.PAUL HAZARD.
.Az állandóságtól. a mozgásig Fordította: Várkonyi Benedek
M
A Don Quijote második részében, a tizenhatodik fejezetben Cervantes egy zöldköpönyeges nemest rajzol meg, akivel a Búskép∫ lovag összetalálkozik útján. E nemes a hajlékába siet, hol a boldogságot kell meglelnie a bölcsességgel együtt. Vannak javai, de nem túl sok; életét asszonyával, gyermekeivel, barátaival tölti. Kedvelt szórakozása a vadászat és a halászat, ám a szolgák, sólymok, agarak helyett jobban kedvel néhány szelídgémet és házifoglyot; van vagy tíz tucat könyve, s ez elég neki. Néha a szomszédainál vacsorázik, olykor pedig √ hívja meg azokat. Nem pazaron, de nem is fukar módra étkezik. Kedveli az ésszer∫ szabadságot, az igazságot, az egyetértést; ad a szegényeknek, de vigyáz, nehogy engedjen a hiúságnak; gondja van arra, hogy a veszeked√ket kibékítse; imádja a Szent Szüzet, és bízik Isten végtelen irgalmasságában. Így festi le magát, és Sancho pedig megindultan leugrik szamaráról, megragadja a nemes lábát, és csókolni kezdi. „Mit csinál kend, atyafi? Mit jelentsen ez a csókolás? – Hadd csókoljam tovább is – kérte Sancho –, életemben most látok legel√ször szentet lóháton, nagyságod személyében.” (Gy√ry Vilmos fordítása) Don Diego de Miranda, a zöldköpönyeges ember, nem szent. Mindössze az a feladata, hogy 1615-ben el√revetítse a klasszikus bölcsesség ideálját. Nem veti meg a kóbor lovagot, s√t lelkében meg√riz valamit a vitéz hajlandóságából, de óvakodik, hogy útjain kövesse. Tudja, hogy a létezés nem tud nagyobb boldogsággal szolgálni, mint a szellem, az érzékek és a szív harmóniája. S minthogy meglelte a jó élet titkát, meg is √rzi. Kamatoztatni fogja holta napjáig.
aradni, kerülni minden változást, mely azzal a veszéllyel járna, hogy csodás egyensúlyt borít föl: ez a klasszikus kor óhaja. A különlegességek veszélyesek, hajtják a nyugtalan lelket; veszélyesek és √rületesek, mert az utazó, ki elfut a világ végére, nem talál soha mást, csak amit magával visz: emberi viszonyait. És ha találna is mást, az éppúgy szétforgácsolná lelkét. Melyet épp ellenkez√leg, arra összpontosít, hogy vele örök problémák felé forduljon, amelyeket szétszórtan nem old meg. Seneca azt mondta: a jól regulázott lélek jele, hogy meg tud állni, és önmagával maradni. Pascal pedig fölfedezte, hogy az emberek minden balszerencséje egyetlen dologból fakad: abból, hogy nem tudnak nyugton maradni egy szobában. A klasszikus szellem, mikor ereje teljében találjuk, kedveli a stabilitást: szeretne maga a stabilitás lenni. A reneszánsz és a reformáció – a nagy kalandok – után elérkezett az elmélkedés kora. A végeérhetetlen vitákból, az elégedetlen kirtikából kivonták a politikát, a vallást, a társadalmat, a m∫vészetet; az emberiség szegény hajója révbe ért: vajon tud-e sokáig, örökre ott maradni! Az életben rend uralkodik: a zárt rendszeren kívül, melyet kit∫n√nek ismertünk meg, miért végeznénk kísérleteket, melyek mindent újra megkérd√jeleznek? Félünk a tért√l, amely meglepetéseket tartogat, és ha tehetnénk, szívesen megállítanánk az id√t. Versailles-ban úgy véli a látogató, hogy a vizek nem folynak: elfogják, majd megint mozgásra késztetik √ket, ismét az ég felé engedik; mintha azt akarnák, hogy örökösen szolgáljanak.
Paul Hazard: La crise de la conscience européenne. Fayard, Paris, 1994. [ed. p. 1935.] De la stabilité au mouvement, 15–36. o.
51
Paul Hazard
Ám minden elmúlik; titka már alig érvényes az utána jöv√k számára. És mikor unokái férfikorba érkeznek, ugyancsak avíttnak fogják találni a zöldköpönyeges lovagot. Lenézik ezt az életmódot, amellyel √ elégedett volt. Megtörik a megnyugvást, a boldog megnyugvást, mely lehet√vé tette a békességben való cselekvést. És fölszabadítva a túlságosan sokáig elfojtott türelmetlenséget, elmennek messzire, hogy kétségeket találjanak. Ha azt látjuk, hogy az id√ el√rehaladtával az utazási hajlandóság meger√södik és elterjed; ha kutatók kilépnek falujukból, elhagyják vidéküket, országukat, hogy megtudják, miként él és gondolkodik a többi ember, akkor erre az els√ jelre megértjük, hogy az életet irányító elvekben a változás munkálkodik. „Ha kíváncsi vagy, utazz…”1 Mikor Boileau Bourbonvíz-kúrát vett, arra gondolt, hogy a világ végén van; Auteuil [Párizs el√városa] elég volt a számára. Racine-nak elegend√ volt Párizs, és mindkettejük igen feszélyezetten érezte magát, mikor a királyt követniük kellett útjain. Bossuet soha nem ment Rómába, sem pedig Fénelon. Molière soha nem ment a pézenasi borbély üzletébe. A nagy klasszikusok stabilak. A Kóborló Voltaire, Montesquieu, Rousseau lesz. De amazoktól ezekig nem volt könny∫ az átmenet. A XVII. század végén, a XVIII. század elején az olaszok ismét utazó kedv∫ek lettek, a franciák pedig olyan mozgékonyak, mint a higany. Egy korabeli megfigyel√ szerint annyira szerették az újdonságot, hogy minden t√lük telhet√t megtettek azért, hogy ne tartsanak meg hosszú ideig egy barátot; hogy minden napra új divatot találtak ki, és minthogy országukban unatkoztak, hol Afrikába, hol pedig Ázsiába mentek, helyet változtatni és szórakozni.2 A németek utaztak, ez volt a szokásuk, a mániájuk, lehetetlen volt otthon tartani √ket. „Utazunk – apáról fiúra száll ez –, anélkül, hogy bármiféle tennivaló valaha is megakadályozna minket ebben”, mondja a német, akit Saint-Évremond állított színre szórakoztató kozmopolita komédiájában, a Sir Politick Would-be cím∫ m∫vében. „Amint megtanultunk latinul, utazásra készül√dünk; az els√, amit magunkhoz veszünk, egy Itinerárium, mely az utakra tanít. A második, egy könyvecske, amely azt mutatja meg, hogy miféle érdekességek vannak minden egyes országban. Ha utazóink irodalmárok, otthonukból kilépve egy szépen bekötött üreslapú könyvvel szerelkeznek föl, melyet Album Amicorum-nak hívnak. Nem mulasztják el meglátogatni a tudósait mindama helyeknek, amerre csak megfordulnak, és el√ho-
