nem telik neki megölni egy embert. Csakhogy gyűlölt börtönben ülni. Szabad akart lenni, és ezt egyedül úgy érhette el, ha beszél, elmond mindent, amit tud, és elfogadja a felajánlott alkut. Azért a gondolat, hogy keresztbe tesz Richardnak, nyomasztó súllyal nehezedett rá. Hosszú, mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt. – Nézze... Mondhatok magának néhány nevet. Nem állítom, hogy Colos Rich ölte meg őket... de egyesek szerint ő tette. Ezzel beszámolt három ember meggyilkolásáról: Louis Masgayéről, George Mallibandéről és Paul Hoffmanéról. Ezeket az eseteket sógora, Phil Solimene mesélte el neki. A Richard Kuklinski ügyében folyó nyomozás új fordulatot vett. A friss információkkal felfegyverkezve Kane utánajárt ennek a három ügynek. Nem bízott ugyan Percy House-ban, de érezte, hogy igazat beszél. Kézzelfogható bizonyítékokra volt szüksége, amiket a bíróságon is felhasználhat. Villámgyorsan sikerült kiderítenie, hogy Kuklinskit Hoffman és Masgay meggyilkolásával kapcsolatban is kihallgatták, de tagadta, hogy bármelyik áldozatot is ismerte volna, és a dolog ennyiben is maradt. Gyorsan felismerte, hogy a nyomozást semmi sem hátráltatja jobban, mint az, ha a bűncselekmények különböző rendőrségi körzetekben történnek. Ezt megemlítette Ed Denning államügyésznek is. – Álljunk csak meg egy pillanatra! Kuklinski. Ismerem ezt a nevet – felelte Denning. – Viszont nem ezekkel az esetekkel, hanem egy másik ocsmány gyilkossággal kapcsolatban került elő. Egy George Malliband nevű férfi volt az áldozat, akinek Percy House is említette a nevét. Egy hordóban találták meg a holttestét Jersey Cityben. Öt golyót kapott, aztán levágták a lábait, hogy beleférjen a hordóba. Nagydarab ember volt. A halála napján azt mondta a bátyjának, hogy ezzel a Richard Kuklinskival fog találkozni.

– Ez komoly? – csodálkozott el Kane. – Mivel azonban senki nem látta Kuklinskit Malliband társaságában, a nyomozás elakadt – folytatta Denning. Most viszont folytatódhat, gondolta Kane, és megfogadta magában, hogy nem nyugszik, amíg az összes információnak a végére nem jár. Minden a háttérbe szorult az életében – a többi ügy, amin dolgozott, a felesége, még a gyerekei is. Visszatért az íróasztalához, és részletes jelentésben számolt be mindarról, amit megtudott. Richard Kuklinski dossziéja egyre vastagabb lett. Most először fordult elő, hogy a rendőrségen valaki alaposan megvizsgálta a kirakós darabjait, és megpróbálta összeilleszteni őket. Amikor azonban Kane elmondta a feljebbvalóinak és a kollégáinak, mire jutott, és mit gondol az üggyel kapcsolatban, senki nem hitt neki. Ami azt illeti, egyenesen kigúnyolták, összesúgtak a háta mögött, és ki is nevették. A Kuklinski-dossziét az atombomba után gúnyosan Manhattan-projektnek nevezték el, mivel elképesztően vastagra hízott a bűnügyi helyszíneken és a halottasházakban készült fotóktól, a térképektől meg az érintett rendőrkapitányságok jelentéseitől. Kane nyomon volt, mégis mindenki bolondnak nézte. – Pat – szólította meg leereszkedően az egyik főnöke –, azt állítod, hogy találtál egy embert, aki megmérgezi, agyonlövi vagy megfojtja az áldozatait, és még a lábukat is levágja. Nincs ezek közt az esetek között semmiféle összefüggés. Ugyan már, nyisd ki a szemed! Pat Kane mindennek ellenére őszintén hitt benne, hogy Richard Kuklinski ördögi sorozatgyilkos, aki szem előtt van, mégis rejtőzködik, és mindent feltett rá, hogy ezt be is bizonyítsa. De hogyan? Hol kezdje? Tudta, hogy ha igaz, amit Kuklinskiról gondol, ő és a családja is veszélybe kerülhet. Biztos volt benne, hogy Percy House megtalálja a módját, hogy értesítse a bandavezért. Márpedig ha Kuklinski elintézi őt, House nagyobb eséllyel kerülhet ki a csávából. Pat Kane építette fel a vádat ellene, ő tette fel az i-re a pontot. Kane főnöke, John Leck, aggódott fiatal beosztottjáért, meggyőződése volt, hogy csak fantáziái. Amúgy is kevés volt az embere, nem engedhette meg magának, hogy egyiküket más kapitányságok hatáskörébe tartozó ügyek kössék le, főleg, hogy a szóban forgó gyilkosságoknak tolvajok és degenerált szerencsejátékosok estek áldozatul, a társadalom legalja. Kit érdekelnek ezek az emberek? A hadnagy Kane fiatal korának tudta be ezt a hebehurgyaságot, és figyelmeztette beosztottját, hogy inkább más ügyekre koncentráljon, felejtse el megszállottságát. – Igenis, uram! – felelte Kane a fogát csikorgatva.

Február vége felé DeMeo felvette a kapcsolatot Richarddal, és másnapra találkozót beszéltek meg. Richard valamivel ebéd után indult Brooklyn felé. Egy rövid csövű 38-ast dugott a nadrágjába, a vádlijára meg egy pisztolyt és egy kést erősített. A megbeszéltek szerint egyenesen a Geminibe hajtott. Roy pocsékul nézett ki. Az utolsó találkozásuk óta eltelt nagyjából egy hónapban mintha tíz évet öregedett volna. Lesoványodott, a haja csimbókokban tapadt össze, és padlizsánszínű karikák éktelenkedtek a szeme alatt. Beszálltak a maffiózó Cadillacjébe, és DeMeo útközben beszámolt róla Richardnak, hogy Walter Mack szövetségi ügyész vádat akar emelni ellene a két Esposito meggyilkolásának ügyében. Richard megtörtnek és tanácstalannak látta Royt. Megálltak egy elhagyatott helyen Sheepshead Bay közelében, Roy pedig egyre csak tovább sorolta a gondjait, és arra panaszkodott, hogy minden ellene fordult. A férfi, aki a Cadillac volánja mögött ült, csak árnyéka volt a régi DeMeónak.

Richard aggódott, méghozzá nem is kevéssé. DeMeo számtalan általa elkövetett gyilkosság részleteit ismerte. Ahogy ott ült, és a férfi panaszait hallgatta, eszébe jutott, hogyan verte meg annak idején a pisztolyával, és hogyan fogta rá az Uzit, kínos helyzetbe hozva mindenki előtt. Hamarosan harag vette át a kezdeti együttérzés helyét. Richard elhatározta, hogy végre kiegyenlíti a számlát; mielőtt DeMeo felfoghatta volna, mi történik, előhúzta a 38-asát, és öt golyót eresztett bele, ebből kettőt a fejébe. A már halott férfit azután hangosan káromkodva többször is pontosan úgy ütötte meg, ahogy az őt verte annak idején. Mialatt Richard gyalog Flatbush felé tartott, vegyes érzései támadtak azzal kapcsolatban, amit tett. Egyfelől a fellegekben járt: végre sort keríthetett a rég áhított bosszúra. Másfelől viszont a lelke mélyén megkedvelte Royt. Tudta, hogy sok mindenben hasonlítottak egymásra. Akárhogy is, Richard csak sétált tovább, és örült, hogy DeMeo halott, mert a halottak nem beszélnek.

Nagy, sötétbarna, gonosz tekintetű pulykakeselyű ült egy fekete műanyag zsákon, és húscafatokat tépkedett ki belőle vadul. A véletlen úgy hozta, hogy egy biciklista éppen arra tekert az elhagyatott földúton a West Milford-i víztározó közelében, észrevette a madarat, és lelassított, hogy megnézze, mit eszik. A zsákon tátongó, nyilván a keselyű csőre által vágott lyukon keresztül egy emberi kar nyúlt ki, mintha segítségért integetett volna. A megzavart madár elrepült. A biciklista közelebb gurult, hogy meggyőződjön róla, valódi kart lát-e, és hirtelen egy emberi fejet pillantott meg. Fu Manchu-bajsza volt, és elöl hiányoztak a fogai. A biciklista azonnal indult értesíteni a rendőrséget. Olyan erővel taposta a pedált, hogy majd felborult. A rendőrség átadta a zsákot az orvos szakértőnek. Ahogy lehámozták a maradványokat viszonylag egyben megőrző fekete nejlont, felhőkben röppentek fel a legyek, a testnyílásokból pedig százával széledtek szét a dögevő bogarak. A boncnok megtalálta a halott tárcáját is, benne számos gyerekeket ábrázoló fényképpel, amiket aztán közszemlére tett a folyosón, hátha valaki ismerősnek találja rajta valamelyik arcot. Újabb véletlen folytán egy nyomozó, aki ismerte Pat Kane-t és az ügyet is, amin dolgozott, felismerte a gyerekeket: Barbara Deppner kölykei voltak. Danny Deppner holttestét találták meg. Hamarosan értesítették is Patet, aki az orvosszakértő hivatalába sietett, és megerősítette, hogy valóban a Deppner-gyerekek láthatóak a képeken. Elmentek Barbaráért, aki szintén azonosította a fotókat és Danny tárcáját is. – Én megmondtam! Én megmondtam! – ismételgette a nő. A boncolás megállapította, hogy a férfit megfojtották, bár küzdelemnek nem találták nyomát. A gyomorban talált félig megemésztett étel Kane sejtése szerint arra utalt, hogy Gary Smithhez hasonlóan őt is megmérgezték, mielőtt megfojtották volna. Később azonban kiderült, hogy Dannyt fejbe lőtték. Pat Kane szemében a történtek igazolták, amit mindvégig állított, de a feljebbvalóit meglepő módon ez sem győzte meg. A fiatal nyomozó tehetetlenségében legszívesebben a falba verte volna a fejét. Ki ne értette volna meg? Hogy levezesse a frusztrációját, egy nehéz homokzsákot püfölt otthon az alagsorban, és hosszú, fárasztó futásokra vállalkozott. Minek kellene történnie, kérdezte magától sokszor hangosan, hogy a főnökei szeméről lehulljon a hályog, és felfogják, hogy egy ravasz, könyörtelen gyilkos járkál szabadlábon, és öl újra meg újra akkor, ott és úgy, ahogy kedve tartja? Richard aggódott Robert Pronge miatt. Kezdte azt gondolni, hogy a férfi tényleg őrült, és elvesztette minden kapcsolatát a valósággal. Barátságuk végét az jelentette, amikor Pronge megkérte Richardot,

hogy ölje meg a feleségét és a nyolcéves fiát. Akármilyen könyörtelen gyilkos is volt, Colos sosem végzett volna nővel és gyerekkel. Számára ez elképzelhetetlen volt, kimondhatatlan gyalázat, és ezt közölte is Pronge-dzsal. Ezzel mélyülni kezdett a szakadék a két férfi között, és Richardnak kellemetlen gondolatai támadtak. Dühöngő pszichopatának ismerte meg a másik bérgyilkost, és felmerült benne, hogy Pronge akár még meg is ölheti, amiért nem volt hajlandó végezni a családjával – és amiért ítélkezett felette. A másik, ami éket vert közéjük, Pronge azon terve volt, hogy megmérgez egy tározót, ami egy kis vidéki település ivóvízforrásaként szolgált. A férfi azt állította, hogy valaki több százezer dollárt fizet neki, ha végez egy családdal, amelyik ezt a tározót használja. A gondot csak az jelentette, hogy számos másik háztartás is innen nyerte a vizet, és Pronge terve több száz ártatlan, köztük nők és gyerekek halálát okozta volna. Richard ezen végképp felháborodott, és elhatározta, hogy megállítja a férfit. Augusztus közepén gumitalpú cipőt húzott, és elsétált a garázshoz, ahol Pronge a fagylaltos kocsiját tartotta. A férfi kavicsot szórt a földre, hogy megnehezítse a zajtalan járást, Richard azonban így is egy macska lépteivel közelítette meg a furgont. Pronge odabent takarított. Richard egyetlen szó nélkül ötször belelőtt egy hangtompítós 22-essel, és úgy, ahogy volt, otthagyta holtan a fagylaltos kocsiban. Jól van ez így, gondolta Richard. Pronge nem is sejtette, ki ölte meg és miért. Miután megtalálták a holttestet, Richard úgy döntött, lemond a garázsáról, és végre megszabadul Masgaytól is. Feltörte a cementet, amivel lezárta a kutat, kihalászta a férfit, elvitte egy forgalomtól elzárt területre valahol New York államban, és fekete zsákokba csomagolva egyszerűen otthagyta. A sors azonban úgy hozta, hogy a halottat pár napon belül megtalálták, és hívták a rendőrséget. Érdekes módon a kút jeges vize épségben megőrizte a holttestet. Masgay akkor már két éve volt halott, mégis olyannak látszott, mint akit tegnap öltek meg. A hatóságok utánanéztek a ruháinak és a személyleírásának az eltűnt személyeket tartalmazó adatbázisban, és megállapították, hogy Louis Masgayre akadtak rá, akinek réges-rég bottal ütötték a nyomát. A rendőrök tudták, hogy eltűnésének napján Masgay Richard Kuklinskihoz indult kilencvenezer dollárral a zsebében. Amikor Kane nyomozóhoz eljutott a holttest megtalálásának híre, azonnal Leck hadnagyhoz sietett, és jelentette, mi történt. – Pat, Pat, kezdek hinni neked – mondta a hadnagy, és megrázta Kane kezét. Ez a gyilkosság végre igazolta a fiatal nyomozó teóriáját, ő pedig a fellegekben járt. Most már Leck engedélyével és támogatásával ásott egyre mélyebbre, így hamarosan megtudta, hogy amikor Louis Masgayt eltűnésének napján utoljára látták, a Kuklinskival elköltendő vacsorájára tartott. Az is kiderült, hogy az áldozat pornót és üres videokazettákat vásárolt Colostól. Kane ezután ismét a George Malliband-gyilkosságra fordította a figyelmét, és a férfi öccsétől, Gene-től megtudta, hogy George a szerencsejáték-szenvedélye miatt rengeteg pénzzel tartozott az uzsorásoknak és a maffiózóknak. Kane elment futni, közben pedig gondolkodott, és igyekezett összeilleszteni a véres kirakós darabjait. Mindig futás közben támadtak a legjobb ötletei, ilyenkor valahogy más szemmel látta a dolgokat – új szemszögből tekintett rájuk, ahogy ő mondta. Ezúttal az jutott eszébe, hogy felveszi a kapcsolatot a New York-i rendőrség szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályával, hátha tőlük többet is megtudhat Richard Kuklinskiról. Segítségre volt szüksége; ő csak egy hétköznapi rendőr volt egy kisvárosi kapitányságon a New Jersey-i Newtonban, ahol alig álltak rendelkezésre források – ezt a komoly hátrányt pedig egyedül nem küzdhette le. A New York-i rendőrséghez küldött kérés nem bizonyult hiábavalónak. Kuklinski fotóját is csatolta hozzá, amit megmutattak egy besúgónak – Freddie DiNoménak –, ő pedig elárulta, hogy „a polák” van

rajta, egy igen hatékony bérgyilkos, aki a nemrég agyonlőtt Roy DeMeóval dolgozott együtt. – Állítólag – mondta egy New York-i nyomozó Kane-nek – különösen ügyes, ami a holttestek eltüntetését illeti. Ez csak megerősítette, amit Kane már régen gyanított, de most, hogy egy szervezett bűnözéssel foglalkozó zsaru szájából hallotta, beleborzongott. Hány embert ölhetett meg? – kérdezte magában, és gondolatban végigfutott a New Jerseyben történt maffiagyilkosságok hosszú listáján. Az új információk tudatában még jobban féltette a saját és a családja biztonságát. Ha Kuklinski annyi embert megölt, mi akadályozná meg benne, hogy végezzen vele, a feleségével vagy akár a gyerekeivel is? Megszerezte a Richard családjának tulajdonában lévő összes autó rendszámát, majd félrevonta Terryt, és elmondta neki, hogy egy tőlük alig tízpercnyi autózásra lakó veszélyes sorozatgyilkos nyomában jár, akinek esetleg eszébe juthat ártani neki. Ez érthető módon aggasztotta és összezavarta Terryt. – Miért éppen téged akarna bántani, Patrick? – kérdezte a nő. – Miért nem valaki mást? – Mert egy ideje már nyomozok utána, és azt hiszem... lehetséges, hogy megtudta. – Úgy érted, egyedül nyomozol? – Igen. – Miért? – Ez hosszú és összetett történet, Terry. Legyen elég annyi, hogy aggódom, és szeretném, ha... – Ha mi lenne, Patrick? – Ha résen lennél – mondta a férfi. – Tartsd nyitva a szemed! – És mi lesz a gyerekekkel, Patrick? Őket is bántaná? – kérdezte a nő. – Csak annyit kérek, hogy tartsd nyitva a szemed, Terry! Nem fogja bántani a gyerekeket – jelentette ki Kane, bár fogalma sem volt róla, mire lenne képes Richard valójában.

Merrick Kuklinski fiúja, Richie Peterson, egyre agresszívabb lett. Eleinte csak lökdöste a lányt, később azonban meg is ütötte, és össze is tört ezt-azt. Akármilyen szerelmes is volt Merrick, megfogadta, hogy nem követi el ugyanazt a hibát, mint az édesanyja. Minden különösebb kecmec nélkül véget vetett hát a kapcsolatnak Petersonnal. A fiú teljesen lelombozódott, összetört a szíve. Könyörgött Merricknek, hogy fogadja vissza, megígérte, hogy megváltozik, de a lány ilyesmiről hallani sem akart. Ha Merrick elmondja az apjának, hogy Richie Peterson bántotta, Richard biztosan megöli a fiút, és megeteti a patkányokkal. A lány azonban hallgatott a verésekről, így a férfi továbbra is jól bánt Richie-vel. Meglepő volt a részéről, hogy ennyire bízott a fiúban. Peterson fiatal volt, semmi törvénytelent nem tett, és régóta együtt járt Merrickkel. Richard amolyan fogadott fiaként gondolt rá, de ebből végül semmi jó nem sült ki.

Chris Kuklinski továbbra is azzal próbálta bizonyítani az önállóságát, hogy egyik fiút szedte fel a másik után. Néha a ház előtt paráználkodott egy furgon hátuljában, miközben Richard otthon volt, de az is előfordult, hogy alagsori szobájába zárkózott be valakivel, mialatt apja egy szinttel fölöttük tévét nézett. A lány természetesen pontosan tudta, milyen az apja, azt viszont nem sejtette, hogy kettős életet él. Fogalma sem volt róla, milyen vékony jégen járt, amikor annyi fiúval összefeküdt. Ha Richard rájött

volna, mi zajlik, biztosan őrjöngeni kezd, és legalábbis a kórházba, de rosszabb esetben a temetőbe küldi a fiút, akivel rajtakapja Christ. Tragédia fenyegetett.

Kane arra a következtetésre jutott, hogy Solimene lehet a gyenge láncszem, akin keresztül eljuthat Richardhoz. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan környékezze meg. Mindent egybevéve a boltos igazi szívtelen bűnöző volt, aki tudta, milyen veszélyes Richard, és biztosan nem akart keresztbe tenni neki, vagy bármiféleképpen a zsaruk segítségére lenni. Idővel azonban ez megváltozott. A makacs Kane ezután Kuklinski telefonhívásaira fordította a figyelmét. Hamarosan kiderítette, hogy a férfi házába négy vonal van bekötve, és minden hónapban több ezer dolláros számlát halmoz fel. A hívások alaposabb vizsgálata kiderítette, hogy Richard rendszeresen tárcsázta Louis Masgay számát, aztán a hívások a férfi eltűnése után azonnal abbamaradtak. – Érdekes – jegyezte meg Leck, amikor Kane felhívta a figyelmét a felfedezésére. – Különösen annak a fényében, hogy Kuklinski azt állította, még csak nem is ismeri Masgayt. Akármilyen sokat is sejtetett ez az információ, nem bizonyította, hogy Kuklinski ölte meg Louis Masgayt. Kane folytatta hát a Kuklinski család otthonából indított hívások közötti kutakodást. A híváslista bogarászása idegőrlő, fárasztó munka volt, hamarosan azonban az egyik számon megakadt a szeme. – Bingó! – kiáltotta, és már sietett is Leck hadnagy irodájába. – Megfogtuk! – jelentette ki. – Mi történt? – kérdezte Leck.

Mindeközben Richard élte tovább a maga életét. Embereket ölt szerte az országban, fegyvereket, kábítószereket meg egyebeket vett és árult, illetve pornót terjesztett Amerika egyik végétől a másikig. Ezúttal Emersonban bérelt irodát, és Sunset Inc. néven új vállalkozást indított. A cég sérült árukkal meg mindenféle hamisított holmival kereskedett: farmerokkal, pulóverekkel, kézitáskákkal, még parfümökkel is. Richard kamu címkéket varratott a ruhákba, aztán valódiként adta el őket. A bolhapiacokra árut terítő nagykereskedők tömegével vásárolták fel az ilyesmit. A férfi soha nem vitte haza a pornót, amit árult. Barbara nem tűrte volna meg a házban az ilyesmit, bár időnként egy nagy halom fóliába csomagolt kazetta azért a garázsban töltötte az éjszakát. Richard fia, Dwayne, egyszer véletlenül rábukkant egy ilyen szállítmányra. Tátott szájjal bámulta a több ládányi keménypornót – bármelyik tinédzser fiút felcsigázta volna a látvány. Dwayne sosem állt közel az apjához. Bár Barbara és a nővérei próbálták előtte leplezni az igazságot, a fiú tudta, hogy az apja veri az anyját, és rendszeresen tör-zúz a házban. Úgy sejtette, csak idő kérdése, hogy ellene forduljon a haragja. Dwayne az élete árán is boldogan megvédte volna az anyját. Gyakran gondolt rá, hogy apja útjába áll, és maga válik célponttá. Mindig tartott valamilyen fegyvert a keze ügyében, hogy ha eljön az idő, és anyja vagy a saját védelmére kell kelnie, feltétlenül készen álljon. Dwayne-nek fogalma sem volt róla, milyen veszélyes valójában Richard, és hogy akármilyen alaposan fel is készül, esélye sem lehet élve kikerülni bármilyen összetűzésből az apjával. Richard minden tőle telhetőt megtett, hogy örömet szerezzen a fiának; igyekezett jó apa lenni. Ajándékokat vett Dwayne-nek, főleg különféle fegyvereket: kardot, késeket, patronos pisztolyokat, sőt egy számszeríjat is. Nem is akármilyet, hanem egy igazi, profi fegyvert, amit medvevadászatra terveztek. A hozzájáró borotvaéles nyílvesszők könnyedén felhasíthatták egy ember húsát, és

eltörhették a csontjait. A fiú egyik fegyvert sem szerette, a számszeríjat is csak ritkán használta – viszont gyakran eszébe jutott, hogy anyja védelmében megöli vele Richardot. Dwayne nagyon közel állt Barbarához, de nem lehetett anyámasszony katonájának nevezni. Szeretett sportolni, kirándulni, rendszeresen súlyzózott. Nyúlánk lett, karcsú és izmos. A birkózás lett a szenvedélye, és igen tehetségesnek is bizonyult, a legtöbb meccsét megnyerte. A családja Richarddal az élen eljárt a versenyekre, és mindannyian lelkesen szurkoltak neki. Azon kevés dolgok egyike volt ez, amivel az apja örömet okozott Dwayne-nek. Soha nem vitte el baseball-, foci- vagy amerikai foci meccsekre, nem ment vele horgászni, nem tettek együtt soha semmit, amit egy apa és a fia szokott. Viszont Dwayne nagyon szerette, amikor Richard a birkózóversenyeken a lelátóról biztatta. Richard láthatólag erőt merített a családjából. Imádott otthon lenni, a kertben sütögetni, filmet nézni, bevásárolni, sőt még templomba járni is vasárnap délelőttönként. Mindig egészséges, szerető családra vágyott, amit végül meg is kapott. Mindez mégsem akadályozta abban, hogy egyik pillanatról a másikra dühroham törjön rá. Bármennyire is odáig volt a családi életért, változatlanul rendszeresen megütötte Barbarát, eltörte az orrát, vagy monoklival csúfította el a szemét. Bár ezek az incidensek kétségkívül ritkultak az évek során, továbbra is megtörténtek. Merrick és Chris is magas, erős fiatal nővé serdült, akik nem haboztak a szüleik közé állni, amikor Richardnak elborult az agya. Richardnak bipoláris zavara volt, és orvosságot kellett volna szednie, hogy kordában tudja tartani az indulatait, a hirtelen hangulatváltozásokat. Ennek ellenére szóba sem jöhetett, hogy keressen egy pszichiátert. Az egyet jelentett volna a beismeréssel, hogy valami nincs rendben vele, erre pedig soha nem lett volna hajlandó. Közben kezdte úgy érezni, hogy a családi élet puhánnyá teszi, elszívja az erejét, és ettől fokozatosan sebezhetővé válik, de nem tudott tenni ellene semmit. Richard Kuklinski számára soha semmi más nem volt fontos a családján kívül, és gyakran megfogadta, hogy előbb hal meg, mint hogy elveszítse. Egyre sűrűbben fantáziáit róla, hogy rengeteg pénzt keres, visszavonul a bűnözéstől, kizárólag törvényes üzletekkel foglalkozik, vesz egy házat az óceán partján, nap nap után a kilátásban gyönyörködik, és hosszú sétákat tesz Barbarával. Richard tudta, hogy túl régóta áll már az oldalán a szerencse, és valahol a lelke mélyén maga is tisztában volt vele, hogy a nagy számok törvénye alapján ez előbb-utóbb meg fog változni. Ennek ellenére nem tett semmit, hogy kerülje a kockázatot, és kritikus szemmel tekintsen az életére. Egyre törtetett előre, és nem érdekelte más, csak hogy pénzt keressen, gondoskodjon a családjáról, és egy nap visszavonulhasson. Ehhez viszont komoly vagyonra volt szüksége, ezért nem törődött vele, mennyit kell kockáztatnia. Tudomásul vette, hogy a rizikó hozzátartozik a világához, de megfogadta, hogy óvatosabb lesz, módszeresen megtervez mindent, és csak a megfelelő pillanatban cselekszik. A másik problémát Richard lobbanékony természete okozta. Továbbra is gyakorta keveredett vitába másokkal a vezetési stílusuk miatt, ezek a viták pedig nemegyszer elfajultak, és előfordult, hogy gyilkossággal végződtek. Aki bevágott Richard elé a forgalomban, az életét tette kockára. Egy este hazafelé tartva New Jerseybe éppen áthajtott a George Washington hídon, amikor egy langaléta stoppost pillantott meg az út szélén. A férfi megpróbálta leinteni, ő azonban továbbhajtott, mire a stoppos felmutatta a középső ujját. Valami oknál fogva az ilyen arcátlanság mindig felháborította Richardot, és nem hagyhatta annyiban a dolgot. Visszatolatott, elővett egy pisztolyt a vádlijára erősített tokból, letekerte az ablakot, és mellbe lőtte a stoppost. A holttestet egy motoros találta.meg, aki értesítette a rendőrséget. Nem volt sem tanú, sem indíték, sem fegyver, sem semmilyen más nyom. Újabb megoldatlan gyilkosság az akták között.

Egy másik alkalommal Richard új fegyvert akart kipróbálni – egy kis fekete, olasz gyártmányú számszeríjat. Nagyszerű választásnak tűnt egy bérgyilkos számára, mivel csendes volt és nagyon kicsi, körülbelül akkora, mint egy elkapó játékos kesztyűje. De működni fog-e? – kérdezte magától. Hogy kipróbálja a fegyvert, beült az autójába, és nekilátott keresni valakit, akit lelőhet vele. Nem volt dühös, nem ivott, csak kíváncsi volt rá, hogy az apró számszeríj alkalmas-e emberölésre. Hamarosan ki is szúrta a kísérleti nyulat, aki egy elhagyatott utcában sétált ártatlanul. Richard lelassított, megállt mellette, és barátságosan útbaigazítást kért. A férfi lehajolt, hogy válaszoljon, és a következő pillanatban egy tizenöt centi hosszú acél nyílvessző állt. a homlokába. A nyílhegy az agyába hatolt, elterült a földön, és hamarosan meghalt. Még elcsodálkozni sem maradt ideje.

44 Élő csali Egy a New Jersey-i Vinelandben élő férfi több mint százezer dollárral tartozott a maffiának. Megrögzött szerencsejátékos volt, és egyre komolyabb csávába került az olasz uzsorásoknál. Érvénytelen csekkel próbálta rendezni az adósságát, méghozzá kétszer is. Richardot bízták meg, hogy látogasson el hozzá. A férfit John Spasudónak hívták, és úgy alakult, hogy később fontos szerepet játszott Richard életében. Spasudo hosszú fekete hajú, megtermett férfi volt, aki tökélyre fejlesztette a halandzsázás művészetét. Ha úgy tartotta kedve, a foltokat is ledumálta egy száguldó gepárd bundájáról. Csakhogy Richard ismert már minden trükköt, és nem hagyta, hogy Spasudo lyukat beszéljen a hasába. Higgadtan elmagyarázta a férfinak, mi az ábra, és pár nap elteltével ki is szedte belőle az összes elmaradt pénzt. Ekkor számolt be Spasudo Richardnak a „nagyszerű kereseti lehetőségről”, amit a nigériai valutával és a tiszta aranyból készült dél-afrikai Krugerranddal való kereskedés jelentett. Megemlített egy ötletet is, amin Louis Arnolddal, egy gazdag pennsylvaniai üzletemberrel dolgozott. Azt tervezték, hogy az államokat összekötő autópálya mellett kamionos pihenőket alakítanak ki szállodával, étteremmel meg egy szervizzel, ahol gyorsan meg lehet oldani a felmerülő műszaki problémákat. Az ötlet egészen újszerűnek tűnt, és felkeltette Richard érdeklődését. Mint mindig, új pénzkereseti forrásokat keresett, és kíváncsian hallgatta Spasudót, ahogy az aranyérmékkel és valutával való kereskedés előnyeit taglalta. Hamarosan úton is volt Zürichbe. Új lehetőségek tárháza nyílt meg előtte, és új áldozatok várták, hogy a sírba küldje őket.

Pat Kane izgatottan sietett Leck hadnagy irodájába. Biztos volt benne, hogy megtalálta a kötelet, amire fellógathatják Richard Kuklinskit. – Hadnagy úr – szólt –, megtaláltam a bizonyítékot, ami Kuklinskit a York Hotelhoz kapcsolja. Felhívta a szállodát december 21-én, amikor Deppner és Smith éppen ott szállt meg. Lássuk, ezt is letagadja-e. – Jó, nagyszerű munka – mondta Leck. Bár ezt csak közvetett bizonyítékként lehetett figyelembe venni, és nem jelentette azt, hogy Kuklinski bárkit is megölt, azért mégiscsak arra utalt, hogy kapcsolatot talált a férfi meg a szálloda között, ahol Gary Smith holttestét megtalálták. Pat Kane úgy érezte, most már senki sem kételkedhet benne, hogy amit évek óta hangoztat, igaz, ahhoz viszont nem volt elegendő, hogy bilincsbe verjék Kuklinskit. Soha életében nem akart annyira semmit, mint letartóztatni és rács mögé dugni a bérgyilkost, ahogy a hozzá hasonló dühöngő vadállatokat szokás. A frusztrációval teli nyomozás lelombozta Kane-t. Tudta, hogy Kuklinski a maffia bérgyilkosa, és legalább öt emberrel végzett – Masgayjel, Hoffmannel, Mallibanddel, Smithszel és Deppnerrel –, mégsem tehetett semmit, legalábbis egyelőre. Egyre morózusabb lett, és magába fordult. Terry alig tudott kihúzni belőle pár szót, a gyerekekkel is alig törődött. Pat mindig is melegszívű, figyelmes férj és szerető apa volt, időközben azonban egészen megváltozott. Mintha ott sem lett volna a házban vagy a felesége mellett az ágyban. Általában teljesen máshol jártak a gondolatai, magyarázta később Terry Kane. Éjszakánként csak dobálta magát alvás helyett, sötét karikák húzódtak a szeme alatt. Néha hangokat vélt hallani odakintről, kipattant az ágyból, és felhúzott pisztollyal a kezében

kirontott az udvarra. Elszánta magát, hogy ha Kuklinski ő vagy a családja életére tör, megöli. Tudta, hogy ha meg akarja állítani a vérengzését, kézzelfogható, megcáfolhatatlan bizonyítékra van szüksége – szemtanúkra, ujjlenyomatokra, olyasmire, ami megáll a bíróságon. Pat Kane futni járt, a homokzsákját püfölte, közben pedig az ügyön gondolkodott, próbált rájönni, hogyan tüntethetné el Kuklinskit az utcáról. Gyakran fantáziáit arról is, hogy tűzpárbajba keveredik a férfival, és agyonlövi. Kane nagyszerű lövész volt, és szívesen került volna szemtől szembe a bérgyilkossal. Őszintén hitt benne, hogy ha valaki, hát Richard Kuklinski halált érdemel, mégis tudta, hogy nem végezhet vele saját kezűleg. Mindig becsületesen játszott, betartotta a szabályokat; most sem állt szándékában gyilkossá válni emiatt a nagyra nőtt lengyel miatt. Közben viszont azt kívánta, bár adna rá okot Kuklinski, hogy lelője, mint egy veszett kutyát. Egy vasárnap éppen kedvenc időtöltésének, a horgászásnak hódolt, amikor eszébe jutott, hogyan viheti előre a nyomozást talán egyenesen a sikeres végkifejletig. Muskellungéra, a csukák családjába tartozó nagyon okos, sokak szerint egyenesen ravasz ragadozóra ment. A maszki néven közismert halak édesvizű tavakban élnek. Nehéz kifogni őket, könnyen átlátnak a horgász trükkjein, és nem kapják be a csalit. Közel kétméteresre is megnőnek, fürgék, és borotvaéles fogaik vannak. Nem csak más halakat esznek, elkapnak kacsákat, pézsmapatkányokat és más állatokat is. Ha Észak New Jersey vizeiben él könyörtelen sorozatgyilkos, hát a maszki biztosan az. Kane éppen élő csalival horgászott rájuk, amikor először eszébe jutott, hogy talán Kuklinskit is ugyanezzel a módszerrel kaphatná el. A lengyel sokban hasonlít a maszkira, gondolta. Ravasz és könyörtelen, nehezen megfogható gyilkos. Igen, Kane elhatározta, hogy élő csalit vet be Kuklinski ellen, ravasz csapdát állít neki, amivel előcsalogathatja rejtekhelyéről. Elkezdte keresni az alkalmas beépített zsarut, aki közel férkőzhet hozzá és leleplezheti.

John Spasudo számos dologgal foglalkozott egyszerre. Az útlevelét bevonták, mivel csak óvadék ellenében volt szabadlábon egy hamisítási ügy miatt, ezért Richardot kérte meg, hogy utazzon el Európába, és intézze el a valutaváltással kapcsolatos üzletet. Néhány korrupt nigériai kormányhivatalnok rengeteg pénzt lopott, amit sikerült kijuttatniuk az országból Zürichbe. A gondot az okozta, hogy az összeget képtelenség volt átváltani más valutára, mivel senki sem akarta, hogy hivatalosan köze legyen hozzá. Idővel azonban akadt Nigériában egy újabb kormányhivatalnok, aki tíz százalékért cserébe visszaengedte a pénzt az országba, hogy onnan aztán már legálisan, dollárra váltva utalják át egy Richard által alapított új cég számlájára. Richardnak tetszett Zürich. Tisztának és rendezettnek találta, a helybeliek pedig barátságosak voltak vele. Bejelentkezett a Hotel Zürich nevű szállodába a város közepén, és találkozott egy Remi nevű alacsony, zömök, sűrű szemöldökű belga férfival, aki a nigériai valuta sorsát intézte. Richard bizalmatlan volt, de Remi elvitte egy irodába a város határába, és megmutatta neki a fóliába csomagolt, vastag, szögletes kötegeket. A hetven kilogrammnyi papírpénzt Richardnak kellett Nigériába szállítania. Nem lelkesedett az ötletért, hogy Afrikába menjen, de ennyi pénzért bármit hajlandó volt megtenni. Richard egy másnap induló géppel visszaszállította a pénzt Nigériába. Mindig is szeretett utazni, és voltaképpen kíváncsi volt rá, milyen az élet a világ egyik legszegényebb és legvadabb országában, ahol még mindig adták-vették a rabszolgákat, és emberáldozatot is bemutattak. Richard terv szerint találkozott a magas, sötét bőrű, beesett arcú hivatalnokkal, és gyorsan elintézték az engedélyt, hogy a pénzt bevihessék az országba.

Richardnak az országban kellett töltenie egy éjszakát, mielőtt a másnap reggeli géppel visszarepült Zürichbe. Egyáltalán nem tetszett neki a szegénységben tengődő, kaotikus Nigéria, ahol a hervadozó pálmafákkal szegélyezett poros utakon lófráló kóbor kutyák mintha attól féltek volna, hogy valaki levadássza őket vacsorára. Richard Kuklinski a maga világos lengyel-olasz bőrével finoman szólva is kitűnt a helyiek közül. Örült, hogy gyorsan távozhat, és remélte, hogy sosem kell visszatérnie. Zürich ezzel szemben a másik véglet volt: elegáns, rendezett és gazdag. Richard szokása szerint itt is hosszú sétákat tett, és kíváncsian figyelte, ahogy a szorgos svájciak a dolgukra sietnek. Hosszú évekkel később mégis arra emlékezett a legélesebben, milyen tiszta volt a város – egyetlen papírfecnit sem látott a földön sehol. Talált egy egész éjszaka nyitva tartó parkot, ahol az emberek gondtalanul sétálgattak, és láthatólag eszükbe sem jutott tartani tőle, hogy bárki megtámadhatja és kirabolhatja őket. Amíg a Nigériából érkező csekkre várt, nagyszerű ételeket evett, általában egyedül, párszor pedig Remi társaságában. Új barátja egy másik tervéről is beszámolt neki: épp jó néhány bankszámlaszámot meg azok terhére kiállított csekkeket várt. – Nagyvállalatok óriási számláiról van szó, meg olyan emberekéről, akik rejtegetik a pénzüket, emiatt egyikük sem fordulhat a rendőrséghez. Érted? – mondta Remi. Alig mozgott az ajka, olyan volt, mint egy hasbeszélő. – Értem. – Szükségünk van egy számlára az Államokban, ahol tisztázhatjuk a csekkeket. Érdekelne egy ilyen vállalkozás? – Mi esik le belőle nekünk? – A pénz fele a bankáré, a másik felén osztozunk. – És azt mondod, nincs más dolgom, mint hogy számlát nyissak, és befizessem rá a pénzt? – Pontosan. – Mekkora összegről beszélünk? – Legfeljebb hétszázötvenezer dollárról. Ha átlépnénk ezt a határt, alaposabban is megvizsgálnák a tranzakciót. – Te viccelsz velem. – Sosem viccelek, ha pénzről van szó. – Benne vagyok – mondta Richard, és megegyeztek, hogy újabb számlát nyitnak az USA-ban ennek az ügyletnek a kedvéért. Úgy tűnt, az egész túl szép, hogy igaz legyen, de Richard sokkal szokatlanabb dolgokról is hallott már. Tudta, milyen rafinált trükköket képesek bevetni emberek, ha lopásról volt szó, és örömmel elfogadta Remi ajánlatát. Hamarosan megérkezett Nigériából a 455 000 dollárról szóló csekk. Richard részesedése ennek a negyede volt. Fogta a pénzt, vett egy első osztályú jegyet a Pan Am járatára, és hazarepült. Úgy tervezte, hogy hamarosan visszatér Zürichbe.

