Eli, a fanatikus. Philip Roth

85-102 Roth.qxp_Layout 1 2016. 05. 21. 10:19 Page 85

• Philip Roth • ELI, A FANATIKUS

2016/2

Philip Roth

Eli, a fanatikus Leo Tzuref egy fehér oszlop mögül lépett elô Eli Peck üdvözlésére. Eli meglepetten visszahôkölt, aztán kezet ráztak, és Tzuref beengedte a régi, roskatag udvarházba. Az ajtóban Eli megfordult, és látta, ahogy a pázsitos lejtô aljánál, a sövények dzsungele mögött, a néptelen, sötét földúton túl Woodentonban hunyorogtak az utcai lámpák. A Vendégfogadó út menti boltokból ömlött a sárga fény – úgy érte Elit, mint polgártársainak titkos jeladása. „Mondd meg ennek a Tzurefnek, Eli, hogy mi a helyzet. Ez egy modern közösség, Eli, családunk van, fizetjük az adót...” Eli az üzenet súlya alatt megviselten, némán bámult Tzurefre. – Biztos egész nap dolgozik – mondta Tzuref, miközben betessékelte az aktatáskás ügyvédet a hûvös elôtérbe. Eli sarka hangosan kopogott a repedezett márványpadlón; igyekezett túlbeszélni a zajt. – Az ingázás a gyilkos – felelte, és Tzureffel együtt belépett a homályos szobába. – Napi három óra... Egyenesen a vonatról jövök. – Lerogyott egy hárfamintás támlájú székre. Mélyebb ülôkére számított, úgyhogy megütötte a farcsontját. A sajgás a hátsójában ráébresztette, milyen ügyben jött. Tzuref – kopasz, bozontos szemöldökû férfi, valaha igen kövér lehetett – egy üres íróasztal mögé ült, ami félig eltakarta, mintha egyenesen a padlóra telepedett volna. Minden üres volt körülötte. Könyvek nélküli könyvespolc, szônyeg nélküli padló, nagy, függönytelen ablakok. Mikor Eli belefogott a mondandójába, Tzuref felpattant, és kitárta az egyik ablakszárnyat, csak úgy nyikorgott a zsanér. – Május van, mégis olyan, mintha augusztus lenne – jegyezte meg, háttal Elinek, aki fekete kört vett észre a feje búbján. Hiányzott a feje teteje! Visszafordult a félhomályban – a lámpákban nem volt égô –, és Eli rájött, hogy amit látott, az csak egy kipa. Tzuref gyufát, azzal pedig gyertyát gyújtott, miközben a nyitott ablakon át betódult az odakinn játszó gyerekek félig elhaló kiabálása. Mintha épp azért nyitotta volna ki, hogy Eli hallhassa ôket. – Na már most – kezdte. – Megkaptam a levelét. Eli kiegyenesedett, várva, hogy Tzuref kinyit egy

fiókot, és elôveszi a levelet a dossziéjából. Ehelyett az öregember elôrehajolt, belekotort a nadrágzsebébe, és kihúzott belôle valamit, ami egyhetes zsebkendônek látszott. Kisimította; széthajtogatta; a tenyere élével kivasalta az asztalon. – Szóval – mondta. Eli rábökött az elkoszlott lapra, amit a társaival, Lewisszal és McDonnell-lel apróra átnézett. – Válaszra számítottam – jelezte. – Már egy hete. – Ez fontos ügy, Mr. Peck. Tudtam, hogy eljön. Néhány gyerek a nyitott ablak alatt szaladgált, és titokzatos zagyválásuk – ami persze Tzuref számára nem volt titokzatos, el is mosolyodott – úgy hatolt be a szobába, mint egy harmadik személy. A zaj Eli elevenébe talált, akaratlanul is összerezzent tôle. Azt kívánta, bárcsak hazament volna lezuhanyozni és megvacsorázni, mielôtt benéz Tzurefhez. Nem érezte magát olyan biztosnak a szakmájában, mint máskor – túl homályos volt a hely, túl késôre járt. De hát lenn, Woodentonban várják az ügyfelei és a szomszédai. A woodentoni zsidók képviseletében beszélt, nemcsak a saját és a felesége nevében. – Megértette? – kérdezte Eli. – Nem nehéz. – A zónabeosztáson múlik... – és mikor Tzuref nem válaszolt, csak dobolt az ujjaival az ajkán, Eli hozzátette –, nem mi írtuk a törvényt. – Maguk tartják be. – Megvédenek minket... a közösséget. – A törvény az törvény – mondta Tzuref. – Pontosan! – Eli késztetést érzett, hogy felugorjon, és járkálni kezdjen a szobában. – És persze – Tzuref mérleget formázva tárta szét két kezét a levegôben – a törvény mégsem a törvény. Hogyan fordulhat elô, hogy ami a törvény épp, nem az, ami törvény szerint a törvény? – billegette a mérleg két karját. – És fordítva. – Egyszerûen – vágta rá Eli – nem mûködhet bentlakásos iskola a lakónegyedben. – Nem akarta hagyni, hogy Tzuref mindenféle problémákkal ködösítse el a problémát. – Úgy véltük, helyesebb, ha tájékoztatjuk Önt, mielôtt intézkedésre kerül sor. – De ház lehet a lakónegyedben? – Igen. Ezt jelenti a lakónegyed. – A menekült

• 85 •


• Philip Roth • 2016/2

ELI, A FANATIKUS

angoltudása talán nem olyan jó, amilyennek elsôre tûnt. Tzuref lassan beszélt, de Eli idáig azt hitte, ez csak fortély; vagy épp bölcsesség. – A lakóhely otthont jelent – tette hozzá. – Akkor hát ez az én lakóhelyem. – És a gyerekek? – Ez az ô lakóhelyük is. – Tizenhét gyerek? – Tizennyolc – pontosított Tzuref. – De tanítja ôket. – A Talmudra. Tilos? – Ettôl már iskola. Tzuref megint fölállította a képzeletbeli mérleget, óvatosan egyensúlyozva. – Nézze, Mr. Tzuref, mi itt Amerikában az ilyen helyet bentlakásos iskolának hívjuk. – Ahol a Talmudot tanítják? – Ahol tanítanak, pont. Ön az igazgató, és ôk a diákok. Tzuref lerakta a mérleget az asztalra. – Mr. Peck – kezdte. – Nem hiszem... – de nem úgy tûnt, mintha ez bármire is vonatkozna mindabból, amit Eli mondott. – Mr. Tzuref, ez a törvény. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi a szándéka. – Mi a kötelességem? – Remélem, a kettô ugyanaz. – Ugyanaz – Tzuref közelebb húzta hasát az asztalhoz. – Maradunk – mosolygott. – Fáradtak vagyunk. Az igazgató fáradt. A diákok fáradtak. Eli felállt, és fölemelte az aktatáskáját. Olyan nehéznek tûnt, tele az ügyfelei gyászaival, bosszúival és terveivel. Bizonyos napokon könnyedén vitte, mint egy tollpihét; Tzuref irodájában mázsás volt a súlya. – Viszontlátásra, Mr. Tzuref. – Shalom – válaszolta Tzuref. Eli kinyitotta az iroda ajtaját, és óvatosan kisétált a folyosó sötét sírkamráján át a kapuig. Kilépett a tornácra, és egy oszlopnak dôlve lenézett a pázsiton játszó gyerekekre. Ujjongó kiabálásuk felerôsödött és elhalkult, ahogy kergetôztek a régi ház körül. Az alkonyatban olyannak tûnt a gyerekek játéka, mintha törzsi táncot lejtenének. Eli kiegyenesedett, lelépett a tornácról, és a tánc hirtelen véget ért. Hoszszú, metszô sikollyal tûntek el. Életében elôször fordult elô vele, hogy a láttára valaki elmenekült. Szemét Woodenton fényein tartva útnak eredt az ösvényen lefelé. És aztán meglátta: egy fa alatti padon ült. Elôször csak mély, fekete üregnek tûnt; aztán kirajzolódott a figura. Eli ráismert a leírásokból. Ott volt, a kalapban, abban a kalapban, ami Eli egész küldetésének oka, Woodenton aggodalmainak for-

rása lett. „Kapd el a kalapost! Hogy van képe, van neki képe...” Eli a férfi felé indult. Talán kevésbé csökönyös, mint Tzuref, talán ésszerûbb. Végül is ez a törvény. De mikor már elég közel ért ahhoz, hogy megszólíthassa, mégse tette. Megállította a térd alá lógó fekete kabát és az ölben összekulcsolt kezek látványa. A kerek, széles szegélyû ortodox kalap a tarkóján. A szakáll, ami eltakarta a nyakát, és puhán, vékonyan libbent meg minden újabb nehéz lélegzetvételre. A férfi aludt, pajesza lazán göndörödött az arcán. Ránézésre nem lehetett idôsebb Elinél. Eli tovább sietett a fények felé. Bosszantotta a cetli a konyhaasztalon. Az elmúlt hét története ilyen cédulán hagyott üzenetekbôl állt. A mostaniról lemaradt az aláírás. „Édesem – közölte –, aludni mentem. Fura ödipális élményem volt ma a babával. Hívd föl Ted Hellert.” Hideg, szottyadt vacsora várta a fridzsiderben. Utálta a hideg, szottyadt vacsorákat, de ez még mindig jobb, mint Miriam jelenléte. Ideges volt, és a felesége ilyenkor sohasem segített, ô aztán nem, a pokoli analitikus képességével. Pedig szerette, amikor az élet könnyen ment – és ilyenkor a felesége is szerette ôt. De néha Eli úgy érezte, mintha az ügyvédi praxis futóhomokként lepné el – nem kapott levegôt. Túl gyakran kívánta, bárcsak az ellenfél ügyét kellene képviselnie; igaz ugyan, hogyha a másik oldalon állna, akkor meg ezen az oldalon szeretne lenni. Az a baj, hogy a törvény mintha nem adna választ, a törvénynek mintha semmi köze se lenne mindahhoz, ami aggasztja az embert. Amitôl persze hülyének és fölöslegesnek érezte magát... Bár itt nem ez a helyzet – a helyi lakosoknak igazuk van. De nem pontosan, és ha Miriam ébren lenne, és látná, milyen zaklatott Eli, azonnal elmagyarázná neki, mi nyugtalanítja, megértené, megbocsátana neki, hogy a dolgok visszazökkenjenek a Rendes Kerékvágásba, mert a Rendes Kerékvágás az, ahol ôk szeretik egymást. Miriam erôfeszítéseivel az volt a gond, hogy csak még inkább elkeserítették; nem igazán segítettek megérteni a problémáját vagy saját magát, sôt, inkább Miriam gyengeségérôl gyôzték meg. Kiderült, hogy sem a felesége, sem ô maga nem túl erôs. Korábban már kétszer szembesült ezzel a ténnyel, és mindkét alkalommal abban talált vigaszt, amit a szomszédok megbocsátóan csak „idegösszeroppanás”-ként emlegettek. Eli megvacsorázott, mellette az aktatáskája. A felénél tartott, amikor föladta, elôvette Tzuref feljegyzéseit, és letette az asztalra, Miriam cetlije mellé. Idôrôl idôre belelapozott az üzenetekbe, amiket a fekete kalapos vitt a városba. Az elsô, a gyújtóbomba.

