Paul Lendvai. Az osztrák titok. 50 év a hatalom kulisszái mögött

Paul Lendvai

Az osztrák titok 50 év a hatalom kulisszái mögött

KONYV_PL_OK_1-32.indd 1

7.5.2008 13:02:03

Paul Lendvai

Az osztrák titok 50 év a hatalom kulisszái mögött


7.5.2008 13:02:05

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Paul Lendvai Mein Österreich. 50 Jahre hinter den Kulissen der Macht Salzburg: Ecowin Verlag GmbH, 2007 Fordította: Pruzsinszky Sándor Szerkesztette: Pruzsinszky Sándorné

Borítóterv: Czeizel Balázs Tördelés: Kerényi Attila

© Ecowin Verlag, Salzburg Hungarian translation © Pruzsinszky Sándor

ISBN: 978-963-9710-30-6

Megjelent a Sanoma Budapest Kiadói Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100 Felelős kiadó: Szabó György vezérigazgató Vezetőszerkesztő: Szemere Gabriella Képfeldolgozás: Sanoma Repro Készült a Szekszárdi Nyomdában Felelős vezető: Vadász József


7.5.2008 13:02:05

Kurt Vorhofer (1929. augusztus 28.–1995. május 25.), a nagy újságíró, legjobb barátom és „Ausztria-tanárom” emlékére


7.5.2008 13:02:05

Tartalomjegyzék

Előszó a magyar kiadáshoz

...........................................................................

9

Bevezetés ............................................................................................................. 15 Ausztria-klisék: a médiák függönye

.......................................................

Az áldozat-mítosz és az 1945-ös „nulla óra”

.......................................

37

..........................................................

45

................................................................................

57

Renner, a kétkulacsos alapító atya A külföldi sajtó szerepe

A kompomisszum – a szociális partnerség alapja A gazdasági csoda

23

.............................

65

..........................................................................................

75

A koalíció válságos évei

...............................................................................

85

Josef Klaus, a reformer ................................................................................. 95 Klaus egypárti kormányának tündöklése és alkonya Kreisky titkos hatalmi bázisa

...................

107

..................................................................

125

A múlt árnyai – Kreisky kontra Wiesenthal ..................................... 143 A szociáldemokrata párt barna foltjai

.................................................

Hatalmi harc a „Napkirály” udvarában

.............................................

A sikertelen örökös: Sinowatz és a Waldheim-ügy A Vranitzky évtized

........................

155 165 187

.................................................................................... 203

Schüssel – a fordulat kancellárja ............................................................ 217 Irodalomjegyzék Mutató

...........................................................................................

247

..............................................................................................................

253


7.5.2008 13:02:06


Az osztrák példa tanulsága Két fő okból kelthet ez az eredetileg német nyelvű olvasóknak írt könyv a magyar könyvpiacon is figyelmet és érdeklődést. Először is a kommunizmus hosszú évtizedei és a rendszerváltás izgalmai miatt a modern Ausztria története, úgy gondolom, alig ismert Magyarországon. Másodszor – s ez az igazan fontos és aktuális ok – az osztrák szomszéd politikai és gazdasági sikerei roppant hasznos és érdekes tanulságokat kínálnak a magyaroknak is. Az eredeti kiadáshoz írt (és itt is lefordított) bevezetőben személyes történetem tükrében mondtam el, hogy miért írtam ezt a könyvet Ausztriáról. Kanyargós életutam ugyanakkor talán éppen ezért teszi lehetővé, hogy egy sajátos őrtoronyból nézve hasonlítsam össze régi és új hazám párhuzamos történetét. Ausztria ma az egy főre eső bruttó nemzeti termék alapján az Európai Unió negyedik legsikeresebb országa. Túlszárnyalta a néhány évtizeddel ezelőtt még annyira irigyelt Németországot és Svájcot is. Magyar–osztrák viszonylatban a távolság sajnos még mindig elég nagy – az osztrák termelékenység a fejenkénti vásárlóerő-paritást összehasonlítva ma is kétszer magasabb, mint a magyar teljesítmény, amely az előrejelzések szerint legkorábban 2015-ben érheti el az osztrák színvonal 60 százalékát. Annak idején, a hatvanas években, amikor a Financial Times bécsi tudósítójaként kezdtem dolgozni, keringett egy vicc a külföldi újságírók klubjában. „Ausztria az igazi gazdasági csoda országa, nem Németország. Miért? Mert a németek dolgoztak…” Az anekdota már akkor sem volt igaz, és ma szinte paródiának hangzik. –9–


7.5.2008 13:02:06

50 év a hatalom kulisszái mögött

Az osztrák titok

A vicc alapjához persze hozzátartozik az életminőség- és életformabeli különbözőség. Így lett egyébként a sok német által kicsit lenézett és ugyanakkor kicsit irigyelt Ausztria nagyhatalom a nemzetközi idegenforgalomban, és a turisták majdnem négyötöde továbbra is a tízszer nagyobb lakosságú szomszédos államból származik. Magyarországon sokan nem tudják, hogy Ausztria az első világháború után még többet vesztett, mint Magyarország: egy egész birodalmat. Nemcsak Trianon, hanem Saint-Germain is diktátum volt, generációk munkája veszett el, és száz meg százezer család szakadt szét az új határok miatt. Alig hitt valaki az új törpe köztársaság jövőjében, a legkevésbé az osztrák szociáldemokraták. A győztes szövetségesek megtiltották a békeszerződésben az annyi osztrák által kívánt Anschlusst, a csatlakozást Németországhoz. Az osztrák nemzeti identitás alapja a dachaui és más koncentrációs táborokban keletkezett, ahol szociáldemokraták és keresztény néppártiak voltak összezárva. Az 1934-es polgárháború, Ausztria német tartománnyá válása az Anschluss után, a második világháború borzalmai és végül az 1955-ös államszerződés vezetett a hatvanas évek után ahhoz, hogy az osztrákok elsöprő többsége az új nemzeti identitás mellett állt ki, és már nem nevezi magát németnek. Az öntudat megerősödésében persze nagy szerepe volt a már említett gazdasági csodának. Ennek alapfeltétele nemcsak az a Marshallterv nevű amerikai segélyprogram volt, amit a keleti blokk országai szovjet parancsra elutasítottak, hanem a két nagy párt együttműködése egy koalícióban 1945–1966 között. A kezdeti félelmek ellenére az új Ausztria szakítása a múlttal túlélte a koalíció felbomlását és a néppárti, illetve szociáldemokrata egypárti kormányokat, sőt a különböző, a szabadságpárttal kötött úgynevezett „kis koalíciókat” is. A legélesebb szócsaták a parlamentben nem változtattak azon, hogy Ausztriában mind a mai napig a politikusok és pártjaik nem ellenséget látnak egymásban, hanem ellenfelet. – 10 –


7.5.2008 13:02:06


Az osztrák titok

Ugyanez vonatkozik az úgynevezett szociális partnerségre, vagyis a szakszervezetek és munkáskamarák törvényben lefektetett együttműködésére a vállalkozók és a parasztok kamaráival. Minden politikai vihar és kormányváltás ellenére a gazdasági partnerek együttműködése mindig működött. Ehhez járult hozzá az a tény, hogy Ausztria európai viszonylatban évtizedek óta a legalacsonyabb számokat produkálja a sztrájkok tekintetében. Nem azért, mert a szakszervezetek gyengék voltak, hanem ellenkezőleg, mert roppant erőt képviseltek. Még a szakszervezeti bank (Bawag) válsága 2007–2008-ban és egy amerikai tőkéscsoportnak a spekulációs veszteségek miatt kikényszerült eladása sem változtatott az együttműködésen, és a munkáltatói, illetve kamarai oldal nem használta ki partnere időleges meggyengülését. Az osztrák média háború utáni történetét két fő tényező jellemezte: egyrészt a koncentrációs folyamat és a pártlapok eltűnése, másrészt a német sajtókonszernek benyomulása elsősorban a bulvárpiacra. Ugyanakkor nem érvényesül egyetlen lapban sem egy párt, illetve egy személy dicsőítése és a másik vagy harmadik politikai csoport cenzúrázása. A sajtó hatalma mindig az elhallgatás hatalma is. Ez Ausztriában nem volt, ma sincs, és elképzelhetetlennek tűnik. Bruno Kreiskyt hatalma csúcsán éppúgy bírálták vagy támadták egyes vitatott kijelentései miatt baloldali kommentátorok, mint később Wolfgang Schüssel kancellárt a polgári lapok. Nem léteztek és nem léteznek szentté emelt vagy kritizálhatatlan politikusok. Ez természetesen vonatkozik a köztársasági elnökökre és a katolikus egyház püspökeire is. Nagyon fontos tényező volt a politikai stabilitás biztosításában a katolikus egyház tevékenysége Franz König bíboros idején, és a nyitás a szociáldemokrata párt felé. Voltak alig burkolt összetűzések az egyházon belül is König bíboros nyugalomba vonulása után, és itt sem hallgatta el a sajtó még a kényes szexuális vonatkozású történeteket sem. Ugyanakkor a nagy egyházi ünnepeken szociáldemokra– 11 –


7.5.2008 13:02:07


Az osztrák titok

ta politikusok is megjelentek. Kiemelkedő jelentősége volt a szociáldemokrácia és a katolicizmus „kibékülésében” Bruno Kreisky és König bíboros szoros, megértő kapcsolatának. A hívő katolikus külügyminiszter, Rudolf Kirchschläger jelölése és kétszeri megválasztása köztársasági elnöknek tükrözte a szociáldemokrácia változását. Természetesen voltak az osztrák sikertörténetnek árnyoldalai is. Mindenekelőtt a könyvben részletesen tárgyalt antiszemita és nemzetiszocialista örökség túl késő és túl töredékes feldolgozása. Itt Kreisky – éppen zsidó származásából eredő ambivalenciája miatt – kétségtelenül negatív tényező volt, és a szakítás a szépítés vagy elhallgatás politikájával elsősorban Franz Vranitzky szociáldemokrata kancellár nevéhez fűződik. A közvélemény-kutatások ma is kimutatnak egy körülbelül 12-15 százalékos antiszemita vagy előítéletes beállítottságot. A múlttal ellentétben azonban Ausztriában jelenleg a holokauszt tagadását vagy a náci propagandát a törvények büntetik, itt még a hírhedt David Irving brit történészt is lecsukták nácibarát kijelentései miatt. Még fontosabb azonban, hogy a politikai elit és a média mindenféle antiszemita vagy fajvédő hangot elutasít. Mint mindenütt, Ausztriában is van szélsőjobboldali és populista agitáció. A Haider-féle Szabadság Párt és utódai az idegenellenesség zászlaja alatt értek el különösen a nagykoalíció idején megdöbbentő sikereket. Ezek azonban elsősorban a széles körű és a munkásnegyedekben különösen erős tiltakozást tükrözték a nagypártok koalíciójával, a pozíciók és a hatalom pártok és intézmények közti elosztásával szemben. A tiltakozó szavazatok egy kisebb részét a zöldek nyerték el. A politikatörténetben kiemelkedő szerepet játszottak mind pozitív, mind negatív értelemben az olyan ellentmondásos személyiségek, mint Bruno Kreisky, Kurt Waldheim és Jörg Haider. Én mindig ellene voltam ez utóbbi politikus démonizálásának. Elítélt és elítélendő nemzetiszocialista nosztalgiát vagy idegenellenességet tükröző kijelentései és célzásai ellenére a karintiai kormányzó – 12 –


7.5.2008 13:02:07


Az osztrák titok

soha nem ragadtatta magát nyílt antiszemita kirohanásokra, és pártja 2000-ben megszavazta a külföldi kényszermunkások és a holokauszt túlélőinek (Németországhoz képest jócskán elkésett) jóvátételét. A múlt elkésett és nem teljes feldolgozása azonban mégis megtörtént a politikai konszenzus jegyében, és a szomszéd országokban (Szlovákia, Magyarország, Lengyelország) történt publicisztikai vagy parlamenti, írott vagy verbális kilengések a harmincas évek szellemében és szóhasználatában Ausztriában nagyon ritkán fordulnak elő, és ha igen, akkor az egész politikai elit ezt élesen elutasítja. Ausztria semlegessége az osztrák politikai identitás alkotórészévé vált, és eddig minden közvélemény-kutatás megerősítette, hogy az új európai helyzetben, a szovjet tömb szétesése, az Európai Unió és a NATO kibővülése ellenére a lakosság többsége ezt a (kétségtelenül idejét múlt, de kritikus helyzetekben kellemes) állapotot továbbra is élvezni akarja. Ez azonban nem akadályozza Ausztria évtizedek óta tartó, a Ciprustól Szíriáig terjedő, nemzetközi rendőri vagy védőakciókban való részvételét. 1995-ben Ausztria kétharmados többségű pozitív döntés után lépett be az Európai Unióba. A népszavazás itt nagyon kivételes gyakorlat, előzőleg csak a zwentendorfi atomerőmű sorsáról döntöttek így – akkor ellene. Az utóbbi időben az osztrák közvélemény bizonyos fokig az Unió, és főként a kibővítés ellen fordult. Ehhez nyilván a bulvárlapok propagandája és a kormánypártok nem kielégítő kommunikációja is hozzájárult. A hangulatváltozásoktól függetlenül egy tényező hosszú évek óta nem változott: a magyar szomszéd iránti rokonszenv. Nyugodtan megállapítható, hogy ez a kapcsolat a közép-európai stabilitás fontos eleme. Hiba lenne azonban elfelejteni, hogy az osztrák sógor nem kritikátlanul nézi a magyar eseményeket. Az osztrák lapok és a televíziók beszámolnak a kritikus vagy aggasztó fejleményekről is. A befektetők és a turisták száma biztosítja azt is, hogy az átlag osztrák meglepően jól tájékozott. – 13 –