zakodni könyvükkel, hogy azok beírják nevüket…” Ez a német nem takarékoskodott a fáradozással: meg kellett másznia a hegyeket, egészen a csúcsig; követnie a folyókat a forrástól a torkolatig, megszámlálva minden átjárót és minden hidat. Tanulmányoznia az amfiteátrumok maradványait és a templomromokat. Látnia kellett – miközben jegyzeteket készített – a székesegyházakat, az apátságokat, a zárdákat, a köztereket, a városházákat, a vízvezetékeket, a citadellákat, az arzenálokat; le kellett másolnia a sírfeliratokat, nem megfeledkezve a harangtornyokról és harangjátékokról, sem pedig az órákról. És mindent otthagyni, hogy máshova fusson, ha a francia király koronázásáról vagy a császár megválasztásáról hallott. Az angolok utaztak, ez volt neveltetésük kiegészít√je; az ifjú urak frissen kilépve Oxfordból vagy Cambridge-b√l, pénzzel jócskán ellátva, s bölcs házitanítójukkal az oldalukon átlépték a tengerszorost, és elindultak a grand tour-ra. Ilyenb√l mindenfélét láttunk: míg egyesek megelégedtek azzal, hogy megismerjék a Frontignan-i és a montefiasconei muskotályt, Ay, Arbois, Bordeaux, Xérez borait, addig mások tudatosan tanulmányoztak minden természettudományi gy∫jteményt, minden antik kollekciót. Mindenki alkata szerint: „A franciák azért utaznak általában, hogy spóroljanak, annyira, hogy olykor több kárt okoznak azokon a helyeken, ahol megszállnak, mint hasznot hoznak. Az angolok épp ellenkez√leg, jó váltókkal, nagy személyzettel és szép kísérettel indulnak Angliából, és csodásan költekeznek. Úgy számolják, hogy csak Rómában általában több mint ötven angol nemes tartózkodik, mindig kísér√kkel a szolgálatukban, és összességében mindegyikük legalább kétezer tallért költ évente; így csak Róma évente több, mint harmincezer aranyat szed be Angliától.” Hasonlóképpen Párizs, „ahol soha nem maradnak el az angol utazók. Egy angol keresked√ azt mondta nekem a minap, hogy Franciaországban százharmincezer tallért fizettetett ki angol nemeseknek egy esztend√ alatt. És ez a keresked√ még csak nem is a leggazdagabb bankárok közül való.” Gregorio Leti3 kalandor és vándor mondja ezt nekünk: Gregorio Leti, kinek legalább öt hazája volt, mert Milánóban született, Genfben lett kálvinista, XIV. Lajos magasztalója volt Párizsban, Anglia történésze Londonban, a rendek szolgálatában álló pamfletista Hollandiában, ahol 1701-ben meghalt. Tudósok gazdagították tudományukat városról városra, mint a pádovai Antonio Conti, aki 1713-ban Párizsban volt, 1715-ben Londonban, ahol a differen-
52
Az állandóságtól a mozgásig
ciálszámítási vitában fejtette ki véleményét; Hannoverbe ment, hogy Leibnizcel tárgyaljon, és átutazóban Hollandiában gondja volt arra, hogy meglátogassa Leuwenhoeck-ot. Utaztak filozófusok, és nem azért, hogy békességben meditáljanak egy f∫tött szobában, hanem hogy meglássák a világ érdekességeit: ilyen volt Locke és Leibniz. Utaztak királyok: Krisztina svéd királyn√, aki Rómában halt meg 1696-ban, Péter cár pedig 1696-ban Európába indult. Mint bizonytalanul körvonalazható irodalmi m∫faj – mely kényelmes, mert mindent bele lehetett önteni: tudományos disszertációt, múzeumi katalógusokat vagy szerelmi históriákat –, az Utazás gy√zedelmeskedett. Lehetett tudománnyal súlyosbított nehéz beszámoló vagy pszichológiai tanulmány vagy tiszta regény, avagy mindez egyszerre. Ki bírálta, ki pedig dicsérte; ám az ékesszólások, akárcsak a kritikák, megmutatták, milyen fontos helyet foglalt el, és hogy mennyire nem lehetett többé meglenni nélküle. Ugyanaz az ízlés, amely fölvirágoztatta, meglendítette az útikalauz- és bédekkeripart is. Csak választani kellett: Le Gentilhomme étranger voyageur en France [A Franciaországban utazó külföldi nemes], Il Burattino veridico, ovvero Istruzione generale per chi viaggia [Az igazmondó Burattino, avagy útmutató utazók számára], Guia de los caminos para ir por todas las provincias de España, Francia, Italia, y Alemania [Útikalauz Spanyolország, Franciaország, Itália és Németország minden tartományához]. A híres városok különleges bánásmódra tartanak igényt: La ville et la république de Venise [Velence városa és köztársasága], Description de la ville de Rome en faveur des étrangers [Róma városának leírása külföldiek számára], Guida de' Forestieri curiosi di vedere ed intendere le cose le più notabili della regal città di Napoli [Kalauz kíváncsi külföldieknek, hogy lássák és értsék a királyi város, Nápoly leghíresebb dolgait], Description nouvelle de ce qu'il y a de plus remarquable dans la Ville de Paris [Új leírása mindannak, mi említésre méltó Páris városában]. Van egy elb∫völ√ cím, melyet nem olvashatunk anélkül, hogy ne támadna kedvünk postalovakat bérelni, hogy fél szemmel ne látnánk lágy ígéretekkel teli horizontot: a Gyönyör∫ségek. Itália gyönyör∫ségei; Dánia és Norvégia gyönyör∫ségei és örömei; Nagy Britannia és Írország gyönyör∫ségei; Svájc állama és gyönyör∫ségei. És minden gyönyör∫ség egybegy∫jtve adja Európa csodái-t. De a Világ kellemes galériája nem még inkább elragadó-e? Európa valójában továbbra is dolgozott azon, hogy fölfedezze és kiaknázza a világot; a XVII. század foly-
tatta azt a feladatot, amelyet a XVI. hagyott rá örökül. Egy alig ismert író, P. Bergeron 1619-t√l, Thommaso Campanella pedig 1636-tól vallotta: a glóbusz fölfedezésének – minthogy ellentmondott néhány adatnak, melyen a régi filozófia nyugodott – a dolgok új koncepcióját kell el√idéznie.4 Ez a gondolat, mely el√ször csak lassan terjedt, lendületet kap, oly mértékben, ahogy a hollandok nemcsak megszervezik a kelet-indiai kereskedelmet, hanem le is írják az ott talált különös dolgokat; ahogy az angolok nemcsak kiviszik lobogójukat minden tengerre, hanem a legb√ségesebb utazási irodalmat teszik közzé, ami csak a világon van; ahogy Colbert a franciák figyelmébe ajánlja: foglalkozzanak a gazdag gyarmatokkal és a kereskedelmi kirendeltségekkel; mennyi „a király akarata szerinti” tudósítás tér majd vissza erre! A király nem vonta kétségbe, hogy ezek az elbeszélések olyan gondolatokat ébresztenek, amelyek képesek megingatni hitének legkedvesebb és tekintélyének fönntartásához legszükségesebb képzeteit. Így egy olyan termelés indul növekedésnek, amely egészen a szertelenségig terjed: Elbeszélések, Leírások, Tudósítások, Gy∫jtemények, Kollekciók, Könyvtárak, Különös elegyek; azok, akik nem lépnek ki házukból, akik nem ismerik meg Amerika nagy tavait, Malabar kertjeit, sem a kínai pagodákat, akik otthon maradnak a t∫z mellett, azt olvassák majd, amit a többiek elmeséltek. A Hittérít√ urak, a Kapucinusok, a Franciskánusok, az Obszerváns ferencesek, a Jezsuiták elmesélik a h∫tlenek megtérését; Tunisz, Algéria vagy Marokkó foglyai elmesélik, hogyan üldözték √ket hitükért; a Társaságok szolgálatában álló orvosok elmesélik megfigyeléseiket; a tengerészek: Dampier, Gemelli, Carreri, Wood Rogers gy√zedelmesen mesélik föld körüli útjukat. Az id√k jele a menekült protestánsok kalandos elindulása, akik 1690. július 10-én Amszterdamban hajóra szálltak, és egy hálátlan Európát hagytak ott, hogy a kelet-indiai úton megtalálják az Édent, ahol újrakezdhetik életüket. De nem találták meg. Ekkora hozadék el√tt a tudat megrendül; és a század vége felé a legintenzívebb a feldolgozó munka. Sir William Temple visszavonult a politikai ügyek hajszájából; nincs többé másra gondja, mint hogy a Moor Parkban lév√ szép kertjét – és szellemét – m∫velje. Követhetjük elmélkedésében. Mennyi egykoron ismeretlen vagy barbárnak tartott vidék ismer√s most számunkra, a keresked√k, a tengerészek és utazók kapcsolatainak köszönhet√en! Márpedig ezekben az országokban, melyek újonnan jelentek meg horizontunkon, és melyek ma tudós tár-