• 86 •



Tisztelt Cím! Kérem, adja át ennek az úrnak a következôket: gumisarkú és -talpú fiúcipôk. 5 pár 6c méret 3 pár 5c méret 3 pár 5b méret 2 pár 4a méret 3 pár 4c méret 1 pár 7b méret 1 pár 7c méret Összesen 18 pár fiúcipô. Az úrnál van egy elôre aláírt csekk. Kérem, töltse ki a megfelelô összegre. L. Tzuref Igazgató, Woodentoni Jesiva, New York 1948. VIII. 5. – Tipikus zöldfülû bevándorló, Eli – mondta annak idején Ted Heller. – Egy szót se szólt. Csak a kezembe nyomta a cédulát, és állt ott, mint a Bronxban az öregfiúk, akik az utcán árulják a héber mütyüröket. – Egy jesiva! – sopánkodott Artie Berg. – Woodentonban, Eli, egy jesiva! Ha Brownsville-ben akarok lakni, Eli, akkor majd Brownsville-be költözöm. – Eli, itt Harry Shaw beszél, az öreg Puddington telkérôl. Az öreg Puddington forog a sírjában. Nem azért költöztem ki a nagyvárosból, Eli, hogy utánam jöjjön a nagyváros. Kettes számú cédula: Tisztelt Fûszeres! Kérem, adjon ennek az úrnak tíz font cukrot. Terhelje a számlánkra (Woodentoni Jesiva, New York), amelyet egyúttal megnyitunk, és minden hó végén kiegyenlítünk. Az úr hetente egy vagy két alkalommal fog jelentkezni Önnél. L. Tzuref, Igazgató 1948. X. 5. Ui.: Tartanak kóser húst? – Odajött ez a zöldfülû, egyenest az ablakomhoz – magyarázta Ted –, és biccentett nekem. Most már a barátom. – Eli – szörnyülködött Artie Berg –, a Stop N’

2016/2

Shopban az eladó kezébe nyomta azt az átkozott cuccot; és még mindig abban a kalapban! – Eli – ez megint Harry Shaw –, ez nem vicc. Egy szép nap egy sereg kipás kiskölyök fog itt rohangászni a Vendégfogadó úton héberleckét kántálva, Eli, és akkor te se fogod viccesnek látni. – Eli, mi folyik odafönn? A gyerekeim fura hangokat hallanak. – Eli, ez egy modern közösség. – Eli, mi fizetjük az adót. – Eli. – Eli! – Eli! Elôször azt hitte, hogy egy újabb helybélit hall, aki neki sírja el a baját, de amikor megfordult, Miriamot látta, ahogy az ajtóban áll a pocakja mögött. – Eli, kedvesem, hogy ment? – Nemet mondott. – Láttad a másikat is? – kérdezte. – Aludt, egy fa alatt. – Elmondtad neki, mit éreznek az emberek? – Aludt. – Mért nem keltetted föl? Eli, ez azért nem mindennapi ügy. – Fáradt volt. – Kérlek, ne kiabálj – szólt rá Miriam. – Ne kiabálj. Terhes vagyok. Nehéz a baba. – Eli rájött, hogy Miriam eddig semmi dühítôt nem mondott; az dühítette föl, amit mondani fog. – Nagyon nehéz baba a doktor szerint – jegyezte meg Miriam. – Akkor ülve fôzd meg a vacsorámat! – Rájött, hogy mérges rá, amiért magára hagyta a vacsorával, aminél pedig megkönnyebbülten konstatálta, hogy egyedül eheti meg. Mintha csupasz idegszál lógna ki belôle, mint egy farok, amire maga is folyton rálép. Miriam legalábbis rálépett. – Rosszkedvû vagy, Eli. Megértem. – Nem érted. Miriam kiment a szobából. A lépcsôrôl szólt viszsza: – De értem, édes. Ez csapda volt! Ilyenkor rendszerint dühbe gurult attól, hogy a felesége milyen „megértô”. Mire a felesége még megértôbb kezdett lenni, látva, milyen dühös. Amitôl ô még dühösebb lett... Megcsörrent a telefon. – Halló – mondta Eli. – Eli, itt Ted. Mi van? – Nincs semmi. – Kicsoda ez a Tzuref? Amerikai fickó? – Nem. Menekült. Német. – És a gyerekek? – Azok is menekültek. Tanítja ôket.

• 87 •



ELI, A FANATIKUS

– Mire? Milyen tárgyakra? – kérdezte Ted. – Mit tudom én. – És a kalapos fickó, láttad a kalapos fickót? – Igen. Aludt. – Eli, kalapban alszik? – Kalapban alszik. – Istenverte fanatikusok – fakadt ki Ted. – A huszadik században élünk, Eli. És akkor itt ez a kalapos fickó. Hamarosan ideözönlik hozzánk az összes jesíva bóher. – A végén még elcsábítják itt a lányokat. – Michele és Debbie rájuk se nézne. – Akkor – motyogta Eli – neked nincs mért aggódnod, Teddie. – És letette a telefont. Egy perc múlva újra csöngött. – Eli? Szétkapcsoltak. Azt mondtad, nincs mért aggódnunk? Megoldottad? – Holnap megint elmegyek hozzá. Megoldjuk valahogy. – Nagyon jó, Eli. Föl is hívom Artie-t és Harryt. Eli letette. – Úgy értettem, hogy azt mondtad, semmit sem oldottatok meg. – Ez Miriam volt. – Azt mondtam. – Akkor mért mondtad Tednek, hogy bármit is megoldottatok? – Mert úgy van. – Eli, talán kicsit sûrûbben kellene járnod terápiára. – Ebbôl elég volt, Miriam. – Ilyen neurotikusan nem lehetsz ügyvéd. Ez nem válasz. – Jaj de okos vagy! Az asszony homlokát ráncolva sarkon fordult, és nehéz babáját az ágyhoz cipelte. Csöngött a telefon. – Eli, itt Artie. Ted hívott. Megoldottad? Nincs baj? – Aha. – Mikor mennek el? – Hagyd rám, Artie, jó? Fáradt vagyok. Megyek aludni. Az ágyban Eli megcsókolta a felesége hasát, és fejét ráhajtva eltöprengett. Igyekezett nem ránehézkedni, mert Miriam aznap lépett bele a kilencedik hónap második hetébe. Mégis, amikor a felesége aludt, jó volt ott pihenni, emelkedni és süllyedni a légzése ütemére, és végiggondolni a dolgokat. „Bárcsak levenné a fickó az idióta kalapját. Tudom, mi piszkálja ôket. Ha levenné azt az idióta kalapot, minden rendben volna.” – Mi az? – kérdezte Miriam. – A babához beszélek. Miriam feltápászkodott az ágyban.

– Eli, kicsim, kérlek, nem kellene benézned Dr. Eckmanhoz, csak beszélgetni egy kicsit? – Jól vagyok. – Ó, édesem – felelte, és visszafeküdt a párnára. – Tudod, mit hozott anyád ebbe a házasságba? Egy hintaszéket és az istenverte hitét Sigmund Freudban, amit még a New Schoolon tanult. Miriam csak színlelte az alvást, hallotta a lélegzetén. – Az igazat mondom a gyereknek, nem, Miriam? Egy hintaszéket, egy három hónapos elôfizetést a New Yorkerre, és a Bevezetés a pszichoanalízisbe egy példányát. Nem igaz? – Eli, muszáj agresszívan viselkedned? – Semmi más nem érdekel, csak ami benned van. Állsz egész nap a tükör elôtt, és nézed magadat terhesen. – A terhes nôk és a magzat között olyan kapcsolat van, amit az apák nem érthetnek. – Bekaphatod a kapcsolatodat. Mit csinál most a májam? Mit csinál most a vékonybelem? Kipurcantak a Langerhans-szigeteim? – Ne legyél féltékeny egy pici magzatra, Eli. – A Langerhans-szigeteidre vagyok féltékeny! – Eli, nem tudok veled vitatkozni olyankor, amikor tudom, hogy igazából nem rám vagy dühös. Nem érted, kedvesem? Igazából magadra vagy dühös. – Te és Eckman! – Ô talán tudna segíteni, Eli. – Talán neked tudna segíteni. Ahogy a dolgok állnak, gyakorlatilag szeretôk vagytok. – Már megint ellenségesen viselkedsz – jegyezte meg Miriam. – Mit érdekel az téged! Csak magammal vagyok ellenséges. – Eli, gyönyörû kisbabánk lesz, és tökéletesen egyszerû szülésem, és belôled jó apa, és bármi jár is a fejedben, egyáltalán semmi okod sincs rágódni rajta. Nincs más dolgunk – mosolygott rá –, mint kitalálni, mi legyen a neve. Eli fölkelt az ágyból, és fölvette a papucsát. – Ha fiú lesz, Eckmannak hívjuk, és ha lány lesz, akkor meg Eckmannak. – Az Eckman Peck szörnyen hangzik. – Majd megtanul együtt élni ezzel – vágta rá Eli, és lement a dolgozószobába, ahol aktatáskájának kapcsán megvillant az ablakon beömlô holdfény. Elôvette Tzuref feljegyzéseit, és ismét végigolvasta mindegyiket. Kedvét szegte, ha eszébe jutott, hányféle tetszetôs indokot tudna elsorolni a felesége, miért is olvassa újra meg újra az üzeneteket. „Eli, miért vagy Tzuref megszállottja?” „Eli, hagyd abba, ne keveredj bele! Mit gondolsz, miért kell belekeveredned?” A felesége elôbb-utóbb mindenkinek

• 88 •



rátapint a gyenge pontjára. A fenébe, miért pont neurotikusnak kell lennie? Mért nem született inkább úgy, hogy az egyik lába rövidebb? Levette az írógépérôl a borítót, miközben utálta Miriamot, amiért az neheztel rá. Végig, amíg a levelet írta, szinte hallotta, mit mondana a nô arról, hogy nem képes kiverni a fejébôl ezt az ügyet. Nos, a felesége baja viszont épp az, hogy nem képes szembenézni az üggyel. De már hallotta is a válaszát: nyilvánvalóan épp túlkompenzálásban vétkes. Elit azonban nem tudták lóvá tenni a bombasztikus frázisok: Miriam igazából semmi mást nem akart tôle, csak küldje el Tzurefet és a családját, hogy a közösség hangulata lecsillapodjon, és visszakapják otthoni boldogságuk nyugodt körülményeit. Semmi mást nem akart, csak rendet és szeretetet a személyes világában. Olyan nagy bûn ez? Sebaj, ha a világnak kiloccsantják az agyát – csak itt Woodentonban legyen béke. Akárhogy is, megírta a levelet.

2016/2

– A Woodentoni Jesíva vallási, oktatási és társas tevékenységei a Jesíva területére korlátozódnak. – A Jesiva lakóit szívesen látjuk Woodenton utcáin és boltjaiban, feltéve, hogy a huszadik századi amerikai életmódhoz illô ruházatot viselnek. A fenti feltételek teljesítése esetén nem látom okát, miért ne élhetnének egymás mellett békében és elégedetten a Woodentoni Jesíva lakói és a woodentoni zsidók – ahogy a woodentoni zsidók is azért jöttek, hogy a woodentoni keresztények mellett éljenek. Hálás volnék, ha postafordultával válaszolna. Tisztelettel, Eli Peck, ügyvéd Két nap múlva Eli megkapta a postafordultával küldött választ. Mr. Peck! Az úrnak nincs egyebe, mint az öltöny, amit visel.

Tisztelt Mr. Tzuref! Ma esti találkozásunk érzésem szerint nem vezetett eredményre. Nem hiszem, hogy bármi okból ki kellene zárnunk egy olyan kompromisszum lehetôségét, amely mind a woodentoni zsidók, mind a Jesíva és az Ön számára kielégítô. Véleményem szerint szomszédaimat leginkább a fekete kalapot, öltönyt stb. viselô úr városunkban tett látogatásai zavarják. Woodenton haladó kertvárosi közösség, amelynek zsidó és keresztény tagjai egyaránt ügyelnek arra, hogy családjuk kényelemben, szépségben és derûben éljen. Hiszen akárhogy is, ez itt a huszadik század, és úgy véljük, nem túlzás azt kérnünk, hogy közösségünk tagjai a helynek és idônek megfelelô módon öltözködjenek. Woodenton, ahogy arról talán nincs tudomása, hosszú ideje jómódú protestánsok otthona. Csupán a háború óta vált lehetôvé, hogy zsidók is ingatlant vásároljanak itt, és zsidók és keresztények barátságban éljenek egymás mellett. Ehhez a változáshoz mind a keresztényeknek, mind a zsidóknak föl kellett adniuk néhány szélsôségesebb szokásukat, hogy a másikat ne fenyegessék vagy bántsák meg vele. Ez a barátság természetesen kívánatos. Ha ilyenek lettek volna a viszonyok a háború elôtti Európában, talán nem bizonyultak volna olyan sikeresnek a zsidóellenes intézkedések sem, amelyeknek Ön és a 18 gyermek áldozatául esett – tulajdonképpen az is lehet, hogy végre sem hajthatták volna azokat. Ennél fogva, Mr. Tzuref, elfogadja-e a következô feltételeket? Kedvezô válasz esetén nem fogunk törvényesen fellépni a Jesíva ellen amiatt, hogy nem tartja be a Zónákra vonatkozó rendelet 18. és 23. paragrafusát. A feltételek egyszerûen a következôk:

