PDF created with pdffactory trial version

PDF created with pdfFactory trial version www.pdffactory.com

MOJE MIASTO MOJE MĚSTO MOJE MĚSTO AŽ ÉN VAROSOM

MIĘDZYNARODOWY KONKURS LITERACKO-PLASTYCZNY DLA DZIECI Edycjn VI


Tomik dofinansowany przez Unię Europejską w ramach Programu Wspólpracy Przygranicznej PHARE POLSKA-CZECHY 2000 w Euroregionie Śląsk Cieszynski


MOJE MIASTO CIESZYN Komunikacja bez granic

MOJE MĚSTO ČESKY TĚŠlN Komunikace bez hranic

MOJE MĚSTO ROŽŇAVA Komunikácia

AZ EN VAROSOM SZERENCS Kommunikáció

Praca zbiorowa Sborn íček Zborníček Bulletin Bibliotéka Miejska w Cieszynie 2003


Wydawca Biblioteka Miejska 43-400 Cieszyn

ul. Głęboka 15 teł./fax 0048338520710 e-mail: [email protected] www.biblioteka.cieszyn.pl, www.um.cieszyn.pl

Druk: Oficyna Drukarsko- Wydawnicza AKANT 43-400 Cieszyn ul. Kraszewskiego 9 tel. 0048 33 8522650, e-mail:[email protected]

ISBN 83-915660-2-1

Nakład: 700 egzemplarzy


Moje miasto Cieszyn Otwieracie Państwo tomik, którego autorami są laureaci międzynarodowego konkursu literackoplastycznego dla dzieci pt. "MOJE MIASTO". Konkurs zorganizowały Biblioteki Miejskie w Cieszynie, Czeskim Cieszynie, Rozńavie i Szerencs, a jego głównym celem było pogłębienie więzi miedzy najmłodszymi mieszkańcami, z uwzględnieniem dzieci i młodzieży szczególnej troski. Czytelnicy oddziałów dla dzieci mieli możliwość poszerzenia swojej wiedzy na temat historii i kultury własnego regionu. Nadesłane na konkurs prace są refleksją nad miejscem człowieka oraz całych społeczności we współczesnym świecie w kontekście nowych sytuacji spowodowanych okresem transformacji politycznej i gospodarczej, przełomem wieku i tysiąclecia, integracją z Unią Europejską, otwarciem granic, rozwojem komunikacji oraz migracją ludności. Młodzi autorzy podjęli wysiłek, by uświadomić nam, że życie człowieka ma wtedy sens, gdy jest uczciwe, oparte na wzajemnej życzliwości i miłości. W trosce o lepsze jutro trzeba solidarnie dążyć do stworzenia środowiska sprzyjającego człowiekowi. Wydanie tomiku zostało dofinansowane ze środków Unii Europejskiej w ramach realizowanego projektu "Biblioteka przyszłości i nadziei". Alina Szela-Kajstura dyrektor Biblioteki Miejskiej w Cieszynie

My town Cieszyn You have just opened a booklet whose authors include the prize-winners of the MY TOWN competition, which is an international children's art contest. The competition, organised by the town libraries in Cieszyn, Ćesky Teśin, Rożńava and Szerencs, was designed to strengthen the ties of friendship between the youngest residents, including disabled children and teenagers. Readers using the children's departments of the libraries had an opportunity to broaden their knowledge of the history and culture of thek native regions. The pieces of work entered for the contest are meditations on the place of bom individuals and whole communities in today's world, in the context of new developments brought about by such events as political and economic transformations, the tum of the centuries and millenniums, accession to the European Union, the opening of borders, the revolution in Communications as well as population migration. The young artists made a special effort to make us realize that there is a sense of purpose to life as long as it is decent and based on mutual kindness and love. Efforts aimed at safeguarding a better future must go hand in hand with the collective creation of a human-friendly environment. The publication of this booklet was co-financed with European Union funds, as part of the project called "Library of the future and hope." Alina Szela-Kajstura director of the Cieszyn Town Library Translated by: Grzegorz Mysiński


Město Český Těšín Milí přátelé, vstupujeme do 6. ročníku mezinárodní literární a výtvarné soutěže Moje město Český Těšín-CieszynRožňava-Szerencs, které se účastní děti do 15 let ze čtyř jmenovaných měst. K soutěži, která vznikla v roce 1998 v městech Český Těšín a Cieszyn jako součást oslav Svátku tří bratří, se v roce 2002 přidaly i děti ze spřátelených měst Rožňava a Szerencs. Děti soutěží v autorském psaní a výtvarném projevu. Literární soutěž probíhá každoročně na předem vyhlášené téma. Porota hodnotí mimo jiné i to, jak autor dokáže dané téma svázat se svým městem. A tak vznikla v minulých ročnících řada zajímavých prací žáků základních škol v Českém Těšíně, které lze najít v pěti již vydaných sbornících. Letos vyhlášené téma je poměrně náročné. Téma "komunikace mezi lidmi, národy, národnostmi a generacemi" má být příspěvkem k blížící se integraci těchto čtyř zemí do Evropské unie. Jak soutěžící projevili svůj talent, cit a otevřenost k této problematice, posuďte sami v letošním sborníku. Výtvarné části soutěže Moje město se již tradičně účastní handicapované děti. Jejich práce jsou každoročně na vysoké úrovni výtvarné i vyjadřovací. Letošního rocku se zúčastnily děti z dětského stacionáře LYD1E a klienti stacionáře EDEN Slezské diakonie v Českém Těšíně, žáci Zvláštní školy a Pomocné školy v Českém Těšíně. Chtěla bych jim tímto jménem organizátorů poděkovat a ujistit je, že nám udělali velkou radost. Práce, jež jsou zveřejněny v tomto sborníku i ty ostatní, budou v prostorách městské knihovny vystaveny. Jana Gulášová ředitelka Městské knihovny Český Těšín

The town of Český Těšín Dear friends, we 4 mentioned towns. The competition originated in 1998 in towns Český Těšín and Cieszyn as a part of The Three Brothers Festival. Last year children from friend towns Rožňava and Szerencs joined the contest. Young artists compete in literary compositions and art works. Literary contest which theme is advertised in advance is held every year. The jury assess among others the way the author relates the theme to his home town. This way originated in the past a lot of interesting works by young artists from primary schools in Český Těšín that you can find in 5 issued memorable volumes. This year's theme is quite demanding. The theme "Communication among people, nations, nationalities and generations" should be a contribution to integrity the 4 countries to European Union. See in the memorable volume we are entering the sixth year of interaational literary and art competition My town Český Těšín-Cieszyn-Rožňava-Szerencs. In the contest také part children to the age of 15 from how the competitors managed to display their talents, feelings and frankness to mis question. Jn the art competition regularly také part handicaped children. Their works are as each year on high art and expression level. This year participate children from Eden, patronage Slezská Diakonie Český Těšín and children from Speciál school in Český Těšín. I would like to give thanks to them in the name of organizators and assure them, that we are very pleased because of their art works. The works which are published in the memorable volume and another works will be exposed in the town library. Jana Galášová director of Municipal Library Český Těšín


Milí priatelia Dovoľte, aby som Vám predstavila Gemerskú knižnicu Pavla Dobšinského v starobylom baníckom meste Rožňava. Mesto leží na juhovýchode Slovenska, patrí do Košického kraja. Rožňava je okresným mestom, má vyše 19 tisíc obyvateľov rôznych národností, nachádza sa tu niekoľko základných a stredných škôl, mnoho historických pamätihodností a v okolí krásna príroda. Gemerská knižnica Pavla Dobšinského nesie meno významného slovenského zberateľa a rozprávkara Pavla Emanuela Dobšinského, ktorý sa v našom okrese narodil. Knižnica má za sebou už vyše 50 rokov práce pre verejnosť, ponúka svojim čitateľom približne 100 tisícový knižničný fond. Verní jeho menu a práci rozvíjame prácu s literatúrou medzi deťmi, mládežou aj dospelými. Dôkazom toho je aj naša účasť v tejto medzinárodnej literárnej a výtvarnej súťaži pre deti „Moje mesto RožňavaKomunikácia". Do súťaže bolo prijatých 40 výtvarných a 35 literárnych prác, z ktorých v zborníku nájdete tie najlepšie. Ako sa vydarili autorom, posúďte sami. Mgr Iveta Kyselová, riaditeľka Gemerskej knižnice Pavla Dobšinského v Rožňave

Dear friend! Let me introduce you The Gemer library of Pavol Dobšinský in ancient miné town, which is siruated in South Eaast Slovakia and belongs to región Košice. Rožňava is district town, its population is over 19 thousand of different nationalities. In this town áre several elemantary and high school, many historical buildings and beatiful náture all around. The Gemer library was named of Pavol Dobšinský who was significant Slovák collector and fairy-tale teller. His full name was Pavol Emanuel Dobšinský he was born in our district. He left behind a 50 years of his work fór public and work we develop work with literatúre among children, youth and adult. Evidence of it is our participation in this international literary and fine arts competition fór children „My town Roznava-Communication". In this competition were received 40 fine arts and literary works. The best of them you can find in magazíne. You can see vvhether they áre successŕul. Mgr Iveta Kyselová, director ofThe Gemer library of Pavol Dobšinský in Rožňava


Elmúlt egy év Szeretettel köszöntöm a nemzetközi évkönyv olvasóit. Nagy öröm számunkra, hogy már másodjára jelenhetnek meg a szerencsi gyerekek munkái az évkönyv lapjain. Büszkén újságolhatjuk, Kedves Olvasó, hogy első találkozásunk óta régiónkat nagy megtiszteltetés érte, hiszen Tokaj-Hegyalja a Világörökség részévé vált. Könyvtárunkban is jelentó's változás történt. Egy IKB pályázat segítségével 6 számítógéppel lettünk gazdagabbak, amelyeken olvasóink ingyen Internetezhetnek, s teszik is nagy lelkesedéssel. Egy másik fontos területen is előre léptünk. A Külügyminisztérium pályázati támogatásával az Európai Unióról szóló könyveket vásároltunk többszázezer forint értékben. A pályázat irodalmi kategóriában inkább a 14-15 évesek fantáziáját mozgatta meg, s írták le fantasztikus elképzeléseiket a jövő kommunikációjáról. A 11-13 éveseket rabul ejtették városunk szép épületei. Reméljük, még a korszerűen kommunikáló századvégi emberek is gyönyörködhetnek a számunkra oly kedves, szép házakban. UrayAttiláné a szerencsi Városi Kulturális Központ és Könyvtár igazgatója

A year has gone away I greet the readings of the international annual with lőve. It is big pleasure fór us, that the children of Szerencs works should be issued already a second time in the pages of the annual. We are proud and we should teli the news, Dear Reader, that since we have met first time, we had a big honour tó our region, because Tokaj-Hegyalja became the part of the World Heri tagé. An important change happened in our library too. With help of the IKB competition we became richer with 6 computers, and our readers use the Internet free of charge and dó it with big enthusiasm. We went forward in an other district with the competition assistance of the Foreign Affairs Ministry. We bought books about the European Union more than hundred thousand forints in value. We gót 30 works in the literary merne and 18 works in fine arst theme. The competition in the literary theme had moved rather the fantasy of th 14-15 years ago children and they wrote their fantastic idea about the communication in the future. The 11-13 years old children took captive the nice buildings of ourtown. We hope, the people of the end of the century who will communicate recently, they will admire the nice buildings, which are só beautiful and nice fór us. UrayAttiláné director ofTown Cultural Cenre and Library






Prace nag rodzo ne w ko nkurs ie literacki m Moje m ias to Cie szyn . Komunikac ja bez gr anic .

Th e p r iz e -w in a er co m p os itio n s in th e liter a ry co m p e tition M y Ho m e Tow n G es z yn Co m m un ica tion w itho u t b or d er s Dziękujemy Nauczycielom oraz Wychowawcom grup za przygotowanie dzieci do konkursu.