7.5.2008 13:02:08


Az osztrák titok

Szinte közhelynek hat az utalás arra, hogy a teljes határnyitás után eltűntek ugyan a sorompók, de a fejekben még vannak láthatatlan sorompók, sőt gyakran vasfüggönyök is. E könyv magyar nyelvű kiadásával szeretnék hozzájárulni a kölcsönös információátadáshoz, és nem utolsósorban az osztrák (jó és rossz) tapasztalatok tanulságainak megismeréséhez. Az a tény, hogy a magyar fordítást az osztrák Szövetségi Tudományos és Kulturális Minisztérium tette lehetővé, önmagában mutatja e különleges kapcsolatot Bécs és Budapest között, amit a szerző köszönettel tudomásul vett. Bécs–Budapest, 2008. április Paul Lendvai

– 14 –


7.5.2008 13:02:08

Bevezetés

Miért is írtam meg ezt a könyvet? Néhány nagyon szubjektív megjegyzés. 1957. február 4-én, egy borús hétfői napon a Prágából induló csehszlovák légijárat gépével landoltam Schwechat repülőterén egy használtan vásárolt, bokáig érő kék télikabátban, zsebemben magyar útlevelemmel és az érvényes osztrák vízummal. Egyike voltam a későn érkezetteknek; akkor már alig lehetett átjönni a vasfüggönyön. Kalandos utazásom Varsón és Prágán át Bécsbe 1957. január 12-én vette kezdetét. 27 éves voltam, és ez volt életem első külföldi útja. Egy lengyel újság hívott meg Varsóba. Utazásom – nem sokkal a nagy izgalommal várt lengyel parlamenti választások előtt – a reform híveivel egyeztetett politikai misszió volt. Akkoriban Lengyelország jelentette az utolsó reménysugarat a mi porba sújtott és gúzsba kötött Magyarországunk számára, Lengyelország, ahol – nekünk abban az időben legalábbis úgy tűnt – sikerült az „októberi tavasz” nyomán a sztálinizmus és a reform közötti békés átmenetet megteremteni. Felejthetetlenek voltak ezek a hetek Varsóban; a megújulás még töretlen hangulata itatott át mindent. Ám hamarosan végleg világossá vált, hogy a Kádár-rezsim többé már semmilyen kompromisszumos megoldásban nem érdekelt, és elszánta magát a felkelők elleni kíméletlen bosszúhadjáratra. Amikor én pontosan három hónappal a forradalmi Nagy Imre-kormány ellen indított koncentrált szovjet támadás után Bécsbe érkeztem, már csaknem 200 000 magyar menekült át Ausztriába, illetve közülük körülbelül 20 000-en Jugoszláviába. – 15 –


7.5.2008 13:02:09


Az osztrák titok

Öt, javarészt nagyon nehéz év volt mögöttem: katonai szolgálat, letartóztatás, internálás és három év foglalkoztatási tilalom. Mindezek ellenére nem akartam elhagyni a hazámat. Egykori üldözött ifjú szocialistaként, aki nem „kompromittálódott” a felkelés során, végre megint újságíróként dolgozhattam egy új napilapnál. Varsói utazásom előtt a Nyugatra menekülés komoly formában még szeretett szüleimmel sem került szóba. A Budapestről érkező végzetesen tragikus hírek, a beszélgetések a később közeli barátaimmá vált nyugati sajtótudósítókkal, így például a „Kurier” Lengyelországba kiküldött akkori főszerkesztő-helyettesével, Hugo Portischsal, továbbá varsói élményeim szükségszerűen megváltoztatták a nézőpontomat. Hogyan is tudtam volna külpolitikai témákról értekezni, mialatt a barátaim, akik kihoztak az internálótáborból és kikényszerítették rehabilitásomat, most rács mögé kerültek, és többéves börtönbüntetés fenyegetett sok, általam csodált és nagyra becsült írót is! Még Prágába érkezésem előtt végleg elhatároztam, hogy új életet kezdek.1 Jómódú külföldi rokonok és barátok nélkül, mindennemű tanult szakma híján, csupán valamelyes angol és német nyelvtudás birtokában, mely azonban semmiképp sem volt egy újságírótól elvárható szintű, 27 évesen, az idegen akcentustól mentes nyelvtudás reménye nélkül, a szó legigazabb értelmében a sötétbe ugrás terve volt ez. Kész voltam kockára tenni az otthon frissen visszanyert egzisztenciámat, ugyanakkor a leghalványabb sejtelmem sem volt arról, hogyan alakul majd a személyes sorsom. Szüleim és barátaim megdöbbenésére Bécsben azonnal politikai menedéket kértem. Illúziók és félelem nélkül készültem egy szabad világban a szabad életre. A külföldi kollégák segítőkészségének köszönhetően azon kis számú menekült közé tartozhattam, akik magánlakásban lakhattak, nem kellett menekülttáborban szoronganiuk. Én is elmondhattam volna, amit Michael Blumenthal, a Németországból Kínán át az Egyesült Államokba kivándorolt egykori amerikai pénzügyminiszter: „Nagy szeren– 16 –


7.5.2008 13:02:09

Bevezetés

Az osztrák titok

csém volt. Az élet nemcsak akarat és munka, hanem szerencse dolga is.” Ausztriában hamar barátokra leltem és jó fogadtatásban volt részem. A Magyarországról menekülők számára, akik a teljes elszigeteltségből kerültek ki és akiket származásukra-múltjukra való tekintet nélkül tárt karokkal fogadtak, Bécs nem csupán a Nyugat kirakata volt, hanem mindenekelőtt a szabadság, a tolerancia és az emberiesség világítótornya. Amikor évtizedekkel később osztrák és immár külföldi barátaim is időről időre szememre vetik, hogy „te még mindig idealizálod ezt az országot”, mindig ezekre az első, felejthetetlen élményekre kell gondolnom. A menekültek akkoriban Ausztria jó arcát ismerték meg: az emberek nem kutakodtak az után, ki kicsoda és mennyit ér – egyszerűen csak segítettek. Egyébként pontosan ugyanúgy, ahogyan 1968-ban a cseheknek és a szlovákoknak, 1980–81-ben a lengyeleknek, 1991–1995 között a széthulló Jugoszláviából menekülteknek és 1999-ben a koszovói albánoknak. A magyar forradalom, majd véres leverése kétségtelenül politikai és pszichológiai fordulópont volt Ausztria háború utáni történelmében. Az, ahogyan az ország hétesztendei „Anschluss” és háború, tízéves megszállás és csak röviddel az utolsó idegen katona távozása után, még saját hadsereg nélkül a magyar menekülteket ilyen magától értetődő módon, bátran és nagyvonalúan fogadta, egy egész nemzedék számára meghatározó élmény maradt, és nem kevéssel járult hozzá a Második Köztársaság öntudatához. Egy egész nemzet állta ki a történelmi próbatételt. Amit az osztrákok akkor véghezvittek, az ideiglenes menekülttáborok felállításától és az önkéntes adományok gyűjtésétől kezdve a világ közvéleményének és az államok közösségének mozgósításáig, az egyedülálló volt. Nyilvánvalóan a nyugati kormányok bűntudata – amiatt, hogy 1956 késő őszén oly szégyenteljesen csődöt mondtak – volt a mélyebb oka annak, hogy Svájc és az NSZK, az Egyesült Államok és Kanada oly nagy számban befogadta a menekülteket. Viszonylag rövid idő alatt, 1957 végéig gyakorlatilag valamennyi kivándorolni szándékozó menekült elhagyta Ausztriát.2 – 17 –


7.5.2008 13:02:10


Az osztrák titok

„A továbbállás vagy a helyben maradás” eldöntése során fontos szerepet játszott az osztrákoknak – az utolsó ötven év közvéleménykutatásai során újra és újra kimutatott – hazánkkal szemben táplált szimpátiája. Ez döntő tényező volt a több mint tízezer Ausztriában maradt magyar menekült szemében, ideértve e sorok szerzőjét is. Ahogy a politológus Norbert Leser csaknem négy évtizeddel később megfogalmazta: „A népfelkelés Ausztria és az osztrákok számára az emberség próbája volt, és lehetőség arra, hogy kifejezzék hálájukat azért, amiért Ausztria sorsa annyival jobban alakulhatott.”3 Összehasonlítva a későbbi menekülthullámokkal, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az 1956-os menekültek azért voltak privilegizált helyzetben, mert éppen Magyarországról jöttek. Ahogy Kurt Vorhofer a felkelés harmincadik évfordulóján a Kleine Zeitungban írta: „A magyarok az egyetlen szomszéd nép, akiken nem viccelődünk vagy gúnyolódunk.” Számos, osztrák polgárrá vált hajdani menekült, köztük jómagam is becsületbeli kötelességünknek tekintettük, hogy „a jó Ausztriához” fűződő emlékeinknek a nehéz időszakokban (1986-ban, Waldheim bukásakor és 2000-ben, a fekete-kék kormány megalakulása utáni európai uniós szankciók idején) hangot adjunk.4 Már akkor újságírói tevékenységem részének tekintettem a felelőtlen osztrákellenes klisék elleni küzdelmet. Most már talán világos, hogy én, mint a londoni Financial Times és svájci újságok hosszú éveken át tevékeny tudósítója, majd az osztrák rádió és televízió (ORF) főszerkesztője, később intendánsa miért szeretném a Második Köztársaság komplexusait és félelmeit, torzképét és mérvadó személyiségeit egyszerre kívülről és belülről is, de mindenképpen életközelből ábrázolni és elemezni. Ez a könyv szubjektív beszámoló arról a fél évszázadról, melyet Ausztriában a hatalom kulisszái mögött megéltem, külföldi tudósítói élményeimről és tapasztalataimról az osztrák rádió tudósítójaként és az Europäischen Rundschau főszerkesztőjeként; mindenekelőtt azokkal a nagy személyiségekkel való találkozásaim tükrében, akiket meg– 18 –


7.5.2008 13:02:10

Bevezetés

Az osztrák titok

ismerhettem – s akik sorában Bruno Kreiskyhez 1960 és 1990 között fűződő szoros kapcsolatomnak igen fontos szerep jutott. A kép teljességének kialakításához nyújtott segítségükért köszönetet kell mondanom azoknak, akik készek voltak arra, hogy a hivatali idejükre és élményeikre vonatkozó sok kérdésemre válaszoljanak és politikai barátaikról, valamint ellenfeleikről kialakított véleményüket velem közöljék. Ábécérendben az alábbiak voltak beszélgetőpartnereim: Bruno Aigner, a köztársasági elnök sajtótitkára, Hannes Androsch, nagyiparos, volt szocialista alkancellár és pénzügyminiszter, Gerd Bacher, az ORF volt főintendánsa, Karl Blecha, a Szocialista Nyugdíjasok Szövetségének elnöke, volt belügyminiszter, Oscar Bronner, a Der Standard főszerkesztője és kiadója, Rudolf Burger, filozófus, egyetemi tanár, Erhard Busek, az EU Balkán-koordinátora, volt alkancellár és tudományos miniszter (Néppárt), Josef Cap, a szocialisták parlamenti frakcióvezetője, Hans Dichand, a Neue Kronen Zeitung kiadója, Heinz Fischer, köztársasági elnök, Michael Graff, ügyvéd, a Néppárt volt főtitkára, Alfred Gusenbauer, szövetségi kancellár, a szociáldemokrata párt elnöke, Jörg Haider, Karintia tartomány kormányzója, a Szabadságpárt volt elnöke, Heinrich Keller, ügyvéd, volt szocialista központi titkár, Karl Krammer, médiaszakember, Vranitzky volt szocialista kancellár sajtótitkára, Herbert Krejci, a Gyáriparosok Szövetségének volt főtitkára, Johannes Kunz, az ORF volt tájékoztatási intendánsa, Josef Krainer, Stájerország volt néppárti kormányzója, Franz Kreutzer, volt ORF tájékoztatási intendáns, Ferdinand Lacina, volt szocialista pénzügyminiszter, Erwin Lanc, volt szocialista külügy- és belügyminiszter, Heinrich Neisser, volt néppárti tudományos miniszter, Hugo Portisch, publicista, médiaszemélyiség, Erwin Pröll, Alsó-Ausztria néppárti kormányzója, Susanne Ries-Passer, volt szabadságpárti alkancellár, Andreas Rudas, a WAZ német lapkiadó kelet-európai főigazgatója, a szocialista párt volt ügyvezető titkára, Margit Schmidt, Kreisky kancellár titkárnője, Wolfgang Schüssel, a Néppárt parlamenti – 19 –