Tisztelettel, Leo Tzuref, Igazgató A gyerekek ismét elmenekültek, alighogy Eli kifordult a sötét fák közül a gyepre. Fölemelte az aktatáskáját, mintha meg akarta volna állítani ôket, de olyan gyorsan eltûntek, hogy csak egy sereg rohanó kipát látott. – Jöjjön, jöjjön... – hívta egy hang a tornácról. Tzuref elôbukkant az oszlop mögül. Ezek mögött az oszlopok mögött élt? Csak nézte a játszó gyerekeket? Akárhogy is, amikor Eli feltûnt, Tzuref elôzetes figyelmeztetés nélkül készen állt a fogadására. – Jó napot – mondta Eli. – Shalom. – Nem akartam megijeszteni ôket. – Félnek, hát futnak. – Nem csináltam semmit. Tzuref megvonta a vállát. A kis mozdulat úgy hatott Elire, mint valami vád. Itt megkapta, amit otthon nem. Bent a házban leültek. Bár most világosabb volt, mint néhány estével korábban, azért nem ártott volna egy-két villanykörte. Elinek az ablak felé kellett fordulnia az aktatáskájával, hogy az utolsó sugarak elég fényt adjanak. Elôvette Tzuref levelét egy papírdossziéból. Tzuref elôvette Eli levelét a nadrágzsebébôl. Eli elôvette saját levelének másolatát a papírdossziéból. Tzuref elôvette Eli elsô levelét a hátsó zsebébôl. Eli elôvette a másolatot az aktatáskából. Tzuref széttárta a tenyerét:

• 89 •



ELI, A FANATIKUS

– ...Ennyim van. Az a széttárt kéz, a csúfondáros hang: újabb vád. Bûn, ha másolat van az embernél! Mindenkinek vele van baja; bármit tesz Eli, az úgyse jó. – Kompromisszumot ajánlottam, Mr. Tzuref. Elutasította. – Elutasítottam, Mr. Peck? Az van, ami van. – Az úr szerezhetne egy új öltönyt. – Nincs egyebe. – Ezt már mondta – jelezte Eli. – Ezt már mondtam, tehát tudja. – Ez nem áthághatatlan akadály, Mr. Tzuref. Vannak boltjaink. – Erre a célra is? – A 12-es út mellett ott a Robert Hall... – Elvenni az embertôl az egyetlen dolgot, ami az övé? – Nem elvenni, kicserélni. – De hát mondtam, hogy nincs semmije. Semmi. Van ilyen szavuk angolul? Nicht? Gornisht? – Igen, Mr. Tzuref, van rá szavunk. – Anya és apa? – mondta Tzuref. – Nincs. Feleség? Nincs. Gyerek? Tízhónapos kisbaba? Nincs. Falu, tele barátokkal? Zsinagóga, ahol minden szék ismerôs? Ahol csukott szemmel is érezni a Tóra takarójának illatát? – Tzuref felpattant a székbôl, olyan huzatot kavarva, ami lesöpörte Eli leveleit a padlóra. Az ablakhoz ment, kihajolt rajta, és elnézett Woodentonon is túl. Amikor visszafordult, ujjával rábökött Elire. – Plusz az orvosi kísérlet, amit végeztek rajta. Ezután semmi nem marad, Mr. Peck. Abszolút semmi. – Félreértettem. – Nem jutottak el a hírek Woodentonba? – Mármint az öltönyt illetôleg, Mr. Tzuref. Azt gondoltam, nem engedhet meg magának másikat. – Hát nem. Pont ott tartottak, ahonnan kezdték. – Mr. Tzuref – kérdezte Eli –, itt? – és ráütött a pénztárcájára. – Pontosan! – válaszolta Tzuref, rácsapva saját mellkasára. – Akkor veszünk neki! – Eli az ablakhoz lépett, és vállon ragadta Tzurefet, minden egyes szót lassan artikulálva. – Mi-fog-juk-ki-fi-zet-ni-az-árát. Rendben? – Fizetni? Mivel? Gyémántokkal? Eli a belsô zsebébe akart nyúlni, aztán leejtette a kezét. Milyen hülye! Tzuref, tizennyolc gyerek apja, nem oda ütött, ami a kabátja mögött bújt meg, hanem mélyebbre, a bordái mögé. – Ó... – mondta Eli. A fal mentén hátrált. – Tehát nincs egyebe, csak az öltöny. – Megkapta a levelemet – felelte Tzuref.

Eli hátul maradt az árnyékban, Tzuref pedig visszatért a székéhez. Fölemelte Eli levelét a padlóról, leporolta és fölemelte. – Túl sokat beszél... ez a sok okoskodás... ezek a feltételek... – Mit tehetnék? – Van szavuk arra angolul, hogy „szenvedés”? – Van szavunk a szenvedésre. Van szavunk a törvényre is. – Hagyja már azt a törvényt! Van szavuk a szenvedésre. Hát akkor próbálják ki! Apróság. – Nem fogják – mondta Eli. – És maga, Mr. Peck, mi a helyzet magával? – Én ôk vagyok, ôk pedig én, Mr. Tzuref. – Á! Maguk mi vagyunk, és mi maguk! Eli megrázta a fejét. Hirtelen úgy érezte, mintha Tzuref megbabonázná a sötétben. – Mr. Tzuref, lehetne egy kis fényt? Tzuref meggyújtotta a maradék faggyút a gyertyatartóban. Eli félt azt firtatni, nincs-e pénzük villanyra. Talán csak gyertyájuk maradt. – Mr. Peck, megkérdezhetném magától, hogy ki írta a törvényt? – Az emberek. – Nem. – De igen. – És az emberek elôtt? – Senki. Az emberek elôtt nem volt törvény – Elit nem érdekelte a beszélgetés, de így gyertyafény mellett belesétált a csapdába. – Tévedés – mondta Tzuref. – Mi írjuk a törvényt, Mr. Tzuref. A mi közösségünk. Ezek az én szomszédaim. Én vagyok az ügyvédjük. Fizetnek nekem. Törvény nélkül káosz lenne. – Amit ön törvénynek nevez, azt én szégyennek hívom. A szív, Mr. Peck, a szív a törvény. Isten! – jelentette ki. – Nézze, Mr. Tzuref. Nem azért jöttem, hogy metafizikáról beszélgessek. Az emberek rugalmasan használják a törvényt. Megvédik, amit értékesnek tartanak: a vagyonukat, a jólétüket, a boldogságukat... – Boldogság? Csak a szégyenüket takargatják vele. És maga, Mr. Peck, maga szégyentelen? – A gyerekeinkért tesszük – tette hozzá Eli fáradtan. – Ez a huszadik század. – A gójoknak talán. Nekem az ötvennyolcadik – bökött rá Elire. – Túl hosszú idô ez ahhoz, hogy szégyelljem. Eli összeroskadt. A világon mindenki gonosz indokból cselekszik. Mindenki! Ilyen hitvány indokok mellett még villanykörtére se telik. – Elég volt a bölcselkedésbôl, Mr. Tzuref. Kérem. Kimerültem.

• 90 •



– Ki nem? – kérdezett vissza Tzuref. Fölemelte Eli paksamétáját az íróasztaláról, és odanyújtotta neki. – Mit kíván, mit tegyünk? – Amit tenniük kell – felelte Eli. – Közöltem az ajánlatomat. – Tehát az úrnak muszáj lemondania az öltönyérôl? – Tzuref, Tzuref, hagyjon már békén azzal az öltönnyel! Nem én vagyok az egyetlen ügyvéd a világon. Ejtem az ügyet, és akkor kapnak valakit, akinek esze ágában sincs kompromisszumot emlegetni. Akkor majd nem lesz otthona, gyerekei, semmi. Csak egy vacak fekete öltönye! Maga azt áldoz fel, amit akar. Én tudom, hogy mit fogok tenni. Erre Tzuref nem válaszolt, csak visszaadta Elinek a leveleit. – Ez nem én vagyok, Mr. Tzuref, ez ôk. – Ôk maga. – Nem – hangoztatta Eli. – Én én vagyok. Ôk ôk. Maga pedig maga. – Maga hajtásokról és ágakról beszél. Én azzal törôdöm, ami a sár alatt van. – Mr. Tzuref, megôrjít a talmudi bölcsességével. Ez az, az meg valami más. Adjon egyenes választ! – Csak egyenes kérdésre. – Ó, istenem! Eli visszatért a székéhez, és belehajigálta a holmiját a táskájába. – Hát akkor ennyi – mondta mérgesen. Tzuref vállat vont. – Emlékezzen majd rá, Tzuref, hogy errôl maga tehet. – Én tehetek? Eli nem volt hajlandó az áldozat szerepére. A kétértelmû beszéd nem bizonyított semmit. – Viszlát – búcsúzott. De ahogy kinyitotta az elôtérbe vezetô ajtót, hallotta, hogy Tzuref utána szól. – És a felesége hogy van? – Jól, köszönöm, jól – ment tovább Eli. – És mikor jön a baba? Bármelyik nap? Eli visszafordult. – Valóban. – Hát akkor – mondta Tzuref, miközben fölkelt –, sok szerencsét. – Tud róla? Tzuref kimutatott az ablakon; azután a kezével szakállat, kalapot és egy hosszú-hosszú kabátot rajzolt maga köré. Amikor ujjai a szegélyt mutatták, megérintette a padlót. – Hetente kétszer-háromszor megy bevásárolni, megismeri ôket. – Beszélget velük?

2016/2

– Látja ôket. – És meg tudja mondani, melyik a feleségem? – Ugyanazokban a boltokban vásárolnak. Azt mondja, gyönyörû. Kedves arca van. Szeretetreméltó nô; bár ki tudja. – Ô mirólunk mesél önnek? – képedt el Eli. – Ön mesél mirólunk a feleségének? – Viszontlátásra, Mr. Tzuref. – Shalom – válaszolta Tzuref. – És sok szerencsét; tudom, milyen az, ha az embernek gyerekei vannak. Shalom – suttogta Tzuref, és ezzel a suttogással elaludtak a gyertyák. De az azt megelôzô pillanatban a lángok megvillantak Tzuref szemében, és Eli látta, hogy Tzuref egyáltalán nem jó szerencsét kíván neki. A kapun túl Eli várt egy darabig. Lenn a gyepen a gyerekek egymás kezét fogva táncoltak körbekörbe. Elôször nem mozdult. De hát nem bujkálhatott az árnyékban egész éjjel. Lassan elkezdett a ház homlokzati fala mentén óvakodni. Keze alatt érezte a kiálló köveket. Addig ment az árnyékban, amíg elérte az oldalfalat. Akkor aktatáskáját a melléhez szorítva átvágott a gyep legsötétebb részén. Az erdô egyik távoli tisztása felé tartott, és amikor elérte, nem állt meg, hanem futott tovább, míg anynyira elszédült, hogy úgy érezte, mintha a fák is futnának mellette, nem Woodenton felé, hanem az ellenkezô irányba. Csaknem kiszakadt a tüdeje, mire elérte a városszéli Öböl benzinkút sárga fénykörét. – Eli, ma fájásaim voltak. Merre jártál? – Tzurefnél. – Mért nem szóltál? Aggódtam. A kalapját a díványra dobta, de az a padlóra esett. – Hol vannak a téli öltönyeim? – Az elôszobai szekrényben. Eli, május van. – Erôs öltönyre van szükségem. – Kilépett a szobából, mögötte Miriammal. – Eli, beszéljük meg! Ülj le! Vacsorázz meg! Eli, mit csinálsz? Teleszórod az egész szônyeget molyirtó labdacsokkal. Kikukkantott az elôszobaszekrénybôl. Aztán visszadugta a fejét, cipzár hangja hallatszott, és a felesége szeme láttára elôrántott egy zöldes árnyalatú tweedöltönyt. – Eli, imádom rajtad azt az öltönyt. De ne most. Egyél valamit! Csináltam mára vacsorát; megmelegítem. – Van elég nagy dobozod ehhez az öltönyhöz? – Egyik nap vettem valamit a Bonwitban, annak megvan a doboza. De minek, Eli? – Miriam, látod, hogy csinálok valamit, hagyd, hogy csináljam!