53
Paul Hazard
salgások tárgyát adják, nem kevésbé termékeny felfedezések születtek, nem kevésbé jelent√s tetteket hajtottak végre, mint azok, amelyek szellemünket hagyományosan táplálták. Nemcsak területük, term√földjük, éghajlatuk, terményeik keltik föl az érdekl√dést, hanem törvényeik, szokásaik, államaik, birodalmaik alkotmánya is… William Temple is tanulmányozza Kína, Peru, a Tatárföld, Arábia politikáját és erkölcsét. Ahogy az új világ térképét böngészi, újra vizsgálat alá veszi azokat az elveket, amelyek a régi világot igazgatták.5 Igaz, az utazó, aki eredetinek hitt gondolattal tért vissza, gyakran már az indulás pillanatában poggyászában hordta azt; de nem tévedett, amikor hathatósnak képzelte. Mert mikor visszaszállította Amszterdamba, Londonba, Párizsba, az már büszkeséggel volt tele, felcicomázva vakmer√séggel és felruházva hatalommal, amit korábban nélkülözött. Tökéletesen helytálló azt állítanunk, hogy minden alapvet√ gondolatot, a tulajdon, a szabadság, az igazság gondolatát a távoli példa alapján vették újra vizsgálat alá. Legel√ször is azért, mert ahelyett, hogy a különbségeket spontán módon egy egyetemes archetípusra vezették volna vissza, a különösnek, a másra vissza nem vezethet√nek, az individuálisnak a létezését állapították meg. Azután pedig azért, mert az általánosan elfogadott véleménnyel szembeállíthatók tapasztalati tények, melyek minden akadály nélkül álltak gondolkodók rendelkezésére. Az új bizonyítékokhoz, melyekre szükség volt, ha ellentmondani akartak ilyen vagy olyan dogmának, ilyen vagy olyan keresztény hitnek, s melyet kínosan keresni kellett az antikvitás tartalékaiban, új, friss és csillogó bizonyítékok járultak: melyeket az utazók hoztak magukkal, s ezentúl kézben voltak. Pierre Bayle többször is hivatkozik ezekre a tanúvallomásokra, melyek az újabb tekintélyt biztosították. „Bernier úr azt állítja nekünk a nagy Mogul államairól szóló különös beszámolójában…” – „Tavernier úr utazásai arról értesítenek bennünket…” – „A Kínáról szóló beszámolók azt tudatják velünk…” – „Lásd a Holland Társaság japáni beszámolóját…” – Azzal a lármával kapcsolatban, melyet azért csapnak, hogy megszabadítsák a holdat: „A perzsák még mindig ∫zik e nevetséges ceremóniát – áll Pietro della Valle tudósításában. A szertartás még életben van a tunkani királyságban is, ahol azt képzelik, hogy a hold egy sárkánnyal harcol: lásd Tavernier úr új beszámolóját.” – „Az a megjegyzés, amelyet a keresztények között föltalálható szemérmetlenség elterjedtségér√l tettem, arra emlékeztet, hogy olvastam Rycaut úr be-
számolójában… Rycaut úr beszámolója túlságosan nagy zajt csapott ahhoz, hogy ne lenne önöknek ismer√s…” – És mikor lényeges pontként meg akarja mutatni, hogy Isten létezését nem biztosítja a közmegegyezés, íme az érv, melyet az utazás szolgáltat a számára: „Mit válaszolna, ha azokat az ateista népeket hoznám föl önnek, akikr√l Sztrabón beszél, és azokat, akiket a modern utazók fedeztek fel Afrikában és Amerikában?"6 Azokból a tanításokból, amelyekkel a tér szolgál, talán a viszonylagosság tanítása volt a legújabb. A perspektíva megváltozott. Koncepciók, melyek transzcendenseknek t∫ntek föl, többé csak a helyek sokféleségét√l tették az embert függ√vé; az észen nyugvó tapasztalatok már csak megszokottak voltak; és megfordítva, szokások, melyeket extravagánsaknak tartottak, logikusaknak tetszettek, ha eredetük vagy helyük segítségével magyarázatra leltek. Hagyjuk n√ni a hajunkat, és teljesen simára borotváljuk szakállunkat; a törökök leborotválják a hajukat, és szakállt növesztenek. Nálunk a jobb kéz a megbecsült oldal, a törököknél a bal. Mindezek ellentétességek, melyeket nem szabad elítélni, hanem el kell fogadni olyannak, amilyenek. A sziámiak hátat fordítanak a n√knek, akik elhaladnak mellettük; azt gondolják, úgy adnak tiszteletet nekik, ha nem vetik rá tekintetüket. Mi másképpen gondoljuk. De kinek van igaza? Ki téved? Amikor a kínaiak a négyezer éve kialakuló különös fogalmak alapján ítélik meg erkölcseinket, kis híja, hogy barbároknak ne nézzenek bennünket. És mikor mi ítéljük meg a kínai erkölcsöket, bizarraknak és bolondoknak véljük azokat. A Jézus Társasága-beli Le Comte atya, aki így fejezi ki magát a Kína szertartásai cím∫ könyvében, a következ√ filozófiai megállapításra jut: „Mi is tévedünk, mert a gyermekkori elfogultságok meggátolnak minket abban, hogy úgy véljük, az emberi cselekvések legtöbbje közömbös az egymással való viszonyukban, és valójában nem jelentenek mást, mint amit a népek szívesen társítottak hozzájuk, mikor el√ször el√fordultak.” Az ilyen maximák messzire vezetnek. Egyenesen az egyetemes relativitás gondolatáig. „Nincs semmi – mondja Bernier –, amire ne lenne képes a vélemény, az elfogultság, a szokás, a remény, a tisztelet stb.” – „A klíma – mondja Chardin –, amint én gondolom, mindig minden egyes nép szellemi klímája határozza meg az emberek hajlamait és szokásait…”, és hozzáteszi: „A kétség a tudomány kezdete; aki nem kételkedik semmiben, az nem figyel meg semmit; aki nem figyel meg semmit, az nem fedez fel semmit; aki nem fedez fel semmit, az vak,
54
Az állandóságtól a mozgásig
és vak is marad.” Amikor ezeket az értelemmel teli mondatokat olvassuk, megértjük La Bruyère megjegyzését A jellemrajzok-nak „A szabad szellemekr√l” cím∫ fejezetében: „Néhányan úgy végzik, hogy egy hosszú utazás elcsábítja √ket, és elveszítik azt a kevés vallást is, ami számukra megmaradt; napról napra új kultuszt, különböz√ erkölcsöket, különböz√ szertartásokat látnak…”
hévvel, er√nek erejével és tehetséggel – ez utóbbi a legfontosabb. Ez volt Lahontan báró, a rebellis szellem. Minthogy számításait nem találta meg a király hadseregében, 1683-ban Québec partjainál kötött ki. El√ször arra gondolt, Kanadában csinál karriert, mert nem volt sem osotoba, sem pedig gyáva. El√ször mint f√hadnagy, azután mint kapitány részt vett az irokézek elleni hadjáratban; de fegyelmezetlen lévén, s bosszúságoktól megkeseredve dezertált, és visszatért, hogy elhibázott életét Európában élje. Pedig mikor 1703-ban megjelentette az Utazások, az Emlékiratok és a Párbeszédek cím∫ m∫vét, minden kétséget kizáróan tartósabb emlékm∫vet hagyott hátra, mintsem gondolta volna, noha egyáltalán nem vette semmibe önmagát. Adario, a vad, Lahontannal, a civilizálttal vitatkozik; és ez utóbbinak jut a rossz szerep. Adario az Evangéliummal gy√zedelmesen szembeállítja a természeti vallást. Szembeállítja a természeti erkölcsöt az európai törvényekkel, melyek nem tesznek mást, mint a büntetés félelmét sugallják. A társadalommal primitív kommunizmust állít szembe, mely egyszersmind igazságot és boldogságot