7.5.2008 13:02:11


Az osztrák titok

frakcióvezetője és volt kancellárja, Fred Sinowatz, volt szocialista kancellár és pártvezető, Heribert Steinbauer, könyvkiadó, a Néppárt volt főtitkára, Ludwig Steiner, diplomata, volt néppárti külügyi államtitkár, Rudolf Streicher, nagyiparos, volt szocialista ipari miniszter, Josef Taus, vállalkozó, volt néppárti elnök és államtitkár, Fritz Werzetnitsch, volt szocialista szakszervezeti elnök, Franz Vranitzky, volt szocialista kancellár, Gerhard Weis, volt ORF főintendáns, Alfred Worm † újságíró. De fölhasználtam Franz König bíborossal és a volt köztársasági elnökkel, Rudolf Kirschlägerrel (mindketten elhunytak), Eva és Peter Kreiskyvel, a kancellár fiával és menyével, Franz Olahval, volt szakszervezeti elnökkel és szocialista belügyminiszterrel, Wolfgang Petritsch diplomatával, Kreisky volt sajtótitkárával, Otto Schulmeisterrel, a Die Presse volt és időközben elhunyt főszerkesztőjével, valamint külföldön az Uri Avneryvel, Muhammad Kadhafival, Mohammed Hoszni Mubarakkal és Simon Peresszel készített interjúimból vett egyes idézeteket is, melyeket 2000-ben Bruno Kreisky halálának 10. évfordulója alkalmából az osztrák rádió és televízió részére készített dokumentumfilmben rögzítettünk. *

*

*

Még egy személyes megjegyzés: a két életveszélyes diktatúra – a barna és a vörös – keserűen megtapasztalt ismerete nemcsak az ifjúkoromat, de egész történelemszemléletemet meghatározta. Mivel Nyugat- és Kelet-Európa teljesen ellentétes fejlődése láttán az ember nem csukhatja be a szemét, vagyis – ahogy Goethe „Maximák és reflexiók”-jában írta – „ azt ígérhetem, hogy őszinte leszek, de hogy elfogulatlan, azt nem”. Végül Jean Améryt idézem, aki „az osztrák látásmódról” szóló cikkében ezt írta: „Ön igazán osztráknak érzi magát? – kérdeztem egyszer Ernst Jandl költővel beszélgetve. Igen – válaszolta. De (emlékezetből idézem) minden szentimentalizmustól mentesen.”5 – 20 –


7.5.2008 13:02:11

Bevezetés

Az osztrák titok

Nos – Budapesten megélt ifjúságom és kitörölhetetlenül magyaros akcentusú német beszédem ellenére –, főleg politikai válságok idején egészen szentimentális módon osztráknak érzem magam, olyan jövevénynek, aki élete utolsó percéig hálás marad Ausztriának és lakóinak, hogy nemcsak útlevelet adtak a kezébe, de „a sötét időkben” (lásd Bertolt Brechtet) egy új hazát is jelentettek számára. Olyan emberként menekültem Ausztriába, aki ifjúkori tévútjai után választott: az igazságot a hazugság ellenében, a tökéletlen demokráciát a helyett a kísérlet helyett, amely a földön akarta a mennyországot berendezni. Ezért kell az Ausztria iránti szeretetemnek kritikusnak lenni és maradni.

1

Magyarországi élményeimről és a szabadságba vezető utamról lásd: Határátlépés, Budapest, 2002.

2

A részletekre vonatkozóan lásd: a Die ungarische Revolution und Österreich című antológiát (szerkesztő: I. Murder/Z.Fonagy), Bécs 2006, továbbá: Paul Lendvai: Forradalomról tabuk nélkül, Budapest, 2006

3

Megjelent az Europäische Rundschau-ban, Bécs 1995/2, 9.

4

Lásd pl. Peter Stiegnitz Szeretetteljes tükör, Bécs, 2006

5

Jean Améry: Aspekte des Österreichischen, in: Im Brennpunkt: ein Österreich (szerkesztő: M. Wagner), Bécs, 1976, 10.

– 21 –


7.5.2008 13:02:12

Ausztria-klisék: a médiák függönye Nehéz, sőt gyakran lehetetlen a klisék és előítéletek tisztánlátást akadályozó fátylától megszabadulni, ha az ember Ausztriáról beszél vagy ír. A Második Köztársaság történetéről kialakított mítoszok sok mindent megmagyaráznak, de még több dolgot elhomályosítanak; e klisék a fennhéjázás („kulturális nagyhatalom”) és az önleértékelés („az osztrák élethazugság”) között ingadoznak. Az 1945 és 2005 közötti évek az osztrák történelem bizonnyal legszerencsésebb korszakát jelentették. Ausztria összefonódása a nemzeti szocializmussal és a náci rezsim bűneitől való irtózás azonban máig eltorzítják ennek az egyedülállóan pozitív mérlegnek a külső megítélését. Különös, hogy külföldön egy ilyen kis országgal szemben a szerelmi vallomásnak és a megvetésnek oly sok gesztusa tapasztalható, és hogy oly sok osztrák író éli át hazájával kapcsolatban a szeretvegyűlölség állapotát. A Második Köztársaság politikai vezetői sokáig és eredményesen sütkéreztek a Harmadik Birodalom ártatlan áldozatának történelmi szerepében. Az erős, sőt eltúlzott külföldi reakciók a Waldheim-botrányra (1986–1992), valamint a Haider-féle Osztrák Szabadság Párt kormányba lépésére (2000. február) csaknem teljesen elmosta „a boldogok szigetét”, a VI. Pál pápa dicsőítette Ausztria kedvelt önarcképét. A két politikai válság csúcspontján tapasztalható, már egyenesen hisztérikusnak nevezhető reagálások a legtöbb osztrákot megdöbbentették, beleértve a baloldali párthíveket is. E reakciók igazolták annak a korokon átívelő érvényességét, amit Paul Valéry, a nagy francia költő és esszéíró 1942 táján megfogalmazott: „A társadalom csak illúziókból táplálkozik. Minden társadalom egyfajta kollektív álom. Ezek az illúziók akkor válnak veszélyessé, amikor már nem tudnak többé megtéveszteni. A felébredés ebből az álomból: lidércnyomás.”1 – 23 –


7.5.2008 13:02:12


Az osztrák titok

Az Ausztriának a nemzetiszocializmus kezelésére vonatkozó külföldi kritikák sokkhatása – mely már a Kreisky-érában megkezdődött és Kurt Waldheim szövetségi elnökké történt megválasztása után éleződött ki igazán – messzeható és ellentmondásos politikai következményeket idézett elő, melyekkel később még fogunk foglalkozni. Nem érdektelen számunkra a közvélemény-kutatók megállapítása, hogy az ország nemzetközi elszigetelődésére tett kísérletek éppen azoknak váltak előnyére, akiket állítólag sújtaniuk kellett volna. Ugyanakkor a fiatalabb és többnyire baloldali történészeket, írókat és újságírókat egyre jobban felháborította a külföldön tapasztalt démonizálás és az országon belüli bagatellizálás közti óvatos kötéltánc. A legokosabb esszéírók egyike, Karl-Markus-Gauß, egyszer később az Ausztriát kritizálók elevenjére tapintva így írt: „Ez a mindent tudó opportunizmus nehezítette meg később számomra és sokak számára, hogy éppen e kritikai attitűdben alakíthassuk ki saját Ausztria-képünket, melyben önmagunkra ismerhettünk volna. De mivel felismertük, hogy mennyi mindent eltussoltak Ausztriában, magát Ausztriát azonosítottuk ezzel az eltussolással… Valahogy minden rossz útra tévedettnek tűnt Ausztriában, és ami nem értékelődött le, annak nem is lehetett köze Ausztriához. Ami Ausztriában történt, az osztráknak, vagyis provinciálisnak és hazugnak minősült, vagy ellenkezőleg: ami nem volt hazug és provinciális, az nem lehetett osztrák.”2 A 2005-ös év Ausztria számára különleges emlékév és egyidejűleg az eszmélés éve is volt: emlékezés 1945-re, tehát a Harmadik Birodalom összeomlására és az Osztrák Köztársaság újjászületésére; emlékezés 1955-re, tehát az államszerződésre és a szuverenitás, a teljes szabadság visszaszerzésére, valamint 1995-re, az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk évére. A jubileumi év elején végzett közvélemény-kutatás adatai szerint azonban az osztrákok 55 százaléka, a 30 éven aluliak 72 százaléka nem tudta, tulajdonképpen mit ünnepelnek meg 2005-ben. Érdekes az oktatásügyi minisztérium megbízásából 2004 novemberében végzett felmérés eredménye is, miszerint a 24 éven aluli oszt– 24 –


7.5.2008 13:02:13

Ausztria-klisék: a médiák függönye

Az osztrák titok

rákok 53 százaléka nem érezte magát kellően tájékoztatottnak.3 Hogy a megemlékezések, kiállítások, konferenciák, külön kiadványok és Hugo Portisch négyrészes, nagyszabású televíziós dokumentumfilmsorozata révén a fiatalok egyáltalán elérhetők-e, és hogy milyen mértékben és mennyire voltak tájékoztathatók a szó igazi értelmében, azt csak a jövő közvélemény-kutatásai és vizsgálatai mutathatják meg. Az e témával foglalkozó olvasói levelek és a jobboldali populista vélemények alapján aligha tévedünk abban, hogy sok osztrák a szülők és a nagyszülők generációjából a hagyományos előítéletek és ellenségképek, vagy egyszerűen az ismeretek hiánya miatt még most sem képes a teljes igazsággal szembenézni a náci időszakról. De nem lenne bölcs dolog figyelmen kívül hagyni az Ausztria általánosító jellegű megvetésére és befeketítésére irányuló külföldi tendenciákat sem. Tudatosan vagy tudat alatt a külföldi megfigyelők közül jó néhányan alábecsülik az utolsó két évtizedben Ausztriában végbement kritikus szellemű önértékelést. Ha ma visszaemlékezünk a párizsi Le Monde címlapján megjelent karikatúrákra, amelyek 2000 februárjában egymás után három napon keresztül Ausztriát mint náci országot ábrázolták, például az „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz) német nyelvű felirattal koncentrációs táborba haladó vonattal, vagy ha a tizennégy európai uniós tagállamnak a feketekék kormány elleni gyors büntető akcióját szenzációhajhászóan tálaló lapszemleáradatára gondolunk, a figyelmes olvasónak Stanisław Jerzy Lec lengyel humorista „kozmetikázatlan gondolatai” közül ez jut az eszébe: „Jó néhány embernek nincs érzéke az igazságot meglátni, mégis mekkora tisztességet sugároznak a hazugságaik!”4 Ugyanis Ausztria valóságos történetének összetettségéből következik, hogy az országot gyakran vagy a jámbor boldogok végtelenül gazdag szigetének, vagy a javíthatatlan nácik alpesi erődjének tüntetik fel. Elég csak Thomas Bernhard 1988-ban bemutatott „Heldenplatz” című színdarabjára emlékeznünk, vagy a TV-filmekből ismert híradóképekre, ahol e sorshordozó emlékhelyen Hitler egy ujjongó, végeláthatatlan, – 25 –


7.5.2008 13:02:13


Az osztrák titok

250 000-re becsült embertömeg előtt jelentette be hazájának visszatérését a Német Birodalomba. Ez volt az a kitörölhetetlen kép, mely engem, a londoni Financial Times és a zürichi TAT fiatal külföldi tudósítóját valamikor a 60-as évek elején arra indított, hogy Bruno Kreisky akkori külügyminiszternek a Ballhausplatzon lévő miniszteri irodájában feltegyem a kérdést: milyen szimbolikus jelentősége van az oly gyakran idézett heldenplatzi ünneplésnek? Kreisky válasza, mint mindig, amikor újságírókkal négyszemközt beszélt, most sem kitérő volt, hanem nyílt és szuggesztív: „Gondolt-e azokra az osztrákokra is, akik nem voltak ott, és a Gestapo által lefogottakra, akik már úton voltak Dachauba a túlzsúfolt vonatokon?” Én e tanulságos beszélgetésről akkor és később sem készítettem feljegyzéseket, de a Kreisky által idézett Brecht-mondást sosem felejtettem el: „És a fény, az messze látszik / Ám nem látható az éj.” 1988 tavaszán, tehát fél évszázaddal a tömegőrület után, a Süddeutsche Zeitungnak adott interjúban az idős államférfi viszszatért erre: „A Heldenplatzon tomboló tömeg és mindazok, akik a diktatúra mellett foglaltak állást, a fényben voltak, a többség viszont a sötétben. Ők vagy a földjeiken dolgoztak, vagy a templomokban imádkoztak, vagy otthon sírtak – mindenesetre nem voltak láthatók. De ők voltak a többség. Ez egyáltalán nem lehet kétséges.” A velünk, újságírókkal folytatott beszélgetésben és visszaemlékezései során Kreisky igazán hiteles tanúként mindig azt hangsúlyozta, hogy még a csúcsponton is csak az osztrákok körülbelül harmada állt Hitler mellé.5 Az Anschlusshoz vezető út, a német csapatok bevonulását követő örömujjongás és a Heldenplatzon tapasztalt tömegmámor az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának történelmi fordulópontja nélkül nem magyarázható és nem is érthető. Számomra, aki a történelmi Magyarországnak a győztes hatalmak trianoni diktátumával kikényszerített megcsonkítása idején nőttem fel, az 1919. szeptember 10-i saint-germain-i békeszerződés sokkja mindig is kiindulópontul szolgált az osztrák „különleges esettel” kapcsolatos elmélkedésekhez. – 26 –


