Pánik a plázában Mániákus vásárló sorozat

Sophie Kinsella

Pánik a plázában Mániákus vásárló sorozat

KELLY

A kiadás alapja Sophie Kinsella: Shopaholic takes Manhattan a Diai Press trade paperback Book www.dialpress.com

Fordította BÉRES CSILLA

Kiadványmenedzser KELLY KATA

Szerkesztette KORONCZAI-FEKETE VIKTÓRIA

Borító PICASSÓ STÚDIÓ

ISBN 978-963-9667-47-1 Minden jog fenntartva!

©Sophie Kinsella Hungarian translation Béresi Csilla © Hungarian edition Kelly Kft.

Kiadja a Kelly Kft. Tel: 06 30 948 1080 Felelős kiadó: Kelly Juli

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 280216 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Gemmának, aki mindig is tudta, mit jelent egy nőnek egy Denny és George sál

4 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

ENDWICH BANK FULHAMI FIÓK

3 Fulham Road London sw69jh Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW6 8FD 2000. július 18. Kedves Bloomwood kisasszony! Köszönettel vettem július 15-én kelt levelét. Levelében emlékeztet rá, hogy milyen régóta ismerjük egymást, és igazán örömömre szolgál az a megállapítása is, hogy többnek tekint „egyszerű banktisztviselőnél”. Egyetértek Önnel abban, hogy a barátság fontos része az életnek, és jólesik hallani, hogy amennyiben bármikor megszorulnék, kisegítene. Mégsem viszonozhatom a nagylelkűségét azzal, hogy – amint javasolja – „mintegy a véletlenek egybeesése folytán” 1000 fontot semmisnek tekintsek hiteltartozásából. Biztosíthatom, hogy az említett összeg hiányozna nekünk. Ehelyett azonban kész vagyok újabb 500 fonttal felemelni a hitelkeretét, ami mostantól 4000 font. Javaslom, hozzunk létre egy találkozót, hogy megbeszéljük jelenlegi pénzügyi igényeit. Tisztelettel: Derek Smeath osztályvezető * Endwich – Mert mi törődünk az ügyfeleinkkel! *

5 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

ENDWICH BANK FULHAMI FIÓK 3 Fulham Road London sw69jh Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW6 8FD 2000. július 23. Kedves Bloomwood kisasszony! Örülök, hogy 18-án kelt levelem elnyerte tetszését. Mégis hálás lennék, ha a továbbiakban nem nevezne a tévéműsorában „Kicsi Smeathie-nek”, aki „a legjobb bankár a világon”. Bár természetesen jólesik, hogy így érez, a főnökeimet kissé aggasztja az Endwich Bank imázsa ebben a megvilágításban, ezért az Ő kérésükre írtam meg jelen levelet. Üdvözlettel: A legjobbakat kívánom: Derek Smeath osztályvezető * Endwich – Mert mi törődünk az ügyfeleinkkel! *

6 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

ENDWICH BANK FULHAMI FIÓK 3 Fulham Road London sw69jh Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW6 8FD 2000. augusztus 20. Kedves Bloomwood kisasszony! Szomorúan értesültem arról, hogy nem sikerült tartania magát az új hitelkerethez. Megértem, hogy a Pied a Térre nyári vására páratlan lehetőség a hosszú távra tervezett takarékoskodásra. Azonban ha, mint állítja, a hitelkeret felemelése 635 fonttal „minden gondot megold”, rajtam nem múlik. Egyúttal mégis javaslom, fáradjon be fiókunkba anyagi helyzete átfogó áttekintésére. Asszisztensem, Erica Parnell készségesen áll rendelkezésére, hogy időpontot egyeztessenek. Őszinte híve: Derek Smeath osztályvezető * Endwich – Mert mi törődünk az ügyfeleinkkel! *

7 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

1 Jó, csak semmi pánik! Ne veszítsük el a fejünket! Az egész pusztán szervezés kérdése. Csigavér! El kell döntenem, pontosan mit viszek magammal, azután mindent takarosan becsomagolni. Kérdés, menni fog-e. Hátralépek ruháktól roskadozó ágyamtól, és behunyom a szemem. Féligmeddig abban reménykedem, hogy ha erősen kívánom, a ruháim mintegy varázsütésre takaros, összehajtogatott halmokba rendezik magukat. Mint azokban a csomagolásról szóló magazincikkekben, amelyek azt tanácsolják, menjen az ember lánya nyaralni egy szál olcsó szarongban, amelyet aztán ügyesen hatféle szereléssé alakíthat át. (Mindig úgy véltem, az egész egy nagy humbug. Jó, a szarong mindössze öt fontba kerül, de vegyük ehhez hozzá a kiegészítők tömegét, amelyeknek az ára már több száz rongyra rúg. Hülyének néznek ezek minket?) Csakhogy amikor újra kinyitom a szemem, a kupi változatlanul ott van. Valójában mintha még meg is növekedett volna. Mintha, mialatt behunytam a szemem, a ruháim titokban kiugrottak volna a fiókokból, és az ágyamra vetették volna magukat. Bármerre nézek, hatalmas kupacokban áll a… nos… mindenféle. Cipők, csizmák, pólók, képes újságok, képes újságok… a Testápolás ajándékkosara, amely épp kapható volt… a Nyelvek iskolája olasz nyelvtanfolyama, amelyet minden kétséget kizáróan hamarosan elkezdek… egy arcpakolás izéi… És mi feszít büszkén az öltözőasztalomon, ha nem egy vívómaszk és párbajtőr, amelyet tegnap vettem? Mindössze negyven font volt egy jótékonysági boltban! Felveszem a tőrt, és mintegy próbaképpen a tükörképem felé döfök egyet. Ez tényleg a véletlenek csodás egybeesése volt, mivel réges-régóta tervezem, hogy vívóleckéket veszek. Azóta, amióta elolvastam azt a cikket a The Daily Worldben. Tudták, hogy a vívóknak izmosabb a lábuk, mint a többi sportolónak? Ráadásul egy profi akár kaszkadőrnek is beállhat filmforgatásokra, és egy rakás pénzt összeszedhet vele! Ezért azt tervezem, hogy keresek egy vívóiskolát a közelben, ahol tökélyre fejleszthetem a tudásomat, már a közeljövőben. Aztán pedig – ez az én kis titkos tervem – egy aranyérem vagy micsoda után – írok Catherine Zeta-Jonesnak. Hiszen okvetlenül szüksége van dublőrre, nem igaz? Miért ne lehetnék éppen én az? Talán még szívesebben is veszi a briteket. Meglehet, visszahív azzal, hogy minden fellépésemet megnézi a kábeltévén, nagy rajongóm, és már régóta szeretne megismerkedni velem. Bizonyára pompásan megleszünk egymással. Kiderül rólunk, hogy ugyanolyan a humorunk meg minden. Aztán elrepülök Catherine-hez, hogy meglátogassam az álomotthonában, megismerkedjem Michael Douglasszel, és eljátsszak a kicsivel. Elcsevegünk majd régi barátok módjára. Egy magazin, amelyik a hírességek barátságait pécézi ki, minket is meginterjúvol. Talán még arra is megkérnek, hogy… – Szia, Bex! Egy csapásra szertefoszlanak a boldog képek a velem együtt kacagó Michaelról és Catherine-ről, és visszazökkenek a jelenbe. Suze, a

8 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

lakótársam jön be a szobámba ősrégi indamintás pizsamájában, szőke haját copfba fonta. – Mit csinálsz? – kérdezi kíváncsian. – Semmit! – hebegem, és sietve visszateszem a párbajtőrt. –Csak tudod, mozgok egy kicsit, hogy fitt maradjak. – Aha, – mondja Suze bizonytalanul. – Na… hogy megy a csomagolás? A kandallópárkányhoz megy, felvesz egy rúzst, és elkezdi kikenni magát. Mindig ezt műveli a szobámban… ide-oda járkál, miközben kézbe vesz eztazt, szemügyre veszi, aztán a helyére rakja. Azt mondja, imádja, hogy nálam az ember sose tudhatja, mire bukkan, akárcsak egy ócskásnál. Biztos vagyok benne, hogy nem gúnyból mondja. – Megy minden, mint a karikacsapás – felelem. – Csak azt kell még eldöntenem, melyik bőröndöt vigyem magammal. – Óóó! – leheli Suze. Ahogy megfordul, látom, hogy a fél szája élénk rózsaszín. – Mi volna, ha azt a kis krémsárgát vinnéd? Vagy a piros sporttáskát? – Én erre gondoltam – mondom, és előhalászom az ágy alól az új méregzöld bőröndömet. A múlt hétvégén vásároltam, és egyszerűen isteni. – Hűűű! – kerekedik el Suze szeme. – Bex! Ez király! Hol vetted? – A Fenwicksnél – felelem széles vigyorral. – Hát nem bámulatos? – Ez a legdögösebb bőrönd, amit valaha is láttam! – jelenti ki Suze, ujjait rajongva végigfuttatva a bőröndön. – Szóval… mostanra hány bőröndöd is van? A ruhásszekrényemre pillant, ahol egy barna bőrtáska, egy lakkozott bőrönd és három neszesszer gubbaszt. – Tudod, hogy van ez – mondom, vállat vonva és cseppet sértődötten. – Ennyi mindenkinek van otthon. Tény és való, a közelmúltban meglehetősen sok bőröndre és táskára tettem szert. A helyzet azonban az, hogy már régóta szükségem volt egy újra, mivel nem volt másom, csak egy viharvert, vén vászontáska. Aztán néhány hónapja hihetetlen megvilágosodásban volt részem a Harrods kellős közepén, kicsit úgy, mint Szent Pálnak Mandalay felé menet. Táska és bőrönd. Ez az, ami kell nekem. Azóta mást sem teszek, mint pótolom a hét szűk esztendőt. Mellesleg mindenki tudja, hogy a jó bőrönd és táska igazi befektetés. – Készítek egy csésze teát – javasolja Suze. – Kérsz te is? – Á, igen, kösz! – mondom. – KitKat csoki is lesz hozzá? Suze elvigyorodik. – Feltétlenül. Nemrég itt járt Suze egyik barátja, és a szófánkon aludt. Távozáskor hatalmas dobozt kaptunk tőle ajándékba száz darab KitKattal. Csodás ajándék volt, meg kell hagyni. Ez azonban azzal járt, hogy egész nap KitKaton éltünk. Másfelől, ahogyan arra Suze rámutatott tegnap este, minél hamarább feléljük, annál hamarább eltűnik a szemünk elől… bizonyos értelemben tehát egészségesebb minél többet egy ültünkben magunkba tömni. Suze kisasszézik a szobából, én pedig visszatérek a dolgomhoz. Rendben. Koncentráljunk! Most a csomagoláson a sor. Igazán nem tarthat soká. Mindössze pár cuccra lesz szükségem egy romantikus mini

9 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

vakációhoz Somersetben. Még listát is írtam, ami leegyszerűsíti majd a pakolást. Farmer: két darab. Pofonegyszerű. Egy viseltes és egy kevésbé viseltes példány. Póló: vagyis… ami tulajdonképpen három farmer. Okvetlenül magammal kell vinnem az új Dieselt, annyira menő, még ha egy kicsit szűk is. Mindössze néhány órára húzom fel esténként vagy ilyesmi. Póló: …ja, és ott van az a hímzett, vágott szélű is az Oasistól, amit eddig fel se vettem. Valójában be sem kell számítanom, mivel gyakorlatilag sortról van szó. A farmer különben is alig foglal helyet, nem igaz? Oké, farmerből ennyi talán elég is lesz. Szükség esetén akár bővíthetem a készletet. Póló: lássuk, miből élünk. Egyszínű fehér, mehet. Szürke, dettó. Fekete, a hasnál kivágott, fekete ujjatlan (Calvin Klein) és egy másik ugyanilyen (Warehouse, mégis jobban néz ki), ujjatlan rózsaszín, csillogó babarózsaszín, rózsaszín… Itt megállok, kezemben egy összehajtogatott pólóval. Micsoda hülyeség! Honnan tudhatnám, melyik pólót lesz kedvem felvenni? A dolog lényege éppen az, hogy az ember lánya reggelente a hangulata szerint választ pólót, ahogyan kristályt vagy aromaterápiás olajat is. Képzeljék el, mi lenne, ha úgy ébrednék, hogy az „Elvis oltári” feliratú pólóra szottyan kedvem, csakhogy nincs velem… Tudják mit, azt hiszem, mindet elviszem. Úgy értem, pár póló igazán nem foglal sok helyet. Alig lehet észrevenni. Az egész rakást a bőröndömbe zúdítom, de még néhány alul kivágott topot hozzáteszek, hátha szerencsét hoznak. Úgy. Kiváló. A pár cucc jelszó igazán beválik. Jó, mi a következő? Tíz perc múlva Suze tér vissza két bögre teával és három KitKattal, hogy megosztozzunk rajta. (Megállapodtunk ugyanis, hogy négy, őszintén szólva, már több a soknál.) – Láss hozzá – mondja Suze, és alaposan szemügyre vesz. –Jól vagy, Bex? – Kitűnően – mondom elvörösödve. – Csak megpróbálom kisebbre hajtogatni ezt az ujjatlan mellényt. Mostanra becsomagoltam már egy denim- és egy bőrkabátkát, de hát a szeptemberi időjárás kiszámíthatatlan, nem igaz? Úgy értem, per pillanat hét ágra süt a nap, és majd megsülünk, de holnap akár havazhat is. És mi történik akkor, ha Luke-kal járunk egyet a környéken? Amúgy ősidők óta megvan ez az isteni Patagonia trikóm, és csak egyszer vettem fel. Megpróbálom újra összehajtogatni, de kicsúszik a kezemből, le a padlóra. Egek, erről jut eszembe, hogyan iparkodtam csőszerű tartójába gyömködni a hálózsákomat, amikor a cserkészlányokkal táboroztam. – Mennyi ideig leszel távol? – kérdi Suze. – Három napig. Feladom, hogy a trikót gyufásdoboznyi méretűre gyűrjem össze, mire az pimaszul visszaugrik a formájára. Csüggedten az ágyra roskadok, és belekortyolok a teába. Csak azt nem értem, miért olyan könnyű másoknak a pakolás. Az ember lépten-nyomon a repülőgépeik felé igyekvő üzletem-

10 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

berekbe botlik, akik mindössze egyetlen cipős doboz méretű gurigás poggyászt húznak maguk után. Vajon hogyan csinálják? Talán zsugorítható varázsruhákat rejtegetnek? – Miért nem viszed magaddal a sporttáskádat is? – veti fel Suze. – Gondolod, hogy vinnem kellene? Bizonytalanul pislogok a dugig tömött bőröndömre. Ami azt illeti, talán nem is lesz szükségem három pár csizmára. Vagy szőrmestólára. Aztán hirtelen eszembe jut, hogy Suze csaknem minden hétvégén elmegy, de csak parányi hátizsákot visz magával. – Suze, te hogyan csomagolsz? Van valami rendszered? – Nem is tudom – dünnyögi. – Azt hiszem, a mai napig ahhoz tartom magam, amire Miss Burton tanított. Minden egyes alkalomra megtervezünk egy összeállítást, és… ahhoz tartjuk magunkat. – Az ujján kezdi számolni. – Például… külön ruha autózáshoz, vacsorára, a medence melletti sütkérezésre, teniszezéshez… – néz fel. – Igen, és minden egyes szerelést legalább háromszor kell felvenni. Uram, atyám, Suze egy lángész! Mindent tud ezekről a dolgokról. A szülei tizennyolc évesen elküldték Miss Burton tanodájába, ami valami puccos hely Londonban, és ahol megtanulhatják a lányok, hogyan társalogjanak egy püspökkel, vagy hogyan szálljanak ki miniszoknyában egy sportkocsiból. Suze talán még azt is tudja, hogyan varázsoljon elő nyulat egy tyúkketrecből. Sietve lekörmölök egy cetlire néhány csoportosítási szempontot. Nem, nem viszek magammal semmi fölöslegeset, kizárólag a legszükségesebbet. 1. a medence melletti üldögéléshez (napos időben) 2. a medence melletti üldögéléshez (borús időben) 3. a medence melletti üldögéléshez (amennyiben aznap reggel óriásinak érzem a popómat) 4. a medence melletti üldögéléshez (ha valakinek ugyanolyan a fürdőrucija) 5. Az előszobában megcsördül a telefon, én azonban alig nézek fel. Hallom, amint Suze izgatottan beszél a kagylóba… majd egy pillanat múlva kipirult arccal, elégedetten tűnik fel a küszöbön. – Találd ki, mi történt! – hadarja. – Nos, találd ki? –Mi? – A Szép Dobozok eladta a kereteimet! Azért hívtak, hogy még többet rendeljenek tőlem! – Jaj, Suze! Ez fantasztikus! – rikkantom. – Tudom! A karomba veti magát. Összeölelkezve valamiféle táncba kezdünk, mielőtt Suze rájön, hogy cigarettát tart a kezében, amellyel felgyújthatja a hajam. Az a legcsodálatosabb a dologban, hogy Suze mindössze néhány hónapja kezdett el fényképkereteket gyártani, de már így is négy londoni üzletet lát el. Igazán jól fogy a portékája! Több tucat magazin foglalkozott vele, meg minden. Ami nem meglepő, mert a keretei igazán isteniek. A legutolsó sorozat bíborszínű tweedből készült. Ráadásul ezekben a fantasztikus,

11 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

csillámló szürke dobozokban kerül forgalomba, amelyeket világos türkizkék papírba csomagolnak. (Mellesleg én segítettem kiválasztani a megfelelő színt.) Suze mostanra odáig vitte, hogy nem ő csinál mindent, hanem elküldi a terveit egy kenti műhelybe, és készen kapja vissza az árut. – Nos, végeztél a ruhatárad átfésülésével? – kérdezi, és beleszippant a cigijébe. – Igen – mondom, feléje lengetve a papirost. – Mindent megterveztem. A legutolsó pár zokniig. – Szép munka volt. – Nem is kell semmi mást vásárolnom, csak egy lila szandált – jegyzem meg, mintegy mellékesen. – Lila szandált? – Hát persze – nézek fel ártatlanul. – Igen, szükségem lesz rá. Tudod, csak egy csini olcsó fazonra, ami összhangba hoz néhány rucit… – Aha, értem – mondja Suze, majd elhallgat, és enyhén összevonja a szemöldökét. – Bex… Nem a múlt héten beszéltél valami lila szandálról? Egy igazán drága márkáról az LK Bennett-től? – Tényleg? – érzem, amint elpirulok kissé. – Nem… nem is emlékszem. Lehet. Amúgy pedig… – Bex – Suze most hirtelen gyanakvó pillantást vet felém. –Valld be az igazat! Tényleg szükséged van arra a lila szandálra? Vagy egyszerűen csak megtetszett? – Nem! – kiáltom haragosan. – Tényleg szükségem van rá! Nézd csak! Előveszem a tervezetemet, széthajtogatom, és Suze orra alá tolom. Mi tagadás, roppant büszke vagyok a művemre. Meglehetősen bonyolult folyamatábra, rubrikákkal, nyilakkal és piros csillagokkal. – Ejha! – füttyent Suze. – Ezt meg hol tanultad? – Az egyetemen – mondom szerényen. – Végül is üzleti életből és könyvelésből doktoráltam. Bámulatos, milyen gyakran hasznát veszem ezeknek az ismereteknek! – Mi ez a rubrika itten? – kérdi Suze, a lapra mutatva. – Ez, izé… – hunyorogva próbálok visszaemlékezni. – Azt hiszem, ez az az eset, ha valami igazán puccos étteremben vacsorázunk, én azonban már előző este felvettem a „Whistles-féle szerelést. – És ez? – Ez pedig arra vonatkozik, ha sziklát mászunk. Ez meg arra – egy üres rubrikára mutatok –, amikor lila szandálra lesz szükségem. Amennyiben nem szerzem be, ez az összeállítás nem működik, ahogyan emez sem… összeomlik az egész terv. Akár el se induljak. Suze egy darabig hallgat, a tervemet vizsgálgatja, mialatt én idegesen az ajkamat harapdálom, és a hátam mögött keresztbe teszem az ujjaimat.1 Tudom, mindez kissé szokatlannak tűnik. Tudom, a legtöbb ember nem járul minden egyes vásárlásával a lakótársa elé. A helyzet azonban az, hogy egy ideje megígértem Suze-nak, átengedem neki a felügyeletet a beszerzéseim felett. Tudják! Csak hogy szemmel tartsa a dolgok folyását. Ne értsenek félre! Nem mintha bármiféle gondjaim lennének, vagy efféle. Mindössze annyi történt, hogy néhány hónapja, nos… kisebbfajta… 1

Gyerekek szokták, ha hazudnak.

12 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

anyagi kátyúba kerültem. Csekélyke megingás volt csupán… semmi olyan, ami aggodalomra adna alkalmat. Suze mégis kiakadt, amikor megtudta, mennyivel tartozom. Akkor jelentette ki, hogy a saját érdekemben ellenőrzi a kiadásaimat. És megtartotta a szavát. Mondhatnám, kérlelhetetlenül. Néha félek is tőle, nehogy nemet mondjon. – Értem, mire gondolsz – mondja végül. – Nem igazán van választásod, ugye? – Pontosan – sóhajtom megkönnyebbülten. Elveszem a kezéből a tervet, összehajtogatom, és beteszem a táskámba. – Hé, Bex, ez itt új? – kérdi Suze váratlanul. Kinyitja a ruhásszekrény ajtaját, mire belém nyilall az aggodalom. Suze homlokráncolva méregeti csodás új mézszínű kabátomat, amelyet a minap csempésztem a lakásba, akkor, amikor ő épp a kádban ült. Úgy értem, természetesen meg akartam neki mutatni a szerzeményemet, csak éppen nem volt rá érkezésem. Kérlek, ne nézd meg az árcédulát! – fohászkodom. – Kérlek, ne nézd meg! – Hát… igen – mondom. – Igen, új. A helyzet azonban az, hogy… szükségem volt egy jó kabátra, arra az esetre, ha a szabadban forgatnék a Reggeli kávéval – Hogyhogy? – ámul el Suze. – Úgy értem, azt hittem, stúdióban forgattok, ott osztogatod a pénzügyi tanácsaidat. – Nos, az ember sosem tudhatja… A legjobb minden eshetőségre felkészülni. – Aha – morogja Suze nem túl lelkesen. – És mi a helyzet ezzel a toppal? – húz elő egy akasztót. – Ez is új! – Azt a műsorhoz viselem majd – vágom rá azonnal. – És ez a szoknya? – A műsorhoz kell. – És az új naci? –A… – Bex! – Suze összeszűkülő szemmel méreget. – Hányféle szerelést kell viselned a műsorodhoz? – Hát… tudod – vonulok vissza védekező állásba. – Szükségem van tartalékokra. Úgy értem, Suze, a karrieremről van szó. A karrieremről! – Igen – böki ki végül Suze. – Értem. – Az új piros selyemkabátkáért nyúl. – Jaj, de csini! – Tudom – derül fel a képem. – A januári különleges adáshoz vettem. – Nocsak! És miről szól ez a különleges adás? – ámul el Suze. – „Becky pénzügyi alapelvei” lesz a címe – mondom, és az ajakfényemért nyúlok. – Klassz lesz, meglátod! Ötször tízperces betétek, csak velem! – És… melyek a te pénzügyi alapelveid? – kérdi Suze kíváncsian. – Hát… izé… eddig még nem gondoltam végig – mondom, miközben nagy figyelemmel az ajkam kifestésébe kezdek. – De tudod, hogy van ez. Az idő előrehaladtával majd kitalálom. – Visszazárom az ajakfényt, és a blézeremért nyúlok. – Viszlát!