garantál. Éljen a Vadember! – kiált föl. Szánakozva néz az erény nélküli, er√tlen, szegény civilizáltra, aki arra is képtelen, hogy táplálékáról, hajlékáról gondoskodjék; elkorcsosult és erkölcsileg elbutult; olyan, mint egy karneváli maskara, a kék öltözetével, piros harisnyájával, fekete kalapjával, fehér tollforgójával, zöld szalagjaival; állandóan haldoklik, mert szüntelenül azzal gyötri magát, hogy javakat és boldogságot szerezzen, mik csak viszolygást hagynak a lelkében. A vadember viszont er√s, jó gyalogló, ellenálló a fáradtsággal és a nélkülözéssel szemben; hozzá képest mennyire szép, mennyire nemes! Még a tudatlansága is kiváltság: nem tud írni, olvasni, így megkíméli magát egy sor bajtól; a tudomány és a m∫vészetek a korrupció forrásai. ◊ édesanyjának, a természetnek engedelmeskedik, és ímé: boldog. Az igazi barbárok a civilizáltak: a vadak példája szolgáljon számukra útmutatóul, hogy hogyan lehet visszatalálni a szabadsághoz és az emberi méltósághoz. A Jó Vadember mellett az Egyiptomi Bölcs követeli helyét; de még nem alakult ki teljesen, keresi a formáját. Egy mozaik-munka révén keresi a formáját: Hérodotosz és Sztrabón köveivel, melyeket újra és újra kézbe vett, de soha nem használt el; a kronologisták elhozta ékesszólással, akik azon igyekeznek, hogy a Hébert megfosszák szentséges dics√ségét√l, s azt az Egyiptominak juttassák; és utazók elbeszéléseivel.
M
egérkeztek ezek az Idegen-Jelképek; megérkeztek szokásaikkal, törvényeikkel, eredeti értékeikkel; fölkínálkoztak az európai tudatnak, s ez az Európa mohón faggatta √ket történelmükr√l és vallásukról. Azok pedig megadták a válaszokat mindarra, amit kérdeztek t√lük. Mindegyik a magáét. Az amerikai zavarba ejt√ volt. Elveszvén az oly kés√n fölfedezett kontinensén, nem volt sem Sémnek, sem Kámnak, sem pedig Jáfetnek a fia: kinek lehetett a fia? A Krisztus megtestesülése el√tt született pogányoknak legalábbis a saját részük megvolt az eredend√ b∫nb√l, hiszen mindannyian Ádámtól származtak; de az amerikaiak? S milyen rejtély révén menekültek meg az özönvízt√l? És ez nem minden. Ahogy mindenki tudja: az amerikaiak nem voltak mások, mint vademberek: amikor azt akarták elképzelni, hogy mik voltak az emberi lények a társadalom feltalálása el√tt, √k szolgáltak modellül: kóborló emberi horda, kik teljesen meztelenül jártak. De íme, amit gyanú bizonygat: egy vadember szükségképpen alsóbbrend∫ és megvetend√ teremtvény volt? Nem léteztek boldog vadak? Ahogyan a régi térképészek leírták a földrészeken található növényekr√l, állatokról és emberekr√l: a Jó Vadember helyét és jelent√ségét a világ intellektuális térképén jelöljük ki. A személyiség nem új; ám csak az általunk tanulmányozott kor felé haladva, egyik századról a másikra ölti végleges formáját és lesz agresszívvá. Már egész el√készület ment végbe: különböz√ rendbéli misszionáriusok, kik a Vademberben olyan érdemeket dics√ítettek, amelyek a személyiséget voltak hivatva kiemelni, nemigen tör√dtek azzal, hogy tudják: azok az erények, amelyeket hirdettek, keresztények-e vagy sem. Buzgóságukban meggondolatlanok lévén olyan naivságot magasztaltak, amelyet a vadak a természetb√l kaptak – mondták √k; jóságot, nagylelk∫séget, miket nem mindig lehetett megtalálni az európaiaknál. Mikor ezek a gondolatok kell√képpen megértek, el√lépett egy ember – ahogy történni szokott –, akinek már nem volt más dolga, mint hogy tálalja azokat, nagy
55
Paul Hazard
Ez utóbbiak arra emlékeztetnek, hogy Egyiptom antik földjén született meg a muzsika és a geometria; hogy el√ször Egyiptom egén figyelték meg a csillagképek helyét. Emlékszünk Bossuet csodálatos oldalaira a Beszélgetések az egyetemes történelemr√l cím∫ m∫vében. A szkíták és az etiópok csak barbárok voltak. Egyiptomhoz tartoztak, hogy egy tökéletes civilizáció képét nyújtsák. Ez fontos és komoly nemzet volt, melynek állhatatos és szilárd szellemét borzalommal töltötte el az újdonság. A dics√ség, mellyel azért ruházták föl, hogy a leghálásabb legyen, azt mutatja, hogy a legszociábilisabb is volt. Nemcsak törvényeket hozott, hanem be is tartotta azokat – ritkább erény. Megítélte a halottakat, elválasztotta a jókat a rosszaktól; az el√bbiek számára a nagy sírok tisztességét tartotta fönn, míg az utóbbiakat szeméttelepre hajította. Megengedte a Nílusnak, hogy elöntse földjét, hogy termékennyé tegye; fölépítette a piramisokat. Ha Bossuet ennyire túlzott, az azért van, mert antik forrásokból táplálkozott; s azért is, mert olvasta – tollal a kezében – az alázatos misszionárius kapucinusok elbeszélését, akik meglátogatták Fels√Egyiptomot. Az √ hitük szerint azt remélte teli lelkesedéssel, hogy egy szép napon föltámasztják a száz kapujú Thébát. Nem volt-e méltó egy efféle vállalkozás a Nagy Királyhoz? „Ha utazóink eljutottak egészen addig, ahol ez a város fölépült, minden bizonnyal találhattak valami olyat is romjai között, ami semmihez sem fogható. Hiszen az egyiptomiak munkái azért készültek, hogy szembeszegüljenek az id√vel… Most, hogy a király hírneve elhatol egészen a világ legismeretlenebb részéig, s hogy ez az uralkodó olyan távolra terjeszti ki a kutatásokat, amelyeket a természet legszebb m∫veir√l és a m∫vészetr√l végeztet, nem volna-e ez méltó tárgya e nemes kíváncsiságnak: fölfedezni azokat a szépségeket, amelyeket Thébai a sivatagjaiba zár, és építészetünket Egyiptom találmányaival gazdagítani?" De nem engedte meg, hogy ott egyszerre antik és új filozófiát keressenek. Létezett egy találékony és bizarr elme, egy Giovanni Paolo Marana nev∫ genovai kalandor, kinek meggy∫lt a baja Genovával, s XVI. Lajos szolgálatába állott, nem minden érdek nélkül. Több ötlete mellett 1696-ban megjelentetett egy furcsa regényt, melynek ez volt a címe: Egy filozófus beszélgetései egy remetével, többféle erkölcsi és tudományos kérdésr√l. E regény egy kilencven éves aggastyánt állít elénk, aki frissebb, rózsásabb, mint egy ifjú leány. Honnan ered e meg√rzött frissesség? Onnan, hogy sokáig Egyiptomban élt: Egyip-
tomban ismerjük meg az élethosszabbító elixírek titkát. S f√ként az igazi filozófiát ismerjük ott meg, melyben semmi keresztényi nincsen… Ugyane regényben fölt∫nik még egy fiatal egyiptomi is, aki maga az erény és a tudomány, s aki arra képes, hogy a legkülönfélébb tárgyakról csodálatos fejtegetéseket rögtönözzön. Ilyen ereje van e pogány, ugyanakkor áldott földnek. Múlnak az évek: az alakok pontosabbak, részletgazdagabbak lesznek; kialakul a díszlet: szisztrumok, papiruszok, íbiszek és lótuszok; s végül el√ttünk áll a Bölcs Egyiptomi, a Szétosz: Terrasson apát, aki gyönyörködtetni fogja a XVIII. századot. Szétosz nem bölcs, hanem filozófus; nem király, hanem konzervatív; nem keresztény, hanem az Eleusis titkaiba beavatott.