I kategoria do lat 12 /Ist category for children to 12 years old 1 miejsce Marcin Szwalek

(9 lat) SP Nr 2 z Oddziałami Integracyjnymi w Cieszynie

2 miejsce Wiktoria Matloch

(11 lat) Cieszynie Alternatywna Szkoła Podstawowa w Cieszynie

3 miejsce Żaneta Kubaszewska (11 lat) SP Nr 2 z Oddziałami Integracyjnymi w Cieszynie

Wyróżnienia:/The special prizes Joanna Florek


Magdalena Kawulok


Kamil Plaża


Marta Widnic

(10 lat) SP Nr 4 w Cieszynie

II kategoria 13-16 lat /2nd category for children from 13 to 16 years old/ 1 miejsce Ewa Hamera (16 lat) SP Nr 2 z Oddziałami Integracyjnymi w Cieszynie 2 miejsce Sylwia Dobrowolska (15 lat) SP Nr 2 z Oddziałami Integracyjnymi w Cieszynie 3 miejsce Patrycja Kubica (16 lat) SP Nr 2 z Oddziałami Integracyjnymi w Cieszynie

Wyróżnienia:/The special prizes Aneta Sołtysik (16 lat) Gimnazjum nr 2 z Oddziałami Integracyjnymi w Cieszynie Natalia Tokarska (16 lat) Gimnazjum nr 2 z Oddziałami Integracyjnymi w Cieszynie

Prace nagrodzone w grupie dzieci specjalnej troski z Ośrodka Rehabilitacyjno-EdukacyjnoWychowawczego w Cieszynie. The hand works rewarded in the group of disabled children from Ośrodek Rehabilitacyjno-Edukacyjno-Wychowawczy in Cieszyn Monika Wojaczek, Dorota Kamińska, Michał Parypiński, Paweł Twardzik, Dariusz Krop, Dariusz Gluza Prace nagrodzone w grupie dzieci specjalnej troski z Zespołu Szkół Specjalnych w Skoczowie. The hand works rewarded in the group of disabled children from Zespół Szkół Specjalnych in Skoczów Dorota Pasich, Daria Brandys, Małgorzata Bąk, Mariusz Ostapowicz, Piotr Staniczek Wszystkie prace wykonano pod kierunkiem Wychowawcy. Ali the hand works were madę with teacher's help.


O Europie Mówię Warn, to nie wykręty Są na świecie kontynenty. Są Australia i Afryka, Także Azja, Ameryka. Żeby nie opuścić słowa Jest północna, południowa. Są też lądy skute lodem, Antarktyda jednym słowem. Już o sześciu napisałem, Chyba o czymś zapomniałem. Oczywiście w tym zamęcie Zapomniałem o najlepszym kontynencie. Tam, gdzie piękna jest kraina Europa się zaczyna. Ja Warn mówię bez wykrętu, Nie ma nad nią kontynentu. Nie za duża, nie za mała, Za to bardzo okazała. Będę chwalił ją nad wszystko, Bo jej środka mieszkam blisko. Ludzi mieszka w niej bez liku, Prawie w każdym jej kąciku. Piękne państwa, rzeki, góry, Czyste niebo, śliczne chmury. Chociaż jestem małym smykiem, Czuje się Europejczykiem.

Marcin Szwałek


Akvile Moja koleżanka z Litwy ma imię Akvile. Mówi tylko po litewsku i angielsku. Na początku, kiedy przyszła do naszej klasy, było nam trudno się ze sobą porozumieć, ale teraz obydwie mówimy lepiej po angielsku i troszkę porozumiewamy się na migi. Akvile uczy mnie języka litewskiego, ja ją próbuję nauczyć polskiego. To, że nie mówimy dobrze żadnym wspólnym językiem w niczym nam nie przeszkadza. Zawsze bawimy się razem na przerwach, nawet zaczęłyśmy się spotykać poza szkołą. Akvile ma młodszą siostrę, której na imię Wilte. Obydwie mają trochę problemów z językiem polskim, ale uczą się szybko. Mimo, iż w klasie jest jeszcze kilka innych dziewczynek, które znam od dawna i które mówią tak jak i ja, po polsku, to jednak właśnie ona jest moją najlepszą koleżanką. Z nią bawię się na przerwach, ćwiczę na lekcjach wychowania fizycznego i spotykam po lekcjach. Akvile jest dobrą koleżanką i myślę, że to nieważne, iż jeszcze nie o wszystkim możemy porozmawiać. Lubię ją, bo czuję, że jest pomocna i serdeczna. I aby to stwierdzić, nie trzeba znać jej języka. Ja chcę być dla niej taka sama.

Wiktoria Matloch


My Czy to Polak, czy Rosjanin, Czy to Francuz, Rumun, Grek Wszyscy marzą by na świecie Wreszcie mogli razem żyć.

Czy to gruby, czy to chudy. Czy to niski, czy wysoki Każdy z nas ma równe prawa By na świecie w zgodzie żyć.

Czy to biały, czy to czarny, Czy też skórę żółtą ma Każdy z nich to przecież człowiek Taki sam jak ty czyja.

Na bok wojny i skandale, Na bok terror, zło i trwoga Niech połączy wszystkich ludzi Miłość, dobro, szczęście, zgoda.

Uśmiech, radość, pokój, mądrość, Tolerancja, godność, przyjaźń, Człowiek dla człowieka bratem, Wspólnym domem nasza Ziemia.

Żaneta Kubaszewska






Nasza wspólna ziemia Ziemia jest globalną wioską Twierdzą niektórzy uczeni. Inni mówią z wielką troską, Że na gorsze świat się zmieni. Wszak są spore zagrożenia: Terroryści, wojna święta. A ja twierdze, bez wątpienia: Świat się w końcu opamięta! Co najgorsze, to już było, Wierzę w to, że lepiej będzie. By się wszystkim lepiej żyło, O tym myślą ludzie wszędzie Wzajemnie się kontaktują, Aby dowieść swoich racji. Różne też wykorzystują Sposoby komunikacji. Telefony komórkowe, Internet i komputery Urządzenia super nowe, To symbole naszej ery. Wielki rozwój jest techniki A świat stal się bardzo mały: Chińczyk z kolegą z Afryki Może rozmawiać dzień cały. Ludzie wspólne sprawy mają I wspierają siebie czynem Więc poglądy wymieniają Nawet Eskimos z Murzynem. Gdy ze sobą rozmawiają Z sercem, nie z bitewnym krzykiem. To się w końcu dogadają: Muzułmanin z katolikiem. Ja się cieszę, mówiąc szczerze Że Internet glob oplata. I dlatego mocno wierzę W lepszą przyszłość tego świata. Ewa Hamera


Szkicownik •

Dziecko jest autystyczne — w ustach lekarza zabrzmiało to jak wyrok. O pomyłce nie było mowy, choć lekarz był bardzo młody i, co za tym idzie, niedoświadczony. Ale, niestety, Filip faktycznie miał autyzm.

•

Przypuszczamy, że matka nie mogła sobie z tym poradzić i dlatego porzuciła swojego syna — ciągnął dalej doktor.

•

Ale to nie jest wytłumaczenie! — krzyknęłam gwałtownie, bo nie mogłam tego słuchać.

•

Matka powinna kochać swoje dziecko! Nawet, jeśli jest chore, to nie jego wina...

•

zaczęłam ściszać głos, bo zauważyłam, że lekarz trochę się mnie przestraszył, a przecież to nie on zostawił to biedne dziecko na ulicy. Razem z moim mężem Adamem i Filipem, który miał przypuszczalnie siedem lat, opuściliśmy szpital i udaliśmy się do domu. Od tej pory ja i Adam byliśmy rodziną zastępczą dziecka. Ja nie mogę mieć własnych dzieci i dlatego oburza mnie fakt, że są matki, które nie doceniają tak cennego daru i porzucają swoje dzieci, tak bez skrupułów. Mimo to nie zamierzałam zrezygnować z macierzyństwa. Sąd pomysł z rodziną zastępczą.

•

Teraz siedzieliśmy w kuchni, Filip i ja, bo mój mąż miał pilne wezwanie do pracy.

•

Że też nie mogą sobie poradzić bez Adama w tej kancelarii — pomyślałam ze złością kiedy zadzwonił po niego telefon. Robiłam kanapki, a dziecko siedziało spokojnie przy stole i wpatrywało się we mnie przenikliwym wzrokiem, który czułam na sobie już w samochodzie.

•

E-W-A? — usłyszałam ciche, niepewne pytanie.

•

Tak, mam na imię Ewa — odpowiedziałam zaskoczona, bo to było pierwsze słowo, jakie wypowiedział mały chłopczyk od czasu spotkania w szpitalu. Byłam szczęśliwa i przejęta. Twarzyczka Filipka też rozjaśniła się promiennym uśmiechem, który wraz z niebieskimi ogromnymi oczyma dziecka stanowił piękną kompozycję. Usiadłam na krześle naprzeciwko chłopca. Ten położył na stole szkicownik, otworzył go na pustej stronie i zaczął rysować. Zeszyt miał przy sobie cały czas, ale nie zwracałam na to szczególnej uwagi, bo uznałam to za nie istotne. Patrzyłam na niego ze zdziwieniem, a on ciągle rysował... Po kwadransie zorientowałam się, że rysunek do złudzenia przypomina moją twarz. Słyszałam o tym, że w dzieciach z autyzmem czasem budzą się jakieś specjalne uzdolnienia, ale i tak byłam zdziwiona, bo szkic był bardzo dokładny jak na siedmiolatka. Moje rozmyślania zakłócił nagle dźwięk dzwonka do drzwi. Wstałam by je otworzyć.

•

Ewuniu, czy masz może szklaneczkę cukru? — zapytała sąsiadka.

•

Tak, tak, oczywiście — odpowiedziałam i wróciłam do kuchni, by napełnić szklankę. Filip ciągle rysował.

•

Ach! Dziękuję ci i przepraszam, że tak późno. Dostałam nowy przepis... i postanowiłam zaszaleć — zaśmiała się serdecznie i machnęła ręką na pożegnanie.

•

Zamknęłam drzwi i wróciłam do kuchni, a Filipek tymczasem zasnął słodko na stole z ołówkiem zaciśniętym w malutkiej piąstce. Zaniosłam go do jego nowego pokoju i położyłam w łóżku wśród całego mnóstwa pluszowych zwierzaków. Wyglądał jak mały aniołek.

•

—Jak można było go tak porzucić? — pomyślałam i pokiwałam z rezygnacją głową. przypomniał mi się szkicownik, więc poszłam po niego. Usiadłam na krześle, na którym jeszcze przed chwilą siedział mały chłopczyk i zaczęłam przypatrywać się jego pracom. To były przepiękne rysunki. Na większości z nich pojawiała się ta sama kobieta, ale zdziwił mnie fakt, że była pozbawiona uszu. Miała za to równie piękne oczy, co Filipek.


•

Następnego dnia, przy śniadaniu, postanowiłam, że podzielę się swymi informacjami z Adamem, z nadzieją, że znajdzie on jakieś racjonalne wyjaśnienie. Może on po prostu nie potrafi malować uszu — powiedział w "locie", bo nie chciał się spóźnić do pracy. Nawet nie zdążyłam go poinformować, że to niemożliwe, bo na moim portrecie nie brakowało uszu, a inne postacie na rysunkach, oprócz tej kobiety, również je posiadały.

•

Kiedy weszłam do pokoju Filipa, chłopczyk już nie spał. Chyba go zaskoczyłam, bo gdy zobaczył mnie w drzwiach, przestraszył się i szybko schował za plecy kartkę, której wcześniej się przyglądał. Uśmiechnęłam się i powiedziałam, że jego śniadanie jest już gotowe. Zjadł je ze smakiem i spojrzał na mnie tym swoim niebieskim, przenikliwym spojrzeniem.