Pat Kane belépett Leck hadnagy irodájába. – Csak úgy kaphatjuk el Kuklinskit – szólt –, ha a közelébe juttatunk valakit. Egy nagyon jó beépített emberre van szükségünk. Olyasvalakire, aki át tudja verni és tőrbe tudja csalni. – Egy konkrét személyre gondol esetleg? – kérdezte Leck. – Beszéltem Ed Denninggel. Azt mondja, ismer egy éppen megfelelő ügynököt az ATF-nél. Mi a véleménye? – Próbáljuk meg! Miért ne? – mondta a hadnagy, tudván, hogy Kane-nek igaza van. Mint ahogy mindvégig igaza volt.

Pat Kane április elején a New Jersey-i Trentonban találkozott a téglával.

45 Helló, bazmeg! Dominick Polifrone harminckilenc éves, szigorú, de intelligens tekintetű, jóképű, telt arcú, bajszos férfi volt, aki rosszul illeszkedő parókát viselt. Jó száznyolcvan centi magasra nőtt, széles vállával sütött róla az erő, barnás bőre olasz őseiről árulkodott. Boldog házasságban élt, feleségével három kisgyereket neveltek. Számos alkalommal sikerült befurakodnia a maffia köreibe, az általa gyűjtött bizonyítékok alapján nem egy embert ítéltek el a bíróságon, mégsem tudta meg soha senki, hogy miatta került rács mögé. Polifrone ismerte a dörgést, tudta, hogyan viselkedjen, hogyan öltözködjön, mit mondjon és hogyan mondja. Felvette a maffiózók durva külsejét, nyers modorát, goromba beszédstílusát és modorosságait. Gyakran minden második szava a közönséges „bazmeg” volt. Pat Kane-nek azonnal megtetszett Polifrone. Első találkozásukkor nemcsak azt gondolta, hogy a férfi alkalmas a feladatra, hanem, mint később elmondta, teljesen tökéletesnek találta, olyannak, „aki egyenesen a maffiából lépett elő”. Úgy találta, „szinte túl jó, hogy igaz legyen”. A két férfi úgy különbözött egymástól, ahogy csak lehet: az egyik nyers és rámenős volt, a másik csendes és udvarias. Most leültek egymással beszélgetni, és Pat Kane elmondott mindent, amit tudott. Miközben hallgatta, Polifrone széles homlokán egyre mélyültek a ráncok. – Azt akarod nekem mondani, bazmeg, hogy ez a faszfej megölt ennyi embert, és még mindig kibaszott szabadlábon van? – kérdezte az ügynök, miután Kane az elbeszélése végére ért. – Pontosan ezt akarom mondani – bólintott a nyomozó. Kisfiús arca kőkemény volt, tekintetéből acélos elszántság sütött. – Ez hihetetlen, bazmeg! – jelentette ki Polifrone. – Ahogy mondod. Segítesz? – Nem az a kérdés, hogy segítek-e, bazmeg, mert persze hogy segítek. A kérdés az, hogyan veszem rá a főnökeimet, hogy rábólintsanak. Polifrone a szövetségi Alkohol, Dohányáru és Lőfegyver Irodánál dolgozott, ekképp a gyilkosságok nem tartoztak a hatáskörébe. Pat Kane ezzel természetesen maga is tisztában volt, és készen állt a válasszal. – Majd én megmondom, hogyan – mondta. – Lőfegyverekkel is kereskedik. – Tényleg? – Igen. – Ez akkor elég is, bazmeg. Polifrone elintézett néhány telefont, továbbadta a feljebbvalóinak, amit Kane-től hallott, és egy órán belül zöld utat kapott. A két férfi kezet rázott egymással. – Kapjuk el ezt a gazembert, bazmeg! – mondta az ügynök, és ezzel létre is jött a szokatlan megállapodás a Newjersey-i rendőrség és a szövetségi kormány között. Úgy alakult, hogy ez a párosítás lett az egyik legfontosabb és legeredményesebb New Jersey állam történetében. De kimondani, hogy „kapjuk el ezt a gazembert, bazmeg”, sokkal könnyebb volt, mint megtenni. Richard Kuklinski gátlástalan volt, és senkiben sem bízott. Egy mérföldes távolságról kiszagolta a zsarukat. Ezt a képességét fokozatosan fejlesztette ki a bűn világának dzsungelében csúcsragadozóként töltött élete során. Most már csak az volt az egymillió dolláros kérdés, vajon hogyan juttatják Dominick Polifronét Kuklinski közelébe, és hogyan érik el, hogy még a bizalmába is fogadja. Pat Kane aznap este izgatottan, szinte újjászületve érkezett haza. Végre nem morózus csendben

nézett maga elé, hanem mosolygott. Amióta ez az egyre terebélyesedő ügy az ölébe pottyant, most először pillantotta meg a fényt a Richard Kuklinski áldozatainak bomló tetemeivel szegélyezett, sötét alagút végén.

Richard azon a hétvégén vidáman tért haza Zürichből. Mindig jókedvű volt, ha pénzt keresett. Másnap meglátogatta John Spasu-dót, és beszámolt róla, milyen jól sikerült a kirándulás. – En megmondtam, Rich, megmondtam! – kiáltotta Spasudo, és megrázta Richard hatalmas kezét. – Így van, barátom – bólintott Richard, és a két férfi elosztotta a nigériai valuta átváltásából származó profitot. Szép pénz volt, és joggal reménykedhettek benne, hogy több is üti a markukat hasonló üzletekből. Richard nem hitte, hogy ilyen könnyű lesz, mostanra azonban nem maradtak kétségei, és egyszerre John Spasudo lett a legjobb barátja. Hogy miért nem ölte meg Spasudót inkább, és vette el az ő részét is? A börtönben erre a kérdésre így felelt: Mert hasznot reméltem tőle. Arra gondoltam, hogy ha erre képes volt, ki tudja, mivel áll még elő. Richard azonban valójában nem kedvelte új üzlettársát, és minél közelebbről megismerte, annál ellenszenvesebbnek találta. Például amikor találkozott Spasudo feleségével, a férfi cinkosan rákacsintott, és odasúgta neki: – Megdughatod, ha szeretnéd. Richard, aki mindig hűséges volt a feleségéhez, teljesen megdöbbent. Miféle ember az, aki felajánlja a feleségét, mintha csak a kedvenc golfütője volna? Spasudónak volt egy Sherry nevű barátnője is, akit szintén szívesen engedett volna át egy menetre Richardnak. – Köszönöm, nem – felelte a bérgyilkos, és arra gondolt, hogy ennek az embernek biztosan nincs ki mind a négy kereke. Aztán történt valami, ami olyan undorral töltötte el Richardot, hogy Spasudo napjai onnantól fogva meg voltak számlálva. Valaki megkérdezte tőle, tudna-e szerezni pár mázsa füvet. Ő persze bármit hajlandó lett volna eladni, hogy pénzt keressen vele, ezért Spasudóhoz fordult, és érdeklődött, hogy ismer-e valakit, aki tudna segíteni. – Persze – felelte a férfi, aki örömmel dicsekedett el vele, hogy mindenfelé vannak összeköttetései, és bármit el tud intézni. Nemsokára el is vitte Richardot „egy barátjához”. Az illető szép házban lakott North Jersey elegáns negyedében. Amolyan könyvmoly típus volt, mesélte Richard. A nappaliban egy titkos ajtó mögött stószokban állt a durva vászonba csomagolt marihuána. Richard vett belőle egy mázsával, tisztességes árat fizetett érte a férfinak, aztán bepakolta az árut a furgonjába. Amikor visszamentek a házba, a díler felajánlotta, hogy „megmutatja a játékszereit”. – Miféle játékszereket? – kérdezte Richard, mire a férfi egy keskeny rejtett lépcsőhöz vitte őket, ami az alagsorba vezetett. A lépcső aljára érve Richard döbbenten látta, hogy úgy tucatnyi gyerek van odalent – fiúk és lányok, feketék és fehérek, héttől tizennégy évesig. Egy hangot sem adtak ki, csak tágra nyílt szemmel, riadtan bámultak. – Szeretnéd az egyiket? – kérdezte a díler, mintha ízletes, friss desszertet kínálna tálcáról egy forgalmas étteremben. – Nem, köszönöm, nem – morogta Richard, ahogy fokozatosan elöntötte a vak düh. Szája bal sarkából a szokásos halk csettintés hallatszott. John Spasudo szélesen vigyorgott. Richardnak komoly önuralomra volt szüksége, hogy ne vegye elő a fegyverét, és lője agyon mind a két férfit ott helyben. Szótlanul megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn, széles válla betöltötte a szűk teret. Megígérte magának, hogy visszatér – egyetlenegy okból.

A fogságban sínylődő gyerekek látványa különösen rossz hatással volt rá. Semmit sem gyűlölt jobban, mint ha valaki gyerekeket bántott; azonnal a felszínre törtek elnyomott emlékei. Már nem mosolygott, csak fagyos megvetéssel meredt a dílerre. Nem tudtam kiverni a fejemből azokat a szerencsétleneket, mesélte a börtönben. Emésztett a dolog. Még most, annyi év után is felhúzom magam a gondolatra. Szörnyű emlék. Odakint közölte Spasudóval, hogy nemcsak hogy nem értékeli, de egyenesen megveti az ilyesmit. A férfi azt hitte, tréfál, de Richard számára nem volt ebben semmi vicces. A Colos másnap Georgiába utazott, hogy bankszámlát nyisson a lopott csekkek beváltásából származó pénznek. Nem volt benne biztos, hogy a terv működőképes, de Remi egyszer már bizonyított a nigériaiak pénzével. Az az ügylet hibátlanul működött, mint egy svájci óra, ezért Richard optimista volt. Csakhogy miközben Georgia felé tartott, az autóban végig arra gondolt, mit művelnek szegény gyerekekkel. Eszébe jutottak a szüleik meg a családjuk, az, hogy ő mit érezne, ha valamelyik gyereke ilyen helyzetbe kerülne. Bekapcsolta a rádiót, countryzenét hallgatott, és kevés sikerrel próbálta elterelni a figyelmét a szomorú arcokról és a saját gyerekkoráról. Richard azért éppen Georgiában nyitott új számlát a Mecantile Corporation nevében, mert az évek során rengeteg pornót adott el ott, ismerte az államot, és tetszett az ottani „élni és élni hagyni” attitűd. Miközben visszafelé tartott New Jerseybe, a gondolatai ismét a gyerekek körül kezdtek forogni. Elhatározta, hogy másnap visszamegy a házba, de John Spasudo váratlanul felhívta. Kiderült, hogy Remi telefonált, és Richardnak, amint lehet, vissza kell térnie Zürichbe. – Mondd meg neki, hogy azonnal indulok – szólt Richard, és másnap már úton is volt Svájcba. Barbara hozzászokott ezekhez a váratlan kiruccanásokhoz, és egyáltalán nem érdekelte, merre jár a férje. Az mondta, jobban érezte magát, ha Richard elment otthonról. Olyankor béke volt a házban.

46 A bolt Pat Kane-nek régóta meggyőződése volt, hogy Richard Kuklinskihoz barátján, a patersoni bolt tulajdonosán, Phil Solimenén keresztül lehet eljutni. Barbarán kívül talán Solimene volt az egyetlen, akiben Richard megbízott. Húsz éve jól ismerte, a legkülönfélébb bűntényeket követték el együtt, többek között nem egy gyilkosságot is. A boltos még azt is tudta, hol él Richard a családjával, nemegyszer megfordult náluk egy italra vagy egy kávéra feleségével, Percy House húgával. Kane addig gyötörte Percy House-t, amíg az végül hajlandó volt besúgóvá válni, hogy cserébe kiengedjék a börtönből. Mikrofont rejtettek el rajta, aztán elment a boltba, ahol sikerült elérnie, hogy ifjabb Phil Solimene beszéljen részvételéről egy félresikerült rablásban, amelynek során egy idős férfit halálra vertek. Próbált Richarddal is a titkos szalagra mondatni valami terhelőt, de az nem bízott benne, csak megfenyegette, hogy megöli, mire Percy House úgy vágtatott el a boltból, mintha égne az ülepe, és soha nem tért vissza. Az idősebb Phil Solimene szintén összeütközésbe került a törvénnyel, így amikor Pat Kane azzal kereste meg, hogy tőrbe akarja csalni Richardot, vonakodva bár, de végighallgatta. Ráadásul a férfi fia a Jersey állami börtönben ült, és a nyomozó ezt fel is használta a befolyásolására. – Ha segít elkapni Kuklinskit – mondta Kane –, nem lesz semmi gondja. Ha viszont nem segít, minden rosszabbra fordul, és zátonyra fut az élete, azt garantálom. – Kane ártatlan babaarca még nyugtalanítóbbá tette a fenyegetést. – Aztán meg – folytatta – elintézhetem, hogy a fiának könnyebb legyen a sora odabent, és közelebb kerüljön magához. A Rahwayből áthozathatom a Trentonba. Bár Solimene rettegett Richardtól, a gondolatot, hogy elveszítheti a szabadságát, még félelmetesebbnek találta. Miután többször is találkozott Kane-nel meg több szövetségi ügynökkel az ATF-től (többek között Polifronéval is) és az FBI-tól, Phil Solimene, az egyetlen ember, akiben Richard megbízott, beleegyezett, hogy segít a hatóságoknak. A hurok máris erősebben szorult a Colos nyaka körül. A gondolat, hogy Richard Kuklinski rács mögé kerülhet, már nem tűnt olyan képtelennek.

Richard megérkezett Zürichbe, és bejelentkezett a szállodába. Tíz perce sem volt ott, amikor beállított Remi. Egy négycsillagos étteremben ebédeltek a hotelhoz közel. – Minden a legnagyobb rendben – szólt Remi. – Holnap kapjuk az első csekket. – Tényleg? – Igen, tényleg. – Mekkora összegről? – Ötszázezer dollárról – felelte Remi rezzenéstelen arccal, miközben gyakorlott mozdulatokkal vajas csigát lapátolt a szájába. – Hiszem, ha látom – mondta Richard. – Holnap megláthatod – jelentette ki magabiztosan Remi. Ha mindez igaz, számolt utána Richard, neki és Spasudónak közel hatvanháromezer jut fejenként, miután a bankár megkapja az ötven százalékát, és Remi is leveszi a maga részét. – Mikor és hol? – kérdezte Richard. Még mindig nem igazán hitt a dologban; tényleg túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen. – Elviszem a szállodádba – felelte Remi.

Másnap, ahogy ígérte, megjelent a Mercantile Corporation számára ötszázezer dollárról kiállított csekkel. Richard alig hitt a szemének, de ott volt vaskos ujjai között. – Nem hittem, hogy megcsinálod, de sikerült – szólt szélesen mosolyogva. – Nagy ember vagy, Remi, nagy ember! – Ahogy megrázta a másik férfi húsos kezét, feltűnt neki, hogy az egyáltalán nem tűnik elégedettnek, ahhoz képest, mennyi pénzt keresett egy pillanat alatt. – Valami baj van? – kérdezte Richard. – Akadt egy apró probléma – mondta Remi. – Mondhatni, némi komplikáció. – Mégpedig? – Barátunk, a bankár, egy másik csapattal dolgozott, és azok, hát, átverték. Több pénzt akartak... nagyobb részesedést. Kapzsi gazemberek, gondolta a bérgyilkos. – Megfenyegették, hogy lebuktatják. – Tényleg? – Richard jól tudta, hogy megy ez. – Igen. Richard vetett még egy pillantást a kezében tartott csekkre. – Nos – szólt –, mi lenne, ha elintéznéd őket? – Hogyan? Veszélyes alakok. Szerintem... szerintem gengszterek – tette hozzá Remi. Csak súgva merte kiejteni a szót. – Ó, azt mondod, gengszterek? – kérdezett vissza mosolyogva Richard. – Igen! Ez a baj. – Ez egyáltalán nem baj – jelentette ki határozottan a bérgyilkos. – Dehogynem... Nem érted. Veszélyesek. Nemcsak őt fenyegették meg, hanem a családját is. A feleségét meg a gyerekeit. – Valóban? – Igen. – Ide figyelj, barátom! Csak mutasd meg nekem, kik ezek a veszélyes gengszterek, és én majd gondoskodom róluk. – Te? Hogyan? Ismersz olyanokat, akik...? – Majd én gondoskodom róluk – ismételte Richard olyan magabiztosan, hogy Remi most már hitt neki. – Egyiküket meg tudom mutatni – mondta. – Jól van – bólintott Richard. Másnap Remi elvitte Richardot a bankba, és megmutatta neki az emberüket. Egy díszes, rézlámpákkal felszerelt, cseresznyefa íróasztal mögött ült. Richard meglepetésére ázsiai volt. Az illető, aki pénzt próbált kicsikarni belőle, délre ígérte magát, és időben meg is érkezett. Jó szabású olasz öltönyt, selyeminget és elegáns nyakkendőt viselő, őszes szakállú arab férfi volt, kezében egy Vuitton aktatáskával. Kicsit Omar Sharifre, a színészre emlékeztetett. Richard elmosolyodott magában, az arca azonban olyan rideg maradt, mint egy temetői márványszobor a téli éjszakákon.

Az volt a terv, hogy Phil Solimene úgy tesz, mintha régről ismerné Dominick Polifronét. Az ügynök az akció idejére a Dominick Provanzano nevet vette fel. Jogosítványt is kiállítottak neki, és hamis körözést is kiadtak ellene, hátha valakinek eszébe jutna utánanézni. Nyílt titok volt, hogy a korrupt zsaruk feltúrták a rendőrségi adatbázisokat, és árulták az információkat a rosszfiúknak. Ez mindig benne volt a pakliban, így elintézték, hogy ha Richard egy ilyen emberrel ellenőrizteti Dominick

Provanzanót, ne találjon semmi gyanúsat. Az volt a terv, hogy Dominick elkezd a boltba járni, beszáll a kártyapartikba, amolyan törzsvendég lesz. Phil Solimene mindent megtesz, hogy elfogadtassa a téglát a környezetével, és hogy mindenkivel elhitesse, a férfi rafinált és elismert maffiózó, a New York-i olasz negyed „legfontosabb figuráinak” bizalmasa, akit sok éve ismer. 1985 eleje volt. Pat Kane egy jelöletlen furgonnal elvitte Dominicket a patersoni bolthoz, sok szerencsét kívánt neki, aztán figyelte, ahogyan az ügynök átvonul az úton, és belép az üzletbe. Azt remélte, hogy innen már egyenes út fog vezetni Kuklinski lekapcsolásához. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi éppen nincs is a városban, mert rövid időn belül másodszor repült Európába. Amikor Dominick Polifrone aznap kinyitotta az ajtót, és belépett a boltba, egy szempillantás alatt átváltozott Dominick Provanzanóvá. Phil Solimene felnézett, megpillantotta és felkiáltott. – Szia, Dom, gyere be! – Arcára széles mosoly ült ki, megölelték és arcon csókolták egymást, majd a boltos büszkén bemutatta a jövevényt a vendégeinek. Polifrone rögtön elemében érezte magát. Ami azt illeti, született színésztehetség volt, aki zökkenőmentesen illeszkedett be mindenhol, és bárkinek képes volt lyukat beszélni a hasába. A boltban is azonnal otthonosan mozgott, leült kártyázni a tolvajokkal meg a mindenféle egyéb bűnözőkkel: olyan emberekkel, akik a törvények felett állónak érezték magukat, a saját szabályaik szerint éltek, elloptak minden mozdíthatót, és gondolkodás nélkül elintéztek bárkit, aki az útjukba állt. Polifronét, akit Solimene láthatólag ismert és kedvelt, azonnal befogadták maguk közé. Az új vendég minden második szava egy nyers „bazmeg” volt, és nem hagyott felőle kétséget, hogy bármit be tud szerezni, a kábítószerektől kezdve a hangtompítókon, a pisztolyokon meg a kézigránátokon át a puskákig. Az emberek hittek neki. Miért is ne tették volna? Végtére is Phil Solimene – Fagin maga – mondta, hogy rendes srác. Dominick őstehetség volt, ha szövegelésről volt szó. Nagyszerűen értett a történetek meg a viccek elmeséléséhez; pillanatok alatt mindenki nevetni kezdett, és a vállát veregette. Tökéletesen beleélte magát a szerepébe, úgy festett, úgy öltözött és úgy beszélt, mint gy igazi maffiózó. Kubai szivar lógott a szájában. Maga Robert DeNiro sem lehetett volna meggyőzőbb. Dominick ócska, rosszul illeszkedő parókája, amitől egy pillanatra sem szabadult meg, remekül egészítette ki az összképet, még ha eredetileg nem is volt a terv része. Amikor azon az első napon Dominick kilépett a boltból, átsétált az utcán, és beszállt a jelöletlen furgonba, Kane megkönnyebbült. Ha bármi rosszul sült volna el, és az ügynöknek baja esik, az kétségtelenül az ő hibája lett volna. – Hogy ment? – kérdezte. – Mint a karikacsapás, bazmeg – felelte Dominick. – Solimene jól nyomja. Még én is elhittem, hogy évek óta ismerjük egymást. – Remek – mondta a nyomozó, és végre látta az aranylón csillanó fényt a bűzlő alagút végén. e

Zürichben a csaló ázsiai banktisztviselő segítségével Remi kiderítette, hogy az arab egy kétszintes téglaházban lakik egy csendes utcában. Amikor közelebbről is megnézték a helyszínt, Richard azonnal úgy döntött, hogy nem használ fegyvert, és a nyílt erőszak semmilyen más formájával sem próbálkozik. Úgy kell tűnnie, mintha a férfi természetes halált halt volna, a háta közepére sem kívánt egy alapos rendőrségi vizsgálatot. Arra jutott, hogy a méreg lesz a legjobb választás. Semmit sem árult el a terveiről Reminek, minél kevesebbet tud a férfi, annál jobb. Richardnak először is meg kellett győződnie róla, hogy a csekk érvényes. Megígérte Reminek, hogy amint a pénz a számlára kerül, elintézi az arabot.

– Hiszek neked, nagyon is hiszek neked – mondta Remi. Richard nemsokára hazarepült az Államokba, elment Georgiába, és félve beváltotta az ötszázezer dolláros csekket. Kellemetlenül érezte magát a bőrében. Arra számított, hogy felfegyverkezett rendőrök rontanak rá, azonban semmi ilyesmi nem történt, és elégedetten állapította meg, hogy a csekk érvényesnek bizonyult. Richard kérdezősködni kezdett az ismeretségi körében a legjobb pénzmozgatási módszerekről. Egy alvilágnak dolgozó hobokeni adószakértőt is megkeresett. Az új információk alapján arra jutott, hogy az összeget egy luxemburgi, egy kajmán-szigeteki meg egy New Jersey-i bankon keresztül utalja át, hogy ne lehessen egykönnyen követni az útját. Ez még azelőtt történt, hogy szigorítottak a banktörvényeken, jelentősen megnehezítve az ilyesféle tranzakciókat. Phil Solimene telefonált párszor, és megkérte a barátját, hogy menjen el hozzá a boltba, azt mondta, jó ajánlatai vannak. Richard azonban nemigen ért rá az új ügyletei miatt, más gondolatok foglalkoztatták, meg nem is érezte magát olyan jól a boltban, mint régen. Tudta, hogy Percy House-ból besúgó lett, és aggasztotta, hogy valami módon kapcsolatba hozhatják Danny Deppner és Gary Smith meggyilkolásával. Richard komolyan elgondolkodott rajta, hogy megöli lánya korábbi barátját, Richie Petersont. A fiú eleget tudott, hogy gyenge láncszem legyen, végül mégis megkímélte az életét. Kedvelte Petersont, ahogyan Barbara is. Úgy döntött, kivár, bár maga is tudta, hogy hibát követett el amikor a bizalmába fogadta a fiút. Richardnak vissza kellett mennie Zürichbe, hogy elintézze az arabot. Gondosan előkészítette a ciánsprayt, becsomagolta és a piperetáskájába rejtette. Másnap este indult a gépe, előtte azonban még el akarta intézni függőben lévő ügyét a dílerrel és a gyerekekkel. Egy percre sem feledkezett meg róluk; maga előtt látta az arcukat, és nem nyugodhatott, amíg helyre nem hozta ezt a dolgot, ahogyan ő fogalmazott. Megtöltött egy 38-as revolvert, hangtompítót szerelt fel rá, és a díler házához hajtott. Kis híján eltévedt, végül azonban megtalálta a házat, és lassan elgurult mellette. Közeledett az éjfél, a földszinten égtek a lámpák. Richard elment az utca végéig, ott leparkolta a furgont, majd gumikesztyűt húzott, és jellegzetes, hosszú lépteivel visszasietett. Habozás nélkül fordult be a kocsifelhajtóra, és közelítette meg a házat. Azonnal reagált a mozgásérzékelő, és felkapcsolódott a lámpa. Richard mozdulatlanná merevedett. A lámpa kialudt. Senki nem vette észre, hogy ott van. Gyorsan a falhoz simult, hogy kikerüljön a mozgásérzékelő hatósugarából. A környéken szarvasok éltek; Richard sejtése szerint a díler megszokta, hogy az állatok miatt bekapcsol a lámpa, és már nem is törődött vele. Richard egy macska hangtalan fürgeségével sietett a ház mögé. Az egyik földszinti ablakot nyitva találta, óvatosan felcsúsztatta, majd két gyors mozdulattal odabent termett. Beszélgetést hallott, és lábujjhegyen a hangok irányába osont. A nyitott konyhaajtón keresztül látta, hogy a díler két ismeretlennel ül az étkezőasztalnál. Felemelte a 38-ast, és gyors egymásutánban lelőtte a két idegent. A díler döbbenten nézett körül, mielőtt azonban felfoghatta volna, mi történik, őt is találat érte, és elterült a földön. Amikor Richard meggyőződött róla, hogy mindhárman halottak, az alagsorba vezető ajtóhoz sietett, és kinyitotta. – Van köztetek, aki el tud számolni húszig? – kiáltott le. Nem kapott választ. – Azt kérdeztem, ki tud elszámolni húszig! – ismételte. – Én el tudok – felelte egy kislány. – Jól van. Amikor szólok, kezdj el számolni! Ha végeztél, mindannyian feljöhettek ide. Rögtön itt a

konyhában van egy telefon. Ne féljetek, azok az emberek már nem fognak bántani benneteket. Már vége van. Hívjátok a rendőrséget! Csak tárcsázzátok a 911-et, aztán menjetek ki az utcára! A rendőrök majd visszavisznek benneteket a családjaitokhoz. Oké, kezdhetsz számolni – mondta Richard, majd a bejárati ajtót tárva-nyitva hagyva kilépett a házból. Visszasietett a furgonjához, beült, és hazament Dumontba. Jobban érezte magát, biztos volt benne, hogy a gyerekek most már jó kezekbe fognak kerülni. Aznap éjjel jól aludt. Reggel elvitte Barbarát reggelizni, aztán kacsát etettek Demarestben – egy véletlen folytán éppen ebben a városban nőtt fel Pat Kane. Barbara elégedetten látta, hogy Richard szokatlanul jókedvében van. Férje persze egyetlen szót sem szólt közelmúltbeli üzleti ügyeiről, ő pedig nem tett fel kérdéseket. Csak ültek egy zöld pádon a csendes tó partján, és etették a madarakat. A kacsák mindig örömmel fogadták Richardot, aki soknak közülük még nevet is adott. Ismerősként üdvözölték egymást. Aztán Richard hazavitte Barbarát, elment John Spasudóhoz, és beszámolt neki róla, hogy sikerrel járt Georgiában. Azt nem említette, hogy megölte a dílert a vendégeivel együtt, és hogy tervei szerint egy arabbal is végezni fog Zürichben. Miután beszélt Spasudóval, Richard Patersonba hajtott. Időközben Phil Solimene vagy féltucatszor hívta, és Richard kíváncsi volt rá, mi a helyzet. Szokás szerint mindenki örült, hogy látja a Colost, a dzsungel királyát. Dominick nem volt ott. Solimene és Richard kisétált az üzlet háta mögé. – Merre jártál, Colos? – kérdezte Solimene. – Dolgom volt – felelte Richard. Továbbra is bízott barátjában, aki természeténél fogva nem jártatta fölöslegesen a száját, de Zürichet nem említette neki. – Egy régi haverom került elő a minap – mondta a boltos. – Kurva sokféle fegyvert tud szerezni, bármit, amit csak akarsz. Kibaszott rakétavetőt is hoz neked, ha kell. – Tényleg? Honnan való? – A városból. Húsz éve ismerem, csak egy ideig távol volt. Ha szükséged van valamire, bármire, összehozlak vele. – Nem, most minden van, ami kell. Gránátot is tud szerezni? – Hogy a faszba ne? Azt hiszem, van valami embere a seregnél. – Hogy hívják? – Dom Provanzano. – Rokona Tony Prónak? – Lehet. Nem tudom. – Oké, jó tudni – mondta Richard, és ennyiben is maradt a dolog. Nagyobb dolgokon járt az esze. Solimene megkérdezte, miért nem látogatja meg gyakrabban. – Valami baj van, Colos? – Nem, csak rengeteg dolgom akadt. – Eljössz szombaton kártyázni? – Ha tudok – felelte Richard, és nemsokára elment. Egyáltalán nem gyanakodott Solimenére. Ahogy hazafelé tartott Dumontba, elgondolkodott rajta, hogy vajon ez a Dom nevű fazon ciánt is tud-e hozni neki. Mivel megölte két méregellátóját, Paul Hoífmant és Robert Pronge-ot, új szállítóra volt szüksége. Kora este indult a gépe Zürichbe, másnap pedig ugyanabba a szállodába jelentkezett be, ahová eddig is. Nem akarta húzni az időt, úgyhogy lezuhanyozott, evett, és zsebében a ciánsprayvel már indult is az arab háza felé. Beült az utca túloldalán lévő kávéházba, és teát rendelt. Újságot olvasott, de úgy tartotta maga előtt, hogy közben figyelhesse az épületet. Három órán át ült ott, és egyik bögre teát itta a másik után. Semmi nem történt. Felállt, kilépett a kávéházból, lassan elsétált a ház előtt, majd a saroknál megfordult, és visszatért az asztalához. Ezúttal ételt rendelt,

figyelt és várt tovább. Richard megingathatatlan, türelmes vadász volt, ha arra került a sor. Mintha elszakadt volna a valóságtól; képes volt órákon át egy helyben ülni és csak várni. Már kezdett sötétedni, amikor az arab végül megjelent egy szürke autóval, kiszállt, és besietett a házba. Richard most már legalább biztos lehetett benne, hogy a férfi még a városban van. Befejezte az étkezést, csekkel fizetett, és elindult a ház felé. Azt tervezte, hogy bekopog, aztán amikor az arab ajtót nyit, az arcába spriccel. Menet közben felhúzott egy pár gumikesztyűt. Csakhogy amikor úgy harminclépésnyire járt, a férfi, szájában egy meggyújtatlan Cohiba szivarral, levágtatott a lépcsőn. Nem fújt a szél. Tökéletesnek tűnt az alkalom. A bérgyilkos sikere nagyrészt az időzítésen, a gyorsaságon és a határozottságon múlt. Richard elővette a zsebéből a sprayt. A célpont beszállt a kocsijába, a szivarjához emelte az öngyújtóját, és egy darabig ott tartotta a lángot, mielőtt pöfékelni kezdett. Richard egyszer csak ott termett mellette, villámgyorsan az arcába fújt, aztán már tovább is sétált, mintha mi sem történt volna. Vissza sem nézett, tudta, hogy telibe talált. Elképesztően gyors és agilis volt a termetéhez képest. Az egyik pillanatban ott volt, a következőben pedig már bottal üthették a nyomát. Az arab annak rendje és módja szerint meghalt. Miután megtalálták és értesítették a hatóságokat, a halálát természetes okokkal magyarázták. Azt hitték, szívrohamot kapott, pont úgy, ahogy Richard eltervezte. Amikor később találkozott Remivel, és elmondta neki, hogy az arab többé nem fog beleköpni a levesükbe, a férfi örült, de azért meg is ijedt. – Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte, többször is kíváncsian húzva össze a szemöldökét. – Elintéztem, hogy szívrohamot kapjon – felelte szerényen Richard, és egészen halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Másnap számlát nyitott Zürichben, aztán átvonatozott Luxemburgba, ahol megtette ugyanezt, mielőtt visszatért volna Svájcba. Nem maradt más dolga, mint hogy nyisson egy negyedik számlát is a Kajmán-szigeteken. Remi átadott Richardnak egy újabb Mercantile Corporation nevére kiállított csekket, ezúttal 675 000 dollárról. Nemsokára visszatért az USA-ba, leautózott Georgiába, befizette az összeget, majd elutazott a Kajmán-szigetekre, és megnyitotta az utolsó számlát is. Amikor ezzel is megvolt, átutalta a második csekkből származó összeget a Kajmán-szigetekre, onnan Zürichbe, végül pedig Luxemburgba. Ezzel elérte, hogy szinte lehetetlen legyen követni a pénz útját. Ezután elintézte, hogy Remi és az ázsiai banktisztviselő megkapja a maga részét, majd Spasudónak is továbbította a járandóságát. Úgy gondolkodott, hogy ha Spasudo továbbra is jól fizető ötletekkel áll elő, becsületes lesz vele. Amikor a férfi elmesélte neki, hogy a dílert két barátjával együtt agyonlőtték, Richard megvonta a vállát. – Veszélyes világban élünk – mondta. Mást nem fűzött hozzá.

Phil Solimene ismét felhívta Richardot, hogy a boltba invitálja, ő azonban csak annyit felelt, hogy majd benéz, ha lesz egy kis ideje. A férfi tudta, hogy óvatosnak kell lennie a barátjával, mert ha megérzi, hogy tőrbe próbálja csalni, egy szempillantás alatt végez vele. Nem csak ő, az állami rendőrség és a szövetségiek is biztosak voltak ebben. Kane és a hatóságok tudta nélkül Richard ismét Zürichbe utazott. Ezúttal majdnem két hétig maradt, hogy megvárja a következő csekket. Nem örült neki, hogy ilyen hosszú időt távol kell töltenie az otthonától, de nem maradt más választása. Naponta többször is felhívta Barbarát, egy vagyont költött telefonra, de nem érdekelte. Egy idő után már annyira hiányzott neki a felesége, hogy hazarepült,

többször szeretkezett vele, és másnap már indult is vissza Svájcba. Zürichben is rengeteg alkalma lett volna nőket vinni az ágyába, Remi többet is felajánlott neki, de nem élt a lehetőséggel. – Megnézem őket, de nem érek hozzájuk – mondta. Richardban fel sem merült, hogy megcsalhatná Barbarát. Alantas, erkölcstelen dolognak tartotta az ilyesmit, és sosem lett volna hajlandó megtenni. Másfelől viszont egyáltalán nem foglalkozott az erkölccsel, amikor embereket lőtt agyon, vagy etetett meg élve patkányokkal; igazság szerint az ilyesmi kicsit sem zavarta. Viszont a házastársi hűtlenségről szó sem lehetett. Talán éppen ezért volt képes olyan brutálisan bánni Barbarával. Nem érző emberi lénynek tekintette, hanem egyszerű tulajdontárgynak, ezért úgy gondolta, a birtokosaként azt tesz vele, amit akar. Amikor elment otthonról, béke volt a házban, mesélte Barbara. A nyomás, a feszültség, ami együtt járt a jelenlétével, teljesen megszűnt. Ószintén szólva, alig vártam, elmenjen, jobban éreztük magunkat a gyerekekkel olyankor. Nem kellett amiatt aggódnunk, mikor borítja ránk az ebédlőasztalt.

Dominick Polifrone újabban szinte mindennap megjelent a boltban. A törzsvendégek készséggel befogadták. Néha egzotikus fegyverekkel meg hangtompítókkal teli bőröndöket vitt magával, és bár mindig azonnal jelentkeztek vevők az árujára, azt mondta, ezeket a holmikat már odaígérte másnak. Azért biztosította a társaságot arról, hogy hamarosan hoz mindent, ami kell. A hetekből aztán hónapok lettek, és lassan mindenki rájött, hogy Richard távol tartja magát a bolttól. Nagy ritkán azért felbukkant, elcsevegett az éppen ott lévőkkel, esetleg kártyázni is leült velük, de mindig hamar távozott. Polifronéval rendszeresen elkerülték egymást. Pat Kane elcsüggedt, és kezdte azt hinni, hogy Kuklinski egyszerűen okosabb náluk. Úgy tűnt, van valamiféle hatodik érzéke, ami segít neki elkerülni a bajt. A nyomozónak kétsége sem maradt afelől, hogy Richard hidegvérű gyilkos, mégsem tudott tenni semmit, hogy megállítsa. Tehetetlenségében minden este a „munkaarcát” öltötte magára, ahogy Terry nevezte. Szomorú volt, kétségbeesett, a fény az alagút végén már alig pislákolt.

47 Sparks Steak House A Gambino maffiacsaládban küszöbön állt a változás. Paul Castellano már nemcsak a törvénnyel került összetűzésbe, de a saját katonáival, hadnagyaival és századosaival is. Időközben mindenki megtudta, hogy a szövetségiek poloskákat rejtettek el a házában, és rögzítették, ahogy a maffia ügyeit taglalta, meg nevetséges szerelmi vallomásokat tett a házvezetőnőjének. Heves változások szele fújt a Bergini Halász- és Vadászklubból, John Gotti főhadiszállásáról. Gotti Sammy Gravano segítségével merész tervet eszelt ki, hogy kiiktassa Castellanót, és átvegye a család irányítását. Mind a ketten tudták, hogy vállalkozásuk számos veszélyt rejt magában. Paul volt a családfő, és a tanács nem hagyta jóvá a meggyilkolását, mint Carmen Galante esetében. A nyughatatlan Gotti azonban elhatározta, hogy elteszi láb alól Pault, és átveszi a hatalmat a családban. Nyílt titoknak számított, hogy a legtöbb százados ki nem állhatja a családfőt, ezért Gotti biztos volt benne, hogy a váltás viszonylag könnyen fog menni, és mindenki gyorsan mögé áll. Később ez pontosan így is történt. 1985 a végéhez közeledett, az ünnepek már nem voltak messze. Richard Kuklinski éppen visszatért európai útjai egyikéről, amikor Sammy Gravano felhívta, és találkozót kért tőle ugyanabba az étterembe, ahol korábban is beszélgettek a George Washington jerseyi oldalánál. Gravano tudta, hogy Richard nem tartozik egyik klánhoz sem, és hogy rendkívül hatékony gyilkos, akiben teljesen meg lehet bízni. Ezt újra meg újra bebizonyította. Amit elvállalt, azt kivétel nélkül teljesítette is; erre a mai napig büszke. Gravano egyenesen a lényegre tért, és közölte Richarddal, hogy „különleges feladata” van a számára, amiben egy főnök érintett. – Ez gondot jelent? – Bárki szóba jöhet – felelte Richard. Gravano pontosan ezt akarta hallani. Ami azt illeti, a bérgyilkos már hallotta a pletykákat. Az alvilágban egyre többen emlegették, hogy Paul Castellanónak annyi. Félre akarták állítani a kapzsisága miatt, mert ragaszkodott hozzá, hogy az emberei hetente személyesen jelentsenek neki – lehetővé téve ezzel, hogy a szövetségiek mindenkit lefényképezzenek –, mert nem tudta megakadályozni, hogy poloskákat telepítsenek a házába, és mert botrányos viszonyt folytatott a házvezetőnőjével, miközben a felesége, Carlo Gambino húga, a házban volt. Kibaszott gyalázat, mondogatták maffiaszerte. – Paul az – mondta Gravano. – Gondoltam – bólintott Richard. – Szóval benne vagy? – Abszolút. – Jól van. John örülni fog. Tudod, hogy sosem felejtjük el neked, Rich. – Örömmel hallom. – Vacsorázni megy majd New Yorkba. Ott kell megtörténnie az étterem előtt. Az utcán. Megoldható így? – Minden további nélkül. Mikor? – Nemsokára... egy héten belül. Neked Tommy Bilottit, a testőrét kell elintézned. Ő fogja vezetni a kocsit. Húsz éve ismerik egymást. Paul hátul ül majd, de vele nem kell törődnöd, csak Bilottival. Ő a te célpontod. Pault mások intézik el. – Világos. – Egy csapat tagja leszel. Kapsz tőlem egy sapkát, mindenkin ugyanilyen lesz. Ha Paul kocsijának

közelében bárki olyat látsz, aki nem viseli ezt a sapkát, intézd el! – Úgy lesz – bólintott Richard. Gravano az autójához lépett, felnyitotta a csomagtartót, kivett belőle egy zsákot, és Richard kezébe nyomta. Egy walkie-talkie meg egy szőrmével borított usánka volt benne. Richard felpróbálta a sapkát. Két és fél méter magasnak tűnt benne. – Valami nagyot használj, legalább egy 38-ast, jó? És vegyél ballonkabátot, mindenkin az lesz. Bilotti nagydarab, de gyors. Legyél óvatos! – Észre sem fog venni – mondta Richard, és Gravano hitt neki. Colos rég komoly hírnevet szerzett, mint rendkívül hatékony bérgyilkos. – Tartsd magadnál a walkie-talkie-t! Ha valami közbejön, szólok. Rendben? – Rendben. – Harminc lepedőt kapsz érte. Jó lesz? – kérdezte Gravano. – Persze – felelte Richard, és ezzel meg is állapodtak.