N
em úgy tetszik, hogy a mohamedán Arab ugyanerre a sorsra ítéltetett; mert Mohamed súlyos dolgokat hallott róla: csaló, hitvány imposztor, aki vérbe és lángba borította a földet, égb√l jöv√ özönvíz. De itt a tudósok járultak hozzá az utazók er√feszítéséhez: √k veszik szemügyre az állandóságot. Herbelot és Galland, a tanítványa, utódja, a Collège Royal tanára azon fáradozott, hogy jobban megismerje a keleti civilizációt; ezen dolgozott Pococke, az oxfordi egyetem arab-világ professzora; Reland, a keleti nyelvek és ókeresztény régiségek professzora Utrechtben, Ockley, a cambridge-i egyetem arabprofesszora. ◊k az eredeti szövegeket olvasták, s attól kezdve más szemmel nézték az Arabot. E tudós emberek arra hívták föl a figyelmet, hogy Mohamedet nem követte volna óriási tömeg, ha √ csak vizionáló és epilepsziás lett volna. Soha nem élhetett és virágozhatott volna egy olyan vallás, amelyet közönségesnek és nyomorúságosnak festenek le. De ha a leghamisabb legendák szajkózása helyett az arabokhoz fordulunk, észrevesszük, hogy Mohamed és hívei a szív és a szellem adományával nem voltak alsóbbrend∫ek, mint más népek híres h√sei. Mi rosszat nem mondtak a Jóemberek a keresztény vallásról, milyen lehetetlenséget nem állítottak róluk? Mindig így járunk, ha a dolgokat kívülr√l ítéljük meg. Megcáfoltak olyan állításokat, amelyeket a mohamedánok soha nem mondtak; olyan hibákat, amelyeket nem követtek el; túlságosan könny∫ volt ez a gy√zelem. Vallásuk valójában tökéletesen koherens, nemes és szép volt; menjünk tovább: civilizációjuk csodálatos. Ki tartotta fönn a gondolat és a kultúra jogát, amikor a barbarizmus elborította a világot? Az arabok…
56
Az állandóságtól a mozgásig
A fejl√dés, mely a kegyvesztettségt√l a rokonszenvig tart, rövid id√ alatt kiteljesedett. 1708-ban befejez√dött: ez az az id√pont, mikor Simon Ockley kijelent valamit – akár igazság, akár illúzió, kétszáz esztend√ elmúltával is méltó arra, hogy vita tárgya legyen: kétli, hogy a Nyugat jelent√sebb volna, mint a Kelet. Mert a Kelet nem kevesebb lángész születését érte meg; és Keleten boldogabb a lét. „Ha az Istent√l való félelemre tekintünk, a vágyak megfegyelmezésére, az élettel való el√vigyázatos sáfárkodásra, a tisztességre és mértékletességre minden körülmények között; ami mindeme (végtére is legfontosabb) pontokat illeti: ha a Nyugat akármilyen, bármilyen kis fejl√déssel is hozzájárult a keleti bölcsességhez, be kell vallanom, hogy nagyot tévedek.” E gondolatok tovaterjednek, eljutnak egy franciáig, Boulainvilliers grófig, aki hálát adva Herbelot-nak, Pococke-nak, Reland-nak, Ockley-nak, a félrevonultságban könyvet ír Mohamed élete címmel, melyben befejez√dik az átalakulás: minden nemzetnek van különleges bölcsessége; Mohamed az arab bölcsességet testesíti meg, miként Krisztus a zsidókét. A mániáinkon, hiányosságainkon, fogyatékosságainkon gúnyolódó tanú; a városaink utcáin sétáló idegen, aki megfigyel és kritizál; az a személyiség, aki egyszerre mulattat és bánt, s kinek feladata, hogy emlékeztessen egy g√gös nemzetet: nem birtokosa sem a teljes igazságnak, sem a tökéletességnek – ezt az embert egyetlen európai irodalom nem nélkülözheti, mert úgy fogadja √t el, mint egyik kedvenc alakját, és százszor is kihasználja szolgálatait, miel√tt ráunna. Melyik ország adja √t: Törökország? Vagy Perzsia?
a megrendel√jének. Vagy Haznabardassynak, ◊felsége kincstárnokának; vagy a janicsárok agájának, vagy Mehemednek, az anyaszultánn√ eunuch apródjának; vagy éppen a legy√zhetetlen Azem vizírnek. Levelei tele vannak tiszteletlenséggel, akár a politika, akár a háború, akár az egyház dolgairól ír. Mindenb√l gúnyt ∫zött. De a Perzsa visszavágott, és végül övé lett a gy√zelem. Minden kétséget kizáróan két oka volt ennek. El√ször is azért, mert nemigen létezik izgalmasabb utazási olvasmány, mint Chardiné, hömpölygése ellenére. Ez az ékszerész, ékszerészfi, ki Perzsiába ment, hogy ott eladja óráit, karpereceit, nyakékeit és gy∫r∫it, ez a protestáns, akit a Nantes-i Ediktum visszavonása kitiltott Franciaországból, természetesen egzotikus lélek volt. Jobban ismerte Iszpahánt, mint Párizst, és f√képp jobban is kedvelte. Annyira, hogy mikor a legkorlátoltabb olvasó olvasta, annak is meg kellett értenie, hogy nagyon messze Ázsiában vannak olyan emberi lények, akik semmiképp sem alsóbbrend∫ek nála, és akiknek az élete mégis alapvet√en más, mint az övé. A fels√bbrend∫ség fogalmát – mely számára oly ismer√s volt – a különbség képzetével kellett helyettesítenie. Milyen pszichológiai változás! Perzsiában minden más: az étkezések útközben, a gyógyszerek, melyeket a falusi orvos a saját maga módján alkalmaz, a karavánszeráj, ahol megállnak aludni; minden más, az öltözékek, az ünnepek, a gyász, a vallás, az igazságszolgáltatás, a törvény. Márpedig ezek a perzsák nem barbárok, épp ellenkez√leg, rendkívül kifinomultak, szinte túlságosan civilizáltak, és kissé telít√dtek az oly régóta tartó léttel. Chardin hangsúlyozza ennek a „másik világnak” a létezését és legitimitását; tudtára adta olvasóinak „mindazt, ami a mi Európánk kíváncsiságára érdemes, ami egy olyan országra vonatkozik, amelyet egy másik világnak nevezhetünk, akár a helyek távolsága, akár az erkölcsök és szabályok különböz√sége miatt…”7 A második ok, mely lehet√vé tette a Perzsának, hogy leszorítsa a Törököt, olyannyira világos, hogy elegend√ épp csak megemlíteni: piszkozatok és vázlatok után, immár kész anyagot hasznosítsva, találkozik nem egy tehetséges emberrel, hanem egy lángésszel, akit Montesquieu-nek hívtak.
