Pápay Aranka Válaszút-utak (Szemelvények az Összefércelt sorsok c. emlékiratból) Kórház utáni visszaérkezésem a nagy elhatározás közlésével kezdődött, hogy semmiképp nem szeretnék közgazdaságtant tanulni, ami kedvezőbb fogadtatásban részesült, mint ahogy vártam. Az intézetvezető és a nevelők közben nélkülem is rájöttek, hogy hiába tukmálták rám, természetemet megostromolni teljesen értelmetlen, megerőszakolni pedig nagy kár volt. Még csak meg se lepett senkit, hogy ezt mondtam Domi néninek: — Én mégis órás szeretnék lenni. — Felkészültem erre a döntésedre. — Igazgatónőnk szeméből nem szemrehányást olvastam ki, hanem szeretettel küldött fel a szobámba. — Szedd össze magad gyerekem, aztán intézkedünk. Túlságosan távol állsz te a száraz, léleknélküli tudományoktól. Tudhattuk volna. — Mi lett volna az a „férőhelyes állás”, amit a Rehab. szerezni akart nekem? — jutott eszembe. — Amiatt fájjon a fejed a legkevésbé! — intett. — Miért? — kíváncsiskodtam. — Mert hasonlóan az se neked való, hogy egy szociális intézetbe kerülj, a családodtól elszakítva élj, és egy eldugott gazdasági irodában dolgozz. — Te jó Ég! Erre nem is gondoltam — lepődtem meg. — Ők meg arra nem, hogy egy gondozott másmilyen is lehet, mint a sablon, az automatikus bábfigura. — Ujjával az emeletre mutatott, a Rehab. irodák felé. — Pedig vagytok egy páran, akik a családjukhoz akarnak visszamenni, otthon az itt megszerzett tudással önálló életre berendezkedni. Nagy sóhajjal, de elszántan megírtam a dékáni hivatalnak a kérelmet, hogy mentsenek fel, nem kívánok a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója maradni. A boríték lezárása előtt még kiteregettem magam elé a tankönyveket, jegyzeteket. Miről is szólnak ezek? Tőlem fényévnyi távolságra levő gazdasági és politikai témákról. Hova tévelyedtem én a művészetek és irodalom világa helyett, ahova vágyik minden porcikám!? Gyorsan lezártam a levelem. — Isten veled diploma, ilyen árat nem fizetek a „szűkös valutámból!”… —De azért töprengtem. — Az órás szakma talán nem száraz? Sőt, még csak nem is tudomány! … Igen, de mellette bármennyit olvashatok, tanulhatok. Így mindkét énemnek a kedvére rendezkedhetem be — vívódtam, vigasztaltam, igazoltam magam — magamnak. A Fővárosi Óra- és Ékszeripari Vállalat Igazgatóságához is kérelmet kellett írnom. Amikor a Kertész utcában orvosi és szakmai alkalmassági vizsgálaton megjelentem, egészségemet megfelelőnek találták az órás szakmához. A Molnár utcában a Vállalat igazgatója, bizonyos Vinkler elvtárs külön beszélgetésre hívatott be, miután a többieket hazaküldték. Megkérdezte, miért akarok órás lenni. Elmondtam, hogy eddig falun éltem, ahol idős nagyapám órás, otthonról nem tudtam oktatásra bejárni, mert busszal kellett volna, huszonöt kilométerre, legalább kétszer egy héten, ehhez nincs elég erőm. Nekem ülő szakmát kell választanom, van hozzá kézügyességem, a nagyapám műhelyét pedig öröklöm, az otthonomban dolgozhatok. Minden mondatomat megszakította újabb kérdéseivel az elvtárs, de kivédtem az akadékoskodásait. Végül felemelkedett, odaállt elém, a székem karjára támaszkodva — arca zavaróan az enyémhez közel — ezt kérdezte: — Jól meggondolta maga ezt? — és szúrt a szeme. — Mit? — kérdeztem vissza, állva a nézését is. — Hogy elfoglalja egy ép, egészséges gyerek helyét?