• 91 •



ELI, A FANATIKUS

– Még nem is ettél. – Épp csinálok valamit – elindult a lépcsôn a hálószobába. – Eli, elárulnád, kérlek szépen, hogy mit akarsz és miért? Megfordult, és lenézett a feleségére. – Mi lenne, ha ezúttal te sorolnád el az okokat, még mielôtt beszámolok róla, hogy épp mit csinálok? Valószínûleg akkor is ugyanoda lyukadnánk ki. – Segíteni szeretnék, Eli. – Nem a te dolgod. – De neked szeretnék segíteni – erôsködött Miriam. – Akkor maradj csöndben! – De hát rosszkedvû vagy – ellenkezett, miközben nehézkesen, kettô helyett lélegezve követte a férjét fel a lépcsôn. – Eli, most mit akarsz? – Egy inget. – Feltépte az új tikfa komód fiókját. Elôvette az inget. – Eli, batisztot? Tweed öltönyhöz? – faggatta. Eli már a szekrénynél térdelt. – Hol a szattyánbôr cipôm? – Eli, miért kell ilyen kényszeresen viselkedned? Úgy nézel ki, mint akinek muszáj tennie valamit. – Túlérzékeny vagy, Miriam. – Hagyd már abba, és beszéljük meg! Hagyd abba, vagy fölhívom Dr. Eckmant! Eli lerúgta a cipôt a lábáról. – Hol a bonwitos doboz? – Eli, azt akarod, hogy most rögtön meginduljon a szülés? Eli odasétált az ágyhoz, és leült rá. Nemcsak a saját ruhája fedte be, hanem a zöldes árnyalatú tweedöltöny és a batiszting is, és mindkét karja alatt egy-egy cipôt szorított. Fölemelte a karját, és hagyta, hogy a cipôk az ágyra essenek. Aztán egy kézzel és a fogával kioldotta a nyakkendôjét, és azt is a zsákmányra dobta. – Fehérnemû – tette hozzá. – Fehérnemû is kell neki. – Kinek? Elkezdett kibújni a zoknijából. Miriam letérdelt, és segített a bal lábáról lehúzni a zoknit. Ült a padlón, és csak fogta. – Eli, lazíts, kérlek. – Plaza 9-3103. – Micsoda? – Eckman száma – közölte. – Ezzel se legyen gondod. – Eli... – Ott van a szemedben az az istenverte, gyöngéd „segítségre van szükséged” pillantás, Miriam, azt ne mondd, hogy nincs ott! – Nincs ott. – Nem borultam ki – mondta Eli.

– Tudom, Eli. – Múltkor a szekrény mélyén ültem, és a papucsomat rágtam. Akkor ott tartottam. – Tudom. – És most nem ott tartok. Ez nem idegösszeroppanás, Miriam, ezt tisztázzuk. – Rendben – felelte Miriam. Megpuszilta az ölében tartott lábat. – Mit csinálsz? – Ruhát adok a kalapos fickónak. Ne kérdezd, miért, Miriam! Csak hagyd, hogy csináljam! – Ennyi? – kérdezte. – Ennyi. – Nem hagysz el? – Nem. – Néha attól tartok, egyszer csak eleged lesz, és elhagysz. – Mibôl lesz elegem? – Nem tudom, Eli. Valamibôl eleged lesz. Mindig, amikor hosszabb ideje rendben megy minden, és a dolgok békések és kellemesek, és úgy néz ki, hogy hamarosan még boldogabbak leszünk. Mint most is. Mintha azt hinnéd, hogy nem érdemeljük meg a boldogságot. – Francokat, Miriam. Adok ennek a fickónak egy új öltönyt, rendben? Mától fogva ô is úgy járhat Woodentonban, mint akárki más, van ellene kifogásod? – És Tzuref elköltözik? – Még azt se tudom, Miriam, hogy elfogadja-e az öltönyt. Mért kell elôhozakodnod a költözéssel? – Eli, a költözéssel nem én hozakodtam elô. Hanem mindenki. Mindenki ezt akarja. Mért kellene mindenkit boldogtalanná tenni? Törvény is van rá, Eli. – El ne magyarázd nekem, mi a törvény! – Rendben, édesem. Hozom a dobozt. – Én hozom a dobozt. Hol van? – Az alagsorban. Mire fölért az alagsorból, az összes ruhát a díványon találta szépen összehajtogatva és egymásra fektetve: inget, nyakkendôt, cipôt, zoknit, fehérnemût, övet és egy régi, szürke flanel öltönyt. A felesége a dívány szélén ült, mint egy lehorgonyzott léggömb. – Hol a zöld öltöny? – Eli, az a legszebb öltönyöd. A kedvenc öltönyöm. Ha rád gondolok, Eli, abban az öltönyben látlak. – Vedd elô! – Eli, az egy Brooks Brothers öltöny. Te is mondtad, mennyire szereted. – Vedd elô! – De a szürke flanel sokkal praktikusabb. Bevásárláshoz.

• 92 •



– Vedd elô! – Túlzásokba esel, Eli. Ez a gond veled. Semmit sem mértékletesen csinálsz. Ebbe megy tönkre az ember. – Mindent mértékletesen csinálok. Ez velem a gond. Az öltöny megint a szekrényben van? Miriam bólintott, és csorogni kezdett a könnye. – Mért kell, hogy pont a te öltönyöd legyen? Egyáltalán miért a te dolgod eldönteni, kinek jár az az öltöny? És a többiek? – Most már nyíltan sírt, a pocakját átölelve. – Eli, kisbabám lesz. Tényleg erre van szükségünk? – És lesöpörte a ruhákat a díványról a padlóra. Eli elôvette a szekrénybôl a zöld öltönyt. – J. Press – közölte a bevarró címkére nézve. – Legyen vele boldog – zokogta Miriam. Félóra alatt összepakolta a dobozt. A madzag, amit a konyhakredencben talált, nem bírta leszorítani a ruhákat, folyton kitüremkedett valami. Az volt a baj, hogy túl sok mindent gyömöszölt a csomagba: a szürke öltönyt és a zöld öltönyt, egy oxford inget és a batisztot. De hadd legyen neki két öltönye! Legyen akár három vagy négy, csak érjen már véget ez az átkozott hülyeség! És egy kalap – hát persze! Az istenit, majdnem elfelejtette a kalapot. Kettesével vette a lépcsôfokokat, és leráncigált egy kalapdobozt Miriam szekrényének legfelsô polcáról. Leszórta a kalapot és a csomagolópapírt a padlóra, aztán ismét lement a földszintre, ahol becsomagolta az aznap viselt kalapját. Azután ránézett a feleségére, aki a kandalló elôtt feküdt a padlón elterülve, és három percen belül harmadszor ismételte el: – Eli, ez tényleg az. – Hol? – Mindjárt a baba feje alatt, mintha valaki narancsot facsarna. Félbehagyta a pakolást, hogy a feleségére figyeljen, és ettôl egy csapásra megkukult. – De hát még több mint két heted van – dadogta. Korábban valahogy igazán azt képzelte, hogy ez nem csupán két hétig, hanem további kilenc hónapig így fog menni. Most meg hirtelen gyanakodni kezdett, hogy a felesége csak színleli a fájdalmat, hogy elterelje a figyelmét az öltöny kézbesítésérôl. És csaknem ugyanakkor szemrehányást tett magának a gondolatért. Jóisten, mi lett belôle! Folyton úgy viselkedik a feleségével, mint egy vadbarom, amióta ez az egész Tzuref-ügy elôkerült; épp most, amikor a legnehezebb lehet számára a terhesség. Nem engedte közel magához az asszonyt, mégis, biztos volt benne, hogy jó okkal tette: a könnyû válaszaival egész biztos megkísértette volna, és kicsalogatja a zavarodottságából. Egyszerû ôt kísértésbe vinni, ezért is harcolt ellene olyan keményen. De

2016/2

most szerelmes érzések söpörtek rajta végig, ha a felesége összehúzódó méhére és a gyermekükre gondolt. És mégse mutatta ki Miriam elôtt. Amilyen fényesen áll épp a házasságuk, ki tudja, még kicsikarna belôle valami ígéretet a hegyen álló iskolával kapcsolatban. Eli aznap este a második táskát is összekészítette, és elfuvarozta a feleségét a woodentoni kórházba. Ott Miriam továbbra sem kezdett szülni, hanem órákon át feküdt az éjszakában, és úgy érezte, mintha elôször narancsok, aztán tekegolyók, végül kosárlabdák préselôdnének hátul a medencéjének. Eli a várószobában, tucatnyi neoncsô reszketô afrikai verôfénye alatt ült, és egy Tzurefnek szóló levelet fogalmazott. Tisztelt Mr. Tzuref! A ruha a dobozban a kalapot viselô úré. Mit számít egy áldozatos életben még egy áldozat? De egy olyan életben, amely nem ismeri az áldozatot, már egy is lehetetlen. Érti, amit mondok, Mr. Tzuref? Nem vagyok náci, hogy tizennyolc kisgyereket, akik a légytôl is megijednek, kikergessek az otthonukból. De ha otthont akarnak itt, el kell fogadniuk, amit ajánlani tudunk. A világ olyan, amilyen, Mr. Tzuref. Ahogy Ön mondaná: az van, ami van. Semmi mást nem mondunk ennek az embernek, csak hogy cseréljen ruhát. Mellékelek két öltönyt és két inget, továbbá mindazt, amire szüksége lesz, beleértve egy új kalapot. Tudassa velem, ha új ruhára van szüksége. Számítunk megjelenésére Woodentonban, ahogy számítunk a baráti viszonyra is a Woodentoni Jesívával. Aláírta a nevét, és becsúsztatta a dobozba az egyik szakadt fülön át. Azután a terem végében lévô telefonhoz ment, és Ted Heller számát tárcsázta. – Halló. – Shirley, Eli vagyok. – Eli, egész éjjel kerestünk. Minden villany ég nálatok, de senki se veszi föl. Azt hittük, betörôk. – Miriam épp most szül. – Otthon? – kérdezte Shirly. – Ó, Eli, milyen remek ötlet! – Shirley, hadd beszéljek Teddel! A padlónak csapódó telefonkagyló fülsiketítô csörömpölése után Eli lépteket hallott, lélegzetvételt, torokköszörülést, végül Tedet. – Fiú vagy lány? – Egyelôre semmi. – Bogarat ültettél Shirley fülébe, Eli. Most már ô is itthon akarja megszülni a következô babánkat. – Remek. – Elég ijesztô formája a családi összejövetelnek, Eli.

• 93 •



ELI, A FANATIKUS

– Nézd, Ted, megegyeztem Tzureffel. – Mikor mennek el? – Nem igazán arról van szó, hogy elmennek, Teddie. Elintéztem; észre se fogjátok venni, hogy itt vannak. – Itt egy fickó, aki úgy öltözik, ahogy Krisztus elôtt ezerben volt szokás, és én észre se veszem? Hogy gondolod ezt, öregem? – Átöltözik. – Tényleg? Mibe? Egy másik temetési öltönybe? – Ted, Tzuref megígérte nekem. Legközelebb, ha a városba jön, úgy lesz felöltözve, mint te meg én. – Micsoda? Eli, itt valaki viccel. Eli felcsattant. – Ha azt mondta, hogy megteszi, akkor meg is fogja tenni! – És Eli – kérdezte Ted –, tényleg azt mondta? – Azt mondta. – Azonnal belefájdult a feje a lódításba. – És mi van akkor, Eli, ha, teszem azt, nem öltözik át? Csak tegyük fel. Úgy értem, ez elôfordulhat, Eli. Megeshet, hogy csak idôhúzásnak szánja. – Dehogy – biztosította Eli. A túloldalon egy percre csend lett. – Nézd, Eli – mondta végül Ted –, átöltözik. Oké, rendben. De akkor is ott fönn maradnak, nem? Ez nem változik. – Az a lényeg, hogy észre se fogod venni. Ted türelmesen válaszolt. – Ezt kértük tôled, Eli? Amikor beléd vetettük a hitünket és a bizalmunkat, erre kértünk? Nem az a célunk, hogy ez a fickó úgy nézzen ki, mint Beau Brummel, Eli, nekem elhiheted. Egyszerûen azt gondoljuk, hogy ez a közösség nem nekik való. És Eli, a mi nem azt jelenti, hogy én. A közösség zsidó tagjai felhatalmaztak engem, Artie-t és Harryt, hogy nézzünk utána, mit lehetne tenni. Mi pedig felhatalmaztunk téged. És mi történt? Eli hallotta magát, amint azt feleli: – Ami történt, megtörtént. – Eli, rejtvényekben beszélsz. – A feleségem éppen szül – magyarázkodott Eli védekezôen. – Értem, Eli. De itt a zónabeosztásról van szó, nem? Nem erre jöttünk rá? Aki nem tartja be a rendeletet, az elmegy. Úgy értem, nem állhatok neki, mondjuk, hegyi kecskét tenyészteni a hátsó kertemben... – Ez nem ilyen egyszerû, Ted. Embereket érint... – Embereket? Eli, annyiszor végigvettük már ezt. Nem egyszerûen emberekkel van dolgunk; ezek vallási fanatikusok. Így öltözni! Magam is szeretném tudni, mi zajlik odafönn. Egyre szkeptikusabb vagyok, Eli, és nem félek beismerni. Bûzlik