Ú
gy t∫nik föl, hogy Törökország felülkerekedik; egyik arca Európa felé fordult, azt jobban megismertük. Egy követség angol titkára oly élénken festette le, hogy 1666-tól kezdve könyve az utazás egyik klasszikusává lett, és kiadásról kiadásra mindenki forgatta. Sok más leírás követte az övét. Ugyanaz a Marana, aki kíváncsi volt Egyiptomra, hasznot húzott Törökországból: legel√ször is kiadta 1684-ben a Nagyúr Kémjé-t, kinek mesés vagyona volt; majd családot alapított számtalan gyermekkel és unokával. A Mamut nev∫ kém, ki Moldáviai Titusnak hívatta magát, eléggé formátlan, csúnya arcú volt és hallgatag: diszkrét, szerény, észrevétlenül járt, és negyvenöt évet élt le Párizsban anélkül, hogy magára vonta volna a figyelmet; nappal járt-kelt, este visszatért szobájába, és írt a konstantinápolyi Divánnak,
K
evés hiányzott ahhoz, hogy a Sziámi csatlakozzék e színes társasághoz. XIV. Lajos Sziámban meg akarta honosítani a francia kereskedelmet, és elterjeszteni az igaz hitet. Megindították a kereskedelmi forgal-
57
Paul Hazard
mat: 1684-ben a párizsiak azt látták, hogy sziámi mandarin érkezik, nagy csoda; 1685-ben egy francia misszió megy Sziámba; 1686-ban új sziámi misszió jött Franciaországba; 1687-ben egy második francia misszió próbálkozott újólag. Akkor t∫ntek föl az egyházi tudósok és az üzletbe belekeveredett diplomaták írásos beszámolói. Innen a nagyközönség érdekl√dése. Innen – egy nem változó pszichológiai mechanizmus munkálkodásával – a jámbor, bölcs, felvilágosult sziámiak megszépített képe. Elmesélik például, hogy amikor azt javasolták Sziám királyának, térjen át, ezt válaszolta: ha az isteni Gondviselés azt akarta volna, hogy csak egyetlen vallás uralkodjon a földön, mi sem lett volna könnyebb, mint megvalósítania e szándékát. De mivel Isten elnézte a sok-sok különböz√ vallást, arra a következtetésre kellett jutni, hogy kedvét lelte abban, ha teremtmények sokasága dics√íti, mindegyikük a maga módján magasztalva √t. E szavakat idézve elcsodálkozunk: ejnye!, ez a sziámi uralkodó, akinek fogalma sincs az európai tudományról, milyen er√vel és tekintélyes tisztasággal fejtette ki a pogány filozófia legelfogadhatóbb érvét az egyetlen igaz vallás ellen!… A következtetés, amit mindebb√l levonnak, tévhitre visz. A sziámiak mindenféle vallást megt∫rnek, és királyuk megengedi a keresztény misszionáriusoknak, hogy szabadon térítsenek városaikban. Az európaiak ugyanilyen szabadelv∫ek, ugyanilyen toleránsok? És vajon mit mondanának √k, ha a talaponok – ez az ottani papok neve – azt találnák ki, hogy Franciaországba jönnek hitüket hirdetni? – A sziámiaknak teljesen nevetséges vallásuk van; egy hóbortos istent imádnak, akit Sommonokhodomnak hívnak; és közben erkölcsük tiszta, s√t szigorú; egy kereszténynek nincs mit kifogásolnia az életvezetésükben. Erkölcs és vallás nem kapcsolódik-e szükségszer∫en össze? A francia nagykövetség terveit palotaforradalom keresztezte; a sziámi király nem tért át, a vállalkozásról lemondtak, a talaponokat homályba borította a kínai filozófus.
fiának bebizonyítani, hogy e kett√t kis jóakarattal egymáshoz lehet asszimilálni. Szerintük Konfuciusz, aki népének lelkét kim∫velte, olyan tant hirdetett, amelyben minden pillanatban az isteni sugallat áramát érezni; √ úgy vélte, hogy az emberi természet teljesen tisztán és teljes tökéletességében érkezett az égb√l, azután megromlott, és most vissza kell adni eredend√ szépségét; ebb√l az következik, hogy tanítványainak, a kínaiaknak engedelmeskedniük kell Istennek, alkalmazkodniuk akaratához, és úgy kell szeretniük felebarátaikat, mint tenmagukat. Konfuciusz tanításait olvasva azt hitték, hogy az új hit mesterét találták meg, sokkal inkább azt, mint egy olyan embert, aki a természetes állapot megromlásában nevelkedett; egy levél el√tti Szent Pált, egy kínai Szent Pált. Nem lehet kétséges, hogy Kína az √ forrásukból merítette az igazság alapelemeit. Noé gyermekei, kik elárasztották Kelet-Ázsiát, magukkal vitték a sarjakat, miket Konfuciusz csak megm∫velt. A Krisztus el√tt 478-ban született gyakran mondta, mint egy próféta: az igazi szent Nyugaton lelhet√ meg. Krisztus születése után hatvanöt esztend√vel Mimti császár – a Mester e gondolatát követve, és egy gondolattól sarkallva – követeket küldött Nyugatra azzal a paranccsal, hogy addig folytassák útjukat, míg nem találkoznak a szenttel. Ebben az id√ben Szent Tamás Indiában hirdette a keresztény hitet. És ha ezek a mandarinok bevégezték volna küldetésüket, ahelyett, hogy a tengeri veszély miatt megállnak az els√ szigeten, Kína talán része lett volna a római egyháznak… És hasonlóképpen, ha a jezsuiták sikerrel jártak volna asszimilációs törekvésükben, Európa talán nem fogta volna föl annak a Távol-Keletnek a megingathatatlan jellegét, amely látókörébe került. 1697ben a legnagyobb erejüket vetették latba: kiadták nagy m∫vüket, a Confucius, Sinarum Philosophus-t, azt a könyvet, amely inkább érintette a doktrínát, mint a tudományt, inkább a tények magyarázatát, mint a tényeket, hiszen mindenekel√tt a fiatal misszionáriusoknak szánták. Lélekhalászoknak, akik minél jobban ki voltak képezve a lehetséges hasonlóságokra, annál inkább voltak képesek a lelkeket hálójukba keríteni; e m∫vet Krisztus katonáinak szánták, akiket így új harcaikra fegyvereztek föl. Ám kudarcot vallottak; és az 1700-as esztend√ jelzi azt az id√pontot, amikor kiderült, hogy a régi keretekbe lehetetlen beilleszteni azokat az újdonságokat, amelyeket a Kelet ismerete hozott magával. A kínai szertartásrend-vita két attit∫dre vetett fényt, és választásra késztetett. A vita maga oly régi volt, mint az els√ kínai missziók, minthogy a rivális rendek
A
gondolatoknak e georgráfiájában semelyik ország nem nyom annyit a latban, mint Kína. Mert a jezsuita úttör√ket és tudósokat roppant becsvágy f∫tötte, és mert azt remélték, hogy ha a különbségeket kisebbítik, ha átsiklanak az ellenállás fölött – ki tudja –, a keresztény hitre bírhatják Ázsia hatalmas tömegét; √k, akiknek sikerült megszerezniük Pekingben a császár megbecsülését, megpróbálták a katolicizmushoz oly közel álló kínai filozó-
58
Az állandóságtól a mozgásig