Arra nem emlékszem, mit voltam képes válaszolni. A víziók, érzések viszont kitörölhetetlenek. Az arcomba néző szemeket látom most is. Akkor — a túl közeli fejből hirtelen kinövő — két szarvat véltem látni. Tekintetem végigfutott a nadrágja élén, hogy cipő helyett egy patában végződik-e. Nem bőgtem el magam és válaszoltam is valami dacosat, csak azt elfelejtettem már, hogy mit. Így törölte emlékezetemből a védekező bölcsesség mindazzal együtt, ami nem fontos. Az akkor haza írt levelem idézi csak fel a történteket. Vinkler elvtársat még arra se méltattam, hogy minősítsem magamban. Csak annyit ért el nálam, hogy azután nem csupán azért akartam nagyon jó órás lenni, hogy nagypapa jó híre ne törjön meg az enyémen. Hatására a bennem mindig is élő bizonyítási kényszer felülkerekedett, első helyre került. Aztán, talán másodéves tanulók voltunk, már karórákat javítottam, amikor a szelíd, kedves tanulótársam az asztalomhoz állt, kezében egy A4-es papírlappal. A műhely tanulóinak névsora volt a lapon, a nevek után 10-20 Ft-ok írva. — Te hány forintot adsz a Vinkler elvtárs koszorújához? Lassan vettem le szememről a lupét. — Meghalt? — Nem is hallottad?... Olyan fiatal volt még…! — sajnálkozott bánatosan. — Az egész vállalat gyászolja! Az tolult a számra, hogy — akkor az én gyászom nem fog hiányozni —, de a fejemben érzett zsongás úgy múlt el, mint ahogy jött. Letettem elé egy tízest. — Ismerhetted… Nála felvételiztünk — nézett rám csodálkozón, magyarázón és magyarázatot várva, kutatóan Katika. Illett volna a számból egy „sajnálom” — gondolhatta. — Igen, persze — mondtam gyorsan. — Isten nyugtassa — tettem még hozzá röviden. A koszorú vásárlásáig azonban én elég kacskaringós úton kényszerültem járni. (…) Az órásműhelyben kezdtünk úgy viselkedni, mint a leszerelést váró katonák. A mérőszalag centiit nem vagdostuk, de számoltuk a napokat. Május 12-én még pontosan húsz munkanap és három vizsganap állt előttünk. Megkaptuk a vizsgadarab mintáit és az anyagot. Férfi Doxa karóra felhúzó-szerkezetéből a négy részből álló, úgynevezett váltószerkezet elkészítése lett a feladatom. Ebből a felhúzótengelyt esztergálni, rajta a szögletes reszelt és csiszolt részt kialakítani, és a másik végére menetet vágni kellett. Ez többféle munka megoldására adott módot. A többi három darab sík; kihúzó- és váltókar, hozzá váltó-laprugó. Fűrészelés, reszelés, csiszolás, polírozás, tized- és századmilliméter pontosság... (Ezek az alkatrészek biztosítják a felhúzás és mutatóigazítás közti kapcsolásokat.) A precíz munkamenetek teljes odafigyelést igényeltek, ami nekem csodálatos kikapcsolódást is jelentett. Munka közben körülöttem eltűnt a világ... A kész daraboknak úgy kellett kinézni, mint a préselt, originál gyárinak. Jó szem, biztos kéz, minták, anyag, méretek és megfelelő szerszámok birtokában ehhez csak gyakorlat kell... Részben ezek megvoltak, a gyakorlat még nem egészen, de annál több kitartás és türelem volt bennem. A nagy, kórház miatti lemaradásomat pedig illett nyom nélkül behoznom! Hanem otthon június 9-ére tervezték a hangversenyt. Marsall Kati, mint minden évben, újra megjelent nálam, kezében a baljós iratcsomóval. Ezúttal jókora időelőnnyel, hogy legalább egy kifogásomnak elébe menjen. Hozott nekem egy csángó népballadát. Kicsit kilelt a hideg a hosszát látva — huszonhét versszak —, de a ballada azonnal szíven talált. „Szegén árva jasszon, Ő jes elindula E nagy hosszú juton,