13 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Rendben – mondja Suze. – De ne feledd! Csak egy pár cipő, semmi egyéb! – Helyes! Megígérem! Igazán rendes Suze-tól, hogy ennyire törődik velem. Holott valójában nincs is erre szükség. Az igazat megvallva, nem veszi észre, mennyire megváltoztam. Jó, az év elején kisebbfajta anyagi zavarba kerültem. Valójában odáig fajult a dolog, hogy jókora összeggel tartoztam… Mennyivel is? Nos, elég sokkal. Hanem azután bejött ez az állás a Reggeli kávénál, ami mindent egy csapásra megváltoztatott. Ez a változás engem is teljesen kicserélt. Keményen dolgoztam, és az összes adósságomat kifizettem. Igen, bizony! Egyik csekket a másik után állítottam ki… minden egyes hitelkártyámon és törzsvásárlói kártyámon rendeztem a tartozásaimat, és Suze-nak is az utolsó petákig megfizettem mindent. (Nem hitt a szemének, amikor az orra elé toltam egy több száz fontról szóló csekket. Először el sem akarta fogadni, de aztán meggondolta magát. Ebből a pénzből vette meg a bámulatos irhabundáját.) Istenemre mondom, ezeknek az adósságoknak a rendezése páratlanul felemelő érzés volt! Ennek már jó néhány hónapja, és még mindig megmelegszik a szívem, amikor rágondolok. Végül is semmi sem vetekedhet a szilárd anyagi helyzettel, nemdebár? Nézzenek rám. Egészen más vagyok, mint a régi Becky. Kívül-belül kicserélődtem. Még a hitelkeretemet sem léptem túl azóta.

14 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

2 Na jó. Egy picurkát azért igen. Ennek azonban egyetlen oka van: az utóbbi időben hosszú távra gondolok előre, hiszen a pályámról van szó. Abba pedig érdemes befektetni. Luke, a barátom, vállalkozó. Saját arculattervező cége van meg minden. Néhány hete mondott valamit, ami azóta sem megy ki a fejemből: „Akik milliomosok akarnak lenni, azoknak először egymilliót kell kölcsönkérniük.” Őszintén szólva lehet bennem valamiféle velem született üzleti szellem, mert alighogy ezt kijelentette, rögvest úgy éreztem, most beletrafált a lényegbe. Azon kaptam magam, hogy hangosan mormolom ezt az aranyigazságot. Luke-nak tökéletesen igaza van. Hogy is lehetne pénzt csinálni kiadások nélkül? Ezért hát befektetésként vettem pár cuccot a tévés szerepléseimhez… néhányszor egy-egy jó fodrászhoz is beültem, nem szólva a manikűrösökről és kozmetikusokról. Ott voltak aztán a masszázsok. Hisz mindenki tudja, hogy az ember nem teljesíthet jól stresszes állapotban. Beszereztem még egy jó minőségű számítógépet is, amely 2000 fontba került… ez azonban nélkülözhetetlen felszerelés. Találják ki, miért? Azért, mert önsegítő könyvet írok! Közvetlenül azután, hogy leszerződtem a Reggeli kávéhoz, megismerkedtem ezzel a nagyszerű kiadóval. Ebédelni vittek, és azzal hízelegtek, hogy ösztönzően hatok az anyagi gondokkal küzdő nézőseregre. Hát nem kedves tőlük, hogy ilyeneket mondanak? Leperkáltak 1000 fontot, még mielőtt egyetlen szót lekörmöltem volna… a megjelenés után ennél sokkal többet kapok. „Becky Bloomwood pénzügyi tanácsai”lesz a mű címe. Vagy esetleg „Kezeld a pénzed Becky Bloomwooddal!” Eddig ugyan nem volt időm elkezdeni írni, én azonban úgy vélem, a lényeg a megfelelő cím eltalálása, minden más magától a helyére kerül. Amúgy egy sereg ötletet körmöltem le arról, mit viselek majd a szerzői fényképen. Alapjában véve tehát nincs semmi meglepő abban, hogy valamicskét túlléptem a hitelkeretemet. A lényeg mégis az, hogy ez a pénz nekem dolgozik. Szerencsére a bankárom, Derek Smeath megérti az igényeimet. Drága egy ember, meg kell hagyni. Egy ideig ugyan nem jöttünk ki jól, ez azonban inkább kommunikációs hiba volt, mint bármi egyéb. Aztán összejöttünk, és kellemesen elcsevegtünk (közben tanácsot adtam neki, mit vegyen a feleségének karácsonyra). Mostanra azt hiszem, érti, ki vagyok valójában. Az igazság az, hogy természetesen én is körültekintőbb lettem, mint korábban. Például tökéletesen másként viszonyulok a vásárláshoz. „Csak azt vedd meg, amire szükséged van!” – ez az új mottóm. Tudom, mindez nevetségesen egyszerűen hangzik, mégis beválik. Minden egyes vétel előtt egyetlen kérdést teszek fel magamnak: „Szükségem van erre a cuccra vagy sem?” Ha a válasz igenlő, megveszem, amit kiszemeltem. Mindez önfegyelem kérdése.

15 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Ezért amikor most is betérek az LK Bennetthez, hihetetlenül célratörően viselkedem. Amint besétálok az üzletbe, egy pár vörös csizmán akad meg a tekintetem… mégis gyorsan félrenézek, és egyenesen a szandálok polcai felé tartok. Így vásárlók én újabban: csak semmi nézegetés, lófrálás, szemezgetés más árukkal. Még azzal az oltári flitteres topánkával sem. Egyenesen odamegyek a kiszemelt szandálhoz, leveszem a polcról, és az eladónőhöz lépek vele: – Hatos méretben kérem szépen – mondom. Ilyen céltudatos és lényegre törő vagyok tehát. Csupán azt vedd meg, amire szükséged van, semmi egyebet. Ez a fegyelmezett vásárlás kulcsszava. Még csak rá se pillantok arra a dögös rózsaszínű tűsarkúra, dacára annak, hogy tökéletesen menne az új rózsaszínű farmerszoknyámhoz. Ahogy az a nyitott magas sarkú sem jöhet szóba a csillogó sarkával. Pedig de csini, nem igaz? Vajon hogyan festene a lábamon? Egek! Ez azért rázós. Érdekes, miért vagyok úgy oda a cipőkért? Úgy értem, a rucik sem hagynak éppen hidegen, de egy klassz cipőtől egészen elgyengülök. Néha, amikor Suze nincs otthon, csak kinyitom a ruhásszekrényemet, és úgy bámulom a cipőkollekciómat, mint valami háborodott gyűjtő. Egyszer az ágyamon is felsorakoztattam és lefényképeztem az egész seregletet. Ami kissé furának tűnhet… de én azt gondoltam akkor, tömegével van fényképem azokról, akiket nem is szeretek igazán, miért ne örökíthetnék meg akkor olyasmit, amit tényleg kedvelek? – Tessék, parancsoljon! Istennek hála az eladónő visszatért. Dobozban hozza a lila szandálomat. Amint meglátom, nagyot dobban a szívem. Ó, ez király! Egyszerűen csúcs. Finoman kidolgozott, kecses pántok és a cipőorrnál egy parányi fekete földiszeder. Azonnal beleszeretek, amint meglátom. Kicsit sajna drága… de hát köztudott, hogy a lábbelivel nem lehet takarékoskodni, mert különben belesántulunk. Ujjongó örömmel csúsztatom a szandálba a lábamat. Fantasztikusan áll! A lábfejem hirtelen törékenyen kecses lesz, még a lábszáram is megnyúlik valahogyan… Jó, fikarcnyit nehezemre esik a járás, de ez talán csak azért van, mert a bolt padlója irtó csúszós. – Köszönöm, megveszem – mondom, és boldog mosolyt villantok az eladónőre. Látják, ez a jutalma a fegyelmezett vásárlásnak. Amikor az ember megvásárol valamit, tényleg úgy érzi, hogy megdolgozott érte. Mindketten a kassza felé indulunk, mialatt én gondosan kerülöm tekintetemmel a kiegészítők állványát. Valójában azt a fekete borostyánnal kirakott bíborszínű táskát is alig látom meg. Már éppen a pénztárcámért nyúlok, gratulálva magamnak a céltudatosságomért, amikor az eladónő csevegő modorban megjegyzi: – Tudja-e, hogy mandarinszínben is van ilyen szandálunk? – Mandarinszínben? – Á… tényleg? – nyögöm ki némi szünet után. Nem, ehhez semmi közöm! Megvettem, amiért idejöttem… és ezzel vége is a mesének. Lila szandálról volt szó, és nem mandarinszínűről.

16 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Csak most kaptuk – teszi hozzá az eladónő, aki most a padlón kutakodik. – Szerintem még a lilánál is jobban viszik majd. – Tényleg? – erőltetek közönyt magamra. – Hát… én csak ezt veszem meg, azt hiszem… – Itt van! – kiált fel az eladónő. – Tudtam, hogy itt lesz valahol… Megkövülten nézem, hogy teszi a pultra a világ legcsodálatosabb szandálját. Halvány narancsszínű, ugyanolyan pántokkal, mint a lila… csak épp a szeder helyett a cipőorrt parányi mandarin díszíti. Szerelem ez első látásra. Nem tudom levenni róla a szememet. – Volna kedve felpróbálni? – szólal meg a csaj. Annyira szeretném, hogy beleremegnek a zsigereim. Hát nem gyönyörű!? Ez a világ legszépségesebb lábbelije! Nagy ég! Csak hát nincs szükségem mandarinszínű cipőre. Nem és nem! Gyerünk, Becky! Rajta! Mondj nemet! – Én voltaképpen – nagyot nyelek, és megpróbálok úrrá lenni a hangomon. – Voltaképpen – hebegem. – Most egyelőre csak ezt viszem el – préselem ki végül. – Köszönöm. – Rendben… – a csaj beüti a kódot a pénztárgépbe. – Ez akkor 89 font. Hogy szeretne fizetni? – Izé… VISA-kártyával – habogom. Aláírom a cetlit, magamhoz veszem a táskámat, és lebénultan távozom. Mégis megcsináltam! Megcsináltam! Úrrá lettem a vágyaimon! Mindössze egy pár cipőre volt szükségem… és annyit is vásároltam. Csak bejöttem, és már fordultam is kifelé… pontosan, ahogyan elterveztem. Látják, erre képes a vasakarat! Íme, ilyen az új Becky Bloomwood. A sikerélményt meg kell ünnepelni. Igazán megérdemlem. Betérek hát egy kávézóba, és kiülök a napra egy csésze kapucsínó mellé. Akarom azt a mandarinszínű szandált! Ez az első gondolatom, ahogyan belekortyolok az italba. Hagyd ezt abba, hallod! Gondolj… valami másra! Luke-ra. A kirándulásra. Az első közös kirándulásotokra. Jaj, már alig várom! Azóta akartam ezzel előállni, amióta járni kezdtünk Luke-kal, de ő iszonyú keményen dolgozik. Olyan ez, mintha az ember megkérné a miniszterelnököt, legyen szíves egy időre felhagyni az országjárással. (Ha jól meggondolom, minden nyáron kiveszi a szabadságát, nem igaz? Luke meg miért nem?) Szegény feje annyira elfoglalt, még a szüleimet sem volt ideje megismerni, ami azért idegesít. Néhány hete meghívták vasárnapi ebédre, és anyu agyondolgozta magát a főzőcskéléssel… legalábbis sárgabarackkal töltött hátszínt vásárolt a Sainsbury's-nél meg egy igazán csicsás tojás felfújat. Luke mégis lemondta az ebédet az utolsó percben, mert az egyik ügyfele botrányhősként került aznap a vasárnapi lapokba. Ezért egyedül kellett mennem… az igazat megvallva nyomorultul éreztem magam. Anyuról csak úgy áradt a csalódottság, mégis vidáman megjegyezte: – De hát semmi biztosat nem beszéltünk meg. Persze nem így volt. Másnap Luke hatalmas virágcsokrot küldött anyámnak bocsánatkérésül (pontosabban küldetett Mellel, az asszisztensnőjével). A kettő mégsem ugyanaz, vagy igen?

17 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

A legrosszabb az volt a dologban, hogy a szomszédaink, Janice és Martin is beugrottak egy pohár sherryre, hogy „megismerjék azt a nevezetes Lukeot”, ahogyan mondták. Amikor sehol sem látták, kajánul sajnálkozó pillantásokkal méregettek. Az ő fiuk, Tom bezzeg megnősül a jövő héten! Amúgy az a szörnyű gyanúm, azt képzelik, bele vagyok zúgva ebbe a Tomba. (Szó sincs róla, épp ellenkezőleg. Én voltam az, aki visszautasítottam Tomot kamaszfejjel. De ha egyszer az emberek a fejükbe vesznek valami effélét, képtelenség őket meggyőzni a tévedésükről. Undorító!) Amikor Luke fejére olvastam a történteket, azzal vágott vissza, hogy én sem jártam még a szüleinél. Pedig egyszer találkoztunk… igaz, hogy csak futólag. Különben is a két dolog nem ugyanaz, mert Luke családja mérföldekre lakik innen, és az egész sokkal bonyolultabb. Az igazat megvallva Luke családi viszonyait enyhén szólva különösnek tartom. Az apja és a mostohaanyja nevelte fel őt meg a két féltestvér nővérét. Mamának szólítja hát. Van vér szerinti anyja is, Elinor, aki akkor hagyta ott az apját, amikor ő még kicsi volt. Férjhez ment egy gazdag amerikaihoz, és lelépett. Aztán tőle is lelécelt, és férjhez ment egy nálánál is gazdagabb amcsihoz, majd pedig… nem tudom, volt-e harmadik férj is? A lényeg az, hogy a nőci New Yorkban él. Így természetesen nem találkozhattunk. A többi családtag Devonban lakik, ami nem igazán könnyíti meg a gyors vasárnapi ebédet. Mindezt Luke-nak is elmondtam, és azt hiszem, megértette, mire akarok kilyukadni. Legalábbis veszi magának a fáradságot, és eljön velem erre a kis kirándulásra. Valójában Mel vetette fel a hétvégi kiruccanás gondolatát. Tőle tudom, hogy Luke három éve nem vett ki rendes szabadságot… talán újra eszébe kellene juttatni, hogy egyáltalán létezik. Ezért nem komplett szabadságokról beszéltem ezután, hanem víkendekről, ami meg is tette a hatását! Luke váratlanul megkért, tegyem szabaddá ezt a hétvégét. Őmaga foglaltatta le a szobát, mindent ő intézett. Annyira várom már, hogy elinduljunk! Majd semmi mást nem csinálunk, mint ejtőzünk és kikapcsolódunk…. És még ráadásul együtt is leszünk. Jaj, de jó lesz! Akarom azt a mandarinszínű cipőt! Hagyd abba! Legyen már elég! Újra belekortyolok a kávémba, hátradőlök a széken, és ráveszem magam, hogy szemügyre vegyem az utcai forgalmat. A járókelők táskákat lóbálva, csevegve sietnek el mellettem. Egy lány azt hiszem Nicole Farthitól való náciban kel át az úttesten… és atyaúristen! Középkorú fickó közeledik felém sötét öltönyben. Felismerem, Derek Smeath az, a bankárom. Jaj, azt hiszem ő is meglátott! Jól van, csak semmi pánik, rovom meg magam szigorúan. Ijedelemre semmi ok. Meglehet, volt idő, amikor kiborított volna ez a találkozás. Talán megpróbáltam volna elbújni egy étlap mögé, akár még a lábamat is a nyakamba szedem. Mindez azonban már a múlté. Újabban Kicsi Smeathie és én velejéig őszinte, baráti viszonyban állunk egymással. Ennek ellenére valamivel távolabb tolom a székem az LK Bennett-féle táskától, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. – Szép jó napot, Mr. Smeath! – köszönök rá sugárzó mosollyal, ahogy a közelembe ér. – Hogy van mindig?

18 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Kitűnően – feleli Derek Smeath mosolyogva. – És maga? – Ó, pompásan, köszönöm. Nem… nem inna meg velem egy kávét? – teszem hozzá udvariasan, a szemközti üres székre mutatva. Nem igazán számítok igenlő válaszra, de legnagyobb meglepetésemre leül, és felvesz egy étlapot. Milyen civilizált is ez az egész! Kávézom egyet a bankárommal egy teraszos kávézóban! Talán még a Reggeli kávéban is megemlítem valahogy a szitut. Jómagam jobb szeretem a személyes pénzügyek oldott, emberközeli intézését – mondom majd, és melegen a kamerába mosolygok. A tulajdon bankárommal is gyakran megiszunk egy kapucsínót, miközben barátilag megtárgyaljuk az esedékes pénzügyi stratégiámat…” – Tudja, Rebecca, épp most írtam magának – mondja Derek Smeath, mialatt a pincérnő letesz elé egy presszókávét. A hangja hirtelen aggódóvá válik, mire összerezzenek. Egek, mit tettem már megint? – Közölnöm kell magával, ahogyan minden más ügyfelemmel is, hogy távozom az állásomból. – Hogyan? – teszem le csörömpölve a csészét. – Hogyhogy távozik? – Otthagyom az Endwich Bankot. Úgy határoztam, hogy korán nyugdíjba vonulok. – De hát… Döbbenten meredek rá. Derek Smeath nem hagyhatja ott az Endwich Bankot! Nem hagyhat cserben, most, amikor minden olyan jól megy. Úgy értem, tudom, nem mindig tárgyaltunk négyszemközt, a legutóbbi időben azonban kitűnő viszony alakult ki közöttünk. Ez a fickó megért engem. Megérti, ha túlköltekezem. Mihez kezdjek nélküle? – Nem túl fiatal még a nyugdíjhoz? – szólalok meg. Tudom, milyen ijedt a hangom. – Nem fog majd unatkozni? Hátradől a székén, és belekortyol a presszókávéba. – Nem szándékozom mindenestől feladni a munkát. Mégis úgy vélem, az élet többet tartogat számomra, mint hogy mások bankszámláját gondozzam. Nem gondolja? Bármilyen izgalmas is volt némelyik. – Hát… igen. Természetesen. Örülök, hogy így döntött. Őszintén – zavartan vállat vonok. – De… azért hiányozni fog. – Elhiszi-e vagy sem – mosolyodik el –, de azt hiszem, nekem is hiányozni fog, Rebbeca. Vitathatatlanul öné volt a… legérdekesebb… bankszámla, amivel dolgom volt. Mélyen a szemembe néz. Érzem, hogy egy csöppet elpirulok. Miért kellett a múltra emlékeztetnie? A lényeg az, hogy a múlt letűnt, leszámoltam vele. Mindenestől új ember lettem. Igazán hagyni kéne, hogy az ember új lapot nyisson az életben! – Az a benyomásom, bevált ez az új állás a tévénél – jegyzi meg Smeath, és belekortyol a kávéjába. – Igen, bizony! Hát nem nagyszerű? Ráadásul jól is fizetnek – teszem hozzá célzatosan. – Tény és való, a jövedelme megemelkedett az utóbbi hónapokban. Smeath leteszi a csészéjét, nekem pedig összeszorul a szívem. – Mégis… Tudtam. Miért kell mindig egy „mégisnek” lennie?

19 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Mégis – ismétli meg Derek Smeath –, a kiadásai is megnövekedtek, mégpedig tetemesen. Valójában jobban túlköltekezik, mint a… hogy is mondjam… túlkapásai tetőpontján. Túlkapások? Ez olyan aljas. – Meg kellene próbálni a hitelkerete határain belül maradnia – szögezi le most Smeath. – Vagy ami ennél is jobb, kifizetni a tartozásait. – Tudom – mondom tétován. – Magam is tervezem. Most veszem csak észre azt a lányt LK Bennett-táskával. Jókora darab, benne két cipős doboz. Ha ő vehet két pár cipőt, én miért nem? Miféle törvény írja elő, hogy az ember lánya egyszerre csak egy párat vihet haza? Úgy értem, ez az egész olyan légből kapott, olyan önkényes. – Mi a helyzet az egyéb kiadásaival? – kérdi most Derek Smeath. – Vannak tartozásai például törzsvásárlói kártyák terhére? – Nincsenek – hazudom megátalkodottan. – Mindet kifizettem hónapokkal ezelőtt. – És azóta semmit sem költött? – Csak apróságokat vásároltam. Alig valamit. Végül is mi az a röpke kilencven font? – Azért kérdezem mindezt – folytatja Derek –, mert úgy érzem, figyelmeztetnem kell magát. A bankunknál átszervezések lesznek, és az utódom John Gavin nagyvalószínűséggel nem bánik majd magával olyan elnézően, mint én. Nem vagyok biztos benne, tudatában van-e a türelmem mértékének. – Tényleg? – vetem oda figyelmetlenül. Tegyük fel például, hogy dohányozni kezdenék. Szinte észrevétlenül elkölthetnek cigire kilencven fontot, nem igaz? Gondoljuk meg, mennyit takarítottam meg azzal, hogy nem dohányzom. Épp eleget ahhoz, hogy megengedhessek magamnak egy nyomorult lábbelit. – Meg kell hagyni, érti a dolgát – mondja tovább Derek a magáét. – Ugyanakkor fölöttébb… szigorú is. Nem különösebben híres a rugalmasságáról. – Helyes – bólogatok szórakozottan. – Ezért azt javaslom, haladéktalanul rendezze a tartozását – belekortyol a kávéjába. – És mondja, tett már lépéseket a nyugdíja ügyében? – Hmm… felkerestem azt a független tanácsost, akit ön ajánlott. – És kitöltötte a megfelelő nyomtatványokat? Ha tetszik, ha nem, újra oda kell figyelnem. – Nos, egyelőre csak a lehetőségeimet latolgatom – mondom, és tőlem telhetően okos képet vágok, ahogy egy pénzügyi szakértőhöz illik. – Tudja, nincs rosszabb annál, mint amikor az ember elhamarkodottan belemegy egy rossz befektetésbe. Különösen, ha olyan fontos valamiről van szó, mint a nyugdíj. – Nagyon igaz – helyesel Derek Smeath. – Mégis, azt javaslom, ne halogassa sokáig a döntést! A pénze nem fial magától. – Tudom! – mondom, és belekortyolok a kapucsínóba. Kezdem magam egy csöppet rosszul érezni. Meglehet, igaza van. Talán tényleg a nyugdíjra kellene áldoznom azt a 90 fontot, ahelyett hogy újabb cipőt vásárolok.