7.5.2008 13:02:14


Az osztrák titok

„Mi a történelem?” – kérdezte E. H. Carr, a jelentős brit történész, és a kérdésre ezt a rövid és velős választ adta: „A jelen és a múlt soha véget nem érő párbeszéde.”6 Ha arra gondolunk, hogy Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek a béketárgyalások idején mondott felejthetetlen szavai szerint Ausztria egy több mint 670 000 négyzetkilométer nagyságú, több mint 50 millió lakosú birodalom mindössze 7 millió lakosú, 80 000 négyzetkilométeresre zsugorodott „maradványa” lett, nincs szükség tudományos értekezésekre annak megértéséhez, milyen permanens kérdéseket vetett fel az összeomlás utáni sokk idején e kis állam életképessége. Ellentétben a trianoni Magyarországgal, a Monarchia Lajtán túli részének esetében nemcsak német nyelvű lakosok millióinak elvesztéséről és egy nagy piac szétverésének gazdasági következményeiről, valamint az utódállamokban újonnan létrejött vámakadályokról volt szó. Egyébként Hugo Portisch volt az, aki joggal mutatott rá, hogy a természeti erőforrások és az ipari termelőerő még ezt a maradványállamot is életképessé tehették.7 Ebben az államban, „amelyet senki sem akart” (Hellmut Andics), végső soron „a huszadik század osztrák identitásproblémájáról” volt szó, vagyis arról, hogy a polgároknak „először is meg kellett tanulniuk osztráknak lenni”,8 hiszen a Monarchiában a német nyelvű lakosokat egyszerűen csak németeknek nevezték. Ők nemcsak a birodalom német nyelvű része, de az egész Habsburg Birodalom vonatkozásában is a tulajdonképpeni államalkotó nemzetnek tekintették magukat. És most ez az állam, amelyet senki sem akart, első alkotmányában „Német-Ausztriának” nevezte magát, egy olyan köztársaságnak, amely „a Német Birodalom alkotórésze”. Erről fogalmazta meg Erwin Ringel, az „osztrák lélek” nagy pszichiátere a találó következtetést: „Ez egy olyan állam volt, amelyik már az első mondatával, amit egyáltalán kimondott, rögtön öngyilkosságot követett el… Ez az állam, melynek létrejöttét senki sem akarta, gyökerestül magán viselte az új halál bélyegét.9 A győztes hatalmak megtiltották a Németországhoz való csatlakozást, az ún. Anschlusst. Ezért Ausztria nevét „Német-Ausztri– 27 –


7.5.2008 13:02:14


Az osztrák titok

áról” hamarosan „Osztrák Köztársaságra” kellett változtatnia. Ezt a maradványállamot a politikai elit elutasította. Mindenekelőtt a szociáldemokraták és természetesen a német nemzeti érzelműek. A keresztényszocialista konzervatívok ugyan kevésbé voltak meggyőződéses hívei az Anschlussnak, de Hitler hatalomra jutásáig mégis valamennyien a Németországhoz való csatlakozást kívánták. A politikai, társadalmi és gazdasági válságok a paramilitáris egyesületek létrejötte folytán a belpolitikai ellentétek radikalizálódásához és militarizálódásához vezettek: a szociáldemokrata Schutzbund állt szemben a keresztényszociális Heimwehr-mozgalommal. Három jobboldali frontharcos botrányos felmentése után – akiket azzal gyanúsítottak, hogy 1927 januárjában a schattendorfi összecsapások során agyonlőttek egy hadirokkantat egy gyerekkel együtt – 1927 júliusában Bécsben tömegtüntetésekre került sor, felgyújtották az igazságügyi palotát. A lőparanccsal bevetett rendőrség közbelépése 89 halálos áldozatot és sebesültek százait követelte. Az 1929-es világgazdasági válság különösen erősen sújtotta e maradványállamot. Az 1913-as bruttó társadalmi össztermék szintjét csupán a huszadik század közepén érték újra el! A dolgozók harmada munkanélküli volt, és közülük csaknem minden második semmilyen segélyt sem kapott. A nagy nyomor és az ellenséges politikai táborok közötti belpolitikai polarizálódás egyre gyakrabban vezetett erőszakos összetűzésekhez. Végül a szövetségi kancellár, Engelbert Dollfuß a Parlament három elnökének lemondását kihasználva 1933. március 4-én, egy szenvedélyes vita után feloszlatta a parlamentet. Dollfuß tekintélyuralmi kurzusa, mely egy korporatív állam létrehozására irányult, 1934. február 12-én polgárháborúhoz és a vesztes szociáldemokraták és a szabad szakszervezetek betiltásához vezetett. Már júliusban puccskísérlettel próbálkoztak a hitleri Németország által felbátorított nácik, sikertelenül. Sok halálos áldozat volt; Dollfußt magát a kancellária hivatalában ölték meg a puccsisták. Míg a szociáldemokraták és a liberálisok a kis termete miatt „Mini-Metternichnek” – 28 –


7.5.2008 13:02:15


Az osztrák titok

nevezett kancellárt a demokrácia fasiszta lerombolójának és Hitler hatalomra segítőjének tartják, a keresztényszociálisok és az Osztrák Néppárt szemében manapság a meggyilkolt államférfi az önálló Ausztria öntudatos híve és a náciellenes mozgalom mártírja. Gordon Brook-Shepherd angol újságíró és történész Ausztriáról írott egyik könyvében megállapítja: „A legtöbb hazafi nem volt demokrata és a legtöbb demokrata nem volt hazafi.” A Schutzbund tagjainak és az illegalitásba kényszerített szociáldemokrata aktivistáknak, így többek között a fiatal Bruno Kreiskynek a kíméletlen üldözése mély nyomokat hagyott. A hírhedt wöllersdorfi gyűjtőtáborban a letartóztatási hullám tetőpontján szociáldemokraták százait zárták össze nemzetiszocialistákkal és kommunistákkal. Később Kreisky nekem is gyakran elmesélt egy történetet az 1936ban letöltött egyéves fogsága idejéből, amikor is egy meggyőződéses nácival és egy hasonlóan fanatikus kommunistával ült közös cellában. A nemzetiszocialista fennhangon e gondolattal vigasztalta magát: „Nem tart már soká, és Hitler Ausztriába is megérkezik, én akkor szabad leszek, és jó sorom lesz.” A kommunista ezt válaszolta neki: „Lehet, hogy Hitler hozzánk is megjön, de akkor Sztálin is ide jön, elkergeti a te Hitleredet, és akkor végre én is szabad leszek, és valamennyiünknek jobb sora lesz.” „De nekem – fejezte be Kreisky a történetet – se Hitlerem, se Sztálinom nem volt, akikben reménykedhettem volna, én csak a demokráciában reménykedhettem. És a demokrácia győzedelmeskedett, és régóta nincs már se Hitler, se Sztálin.” Dollfuß utóda, Kurt Schuschnigg folytatta a tekintélyelvű állam kiépítését, és különböző rendezvények és propagandaakciók segítségével igyekezett az osztrák nemzeti tudatot felébreszteni. A gazdasági helyzet stabilizálására irányuló erőfeszítései éppúgy csődöt mondtak, mint óvatos és elkésett közeledése a szociáldemokraták és a szakszervezetek felé 1937 végén. Amikor Hitler ultimátumban követelte az Anschlusst, Schuschnigg 1938. március 13-ára „a szabad és német, független és szociális, keresztény és egységes Ausztria érdekében” írt ki népszavazást. Hitler visszautasította a referendumot, – 29 –


7.5.2008 13:02:15


Az osztrák titok

mert tudta, hogy ez a szavazás az Anschlusst ellenző szavazatok egyértelmű többségét eredményezné. Március 12-én, a német csapatok bevonulása előtt tartott rádióbeszédét a bukott kancellár e szavakkal fejezte be: „Engedünk az erőszaknak… Isten óvja Ausztriát.” A német bevonulás nem ütközött ellenállásba. Kreisky mindig hangsúlyozta, hogy az osztrák demokráciát – a némettel ellentétben – nem Hitler, hanem Dollfuß semmisítette meg. Amikor 1938ban Hitler bevonult, ezt sokan nem az osztrák demokrácia elleni támadásnak érezték, hiszen az nem is létezett, hanem, ahogy akkor meg is fogalmazták, a rendszer elleni támadásnak. „Hiszen mindig is mondtuk, számtalan alkalommal, minden írásunkban: Dollfuß útja Hitlerhez vezet” – írta Kreisky emlékirataiban. Az 1936. március 16-án tartott nagy perben, melyben a szocialista ellenállókat, köztük az alig 25 éves Kreiskyt is a vádlottak padjára ültették, a jövő kancellárja a fasizmus osztrák válfajának a képmutatást és a szűklátókörűséget vetette szemére. Beszédét a nemzetközi sajtó teljes elismeréssel kommentálta, különösen azt, hogy „a kormány kötelessége az ország széles tömegeit egy súlyos pillanatban felszólítani a határok védelmére. De csak egy demokratikus Ausztria képes a népnek ilyen mozgósítására. Csak szabad polgárok fognak a szolgaság ellen harcolni.” Kreisky szerint a schutzbundisták kivégzése és a Dollfußrezsim letartóztatásai után a föld alá kényszerített szociáldemokrata pártaktivisták Dollfuß-szal és a korporatív állammal szemben táplált gyűlölete erősebb volt, „mint a félelem mindezzel szemben”. Nemcsak az életrajza írásakor, de még a rákövetkező években is meghökkentett az ellentmondás, hogy egyrészt Kreisky Dollfuß és Schuschnigg államát mennyire élesen, kompromisszumoktól mentesen és erős érzelmekkel utasította el, másrészt viszont hogy az egykori nácik helyzetét mennyire megértően kezelte. Személyes emléke volt, hogy náci cellatársai, akikkel együtt volt bebörtönözve a Schuschnigg-korszakban, segítettek neki később, 1938-ban a Gestapo fogságából Svédországba kijutni. Ezek az emlékek nagy szerepet játszottak abban, hogy – sok barátjának és csodálójának bosz– 30 –


7.5.2008 13:02:16


Az osztrák titok

szúságára – olyan megértő volt évtizedekkel később is az egykori nácik iránt. Csak e történelmi és személyes háttér ismeretében érthetők (de meg nem bocsáthatók) a Simon Wiesenthallal szembeni, általam közvetlen közelről megtapasztalt, de olykor nyilvános dühkitörései is. Wiesenthal 1970-ben az első Kreisky-kormány négy tagjának nemzetiszocialista múltját, 1975-ben pedig Friedrich Peter szabadságpárti (FPÖ)) pártvezetőnek az 1941–42-ben az egyik különleges SS-egységbeli tagságát leplezte le. Wiesenthallal Kreisky élete végéig harcban állott, habár mindketten, ahogy Wiesenthal fogalmazott egyszer, „egyazon fáról” eredtek. A szociáldemokrata párt vezetőségének a világhírű „Eichmannvadász” ellen indított szervezett hajtóvadászata azzal függött össze, hogy Wiesenthal leleplezései az osztrák szociáldemokrácia régi sebeiben vájkáltak. A szociáldemokrácia kompromittált múltjához tartozott mindenekelőtt Karl Renner is, Ausztria 1945-ös újjászületésének kulcsfigurája, az Első Köztársaság 1918–1921 közötti első kancellárja, majd 1945 és 1950 között a Második Köztársaság első elnöke. Ő volt az az ember, aki a senki által nem szeretett Első Köztársaság útjait és tévútjait talán minden politikusnál jobban végigjárta. Renner nyilvánosan egy interjúban igazi elégtételként elfogadta az Anschlusst („sajnos nem azokkal a módszerekkel érték el, melyeket magaménak vallok”) és a Hitler által kikényszerített népszavazást. Ez az önkéntes alkalmazkodás kétségkívül feltűnést keltő gesztusa volt, ugyanúgy, mint ahogy Theodor Innitzer bíborosnak az „igen” szavazatot pártoló ajánlásai is. Ugyanakkor száműzetésben élő prominens szociáldemokraták, élükön a Brünnben élő és Kreisky által csodált Otto Bauer, elfogadták az Anschlusst – a nemzetiszocializmus következetes elutasítása mellett –, és egy „össznémet forradalomról” álmodoztak. A pillanatfelvételek és a könyvek őrzik a főleg a zsidók és a politikai ellenfelek ellen elkövetett terrorakciók krónikáját már az 1938. április 10-én tartott népszavazás előtt. Carl Zuckmayer német drámaíró emlékirataiban így írt Bécs e márciusi napjairól: „Ezen az estén el– 31 –


