Paraguay – a béke szárazföldbe zárt szigete A dél-amerikai Paraguay többnyire nem tartozik az elsődleges turistacélpontok közé – én is csak mintegy „véletlenül” vetődtem el arra, hogy aztán mintegy 8 hónapot töltsek „a semmi közepén”. Pontosabban Laguna Blancán, ami az ország egyetlen, forrás által táplált természetes tava, kristálytiszta vízzel, csodás természeti környezetben. A területen tevékenykedő civil szervezet, a Para La Tierra (A földért) internjeként töltöttem ott az időmet. Magyarul talán egy fajta szakmai gyakorlatosnak lehetne ezt fordítani, aki egy általa választott területen végez saját kutatást, vagy egy már folyó projektbe csatlakozik be. Mindezt azért, hogy fejlessze, képezze magát azon a területen, ami a szíve csücske. (Illetve azért is, hogy amellett az Ember mellett legyen, aki szintén a szíve csücske. ) Nem szeretnék a szakmai részletekbe belemerülni, hiszen az a hozzáértőkön kívül mást annyira nem hoz lázba, így maradjunk annyiban, hogy készítettem egy élőhelytérképet a területre, továbbá egy részletesebb fa felmérést végeztem egy Atlantikus erdőben. Talán mondanom sem kell, hogy teljesen más élőhelyekkel, fajokkal szembesültem, mint amit eddig megszoktam, ami egyrészt elkápráztatott, másrészt pedig megijesztett, hiszen elképzelni sem bírtam az első sokk alatt, hogy hogy fogok én itt dolgozni, eredményt produkálni? (Ez a sokk amúgy még mindig tart, még ha finomított formában is, hiszen az adatfeldolgozást, elemzést most végzem.) Na de térjünk vissza Paraguayra, azon belül Laguna Blancára. Kicsi, mezőgazdasági területek közé szorított egykori rezervátum, természetvédelmi terület, ami mintegy utolsó menedékként szolgál sok-sok értékes élőhelynek és fajnak.
Annak ellenére, hogy valóban egy tenyérnyi fragmentum, hihetetlen értékeket képvisel. Talán az egyik legfontosabb (és legfelkapottabb) az Apella csuklyásmajom (Sapajus cay), a fehérszárnyú lappantyú (Eleothreptus candicans) illetve egy endemikus, csak itt élő gyík (Tropidurus lagunablanca). Persze rengeteg más értékes-érdekes látnivaló található még a területen, de inkább meséljenek a képek.
A vezér csődör a tóban szeretett legelészni
Díszes aranyzuhatag (lián) Szuperluxus
szállásunk
burkolózva
Elárasztott erdő, az örök kedvenc
Hatöves tatu – majdnem ráléptem
ködbe
Szalagos farkú manakin
Surucua trogon (nem találtam magyarabb nevet)
Pillangók
Apella csuklyásmajom
Ál korallkígyó
Liophis reginae (nincs magyar név)
Naplemente a Cerradoban (szavanna típusú élőhely)
Időszakos tó
Naplemente a lagúnánál
Környezeti nevelés a helyi gyerekekkel
Tradicionális paraguayi szekér ökrökkel
De
hogy
civilizáltabb
egy
kicsit
vizekre
is
evezzünk,
pár
képpel
bemutatom
az
ország
fővárosát, Asunciónt is. Engem nagyon megfogott ez a város, valahogy olyan emberközeli,
barátságos.
Rengeteg érdekes, kicsit vagy jobban lerobbant régi épülete van, köztük itt-ott megbúvó parkokkal, sok-sok minőségi graffitivel. Ez egy olyan város, ahol még a rendőr is barátságosan rád integet, beleugrik a fotódba (mert a paraguayiak egyszerűen imádják, ha fényképezik őket) és még tererézni is közéjük hív. (Ez utóbbiról részletesen később.)
A helyi buszozás egy kihagyhatatlan élmény, főleg a legrégibb típusú csőrös buszokkal. Szól a helyi rádió/zene a sofőrnél vagy esetleg egy hús-vér rapper pattan fel és nyom le egy rögtönzött számot, beleszőve a te, mint (nagyon
látványosan)
turista,
kedves
köszöntésedet.