20 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Másfelől, ugyan mit ér egy 90 fontos nyugdíjbefizetés? Úgy értem, nem ebből élek meg majd öregségemre, nem igaz? Kilencven vacak font. Mire megöregednék, a világ talán szét is robban vagy efféle. Ezzel szemben a cipő az kézzel fogható, valóságos érték… A fenébe is, megveszem, és kész! – Mr. Smeath, most mennem kell – szakítom félbe az öreget, és leteszem a csészémet. – Van valami, amit… el kell intéznem. Rögtön vissza kell mennem. Felkapom a bevásárlótáskámat, és egy ötfontost hagyok az asztalon. – Örülök, hogy láttam. Boldog nyugdíjas éveket! – Önnek is a legjobbakat, Rebecca! – mondja Derek Smeath nyájas mosollyal. – Ne feledje, amit tőlem hallott! John Gavin nem kényezteti majd el úgy, ahogy én tettem. Ezért kérem, figyeljen oda a kiadásaira! – Úgy lesz! – villantom rá a mosolyomat. Nem váltok át futólépésbe, mégis megszaporázom a lépteimet, hogy mielőbb visszaérjek az LK Bennetthez. Szigorú értelemben véve talán nem volt szükségem pont erre a mandarinszínű cipellőre. Ugyanakkor, mialatt felpróbáltam, az jutott az eszembe, hogy voltaképpen meg sem szegtem az új szabályokat. A lényeg ugyanis az, hogy egyszer még szükségem lehet a topánkára. Végül is az életem bizonyos pontján szükségem lesz új lábbelire, nem igaz? Senki sem járhat mezítláb. Nagyfokú előrelátásra vall, ha még ma megveszem, ami igazán tetszik, mint hogy akkor nézzek cipő után, amikor a meglévő leszakad a lábamról, és egyetlen olyat sem találok, ami tetszene. Az egész tökéletesen ésszerű. Meg kell vetni lábunkat a cipőpiacon. Amikor vidáman kipenderülök az LK Bennet-től a két csillogó új csomaggal, a világ ragyogó, boldog fényben fürdik körülöttem. Semmi kedvem hazamenni. Úgy határozok hát, hogy beugrom a szemközti Ajándékok és csecsebecsék boltjába. Ez az egyik olyan üzlet, amelyik Suze kereteit árulja. Valahányszor elmegyek mellette, szinte szokásommá vált, hogy betérek, csak hogy lássam, hogy fogynak a keretek. Halk csengetés kíséri, ahogy belököm az ajtót. Rámosolygok az eladónőre, aki felnéz. Olyan hangulatos ez a bolt! Illatos, meleg, és tele olyan oltári holmikkal, mint a krómozott boros állványok és a metszett üveg tálcák. Elsomfordálok egy halvány, mályvaszín bőr jegyzettömbökkel telerakott polc mellett, felnézek… és lám, ott is vannak! Három bíborszínű tweed fényképkeret, Suze munkája! Valahányszor meglátok egyet, mindig kellemes bizsergést érzek. Nagy ég! Hirtelen elfog az izgalom. Egy vásárló is áll a keretek előtt, épp a kezében tart egyet. Ott van a kezében! Az igazat megvallva, eddig teremtett lelket nem láttam, aki Suze kereteit veszi meg. Persze tudom, hogy viszik, mint a cukrot, hiszen jól fogy… a saját szememmel azonban nem voltam tanúja ilyen vásárnak. Hű, de izgi! Gyorsan a nőci mellé lépek, aki a keretet forgatja, nézegeti. Az árcédula láttán összevonja a szemöldökét, nekem pedig nagyot dobban a szívem. – Igazán gyönyörű fényképkeret – vetem oda közönyösen. –Teljesen szokatlan. – Igen – mondja a nő, és visszateszi a polcra a keretet. Nem! – gondolom elkeseredve. – Vedd fel újra!

21 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Olyan nehéz manapság jó keretet találni – folytatom társasági hangnemben. – Nem gondolja? Ha az embernek ekkora szerencséje van, okvetlenül… meg kell vennie! Még mielőtt más lecsapna rá. – Bizonyára – motyogja a nőci, és furcsálló pillantást vet rám. Csak nem elmegy? Hogyan tartóztathatnám fel? – Azt hiszem, én veszek egyet – mondom élesen, és leemelek egy keretet. – Tökéletes ajándék. Férfinak, nőnek egyaránt… Úgy értem, mindenkinek szüksége van fényképkeretre, nem igaz? De mintha a falnak beszélnék. Sebaj. Ha látja a nő, hogy megvásárolom a keretet, talán meggondolja magát. A kasszához sietek. A pénztárgép mögött ülő nőci rám mosolyog. Azt hiszem, ő a bolttulajdonos, mert láttam már, amint utasításokat osztogat a személyzetnek, vagy a szállítókkal tárgyal. (Nem mintha túl gyakran járnék ide, mindössze csak véletlenségből eshetett meg vagy mi.) – Újra szép jó napot! – köszön rám. – Szemlátomást kedveli ezeket a kereteket, ugye? – Igen – mondom jó hangosan. – És milyen kedvező áron árulják! A vevő azonban egy borospalackot tanulmányoz nagy buzgón, és rám sem hederít. – Mennyit is vásárolt meg idáig? Lehet vagy… húsz. Hogyan? Ütik meg a fülemet a bolttulajdonosnő szavai. Miről beszél ez itt nekem? – Vagy inkább harminc? Rémülten meredek rá. Lám, rajtam tartotta a szemét, valahányszor csak megfordultam itt. Nem törvénytelen ez? – Lassan egész gyűjteménye lesz! – teszi hozzá a nő kedvesen, miközben becsomagolja a keretet. Mondanom kell valamit, mert még azt hiszi, hogy a nagyközönség helyett én vásárlom fel Suze összes munkáját. Ami kész röhej. Hogyhogy harminc? – kérdem én. Mindössze négyet, na jó, ötöt ha megvettem. – Nincs nekem annyim! – mondom sietve. – Azt hiszem, összekever… valakikkel. Különben is nemcsak keretért jöttem! – vidáman felkacagok, hadd lássa, milyen nevetséges egy ötlet ez. – Valójában ebből… is kérek – találomra kiragadok a közeli kosárból néhány nagydarab fából faragott betűt, és a nőnek nyújtom. Rám mosolyog, és egyenként elkezdi őket becsomagolni. –P…T…R…R. A nőci leáll, és kérdőn néz rám. – A Petert próbálta kirakni? Az isten szerelmére! Miért kell mindig okát adni egy vásárlásnak? – Izé… igen – hebegem. – A keresztfiamnak lesz. Hároméves. – Nagyszerű! Akkor ehhez két E kell, és vegyünk el egy R-et… A nő megbocsátón néz rám, mint egy félbolondra. Amiben gyanítom, igaza is van, hiszen nem tudom kibetűzni a Petert, a tulajdon keresztfiam nevét. – Az összesen… 48 font – mondja, mire én a pénztárcámért nyúlok. – Tudja, ha elkölt nálunk 50 fontot, ingyen adunk mellé egy illatgyertyát. – Tényleg? – pillantok fel érdeklődve. Igazán jól jönne egy illatgyertya. És mi az a rongyos 2 font…

22 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Biztosan találok valamit… – mondom, és tétován körbenézek a boltban. – Rakja ki a keresztfia teljes nevét – javasolja a tulaj segítőkészen. – Mi a családi neve? – Ümm, Wilson – vetem oda gondolkozás nélkül. – Wilson! – rémülten látom, hogy a nő kotorászni kezd a kosárban. – W… L… itt egy O… – Inkább ne – mondom gyorsan. – Mert… mert… a szülei épp válnak, és talán megváltoztatja a családi nevét. – Tényleg? – néz rám szánakozva a tulaj, és visszaejti a betűket. – Rettenetes! Akkor ez egy megrázó válás, ugye? – Igen – mondom, és körbenézek a boltban, mi mást vásárolhatnék. –Jaj, nagyon. A gyerek anyja… megszökött a kertésszel. – Ez komoly? – mered rám a tulaj. Hirtelen észreveszem, hogy egy pár is fülel mellettem. – Megszökött a kertésszel? – Nagy szívtipró – rögtönzők, miközben felveszek egy ékszeres ládikát. Megnézem az árát, 75 font. – A nő nem bírt neki ellenállni. A férj a szerszámos fészerben érte őket tetten. Különben meg… – Szentatyám! – kiáltja el magát a tulaj. – Hihetetlen! – Pedig szóról szóra igaz – szól közbe valaki a bolt túloldaláról. Hogyan? Hátrakapom a fejem. Az a nőci indul meg felém, aki az imént Suze keretét méregette. – Felteszem, Jane-ről és Timről beszél, ugye? – kérdi. – Micsoda gyalázatos botrány, hát nem? De azt hittem, a kisfiút Tobynak hívják. Némán meredek rá, és csak hápogok. – Talán a Peter a hivatalos keresztneve, végül is ez itt a keresztanyja – veti fel a tulaj, aki most felém int. – Á, maga a keresztanyja! – kiáltja a nőci. – Igen, sokat hallottam magáról. Ez nem lehet igaz. – Akkor talán most elárulhatja – furakszik közelebb a nő, és bizalmasan suttogóra fogja a hangját. – Elfogadta Tim Maud ajánlatát? Segélykérőn pillantok körbe a boltban. Nagy a csend, mindenki az én válaszomra vár. – Izé… hát igen! Azt hiszem, inkább készpénzzel fizetek – kotrók bele a pénztárcámba, és leperkálok a pultra 50 fontot. –Tartsa meg az aprót! – És mi legyen az illatgyertyával? – kérdi a tulaj. – Választhat vaníliát, szantálfát… – Hagyjuk ezt most – motyogom, és az ajtó felé spurizok. – Várjon! – kiált utánam az idegen nő izgatottan. – Mi lett Ivánnal? – Kivándorolt… Ausztráliába – mondom, és kimenekülök az ajtón. Egek, ez meleg helyzet volt. Azt hiszem, jobb, ha hazamegyek. Az utcasarokra érve megállok, és átrendezem kicsit a csomagjaimat. Más szóval valamennyit beletömködöm a Bennett bevásárlószatyorba, éspedig úgy, hogy ne látsszon ki a tetejük. Nem mintha valamit is rejtegetnék, persze.

23 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Abban reménykedem, sikerül észrevétlenül besurrannom a szobámba. A bejárati ajtót kinyitva azonban látom, hogy Suze az előszoba padlóján ül, és valamit rendezget. – Szia! – üdvözöl. – Megvetted a cipőt? – Igen – ragyogok fel. – De meg ám! Pontosan a megfelelő méretben, és a többi. – Mutasd, hadd nézzem, milyen! – Előbb… kicsomagolok – vetem oda félvállról, és tettetett közönnyel megindulok a szobám felé. Tudom persze, hogy kiabál rólam a bűntudat. Még a járásomon is ez látszik. – Bex – szólal meg Suze hirtelen. – Mi van még abban a csomagban? Nem csupán egy pár cipő. – Miféle csomagban? – fordulok feléje meglepetten. – Á, ebben! Izé… csak pár… apróság. Tudod… mindenféle csecsebecse… Bűntudatosan odébb sasszézok. Suze azonban nem tágít. Összefonja a karját, és olyan szigorú képet vág, amilyen csak tőle telik. – Elő vele! – Nézd csak – hadarom. – Tudom, egy párban egyeztünk meg. De még mielőtt megharagudnál, ide süss! – benyúlok a második Bennett-csomagba, kinyitom a cipős dobozt, és lassan előhúzom az egyik mandarinszínű topánkát. – Ezt nézd! – Ó, szentatyám! – sóhajtja Suze, és némán mered a cipellőre. – Ez egyszerűen… döbbenetes! – Elveszi tőlem a lábbelit, és gyengéden végigsimít a bőrön. Hirtelen visszatér az iménti szigorú arckifejezése. – De hát nincs rá szükséged! – De igen! – védekezem. – Vagy legalábbis… gondoltam a jövőre. Tudod… egyfajta befektetésként. – Befektetésként? – Igen. Bizonyos értelemben pénzt is takarítok meg így… most, hogy ezt megvettem, jövőre egyáltalán nem kell majd cipőre költenem. Egy fityinget sem! – Tényleg? – kérdi Suze gyanakvón. – Semmit? – Egy lyukas garast sem! Becsületszavamra, Suze, ki sem bújok ebből a cipőből, legalább egy évig. De akár kettő is lehet belőle! Suze elhallgat. Az ajkamba harapok, és várom, hogy rám parancsoljon: vigyem vissza a cipőt. Ehelyett azonban ismét a szandálban gyönyörködik, és megcirógatja a parányi mandarint. – Vedd fel! – mondja váratlanul. – Hadd lássam, hogy áll a lábadon. Izgatottan húzom elő a másik szandált. Belebújva látom, olyan, mintha rám öntötték volna. Tökéletesen illik rám, akárcsak Hamupipőkére a maga topánja. – Jaj, Bex! – sóhajt fel Suze. Mást nem is kell mondania. A szeme beszél helyette. Őszintén, néha eszembe jut, hogy hozzá kéne mennem. Miután párszor fel-alá sétálok a cipőben, Suze elégedetten felsóhajt, majd a nagy bevásárlótáskába belenyúlva előhúzza az Ajándékok és csecsebecsék csomagját.

24 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– És ezektől mit vettél? – kérdi növekvő érdeklődéssel. Kiömlenek a fabetűk, ő meg rendezgetni kezdi őket a szőnyegen. – P-E-T-E-R. Valami Peternek vettél ajándékot? – Izé… igen – felelem bizonytalanul, és megragadom a csomagot, még mielőtt meglátná a saját képkeretét. (Egyszer rajtakapott, amikor vettem egyet a Szabad madárban, és nagyon bepipult. Azt mondta, szívesen készít nekem keretet bármikor, amikor csak akarom.) – Ki az a Peter? – A gépészem! – mondom. – De te nem ismered! – Nos… tudod… olyan kedves a hangja a telefonban… különben meg mennem kell, és készülnöm holnapra. – Jut eszembe – mondja Suze, és egy cetliért nyúl. – Luke hívott! – Tényleg? – igyekszem elrejteni az örömömet. Mindig feldob, ha felhív, mert az igazat megvallva nem történik túl gyakran. Úgy értem, rám csörget persze, hogy megbeszéljük, mikor találkozunk, meg effélék… csevegni azonban nemigen szokott telefonon. Néha megereszt egy-egy e-mailt, de ezekben sem túl közlékeny… Nos, nem szívesen adnám ki a legbizalmasabb titkainkat, de ha már erről van szó, amikor megkaptam tőle az első elektronikus levelet, majd eldobtam magam! – Azt üzeni, holnap a stúdióba megy érted délben. A Mercedest szervizbe kellett vinnie, ezért az MGF-fel mentek majd. – Tényleg? – mondom. – Király! – Tudom – ragyog vissza rám Suze. – Hát nem isteni? Á, és még azt is mondta, csomagolj keveset, mert a csomagtartó nem túl nagy. Suze-ra meredek, és arcomról lehervad a mosoly. – Tessék? – Csomagolj keveset – ismétli meg Suze. – Ez nagyjából egy kis poggyászt vagy sporttáskát jelent, tudod… – Tudom, hogy mit jelent! – mondom, és a hangom elvékonyodik az izgalomtól. – De… hát hogyan vihetnék keveset! – Menni fog! – Suze, láttad, ugye, mennyi cuccom van – mondom, s a hálószobám ajtajához lépve, szélesre tárom. – Nézd meg magad! Suze bizonytalanul követi a tekintetemet, és mindketten az ágyamra meredünk. A nagy méregzöld bőrönd tele van. Mellette további halom ruha tornyosul. És a sminket még be se csomagoltam. – Látod, sehogyan sem megy, Suze – nyögök fel. – Mit tegyek? – Talán fel kellene hívnod Luke-ot, és közölni vele a helyzetet – javasolja Suze. – Kérd meg, hogy béreljen kocsit nagyobb csomagtartóval. Egy pillanatra elhallgatok. Megpróbálom elképzelni Luke-ot, amint meghallja ezt a kívánságomat. – Az a helyzet – mondom végül –, nem vagyok biztos abban, hogy maradéktalanul megértené… Felberreg a csengő, és Suze feltápászkodik. – Ez az expressz csomagom lesz – mondja. – Ide süss, Bex, megoldod ezt te könnyen. Csak hagyj itthon ezt-azt. Ezzel elmegy, hogy ajtót nyisson, én pedig maradok, és a kupit bámulom az ágyamon.

25 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Hagyjak itthon ezt-azt? Egész pontosan mit is? Egyáltalán nem csomagoltam be olyan sok fölösleges holmit. Ha most nekiállok válogatni, az egész rendszerem összeomlik. Gyerünk, törd az agyad! Kell, hogy legyen megoldás. Mondjuk… titokban utánfutót kellene kötnöm a kocsihoz, amikor Luke nem néz oda. Vagy magamra szedhetném az összes cuccomat, egyiket a másik után, arra hivatkozva, hogy fázós vagyok…

26 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

PARADIGM BOOKS LTD. 695 Soho Square LondonWl5As Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW6 8FD

2000. szeptember 4. Kedves Becky! Talán emlékszik, hogy amikor két hete beszéltünk, megnyugtatott afelől, hogy könyve kéziratát napokon belül elpostázza részünkre. Remélem, hogy úton van… vagy elveszett volna a postán? Amennyiben így történt, megköszönném, ha küldene belőle még egy példányt! Ami a szerzői fotót illeti, vegyen fel bármit, amiben jól érzi magát. Az Agnes B top jól hangzik, ahogy az Ön által leírt fülbevaló is. Köszönöm, hogy elküldte narancsszínű szandálja polaroid fényképét… biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen mutat majd benne. Várom tehát a kéziratot. Hadd mondjam el ismét, mennyire örülünk, el vagyunk ragadtatva, hogy a mi kiadónk adhatja ki könyvét. A legjobbakat kívánom, Pippa Brady szerkesztő PARADIGM BOOKSLTD

Segítünk, hogy segíthessen magán: A közeljövőben jelenik meg kiadónknál Roger Flintwood ezredes könyve, Túlélés a dzsungelben címmel.

27 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Nem, sajna reménytelen. Hogy mászom ki ebből? Szórakozottan a szobámból az előszobába ballagok, ahol Suze párnás csomagot ad át egy egyenruhás ürgének. – Köszönöm – mondja a fickó. – Volna szíves itt aláírni… Jó napot! – köszön oda nekem is vidáman, én pedig visszabiccentek. Üres tekintettel bámulom a kitűzőjét, amelyen ez áll: Bármit, bárhová, már holnap reggelre. – Itt az elismervény – mondja a pasi Suze-nak, és megfordul, hogy távozzon. Már félig kívül került az ajtón, amikor agyamban megfogan a gondolat. Bármit. Bárhová. Holnapra… – Hé, várjon! – kiáltom a pasi után, épp, amikor bevágódik az ajtó. – Tudna várni egyetlen másod…

28 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

3 Másnap hajnali öttől déli tizenkettőig a Reggeli Kávé harsány fényekkel megvilágított díszletében ülök, s közben azon tipródom, mennyivel fejezzük be később. Rendesen tizenegy negyvenre végezni szoktunk a pénzügyi tanácsadó műsorommal, most azonban a kollégák annyira odavannak a látnokkal, aki azt állítja, előző életében ő volt Mária, a skótok királynője, hogy azóta mindennel csúszunk. Luke bármelyik percben megérkezhet, nekem pedig még le kell vetnem ezt a dög nehéz kosztümöt… – Becky? – szól rám Emma, az egyik műsorvezetőnő, aki szemben ül velem egy kék szófán. – Ez komoly problémának tűnik. – Tökéletesen egyetértek – mondom, és erővel visszavonszolom magam a jelenbe. Rápillantok az előttem heverő papírra, majd együttérzőn a kamerába nézek. – Összefoglalva a tényeket, Judy, maga és a férje, Bill örökölt valamennyi pénzt. Ön egy részét szeretné részvényekbe fektetni… a férje azonban nem hajlandó erre. – Olyan, mintha a falnak beszélnék! – hallom Judy felháborodott hangját. – A férjem azt mondja, mindent elveszítenék, márpedig ez az ő pénze is. Ha nem jut más az eszembe, mint hogy elherdáljam, akkor akár kaszinóba is mehetnék… – Igen – szakítja félbe a szóáradatot Emma gyakorlottan. –Nos, Becky, ez komoly gondnak tetszik. A két partner nem ért egyet abban, hogy mihez kezdjenek a pénzükkel. – Egyszerűen nem értem a férjemet! – kiáltja Judy. – Ez az egyetlen esélyünk egy komolyabb befektetésre! Fantasztikus lehetőség! Miért nem képes felfogni? Itt elcsuklik a hangja… s a stúdióban várakozásteljes csend támad. Mindenki a válaszomat lesi. – Judy – itt gondterhelt szünetet tartok –, feltehetek egy kérdést? Milyen öltözetet visel ma Bill? – Öltönyt – feleli Judy megrökönyödve. – Szürke öltönyben ment munkába. – És milyen a nyakkendője? Egyszínű vagy mintás? – Egyszínű – vágja rá Judy azonnal. – Az összes nyakkendője egyszínű. – Viselt valaha is… pöttyösét? – Soha. – Értem – vonom össze a szemöldökömet. – Judy, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, Bill nem szívesen vállal kockázatot? Hogy nem egy kalandor típus? – Hát… igen – mondja Judy. – Most, hogy mondja, azt hiszem, ilyen ember. – Á! – kiált fel Rory hirtelen a szófa másik végén. Ő a Reggeli Kávé másik műsorvezetője. Rendkívül finom a megjelenése, szeret filmsztárokkal flörtölni, de nem egy lángész. – Látom már, mire akar kilyukadni, Becky!