Azon néhány alkalommal, amikor a zsaruk megpróbálták követni Richardot, a feladat mindig lehetetlennek bizonyult, így idővel lemondtak róla, és a férfi szabadon mozoghatott. Ha aznap este a rendőrség vagy az ATF a nyomában van, láthatták volna, ahogy Gravanóval találkozik. Phil Solimene továbbra is igyekezett a boltba csábítani barátját, Richard azonban nem ment el, mert kiszagolta, hogy van valami a levegőben. Richardnak vissza kellett volna mennie Európába, most azonban ez az ügy fontosabb volt. Voltaképpen alig várta, hogy eljöjjön az idő. Tetszett neki a kihívás, még a feladattal járó nyilvánvaló veszély is. Megvetette Paul Castellanót, amiért olyan kapzsi volt, és amiért megcsalta a feleségét a házvezetőnővel. Sajnálta, hogy csak a testőrrel kell végeznie, nem magával a családfővel. Tisztában volt vele, hogy később akár őt magát is eltehetik az útból, amiért túl sokat tudott, de ez csak emelte a tétet. Egy nagyon is valós értelemben szerencsejátékot játszott. A hazardírozás volt az élete. Azt mondta, ez dobta csak fel igazán. Richard több pénzt keresett, mint valaha, mégsem tett félre egy centet sem, nem vett ingatlant vagy részvényeket. Szinte minden bevételét eljátszotta. A régi függőség visszatért, és Richard kisebb vagyonokat veszített Atlantic City kaszinóiban és a maffia által szervezett nagy tétre menő hobokeni pókerpartikon. Azt mondta magának, hogy az élete kockáztatásával kereste meg a pénzt, és egyáltalán nem érzett bűntudatot, amiért elherdálta. Barbarának annyit adott, amennyit a nő kért, és úgy volt vele, hogy a maradékkal joga van azt tenni, amit akar, tűnjék bármilyen felelőtlenségnek is. Richard soha nem tanult meg a pénzzel bánni. Az ember azt hinné, az évek előrehaladtával javult a helyzet, de nem törődve a következményekkel, továbbra is csak szórta a vagyonát. Azon a hétvégén Richard és Barbara elment az Archers-be a Cliffside Parkban, ahol mesés vacsorát és drága borokat fogyasztottak. Úgy hozta a véletlen, hogy összefutottak Phil Solimenével és a feleségével, akik csak egy kávéra ugrottak be. Barbara Richard jóváhagyásával meghívta őket magukhoz, és a házaspár örömmel el is kísérte őket. Miután a két nő kiment a konyhába, a nappaliban Phil Solimene megkérdezte Richardot, miért nem jár a boltba. – Valami gond van, Colos? – Dehogy, csak nem érek rá. – Ha bármire szükséged van, a haverom, Dom, akiről meséltem, megszerzi neked. Eszméletlen cuccai vannak, kibaszott aknavetők, ha kell. – Észben tartom – felelte Richard. Továbbra sem sejtett semmit. Végtére is időtlen idők óta ismerte Philt, több tucatnyi balhéban voltak benne együtt. Miért is gyanakodott volna? Életem legnagyobb

részében nem voltak barátaim, mesélte a börtönben Richard. Azt hiszem, Phil volt az egyetlen, akit igazából annak tekintettem. Kedveltem. Barbara is kedvelte. Fogalmam sem volt róla, milyen piszok, köpönyegforgató gazember. Phil Solimene valóban együttműködött a rendőrséggel. A saját szemével látta, ahogy Richard agyonlövi Louis Masgayt. Önmagában már ez is elég lett volna hozzá, hogy a bérgyilkost lecsukják, mégsem említette ezt soha sem Kane-nek, sem Polifronénak, mivel tartott tőle, hogy bűnsegédletért őt is letartóztatják. Aznap este végül kezet ráztak, megölelték és megcsókolták egymást, majd a Solimene házaspár hazament. – Bírom őket – mondta Barbara. – Igen, én is. Kedves pár – bólintott Richard, akinek fogalma sem volt róla, hogy Solimene révén már gyülekeznek a feje fölött a viharfelhők.

1985. december 16-ára később mérföldkőként tekintettek a maffia történetében. Paul Castellano egy régóta tervezett találkozóra tartott Armand Dellacrocéval, hogy részvétet nyilvánítson a férfi édesapjának, Aniello Dellacrocének nemrég bekövetkezett halála miatt. Ha Paul nyitva tartotta volna a szemét, biztosan óvatosabb lett volna. Nyílt titok volt, hogy John Gotti gyűlöli őt, és komoly ambíciói vannak. Az írás ott volt a falon, csak Paul Castellano nem olvasta. Immáron kilenc éve vezette a Gambinókat – túlságosan régen, gondolta szinte mindenki a családban. A Sparks Steak House a forgalmas Keleti negyvenhatodik utcában volt a Második és a Harmadik sugárút között. Elegáns, drága helynek számított, nem véletlenül tartozott Paul kedvencei közé. A környék legtöbb kirakatát karácsonyi dekorációk díszítették. A Második sugárút nyüzsgő sarkán az Üdvhadsereg Mikulása rázott egy csengettyűt. Tagadhatatlanul közeledett a karácsony. Az utcákat ellepték a bevásárló, munkából hazafelé siető, barátaikkal vacsorázni igyekvő emberek. Paul Castellano találkozója fél hatkor kezdődött, és mivel mániája volt a pontosság, nem számoltak vele, hogy késni fog. Richard délután kettőkor indult el otthonról. Ballonkabátot viselt, alatta két meleg pulóverrel. A Gravanótól kapott sapkát és a walkie-talkie-t a jobb, 38-asát a bal zsebébe dugta. Derékszíjában további két pisztoly rejtőzött, és szokása szerint egy kést is csatolt a vádlijára. Úgy döntött, ezúttal busszal megy Manhattanbe. Nem akarta, hogy bárki meglássa, amint éppen kiszáll az autójából, vagy hogy bárki felírja a rendszámát New Yorkban. A fejébe baseballsapkát húzott. Izgalommal töltötte el ez a munka; a veszély, amivel járt, és a vakmerőség, ami kellett hozzá. Ezt szerette Richard a legjobban – megkísérteni a sorsot, feszegetni a határokat. Sem félelmet, sem feszültséget nem érzett, csakis izgatott örömet. Vadász volt, aki nagyvadra fente a fogát. Richard leszállt a buszról, és nekivágott a Nyolcadik sugárútnak. Számos olyan bolt előtt elhaladt, ahol a tőle származó pornót árulták. A Negyvenhatodik utcánál jobbra kanyarodott, és keletnek haladt tovább, egyenesen a Sparks felé. Az utcák megteltek bevásárolni igyekvő helyiekkel és a turistákkal – nyüzsgő emberek a világ legnyüzsgőbb városában. Autók dudáltak folyamatosan, és minden sarkon fehér kesztyűs Mikulások rázták a csengettyűiket. Richard, ahogyan tervezte, kicsit korán érkezett, és kirakatok nézegetésével ütötte el az időt. Bebement egy-egy boltba, fokozatosan keletnek tartva, hogy éppen a megfelelő pillanatban érjen a megfelelő helyre. Előző nap felmérte a környéket, és pontosan tudta, hol fog elhelyezkedni. Mivel a Negyvenhatodik utca egyirányú volt kelet felé, az északi oldalon kellett várnia, hogy hátulról egyenesen a számára kijelölt célponthoz léphessen. Amikor a Harmadik sugárúthoz ért, feltette az usánkát. A walkie-talkie egyszerre életre kelt, és Richard megtudta, hogy Paul időben érkezik.

Elhelyezkedett a Sparksszal szemben az utca túloldalán, és várt. Senki sem vette észre, senki sem foglalkozott vele. Tommy Bilottinál, Paul testőrénél biztosan lesz fegyver. Richardnak kellett gondoskodnia róla, hogy ne legyen ideje még érte nyúlni sem, nemhogy használni. Ez volt a dolga. Vagy elvégzi rendesen, vagy meghal. Richard előtt lassított felvételen zajlott minden. Kitisztultak az érzékei, élesebben látott és hallott mindent. Várt. Paul sötét limuzinja pontban fél hatkor állt meg az épület előtt. A családfő a hátsó ülésen ült. Hirtelen, látszólag a semmiből, ballonkabátot meg usánkát viselő férfiak kerültek elő, és közelítettek a kocsi felé. Eljött az ideje, hogy Richard is cselekedjen. Az autó irányába tartva villámgyorsan átkelt az utcán. Ahogy Castellano kiszállt, két ballonkabátos várta, és pisztolyaikból tüzet nyitottak rá. Azt sem tudta, mi történik vele. Tommy Bilottinak nem volt ideje reagálni. Döbbenten figyelte, ahogy végeznek Paullal. Észre sem vette Richardot, aki mellélépett, agyonlőtte, majd megfordult, és sebesen eltűnt a Második sugárút zavarodott forgatagában. A bérgyilkos megfordult, meggyőződött róla, hogy nem követik. A pisztolyt még a kezében tartotta, hogy megölhessen bárkit, aki elég ostoba hozzá, hogy megpróbálja feltartóztatni, de senki nem foglalkozott vele. Megszabadult a ballonkabáttól és az usánkától, a walkie-talkie-val együtt egy szemeteskonténerbe dobta őket, majd valamivel távolabb leintett egy taxit, és egy darabon a külváros felé vitette magát. A Századik utcánál kiszállt, átült egy másik taxiba, és a buszpályaudvarra kérte a fuvart. Ott felszállt a következő New Jersey-i járatra, és beleolvadt a munkából meg a bevásárlásból hazafelé tartók ártatlan tömegébe. Bergenfieldben leszállt a buszról, és nyugodt léptekkel hazasétált. Élvezte a csípős decemberi levegőt, elégedett volt, amiért minden simán ment. Gravano és Gotti hibátlanul kitervelte az akciót. Amikor hazaért, Barbara és Chris éppen a karácsonyi ajándékokat csomagolta. Megette a vacsorát, amit a felesége melegen tartott neki, aztán megnézte a híreket. Az összes csatorna tudósított róla, hogy Paul Castellanót meg a sofőrjét a nyílt utcán agyonlőtték, és a gyilkosok elmenekültek.

Amikor Pat Kane meghallotta, mi történt Castellanóval, azonnal az jutott eszébe, hogy Richardnak is köze lehetett a dologhoz – tudta, hogy a Gambinókkal áll a legszorosabb kapcsolatban, és a józan ész azt diktálta, hogy ebből a gyilkosságból sem maradhatott ki. Felhívta a New York-i rendőrség szervezett bűnözéssel foglalkozó osztályát, ahol azt mondták neki, hogy a támadók olyan villámgyorsak és hatékonyak voltak, hogy egyetlen tanú sem tudott nekik használható személyleírást adni. – Mindegyik ballonkabátot meg ugyanolyan usánkát viselt, tudod, amilyet az oroszok szoktak. Egyelőre nem tudunk többet – mondta Kenny McGabe, a New York-iak nyomozója. – Volt köztük különösen magas? – kérdezte Kane. – Jelenleg fogalmunk sincs – felelte McGabe. Valami azért csak azt súgta Kane-nek, hogy Richardnak köze volt a gyilkossághoz. Éppen neki való feladatnak tűnt. Kikérte két kollégájának, Leck hadnagynak és Ernes Volkman nyomozónak a véleményét is, ők azonban mind a ketten úgy gondolták, hogy Kane el van tévedve, és csak szalmaszálakba próbál kapaszkodni. Azok után, hogy bebizonyosodott, a fiatal rendőr régóta jó nyomon jár, ez elképesztő nemtörődömség volt.

Richard nem akarta a családjától távol tölteni az ünnepeket, így következő európai útját újév utánra halasztotta. Barbara szokás szerint apait-anyait beleadott a készülődésbe. Egy vagyont költött ajándékokra, és napokon keresztül mást sem csinált, csak sütött és főzött. Richard ezúttal is csendes és magába forduló volt, de kötelességtudó családfőként igyekezett jól érezni magát. Karácsony reggelén boldogan húzott piros mikulásinget és mikulás sapkát, hogy kiossza az ajándékokat. Január elején aztán visszatért Svájcba, és ismét bejelentkezett a Hotel Zürichbe. Egyre barátibb lett a kapcsolata Remivel, aki mindig tartotta a szavát, és amit megígért, azt kivétel nélkül teljesítette. Richard egészen megkedvelte a férfit, már amennyire ő képes volt ilyesmire egyáltalán. A nigériai valutaváltás is folyamatosan zajlott, de közel sem hozott annyi pénzt a konyhára, mint a csekkek. Ráadásul Remi újabb tervet eszelt ki. Nem tudta, hogyan intézte el újdonsült amerikai ismerőse, hogy az arab szívrohamot kapjon, de le volt nyűgözve, és úgy gondolta, ezek után bármire képes lehet. Azt találta ki, hogy lopjanak nagyobb mennyiségű gyémántot egy belga kereskedőtől. Richard vonatra ült, és meglátogatta Remit a szülővárosában, Antwerpenben, ahol a férfi elmondta neki, hogy van egy embere az egyik gyémánt-nagykereskedés biztonsági őrei között. Rögtön meg is nézték a helyet a híres antwerpeni gyémántkerület közepén. Richard sosem látott ilyesmit, és lenyűgözte a kirakatokban sorakozó rengeteg gyémánt, de nagyon nem tetszett neki a felállás. Nem szaroztak, ami a biztonságot illeti, mondta a börtönben. Úgy döntött, inkább meg sem próbál kirabolni egy ilyen helyet. Mindenhol szigorú képű biztonsági őrök álltak, a stratégiai pontokon elhelyezett kamerák pedig mindent rögzítettek. Ráadásul egyetlen utca vezetett ki és be, ami azt jelentette, hogy könnyedén csapdába lehetett ejteni bárkit, aki gyors meneküléssel próbálkozott. – Ez nem nekem való – mondta Reminek. – A gyémántok nagyon tetszenek, de nem szívesen kockáztatnám meg a rablást egy ilyen helyen. Zürichben Richard újabb csekket kapott, amivel visszatért az Államokba, majd leautózott Georgiába, hogy a pénzt betegye a számlára. Nem tudta, mikor apad ki ez a pénzforrás, úgyhogy szorgalmasan dolgozott. Amikor hazatért Dumontba, újabb üzenetek várták Phil Solimenétől, aki ezúttal is a boltba hívta. Richard végül megbeszélt a barátjával egy találkozót a közeli Dunkin’ Donutsban, beszállt a kocsijába, és odahajtott. Szokásuk szerint megölelték és arcon csókolták egymást. Kitárgyalták a Castellano-gyilkosságot, és hogy milyen rafináltan vette át John Gotti a család irányítását. – Tökös gyerek, és nem is buta – mondta Solimene, aki Kane kérésére igyekezett információhoz jutni. Richard azonban egy szót sem szólt saját szerepéről a történtekben. Továbbra is bízott barátjában, de ez nem tartozott rá. Mint ahogy az európai utazások sem, amiket szintén titokban tartott Solimene előtt. – Phil – mondta –, hadd adjak egy baráti jó tanácsot. Szabadulj meg a bolttól! Kiszolgálta a maga idejét. Vége. Tovább kell lépned. – Tudsz valamit, Colos? – Csak annyit, hogy nem mehet így örökké. A zsaruk szagot fogtak, az a kibaszott Percy House gondoskodott róla. Ez azon kevés dolgok egyike volt, amiben a két férfi nem értett egyet. Solimene kezeskedett Houseért, hiába bizonyosodott be számtalanszor, hogy bizalma megalapozatlan. – Figyelj – mondta Richard –, tudom, hogy mindenki hibázhat... és hogy családtag. És nincs is egy rossz szavam sem. Csak zárd be a boltot! Ez a tanácsom, ha akarod, megfogadod, ha akarod, nem. – Így látod Jonak? – Igen. – Akkor hallgatni fogok rád. – Jól van.

– Említettem már Dom barátomat. Elképesztő dolgokat tud szerezni. – Gondolod, hogy ciánt is tud nekem hozni? – kérdezte Richard. – Persze, lefogadom, baszki. Összehozlak vele. – Az a baj, hogy most nem nagyon érek rá, és igazság szerint éppen elég embert ismerek. Akármennyire is szívesen tolta volna az előtérbe Polifronét, egyelőre nem erősködött tovább, nehogy felkeltse Richard gyanakvását. Tudta, hogy ez egyet jelentene a biztos halállal. – Azért megkérdezem – mondta, és ejtette a témát. Richard nagyon szerette volna megölni Percy House-t. Tudta, hogy amíg a férfi együttműködik a hatóságokkal, veszélyt jelent rá. Megkérdezte Solimenét, tudja-e, hol van Percy, és legalább a felesége hallott-e felőle. – Fogalmam sincs, Rich. Elképzelni nem tudom, hol lehet – felelte a másik. – És Barbara Deppner? – Azt hallottam, a nővéréhez költözött, de nem tudom pontosan, hová. Richard joggal gondolta, hogy ha a zsaruk bármit is bizonyítani tudnának, már régen letartóztatták volna. Hamarosan ismét Zürichbe utazott, mielőtt azonban átvette volna a következő csekket, el kellett intéznie egy férfit, aki kapcsolatban állt a korábban ciánsprayvel megölt arabbal. Ennek az illetőnek egy Zürich központjában álló új épületben volt az irodája, és Remi szerint azzal fenyegetőzött, hogy leleplezi az ázsiai banktisztviselőt. – Hányán tudnak az emberünkről, bazmeg? – kérdezte Richard. – Túl sokan – felelte Remi. A második áldozat állandóan ingerült, kellemetlen természetű férfi volt, aki valutával kereskedett. Richard felvette vele a kapcsolatot, és azt hazudta neki, hogy üzletet akar kötni. Késő délután ment el az irodájába, ahol a megfelelő pillanatban előkapta a központi pályaudvar közelében vásárolt kését, és hátulról nyakon szúrta a férfit. Ha a torkát vágja el a nyaki artériával együtt, túl sok lett volna a vér. A holttestet egyszerűen otthagyta az íróasztalára borulva. Tekintve, hogy a rendőrség mennyi érdeklődést tanúsított Richard iránt, elképesztő, hogy ilyen szabadon utazgathatott ide-oda, és bármikor elhagyhatta az országot, aztán visszatérhetett anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. És mindezt azért, mert a nyomozók lemondtak a követéséről.

Pat Kane lógó orral érkezett haza. Már a tavasz is a vége felé közeledett, és nem jutottak sehová. – Azt hiszem, lemondhatok róla – mondta Terrynek. – A többieknek igazuk van. Túl okos nekem, egyszerűen átlát a szitán. – El fogod kapni, Patrick. Csak ne add fel! Az nem vallana rád – vigasztalta a nő, és a nyomozó tudta, hogy igaza van. Ez egyáltalán nem vallott volna rá.

48 Kérnek egy csésze teát? Richard időközben végképp meggyűlölte John Spasudót. Ha a férfi nem állt volna elő olyan jól jövedelmező ajánlatokkal, már rég eltette volna láb alól. A fordulópont akkor jött el, amikor Richard egyszer elment Spasudóhoz, hogy átadja neki a részét a legutóbbi csekkes tranzakcióból. Amikor a férfi ajtót nyitott, nem invitálta be Richardot a házba, amit ő különösnek talált. – Mi a baj, büdös vagyok? – kérdezte sértődötten. – Nem, csak odabent van a csajom. – És? Vagy féltucatszor láttam már meztelenül – mondta Richard. Félretolta az útból Spasudót, és belépett a házba. Érezte, hogy valami nincs rendjén. – Szórakozol velem, John? – Nem, dehogy. A hálószobában valaki feküdt a takaró alatt, de nem lehetett Spasudo barátnője, ahhoz túlságosan kicsi volt. – Helló – szólt Richard. Nem kapott választ. – Szia, én vagyok az, Rich. Semmi. Richard besétált a szobába, és félrehúzta a takarót. Egy pucér, riadt tekintetű kislányt talált alatta. Döbbenten állapította meg, hogy nagyon fiatal még, talán a kamaszkort sem érte el. Erezte, ahogy lassan gyűlik benne a düh, és robbanni készül. Összeszorította a száját, és a jól ismert halk, csettintő hangot adta ki. – Ugye ez valami vicc akar lenni, John? Mi bajod van neked? – Csak szórakozom egy kicsit. Nem bántottam. Mondd meg neki, szívem, hogy nem bántottalak. – A lány nem szólt egy szót sem. Richard legszívesebben ott helyben megölte volna Spasudót, de nem akarván további sokkot okozni a gyereknek, inkább megfordult, és kiviharzott a hálószobából. Spasudo megszeppenve követte. – John, te el vagy cseszve. Vidd vissza oda, ahol találtad – mondta Richard, és otthagyta a férfit. Feltétlenül végezni akart vele, a gondot csak az jelentette, hogy túl sokan tudtak kettejük kapcsolatáról, és biztos volt benne, hogy ha valami történne Spasudóval, biztosan ő is ott lenne az első számú gyanúsítottak között. Megfontoltan kellett cselekednie. Úgy döntött, kivárja a megfelelő pillanatot, és ha már nem veszi többé hasznát a férfinak, megmérgezi, hogy azt higgyék, szívroham végzett vele. Csakhogy elfogyott a mérge. Ki kellett találnia valamit.

Sammy Gravano rácsipogott Richardra, ő pedig visszahívta, és találkozót beszéltek meg a szokásos helyen. Ezúttal feszültebb volt a szokásosnál. Tudta, hogy Gravanónak nincsen gátlása embert ölni, és könnyen lehet, hogy ő a következő célpontja. Richard közvetlen, kézzelfogható kapcsolatot jelentett Gravano és a Castellano-gyilkosság között, amit könnyen lehet, hogy a férfi el akart tüntetni. Richard állig felfegyverkezve érkezett a találkozóra. A furgon ülése alá egy harminctöltényes tárral felszerelt, lefűrészelt csövű Ruger 22 Magnum puskát rejtett, a zsebeiben és a derékszíjába dugva pedig három pisztolyt vitt magával. Egy órával a megbeszélt idő előtt érkezett, és úgy parkolt a furgonnal, hogy lássa, ki jön-megy a környéken, és kiszagolhassa a közeledő veszélyt. Gravano pontosan érkezett fekete Mercedesével. Csak a sofőrje kísérte. Úgy tűnt, minden rendben van, de Richard azért továbbra is résen volt, ahogy kiszállt a furgonból. Megölelték és arcon csókolták

egymást. Gravano gratulált a jól végzett munkához, és átadott egy papírzacskót, benne az előre megbeszélt harmincezer dollárral, „meg még egy kis jutalommal”, ahogy mondta. – Köszönöm, nagyra értékelem – biccentett Richard, és ez így is volt. – Azt hallottam – szólt Gravano –, durvább munkákat is elvállalsz. – Minden további nélkül. – Van egy jó barátom, akinek a lányát felcsinálta egy kokós faszfej, és azt akarja, hogy szenvedjen az illető, méghozzá nem is kicsit. – Nem gond – felelte Richard. – Örömmel vállalom. Gravano azt mondta, hogy valamelyik péntek este egy brooklyni bárba hívja a célpontot. – Azt akarod, hogy ott kapjam el? – kérdezte Richard. – Persze, minél előbb, annál jobb. John megkért, hogy mondjam el, mennyire elégedett veled. Azt tervezzük, hogy sok feladatot kapsz tőlünk. – Jól hangzik. Megtaláltok, ha kellek. Gravano megadta a bár nevét és címét, aztán elköszöntek egymástól. Péntek este Richard alaposan felfegyverkezve jelent meg a bárban, még egy gránátot is a zsebébe rejtett. Tudta, hogy akár tőrbe is csalhatják, de az ösztönei azt súgták neki, hogy Gravano egyenes volt vele. A bárt Talinak hívták, és a Tizennyolcadik sugárúton volt. Richard magával vitte a kamerát és a kábítópuskát is. Gravano már a bárban várta, és bemutatta neki a célpontot. A zsíros fekete hajú, húszas évei közepe tájékán járó férfi csak egy volt a számtalan feltörekvő guido közül, akiket a farkuk bajba sodort. Koccintottak, beszélgetni kezdtek, aztán Sammy nemsokára lelépett. Richard úgy érezte, eljött az ideje, hogy kivesse a csalit, és könnyedén megjegyezte, hogy van nála egy halom „jóféle kokain”, amit szívesen továbbpasszolna. – Sammy tud róla? – kérdezte a célpont. – Nem, ez jegyzőkönyvön kívül megy. – Oké, tudok vele mit kezdeni. Tudsz adni egy kis kóstolót? – Kint van a furgonban – mondta Richard. Már látta, hogy könnyebb lesz, mint gondolta. Kimentek a bárból. Miután beszálltak az egyik Tizennyolcadik sugárútról nyíló, csendes mellékutcában parkoló furgonba, Richard leütötte a célpontot az ólmosbottal, megkötözte, letakarta, és elindult a pennsylvaniai patkánybarlangok felé. Nem lelkesedett a gondolatért, hogy ilyen sokat autózzon egy összekötözött emberrel a furgon hátuljában, de elhatározta, hogy ha a zsaruk leintik, minden további nélkül agyonlövi őket. Az ülése alatt, könnyen elérhető helyen, egy 38-as várt. Betartotta a sebességkorlátozást, és óvatosan vezetett, miközben a rádióból countryzene szólt. A célpont időnként mozgolódni kezdett, de Richard olyankor ráförmedt, hogy csihadjon, különben fejbe veri egy kalapáccsal. Nem állt szándékában többé patkányokkal megetetni az áldozatait, de Gravano azt akarta, hogy a célpont szenvedjen, és mégiscsak ez bizonyult a legegyszerűbb és leghatékonyabb megoldásnak. Arra is kíváncsi volt, hogy még mindig ugyanolyan közönnyel reagál-e saját barbarizmusára. Mire a patkányok barlangjához értek, majdnem hajnali három óra volt. Richard kényszerítette a célpontot, hogy saját lábán tegye meg az utat a szörnyű vég felé. Majdnem telihold volt, mindent látni lehetett. Richard tudta, hogy a patkányok rákaptak az emberi hús ízére, és pillanatok alatt el fogják lepni a célpontot. A férfi megpróbált elfutni, de Richard leütötte, aztán megvárta, amíg feltápászkodik a földről, és a barlanghoz vezette. Messziről érződött a patkányok átható, szúrós bűze. Richard a

földre fektette a célpontot, és ragasztószalagot tekert a bokája köré. Miközben felállította a kamerát, már hallotta is a barlang hátuljában sürgölődő állatokat, sőt néhányat meg is pillantott a sötét sarkokban. A célpont nyöszörögve könyörgött az életéért. Richard sarkon fordult és elment. Amikor másnap visszatért a barlangba, a férfinak nyomát sem találta; egy darab csont, de még egy ruhafoszlány sem maradt belőle. Magával vitte a kamerát, hazament, és találkozót beszélt meg Gravanóval Brooklynban. Sem ő, sem a lány apja nem bírta végignézni a szalagot, de utóbbi azért elégedetten fizetett Richardnak húszezer dollárt. A bérgyilkos visszament New Jerseybe, majd pár nappal később már ismét úton volt Zürichbe.

Pat Kane-nek tennie kellett valamit. A nyomozás elakadt, Richard most már egyáltalán nem járt a boltba. Dominick Polifrone gyakorlatilag mindennap megfordult ott, kártyázott, beszélgetett, disznó vicceket mesélt, de hasztalan várta Richardot. Kane elment Leck hadnagyhoz. – Támadt egy ötletem, hadnagy úr – mondta. – Hadd halljam! – Ha el akarjuk kapni Kuklinskit, valahogy ki kell ugrasztanunk a nyulat a bokorból. – Mire gondol? – Beszélni akarok vele. Feltenni néhány kérdést. Kíváncsi vagyok rá, mit felel. Úgy érzem, ideje kicsit megfingatni, hadnagy úr. – Polifronéval megbeszélte? – Igen, szerinte is jó ötlet. Jelenleg semmi sem történik, hadnagy úr. Aktívabbnak kell lennünk. – Akkor próbálja meg! Vigye magával Volkmant! – Rendben – bólintott Kane, bár igazság szerint Ernest Volkmant szívesen kihagyta volna a dologból. Ő volt talán a leghitetlenebb a kollégái közül, rendszeresen gunyoros megjegyzéseket tett, és ő nevetett a leghangosabban az elméletén, miszerint Kuklinski a maffia bérgyilkosa. Kane engedelmeskedett az utasításnak, és megkereste a férfit. Volkman készséggel beleegyezett, hogy vele tart, és együtt mentek el „megingatni Kuklinskit”. 1986 augusztusának vége volt. Richard éppen visszatért Zürichből, és azt tervezte, hogy ha leszáll az este, autóba ül, és elmegy Georgiába. Nagyon meleg és párás volt az idő, amikor a két New Jersey-i nyomozó, Pat Kane és Ernest Volkman, megállt a Kuklinski család otthona előtt. Richard autója a felhajtón állt. Bár harminc foknál is több volt, Kane és Volkman a rendőrség előírásai szerint öltönyt meg nyakkendőt viselt. A fiatal nyomozó alig várta ezt a pillanatot. Richard Kuklinski évek óta fontos szerepet játszott az életében, már-már mitikus, mindenható figurának tűnt, és most először volt alkalma szemtől szemben találkozni vele. Nem tudván, mire számítsanak, a két nyomozó kiszállt a légkondicionált Plymouthból, a bejárati ajtóhoz lépett, és Kane megnyomta a csengőt. Shaba, a család kutyája mély, bömbölésszerű hangon ugatni kezdett. A belső ajtó lassan kinyílt, és egyszer csak ott állt előttük Richard, hatalmas termete betöltötte a nyílást. – Mit akarnak? – kérdezte. Kane-t egészen megdöbbentette a férfi mérete. Százkilencvenöt centis termetével és százharminc kilós súlyával hegyként magasodott előttük. A nyomozók megvillantották aranyszínű jelvényeiket, és bemutatkoztak. – Oké, mit akarnak? – ismételte Richard. Bosszantotta, hogy ez a két arcátlan zsaru vette magának a bátorságot, és egyenesen az ajtaján kopogtatott. Semmi sem dühítette fel annyira, mint a hívatlan látogatók, ráadásul most egyenesen két komor képű zsaru állított be hozzá nyilvánvalóan rossz szándékkal.

Richard sötét napszemüveget viselt, hogy ne láthassák a szemét, de így is érezhetően áradt belőle az ellenségesség, akár az augusztusi forróság a járda betonjából. – Számos gyilkosság ügyében nyomozunk – mondta Kane. – Ezekről szeretnénk beszélni önnel. – Hát akkor beszéljenek – vont vállat Richard. – Ismerte Louis Masgayt, George Mallibandet, Paul Hoffmant, Danny Deppnert vagy Gary Smitht? – kérdezte a nyomozó. – Nem mondhatnám – felelte a bérgyilkos. Most már rájött, hogy végig ez a zsaru nyomozott utána, ő volt az, aki érezte a füstszagot, de nem tudta, hol van a tűz. – Szóval azt mondja, nem ismeri őket? – ismételte Kane, tudván, hogy a férfi hazudik. – Így van. – És mi a helyzet Robert Pronge-dzsal és Roy DeMeóval? Őket ismerte? – próbálkozott tovább a nyomozó. Richard a két látogatóra meredt. Meghökkent DeMeo nevének említésére. Amikor a maffiózó kölcsönkérte a furgonját, az ő autóját használta cserébe, és most tévesen arra a következtetésre jutott, hogy a rendőrök felírták a rendszámot, amikor a háza előtt parkolt vele. Csak a börtönben tudta meg, hogy valójában Freddie DiNome, a Gemini Lounge-béli csapat egyik tagja árulta el, hogy kapcsolatban állt DeMeóval. – Nyilván látták a kocsiját a házam előtt. Tudják, hogy ismerem – mondta. – És vannak információi a meggyilkolásával kapcsolatban is? – kérdezte Volkman. – Nagyon meleg van idekint. Jöjjenek be – terelte a két nyomozót a házba Richard, megszegve ezzel az utca alapvető szabályát: soha ne állj szóba zsarukkal. A Kuklinski család háza hűvös volt, kellemes, tiszta és rendes. Barbara éppen vásárolni ment, a gyerekek pedig a barátaikkal töltötték az időt. Richard jegesteával kínálta a nyomozókat, de mindketten visszautasították. Akármilyen szomjasak is voltak, nem fogadtak el semmit, tartva tőle, hogy a férfi megmérgezi őket. Richard a napszemüvegét mindvégig magán tartva letelepedett a karosszékére, a két nyomozó pedig vele szemben foglalt helyet a kanapén. Kane felpillantott a házaspárt ábrázoló olajfestményre a falon. – Semmit sem tudok Roy DeMeo meggyilkolásáról – szólt Kuklinski. – De ismerte? – kérdezte Volkman. – Persze, hogy ismertem. Maguk is tudják, hogy így van. Miért nem kedvel engem, Mr. Kane? – kérdezte Richard. – Ki mondta, hogy nem kedvelem magát? – A nyomozót meglepte a kérdés. Igazság szerint gyűlölte ezt az embert. Őszintén hitt benne, hogy végtelenül gonosz, egyenesen a sátán helytartója. – Látom magán. Az arcára van írva – közölte hűvösen Richard. – Nem csinálok személyes ügyet a munkámból – mondta Kane. – Az én számomra maga csak a munkám része. Szóval azt állítja, nem ismerte Deppnert, Masgayt és Smitht sem? – Ahogy mondja – bólintott Richard, és tekintetével szinte biztatta Kane-t, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét, ha tudja. A nyomozó persze dokumentumokkal tudta igazolni, hogy a Kuklinski család otthonából felhívták a York Hotelt, ahol rátaláltak Gary holttestére az ágy alatt, és erről most említést is tett. – Tényleg? Erről semmit sem tudok – mondta Richard. Nem számított rá, hogy Kane ilyen alaposan végigvizslatta a telefonhívásait. Nem tetszett neki a dolog. Most már biztosan tudta, hogy látogatója nem más, mint az a zsaru, aki az elmúlt pár évben púp volt a hátán. Púp, amitől meg akart szabadulni. Gyilkos tekintettel meredt Kane-re, bár a napszemüveg miatt a nyomozó ezt nem láthatta. A két rendőr feltett még néhány kérdést, amikre kitérő válaszokat kaptak. Richard végig úriemberként viselkedett, de azért éreztette velük, hogy nem szívesen látott vendégek. Egy idő után

felállt, majd miután a nyomozók követték a példáját, az ajtóhoz vezette őket. – Köszönjük a lehetőséget – mondta Kane, ahogy kilépett a fojtogató augusztusi hőségbe. – Szívesen, máskor is – felelte a bérgyilkos, és becsukta az ajtót.

Richard rettenetesen felhúzta magát. Hogy merészel ez a két faszszopó beállítani az otthonába? Hogy merészelnek bejelentés nélkül kopogtatni az ajtaján? Mégis ki a csudának képzelik magukat? Richard úgy gondolta, hogy ha megszabadul Kane-től, több mint valószínű, hogy az egész probléma megszűnik. A gyilkosságokat, amikről a nyomozó kérdezősködött, évekkel korábban követte el. Ha kiveszi Kane-t az egyenletből, senki nem fog törődni velük többé. Elhatározta, hogy megöli a nyomozót. Ez volt a válasz. Mi más? Ha probléma akad, valakit meg kell ölni. Ez az orvosság mindenre. Richard pillanatok alatt kiderítette, hogy Kane a newtoni kapitányságon dolgozik. Kölcsönkért egy furgont John Spasudótól, és felmérte a környéket. Eszre is vette Kane-t, amint éppen egy alacsony téglaépületből lépett ki a műszakja letelte után, és a nyomába szegődött. Magával vitte a lefűrészelt Rugert is, hogy azzal lője le a nyomozót, ha alkalom adódik.

Miután távozott Kuklinskiék otthonából, Kane arra jutott magában, hogy elérték a céljukat. Továbbra sem tudta felmérni, milyen életveszélyes Richard valójában. Fel sem merült benne, hogy követheti, és esetleg végezhet is vele. Pat Kane világában a zsarukat nem ölték meg. A rendőrgyilkosság olyan volt, mintha darázsfészket piszkáltak volna meg. Egyszerűen nem érte meg a kockázatot. Richard azonban elszánta magát, hogy félreállítja az útból Kane-t. Nem az volt a kérdés, hogy megtegye-e, hanem az, hogy hogyan – tegye nyíltan, álcázza balesetnek, vagy egyszerűen tüntesse el a föld színéről? Végül az utóbbi mellett döntött. Követte Kane-t a Wander Inn nevű közeli bárig, ami zsúfolásig megtelt a környék egyszerű melósaival. A nyomozó megállt a pultnál, és egyik italt hajtotta fel a másik után. Richard bement utána, és egy sötét sarokból figyelte. Ez nagyon könnyű lesz, gondolta. A faszi szinte felkínálja magát. Hamarosan azonban rájött, hogy Kane más zsarukkal iszik. A bárban hemzsegtek a rendőrök, úgyhogy inkább óvatosan kislisszant az ajtón, akár egy hatalmas kígyó. Kane egy idő után kilépett a bárból, beszállt a kocsijába, és észre sem véve, hogy követik, hazahajtott. Puszta megszokásból bele-belepillantott a tükörbe – mint általában a legtöbb zsaru –, Richard azonban nagyon értett hozzá, hogyan kövessen valakit suttyomban, és hamarosan ki is derítette, hol lakik a nyomozó a feleségével és a két gyerekével. Megtörtént az, amitől Pat Kane az első pillanattól fogva a legjobban rettegett. Most már csak idő kérdése volt, hogy Richard kitalálja, milyen módszerrel szabaduljon meg Pat Kane-től, és gondoskodjon róla, hogy soha többé ne tehessen keresztbe neki. Pusztán a saját szórakoztatására célba vette a nyomozót a puskával, amikor az éppen kiszállt a kocsijából. Bumm, meghaltál, suttogta, de még nem húzta meg a ravaszt.