•

Postanowiłam zabrać chłopca do ZOO. Był taki przejęty, szczęśliwy..., aż miło było patrzeć. Po powrocie zapytałam, co mu się najbardziej podobało, ale nie odpowiedział, tylko pobiegł do kuchni i rysował. Po jakimś czasie usłyszałam tupanie małych nóżek, to Filip przybiegł do mnie z kartką papieru, na której widniały żyrafy i słonie. Wyciągnął rączki, żeby mi ją pokazać. — A więc najbardziej podobały ci się te zwierzątka?

•

Pokiwał główką, potwierdzając moje słuszne przypuszczenia. On rozmawia ze mną poprzez swoje rysunki!

•

Kiedy Adam wrócił, powiedziałam mu o wszystkim, a on tylko się roześmiał i powiedział: — No widzisz, a ty się tak martwiłaś — i ucałował mnie w czoło.

•

W nocy jednak nie dały mi spać różne przypuszczenia co do przeszłości Filipa.

•

Dlaczego ktoś porzucił tak wspaniałe dziecko? — myślałam. Wreszcie postanowiłam, że skoro i tak nie mogę spać, to przyjrzę się bliżej rysunkom Filipa. Poszłam po szkicownik usiadłam w fotelu i zaczęłam przeglądać strona po stronie, dokładnie. Wtedy przeżyłam szok. Doszłam do wniosku, że kobieta pozbawiona uszu, to matka Filipa. Jeden z rysunków przedstawiał ją i chłopca, idących po torach kolejowych. Potem brakowało strony. Poszłam do pokoju dziecka i sięgnęłam pod poduszkę, a tam znalazłam kartkę, którą wcześniej chłopczyk przede mną chował. Zaczęłam się przyglądać. Kobieta leżała na torach, wokół pełno krwi, a mały chłopczyk stał obok.

•

Ona go wcale nie zostawiła! Ona zginęła, a Filipek stał się sierotą — domyśliłam się strasznej prawdy. Ta myśl nie dawała mi spokoju. Następnego dnia poszłam na policję, żeby dowiedzieć się czegoś więcej. Zdobyłam nowe informacje. Ta kobieta była głuchoniema dlatego na rysunkach nie miała uszu. Jej rodzina wyparła się jej, bo zakochała się w złym człowieku i miała z nim dziecko. Bezdomna kobieta błąkała się więc z synkiem po mieście aż idąc po torach, nie usłyszała nadjeżdżającego pociągu. Poniosła śmierć na miejscu. Chłopczyk przeżył, lecz trafił do szpitala, tego skąd go zabraliśmy. Wyjaśniłam to wszystko Adamowi, którego zastałam bawiącego się z Filipkiem w salonie. Pokazałam mu rysunki, na których było naszkicowane smutne życie malej sierotki. Wzruszyłam się do łez. Mąż też.

•

Teraz Filipek jest prawie naszym synem, gdyż adoptowaliśmy go zeszłej wiosny. Ma nowy szkicownik, w którym maluje swoje nowe, mam nadzieję, szczęśliwe życie...

Sylwia Dobrowolska


Biały gołąb •

Czy naprawdę nie da się już nic zrobić? Czy to są ostateczne wyniki? — wyszeptała ze łzami w oczach Laura. Mama dziewczynki napisała coś na kartce i podsunęła ją córce. Po przeczytaniu, Laura nie zadawała już żadnych pytań. Po jej policzkach spłynęły dwie wielkie łzy. Cała rodzina chciała jej jakoś pomóc, próbowała pocieszyć. Jednak Laura myślała tylko

•

tym, żeby znaleźć się w swoim własnym pokoju na poddaszu, gdzie mogłaby w samotności jeszcze raz wszystko przemyśleć. Tam też jak najszybciej pobiegła. Otworzyła okno

•

usiadła na parapecie. Stamtąd roztaczał się piękny widok na całą okolicę. Była pora wiosenna, a więc okres, w którym przyroda budziła się do życia po zimowym śnie. Łąki i pola pokryte były setkami kwitnących kwiatów, a wokół rozlegał się śpiew ptaków.

•

Czy to musiało się przydarzyć akurat mnie? Dlaczego właśnie wtedy jechałam na rowerze i w tym samym czasie zza zakrętu wyjechał pijany kierowca? I czemu uderzyłam głową w ziemię dokładnie w tym miejscu, gdzie znajdował się ten kamień? — gorączkowo myślała Laura. — Dlaczego?

•

W pewnym momencie na parapet przyfrunął biały gołąb. Był to ukochany ptak dziewczynki, którym się od dawna opiekowała.

•

Witaj, ptaszku — powiedziała Laura. — Wiem, nie powinnam się załamywać. Tak jak ty, kiedy złamałeś sobie skrzydełko. Przez wiele miesięcy nie potrafiłeś latać. Ale się nie poddałeś. Próbowałeś, próbowałeś, aż w końcu ci się udało. Ale nawet nie wiesz, jakie to jest straszne żyć w ciągłej ciszy, nie słyszeć śpiewu ptaków, ani żadnych innych dźwięków .Ale nie mogę się poddać — postanowiła dziewczynka.

•

Po roku ciężkiej pracy, Laura potrafiła doskonale porozumiewać się za pomocą języka migowego. Uczyła się bardzo pilnie i skończyła szkołę z wyróżnieniem. Na swoje dziewiętnaste urodziny otrzymała wspaniały prezent. Okazało się, że uszkodzenie słuchu, jakiemu uległa, jest wyleczalne. Dziewczyna przeszła dwie bardzo skomplikowane operacje, po których ku radości wszystkich, odzyskała słuch.

•

Laura postanowiła wykorzystać to, czego nauczyła się w ciągu tych lat, aby pomóc innym osobom, które też, tak jak ona kiedyś, żyły w "ciągłej ciszy". Rozpoczęła więc nauczanie w szkole dla głuchych dzieci. Bardzo lubiła swoją pracę i była szczęśliwa, widząc uśmiech na twarzy malucha, który nauczył się kolejnego, nowego wyrazu.

•

Od miesiąca do szkoły tej uczęszczał pewien chłopiec. Od początku jego pobytu w placówce, były z nim pewne problemy. Nie chciał się uczyć, nie reagował na upomnienia, z nikim nie chciał się komunikować. Laura postanowiła dowiedzieć się o nim czegoś więcej. Okazało się, że pół roku temu chłopiec uległ wypadkowi, spadł z konia. Podczas upadku doznał urazu głowy, w wyniku którego stracił słuch. Po tym wydarzeniu chłopiec załamał się, nie próbował nawiązywać z nikim kontaktu, całkiem "zamknął się w sobie". Rodzice próbowali mu pomóc, jednak bez rezultatów, dlatego posłali go do tej szkoły.

•

Laura chciała mu pomóc, ale nie wiedziała jak. Dopiero na lekcji plastyki odkryła, jak może dotrzeć do chłopca. Kuba. bo tak miał na imię, miał wielki talent, pięknie malował. Kiedyś na plastyce każde dziecko miało za zadanie narysować jakieś zwierzę. Kuba namalował konia. Rysunek ten był naprawdę piękny, jednak kiedy wszystkie dzieci miały oddawać swoje prace, chłopiec zamazał swój obrazek czarną kredką, podarł go i rzucił w kąt sali. Wtedy właśnie Laura zrozumiała. Podeszła do chłopca.

•

Byłeś do niego bardzo przywiązany — napisała Laura. Kuba popatrzył na nią dużymi, smutnymi oczami.

•

Tak — odpisał.


•

Przyjdź po lekcjach do mojego domu, chciałabym cię z kimś zapoznać.

•

Może — padła krótka odpowiedź.

•

Wieczorem, kiedy Laura straciła już nadzieję, że chłopiec przyjdzie, ktoś cicho zapukał do drzwi. To był Kuba.

•

Znalazłam go, kiedy leżał ze złamanym skrzydłem w moim ogrodzie. Bardzo długo się nim opiekowałam. Teraz codziennie przylatuje do mojego okna — napisała na kartce Laura, kiedy znaleźli się już w jej pokoju.

•

Jest piękny — odpisał jej. Po raz pierwszy Laura spostrzegła uśmiech na twarzy chłopca, a jego duże, czarne oczy nie były już takie smutne jak zwykle.

•

Czy chciałbyś, żebym opowiedziała ci moją historię? — zapytała Laura.

•

Tak — odpisał jej Kuba. — Ale ja już nigdy nie będę słyszał tak jak kiedyś — napisał chłopiec po tym, jak Laura opisała mu całą historię.

•

Ja na początku też tak myślałam, ale jednak nie traciłam nadziei na to, że kiedyś odzyskam słuch. Postanowiłam nie poddawać się. Jak już wiesz, nauczyłam się języka migowego i skończyłam szkołę. Po prostu próbowałam normalnie żyć — napisała Laura.

•

Zauważyłam, że ty pięknie malujesz, powinieneś rozwijać te zdolności. Co o tym myślisz?

•

Sądzę, że masz rację — odpowiedział Kuba.

•

Od tego dnia chłopiec ponownie nabrał ochoty do życia. Zaczął się uczyć, coraz częściej też się uśmiechał. A na dwunaste urodziny Laura dała mu w prezencie małego szczeniaczka, którego Kuba od pierwszej chwili bardzo pokochał i który został jego najlepszym przyjacielem.

Patrycja Kubica


Výsledky literární soutěže Moje město Český Těšín Komunikace bez hranic Mluvíme všichni, rozumíme všem?

The results oflitenry competition Hly Home Town Český Těšín Commuaicoliott without the border We can speak, bot can we understand?

l. kategorie 12 -13 let / l st category 12-13 years 1. místo Jan Koper 2. místo Jana Gryčová 3. místo Veronika Hájková

ZŠ Slovenská ZŠ Ostravská ZŠ Ostravská

II. kategorie 14 -15 let / 2nd category 14-15 years 1. místo Lucie Adámková 2. místo Sandra Gellrichová 3. místo Sabina Serafinová

ZŠ Ostravská ZŠ Ostravská ZŠ Komenského

Zvláštní cena / The speciál prize Lenka Chromcová Halina Sikora Petra Fizková Miroslav Guznar

ZŠ Pod Zvonek PSP Havlíčkova ZŠ Ostravská ZŠ Masarykovy sady

Výtvarné soutěže se zúčastnili:

Denní stacionář "Eden" Slezské diakonie Český Těšín Dětský stacionář "Lydie" Slezské diakonie Český Těšín Zvláštní a pomocná škola Český Těšín


Jan Koper, 12 let Základní škola Slovenská l, VIL B Český Těšín

KOMUNIKACE BEZ HRANIC KOMUNIKACE MEZI ZDRAVÝMIA ZDRAVOTNĚ POSTIŽENÝMI, NEMOCNÝMI Můj kamarád je z Českých Budějovic. Je sluchově postižený, ale přesto se s ním velice dobře domluvím. Když sem občas přijede, nebo já k němu, domlouváme se znakovou řečí, kterou používají i mí kamarádi ze třídy, když potřebují poradit nebo něco podobného. Jsou to prostě písmena, která tvoříme rukama. Například písmeno A uděláme, když z ukazováčku a prostředníčku vytvoříme jakési V, obrácené vzhůru nohama a ukazováček druhé ruky položíme vodorovně zhruba v půlce. Myslím si, že není nic špatného na tom, že je někdo postižený, ať už jakkoli. Určitě by se ale neměly postižené děti rozmazlovat, protože jim to pouze škodí. Asi by se jim mělo jen věnovat trošičku více pozornosti. Nevím, proč se někteří lidé postižených bojí nebo ještě hůř, vysmívají. Oni sami za to přece nemohou a nic špatného na tom není. Znám jednu holku, která je mongoloidní a už párkrát jsem viděl, jak se jí některé zdravé děti posmívají. Okřiknul jsem je, ale oni se zatvářili udiveně a přihlouple se mě vyptávaly, proč to děvče bráním. Odpověděl jsem, že kdyby oni byli mongoloidní a někdo se jim vysmíval, tak se zastanu i jich. Pochopili, že to není nic směšného a začali být s tou dívkou kamarádi. Dodnes, a to už jsou to dva roky, je vídám, jak si s ní vesele hrají. Často vídám v televizi pořady o postižených lidech a myslím si, zeje velice dobré, že je to vysíláno. Podle mě to podporuje zlepšení chování a pochopení k nemocným. Jednou jsem viděl v televizi skupinku asi dvanáctiletých dětí, postižených chorobou, na kterou se obvykle umírá už v šesti letech. Ty děti měly nepřirozeně velké oči a na tvářích vrásky, jako by jim bylo už asi šedesát let. Začalo mi jich být líto, až mi mamka řekla, že kdyby ty děti viděly, zeje lituji, vadilo by jim to. Přestal jsem je litovat a začal jsem poslouchat, co je příčinou toho, že se ty děti dožily tak „vysokého" věku.Už si nepamatuji, jaký byl důvod, ale vím, že jsem to neskutečně obdivoval a držel jim palce, ať přijdou doktoři a vědci na něco, co by jim mohlo pomoci. Můj kamarád, o kterém jsem se zmínil na začátku této práce, byl zpočátku naštvaný, že jsme ho všichni litovali (poznali jsme se na táboře na Slovensku v roce 1997), ale pak, když nám naši vedoucí vysvětlili, že jemu to vadí, jsme se k němu začali chovat normálně. Z tohoto tábora také pochází vše, co jsem napsal o chování zdravých k nemocným. Moje největší přání je, aby se prohloubily dobré vztahy mezi postiženými a zdravými lidmi. Určitě by se nám žilo lépe.