29 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Köszönjük, Rory – vág közbe Emma, és rám kacsint. – Azt hiszem, valamennyien felfogtuk. Eszerint Becky, amennyiben Bill kerüli a kockázatot, igaza van-e, ha távol tartja magát a tőzsdézéstől? – Nem – felelem. – Én egyáltalán nem ezt mondom. Bill ugyanis nem látja, hogy többfajta kockázat is lehetséges. Ha az ember részvényeket vásárol, hát igen, lehet, hogy rövidtávon veszít vele valamennyit. Ám ha évekig a bankban tartogatja a vagyonkáját, ennél is nagyobb a kockázat arra, hogy az örökségét alaposan megnyirbálja a pénzromlás. – Aha – derül fel Rory képe. – A pénzromlás! – Húsz év múlva már alig ér valamit a pénze…, ha összevetjük azzal, mekkora nyereségre tehetett volna szert Bill a tőzsdén. Ezért, amennyiben a harmincas éveiben jár, és hosszú távú befektetést fontolgat… bármilyen kockázatosnak tűnjön is… még mindig ezerszer biztonságosabb valamilyen kis kockázatú részvényt jegyezni. – Értem! – szólal meg Emma, és rajongó pillantást vet rám. –Nekem ez a megközelítés egyáltalán nem jutott volna eszembe. – A sikeres befektetés sokszor pusztán leleményességen múlik – teszem hozzá szerény mosollyal. Imádom, amikor a nézőknek tetszik a válaszom, és mindenki fölöttébb elégedett. – Segített magán ez a tanács, Judy? – kérdi Emma. – Igen – feleli. – Nagyon is! Felvettem videóra a hívásomat, és este majd megmutatom Billnek. – Helyes! – mondom. – Nos, mindenekelőtt figyelje meg, ma milyen nyakkendőt visel! Általános derültség támad. Kis idő múltán én is csatlakozom a nevetőkhöz… noha nem tréfának szántam a megjegyzésemet. – Van még időnk egy gyors hívásra – mondja Emma. – Enid van a vonalban Northhamptonból, aki arra kíváncsi, van-e elég pénze a nyugdíjba vonuláshoz. Jól mondom, Enid? – Igen – hallom meg Enid hangját a vonalban. – A férjem, Tony a közelmúltban ment nyugdíjba. A múlt héten szabadságot vettem ki, hogy otthon maradjak vele… főztem rá, meg ilyenek. Mire ő… mi arra gondoltunk… mi lenne, ha én is hamarébb vonulnék nyugdíjba? De nem vagyok biztos abban, elég-e erre a megtakarításom. – Miféle anyagi lépéseket tett a nyugdíja biztosítására, Enid? –kérdem. – Egész életemben fizettem a nyugdíjjárulékot – feleli Enid tétován –, és vannak ötleteim különböző megtakarításokra…. A közelmúltban örököltem is, amiből letudhatnám a jelzálogot… – Nos! – szólal meg Emma vidáman. – Még én is észreveszem, hogy ön kitűnően van eleresztve, Enid. A magam részéről boldog nyugdíjas éveket kívánok önnek! – Igen, értem – mondja Enid. – Semmi nem szól tehát amellett, hogy állásban maradjak. Tony is szóról szóra ezt mondja. Csönd támad, csupán Enid akadozó lélegzete hallatszik a vonalban. Emma futó pillantást vet rám. Gondolom, a producer, Barry már üvölthet a fülhallgatójába, hogy lejárt a műsoridő. – Sok szerencsét kívánunk, Enid! – mondja derűsen. – Becky, ami pedig a nyugdíjba vonulás eltervezését illeti…

30 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Álljunk meg egy pillanatra! – mondom, homlokomat ráncolva. – Enid, anyagilag semmi sem szól a nyugalmazása ellen. Mégsem szóltunk a legfontosabbról. Szívesen hagyja abba a munkát? – Hát – csuklik el Enid hangja. – Az ötvenes éveimet taposom. Ami azt jelenti, hogy az embernek tovább kell lépnie, nem igaz? És amint Tony is mondja, így legalább több időt tölthetünk együtt. – Szereti a munkáját? Újabb hallgatás. – Igen, szeretem. Jó csapat vagyunk. Idősebb vagyok a munkatársaim többségénél, ez azonban valahogy nem számít, amikor jót nevetgélünk együtt… – Sajnos, attól tartok, többre már nincs időnk – vág közbe Emma –, aki a fülhallgatóját figyelte eddig, most pedig belemosolyog a kamerába. – Boldog nyugdíjas éveket, Enid… – Várj! – mondom gyorsan. – Enid, kérem, maradjon a vonalban, ha szívesen beszélgetne erről még egy keveset. Rendben? – Igen – mondja Enid kis szünet után. – Igen, persze. – Most pedig az időjárás-jelentés következik – élénkül meg Rory, aki mindig megörül, ha vége a pénzügyeknek. – Mi lenne a végszava, Becky? – Ugyanaz, mint máskor – mondom, és belemosolygok a kamerába. – Vigyázzanak a pénzükre… – És a pénzük is vigyáz majd önökre! – kántálja Rory és Emma együtt. Egy pillanatra mindenki megdermed, majd elengedi magát. Zelda, a segéd-producer viharzik be a díszletbe. – Szép munka volt! – dicsér meg minket. – Nagyszerű anyag. Becky, Enid továbbra is a négyes vonalban van. Ha akarod, megszabadulhatunk tőle… – Nem! – mondom. – Tényleg beszélni szeretnék vele. Tudod, az az érzésem, egyáltalán nem akar nyugdíjba menni! – Ahogy gondolod – mondja Zelda, és valamit kipipál a mappáján. – Á igen, és Luke vár a recepciónál. – Máris? – nézek az órámra. – Egek… Rendben… megmondanád neki, hogy mindjárt jövök? Igazán nem akartam olyan sokáig elhúzni ezt a telefonbeszélgetést. Ám alighogy szóba elegyedek Eniddel, áttörik a gát… máris mondja… mennyire retteg a nyugdíjba vonulástól, és hogy a férje csupán szakácsnak akarja. A munkáját valójában imádja. Azon is gondolkozott, hogy beiratkozik egy számítógépes tanfolyamra, a férje szerint azonban kidobott pénz lenne… A végén teljesen felháborodok. Többször is elmondom a véleményem, és már épp arról faggatom Enidet, feministának tartja-e magát, amikor Zelda megveregeti a vállamat. Hirtelen ráébredek, hol is vagyok. Újabb öt percembe kerül, amíg bocsánatot kérek Enidtől, amiért mennem kell, majd meg ő kér elnézést tőlem… majd elbúcsúzunk egymástól. További köszönetek és „szóra sem érdemesnek következnek vagy hússzor. Aztán kilövöm magam az öltözőm felé, és átveszem az utazós szerelésem. Meglehetősen elégedett vagyok a külsőmmel, ahogy megszemlélem magam a tükörben. A Puccira jellemző tarka topot, rojtozott szélű levágott farmert és Gucci simlis sapkát (Harvey Nicolsnál vettem féláron!) viselek,

31 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

no meg az új szandált. Nyakam körül pedig féltett kincsem: a halványkék Denny és George sál. Luke is egészen beleszeretett ebbe a sálba. Amikor arról kérdezik, miként ismertük meg egymást, mindig azt feleli: „Összenéztünk egy Denny és George sál felett.” Ami voltaképpen igaz is. Ő adott kölcsönt a sálhoz. Máig azt állítja, nem fizettem vissza a teljes összeget, ezért a sál részben az övé. (Ami szemenszedett hazugság! Azonnal kifizettem.) Bárhogy is van, sokszor veszem fel ezt a sálat, amikor Luke-kal elmegyünk valahová. Akkor is, amikor történetesen otthon maradunk. Hadd áruljak el egy kis titkot… valójában még akkor is rajtam marad, amikor… Hagyjuk ezt. Nem kötöm az orrukra. Felejtsék el. Rohanok a recepcióhoz. Közben az órámra pillantok, és elhűlök. Egek, negyven percet késtem. Luke egy süppedős fotelben ül, és azt a menő pólót viseli, amit a Ralph Lauren kiárusításon vettem neki. Izgatottan beszél a mobilján, és közben kávét kortyolgat, meg összevont szemöldökkel olvasgatja az előtte heverő újságot. Hanem azután felnéz, és sötét pillantása találkozik az enyémmel. Az egész arca mosolyra derül. Hamisítatlan, szerető mosolyra, ami egészen kicseréli. Amikor megismertem, csak az udvarias üzletembert láttam benne. Máskor ijesztően dühös volt, vagy… nagy ritkán gunyoros. Miután járni kezdtünk, jó időbe telt, mire megmutatta az igazi arcát. Amikor először nevetett fel szívből, annyira elámultam, hogy a nagy nevetéstől a limonádé az orromon keresztül folyt ki. Még ma is, amikor látom, hogy igazi mosolyra derül az arca, megmelegszik a szívem, mert tudom, hogy nem olyan, mint más. Azért mosolyog így, mert vele vagyok. Miattam. – Igazán sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – kezdem. –Én csak… – Tudom – szakít félbe Luke. Becsukja az újságot, majd feláll. – Eniddel váltottál szót. –Megcsókol, és megszorítja a karomat. – Láttam az utolsó néhány hívást. Jó voltál. – El se hinnéd, milyen egy férje van! – mondom, mialatt áthaladunk a lengőajtón, ki a parkolóba. – Nem csoda, ha a nő szívesebben maradna állásban! – Képzelem. – Az a pasas azt képzeli, hogy a felesége kizárólag az ő kényelmét szolgálja – vadul megrázom a fejem. – Tudod, én soha nem lennék rá képes, hogy… otthon maradjak, és neked főzőcskézzek. A világ minden kincséért sem! Rövid hallgatás támad. Ahogy felnézek, Luke gunyoros arckifejezésével találom szembe magam. – Vagy… ami azt illeti… bárki vacsoráját – teszem hozzá gyorsan. – Ezt örömmel hallom – mondja Luke szelíden. – Annak külön örülök, hogy ezentúl nem lepsz meg marokkói kuszkusszal. – Tudod, hogy értem – pirulok el kissé. – Azt ígérted, nem hozod többé szóba. A hírhedt marokkói estre röviddel azután került sor, hogy járni kezdtünk. Szerettem volna bemutatni Luke-nak a főzőtudományomat… és akkoriban láttam egy marokkói szakácsművészetről szóló műsort. Az egész

32 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

pofonegyszerűnek és hatásosnak tűnt. Ráadásul a Debenhams oltári marokkói étkészletet is árult. Minden egybevágott tehát. Csak a kuszkusz ne lett volna olyan ragacsos. Életemben nem láttam ilyen visszataszító ételt. Az sem használt sokat, hogy Suze javaslatára megpirítottam mangó csatnival. Ráadásul tömérdek volt belőle, mindenütt ettől roskadoztak a tálak… Na jó. Kit izgat. A végén egészen finom pizzával fejeztük be a vacsorát. A sarokban ott áll Luke nyitott sportkocsija. Kinyitja az ajtaját. – Megkaptad az üzenetemet? – kérdi. – A poggyászról? – Igen. Itt van, tessék. Ezzel átnyújtom a világ legpirinyóbb bőröndjét, amelyet egy guilfordi játékboltban szereztem be. Fehér vászon, rástencilezett piros szívekkel. Eddig kozmetikai táskának használtam. – Ennyi az egész? – néz fel elképedve Luke, én pedig visszafojtom a nevetésemet. Hahaha! Ebből megtanulhatja, mit jelent kevés poggyásszal útnak indulni. Mindössze a sminkemet és a samponomat hozom magammal a gyerekbőröndben… Luke-nak azonban nem muszáj erről tudnia, nem igaz? – Igen, ennyi – mondom, és enyhén felvonom a szemöldökömet. – Elvégre is azt üzented, ne hozzak magammal sok holmit. – Tény és való – hagyja helyben Luke. – De hát ez… – és a bőröndre mutat. – El vagyok bűvölve. Mialatt kinyitja a csomagtartót, befészkelem magam a vezetőülésre. Előrehajtom az ülőkét, hogy elérjem a pedált. Mindig is vágytam arra, hogy sportkocsit vezessek! Mögöttem becsapódik a csomagtartó fedele. Luke előrejön, az arcán értetlen mosollyal. – Te akarsz vezetni? – Úgy gondoltam, az út egy részén igen – vetem oda közönyösen. – Csak hogy levegyem ezt a terhet a válladról. Tudod, milyen veszélyes túl sokáig vezetni. – Tudsz vezetni ebben a cipőben? – Luke hitetlenkedve néz le a narancssárga szandálra. El kell ismernem, túl magas a sarka ahhoz, hogy rendesen tudjak pedálozni. Ezt azonban nem kötöm Luke orrára. – Új a cipőd, ugye? – teszi hozzá, és még tüzetesebben szemügyre veszi a szandált. Már éppen igent mondok, amikor eszembe jut, hogy a múltkor is új cipőben voltam, amikor találkoztunk… és azelőtt is. Ami igazán különös… egyike a megmagyarázhatatlan egybeeséseknek. – Nem! – tagadok tehát. – Ami azt illeti, ősidők óta megvan ez a cipőm. Voltaképpen – itt megköszörülöm a torkom – ebben szoktam vezetni. – Ebben – méregeti tamáskodón Luke. – Igen! – mondom, és beindítom a motort, mielőtt megmukkanhatna. Egek ura, ez a kocsi bámulatos! Fantasztikus berregésbe kezd, sőt megcsikordul valamiért, amikor sebességbe teszem. – Becky…

33 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Semmi gond! – mondom, és lassan kifarolok a parkolóból az utcára. Történelmi pillanat! Vajon lát-e bárki? Mondjuk Emma és Rory az ablakból? Vagy a hangmérnök, aki azt hiszi, olyan jó fej a motorjával? Neki, ugyebár, nincs lenyitható sportkocsija? Mintegy véletlenségből a dudára támaszkodom, és amint a tülkölés végigvisszhangzik a parkolón, legalább hárman a nyakukat tekergetik felénk. Hahaha! Ezt nézzétek! Hahaha! – Istenemre, forgalmi dugót keltesz – jegyzi meg Luke az oldalamon. A visszapillantó tükörre sandítok… három kocsi torlódott össze mögöttem. Ami kész nevetség, mert nem is megyek olyan lassan. – Próbálj egy hangyányit gyorsítani – javasolja Luke. – Teszem azt óránként tíz mérföldre. – De hiszen gyorsítok – mérgelődöm. – Nem várhatod el, hogy óránként több millió mérföldes sebességgel tépjek el innen. Sebességkorlátozás is van a világon, ha nem tudnád! A kijáratot elérve kedvesen rámosolygok a kapunál posztoló őrre, aki meglepetten néz rám, majd kihúzok az úttestre. Balra jelzek, és még egyszer ellenőrzöm, nem bújt-e elő valaki, hogy álmélkodva tanúja legyen távozásomnak. Ekkor dudálni kezd a mögöttem araszoló kocsi, én pedig nagy vigyázva kiállók a járdaszegélyre. – Átadom a kormányt, most te vagy soron – mondom. – Hogyhogy? Máris? – mered rám Luke. – Most meg kell reszelnem a körmeimet – magyarázom. – Különben is tudom, hogy azt hiszed, nem tudok vezetni. Nem szeretném, ha egészen Somersetig képeket vágnál. – Semmi ilyesmit nem gondoltam – tiltakozik Luke a nevetés határán. – Szóltam egy szót is? – Nem is kell megszólalnod. Látom, amint kibuggyan a fejedből gondolatbuborék formájában. Valahogy így: „Becky Bloomwood nem tud vezetni.” – Nos, tévedsz – vág vissza Luke. – A buborékban igazából ez olvasható: „Becky Bloomwood nem tud vezetni az új tűsarkú, narancsszínű cipőjében.” Ezzel felvonja a szemöldökét, én pedig érzem, amint elpirulok. – Ebben szoktam vezetni – mormogom, miközben átkászálódom az utas ülésre. – Különben pedig évek óta megvan ez a cipőm. Előhalászom a táskámból a körömreszelőt. Luke ezalatt elfoglalja helyét a vezetőülésen, majd áthajol hozzám, és megcsókol. – Mindenesetre köszönöm a figyelmességed – mondja. –Nagy terhet vettél le a vállamról. – Helyes! – mondom, és kezelésbe veszem a körmeimet. –Tartalékolnod kell erőidet a hosszú vidéki sétákra, amelyeket holnap folytatunk le. Mivel nincs válasz, egy idő után felnézek. – Igen – mondja Luke, aki már nem mosolyog. – Becky… épp készültem beszélni veled a holnapi napról. Elhallgat, én pedig értetlenül meredek rá. Érzem, amint az én arcomról is lefagy a mosoly. – Mi történt? – hebegem, és megpróbálom megőrizni a hidegvéremet. Luke nagyot sóhajt.

34 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– A helyzet a következő. Felmerült egy üzleti lehetőség, amit szeretnék… érdemben kihasználni. Összejöttek néhányan az Államokból, akikkel beszélnem kell. Éspedig haladéktalanul. – Á – lehelem tétován. – Nos… miért is ne. Ha nálad van a telefonod… – Nem telefonon – néz most a szemem közé. – Megbeszéltem egy tárgyalást holnapra. – Holnapra? – mondom utána kis nevetéssel. – De hát holnap nem tárgyalhatsz! A hotelben leszünk. – Ahogyan azok is, akikkel tárgyalnom kell – mondja Luke. –Odahívtam őket. Döbbenten meredek rá. – Üzletembereket hívtál a hétvégénkre? – Kizárólag tárgyalás céljából. Az idő fennmaradó része csakis kettőnké. – És meddig tart ez a tárgyalás? – kiáltom. – Ne mondd meg, kitalálom! Egész nap! Ezt nem hiszem el. Ilyen hosszú várakozás, ennyi izgalom meg a csomagolás után… – Becky, nem lesz ez olyan rossz… – Megígérted, hogy időt szakítasz kettőnkre! Azt ígérted, hogy csodás, romantikus hétvégét töltünk együtt. – Ami nem is marad el. – Az üzletfeleid társaságában? Az iszonyatos kapcsolataiddal… úgy szövitek a hálóitokat, akár a pókok! – Nem akarnak ezek tőlem semmit – vigyorodik el Luke. –Becky… – a kezemért nyúl, én azonban elhúzom. – Az igazat megvallva, semmi értelmét nem látom, hogy veled tartsak, ha az egész hétvége az üzletről szól! – mondom letörten. – Ezzel az erővel akár otthon is maradhatnék. Tulajdonképpen… – kinyitom a kocsi ajtaját. – Tulajdonképpen az lesz a legjobb, ha most hazamegyek. Majd hívok taxit a stúdióból. Magamra vágom a kocsi ajtaját, és megindulok az utcában. Narancssárga szandálom hangosan kopog a forró aszfalton. Már majdnem a stúdió kapujához érek, amikor meghallom Luke hangját. Olyan hangos, hogy többen megfordulnak a hallatán. – Becky! Várj! Megállok, lassan megfordulok… és mit látok: Luke kiegyenesedett a kocsiban, közben pedig tárcsáz a mobilján. – Mit csinálsz? – kérdem gyanakodva. – Felhívom az iszonyatos üzletfelemet – feleli. – Hogy lemondjam a találkozót. Összefont karral és összeszűkült szemmel figyelem. – Halló – szól bele a telefonba. – A 301-es szobát kérem. Michael Ellist. Köszönöm. – Azt hiszem, majd Washingtonba kell repülnöm, hogy beszéljünk egymással – szól oda nekem pléhpofával. – Vagy megvárnom, amíg ő és a munkatársai mind összegyűlnek ismét idehaza. Ami a tökéletesen eszement ütemtervüket tekintve belekerül egy kis időbe. De hát ez tényleg csak üzlet, nem több és nem kevesebb. Az az üzlet, amire évek óta…

35 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Jaj… hagyd abba! – kiáltom magamból kikelve. – Hagyd abba! Tartsd meg azt a bugyuta találkozót! – Biztos vagy ebben? – kérdi Luke, és kikapcsolja a mobilt. –Abszolút biztos? – Persze – vonok vállat morcosan. – Ha annyira fontos… – Fontos bizony – mondja Luke, majd hirtelen elkomolyodva a szemem közé néz. – Hidd el, különben másként szerveztem volna. Lassan visszaballagok a kocsihoz, ő meg elteszi a mobilját. – Kösz, Becky – mondja, amint beszállok. – Igazán köszönöm. Gyengéden megcirógatja az államat, majd a slusszkulcsért nyúl, és beindítja a motort. Forgalmi lámpák sora felé hajtunk. Oldalt pillantok Luke-ra, aztán a mobiljára, amelyik továbbra is kilóg a zsebéből. – Tényleg az üzleti partneredet hívtad? – kérdem. – Tényleg hazamentél? – feleli rezzenéstelen arccal. Ez a bosszantó Luke-ban. Semmit nem hagy szó nélkül. Vagy egy órája hajtunk már a vidéki utakon. Megállunk ebédre egy kis falusi kocsmában, s újabb másfél óra után érjük el Somersetet. Mire beesünk Blakeley Hallba, egészen más embernek érzem magam. Olyan jó kikeveredni Londonból… máris hihetetlenül felfrissülök a csodás vidéki levegőtől. A kocsiból kikászálódva nagyot nyújtózom… istenemre mondom, máris fittebbnek és energikusabbnak érzem magam. Valószínű, ha minden héten lejárnék vidékre, leadnék vagy három kilót, ha nem többet. – Nem kérsz többet? – kérdi Luke, aki most felveszi a malátás csoki csaknem teljesen kiürült dobozát, amelyet eddig rágicsáltam. (Muszáj ennem, ha kocsiban utazom, különben émelygés kerülget.) – És mi legyen ezekkel a magazinokkal? – kérdi Luke, majd felveszi a lábamnál heverő rakást. Ahogy a csillogó borítójú női lapok kicsúsznak a kezéből, utánuk kap. – Nem fogok itt magazinokat olvasni! – mondom meglepetten. – Elvégre kirándulunk! Az istenért! Hát semmit sem tud a vidéki életről? Mialatt kiveszi a csomagtartóból a poggyászunkat, a kerítéshez ballagok, és a barnássárga pettyekkel telehintett mezőn merengek. Tudják, igazi természetbarát vagyok. Szemlátomást bennem van ez a tápláló-adakozó, földanya vonás, amely fokozatosan fejlődött ki a bensőmben. A minap például történetesen Fair Isle-ban készült pulcsit vettem a French Connection-nél. Nemrégiben a kertészkedésbe is belekóstoltam! Legalábbis vásároltam két édes kerámia virágcserepet a The Piertől, bazsalikom és koriander felirattal… Feltett szándékom, hogy palántát is beszerzek a szupermarketben, aztán egész sort nevelek majd az ablakpárkányon. (Végül is potom 50 centbe kerülnek. Ha elfonnyadnak, az ember egyszerűen újat vesz a helyükbe.) – Mehetünk? – kérdi Luke. – Persze – mondom, és visszabattyogok hozzá, miközben a cuppogós sarat átkozom. Csikorog a kavics a lábunk alatt, ahogy a hotel felé közeledünk. Mit mondjak, lenyűgöző egy hely! Jókora régimódi vidéki kúria, gyönyörű

36 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

kerttel és modern szobrokkal, mi több, a tájékoztató füzet szerint saját mozival! Luke már több ízben járt itt, azt mondja, ez a kedvenc szállodája. Tömérdek híresség fordul meg a falai között! Például Madonna. (De lehet, hogy összetévesztem Sporty Spice-szal. Valamelyik híresség, annyi bizonyos.) Ők azonban félrehúzódnak egy különálló kocsiszínbe vagy mibe, a személyzet meg hallgat róluk, mint a sír. Mindenesetre alaposan körülnézek az előcsarnokban, ki tudja. A hall tele van elegáns népséggel, többnyire divatos szemüveget és farmert viselnek. Egy szőke csajból kinézem, hogy sztár. Ott pedig… Égnek áll a hajam elragadtatásomban! Ez ő, vagy nem? Maga Elton John! Ott áll, mindössze néhány… Ahogy azonban megfordul, látom, hogy csupán egy mokány pasas anorákban és szemüvegben. A fenébe is, pedig kiköpött Elton Johnnak nézett ki. Ahogy a recepcióhoz érünk, a portás ránk mosolyog a menő Nehru ingében. – Jó napot, Mr. Brandon és Miss Bloomwood! – köszön ránk. – Üdvözlöm önöket Blakeley Hallban. Tudja a nevünket! Még csak meg se kellett mondanunk! Nem csoda, ha sereglenek ide a hírességek. – A 9-es szobában helyeztem el önöket – közli a portás, miközben Luke nekifog a bejelentőlap kitöltésének. – A rózsakertre néz. – Nagyszerű – helyesel Luke. – Becky, milyen lapot kérsz reggelre? – A Financial Timest – vágom rá habozás nélkül. – Na persze – körmöl tovább Luke. – Eszerint az FT-t kérjük, nekem pedig a The Daily World-öt. Gyanakvó pillantást vetek rá, de az arcán semmiféle érzelem nem látszik. – Teát vagy kávét parancsolnak reggelire? – kérdi a portás, a számítógépe billentyűit pötyögtetve. – Kávét kérünk – feleli Luke. – Azt hiszem, mindketten. Kérdőn néz rám, én pedig beleegyezően biccentek. – A szobájukban egy üveg pezsgőt találnak, amely szállodánk ajándéka – mondja a portás –, a szobaszerviz pedig a nap huszonnégy órájában áll szíves rendelkezésükre. Meg kell mondanom, tetszik a dolog. Ez igazán első osztályú hely. Arcról megismerik a vendéget, pezsgőt adnak ajándékba… és még csak meg sem említették az expressz küldeményemet. Nyilván merő tapintatból. Megértették, hogy egy nővendég nem okvetlenül látja szívesen, ha a barátja tud minden egyes neki kézbesített csomagról… valószínűleg kivárják, amíg Luke hallótávon kívül kerül, és csak akkor adják oda nekem. Ezért érdemes jó hotelben megszállni. – Amennyiben óhajt még valamit, Miss Bloomwood – néz a portás sokatmondóan a szemembe –, kérem, ne habozzon közölni velem. Látják? Kódolt üzenetek meg minden, ami ezzel jár. – Ne aggódjon, szólok – mondom, sokat tudó mosollyal. –Egy pillanat az egész. Jelentőségteljesen Luke felé sandítok. A portás üres tekintettel mered rám, mintha sejtelme sem lenne arról, miről beszélek. Istenemre, ezek aztán értik a dolgukat!