49 Meg kell szabadulnom néhány patkánytól Minél tovább fontolgatta Richard Kane meggyilkolását, annál nyilvánvalóbbá vált a számára, milyen rendőrségi rohamot szabadítana magára vele. Tudta, hogy azonnal nyilvánvaló lenne a kapcsolat közte és a nyomozó halála között. Az egyetlen esélye az volt, ha a gyilkosságot balesetnek állítja be. Biztos volt benne, hogy képes rá, de méregre volt szüksége. Kérdezősködni kezdett hát Jersey City, Hoboken és New York alvilágában, nem tudnak-e ajánlani neki valakit, aki ciánt tud szerezni. Nem járt szerencsével. Azt tervezte, Kane arcába spriccel a ciánsprayvel, amikor a nyomozó éppen kilép a bárból néhány ital után. Ott helyben holtan terülne el, és mindenki azt hinné, hogy szívrohamot kapott. Tökéletes. A megfelelően adagolt ciánt nagyon nehéz kimutatni. Vagy az is lehet, hogy kilyukasztja a férfi kocsijának gumiját, aztán akkor fújja le, amikor letérdel kereket cserélni. Elmosolyodott a gondolatra. Csakhogy egyáltalán nem sikerült megfelelő minőségű ciánt szereznie. Tudta, hogy egyetlen esélye lesz, és élnie kell vele. Nem kap második lehetőséget. Kane fegyvert hord magánál, és nyilvánvalóan használja is, ha kell. Úgy volt, hogy Richard Zürichbe repül azon a pénteken, de elhalasztotta az utat a következő hétre. Egyelőre inkább Pat Kane meggyilkolását tervezgette.

Aztán egy héten belül másodszor is idegen férfiak kopogtattak Richard ajtaján, ez az újabb incidens pedig végképp kizökkentette. Ez volt az ő Waterlooja – bizonyos értelemben a vég kezdetét jelentette a számára. John Spasudo állt a háttérben. Richard és Spasudo kisebb vagyont halmozott fel együtt, de a férfi mániákus szerencsejátékos volt, és nemcsak hogy elszórta a pénzt, de komolyabb összegekkel tartozott több kokainkereskedőnek is. Állítólag bizományba átvette a kábítószert, eladta, a pénzt pedig eljátszotta, amivel nagy bajba keverte magát néhány kolumbiainál. Spasudo sosem járt Richard házában, azonban a rendszám-táblája alapján ki tudta nyomozni a lakcímét. Amikor a kolumbiaiak megszorongatták, Spasudo azt mondta nekik, hogy az összes pénzük Richardnál van, és elvitte őket a házához. Azt hitte, a férfi elutazott Zürichbe, és nem is fogják otthon találni, csakhogy amikor a két férfi bekopogtatott – Spasudo nem szállt ki a kocsiból –, odabent volt. Richard a függönyön keresztül figyelte a jövevényeket. Elmondhatatlanul dühbe gurult, amiért közönséges verőlegények álltak az ajtaja előtt. Ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie. Richard mindig gondosan ügyelt rá, hogy az utcát meg a kétes üzleti ügyeit távol tartsa az otthonától és a családjától. Aznap rájöttem, hogy hibákat követtem el, mesélte a börtönben. Hagytam, hogy dolgaim megérintsék a családomat. Mindig rettegtem tőle, hogy így lesz, és bekövetkezett. Olyan volt számomra a felismerés, mintha egy gyorsvonat gázolt volna át rajtam. Megfogadtam, hogy mindent helyrehozok. Nem volt más választásom. Azt találtam ki, hogy megölök mindenkit, aki sokat jelent nekem. Szó szerint mindenkit. Ahogy a kolumbiaiak ott álltak, a mit sem sejtő Dwayne fordult be a kocsibehajtóra. A két férfi odament hozzá, és megkérdezték, hol van az apja. Barátságosak voltak, de áradt belőlük a fenyegetés. – Elutazott – mondta Dwayne. Ez egyelőre elégnek bizonyult. Megüzenték Dwayne-nel, hogy ott jártak, és később visszatérnek.

Egyikük megérintette a fiú karját, miközben beszélt. Richard mindent látott az ablakból, és majd szétvetette a düh. Az ajka vicsorra torzult. Legszívesebben kirohant volna, hogy puszta kézzel ölje meg a két férfit, de tudta, hogy ezzel várnia kell. Uralkodott hát magán, a fogát csikorgatta, és szájával a szokásos cuppogó hangot adta ki. A kolumbiaiak beültek a kocsiba, és elhajtottak. Richard a hátul ülő Spasudóra meredt. Forgott vele a világ, annyira dühös volt. Le kellett ülnie.

Még aznap kora este elment Spasudóhoz. A férfi teljesen megdöbbent, amikor ajtót nyitott. – Hogy a faszomba merészelted odahozni azokat a barmokat a házamhoz? – üvöltötte Richard. – Azt hittem, nem vagy a városban, Rich, csak az időt akartam húzni. Ne haragudj! Sajnálom, Rich. Ha nem lettek volna közös üzleti ügyeik Spasudóval, mesélte a börtönben Richard, ott helyben megölte volna, hogy aztán felzabáltassa a testét a patkányokkal. Ezt a luxust azonban egyelőre nem engedhette meg magának. Azért elővette a pisztolyát, Spasudo szájába dugta a csövét, és felhúzta. – Ha még egyszer az otthonom közelébe hozol valakit, megöllek, John. Világos? – Igen, esküszöm. Világos! – motyogta a férfi. Richard ezután elment megölni a két kolumbiait. Így Spasudót is megszabadította az adósságától, bár természetesen nem ez volt a szándéka. Egyszerűen el akarta tenni láb alól azokat az embereket, akik beállítottak hozzá. Utánuk Pat Kane volt soron. Richard végképp elvesztette a fejét, és megtette azt, amiért Pat Kane és Dominick Polifrone olyan régóta imádkozott: egy telefonfülkéből felhívta Phil Solimenét. A véletlen úgy hozta, hogy a tégla éppen a boltban kártyázott. – Szia, Colos – szólt bele a kagylóba Solimene. – Ott van az a haverod? Dom, vagy hogy is hívják – kérdezte Richard. – Igen, itt zsugázik. – Add oda neki a telefont! – Hé, Dom! – kiáltotta el magát Solimene. – Téged keresnek, Colos Rich az. – Kacsintott, és mosolyogva adta át a kagylót az ügynöknek. – Halló – szólt bele Polifrone boldogan, amiért annyi hónap elteltével végre felveheti a kapcsolatot a titokzatos Richard Kuklinskival. Maga az ördög akart vele beszélni. – Szia, azt hallottam, van néhány használható kapcsolatod. – Ahogy mondod, bazmeg. – Akkor beszélgessünk! Valami különlegesre van szükségem, de nem akarok odamenni. Találkozhatunk az utcában lévő Dunkin’ Donutsban? – Persze, gond egy szál se, Rich – mondta az ügynök. – Mondjuk öt perc múlva? – Oké. – Polifrone letette a telefont. Solimene mosolygott. – Megmondtam, hogy hívni fog. – Meg bizony – bólintott az ügynök. – A Dunkin’ Donutsban akar találkozni velem. – En itt leszek – mondta Phil. Polifrone kilépett a boltból. Arra sem maradt ideje, hogy értesítse Kane-t vagy akár a saját kollégáit az ATF-nél. Egyedül volt, és gyorsan kellett cselekednie, beült hát fekete Lincolnjába, és a Dunkin’ Donutshoz hajtott. Tudta, hogy be kellett volna mikrofonoznia magát, de az végképp nem fért bele az időbe. Délelőtt háromnegyed tizenegy felé járt az idő. Polifrone feszült, de izgatott volt. Olyan régóta várta ezt a pillanatot, hogy kezdte azt hinni, talán már sosem jön el. Csakhogy most mégis

eljött. Az imént beszélt magával az ördöggel. A kiváló lövésznek számító ügynök zsebében egy Walther PPK lapult. Nem gondolta, hogy Kuklinski bármivel is próbálkozna fényes nappal egy Dunkin’ Donutsban, de fogalma sem volt, mit akarhat tőle valójában, úgyhogy minden eshetőségre fel kellett készülnie. Amint befordult a parkolóba, észrevette a Dwayne ezüst Camarójában ülő Richardot. Leparkolt, és odaballagott hozzá, menet közben belebújva a maffiózó szerepébe. – Szia, hogy s mint? – üdvözölte Richardot. – Kösz, megvagyok – felelte a bérgyilkos, majd kiszállt az autóból, és megrázta Polifrone felé nyújtott kezét. Az ügynököt megdöbbentette a férfi mérete. – Igyunk egy kávét – javasolta Richard, és elindult a Dunkin’ Donuts bejárata felé. Odabent alig volt valaki, könnyen találtak maguknak egy csendes sarkot a helyiség bal oldalán. Miközben leültek, Richard arra gondolt, hogy lehetnek akármilyen nagyszerű összeköttetései ennek a Dominicknek az alvilágban, az övé a legborzalmasabb paróka, amit valaha látott. Olyan volt, mintha egy mosómedve múlt volna ki a fején, mondta később. A parókától eltekintve Richard elhitte, amit barátja, Phil Solimene mondott neki: hogy Dominick „jó ember”, és hogy hosszú évek óta ismerik egymást. Mindketten kávét rendeltek. Dominicket aggasztotta, hogy Richard talán tudja, ki ő valójában, és valahogy mérget csempész a bögréjébe. Enni nem is kért, és a kávét is végig a kezében tartotta. – Örülök, hogy végre találkoztunk, Rich, bazmeg. Jó dolgokat hallottam rólad. – Én pedig rólad. Szóval régóta ismered Philt? – Igen, eléggé. Úgy tudom, te is. – Most már... hát, van vagy húsz éve. – Rendes fazon. Egyenes. – Igen. Hadd térjek a lényegre, jó? – Persze, mondd csak! – Ciánra lenne szükségem. – Ciánra? Mármint a kibaszott méregre? – Igen. – Te, Rich, miért nem mész el egy mezőgazdasági boltba, bazmeg? – Nem, a komoly cuccra gondolok. Laboratóriumi minőség kéne. Meg kell szabadulnom néhány patkánytól – mondta magában mosolyogva. – Értem. Biztos vagyok benne, hogy tudok szerezni – felelte komoly képpel Polifrone. Tudta, hogy többet is ki kell szednie Richardból, végtére is a cián nem illegális, bárkinek lehet otthon. Valami olyasmivel kellett csőbe húznia a férfit, ami teljesen törvénytelen. Szerencsére tudta, mi a dörgés, és mivel kell előállnia. A kérdés csak az volt, bekapja-e a másik a horgot. – Rich – szólt –, azt hallottam, jó forrásaid vannak, ahonnan profi fegyvereket tudsz szerezni. Komoly acélról beszélek. Az én emberem nemrég kiszállt, viszont akad egy megbízható vásárlóm, aki az IRA-val áll kapcsolatban. Jó pénzt fizetne minőségi cuccokért. Ki tudsz segíteni? Tudod, kéz kezet mos. – Persze, felhívok néhány embert – mondta Richard. Volt valami ebben az emberben, ami zavarta. Megadták egymásnak a csipogójuk meg a telefonjuk számát, és megállapodtak, hogy üzletet fognak kötni. A beszélgetés nemsokára véget ért, és kiléptek az üzletből a parkolóba. Odakint sötét fellegek gyülekeztek. – Arra gondoltam, hogy beugróm köszönni Philnek – szólt Richard. – Persze, jó ötlet. Követlek – bólintott Polifrone, majd beszállt a Lincolnba, és elgurult a boltig a

Colos nyomában. Együtt léptek be a boltba. Micsoda páros! Ennél jobban nem is különbözhettek volna egymástól. – Szia, Rich! – kiáltotta Phil, eljátszva, mennyire örül a barátjának. – Örülök, hogy végül összejöttetek. Richard megölelte és arcon csókolta Solimenét, majd köszönt néhány vendégnek is. A boltban töltött hónapok alatt Polifrone mindenre odafigyelt – tudta, ki foglalkozik pénzhamisítással, ki kapcsol le kamionokat, ki tör be házakba. Egyelőre nem léphetett, de várta az alkalmat, hogy az összes rendszeresen idejáró bűnözőt rács mögé juttathassa. – Szóval Dómmal régi haverok vagytok – jegyezte meg félvállról Richard. – Mint a kurvaisten – bólintott Phil. – Megbízhatsz benne, mint bennem, Rich. Ezer százalékig! – Oké – nyugtázta a bérgyilkos. – Ennyi nekem elég is. – Készséggel elfogadta, amit Solimenétől hallott, pedig egyáltalán nem vallott rá az ilyesmi. Általában rendkívül bizalmatlan és gyanakvó volt, Philnek azonban hitt, és Polifronéban sem igazán talált kivetnivalót a rettenetes parókáján kívül. Úgy gondolta, akárki is adta el neki, azt le kéne tartóztatni. Phil, Richard és Polifrone kezet rázott egymással. Solimene sok szerencsét kívánt a másik kettő közös vállalkozásaihoz. Richard nyilvánvalóan bekapta a horgot. Aztán azt mondta, mennie kell, és nemsokára el is tűnt. – Mondtam! Mondtam, hogy szállítani fogom – szólt a bolttulajdonos. – És szállítottad is – nyugtázta Polifrone. Alig várta, hogy beszámolhasson feljebbvalóinak a Kuklinskival való találkozásról. Éppen eleget piszkálták már az eredménytelensége miatt, most azonban végre felmutathatott valamit a több hónapnyi kártyázás, káromkodás, szivarozás és szócséplés után. Miután kilépett a boltból, haladt néhány saroknyit, aztán meggyőződött róla, hogy senki sem követi, egy fülkéből felhívta a főnökét, és részletesen elmondta, mi hogyan zajlott, és mi hangzott el. – Az emberünk bekapta a csalit – jelentette ki. Ezután Kane számát tárcsázta. Amikor a nyomozó meghallotta, mi történt, örömujjongásban tört ki. Leck hadnagy irodájába sietett, és beszámolt a jó hírekről. A főnöke kezet rázott vele. – Szóval horogra akadt – mondta Kane. – Most már nincs más dolgunk, mint a csónakba emelni. Mint kiderült, ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Kane-nek és Polifronénak most egy összetettebb és alaposabban megtervezett műveletet kellett végrehajtaniuk. Nem volt elég azt elérniük, hogy Kuklinski gyanúba keverje magát, ha azt akarták, hogy a bizonyítékaik a bíróság előtt is megálljának, mindent rögzíteniük is kellett. Segítségre volt szükségük – mikrofonokra, elektronikus holmikra, emberekre, helikopterekre, pénzre –, és szinte mindent meg is kaptak New Jersey helyettes államügyészétől, Bob Carrolltól. Ideje volt kiásni a csatabárdot.

Két nappal az első találkozásuk után Richard rácsipogott Polifronéra, ő pedig visszahívta. A bérgyilkos azt akarta tudni, hogy sikerült-e ciánt szereznie. Nagyon várta, hogy megszabadulhasson végre Kane-től, márpedig ehhez méregre volt szüksége. – Dolgozom rajta, Rich. És mi a helyzet nálad? Találtál nekem kereskedőt? – Tartok egy-két vasat a tűzben – felelte Richard. – Oké, amint többet tudok, hívlak, oké? – Persze, hívj! Richard vissza akart menni Zürichbe, de nem szívesen hagyta volna el a várost, amíg függőben voltak a dolgai. Először is el kellett tüntetnie Kane-t. Biztos volt benne, hogy ha ezzel megvan, nem

lesz több gondja. Viszont nem hibázhatott, a nyomozó halálát szívrohamnak kellett beállítania. Szinte látta a lelki szemei előtt, hogyan fog Kane arcába spriccelni. Sssssz, neked annyi, bazmeg! Amióta a két kolumbiai megjelent a házánál, Richard csendes és visszahúzódó lett. Alig szólt. Soha nem láttam ilyennek, mondta később Barbara. Csak ült a fotelban, és mogorván bámult maga elé. Ki sem akarta nyitni a száját, még a kacsákat sem mentünk el megetetni. Tudtam, hogy valami nincs rendjén, de fogalmam sem volt, mi lehet a baj.

50 A Jeges hadművelet Bob Carroll kerek babaarcával és tömzsi termetével egy pufók kisfiúra emlékeztetett. Ez a kerubszerű ábrázat azonban szorgos és rámenős ügyészt rejtett, aki többnyire nyert, ha esküdtszék elé vitt egy ügyet. Ő vezette a New Jersey-i Szervezett Bűnözés Elleni Irodát. A viszonylag új szervezetet azért hozták létre, hogy a különböző illetékességgel rendelkező csoportok munkáját összehangolva eljárást tudjanak indítani az állam területén a maffia által elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban. Az irodája egy hétköznapi, jelöletlen téglaépületben volt Fairfieldben. A bejárat hátul nyílt, távol a kíváncsi tekintetektől. Ha New Jerseynek megvolt a saját Pentagonja, egy hely, ahonnan meg lehet vívni a háborúkat, hát ez a hely volt az. Amikor Carroll először hallott a Kuklinski-ügyről, felvette a kapcsolatot Kane-nel, és megkérte, hogy mutassa meg neki az aktákat. Kane időközben számtalan dossziét rendezett szabályos stószokba egy nagy barna kartondobozban. Bob Carroll két napig tanulmányozta a dokumentumokat, és nem győzött álmélkodni, milyen emberfeletti munkát végzett a fiatal nyomozó, jóformán segítség nélkül. – Ez volt az egyik legjelentősebb és leghihetetlenebb akta, amit valaha láttam – mondta később. Ezután már nem volt kérdés, hogy New Jersey főállamügyészi hivatala felsorakozik-e a Pat Kane nyomozó által indított nyomozás mögött. 1986. szeptember 16-án este – négy nappal azután, hogy Dominick Polifrone először találkozott Kuklinskival – Pat Kane leült a New Jersey-i főállamügyészség fairfieldi épületének egyik ablaktalan helyiségében. A bűnüldözés nagyágyúi vették körül, köztük Bob Carroll, Bob Buccino, az állami rendőrfőnök helyettese, John Brialy százados és Paul Smith meg Ron Donahue, a New Jersey-i Szervezett Bűnözés Elleni Iroda nyomozói. Egytől egyig azért jelentek meg, mert Kane szorgalma felcsigázta az érdeklődésüket. Többé senki sem kételkedett abban, amit mondott, még John Leck is száz százalékig mögötte állt. A Jeges hadművelet – azért kapta ezt a nevet, mert azt hitték, Richard lefagyasztotta Masgayt – megkezdődött, és a hurok egyre jobban szorult Richard Kuklinski nyaka körül. Egy nagy halom kínai étel fölött Pat Kane és Bob Carroll felsorolta a fiatal nyomozó által az idők során felhalmozott rengeteg információt. Elmondták, hogy az egész egy sor megoldatlan betörési üggyel kezdődött, aztán Masgay, Smith és Deppner meggyilkolásával, majd Hoffman eltűnésével folytatódott, végül pedig fény derült Kuklinski kapcsolatára a szervezett alvilággal. Csakhogy a főállamügyész hivatalának kézzelfogható bizonyítékra volt szüksége, ami megáll a lábán egy ravasz védőügyvéd trükkjei ellenében is. Dominick Polifrone volt a válasz. Úgy döntöttek, őt fogják felhasználni, hogy Kuklinski gyakorlatilag önmaga ellen tegyen vallomást. Az, hogy az első találkozásuk alkalmával a Dunkin’ Donutsban máris ciánt kért az ügynöktől, azt jelentette, hogy jó úton járnak, és a bérgyilkos a saját nyakát dugja a hurokba. A cián jelentette a kulcsot – a gerendát, amire felcsomózzák a kötelet. Elöljárói engedélyével Polifrone maga is részt vett a Jeges hadművelet tervezésével foglalkozó második összejövetelen, ahol Paul Smith és Ron Donahue nyomozók, Bob Buccino helyettes rendőrfőnök és John Brialy százados jelenlétében Bob Carroll részletesen elmondta neki, mit szeretne tőle. Ron Donahue sokat látott, kemény nyomozó volt, aki szívósságával szerzett magának hírnevet az utcákon. A maffiózók mindig fújolni kezdtek, ha megjelent a bíróságon vagy valamelyik kedvelt kocsmájukban. A férfi erősen emlékeztetett Jack Dempseyre, a bokszolóra, és éppen olyan kemény is

volt. A sötét szemű, Beatles-frizurás Paul Smith a harmincas évei elején járt, és rendkívül ügyes beépített nyomozónak bizonyult. Egyedül Brialy százados viselt egyenruhát. A sűrű ősz hajú Bob Buccinót türelmes, intelligens embernek és jó főnöknek ismerték, aki nagyon értett hozzá, hogy összefogja az embereit. A falon Kuklinski fényképe lógott, valaki célpontot rajzolt a homloka közepére. – Dom – kezdte Bob Carroll. – Jelenleg a cián a kulcs. Próbálja meg többet beszéltetni róla! Kérdezze meg, hogyan működik, mennyi idő alatt hat, és tényleg meg lehet-e téveszteni vele az orvosszakértőt. Részletek kellenek. Vegye rá, hogy beszéljen a részletekről! Az áldozatairól. – Pontosan tudom, mire van szükség, és meg is szerzem – mondta Polifrone. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy ő a megfelelő ember a feladatra, aki pontosan tudja, hogyan vegyüljön el a maffiózók között. – A gond csak az – tette hozzá –, hogy máris rám csipogott, és amikor visszahívtam, azt mondta, nagyon kell neki a cián. – Igen, semmilyen körülmények között nem adhatunk neki mérget – jegyezte meg Brialy százados. – Képzeljék csak el, milyen következményekkel járna, ha megölne vele valakit. – A végtelenségig nem húzhatom az időt. És ha tőlem nem szerzi meg, ami kell neki, majd megkapja mástól, akkor pedig elveszíthetem. Egyelőre a cián a csali, a horog és az úszó. – Ebben van valami – bólintott Carroll, majd megbeszélték, milyen érvek szólnak amellett és az ellen, hogy valódi ciánnal lássák el Richard Kuklinskit. Végül elvetették az ötletet: semmiképpen nem adhattak mérget egy többszörös gyilkos kezébe. – Húzd az időt, ameddig csak lehet, és beszéltesd! Szerintem azt hiszi, hogy a törvények felett áll, és sosem kapjuk el. Ezt használjuk fel ellene. Ekkortájt történt, hogy egy camdeni élelmiszerboltban valaki ciánt tett egy levesporos zacskóba, amit egy jerseyi férfi megvásárolt, aztán megevett, és bele is halt. Az esetről sokat beszéltek akkoriban, és Polifronénak az az ötlete támadt, hogy ezzel az ürüggyel halogathatják a cián átadását Kuklinskinak. Miközben beszélgettek, megszólalt Polifrone csipogója; érdekes módon éppen Richard kereste. Brialy százados azt akarta, hogy az ügynök azonnal hívja vissza a férfit. – Hadd főjön egy kicsit a saját levében – mondta Polifrone. – Nem akarom túlspilázni a dolgot. – Polifrone ügynök, a célpontja kereste. Azonnal hívja vissza! – erősködött a százados. A tégla megismételte, amit mondott. Persze igaza volt, de úgy festett, Brialy mindenáron össze akarja akasztani a bajszát az ATF emberével. Végül Carroll lépett közbe, és közölte a századossal, hogy Polifronénak magának kell eldöntenie, hogyan csinálja végig az ügyet. – Ki vezeti ezt a nyomozást? Mi vagy az ATF? – kérdezte a százados. – Ez egy közös nyomozás – felelte Carroll és én teljes mértékben megbízom Dominick szakértelmében. Ezt Brialy századosnak is el kellett fogadnia, de úgy meredt az ügynökre, mintha legszívesebben kiharapna belőle egy darabot. Polifrone pontosan tudta, hogy ez jelenti a legnagyobb problémát, ha több ügynökség összedolgozik: mindenki főnököt játszik, mert magának akarja a dicsőséget. Mondhatott neki bármit ez a karót nyelt egyenruhás, elhatározta, hogy úgy tesz, ahogy Jonak látja. Ő viszi vásárra a bőrét, nem Brialy. Nem volt felhőtlen a kapcsolat kettejük között, de azért elhatározta, hogy az ügy érdekében igyekszik együttműködni. Carroll azt tervezte, hogy Polifrone és Kuklinski első beszélgetése alapján engedélyt kér a gyanúsított minden telefonjának lehallgatására, és a beszélgetések rögzítésére egy közeli rejtekhelyről. Az elhangzottakat aztán gépírónők csapata ültette át írásos formába egy másik helyszínen. Minden szót pontosan kellett feljegyezniük, hogy a szalagokat felhasználhassák a

bíróságon bizonyítékként. Mire megbeszélték az akció részleteit, majdnem este kilenc lett, úgyhogy Polifrone felhívta Kuklinskit. Két órát várakoztatta. Richard azt javasolta, hogy találkozzanak a New Jersey autópálya Vince Lombardi pihenőjében, Ridgefieldnél. Megígérte, hogy magával viszi a fegyverkereskedőt, és tárgyalhatnak az üzletről. Ez váratlanul érte Polifronét, először is, mert Richard be akarta mutatni az emberének, másodszor is, mert nem maradt elég idő rendesen megszervezni az akciót. Ha igaz volt, amit Kuklinskiról hallott – márpedig nem látott rá okot, hogy kételkedjen benne –, akkor soha korábban nem került még szembe nála veszélyesebb emberrel, és biztos akart lenni benne, hogy minden fogaskerék a helyén van, mielőtt kiszolgáltatja magát. Leginkább az aggasztotta, hogy az akciót több ügynökség közösen szervezte, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem volt világos, ki a főnök – szóval több dudás került egy csárdába. Polifrone imádta a feleségét, imádta a gyerekeit, és szörnyű lett volna, ha elveszítik egymást, mert az ügynökségek közti kötélhúzás az életébe kerül. Aztán meg az sem volt kizárt, hogy Phil Solimene kettős játékot játszik. Az ügynök nem tudhatta, nem éppen őt csalja-e tőrbe azzal, hogy mindent elárul Kuklinskinak. Hallott már ennél furcsább dolgokat is. Tudta, hogy a maffiózók esetében megjósolhatatlan, mit fognak tenni. Veszélyesek és kiszámíthatatlanok voltak, nem berögzült szokásokat követtek, és nem mindig cselekedtek logikusan.

Richardnak valóban terve volt Dominick Provanzanóval, mégpedig az, hogy úgy csinál, mintha fegyvert akarna eladni neki, ehelyett azonban elveszi a pénzét, aztán megöli, és eltünteti a holttestét. Azt találta ki, hogy magával viszi John Spasudót, aki segít neki átverni Dominicket. Felveszik a rendelést a „nehéz acélra”, amit az állítólag akart, ahelyett azonban, hogy átadnák neki a fegyvereket, fejbe lövi a férfit és vele együtt az üzlettársát is. Továbbra sem tudta megemészteni, hogy Spasudo idegeneket vitt a házához, és a kislányt sem felejtette el az ágyában. Elhatározta, hogy nem egyszerűen megöli ezt az embert, de a patkányokkal zabáltatja fel. Igen, úgy sokkal jobb lesz. Spasudo ezer harapás általi halált fog halni, ahogy Richard gondolt rá, felvillanyozódva saját ötletességétől. Miután megszerezte a mérget Dominicktől, mindkettejüket megöli, és megtartja az összes pénzt. Igen, ez így tökéletes lesz.

Barbara jól érezte. Richard nagyon is megváltozott. Az ajtaján kopogtató idegenek annyira megzavarták, hogy képtelen volt koncentrálni. Önmagát hibáztatta. Figyelmetlen lett, nem volt már olyan hatékony, mint régen. Úgy gondolta, hogy a családi élet az oka, amiért elpuhult, és lankadt a figyelme. Még a visszavonulás gondolata is elkezdte foglalkoztatni. Fel akart hagyni ezzel az élettel. Sok vakmerő húzással próbálkozott már, eddig mégis sikerült mindent megúsznia. A jelek szerint elfogyott a szerencséje. Elszánta magát, hogy nekilát spórolni, és ezentúl minden keresetét biztos helyre teszi. Lemond a szerencsejátékokról, és nem vállal több felesleges kockázatot. Ha Pat Kane, ez a kis tolakodó mitugrász, végre a föld alá kerül, megvalósíthatja a tervét – félretehet annyi pénzt, hogy végre otthagyhassa a bűn világát. Soha többé nem öl meg senkit sem pénzért, sem a maga örömére. Richard mindennél jobban rettegett a szégyentől és a meghurcoltatástól, amit a családjának bizonyosan el kellene szenvednie, ha ő lelepleződik. Nekik semmi közük nem volt a bűneihez, a rengeteg fájdalomhoz és gyötrelemhez, amit okozott. Mégis, ártatlanságuk ellenére borzalmas szenvedés várna rájuk, ha kiderülne, mi mindent tett az évek során, A gondolat is elég volt hozzá, hogy belefájduljon a feje, és le kelljen ülnie. Megfogadta magának, hogy ha a rendőrök megpróbálják letartóztatni, nem adja könnyen a bőrét. Öt

élve ugyan el nem viszik. Lelő közülük, amennyit csak tud. Meg kell majd ölniük. Úgy számolt, hogy ha meghalt, semmit sem tudnak majd megkérdőjelezhetetlenül bebizonyítani. A tetteit a testével együtt eltemetik, és biztos volt benne, hogy ha ő már nem lesz életben, a nyomozók sem fogják törni magukat, hogy mindenre fényt derítsenek. Zsaruk általi öngyilkosság, így fog elmenni. Egyelőre azonban az volt a legfontosabb, hogy mihamarabb ciánt szerezzen, és elintézze Pat Kanet. Ha ezzel megvan, össze kell gyűjtenie egy teherautónyi pénzt, hogy visszavonulhasson. Ez pedig csak úgy sikerülhet, ha erőt vesz magán, és felhagy a szerencsejátékokkal. Nem volt más választása. Sarokba szorítva érezte magát, az egyetlen lehetséges kiutat pedig a pénz jelentette. Rengeteg pénz. A pénz volt az útlevél egy jobb élethez.

Szeptember 11-én reggel nyolc órakor Pat Kane elment abba a házba, ahol Richard telefonhívásait lehallgatták. Ő, Bob Carroll, Paul Smith és Ron Donahue egymást váltva felügyelte a vonalakat napi huszonnégy órában. Bírói engedélyt kaptak minden beszélgetés rögzítésére, még azokéra is, amiket a család más tagjai folytattak. A két lány gyakran hívta a fiúját, Dwayne a barátait, Barbara pedig különféle ételeket rendelt – mindig a legjobbat mindenből. Mindazonáltal csak Richardnak azokról a hívásairól gépeltethettek átiratot, amik bűncselekményekkel álltak kapcsolatban. Kane végre jókedvre derült. Biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, és elkapják Kuklinskit. Továbbra is tünékeny ragadozó maszkinak tekintette a férfit, és most már nem maradt kétsége afelől, hogy az új csali beválik. Ismét a régi önmaga lett, több figyelmet szentelt szerető feleségének, több időt töltött a gyerekeivel. Újra csillogott a szeme, olyan volt, mondta később Terry, mintha a viharfelhők hirtelen semmivé foszlottak volna a feje fölött. A nőnek persze fogalma sem volt róla, hogy a viharfelhő valójában a nyomukban jár, és azt tervezi, hogy gyorsan és hatékonyan végez az egyetlen férfival, akit valaha megcsókolt.

Az újabb pénzkereset reményében Richard ismét Zürichbe utazott. A nyomozócsapat továbbra is el akarta kerülni, hogy a férfi tudomást szerezzen az akciójukról, így mivel biztosak voltak benne, hogy rögtön kiszúrná, ha követik, inkább nem állítottak rá embert. Ennek következtében azt sem tudták, hogy elhagyta az országot. A lehallgatott telefonbeszélgetésekben egytől egyig a családtagok tárgyalták meg hétköznapi ügyeiket. Polifrone üzeneteket is hagyott Kuklinskinak, de az nem hívta vissza. Zürichben Richard mindig nyugodt volt. Tudta, hogy senki sem figyeli, és amíg várta az újabb csekkeket meg az utalást a nigériai kormányhivatalnoktól, parkokban vagy kávéházakban üldögélt. Úgy festett, mint aki élvezi a csendet és a nyugalmat, pedig valójában Pat Kane, Dominick Polifrone és John Spasudo megölését tervezgette. Ami azt illeti, ezeknek a gyilkosságoknak már a gondolatából is erőt merített. Amióta agyonverte Charley Lane-t, minden problémáját emberöléssel oldotta meg. A gyilkosságokba kapaszkodott, azok hoztak helyre mindent. Ahogy ott ült egy zürichi kávéházban a központi pályaudvarnál, azon gondolkozott, hogyan végezzen a nyomozóval. Csak egy kis ciánra volt szüksége, hogy megszabaduljon Pat Kane-től, aki mindent el akar venni tőle. A napok egyre csak teltek, és az egymást követő telefonbeszélgetések sorra hasztalannak bizonyultak, hacsak az nem jelentett valamit, hogy Barbara rengeteg bélszínt rendelt a dumonti hentestől. Nem tudván, hogy Kuklinski Európában van, a csapat aggódni kezdett. Nemcsak hogy nem

hallottak semmit, amit felhasználhattak volna a bíróságon, de a férfi még csak vissza sem hívta Polifronét. Ennek vajon mi lehetett az oka? Kezdték azt hinni, hogy Solimene kettős játékot játszik, és elárulta Kuklinskinak, mi készül ellene. Csakis ez lehetett a gond. Aztán szeptember 25-én hirtelen minden megváltozott. Richard hazautazott Zürichből, újabb összeget fizetett be a georgiai bankszámlára, aztán felvette a kapcsolatot Spasudóval, elmondta neki, hogyan tervezi lenyúlni Dominick pénzét, és megkérte, hogy játssza el mellette a fegyverkereskedő szerepét. Bár Spasudo rút volt, mint a bűn, és szerencsejáték-szenvedélyét meg szexuális eltévelyedését sem lehetett tagadni, azért nem volt ostoba. Ami azt illeti, vágott az agya, mint a borotva. Készséggel beleegyezett, hogy részt vesz Richard tervében, és alaposan utánajár a különböző fegyvereknek, hogy hitelesen adhassa ki magát szakértőnek. Fogalma sem volt róla, hogy Richard őt is meg akarja ölni, méghozzá úgy, hogy élve éhes patkányok elé veti. A bérgyilkos úgy gondolta, a 195 centis férfi testéből bőségesen lakmározhatnak majd a rágcsálók. Egy dél-jerseyi bevásárlóközpontban lévő nyilvános telefonról rácsipogott Polifronéra. Az ügynök éppen az ATF newarki irodájában várt bemikrofonozva, ugrásra készen. Amikor visszahívta Kuklinskit, a férfi első kérdése az volt, ő is nyilvános telefonról beszél-e. – Igen, szabadon beszélhetünk – felelte Polifrone. Mosolyogva dobta be a csalit, amire Kuklinski azonnal rá is harapott. Azt mondta, vele van a fegyverkereskedő, és odaadja neki a telefont. Spasudo Timként mutatkozott be, és határozottan kijelentette, hogy annyi fegyvert szerez, amennyi csak kell. Úgy sorolta a különböző pisztolyokat és puskákat, mintha friss gyümölcsöket árulna egy forgalmas piacon. Richard elégedett volt Spasudóval, tökéletesen játszotta el a szerepét. Polifrone végül ismét Kuklinskit kérte. – Figyu, Rich, elmondtam Timnek, mire lenne szükségem. Most pedig legyél hozzám őszinte! Teljesíti is, amit megígért? Nem vagyok kíváncsi üres ígéretek meg ostoba kifogások sorozatára. Értjük egymást? – Aggodalomra semmi ok, Dom. Ha Tim azt mondja, hogy megszerez valamit, akkor az úgy is lesz. Ha meg valamiért mégsem megy, akkor is korrekt lesz veled. – Jól van, nem akarok rosszul kijönni ebből. Az IRA-s csaj úgy néz ki, mint egy tanárnő, de elkapja az ember tökét, ha arról van szó. Egyszer verd át, nem kapsz második esélyt. Talál helyetted mást. És komolyan mondom, egy ilyen vevőt nem akarok elveszíteni. Világos? – Értelek, Dom. – Úgy hallottam, Tim cuccai valahol a Földközi-tengeren vannak, szóval beletelik egy kis időbe, mire mintákat tud mutatni. Viszont nem akarom nagyon megvárakoztatni a csajt. Szerezzetek legalább néhány 22-est meg hangtompítót hozzá, hogy mutathassak neki valamit. Csak hogy ne menjek hozzá üres kézzel. Fizetek, amiatt ne aggódjatok, csak lássak árut is. – Mondta Tim, hogy vannak hangtompítói? – Igen. – Itt? – Igen. – Akkor nyugi. Szerzünk neked valamit, amint lehet. – Oké, csak ne kelljen sokat várnom. Hidd el, mind a ketten nagyot kaszálhatunk ezen az üzleten, szóval ne csesszük el! Jó? – Értelek. Rendben lesz a dolog. – Jól van, Rich, tartsuk a kapcsolatot! – Várj, Dom, és mi van azzal a cuccai, amit én kértem? Tudod, miről van szó, ugye? – kérdezte Richard, gyakorlatilag beledugva a fejét a hurokba.

– Igen, tudom. Beszéltem az embereimmel, de egyelőre elég idegesek amiatt a leveses ügy miatt. – Miért? Az már két hete volt. – Úgy hallották, a szövetségiek kellemetlenül sokat kérdezősködnek mostanában ezzel a szarsággal kapcsolatban. Tudom, hogy van egy patikusuk, aki beszerzi nekik az anyagot, de mint mondtam, most mindenki ideges. Szereztem én már tőlük ilyesmit korábban más vevőimnek is, szóval biztos vagyok benne, hogy meg tudják oldani. Csak ki akarják várni, amíg lenyugszanak a kedélyek levesügyben, utána jelentkeznek az anyaggal. Addig is megszerzem neked a másik dolgot. Nyilvános telefonról beszélsz, ugye? – csalta még mélyebbre a csapdában Richardot Dominick. – Igen. Ugye te is? – Természetesen. Vigyáznod kell a ciánnál, bazmeg. Persze fogalmam sincs, mire akarod használni. Ez a te dolgod, Rich, nem is kérdezem. – Senki nem fog eljutni hozzád, nem tervezem továbbadni. Magam használom fel. – Igen? Nehogy bevedd – mondta Dominick nevetve. – Nem, nem áll szándékomban. Csak néhány patkánytól kell megszabadulnom – felelte kuncogva Richard. – Tényleg? Miért nem egy kibaszott vasrúddal vered agyon azokat az embereket? Minek a ciánnal szarakodni, bazmeg? – kérdezte Polifrone, még szélesebbre tárva a csapda ajtaját. – Mire lenne jó az a nagy felfordulás, Dom? Ciánnal szépen tisztán el lehet intézni mindent. – Hadd kérdezzek akkor valamit! Ugyanazt csinálod, amit néha én is. De én mindig acélt használok. Érted, mit mondok? – Igen, értem. – Szóval azt szeretném kérdezni, hogy hajlandó lennél-e... tudod, elvállalni egy megbízást. – Dominick, kellő fizetségért bármit elvállalok – felelte Richard. Tovább szorult a hurok. – Tényleg? – Persze. – És azt mondod, tisztán csinálod, kurvára semmi sem derül ki? – Hát, öregem, lehet, hogy kiderül, de csendes vagyok, nem csinálok nagy zajt meg felfordulást. – Igen, bazmeg, de hogyan oldod meg, ha érted, mire gondolok? – Mindig van megoldás. Semmi sem lehetetlen, öregem. Polifrone elnevette magát. – Jól van, figyelj, valamikor beszélgetnünk kell. Ez érdekesnek hangzik. – Még sprayt is lehet használni – folytatta Richard. – Tényleg? – Persze. Beteszem az anyagot egy flakonba, valakinek az arcába permetezem, és az illető csendben elalszik. – Gyorsan? Mennyi ideig tart? Kuklinski csettintett az ujjaival. – Nagyjából eddig – felelte önelégülten. – Ne már! Azt hittem... szóval nem kell beletenni a faszi italába meg semmi ilyesmi? – Nem szükséges. Az is működne, de úgy könnyen kimutatható. – Igen? – A permetet viszont csak belélegzik, és annyi elég is. Egyetlen spricc, nem kell több. – A picsába, ha ez ilyen könnyű, Rich, akkor tényleg lenne miről tárgyalnunk, bazmeg. Megbízások meg minden. – Bárhogy lehet. Ha a megbízó azt akarja, hogy ólommal csináljam, hát ólommal csinálom. Ha valamiért késsel kell megtennem, hát azzal teszem meg. Nincsen gondom se a lőfegyverekkel, se a késekkel. Egyáltalán semmivel nincsen gondom.