Jana G rýčová, ZŠ Ostravská Český Těšín, VIL třída. Náměstí ČSA 7, Český Těšín

KOMUNIKACE BEZ HRANIC JAK SE BUDOU LIDÉ DOROZUMÍVAT NA KONCI TOHOTO STOLETÍ Ještě v pravěku se lidé dorozumívali pomocí zvuků, znaků, posunků, pomocí rukou a nohou... A vidíte, dorozuměli se! Kdo chtěl, ten rozuměl. Postupem času, jak se vyvíjela společnost, vyvíjel se samozřejmě i jazyk. Vznikaly první slabiky, slova, věty... Nikdo tehdy ani náhodou netušil, že za nějakých pár tisíc let to bude všechno úplně jinak. Že budou existovat mluvící přístroje = televize, magnetofony, videa, telefon... Prostě věci každodenního života pro nás. Zapomněla jsem ještě najeden z prostředků, v dnešní době taky nepostradatelný, a tím je mobil. Dnes si snad už nikdo z nás nedovede představit život bez těchto aparátů... A nemluvit spolu, nekomunikovat? To snad ne! Pro mě osobně to je trest Potřebuji stále s někým něco porovnávat, domlouvat se, dohadovat, prostě komunikovat. Vždyť je to přece tak jednoduché, stačí tak málo... zvednout telefon. Kdykoliv si zavoláme, něco pěkného si řekneme, slovem se potěšíme, protože je nám třeba smutno, chceme někoho slyšet. Zavěsíme, jsme spokojeni, nebo taky ne, že? Ale slyšeli jsme lidské slovo. Hned máme lepší náladu. Jak se budeme domlouvat třeba za sto let? Možná stejně, možná jinak. Těžko podle mého názoru říct, protože rozvoj vědy a techniky pokračuje tak rychle, |e sama nevím, co bude v komunikační technice nového zítra. Kdybychom se měli dorozumívat jen za pomoci počítačů, internetu apod., tak si myslím, že by to nebylo ono. Jinak totiž vnímám, když mi někdo zavolá a já s ním mluvím, jak se říká naživo, a jinak vnímám třeba SMS. Mám dědečka, který se nevyzná ani v počítači, ani neumí pracovat s mobilem. S tím by byl určitě problém. A nejen s ním, se všemi starými lidmi. Byla by myslím škoda, aby se ztratilo teplo slova, krása jazyka. Nechci být proti modernizaci, ale neměla by se přehánět. E-maily, mobily, SMS, prosím, ale neberte nám řeč. Vždyť by se nám taky potom mohlo stát, že bychom se l vzájemně odcizili, neslyšeli bychom se, necítili. A to by byla škoda. Najde se teď možná někdo, kdo mi bude odporovat, že některé lidi nemusí vidět, dokonce ani slyšet, to vím. Taky mám někdy takovou chvilku. Ale je to opravdu jen malá chvilka. Komunikujme spolu kdykoli a jakýmkoli způsobem, formou. Ať už je to třeba pouhý úsměv, který je dnes na tvářích lidí velmi zřídka. Teplo doteku taky není zanedbatelné, vždyť když se někoho doťkneme, je to pohlazení, předání určité energie. A taková květina, ta taky dokáže udělat zázraky s lidmi. Přála bych si, abychom mezi sebou nepřestali komunikovat. Byla by to škoda.






Veronika Hájková, 13 let ZŠ Ostravská VII.B. Ostravská 46, Český Těšín

KOMUNIKACE BEZ HRANIC JAK KRÁSNĚ VONÍ ZAHRADA Želešice, malá vesnička u Brna. Místo, kde se narodila moje babička a kde se já cítím sj>íš doma. Dokonce i víc doma než v Českém Těšíně, kde jsem se narodila. I když do Zelešic jezdíme jen na dva nebo na tři týdny o prázdninách, troufám si směle prohlásit, že tu znám každý kámen, každou vrbu, co roste u řeky. Znám většinu psů z vesnice i některé kočky. Miluji to tady. Strýcovu neuvěřitelně voňavou zahradu, řeku, nekonečná pole a louky, zbožňuji vycházky po krásném okolí této malebné vesničky i noční oblohu, která tady září víc než kdekoli jinde. Jednou jsme se s babičkou vracely ze zahrady a v zástěrách si nesly hrušky, švestky a broskve. Byl už večer, zapadající slunce dávalo nebi jasně oranžovou barvu. S babičkou jsme si ještě na chvíli sedly na nízkou zídku na dvorku malého domku, ve kterém se narodila ona i její bratr a ve kterém oba vyrostli. Teď jsme tam přes prázdniny bydleli a vůbec nám nevadilo, že domek nemá koupelnu. Pomalu jsme se prokousávaly horou ovoce, které jsme si přinesly, když se babička zadívala na oblohu. Její pohled byl melancholický a já věděla, že ji doteď mrzí, že se odsud po svatbě odstěhovali. Po chvíli babička sklonila hlavu povzdechla. „Myslíš, že se to tu hodně změnilo?" zeptala jsem se, abych protrhla trochu nepříjemné ticho. Babička se zamyslela: „Změnilo. Lidé se změnili. Ti staří jsou asi pořád stejní, ale ti mladí! Ti se raději odstěhují někam do města, kde jim stačí zajít do obchodu a mají všechno co potřebují. Proč by se měli dřít někde na vesnici? Přibylo tu taky různých obchůdků. Kvůli kamenolomu už se zničilo spoustu hektarů lesa a zahrady už nevoní jako dřív. Když já byla mladá, tak se nepoužívala žádná ta chemická hnojiva a jak krásně nám všechno rostlo a ta vůně... Když ses prošla sadem, hlína voněla a ovoce bylo dobré i bez různých postřiků." „Je tu něco, co se nezměnilo?" zajímala jsem se dál. „Samozřejmě! Naše zahrada se nezměnila, řeka ani obloha se nezměnily." Vzhlédly jsme k nebi, které mezitím ztmavlo do modra. Zašly jsme do domku a babička nám udělala večeři. V noci jsem už jen v noční košili vyšla ven. Vzduch byl čistý a krásně voněl. Znovu jsem vzhlédla k obloze. Teď už byla krásně černá a jakoby kouzelná. Hvězdy zářily, až málem bolely v očích a měsíc v úplňku zářil v tom moři hvězd jako velké, stříbrné rybí oko. Chvíli jsem měla dojem, že jsem se vrátila v čase. Jak krásná je noční obloha tady a jak je proti tomu nevýrazná obloha ve městě. Budou i mé děti a potomci moci takhle vzhlížet k nočnímu, hvězdnému nebi? Budou si moci popovídat se svými dědoušky a bábinkami? Bude vůbec lidstvo schopné jakékoli mluvy a rozmluvy? Nesklouzneme jenom k používání technických vymožeností a city, pohled do očí, letmý dotek, či pohlazení budou hudbou minulosti? To jsou otázky, které teď nezodpoví nikdo z nás. Odpovědi ukáže čas. Ale my jsme lidé! My přece musíme vědět, že je nutné zachovat vše lidské a to, co nás odlišuje od zvířat ŘEČ. Zachovejme si vzpomínky na vyprávění našich pra, prarodičů, nechme proklouznout jejich zážitky do našich myslí a živme je tam, hýčkejme a věnujme je našim dětem, aby ani oni nezapomněly, co to je, povídat si s přáteli bez techniky.


Lucie Adámková, 14 let, ZŠ Ostravská Český Těšín Havířov, Slunečná 4

KOMUNIKACE BEZ HRANIC KOMUNIKACE V BUDOUCNOSTI Jsem úplně normální, obyčejná holka, žijící ve větším městě. Hraji závodně házenou, a protože u nás žádné družstvo není, dojíždím na tréninky do Ostravy. Tréninky máme na jedné střední škole, kde si zařídily výtvarný kroužek handicapované děti. Tyto děti nikdy neslyšely hlas své mámy, táty, či dokonce ani hlasy a zvuky zvířat. Jednou jsem přišla dříve než obvykle a tyhle na pohled úplně normální děti čekaly před učebnou. Chtěla jsem si popovídat. Oslovila jsem dívku, která byla přibližně stejného věku jako já. V tu chvíli mi to teprve došlo! Tato dívka reagovala na mé rozpaky úplně v klidu a pohodě. Vytáhla z batohu blok, tužku a podala mi je. Začaly jsme spolu komunikovat písemně. Neuvěříte, ale během chvilky se kolem nás udělalo kolečko a všichni byli neskutečně rádi, že mají novou kamarádku. Nikdy jsem netušila, že bych mohla dělat někomu psycholožku! Našla jsem velice rychle s nimi společnou řeč. A musím přiznat, že jsem cítila velice dobře... Byla jsem středem pozornosti, ale zároveň jsem věděla, že dělám správnou věc. Kroužek měl dětem za chvíli začít. Přišla jejich učitelka a děti šly do učebny. Šly ale s úsměvem na tváři. Víte, jaký jsem v tu chvíli měla pocit? Těžko ho popsat slovy. Děti poprosily svou učitelku, zda bych s nimi nemohla na chvíli zůstat. Těžko odolat dětem, které spokojené o něco prosí. Bylo to prima. Všichni navzájem jsme si pomohli. Cítila jsem se tak důležitá, potřebná. S jiskrami v očích, rozzářenými štěstím, mi začali ukazovat v učebně svá díla. Byly tak dokonalé, až jsem neměla slov... Byly opravdu úžasné, dokonalé. Bylo vidět, že svá díla nemalovali barvami, pastely či tužkami, ale srdcem. A to je to nejdůležitější. Komunikovali s okolním světem srdcem. Své pocity, potřeby, přání, vyjadřovali svými postoji. S těmito dětmi jsem se tak skamarádila, že za nimi chodím pravidelně každý týden ve středu. Vítají mě pokaždé stejně s úsměvem na tváři. Co mě vážně překvapilo, bylo jejich upřímné, bezprostřední chování. Tyhle děti by nezalhaly, opravdu nikdy. Každý den od nich dostávám SMS a pokaždé l se pousměji nad tím, jak dobré mám přátele. Škoda jen, že nemám internet, protože potom bychom se mohli dorozumívat ještě lépe. Za tu dobu, co jsem s nimi v kontaktu jsem pochopila, že tyhle děti nesmíme litovat. Ba naopak, musíte se k nim chovat úplně normálně. Hrát s nimi fotbal, kreslit l s nimi, smát se... Je to tak krásný pocit, když víte, že se máte na koho spolehnout! Jsem moc ráda, že jsem je poznala a získala tak nové, skvělé přátele. Děkuji Vám za to, že jste.