nekem ez az ügy, egy csomó hókusz-pókusz és abrakadabra. Mások is, mint Harry, ezt gondolják, és elgondolkodnak, és félnek beismerni, mit gondolnak. Én mondom neked. Nézd, én nem is értem ezt az egész vasárnapi iskolát. Vasárnaponként a legidôsebb gyerekemet Scarsdale-be hordom bibliaórára... és tudod, mivel jön haza? Ez az Ábrahám a Bibliában meg akarta ölni a saját gyerekét, fel akarta áldozni. Rémálmai vannak tôle a lányomnak, az isten szerelmére! Ma egy ilyen fickót bezárnának. Ez egy tudományos kor, Eli. Röntgengéppel veszek méretet az ember lábáról, az isten szerelmére! Megcáfolták az egészet, Eli, és én nem vagyok hajlandó ücsörögni, és elnézni, ahogy ez zajlik a saját pázsitomon. – Semmi sem zajlik a pázsitodon, Teddie. Túlzásokba esel, senki se áldozza föl a gyerekét. – Átkozottul igazad van, Eli; én nem is fogom feláldozni a magamét. Majd ha lesz neked is, akkor megtudod, milyen az. Az egész hely olyan emberek búvóhelye, akik képtelenek szembenézni az élettel. A szükségletekrôl van szó. Tele vannak babonával, és szerinted mért? Mert nem tudnak szembenézni a világgal, mert nem tudják elfoglalni a helyüket a társadalomban. Ez nem olyan környezet, amiben gyereket lehet fölnevelni, Eli. – Várj, Ted, próbáld meg kicsit máshonnan nézni! Megtéríthetnénk ôket – felelte Eli bizonytalanul. – Hogyan, csináljunk belôlük egy sereg katolikust? Nézd, Eli; öregem, ebben a városban modern zsidók és protestánsok élnek egészséges jó viszonyban. Ez a lényeg, Eli, nem? Ne ugrassuk egymást, én nem Harry vagyok. Ahogy most állnak a dolgok, az jó – olyan emberi. Nem lesz pogrom Woodentonban, ugye? Mivel nincsenek fanatikusok, nincsenek ôrültek se – Eli összerándult, és behunyta a szemét egy pillanatra –, csak emberek, akik tiszteletben tartják és békén hagyják egymást. A józan ész szerint mennek a dolgok, Eli. Nekem a józan ész a fô. A mértékletesség. – Pontosan, Ted, pontosan. Egyetértek, de a józan ész talán azt diktálná, hogy ez a fickó öltözzön át. Akkor talán... – A józan ész ezt diktálja? Hát nekem azt diktálja a józan ész, hogy menjenek el, és keressenek maguknak egy jó kis helyet valahol másutt, Eli. New York a világ legnagyobb városa, és csak 30 mérföld innen; mért nem mennek oda? – Ted, adj nekik egy esélyt! Mutasd meg nekik, mi a józan ész! – Eli, fanatikusokkal van dolgod. Szerinted ôk a józan észt követik? Halott nyelven beszélni, ennek van értelme? Nagy ügyet csinálni a szenvedésbôl,

• 94 •



hogy aztán egész életedben ojvékolhass, ez józan észre vall? Nézd, Eli, már végigbeszéltük az egészet. Nem tudom, tudsz-e róla; de beszélik, hogy a Life magazin kiküld valami riportert a jesivába. Képek is lesznek. – Nézd, Teddie, hagyod, hogy elragadjon a képzeleted. Alig hiszem, hogy a Life-ot ez érdekelné. – De engem érdekel, Eli. És azt hittük, téged is. – Engem is – bizonygatta Eli –, engem is. Hagyjuk átöltözni, Ted. Aztán meglátjuk, mi történik. – A középkorban élnek, Eli; ez valami babona, valami szabály. – Csak várjuk ki, és meglátjuk – könyörgött Eli. – Eli, minden nap... – Csak még egy nap – könyörgött Eli. – Ha nem öltözik át egyetlen napon belül... – Akkor? – Akkor hétfôn az elsô dolgom lesz, hogy szerzek egy végzést. Kész. – Nézd, Eli; ez nem rajtam múlik. Hadd hívjam föl Harryt... – Te vagy a szószóló, Teddie. Én ki se látszom itt a teendôkbôl Miriammel meg a babával. Csak adjatok még egy napot nekem... nekik. – Rendben, Eli. Igyekszem korrektül viselkedni. De csak holnapig. Holnap jön az ítélet napja, Eli, én mondom neked. – Hallom a trombitákat – válaszolta Eli, és letette a kagylót. Belül remegett; mintha Teddie hangjától szétváltak volna a csontjai az ízületeknél. Még mindig a telefonfülkében állt, amikor odajött hozzá a nôvér, és közölte, hogy Mrs. Peck valószínûleg reggelig nem hozza világra a gyermekét. Menjen haza, és pihenjen le, úgy néz ki, mintha ô vajúdna, kacsintott a nôvér, mielôtt otthagyta. De Eli nem ment haza. Kivitte a bonwitos dobozt az utcára, és berakta a kocsiba. Enyhe és csillagos volt az éj, ahogy nekivágott Woodenton utcáinak. Csak az ablakok hûvös, sárgabarackszín négyszögeit lehetett látni a városbéli házak elôtt szélesen elterülô gyepsávon túl. A csillagfényben ragyogtak a kocsifelhajtókon parkoló kombik tetejére rögzített csomagtartók. Lassan vezetett, föl-alá, körbekörbe. Csak a kerekeit lehetett hallani, ahogy szelíden bevette az úton a kanyarokat. Micsoda béke. Micsoda hihetetlen béke. Voltake valaha gyerekek ilyen biztonságban az ágyukban? Szülôk – tûnôdött Eli – ilyen teli gyomorral? Ilyen meleg víz a bojlerekben? Soha. Soha Rómában, soha Görögországban. Soha nem volt ilyen jó dolguk a fallal körülvett városoknak! Nem csoda hát, ha igyekeznek mindent olyannak megôrizni, amilyen most. Itt végtére is béke és biztonság van – amire a civilizáció évszázadok óta törekedett. Min-

2016/2

den bunkóságával együtt Ted Heller is csak ennyit kért, békét és biztonságot. Ennyit kértek a szülei is Bronxban, és a nagyszülei Lengyelországban, és az övéik Oroszországban vagy Ausztriában vagy akárhol, ahova vagy ahonnan elmenekültek. Ennyit kért Miriam. És most megkapták – a világ végre családoknak való hely lett, akár zsidó családoknak is. Annyi évszázad után talán csak ez a közösségi szintû merevség – vagy érzéketlenség – kellett hozzá, hogy ezt az áldást megóvják. Talán épp ez volt a baj mindig is a zsidókkal – hogy túl szelídek. Igen, az élethez bátorság kell... – gondolta Eli, miközben a vasútállomáson túlra ért, és leparkolta kocsiját az elsötétített Öböl benzinkútnál. Kiszállt, kezében a dobozzal. A hegy tetején egyetlen ablakban reszketett némi világosság. Mit csinálhatott Tzuref fönt, abban az irodában? Gyerekeket ölt? – aligha. Inkább egy olyan nyelvet tanulmányozhatott, amit senki se ért? Rég elfeledett eredetû szokásokat gyakorolhatott? Már így is túl sokszor elszenvedett szenvedéseket szenvedhetett újra? Teddie-nek igaza volt – minek fönntartani! Akárhogy is, ha egy ember a makacsságot választja, igazán nem számíthat rá, hogy életben marad. A világ csupa adok-kapok. Mi értelme ücsörögni és egy öltönyön tépelôdni? Eli azért mégiscsak ad neki egy utolsó esélyt. Megállt a hegytetôn. Senki se volt körülötte. Lassan átsétált a pázsiton, hallotta saját lépteit a füvön, „Sssss... ssss”, ahogy a cipôje beletaposta a nedvességet a talajba. Körülnézett. Itt nem volt semmi. Semmi! Egy régi, düledezô ház – és egy öltöny. A tornácon behúzódott egy oszlop mögé. Úgy érezte, valaki nézi. De csak a csillagok ragyogtak le rá. És a lábánál, lenn és távol, felragyogott Woodenton. A nagy bejárati kapu lépcsôjére tette le a csomagját. Benyúlt a doboz teteje alá, hogy ellenôrizze, ott van-e még a levél. Amikor hozzáért, mélyebbre nyomta a zöld öltönybe, amelyre még emlékeztek az ujjai télrôl. Mellé kellett volna tennie néhány villanykörtét is. Visszahúzódott az oszlop mögé, és ezúttal észrevett valamit a gyepen. Most pillantotta meg másodszor. Woodenton felé nézett, és alig mozdulva haladt a nyílt téren át a fák felé. Jobb öklével verte a mellkasát. Akkor hallotta meg Eli a hangot, ami minden ökölcsapással erôsödött. Micsoda sirám! Égnek mered tôle a haj, megáll a szív, könnyekre fakad a szem. Elivel mindhárom megtörtént, és még ennél is több. Olyan érzés lopózott belé, amelynek mélységére nem talált szavakat. Furcsa volt. Hallgatta – nem fájt hallani ezt a sirámot. De eltûnôdött, vajon megszólaltatni fáj-e. És aztán megpróbálta – csak a csillagok hallották. Tényleg fájt. Nem a torka mélyén képzett és az

• 95 •



ELI, A FANATIKUS

orrán át kibocsátott, méhzümmögésnyi hang. Ami fájt, az a mélyben dongott. Újra és újra belészúrt, és ilyenkor még élesebbé vált a sirám. Sikollyá vált, egyre hangosabbá, énekké, ôrült énekké, ami az oszlopok közt nyüszített, és a fû fölött süvöltött, mígnem a furcsa, kalapos szerzet megfordult a gyepen, széttárta a karját, és úgy meredt az éjszakába, mint egy madárijesztô. Eli elszaladt, és mire a kocsihoz ért, a fájdalomból csak egy véres karcolás maradt a nyakán, ahol nekicsapódott egy ág, miközben menekült a zöldfülû karjai elôl. Másnap megszületett a fia. De csak délután egyre, és addig rengeteg minden történt. Elôször fél tízkor csöngött a telefon. Eli fölugrott a díványról – ahová tegnap éjjel rogyott le –, és fölemelte a lármás kagylót. Szinte az orrában érezte a kórház szagát, ahogy belekiabált. – Halló, igen! – Eli, Ted vagyok. Eli, megtette! Épp most járt itt a boltban. Nyitom az ajtót, Eli, és megfordulok, és megesküdtem volna, hogy te vagy az. De ô volt. Még most is úgy jár, ahogy eddig, de a ruhák, Eli, a ruhák! – Kicsoda? – A zöldfülû. Normális férfiruhát hord. És az öltöny; az valami gyönyörû! Az öltöny szó belecsapódott Eli tudatába, félrelökve minden egyebet. – Milyen színû öltöny? – Zöld. Úgy parádézik a zöld öltönyében, mintha ünnep volna. Eli... valami zsidó ünnep van? – Most hol van? – Épp a Vendégfogadó úton sétál végig abban az átkozott tweedcuccban. Eli, mûködik. Igazad volt. – Majd meglátjuk. – És mi a következô lépés? – Majd meglátjuk. Levette a fehérnemût, amiben aludt, és kiment a konyhába, ahol meggyújtotta a gázt a kávé alatt. Amikor felforrt a víz, a kanna fölé tartotta a fejét, hogy a gôz fölött végre kinyíljon a szeme. Még nem végzett, mikor csengett a telefon. – Eli, itt megint Ted. Eli, a fickó föl-alá sétál, végig a város összes utcáján. Tényleg, turnézik vagy mi. Artie hívott, Herb is hívott. Most szólt Shirley, hogy épp itt ment el a házunk elôtt. Eli, menj ki a tornácra, látni fogod! Eli az ablakhoz ment, és kibámult. Nem látott túl az út kanyarulatán, és sehol senki. – Eli? – hallotta Tedet, ahogy a telefonasztalkán himbálózik. Visszatette a telefont a villájára, miközben az utolsó szavak úsztak felé: „Teisláttadeli?”. Fölhúzta a tegnapi nadrágját és ingét, és mezítláb