7.5.2008 13:02:16


Az osztrák titok

szabadult a pokol… Minden ember elvesztette arcát, torz képhez hasonlított: egyesek a félelemtől, mások a hazugságtól, a többiek a vad, gyűlöletteljes diadaltól… Ami itt elszabadult, az az irigység, a harag, az elkeseredés és a vak bosszúszomj felkelése volt – és minden más hangot némaságra ítéltek… Csupán az eltompult tömeg, a pusztítás vak szenvedélye szabadult el, és gyűlöletük minden ellen irányult, ami a természet vagy a szellem folytán nemes volt. A csőcselék boszorkányszombatja volt ez és minden emberi érték temetése.”10 A felszított antiszemitizmus évtizedei után a kereken 200 000 osztrák zsidó ellen elkövetett erőszakcselekményeket az osztrákok nagy többsége elfogadta és sokszor helyeselte – ugyanúgy, ahogy néhány évvel később a szomszédos közép- és kelet-európai országokban. Számtalan személyes történet igazolja Zuckmayer megfigyelését: „Az alvilág kinyitotta kapuit, és szabadon engedte legalantasabb, legvisszataszítóbb és legtisztátalanabb szellemeit.” Nem azért, hogy az osztrák történelem e sötét korszakának bestialitását relativizáljam, még kevésbé az elhallgatás szándékával, hanem sokkal inkább azzal a céllal, hogy a gyilkos antiszemitizmus nemzetközi hatására emlékeztessek, fel kell tennem egy kényes kérdést. Az, amit a bécsieknek felróttak, nem ugyanugy volt-e jellemző a budapesti és a varsói társadalomra, Lettország vagy Litvánia nem zsidó polgáraira is? Nem voltak-e éppoly rémisztőek az 1944-ben a budapesti néplélekből kitört démonok is, melyeket én 15 évesként tapasztaltam, mint a hat évvel korábbi bécsiek? Nem jelenti a nemzetiszocialista rezsimmel összefonódott osztrák kollaboráció bagatellizálását, ha már most egyetértőleg idézem Oliver Rathkolb történészt. Szerinte nem igazolhatóak és kétségesek a gyakori állítások arról, hogy az osztrákok a lakosság arányához képest sokkal nagyobb számban vettek részt a náci tömeggyilkosságok elkövetésében. Mindez azonban nem teszi megbocsáthatóvá, hogy az osztrák bíróságok a 6o-as években a nemzetiszocialista rezsim aktív támogatóival szemben felmentő ítéleteket hoztak. Ugyanez érvényes az áldozat-doktrinából eredő súlyos mulasztások oly ké– 32 –


7.5.2008 13:02:17


Az osztrák titok

sői feldolgozására, mely a túlélő áldozatokat és leszármazottaikat érintette, továbbá az oktatás-nevelés és történelemírás terén is űrt hagyott maga után.11 Nem sokkal az Anschlusst követően voltak hősies ellenállási akciók is. A háború végéig 35 000 osztrák halt meg börtönökben és koncentrációs táborokban: 2700-at ítéltek halálra és végeztek ki a náci népbíróságok. Több mint 70 000 embert, a korporatív állam funkcionáriusait, de sok szociáldemokratát, kommunistát és monarchistát is letartóztattak. A nácik már április 1-jén, tíz nappal a népszavazás előtt sok ellenfelüket, közöttük a Második Köztársaság politikai vezető garnitúrájának olyan kiemelkedő személyiségeit, mint Leopold Figlt és Alfons Gorbacht, a későbbi szövetségi kancellárokat, Fritz Bock alkancellárt, Karl Seitz polgármestert, Franz Olah szakszervezeti elnököt a dachaui koncentrációs táborba deportálták. A szégyenletes antiszemita kilengéseket mintegy 60 000 lakás, valamint számos üzlet és vállalat „rendes” árjásítása követte. Carl Merz és Helmut Qualtinger „Herr Karl” (Karl úr, megjelent Parti Nagy Lajos fordításában) legendás alakjában megdöbbentő pontossággal ábrázolta a rendszer tipikusan bécsi kiszolgálóját. 130 000 zsidót űztek el, kb. 65 000-et deportáltak és gyilkoltak meg, 8000 roma és szinti, valamint sok szellemileg és testileg fogyatékos ember esett a nemzetiszocialista uralom fajgyűlöletének áldozatául. A nemzetiszocialista diktatúra által kirobbantott II. világháborúhoz vezető első lépés az volt, hogy Ausztriát a térképről kitörölték, s nevét először Ostmarkká degradálták, majd később kitalálták az Alpengau és Donaugau (alpesi és a dunai körzet) elnevezést. Néhány szám elegendő a borzasztó mérleg érzékeltetésére: A több mint 1,2 millió Ausztriából bevonult katonából 250 000 esett el vagy pusztult el hadifogságban. Még magasabb volt a sebesültek száma. 24 320 polgári személy vesztette életét a légitámadások vagy harci cselekmények során. A New Orleans-i egyetemen oktató osztrák történész, Günter Bischof szerint Karl Renner kancellár már az 1945. április 27-i Füg– 33 –


7.5.2008 12:07:21


Az osztrák titok

getlenségi nyilatkozatban megszövegezte a háború után közkeletű áldozat-ideológia minden elemét. E proklamáció szerint ugyanis a hitleri annexió Ausztria népét megfosztotta hatalmától és akaratától, egy olyan értelmetlen és kilátástalan hódító háborúba vezette, melyet egyetlen osztrák sem akart soha. Renner – véli Günter Bischof – egyetlen szót sem veszteget az általa nagyon is ismert gyakori osztrák kollaborációra a náci Németországgal. Egy szava sincs az osztrák ellenállásról. Ugyanakkor hallgat arról a meghökkentő tényről, hogy szinte az utolsó háborús napokig annyian kitartottak a náci rezsim mellett. És egy szava sincs az osztrákoknak az eutanáziában, a kényszermunkások kizsákmányolásában, a holokausztban és a „legvégső időszak” gaztetteiben (a halálmenetekben) való részvételéről, és sok katona (közismert) részvételéről a Wehrmacht bűncselekményeiben. Éppen ellenkezőleg: Renner minden osztrák katonát áldozatnak tüntet fel. Az osztrákok Wehrmacht-beli szereplésének nehéz témájáról folytatott történelmi értekezéseinek egyikében jelentette ki Heinz Fischer államelnök: „Az osztrák férfiak és az osztrák nők 1938 és 1945 között egyetemlegesen nem voltak sem vétkesek, sem ártatlanok, hanem milliónyi, hősiességgel és vétkekkel, kollaborációval és elutasítással, bátorsággal és gyávasággal teli külön-külön életutat jártak be… Nem lehet helye sem az általános elítélésnek, sem az általános felmentésnek. Vállalnunk kell a differenciálás sokkal fáradságosabb útját, az egyéni felelősségét, a bocsánatkérés és a megbocsátás és mindenekelőtt a jövőt szolgáló tanulás útját.” Hasonló módon érvelt Heinz Fischer a német Wehrmacht vonatkozásában a tisztázás és a történelmi igazság érdekében: „Ma már tudjuk – és ezt világosan ki kell mondani – , hogy nem lehet mindenki automatikusan vétkes, aki a német Wehrmacht egyenruháját viselte… De ugyanakkor tudjuk azt is – és ezt is nyíltan ki kell mondanunk –, hogy a német Wehrmachtot egy bűnös, támadó háború eszközévé tették, és azt is tudjuk, hogy a német Wehrmacht útjain, Európa messzi tájain a háborús bűntettek elkövetésének sok nyomát – 34 –


7.5.2008 12:07:22


Az osztrák titok

találjuk, melyeknek felmutatása és feltárása nemcsak törvényszerű, de szükségszerű is. Mert minden háborús bűncselekménynél szükségszerű, hogy vannak tettesek és vannak áldozatok.”12 Az elnök szavai különböztek az előző évtizedekben elhangzott politikai beszédektől. Az idő múlása és a háború rettenetes mérlegének ismerete ellenére még nemrégen is a náci uralmat a legtöbb történész és a lakosság jelentős része eltérően ítélte meg. Ernst Hanisch salzburgi történész Salzburg példáján sorolta fel egy tanulmányában a náci rezsimhez való kötődés néhány főbb elemét, ezek: a munkanélküliség csökkenésével együtt járó gyorsított modernizáció, a családhoz és az egyházhoz fűződő kötelékek fellazulása, álforradalmi ideológiai propaganda, a Führer-mítosz különleges hatása, szociálpolitikai eredmények, az osztálykorlátok eltörlése a „népközösség” révén, az évtizedeken keresztül gerjesztett Anschluss-nosztalgia és a német identitás győzelme. Hanisch történészként alátámasztotta Kreiskynek az Anschluss társadalmi hatásairól szóló, már idézett mondását: „A munkások közül nem keveseket töltött el titkos öröm 1938-ban, annak okán, hogy a gyűlölt Schuschnigg-uralomnak vége szakadt… És 1945 után a Szociáldemokrata Párt inkább megbocsátotta egy funkcionáriusnak azt, hogy 1938-ban gyönge volt, vagyis átállt a nácikhoz, mint azt, ha az 1934-es polgárháborúban az ellenfél oldalára állt.” A kirajzolódó katasztrófával ugyanis egyre többen fedezték fel eltemetett osztrákságukat, vélte Hanisch professzor, és levonta a következtetést: „Ami mégis a legvégsőkig összetartotta a frontot, az a Kelettől való félelem, az antikommunizmus volt.”13

1

Vö. Paul Valéry, Werke, Band 5, Frankfurt am Main 1991, 432.

2

Karl-Markus Gauß, Ins unentdeckte Österreich, Wien 1998

3

Kurier, Wien, 2005. jan. 15.; lásd még Paul Schulmeister, Erinnerungswende nach 60 Jahren?, in: Europäische Rundschau, Wien, 2005/2.

4

Unfrisierte Gedanken, München 1959, 49. – 35 –


7.5.2008 12:07:22


Az osztrák titok

5

Bruno Kreisky, Zwischen den Zeiten, Wien 1986, 292; lásd még Süddeutsche Zeitung, München, 1988. febr. 19.

6

E. H. Carr, What is history?, London 1978, 30.

7

Vö. „Wiener Vorlesung” im Rathaus 1999. nov. 22., átdolgozott, bővített kiadás, Wien 2000

8

Ernst Bruckmüller a „Das neue Österreich” című kiállítási katalógusban, Wien 2005, 241–254; lásd még könyvét: Nation Österreich, 2., kiegészített és bővített kiadás, Wien 1996

9

Erwin Ringel, Neue Rede über Österreich, in: Das Buch Österreich (Hrsg. H. Rauscher), Wien 2005, 46–69.

10 Carl Zuckmayer, Als wär’s ein Stück von mir, Frankfurt am Main 1966, 70–78. 11 Vö. Oliver Rathkolb, Die paradoxe Republik, Wien 2005, 357–398. 12 A Bischoftól vett idézetekre nézve lásd Paul Schulmeister cikkét, Erinnerungswende nach 60 Jahren?, in: Europäische Rundschau, Wien, 2005/2, 3–21.; Heinz Fischer, Überzeugungen, Wien 2006,. 63, 74–75. 13 Ernst Hanisch, Ein Versuch, den Nationalsozialismus zu „verstehen”, in: Das Große Tabu (Hrsg. A. Pelinka /E. Weinzierl), Wien 1987

– 36 –


7.5.2008 12:07:23

Az áldozat-mítosz és az 1945-ös „nulla óra” Visszatekintésem kapcsán föl lehetne tenni a kérdést: mindez miért érdekes ma? Miért kell beszélni a vitákról, amelyek a Második Köztársaság kulcsfontosságú éveivel és mindenekelőtt a „nagy tabuval”, Ausztria saját múltjához való viszonyulásával foglalkoztak. A fiatalabb generációk szemében gyakran megdöbbentő váltás Ausztria képében az áldozat-mítoszról a tettes-mítoszra az 1945-ös év úgynevezett „nulla órájával”, vagyis a háború és a nemzetiszocialista uralom végével, valamint a Második Köztársaság létrejöttével függ össze. A szövetségesek 1943. november elsejei moszkvai deklarációja volt szimbolikusan a Második Köztársaság születési bizonyítványa és az áldozat-mítosz tulajdonképpeni alapja. Ez a deklaráció elismerte, hogy Ausztria volt „Hitler tipikus támadó politikájának” első áldozata, és hogy következésképpen szabad és független országként kell helyreállítani, „Ausztria Németország általi megszállását semmisnek és érvénytelennek” nyilvánította. Ez a kiáltvány a háború utáni osztrák politikának meglepő politikai esélyt biztosított. Éppen egyes külföldi, Ausztriát oly gúnyosan lejárató kritizálókra való tekintettel kell hangsúlyoznunk, hogy a moszkvai áldozat-tézis létrejöttére az osztrák emigráns köröknek semmiféle befolyásuk nem volt. A nyilatkozatnak bátorítania kellett volna az osztrák ellenállási mozgalmat is: „De emlékeztetni kell Ausztriát arra is, hogy háborús részvételéért a hitleri Németország oldalán felelősséget kell viselnie, mely elől nem térhet ki, és hogy a végleges számonkérés során majd elkerülhetetlen annak figyelembevétele, mennyivel járult hozzá saját felszabadításához…” – 37 –