– Csak legyen meg az eredménye, Rich! – Igen, ez a lényeg. Ha a megbízó ezt akarja. – Úgy hangzik a módszered, mintha valami kibaszott James Bond-filmből szedted volna, de ha működik... – Dominick, csináltam én már mindenféle módszerrel, amiről valaha hallottál. Nem sok minden van, amit nem próbáltam. Ami működőképesnek hangzik, azzal kísérletezem. Némelyik megbízó nagy felhajtással kéri, és bizonyítékot is látni akar. Akkor meg is kapja. – De ennek a ciános módszernek nincsenek hátulütői? – Én még nem találtam. Nem mondom, hogy nem kimutatható, de annyi biztos, hogy csendes és gyors. – Szóval csináltad már korábban is? Csak azért kérdem, hogy tényleg olyan sima ügy-e. – Hát, ezt senki nem tudja neked garantálni, cimbora. – Nem is garancia kell, csak azt kérdezem, hogy megtetted-e már. – Megtettem. – Érdekesnek hangzik. Tényleg össze kell ülnünk egyszer, hogy ezt jól kivesézzük. Kíváncsi vagyok. – Nos, Dom, sokféle módszer közül lehet választani. – Értem én. – Minden attól függ, mennyire vagy elszánt, hogy megcsináld. Mind a ketten felnevettek. – Csak teljesítsd a megbízást! Igaz, Rich? – Mégpedig úgy, ahogyan az akarja, aki fizet. Őt csak a végeredmény érdekli. És eddig senki nem panaszkodott a munkámra, mert mint láthatod, még megvagyok. Ha nem lettek volna elégedettek velem, biztosan kicsináltak volna. – Világos, tesó. De ami ezt a másik dolgot illeti Timmel, hogyan csináljuk? Rám csipogsz, vagy inkább hívjalak? – Hívj fel mondjuk a hétvégén! Ha esetleg nem lennék telefonközeiben, megadom az új csipogóm számát. – Új csipogód van, Rich? – Igen. Ez a szám közös Timmel, mind a ketten használjuk. – Értem. Richard megadta a számot, majd nemsokára letette a telefont. Szélesen mosolygott, fogalma sem volt róla, hogy éppen most kötötte fel magát. A mindig szűkszavú Richard tőle szokatlan nyíltsággal beszélt Polifronéval. De mivel azt tervezte, hogy kirabolja és megöli, egyáltalán nem számított, mit mond el neki. A gondolatai máris akörül jártak, hogyan fogja lenyúlni Dominicket meg az IRA-sokat. Az első dolga az volt, hogy mintát szerezzen be Dominicknek a halálcsomagból – egy 22-est meg egy hangtompítót. Valójában azonban éppen tálcán kínálta fel a saját fejét az elfogására szerveződött akciócsoportnak.

51 A halálcsomag Dominick Polifrone nem akart hinni a fülének, amikor Richard nyíltan elismerte, hogy gyilkosságokat követett el, ráadásul azt is, hogy sokszor ciánsprayt használt. Azonnal felhívta Bob Carrollt, beszámolt neki a fejleményekről, és már rohant is a főállamügyész erődítményszerű fairfieldi hivatalába. A telefon-beszélgetés minden szavát rögzítették, és a szalag egy másolata ott lapult Polifrone zsebében. Az ügynök tudta, hogy megütötte a főnyereményt. Éppen a 23-as úton száguldott fekete Lincolnjával, amikor megszólalt a csipogója. Kuklinski volt az. Polifronénak semmi kedve nem volt azonnal visszahívni, de ha már egyszer horogra akasztotta, esélyt sem hagyhatott neki a menekülésre. Nem, szó sem lehetett halogatásról. Észrevett egy telefonfülkét egy étterem előtt, megállt, és már hívta is Kuklinskit. A férfi ismét megkérdezte, hogy nyilvános telefonról hívja-e. – Igen, jók vagyunk – felelte a ravasz ügynök, Richard pedig elújságolta, hogy megszerezte a halálcsomagokat. Valójában végig volt belőle neki fél tucat, Barbara anyjának házában tartotta őket egy bőröndben. Azt mondta Polifronénak, hogy ezeregyszáz dollárért megkaphatja őket, de csak mert a mintáért nem akar többet kérni. Ismét azt javasolta, hogy találkozzanak a Vince Lombardi pihenőben, Dominick pedig beleegyezett. Végtére is nyílt hely volt, ahol könnyen megfigyelhették őket, és az erősítés is készenlétben várhatott. Viszont haladékot kért; időre volt szükség, hogy mindent rendesen megszervezzenek. Kuklinski azt mondta, hozza a halálpakkot. Végül abban állapodtak meg, hogy a következő héten találkoznak. Dominick visszaült a fekete Lincolnba, és folytatta az útját Fairfieldbe. Bob Carroll, Pat Kane, Ron Donahue és Pat Smith körbeült egy asztalt a tárgyalóteremben, ahol Kuklinski képe továbbra is a falon lógott, és döbbenten hallgatták, ahogy a férfi gyakorlatilag vallomást tesz maga ellen. Amikor a felvétel végére értek, kezet ráztak, és mindannyian összeütötték a tenyerüket Polifronéval. – Dominick – szólt Bob Carroll –, maga zseniális! Lyukat beszélt a hasába! Megfogtuk, most már a tökeit szorongatjuk! – Kerek arcára széles mosoly ült ki. Pat Kane megölelte az ügynököt. – Nagy voltál, Dom! Nagy voltál! – kiáltotta. Úgy érezte, a fellegekben jár. Polifrone büszke volt magára, tudta, hogy kitűnő munkát végzett. Hosszú, göröngyös utat járt be, de már látta a végét. Nekifogtak, hogy megbeszéljék a Lombardi pihenőnél sorra kerülő találkozó megfigyelésének részleteit.

Még Richard lányai is észrevették a változást. Apjuk alig beszélt, csak kábán járt ide-oda a házban. Egyikük sem látta ilyennek korábban soha. Igaz, mindig hajlamos volt a hirtelen hangulatváltozásokra, de sosem fordult elő, hogy napokon keresztül ilyen csendes és magába forduló legyen. Chris úgy gondolta, ez is csak egy apja számtalan hóbortja közül, Merrick azonban aggódott. Úgy érezte, Richard valóban megváltozott, és ez nem vált előnyére. Megpróbált beszélni vele, hívta, hogy menjenek el kacsát etetni, de nem jutott semmire. Merrickből gyönyörű sötét hajú nő lett, mandulavágású szeme a meleg méz színét idézte. Jó állást kapott az Allstate Biztosító-társaságnál, ahol fokról fokra haladt felfelé a ranglétrán. Üj szerelme,

Mark, rajongott érte, és már az esküvőt tervezgették. Minden nagyszerűen alakult, csak az apja viselkedett furcsán. Mint mindenki más a házban, Merrick is hallotta a különös kattanásokat a telefonban, de nem igazán törődött velük. Barbara ugyan gyanította, hogy lehallgatják őket, de ő sem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget. Arra gondolt, hogy ha a férje bármi törvénytelenséget követett el, az nyilván a hamisított árukkal lehet kapcsolatban. Továbbra sem tudta, kihez ment feleségül. Richard említette Kane és Volkman látogatását, de arról egy szót sem szólt, hogy öt gyilkossággal kapcsolatban kérdezték ki, amiknek az elkövetésével őt gyanúsították.

Kuklinski és Polifrone ügynök tervezett találkozójára a következő héten, október másodikán került sor az autópálya Vince Lombardi pihenőjében. A hely légvonalban tizenhárom kilométerre volt a George Washington hídtól. Féltucatnyi gyorsétterem, mosdók meg egy benzinkút várta a betérőket, a bal oldali füves területre pedig asztalokat és székeket helyeztek el, ahol bárki betermelhette a megvásárolt ennivalót. Richard a könnyű megközelíthetősége miatt választotta ezt a helyet, és mert a nyílt terepen könnyen észre lehetett venni az esetleges csapdát. A Jeges elfogására szerveződött különítménynek elegendő idő állt rendelkezésére, hogy mindent előkészítsen. Ott volt Ron Donahue, Paul Smith és Bob Carroll, valamint számos másik állig felfegyverkezett férfi és nő civil kocsikban. Tudták, hogy Kuklinski életveszélyes, ravasz és kiszámíthatatlan. Polifrone ügynök pontosan két órakor érkezett. A fegyvereken kívül egy apró Kel jeladót és egy Nagra kazettás magnót is elrejtettek a hátán. Bő fekete bőrdzsekije mindent eltakart. Nagyon fontos volt, hogy pontosan rögzítsék, ami elhangzik. Rádióvevők segítségével a csapat hallott és fel is vett minden egyes szót. Tudták, hogy különösen jelentőségteljes találkozóról van szó. Ha Polifrone ügyesen teszi a dolgát, és eléri, hogy Kuklinski nyíltan beszéljen, a saját szavai fogják börtönbe juttatni. Az első szalagon található hangfelvételtől eltekintve csak közvetett bizonyítékok álltak rendelkezésükre. Bob Carroll abban reménykedett, hogy ez most megváltozik. Mindeközben Kuklinski késett.

Aznap ebéd után Richard felhívta előbb John Spasudót, aztán Remit. A zürichi banktisztviselő korábbi szövetségesei ismét kellemetlenkedtek, és a férfi aggódott. Az ilyesféle „hivatalos telefonokat” Richard különböző fülkékből bonyolította Dumont-szerte. A hívások olyan sokáig tartottak, hogy nem ért oda időben a találkozóra Polifronéval. Félórával azután, hogy meg kellett volna érkeznie, rácsipogott a férfira, az pedig azonnal visszahívta. Richard elnézést kért, azt mondta, máris indul, és a halálcsomagot tartalmazó bőrönddel kisietett a házból. Azt tervezte, hogy a profi gyilkosoknak való 22-esekkel és a hangtompítókkal nagyobb vásárlásra csábítja Polifronét, aztán viszont ahelyett, hogy leszállítaná neki a fegyvereket, egyszerűen agyonlövi. Miközben a Vince Lombardi pihenő felé tartott, az járt a fejében, hogy megeteti Spasudót a patkányokkal. Hogy mennyire fogja élvezni! Továbbra is szándékában állt megölni Pat Kane-t, de ahhoz ciánra volt szüksége, hogy szívrohamnak állíthassa be a halálát. Ez volt a kulcs, így jobb híján továbbra is csak erősen remélte, hogy megkapja Dominicktől a mérget. Biztos volt benne, hogy ha Kane halálának okaként bizonyíthatóan gyilkosságot állapítanak meg, a zsaruk pillanatok alatt

rászállnak. Majdnem három óra volt, mire megérkezett a pihenőhöz, ahol tudtán kívül a rendfenntartók komoly csapata ütött tábort. Szokatlan volt tőle az ilyesmi. Általában a megbeszélt időpontnál korábban érkezett a találkozókra, elbújt a furgonjában, és egy messzelátó meg kifinomult hatodik érzéke segítségével meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő. Később azt mondta, azért volt óvatlanabb, mert azt tervezte, hogy úgyis megöli Polifronét. Mindenesetre a végeredmény az lett, hogy saját jószántából sétált fel a bitó lépcsőjén. Hűvös, szürke nap volt, a pihenő melletti sültkrumpli-illatú füves területen élénken fújt a szél. Az elhúzó autók és kamionok zúgását időnként tülkölés zaja színesítette. A közeli Newark repülőtéren fel- és leszálló gépek dübörgése is hozzájárult a hangok kakofóniájához. Polifrone készen állt. Tudta, mit és hogyan kell mondania. Miután kezet fogtak, Richard ismét elnézést kért, amiért megvárakoztatta, majd közölte, hogy nála van a halálcsomag. Felnyitotta a csomagtartót, és meg is mutatta az ügynöknek. – Ez – szólt – egy hosszú csövű katonai 22-es. A hangtompítót egyszerűen rá lehet csavarni. Ezzel átadta a fegyvert Polifronénak, és azt mondta, ezeregyszáz dollárért megkaphatja, bár később, ha nagy tételben rendel, ezerötszázat kell fizetnie. – Ez csak a mintadarab ára. Bob Carrollnak volt oka az örömre: most már letartóztathatták Kuklinskit, és megvádolhatták a fegyver meg a hangtompító eladásával, ami komoly bűncselekménynek számított. Csakhogy az ügyész többet akart. Élete végéig rács mögé akarta dugni Richardot, de ha halálbüntetést sikerül kiharcolnia, még jobb. Feszülten hallgatta, ahogy Polifrone még mélyebbre tereli a Jegest a gondosan felállított csapdába. Mindeközben Pat Kane a főállamügyészi hivatalban várt, és feszülten járkált fel-alá, akár egy gyereke születését váró apa. Nem mehetett a helyszín közelébe sem. Mindenki tudta, hogy ha Richard észreveszi, az azonnali vereséget jelentene. Kuklinski a fegyverek kezelésében jártas ember gyakorlott mozdulataival megmutatta Polifronénak, hogyan rögzítse a hangtompítót. Egy sor falra szerelt nyilvános telefon közelében voltak, és a kocsi csomagtartója mögé bújva rejtőztek el a kíváncsi tekintetek elől. Az ügynök átadta a New Jersey állam által biztosított ezeregyszáz dollárt. A következő beszélgetést sikerült rögzíteni: – Figyelj, Rich! Említetted, hogy ciánt szoktál használni. – Igen? – Van egy baszott gazdag zsidó srác, aki rendszeresen kokaint vesz tőlem. Most két kilót akar, meg is tudom oldani, de kezd erősen az agyamra menni a faszfej. Végeredményben azt akarom kérdezni, hogy feldobhatjuk-e a kokót egy kis ciánnal. – Hogy a fenébe ne! – Arra gondoltam, hogy ebből leeshetne valami. Együtt kicsináljuk a kölyköt, aztán megfelezzük a zsozsót, amit a két kilóért hoz. – Mindig egyedül jön? – Igen, mindig. – És készpénzzel fizet? – Kőgazdag a faterja. Fürdenek a pénzben. A lóvéval nincs is gond, csak vele, bazmeg. Ki nem állhatom azt az ocsmány képét. – Jól van. Csak szólj, hogy mikor csináljuk. Szóval világos, hogy ezek a cuccok később többe fognak kerülni? Ezért még ezeregyet kértem, de később ezeröt lesz darabja a nagyobb mennyiség ellenére is. – A hangtompító nélkül?

– Nem, a hangtompítóval együtt. Ugyanazt kapod a csomagban, mint most, csak ezerötért, nem pedig ezeregyért. – Milyen kaliber? – Meg sem kérdeztem. Valószínűleg 22-es. – De hát mi a faszt érdekel ez engem? Az ír picsa pénze, nem az enyém. Leszarom. A faszomat nem érdekli az ügyük innen. Megkapod tőlem a pénzedet, aztán hogy mi lesz később, az már az ő gondjuk. – Jól van, Dom, nekem is édes mindegy. Ami meg azt a másik fazont illeti, nagyon érdekel, bazmeg. Bármikor szívesen kicsinálok egy zsidót. Le vannak okádva. – Igen. – És azt mondod, még jól is kereshetünk vele? – Erről beszélek, Rich. Tudod, hogy csinálhatnánk? Nem tudom, mit szólsz hozzá, de idehozhatom egyszer a srácot. Összeülök vele egy kávéra, te meg eljössz, és megnézheted magadnak, ha akarod. – Nem gond. Beszéld meg vele, hogy a telefonoknál találkoztok, én meg ott fogok parkolni, hogy lássam, hogy néz ki. – Jól van. Csak még annyi, Rich, hogy nem akarom lelőni vagy ilyesmi. Az öregének a seggében is pénz van, magánnyomozókat fogadna meg minden, baszki. Ezért kell úgy kinéznie, mintha túladagolta volna magát. Értesz engem? – Sima ügy. Meg tudom csinálni, de szerezned kell nekem ciánt. Megcsinálom belőle a sprayt, és kap az arcába. Megkotyvasztom... érted, aztán egyetlen spricc, és meg is vagyunk. Elalszik. – Vagy beletehetjük a kokóba. Igazából leszarom, csak csináljuk ki, és tűnjön túladagolásnak. – Többféleképpen is megoldhatjuk, cimbora. Ha nem akarod, hogy lelőjem, megcsináljuk máshogy. Kismillió módszer létezik. – Túladagolás, ez a lényeg. – Hát adhatunk neki tiszta cuccot, és akkor tényleg túladagolás lesz. – Akárhogy is, most rohannom kell, de később még beszélünk. Rendben, Colos? – Úgy legyen. Viszlát! Richard és Polifrone különböző irányokban távoztak. A Jeges visszaült a kocsijába, és kihajtott a pihenőből. Carrollt mérhetetlen boldogság töltötte el. Most már a gyilkosságra való összeesküvést is rábizonyíthatták Kuklinskira. Amint remélte, a vádak listája egyre hosszabb lett, méghozzá azért, mert a Jeges nyilvánvalóan megbízott az ügynökben. Az államügyész azon gondolkodott, hogy tovább is vihetnék a dolgot, és még inkább ráhúzhatnák a vizes lepedőt Richardra. Az jutott eszébe, hogy a mellette ülő Paul Smith eljátszhatná a kokaint vásárló gazdag zsidó fiút. Letartóztathatta volna Kuklinskit a helyszínen, de többet akart. Biztos akart lenni benne, hogy amikor a férfi csuklójára rákerül a bilincs, szilárd lábakon állnak ellene a vádak. Azt akarta, hogy börtönben haljon meg végelgyengülésben, vagy még jobb, ha az ítéletvégrehajtó keze által.

Miközben a Jeges akciócsoport a következő lépést tervezgette, Richard ismét elutazott Zürichbe. Ha tudta volna, mi folyik odahaza, hogy Solimene felültette, Polifrone pedig valójában ügynök, biztosan Svájcban marad. Továbbra is azt hitte, hogy a férfi egy nagy rakomány fegyvert akar vásárolni tőle, és ki akarja nyíratni vele a zsidó fiút. Egyáltalán nem gyanakodott. Polifronét csak eszköznek tekintette, hogy pénzhez és ciánhoz jusson a segítségével, ha pedig ez sikerült, megöli. Egy csupa üveg kávéházban találkoztak Remivel a városközpontban, ahol Richard megtudta, hogy újabb ember próbál pénzt lenyúlni az ázsiai banktisztviselőtől. – Az a helyzet, hogy most már nagyon fél. Azt fontolgatja, hogy felmond, és hazamegy Japánba,

akkor pedig nekünk lőttek. Közbe kell lépnünk, muszáj megismételned a múltkori varázslatot. Tudom, hogy ismered a megfelelő embert. – Én vagyok a megfelelő ember – mondta Richard elfojtott hangon, de halálosan komolyan. Szlávos arcán halvány mosoly játszadozott. Remi nyelt egyet. – Te... Nem hiszem el. – Nem nagy ügy – vont vállat Richard. A másik férfinak elkerekedett a szeme, aztán sűrűn pislogni kezdett. Nem tudta, hogyan is kezelje az új információt. – Édes jó istenem! – nyögte ki végül. – Oké, ide figyelj! Mondd meg a banktisztviselőnek, hogy nyugi, mindent megoldunk. Ami jobban zavar, hogy ennek a bandának újabb tagjai is előkerülhetnek. Ki kell derítened, hányán tudnak róla, és kik azok. Az lenne a legtisztább, ha egyszerre szabadulnánk meg mindegyiktől. – Igen, igen, persze. De... meg tudod csinálni? – kérdezte hitetlenkedve Remi. Richard elmosolyodott. Szórakoztatónak találta a helyzetet. – Persze hogy meg tudom, semmi probléma, öregem. Tudnál nekem pisztolyt szerezni? – kérdezte, és beleharapott a porcukorral megszórt mandulás croissant-ba. – Igen – felelte Remi. – Oké, akkor keríts egy pisztolyt, mutasd meg, hol van ez a banda, a többit meg bízd csak ide! – Tényleg? – Remi egészen más szemmel nézett Richardra, tekintetéből sütött a döbbent csodálat. Most már elhitte, hogy ő ölte meg az arabot is. – Tudod, azt hiszem, nagyon különleges ember vagy. – Nem ismerek túl sok hozzám hasonlót. – Istenemre mondom, nincsenek is sokan. – Szólj a banktisztviselőnek, hogy hozza össze egy helyen a banda minden tagját, és akkor megoldjuk a problémát. – Biztos vagy a dolgodban? – Mint a kurvaisten. – Értem – bólintott Remi. – Rendben.

Mivel Richard Zürichben volt, a telefonokba szerelt poloskáknak nem vették hasznát. Polifrone jó párszor rácsipogott a Jegesre, de minden üzenete megválaszolatlanul maradt. Az akciócsoport tagjai értetlenül vakarták a fejüket.

Remi szerzett egy 38-as Walther P-t tele tárral és egy doboz tartalékgolyóval. Richard elégedett volt, jól ismerte ezt a fegyvert. Kibéreltek egy furgont, és abból figyelték, amint az ázsiai egy belvárosi kávéházban találkozik két idegennel. A banktisztviselő azt mondta, hajlandó ismét velük dolgozni, de beletelik egy-két hétbe, mire ismét csekkekkel tud szolgálni. A találkozó után Richard és Remi követte a bandatagokat ugyanoda, ahol korábban az arab is ciánt kapott az arcába. A ház egy csendes lakóövezetben állt, ahol Richard nem lőhette fejbe a két férfit, ahogy eredetileg tervezte, de esze ágában sem volt meghátrálni. Elküldte Remit, tudta, hogy jobb, ha egyedül csinálja végig. A férfi boldogan szállt ki a furgonból és sietett el; egyetlen pillantást sem vetett hátrafelé. Richard leparkolt a ház előtt, közben azon gondolkodott, mi is lenne a legjobb módszer a feladat végrehajtására. Ha elsüti a pisztolyt, valaki biztosan kihívja a zsarukat. Eldöntötte, hogy a nála lévő vadászkést használja. Kiszállt a furgonból, határozott léptekkel a házhoz sietett, és bekopogott. Az egyik férfi nyitott ajtót. Richard az arcába nyomta a pisztolyt, ráparancsolt, hogy maradjon csöndben, majd

fürgén, mint egy tangótáncos, benyomult az előszobába. Mindkét bandatagot lefektette a padlóra, aztán a lámpák levágott vezetékeivel hátrakötözte a kezüket. Ezután zoknit tömött a szájukba, majd úgy ölte meg őket, hogy a kés pengéjét alulról felfelé a nyakszirtjükbe döfte. Mivel tartott tőle, hogy valami módon a banktisztviselő is gyanúba keveredhet a kettős gyilkossággal kapcsolatban, úgy döntött, megszabadul a holttestektől. Ehhez kerített a házban két takarót, beléjük tekerte az áldozatokat, majd ügyelve, hogy senki ne vegye észre, mit csinál, egyiket a másik után széles vállára dobta, kivitte őket a furgonba, aztán lassan elhajtott. A gyorshajtók mindig magukra vonták a figyelmet. Richard soha nem sietett, amikor holttesteket szállított. Ahogy kifelé tartott a városból, megpillantott egy vasáruboltot, amelyik előtt létrák és színes talicskák sorakoztak az utcán. Megfordult, visszament, vett egy hosszú nyelű rézásót, majd folytatta útját. Talált egy autópályát, fél órát haladt rajta, aztán megállt, és elment keresni egy alkalmas helyet, ahol eláshatja a hullákat, mint fiatal korában Jersey Cityben. Határozottan déjá vu érzése volt. Nem számított rá, hogy így alakul, de megtette, amit meg kellett tennie. Ellenben elhatározta, hogy ezek után nagyobb részt fog kérni a pénzből, és meg is fogja kapni. Hamarosan talált egy isten háta mögötti erdős területet, ásott egy gödröt, beledobta a két férfit, majd befedte őket földdel, levelekkel és ágakkal. Miután visszatért Zürichbe, felhívta Remit, közölte vele, hogy „minden el van intézve”. Amikor ezzel megvolt, lezuhanyozott, találkozott vele, és közösen kitakarították a furgont, amit visszavittek a tulajdonosának. Végül egy ötcsillagos francia étteremben vacsoráztak. Remi le volt nyűgözve. El sem tudta képzelni, hogy valaki képes lehet ilyen hatékonyan eltüntetni embereket és a velük járó problémákat. Újonnan támadt tisztelettel nézett Richardra, aki közölte vele, hogy „nagyobb szeletet akar a tortából”. – Hát persze, hát persze, megérdemled – mondta Remi. – Nem is kérdés.

Két nappal később Richard visszatért az USA-ba, majd miután Georgiában befizette az újabb összeget a számlára, hazament Dumontba. Az akciócsoport megkönnyebbülten hallotta újra a hangját a telefonban. Polifrone többször is kereste, és Richard október nyolcadikán végül rácsipogott. Az ügynök egy étkezdéből hívta vissza. A Jeges arra számított, hogy időközben meglett a cián, és kertelés nélkül rá is kérdezett. Csakhogy Polifrone továbbra is halogatta a dolgot. Ellenben azt mondta, az IRA-s nő elégedett volt, és hamarosan jelentkezik a továbbiakkal kapcsolatban. – És mi a helyzet a zsidó sráccal? – érdeklődött Richard. – Rengeteget utazik. Most sincs éppen itthon, de hamarosan megkeres. Elérhető leszel? – Igen. Aki habozik, elveszett, öregem. – Ebben igazad van. – Addig kell ütni a vasat, amíg meleg. – Világos – bólintott Polifrone. – Szólok, amint megérett az idő. Letették a telefont. Richard kezdte azt gondolni, hogy Polifronénak csak a szája jár. Ha meg tudná szerezni neki a mérget, már letette volna az asztalra. Persze nem volt ebben semmi új. Akik ennyit dicsekszenek a kapcsolataikkal, azoknak a szavai általában üresek, mint egy kidobott papírzacskó. Polifrone hűvösnek és távolságtartónak találta Richardot. Felmerült benne, hogy talán túl régóta ígérgeti a ciánt. Tudta, hogy ha nem virítja a mérget hamarosan, Kuklinski továbblép, és egyáltalán nem fogja viszonozni a hívásait. Ami azt illeti, később pontosan ez történt. Polifrone telefonált, üzeneteket hagyott, rácsipogott Richard-ra, mégsem történt semmi. Egyszer a

továbbra is Timként bemutatkozó Spasudo visszahívta, de aztán annak sem lett folytatása. Az akciócsoport tisztában volt vele, hogy ő csak eszköz Kuklinski kezében. Kezdett tarthatatlanná válni a helyzet. Bob Carroll felvetette, hogy a meglévő bizonyítékok alapján vigyék be a férfit, végül azonban úgy döntöttek, hogy többre van szükségük, ha végleg hűvösre akarják tenni. Valaki ráragasztotta Richard képét egy Jack Daniels-es palackra, amiből mértékkel iszogattak a késő éjszakai megbeszélések során. Ez hamarosan állandó szokásukká vált, Carroll pedig megígérte, hogy ha végül elkapják Kuklinskit, pezsgőt fognak bontani. Aztán október vége felé a Jeges mégiscsak visszahívta az ügynököt. Azt mondta, rengeteg dolga volt, ráadásul nem is találta Dominick telefonszámát. Hallatszott rajta, hogy elvesztette az érdeklődését, és készen áll, hogy megszakítsa a kapcsolatot. Polifrone azt mondta, előkerült a gazdag zsidó fiú, és nagyon kell neki az anyag, az IRA-s csaj pedig nagy tétel fegyvert rendelne. Richard vonakodva beleegyezett, hogy még egyszer találkozzon Polifronéval. Október huszonhatodikában állapodtak meg, és abban maradtak, hogy ezúttal az ottani Roy Rogersben ülnek össze. Miként korábban, most is elegendő idő állt a csapat rendelkezésére, hogy megszervezzék a találkozó megfigyelését és az ügynök segítését. A civil ruhás jerseyi rendőrök elfoglalták a helyüket a gyorsétteremben meg az épület körül. A kőkemény Ron Donahue odabent ült, és a második kávéját szürcsölte. Még nem ért véget az ebédidő, és a hely tömve volt. Az időjárás jóval hidegebbre fordult, az égen komor felhők gomolyogtak, mintha vihar készülne lecsapni. Polifrone feszült volt. Tudta, hogy Kuklinski már nem bízik benne annyira, mint eleinte. Túl sok idő telt el, és nem szállított semmit, csak ígérgetett. Még azt sem tartotta kizártnak, hogy a Jegesnek elege lett az egészből, és meg akarja ölni. Mindenesetre úgy helyezte a fegyverét, hogy szükség esetén könnyen hozzáférhessen. Akár egy fűben lapuló csörgőkígyó, ugrásra készen várta, hogy mi fog történni. Ron Donahue jelenlétéből merített erőt. Tudta, hogy ha nem alakulnak jól a dolgok, és meg kell állítani, esetleg meg is kell ölni Kuklinskit, Ron Donahue lesz a megfelelő ember a feladatra. A nyomozó keménysége legendásnak számított rendőrségi körökben. A hűvös őszi levegőben tapintani lehetett a feszültséget. Richard pontosan a megbeszélt időben, délután két órakor érkezett egy vörös Oldsmobillal, Barbara kocsijával. Napszemüveget viselt, aminek Polifrone nem örült, mert így nem láthatta a férfi szemét. – Helló, Dom, hogy s mint? – üdvözölte mogorván Richard az ügynököt. Polifrone azt felelte, hogy éhes. – Kérsz valamit, Rich? – intett az étterem felé. – Nem akarok enni. Csak egy kávét iszom – felelte Richard. Polifrone vett hát két kávét, meg sült krumplit és hamburgert magának, mielőtt leültek. Miközben evett, az ügynök megkérdezte, hány halálcsomagot kaphat még és mikor. – Annyit kapsz, amennyit akarsz – közölte Kuklinski –, de Delaware-ben vannak, és nem fogom áthozni őket az államhatáron. – Bebizonyosodott hát, hogy kihátrálni igyekszik az üzletből, és egyáltalán nem olyan készséges, mint korábban. – Hát akkor elmegyek értük, nem gond. Csak mondd meg, hol keressem őket. Kaphatok tízet? – Amennyit csak akarsz, cimbora. – Kuklinski kimondta a szót – „cimbora” –, ami azt jelentette, hogy Polifrone napjai meg vannak számlálva. Végig arról beszélt, hogy nagy tételben fog rendelni rengeteg pénzért, most meg csak tíz csomagot akart. Csak a száját tépi, gondolta Richard. Süketel. Polifrone ezután megint szóba hozta a gazdag zsidó srácot, megismételte, hogy két, talán három kiló kokaint is venni akar. Újabb kérdésekkel bombázta Richardot arról, hogyan működik a cián, a bérgyilkos pedig megint bekapta a horgot, és elmagyarázta, hogy ha valakinek az arcába fúj a sprayvel, annak annyi. – Használtam már – mondta. – Lespricceltem embereket, és perceken belül meghaltak.

– Tényleg? – Polifronénak elkerekedett a szeme. – Hű! – Tényleg. – Oké. Szóval akkor így csinálod majd ki a srácot. Viszont utána meg kell szabadulnunk a holttestétől – dobott be újabb csalit az ügynök. – De miért kéne megszabadulnunk tőle? – Richard egyre nagyobb slamasztikába került; minden szavát magnószalagok rögzítették. – Egyszerűen otthagyjuk. Úgy fog kinézni, mint aki alszik. Azt fogják hinni, hogy természetes halállal halt meg. Sima ügy lesz. – Oké, tökéletesnek hangzik. Csináljuk! – Polifrone azt mondta, hogy elhívja a gazdag zsidó fiút egy találkozóra a pihenőbe, ahol Richard megnézheti magának. A Jeges megígérte, hogy ott lesz, csak a pontos időpontot kéri majd. Richard, aki még mindig nem sejtette, hogy beszélgetőtársa valójában zsaru, azt tervezte, hogy megöli a fiút, aztán egy füst alatt Dominickkel is végez, és elteszi az összes pénzt. Már ha egyáltalán tényleg létezett ez a kokóra éhes gazdag zsidó – ezzel kapcsolatban akadtak kétségei. Megállapodtak, hogy hamarosan ismét keresik egymást, aztán Richard távozott. Polifrone október harmincadikán beszélt ismét Kuklinskival. Azt mondta, másnap délelőtt tízkor a Lombardi pihenőben lesz a vevővel. Richard megígérte, hogy ő is elmegy. Október harmincegyedike különösen hideg és barátságtalan nap volt, az ember úgy érezte, inkább február közepe van. Délelőtt tízkor Polifrone és a zsidó fiú szerepét játszó Paul Smith nyomozó a füves területen ült az egyik szabadtéri asztalnál. Olyan hideg volt, hogy látszott a leheletük. A pihenőt nyomozók csapata vette körül. Polifrone eljátszotta, hogy átad egy zacskó kokaint Smith nyomozónak. Nem tudták, hogy Richard a távolból figyeli-e, vagy esetleg el sem jött. Ami azt illeti, az egész jelenetet nevetségesnek találták, és biztosak voltak benne, hogy nem ezzel fogják kiugrasztani a nyulat a bokorból, de azért Bob Carroll és Polifrone úgy gondolta, hogy érdemes tenni egy próbát. Mindazonáltal az összes megfigyelőcsapat azt jelentette, hogy Kuklinskit nem észlelték sehol. Végül miután félórát töltöttek a hidegben, Polifrone és Smith különböző irányokban távoztak. Fogalmuk sem volt róla, hogy Richard látta-e őket egyáltalán.

Richard aznap még csak nem is volt Jerseyben. Dél-Karolinában várt rá egy megbízás. Egy szerencsejátékos nem jól választotta meg, hogy kitől kér kölcsön, aztán amikor nem tudott fizetni, azzal kezdett fenyegetőzni, hogy hívja a rendőrséget. Odaküldték hát Richardot, aki egy hangtompítós 22-essel agyonlőtte a férfit, amikor az a boltból hazaérve éppen kiszállt az autójából. A bérgyilkos aztán hazatért Dumontba, és elvitte Barbarát vásárolni. Felesége máris a karácsonyról beszélt, arról, hogy milyen fát akar, ki milyen ajándékot kap, de még arról is, hogy mit szeretne az ablakokra festeni. Richard csendben hallgatta. Barbara tudta, hogy sosem csigázták fel az ünnepek, de most még annyira sem figyelt oda, mint máskor szokott. Richard megváltozott. Vajon mi lehet az oka? – morfondírozott a nő. Végül rákérdezett. – Semmi – felelte Richard. – Jól vagy? – Jól, csak elgondolkodtam. – Miről? – próbálkozott tovább Barbara. – Üzleti ügyekről – vetett véget határozottan a beszélgetésnek a férfi. Aznap este a család rántott borjúszeletet vacsorázott krumplipürével. Bár ez volt Richard egyik kedvence, végig szótlan és visszahúzódó maradt. Némán rágta az ételt, és a semmibe meredt. Vacsora

után Merrick megkérdezte, nem menne-e el vele megetetni a kacsákat. – Nem, most nem – felelte a férfi, és inkább leült megnézni egy vetélkedőt a tévében. Azon töprengett, hogyan ölje meg Pat Kane-t, aztán a pénzre terelődtek a gondolatai. Eleget kellett keresnie, hogy új, bűnök nélküli életet kezdjen. A pénz volt a kulcs, mint mindig. Másnap újabb zürichi út várt rá. Azt tervezte, hogy nyomást gyakorol Remire, és eléri, hogy gyakrabban kapjon tőle csekkeket. Alig várta, hogy elutazzon. Nem akart emberek között lenni, még a családja is a terhére volt. Magányra vágyott. Másnap beült a Camarójába, a repülőtérre hajtott, és felszállt a zürichi járatra. Az egyik első dolog, amit megkérdezett Remitől, miután találkoztak, az volt, hogy nem ismer-e valakit, aki ciánt tud neki szerezni.

Az akciócsoport megint nem hallotta Richardot telefonálni. Teltek a napok. Amikor november tizenharmadikán összegyűltek, Polifrone már két hete nem hallott a Jeges felől. Várni akart, nem szívesen állt volna neki üldözni a célpontját. Azt mondta, ravasz, és azért marad távol, hogy őt elbizonytalanítsa. Buccino rendőrfőnök-helyettes aggódott. Mi van, ha Kuklinski újra öl? Mi van, ha máshonnan szerez ciánt? Mi van, ha kiderül, hogy letartóztathatták volna, de vártak, és azalatt végzett még valakivel? – Nem hagyhatjuk ezt az embert szabadon garázdálkodni! – jelentette ki.

Volt igazság abban, amit mondott, Ron Donahue mégis Polifronével értett egyet: a jó vadász első számú szabályát alkalmazva türelmesen várniuk kell. – Ez az ember nagyvad, és ennek megfelelően kell bánnunk vele. Ki kell játszanunk – mondta. Így vitatkoztak egymással egy darabig, közben pedig meg-meghúzták a Jack Daniels-es palackot, rajta Richard képével. Felmerült, hogy ismét elküldik Pat Kane-t és Volkmant Kuklinski házához, így riasztva meg egy kicsit. Ez a módszer korábban működni látszott. Végül Bob Carroll Polifrone mellé állt, és úgy döntött, adnak még egy kis időt a dolognak. Véletlenül sem akart idő előtt lépni. A vádakat gondosan alá kellett támasztani, hogy biztosan megálljának. Egyetlen lövésük volt, és annak telitalálatnak kellett lennie. – Küldjük el hozzá megint Kane-t, és meglátjuk, mi történik – mondta. – Legutóbb bevált.

Két nappal hálaadás előtt, 1986. november 22-én Richard még Európában volt. Barbara egyedül vásárolt be mindent a hálaadási vacsorához. Az autó tele volt élelmiszerekkel, amikor befordult dümonti otthonuk garázsa elé. Az anyja régen lasagnét szolgált fel a pulyka előtt, de mindenki jóllakott a tésztával, aztán nem evett a szárnyasból, úgyhogy Barbara lemondott erről. Chris újabban egy Matt nevű sráccal járt. Ő volt az első, akit szeretett is. Vele lenni különleges érzés volt, nem afféle lázadás, mint korábban. Merrick éppen az esküvőre készült új fiújával, Markkal. Barbara kedvelte Markot, és örült, hogy a lánya egy „kedves fiút” talált. Amikor aznap hazaért, Matt elé sietett, hogy segítsen neki bevinni a szatyrokat. Fess, jóképű, mindig udvarias fiú volt. Richard is kedvelte. Miközben Matt, Chris és Barbara a ház felé tartott a rengeteg étellel, Pat Kane és Ernest Volkman nyomozók jelentek meg látszólag a semmiből. – Elnézést, Mrs. Kuklinski – szólt Pat. – Kane nyomozó vagyok, ez pedig Volkman nyomozó. –

Mindketten megmutatták csillogó aranyszínű jelvényüket. – A férjét keressük – mondta Volkman. Tudták, hogy Richard nincs otthon, nem látták az autóját a háznál. Egyetlenegy okból csinálták az egészet: hogy felkavarják az állóvizet, reakcióra kényszerítsék Kuklinskit, felzaklassák és megbolygassák a családi életét. Az akciócsoport tudta, hogy a férfi szereti Barbarát, és bármi áron megvédené őt és a gyerekeit. Ez nyilvánvalóvá vált a velük folytatott telefonbeszélgetésekből, amiket lehallgattak. Barbara végigmérte a két férfit. Csodálkozó pillantásába hamarosan megvetés vegyült. – Valami baj van? – kérdezte. Nem nézte jó szemmel a nyomozók hirtelen megjelenését. Mégis, kinek képzelték magukat? – Beszélnünk kell vele – mondta Kane. – Miről? – Itthon van? – kérdezte Volkman kurtán és barátságtalanul. Gorombán, gondolta a nő. Barbarát továbbra sem kellett félteni, pengeéles nyelve volt, és a gőg sem hiányzott belőle. – Tudja, hol van? – érdeklődött Kane. – Nem. – Kapcsolatba tud vele lépni? – Most mondtam, hogy nem tudom, hol van. Mit akarnak tőle? – Barbara nem egyszerűen kérdést tett fel, inkább követelte az információt. – Nem tud egy telefonszámot, amin elérheti? – szólt közbe Volkman. – Nem tudok. Fogalmam sincs, hol van, nem hallották? Egyszerre Matt lépett ki a házból. Chris aggódó tekintettel állt a küszöbön, és Shabát, a család kutyáját tartotta a nyakörvénél fogva. A nagy termetű ír farkas hangosan ugatott a két idegenre. – Mi a baj, anya? – kérdezte Chris. A nyomozók elindultak Matt felé. – Maga Richard Kuklinski? – kérdezte Volkman. – Nem. – Hogy híják? Mit keres itt? Barbara, aki erre már végképp felbosszantotta magát, a fiú és a két rendőr közé állt. – Maguk meg hová mennek? Mi ez az egész? – kérdezte ismét. – Néhány gyilkosság ügyében kell beszélnünk a férjével – mondta Kane. – Micsoda? – döbbent meg Barbara. – Gyilkosság? – Amiket szerintünk ő követett el. A nő nem akart hinni a fülének. Úgy érezte, mintha valaki tüzesen izzó tenyérrel pofon vágta volna. – Van rá bírósági engedélyük, hogy az ingatlanom területén tartózkodjanak? – kérdezte. – Nincsen. – Akkor húzzanak innen a fenébe! A két nyomozó egy helyben állt. – Chris – szólt Barbara –, engedd el a kutyát! A lány mozdulatlanná dermedt. Nem tudta, mit tegyen, a hatalmas kutya küszködött, hogy kitépje magát a kezéből. – Azt mondtam – ismételte Barbara ingerült éllel a hangjában –, engedd el a kutyát! Ha Chris rájuk szabadítja a kutyát, Kane lelőtte volna. Felkészült rá, hogy szükség esetén a fegyvere után nyúljon. Tisztában volt vele, hogy ezzel biztosan kihozná Richardot a sodrából. A lány azonban megőrizte a lélekjelenlétét, és tovább szorította Shaba vastag nyakörvét. A nyomozók elérték a céljukat: követ dobtak az állóvízbe. Kane elővett egy névjegykártyát, és Barbara kezébe nyomta. – Mrs. Kuklinski, ha a férje hazajön, mondja meg neki, hogy hívjon fel.