Sandra Gellrichová 14 let, ZŠ Ostravská, VIII. třída Český Těšín, Mánesova úl.

KOMUNIKACE BEZ HRANIC Jednoho škaredého dne jsem usnula na své posteli. Byla jsem hodně unavená a ospalá. Po chvíli jsem se ocitla v jiném městě. Byla jsem zmatená. Šla jsem po ulici, kde jsem uviděla pohozené noviny. V titulcích bylo napsáno datum 2094. Lidé se na mě divně dívali. Ale rychle si na mě zvykli. I já jsem se spoustě věcí divila. Nové věci, nový způsob komunikace. Začala jsem sama vzpomínat, jaké to bylo dřív, v době mé babičky a dědečka. Byly to dopisy psané inkoustem, na ručním papíře, většinou plné lásky a vyznání. Čas ubíhal velice rychle a chytří lidé vynalezli počítače, mobily... Začaly se posílat e-maily, SMS, ale toto všechno lidem nestačilo. V roce 2094 bylo vše jiné. Všechno bylo řízeno počítačově, až na komunikaci. Vědci přišli na telepatii. To se mi hodně líbilo. Chtěla jsem mluvit s kamarádkou, začala jsem na ni myslet a už jsem jí mohla říct, co jsem chtěla. To bylo velmi zajímavé. Ale mělo to i svou stinnou stránku... Lidé zapomněli komunikovat mezi sebou. Vzpomněla jsem si, jak mi jednou přišla SMS, že mě má rád jeden kluk. Hodně mi to polichotilo, ale byla jsem smutná z toho, že mi to neřekl sám. Pátrala jsem, jak lidé mezi sebou komunikují a zda-li vůbec komunikují. Přišla jsem na velmi* zajímavou věc. Jeden vědec, Koloman Gazik, mi ukázal, jak takový speciální počítač funguje. Bylo to lepší než mobily a veškerá elektrotechnika. Tento počítač, který zatím neměl jméno, uměl poslat pocity a vůni, takže lidé ztráceli důvod, proč mezi sebou komunikovat. Divila jsem se, jak něco takového může existovat. Po chvíli jsem měla pocit prázdna a chtěla jsem si o tom promluvit. Lidé se na mě divně dívali a doporučovali mi jiný druh počítače. Z toho všeho mi šla hlava kolem. Já jsem přece nechtěla další počítač! Já jsem si chtěla s někým promluvit, slyšet lidské slovo, komunik o v a t . Začal jsem si povídat sama se sebou. Někomu se to teď bude zdát divné, ale mě to v tu chvíli moc pomohlo. V tom povídání něco zapípalo a já jsem se probudila. Zmateně jsem sáhla po mobilu, na kterém jsem měla zprávu. Byla jsem zpátky. Psal se rok 2003, a ve zprávě stál vzkaz mé kamarádky, že máme sraz za 20 minut v parku, že mi potřebuje něco důležitého říct. Byla jsem moc ráda, že to vše byl jenom sen.


Sabina Serafinová, 14 let ZŠ Komenského, IX. C Na Skalce 304, Chotěbuz

KOMUNIKACE BEZ HRANIC KOMUNIKACE MEZI NÁRODY Komunikace je spojení mezi lidmi. Ke komunikaci řadíme spojení dopravními prostředky, spojovacími prostředky (rozhlas, TV, pošta.,.), ale především schopnost dorozumět se. Mám-li se zamyslet nad komunikací mezi národy, musím především uvažovat o schopnosti lidí domluvit se prostřednictvím lidské řeči. Lidská řeč je základní dorozumívací prostředek a její vývoj probíhal po celou dobu vývoje člověka. Vždyť je to jeden ze znaků, kterými se člověk odlišil od svých zvířecích předků. Řečí dokážeme vyjádřit nejen své myšlenky, ale také své pocity, nálady. Naše schopnost dorozumět se zahrnuje oblast lidské řeči i různé projevy, jimiž řeč doprovázíme, ať už je to mimika nebo gestikulace, síla hlasu, jeho melodie. Schopnost dorozumět se s cizinci, byť by to byli naši nejbližší sousedé, vyžaduje znalost jejich jazyka i schopnost jim naslouchat. Nemyslím tím jenom dorozumět se s polskými prodejci na tržnicích v Těšíně, ale pochopit názory cizinců, jejich způsob života, životní styl, touhy, radosti i problémy. Jsme vůbec schopni takto zaměřit naše dorozumění? Můj názor je, že to je v každém z nás, že to záleží na osobnosti a jejím vztahu k lidem. Asi lépe jsme na tom my, mladí lidé, kteří nejsme zatíženi zápornými zkušenostmi ze vzájemného soužití Cechů a Póla- * ku v této oblasti. I když z historie víme o vzájemných problémech mezi oběma národy, pro nás už je to jen pouhá historie a my spíš vycházíme ze současných dobrých vztahů a oceňujeme někdy až přílišnou vstřícnost, kterou k nám Čechům projevují na drahé straně řeky Olše, když tam půjdeme nakoupit a oni na nás mluví česky. Dokázali bychom my tady u nás být tak vstřícní k Polákům, i kdybychom nebyli příslušníky polské národnosti? A chce se mi říct, že asi ne. A přece na tom závisí osud Evropy (Evropské unie), protože máme-li společně žít, musíme se naučit umět spolu rozmlouvat, chápat se, snášet se a přitom si ponechat to své české, zůstat Čechy se svým mateřským jazykem, kulturou, a vůbec vším národním, čím můžeme přispět k evropskému rozvoji.


Výsledky literárnej sútaže "Moje město Rožnova- Komvnikáda" The results of the literáty competition "Uy town Rožnova (ommunication"

I. kategória -1. category 1. Milan Lukáč 2. Jaroslava Švecová 3. Robert Temesi Základná škola akad. Jura Hronca Základná škola akad. Jura Hronca Základná škola akad. Jura Hronca II. kategória - II. category 1. Lukáš Bendík 2. Lubica Birková 3. Patricia Fabiánova Gymnázium Pavla Jozefa Šafárika Základná škola Ulica zlatá Základná škola Ulica pionierovvíťazné práce v maďarském jazyku the winning essays in Hungarian language I. kategória -1. category I. Ibos Attila II. kategória - II. category 1. PeniaškoÉva

Reformovaná základná škola

Výsledky vytvarnej sútaže: Obrázok č. l: Diana Kankulová, Dóm humanity: Rodina v přírodě The family in the nátuře Obrázok č. 2: Štefan Kiss, DSS- Amália: Mimozemšťan Extraterrestrial creature Obrázok č. 3: Angela Nagyová,Dom humanity: Motýl komunikácia s přírodou. Butterfly Communication with the nátuře


V lete smě bolí na dovolenke v Anglicku. Išli smě do Aquaparku. Celý den smě santili. Vedla mna sa stále objavoval chlapec, ktorý bol zhruba starý ako já. Bol to blonďák s modrými očami a s velmi milým úsmevom. Zakaždým, keď smě sa ponořili pod vodu, niečo zakričal a obidvaja smě sa zasmiali. Tak som sa ho opýtal: "Ako sa voláš?". Pozeral sa na mna nechápavo a spýtal l sa niečo po anglicky. To som znova já pozeral na něho, co to hovoří. "Já somj Mino," ukazoval som na seba. Vtedy zřejmé pochopil a povedal: "James." "Mino, James, Mino, James!", opakoval dookola ako básničku. Potom ukázal dievča, ktoré sedělo při bazéne a povedal: "Jenny, sister!" Napadlo mi, že to je jeho j sestra. Tahal má za ruku smerom k něj. Vtedy som si všimol, že vedla něj ležia asi i Jamesovi rodičia. Představil má. Boli velmi milí, iba škoda, že som im nič nerozuměl. Ponukli má akýmsi výborným koláčom a džúsom. Poďakoval som a užl smě utékali na šmýkačky. Celý den prešiel vermi rýchlo. James má naučil zopárj anglických slov a já jeho zopár slovenských. Vyměnili smě si adresy a rozlúčili směj sa. Já len dúfam, že sa skoro naučím po anglicky, aby smě si mohli čim skdr dopisovat'.

Milan Lukáč


Spomienky na děda Já si děda velmi nepamátám, lebo keď zomrel, bola som malá. Ale mamka mi o ňom vela rozprávala. Z fotky viem, že dědo bol strednej postavy, mierne plešatý. Z tváře bolo vidieť, že je velmi dobrý. Kým bol dědo zdravý, každý den chodil ku nám, brával má na prechádzky. Vždy, keď sa mi už nechcelo chodiť, som mu povedala, že som si nohy zabudla doma. Dědo mál velmi rád les. Často smě chodievali na chatu. Mamka vždy spomína, že taký guláš a živánku ako robieval, už nikdy nebudeme jest'. Bol velký hubár. Pamatám sa, že som sa s ním často nachodila. Já som mu do košíka dávala všelijaké huby. On ich potom vyhadzoval. Neraz som aj plakala, že ich chcem. Vysvětloval mi, že keby som ich zjedla, zomriem. Potom ochorel. Dlho nebol doma, bol v nemocnici. Keď sa vrátil, mamka rozprávala, že dědo vyzerá dobré, možno, že sa vyliečil. Brával má na kolotoče, sáňkovali smě sa. A potom zas ochorel, už iba lézal. Vtedy mi čítával rozprávky. Já som ho česala, dávala som mu sponky do vlasov. Často som při ňom lézala. Netrvalo dlho a museli ho odviezť do nemocnice. Stádě sa už nevrátil. Keď zomrel, mál 60 rokov. Na děda nikdy nezabudnem.

Jaroslava Svecová


Priatel z Anglicka (zo Stroundu) Jedného dna, myslím, že to bolo v sobotu, som sa velmi nudil. Zápol som si; počítač a připojil som sa na internet. Ako som tak chodil s myškou po Internete, spomenul som si na chlapca, který k nám přicestoval z Anglicka. Napísal som mu e-m@il, nech mi niečo o sete napíše. Dozvěděl som sa, že má osem rokov, bývá 80 km od Londýna v Strounde a volá sa Mike Baxendales. Chodí do anglickej školy, kde každý musí nosií uniformu. Jeho škola nie je taká velká a moderna ako naša. Je z tehál a je velmi. stará. Dozvěděl som sa, že u nich v Anglicku skoro vždy prší, ráno sú tam hmlys a vobec nevedia, co je to zima. Aj tento rok mali sneh len sedem dní. Tu u nás Slovensku váčšina dětí bývá v panelákoch. U nich paneláky vobec nie sú, bývajtf^ v starých kamenných domoch. Som velmi rád, že si m@ilujeme. Móžem sa zdokonalovat' v anglickem jazyka: a dozvedieť sa vela o tom, ako sa žije v Anglicku.