7.5.2008 12:07:23


Az osztrák titok

Az Ideiglenes Osztrák Nemzeti Bizottság felállítása és néhány (az SS által később kivégzett) tiszt azon (hiábavaló) fáradozása ellenére, hogy Bécs lerombolását megakadályozzák, a moszkvai deklarációnak nem sikerült katonailag jelentős ellenállásra mozgósítani. „Nem hallgatható el, hogy a széles körű ellenállási mozgalomnak a lakosság körében nem volt bázisa, sőt, hogy a mindvégig való kitartásra buzdító jelszavaknak és a fanatizmusnak a harcok utolsó pillanatáig tényleges hatása volt, ahogy a »Mühlvierteli nyúlvadászat« rettenetes példája mutatja, melyben a lakosság a koncentrációs táborból kitört foglyok likvidálásában részt vett.”1 Sok ember – az osztrák ellenállás harcosai, menekült kényszermunkások, dezertált katonák és mindenekelőtt sok ezer magyar zsidó – a nemzetiszocialista uralom utolsó napjait, a „nulla órát” már nem élhette meg. A nácizmus katolikus, monarchista, szociáldemokrata, kommunista és liberális polgári ellenfelei számára, és azok számára is, akik az 1938-as eufória részesei voltak, de az idő múlásával csalódottá vagy elkeseredetté váltak, a szövetségesek hozta felszabadulás, a köztársaság újjászületése, az 1945-ös év nagy vízválasztót jelentett. A felszabadulás megmentette a politikai foglyok, így a későbbi szövetségi kancellár, Leopold Figl és annak a mintegy 5800 embernek az életét is, akik a nürnbergi törvények értelmében zsidónak minősültek, de nem zsidó élettárssal „vegyes házasságban” éltek, és a deportálás alól (még) mentesültek.2 De vajon hányan tartoztak még a „nulla óra” nemzedékéhez? A tekintélyes osztrák történész, Gerald Stourzh sem meri a felszabadulás és a szabadság hazafias érzésétől fűtött „45-ös generációt” számszerűleg felbecsülni. Ami a nemzetiszocialista rendszerrel való tömeges kollaborációt illeti, nem lehet kétségbevonni az egykori nemzetiszocialista párttagok nyilvántartott számát (ötszázharminchatezer), de idézett könyvében Stourzh professzor joggal mutat rá arra, hogy még az olyan országokban is, amelyek a hitleri Németország agressziójának áldozatai közé tartoztak, mint például Franciaország, a vichyi rezsimnek köszönhetően rendkívül nagy volt a kollaboránsok száma. A Har– 38 –


7.5.2008 12:07:23

Az osztrák titok


madik Birodalom szövetségeseinél, Magyarországon, Romániában, Szlovákiában és Horvátországban tettesek, együttműködők és besúgók tízezrei profitáltak a zsidó vagyon „árjásításából” és az Auschwitzba deportált zsidók értéktárgyainak elrablásából. Nemcsak Németországra, de Ausztriára és Magyarországra is igaz az, amit Jean Améry „Túl bűnön és bűnhődésen” című nagyszerű írásában így fejezett ki: „Senki sem képes meghatározni, hány német ismerte fel, támogatta, követte el, vagy hagyta jóvá tehetetlen rosszallásával saját nevében a bűncselekményeket.”3 Magyarországon sem ütközött sehol említésre méltó tiltakozásba, hogy 437 000 zsidó polgárt 1944 nyarán két hónap alatt Auschwitzba deportáltak vagy ausztriai halálmenetbe indítottak. Ellentétben a mindenekelőtt külföldön terjesztett feltételezésekkel, már az ideiglenes osztrák kormány is kiadott egy szigorú, a nemzetiszocializmust betiltó és a háborús bűnösökről szóló törvényt. Az 1945 és 1947 között végrehajtott nácitlanítás nemcsak a nemzeti szocialista múlttal rendelkezők választójogának megvonását (1948-ig) jelentette. Ebben az időszakban 101 714 nyilvántartásra kötelezett személyt is kizártak a közszolgálatból. A súlyos vétkekkel terhelt nácikat, illetve az 1933–1938-as időszak „illegálisait” (vagyis titkos náci párttagokat) munkaszolgálattal vagy pénzbírsággal, foglalkozási tilalommal és más szankciókkal büntették. Több mint 23 000 jogerős ítéletet hoztak, ebből 43 halálos ítéletet, közülük harmincat végre is hajtottak. Az egykori nemzetiszocialisták leleplezése 1948-ig szélesebb körű volt, mint Németországban, és lényegesen nagyobb volt a náci bűntettek ellen indított eljárások száma is 1945 és 1955 között a németországinál.4 Ausztria újjászületéséről és az újrakezdés óriási nehézségeiről sok tanulmány és megrázó emlékirat jelent meg és számos kiemelkedő televíziós dokumentumfilmet mutattak be. Így mindenekelőtt Hugo Portisch felejthetetlen „Österreich II.” című tévésorozatát, melyet több mint egymillió néző látott. Nemcsak a németek, de az osztrákok, sőt minden európai számára is tisztázta a történel– 39 –


7.5.2008 12:07:24


Az osztrák titok

mi megítélést Richard von Weizsäcker, az akkori német szövetségi kancellár 1985. május 8-án, a kapituláció negyvenedik évfordulóján tartott beszéde, amelynek a központi üzenete így szólt: „Május 8. a felszabadulás napja volt. Mindannyiunkat felszabadított a nemzetiszocialista erőszakuralom embert megvető rendszere alól.” A náci diktatúra összeomlása természetesen előfeltétele volt az önálló és demokratikus Ausztria újjászületésének, még akkor is, ha ezt akkor, különböző személyes okokból, sokan még nem érzékelték felszabadulásnak. De Magyarországon és a majdani keleti blokk országaiban – ellentétben Ausztriával – a felszabadulás csak rövid átmenet volt az egyik idegen diktatúrából a másikba, a náci megszállásból a vörös csillag szolgaságába. A szovjet hadsereg volt az, amelyik a Gestapo bécsi foglyainak életét (mint Leopold Figlét és a színész Paul Hörbigerét) és mindenekelőtt a teljes kiirtással fenyegetett zsidókét Közép- és Kelet-Európában (és az enyémet Budapesten) megmentette. De arra is emlékeznünk kell, hogy ugyanez a Vörös Hadsereg felháborító erőszakos tetteket követett el a polgári lakosság ellen. Ilyen volt Budapesttől Bécsig és Berlinig a nők tömeges megerőszakolása és – még a konszolidáció után is – számos politikai ellenfél elhurcolása. A háború túlélőinek és a hadifoglyoknak ezek a megrázó élményei és emlékei több nemzedék kollektív emlékezetébe bevésődtek; a 600 000 külföldi civil kényszermunkás és a 200 000 osztrák zsidó sorsát egészen a Kurt Waldheim államelnök háborús múltjáról folytatott vitákig „elhallgatták”.5 A náci múlt letagadásának politikája – a fiatalabb történészek által olyan élesen megkövetelt politikai-erkölcsi szembenállás helyett – már a Második Köztársaság identitásának bölcsőjénél jelen volt. A Karl Renner vezette ideiglenes kormány 1945. április 27-i Függetlenségi Nyilatkozatában, amelyet az Osztrák Szociáldemokrata Párt, az Osztrák Néppárt és az Osztrák Kommunista Párt vezetői írtak alá, nemcsak a köztársaságot kiáltották ki újra, hanem ünnepélyesen kimondták a bűnrészesség nélküli áldozat státusát – 40 –


7.5.2008 12:07:24

Az osztrák titok


is. Majdnem hatvanegy évvel később, 2006. április 2-án, a Leon Zelman által alapított Jewish Welcome Service 25 éves jubileuma alkalmából rendezett ünnepségen Heinz Fischer államelnök, a Második Köztársaság államfői közül elsőként jelképesen is leszámolt a függetlenségi nyilatkozat bevezetőjének „megengedhetetlen, kizárólag fekete-fehér szemléletével”: „Egyszerűen nem igaz, hogy a Hitler által kitervelt háborút »egyetlen osztrák sem« láthatta előre vagy nem akarta volna. Sokkal inkább igaz az, hogy nem kevés osztrák pontosan tudta, és nyilvánosan is figyelmeztetett arra, hogy »Hitler egyenlő a háborúval«. De az osztrákok másik része sajnos elfogadta ezt, és lelkesen és a kezdeti sikereitől elvakítva követte a háborúba a »Führert«. Túlságosan egyszerű és csak részigazság azt mondani, hogy »az Anschlusst egy védtelen államvezetés kijátszásával és megzsarolásával« hozták tető alá, ha nem fűzzük hozzá, hogy az államvezetés mindenekelőtt azért volt messzemenően védtelen, mert az osztrák lakosság egy része – természetesen nem mindenki – a Heldenplatzon és másutt nagy lelkesedéssel reagált az Anschlussra és a német csapatok bevonulására. Fájdalmas, hogy a kiáltvány bevezetése ugyan (joggal) országunk sok fiát elsiratja, akiket Hitler hódító háborúja során »meggondolatlanul feláldoztak«, de egyetlen szót sem áldoz a meggyilkolt zsidókra, romákra és szintikre, a koncentrációs táborok áldozataira és a hazájuk elhagyására kényszerítettekre.” Idézett beszédében az elnök nem tudott „kielégítő választ” adni arra a kérdésre: „Miért csak most?”, de nyíltan kimondta: „Jobb későn, mint soha.” Ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a függetlenségi nyilatkozat fogalmazása „1945 után megnehezítette a helyes kérdések feltevését, a helyes válaszok megtalálását és a helyes formulák alkalmazását. Csak az áldozatok egy részét vette figyelembe, a tettesek egy része elkerülte a figyelmét.”6 Az osztrákoknak, pontosabban Leopold Figl külügyminiszternek sikerült szó szerint az utolsó pillanatban, 1955. május 14-én, tehát – 41 –


7.5.2008 12:07:25


Az osztrák titok

az államszerződés ünnepélyes aláírása előtti napon a négy nagyhatalom külügyminiszterét meggyőzni, hogy az utalást Ausztria felelősségére a háborúban való részvételben maradéktalanul hagyják ki. A jó hírt a boldog Figl azonnal közölte a várakozó újságírókkal. A Második Köztársaság sikereként és elismeréseként ünnepelték a négy, a szerződést ratifikáló hatalom külügyminisztereinek hozzájárulását „az ominózus és Ausztriát lejárató és a vétkességét kimondó záradék” törléséhez.7 Az alapítók nemzedékének öröme és elégtétele érthető volt, ha meggondoljuk, hogy az első Figl-kabinetben, az 1945 utáni első szabadon választott kormányban a 17 kormánytag közül 12-en voltak egykori koncentrációstábor-foglyok, beleértve magát Figlt is, és hogy a 215 nemzeti tanácsi és szövetségi tanácsi képviselőből 118-an minősültek korábban politikai fogolynak vagy ellenállónak. A vitathatóan és provokatívan fogalmazó filozófus, Rudolf Burger egyébként 40 évvel később mégis joggal mutatott rá, hogy „az Ausztria létrejöttéről az ártatlan áldozat teóriájából kialakított ideológia 1955 óta, a különösen »erkölcsileg« minősített örökös semlegességhez kötve, melyet kezdetben senki sem akart, a nemzeti identitás programadó lényegi elemévé vált”.8 Ha követjük az elnök imént idézett kritikus érvelésének logikáját, kézenfekvőnek tűnik, hogy az 1955. május 14-i siker, vagyis a vétkesség-záradék eltávolítása teljessé tette a bűntudat elfojtását és ezáltal tovább elodázta a régóta esedékes szembenézést a nemzeti szocialista uralomban tanúsított osztrák részvétellel. Ennek ellenére ez a siker állampolitikai szempontból kétségtelenül igen fontos, és az osztrák magatartás taktikai és politikai szempontból nagyon okos volt. Ezen a véleményen van az államszerződési tárgyalások legjelentősebb történész kutatója, Gerald Stourzh is, amikor a következőket hangsúlyozza: „Ha Ausztria nem a felszabadított ország státusát igényelte volna, amelyre a moszkvai nyilatkozat esélyt adott, hanem a dunai és alpesi körzetek legyőzött és meghódított együttesének, a »legyőzött« Ostmarknak érezte volna magát, akkor – 42 –


7.5.2008 12:07:25

Az osztrák titok


Ausztria valóban… nem lenne más, mint a három – illetve 1990 óta két –, a nagynémet birodalom csődtömegéből megmaradt német állam egyike. Soha sem alakult volna ki az osztrák önállóságnak vagy identitásnak az a tudata, amely egy fél évszázaddal később már oly magától értetődőnek tűnik.”9 S hogy Ausztria a német megosztottság sorsát elkerülte és a szovjet megszállási övezet ellenére demokratikus egységként fenn tudott maradni, elsősorban Karl Renner politikai messzelátásának és határozott cselekvésének köszönhető, annak a Karl Rennernek, aki az osztrák történelem egyik legvitatottabb és legrejtélyesebb személyisége volt és maradt.