szüntelenül a jezsuiták szemére vetették türelmetlenségüket, egyoldalúságukat, alkalmazó törekvéseiket. De mikor ezek a rendek látták az atyák gy√zelmét, és hogy végül a kínaiakat keresztényekhez vagy csaknem keresztényekhez asszimilálták, oly hevesen tiltakoztak, hogy a kérdést nemcsak a hatóságok, hanem a nagyközönség elé is vitték: ismerjük a teológiai viták mérgez√ hatását, ha efféle környezetbe kerülnek. Ne ámítsátok magatokat – mondják –, a jezsuiták megtévesztenek benneteket. A kínaiak bálványimádók; a kínaiak imádják √seiket, a kínaiak imádják Konfuciuszt. A kínai jezsuiták megengedik neofitáiknak, hogy földre boruljanak Csinhoam bálványa el√tt, hogy halottaiknak babonákkal teli szertartásokkal adjanak tiszteletet, hogy áldozzanak mesterüknek, Kun Fu-cunak; elrejtik el√lük a Megváltó keresztjének misztériumát, nem adják föl nekik az utolsó kenetet, elhanyagolják a keresztel√ szertartásokat. És a külföldi missziós urak ily szavakkal perbe fogták Le Comte atya és Le Gobien atya iratait, kiket azzal vádoltak, hogy elárulták a keresztény hitet, a Sorbonne-on és Rómában. A harc ádáz volt. Róma úgy határozott, hogy legátust küld Kínába, új vizsgálatot indítani; de a Sorbonne minden várakozás nélkül elítélte a Jezsuitákat. Ekkortól kezdve lehetetlen az ismeretlent ismertre, a kínai vallást a katolicizmusra és Kínát a kereszténységre kényszeríteni. El kellett fogadni egy megtörhetetlen létez√ létét, melynek sem különösségét, sem pedig nagyságát nem tagadhatták. A mindenféle libertinusok a leghatározottabb hajlammal voltak Kína iránt: Vossius traktátust hozott el Kínából Hol e nemzet több, mint isteninek látszó. Ebben azt mondta el, hogy a kínaiak csak az irodalmárokat ismerik el nemesnek; hogy csak az igazságos és békés uralkodók emlékét √rzik; hogy a császár tanácsosai és kedveltjei – mind filozófusok – annyi szabadsággal feddik meg az urat, ahogy a próféták tették ezt máskor Júdea királyaival. Ha nem így cselekednek, magukra vonják a cenzúrát és a nép haragját. Azt mondják, La Mothe Le Vayer-nek fájt, amikor türt√ztette magát, és nem így kiáltott föl: Sancte Confuci, ora pro nobis [Szent Konfuciusz, könyörögj érettünk], és ezt azel√tt, hogy olvasta volna a kínai filozófus munkáit. Amikor jobban megismerték, és részt vettek a ceremóniák vitájában, két dolog t∫nt ki világosan: az els√, hogy a kínai civilizáció csodálatos, és a második, hogy mélyen pogány: mily váratlan szerencse, melyet ki kell aknázni! Politikában:
„A kínaiak meg vannak fosztva a kinyilatkoztatástól; az anyag hatalmának adják meg mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket mi a lelki természetnek tulajdonítunk, melynek a létezését és lehet√ségét √k elvetik. Vakok √k, és makacsok. De négy- vagy ötezer éve ilyenek; és tudatlanságuk vagy csökönyösségük nem fosztotta meg politikai rendszerüket a csodás el√nyök egyikét√l sem, melyeket az ember ésszer∫en remél, és természetesen a társadalomtól kell megszereznie: a kényelem, a b√ség, az elengedhetetlen m∫vészetek gyakorlása, tanulmányok, biztonság.”8 Vallásban: „Elcsodálkozhatunk, hogy a világ különböz√ vallásai között akadhatott egyetlen egy, amely csak a természetes kötelességre épült föl, a kinyilatkoztatás segítsége nélkül, egyként elvetve csoda-rendszereit és fantomjait a babonának és a rettegésnek, melyr√l azt állítják, hogy bel√lük oly nagy el√ny származik az emberek viselkedésére.”9 A kínaiak ateisták; ateizmusuk nem tagadó, mint az amerikai vadembereké, hanem pozitív, megfontolt, akart: és ett√l nem kevésbé bölcsek és erényesek. Kegyeletesek – és spinozisták: „Amennyire Kína m∫velt embereinek érzéseit meg tudom ítélni az utazók beszámolóiból, és kivált Gobien atya elbeszéléséb√l, melyet A keresztény vallás javára kiadott kínai császári ediktum története cím∫ m∫vében írt meg, úgy tetszik, ezek mindannyian egyetértenek Spinozával abban, hogy a világegyetemben egyáltalán nem létezik más szubsztancia, mint az anyag, melynek Spinoza az Isten, Sztratón pedig a Természet nevet adta.”10 A Kínai Filozófus magával ragadja azokat, akik szólítják és sürgetik egy új rend eljövetelét; még inkább, mint a Jó Vadember, az Egyiptomi Bölcs, a Mohamedán Arab, a Török vagy a Perzsa gúnyolódó.
E
urópa utazóinak általában békés a kíváncsiságuk; Amerika, Afrika vagy Ázsia utazói, kiket a kaland íze, a mohóság, a hit hajt, szenvedélyesebbek. Az irreális világban utazók egészen a mértéktelenségig jutnak el. ◊k sokan vannak, bel√lük a b√ség zavara áll el√ttünk. Kövessük talán Jacques Sadeurt a déli-sarki vidékre, ahol harmincöt évet vagy még többet töltött el? Kövessük Siden kapitányt a Severambákra? Ismerkedjünk meg Kalejava szigetével, ahol minden ember okos? Vagy a Naudeley-szigettel, a jó erkölcs mintájával? A hatalmas Krinke Kesmes királysággal? Gyönyörködjünk talán Jacques Massé kalandjainak
59
Paul Hazard
elbeszélésében? Ezek nem m∫alkotások, hanem csak képzelg√ elbeszélések; a h√sök, kiket bemutatnak nekünk, félelmetes fecseg√k, akik soha nem hátrálnak meg egy hosszú szónoklat, nagy kitér√ el√l. Stílusuk nem szárnyaló. El vannak ájulva maguktól, nem takarékoskodnak sem tudásuk fitogtatásával, sem pedig erényeik részletes elemzésével. A szerz√k – többnyire kóborlók, szökevények – boldogok, hogy könyvükben olyan érzéseket írnak le, amelyek kasztjuk rosszallását vívták ki számukra. A többiek – nyugodtnak látszó polgárok – elfojtott álmaikat öntik a világ elé. A recept mindig ugyanaz: egy átadott vagy csodálatos módon megtalált kézirat történetével kezd√dik; honnan ered, hogy ez a fikció mindig is magával ragadta az írókat, s újra és újra szemtelenül el√veszik, egyikük a másik után, mintha mindig új volna? A kézirat egy kalandor h√s epopeiáját beszéli el, aki tengeri veszedelmeken ment át, és miután hajótörést szenvedett, ismeretlen vidéken, lehet√leg délin veti meg lábát. Itt kezd√dik a lényeg: egy olyan ország b√séges leírása, amelyr√l a földrajztudósoknak fogalmuk sincs. Utópiákból vagy távoli expedíciókból átvett emlékeket hordanak össze; furcsa ötleteket tesznek hozzá, és sikamlós vicceket is szívesen. Így például Jacques Sadeur hermafrodita; szerencséjére, mert az országot, ahol kiköt, hermafroditák lakják, akik szörnyeknek tekintik mindazokat, akiknek csak egy nemük van, és megölik √ket. De mindeme kedvességek csak kellékek. Az igazi játékot az jelenti, ha az író képzeletbeli vidékre lép, és vizsgálat alá veszi az öreg kontinens vallási, politikai, szociális állapotait; ha kimutatja, hogy általában a kereszténység és különösképpen a katolicizmus abszurd és barbár; hogy általában a kormányok és különösképpen a monarchia igazságtalan és utálatos; hogy a társadalom arra való, hogy mindent teljesen újrakezdjen. Amikor e bemutatónak vége, a fiktív utazás h√sének nincs más dolga, mint visszatérni Európába, hogy ott haljon meg. Ami e regényekben meglep√, az a folytonos romboló akarat. Sehol egy hagyomány, amely ne lenne vitatott, sehol egy megszokott gondolat, amely szabad utat kap, sehol egy tekintély, melynek létezését meghagyják. Lerombolnak minden intézményt; örömüket lelik abban, ha ellentmondanak. Öreg bölcsek t∫nnek föl a legjobbkor, hogy laikus prédikációikkal kultuszminiszterek helyébe lépjenek; magasztalják a megvesztegethetetlen társadalmat, a toleráns oligarchiát, a rábeszéléssel elérhet√ békét, a papok és templomok nélküli vallást, a könny∫vé vált munkát,