37 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Végül Luke befejezi a bejelentőlap kitöltését, és visszaadja a portásnak. Az meg jókora, régimódi szobakulcsot nyújt át neki, és odahívja a hordárt. – Nem hinném, hogy segítségre volna szükségünk – mosolyodik el Luke, és felemeli a szemrevaló gyerekbőröndöt. –Nem vagyunk éppen túlterhelve. – Menj csak fel – mondom Luke-nak. – Valaminek utána szeretnék nézni holnapra. Rámosolygok. Legnagyobb megkönnyebbülésemre egy pillanat múlva el is indul a lépcsőház felé. Amint hallótávon kívül kerül, visszapenderülök a recepciós pult felé. – Elviszem most – súgom oda a portásnak, aki mostanra hátat fordított, és egy fiókban turkál. Hogy megszólítottam, meglepetten kapja fel a fejét. – Bocsánat, de nem értem, Miss Bloomwood. – Semmi gond – mondom jelentőségteljesen. – Most már odaadhatja, Luke elment. A portás arcán aggodalom suhan át. – Egész pontosan… – Odaadhatja a csomagomat – eresztem le a hangomat. – És köszönöm, hogy hallgatott róla. – A csomagját? – Az expressz küldeményemet. – Miféle expressz küldeményt? Balsejtelmektől szorongatva meredek rá. – Azt a csomagot, amiben az összes ruhám küldtem! Amiről hallgatott idáig! Amelyik… A portás arcát látva elakad a szavam. Szemlátomást lila gőze sincs arról, miről beszélek. Jó, csak semmi pánik. Valaki csak tudja, hol az a csomag. – Ennek a csomagnak itt kellett volna várnia rám – magyarázom. – Nagyjából ekkora… Ma reggel kellett volna megérkeznie… A portás a fejét rázza. Hirtelen megtörök. – De… kell lennie egy csomagnak valahol. Az expressz csomagküldő szolgálattal adtam fel tegnap, Blakeley Hallba címezve. A portás összevonja a szemöldökét. – Charlotte? – szól ki egy hátsó helyiségbe. – Nem érkezett egy csomag Rebecca Bloomwood nevére? – Nem – jön elő Charlotte. – Mikor kellett volna megérkeznie? – Ma reggel! – mondom, és megpróbálom palástolni az izgalmamat. – Ezek bármit, bárhová leszállítanak másnap reggelre! Úgy értem, ha bárhová, akkor ide is, nem igaz? – Sajnálom – mondja Charlotte –, de semmit sem kaptunk. Fontos lett volna? – Rebecca? – hallom meg Luke hangját a lépcsőről. Megfordulva látom, ahogy kérdőn néz rám. – Valami baj van? – Nem! – nézek vissza vidáman. – Természetesen nem! Ugyan mi baj is lehetne? Ellököm magam a pulttól, és még mielőtt a portás vagy Charlotte megszólalhatna, a lépcső felé sietek. – Minden rendben? – kérdi Luke, ahogy a közelébe érek, és rám mosolyog.

38 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– A legteljesebb rendben! – mondom, két oktávval magasabban, mint máskor. Nincs egyetlen göncöm sem. Ez nem lehet igaz. Luke-kal vakációzom egy elegáns hotelben… és nincs mit felvennem. Most mihez kezdjek? Nem mondhatom meg az igazságot. Nem vallhatom be, hogy a szemrevaló kis bőrönd csak a jéghegy csúcsa. Azok után, hogy annyit élcelődött az öltözködésemen. Nincs más hátra… rögtönöznöm kell, gondolom kétségbeesetten. Befordulunk a sarkon, ahol újabb plüsspadlós folyosó következik. Vegyem fel Luke ruháit, mint Annie Hall vagy… tépjem le a függönyöket… keressek valamiféle varrókészletet… tanuljak meg villámgyorsan varrni…? Nyugi! – adom ki az ukázt magamnak. – Csak… nyugalom! A csomag holnap reggel mindenképpen megérkezik, ezért csak a mai estét kell kibírnom. Legalább a sminkkészletem velem van… – Itt is vagyunk – mondja Luke. Megáll egy ajtó előtt, és kinyitja. – Na, hogy tetszik? Tyűha! Egy pillanatra minden gondomat feledem, ahogy körbenézek a hatalmas, levegős szobában. Most már értem, miért kedveli Luke annyira ezt a hotelt. Isteni egy hely… pont, mint a lakása. Az óriási fehér ágyon hatalmas steppelt paplan. Van egy csúcs sztereo készülék is, meg két szarvasbőr szófa. – Kukkants be a fürdőszobába! – mondja Luke, és én követem. Egészen ledöbbenek. Pompás, süllyesztett, mozaik berakásos pezsgőfürdő, a világ legnagyobb zuhanyával, hívogató aromaterápiás olajokkal körberakva. Akár az egész hétvégét eltölteném a fürdőkádban. – Nos – mondja Luke, visszafordulva a szoba felé. – Nem is tudom, mihez volna kedved… – a bőröndjéhez megy, és felkattintja. Ingek zárt sorait pillantom meg, valamennyit a házvezetőnő vasalta makulátlanra. – Azt hiszem, először ki kellene csomagolnunk… – Kicsomagolni! Milyen igaz! – mondom könnyedén. A saját kisded bőröndömhöz lépek. Ujjaim eljátszanak a zárral, de nem kattintják ki. – Vagy pedig… – mondom, mintha csak most jutna eszembe az ötlet – miért nem iszunk egyet? A csomagolás várhat! Zseni vagyok. Majd lemegyünk, és jól becsiccsentünk. Reggelre kelve álmosnak tettetem magam, és addig maradok ágyban, amíg meg nem érkezik a csomagom. Hál' istennek ezt jól kitaláltam. Egy röpke pillanatra már kezdtem aggódni, hogy… – Kitűnő ötlet – helyesel Luke. – Csak éppen ne abban menj le, amit… úgymond, per pillanat viselsz – és vigyorogva a levágott, rojtos farmeremre mutat. – Természetesen nem! – mondom, nagyot kacagva e nevetséges ötleten. – Jó, akkor most… kiválasztom, mit vegyek fel. Újra a bőröndöm felé fordulok. Felkattintom a zárat, kinyitom a fedelét, és megszemlélem a sminkkészletemet.

39 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Most mi legyen? Luke épp az ingét gombolja ki, és nagy nyugalommal nyúl egy kék után. Nem telik bele egy pillanat, felnéz majd, és megkérdezi: „Készen vagy?” Radikális akciótervre van szükségem. – Luke, meggondoltam magam – mondom, és becsukom a bőröndöm fedelét. – Ne menjünk le a bárba. – Luke meglepetve néz fel, én pedig a tőlem telhető legcsábosabb mosolyomat varázsolom a képemre. – Maradjunk idehaza, rendeljünk vacsorát a szobaszerviztől, lássuk… – néhány lépést teszek feléje, mialatt bogozni kezdem a topom kötőjét –, mit hoz még az este. Luke rám mered, keze még a kék ing gombjain matat. – Vedd ezt le! – mondom rekedten. – Ugyan mi értelme felöltözni, amikor mást sem akarunk, mint levetkőztetni egymást? Lassú mosoly terjed szét Luke ábrázatán, és felragyog a szeme. – Mennyire igazad van – mondja, hozzám lép, kigombolja az ingét, és a földre hajítja. – Nem is tudom, hogy nem gondoltam erre. Istennek hála! – fohászkodom megkönnyebbülten, mialatt Luke a topomért nyúl, és lassan befejezi a kötője kioldását. Tökéletes. Pontosan ez az, amit… Ó, mmmm! Hát igen, ez maga a tökély.

40 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

4 Másnap reggel fél kilenckor még az ágyban heverek. Legszívesebben egy porcikámat sem mozdítanám. Itt akarok maradni, ebben a kellemes, csodás ágyikóban, körbebugyolálva magam az isteni fehér steppelt paplannal. – Hé, hétalvó, a hasadra süt a nap! – mosolyog rám Luke. –Nem mintha nem csatlakoznék szívesen hozzád. Homlokon csókol, én pedig válasz nélkül a párnák közé fúrom magam. Semmi kedvem felkelni. Olyan jól érzem magam ebben a babusgató melegben. Tegyük hozzá – az is sokat nyom a latban –, hogy a bőröndöm még mindig nem érkezett meg. Titokban háromszor hívtam már a recepciót a csomag ügyében. (Egyszer, amikor Luke zuhanyozott, egyszer, amikor én álltam a zuhany alá – a puccos fürdőszobai telefont használtam –, egy sürgős beszélgetést meg akkor zavartam le, amikor kiküldtem Luke-ot a folyosóra, nézzen körül, mert macskanyávogást hallottam.) De a csomag sehol. Egy szál rucim sincs. (Zéró, nada.) Ami nem számít, amíg az ágyban heverészek. Csakhogy képtelen vagyok több croissant-t és kávét magamba dönteni. Zuhanyozni sem mehetek még egyszer. És Luke már félig felöltözött. Nincs más hátra, újra fel kell vennem a tegnapi szerelést. Ami kész téboly, de hát mit tehetek? Majd úgy teszek, mint akit szentimentális érzelmek fűznek ehhez az öltözékhez. Luke talán észre sem veszi, hogy ugyanabba bújok bele, reménykedem. Úgy értem, meglátják egyáltalán a férfiak, mit visel az ember lánya? Várjunk csak! Álljunk meg egy pillanatra! Hol vannak a tegnapi ruháim? Emlékszem, csak ledobáltam őket a padlóra… – Luke? – kérdezem tettetett közönnyel. – Nem láttad azokat a cuccaimat, amelyeket tegnap viseltem? – Á, igen – mondja, felpillantva a bőröndjéből. – Reggel elküldtem őket a mosásba, az én holmimmal együtt. Elképedten meredek rá, még a lélegzetem is elakad. Mosásba küldte az egyetlen szál rucimat? – Mikor… kapom vissza? – nyögöm ki végül. – Holnap reggel – fordul felém Luke, hogy megnézzen magának. – Bocs, szólnom kellett volna. De, gondolom, amúgy sem jelent gondot, nem igaz? Úgy értem, aggodalomra semmi ok, kitűnő munkát végeznek. – Jaj nem, dehogy! – vékonyodik, majd csuklik el a hangom. –Egyáltalán nem aggódom. – Rendben – mondja Luke, és elmosolyodik. – Rendben – mosolygok rá vissza. Most mitévő legyek? – Á, és rengeteg hely van még a ruhásszekrényben – jegyzi meg Luke. – Ha akarod, bármit beakasztok neked. Ezzel a gyerekbőröndért nyúl, én pedig, még mielőtt féket tehetnék a nyelvemre, rémülten hallom a saját ijedt sikolyomat:

41 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Neeee! – Semmi baj – mondom, mikor Luke hökkenten néz rám. – A holmim főként… kötött holmiból áll – habogom. Jaj istenem, jaj istenem! Luke most veszi fel a cipőjét. Mit tegyek? Gyerünk, Becky, találj ki valamit – töröm a fejem kétségbeesetten. – Ruha. Valamit fel kell vennem. Teljesen mindegy, mit. Mondjuk, Luke egyik öltönyét? Nem. Bizonyára furának találná, az ő öltönyei amúgy is nagyjából ezer fontba kerülnek, ezért nem tudnám feltűrni az ujjukat. Vegyem fel a hotel fürdőköpenyét? Tegyek úgy, mintha a fürdőköpenyek és a steppelt papucsok jelentenék a legújabb divatot? De hát nem mászkálhatok fürdőköpenyben, mint egy gyógyhelyen! Közröhej tárgya lennék. Lássuk, csak van valamiféle ruhanemű egy hotelben. Mi lenne, ha… felvenném a szobalányok egyenruháját? Igen, ez járható útnak tűnik. Bizonyára garmadával áll valahol, nemdebár? Takaros ruhácskák hozzájuk illő fejfedővel. Majd azt mondom Luke-nak, ez a Prada legfrissebb kollekciója… és reménykedhetem, senki nem kér fel, hogy takarítsam, ki a szobáját. – Mellesleg – szól oda Luke, aki most a bőröndjében kotorászik –, ezt ott hagytad nálam. Meglepetten nézek fel, ő meg áthajít felém valamit a szobán keresztül. Puha kelme… és ahogy elkapom, a legszívesebben könnyekre fakadnék örömömben. Ruha ez a javából! Egész pontosan egyetlen nagyméretű Calvin Klein póló. Életemben ennyire nem örültem meg egy agyonmosott, szürke pólónak. – Kösz? –mondom. Kényszerítem magam, hogy tízig számoljak, mielőtt közönyösen így folytatnám: – Akkor ma ezt veszem fel. – Ezt? – néz rám furcsálkodva Luke. – Azt hittem, hálóing. – Az is! Hálóing és ingruha egyszerre – mondom, és átbújtatom rajta a fejemet. Istennek hála félig eltakarja a combomat. Akár ruhának is megteszi. És nahát, van egy gumírozott fekete fejpánt a sminkes táskámban, az lesz az övem. – Nagyon csinos – jegyzi meg Luke incselkedve, mialatt végignézi, ahogy magamra rángatom a pólót. – Kicsit ugyan kurtácska… – Miniruha – jelentem ki határozottan, és megfordulok, hogy megszemléljem a tükörképem. Jaj istenem… tényleg túl rövid. De már túl késő ahhoz, hogy jelenleg bármit is tehetnék az ügyben. Belelépek a narancssárga szandálba, hátrarázom a hajam, és nem engedem meg magamnak, hogy egyetlen pillanatra is eszembe jusson, miféle menő szereléseket terveztem ma reggelre. – Íme – Luke a Denny és George sálért nyúl, és lassan a nyakam köré fonja. – Denny és George sál ez kérem, bugyi nélküli kollekció. Évakosztüm. – Lesz rajtam bugyi! – méltatlankodom. Ami igaz is. Majd megvárom, amíg Luke eltisztul, aztán elcsórom az egyik bokszer alsóját.

42 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– És… mi lesz ez a mai üzlet? – váltok témát sietve. – Valami izgalmas? – Nagy… horderejű ügy – mondja Luke kis szünet után. – Melyik hoz szerencsét? – emel fel két selyem nyakkendőt. – A piros – mondom némi latolgatás után. – Illik a szemedhez. – Hogy illik a szememhez? – neveti el magát Luke. – Olyan vérmesnek látsz? – Tudod, hogy értem. – Igen, igazad van – pillant a tükörbe Luke. – Tényleg illik a szememhez – rám pillant. – Aki rám néz, méltán hiheti, egy szemhunyást nem aludtam az éjszaka. – Kialvatlanul menni egy ilyen fontos megbeszélésre? – vonom fel a szemöldökömet. – Luke Brandon nem tehet ilyet! – Felelőtlenség volt tőlem – ért egyet Luke, és a nyaka köré kanyarintja a nyakkendőjét. – Valaki más is ludas lehet a dologban. Elnézem, ahogy fürge, hatékony mozdulatokkal megköti a nyakkendőjét. – Mondd… és mi ez a nagy üzlet? Valami neves új ügyfél? Luke mosolyogva rázza a fejét. – Csak nem Nat West? Nem, már tudom, a Lloyds Bank! – Mondjuk úgy… olyan valami, amire nagyon fáj a fogam – böki ki végül Luke. – Valami, amire mindig is vágytam. De nem akarlak untatni – teszi hozzá megváltozott hangnemben. – Nem untatsz! – Pedig roppantul unalmas. És te… mihez kezdesz? Elleszel egyedül? Úgy tűnik, most ő kerüli ki a kényes témát. Különben meg azt hiszem, tényleg vigyáz arra, hogy ne untasson a fölösleges részletekkel. Ne értsenek félre, de a magam részéről rendkívül izgalmasnak tartom a vállalkozását. Mégis megesett egyszer, amikor késő éjjel egy új termékcsaládról kezdett el beszélni, hogy… szégyenszemre elnyomott az álom. Azt hiszem, komolyan a szívére vette, mert újabban alig beszél a munkájáról. – Hallottad, hogy az uszoda bezár ma reggel? – kérdi. – Tudom – mondom, és a pirosítóért nyúlok. – Sebaj, majd találok más szórakozást. Csönd támad, és felnézve látom, hogy Luke tamáskodón méreget. – Ne rendeljek taxit, hogy elvigyen az üzletekhez? Bath egészen közel esik ide… – Nem – tiltakozom felháborodottan. – Nem akarok vásárolni menni! Ami igaz is. Mikor Suze megtudta, mennyibe került a mandarinszínű szandál, a lelkemre kötötte, hogy semmit se vásároljak ezen a hétvégén. Erre a… szandálra esketett meg. Én pedig most mindent elkövetek, hogy tartsam magam az ígéretemhez. Csak tudom tartani a szavam negyvennyolc órán keresztül! – Majd élvezem a vidéket – mondom, és bekattintom a pirosító fedelét. – Például mit…? – Például a tájban gyönyörködöm… talán elnézek egy tanyára is, megnézem, hogy fejik a teheneket vagy efféle… – Értem.

43 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Tessék? Mit akar ez jelenteni? – kérdem gyanakvón. – Nem kopogtathatsz be egy tanyára azzal, hogy te akarod megfejni a teheneket. – Nem állítottam, hogy fejni akarok – felelem sértett méltósággal. – Mindössze annyit mondtam, hogy végignézem a fejést. Amúgy sem biztos, hogy tanyát nézek meg, esetleg megtekintek valami helyi nevezetességet. – Az öltözőasztalkámra halmozott szórólapok egyikéért nyúlok. – Megnézhetem például ezt a traktorkiállítást. Vagy ellátogathatok a Szent Winifred-zárdába, és megcsodálhatom a híres Bevington-triptichont. – Úgy, szóval zárdába készülsz – visszhangozza Luke némi szünet után. – Igenis zárdába! – nézek rá méltatlankodva. – Miért ne kereshetnék fel egy zárdát? Valójában mélyen vallásos vagyok. – Tudom, hogy az vagy, drágám – néz rám Luke incselkedve. –Javaslom azonban, hogy végy fel valamit a pólód fölé, mielőtt elindulsz… – De hiszen fel vagyok öltözve! – húzom le a popómra az inget dühösen. – Amúgy meg a vallásnak semmi köze az öltözködéshez. Gondolj a mezők liliomaira – vetek Luke-ra egy elégedett pillantást. – Meggyőztél – vigyorodik el. – Nos, jó mulatást! – megcsókol. – És Becky, tényleg igazán sajnálom. Én sem így képzeltem el az első közös hétvégi kiruccanásunkat. – Na ja – mondom, és a mellkasába öklözöm. – Vidd dűlőre ezt a titokzatos ügyletet! Arra várok, hogy elnevesse magát, vagy legalábbis elmosolyodjon… ehelyett csak felém biccent, felveszi az aktatáskáját, és megindul az ajtó irányában. Valójában nem bánom, hogy enyém az egész reggel. Mindig is látni kívántam, milyen egy zárda belülről. Tudom, nem vagyok rendszeres templomba járó ennek ellenére foglalkoztat a túlvilági élet. Kézenfekvőnek érzem, hogy nálunk, gyarló halandóknál sokkalta nagyobb erők irányítják a mindenséget… ezért is olvasom el naponta a horoszkópomat a The Daily Worldben. A jógaórákat kísérő kántálást is szeretem, meg azt a sok szép gyertyát és füstölőt. Audrey Hepburnt szintén bírom az Egy apáca történetében. Az igazat megvallva mindig is nagy hatással volt rám az apácák életének egyszerűsége. Nem kell semmiért aggodalmaskodniuk, döntéseket hozniuk, még dolgozniuk sem. Az egész napjuk fülbemászó énekléssel és járkálással telik. Hát nem nagyszerű élet ez? Ezért miután kisminkelem magam, és tévézgetek egy kicsit, lemegyek a recepcióhoz, ahol ismét hasztalan érdeklődöm a csomagom iránt (Isten látja lelkemet, a végén még perelni fogok). Aztán taxit rendelek a Szent Winifred-zárdába. A vidéki utakon zötyögve kipillantok a megkapó szépségű tájra. Közben azon kapom magam, hogy Luke üzletén jár az eszem. Mi a fene lehet az a titokzatos valami, amire „mindig is vágyott”? Úgy értem, az ember azt gondolhatná, megvan mindene, amit csak kívánhat magának. Ő a legsikeresebb pénzügyi szakíró, virágzó vállalat élén áll, és egyik díjat a másik után nyeri… Mi lehet hát az a nagy dobás? Egy neves ügyfél? Új hivatali helyiségek? Vagy a cége terjeszkedik?