A nyomozók megfordultak, visszasétáltak a kocsijukhoz, és kényelmes tempóban távoztak. Tudták, hogy hamarosan hallani fognak Richard Kuklinski felől. – Kemény asszony – jegyezte meg Volkman. – Hát Rich feleségének keménynek is kell lennie – bólintott Kane. Barbara kis híján dührohamot kapott. Ezek a nyomozók szánt-szándékkal tönkretették a hálaadásnapi vacsorájukat, gondolta.

Amikor Richard a Hotel Zürichben meghallotta, hogy Kane és Volkman a feleségét, az ő drága Barbaráját zaklatta, ráadásul azt mondták neki, hogy őt gyilkossággal gyanúsítják, elborult az agya. Lyukakat ütött a falba. Összetörte a bútorokat. Felszállt az első Államokba tartó gépre. Most már még inkább meg akarta ölni Kane-t. Muszáj volt megtennie. Semmi joga nem volt így beszélni Barbarával, ilyen gusztustalan dolgokat mondani neki. Abban az évben a hálaadásnapi vacsora komor csendben telt Kuklinskiék otthonában. Richard alig szólt, és jóformán nem is evett. Észrevehetően sápadt lett az arca. Ott ült az asztalfőn, de mintha teljesen máshol járt volna. Senki sem tudta felvidítani, még Merrick sem. Vacsora után felment a dolgozószobájába, leült az íróasztalához, és Kane névjegykártyájára meredt. Olyan sietve utazott el Zürichből, hogy még a csekket sem várta meg. Ez éppen hétszázezer dollárról szólt volna. Csak ült ott, Kane meggyilkolásáról ábrándozott, arról, hogy feldarabolja, agyonlövi, megkínozza, felakasztja, a patkányok elé veti, de ilyesféle luxust nem engedhetett meg magának. Tudta, hogy ha meg akarja úszni a dolgot, csakis ciánnal ölheti meg a nyomozót – egy gyors spricceléssel az arcába, miközben kereket cserél. Hé, öreg, szzzzz – és vége is. Az ügy lezárva. Azt fogják gondolni, hogy Kane természetes halállal halt meg, őt pedig békén hagyják. Úgy okoskodott, hogy ha sikerül megszabadulnia a nyomozótól, az ügy magától megoldódik. Jól sejtette, hogy akármit is mondott Barbara Deppner és Percy House, az nem elég a letartóztatásához, mert akkor már hűvösre tették volna. Richard felhívta Kane-t, megkérte, hogy ne menjen a házához, mert semmi joga hozzá, és ha vele akar beszélni, csak szóljon, ő pedig bemegy a kapitányságra az ügyvédjével. Ügyelt rá, hogy végig udvarias legyen, és semmivel se ijesszen rá Kane-re. A nyomozó azt mondta, megérti, és úgy fog tenni, ahogy Richard kérte. Ő is udvarias volt. – Köszönöm – mondta Richard, és letette a kagylót. Kane... Meg kell szabadulnia tőle! Csakhogy ahhoz ciánra van szüksége... A gondolatai megint Dominick körül kezdtek forogni. Bár továbbra is úgy érezte, hogy a férfi közönséges szájhős, reménykedett benne, hátha mégis tud neki ciánt szerezni. Ha valaki ismerte a megfelelő embert, valójában nem volt nehéz dolga. Richard felemelte a telefont, és rácsipogott Polifronéra. Az ügynök egy óra múlva visszahívta, és újabb találkozót beszéltek meg a Vince Lombardi pihenőben. Richard felvette a kapcsolatot Solimenével is, és megkérdezte, tud-e valakit, akitől mérget szerezhetne, lehetőleg ciánt. – Meglátom, mit tehetek – felelte a boltos.

December hatodika ismét szürke, hideg nap volt. A találkozót tíz órára beszélték meg. Szombat délelőtt lévén a pihenő zsúfoltabb volt a szokásosnál. Polifrone a telefonoknál várt, ahogy abban előre megállapodtak. Richard hajszálpontosan gördült be ragyogó fehér Cadillacjével. Kék

selyeminget, öltönyt és nyakkendőt viselt, meg magas gallérú gyapjúkabátot. Határozottan elegáns volt. Polifrone melegen üdvözölte, Bob Carroll és az akciócsoport többi tagja a pihenő különböző pontjairól figyelte őket. Az államügyész felkészítette az ügynököt, mit mondjon, hogy még jobban csőbe húzzák a Jegest. Polifrone először is előadta, hogy megállította két nyomozó, amikor éppen a boltból jött kifelé, és egy egész sor kérdést tettek fel Richard Kuklinskiról. – Mit mondtál nekik? – kérdezte Richard. – Semmit, bazmeg. Közöltem, hogy szart se tudok a világon senkiről. Valami Pat nevű fazon... – Kane. – Kuklinski úgy mondta ki a szót, mintha köpne egyet. – 1980 óta rám van cuppanva. Szart sem tud igazából. Van két besúgója, de azoknak senki nem hisz el semmit. Ha bármi is lenne a kezében, már lekapcsolt volna. – Ezután elmesélte, hogyan ölte meg Smitht és Deppnert, miután Percy House köpött a zsaruknak. Polifrone meglepődött, de borzasztóan örült. Kíváncsi volt, vajon miért beszél vele ilyen nyíltan Kuklinski. Végül arra jutott, hogy vagy nagy szája van, vagy azt tervezi, hogy megöli őt is. Mivel az előbbi nem tűnt túlságosan valószínűnek, inkább az utóbbira tippelt. Azt mondta, megszerezte a ciánt, és vagy féltucatszor hívta Richardot, hogy közölje vele a hírt. – Nagyszerű – mondta a Jeges. – Most éppen tudnám mire használni. – Na ja – vont vállat Polifrone –, csakhogy visszavittem a srácoknak, akiktől kaptam. Nem akartam azzal a szarral furikázni fel-alá, bazmeg. De el tudom hozni megint. Kuklinski örömében még el is mosolyodott. Hátborzongató látvány volt. Polifrone ismét szóba hozta a gazdag zsidó fiút, aki kokainra vágyott. Richard azt mondta, továbbra is érdekli a dolog. Azt javasolta, hogy csalják be a srácot a furgonjába, ott pedig vegyék el a pénzét, és öljék meg. Egyszerű. Az ügynöknek feltűnt, hogy úgy beszél a gyilkosságról, mintha csak az időjárásra tenne megjegyzést. Úgy találta, hogy a Jeges tökéletes név a számára. Ezután Richard azt fejtegette, hogy ha el akarják tüntetni a holttestet, ledobhatják egy elhagyatott bányaaknába. – Tudok párat – mondta. – Olyan mélyek, hogy azt sem hallani, amikor földet érnek. Ez az ember tényleg jégből van, bazmeg, gondolta Polifrone. – Jól hangzik. De mi lesz a kocsijával? Hagyjuk a fenébe, vagy tüntessük el azt is? – Meglátjuk. Eladhatjuk. Tudok egy helyet, ahol pillanatok alatt feldarabolják, és még aznap tovább is adják alkatrészenként. Polifrone megkérdezte, sikerülne-e átverni a halottkémet, ha végül megmérgeznék a fiút, és otthagynák a kocsijában. Richard biztosította felőle, hogy így lenne, majd meglepő módon részletesen elmesélte, hogyan fagyasztott le egyszer egy holttestet, amivel sikerült is megtévesztenie az orvosszakértőt. Az ügynök tudta, hogy Louis Masgayről beszél. Bingó! Magában imádkozott, hogy sikerüljön mindent rögzíteni a szalagra. Sokkal többet hallottak, mint remélni merték. Később Kuklinski megint a cián használatának módozatait fejtegette. Azt mondta, ételbe tenni könnyebb és biztonságosabb. Arról is beszélt, hogy szeretne visszavonulni, „felhagyni ezzel a mocskos üzlettel”. Még azt is hozzátette, hogy akad némi félretett pénze külföldön. Tényleg érthetetlen volt, miért árulta el ezeket Richard Polifronénak. Még ha azt is tervezte, hogy a végén megöli, nagyon különösnek tűnt a dolog. Alig ismerte a férfit, aki most legszívesebben megrázta volna a kezét, és köszönetét mondott volna a segítségéért. Kuklinski egy jó órája ásta a saját sírját, amikor végül elköszöntek egymástól. Megállapodtak, hogy nemsokára ismét találkoznak. Polifrone megígérte, hogy hamarosan szállítja a ciánt, és telefonálni fog, ha sikerül megállapodnia a zsidó fiúval. Kezet fogtak. Richard visszaült csillogó új Cadillacjébe, és elhajtott. Polifrone gyorsan ellenőrizte a magnót. Működött.

Megfogtuk, gondolta, és nemsokára átadta a szalagot Paul Smith nyomozónak.

Ötödik rész A szupersztár

52 Vihar előtti csend Karácsonyi hangulat lengett be mindent. Barbara Kuklinski elkészítette a bevásárlólistát, ajándékokat vásárolt és csomagolt. A legtöbb házat már feldíszítették az utcában. Barbara kicsit nyűgösnek érezte magát, de az ünnepek gondolata lelket öntött belé és felvillanyozta. Richard naponta többször is beszélt Remivel. Ezekhez a hívásokhoz általában lopott telefonkártyákat használt, mivel sejtette, hogy Kane lehallgattatja a telefonját, és nagyon vigyázott rá, hogy otthonról semmilyen kényes témát ne hozzon szóba. Remi folyton arról beszélt, hogy újabb csekk érkezése várható. Richard megígérte, hogy elmegy érte, ha meglesz, de ezúttal nem akart hosszabb időt Zürichben tölteni. Többször is ellátogatott régi vadászterületeire, Jersey Citybe és Hobokenbe, hátha talál valakit, aki tud ciánt szerezni neki. Nem járt szerencsével. Most már komolyan azt fontolgatta, hogy egyszerűen eltünteti Kane-t, de arra jutott, hogy az rosszabb lenne, mintha egyszerűen megölné, mert a zsaruk biztosan nem nyugodnának, amíg ki nem derítik, mi történt vele. Az is felmerült benne, hogy kerékcsere közben leüti a nyomozót, aztán a fejét a kerék alá teszi, és kirúgja az emelőt a helyéről, hogy aztán az összezúzott koponya lehetetlenné tegye a halál eredeti okának megállapítását. Viszont tudta, hogy ehhez sokkal kevésbé forgalmas helyre lenne szüksége, mint a bár parkolója. Barbara aggódott a férje miatt. Richard egyre inkább eltávolodott tőlük. Már nem is ugyanaz az ember volt. Hetek óta egyetlenegyszer sem jött ki a sodrából, de még csak a hangját sem emelte fel. Különös. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ez csak a vihar előtti csend. Valami készült, csak egyelőre nem tudta, mi lehet az. Azért igyekezett nem gyötrődni, és inkább a karácsonyi készülődésbe, az ajándékvásárlásba fektette az energiáit. Egyszóval egyik legkedvesebb időtöltésének hódolva pénzt költött.

Bob Carroll biztatására Polifrone ismét felvette a kapcsolatot Richarddal, azt mondta, a kokainra ácsingózó fiút tőrbe csalta, és mehet a dolog, ráadásul a cián is úton van. Újabb találkozót beszéltek meg a Lombardi pihenőben. Richardnak továbbra is fenntartásai voltak Polifronéval kapcsolatban, de két okból félretette őket. Először is azért, mert szüksége volt a ciánra, hogy a megfelelő módon végezhessen Pat Kane-nel. Aztán meg rá akarta tenni a kezét ennek a gazdag zsidó fiúnak a pénzére, hogy aztán megtartsa az egészet, és egy füst alatt megszabaduljon végre Polifronétól is, a rettenetes parókájával együtt. Szépen összeállt minden. Az, hogy Dominick visszafogta magát, és nem járt folyamatosan a nyakára, végül meggyőzte, hogy talán tényleg képes ciánt szerezni, és valóban ismer egy gazdag srácot, aki kokót akar magának. Végtére is a kokain volt a legdivatosabb drog, mindenki élt vele, még a maffiózók is meg az összes menő nagyvilági fazon. A harmadik találkozóra december tizenkettedikén került sor. Pár nappal korábban havazott, és a pihenőben halmokban állt a mocskos hó. Richard pontosan a megbeszélt időben, délelőtt tizenegykor érkezett. – Ezt hallgasd! – mondta Polifrone. – A zsidó fiú azt kérdezte, tudok-e szerezni neki három kilót. Mondtam, persze. Nyolcvanötezer kápéban, bazmeg. Szerda reggel jön érte, úgy fél tíz körül. Megmondom, hogy lesz. Aznap reggel kapom meg a ciánt az emberemtől.

– Akkor nem lesz elég időm. Szükségem van két napra, hogy előkészítsem. – Richard elmagyarázta, hogy még össze kell kevernie egy különleges folyadékot a ciánnal. Ez időbe telik, nem lehet elsietni. Polifrone szeretett volna túlesni a dolgon, hogy végre letartóztathassák Richardot, ezért azt javasolta, hogy akkor inkább egy tojásos szendviccsel öljék meg a srácot. Azt mondta, ez a kedvenc kajája, mindig tojásos szendvicset rendel. – De fog enni egyáltalán? – Igen, szokott. – Akkor működhet a dolog. – Garantáltan tojásos szendvicset fog kérni. Ahányszor csak találkoztunk, mindig azt evett. Szóval szerzünk neki tojásos szendvicset. – Rendben. Árulnak itt tojásos szendvicset egyáltalán? Polifrone erre azt felelte, hogy azt majd ő hozza magával a ciános kapszulával együtt. Ettől már meg kellett volna szólalnia a vészcsengőnek Richard fejében, hiszen mégiscsak furcsa, hogy Dominick egy saját maga által hozott tojásos szendvicset akart megetetni a kokainvásárlóval. Ő viszont láthatólag semmi különöset nem talált a dologban, és szó nélkül elfogadta a másik férfi tervét. Számára ez az egész amúgy sem számított, hiszen úgy tervezte, hogy Dominick és a kokós is meg fog halni. Nem csinál nagy ügyet belőle. Mind a kettőt fejbe lövi egy hangtompítós 22-essel; éppen olyannal, mint amit pár héttel korábban adott el. Aznap este újabb találkozóra került sor az államügyész hivatalában. Az akciócsoport tagjai körbeültek egy nagy asztalt, meghallgatták a legfrissebb szalagot, majd megvitatták, hogyan zárják le az ügyet. Mindannyian tisztában voltak vele, hogy így vagy úgy, de közeledik a dráma utolsó felvonása. Már csak az volt a kérdés, hogyan tartóztassák le Kuklinskit. Bob Carroll azt javasolta, hogy csalják el egy lakásba, aztán vegyék filmre, ahogy átadja a kokósnak – azaz Paul Smith nyomozónak – a ciánnal kezelt szendvicset. Smithnek nem tetszett az ötlet. – És mi van, ha inkább előkap egy pisztolyt, és lelő Dominickkel együtt? Ebben volt valami. Végül úgy döntöttek, hogy az utolsó felvonásra a Lombardi pihenőben kerül sor. Polifrone másnap felvette a kapcsolatot Richarddal, és megállapodtak, hogy december tizenhetedikén, szerdán kötik meg az üzletet. Azt mondta, a zsidó srácot is magával viszi. Richard furgonnal készült menni, hogy annak a hátuljában intézhessék el a kokóst. Abban is megállapodtak, hogy ők ketten korábban találkoznak, és Polifrone átad három tojásos szendvicset meg egy fiola ciánt (valójában ártalmatlan fehér port), amivel aztán Richard megmérgezheti a gazdag srácot. Richard szemében a szendvics csak képtelen hülyeség volt. Úgy tervezte, hogy amint Dominick meg a kokós beszáll a furgonba, lelövi őket, és kész. A kocsit Jimmy DeVitától, a Connecticut állambeli New Londonban élő kisstílű szélhámostól akarta kölcsönkérni, és a kettős gyilkosság után elvitte volna a holttesteket Pennsylvaniába, hogy egy használaton kívüli bánya aknájába dobja őket. Richard Dominick kedvéért, és mert fenn akarta tartani a látszatot, beleegyezett a szerda reggeli találkozóba, ahol átveszi majd a tojásos szendvicseket és a ciánt. A ciánt, amivel Pat Kane-t fogja megölni. Legalábbis így tervezte.

53 Kicsit szottyos 1986 december 17-e volt, hírhedt nap a bűnüldözés történetében. Richard szokás szerint korán kelt. Kávét és pirítóst reggelizett, aztán letelepedett a nappaliban, és a padlót bámulva azt fontolgatta, elmenjen-e a találkozóra Polifronéval vagy sem. Később azt mondta, rossz előérzete támadt az egész üggyel kapcsolatban, végül mégis úgy döntött, hogy meglátja, mi lesz belőle. Arra jutott, hogy ha már annyi energiát fektetett bele, végigcsinálja. Felállt, magára kapott egy rövid fekete dzsekit, és az ajtó felé indult. Barbara nem érezte jól magát, így még fel sem kelt az ágyból. Háromnegyed kilenckor Dominick Polifrone, az ATF ügynöke, a megszokott helyen, a falra szerelt telefonok sora előtt állt. Fogvacogtató hideg volt, a Lombardi pihenőben fagyos szél süvített. Emberek hada sietett ide vagy oda a kocsik és a hat gyorsétterem valamelyike között. Az égen gomolygó dühös felhők mintha háborúztak volna egymással. Az autópályán robogó autók zaja az alacsonyan szálló repülők morgásával keveredett. Polifrone fehér papírzacskót tartott a kezében, benne három tojásos szendviccsel. A kabátja zsebében lapuló fiola tartalmazta az állítólagos ciánt, amivel Kuklinskinak meg kellett volna mérgeznie az egyik szendvicset. Az ügynök állig felfegyverkezett, és szokás szerint a magnót is elrejtette a testén. Az akciócsoport nyomozói minden mozdulatát figyelték. Mindenki feszült volt. Eljött a pillanat. Ez volt a D-nap. A nap, amikor az út végére érnek. Mindenki tudta, hogy Richard halálos veszélyt jelent – egészen biztosan van nála fegyver, és nem habozik embert ölni. Polifrone nagyon várta, hogy vége legyen ennek az elátkozott ügynek. Tizenkilenc hónapja foglalkozott vele, és elfáradt. Unta a handabandázást, unta a Jeges akciócsoportot, unta, hogy az életét kellett féltenie. Ahogy a lehajtósávot figyelte, egyszer csak megpillantotta az Oldsmobile Calais-t Richard eltéveszthetetlen figurájával a volán mögött. – Ott van – suttogta. Szavait az apró adó közvetítette az akciócsoport többi tagjához. Pat Kane, Bob Carroll, Paul Smith és Ron Dohanhue egy elsötétített ablakú Chevrolet furgonban bújt el, ahonnan tisztán láthatták Polifronét.

Pat Kane alig aludt az éjjel. Végre kifizetődni látszott minden erőfeszítése, minden fáradsága, minden álmatlan éjszakája. Már nem is nagyon hitt benne, hogy el fog jönni ez a nap, most azonban mégis itt volt. Richard Kuklinski hamarosan vagy rács mögé kerül, vagy meghal. Ez a két lehetőség maradt. Bob Carroll megígérte: ha eljön a pillanat, ő közölheti a Jegessel, hogy le van tartóztatva, és a bilincset is személyesen kattinthatja a csuklójára. Ez lesz pályafutásának és egész életének a csúcspontja. Ahogy ott feküdt az ágyában, imádkozott, és hálát adott a segítségért, amit meggyőződése szerint Istentől kapott Bob Carroll-lal és az egész akciócsoporttal együtt. Biztos volt benne, hogy Isten közbenjárása nélkül nem juthattak volna ide. Richard Kuklinskit a Sátán alattvalójának tekintette, aki végre megkapja, amit érdemel. – Hogy vagy, Dom? – kérdezte Richard, ahogy közeledett. – Jól. Tegnap este beszéltem a sráccal, minden el van rendezve. Itt vannak a szendvicsek. Elmegyek érte, negyedórán belül itt vagyunk. Richard átvette a zacskót. – Biztos? – Igen, persze – biztosította Polifrone. Nem tetszett neki Richard viselkedése. A férfi feszültnek és

távolságtartónak tűnt. – Elmegyek a srácért, és negyedóra múlva jövünk. – Jól van, én meg hozom a furgont. Nincs messze innen, a következő lehajtónál vár. Tíz perc az egész. – Milyen színű? Csak hogy megismerjem. – Kék. – Hol állsz meg vele? Egyenesen oda akarom vinni. – Ezen a szent helyen. Itt is megcsinálhatjuk, senki sem fog belénk botlani. A kormánynál fogok ülni, könnyen megtalálsz. – Jól van. Egyenesen a furgon hátuljába terelem, hogy megkóstolhassa a kokót. – Oké. Polifrone elővett egy kisebb zacskót is a kabátzsebéből. – Itt van a cián – mondta tisztán artikulálva, hogy jól érthető legyen a felvételen. Hozzátette, hogy ezzel a mennyiséggel sok embert meg lehet ölni, aztán megkérdezte, hogy hol fognak megszabadulni a kokós holttestétől. – Átveszem megőrzésre – felelte Richard nevetve. Fagyos, gonoszsággal teli nevetés volt ez, a férfi lehelete kicsapódott a hidegben. Kuklinski egyszerre észrevette az akciócsoport színezett ablakú fekete furgonját. Valami nem volt rendjén vele. Nem illett a képbe, magyarázta később. – Sétáljunk egyet – szólt, és átvágott a parkolón, egyenesen a furgon irányába. A bent ülők látták közeledni, és villámgyorsan lebuktak. – Hová mész? – kérdezte aggódva Polifrone. Keze elindult a fegyvere felé. – Csak sétálok egy kicsit – felelte Richard. A furgon mellé ért, és belesett az ablakon. Nem látott semmit, úgyhogy a saját kocsija felé haladt tovább. Polifrone követte, és megpróbálta kihúzni belőle a „gyilkosság” szót. Richard kinyitotta a csomagtartót, betette a szendvicseket, és elindította a motort. Biztosította az ügynököt, hogy hamarosan visszatér a kék két árnyalatára festett furgonnal. Valójában azt tervezte, hogy megint kocsival jön, és ha ott találja a gazdag zsidó fiút is, azt mondja, a furgon nem indult el, és a raktárába kell menni a kokainért. Odabent aztán megölte volna Polifronét és a kokóst is. Ígéretéhez híven előző nap megpróbálta elkérni Jimmy DiVitától a furgonját, de kiderült, hogy túl sok ablaka van, és alkalmasabbnak találta a raktárt a kettős gyilkosság elkövetésére. Azt mondta, húsz perc múlva visszajön, Polifrone pedig úgy saccolta, hogy félóra múlva érkezik a vevővel. Richard elindult. Menet közben elhúzott a telefonok sora előtt. Az egyiknél Bob Buccino rendőrfőnökhelyettes állt, és úgy tett, mintha beszélne. Készen állt, hogy egy újságpapírba rejtett 9mm-essel szükség esetén lelője Richardot. Őszintén gyűlölte a Jegest, és alig várta, hogy valamilyen ürüggyel lepuffant-hassa, megspórolva ezzel a hosszú és drága tárgyalást. Akár ott és akkor is letartóztathatták volna Richardot, de Bob Carroll azt akarta, hogy tegye bele a fehér port a szendvicsbe, és adja Paul Smith kezébe. Úgy érezte, ez segítene megalapozottabbá tenni a vádakat, és közvetlenül összekapcsolni a Jegest Gary Smith megölésével. Így gyakorlatilag rajtakaphatnák Kuklinskit gyilkossági kísérlet közben. A parkolót elözönlötték a főállamügyész emberei, az ATF és az FBI ügynökei. Mindannyian ugrásra készen várták, hogy elkapják a bérgyilkost, aki gátlástalanul mérgezett meg, lőtt agyon és szúrt le embereket, mintha istentől kapott volna felhatalmazást rá. Richard kihajtott a pihenőből. Alig pár száz méterrel odébb megállt, gumikesztyűt húzott, és óvatosan kinyitotta a fiolát. Azonnal az jutott eszébe, hogy a por nem is hasonlít ciánra. Óvatosan beleszagolt a levegőbe, de nem érezte a méreg jellegzetes mandulaillatát. Ez faszság!, gondolta, és azon kezdte törni a fejét, vajon mi ez az egész. Sebességbe tette az autót, és ment tovább, amíg észre nem vett egy szeméthalmok között szaglászó kóbor kutyát. Befordult egy

étterem parkolójába, vett egy hamburgert, és odament a nagy, rozsdaszínű korcshoz. Az állat azonnal felkapta a fejét, ahogy megérezte a hús illatát. Óvatosan, mintha korábban már becsapták volna, kivette a férfi kezéből a felé nyújtott ételt, hogy aztán pillanatok alatt be is falja. Richard fejét oldalra billentve kíváncsian figyelte, mi fog történni. A kutya vézna farkát csóválva vidáman tovakocogott. Hazug fasz/ej!, gondolta Richard. Még nem tudta, miben mesterkedik Polifrone, de nem kért többet belőle, akármi legyen is az. Az jutott eszébe, hogy a férfi talán ugyanolyan bérgyilkos, mint ő, és az a célja, hogy csőbe húzza. – Hát baszódjon meg! – mondta ki hangosan, majd egy telefonfülkéhez hajtott, és felhívta Barbarát, hogy megkérdezze, hogy érzi magát. Az elmúlt két napban kiújult az ízületi gyulladása, fájt a feje, és enyhe hőemelkedése volt. – Semmi baj, fekszem – mondta. – Menjünk el valahová reggelizni? – kérdezte Richard. – Miért ne? Jól van. – Beugróm a boltba, veszek egy-két dolgot, aztán sietek haza. – Jól van. – A nő letette a kagylót, Richard pedig a Grand Union szupermarketbe hajtott, ahol felszerelkezett élelmiszerekkel. Mint mindig, most is többet vett, mint amire szükség volt. Az egyik legnagyobb boldogság az volt az életében, hogy mindent megadhatott a családjának. Négy csordultig töltött szatyrot rakott a csomagtartóba, beült a kocsiba, és kényelmes tempóban hazavezetett. Nem is sejtette, hogy viharfelhők gyülekeznek a feje fölött. Aznap délelőtt Tommy Trainer és Denny Cortez nyomozók figyelték a Kuklinski család otthonát. Nagyjából húszpercenként elgurultak a kétszintes épület előtt. Párás, hideg nap volt. Az égen lőporszínű, dühös felhők gomolyogtak. Úgy tűnt, pillanatok kérdése, és elered a hó. Közeledett a karácsony, a csendes dumonti utcában mégis elszabadulni készült a pokol. Tíz óra körül járt az idő, amikor Trainer és Cortez döbbenten pillantotta meg Kuklinskit a kocsifelhajtón, amint éppen négy tele szatyor élelmiszert emel ki az autója csomagtartójából. Azonnal hívták az akciócsoportot, akik meglepődve értesültek róla, hogy a Jeges Dumontban van, és láthatólag nem áll szándékában visszatérni a Lombardi pihenőbe. Richard észrevette, hogy a ház előtt elhajtó kocsiból két férfi meredten bámulja. Nem értette, mit találnak rajta olyan érdekesnek. Gyanakvó természete ellenére fel sem merült benne, hogy valamiféle kapcsolat lehet a két idegen és Polifrone között. Aznap délelőtt Bob Buccino rendőrfőnök-helyettes irányította az akciót. A hír hallatán elrendelte, hogy az akciócsoport azonnal induljon Dumontba, hogy a saját otthonában tartóztassák le Kuklinskit. Tizenötnél is több civil kocsi tetejére kerültek ki a forgó vörös fények, ahogy visító szirénával elindultak. Buccino számára az volt a legfontosabb, hogy elkerüljék a tűzharcot a lakóövezetben. Feltételezte, hogy Kuklinski egy komplett arzenált tart a házában – puskákat, automata fegyvereket, kézigránátot, dinamitot, meg isten tudja, mi mindent még. Buccino attól tartott, hogy Richardnak összeköttetései lehetnek a dumonti rendőrségen, ezért nem értesítette a kapitányságot a várható felfordulásról, pedig ez a gesztus általában kijárt a helyi zsaruknak a nagyobb akciók előtt.

Richard letette a szatyrokat a konyhapultra, és nekiállt kipakolni. Barbara gyengének érezte magát, kicsit sápadt volt. Reménykedett benne, hogy nem pont akkor lesz beteg, amikor az ünnepek alatt fel kell állítania a fát, meg kell főznie azt a rengeteg ételt, és boldogan kibontják az ajándékokat.

Miközben az ételeket pakoló Richardot figyelte, arra gondolt, hogy milyen jó és kedves tud lenni a férje, ha akar, máskor pedig milyen gonosz, szadista állattá változik át. Biztosabb volt benne, mint valaha, hogy két Richard létezik. Egyszerre két férfihoz ment hozzá. – Mehetünk? – kérdezte Richard. – Mehetünk. A férfi időközben meg is feledkezett Polifronéról. Esze ágában nem volt még egyszer szóba állni a férfival. Azt tervezte, hogy reggeli után felhívja Phil Solimenét, és megkérdezi tőle, miért vállalt kezességet egy ilyen picsaszájú hulladékért. Richard kiment a mosdóba. Mire előkerült, Barbara belebújt kék tollas sídzsekijébe, amit nemrég kapott tőle ajándékba. Csinos volt és meleg, csak az egyik balról jobbra rézsút haladó cipzár szorult be néha, amikor megpróbálta felhúzni. Most is ez történt, ezért megkérte Richardot, hogy segítsen, mert nem akar megfázni. A férfi harapófogószerű kezével könnyedén becipzározta a kabátot. Akármilyen goromba és agresszív is volt néha a feleségével, őszintén szerette. Ő volt az egyetlen nő, aki valaha is érdekelte. Mindig csodálta és nagyra tartotta. – Miután ettünk, elviszlek az orvoshoz – mondta Richard. – Semmi szükség rá, csak pihennem kell egy kicsit. – Azért nézzen csak meg az orvos – erősködött a férfi. Barbara csendben maradt, egyáltalán nem volt kedve vitatkozni. Csak egy adag szalonnás rántottára vágyott „kicsit szottyosan”, ahogy mondani szokta, nem túlságosan átsütve. Az ajtó felé indultak. Richard kinyitotta a nő előtt. Az akciócsoport időközben megérkezett Dumontba, és a Sunset Street déli végén gyülekeztek, egysaroknyira a háztól. Buccino rendőrfőnök-helyettes, a nyomozók és az ügynökök arról beszélgettek, mi lenne a legjobb módszer Kuklinski elfogására. Egyikük hirtelen észrevette, hogy a házaspár kilép a házból, és beszáll a kocsiba. – Jön! – kiáltotta az ügynök. – A feleségével van – tette hozzá. Mindannyian visszasiettek a járműveikhez. Pat Kane nyomozó egészen fel volt ajzva. Végre elkapják Kuklinskit. Minden munkájának meglett az eredménye. A pillanat, amire annyira várt, amiért annyit imádkozott, végre elérkezett. Polifrone nem volt velük, ő Buccino kérésére a hackensacki bíróság épületébe ment. Miután Richard becsukta Barbara mögött a kocsi ajtaját, beült a kormány mögé, és egyenesen a várakozó akciócsoport irányába indult el. Fogalma sem volt róla, hogy egyenesen a darázsfészekbe tart. Richard egy 25-ös automatát tartott az ülés alatt, az ügynökök és a nyomozók pedig puskákkal és géppisztolyokkal fegyverkeztek fel. Ahogy a férfi lassan végiggördült az utcán, ahol tizenhét éve élt, észrevette az akciócsoport összevissza álló járműveit. – Valami történhetett – mondta Barbarának. Egyszerre az összes kocsi megindult egyenesen feléjük, anélkül, hogy bekapcsolták volna a vörös fényt vagy a szirénát. – Mi a fene? – értetlenkedett Richard. – Vigyázz! – kiáltotta Barbara. A férfi először arra gondolt, hogy a számtalan gyilkosság – vagy egyszerűen valamelyik, amelyiket nemrég követett el – visszaütött, és most az életére törnek. Jobbra rántotta a kormányt, az autó a járdaszegélynek ütközött, és hirtelen körülvették a járművekből elősereglő nyomozók meg ügynökök. Egyikük felugrott a motorháztetőre, felvette a szabályos testhelyzetet, és úgy fogta rá a pisztolyát. Richardnak eszébe jutott, hogy a 25-ös után nyúljon, de akkor biztosan azonnal lőni kezdtek volna rá, és félt, hogy Barbarát is eltalálják.

Egy felhúzott 9 mm-es jelent meg a halántékánál. – Meg ne moccanj! – förmedtek rá. Valaki feltépte a kocsi ajtaját, majd Kane és az embereik durván kirángatták Richardot a kormány mögül, a földre taszították, és igyekeztek a háta mögé csavarni a karját, hogy meg tudják bilincselni. Buccino rendőrfőnök-helyettes kinyitotta Barbara ajtaját, aztán megragadta a nőt, és a földre taszította. Amikor Richard meglátta, mi történik, elöntötte az agyát a vér. – Neki semmi köze az egészhez! Hagyják békén! – ordította. – Kapd be! – förmedt rá Buccino, és durván Barbara hátára lépett, úgy bilincselte meg. – Mit művel? – kérdezte a nő. – Richard, segíts! Kuklinski megvadult. Lerázta magáról az embereket, és elindult Buccino felé, hogy szétszaggassa. Még az sem érdekelte, ha megölik, miközben megpróbálja. Most már az akciócsoport nyolc tagja igyekezett lebirkózni, köztük Pat Kane, Donahue és Volkman. Egyikük sem győzött csodálkozni a Jeges emberfeletti erején. Egészen a kocsi hátuljáig sikerült eljutnia, és már félúton járt Buccinóhoz, amikor végül sikerült kibillenteni az egyensúlyából, és a karosszériának taszítani. Négy ember kellett hozzá, hogy hátrafeszítsék a karját, de olyan vastag volt a csuklója, hogy Kane nem tudta rákattintatni a bilincset. Végül egy lábbilinccsel sikerült rögzíteni a kezét a háta mögött. Richard tombolt a dühtől, amiért Barbarával ilyen durván bántak, és vasra verve is tovább nyomult Buccino felé. – Higgadjon le! Nyugalom! – szólt rá Kane. – Vége, Rich! Le van tartóztatva. – Öt miért kellett belekeverni? – üvöltötte Richard. – Maga is tudja, hogy ártatlan! – Ebbe nincs beleszólásom – felelte Kane. Barbarát felsegítették, és egy furgonhoz vezették. A rendőrök még mindig küzdöttek, hogy távol tartsák Kuklinskit Buccinótól, aki legszívesebben agyonlőtte volna. A döbbent környékbeliek kihívták a rendőrséget, és ebben a pillanatban meg is jelent két járőrkocsi. Bűnben töltött hosszú élete során Richard mindig úgy képzelte, hogy egy életre-halálra menő tűzpárbaj jelenti majd a végállomást. Ami azt illeti, el is tervezte, hogy így lesz. Sokkal szívesebben halt volna meg egy pisztolygolyó által, mint hogy végig kelljen néznie a megaláztatást, amit a családjának el kell szenvednie, ha lebukik, és kiderül, kicsoda is ő valójában. Mindennél jobban rettegett tőle, hogy a szeretteinek szégyenkezniük kell miatta. Más nem is érdekelte. Az akciócsoport tagjai végül bevonszolták egy fekete furgon hátuljába. Richard Kuklinski fogoly volt.