1

Manfred Scheuch, Vom „Staat, den keiner wollte” zur österreichischen Nation, in: Wolfgang Petritsch, Bruno Kreisky, Wien 2000, 178–179. A magyar zsidók ezreinek legyilkolására nézve lásd Szita Szabolcs: Utak a pokolból – Magyar deportáltak az annektált Ausztriában 1944-45. Budapest, 1991., Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerirodalmában, Budapest 2000, Paul Lendvai, Határátlépés Budapest, 2002, 38-44.

2

Vö. Gerald Stourzh, 1945 und 1955: Schlüsseljahre der Zweiten Republik, Innsbruck 2005, 22–23.

3

Jean Améry, Jenseits von Schuld und Sühne, 2. Aufl., Stuttgart 1980, 117.

4

Dieter Stiefel, Entnazifizierung in Österreich, in: Politische Säuberung in Europa (Hrsg. Henk/Woller), München 1991, 128; Stourzh, uo., 55–56; Scheuch, uo., 183.

5

Rövid és mégis nagyon informatív leírásként lásd Helene Maimann, Vergangenheit, die nicht vergeht, in: Das neue Österreich, uo., 79–87; lásd még Hubert Feichtlbauer, Zwangsarbeit in Österreich, Wien 2005

6

A Függetlenségi Nyilatkozat szövegére lásd: Das Buch Österreich (Hrsg. H. Rauscher), Wien 2005, 431–434. A szövetségi elnök beszédeinek teljes szövegére nézve vö. Heinz Fischer, Überzeugungen, Wien 2006, 73–75, 83–86.

7

Az esemény légkörére és lefolyására nézve vö. Ernst Trost, Figl von Österreich, Wien 1972, 11–14. – 43 –


7.5.2008 12:07:25


Az osztrák titok

8

Rudolf Burger, Die Zeit der Reife, Zum Abschluss der österreichischen Nationsbildung, in: Merkur, München, 1995, 59–67.

9

Stourzh, uo., 60–61. A szerző felpanaszolta „annak az erkölcsi belátásnak a hiányát, hogy a honfitársak gaztettei miatt érzett szégyen azok részéről is helyénvaló lehet, akik egyénileg nem követtek el bűnt” (uo.).

– 44 –


7.5.2008 12:07:26

Renner, a kétkulacsos alapító atya A Második Köztársaság története is igazolja Isaiah Berlin, a Rigából származó angol filozófus és politológus véleményét, hogy ellentétben a marxista materialista történelemfelfogással, a sorsszerű politikai döntéseket mindig a különleges személyiségek hozzák: „Nem hiszek a történelem meghatározottságában. A döntő pillanatokban, fordulópontokon … a véletlen, az egyes emberek döntései és cselekedetei, melyek nem feltétlenül láthatók előre, sőt ritkán megjósolhatók, határozzák meg a történelem menetét.” Lenin és Churchill példáján konkretizálta Berlin a „mi lett volna, ha…” gondolatjátékot, például hogy mi lett volna, ha Lenin már 1917 áprilisában meghal, vagy Churchill 1940-ben nem lett volna brit miniszterelnök. „A történelemnek tehát vannak fordulópontjai. E fordulópontokon az emberek időnként új irányt adnak a dolgok menetének”1 – fűzte még hozzá. Éppen ez történt akkor is, amikor egy áprilisi reggelen a csaknem 75 éves Karl Renner a Semmering lábánál fekvő gloggnitzi házát kabát nélkül, sétabottal a kezében elhagyta, hogy tiltakozzék a helyi szovjet parancsnokságnál a szovjet katonák túlkapásai ellen és megkérje őket a lakossággal való kíméletesebb bánásmódra. Merő véletlen, hogy éppen egy olyan szovjet politikai tiszttel találkozott, aki felismerte, hogy kivel van dolga. De hogy a következő napokban a hajdani 1918-as Első Köztársaság első kancellárja és a magas rangú szovjet tisztek között folytatott beszélgetések során, majd végül a kancellárnak „a nagyon tisztelt elvtársakhoz és őexcellenciája, Sztálin marsallhoz” 1945. április 15-én intézett levele után valójában mi történt, azt az utókor csak Renner később fogalmazott emlékiratából tudja. Mindmáig rejtély, hogyan és miért bukkanhatott föl a süllyesztőből az orosz megszállók segítségével egy nyugdíjas osztrák politikus, és hogyan válhatott a köztársaság újjáélesztésének kulcsfigurájává. – 45 –


7.5.2008 12:07:26


Az osztrák titok

Ezt az éppoly hihetetlen, mint jó néhány részletében máig átláthatatlan történetet Karl Renner életrajzírója és kiadatlan műveinek sajtó alá rendezője, a korszak minden bizonnyal legjobb ismerője, Jacques Hannak – aki az Arbeiter Zeitungnak (a szocialista párt központi lapja) volt ismert publicistája és hosszú éveken át szerkesztője – mesélte el nekem először részletesen. Hannak, aki csak 1946ban tért vissza Bécsbe francia és amerikai emigrációból, szokatlanul közvetlen és barátságos kolléga volt, engem, a negyven évvel fiatalabb külföldi tudósítót szárnya alá vett. A 60-as évek végén rendszeresen meghívott asztaltársaságába, egy kis pötzleinsdorfi borozóba. Az időről időre összejövő társaság tulajdonképpeni szervezői – rajta kívül – Inge Konradi, a Burgteather színésznője és Kurt Skalnik, a Furche (katolikus hetilap) főszerkesztője voltak. Ez a teljesen magánjellegű fórum egészen Hannak 1973 őszén bekövetkezett haláláig működött, folyton változó összetételben. Friedrich Heer művészettörténésztől kezdve Josef Holaubek bécsi rendőrfőnökig és Johannes Kunzig, Kreisky kancellár sajtótitkáráig sok érdekes és politikailag igen különböző nézetű beszélgetőpartnerrel lehetett találkozni a körben. Tehát itt, egy pohár fröccs mellett, és később a Landtmann kávéházban Hannak izgalmas részleteket mesélt el az osztrák szociáldemokrácia egyes irányzatai, nevezetesen a háború előtti és a második világháború utáni platformok közötti küzdelmekről, mindenekelőtt az Otto Bauer (az ausztromarxizmus nagy baloldali vezéregyénisége) és Karl Renner, a pragmatikus jobboldaliak szóvivője közötti politikai és ideológiai konfliktusokról. Rennerrel való közeli kapcsolata ellenére Hannak nem titkolta előttem, hogy ő inkább Otto Bauerral rokonszenvezett. Bruno Kreisky is mindig hangsúlyozta, hogy már a kezdetektől csodálta Otto Bauert, s „néhány tévedése ellenére is” a legnagyobb intellektusok között tartotta számon, akikkel valaha is találkozott.2 A szociáldemokrata aktivisták, így a bécsi munkások is nagyra tartották és szerették Bauert, a romantikust – Rennert, a pragmatikust viszont respektálták. Viktor Reimann, az újságíró és történész – 46 –


7.5.2008 12:07:26

Renner, a kétkulacsos alapító atya

Az osztrák titok

az Első Köztársaságról írott könyvében azt írta, hogy Renner illúziók nélküli politikus volt, Bauer ellenben illúziók között élt.3 Jacques Hannak még személyes beszélgetéseinkben sem ment soha olyan messze, mint Reimann, aki Rennert egyszerűen „politikai kaméleonnak” nevezte. De Hannak is „messzire vezető hibának” nevezi azt a tényt, hogy Renner „mint szociáldemokrata és ezáltal a nemzetek önrendelkezési jogának védelmezője, mint a Német–Osztrák Köztársaság első kancellárja és a Saint Germain-i békedelegáció egykori vezetője”, az Anschlussra és a hozzá kapcsolódó népszavazásra „igen”-t mondott. A nácik a világ közvéleménye előtt Rennert azért nem tudták megszégyeníteni, írja Hannak, mert az emberek azt hitték, tévesen, hogy e nyilatkozataira őt kényszerítették.4 Ebben az időben valójában csaknem mindegyik vezető szociáldemokrata a Németországhoz csatlakozás híve volt. Otto Bauer még a német bevonulás után, 1938-ban is így ír: „Az a jelszó, amelyet a Birodalomból jött fasiszták Ausztria feletti uralmával szembeszegezünk, nem lehet a független Ausztria helyreállításának reakciós jelszava, csak az össznémet forradalomé.” Renner hosszú nyilatkozatának hatása – amelyet egy, a nácik által már átvett bécsi újságban jelentetett meg a Hitler elrendelte népszavazás előtti héten – messze túlment az alig olvasott emigráns lapokban folytatott elméleti viták jelentőségén. Bauer korai halála előtt, a Párizsban írt utolsó cikkében kritizálta Renner kapitulációját, mivel ez „a tényleges helyzetet olyan mértékben eltorzította, hogy ezt még az a terror, amely alatt most minden osztrák él és szenved, sem mentheti fel.”5 Kreisky legtöbb elvtársával ellentétben soha sem fogadta el az Anschlusst, és emlékirataiban az Anschluss renneri „hivatalos jóváhagyását” ironikus visszafogottsággal kezelte: „Renner számára elképzelhetetlen volt, hogy az ő életében a Hitler-rendszer megváltozhat. A történelem szava szólt, és meg kell hajolni, majdhogynem azt mondanám, mint a nádszálnak a szélben. Hogy mennyire játszottak ebben szerepet a személyes motívumok, a vejéért való aggódás – 47 –


7.5.2008 12:07:27


Az osztrák titok

és hasonlók, nem tudom. Egy politikai magatartásnak sok oka van, szubjektívek és objektívek is, nekem mindenesetre úgy tűnt, mintha Renner mindig egy adott szituációhoz alkalmazkodott volna… A nácik teljes mértékben nyugton hagyták...miért kellene Rennernek olyasmit a szemére vetnünk, amit sokan mások is megtettek, csak épp nem oly prominens pozícióban, mint az övé.”6 Mindez Karl Rennert nem akadályozta meg abban, hogy megragadva a Sztálin nyújtotta esélyt, már 1945 áprilisában az első ideiglenes kormány kancellárjává, majd végül 1945 decemberében szövetségi elnökké váljon. A gloggnitzi szovjet főparancsnokságon, majd a legmagasabb rangú politikai tisztekkel és végül két nappal később Alekszej S. Seltov vezérezredessel a hochwolkersdorfi főhadiszálláson folytatott megbeszélések hoszszadalmasak, bár szovjet részről „nagyon tapintatosak”, és végül egyenesen szenzációsak voltak: Seltov, Ausztria tulajdonképpeni szovjet politikai komisszárja és a Harmadik Ukrán Front főparancsnokának, Tolbuhin marsallnak a helyettese felajánlotta a 75 éves nyugdíjasnak, hogy legyen az új osztrák kormány feje. Renner kinevezése csak Sztálin személyes utasítására történhetett, hiszen Seltovnak, mint az NKVD ausztriai titkosszolgálata vezetőjének közvetlen vonala volt a Kremlhez. Visszapillantva ez éppoly bizonyosnak látszik, mint Renner később nyíltan bevallott törekvése, hogy – mint 1918-ban – a haza érdekében megint ő vehesse át az állam legmagasabb posztját. Alázatos hangú hosszú levele minden bizonnyal megerősítette a diktátort abban a véleményében, hogy Renner az ideális bábfigura lenne egy csatlóskormány elnökének a szerepére. Vajon mi másért választotta volna Sztálin a szovjetek megbízható kollaboránsának az általuk megszállt Kelet-Ausztriában azt a Rennert, akit az Anschluss helyeslése miatt megvetettek, és akit Lenin egykor „a német imperializmus egyik legundorítóbb lakájaként” és „a szocializmus árulójaként” szidalmazott? Mára elfeledett és ritkán idézett, Sztálinnak írott levelében Renner hajlandóságát fejezte ki, hogy mint az egykori szabad par– 48 –


7.5.2008 12:07:27


Az osztrák titok

lament utolsó elnöke, az osztrák népet képviselje, és első kancellárként talpra állítsa a közigazgatást. Ezért „abszolút kötelességének” tekintette, hogy személyét teljes egészében és mindenestül az ügy szolgálatába állítsa. Majd azt hangsúlyozta, hogy az egész népet csodálattal töltik el a szovjetek hatalmas teljesítményei, végül ezzel a megállapítással fejezi be a levelet: „Az osztrák munkásosztály bizalma a Szovjetköztársaság iránt végtelenül nagy. A szociáldemokraták testvéri tárgyalásokat fognak folytatni a Kommunista Párttal, és azonos platformon fognak együttműködni a köztársaság újjáélesztése érdekében. Hogy az ország jövője a szocializmusé, nem kérdéses és nem kell külön hangsúlyozni.” A munkásmozgalom és a harmincas évek sztálini kirakatpereinek ismerői különösen figyelemre méltónak találták, hogy Renner alázatos hangvételű levelének elején nemcsak Leninnel való személyes ismeretségével, de Trockijjal ápolt hajdani gyakori kapcsolatával is dicsekedett, azzal a Trockijéval, akit ő még bécsi éveiből ismert, és akit, mint ősellenséget, éppen Sztálin személyes utasítására gyilkoltak meg már 1940-ben Mexikóban. Nem tudhatjuk, hogy eme figyelemre méltó Renner-levélben mennyi volt a valódi és mennyi a jól megjátszott naivitás. Mindenesetre Sztálin május 12-én röviden és barátságosan válaszolt rá, sőt még elnézést is kért válaszának késedelméért.7 A Renner által vezetett ideiglenes kormány teljes mértékben a szovjet megszálló hatalom akaratától függött – ez annyira nyilvánvaló volt, hogy a nyugati hatalmak kezdetben semmibe sem vették Rennernek a szovjetek által felállított, szociáldemokratákból, kommunistákból és néppárti képviselőkből álló koalíciós kabinetjét. Azt, hogy Karl Rennernek sikerülne az a csoda, hogy túljárjon a szovjetek eszén és egy demokratikus és szabad Ausztria érdekében kipuhatolja a járható utat – ezt rajta kívül aligha tudták volna elképzelni az osztrák vagy külföldi megfigyelők. Óriási energiájával, meglepő küzdőképességével és persze ravasz taktikával, valamint a mérvadó szociáldemokrata és néppárti kormánytagok összehangolt – 49 –