44 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Ahogy így tépelődöm, megpróbálok visszaemlékezni, nem hallottam-e valamit az utóbbi időben… hirtelen nagyot ugrom, amikor eszembe jut, hogy néhány hete kihallgattam egy telefonbeszélgetését. Valami reklámügynökségről beszélt, ami nekem már akkor szöget ütött a fejembe. Most, hogy erre gondolok, a dolog napnál is világosabb. Titokban mindig is reklámigazgató szeretett volna lenni. Akkor erről szól ez a tárgyalás. Az arculattervezés mellett a reklámszakmába is belevág. És én is ott leszek azokban a reklámokban! Igen! Annyira fellelkesít ez a lehetőség, hogy majdnem lenyelem a ragomat. Benne lehetek majd a hirdetésekben! Jaj, ez király! Talán éppen egy Bacardi-reklámban szerepelek majd, ahol mindenki egy hajón nevetgél vagy vízisíel, és remekül érzi magát. Tudom, rendszerint a divatvilág modelljeit használják erre a célra, de valahol én is ott lehetnék a háttérben. Vagy mondjuk én kormányoznám a hajót. Fantasztikus lenne! Elrepülnénk Barbadosra vagy más ilyen helyre, ahol csupa csillogás és napsütés venne körül minket a rekkenő hőségben, egy szekérderék ingyen Bacardi-koktéllal. A tetejébe igazán előkelő luxushotelben szaunánk meg… persze új bikinit is be kellene szereznem… vagy lehet, hogy kettőt… meg egy új strandpapucsot… – Itt vagyunk a Szent Winifrednél – szólal meg a taxis. Összerezzenek, és magamhoz térek. Hát nem Barbadoson vagyok, annyi szent, hanem az isten háta mögött, Somersetben. Ódon mézszínű épület előtt állunk meg. Kíváncsian kandikálok ki a kocsi ablakán. Ez hát a zárda. Valójában nincs rajta semmi különös… inkább iskolára vagy vidéki lakra emlékeztet. Már azon kezdek lamentálni, érdemes-e benéznem, amikor meglátok egy kedvesnővért. Fekete csuhában megy el mellettem, fátyollal és minden szükséges kellékkel felszerelve! Egy igazi, élő apáca apácaruhában. Teljesen természetesen viselkedik, még csak feléje se néz a taxinak. Úgy érzem magam, mint egy szafarin! Kiszállok, kifizetem a taxist. A súlyos kapu felé baktatva elfog az izgalom. Éltesebb hölgy lép be velem együtt az épületbe, aki szemlátomást ismeri a járást, ezért követem a kápolna felé vezető folyosón. A templombelsőn belül kerülve megszáll valami emelkedett, csaknem ujjongó áhítat. Talán a levegőben lengő kellemes illat teszi vagy az orgonamuzsika, de határozottan úgy érzem, beletaláltam valamibe. – Köszönöm, nővér – mondja az apácának az éltesebb hölgy, aki megindul az oltár felé. A magam részéről nem mozdulok, valósággal földbe gyökerezik a lábam. Nővér. Ejha! Rebecca nővér. Naphosszat ezekben a lebegő fekete izékben flangálhatnék, az arcszínem meg olyan fantasztikusan ragyogna, mint a nővéreké szokott. Rebecca nővér, a Szent… – Kicsit elveszettnek látszik, drága – szólal meg egy nővér a hátam mögött, mire ijedten rezzenek össze. – Érdekli a Bevington-triptichon? – Ó – suttogom. – Izé… igen. De még mennyire! – Ott találja – mutatja a nővér, én pedig találomra megindulok az oltár felé, azt remélve, közben csak kiderül valahogyan, melyik a nevezetes triptichon. Talán egy szobor lesz az? Vagy egy faliszőnyeg?

45 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Az éltes hölgyhöz érve, látom, hogy az egész falat betöltő festett üveg ablakokat csodálja. Bevallom, tényleg bámulatosak. Vegyük példának okáért azt a hatalmas kék táblát ott középen. Fantasztikus! – A Bevington-triptichon – mondja a hölgy. – Egyszerűen nincs párja, nem igaz? – Hú, gyönyörű! – sóhajtok fel tiszteletteljesen, és vele együtt a magasba tekintek. És tényleg döbbenetesen szép. Élő példája annak, hogy az igazi művészet messziről megismerszik, nemdebár? A mesterművek lehengerlik az embert. Pedig én még csak nem is vagyok műértő. – Milyen csodás színek! – mormogom. – Az a részlet – ragadja meg kezem a hölgy – egyszerűen páratlan. – Páratlan – visszhangzóm. Már épp rámutatnék a szivárványra, ami szerintem igazán tetszetős… amikor hirtelen észreveszem, hogy az éltes hölgy és én nem ugyanazt az ablakot csodáljuk. Ő egy sokkal kisebbért és kopottabbért rajong, amelyet én észre sem vettem. Feltűnés nélkül a megfelelő műre szegezem a pillantásomat… és közben összeszorul a szívem a csalódástól. Ez volna a Bevington-triptichon? De hát még csak nem is szép! – Ezzel szemben ez a viktoriánus szemét – teszi hozzá a hölgy váratlan dühvel –, kriminális a maga nemében! Ez a szivárvány! Hát nem émelyítő? A jókora kék ablaktáblára mutat, mire nagyot nyelek. – Hát igen, vérlázító, nem igaz? Teljes mértékben… Tudja, azt hiszem, járnom kell egy kicsit… Sietve eloldalgok, még mielőtt bármit is mondhatna. A széksorok mellett óvakodom hátra, s közben azon tűnődöm, most mi legyen. „Ez a vallási elmélkedés helye, ahová csöndben beülhetnek, imádkozhatnak, és elmélyedhetnek a katolikus vallás titkaiban” – olvasom mentemben egy feliraton. Óvatosan bedugom fejem az oldalkápolnába. Egy öreg apáca üldögél bent egy széken, és hímez. Rám mosolyog, mire idegesen visszamosolygok, és beóvakodom. Letelepszem egy sötétbarna fapadra. Azon vagyok, hogy ne nyikorogjak, ne csapjak nagy zajt, és egy ideig túlontúl is megilletődött vagyok ahhoz, hogy megmukkanjak. Bámulatos egy hely, fantasztikus a hangulata, ez a csöndesség és nyugalom… úgy érzem, már attól is hihetetlenül megtisztulok és megszentelődöm, hogy itt vagyok. Félszegen ismét rámosolygok a nővérre, aki leteszi a hímzését, és várakozón néz rám. – Igazán tetszenek a gyertyáik – szólalok meg végre halk, tisztelettudó modorban. – A Habitatból valók? – Nem – feleli a nővér szemlátomást meghökkenve. – Nem hinném. – Á, értem. Elnyomok egy ásítást… mert még mindig álmos vagyok ettől a jó erős vidéki levegőtől… közben észreveszem, hogy az egyik körmöm letörött. Nagyon csöndesen kinyitom tehát a táskámat, előveszem a körömráspolyt, és kezelésbe veszem a kérdéses körmöt. A nővér felnéz, én pedig bocsánatkérően rámosolygok, és a körmömre mutatok (némán, mert nem szeretném tönkretenni az áhítatos hangulatot). Miután végzek, a szélek

46 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

továbbra is recésnek tűnnek, előveszem hát a Maybelline expressz szárazlakkot, és sietve bekenem a körmöm. A nővér mindeközben hökkenten figyel. Miközben dolgozom, megkérdezi: – Drágám, maga katolikus? – Nem, nem vagyok az. – Nem akart beszélni valamiről? – Ümm… nem igazán – szeretettel végigfuttatom kezem a templomi padon, ahol ülök, és nyájasan a nővérre mosolygok. – Ez a faragás tényleg nagyon szép. Minden berendezésük ilyen tetszetős? – Ez kápolna – néz rám a nővér furcsálkodva. – Ó, igen, tudom! De tudja, manapság sokan tartanak otthon imapultot. Láttam erről egy cikket a Harperben… – Gyermekem – a nővér felemeli a kezét, hogy csendre intsen. – Ez a vallásos elmélkedés helye. A csöndé. – Tudom! – mondom meglepetten. – Ezért is jöttem ide. A csönd miatt. – Helyes – mondja a nővér, és ismét hallgatásba burkolózunk. A távolban harang kondul, én pedig látom, hogy a nővér nagyon halkan mormolni kezd valamit a foga között. Vajon mit mondhat? Mikor a nagyi kötött, magában motyogta a mintát. Talán ez a nővér is elvesztette a fonalat a hímzésén. – Igazán szépen halad a munkája – jegyzem meg bátorítóan. – Mi lesz belőle? A nővér összerezzen, és leteszi a hímzését. – Drágám – mondja, és nagyot sóhajt. Végül melegen rám mosolyog. – Drágám, híres levendulamezőink vannak. Nem volna kedve megnézni őket? – Nem, jó itt nekem magával üldögélni – villantom rá a mosolyomat. A nővér mosolya lehervad. – És a kripta? – veti fel. – Az sem érdekelné? – Nem különösebben. De őszintén megmondom, nem unatkozom! Olyan jó itt. Olyan… békés. Mint a Muzsika hangjaiban. A nővér úgy mered rám, mintha kínaiul beszélnék. Most jövök rá, valószínűleg olyan régen él már a zárdában, hogy nem tudja, mi fán terem a szóban forgó mű. – Volt egy film – kezdem el magyarázni, de eszembe jut, hogy talán a film mibenlétéről sincs fogalma. – A film olyan, mintha képeket mozgatnának – folytatom tapintatosan. – Az ember képernyőn szemléli az egészet. Volt azután ez a Maria nevű apáca… – Van egy ajándékboltunk is – szakít félbe a nővér sürgetően. – Azt nem nézi meg? Ajándékbolt! Egy pillanatig elfog az izgalom, és meg akarom kérdezni, mit árulnak ebben a boltban. Aztán eszembe jut a Suze-nak tett ígéretem. – Sajnos nem vásárolhatok – mondom sajnálkozom – Megígértem a lakótársamnak, hogy a mai napon tartózkodom a pénzköltéstől. – A lakótársának? – kérdi az apáca. – Mi köze neki ehhez? – Csak szívből aggódik a költekezésem miatt… – Miért, a lakótársa irányítja az életét?

47 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Nem, de hát ígéretet tettem neki. Amolyan esküfélét, tudja, azt hiszem… – Soha nem tudja meg! – jelenti ki a nővér. – Már ha nem köti az orrára. Elképedve meredek rá. – De tényleg rosszul érezném magam a bőrömben, ha megszegném az ígéretemet! Nem, inkább maradok még egy kicsit magával, ha nem bánja. – Felveszek egy kis Madonna-szobrot, amelyen az imént megakadt a tekintetem. – Milyen szép darab! Honnan való? A nővér összeszűkült szemmel bámul a képembe. – Ne gondoljon vásárlásra! – mondja végül. – Gondoljon inkább arra, hogy adományt ad. Ön nekünk adományozza a pénzt – hajol előre –, mi pedig adunk érte cserébe valami csekélységet. Nem is vásárlás ez valójában, sokkal inkább jótékony cselekedet. Néhány pillanatig hallgatok, és ezt a gondolatot emésztem. Az igazság az, hogy mindig is szerettem volna többet jótékonykodni, és talán itt a soha vissza nem térő alkalom. – Eszerint olyan lenne az egész, mintha jótettet hajtanék végre? – kérdem a biztonság kedvéért. – Pontosan. Jézus és az ég angyalai megáldják magát ezért. Most menjen, és nézzen körül – ragadja meg a karom. – Jöjjön, majd mutatom az utat… Ahogy elhagyjuk az oldalkápolnát, a nővér bezárja az ajtót, és leveszi a vallásos elmélkedésre intő feliratot. – Nem jön vissza? – kérdem csodálkozva. – Ma már nem – feleli, és furcsálkodón pillant rám. – Azt hiszem, mára elég volt ennyi. Tudják, a közmondásnak igaza van… az erény önmaga jutalma. Mikor délután visszaérek a hotelbe, valósággal sugárzóm a boldogságtól, amiért ennyi jót tettem. Legalább 50 fontnyi adományt hagytam ott az ajándékboltban, ha nem többet! Nem szeretnék dicsekedni, de szemlátomást velem született az emberszeretet. Mert alig kezdtem bele az adományozásba, sehogyan sem tudtam abbahagyni! Valahányszor megváltam egy újabb összegecskétől, egészen fellelkesültem. És ugyan ez teljesen mellékes, a tetejébe igazán szép holmikat kaptam cserébe. Tömérdek levendulamézet és – illóolajat, valamiféle levendulateát, ami biztosan fincsi lesz, meg levendulával kitömött párnát, ami segít elaludni. Az a legbámulatosabb a dologban, hogy korábban nem sokat törődtem a levendulával. Egyszerű kerti dísznövényként gondoltam rá. De annak a pultnál ügyködő fiatal apácának tökéletesen igaza van… a levendulában annyi életenergia halmozódik fel, hogy mindenkinek bele kellene építenie a mindennapjaiba. Ráadásul a Szent Winifred-zárda földjein termesztett levendula teljesen vegyszermentes, magyarázta a kedvesnővér, ezért ér többet a bolti termékeknél. Ezzel együtt is sokkal olcsóbb, mint ha katalógusból rendelném. Ez a nővér vett rá, hogy vegyek levendulával kitömött párnát, még a hírlevelükre is feliratkoztam. Apácához képest meglehetősen rámenős volt a szentem. A Blakeley Hall elé érve a minitaxi sofőrje felajánlja, hogy segít a cipekedésben, mivel a levendulamézes doboz meglehetősen nehéz. Épp a recepciós pultnál állok, és kiadós borravalóval jutalmazom a sofőrt,

48 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

miközben már azon jár az agyam, hogy mindjárt megyek, és levendulaolajat csöppentek a fürdőkádba… amikor kivágódik a bejárati ajtó. Louis Vutton táskát lóbáló szőkeség sétál be a hotelbe hosszú, napbarnított lábakkal. Hitetlenkedve meredek rá. Alicia Billington az, tulajdon személyében. Magamban csak Nyakigláb Aliciának nevezem. Mi a fenét kereshet itt? Alicia a Brandon Kommunikációs Vállalat – így hívják Luke arculattervező cégét – egyik főkönyvelője. Soha nem jöttünk ki jól egymással. Magunk között szólva, hülye liba ez. Titokban azt kívánom, bárcsak Luke kirúgná. Néhány hónapja kis híján tényleg kikapta… és az egésznek hozzám is köze van. (Akkoriban pénzügyi szakíróként dolgoztam… róla írtam egy cikket… de hosszú lenne elmondani.) Végül mégis megúszta egy szigorú megrovással, és azóta szemlátomást összeszedte magát. Azért tudok minderről, mert néha eltársalgok Luke asszisztensnőjével, Mellel, aki drága teremtés. Tőle tudom a legfrissebb pletykákat. A minap azt mondta, szerinte Alicia tényleg megváltozott. Kedvesebb ugyan nem lett, de mindenképpen keményen dolgozik. Addig jár a firkászok nyakára, amíg cikket nem írnak az ügyfeleiről. Nemritkán késő estig túlórázik, és a számítógépe billentyűit veri. Nem is olyan régen a cég összes ügyfeléről kért egy kimutatást Melltől, az elérhetőséget is beleértve, hogy jobban megismerkedjen velük. Írt azután valami jelentést a vállalati stratégiáról, amitől Luke el volt bűvölve. Mel fanyarul hozzátette, hogy Alicia bizonyára az előléptetésért nyomul ennyire… és azt hiszem, nem jár távol az igazságtól. Az a baj Luke-kal, hogy ő csak azt nézi, milyen keményen és eredményesen dolgozik egy-egy munkatársa… azt, hogy milyen egy iszonyatos liba mindemellett, észre sem veszi. A minap is hallottam, amint azt mondja valakinek, milyen megbízható Alicia a kényes helyzetekben, és mennyire számít a közreműködésére. Megvan tehát az esélye, hogy tényleg előléptetik… amitől bizonyára még undokabb lesz. Ahogy most a belépőjét figyelem, engem is valósággal megigéz. Lényem egy része a legszívesebben elfutna, a másikat azonban furdalja a kíváncsiság, mit keres itt ez a nő. Ám még mielőtt döntenék, meglépjek-e, észrevesz, és enyhén felvonja a szemöldökét. Egek, most jövök rá, hogyan festhetek… egy agyonmosott, viseltes szürke pólóban, ami az igazat megvallva mindennek látszik, csak ruhának nem, a kócos hajammal meg a levendulamézzel teli bevásárlótáskák cipelésétől kipirult arcommal. Ő persze makulátlan fehér kosztümben feszít. – Rebecca! – szólít meg, és mímelt csodálkozással a szája elé kapja a kezét. – Nem szabad tudnod arról, hogy itt vagyok! Tégy úgy, mint aki semmit sem látott. – Hogyhogy? – igyekszem elrejteni a rosszkedvemet. – Mit keresel itt? – Csupán beugrottam, hogy futólag összeismerkedjem az új üzlettársakkal – mondja. – Tudod, hogy a szüleim mindössze néhány mérföldre laknak innen? Mindenképpen volt hát értelme leugranom. – Á – mondom. – Nem is tudtam. – Luke azonban szigorúan megtiltotta, hogy téged zavarjunk. Végül is szabadságon vagy!

49 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Valahogyan úgy mondja, hogy hátulgombolósnak érzem tőle magam. – Ugyan már – mondom erélyesen. – Amikor ilyen fontos esemény zajlik, mint ez itt… Luke-kal voltaképpen meg is beszéltük. A reggelinél. Jó. Csak azért hoztam szóba a reggelit, hogy emlékeztessem, Luke-hoz tartozom. Tudom, hogy ez fölösleges érzelgősség. Mégis, valahányszor szóba állok ezzel a nővel, valami titkos kis vetélkedést érzek kettőnk között; azt, ha nem vágok vissza, ő győz. – Tényleg? Milyen kedves – szűkül össze gyanakvón Alicia szeme. – És mit gondolsz az egész vállalkozásról? Bizonyára van róla valami véleményed. – Szerintem nagyszerű – mondom némi szünet után. – Igazán nagyszerű. – És nem bánod? – néz Alicia fürkészőn az arcomba. – Nos… nem igazán – vonok vállat. – Úgy értem, bár kirándulásnak indult a hétvégénk, de ha ez ennyire fontos… – Nem a tárgyalásokra gondolok! – kaccantja el magát Alicia. – Az egész ügyre. Az egész New York-i ügyletre. Szóra nyitom a számat… aztán meggondolom magam. Miféle New Yorkot emleget ez itten? Alicia mint a préda gyengeségét megsejtő karvaly, előrehajol. Alig észrevehető, kaján mosoly játszik az ajkán. – Tudod, ugye, Rebecca, hogy Luke New Yorkba készül költözni? Megdermedek döbbenetemben. Hát ezért olyan lelkes Luke! New Yorkba költözik! De… miért nem szólt róla nekem? Az arcom forrón tüzel, és iszonyú nyomást érzek a mellkasomban. Luke New Yorkba készül, és még csak meg sem említette. – Rebecca? Felkapom a fejem, és villámgyorsan mosolyt erőltetek az arcomra. Nem hagyhatom, hogy Alicia rájöjjön, mindez új nekem. Semmiképpen sem hagyhatom! – Természetesen tudok a dologról – mondom elszoruló torokkal. – Mindent tudok. De… nem szokásom üzleti ügyekről nyilvánosan beszélni. Fő a diszkréció nem gondolod? – Ó, tökéletesen igazad van – feleli. Abból, ahogyan rám néz, érzem, hogy egy szavamat sem hiszi. – Szóval… te is kiköltözöl akkor? Remegő ajakkal bámulok vissza rá. Hasztalan kutatok agyamban válasz után. Közben egyre jobban ellilulok. Istennek hála, váratlanul megszólal mögöttem egy hang: – Rebecca Bloomwood. Miss Bloomwood, csomagja érkezett. Elképedve kapom fejem a hang irányában. Alig hiszek a szememnek. Egyenruhás ürge közeledik a pulthoz, kezében az én hatalmas, viharvert expressz csomagommal, amelyről őszintén szólva lemondtam mostanra. Pedig az összes cuccom benne van, az összes gondosan kiválogatott szerelésem. Ma este bármit felvehetek, amihez csak kedvem szottyan! De valahogyan… már ennek sem tudok igazán örülni. Szeretnék magamra maradni és gondolkodni. – Én vagyok – sikerítek ki egy mosolyt. – Én vagyok Rebecca Bloomwood.

50 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Á, helyes! – mondja a pasas. – A többi már gyerekjáték. Ha volna kedves itt aláírni… – Nos, nem tartalak fel! – kiáltja Alicia, aki kajánul méregeti a csomagomat. – További jó pihenést! – Kösz, meglesz – felelem. Kábultan indulok az emeletre, magamhoz szorítva a csomagomat. A szobámba érve az ágyra hajítom a csomagot, melléje telepszem, és a hallottakat emésztem. Jó, vegyük sorra a tényeket! Luke azt tervezi, hogy New Yorkba költözik, nekem azonban nem szólt róla. Eddig. Eddig nem árulta el. Ahogy ezt végiggondolom, engedni kezd a kábulatom. Hát persze! Valószínűleg ma este szándékozik közölni velem a nagy hírt. Csak az alkalmas pillanatra vár. Bizonyára ez volt a legfőbb ok, amiért idehozott. Azt igazán nem tudhatta, hogy Alicia beleköp a levesébe, nem igaz? Most, hogy megkönnyebbültem valamelyest, vigaszul egy doboz kekszért nyúlok, feltépem, és majszolni kezdem. Lassan járj, tovább érsz, ahogyan a közmondás mondja. Az nevet, aki utoljára nevet. Amit ma megtehetsz… nem, ez nem vág ide teljesen. Épp végzek a harmadik keksszel, és nagyban nézem a tévében az Üssünk össze valamit gyorsan! című műsort, amikor nyílik az ajtó. Luke érkezik. Ragyog a szeme, és tele van kirobbanó energiával. Ahogy ránézek, furcsa érzésem támad. Biztos vagyok abban, hogy elmondja. Csak nem lép le Amerikába egy mukk nélkül? – Jól ment a tárgyalás? – magam is érzem, mennyire hamis a hangom. – Nagyon jól, kösz – feleli. Kiköti a nyakkendőjét, és az ágyra hajítja. – Most azonban ne beszéljünk erről! – mosolyog rám. –Milyen napod volt? – Kitűnő, köszi! – Ne sétáljunk egyet? Gyere! Egész nap nem láttalak – a kezemért nyúl, lehúz az ágyra, karját a derekam köré fonja. – Hiányoztál – súgja a hajamba, és két karja rásimul a testemre. – Tényleg? – kaccantom el magam. – Nos, tudod… el is mehettem volna arra a tárgyalásra, hogy végighallgassam! – Aligha élvezted volna – visszhangozza Luke a nevetésemet. – Gyere, járjunk egyet! Lemegyünk a lépcsőn, ki a nehéz kapun, és megindulunk a gyepen egy facsoport felé. A nap még melegen süt. Néhányan kriketteznek, és Pimmst iszogatnak. Egy idő után leveszem a szandálom, és mezítláb megyek tovább. Most igazán elengedem magam. – Nem vagy éhes? – veti oda Luke közömbösen, ahogy egy terebélyes tölgy közelébe érünk. Már majdnem azt felelem, nem, mert most ettem meg három kekszet, amikor meglátom, ami a hosszú fűben várakozik ránk. Piros-fehér kockás piknikes kosár. Amolyan vesszőfonatos, fedeles fajta. Ez meg itt… egy üveg pezsgő! Hitetlenkedve fordulok Luke-hoz. – Ezt…te… – Valamiként… szerettelek volna kárpótolni – cirógatja meg az arcomat. – Olyan hihetetlenül megértő voltál, Becky!