54 A gyilkosság következményei Al Smit főállamügyész, Bob Carroll főnöke, karrierje csúcsának tekintette Richard Kuklinski letartóztatását, és igyekezett a legtöbbet ki is hozni belőle. Tudta, mikorra tervezik az akciót, és utasította az embereit, hogy vegyék fel a kapcsolatot a sajtóval. Azt akarta, hogy minél többen tudósítsanak az eseményekről. Az újságírók azt az információt kapták, hogy le fognak tartóztatni „egy sorozatgyilkost, aki lefagyasztotta az áldozatait, ölt ciánnal, pisztollyal és késsel, valamint a maffiának is dolgozott”. Mondani sem kell, a sajtó hanyatt-homlok rohant tudósítani egy ilyen eseményről. Al Smitnek politikai ambíció voltak. A kormányzói székbe vágyott, és ahhoz, hogy ezt elérje, egy ilyen nagy dérrel-dúrral járó médiaesemény kiváló mérföldkőnek tűnt. Számtalanszor előfordult, hogy a bűnüldöző szervek valamelyik hivatalnoka meglovagolt egy nevezetes ügyet, és magasabbra jutott általa. Rudy Giulianit is azután választották meg New York polgármesterévé, hogy bíróság elé citálta a város keleti körzetének maffiafőnökeit, Thomas E. Dewey pedig Lucky Luciano elszámoltatását használta ki, hogy New York állam kormányzója legyen belőle. Amikor aznap délelőtt Richarddal a hackensacki bíróság épülete felé tartottak, hogy őrizetbe vegyék, lefényképezzék és ujjlenyomatot vegyenek tőle, hívás érkezett a rádión. Kiderült, hogy a sajtó felsorakozott az épület előtt, ezért nem ártana, ha a fogoly elfogadhatóan festene a fényképezőgépek és a kamerák kereszttüzében. A furgon lefékezett, öt nyomozó kiterelte Richardot, gondoskodtak róla, hogy ne tűnjön túl ziláltnak, majd beültették egy fekete rendőrautó hátuljába. A Jeges valamelyest lehiggadt, de továbbra is borzasztó dühös volt, amiért olyan durván bántak a feleségével. Nagy ívben leszarta, hogy vele mit tesznek, de Barbara földre taszítása és megbilincselése felháborító, megbocsáthatatlan tett volt a szemében. Elhatározta, hogy nem nyugszik, amíg meg nem öli Buccinót. Ha meghal, miközben megpróbálja, hát az sem baj, akkor legyen úgy. – Tudják, hogy a feleségem ártatlan. Ő nem csinált semmit – mondogatta, talán inkább magának, mint a kocsiban ülő nyomozóknak, akik közül Pat Kane volt az egyik. – Senki sem bántotta. Nyugodjon meg, Richard! Nyugodjon meg! – szólt Kane. – Beteg. Semmi okuk nem volt így bánni vele... Semmi okuk. Nem közvetlenül a bejárat előtt parkoltak, hanem úgy tíz méterrel távolabb, hogy a rövid séta alatt a tágra nyílt szemű, csodálkozó riporterek meg operatőrök jól megnézhessék maguknak a megtermett sorozatgyilkost, aki még le is fagyasztotta az áldozatait. Richard meg sem próbálta leplezni dühét. Szünet nélkül fortyogott, úgy festett, mint aki rögtön felrobban mérgében. – Hány embert ölt meg? – kérdezte egy újságíró. – Tényleg lefagyasztott embereket? Hányat? – kíváncsiskodott egy másik. – Ezek a zsaruk túl sok filmet láttak – morogta Richard. Arcára kiült az alig elfojtott indulat. Amikor odabent a fogda felé terelték, a Jeges még mindig amiatt dühöngött, ahogy a feleségével bántak. Semmi más nem érdekelte. Útközben észrevette a gyilkosságiak irodájában továbbra is megbilincselve ülő Barbarát. Riadt volt, és pityergett. Hogyan is lehetett volna másképp? – Vegyék le róla azt a kurva bilincset! – követelte Richard. – Nem tud semmit, ártatlan! – Megpróbálta elszakítani a háta mögött a csuklóját tartó vastag láncot. – Vegyék le róla azt a kurva bilincset! – ordította olyan hangosan, hogy beleremegtek a falak, és még az újságírók is meghallották odakint. Ilyenkor általában már megszabadították a foglyokat a bilincsektől, Richarddal azonban mindenki jobbnak látta kivételt tenni. Nyilvánvaló volt, hogy bárkit

megöl, aki a keze közé kerül. Miután rázárták az ajtót, Richard a dzsungelból elrabolt, ketrecbe zárt vadállatként járkált fel-alá a cellájában. Káromkodva szidott minden arra járó rendőrt, hergelte őket, és fenyegetőzve követelte, hogy vegyék le a bilincseit.

Eközben Dumontban házkutatási engedéllyel felszerelkezett rendőrök hada lepte el a Kuklinski család otthonát. Biztosak voltak benne, hogy fegyverek komplett arzenálja kerül majd elő, és meglesz a mélyhűtő is, ahol a Jeges lefagyasztotta az áldozatait. Csakhogy sem fegyvereket, sem mélyhűtőt nem találtak. Nem volt ott semmi törvénybe ütköző.

Aznap este Amerika-szerte minden esti híradó beszámolt Richard Kuklinski letartóztatásáról. Nagy esemény volt, az első hír a műsor elején. A rendőrségtől kapott információk alapján a bemondók arról számoltak be, hogy a férfi öt emberrel végzett – meg is nevezték George Mallibandet, Louis Masgayt, Paul Hoffmant, Gary Smith és Danny Deppnert az áldozatait ciánnal ölte meg, néhányat pedig lefagyasztott közülük, hogy összezavarja a rendőrséget a halál beálltának időpontját illetően. Innen is kapta becenevét: a Jeges. Amerika döbbenten bámulta, ahogy a dühtől eltorzult arcú férfit bevezetik a bíróság épületébe. Másnap mindhárom New York-i napilap – a Post, a Daily News és a mértékadónak tekintett New York Times – is a szenzációknak kijáró óriási betűkkel számolt be a történtekről. A rendőrök tökéletes becenevet adtak Richardnak. „A Jeges” kellőképpen gonosz, de egyben egyszerű is volt, ideális a szalagcímek és a híradók összefoglalói számára. A két óceán között mindenki elhűlve csodálkozott rá a senkihez sem fogható bérgyilkos ördögi tetteire. A Jeges hol szórakozásból ölt, hol a maffia megbízásából. Amikor a sajtó rájött, hogy ennek az embernek felesége és gyerekei is vannak, újságírók és hírcsatornák furgonjai lepték el a dumonti Sunset Streetet. A döbbent szomszédoktól a Kuklinski gyerekekig mindenkit igyekeztek kifaggatni. Richard legszörnyűbb félelmei színes, szélesvásznú kiadásban váltak valóra. Barbarát egyelőre szabadon engedték, de a rendőrség megvádolta a kocsi ülése alatt tartott 25-ös automata engedély nélküli tartásával. Természetesen tudták, hogy a fegyver nem a nőé, de arra gondoltak, hogy később felhasználhatják a dolgot Richard ellen. Pontosan így is tettek. Amikor Barbara hazaért, még mindig remegett a keze. Újságírók hada vette körül, úgy kellett átverekednie magát közöttük, hogy bejuthasson a házba.

Amikor Richardot végre a telefonhoz engedték, hogy sort keríthessen az engedélyezett egyetlen hívásra, Phil Solimene számát tárcsázta. – Szia, Philly, hogy vagy mostanában? – Negédes hangjából sütött a gyűlölet. – Rich? – kérdezte döbbenten Solimene. – Mi történt? Hol vagy? – Pont most kanyarodtam le a 80-as útról, feléd tartok – mondta Richard, és letette. Solimene úgy rohant el a boltból, mintha rágyújtották volna. Arcára kiült a pánik és a rettegés.

Pat Kane végre megnyugodott. Véghezvitte, amit magára vállalt. Az állhatatosság és a kemény munka meghozta gyümölcsét. Richard Kuklinski rács mögött ült, ahol a helye volt. Bár maradt még

tennivaló, aznap éjjel a nyomozó a feleségét a karjaiban tartva úgy aludt, mint a bunda. Szép volt az élet. Ígéretes a jövő. Kane elkapta a ravasz és veszélyes maszkit.

55 New Jersey állam kontra Richard Kuklinski Richard december tizennyolcadikán jelent meg New Jersey állam bíróságán Peter Riolina bíró előtt. Hivatalosan tizenkilenc különböző bűncselekménnyel vádolták meg. Itt találkozott először nemezisével, Bob Carroll-lal, és egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. A főállamügyész-helyettes nyilvánvalóan betéve tudta a tényeket, minden részletet oda-vissza fújt. Ő tervezte meg és vezényelte le Richard elfogását, és ő képviselte az államot a bíróságon. Kuklinskit hivatalosan is megvádolták Masgay, Malliband, Hoffman, Smith és Deppner meggyilkolásával. A kurta procedúra végeztével a vádlottat visszavitték a bíróság épületében lévő fogdába, ahol ki kellett várnia, hogy az igazságszolgáltatás kerekei lassan, de megállíthatatlanul őröljenek, és végül ítélet szülessen az ügyében. Barbara meghökkenten hallotta, mivel vádolják a férjét. Nem hitt az egészből egy szót sem. Chris és Dwayne ellenben egyáltalán nem csodálkozott; úgy érezték, apjuk könnyedén képes mindarra, amit a rendőrség szerint elkövetett. A fiú, aki időközben tizennyolc éves lett, régóta azt érezte, hogy előbbutóbb valamiféle élethalálharcra fog sor kerülni közte és az apja között, most pedig rá kellett döbbennie, hogy egy ilyen konfrontáció biztosan az ő halálával végződött volna. Dwayne érezte leginkább a stigmát, amit a Kuklinski név jelentett. Chris és Merrick időközben elvégezte az iskolát, ő azonban még nap mint nap bejárt, látta a kíváncsi tekinteteket, érzékelte, hogy ujjal mutogatnak rá, és összesúgnak a háta mögött. Richard kedvence, Merrick, szintén nem lepődött meg, amikor mindenre fény derült, mégis rettenetesen bántotta, hogy az apja börtönben van. Akármit is tett, akármilyen rettenetes bűnöket is követett el a rendőrség szerint, Merrick elhatározta, hogy ártatlannak tekinti, amíg a bűnössége be nem bizonyosodik. Ő szeretni, támogatni fogja, és tízezer százalékig mellette áll majd a végsőkig. Amikor Richard megtudta, hogy Dominick Polifrone tégla, az ATF ügynöke, és a legtöbb beszélgetésüket szalagra vette, nem maradt felőle kétsége, hogy halott ember. Biztos volt benne, hogy hacsak nem történik valamiféle csoda, soha többé nem lesz belőle szabad ember, és valószínűleg halálra ítélik. Rettenetesen haragudott magára az ostobasága és a hiszékenysége miatt. Még a tükörbe sem tudott belenézni anélkül, hogy dühbe ne guruljon, és el ne kezdje szapulni magát: Te barom , te szerencsétlen hülye, mi a faszt csináltál?, kérdezte újra meg újra. Fel-alá járkált a cellájában. Magában elátkozta az egész világot meg mindenkit, aki élt és mozgott benne. Richard gyakran gondolt rá, milyen lenne megölni Bob Buccino rendőrfőnök-helyettest. Meg akarta kínozni, látni akarta, ahogy szenved, ahogy felzabálják a patkányok. Azt gondolta, Kane és Polifrone tulajdonképpen csak a munkáját végezte, Buccinóval azonban egészen más volt a helyzet. Ő minden ok nélkül durván nekiesett Barbarának, amiért Richard égő szenvedéllyel gyűlölte. Még most, annyi évvel később is elsápad, és remegni kezd a szája, ha a rendőrfőnök-helyettesre gondol. Nem tudom, mondta nemrég, hogy az a fasz életben van-e még, de ha már nem, remélem, fájdalmas halála volt. Bízom benne, hogy rákos lett a segglyuka. Nem sokkal a letartóztatása után Richard úgy döntött, meg sem próbál igazán védekezni. Veszett ügy volt az övé. Amint kinyitja a száját, elássa magát, és az esküdtek már bűnösnek is nyilvánítják. Egyedül az maradt kérdéses, hogy halálra vagy életfogytiglanra ítélik. Nem számított. Beletörődött, hogy ő volt az, aki csúnyán elkúrta, meg sem próbált mást hibáztatni.

Persze a „barátja”, Phil Solimene ültette fel, de éreznie kellett volna, hogy valami nem stimmel, ki kellett volna szagolnia, hogy valami bűzlik. Richard soha nem bízott senkiben, nem is lehetett egykönnyen becsapni, most pedig mit sem sejtő buta siheder módjára sétált bele a gondosan felállított csapdába. Tudta, hogy az esetet övező különleges figyelem miatt nagyjából annyi esélye van a prekoncepciókkal érkező esküdtek előtt, mint egy hógolyónak a pokolban. Arról nem is beszélve, hogy ő volt a börtön messze leghírhedtebb lakója. Egyik rabtársa heccelni kezdte, és odaszólogatott neki, ahányszor csak elhaladt a cellája előtt. – Jeges egy szart – mondta. – Egyáltalán nem is vagy olyan kemény, te pöcs. Richard csak mosolygott magában, tudta, hogy előbb-utóbb a kezei közé kerül a fickó. Mogorva, gyilkos hangulatban volt, szívesen megölt volna valakit... bárkit. A gyilkosság olyan lett volna számára, mint a fejfájásra bevett aszpirin.

Barbara bizonyos értelemben megkönnyebbült, amiért Richard nem volt többé a házban. A házasságkötésük óta először béke és nyugalom vette körül. Férje letartóztatása után még hetekig nyaggatták az újságírók őt is és a gyerekeit is, de idővel elmaradoztak, hála istennek.

Pat Kane minden reggel széles mosollyal az arcán ébredt. Megcsinálta. Hosszú, göröngyös utat járt be, de célba ért. A fellegekben járt.

56 Üzleti ügy Gary Smith és Danny Deppner meggyilkolásának ügyét 1988. január 25-én, tizenhárom hónappal Richard letartóztatása után kezdték tárgyalni. Az államügyészség úgy döntött, hogy két tárgyalást tartanak, a második majd a George Malliband- és a Louis Masgay-gyilkosság tárgyában fog zajlani. Bob Carroll arra jutott, hogy Paul Hoffman megölése miatt inkább nem citálja bíróság elé Kuklinskit; holttest hiányában nehéz lenne bármit is bizonyítani, így ezt az ügyet egyelőre ejtette. Kuklinski számára egy Neal Frank nevű fiatal ügyvédet jelöltek ki hivatalból. Richard kis keresetűnek vallotta magát, így az állam volt köteles gondoskodni a védelméről. Talán tapasztalatlan volt, talán egyszerűen csak naiv, de Frank úgy érezte, nem teljesen esélytelenek, és ezt meg is mondta a házaspárnak. Richard nem hitt neki. Biztos volt benne, hogy soha nem szabadul ki. Barbara viszont bízott az ügyvédben, és arra számított, hogy sikerül megcáfolni a vádakat, Richard pedig hamarosan hazatérhet. Vegyes érzések kavarogtak benne ezzel kapcsolatban. Egyfelől végre megszabadult a férfitől, nem volt kitéve a hirtelen hangulatváltozásainak, a kettősségének, a váratlan, nyers erőszaknak a részéről. Másfelől viszont hiányzott neki a jó Richard. Mindent egybevéve azért gyorsan megszokta, hogy egyedül alszik, és azt mondta, tetszett neki a dolog. Neal Frank azt javasolta Barbarának, hogy a gyerekekkel együtt menjen el a tárgyalásra, és mutassák meg magukat az esküdteknek. Látniuk kellett, hogy Richardot szereti és támogatja a családja, hogy nem az a sátáni figura, akinek a sajtó folyamatosan ábrázolja. A Jeges története időközben címlapok százaira került ki New Jerseyben, sőt ami azt illeti, szerte az országban. Az ügyet egy mogorva, vészjósló külsejű, ódivatú szemüveget viselő, ritkás ősz hajú bíró tárgyalta, akit „Időgép” néven ismertek, mivel általában a törvény által adható legsúlyosabb ítéletet szabta ki. Fred Kuchenmeisternek hívták, és rendszerint leplezetlenül kimutatta megvetését a vádlottak iránt. Az ügyvédek azt tartották róla, hogy nála minden vádlott bűnös, amíg be nem bizonyosodik az ártatlansága. Mire az összes esküdtet kijelölték, és megkezdődött maga a tárgyalás, február tizenhetedike lett. A médiafigyelem közepette szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt Frank számára, hogy elfogulatlan esküdteket találjon, de úgy érezte, sikerült olyan embereket összegyűjtenie, akik legalábbis „nyitott elmével” fogják mérlegelni az ügyet. Kezdetnek Bob Carroll megcáfolhatatlannak tűnő alapossággal tálalta a maga verzióját az eseményekről. A tárgyalótermekben jártas magas, ősz hajú Charley Waldron segítségével tanúk sorozatát faggatták. Elsőként Barbara Deppnert szólították, aztán Percy House, Richard Peterson, Pat Kane, két patológus, Bob Buccino rendőrfőnök-helyettes, Jimmy DiVita, Gary Smith felesége és Veronika Cisek következett. Carroll még egy Darlene Pecorato nevű stewardesst is beidézett, aki Richie Peterson lakását bérelte, miután a fiú odébbállt. Richard ebben a lakásban lőtte fejbe Danny Deppnert, és a nő most beszámolt a vérfoltos szőnyegről, amit a beköltözéskor talált. Ezután Paul Smith adta elő, hogy még a padló is véres volt a szőnyeg alatt. Végül Dominick Polifrone állt a tanúk padjára. Amikor elvonult Kuklinski előtt, az odaszólt neki. – Szia, Dom, hogy vagy mostanában? – kérdezte valódi mosollyal az arcán. A tégla, Richard meglepetésére, most is ugyanazt a rettenetes parókát viselte. Ezután eljött az ideje, hogy az esküdtszék meghallgassa a Polifrone által készített felvételeket is, amelyek végül senkiben sem hagytak kétséget a bűnösségét illetően. Neal Frank megpróbálta elhitetni, hogy a vádlott csak dicsekedett, de maga is tudta, hogy ezt senki sem fogja bevenni.

A sebesen zajló procedúra közben Barbara egy pillanatra sem hitte el az ügyész állításait, amíg a férje a hangfelvételeken készséggel el nem ismerte, hogy embereket ölt pisztolyokkal, késekkel és ciánnal. Még azt is bevallotta, hogy az egyik áldozatát lefagyasztotta, így tévesztve meg a rendőrséget. Amíg a magnószalagról lejátszották Richard beszélgetését Polifrone ügynökkel, amiben a férje elmesélte, mit tett és hogyan, Barbara döbbent csendbe burkolózott. Mindig is rendkívül szűkszavúnak ismerte Richardot. Huszonhat éve találkoztak először, és azóta harapófogóval sem tudott egyetlen szót sem kihúzni belőle, erre egy idegen zsarunak gondolkodás nélkül kikotyogja, mit hogyan csinált, de még azt is, hogy hol és mikor. Barbara legszívesebben kirohant volna a tárgyalóteremből. Mintha villám csapott volna belé, amikor egyszer csak ráébredt, ki mellett élt annyi éven át. Ostoba libának érezte magát, aki hagyta, hogy becsapják. Fel akart állni, és ráordítani a férjére: Hogy tehetted? Hogy tehetted? De csak ült mereven, kissé nyitott szájjal, és hallgatta Richardot, aki úgy vallotta be a gyilkosságokat, mintha a kacsák etetéséről vagy az öltönyéhez illő nyakkendő színéről beszélne. Végül tompán lépett ki a tárgyalóteremből, elkeseredetten rázva a fejét. Biztos volt benne, hogy Richard soha többé nem lesz szabad ember. Egy szörnyeteg felesége voltam, mondta, és még csak nem is sejtettem. Azt persze tudtam, hogy indulatos ember; hajlamos az erőszakra, de fogalmam sem volt róla, kicsoda valójában, és mivel foglalkozik. Úgy éreztem... úgy éreztem, mintha az ég szakadt volna rám. Sokkot kaptam. Barbara végre rádöbbent, kihez ment hozzá, és kinek szült három gyereket. Forgott vele a világ, ahogy próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. Istenem, mondogatta, istenem! Egyszerre nagyon öregnek és megviseltnek érezte magát. Javában folyt a büntetőper, amikor Merrick feleségül ment Markhoz – Richardot borzasztóan megviselte, hogy nem kísérheti oltár elé a lányát. Nemsokára gyerekük is született. Seant, a kisfiút, Merrick a bíróságra is magával vitte, mert Neal Frank azt mondta, ezzel esélyük nyílhat rá, hogy elnyerjék az esküdtek szimpátiáját. Barbara esélytelennek látta a dolgot, biztos volt benne, hogy nem létezik a világon olyan esküdt, aki képes lenne együtt érezni a férjével. A szemükben látta, hogy félnek tőle. Miután meghallgatta a szalagokat, tudta, hogy Richard soha nem fog kiszabadulni a börtönből. A bíróság négy héten át hallgatta a gondosan megtervezett, terhelőbbnél terhelőbb vallomásokat, majd Carroll és Frank elmondta a záróbeszédét, és a bírói összefoglalás után az esküdtszék visszavonult döntéshozatalra. Ügyfele kérésére Frank meg sem próbálkozott a védelemmel. Richard nem volt hajlandó tanúskodni. Tudta, hogy csak a poklok poklát szabadítaná magára. Ha kiültem volna a tanúk padjára, mondta később, Carroll szétcincált volna... Richardnak elege volt az egészből. Tudta, mi lesz az ügy végkimenetele, és hogy nem tehet ellene semmit, így minél hamarabb túl akart esni az egészen. Az esküdteknek alig négy órára volt szükségük, hogy minden vádpontban bűnösnek találják. Richard meglepetésére mindazonáltal nem javasoltak halálbüntetést. Végig erre számított, fel is készült rá. Az esküdtszék azzal indokolta a döntést, hogy a Deppner- és Smith-gyilkosság esetében nem voltak szemtanúk. Neal Frank elérte a célját – megmentette Richard életét. Ügyfele azonban szembesült vele, hogy élete hátralevő részét rács mögött fogja tölteni, ami az ő szemében sokkal rosszabb volt a halálos ítéletnél. Jersey Cityben töltött gyerekkora óta először azt kell majd csinálnia, amit mondanak, és mint mindenki másnak, neki is be kell tartania az állam által előírt szigorú szabályokat. Ennél utálatosabb dolgot el sem tudott képzelni.

A tárgyalás után a magas, jóképű, balra fésült hajú Neal Frank hosszas megbeszéléseket folytatott Bob Carroll-lal és az államügyészi hivatallal a Barbara ellen engedély nélküli fegyvertartásért meg a Dwayne Kuklinski ellen marihuána birtoklásáért felhozott vádakról. A fiú néhány barátját vitte haza egy buliból, amikor egy rendőr leintette. Miután az egyenruhás rájött, hogy Dwayne Richard Kuklinski fia, a társaival együtt kiparancsolta az autóból. Az egyik fiúnál kisebb mennyiségű marihuánát talált, és döbbenetes módon nem őt jelentette fel kábítószer birtoklásáért, hanem Dwayne-t. A felesége és fia elleni vádak ejtéséért cserébe Richard készséggel beleegyezett, hogy bűnösnek vallja magát George Malliband és Louis Masgay meggyilkolásában. Időközben biztossá vált, hogy élete hátralévő részét börtönben fogja tölteni, és nem akart mást, csak hogy vége legyen a tárgyalásoknak, a családja pedig élhesse tovább az életét. 1988. május 25-én Richard újra megjelent Kuchenmeister bíró előtt. A megállapodás értelmében bűnösnek vallotta magát George Malliband és Louis Masgay meggyilkolásában. Amikor a bíró megkérdezte, miért végzett Mallibanddel, így felelt: – Egyszerű üzleti ügy volt. Ezután felolvastatott Frankkel egy nyilatkozatot, amiben bocsánatot kért a családjától – és senki mástól –, amiért annyi mindenen át kellett menniük miatta. A bíró végül két életfogytiglani büntetést szabott ki rá: egyet Smith és Deppner, egyet pedig Masgay és Malliband meggyilkolásáért. Richard semmiféle bűnbánatot nem tanúsított, amikor állát felszegve, dacosan, legyőzhetetlenséget sugározva hagyta, hogy kivezessék a tárgyalóteremből, és oda vigyék, ahol élete hátralévő részét fogja tölteni: Trentonba, a New Jersey-i állami fegyintézetbe. Egy véletlen egybeesés folytán öccse, Joseph is éppen Trentonban ült élete végéig, Pamela Diai meggyilkolásáért. Stanley és Anna két gyilkost nevelt fel, és most mindketten ugyanott töltötték életfogytig tartó börtönbüntetésüket. New Jerseyben és New Yorkban minden újság a címlapon tudósított az ítéletről. A cikkekben összefoglalták a Jeges hátborzongató tetteit, és fényképeket is közöltek róla. Richard Kuklinski szomorú, erőszakban bővelkedő története a végéhez ért... Vagy legalábbis úgy tűnt. Életének valódi meséje azonban – az, hogy mit tettek vele, és ő mit tett valójában – csak később kezdett napvilágra kerülni.

57 Ez nem tévé, ez HBO George Samuels, a feltörekvő filmproducer, az államügyészi hivatalban dolgozó barátjától hallott először Richard Kuklinski rendkívüli történetéről. Az jutott eszébe, hogy az HBO talán szívesen forgatna egy dokumentumfilmet a Jeges által elkövetett bűncselekményekről, megkereste hát Richard ügyvédjét, Neal Frankét, aki összehozta Barbarával. Mivel a nő megkedvelte Frankét, és bízott benne, beleegyezett, hogy meghallgatja Samuelst. Az alacsony, kopaszodó, gyors beszédű producer a legkülönfélébb ígéreteket tette, és Barbara beleegyezett, hogy kamera előtt nyilatkozik a hírhedtté vált Jegessel töltött életéről. A gondot az jelentette, hogy Samuels kettős játékot játszott, és az államügyészi hivatal csalinak használta. A hatóságok szentül hitték, hogy Kuklinski több bűnt követett el, mint amit a nyakába varrtak (milyen igazuk volt!), és abban reménykedtek, hogy Samuels olyan gyilkosságokról is ki tud belőle húzni információkat, amikről fogalmuk sem volt. Úgy okoskodtak, hogy a férfinak nincsen vesztenivalója, ezért talán megnyílik, és fellebbenti a fátylat néhány megoldatlan ügyről. Ezen a ponton Richard már négy éve ült börtönben. Alapvetően megtanulta elfogadni a sorsát. A saját dolgával törődött, és gyorsan felvette az élni és élni hagyni hozzáállást. Igazság szerint kívülbelül olyan szívós volt,.mint egy sor rozsdás sínszeg. Tudta, hogy az állam csak akkor büntetheti meg igazán, ha ő hagyja, hogy a fogság megtörje, így elszánta magát, hogy ez soha nem történhet meg. Szeretett családjának elvesztése viszont mélységesen felzaklatta. Mi lesz vele Barbara, az ő szíve hölgye nélkül? Általában igyekezett nem gondolni rájuk, de ha mégis eszébe jutottak, mindig elkomorodott. Leült a priccsre a cellájában, és sírt – csak arra ügyelt, hogy senki meg ne lássa. Mivel tudta, hogy csak holtan kerülhet ki a börtönből, felvetette Barbarának, hogy váljanak el. Ez volt az egyik legnehezebb döntés, amit meghozott életében, de azt akarta, hogy a felesége élhesse tovább az életét. A Trenton Állami Fegyintézet illetékesei segítettek is lebonyolítani a procedúrát, így Richard és Barbara nemsokára elvált egymástól. Rettenetes mérföldkő volt ez Richard életében, de megadóan aláírta a papírokat, és nem engedte meg magának, hogy egy másik férfival képzelje el Barbarát. Mindig nagyon értett hozzá, hogyan szorítsa háttérbe az érzelmeit, és most is erre koncentrált. Mindazonáltal jobban szerette Barbarát, mint valaha. Minden áldott nap levelet írt neki. Kiöntötte a szívét, elmondta, mennyire hiányzik neki, és újra meg újra bocsánatot kért. Barbara ritkán válaszolt. Meggyőződésévé vált, hogy Richard szörnyeteg, aki becsapta és kihasználta. Richard cellája a Trenton Állami Fegyintézet fegyház részlegében kétszer két és fél méteres volt, borzasztóan kicsi egy ilyen megtermett férfi számára, de azt mondja, már hozzászokott. Van benne egy vécékagyló, egy, az acélfalhoz csavarozott fém priccs rajta vékony matraccal, meg egy mosdókagyló; ez minden. Kapott egy kis tévét is, és fülhallgatóval kedvére rádiózhat. Már nem járkál fel-alá a négy fal között, és nem átkozza magát, ha a tükörbe néz. Elfogadta a sorsát. Richard különös módon kivirágozni látszik a börtönben. Sosem festett jobban. Sűrű, őszes szakállt növesztett, megerősödött, és olyan magabiztosan jár-kel, mintha az övé lenne az épület. Őrök és foglyok egyaránt tudják, ki ő, és lehetőség szerint nagy ívben elkerülik. Szerzett magának munkát a börtön jogi könyvtárában, könyveket ad ki és vesz vissza. A napirend ugyanaz az ország összes állami fegyintézetében. A rendszeresség a sikeres börtön alapköve – a foglyoknak meg kell tanulniuk, hogy mindig a számukra előírt szabályokat kell

követniük. 6:30-kor reggeliznek, ll:30-kor ebédelnek, 4:30-kor vacsoráznak. Azok a foglyok, akik dolgoznak, elhagyhatják a cellájukat, hogy a munkahelyükre menjenek. Richard eleinte hallani sem akart ilyesmiről, hamarosan azonban rájött, hogy nem rohadhat folyamatosan a szűk cellában, és eldöntötte, hogy a lehető legtöbbet kihozza a helyzetéből. A börtönök hírhedten veszélyes helyek, de a Jegessel senki nem akarta összeakasztani a bajszát. Richard egész megszerette a becenevét. Testhezállónak érzi, mert tudja magáról, hogy hideg, mint a jég. Tizenéves kora óta ölt embereket és állatokat gondolkodás nélkül. Ma sem tudná megmondani, hogy így született, vagy a sorsa alakította ilyenné, de tisztában van vele, hogy különbözik másoktól, és ezt egyáltalán nem bánja. Büszke rá. Richard ma is sokat gondol az apjára, és azóta is sajnálja, hogy nem ölte meg. Meggyőződése szerint Stanley Kuklinski járult hozzá legnagyobb mértékben, hogy azzá váljon, aki végül lett belőle. Nem hibáztatok senkit semmiért, de annyit mondhatok, hogy apám mocskos egy gazembert nevelt belőlem.

Richard öccsén, Josephen, egyre súlyosabb elmebaj lett úrrá. Mire a bátyja követte, ő már tizennyolc éve börtönben ült. Magában beszélt, és rendszeresen mesélt a többi fogolynak meg az őröknek a lányról, akit megölt. Büszke volt a tettére. Majdnem az összes foga kiesett. Úgy kellett kényszeríteni, hogy megmosakodjon, de a ruháit a zuhany alatt sem vette le. Az évek során számos férfival összefeküdt a börtönben, és meg kellett operálni a végbelét, olyan gyakran és olyan durván hatoltak belé. Richard egyáltalán nem foglalkozott az öccsével. Sosem felejtette el, mit tett, és nem is bocsátotta meg neki. Időnként elhaladtak egymás mellett a folyosón, olyankor egyszerűen levegőnek nézte Josephet. A kisebbik Kuklinski fivért a börtönkórházban tartották fogva. Egy Silverstein nevű őr elbeszélése szerint csótányokat fogott, kiszárította és összetörte őket, aztán az így kapott anyagot fűrészporral meg ceruzaforgáccsal összekeverte, és vécépapírba tekerve elszívta. Joseph azt mondta Silversteinnek, hogy a meggyilkolt kislány a felesége volt. Amikor egy nevelőtiszt meglátogatta, hogy a feltételes szabadlábra helyezéséről beszélgessenek, Joseph letolta a nadrágját, és a hátsóját mutogatta neki. Esze ágában nem volt kimenni a börtönből. Odabent akart meghalni, és ez 2003 telén be is következett. Richard örült, amikor meghallotta a hírt. Még mindig erőszaktevőként és gyerekgyilkosként gondolt az öccsére, akivel semmiféle közösséget nem vállalt. Sem életében, sem halálában, mondta nemrég. Továbbra is szenvedélyesen gyűlöli az erőszaktevőket. Először akkor akadt gondja a fegyházban, amikor egy nemi erőszakért elítélt fogollyal került szembe, és közölte vele, hogy tartsa magát távol tőle, különben „eltöri minden kibaszott csontját abban a nyomorult testében”. Richard fenyegetései bárkinek felkavaró, hátborzongató élményt jelentenek. Az erőszaktevő azonnal az egyik őrhöz rohant, és bepanaszolta rabtársát. Richardot büntetésből elkülönítették egy időre. Nem bánta. Semmit sem bán. Valóban ő lett a Jeges. Mire visszatért, az erőszaktevőt eltávolították, és az intézet másik szárnyába vitték. Szerencséje volt. Richard beleegyezett, hogy interjút ad Samuelsnek. Mivel a producer titkon az államügyészi hivatalnak is dolgozott, szabad bejárást engedtek neki a fogolyhoz. Soha azelőtt nem tett fel kérdéseket a Jegeshez fogható hidegvérű gyilkosnak, és egyáltalán nem érezte magát elemében. Richard az első pillanattól fogva nem kedvelte. Leereszkedőnek és gőgösnek találta, az volt a benyomása, hogy ítélkezik felette.

Samuels Kuklinski nyugtalanító arcára közelített a kamerával, és kérdéseket tett fel neki a gyilkosságokkal kapcsolatban. A felvételeket nézve Richard különös módon makkegészségesnek, pirospozsgásnak, kipihentnek és nyugodtnak tűnik. Ami azt illeti, most jobban néz ki, mint amikor lecsukták. Olyan, mintha egy golfklubban töltené az idejét, nem egy szigorú fegyházban. Később azt mondta, erre a hozzáállása ad magyarázatot. Nem hagyom, hogy legyőzzenek. Soha. Vonakodva bár, de a több napon át tartó interjúk során Richard elkezdett gyilkosságokról beszélni. Hamarosan azonban észrevett egy becsukott ajtó alatt a szomszédos helyiségbe vezető kábelt, és nyilvánvalóvá vált számára, hogy nyomozók lesik minden szavát, sőt még kérdéseket is adnak Samuels szájába. Ezen rettenetesen felhúzta magát. Tudta, hogy minden mondatát a nyilvánosságnak szánják, csak az dühítette fel, hogy Samuels nem szólt neki a hallgatózó rendőrökről. A producer megpróbálta átverni, Richard pedig egyre kevésbé leplezte a haragját. A szája bal sarka rángatózni kezdett, az arca kemény lett, mint a kő. Meg akarta fojtani Samuelst, el akarta törni a nyakát, végezni akart vele, de nyugalmat erőltetett magára, és szinte minden kérdésre válaszolt. Samuelsnek fogalma sem volt róla, milyen közel állt hozzá, hogy a Jeges kezei között végezze. Richard azt mondja, azért beszélt a gyilkosságokról, mert nem volt vesztenivalója. A férfi ezek után Barbarát kérdezte ki a demaresti tónál, ahol annak idején a kacsákat etették Richarddal. A nő nem érezte jól magát a kamera előtt, és nehezére esett a férjével való kapcsolatáról beszélnie, de azért megtette. Elmondta, milyen kedves, figyelmes és végtelenül romantikus tudott lenni Richard, és hogy sosem fordult meg a fejében, hogy erőszakos bűncselekmények sorát követi el. – Még mindig képtelen vagyok megbékélni a gondolattal, hogy annyit vétett isten és <ember ellen. Miután Pat Kane, Dominick Polifrone és Bob Carroll is interjút ígért neki, Samuels a New York Times és más újságok cikkeinek felhasználásával elérte, hogy fogadja Sheila Nevins, az HBO dokumentumfilmes osztályának vezetője. Nevins megnézte a Richarddal készült felvételeket, és azonnal meglátta a különleges emberben rejlő lehetőségeket. Szerződést ajánlott Samuelsnek, majd Gaby Monet producerre bízta a projektet. Gaby Monet szakavatott dokumentumfilmes volt, számos elismert alkotással a háta mögött. Leült Samuelsszel, meghallgatta, mire jutott, majd közösen megtervezték, hogyan tálalják a történetet. Ezután interjút készítettek Bob Carroll-lal, Dominick Polifronéval, Pat Kane-nel és a tárgyaláson a vád tanújaként szereplő Michael Baden orvosszakértővel. Az általuk elmondottak alapján aztán színészekkel eljátszatták a történteket, majd Gaby Monet bevonult a felvételekkel a vágószobába, és heteken keresztül éjt nappallá téve dolgozott, hogy összeállítsa a lehengerlő filmet, ami a The Ice Man Tapes: Conversations with a Killer (A Jeges: Beszélgetések egy gyilkossal) címet kapta. Az HBO fejeseit lebilincselte Gaby Monet alkotása. Izgalmas volt, fordulatos és nagyon eredeti. Mindenki beleborzongott, aki megnézte. A filmet a száraz, tényszerű őszinteség tette olyan érdekessé, amivel Richard az általa elkövetett brutális gyilkosságokról beszélt. Nem dicsekedett – nem volt büszke arra, amit tett. Egyszerűen, higgadtan és tárgyilagosan elmondott mindent, úgy, ahogy az ő nézőpontjából történt. A kamera végig rezzenéstelen arcát mutatta. A film végén aztán, amikor Richard a családjáról beszélt, magával ragadták az érzelmei, és küszködött, hogy elfojtsa a sírását. – Fájdalmat okoztam azoknak az embereknek, akik az egész világot jelentették a számomra – mondta zaklatottan, miközben könnyek gyűltek a szemébe. A Jeges személyiségének ezt a darabját még senki sem látta. Az HBO a projekt mögé állt, hirdetni kezdték, majd 1992 novemberében be is mutatták. Richard Kuklinskiból egyetlen szemvillanás alatt szupersztár lett. Csak egy nagyon kis szeletéről számolt be mindannak, amit tett, de ennyi is elég volt hozzá, hogy az amerikaiak felkapják a fejüket, és

odafigyeljenek rá. A Beszélgetések egy gyilkossal nagyszerű kritikákat kapott. A New York Times „hátborzongató eredetiségéért” dicsérte. A Jersey Cityből származó Richard Kuklinski egyszerre kitüntetett helyet kapott a legnevezetesebb gyilkosok között. Az HBO-t elárasztották a nézői levelek; a legtöbb elismerően szólt a dokumentumfilmről, néhányan azonban reklamáltak, és magyarázatot követeltek, amiért a csatorna „egy hidegvérű gyilkost ünnepelt”. Gaby Monet erre azt felelte, hogy Richard Kuklinski annyira különleges, olyan őszinte és hiteles, hogy hiba lenne megfosztani a világot a lehetőségtől, hogy bepillantást nyerhessen az életébe. Richard maga is több ezer levelet kapott a börtönben egyszerű érdeklődőktől, gyilkosságmániás különcöktől, törvényszéki orvosoktól és különféle újságíróktól meg szerkesztőktől. Hirtelen mindenki a Jegessel akart beszélni. Geraldo Rivera elment a börtönbe, hogy interjút készítsen vele, de Richard szóba sem állt vele. Oprah Winfrey azt akarta, hogy szerepeljen a műsorában, de neki is nemet mondott. Különös módon számos szerelmes levelet is kapott a világ különböző pontjain élő nőktől, akik szerettek volna lefeküdni vele. Sokan képet is küldtek magukról, néhányan egyenesen anyaszült meztelenül pózoltak a fotón, semmit sem leplezve bájaikból. Richard undorodott az ilyesmitől, és az összes hasonló levelet azonnal a szemétbe dobta. Az a nő, magyarázta nemrég, aki meztelen fényképet küld magáról egy vadidegennek, közönséges disznó. Nem sejtette, hogy ezek a nők valójában nem tekintik idegennek, miután olyan őszintén kitárulkozott a dokumentumfilmben. Ő volt az igazi „rosszfiú”, ami némelyek szemében valódi afrodiziákumnak számított. Benne azonban viszolygást kelt az ilyesmi. Az egyik olyan szélesre tárta a lábait, hogy még a manduláit is lehetett látni, fintorgott Richard.