mely az öröm forrása lesz, dicsérik a bölcsességet, ami földjeiken uralkodik, mesés földjeiken, melyek elveszítették a b∫n fogalmát. Dogmát hirdetnek a dogmák ellen. Innen egy képzeletbeli ugrás a kalandba vezet, s egy obszcenitás fölvidítja az olvasót. Legalábbis így gondolja a szerz√. Majd ismét rákezdi, hogy hétköznapi életünk mennyire kifáradt, elhasznált, oktalan és szomorú. Majd újra lefesti a boldog órákat, miket e nem létez√ országban töltött. Meglep a geometrikus szellem gy√zelme is. Minden zsinórmértékre szabott, minden a számok és mértékek szerint elrendezett; e vágy követi a szerz√ket, és eljut egészen az álmaikig, √rületeikig. Ez az egyenl√sít√ törekvés félelmetes és rugalmatlan. Az élet minden megnyilvánulására alkalmazható, még a nyelvezetre is, melynek semmi szüksége a tapasztalatra, tisztán racionálisnak kell lennie. Alkalmazható a lakosságra, akik „Tizenhatosok"-ban élnek; minden tizenhatosban tizenhat kerület, minden kerületben huszonöt ház; e házakban négy szoba, mindegyikükben négy ember – íme egy jól szervezett ország. Szabályos utcák, nagy kockaházak, mindegyik egy kaptafára – íme egy jól megépített város. A kertek tökéletes négyszög∫ek, bennük a fák aszerint elrendezve, hogy nagyjából hasznos és kellemes gyümölcsöket teremnek: milyen szép kertek! Minden bebizonyítható számokkal, még az is, hogy lehetetlen a testek feltámadása. Vegyünk egy országot, ahol 41 600 falu található; minden faluban 22 család, minden családban 9 ember: ez összesen 38 230 000 lakos, mely 10 400 000 köbláb húst jelent. Ez a tömeg minden hatvan évben megújul. Számoljuk ki, mi lesz ebb√l a tízezredik évre: akkora halom, amely összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a föld. Így hát a testek föltámadása lehetetlen. Az egyenl√tlenség látványa, melyet a hegyek tárnak a szem elé, ingerl√. Az ausztrálok sem haboztak, kiegyengették √ket. Ha e szellem okozta kábulatból fölébredünk, szenvedünk a való láttán. Vagy inkább – tetszik, nemtetszik – a valót a geometriai átalakulásnak rendeljük alá. Azt mondják, Krisztus eljövetele nem igaz, mert összezavarja az észt; azt mondják, a Biblia hamis, mert nem világos. És hogy az egyetlen bölcsesség az, ha csak a nyilvánvalót engedjük meg. Az az utópista, aki a legtöbbet gondolkodott és kutatott, Tyssot de Patot, a Jacques Massé utazásai és kalandjai (1710) szerz√je ezt írja Levelek cím∫ m∫vében: „Oly régen járom a geometria hatalmas és világos útjait, hogy csak fájdalommal szenvedem el a vallás keskeny és sötét ösvényeit… Mindenütt nyilvánvalóságot vagy lehetségességet akarok.”11
60
Az állandóságtól a mozgásig
Olyan könyvek ezek, melyekben sok ostobasággal, kacattal találkozunk. Ahol rosszul kimunkált, de er√szakos gondolatok, balul kifejezett, de hathatós érzelmek várnak. Nemcsak Swiftet, Voltaire-t, Rousseau-t jelzik el√re, hanem a jakobinus szellemet is; s√t Robespierre-t is. Utazás: ez akkor még nem elvakító képek keresését jelentette, s nem is azt, hogy különböz√ egek alatt körbehordozzuk fogékonyságunkat, mely mohón akarja megragadni tulajdon indulatait. Az utazás nem volt más, mint legalábbis összehasonlítani az erkölcsöket, az elveket, a filozófiákat, a vallásokat; elérkezni a viszonylagos fogalmához, szembeállítani, kételkedni. Nem egy libertinus akadt azok között, akik befutották a világot, hogy az ismeretlent vigyék haza. Az utazásokról szóló elbeszéléseket olvasni annyi volt, mint megszökni; a szellemi állandóságból áttérni a mozgásra. Mennyi félénk vagy tunya gondolatot rázott föl a Kínai Birodalomnak vagy a Nagy Mogul királyságának a megismerése – látván ezeket az egy-
másnak ellentmondó dogmákat, melyek mindegyike azt állította, hogy az egyetlen és egyedüli igazságot tolmácsolják; ezekre az eltér√ civilizációkra tekintve, melyek mindegyike az egyetlen és egyedüli fejl√dést követelte, minthogy azt tanították, hogy többé ne higgyünk! „Ezek vakok és tapasztalatlanok, akik azt képzelik, hogy Európa teljes föld, melynek semmire sincs szüksége szomszédaitól… Egyáltalán nem kétséges, hogy ha érintkezni tudna az ausztrálokkal, akkor nem lett volna bel√le más, mint ami most.”12 Nem érintkezett az Ausztrálokkal; de ama összes vidék közül, amely vonzotta √t, el√szeretettel érintkezett a Kelettel. Azzal az általa eltorzított Kelettel, amely nem kevésbé elegend√ er√t √rzött meg ahhoz, hogy egy nem keresztény értéket mutasson föl, hatalmas emberiességet, amely fölépítette a maga külön morálját, igazságát és boldogságát. Ez volt az egyike azoknak az okoknak, amelyek miatt az öreg Európa megbolydult, és minthogy összezavarodott akart lenni, az is volt.
Jegyzetek
1. Trotti de la Chétardie, Instructions pour un jeune Seigneur, ou l'idée du galant homme. Paris, 1863, 68. o. 2. Giovanni Paolo Marana, Lettre d'un Sicilien à l'un de ses amis, contenant une agréable critique de Paris et des Français, 1700 et 1710. 3. Gregorio Leti, Historia e Memorie sopra la vita de O. Cromwell. Amsterdam, 1692. Francia fordítása: 1694, új kiadása: 1703, 46. o. 4. Lásd az utazásnak a gondolatokra gyakorolt hatását közvetlenül a minket foglalkoztató korszak el√tt: Henri Busson, La Pensée religieuse française de Charron à Pascal, 1933, 284. o. 5. Essay upon Heroick Virtue. Az 1690-es Miscellanea-ban.
6. Pensée sur la Comète, 1863, XIV., LXXIII., LXXXIX., CXXIX., CLXV. fejezet, és másutt. 7. A Journal du Voyage du chevalier Chardin en Perse el√szava, 1686. 8. Boulainvilliers: La Vie de Mohammed, 1730. 180–181. o. 9. Boulainvilliers: Réfutation des erreurs de Spinoza, 1731. 303. o. 10. Collins: Lettre à Dodwell sur l'immortalité de l'Éme, 1709. Francia fordítás, London, 1769. 289. o. 11. Tyssot de Patot: Lettre choisies, 1727. L. 67. 12 Gabriel de Foigny: La terre australe connue, 1676. XI. fej.
Dominique Appia: Egy állomásf√nök türelme, 1970
61