Robert Temesi




Nečakané Celý tento příběh sa odohráva cestou do Bratislavy na den otvorených dveří v STV. Okolo štvrtej hodiny ráno smě početné množstvo výletníkov a nadšencov nastúpili do autobusu a vyrazili plnou parou z Rožňavy směr Bratislava. Pretože som bol este unavený skorým ranným budíčkem, tak som polovicu cesty přespal. Až vychádzajúce síňko má prebudilo z tvrdého spánku. Je nádherné prebúdzať sa do slnečného rána. I mój nový spolusediaci, ktorý nastúpil ani neviem kedy, ešte pospával. Nič zvláštneho, povedali by sté. Celkom obyčajný chalan strednej postavy, v letnom tričku a krátkých nohaviciach, so šiltovkou na hlavě otočenou naopak, šiltom vzad. S východem síňka sa cestujúci pomaly ale isto preberali k životu a pozorovali z okien okolie slovenskej hrudy. Patřil k nim aj mój sused. Neustále sa kolísal a niečo si šomral. Až po chvíli sa na mna zadíval, tak trochu ako na zjavenie, a prihovoril sa opatrné: "A— ahoj!" Neviem prečo sa mi zdravil, ale keďuž... "Ahoj!" "Já — já som Jano, a ty?" "Já som Lukáš." Bola mi trochu zvláštna jeho zajakávavá a bojazlivá řeč. "Aj ty ideš do — do STV?" "No ano." "Už sa těším. Střetném vela známých Pudí z televízie hercov, spevákov, moderátorov a tak." "No to je pravda." "Ty — ty sa netěšíš?" "Ako si na to prišiel?" "T — tak, vidím to na té — be... Trápi ťa nie — niečo, že?" Já som sa len obrátil k oknu a zamyslel sa nad tým. Až po chvíli ticha som sa ozval. "Máš pravdu." "Ve - věděl som. A co ťa trápi?" "To je mój a věc!" No vtedy som pocítil vnútornú potřebu vyrozprávať sa o svojich problémoch. "Škola." "Pře — prečo?" "Ale známky. Sú hrozné. VeTakrát som si povedal, že sa to a to naučím a zlepším sa. KoITco slubov som posluhoval, ale lenivost' má přemohla a nič sa nedalo robit. "To — to je tým, že si nevěříš. Myslíš si, že je koniec a už to vzdáváš. Ale to je zlá volba. M — musíš vedieť, za co bojuješ, a hlavně veriť si. Keď sa nachádzaš v polovici pretekov, nesmieš plyn ubrat', ale naopak pridať, aby si


predbehol svojich súperov. K — keď chceš niečo dokázať, d — daj do toho všetko, len vždy s mierou — ro — rozumieš?! Musíš vy — vycítiť, kedy zvládneš viac a kedy menej." Bolo to úžasné rozprávanie. Vyzeral celkom obyčajne, no mal jeden super zmysel — vedel povzbudiť. Hovoril všetko zo srdca a bolo cítiť, že mi chce pomôcť. Skrátka vedel to. "Počuj, môžem sa ťa niečo opýtať?" "Smelo." "Radil si, alebo takto radíš viacerým ľuďom?" "Okrem te — teba som neradil ešte nikomu." "A prečo?" "No — no nikto ma o to nepožiadal." "Veď ani ja som ťa o to neprosil." "Hneváš sa za — za to?" "Ale kdeže, skôr naopak, ďakujem ti." "Nie — nieje za čo." Neveďel som prečo, ale po našom rozhovore a jeho povzbudení som sa cítil akosi lepšie. Mal som ešte väčšiu chuť do života a aj sto chutí ísť do školy a napísať písomku zo všetkého. Cítil som sa znovu výborne. Našiel som si i nového priateľa, ktorého som síce ešte dobre nepoznal, ale jeho úprimnosť ma presvedčila o tom, že je to priateľ. Po príchode do Bratislavy a pri vystupovaní na hlavnej stanici sme ešte; chvíľku ticho sedeli, kým cestujúci nevystúpia. V istej chvíli pristúpil k môjmu j susedovi pán, zrejme jeho otec, pozdravil ho, zobral do náručia a vyniesol i z autobusu, kde vodič už pre neho pripravil invalidný vozík. Stihol sa mi ešte \ pozdraviť. Ja som však neodzdravil, ostal som prekvapene nemo sedieť. Zo| zamyslenia ma prebral vodič, ktorý mi povedal o jeho osude, že pred niekoľkými • rokmi sa mu pri lyžiarskom tréningu stala vážna nehoda a poškodil stí miechu a lebku. Vraj odvtedy je postihnutý. No i tak je môj priateľ a veľmi si ho:| vážim. Ešte si máme veľa čo povedať. Lukáš Bendík


Sila priateľstva Sedím nad novinami. Do mysle sa mi opäť vkráda tá krásna chvíľa, ktorá spojila dve srdcia. Ešte teraz mám pred očami jeho tvár. Stretli sme sa na medzinárodnom basketbalovom turnaji mládeže. Bol to Arab a volal sa Ali. Hneď od prvej chvíle sa mi zdal sympatický a spoznala som v ňom spriaznenú dušu. Jeho lámavá angličtina stačila na to, aby som pochopila, že ku mne pocítil ozajstnú náklonnosť. Zrodilo sa medzi nami niečo také čisté a krásne - priateľstvo. Vtedy mi sľúbil, že napíše. Často som naňho myslela, snívala, túžila, čakala. No dni, týždne, mesiace ubiehali, a list od priateľa nechodil ... až teraz som pochopila prečo. V jedinej minúte akoby vo mne čosi prestalo dýchať. V rozochvených rukách držím stránku novín a do očí mi bije hrubo vytlačený nadpis: V Alžírsku zatvárajú študentov. Ale prečo práve tam, v krajine, ktorá toľké roky bojovala za slobodu? A on, on vedel tak úžasne hovoriť o slobode, tak smutne rozprával o zraňovanej vlasti. Čo ak ho už nikdy neuvidím? Túto myšlienku však prerušila iná. Nie, nesmiem sa vzdávať, nesmiem zabudnúť! Veď priateľstvo nezabíjajú diaľky, ale zabudnutie. Zotrela som si slzy z očí a rozhodla som sa, že mu napíšem. Možno môj list nikdy nedôjde na pravú adresu, ale ľudská láska je ako vták ohnivák. Preletí oceány, ďaleké priestory i čas. Moje myšlienky, spomienky a túžby isto-iste zaletia za more, prerazia aj múry väzenia, preniknú cez stráže k drahému priateľovi a potešia ho tým, čo je v živote človeka najkrajšie. Vedomím, že aj v ďalekej krajine žije niekto, komu srdce bije v rovnakom rytme. Ľubica Birková


O det‘och s handicapom Laura sedela v rohu pri dome a jej zaslzené oči s ľútosťou sledovali deti, ktoré veselo poskakovali a naháňali sa po lúke posiatej farebnými kvetmi. Tam si dievčatá vili vence, tam chlapci hrali futbal. A ona len sedela pripútaná na vozík. Na nohách jej ležala kniha, no ju zaujímali deti, ktoré sa hrali na lúke. Ich pohyby sledovala ako zaujímavý film. Pribehla som k nej, aby som ju rozveselila. Pretrela si oči a usmievala sa na mňa. Vedela som, že jej nie je do smiechu, tak som sa jej prihovorila: "Priviedla som ti prekvapenie." Zrazu jej do náručia skočil malý psík. Konečne som Lauru videla šťastnú. Ona milovala zvieratká. Dodávali jej silu žiť. Psík sa jej uložil do lona. Jej tenká a hladká prácou nedotknutá dlaň ho jemne hladkala za ušami. Psík si prižmúril oči a vryl si hlávku do jej mäkkého svetra. Odviezla som Lauru do mesta, kde sme sa rozprávali a prezerali si výklady v obchodoch. Už si zvykla na pohŕdavé pohľady okoloidúcich ľudí. Ona vedela, že je iná, hoci len preto, že nevie chodiť. Z mesta sme sa presunuli na okraj lesa, kde sa psík vybehal a Laura si s mojou pomocou nazbierala krásnu kyticu plnú kvetov a suchej trávy. Ani sme si to neuvedomili, že sa zvečerievalo, keď Laura spontánne vyslovila svoje vyznanie: "Po dnešnom dni som pochopila, že nezáleží na tom, či je človek hluchý, slepý, či nevie chodiť. Každý jeden človek je osobnosť. Uvedomila som si, že mám oveľa viac, ako tí uponáhľaní podnikatelia, bankári a všetci, ktorí nastúpili na rýchly kolobeh života. Vážim si ľudí okolo seba, ktorí ma majú radi, a to, že si môžem vychutnať každú minútu svojho života." Takto mi Laura nepriamo poďakovala za dnešný deň. Veľmi ťažko sa lúčila s malým psíkom, ktorý sa dnes tak vybehal, že bol veľmi unavený. Som si istá, že dnes večer zaspávala s úsmevom na tvári, a ja mám dobrý pocit, že som jej spríjemnila dnešný deň.

Patrícia Fabianová


Hogyan fogják megértem egymást az emberek a század végén Talán nem is lesz élet a Földön a század végén. De ha semmi nem veszélyezteti az emberiséget, akkor lehet, hogy sokkal modernebb és kényelmesebb lesz minden, még a beszéd is. Lehet, hogy csak egy nemzetközi nyelvet fog beszélni mindenki. Lehet, hogy némely nyelvek kihalnak vagy feledésbe merülnek, mint manapság a latin, amit már csak az orvosok és a művelt emberek értenek. De a nyelveket nem szabad hagyni kihalni. Lehet, hogy minden embernek az agyához lesz erősítve egy nagy teljesítményű számítógép, ami úgy fog működni, mint egy mobiltelefon, csak annyi lesz a különbség, hogy tárcsázás helyett csak rá kell gondolni a személyre, amelyikkel beszélni akarsz. Ez a kommunikációs rendszer kihat nemcsak a Földre, hanem az egész galaxisra is. Lehet, hogy telepátiával fognak kommunikálni az emberek. De a beszélgetés nagyon fontos, nem szabad hagyni kihalni, legyen az angol, német, magyar vagy bennszülött nyelv. Remélem a beszélgetés a század végén nem a gépeken és eszközökön keresztül fog folyni, hanem szavakkal. Mert azért valljuk be, mégiscsak jobb személyesen megbeszélni a dolgokat, mint egy gépen keresztül beszélgetni. De ki tudja, addig annyi sok dolog történhet, addig annyi változáson mehet át a kommunikáció, hogy mi csak szájtátva nézhetünk és hallgathatunk.

Ibos Attila


Beszélünk mindnyájan, megértünk mindenkit? Lehajtott fejjel baktatok. Mennyi ember van körülöttem, és mégis egyedül érzem magam. Valamikor már megcsináltam azt a heccet, hogy rámosolyogtam vadidegen emberekre, vagy viccesen hunyorítottam, hogy ne vágjanak olyan mélyhűtött arckifejezést. De nem bírom sokáig, le kell hajtanom a fejem, mert nem az ismeretlenek pillantásától, önkénytelenül is telemegy könnyel a szemem. Egyszerre felnézek. Egy ismerős alak áll előttem. — Csókolom! — köszönök hangosan. Nem kell különösebb összpontosítás, a hangom magától is frissnek, jókedvűnek hangzik, és hozzá vidáman mosolygok. Már nem zavar a színház. Bűn a hazugság, de tudom, hogy a néni ezt várja tőlem. A legkisebb arcmozgató izmom is érzi, mekkorát gurulna a néni, ha például az élet értelméről kezdenék vele beszélgetni a kínai és más textilipari termékek minősége helyett. Szegény néni, fordítva tenné vissza a mú'fogsorát, ha látná, mennyit változott az arcom abban a pillanatban, ahogy végre elköszöntem tőle. A járókelők között megint egy ismerős arc tűnik fel. Megörülök neki, majd elbizonytalanodom. Régebben jóbarátok voltunk, de azóta eltelt egy kis idő. Még mindig barátjának tekint? Az arca rideg, rezzenéstelen. Nem tudom róla leolvasni, hogy van most velem tulajdonképpen. Én is unott álarc mögé kényszerítem teliholdképem, és egy közönyös sziával elmegyek mellette. Ennyi volt egy barátság? Vagy oda kellett volna mennem hozzá?... Most már késő... A buszmegállón leányzók állnak. Ügy félig ismerem őket. Fecsegek nekik j mindenfélét, hogy felrázzam őket. Nevetnek, de nem értik a lényeget: beszéljenek akármilyen semmiségeket is, mert a csöndben egyre jobban magukba fordulnak. A hártyát egy érintéssel szétszakíthatod, de ha már jégpáncéllá dermedt, sok-sok érintés kell hozzá, míg végül fölenged. Megérkezett a busz. Igyekszem gyámoltalanul mosolyogni a sofőrre.; Lehetetlen, hogy mindennap ezzel a busszal járok, és ő nap nap után ugyanolyan! kifejezéstelenül mogorva fapofával mered rám. Igazán lehangoló, hogy szán nem vagyok más szürke utasnál, úgy ahogy vagyok, illedelmesen mosolyogva! Még csak meg sem kérdezi, hogy mondjuk milyen volt az iskola. Csak úgy, egy költői kérdést, amiben nem a válasz a lényeg, hanem a kérdés. Az, hogy szólíl hozzám, az, hogy nem igazolványszámom érdekli, az, hogy nem vagyok neM| mindegy. A buszon elvből nem ülök le. Hogyisne, hogy mellém üljön valami fásult,| komor ember, persze! Egyszer egy nőcike ült le mellém, akinek nyávogott a i kaja. Esetleg szólhatott volna, hogy macska van nála. Akkor előszedtem voli legédesebb, legaranyosabb mosolyomat, ás megkérdeztem volna, hogy mi a név meg ilyenek. Még sosem láttam macskát autóbuszon! Sportszatyorban meg mé kevésbé. De ha én valaki mellé leülök, akkor egy kicsit már közöm van hoz Nem? Csak éppen annyira, hogy ne érezze magát feszélyezve mellettem. Csak ( mosolyt! És ha nem is akarok vele hosszútávú eszmecserét folytatni, legalább az