Mindezt úgy, hogy közben a sofőr ezerrel teper a városban, többnyire nyitott ajtókkal. A szélvédő belülről tömve a legkülönfélébb típusú és méretű plüssállatokkal,
középen
lógó
kereszt, Mária-kép, és az egyik sarokban többnyire egy Playboynyuszi
is
befigyel.
Felejthetetlen élmény! No persze nem szabad megfeledkeznünk a tererézésről sem, a tereré ivás szinte függőségig menő paraguayi szokásáról. Hogy mi az a tereré? Nos, a maté tea (Ilex paraguariensis) leveléből készült ital, amelyet az általunk megszokott forróvíz helyett hideg vízzel öntenek le. A paraguayi őslakosok, a guaranik, életének nélkülözhetetlen része. Valahol olvastam, hogy Paraguayban mindent egy kézzel végeznek az emberek, mivel a másikban az úgynevezett tereré készlet van. És ez teljesen komoly, csak megerősíteni tudom. Náluk nem kávészünet van, hanem tererészünet. Itt szeretném elmesélni, hogy a paraguayi emberek mérhetetlenül kedvesek, barátságosak és imádják, ha fotózzák őket. (Ez utóbbiban gyökeresen ellentétesek a bolíviaiakkal.) Igaz, hogy többnyire nagy a szegénység, de nagy a boldogság is, meg a nyugalom. Ha valami stresszes helyzet van, például nem indul a busz, akkor nem ám a szitkozódás, morgolódás jön! Nem! Előveszik a tereré készletet, leülnek a legközelebbi árnyékot adó fa alá és körbeadják a tererés poharat a hozzá tartozó szívószállal (bombilla). Merthogy elfelejtettem mondani, hogy a tereré ivás igenis közösségi esemény. Van egy nagy termosz, benne jeges vízzel, hozzá a pohár és szívószál. Ebbe teszik a teafüvet, jó sokat, majd azt öntik le a jéghideg vízzel.
Ezután
körbeadják
a
jelenlevők
gyűrűjében.
Mindenki szipkázik egyet, majd visszaadja a készlet birtokosának, aki újratölti és továbbkínálja. Külön meg kellett tanulni mindennek a kultúráját, hiszen ha például megköszönted, miközben visszaadtad, az azt jelenti, többet már nem kérsz. Az utcák mentén sok helyi készít friss tererét. Ilyenkor mozsárban törnek meg különféle friss gyógynövényeket (levelek, gyökerek), majd erre öntik a jéghideg vizet, amivel aztán felöntheted a poharadban lévő teafüvet. A forró paraguayi napokon üde frissítő. Persze nem csak itókát, hanem mindenféle frissensült finomságot is be lehet szerezni. Ezek általában helyben, szénen grillezett csirkék, disznó és marhahúsok. Mellé főtt vagy sült maniókát kínálnak, viszont salátát ne nagyon keressünk. Sör természetesen mindenhol akad. (Paraguayban amúgy a csapvíz is többnyire iható, vagy legalábbis mi ittuk, és túléltük. Nem úgy, mint Bolíviában – de az már egy külön történet. ) Összességében elmondhatom, hogy Paraguay egy szerethető ország, ami visszavár, és ahova bármikor vissza is mennék. Nem rendelkezik semmi extrémen kihívóval, látványossal, de talán pont ennek köszönheti megfoghatatlan és felejthetetlen báját. Maga
Dél-Amerika
pedig
úgy
összességében
hihetetlen
nyugalmával, életigenlésével, a „holnap erejével” (mañana) kínál egy vonzó, varázslatos, felfedezésre váró világot. (A fordított Holddal meg az ellenkező irányba lefolyó vízzel pedig egyszerűen nem bírtam betelni. ) Végezetül a következő helyben olvasott mondással búcsúzom: „Ha két argentin beszél meg egy találkát, akkor csak az egyikük jelenik meg. De ha két paraguayi, akkor egyikük sem.” Terepen /Kép és szöveg: Fitos Eleonóra, 2016 Időszakos tó, Terepen: Pozsgai Gábor Kajakos: Karen Clark