51 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Ugyan már – motyogom esetlenül. – Ha annyira fontos volt, mint – hallgatok el tétovázva –, mint… nos, bármilyen nagyszerű lehetőség is ez… Várakozón nézek Luke-ra. Tökéletes pillanat ez a vallomásra. – Most azonban lássuk, miből élünk – húzódik el Luke. A pezsgős üvegért nyúl. Letelepszem a fűre, miközben palástolni igyekszem csalódásomat. Nem és nem, nem fogom megkérdezni! Ha akarja, majd elmondja. Ha pedig nem… bizonyára megvan rá az oka. Egy kicsit mégsem árt noszogatni, nem igaz? – Hogy szeretem a vidéket! – kiáltom, mialatt Luke odaadja a poharamat. – De a városi élet is nekem való – bizonytalanul a levegőbe intek –, London… Párizs… – Egészségedre! – mondja Luke, és felemeli a poharát. – Egészségedre! – belekortyolok a pezsgőbe, és az agyam villámgyors munkába kezd. – Úgy… ümm… szóval nem sokat beszéltél eddig a családodról. Luke meglepetten néz fel. – Tényleg? Nos, van egy nővérem… meg anyu és apu… – És ott van persze az igazi édesanyád is – csak fapofával, Becky. Fapofával. – Mindig is érdekesnek találtam a mamádat. – Igazán lelkesítő jelenség – derül fel Luke arca. – Annyira elegáns… láttad a fényképét, ugye? – Gyönyörű nő – bólintok bátorítóan. – És hol lakik jelenleg? – ráncolom össze a homlokom, mintha elfelejtettem volna. – New Yorkban – mondja Luke, és meghúzza az italát. Feszült csönd támad. Luke borongva maga elé mered, én pedig dobogó szívvel lesem. Mikor felém fordul, összeszorul a gyomrom. Vajon mit mond most? Elmondja-e, hogy több ezer mérföldre szándékozik költözni tőlem? – Becky? – Igen? – kérdezem az izgalomtól elfúló hangon. – Szerintem te meg az édesanyám biztosan jól kijönnétek egymással. Ha legközelebb Londonban jár, mindenképpen bemutatlak neki. – Á… rendben – mondom. – Igazán isteni lenne. És morcosan kiiszom a poharam tartalmát.

52 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

ENDWICH BANK FULHAMI FIÓK 3 Fulham Road

London sw6 9jh Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW6 8FD 2000. szeptember 8. Kedves Bloomwood kisasszony! Köszönöm szeptember 4-én kelt levelét, amelyet a „Kicsi Smeathie”-nek címzett. Ebben arra kéri, sürgősen terjessze ki a hitelkeretét, „mielőtt az új pasas megérkezik”. Nos, én volnék az új pasas. Mivel most vizsgálom át valamennyi ügyfelünk dossziéját, bármilyen kérésével hozzám fordulhat. Őszinte tisztelettel: John Gavin a hitelosztály vezetője * Endwich – Mert mi törődünk az ügyfeleinkkel! *

53 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

5 Másnap érünk vissza Londonba… Luke máig nem beszélt sem a nagy üzletről, sem New Yorkról, sem bármi egyébről. Tudom, egyenesen neki is szegezhetném a kérdést. Mondjuk, közönyösen odavetném: „Szóval, mi is az, amit New Yorkról rebesgetnek, Luke?” Aztán megvárnám a választ. Valahogy mégsem tudom magam rávenni erre. Kezdetnek legyen elég annyi, épp elég világossá tette ő maga, hogy nem óhajt beszélni a dologról. Ha nekiesem, még azt hihetné, hogy az életében vájkálok. Másfelől Alicia tévedhet is… esetleg kitalálta az egészet. (Higgyék el nekem, kitelik tőle. Pénzügyi újságíró koromban egyszer teljesen másik helyiségbe küldött sajtókonferenciára… és mérget vennék rá, hogy szándékosan.) Ezért amíg nem vagyok minden tény birtokában, nincs értelme egy szót se szólni. Legalábbis ezzel nyugtatom magamat. A valódi ok azonban – ha őszinte akarok lenni – az, hogy egyszerűen képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy Luke egy szép napon hozzám fordul, kedvesen rám néz, és így vesz búcsút tőlem: „Rebecca, jól éreztük magunkat egymással, de…” Ezért inkább hallgatok, mint a sír, és vigyorgok, mint a vadalma, noha legbelül egyre nyomorultabbnak érzem magam. Mikor a lakásunk elé érünk, a legszívesebben bőgve Luke nyakába vetném magam: „Tényleg New Yorkba mész? Igazán?” – zokognám. Ehelyett megcsókolom, és könnyedén azt mondom: – El tudsz jönni szombaton, ugye? Mint kiderült, holnap Zürichbe kell repülnie, ahol különböző bankárokkal tárgyal. Ami természetesen roppant fontos dolog, és maradéktalanul meg is értem. Csakhogy a szombat Tom és Lucy esküvőjének napja a szülővárosomban, ami az előbbinél is jelentősebb esemény. Luke-nak feltétlenül jelen kell lennie. – Okvetlenül visszaérek – ígéri. Megszorítja a kezemet. Kiszállok a kocsiból, ő meg azt mondja, most mennie kell. Majd továbbhajt. Lehervadva nyitom ki lakásunk ajtaját. Egy pillanat múltán Suze kerül elő a szobájából, tele szemetes zacskót vonszolva maga után. – Szia! – üdvözöl. – Na végre, hazajöttél! Eltűnik a bejárati küszöbön. Hallom, ahogy kivonszolja terhét a kapun… aztán jön is vissza. – Na, milyen volt? – kérdi kifulladva, és becsukja maga mögött az ajtót. – Jó – megyek be a szobámba. – Kellemes… – Kellemes? – szűkül össze Suze szeme, és követ a szobámba. – Mindössze kellemes? – Nem, jó… volt. – Jó? Bex, mi a baj? Nem érezted jól magad? Nem terveztem, hogy kiöntöm a szívem Suze-nak, hisz végső soron egyelőre semmit sem tudok a tényekről. Amúgy meg nemrég olvastam egy magazinban, hogy a pároknak egyedül, külső segítség nélkül kell

54 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

megoldaniuk a gondjaikat. Ahogy azonban Suze meleg, baráti arcába nézek, akaratom ellenére is kirobban belőlem: – Luke elköltözik New Yorkba! – Tényleg? – Suze nem fogja fel a helyzetet. – Ez fantasztikus! Istenem, hogy szeretem New Yorkot! Három éve jártam ott, és… – Suze… úgy költözik New Yorkba, hogy nem szólt róla nekem. – Ó – zavarodik össze Suze. – Ó, az más. – Én meg nem akarom szóba hozni, mert nem szabadna tudnom. Mégis egyre azon gyötrődöm, miért hallgatott eddig. Egyszerűen csak… le akar lépni? – emelem fel a hangomat felháborodásomban. – A végén majd kapok egy képeslapot, az Empire State Buildinggel, a következő szöveggel: „Szia, most New Yorkban lakom, szeretettel, Luke.” – Nem! – vágja rá Suze azonnal. – Ne is gondolj erre! Nem tenne ilyet! – Gondolod? – Nem, semmi szín alatt! – Suze keresztbe veti a karját, elgondolkozik néhány pillanatig, majd felnéz. – Tökéletesen biztos vagy abban, hogy nem szólt róla? Mondjuk, amikor félálomban voltál vagy ábrándoztál? Várakozón néz rám, én meg keményen töröm a fejemet, nincs-e igaza. Könnyen meglehet, hogy Luke a kocsiban mondta el, mikor épp nem figyeltem oda. Vagy tegnap este, amikor annak a csajnak a Lulu Guinness kézitáskájával szemeztem a bárban… Aztán megrázom a fejem. – Nem. Biztosan emlékeznék, ha szóba hozta volna New Yorkot – összetörten roskadok az ágyra. – Azért hallgat, mert dobni akar. – Nem, dehogy! – tiltakozik Suze. – Őszintén, Bex, mikor beszélnek a férfiak? Olyanok, amilyenek. – Átlép egy rakás CD-n, és törökülésben az ágyam mellé telepszik. – A bátyám például titkolta, amikor drogozni kezdett. Az újságokból kellett megtudnunk! Az apám meg egyszer egy egész szigetet vett, anélkül hogy szólt volna az anyámnak. – Tényleg? – Bizony! Ráadásul még ő is elfeledkezett róla. Csak akkor jutott eszébe, amikor váratlanul meghívólevelet kapott, hogy forgassa meg a malacot a nyárson. – Hogy mit? – Ó, ez valami ősi szokás – feleli Suze bizonytalanul. – Azért apámnak kell megforgatni az első malacot, mert övé a sziget. –Hirtelen felderül a képe. – De mindig keresett valakit maga helyett erre a feladatra. Gondolom, nincs kedved ahhoz, hogy ebben az évben te legyél az. Fura satyakot csapnak a fejedbe, meg kell tanulnod gael nyelven egy verset, bár az elég egyszerű… – Suze… – Jó, hagyjuk – mondja Suze sietve. – Bocs. – Majd nekidől a párnámnak, és elgondolkodva rágja a körmeit. Aztán hirtelen felnéz. – Álljon meg a menet! Ki beszélt neked New Yorkról? Ha nem Luke volt az? – Alicia – felelem gyászosan. – Mindent tudott a dologról. – Alicia? – mered rám Suze. – Alicia, a Nyakigláb Szuka? Jaj, az isten szerelmére! Az is lehet, hogy csak kitalálta. Őszintén, Bex, meglep, hogy egyáltalán meghallgattad!

55 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Akkora meggyőződéssel beszél, hogy nagyot ugrik a szívem örömömben. Hát persze! Ez lehet a megoldás. Nem gyanakodtam-e magam is? Nem morfondíroztam-e arról, kiféle-miféle ez az Alicia? Az egyetlen – aprócska – bibi az a dologban, hogy nem vagyok tökéletesen biztos Suze pártatlanságában. Jó ideje ismerik ugyanis egymást Aliciával. Egyszerre kezdtek el dolgozni a Brandon Kommunikációs Vállalatnál… Suze-t azonban három hét után menesztették, ezzel szemben Alicia karriert csinált ugyanitt. Nem mintha Suze vágyott volna a PR munkára, de akkor is. – Nem is tudom – mondom kétkedve. – Képes lenne Alicia ekkora aljasságra? – De még mennyire! – tódítja Suze. – Csak fel akart húzni. Ugyan már, Bex, gondold meg, kiben bízol jobban? Aliciában vagy Luke-ban? – Luke-ban – felelem kis gondolkozás után. – Természetesen Luke-ban. – Hát akkor? – Igazad van – mondom, és máris jobban érzem magam. –Tökéletesen igazad van! Meg kellene bíznom Luke-ban, nem igaz? Nem lenne szabad pletykákra és rémhírekre hallgatnom! – Pontosan. Itt vannak a leveleid. És az üzeneteid. – Jaj, kösz! – és örömteli izgalommal veszem át a köteg papírt. Hisz soha nem tudhatja az ember, mi minden történt a távollétében. Egyszer talán egy ilyen levél rég elvesztett baráttól érkezik majd, vagy izgalmas állásajánlatot kapok. Esetleg üdülést nyertem valahol! Természetesen szó sincs ilyesmiről. Csak egyik uncsi számla a másik után, amelyeket sietve forgatok át, mielőtt – anélkül hogy kinyitnám a borítékokat – a padlóra ejteném az egész paksamétát. Tudják, mindig ez van. Valahányszor elutazom, azt hiszem, izgalmas postai küldemények halma vár, ha megérkezem: csomagok, táviratok és levelek, tele lelkesítő hírekkel… de a végén mindig csalódom. Egyszer valakinek alapítania kellene egy céget. Mondjuk, vakációposta.com lenne a címe. Az ügyfelek fizetnének azért, hogy érkezéskor egy csomó izgalmas levelet kapjanak kézhez, aminek örülhetnek, mikor visszazökkennek az unalmas hétköznapokba. Most a telefonüzeneteket veszem sorra. Suze igazán lelkiismeretesen lejegyezte valamennyit. A mamád – Mit veszel fel Tom és Lucy lakodalmára? A mamád – Ibolyakéket semmiképpen ne, mert az ütné a kalapja színét. A mamád – Tudja-e Luke, hogy elegendő az utcai viselet? A mamád – Biztosan jön Luke is? David Barrow – Kérlek, hívd fel! A mamád – Várjunk csak. David Barrow. Ez meg ki a fene? – Hé, Suze! – kiáltok ki. – Elmondta David Barrow, hogy ő pontosan kicsoda? – Nem – jelenik meg Suze az előszobában. – Mindössze annyit mondott, hívd fel.

56 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Aha. Enyhe izgalom fog el, ahogyan az üzenetet nézem. – Milyen volt a hangja? Suze elfintorítja az orrát. – Tudod, elég nagyképű. Túl… mézesmázos. Egészen izgalomba jövök, ahogy feltárcsázom a számot. David Barrow. Ismerősen cseng ez a név. Talán filmproducer vagy efféle! – David Barrow – hallom meg a hangját. Suze-nak igaza van, nagyképűen cseng. – Jó napot! – mondom. – Rebecca Bloomwood vagyok. Van egy üzenetem, hogy hívjam fel önt. – Á, Miss Bloomwood, maga az! Én vagyok a La Rosa kommunikációs igazgatója. – Ó – tatom el a számat. A La Rosa? Mi a csuda… Á, igen. Az a divatos butik Hampsteadben. De csak egyszer jártam ott, réges-régen. Miért hív akkor ez az ürge? – Hadd jegyezzem meg mindenekelőtt, megtiszteltetésnek érzem, hogy egy ilyen jelentős televíziós személyiséget az ügyfeleim között tudhatok… – Á… köszönöm! – sugárzik fel az arcom telefonálás közben. – Ami azt illeti, nekem is örömömre szolgált megismerkednem önökkel. Isteni. Tudom már, miért hívott. Ingyen ruhát kapok tőlük! Legalábbis megvan a valószínűsége! Esetleg felkérnek, tervezzek nekik egy új sorozatot. Egek ura! Divattervező leszek! Majd Becky Bloomwood kollekciónak nevezem el a kreációimat. Egyszerű, elegáns, könnyen viselhető ruhadarabok lesznek, mindössze egy-két estélyivel… – Ez mindössze udvariassági hívás akart lenni – folytatja David Barrow, félbeszakítva gondolataimat. – Csupán meg szerettem volna bizonyosodni arról, maradéktalanul elégedett-e a szolgáltatásunkkal, és megkérdezni, miben állhatunk még a rendelkezésére. – Nos… köszönöm! – mondom. – Igazán örültem ennek a beszélgetésnek! Úgy értem, nem vagyok éppen rendszeres vásárlójuk, de azért… – Bármilyen csekélység is, hadd említsem meg egyúttal a La Rosa számláján lévő tetemes tartozását – teszi hozzá David Barrow úgy, mintha meg sem hallott volna. – Hadd adjam tudtára, amennyiben hét napon belül nem rendezi a tartozását, további lépésekre kényszerülünk. A telefonra meredek, s érzem, hogy hervad le a mosoly az arcomról. Úgy, szóval akkor ez valójában nem udvariassági hívás. Szó sincs itt ruhatervezésről. Az ürge a pénz miatt hívott! Egészen kikelek magamból. Hát engem már mindenki zaklathat a saját otthonomban, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül pénzt követelhet tőlem? Úgy értem, persze, hogy természetesen megkapják a rusnya pénzüket. Csak mert nem küldöm azonnal a csekket, amint a számla a levélszekrényemben landol… – Az első számla, amivel tartozik, már három hónapja kiegyenlítetlen – mondja tovább a magáét David Barrow. – Hivatalból tudatnom kell Önnel, nálunk az a szokás, hogy három hónap elteltével a nagy összegű számlákat továbbítjuk a…

57 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Igen, értem – szakítom félbe fagyosan. – Pillanatnyilag… a könyvelőim intézik a számlákat. Majd beszélek velük. – Ezt örömmel hallom. És természetesen alig várjuk, hogy viszontlássuk a La Rosában! – Na igen – dörmögöm mogorván. – Majd egyszer, talán. Leteszem a kagylót. Suze megy el ismét az ajtóm előtt, s újabb fekete szemetes zacskót vonszol maga után. – Mit művelsz, Suze? – nézek ki rá. – Megszabadulok a fölösleges holmiktól! – mondja. – Mennyei érzés! Annyira megtisztít! Ki kellene próbálnod! Szóval… ki volt az a David Barrow? – Csak valami ostoba számla miatt hívott, amit nem fizettem ki – mondom. – A fenébe is! Hogy mernek ezek az otthonomban zaklatni! – Á, erről jut eszembe. Várj csak… Egy pillanatra eltűnik, majd ismét megjelenik, kezében egy halom borítékkal. – Az ágyad alatt találtam, amikor takarítottam. Ez az adag meg az öltözőasztalomon volt… bizonyára a szobámban hagytad őket. Azt hiszem, ezek is mind számlák – fintorodik el. – Á, kösz – mondom, és az ágyamra hajítom. – Talán… – kezd bele Suze habozva –, talán… ki kellene fizetned egy részüket. – De hát már kifizettem őket! – mondom meglepetten. – Júniusban mindent kifizettem. Nem emlékszel? – Na igen! – hagyja helyben Suze. – Hogyne emlékeznék. De az a helyzet, Bex – harap az ajkába –, hogy… – Hogy? – Hogy annak már jó ideje, nem igaz? Meglehet, ezt az adósságot azóta halmoztad fel. – Június óta? – kacagok fel. – De hát ennek még csak öt perce! Igazán, Suze, nem kell aggódnod. Úgy értem… vegyük például ezt – nyúlok találomra egy borítékért. – Ugyan mit is vásároltam én az utóbbi időben az M&S-nél?2 Az égvilágon semmit! – Helyes – sóhajt Suze megkönnyebbülten. – Akkor ez az egyenleg, ugye, nulla? – Hogy is lehetne másként – tépem fel a borítékot. – Jó, nem nulla, hanem tíz font! Tudod, csak egy szál bugyi… Előhúzom a számlát, és megnézem. Egy pillanatig nem jutok szóhoz. – Mennyi? – kérdi Suze ijedten. – Ez… ez tévedés – mondom, és megpróbálom visszaerőltetni a számlát a borítékba. – Csakis tévedés lehet! Majd írok nekik… – Hadd lássam – kapja ki a kezemből a számlát Suze, és elkerekedik a szeme. – Háromszázhatvanöt font? Bex… – Valami tévedés van a dologban – mondom, egyre kevesebb meggyőződéssel.

2

Mark and Spencer üzletlánc.

58 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Hirtelen eszembe jut az a bőrnaci, amit a Marble Arch kiárusításán vettem. Meg az a köntös. No és az az időszak, amikor mindennap betértem az M&S-be egy szusira. Suze percekig bámul rám, arca egészen eltorzul az aggodalomtól. – Bex… mit gondolsz, a többi számla is ilyen magas? Némán a Selfridges borítékjáért nyúlok, és feltépem. De már közben eszembe jut az a króm turmixgép, amit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt… Azóta sem vettem elő. Meg az a szőrmeszegélyes ruha. Vajon hová lett? – Mennyi? – Hát… épp elég – felelem, és sietve visszagyömöszölöm a számlát a borítékba, még mielőtt Suze meglátná, hogy jóval felül van a 400 fonton. Elfordulok, és megpróbálom megőrizni a hidegvéremet. Mindez merő tévedés. A lényeg az, hogy kifizettem az összes hitelkártyámon lévő tartozásomat. Igenis kifizettem őket! Úgy értem, mi értelme kifizetni őket, amikor úgyis hatalmas új adósságokat szedek össze velük? Minek próbálkozni? – Nézd, Bex, ne aggódj! – szólal meg Suze. – Mindent elrendezünk! Ebben a hónapban elengedem a lakbér rád eső felét! – Nem! – kiáltom. – Ne butáskodj! Eddig is épp elég jót tettél velem! Nem akarok tartozni neked. Akkor inkább tartozzam az M&S-nek – oldalt pillantva meglátom Suze ijedt arcát. – Suze, ne aggódj! Egy ideig még várhatnak – a levélre ütök. – Közben pedig jócskán megnövelik majd a hitelkeretemet. Épp most kértem erre a bankot… de valamicskével többet is kérhetek tőlük. Tudod mit, most rögtön felhívom őket! – Hogyan, ebben a percben? – Miért ne? Ismét felveszem tehát a kagylót, egy régi bankszámlakivonatért nyúlok, és tárcsázom az Endwich számát. – Látod, nincs itt semmi gond – mondom biztatón. – Egyetlen telefon az egész. – Hívását továbbítjuk az Endwich Bank telefonközpontjához – hallok meg a vonalban egy vékony hangot. – Kérem, a továbbiakban a 0800-as számot hívja… – Na, mi a helyzet? – kérdi Suze. – Átkapcsolnak valami központi rendszerre – mondom, amikor felcsendül a Négy évszak Vivalditól. – Talán tényleg gyorsabb és hatékonyabb így. Isteni, nem? Mindent elintézhetsz telefonon. – Üdvözöljük az Endwich Bank vonalán! – szólal meg a kagylóban egy női hang. – Kérem, billentyűzze be a bankszámlaszámát. Mi a bankszámlaszámom? A fenébe is! Gőzöm sincs róla… Ja, igen. Az egyenlegemen találom. – Köszönöm! – fuvolázza a hang, miután befejezem a műveletet. – Most, kérem, billentyűzze be a személyi azonosítóját. Hogy mi a csudát? Személyi azonosító? Fogalmam sem volt róla, hogy ilyenem is van. Becsület szavamra, sosem mondták! Na igen… rémlik valami. Egek. Mi is volt? Hetvenhárom-valamennyi? Harminchét-valamennyi? – Kérem, billentyűzze be a személyi azonosítóját – szólít fel ismét a hang kedvesen.