útirányát érdeklődjem meg... Félek, ha így viselkednék, az emberek enyhén szólva sajnálnának. Hazafelé egyedül ballagok. Mire megérkezem, lassan levetkőzöm, és magam mögött hagyom az összes színházamat. Most már teljesen én vagyok az, aki vígan kiállt a verendaajtóból: - Ki van itthon? — mióta iskolába járok, ez az első mondatom, ahogy hazaérek. Anya megpuszil, és a forgatókönyv szerint megkérdezi: - Mi újság? — talán nem is érti, amit én ezután összefecsegek neki iskoláról, lányokról, fiúkról, de kérdéséből érzem, mindig végighallgat, és mindig érdekelni fogja, hogy mi történik velem. Talán ő is érzi, amit én mondok neki a kusza szavakon túl, szóval meg nem fogalmazhatóan, nem érzékelhetően csakis számára, hogy szeretem és örökké bízom benne...

Peniasko Éva


Nyertesek névsora Az én városom, Szerencs Kommunikáció The results líterary competiton My Home Jown Szerencs Communication Irodalmi téma/Literary Therae Mivel csak a 14-15 évesek kategóriájában kaptunk irodalmi pályázatokat, ezért 6 pályaművet jutalmaztunk sorrend felállítása nélkül. Bártfai Míra Petra — Bekecs, Akácos út 3. Bocskai István Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola. Szerencs Bocskai István Secondary Grammar School, Szerencs Juhász Angéla — Szerencs, Bakó út l/A. Bocskai István Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola Bocskai István Secondary Grammar School, Szerencs Juhász Eszter— Szerencs. Tatay Zoltán út 15. Bocskai István Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola Bocskai István Secondary Grammar School, Szerencs Orosz Ferenc Zsolt — Mád, Rózsa út 11. Bocskai István Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola Bocskai István Secondary Grammar School, Szerencs Pazonyi Péter— Szerencs, Erzsébet út 1. Bocskai István Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola Bocskai István Secondary Grammar School, Szerencs Rudolf "Péter — Szerencs, Ondi út 17. Bocskai István Gimnázium és Közgazdasági Szakközépiskola Bocskai István Secondary Grammar School, Szerencs Képzőművészeti kategória/Theme of Fine Árts I. Hudák Hajnalka 11 éves Bolyai János Általános Iskola, Szerencs Bolyai János Primary School, Szerencs II. Sike Máté 11 éves Bolyai János Általános Iskola, Szerencs Bolyai János Primary School, Szerencs III.Éles Eszter 13/ves Bolyai János Általános Iskola, Szerencs Bolyai János Primary School, Szerencs


Hogyan fogják az emberek megérteni egymást a század végén? Ma még elképzelni sem tudom, hogyan valósulhat meg a századvégi kommunikáció, de megpróbálom körbejárni ezt a kérdést. Ha a barátnőmmel közölni szeretnék valamit, akkor egyszerűen "megcsörgetem a mobilját" és már beszélhetek is vele. Ha nem vagyok biztos abban, mikor kezdődik az edzés, írok egy rövid SMS-t és szintén SMS üzenetben azonnal megkapom a választ. Ilyen egyszerű! Pár éve legfeljebb a James Bond filmekben láthattunk ilyet, de ma már mobiltelefonok garmadájából válogathatunk. A számítógépen keresztül küldött e-mail is nagyon felgyorsította az információáramlást. Fantasztikus dolog, hogy egyszerre több emberrel beszélgethetünk, azaz levelezhetünk a posta mellőzésével. Kérdéseinkre azonnal választ is kapunk, nem kell napokig várakoznunk Hová fejlődhet még a kommunikáció? Amiről Bell a telefon feltalálásakor még álmodni sem mert, az mára már a mindennapjaink fontos része, s talán felháborítónak is tartanánk, ha valamiért meg kellene válnunk hőn szeretett mobiltelefonunktól. Pár év múlva már az is természetes lesz, ha gondolatátvitel útján közölhetjük a pincérrel, mit is szeretnénk vacsorázni. Talán egyszer megvalósul a mondás: "Lesi minden gondolatát." Elég lesz egyetlen pillantás, és máris érvényre juttathatjuk akaratunkat. Ha erre gondolok, nem örülök túlságosan. Lehet, hogy nem vagyok XXI. századi lány. de én imádok valódi, kézzel írott levelet kézhez venni és olvasgatni, majd kitalálni, mit és milyen papírra írok válaszul. Sajnos egyre kevesebben gondolják ezt így. de szerintem szegényebb lesz a következő generáció egy nagyszerű élménnyel, hiszen nem tudhatják majd, milyen izgalmas dolog levelet várni. A század végére talán eltűnik ez a hagyomány és teret hódít a szótlanság. A mondatok teljesen lerövidülnek, lényegre törőek lesznek, egy-egy erős gesztussal egészülnek ki. így válnak majd nemzetközivé, hogy a Föld minden lakója értse egymást, és ne legyenek nyelvi nehézségek. Gondolunk valamire és azt érteni fogja mindenki a bolygón anélkül, hogy körmondatokban beszélnénk. A barlangrajzoktól eljutott az emberiség a beszédig és az írásig. A század végére visszafordul a fejlődés folyamata? Nézve a valóság-show-kat, megvan rá az esély.

Bártfai Mim Petra


Kommunikáció a nemzetiségek között, avagy elveszve Bulgáriában Tavaly nyáron felejthetetlen élményben volt részem, a családommal elmentünk Bulgáriába vakációzni. Egy hónapot töltöttünk ott. Egy számomra teljesen más kultúrába csöppentem bele, ami az elején kisebb-nagyobb galibákat okozott. Jó tudni, hogy a bolgárok számunkra fordítva bólogatnak. A bólogatás náluk nemet, a fejrázás igent jelent. Két hét után már meg lehet különböztetni a magyar bólogatási igent a bolgár bólogatási nemtől, valamint a magyar fejrázási nemet a bolgár fejrázási igentől. Ennek kialakulása a bolgárok szerint egy történelmi mondára vezethető vissza. Amikor a török seregek behatoltak Bulgária területére, elfogtak egy bolgár harcost, és a nyakához szorítottak egy szablyát, majd feltették neki azt a kérdést, hogy behódol-e a török birodalomnak. Az elfogott harcos, ha a hagyományos módon mutatta volna a nemet, akkor ezzel elvágta volna saját torkát. Ezért a nemet teljesen másképp, felfelé induló bólogatással mutatta, hogy nem hajlandó behódolni, így válik el egymástól a nemzetközileg ismert és elfogadott "forma" és a balkáni nép bólogatása. További érdekesség, hogy amikor azt akarják elérni, hogy menj oda hozzájuk, akkor a "nemzetközi gesztusnyelv" szerint azt mutatják, hogy maradj ott, ahol éppen vagy. A bolgár a kérdésnél a "li" szót alkalmazza, tehát bármennyire is hangsúlyozzuk a kérdő mondatot és akárhányszor elismételheted, ha nincs benne a "li" szó a bolgár ezt nem fogja megérteni, és értetlenül fog rád bámulni, hogy miért ismételed ugyanazt a kijelentő mondatot. Régen az utcán gyakran megszólították a nőket és a fiatal lányokat, ha dohányoztak, hogy dobják el a cigarettát, mert ez nagyon káros és nem szép dolog. Ugyanakkor a bolgár nők és férfiak sokkal többet köpködnek az utcán, ami számunkra sokkal visszataszítóbb. A bolgár éttermekben először a salátát hozzák ki, ami nagy népszerűségnek örvend a bolgárok körében. A külföldiek viszont étkezési kultúrájukból adódóan a salátát a hússal együtt fogyasztják. Ebből kifolyólag, ha egy külföldi bemegy egy bolgár étterembe, a szokást félretéve a salátát a hússal és körettel egy időben viszik ki. Ezzel nem kis meglepetést okoztunk a pincéméi:, aki maximálisan kedveskedni akar azzal, hogy mindent együtt hozott ki. Úgy tűnik, "bolgárosodásunk" tetszett az étterem dolgozóinak, mert másnap, amikor visszatértünk, széles mosollyal üdvözöltek minket. Jól nevelt bolgárhoz illő módón, aznap külön szolgálták fel az ételt. E nemzet különös, de érdekes szokásai közé tartozik az is, hogy a fiatalok magázzák egymást. A bolgárokkal én személy szerint angolul beszélgettem, de a következő megállapításokat vontam le. Ha idegen nemzetiségű emberekkel társalgunk, beszéljünk lassan és érthetően, de nem vontatottan! Ha nem értettük, hogy beszélgetőtársunk mit mondott, bátran kérjük meg, hogy ismételje meg az adott mondatot vagy beszéljen lassabban! Olvassunk az adott országról szóló könyveket, ismerjük meg kultúrájukat, és bátran kérjünk segítséget! Juhász Angéla


A jövő kommunikációja— hogyan fogják az emberek megérteni egymást a század végén? A közlésfolyamat, kommunikáció, bármely jelrendszernek — elsősorban a nyelvnek — az emberi érintkezésben való szándékos és kölcsönös felhasználása. Nyelvünk változatossága miatt a kommunikálás nem egyszerű, mert a nyelv egy közösség alkotása, amelyet évezredek folyamán a társadalom (nemzet) hozott létre. Anyelv állandóan bővül és szűkül, szabályok és szavak halnak el, újulnak meg. A beszéd a nyelvnek egyéni és aktuális alkalmazása a társadalmi együttélésben. Beszélgetni minden akadály nélkül tudunk egy azonos nemzetiségű emberrel. Azonban mi történik akkor, ha egy külföldi emberrel szeretnénk beszélgetni? A mai világban — úgy gondolom- a legismertebb nyelv az angol, tehát egészen bizonyos, hogy angolul fogjuk felvenni a kapcsolatot. Ez a mostani álláspont. A század végére, talán már nem is lesz olyan ember, aki ne tudná ezt a nyelvet. Kitalálhatnak egy egészen új nyelvet is, amit mindenki megismerne, vagy a technológia segítségével is feltalálhatnak olyan készülékeket, amelyek biztosítanák a kommunikálást. Egy ilyen készüléket úgy képzelnék el. hogy a Földön beszélt összes nyelvet ismerné, azonnal felismerné, ami egy kisszámítógép lenne. Képzeletem szerint úgy működne, hogy csak gondolatban beszélnék az illetőhöz, ám amikor kimondok egy szót, a gép mondaná ki velem, és fordítva is, amikor hozzám beszélnek, fordítsa le az agyamba. Ez nagyon magas szintű technológiát igényel, de a fejlődés sem lassú. Azonban ennek a készüléknek is látok hátrányát, arra gondoltam, hogy drága lenne, ha nem is mindig, de eleinte biztosan. Az új nyelvvel viszont az a probléma, hogy túl új lenne, meg kellene tanulni, egy gyermeknek és felnőtteknek ez nem lenne gond, de az idősödő korosztály nem biztos, hogy könnyen elsajátítaná, nem beszélve azokról az emberekről, akiknek nincsen nyelvérzékük, a készülék viszont automata lenne. A megoldást egy ilyen készülékben látnám, mert úgy gondolom, hogy ez mindenfajta szempontból fejlődés az emberiség számára, segítené az embereket közelebb hozni egymáshoz, könnyebben megértenénk egymást! Ám ameddig nem találnak ki ilyen készülékeket, addig marad az angol nyelv használata, a biztos alapnyelv. A század végét nagy valószínűség szerint nem fogom megélni, - hacsak nem találnak ki valamilyen szert az öregedés ellen de szeretném, ha a gyermekeim egy olyan világban élnének, ahol a kommunikáció nem teher lenne, hanem kikapcsolódás, felszabadulás, de ez legyen csak jövő titka.