58 A maffia bérgyilkosának titkai A Beszélgetések egy sorozatgyilkossal olyan elsöprő sikert ara-. tott, hogy Sheila Nevins meg az HBO újabb egyórás dokumentumfilm készítése mellett döntött Richarddal, ezúttal George Samuels részvétele nélkül. Richard nem volt hajlandó egy légtérben sem tartózkodni a férfival. Időközben a sötét hajú, bölcs tekintetű Gaby Monet megkedvelte a Jegest. Számos alkalommal beszéltek egymással telefonon az első film bemutatása óta, és a nő hihetetlenül érdekes embernek találta Richardot, aki rengeteget tudott mondani arról a témáról, amit kevesen ismertek olyan jól, mint ő: a gyilkosságról. Bizonyos értelemben ő volt az emberölés Einsteinje. Így esett hát, hogy újabb beszélgetések sora zajlott a Trenton Állami Fegyintézetben, csak ezúttal Gaby Monet tette fel a kérdéseket. Az államügyészi hivatal segítsége nélkül ugyan nem volt olyan egyszerű bejuttatni egy filmstábot a börtönbe, de az HBO-nak végül sikerült megszerveznie, hogy egy hatnapos periódus során újabb, alaposabb, lényegesen többet feltáró interjúsorozat készüljön Richarddal. Ez a második dokumentumfilm a The Ice Man: Secrets of a Mafia Hit Man (A Jeges: A maffia bérgyilkosának titkai) címet kapta. Richard sokkal nyugodtabb és nyíltabb volt, mint az első alkalommal, és most először számolt be a világnak néhány olyan maffiához köthető gyilkosságról, amit ő követett el. A Samuels által készített interjúk feszültségének nyoma sem volt, amikor a higgadt, sőt tartózkodónak tűnő Richard alapjaiban rengetve meg a bűnüldöző szerveket, beszámolt róla, hogyan lőtte agyon Peter Calabrót, a New York-i rendőrség nyomozóját. Azt mondta, akkor még nem tudta, hogy a férfi zsaru. – De ha tudom, akkor is megtettem volna – tette hozzá. A maffia bérgyilkosának titkait 2001 decemberében mutatták be, és elődjéhez hasonlóan egyaránt kapott hideget és meleget. A kritikusok többsége jól fogadta, néhányukban azonban felmerült, hogy a nagyközönségnek talán nem kéne végighallgatnia egy hidegvérű gyilkos elmélkedéseit. „Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni” – fogalmazott egy újságíró. Mindazonáltal A maffia bérgyilkosának titkai elképesztő sikert aratott. Minden idők egyik legnézettebb műsora lett az HBO-n, és a csatornát ismét elárasztották a dicsérő levelek, amiért volt bátorságuk bemutatni egy olyan embert, mint a Jeges. Richard maga is százával kapta a leveleket hetente. Még több nő írt neki, még többen küldtek magukról képet, és még többen érdeklődtek, hogy találkozhatnának-e vele. Az elképesztő siker hatására a felsőbb hatalmak az HBO-nál elhatározták, hogy egy harmadik dokumentumfilmet is készítenek Richarddal. A televíziózás történetében egyetlen gyilkos sem részesült még ilyen figyelemben, de a csatorna vezetői úgy találták, hogy a Jeges egyedi, színes és hátborzongató háromdimenziós figurája további figyelemre is érdemes. Az az ötletük támadt, hogy ezúttal egy pszichiáter beszélgessen Richarddal. Az új dokumentumfilm így a The Ice Man and the Psychiatrist (A Jeges és a pszichiáter) címet kapta. Az HBO a szakmájában komoly hírnevet szerzett Park Deitzet kérte fel a feladatra. Időközben a New Jersey-i államügyészi hivatal ismét elkezdett érdeklődést tanúsítani Richard Kuklinski iránt. Végül is Peter Calabro nyomozót New Jerseyben ölték meg, ezért a hivatal emberei elindultak a Trenton Állami Fegyintézetbe, hogy beszéljenek Richarddal, és kiderítsék, amit lehet.

Robert Anzalotti a nős, kétgyerekes nyomozó kellemes külsejű, babaarcú fiatalember volt, aki egy

véletlen folytán együtt járt iskolába Richard fiával, Dwayne-nel. Szívós alapossága ellenére mindig barátságosan viselkedett, kellemes beszélgetőtárs volt, és úgy tűnt, sosem veszi magát túl komolyan. Őt küldték el a börtönbe, hogy szedje ki Richardból, ki rendelte el Calabro megölését. Mark Bennult, a csendes, magának való ázsiai-amerikai férfit kapta társául, aki keveset szólt, de mindent megjegyzett. Amikor a két nyomozó megjelent a börtönben, Richard nem volt hajlandó szóba állni velük. Messzire el akarta kerülni a zsarukat, főleg azokat, akiket az államügyészi hivatal küldött. Meglepte, hogy a rendőrség nem jelent meg hamarabb és kezdett el kérdezősködni. Megüzente az érte jövő őrrel, hogy a nyomozók vegyék fel a kapcsolatot az ügyvédjével. Azok így is tettek. Anzalotti elmondta Neal Franknek, hogy Peter Calabro haláláról szeretnének többet megtudni, a férfi pedig telefonon továbbította a kérést az ügyfelének. – Beszéljek velük? – kérdezte Richard. – Rajtad áll, Rich. Neked kell eldöntened. Richard most már kíváncsi volt, ezért beleegyezett, hogy beszél a nyomozókkal. Ezzel újabb szellemet engedett ki a palackból, ezt a szellemet pedig Sammy „a Bika” Gravanónak hívták. Időközben Richard lett a leghíresebb lakó a Trenton Állami Fegyintézetben, de talán az ország összes börtönében is. Az őröket is beleértve mindenki Jegesnek szólította, ami határozottan hízelgett neki. Élvezte, hogy híres ember lett belőle. Úgy érezte, végre felismerték, milyen különleges ember is ő valójában. Az HBO dokumentumfilmjeinek köszönhetően Richard lett a közelmúlt leghírhedtebb gyilkosa. A csatorna havonta többször is leadta a három filmet, így egyre több és több kíváncsi ember döbbent meg és borzadt el a Jeges vérfagyasztó szavaitól és viselkedésétől. Amerika-szerte sokmilliónyian hallottak Richard Kuklinskiról. A bűnei, a mondatai legendává váltak. Mivel az HBO egész Európában és Ázsia meg Dél-Amerika egyes részein is fogható, lassan az egész világon elterjedt a híre. Richard Kuklinski bizonyos értelemben az emberölés Mick Jaggere lett.

59 A Jeges Sammy, a Bika ellen Amikor Richard először leült a két nyomozóval beszélgetni, szótlan volt és tartózkodó. Rob Anzalotti viszont rendkívül barátságos jelenségnek bizonyult. Kisfiús arca és fiatalsága lefegyverzően hatott, amikor pedig elárulta, hogy Dwayne osztálytársa volt, Richard határozottan felengedett. Egy kurva szót nem akartam kinyögni nekik, mondta később, de amikor megtudtam, hogy Anzalotti együtt járt iskolába Dwayne-nel, kicsit úgy tekintettem rá, mintha ő is a fiam lenne... Megkedveltem, és meséltem neki a Calabro-gyilkosságról. A nyomozók döbbenten hallgatták, hogyan halt meg Peter Calabro azon a hideg, havas februári éjszakán. Anzalotti előzőleg tanulmányozta az aktákat, és azonnal nyilvánvaló lett számára, hogy a Jeges olyan tényekkel is tisztában van, amiket csak a valódi tettes tudhat. Amikor megkérdezte, ki rendelte meg a gyilkosságot, Richard azt mondta, csak valamiféle engedményért cserébe hajlandó elárulni. Tudta, hogy egy rendőr megöléséért halálra is ítélhetik. Akármennyire is gyűlölte a börtönt, azért jobb volt, mint a halál. Anzalotti konzultált a főnökével, aki elintézte, hogy Richard csak újabb életfogytiglani kapjon, ha bűnösnek vallja magát Peter Calabro meggyilkolásában. Neal Frankét is bevonták, megállapodtak, ezután Richard újra elbeszélgetett Anzalottival és Bennullal. Most már azt is elmondta nekik, hogy Sammy Gravanótól kapta a megbízást a gyilkosságra. Beszámolt róla, hogy egy parkolóban találkoztak, megegyeztek az árban, majd átvette a puskát és Calabro fényképét. Egyáltalán nem érezte úgy, hogy fedeznie kéne Gravanót. Tudta, hogy a férfi maga is üzletet köthet a szövetségiekkel, ha John Gotti és számos másik maffiózó ellen vall. Richard utolsó szemétládának tekintette Gravanót, és gondolkodás nélkül osztotta meg a zsarukkal a történetet, megnyitva ezzel a kaput az igazságszolgáltatás előtt, hogy bíróság elé citálják a Bikát rendőrgyilkosságért. – Most már tudom – mondta Richard Anzalottinak és Bennul-nak hogy az a kis szarzsák csak kihasznált. Egy szót sem szólt róla, hogy az az ember zsaru. Azért keresett meg, mert nem akart megölni egy rendőrt, és az embereire sem akarta rábízni a dolgot. Most már világos, de akkor még nem sejtettem, mi az ábra. Persze, az a hülye polák majd kinyírja helyettünk a zsarut. Hülye polák a jó édes anyátok... Nem akarok hazudni, igazság szerint megtettem volna akkor is, ha elmondja a teljes igazságot. De nem mondta el, pedig az lett volna a tisztességes. Az új információk birtokában a New Jersey-i államügyészi hivatal fontolóra vette, hogy vádat emel Sammy Gravano ellen felbujtásért a Calabro-gyilkosság ügyében. Igaz, hogy az áldozat korrupt volt, és a maffiának dolgozott, de mégiscsak egy zsarut öltek meg a New Jersey állambeli Saddle Riverben. Amikor Sammy Gravano úgy döntött, hogy tanúskodik John Gotti ellen, New Yorkban a szövetségi ügyészek legszívesebben kiszaladtak volna a Time Square-re örömtáncot lejteni. Annyira kellett nekik Gotti, hogy hajlandóak voltak olyan alkut kötni, ami nem csak azt tette lehetővé Gravanónak, hogy pár év után szabaduljon, hanem azt is, hogy megtarthassa az évek során bűncselekmények garmadájával összeharácsolt vagyont. Az egyedüli gondot az okozta, hogy Gravano a vallomása szerint tizenkilenc embert saját kezűleg ölt meg. Egyértelműen hidegvérű, könyörtelen gyilkos volt, aki veszélyt jelentett a társadalomra, a szövetségieket azonban ez sem zavarta, láthatóan nagyon szívesen szabadon engedték volna, ha segít nekik ráhúzni Gottira a vizes lepedőt. Gravano számára ez az egyezség finoman szólva is kielégítő volt. Élete hátralévő részét – de

legalábbis a gyilkosságért minimálisan kiszabható hét-tíz évet – börtönben kellett volna töltenie, a szövetségi kormány azonban úgy döntött, hogy visszaadja a szabadságát és az illegálisan szerzett javait az együttműködéséért cserébe. Ha valaha előfordult, hogy egy kormány magával az ördöggel paktált le, hát ez volt rá az élő példa. Gravano elegáns sötétkék öltönyt vett fel, kötelességtudó polgárként foglalta el a helyét a tanúk padján, és erős, meggyőző hangon számolt be a bűncselekményekről, amiket Gottival közösen követtek el – különös hangsúlyt fektetve Paul Castellano és Tommy Bilotti meggyilkolására a Sparks Steak House előtt. Bár ekkor Richard Kuklinski már régen börtönben ült, Gravano egyetlen szóval sem említette, hogy személyes kérésének eleget téve a Jeges végzett a sofőrrel. Azért hallgatott, mert tudta, hogy ha megnevezi Kuklinskit, mint Bilotti gyilkosát, az cserébe elárulja a hatóságoknak, hogy a tőle kapott puskával lőtte agyon Peter Calabrót huszonötezer dollárért. Márpedig ha nyilvánosságra került volna, hogy ő adott megbízást egy zsaru megölésére – még ha korrupt zsaru is volt az illető –, kizártnak tartotta, hogy a kormány alkut kössön vele. Azért így is terjedni kezdtek a pletykák, hogy Gravano beszélt a szövetségieknek a Calabro-ügyről, csak a szőnyeg alá söpörték a dolgot, mivel tudták, hogy rendőrgyilkossal nem paktálhatnak le. Komoly árat kellett volna fizetniük egy ilyen alkuért, a közvélemény és a bűnüldöző szervek dolgozóinak felháborodása alapjaiban rengette volna meg az igazságügyi minisztériumot. – Hamarosan úgyis napvilágra kerül minden – válaszolta nemrég Azalotti nyomozó egy érdeklődő újságíró kérdésére.

Sammy Gravano, a Bika, 1988. szeptember 27-én jelent meg Brooklynban Leo Glasser szövetségi bíró előtt ítélethozatalra. Időközben számtalan tárgyaláson tanúskodott, és negyven maffiózót ítéltek el a vallomásai alapján, akik közül természetesen John Gotti volt a legprominensebb. Glasser bíró az egekig magasztalta Gravanót. – On az egyik legbátrabb tettet hajtotta végre, amivel valaha szembesültem – mondta, majd meghozta az ítéletet. Mindent egybevetve nagyjából az addig fogságban töltött időnek megfelelő mértékű börtönbüntetést szabott ki rá; alig öt évet. Mindezt tizenkilenc ember meggyilkolásában való részvételért. Sokan érezték úgy, hogy ami történt, az az igazságszolgáltatás megcsúfolása. Gravano áldozatainak családjai dühödt sajtótájékoztatókat tartottak, és elkeseredetten panaszkodtak a kormányra. – Ez az ember elvette tőlünk az apánkat! – mondta Eddie Garofalo lánya. – Gonosz, brutális gyilkos, a kormány mégis szabadon engedi. Felháborító! Szívszaggató! Bűn! Hogy lehettek ilyen szégyentelenek? Sammy Gravano szörnyeteg! Egy állat! Rács mögött kéne tartani, mint minden hozzá hasonló veszélyes vadállatot. Álmatlanul forgolódom éjszakánként, ha arra gondolok, hogy Gravano szabad lesz, miután megölte az apámat meg annyi másik embert. Elképesztő! Pár hónappal később, öt fogságban töltött év után, Sammy Gravano valóban szabadon távozhatott a szövetségi börtönből. Soha nem emeltek vádat ellene a Calabro-gyilkosságban játszott szerepéért. Hamarosan eltűnt a tanúvédelmi program bugyraiban, ahol Peter Maas író talált rá. Hamarosan könyvet is írt Sammyről Az alvezér címmel. Sokak szerint inkább A világ legnagyobb mázlistája lett volna a megfelelő cím.

Időközben Gaby Monet Park Dietz törvényszéki pszichiáter és egy HBO-stáb társaságában újra megjelent a Trenton Állami Fegyintézetben, hogy leforgassák a harmadik dokumentumfilmet is

Richard Kuklinskival. Az elítélt időközben elhízott a mozgásszegény életmód következtében. Nem sportolt, nem járt ki az udvarra, bár ennek ellenére bivalyerős maradt. Ekkor már tíz éve volt rács mögött. Megszokta a börtönt, elfogadta, hogy a cella az otthona, és ott is fog meghalni. Már azt sem engedte, hogy a családja bemenjen hozzá. Nem akarta, hogy Barbarát és a lányokat megmotozzák a női őrök, úgyhogy véget vetett a látogatásoknak. Egy kedélyesebb, barátságosabb Richard ült le Dr. Park Dietzcel, és most először felelt olyan ember kérdéseire, akinek számos más hozzá hasonló bűnözővel akadt dolga előtte. A magas, átható kék szemű törvényszéki pszichiáter az ország számos pontján dolgozott már a bűnüldöző szervek kötelékében, és többek között olyan hírhedt sorozatgyilkosokkal beszélgetett, mint Jeffrey Dahmer vagy John Wayne Gacy. Gyakran szerepelt a tévében is. Richard megváltozott. Sokat tréfálkozott, barátságos volt, és már hajlott az önreflexióra is. Az első két HBO-interjú morózus, rezzenéstelen arcú alanya nem volt sehol. Az „új Richardot” alapvetően Gaby Monet kedves, barátságos hangja csalta elő. Kuklinski megkedvelte a nőt. Bízott benne, és a barátjának tekintette. Azt mondja, talán Gaby volt az egyetlen igazi barátja az életében. Az érzés kölcsönös volt. – Nem ismertem hozzá hasonlót – mondta róla a nő. – Okos, elbűvölő, szellemes, és lebilincselően tud mesélni. Van egy nagyon szerethető oldala, és hála az égnek, én csak ezt ismertem meg. Amikor Richard bekerült a börtönbe, 130 kilót nyomott. Időközben több mint 140-re hízott, de még mindig egy macska könnyedségével mozgott. Az arca észrevehetően teltebb lett, de néhány ránc is kirajzolódott ott, ahol korábban nem volt semmi. A börtönélet látható nyomot hagyott rajta. Dietz hat napon át, összesen tizenhárom órán keresztül tett fel célzott kérdéseket Richard erőszakos tetteivel kapcsolatban, ő pedig hátborzongató őszinteséggel válaszolt mindenre. Ezúttal még lenyűgözőbb volt, mert végleg megnyílt, és készséggel megosztotta az érzéseit az elkövetett gyilkosságokkal, a gyerekkorával, az állatkínzásokkal kapcsolatban. Egy pillanatig sem tagadta, hogy mélységesen hidegen hagyták azok az emberek, akiket megkínzott, agyonlőtt, leszúrt vagy megmérgezett. Úgy beszélt a gyilkosságokról, ahogy egy séf emlegeti az általa tökéletesített ételek hozzávalóit. Mesélt az apjáról is, a tőle kapott verésekről, meg az anyja ütlegeiről. Dietz számára nyilvánvaló volt, hogy nem kifogásokat keres, nem hibáztatni akar valakit, amiért így alakult az élete – egyszerűen elmesélte gyerekkora igaz történetét. Beszélt arról, amit látott, az érzéseiről, a benne élő gyűlöletről. Amikor Richard megemlítette a három férfit, akiket Floridából hazafelé tartva Dél-Karolinában ölt meg, Dietz közbekérdezett. – Maga szerint halálos bűnt követett el az az ember, amikor bevágott a sávjába? Richardnak nem tetszett, ahogy a pszichiáter feltette a kérdést. Úgy érezte, ítélkezik felette, lenézően beszél vele – a felvételen tisztán látható, hogy elvörösödik az arca a haragtól. – Most felbosszantott – mondta, és hideg, gyilkos tekintettel méregette Dietzet. Ha egy pillantással ölni lehetne, a pszichiáter holtan fordult volna le a székről. Miután lassan eltelt néhány feszült másodperc, megbeszélték, mi bosszantotta fel Richardot a kérdéssel kapcsolatban. Arra jutottak, hogy szerinte Dietz leereszkedően beszélt vele, és ítélkezett. – Talán mint az apja – vetette fel a pszichiáter. – Igen, éppen úgy, mint az apám – értett egyet Richard, majd arról kezdtek beszélgetni, hogy még mindig bánja, hogy nem ölte meg Stanley-t. Sokan azt mondják, hogy ez a harmadik dokumentumfilm a legérdekesebb az összes közül, mert Richard ebben a legnyíltabb és legnyugodtabb. A világ újabb hatvan percen át hallgathatta döbbent rácsodálkozással a Jegest, amint beszámolt róla, hogyan ölte meg az áldozatait, hogyan tüntette el a

holttesteket, hogyan darabolt fel embereket késsel vagy fűrésszel, vagy hogyan hajította le őket aknákba. Az interjú végén Dietz azt mondta, Richardban rengeteg düh gyűlt fel amiatt, amit az apja tett vele – bár ezt nyilván eddig is mindenki sejtette. Richard ezúttal tökéletes úriemberként udvariasan végighallgatta. – Érdekes – mondta aztán elgondolkodva.

Miközben a Calabro-gyilkosságról beszélt Robert Anzalottinak és Mark Bennulnak, Richard egyre felszabadultabbnak érezte magát a két nyomozó társaságában; különösen Anzalottit kedvelte meg. Nemsokára el is kezdett újabb New Jerseyben elkövetett gyilkosságokról mesélni neki, amiket senki nem hozott kapcsolatba vele. A nyomozók elcsodálkoztak, milyen hihetetlenül pontosan emlékszik részletekre, időpontokra és helyszínekre. Mindent, ami elhangzott, többször is ellenőriztek, és a Richard által elmondottak az első szótól az utolsóig igaznak bizonyultak. A két nyomozó hamarosan tizenkét megoldatlan gyilkossági ügy végére tett pontot, köztük Robert Pronge-éra. – Szinte minden stimmelt – idézte fel később Anzalotti. – Megmondta, hol végzett az áldozatokkal, és hogy milyen kaliberű fegyvert használt. Richard 2004 decemberében megjelent a Bergen Megyei Bíróság előtt, ahol bűnösnek vallotta magát Peter Calabro nyomozó és Robert Pronge meggyilkolásának vádjában, amiért újabb életfogytiglanra ítélték. Aznap Peter Calabro lánya is ott volt a tárgyalóteremben. Négyéves korában maradt árván, és meg akarta kérdezni a Jegestől, miért ölte meg az apját. Anzalotti nem engedte egymás közelébe őket, pedig Richard szívesen beszélt volna a nővel. El akarta mondani neki, hogy semmilyen személyes ügy nem volt a háttérben, és ha ő nem teszi meg, kerítettek volna helyette mást.

Amit Sammy Gravano – a szövetségi kormány hőse, az ember, akit ügyészek sora emelt piedesztálra – a szabadságával kezdett, az több volt, mint ostobaság. Arizonában kötött ki, ahol nemsokára Ecstasy tablettákat kezdett árulni iskolásoknak. Ráadásul nem is egymaga fogott az üzletbe, hanem bevette a feleségét és fiát, Geraldot is. Mindannyiukat letartóztatták. Gravanót bűnösnek találták, és húsz évet kapott. A szövetségi kormány tanúvédelmi programjának reklámarca arra használta fel érdemtelenül szerzett szabadságát, hogy kábítószert adjon el gyerekeknek. Amikor a New Jersey-i államügyészi hivatal úgy érezte, elég sok van a kezükben ahhoz, hogy megvádolják Gravanót a Calabro nyomozó meggyilkolásában való részvétellel, Robert Anzalotti és Mark Bennul Arizonába utazott, hogy letartóztassák az egykori maffiózót. A New Jersey-i államügyészi hivatalban sokan tudni vélik, hogy a szövetségi kormány végig tudott Gravano szerepéről a Calabro-gyilkosságban, de eddig eltitkolták a dolgot, és a későbbiekben kívánják bíróság elé vinni. Természetesen Richard lesz az állam koronatanúja a perben. A könyv írásának időpontjában úgy tervezik, hogy az ügyet 2006 nyarán fogják tárgyalni a Bergen Megyei Bíróságon – ugyanott, ahol Richardot is elítélték.

2005 áprilisának elején Gravano ügyvédje, Anthony Ricco meglátogatta a Jegest a Trenton Állami Fegyházban. Richard azt állítja, hogy a férfi kétszázezer dollárt ígért neki, ha nem tanúskodik Gravano ellen.

Ricco ezzel szemben azt mondja, Richard vetette fel, hogy kétszázezer dollár fejében hajlandó tartani a száját. A könyv megírásának időpontjáig nem bizonyosodott be, ki javasolta a megvesztegetést, ha történt ilyesmire kísérlet egyáltalán. Anthony Ricco végül mégsem vállalhatta el Gravano képviseletét, ugyanis a védelem tanújaként kell megjelennie a Calabro-gyilkosság tárgyalásán.

60 Ahol soha nem kel fel a nap Richard ma is a Trenton Állami Fegyintézet szigorúan őrzött fegyházrészlegében tölti a büntetését. Hogy kordában tudják tartani rettenetes temperamentumát, naponta kétszer, reggel és este, Ativant meg Paxilt kap. A gyógyszerek segítenek, hogy nyugodt és kedélyes maradjon. Étkezésekkor a maffia három életfogytiglanra ítélt egykori századosával osztja meg az asztalt. Történeteket mesélnek egymásnak azokból az időkből, amikor még szabadok voltak, felidézik nőismerőseiket, a kedvenc ételeiket, a legszebb helyeket, ahol jártak, és az elkövetett hibákat, amik börtönbe juttatták őket. Richard számára többé nem kel fel és nem nyugszik le a nap. Apró cellájából nem látja az eget, és soha nem megy ki a levegőre. Élete meghatározott rend szerint ismétlődő, monoton cselekvések sorozata. – Jobb lett volna, ha másik utat választok – mondta nemrég, amikor arra terelődött a szó, hogy megbánt-e valamit –, de ez nem volt benne a pakliban. Barbara Kuklinski lányával, Chrisszel és Chris fiával, Johnnal él New Jersey déli részén. Nem ment férjhez újra. Súlyos gerincbántalom okozta állandó fájdalmai miatt nem tud dolgozni. Ha a Richarddal töltött évekről beszél, a mai napig remegni kezd a keze, és ideges lesz. Azt mondja, sajnálja, hogy valaha is találkozott a férfival. – Amikor jó hangulatban volt – mondta nemrég –, el sem lehetett képzelni nála jobb férjet. Rosszkedvében viszont elképzelhetetlenül kegyetlen tudott lenni. Megszoktam az egyedüllétet. A gyerekeimre és az unokáimra mindig számíthatok. Egyedül ők jelentenek valamit a számomra. Nagyon hálás vagyok nekik. Chris Kuklinski a mai napig nem bocsátott meg az apjának. Csak azt sajnálja, hogy nem került hamarabb börtönbe. – Mindig tudtam – mondta –, hogy rettenetesen gonosz tud lenni, mármint láttam, így nőttem fel. Azt viszont egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy hidegvérű szörnyeteg, a maffia bérgyilkosa. – Szomorúan rázta meg a fejét. – Ott van, ahol lennie kell. Azt hiszem, ezzel ő is tisztában van. Richard fia, Dwayne, nem gondol túl gyakran az apjára. Elégedett ember. Jó állása van villanyszerelőként, és nemsokára elveszi régi szerelmét, akivel családot tervez alapítani. Merrick Kuklinskinak borzasztóan hiányzik az apja, akit most is nagyon szeret. Mindig kész a védelmére kelni, és nem győzi hangsúlyozni, hogy az első pillanattól fogva elbánt vele az élet. – Nem kifogásokat keresek a számára – mondta –, de az a helyzet, hogy apának esélye sem volt. Ha azt nézzük, min ment keresztül, a gyerekkorát, nem meglepő, hogy az lett belőle, ami. Szeretem a szívem mélyéből. Nagyszerű apa volt. Soha nem felejtem el neki, hogy mindig számíthattam rá, hogy segített a szegény gyerekeknek a kórházban, ahol kislánykoromban annyit feküdtem. Nem bírta elviselni, ha szenvedő gyerekeket látott, és azonnal rohant segíteni. Sokszor ismeretleneknek is ételt meg játékokat vett anélkül, hogy bárki is megkérte volna rá. Ilyet egyetlen másik apa sem tett! Nem volt ő Jeges. Gondoskodó, melegszívű ember volt. Soha nem ismertem hozzá foghatót. Ebben a hitben temetnek majd el. Nagyon szeretem.

61 Nagy ívben Amikor nemrég szoba került, hogyan fejeződjön be ez a történet, Richard így felelt: – Örülnék, ha rendes emberként emlékeznének rám, nem úgy, hogy én voltam a Jeges. Ilyenné tettek – folytatta némi gondolkodás után. – Nem saját jószántamból váltam azzá, ami vagyok. Persze nem bántam volna, ha az életem más irányba halad, ha rendes iskolába járhattam, aztán meg jó állást kaphattam volna, de ezekből semmi nem jutott. Vagyok, aki vagyok, és igazság szerint nagy ívben leszarom, ki mit gondol rólam – mondta Richard Kuklinski, a Jeges, a New Jersey állambeli Jersey City szülötte, Anna és Stanley Kuklinski második fia.

Epilógus A Jeges halála 2006. március 13. Richard Kuklinski 2006. március 5-én vasárnap, hajnali egy óra három perckor a trentoni St. Vincent kórházban hunyt el. A halál pontos okát egyelőre nem sikerült megállapítani, az időpont mindenesetre gyanakvást keltő, mivel alig egy nappal később a Bergen Megyei Ügyészi Hivatal ejtette a vádakat Sammy „a Bika” Gravano ellen, akinek így nem kellett felelnie azért, hogy felbujtóként részt vett Peter Calabro New York-i nyomozó meggyilkolásában. A beavatottak tudni vélik, hogy nem egyszerű véletlenről van szól. A neves orvosszakértő, Dr. Michael Baden a Kuklinski család nevében toxikológiai vizsgálatot kért, hogy megállapítsák, Richard mérgezésben vagy természetes halállal halt-e meg. Richard egészsége 2005 októberében kezdett hanyatlani. A Trenton Állami Fegyintézet két orvosa állítólag egymástól függetlenül különböző vérnyomáscsökkentőket adott neki, amitől Richard testének kálium- és az elektrolitszintje vészesen lecsökkent. Többször elájult, és folyamatosan szédült. A cellájából hamarosan átköltöztették a gyengélkedőbe, de az egészsége tovább romlott, és a vérnyomása is egyre alacsonyabb lett. Ezt követően harminc órát a St. Vincent kórházban töltött, de egy dolgozó szerint a saját kérésére visszaszállították a börtön gyengélkedőjébe. Richard felhívott, azt mondta, szerinte folyamatosan mérgezik, és arra kért, hogy értesítsem a sajtót. Úgy véltem, csak rémeket lát, de azt feleltem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Valójában megbeszéltem a dolgot Barbarával, és arra jutottunk, hogy Richard biztosan képzeleg. Csakhogy az egészsége tovább romlott, és egy idő után már nem is evett. Beszéd közben összefolytak a szavai a telefonban. Újra a St. Vincentbe vitték, ahol az orvosok megállapították, hogy bevérzett a tüdeje, és nem működik a veséje. A bizonytalan diagnózis szerint Wegener granulomatozisa lehetett, egy ritka és esetenként halálos betegség, ami azonban gyógyszerekkel kezelhető. Richard egyre rosszabbul lett; váratlan memóriazavarai támadtak, a végtagjait elborították a kiütések, és továbbra sem volt hajlandó enni. Dr. Wong, a kórház orvosa, felhívta Barbarát, elmondta neki, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt, és megemlítette, hogy Wegener granulomatozisra gyanakszanak. Azt is hozzátette, hogy CT-vizsgálatot végeznek Richard agyán, hogy megállapítsák, nem kapott-e sztrókot, ami a memóriazavarokat okozhatja. Ekkorra a férfi már Barbara telefonszámát sem tudta felidézni, ami igen meglepőnek tűnt, tekintve, hogy Richard világéletében rendkívül könnyen jegyzett meg számokat. Dr. Wong azt is elmondta, hogy vesebiopsziát hajtanak végre rajta. A CT nem jelzett sztrókot, a biopszia eredménye sem utalt rákra, Richard mégis egyre betegebb lett. A vérnyomása abnormálisán hullámzott: először az égbe szökött, aztán nagyon leesett. Elmúlt a hálaadás, a karácsony, a szilveszter, és Richard egyszer sem hívta fel a családját, pedig korábban ez sosem maradt el. Barbaráék erősen aggódtak. Meg akartam látogatni Richardot a kórházban, de azt mondták, ez nem lehetséges, mert csak közvetlen családtagokat engedhetnek be hozzá. Barbara meg Chris el is ment, és döbbenten látták, milyen szikár lett a férfi a hatalmas súlyveszteségtől. – Úgy tűnt – számolt be később Barbara –, mintha ötven kilóval kevesebb lenne. A hangja alig volt több suttogásnál. Azt mondta, meg akarják ölni, szóljunk a rendőrségnek, meg értesítsük a sajtót. Akkor azt hittem, hogy csak tévképzetek gyötrik, de most már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy így történt. Ott voltak a rendőrök, úgy értem, őrizték. Három civil meg két egyenruhás. Egy szép

szobát kapott a folyosó végén. Háromnegyed órát ültünk mellette, hol magánál volt, hol nem. Aztán mielőtt eljöttünk, azt mondta: „Ha nem hagyom el ezt a kórházat élve, annak az lesz az oka, hogy megöltek.” Megkérdeztem, miért mondja ezt, de nem felelt. Chris már jó pár éve nem látta, és őt is nagyon megdöbbentette, mennyire lefogyott. Megkérdeztem, miért kéredzkedett ki a kórházból az első alkalommal. Azt válaszolta, nem is tett ilyet. Ezt persze különösnek találtam. Barbara azt mondta, már egyáltalán nem szereti Richardot. Minden gyengéd érzés, amit valaha táplált iránta, rég semmivé foszlott, de mégiscsak ő volt a gyerekei apja, ezért azt akarta, hogy tegyenek meg érte mindent, ami emberileg lehetséges. Richard egészsége tovább romlott. Dr. Wong közölte Barbarával, hogy valószínűleg nem tudják megmenteni az életét. Amikor a nő és Merrick február 9-én meglátogatta, még rosszabbul festett. Már beszélni is alig tudott, de annyit azért ismét elsuttogott, hogy meg akarják ölni. Merricket végtelenül elszomorította beteg apja látványa. Még mindig nagyon szerette őt, talán jobban, mint valaha; egyre csak vigasztalni próbálta, hogy minden rendben lesz, és azt mondogatta neki, ha összeszedi az akaraterejét, meggyógyulhat. Richard erre is csak annyit tudott kipréselni magából, hogy végezni akarnak vele. – De kicsoda, apa? Kicsoda? – kérdezte Merrick. – Ők – felelte suttogva a férfi. – Ha itt halok meg, tudnotok kell, hogy megöltek. Merrick kétségbeesetten szorította apja kezét, az egykor erős, halálosztó eszközt, ami most gyenge volt, erőtlen, és infúziós tűk kék meg fekete foltjai borították. Aznap négy infúziós zacskó táplálta különféle orvosságokkal és vitaminokkal. Barbarát tájékoztatták, hogy férje vizeletében és végbelében vért találtak. Dr. Wang fekélyre gyanakodott. Merrick feldúltan, zokogva hagyta ott aznap az apját. Soha nem felejtette el, milyen szeretettel gondoskodott róla kislánykorában, amikor ő került kórházba. Megszakadt a szíve, amiért Richard már csak árnyéka volt egykori erős, mindenható önmagának. Dr. Wong február tizedikén este felhívta Barbarát, hogy közölje, férjének már nincs sok hátra. Nem tévedett. Richard március ötödikén, vasárnap hajnalban meghalt. Barbara megkönnyebbült. – Hál’ istennek, vége – mondta.

Richardot Little Fallsban ravatalozták fel, New Jersey államban. A szertartáson a közvetlen családtagokon kívül csak Merrick, Chris és Dwayne barátai, Gaby Monet, illetve én jelentünk meg. Papot nem hívtak. – Ha egy pap imádkozott volna érte, Richard felült volna a koporsóban, és elküldte volna a halál f...ára – mondta Barbara. A Richarddal töltött idő alatt nehéz volt nem kedvelni őt. Tudom, hogy sokak szerint ez felháborító kijelentés, és azt kérdezik, hogyan lehetséges egyáltalán ilyesmit érezni egy hidegvérű gyilkossal kapcsolatban. Nem ismertem Richardot a gyilkosságok idején; amikor találkoztunk, már régóta börtönben ült. Barátságosnak, figyelmesnek, udvariasnak találtam, folyamatosan igazi úriemberként viselkedett velem. Mindig megkérdezte, hogy vagyok, érdeklődött a családom felől, és jobbulást kívánt, amikor nem tudtam elmenni hozzá, mert influenzás lettem. Igazság szerint borzasztó kedves ember volt, és az egyik legviccesebb fazon, akit valaha ismertem. Egyszer felvetettem, hogy ezzel a humorérzékkel inkább stand-up komikusnak kellett volna mennie. – Igen – felelte nevetve. – Kiállók a színpadra ebben a rusnya rabruhában, és azt mondom, jó estét, hölgyeim és uraim. Van száz gyilkos poénom, és ha azok nem nyírják ki magukat, majd megteszem én. Különleges, ugyanakkor kijózanító élmény volt ilyen intim kapcsolatba kerülni Richarddal. Azóta

sokkal világosabb számomra, hogyan forognak a fogaskerekek egy pszichopata agyában. A Richard iránt táplált baráti érzéseim ellenére nincsenek kétségeim afelől, hogy különösen ravasz, mániákus pszichopata volt. Beszélgetéseink során egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg róla, hogy rendkívül veszélyes emberrel állok szemben, egy ragadozóval, akihez hasonlót régóta nem látott a világ. Véleményem szerint Richard életútja egy súlyosan bántalmazott gyerek története, aki szenvedései hatására maga is bántalmazott másokat, és könyörtelen gyilkossá vált. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudni biztosan, Richard mérgezésben halt-e meg. Nyugodj békében, Richard Leonard Kuklinski!

Utóirat · Pat Kane nyomozót hadnaggyá léptették elő, mielőtt nyugdíjba vonult a New Jersey-i rendőrségtől. Ma erdőtüzek megelőzésével foglalkozik, és imád a szabad ég alatt lenni. · Dominick Polifrone, az ATF ügynöke ma a newarki irodát vezeti, és fiatalokat oktat arra, hogyan lehet belőlük sikeres tégla. · Bob Carroll az államügyészi hivatalból ment nyugdíjba, és ma jogtanácsosként dolgozik. A büntetőjog a szakterülete. · Stanley Kuklinski 1979-ben halt meg szívrohamban. Richard mindig bánta, hogy végül nem ölte meg. · Roberta Kuklinski a nyugati partra költözött. Richard több mint harminc éve nem hallott a húgáról. · Barbara Kuklinskinak súlyos ízületi gyulladása van, láncdohányos, sokat olvas, és imádja az unokáit. „A gyerekeim és az unokáim jelentik az életemet” – mondja. · Sammy Gravano a Metropolitan Büntetés-végrehajtási Intézetben várja, hogy bíróság elé álljon, amiért részt vett Peter Calabro New York-i nyomozó meggyilkolásában. · Roy DeMeo főnöke, Nino Gaggi a börtönben infarktust kapott és meghalt. · A rendőrség nem talált egyetlen felvételt sem, amit Richard a holttesteket felfaló patkányokról készített a barlangban. · Gaby Monet azt tervezi, hogy újabb dokumentumfilmet forgat Richard Kuklinskival, amelyben további általa elkövetett gyilkosságokra derítenek fényt. · Robert Anzalottit őrmesterré léptették elő, miután elérte, hogy Richard olyan gyilkosságokról beszéljen, amikről a rendőrségnek nem voltak információi. · Richard három gyereke, Merrick, Chris és Dwayne boldogan él New Jerseyben.

A Jeges megírása után a szerző különböző maffiaforrásokból úgy értesült, hogy Roy DeMeót nagy valószínűséggel nem Richard Kuklinski ölte meg Hogy mi az igazság, azt csak az az ember tudhatja, aki meghúzta a ravaszt.

Philip Carlo Brooklynban, az akkoriban maffiózóktól hemzsegő Bensonhurstben nőtt fel. A kultúrájukról és az életstílusukról első kézből szerzett információk segítettek, hogy sikeres bűnügyi író váljék belőle. Áttörést jelentő könyve, a The Night Stalker a sorozatgyilkos Richard Ramirez szörnyűségekkel teli életét dolgozta fel. Carlo 2010-ben bekövetkezett haláláig New Yorkban élt.

TARTALOM Előszó A maffia struktúrája Bevezető Rattus norvegicus Első rész A kaszás születése 1 Halálos bűn 2 Aljas utcák 3 Enyves kéz 4 Első vér 5 Újjászületve 6 A De Cavalcanték 7 Egyszer fent, másszor lent 8 Hosszú séták, rövid mólók 9 Tripla 10 Gyilkosság megbízásra 11 A behajtó 12 Maffiózók és korrupt zsaruk 13 Független vállalkozó 14 Kemény, szívós, tettre kész Második rész Barbara 15 Bambi és a Jeges 16 Tulajdon 17 Sadie néni 18 Ez a tied, Richard 19 Árulás 20 Családalapítás 21 A rendőr színre lép Harmadik rész Nagymenők 22 Kenyérkereset 23 A gyilkosság családi hagyomány 23 Twistre fel! 25 A Gambino család 26 Pokolban köttetett barátság 27 Oldozz fel, atyám, vétkeztem! 28 New York pornókirálya 29 Családos ember 30 A bérgyilkos 31 Lady és a Pouilly-Fuissé 32 Vérdíj 33 A Colos 34 Forgott a sírjában 35 Dupla szopás 36 Az iroda

37 A fagylaltárus 38 Joe and Mary’s 39 Jegyzőkönyvön kívül 40 Sammy „a Bika” Gravano Negyedik rész A Manhattan-projekt 41 A magányos vadász 42 A zűrös banda 43 Roy DeMeo bukása 44 Élő csali 45 Helló, bazmeg! 46 A bolt 47 Sparks Steak House 48 Kérnek egy csésze teát? 49 Meg kell szabadulnom néhány patkánytól 50 A Jeges hadművelet 51 A halálcsomag Ötödik rész A szupersztár 52 Vihar előtti csend 53 Kicsit szottyos 54 A gyilkosság következményei 55 New Jersey állam kontra Richard Kuklinski 56 Üzleti ügy 57 Ez nem tévé, ez HBO 58 A maffia bérgyilkosának titkai 59 A Jeges Sammy, a Bika ellen 60 Ahol soha nem kel fel a nap 61 Nagy ívben Epilógus A Jeges halála Utóirat