ment ki a háza elôtti gyepre. És tényleg ott volt a kanyarban a jelenés: barna kalapja kissé a fejébe csúszott, zöld öltönye vállban enyhén lötyögött, legombolható gallérú ingének gallérját nem gombolta le, nyakkendôjét úgy kötötte meg, hogy a vége kétarasznyi hosszan lifegett, a nadrág szára rálógott a cipôjére; alacsonyabb volt, mint amilyennek a fekete kalapban tûnt. És úgy sétált abban a ruhában, hogy az nem séta volt, hanem apró léptû, nehézkes vánszorgás. Kiért a kanyarból, és minden különössége ellenére – ami látszott a bajszán, megmutatkozott a mozgásában – úgy nézett ki, mint aki ide tartozik. Talán furcsa, de ide tartozó. Nem nyöszörgött, és nem hívta Elit széttárt karokkal. De megállt, amikor észrevette. Megállt, és kalapjához emelt a kezét. Amikor a tetejét akarta megérinteni, elôször kicsit túl magasra nyúlt a keze. Aztán megtalálta a megfelelô szintet, és babrálni kezdett a karimával. Az ujjak babráltak, matattak, s miután végre megtették az üdvözlô gesztust, elindultak lefelé a figura arcán, és úgy tûnt, mintha egy pillanatra minden vonását egyesével megérintették volna. Megtapintották a szemét, végigszaladtak az orrán, végigsöpörtek bajszos száján, míg végül otthonra leltek a gallért részben eltakaró szôrzetben. Az ujjak azt mondták Elinek: „Van arcom, legalább arcom van”. Azután a keze átért a szakállon, és mikor megállt a mellkasánál, úgy nézett ki, mint egy mutatópálca; és a szeme, amely nedvesen csillogott, mint a reszketô víztükör, azt kérdezte: „Az arcom rendben van? Azt megtarthatom?”. Olyan volt az a tekintet, hogy Eli még akkor is látta, amikor már elfordította a fejét. A múlt héten a kertjében kinyílt nárcisz kelyhe volt; a nyírfája levele, a kocsilámpája égôje, a pázsitján a csepp; az a szem a fejében lévô szem volt. Az övé volt, az ô teremtménye. Megfordult, és bement a házba, és mire oldalról kilesett az ablakon, a redôny és a keret közti résen, a zöld öltöny már eltûnt. A telefon. – Eli, Shirley vagyok. – Láttam, Shirley – és letette. Hosszú ideig dermedten ült. Az ablakokban körbe vándorolt a nap. A házat betöltötte a kávé gôze. A telefon csörgött, abbahagyta, ismét rákezdte. Jött a postás, a takarító, a pék, a kertész, a fagylaltárus, egy hölgy a Nôi Szavazók Ligájától. Egy néger nô, aki valami fura hittéritô kiadványt terjesztett, amely az Élelmiszer és Gyógyszer Törvény revízióját követelte, bekopogott a kapun, megkocogtatta az ablakot, végül beszuszakolt fél tucat röplapot a hátsó ajtó alatt. Eli meg csak ült fehérnemû nélkül, a tegnapi öltönyében. Senkinek se válaszolt. Állapotát figyelembe véve meglepô, hogy a lép-

• 96 •



tek és a huppanás a hátsó ajtónál eljutott a tudatáig. De mintha egy pillanat alatt kiolvadt volna belôle a jég a szék repedéseibe, hogy azután felszökjön, ki oda, ahonnan elôbb a zörgést hallotta. Várt az ajtónál. Csönd volt, csak a fák ágán verdesett néhány nedves kis levél. Mikor végre kinyitotta az ajtót, senki se volt ott. Arra számított, hogy zöldet fog látni, zöldet, akkora zöldet, mint a bejárat, a tetején a kalapja, mind rá vár azzal a tekintettel. De senki se volt ott, csak a bonwitos doboz, amely puffadtan ott hevert a lába elôtt. Nem fogta át madzag, és a tetejére állították. A gyáva! Ezt nem tehette! Nem tehette! A puszta gondolatra elöntötte a diadal, lábát pedig az energia. Átvágtatott a hátsó gyepen, a nemrég ültetett aranyesôbokor mellett, hogy lássa, amint a szakállas alak pucéran menekül a kerteken át, a sövényeken és kerítéseken keresztül remetesége biztonságába. Megtévesztette a távolban egy halom rózsaszín és fehér kô – Harriet Knudson festette át ôket elôzô nap. – Fuss csak – kiáltott utána a köveknek –, fuss, te... – de elôbb észrevette a tévedését, mint bárki más, és bár körbekémlelt és meresztette a szemét, nyoma se volt sehol hozzá hasonló termetû férfinak, akinek bôre fehér, fehér, iszonyúan fehér (milyen fehér lehet a testén a bôr!), és gyáván épp megfutamodik. Lassan, kíváncsian visszament az ajtóhoz. És míg a fák a könnyû szélben remegtek, levette a doboz tetejét. A sokk elsôre olyan volt, mintha hirtelen lekapcsolták volna a napot. A dobozban napfogyatkozás volt. De lassacskán elvált a fekete a feketétôl, és hamarosan ki tudta venni a bélés üveges feketéjét, a nadrágok durvább szövetû feketeségét, a rojtos cérnaszálak halott feketéjét, és középütt a fekete hegyet: a kalapot. Fölemelte a dobozt a küszöbrôl, és bevitte a házba. Életében elôször szagolni tudta a feketeséget: kissé áporodott, kissé savanyú, kissé régi, de semmiképp sem megrendítô. Mégis karnyújtásnyira eltartotta magától a csomagot, és letette az ebédlôasztalra. Húsz szobájuk van a hegyen, és mégis nálam tárolják a használt ruháikat! Mihez kezdjek velük? Adjam ôket jótékonysági bazárba? Hiszen onnan származnak. Karimájánál fogva fölemelte a kalapot, és belenézett. A teteje olyan sima volt, mint a tojás, a szegély gyakorlatilag cérnavékony. Ha az ember kezében ott egy kalap, mi mást kezdhetne vele, mint hogy felteszi, így hát Eli is a fejére rakta. Kinyitotta az elôszobaszekrény ajtaját, és megnézte magát az egészalakos tükörben. A kalaptól árkok lettek a szeme alatt. Vagy talán nem aludt jól. Lejjebb tolta a peremet, míg az árnyék elérte az ajkát. Ettôl a szeme alatti árkok akkorára nôttek, mint az

2016/2

arca. A tükör elôtt kigombolta az ingét, lehúzta a nadrágján a cipzárt, és ruháit levetve tanulmányozta saját magát. Milyen buta csalódás, ha az ember meztelenül és kalapban látja magát! Fôleg abban a kalapban. Sóhajtott, de nem tudott megszabadulni az izmaira és ízületeire hirtelen ránehezedô, nagy gyöngeségtôl, az idegen idegenszerû kalapjának iszonyú súlyától. Visszatért az ebédlôasztalhoz, és kiürítette a dobozt: elôvette a zakót, a nadrágot, a mellényt (annak még a feketeségnél is mélyebb szaga volt). És alatta, a repedezett és kitaposott cipôk közé tömködve feltûnt az elsô fehér sugár. Legalul egy vékony, beszegett lepel, valami szürkés alsónemûféleség lapult gombócba gyûrve, rojtos szegélye önmagába gabalyodott. Eli kiemelte, és hagyta, hogy lógjon. Mi ez? Jégeralsó? Tüdôgyulladásnál veszik fel a fehérnemû alá? Az orrához tartotta, de nem érezte sem a mentolos inhalálókrém, sem a mustártapasz szagát. Ez valami különös darab lehetett, valamiféle zsidó ruha. Különös étel, különös nyelv, különös ima – mért pont az alsógatya ne lenne különös? Annyira félt, hogy kísértésbe esik és visszabújik a hagyományos ruháiba – kereste Eli az ésszerû magyarázatot –, hogy inkább mindent Woodentonba cipelt, és itt temette el, beleértve a különös fehérnemût. Eli legalábbis így értette a doboz ruhát. A zöldfülû azt mondta: itt föladom. Elutasítom még a kísértést is. Megadjuk magunkat. Így haladt Eli a megértés felé, mígnem észrevette, hogy a behódolás rojtos fehér zászlaját átvetette a kalapja fölött, és érezte, ahogy az rálóg a mellkasára. És most magát szemlélve a tükörben egy percre elbizonytalanodott, hogy ki is visz épp kit miféle kísértésbe. Miért hagyta ott a zöldfülû a ruháit? Egyáltalán: a zöldfülû volt az? Vagy ki más? És miért? De Eli, Krisztus szerelmére, a tudomány korában ilyen dolgok nem történnek! Még az istenverte disznók is gyógyszert szednek... Függetlenül attól, ki volt a kísértés forrása, és mi volt a vége, nem is említve a kezdetét, Eli néhány perccel késôbb ott állt az egészalakos tükör elôtt feketébe öltözve, alatta egy kevés fehérrel. Le kellett húzogatnia a nadrágot, hogy ne látsszon ki a pucér bokája. A zöldfülû nem hordott zoknit? Vagy elfeledkezett róla? A rejtély megoldódott, amikor Eli összeszedte a bátorságát, és belenyúlt a nadrágzsebbe. Arra számított, hogy valami borzalmas, nyirkos dolog történik az ujjaival, amint bedugja ôket oda, és kikerülnek a látómezejébôl; de mikor végül bátran becsúsztatta mindkét kezét a mélybe, egy-egy khaki színû katonai zoknival tértek vissza. Miközben belebújtatta a lábujjait, fölfedezte az eredetüket is: egy amerikai katona ajándéka 1945-bôl. Mind-

• 97 •



ELI, A FANATIKUS

annak tetejébe, amit 1938 és 1945 között elveszített, most még a zokniját is elveszítette. Eli csaknem sírva fakadt, nem is a zokni elvesztésének gondolatától, inkább attól, milyen lealacsonyító lehetett annak idején ezt elfogadni. Hogy lecsillapodjon, kisétált a hátsó ajtón, és szétnézett a kerti pázsiton. Knudsonék hátsó gyepén Harriet Knudson másodszor is rózsaszínre festette a szegély köveit. Épp akkor nézett föl, amikor Eli kilépett. Eli visszaszökött a házba, és meglapult a hátsó ajtó mögött. Mikor kilesett a függöny mögül, látta, hogy a festékes vödör, az ecset és a kövek szanaszét hevernek Knudsonék rózsaszínnel telefröcskölt füvén. Csöngött a telefon. Ki volt az – Harriet Knudson? Eli, egy zsidó van az ajtódnál. Az én vagyok. Nem létezik, Eli, láttam a saját szememmel. Az én vagyok, én is láttalak, éppen rózsaszínre festetted a szegélyt. Eli, már megint idegösszeroppanásod van. Jimmy, Elinek már megint idegösszeroppanása van. Eli, Jimmy vagyok, hallom, hogy megint összeroppantál egy kicsit, tehetek érted valamit, öregfiú? Eli, Ted vagyok, Shirley mondta, hogy segítségre van szükséged. Eli, Artie vagyok, segítségre van szükséged. Eli, itt Harry, segítségre van szükséged segítségre van szükséged... A telefon utolsót csörgött, aztán elhalt. „Segíts magadon, isten is megsegít” – kántálta Eli, és ismét kilépett az ajtó elé. Ezúttal kisétált a kert közepére, és teljes életnagyságban megmutatta a fák, a fû, a madarak és a nap színe elôtt, hogy a jelmezben ez ô, Eli. De a természetnek nem volt számára mondandója, úgyhogy a sövényig óvakodott, amely elválasztotta a telkét a mögötte húzódó mezôtôl, és átvágott rajta, kétszer is elveszítve kalapját az aljnövényzetben. Azután a kalapot a fejéhez szorítva kezdett szaladni, a fityegô rojtok nekinekicsapódtak a szívének. Futott a gazon és vadvirágon át, mígnem a várost környezô, régi útnál lelassult. Sétálva ért az Öböl benzinkút hátsó falához. Lerogyott egy nagy, gumi nélküli teherautóabroncsra, és a csövek, rozsdás motorok és a tucatnyi kupak nélküli olajoskanna között megpihent. Valamiféle öntudatlan furfanggal készült föl az útja utolsó mérföldjére. – Hogy van, papa? – A benzinkút kezelôje volt az, kezét az overálljába dörzsölve keresgélt a kannák között. Eli gyomra összerándult, és összébb húzta a nagy, fekete kabátot a nyaka körül. – Szép napunk van – mondta a kutas, és elindult a bejárat felé. – Shalom – suttogta Eli, és a hegy felé rohant. A nap épp a feje teteje fölött állt, mikor Eli elérte a hegytetôt. Erdôkön át jött, ahol hûvösebb volt, mégis izzadt az új öltönyében. A kalapban nem volt