7.5.2008 12:07:28


Az osztrák titok

támogatásával mégiscsak sikerült neki két fő követelését elfogadtatnia: a rövid időn belüli szabad országos választások megtartását és egy, az egész Ausztriáért felelős kormány életre hívását. Rennert mindkét oldal, Moszkva és a Nyugat is lebecsülte. Négy évvel később egy brit újságíró így értékelte az Observer nevű londoni vasárnapi újságban Renner történelmi áttörését: „… ezúttal az oroszok rossz lóra tettek. Renner szelíd volt, barátságos és lekötelező, kész arra, hogy néhány miniszteri posztot átengedjen a kommunistáknak, de feltétlenül képes arra, hogy a gyeplőt saját kezében tartsa. Lágyszívűen beletörődött abba, hogy külföldi barátai egyike-másika orosz bábfigurának nevezze; soha nem keltett megbotránkozást a megszálló hatalomnál, mozgékony volt, udvarias, kedves. De szilárd nyugalommal ragaszkodott az általános választások megtartásához…”8 Hogy „zseniális sakkhúzásával” Renner már 1945. november 25én megszerezte az oroszok hozzájárulását a szabad választásokhoz, abban nagy szerepet játszott az, hogy a kommunisták saját erejüket túlbecsülték. Ausztria nagy szerencséjére a kommunisták és szovjet támogatóik hamisan értékelték az osztrák nép valódi érzelmeit: a várt 25% helyett csupán 5,4%-ot kapott a Kommunista Párt, és így csak 4 mandátumot szerzett az Osztrák Néppárt 85 és az Osztrák Szociáldemokrata Párt 76 képviselőjével szemben. Ebből a kudarcból az „oroszok pártja” többé soha nem tért magához. Eltekintve az akkoriban „puccskísérletként” felfogott, a kommunisták által szított és alaposan kihasznált 1950. őszi nagy sztrájkoktól, az Osztrák Kommunista Párt többé nem játszott lényeges szerepet, és az 1956. októberi magyarországi felkelés után három évvel teljesen el is tűnt a képviselőházból.9 Ausztria jövője szempontjából kezdettől fogva döntő jelentőségű volt Rennernek az a követelése, hogy kormányának illetékességét egész Ausztriára kiterjessze. Szerencsére ez a követelés az akkori szovjet politikának megfelelt, hiszen végül is egy, a szovjetek által felállított kormányról volt szó. A kommunisták választási veresége – 50 –


7.5.2008 12:07:28


Az osztrák titok

után a Renner-kormány demokratikus legitimációja már nem volt vitatható, és a kormány (csak 1945. október 20-án történt) elismerése a nyugati hatalmak által már lehetetlenné tett minden megosztási politikát. Hogy Ausztria számára milyen hatalmas jelentősége volt a szabad választásoknak és a kormány egész Ausztriára vonatkozó hatáskörének, azt éppen az 1989-ig megosztott Németország sorsa és a szovjet csatlósokká degradált közép- és kelet-európai államok tragédiája bizonyítja. Renner további fontos sikere az volt, hogy megakadályozta az oroszok tervezte új alkotmányról szóló kockázatos politikai vitát, és helyette keresztülvitte a visszatérést az 1929-es demokratikus alkotmányhoz. Bruno Kreisky is dicsérte azért, hogy „kimeríthetelen ötleteivel” és ügyes tárgyalási módszerével minden más politikusnál jobban hozzájárult ahhoz, hogy Ausztria elkerülje a szomszédos népi demokráciák sorsát. Így például az alkotmány kérdésében a kommunistákat azon választás elé állította, hogy vagy lemondanak, vagy beletörődnek az általa javasolt megoldásba. Ebben az a tulajdonsága is minden bizonnyal segítségére volt, melyet Friedrich Adlerhez, a Szocialista Internacionálé korábbi titkárához írott levelében, ritka őszinteséggel, így jellemzett: „Egész életemben – és ezt egyik erősségemnek tartom – közömbös volt számomra az, hogy az adott pillanatban az emberek mit gondolnak rólam…” (Renner kiemelése! – A szerző). Azon az áprilisi reggelen Gloggnitzban Renner Sztálin kívánságára, de saját kezdeményezéséből került abba a történelmileg egyedülálló helyzetbe, hogy két köztársaságnak – az 1918-asnak és az 1945-ösnek – is megalapítója lehetett. Ez az opportunistaként megvetett és az Anschluss-szal kapcsolatos nyilatkozata miatt kompromittálódott Renner kormányfőként és 1945. december 20-tól kezdve a szövetségi gyűlés által egyhangúlag megválaszott államelnökként most újra csodált integráló személyiség lett, ugyanúgy, mint 1918-ban. Az 1949-ben megjelent idézett Observer-cikk így végződik: „Ha a Második Osztrák Köztársaság sikeres marad, az doktor Renner emlékműve lesz.” – 51 –


7.5.2008 12:07:29


Az osztrák titok

Visszapillantva szinte csodának tűnik, hogy e nehéz időkben és a roppant gyorsan változó körülmények között a 75 éves Renner utánozhatatlan alkalmazkodóképességével rendelkezésre állt. Joggal írta Kreisky, hogy senki sem tudta volna mindezt nála jobban végigcsinálni. Ehhez járult még a szerencse is, hogy – szemben Magyarországgal vagy az akkori Csehszlovákiával – a négyszeresen megszállt Második Köztársaságban a kommunista aknamunka elhárításában oly előrelátó és elszánt személyiségek álltak Renner mögött, mint a szociáldemokrata Adolf Schärf (alkancellár) és Oskar Helmer (belügyminiszter), a néppárti Leopold Figl (kancellár), valamint Julius Raab (későbbi kancellár). A negyvenes évek legendás politikusai közül csak kettővel találkoztam személyesen. Egyikük Theodor Körner, az akkori bécsi polgármester (és későbbi államelnök) volt. Akkor még sejtelmem sem volt lenyűgöző életútjáról, hogyan vált a nemesi származású tábornokból szociáldemokrata vezető. 1947. február 9-én Kővágó József kisgazdapárti budapesti polgármester meghívására Körner többnapos látogatásra Budapestre érkezett. A vezető politikusoknál szervezett fogadásokon kivül meglátogatta a IX. kerületi, Boráros téri szociáldemokrata alapszervezetet is. Hogy miért esett a választás a mi kerületünkre, ezt már éppúgy elfelejtettem, akárcsak azt, miért éppen engem, a kerületi ifjúsági szervezet (SZIM) akkor tizenhét éves egyik titkárát szemelték ki arra, hogy az ifjúság nevében üdvözölje az osztrák díszvendéget. Olly nagynéném segítségével, aki idegen nyelvű levelező volt egy cégnél, megfogalmaztunk egy német nyelvű, barátságos üdvözlőbeszédet, melyet én azután napokig tartó memorizálás után nagyobb bakik nélkül fel is mondtam – jobb kezemben egy csokor vörös szegfűt szorongatva, izzadó bal tenyeremben a biztonság kedvéért az összegyűrt cédulát a szöveggel. Nem tudom már, hogy a szálfaegyenes, magas öreg férfi a barátságos kézszorításon kívül válaszolte az üdvözlésre, de ez a személyes találkozás kitörölhetetlenül megmaradt emlékezetemben. – 52 –


7.5.2008 12:07:29


Az osztrák titok

A másik találkozásra a hatvanas években Bécsben került sor Erwin Scharffal, az akkor már jelentéktelen Osztrák Kommunista Párt politikai bizottsági tagjával a pártközpontban. Ennek a találkozásnak volt persze egy történelmi előzménye. Scharf, mint szociáldemokrata képviselő és a párt titkára 1946–47-ben többekkel együtt a kommunistabarát baloldali irányzatot képviselte. Egy közte és Helmer között kirobbant konfliktus után leváltották, és kizárták a pártból. Ezután egy baloldali szocialista csoportot alapított, amely az Osztrák Kommunista Párttal közös listán indult a választáson, de nem sokkal utóbb eltűnt a politikai süllyesztőben. Scharf még négy éven át maradt képviselő, és 1965-ig a kommunista párt lapjának, a Volksstimmének volt a főszerkesztője. 1948ban írt „Nem hallgathatok” címmel egy brosúrát. Engem, a 19 éves újságírógyakornokot, mint a Szabad Nép legfiatalabb szerkesztőségi tagját a külpolitikai rovathoz osztottak be, és a legelső munkanapomon azzal bíztak meg, hogy erről a frissen megjelent brosúráról egy „barátságos” glosszát írjak. Mint Kelet-Európa-kommentátor, meg akartam ismerni személyesen az egykori illegális ellenállót és Tito-partizánt, aki annak idején a szocialista párton belüli botrányok középpontjában állt. Elmeséltem neki az 1948-as „Scharf-glossza” budapesti történetét, ő pedig megajándékozott a brosúra egy dedikált, elsárgult példányával. Scharfot a szociáldemokrata párton belüli kommunista aknamunka szimbólumának tekintettek. Beszélgetésünk igazolta Norbert Leser, az osztrák szociáldemokrácia történész ítéletét: Scharf nem a nagy múlt szimbolikus alakja, hanem csak jelentéktelen és rövid életű figurája a háború utáni időszaknak.10 A szomszédos népi demokráciákban szerzett tapasztalatok szolgáltak a legjobb bizonyítékul a beszivárgás kommunista taktikájának rettentő következményeire. Szerencsére Ausztriában nem voltak fierlingerek és marosánok, akik Prágában, illetve Budapesten oly hasznos dekorációként szolgáltak a kommunista hatalomátvétel egyes fázisainál. Az antikommunizmus főleg az 1947-es fordulat – 53 –


7.5.2008 12:07:29


Az osztrák titok

éve után, mind az osztrák önazonosság, mind a politikai stabilitás szempontjából rendkívül fontos összekovácsoló elem volt Ausztriában. Ezt az antikommunizmust nem vethetjük el mint a hidegháború maradványát.11 Ha az ember saját tapasztalatából ismeri, hogyan pusztítottak el értékeket és embereket a kommunista diktatúrák, akkor csak örülhet annak a szerencsének, amely nemcsak a nyugati osztrák tartományokat, de Ausztria szovjetek által megszállt keleti részét is megóvta ettől a sorstól.

1

Isaiah Berlin / Ramin Jahanbegloo, Den Ideen die Stimme zurückgeben, Frankfurt am Main 1994, 53, 184–185.

2

Vö. Bruno Kreisky, Zwischen den Zeiten, Berlin/Wien 1986, 220–222. Otto Bauer és az ausztromarxizmus kritikus értékelésére lásd Norbert Leser, Salz der Gesellschaft, Wien 1988, 7–55. Bauer ennél pozitívabb értékelésére lásd Otto Leichter, Otto Bauer, Tragödie oder Triumph, Wien 1970. Otto Bauer (1881–1938). Diákkorától a szociáldemokrata párt aktivistája, az Arbeiter Zeitung munkatársa, majd háromévi szibériai hadifogság után, 1918–1919-ben az Első Köztársaság külügyminisztere. A Németországgal való „Anschluss” híve, parlamenti képviselő és később a második pártelnök. Az 1934. februári polgárháború után a csehszlovákiai Brnóba menekül, majd onnan négy évvel később, 1938-ban Párizsba. Itt hunyt el 1938 májusában. Az osztrák szociáldemokrácia legjelentősebb teoretikusa s legnépszerűbb szónoka és publicistája volt.

3

Ezt Reimann ugyanis még Kreisky kancellársága előtt írta; vö. Viktor Reimann, Zu groß für Österreich, Seipel und Bauer im Kampf um die Erste Republik, Wien 1968

4

Jacques Hannak, Karl Renner und seine Zeit, Wien 1965, 650–653. Renner meg nem jelentetett, csak kefelevonatban meglévő 87 oldalas írása: „… der Anschluß und die Sudetendeutschen” elutasította a csehszlovák államot, és alapjában véve a nemzetiszocialista háborús politika igazolásául szolgált. Az írás csak 1977-ben, Raimund Löwnek a „Neues Forum”-ban megjelent cikke révén vált ismertté. Később, 1991-ben Eduard Rabofsky adta ki, bevezetővel ellátva. – 54 –


7.5.2008 12:07:30

Paul Lendvai. Az osztrák titok. 50 év a hatalom kulisszái mögött

Recommend Documents