Rengeteg erdőkön. Jobb karjára vette Siró fiecskáját, Bal karjára vette Siró lyányecskáját.” Olvastam az első versszakokat. Kati nagyvonalakban bemutatta, hogyan beszélnek a csángók. Próbáltam utána mondani, majd olvasva előadni. Mintha súgott volna valaki nekem! Mind a kettőnk szeme párás lett. Azonnal belemerültem. A sok szakmai készülés, a szakrajzok figyelmet követelő időrablása mellett tanultam a balladát. Hangosan mondogattam, Palcsi végszavazott, mert el-elvesztettem a fonalat. Sok benne az ismétlés és néha eltévedtem a „rengeteg erdőkön”. (…) Május végén összefoglaló vizsgánk volt, aztán 7-étől tíz nap szünet, amiben a június 17-18-19ei vizsgákra készülhettünk. Azonban egy héttel előtte, sőt, a 9-ei egyszeri helyett, 10-én, hétfőn és 13-án, csütörtökön is megrendeztük hangversenyünket. A jeles napok előtt akkora izgalom feszült a levegőben, hogy szinte meg lehetett fogni. Eredetileg csak a második rész közepére terveztek három balladát, az enyém mellett Faragó Erzsike mondta a másikat, és egy Antal Mátyás nevű zeneakadémista a harmadikat. Ettől még sokkal nagyobb drukk volt bennünk, pedig még nem is tudhattuk, hogy milyen kiváló művész, híres karmester lesz később, az akkor olyan közvetlen, kedves fiúból. (Minden bizonnyal a mai napig is őriz azokból a jó tulajdonságaiból.) Az első rész dalai közé is kívánkozott legalább egy vers. Kati ismét megjelent, kezében a gépelt ív... — Ari, kérni jöttem! — … de nem még egy vers, ugye? — rémüldöztem. — De, pontosan. Csakhogy ezt nem kell tanulni, még látni se fognak. Beülsz a kórusba, és mint láthatatlan hang, felolvasod ezt a rövid pásztorvers fordítást. Remegő belsővel olvastam: Christopher Marlowe: „A szenvedélyes pásztor a kedveséhez.” (Szabó Lőrinc; „Örök barátaink” kötetéből) Feleslegesnek éreztem tiltakozni. A lelkes kis csapattal illett tartanom, hidegleléses félelmem ellenére. „Jöjj velem, légy a kedvesem, élvezzük ki a végtelen erdők és hegyek örömét, s amit csak nyújt a domb s a rét.” A vers pajkosan csábító volt, de a balladára szánt koncentrálásom idejét rövidítette le! Nem hiszem, hogy ennek a szép hagyománynak igazán összetartó erejét bármi helyettesíthette volna. A meghívott vendégek névsorában, a szülők és hozzátartozók, a jeles intézmények képviselői mellett ott szerepelt, sőt kedvesen érdeklődve meg is jelent Sárika, az ifjú özvegy Kodály Zoltánné. Közvetlensége és egyszerűsége elbűvölt mindnyájunkat. A másik figyelmet keltő vendégről először nem derült ki, hogy ki ő. Ült, csendesen figyelt, rezzenéstelen arccal tapsolt a kórus szépen szóló dalai után. Elképzelni nem tudtuk, ki lehet ez a komor férfi. Tisztán, felszabadultan énekeltek a lányok. Amikor a balladámat hallgatta a néma közönség, az idegen lehajtott fejjel várta meg az utolsó sorokat. Aztán a műsor véget ért, és megbolydult a terem. Akkor megkeresett. — Mondja, Erdély melyik részéről származik? — kérdezte tőlem. — Még soha nem is jártam Erdélyben, Tolna megyei vagyok.