Juhász Eszter


Kommunikáció az egészséges és egészségileg károsultak, betegek között a hendikepéi gyerekekről A kommunikáció az emberek közötti kapcsolattartás alapja, amely már régóta nélkülözhetetlen a közösségek és az egész világ számára. Hiszen ezzel tudjuk a másik tudomására adni észrevételeinket, kifejezni érzéseinket, információt átadni a közösség számára, egyáltalán megbeszélni mindennapi ügyeinket. De ez teljes egészében csak az egészséges, minden érzékelés birtokában levő emberek között lehetséges. Mert aki pl.: néma, az nem fejezheti ki magát hangokkal, aki süket, az nem hallhatja más szavait, aki vak, nem olvashat el egy levelet sem. De kommunikálni nemcsak beszéddel tudunk, hanem írással, mutogatással és arcmimikával is, amelyeket már az ősemberek is használtak. A mai, az elektronikus hírközlés világában pedig még rengeteg egyéb módon is lehetséges. Hogy a némák is megértethessék magukat és a süketek is megértsék mit is magyaráznak nekik, egy az egész világra kiterjedő süketnémajelrendszert alakítottak ki. Ellentétben a beszéddel, amely különböző nyelvekből áll, ez a jelrendszer egységes. A betegek és az egészségesek is használhatják. Az egészségileg hátrányos, hendikepes gyermekek esetében csak annyi könnyebbség van, hogy mivel fiatalkorban sokkal könnyebben tanul az ember, ők hamarabb el tudják sajátítani a kommunikáció legkülönbözőbb rendszereit, pl.: a vak gyerekek a Braille-írást, ezáltal életük részévé válik és némileg megszokják betegségüket, legalábbis együtt tudnak élni vele. Az idősebb korosztály rosszabb helyzetben van, hiszen, akik nem velejáró fogyatékossággal születtek, hanem mondjuk baleset következtében sérültek meg,

még nehezebben tudnak alkalmazkodni a

körülményekhez, gyakran életük végéig sem szokták meg fogyatékosságukat. A fejlettebb klinikákon ma már olyan műtéteket végezhetnek, amik enyhítik, vagy akár teljesen meg is szüntethetik az illető testi fogyatékosságát. Szerencsére ma már világszerte sok kisegítő-iskola, alapítvány, szociális intézmény foglalkozik az ilyen hátrányos helyzetű betegekkel. Akik így már nem szorulnak mások segítségére, képesek lehetnek az önálló életvitelre és nehézségek nélkül kommunikálhatnak egymással.

Orosz Ferenc Zsolt


Hogyan fogják az emberek megérteni egymást a század végén? Igaz, még csak a XXI. század elejét írjuk, bennem mégis gyakran megfogalmazódik a kérdés; mi lesz velünk a század végén, hová fog eljutni a fejlődés, hogyan fogják az emberek megérteni egymást? Mindenféle vad ötlet is eszembe jut ilyenkor, irigykedve, hogy bezzeg akkor már biztosan nem kell iskolába járni, tanulni, idegen nyelvű szavakat magolni, helyette biciklizhetek, teniszezhetek. De lehet, hogy bicikli se lesz? Rá kell ébrednem, hogy nem is olyan könnyű a címben megadott válasz. Számtalan kérdés, ötlet kavarog bennem. Hogy fogják az emberek megérteni egymást a század végén? Miért, lesznek még egyáltalán emberek? Ahogy a TV-t nézem, volt már olyan érzésem, hogy nem is lesznek emberek már a század végére, mert egy-két atombombával végzünk az emberi nemmel. De én ebben nem hiszek. Ennél okosabb az emberiség. De szükség lesz-e egyáltalán egymás megértésére? A legrosszabb esetben minden elgépiesedik, a tudomány a fejünkre nő, s nem lesz más dolguk, csak odaülni a hiper-szuper gép elé, s az lesz az egyedüli társunk. Az mindent elintéz: beszerez, ügyeket intéz, főz, megteremti a lakásunkban a kívánt helyszínt. Ha akarjuk, így tengerpart lesz a lakás, ha akarjuk, jéghegy. Ezzel a géppel még beszélni sem kell. mert minden gondolatunkat ismeri, értelmezi. S ehhez miért kellene egymást megérteni? Lehet, hogy a világot varázsolná ez a gép elém, így megszabadulnék a házimunkától, nem kellene anyunak magyarázkodni, miért van rendetlenség a szobámban. Nekem szükségem van emberi kapcsolatokra, jó beszélgetésekre, vitatkozásra, ünnepekre, kirándulásokra. Emberek közti közvetlen kapcsolat nélkül tehát nem tudom a jövőt elképzelni. De hogyan fogjuk megérteni egymást? Jó lehetőségnek tűnik a gondolatolvasás. Feleslegessé válna így a beszéd, az írás, egyszerűen csak olvasnánk egymás gondolataiban. Még azért sem kellene erőt kifejtenünk, hogy azon tűnődjünk, vajon igaz-e, amit az illető elmondott, ez ugyanis kiderül, így aztán végképp megszűnnének a megértési gondok, a határok, hiszen a „gondolatolvasásnak" mindegy, hogy eredetileg milyen anyanyelvű az illető. Valójában ennek a megoldásnak sem örülnék. Nekem hiányzik a beszéd dallama, szépsége, az arckifejezés. Olyan jó ráncolni a homlokom, húzogatni a szám, a vállam. Igazán azt sem szeretném, ha minden gondolatomat megtudnák, mert vannak titkos gondolataim is. Újabb lehetőség kellene, az egységes világnyelv. Elképzelem, hogy minden ország anyanyelve mondjuk az angol lenne, így aztán nyugodtan beszélgethetnénk lengyellel, szlovákkal, némettel. Azt hiszem, az eszperantót erre találták ki, nem nagy sikerrel. Egy nyelven beszélne a világ? Nem rossz ötlet. De megvalósítható? Én szorgalmasan tanulom az angolt, de miért pont az lenne az egységes nyelv? Én nem szeretnék az anyanyelvemtől megválni. Mégiscsak ezen a nyelven tudok vitázni, sírni, örülni. Szerintem mindenki tartsa meg az anyanyelvét, mert az a legszebb. Talán egy szemüvegbe (én is szemüveges vagyok) ültetett tolmácsgép, vagy fülbe dugható, mindenkinek jól jönne. Járnám a világot, mindenkivel jóízűen elbeszélgethetnék így.


Akárhogy is nézem, egymás megértése nélkülözhetetlen. Ez az alapja az emberi kapcsolatoknak, — a mindennapi életnek. Kitalálhatok én százféle gépet, műszaki találmányt, az embert azért semmi sem pótolja, hiszen hogy lehetni „gépbe vinni" egy baráti mosolyt, kézfogást, érzést. Ügy tűnik, marad a beszéd és az írás, az idegen nyelvű szavak magolása.

Pazonyi Péter


A jövő kommunikádója Napjainkban az egymással való társalgást el sem tudnánk képzelni a mai modern kommunikációs eszközök nélkül. Manapság egyre kevesebb a kézzel írott, feladottlevél, valamint a vezetékes telefon használata, míg az elektronikus levelet, az sms-t és a mobiltelefont egy re szélesebb körben használják. Haatávközlés néhány évtized alatt képes ennyire mobilizálódni, akkor vajon mennyit fejlődik még egy évszázad alatt? A következő évtizedekben várhatóan minden háztartásban helyet kap az Internet és vele együtt a többi elektronikai eszköz, melyeket a mai átlagember még drágának tart. Az Interneten keresztül történő társalgás is tovább fejlődik, ha a billentyűzet elavulásával megszűnik a „gépelgetős" társalgás és helyette mindenki egy számítógépbe épített digitális kamera optikáj ába tekintve beszélgethet akárkivel. A XXI. század második felében a rádió, a televízió, a mobiltelefon sőt már az Internet is teljesen ismeretlen az átlagember számára. Minden település önálló hírcsatornával rendelkezik, a híreket pedig már nem húsvér emberek olvassák fel, hanem egy tökéletes harmóniát és nyugtató hatást sugárzó, rokonszenves komputerhang kommentálja a mozgóképet. Az üvegből, acélból és műanyagból létrehozott épületek (ekkor ez a meghatározó) falára vannak felhelyezve azok a speciális monitorok, melyeknek köszönhetően mindenki hozzájuthat a legfrissebb információkhoz, akarata ellenére is. A XXII. század elején az interaktív szórakozás fogalma már ismeretlen az emberek számára. Ugyanis az érzelmileg továbbfejlesztett dolgozó embernek már nincs szüksége efféle időpazarló tevékenységre. A munka nem f áraszt, hanem pihentet és értelmet ad az ember életének. Az ezen az elven alapuló új rendszernek köszönhetően megszűnik a munkanélküliség és mindenki boldog, mert az a hivatása, amit valóban szeret csinálni. A XXII. század második felére már az is lehetséges, hogy a különböző" nemzetiségű, nem egy nyelvet beszélő emberek is könnyedén megértsék egymást anélkül, hogy tolmácsot alkalmaznának. Illetve alkalmaznak tolmácsot, csakhogy az nem emberi, hanem egy mindenki számára kötelező apró egyetemes fordítógép, amit akkor használ az ember, ha külföldön jár. A világ gazdasága és politikája teljesen átalakul. Ennek eredménye, hogy megszűnik a pénz, nincs fizetőeszköz, így nem létezik bűnözés sem, mert nincs miért bűnözni. A Földön nincsenek gazdag és szegény emberek, mindenki egyenlő. Miután a bolygó bármely lakosa várakozás és időveszteség nélkül képes üzenni a planéta bármely pontjára, már csak a világűrben való, univerzális kommunikáció okoz gondot. Az ember ekkorra már csaknem a felét ismeri a Tejútrendszernek, de még nincs olyan életforma vagy idegen civilizáció, amellyel kommunikálhatna. Egyszer biztosan bekövetkezik a kapcsolatfelvétel, de fontos, hogy a hangnem szívélyes legyen.


Ha az emberiség néhány évszázad alatt ilyen nagy lépést tud tenni a kommunikáció, de legalábbis a hírközlés terén, akkor vajon milyen világra számíthatunk ezer év múlva? Lehet, hogy évezredekkel később fajtánk már nem is beszél, hanem gondolatátvitellel tárgyalja meg dolgait. De az is elképzelhető, hogy addigra az ember fejlődése a visszájára fordul és egy őserdei fa ágán „csimpaszkodva" elmélkedik azon, hogyan ossza be aznapi banánadagját.

Rudolf Péter





PDF created with pdffactory trial version

Recommend Documents