nedvszívó szalag, és az anyag szorította a fejét. A gyerekek játszottak. A gyerekek mintha folyton játszottak volna, mintha ez lett volna az egyetlen dolog, amit Tzurefnek meg kell tanítania nekik. Rövidnadrágjuk nem takarta a lábukat: olyan vékony volt, hogy látni lehetett az ízületek fordulását futás közben. Eli meg akarta várni, amíg eltûnnek a sarkon, hogy csak azután jöjjön ki a nyílt térre. De valami nem hagyta várni: a zöld öltönye. A tornácon volt, benne a szakállas figura, aki épp az oszlop alját festette. A karja föl-le mozgott, föl és le, és az oszlop úgy ragyogott, mint a fehér tûz. A puszta látványa kilökte Elit az erdôbôl a pázsitra. Nem fordult viszsza, bár a lelke mélyén szeretett volna. Végigsétált a füvön, de a gyerekek tovább játszottak; motyogott valamit, megbillentve a fekete kalapot: „Sssss... ssss”, de úgy tûnt, észre se veszik. Végül megérezte a festék illatát. Megvárta, amíg az ember felé fordul. De az csak festett. Eli hirtelen úgy érezte, hogyha szemébe tudná húzni a kalapot, le a mellkasára, a hasán át egész a lábáig, ha ki tudná csukni a fényt, akkor egy perc múlva már otthon lenne az ágyában. De a kalap nem jutott túl a homlokán. Magát nem csaphatta be; ott volt. Nem is foghatta rá senkire, hogy ide kényszerítette. A zöldfülû karja föl-le járt az oszlop mentén. Eli hangosan lélegzett, a torkát köszörülte, de a zöldfülû nem könnyítette meg a dolgát. Végül Elinek kellett megszólalnia. – Jó napot. A kar föllendült, aztán le; megállt; két ujj utána indult egy oszlopra tapadt ecsetszôrszálnak. – Szép napot kívánok – köszönt Eli ismét. A szôrszál lejött; a suhogás folytatódott. – Shalom – suttogta Eli, és a figura megfordult. Idôbe telt, mire fölismerte. Megnézte, mit visel Eli. Eli is megnézte egész közelrôl, hogy a másik mit visel. És akkor Elinek az a furcsa érzése támadt, mintha ô két ember lenne. Vagy egy ember két öltönyben. A zöldfülû szemlátomást hasonló zavarodottságtól szenvedett. Hosszan meredtek egymásra. Eli szíve megrendült, és az agya egy pillanatra úgy megkavarodott, hogy a keze elindult legombolni az inggallért, amit épp valaki más hordott. Micsoda felfordulás! A zöldfülû az arca elé kapta a karját. – Mi baj? – kérdezte Eli. – A figura fölkapta a vödrét és az ecsetét, és elszaladt. Eli utána futott. – Nem akartam megütni – kiabálta. – Álljon meg... – Eli utolérte, és megragadta a kabátujját. A zöldfülû megint az arca elé kapta a karját. Ezúttal a mozdulat hevétôl fehér festék fröcskölte be mindkettôjüket.

• 98 •



– Én csak azt akarom... – De ebben az öltözékben Eli nem igazán tudta, mit is akar. – Csak beszélgetni akartam – mondta végül. – Hogy nézzen rám. Kérem, nézzen rám... A kar nem mozdult, pedig csorgott le a festék az ecsetrôl Eli zöld öltönyének mandzsettájára. – Kérem... kérem – hajtogatta Eli, de nem tudta, mit tegyen. – Mondjon valamit, beszéljen angolul – könyörgött. A figura visszahúzódott a fal mellé, hátrált, hátrált, mintha egy kar végül kinyúlt volna, és visszarántaná a biztonságba. Nem volt hajlandó felfedni az arcát. – Nézze – mondta Eli, magára mutatva. – Ez az ön öltönye. Gondját viselem. Nem kapott választ – csak egy kis reszketés látszott a kezek alatt, de ennek láttán Eli a tôle telhetô legnagyobb gyöngédséggel folytatta. – Mi... mi majd molyirtót rakunk mellé. Hiányzik egy gomb – mutatta Eli –, rendbe hozatom. Varratok bele cipzárt... Kérem, kérem; csak nézzen rám... – magában beszélt, és mégis, hogyan hagyhatná abba? Nem volt semmi értelme annak, amit mondott; csak a saját szívét feszítette egyre jobban. Mégis, ha folytatja a fecsegést, talán kicsúszik valami a száján, ami egyszerûbbé teszi köztük a dolgokat. – Nézze... – belenyúlt az ingébe, hogy kihúzza az alsónemû fodrait a fényre. – Még a különleges alsónemût is hordom... Kérem – bizonygatta –, kérem, kérem, kérem – kántálta, mintha megszentelt szó volna –, ó, kérem... Semmi se rezzent a tweedöltöny alatt; és nem tudta eldönteni, hogy az alak szeme könnyezik-e, vagy kacsint, vagy gyûlöli. Megôrjítette. Felöltözött, mint egy bolond; és miért? Ezért? Kinyúlt, és elrántotta a kezet. – Ez az – fogott bele; elsô pillanatban csak annyit látott a zöldfülû arcából, hogy mindkét oldalra egyegy fehér csöpp tapadt. – Mondja meg – Eli az oldalához szorította a kezét –, mondja meg, mit tehetek önért, és megteszem... A zöldfülû mereven állt ott, két fehér könnyét fitogtatva. – Akármit, amit megtehetek... Nézze, nézze, máris mit megtettem! – Megragadta fekete kalapját, és meglengette a férfi arca elôtt. Erre a zöldfülû végre megválaszolta a kérdését. Egyik kezét a mellkasához emelte, aztán kinyújtott ujjal a láthatár felé mutatott. És milyen fájdalmas tekintettel! Mintha a levegô éles borotvákkal volna tele! Eli követte tekintetével az ujjat, és az ujjpercen túl, a körmön is túl látta Woodentont. – Mit akar? – faggatta tovább. – Elhozom! Hirtelen a zöldfülû nekiiramodott. De aztán

2016/2

megtorpant, visszafordult, és ujjával megint a levegôbe bökött. Ugyanabba az irányba. Azután eltûnt. És akkor, immár egészen egyedül maradva, Eli megvilágosodott. Nem kétkedett többé megvilágosodása értelmét, lényegét vagy forrását illetôleg. Csak nekiindult valami különös, álomszerû diadalmámorban. A Vendégfogadó út menti parkoló tele volt kocsikkal. A polgármester felesége a Stop N’ Shopból kifelé jövet egy kutyatáppal teli bevásárlókocsit tolt a kombija felé. A Lions Klub elnöke, nyaka körül asztalkendôvel, a Harapnivaló Étterem elôtti parkolóórába tömködte az aprópénzt. Ted Heller a cipôüzletének új bizánci mozaik bejáratán megcsillanó napfényben gyönyörködött. Mrs. Jimmy Knudson rózsaszín foltos farmerban épp kilépett Halloway Vasáruüzletébôl, mindkét kezében egyegy vödör festék. Roger Szépségszalonjának ajtaja nyitva állt; nôi fejek sorakoztak az ezüstös hajszárító burák alatt, amíg a szem ellátott. A túloldali borbélynál forgott a cégér, Artie Berg legkisebb gyereke piros lovon ülve tûrte, hogy nyírják a haját; anyja a Look magazint lapozgatta, mosolygott: a zöldfülû átöltözött. És ebben az utcában, amit mintha krómmal köveztek volna ki, megjelent Eli Peck. Tudta, hogy nem elég az utca egyik oldalán végigsétálnia. Az nem elég. Ehelyett tett tíz lépést az egyik oldalon, aztán ferdén átvágott a túloldalra, ott is haladt további tíz lépést, majd visszatért. Tülköltek a dudák, és elakadt a forgalom, ahogy Eli a Vendégfogadó úton haladt. Séta közben halk sirámot préselt ki az orrán keresztül. Kívülrôl senki se hallhatta, de ô érezte, ahogy orrnyergének porcaiban vibrál. A dolgok lelassultak körülötte. A napfény már nem hullámzott a küllôkön és keréktárcsákon. Egyenletesen ragyogott, mivel mindenki fékezett, hogy megnézze a feketébe öltözött férfit. Mindig megálltak, és szájtátva bámulták, valahányszor megjelent a városban. Aztán egy vagy két vagy három perc múlva váltott a lámpa, felsírt egy kisbaba, és minden ment tovább. Most hiába váltottak a lámpák, senki se mozdult. – Leborotválta a szakállát – mondta Erik, a borbély. – Kicsoda? – kérdezte Linda Berg. – A fickó... a kabátos fickó. Arról a helyrôl. Linda kinézett az ablakon. – Ez Eli bácsi – mondta a kis Kevin Berg hajat köpködve. – Ó, istenem – sopánkodott Linda. – Elinek idegösszeroppanása van. – Idegösszeroppanása! – állította Ted Heller is,

• 99 •



ELI, A FANATIKUS

de nem azonnal. Azonnal azt mondta: – Sssszeeentsééééges... Hamarosan a Vendégfogadó úton mindenki tudott róla, hogy Eli Peck, az ideges fiatal ügyvéd, akinek olyan csinos a felesége, idegösszeroppanást kapott. Mindenki, kivéve Eli Pecket. Ô tudta, hogy amit tesz, az nem ôrültség, bár érezte különösségének minden ízét. Úgy érezte, mintha az a fekete ruha a bôrének a bôre volna; ahogy húzódik és enged, míg hozzászokik, hol feszül vagy horpad a teste. És érezte a tekinteteket, minden szemet végig a Vendégfogadó úton. Látta, amint a fényszórók elôtte egy arasszal fékcsikorogva megtorpannak. Látta a szájakat: elôször az alsó állkapocs csúszik elôre, aztán a fogaknak ütôdik a nyelv, felpattannak az ajkak, egy kis vihar a torokban, és már ki is mondták: Eli Peck Eli Peck Eli Peck Eli Peck. Lassan kezdett járni, szótagonként helyezve át a súlyát: E-li-Peck-E-li-Peck-E-li-Peck. Nehézkesen baktatott, és ahogy a szomszédai a nevének egyes szótagjait kiejtették, érezte, hogy minden szótagba beleremegnek a csontjai. Tudta, ki ô, a csontja velejéig: közölték vele. Eli Peck. Azt akarta, hogy ezerszer mondják, milliószor mondják, örökké tudna sétálni abban a fekete öltönyben, miközben a felnôttek az idegenségérôl suttognak, és a gyerekek az ujjukkal mutatogatnak, hogy: „Szégyen... szégyen.” – Minden rendben lesz, öregem – mutogatta Ted Heller az ajtóból Elinek. – Menjél csak, öregem, és minden rendben lesz... Eli látta ôt a kalap karimája mögül. Ted nem mozdult ki az ajtajából, hanem elôrehajolt, és kezét a szájához tartva beszélt. Mögötte három vásárló kukucskált ki az ajtón. – Eli, Ted vagyok, emlékszel?, Ted... Eli átment az utcán, és azon kapta magát, hogy egyenesen Harriet Knudson felé tart. Feltartotta a fejét, hogy az asszony az egész arcát láthassa. Látta, hogy a nô elképed. – Jó reggelt, Mr. Peck. – Shalom – válaszolta Eli, és átment az utcán, ahol meglátta a Lions elnökét. – Korábban kétszer – mondta valaki a füle hallatára, és már ment is át megint az úton, föllépett a járdára, és a pékség elé ért, ahol a feje fölött tálcányi porcukorral megszórt süteményt egyensúlyozó mozgóárus beleszaladt. – Elnézést, atyám – mondta, és eliszkolt a kocsijába. De elindítani már nem tudta. Eli Peck megállította a forgalmat. Elhaladt a Rivoli Színház, a Beekman Tisztító, Harris Elektromos Szaküzlete és az Unitárius Templom elôtt, és hamarosan már csak fák szegélyezték útját. Az Írország úton jobbra fordult, és elindult Woodenton kanyargós utcáin. Zörgô baba-