— Él, vagy élt ott valakije? — Van a családban, aki nem ott született, de élt ott, olyan is van, aki ott született, még él is, de ő is régen eljött... velük is csak ritkán találkozom. — Szóval nincs élő kapcsolata a székelyekkel, csángókkal? — Nincsen. — Olyan kiejtéssel mondta a balladát, hogy meg mertem volna esküdni rá, hogy nemrég jött onnét. Ha módjában áll, ne hagyja abba a versmondást! Tehetsége van hozzá. — És melegen megszorította a kezem. Ő volt Marsall László, a költő. Kati — a felesége — a kézfogásra ért oda mellénk. Pár nap múlva Marsall Kati leült mellém: — Tudom, hogy praktikus okok vittek az órás szakmához. Mégis ajánlom, hogy soha ne mondj le az irodalomról, mert akkor boldogtalan leszel! (…) Június 17.-én az izgalom nem volt elég, 35°-os hőségben izzadtunk az órás gyakorlati vizsgán! Mindenkinek egy billegőtengely-töréses Pobeda férfi karórát kellett megjavítania. Teljes generál és tisztítás, beszabályozás. Az eddig rendbe hozott pici, női órákhoz képest — gondoltam —, nekem ez nem okozhat gondot. Bizony, mégis okozott. A túlfeszített izgalom ártalmas. Másnap a tanulók óráinak a fele sem volt pontos... Jártak, ez volt a fő! Az írásbeli és a szóbeli az iskolában már könnyebben ment az enyhébb időben, pedig attól jobban féltünk. Komoly, nehéz vizsga volt. Egy-két kis hiba azért minden tanulónál előfordult. Nálam is, ami esetemben két 4-est jelentett az elméleti anyagban. A többi, és a vizsgadarabjaim meg a szakrajzok azonban kitűnő osztályzatot kaptak. Így is megnyugodtam, de elégedett nem voltam. Csak jólesően fáradt. Nem is tudtam felfogni jó ideig, hogy túl vagyok az egészen. Hogy a Rehab. bármit tett, azaz nem tett meg értem, az egészségem bárhogy megviccelt, én teljesítettem azt, amit vállaltam, és arra a jövőmet alapozhatom. Közben legyőztem egy csomó akadályt. Noé bácsi, aki két éven keresztül a vizsgabiztosom volt, még a búcsúbeszédébe is belefoglalt. Megemlítette, hogy milyen nehézségek állták az utamat, hogy milyen szeretettel foglalkozott velem, eredménnyel bízott rám finom munkákat Burkus Lajos, a főnökünk. — Maguk itt dolgoznak tovább a kollégák védő közelségében, de Aranka most elmegy vidékre. Mégse vegye ezt elszakadásnak, mert hozzánk bármikor fordulhat. Ez az idős tanfelügyelő úgy meghatódott, hogy megtörölte a szemét. Nagyokat nyeltem. Vályi Ödön tanár úr az Órás szakmai ismeretek tankönyvet — ami az ő munkája, és amit a többi tanulónak le kellett adnia — nekem ajándékozta, bíztató kézszorítással. Lajos bácsi nem búcsúzott: — A műhelyben várom — mondta. Huszadikán bementem hozzá a tanműhelybe, elköszönni és összeszedni a szerszámaimat. — Üdvözlöm és gratulálok kartársnő! — jött elém a volt oktatóm. Amíg pakoltam, ellátott apró tanácsokkal és másodszor is a nagyapám miatt hatódott meg, mert elmondtam, milyen instrukciókkal látott el levélben is nagypapa, hogy mit tartsak szem előtt, mielőtt elhagyom Pestet, a védelmező műhelyt. Kivitte a táskámat a kocsiig, a sofőr Vilivel is kezet fogott. Az én szemem akkor homályosult el, amikor hátrafordulva kinéztem, amíg láttam, integetve állt a járda szélén. Először láttam kilépni őt az oktatói szerepéből! Vili a visszapillantó tükörből figyelte… hallgatott egy ideig, aztán halkan ezt mondta, magyarázatul: — Ő is tudja, hogy ez nem semmi volt. Aztán mély hallgatásba burkolóztunk. Behunytam a szemem.
„Igaz ez? Vagy csak álmodom?... Nem tudom, de nagyon jó! Most valami egész más következik!” — gondolataim kavarogtak, és már meg is állt az autó. A szobatársakkal ünnepelve fejeztük be a napot, közben kijött rajtam minden fáradtság. Nevelő Mária néni szokásától eltérően ölelte át a vállam. — Ezt kiharcoltuk. Rád fér a pihenés! — Megkaptam a tanár úrtól — mutattam a leveleire szétkívánkozó tankönyvet. A megviselt fedőlapot végigsimította, kicsit elgondolkodott, aztán elkérte. — Dezső bácsi ezt neked be tudná kötni. Kedvenc hobbyja a könyvkötés. Elvihetem neki? — Ó, de jó lenne! Megköszönöm... * Majd húsz év múlva csak egy újabb betegség verte ki kezemből a munkacsipeszt, de azóta a könyvespolcomon pihenő félbőr kötésű szakkönyv mellé három, a saját írásaimat rejtő kötet sorakozott. ***