kocsik álltak le nyikorogva „Ez csak nem...?” Kertészek hagyták abba a sövénynyírást. Gyerekek léptek a járdáról, és húzódtak ki az útpadkára. És Eli senkit sem üdvözölt, de mindenki felé odafordította az arcát. Szenvedélyesen azt kívánta, bárcsak lennének fehér könnyei, hogy megmutathassa nekik... És csak amikor hazaért a saját gyepéhez, amikor meglátta a házát, a redônyeit, a most nyílt nárciszait, akkor jutott eszébe a felesége. És a gyermeke, aki már biztos megszületett. És akkor és ott tört rá az a borzalmas pillanat. Bemehetett volna levetni a ruhát, hogy aztán meglátogassa a feleségét a kórházban. Nem volt megmásíthatatlan, ami történt, még a séta sem. Woodentonban hosszú az emlékezet, de rövid a harag. Az apátia úgy mûködik, mint a megbocsátás. Amellett, ha egyszer kiborultál, hát kiborultál – az anyatermészet már csak ilyen. Ami olyan borzalmassá tette a pillanatot Eli számára, az az volt, hogy hátat fordított a lehetôségnek. Pontosan tudta, mit tehetne, de úgy döntött, hogy nem teszi. Ha most bemegy a házba, akkor csak félig tette meg az utat. Ennél több volt elôtte... Úgyhogy sarkon fordult, és elindult a kórház felé, és egész idô alatt összerezzent egy hajszálnyira a bôre alatt, valahányszor arra gondolt, hogy talán az ôrület útját választotta. Arra gondolni, hogy választotta az ôrültséget! De ha választod az ôrültséget, akkor nem lehetsz ôrült. Akkor vagy az, ha nem választottad. Nem, most nem borult ki. Gyermeke van, akit látnia kell. – Neve? – Peck. – Negyedik emelet. – Adtak neki egy kis kék kártyát. A liftben mindenki megbámulta. Eli nézte, ahogy a fekete cipôje négyemeletnyit emelkedik. – Negyedik. Megbillentette a kalapját, de tudta, hogy úgysem veszi le. – Peck – mondta. Megmutatta a kártyát. – Gratulálok – üdvözölte a nôvér. – ...a nagypapa? – Az apa. Melyik szoba? A 412-eshez vezette. – Megtréfáljuk az asszonyt? – érdeklôdött, de Eli nélküle sietett a szobába. – Miriam? – Igen? – Eli. Miriam fehér arcát a férje felé fordította. – Ó, Eli... ó, Eli. Fölemelte a karját. – Mit tehetnék? – Fiad született. Egész délelôtt hívtak. – Azért jöttem, hogy lássam.

• 100 •



– Így! – sziszegte dühösen. – Eli, így nem járkálhatsz. – Van egy fiam. Látni akarom. – Eli, mért teszed ezt velem? – A pirosság lassan visszalopózott az ajkára. – Ô nem a te hibád – magyarázta. – Ó, Eli, édesem, mért érzed magad bûnösnek mindenért? Eli, öltözz át, megbocsátok neked. – Hagyd abba, hogy folyton megbocsátasz. Hagyd abba, hogy folyton megértesz. – De szeretlek. – Az más. – De édesem, nem kell így öltözködnöd. Nem tettél semmit. Nem kell, hogy bûntudatod legyen, amiért... mert minden rendben van, Eli, nem látod? – Miriam, elég az okoskodásból. Hol a fiam? – Ó, kérlek, Eli, ne most borulj ki! Most szükségem van rád. Vagy pont ezért borulsz ki, mert szükségem van rád? – A magad önzô módján, Miriam, kifejezetten nagylelkû vagy. A fiamat akarom. – Ne borulj ki most. Úgy félek, most, hogy már kinn van – pityeregni kezdett. – Azt se tudom, szeretem-e most, hogy már kinn van. Ha belenézek a tükörbe, Eli, már nem lesz ott... Eli, Eli, úgy nézel ki, mint aki a saját temetésére készül. Kérlek szépen, nem tudnád békén hagyni az egészet? Nem lehetnénk egyszerûen egy család? – Nem. A folyosón megkérte a nôvért, hogy vezesse a fiához. A nôvér az egyik oldalán ment, Ted Heller a másikon. – Eli, akarod, hogy segítsek? Arra gondoltam, talán szeretnéd, hogy segítsek. – Nem. Ted súgott valamit a nôvérnek; aztán Elinek súgta: – Muszáj így kinézned? – Igen. Ted azt sutyorogta a fülébe: – Meg fogod... meg fogod ijeszteni a kicsit... – Ott – mutatta a nôvér. Rábökött egy bölcsôre a második sorban, és tanácstalanul nézett Tedre. – Menjek be hozzá? – kérdezte Eli. – Nem – felelte a nôvér. – Majd a kolléga idetolja. – Bekopogott a babákkal teli részleg ablakán. – Peck – közölte a belül lévô nôvérrel. Ted megfogta Eli karját. – Ugye nem készülsz semmi olyanra, amit késôbb megbánnál... ugye, Eli? Eli; úgy értem ugye tudod, hogy még mindig Eli vagy, ugye? A részleghez érve Eli látta, hogy egy bölcsôt odagurítottak a négyszögletû ablakhoz. – Ó, Jézus... – sóhajtott föl Ted. – Ugye nem

2016/2

ment a Biblia az agyadra...? – És hirtelen hozzátette... – Várj csak, öregem – elindult lefelé a folyosón, a sarka sietôsen kopogott. Eli megkönnyebbülést érzett; elôrehajolt. A kosárban volt, amiért idejött. Nos, hát most, hogy itt van, mit gondolt, mit fog neki mondani? Én vagyok az apád, Eli, a Kiborulós? Fekete kalapot és öltönyt viselek, és extra alsónemût, mindet egy barátomtól kaptam kölcsön? Hogy ismerhette volna el ennek a piros labdának – az ô piros labdájának – a legroszszabbat: hogy Eckman rövidesen meg fogja gyôzni róla, hogy szeretne kibújni az egész ügy alól. Nem ismerhette el! Nem fogja megtenni! A kalap karimája mögül látta a szeme sarkából, hogy Ted megáll a folyosó végén az ajtóban. Két gyakornok ácsorgott ott, dohányoztak, és Tedet hallgatták. Eli nem törôdött velük. Nem, Eckman nem fogja rávenni, hogy levesse! Nem! Viselni fogja, ha már így döntött. A gyerekkel is viseltetni fogja! Hogyne! Levágat belôle, ha eljön az ideje. Egy büdös, használtan szerzett ruhát fog hordani, és nem érdekli, hogy a gyereknek tetszik-e vagy sem! Csak Teddie sarka kopogott; a gyakornokok gumitalpú cipôt hordtak; váratlanul már ott is termettek mellette. Érezni lehetett a fehér köpenyük szagát; olyan más volt, mint Eli ruhájáé. – Eli – mondta Ted gyöngéden –, vége a látogatási idônek, öregem. – Hogy érzi magát, Mr. Peck? Az elsô gyerek mindenkit kiakaszt... Nem figyelt rájuk; mégis izzadni kezdett, bôven, és az új kalap karimája szorította a fejét. – Elnézést... Mr. Peck... – Ez egy új, erôs baszszushang volt. – Elnézést, rabbi, szükség van magára... a templomban. – Egy kéz szilárdan megragadta a könyökét; egy másik kéz a másik könyökét. Ahol megfogták, megfeszültek az inai. – Oké, rabbi. Oké oké oké oké oké oké... – hallgatta; nagyon vigasztalóan hangzott ez a szó, ez az oké. – Oké oké, minden rendben lesz. – Úgy érezte, a lábai kissé fölemelkednek a talajról, szinte siklott, el az ablaktól, a bölcsôtôl, a babáktól. – Oké csak könnyen meglesz minden rendben van rendben... Akkor fölpattant, hirtelen, mintha álomból ébredne, és a karjával hadonászva kiabálni kezdett: – Én vagyok az apa! De az ablak eltûnt. Egy perc alatt letépték róla a zakót; olyan könnyen ment, egyetlen rántással. Azután tût csúsztattak a bôre alá. A gyógyszer megnyugtatta a lelkét, de nem érintette ott mélyen, ahová már elért a feketeség.

• 101 •

Szlukovényi Katalin fordítása



ELI, A FANATIKUS

A fordító jegyzete Az „Eli, a fanatikus” („Eli, the Fanatic”) Philip Roth legelsô kötete, a Isten veled, Columbus és öt novella (Goodbye, Columbus and Five Short Stories) címû gyûjtemény záró elbeszélése. Az 1959-ben megjelent könyv viharos sikert aratott: szerzôjét a kritikusok a legígéretesebb fiatal amerikai írók közt emlegették, és Nemzeti Könyvdíjjal (National Book Award) ismerték el. Roth az eltelt évtizedekben megjelent munkáival: több tucat regénnyel, számtalan novellával, valamint életrajzi és esszéisztikus mûvek egész sorával igazolta a kezdetben hozzá fûzött reményeket. Roth regényeinek java részét a magyar olvasók is megismerhették az Európa Kiadó sorozatának köszönhetôen. Elsô könyve azonban sajnálatos módon mindmáig kiadatlan. A hatból csupán két történet jelent meg magyarul: a címadó kisregény V. Bársony Erzsi fordításában („Isten veled, Columbus”, Nagyvilág, 1970/3, p. 367–427), illetve „A zsidók megtérése” („The Conversion of the Jews”, fordította: Nemes Anna, Szombat, 1994/6, p. 19–24). Pedig az önmagukban is kitûnô elbeszélések együtt olvasva újabb értelmezési horizontot hívnak elô: egy sajátos és izgalmas szubkultúra, a huszadik század közepén a keleti parti városokban élô amerikai zsidó középosztály irodalmilag igen sokszor és sokféleképp megörökített társadalmi tablóját rajzolják újra. Az átrajzolás radikalitását jelzi, hogy míg az amerikai recepció egyértelmûen lelkesedett Rothért, zsidó szempontjukat hangsúlyozó olvasói közül sokan sértôen tiszteletlennek érezték az amerikai zsidó kisebbség ábrázolását, ahogy arról maga az író is beszámol, többek közt „Zsidókról írni” („Writing about Jews”, Reading Myself and Others, 2001) címû önértelmezô esszéje nyitó mondatában.

A Isten veled, Columbus látszólag egymástól független történetei valójában egységes ívbe rendezôdnek. Mindegyik tárgya egy-egy New York környéki férfi életútjának kitüntetett állomása, így a lényegre érzékeny problémafelvetéssel, részletgazdagon és olykor finom humorral, máskor metszô iróniával megfestett mikrokozmoszokból olyan összkép alakul ki, amely nemcsak az ötvenes évekbeli amerikai zsidó milieu-rôl ad rendkívül pontos látleletet, hanem az egyéni élet és a közösséghez való viszony általánosabb, máig aktuális kérdéseit is feszegeti. „A zsidók megtérése” hitetlenkedô kisiskolása; a „Messzirôl jött ember azt mond, amit akar” („You Can’t Tell a Man by the Song He Sings”) lázadó gimnazistái; „A hit védelmezôje” („Defender of the Faith”) és a többi második világháborús sorkatona; a „Isten veled, Columbus” szerelmes egyetemistái; „Eli, a fanatikus” kisvárosi ügyvéd; és végül „Epstein”, az idôsödô házasságtörô mind olyan dilemmákkal szembesülnek, amelyeket Roth az adott történelmi és kulturális háttér tudatában szokatlanul élesen fogalmazhatott meg, másrészt napjaink emberi viszonyainak mélyén is ott bujkálnak. Az „Eli, a fanatikus” mindemellett a Holokauszt-irodalom egyik klasszikussá olvasott darabja, amely az identitás és a részvét alapvetô kérdéseit teszi föl. Magyar nyelvû megjelenése éppúgy hiánypótló jelentôségû, ahogy az lenne a Isten veled, Columbus egészének könyv formátumú kiadása. Ezek ismerete nélkül ugyanis a magyar olvasó semmiképp sem alkothat teljes képet Philip Roth világirodalmi szinten is kimagasló életmûvérôl.

• 102 •

Szlukovényi Katalin

Eli, a fanatikus. Philip Roth

Recommend Documents