59 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Csakhogy nem tudom, mi az az átkozott szám – rikkantom. – Hé, Suze, ha nekem lennél, milyen személyi azonosítót választanál magadnak? – Ó! – sóhajt Suze. – Ümm… legyen… mondjuk… 1234? – Kérem, billentyűzze be a személyi azonosítóját – ismétli meg a hang, ezúttal határozottan ingerültebben. Egek, micsoda dili. – Próbálkozz a biciklizáram számával – javasolja Suze. – 435. – Suze… a saját számomat kérdezik, nem a tiédet. – Lehet, hogy ugyanazt választottad! Az ember soha nem tudhatja! – Kérem, billentyűzze be… – Jó! – ordítom el magam, és beütöm a 435-öt. – Sajnálom – énekli a hang. – Ez a jelszó érvénytelen. – Tudtam, hogy nem lesz jó! – Lehetett volna – sértődik meg Suze. – Mindenképpen négy számjegyűnek kell lennie – mondom, mert hirtelen beugrik valami. – Telefonon kellett regisztrálnom magam… a konyhában álltam… és… igen! Igen! Akkor vásároltam épp a Karen Miller cipőmet, ezért megnéztem az árcédulát… és azt a számot használtam, ami azon állt! – Mi volt az? – 120 font helyett 84,99! – Üsd be akkor a 8499-et! Izgatottan teszem, amit mond… és legnagyobb elképedésemre a hang ezúttal elégedett: – Köszönöm! Ön bejutott az Endwich Bank rendszerébe. Endwich – Mert mi törődünk az ügyfeleinkkel! Adósságrendezés ügyében nyomja meg az egyes gombot. Jelzáloghátralék, kettes gomb. Hitelkeret és banki költségek, hármas gomb. A… – Helyes! Bejutottam! – sóhajtok egy nagyot. Kicsit úgy érzem magam, mint James Bond, amikor feltörte a világ megmentéséért felelős kódot. Vajon az én ügyem az adósságrendezés vagy a hitelkeret és banki költségek címszó alá tartozik? – Hitelkeret és banki költségek – mondja Suze mindentudóan. – Jól van. Megnyomom a hármas gombot, s egy pillanat múlva egy dallamos hang üdvözöl. – Hello! Üdvözöljük az Endwich Bank központi hívószámán! Dawna vagyok. – Miben lehetek segítségére, Miss Bloomwood? – Á, jó napot! – képedek el. – Maga valóságos? – Igen! – nevet fel Dawna. – Valóságos vagyok. Segíthetek valamiben? – Izé… igen. Azért telefonálok, mert szükségem volna a hitelkeretem kiterjesztésére. Mindössze néhány száz fontról volna szó, ha ez megfelel önöknek. Vagy tudja mit, kicsivel talán több, amennyiben… – Értem – mondja Dawna kellemesen. – Van a kérésének valami határozott oka? Vagy általában kéri? Olyan kedves és barátságos, hogy kezdem elengedni magam.

60 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Nos, az a helyzet, hogy az utóbbi időben meglehetősen sokat kellett befektetnem a pályám előmozdítására, és bejött pár számla… amelyek… úgymond… megleptek. – Aha, igen – Dawna csupa együttérzés. – Úgy értem, nem vagyok éppen bajban, csupán átmeneti pénzzavarról van szó. – Átmeneti pénzzavar – visszhangozza Dawna, és a háttérben hallom, hogy gépeli, amit mondok. – Azt hiszem, az utóbbi időben átmeneti pénzzavarba kerültem. Pedig mindent becsülettel kifizettem! Azt hittem, egy ideig nyugtom lesz! – Igen, értem. – Érti akkor? Megkönnyebbülten felsóhajtok, és rámosolygok Suze-ra, aki válaszul felmutatja a hüvelykujját. Így kell ezt csinálni. Elég egyetlen villámgyors telefon, mint a reklámokban. Nincs szükség undok levelekre és rázós kérdésekre… – Mindent értek – mondja Dawna. – Valamennyiünkkel megesik az ilyesmi. – Akkor… megemelik a hitelkeretemet? – kérdem könnyű szívvel. – Ó, nem vagyok felhatalmazva arra, hogy 50 fontnál nagyobb összeggel megemeljem a hitelkeretét – mondja Dawna meglepetten. – Ehhez a bankfiókja hitelkeretosztályának igazgatójával kell beszélnie. Ki is az… hadd lássam… bizonyos Mr. Gavinnel. Csüggedten meredek a kagylóra. – De hiszen már írtam neki! – Akkor minden a legnagyobb rendben, nem igaz? Nos, segíthetek még valamiben? – Nem – mondom. – Nem hinném. Így is köszönöm. Reményvesztetten teszem le a telefont. – Ostoba bank és az ő ostoba telefonközpontja! – Szóval, akkor megadják a pénzt? – kérdi Suze. – Nem tudom. Minden ezen a John Gavin nevű ürgén múlik. – Felnézve Suze aggódó arcán akad meg a tekintetem. – De lefogadom, hogy igent mond – teszem hozzá sietve. – Csak még át kell néznie a dossziémat, és minden elrendeződik! – Azt hiszem, ha egy ideig visszafogod magad, és nem költekezel, könnyen visszatérhetsz a rendes kerékvágásba, nem gondolod? – jegyzi meg Suze reménykedve. – Hisz végül is tömérdek pénzt keresel a tévénél, nem igaz? – Igen – mondom kis hallgatás után. Nem szívesen adnám Suze tudtára, hogy a lakbér, a taxi viteldíjak, az éttermi vacsorák meg a műsorra beszerzett szerelések levonása után alig marad valamim. – És ott van még a könyved is… – A könyvem? Egy pillanatig üres tekintettel meredek a lakótársamra. Aztán hirtelen nagyot dobban a szívem örömömben. Igen! Persze! Az önsegítő könyvem! Úgy is kezdeni akartam már vele valamit. Nos, istennek hála, ez lesz a kiút. Mindössze össze kell ütnöm ezt a könyvet, és máris enyém egy jókora összegről szóló csekkecske… Akkor

61 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

majd kifizethetem az összes tartozásomat, és minden a régi mederben folyik tovább. Hahaha! Mi szükségem holmi ostoba hitelkeretekre? Máris nekiülök az írásnak. Még ma este! Az igazság az, hogy alig várom ezt a pillanatot. Annyi fontos téma jár a fejemben, amelyeket szép sorjában a tollamra tűzök. Például a szegénység és a gazdagság kérdésköre, a nagy világvallások meg talán a filozófia. Tudom persze, hogy a kiadó egyszerű önsegítő munkát vár tőlem. De hát miért ne terjedhetne ki a figyelmem az élet nagy kérdéseire is, nem igaz? Ha ez beválik, voltaképpen előadásokat is tarthatnék. Egek, az király lenne, hát nem? Valamiféle guruvá, szellemi vezetővé nőném ki magam. Az emberek összecsődülnének, pusztán azért, hogy láthassanak, és mindenféléről kikérnék a tanácsomat… – Na, hogy megy? – jelenik meg az ajtóban Suze törülközőbe csavarva, mire bűntudatosan összerezzenek. Jó ideje ülök már a számítógépem előtt, de még csak be sem kapcsoltam. – Egyelőre csak gondolkodom – felelem sietve, majd a számítógép hátához nyúlok, és bekapcsolom. – Tudod, összerendezem a gondolataimat… és hagyom, hogy a teremtő erők egységes egésszé álljanak össze. – Húha – álmélkodik Suze, és tisztelettel néz rám. – Ez bámulatos! Nehéz, mondd? – Nem igazán – felelem némi gondolkodás után. – Valójában gyerekjáték az egész. A számítógép hirtelen dorombolni kezd, a képernyő színesre vált, mi pedig mindketten megigézve bámuljuk. – Tyű, az áldóját! – suttogja újra Suze. – Ezt te csináltad? – Izé… Igen – mondom. Ami igaz is. Úgy értem, tényleg én kapcsoltam be a gépet. – Istenem, olyan okos vagy, Bex! – suttogja Suze. – Mit gondolsz, mikorra fejezed be a könyvet? – Ó, azt remélem, rövidesen – vetem oda könnyedén. – Tudod, ha egyszer lendületbe jön az ember… – Akkor most hagylak dolgozni – mondja Suze. – Csak egy rucit szerettem volna kölcsönkérni ma estére. – Hogyne, persze – mondom feltámadó érdeklődéssel. – Hová mész? – Venetia bulijára – mondja Suze. – Nem tartasz velem? Jaj, gyere! Mindenki ott lesz! Egy pillanatra kísértésbe esem. Futólag ismerem Venetiát, és tudom, hogy bámulatos bulikat rendez a szülei kensingtoni házában. – Nem – mondom végül. – Most inkább nem. Dolgoznom kell. – Hát persze – nyúlik meg egy pillanatra Suze arca. – De azért, ugye, kölcsönadod a rucit? – Ezer örömmel! – egy pillanatra mélyen elgondolkodom. –Miért nem veszed fel az új Tocca ruhámat? Jól állna a piros cipődhöz és az Angol Különcöktől vásárolt kendőmhöz. – Pompás! – lép Suze a ruhásszekrényemhez. – Kösz, Bex. És… kölcsön tudnál adni egy bugyit? – veti oda félvállról. – Harisnyanadrág és smink is kéne. Megfordulok a székemben, és alaposan szemügyre veszem.

62 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Suze… amikor eltávolítottad a fölösleges holmikat a szobádból, megtartottál egyáltalán valamit? – Már hogyne tartottam volna meg! – megy át védekezésbe. –Pár cuccot, tudod. – A pillantása találkozik az enyémmel. – Na jó, kicsit talán elvetettem a sulykot. – Maradt egyáltalán alsóneműd? – Hát… nem. De tudod, olyan jól érzem így magam, annyira eltölt az életöröm… hogy nem is számít! A feng shui elven működik az egész. Ki kellene próbálnod! Elnézem, ahogy Suze begyűjti a ruhát, az alsóneműt, és a sminkes táskámban kutakodik. Aztán kimegy a szobámból, én pedig kinyújtom a karom magam előtt, begörbített ujjakkal. Helyes! Most pedig munkára! Megnyitok egy dokumentumot, begépelem: „Első fejezet”, és büszkén szemlélem a művemet. Első fejezet! Ez olyan király! Most már más sem hiányzik, mint egy igazán emlékezetes, találó nyitómondat. Egy ideig csöndben gubbasztok, és az előttem lévő üres képernyőre koncentrálok, majd fürgén begépelem: A pénzügyek… Itt megállok, hogy kipihenjem magam, és belekortyolok egy üveg diétás kólába. Egy frappáns mondatot nyilván csiszolgatni kell. Nem várhatja azt az ember, hogy csak úgy kipattanjon a fejéből. A pénzügyek a leg… Istenem, bárcsak ruhákról írhatnék. Vagy sminkről. Becky Bloomwood kézikönyve a rúzsról. Csakhogy nem ez a feladat. Koncentráljunk tehát! A pénzügyek intézése olyan valami, ami… Jaj, milyen kényelmetlen ez a szék! Biztos vagyok benne, hogy nem egészséges órákon át ülni egy süppedős ülőalkalmatosságon. A végén még görcs áll a nyakamba a rossz szék miatti kényszertartástól vagy efféle. Majd ha igazi íróvá lépek elő, vásárlók egy ergonómiás fotelt, amelyik körbeforog, meg fel és le lehet állítani. A pénzügyek roppantul… Talán online is kaphatók ilyen székek. Most mindjárt körbe kéne néznem az interneten. A számítógép úgyis épp be van kapcsolva meg minden. Valójában felelőtlenség volna tőlem, ha ezt elmulasztanám. Úgy értem, törődnünk kell az egészségünkkel, nem igaz? Mens sana az egészséges… miben is… már nem tudom. Az egérért nyúlok, és máris rákattintok az internet ikonra. Beírom az „irodai székek” keresőszót… és rövidesen vidáman böngészem a megjelenő listát. Már épp lefirkantottam néhány címet, amikor ezen a hihetetlen honlapon találom magam. Még sosem láttam, és irodai cikkeket árul. De nem csupán unalmas fehér borítékokat, hanem igazán bámulatos csúcstechnológiai termékeket, például tetszetős króm kartotékoló szekrényeket, menő tolltartókat meg csini névtáblákat, amiket az ember kiakaszthat az irodája ajtajára. Megigézve nézem végig a fotókat. Tudom persze, hogy per pillanat nincs pénzem ilyesmire… ez azonban más. Befektetés a karrierembe. Hisz végül is nekem ez az irodám, ugyebár, amelyet megfelelően fel kell szerelni. Valójában hihetetlen, milyen rövidlátóan éltem eddig! Hogy a csudában

63 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

képzelhettem, hogy könyvet írok a szükséges kellékek nélkül? Olyan ez, mintha valaki sátor nélkül vállalkozna a Mount Everest megmászására. Annyira elkápráztat a kínálat mesés bősége, hogy szinte választani sem tudok. Mégis van néhány nélkülözhetetlen cikk, amelyet mindenképpen be kell szereznem. Rákattintok hát egy bíborszín huzatú – ez megy a Macintoshomhoz – ergonómiás forgószékre, meg egy olyan diktafonra, amely azonnal a számítógépbe fordít. Aztán azon kapom magam, hogy beteszek még a kosárba valami igazán menő acél-támasztékot, amely megtartja a jegyzeteket írás közben. Nem maradhat le a laminált prezentációs dossziék termékcsaládja sem – ezek még nagyon jól jöhetnek –, meg egy mini papíraprító. Az utóbbi egyenesen nélkülözhetetlen. Nem akarhatom, hogy az egész világ lássa a kéziratom első változatát, nem igaz? Eljátszom még a gondolattal, hogy jól jönne még valamiféle elemes bútor a fogadóhelyiségbe, igaz, hogy az ilyesmi sehogyan sem férne el a hálómban. Ezen elmélkedem éppen, amikor Suze lép a szobámba. – Szia! Na, hogy megy? Bűntudatosan összerázkódom, és a „küldés” gombra klikkelek, anélkül, hogy egy pillantást is vetnék a végső összegre. Kilépek az internetből. Felnézve látom, hogy ismét az „Első fejezet” felirat jelenik meg a képernyőn. – Milyen keményen dolgozol! – csóválja a fejét Suze. – Lazítanod kéne. Mennyi készült el eddig? – Ó… egészen sok – hebegem. – Elolvashatom? Legnagyobb rémületemre Suze megindul felém. – Nem! – kiáltom. – Úgy értem… még képlékeny az anyag… kényes ilyenkor belenézni. – Sietve bezárom a dokumentumot, és felállók. – Istenien nézel ki, Suze! Fantasztikusan! – Kösz! – vet rám Suze egy sugárzó mosolyt, és körbepörög a ruhámban. Megszólal a csengő! – Jaj! Ez Fenny lesz! Fenella egyike Suze puccos skót unokatestvéreinek. Na, legyünk vele igazságosak, mostanra megszelídült valamelyest, már nem olyan ijesztő jelenség. Korábban ugyanolyan különc volt, mint a bátyja, Tarquin. Naphosszat csak lovaglással és szigonyhalászattal múlatta az idejét, vagy hogy is hívják. Nemrég azonban Londonba költözött, ahol állást kapott egy művészeti galériában, és újabban a partikon éli ki magát. Ahogy Suze kinyitja az ajtót, máris meghallom magas fejhangját… és a nyomában lányhangok egész csivitelő kórusát. Fenny egy tapodtat sem képes mozdulni anélkül, hogy sivítozó slepp ne járna a sarkában. Olyan, akár egy esőisten társasági változata. – Hahó! – köszön oda, betörve a szobámba. Dögös rózsaszínű szoknyát visel a Whistlestől. Nekem is van ilyen, ő azonban valami katasztrofális Lurex pólóval párosította. – Szia, Becky! Jössz te is, ugye? – Ma este nem – mondom. – Dolgoznom kell.

64 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Á, értem. – Fenella képe ugyanúgy megnyúlik, mint korábban Suzeé… aztán ismét felderül. – Akkor kölcsönkérhetem a Jimmy Choos cipőd? Ugyanaz a lábméretünk, nem igaz? – Jó – mondom. – Ott van a ruhásszekrényben. – Igyekszem óvatosan fogalmazni a folytatást, hogy meg ne sértsem. – Nem akarsz kölcsönvenni egy topot? Van ugyanis olyan, amelyik jól megy a szoknyádhoz. Apró gyöngyökkel kivarrt rózsaszínű kasmír. Igazán csini darab. – Hát ha van ilyen, miért ne – egyezik bele Fenny. – Nemigen figyeltem oda, amikor magamra kaptam ezt a pólót. Mialatt kibújik a nevezett ruhadarabból, egy fekete ingruhát viselő szőkeség lép a helyiségbe, és rám villantja a mosolyát. – Szia… izé… Milla – hebegem. Szerencsére még időben eszembe jutott a neve. – Hogy vagy? – Kitűnően! – feleli, és reménykedő pillantást vet rám. –Fenny azt mondta, kölcsönvehetem az Angol Különcöktől származó kendődet. – Már Suze-nak adtam – mondom, és sajnálkozó képet vágok. – De mit szólnál egy bíborszínű flitteres sálhoz? – Jaj, kösz! És Binky szerint megvan még az a fekete áthajtós szoknyád, ugye? – Meg, persze – felelem elgondolkozva. – De van egy másik szoknyám is, ami szerintem jobban mutatna rajta… Beletelik egy félórába, amíg mindenki megkapja, amire vágyott. Végül kitódulnak a szobámból, azt sivítva felém, hogy reggel mindent visszahoznak. Aztán Suze jön be. Döbbenetesen fest a feltornyozott hajával, amely szőke fürtökben csüng alá az oldalán. – Bex, biztosan nem akarsz jönni? – kérdi. – Tarquin is ott lesz, és tudom, örülne a társaságodnak. – Á, igen – mondom, és azon vagyok, ne látsszon meg rajtam, mennyire megrémít ez a lehetőség. – Eszerint Londonban van? – Csak néhány napra. – Suze sajnálkozva néz rám. – Tudod, Bex, ha nem járnál Luke-kal… úgy látom, Tarquin is odavan érted. – Biztos vagyok abban, hogy ez nem így van – vágom rá gyorsan. – Az az ügy réges-rég volt! Réges-rég. Egyetlen randim Tarquinnal életem azon eseményei közé tartozik, amelyeket igyekszem nyomtalanul kitörölni az emlékezetemből. – Hát jó – von vállat Suze. – Viszlát. És ne dolgozd magad agyon! – Nem teszem – felelem, és fáradt sóhajthattatok, mint akinek vállán ott az egész világ terhe. – Vagy legalábbis megpróbálom. Megvárom, amíg a bejárati ajtó nagy zajjal becsapódik mögötte, és a ház előtt elindulnak a taxik. Aztán belekortyolok a teámba, és újra a képernyőre meredek. ELSŐ FEJEZET A pénzügyek rendkívül… A helyzet az, hogy mostanra minden munkakedvem elszállt. Suze-nak igaza van, lazítanom kellene. Úgy értem, ha órákat rostokolok itt, még begörcsölök, és elveszítem az alkotó lendületet. A lényeg a jó kezdés, ez pedig már megvan.

65 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Felállók, és nagyot nyújtózom, majd átmegyek a nappaliba, és felveszem a Tatler egy példányát. Egy perc, és kezdődik az East End-iek. Aztán a Szobacsere vagy mi következik, végül egy állatorvosokról szóló dokumentumfilm. Csak megnézem ezt, aztán folytatom a melót. Végül is az egész este előttem áll, nem igaz? Nem akarom túlhajtani magam. Lustán belelapozok a magazinba. Átfutom a tartalmat, hátha találok valami érdekeset, amikor a szemem megakad egy címen. Luke parányi képmása az, mellette a felirat: Ami Brandon-ban a legjobb! Hetvennegyedik oldal! Ugyan miért hallgatta el, hogy benne lesz a Tatlerben? A fotó az új hivatalos változat, amelyhez én segítettem szerelést választani (kék ing és sötétkék Fendi nyakkendő). Mereven belenéz a kamerába, komoly a képe, ahogy egy üzletemberhez illik. Ha azonban jobban megnézi az ember a szemét, ott van benne az a szikrányi kedves ragyogás. Ahogy az arcát tanulmányozom, elönt a szeretet hulláma. Suzenak igaza van. Meg kellene bíznom benne, nem igaz? Úgy értem… ugyan mit tudhat róla Alicia, ez az Ugató Szuka? A hetvennegyedik oldalra lapozok. A cikk címe: „Nagy-Britannia első közéleti emberei”. Átfutom az oldalt. Nem tudom nem észrevenni, hogy némelyik közszereplőt a párjával együtt fényképezték le. Talán rólam és Luke-ról is lesz fotó! Végül is valaki lekaphatott minket együtt egy összejövetelen, nem igaz? Ha jól meggondoljuk, az Evening Standard fotósa tényleg levett minket egy új magazin bemutatkozásán, noha a képet aztán nem hozta le a sajtó. Áááá! Itt van ő, a harmincnegyedik a sorban! Ugyanaz a hivatalos fénykép, mint az előbb, nekem azonban se hírem, se hamvam. Ennek ellenére elönt a büszkeség, ahogy elnézem Luke képmását (sokkal magasabb, mint a férfiak többsége, hahaha!). A kép alatt a következő szöveg olvasható: „Brandon könyörtelen sikerhajhászása kiütötte a mezőnyből a kevésbé életképes versenytársakat.” A cikk maga így kezdődik: „Luke Brandon, a Brandon Kommunikációs Vállalat dinamikus tulajdonosa és alapítója… bla-bla-bla…” Átfutom a sorokat. Kellemes érzés önt el, amint az „Életrajzi adatok” alcímhez érek. Talán itt említik meg a nevemet! Mondjuk így: Jelenleg Rebecca Bloomwood tévészemélyiséggel jár.” Vagy: „Partnere a közismert pénzügyi szakértő, Rebecca Bloomwood.” Esetleg… Luke James Brandon Kora: 34 év Iskolák: Cambridge Jelenlegi családi állapota: Egyedülálló Egyedülálló? Luke azt mondta ezeknek, hogy egyedülálló? Sértett harag buzog fel bennem, amint Luke magabiztos, arrogáns ábrázatát szemlélem. Hirtelen elegem lesz az egészből. Elegem van a folytonos bizonytalanságból, paranoiából és találgatásokból! Reszkető kézzel felveszem a telefonkagylót, és beütöm Luke számát.

66 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Igen – mondom, amint az üzenetrögzítő befejezte a mondókáját. – Igen, én vagyok az. Nos, Luke, ha te egyedülálló vagy, én is az leszek. Helyes? És ha te New Yorkba költözöl… akkor én Külső Mongóliába. Ha pedig te… Hirtelen kiüresedik az agyam. A francba, eddig olyan jól ment minden! – …Mivel túl gyáva vagy ahhoz, hogy mindezt elmondd magadról, az lesz a legjobb mindkettőnknek, ha egyszerűen… Itt tényleg nehezemre esik a folytatás. Előre le kellett volna írnom, mit akarok mondani. – …futó kalandnak tekintjük a kapcsolatunkat. Meglehet, te eddig is ezt tetted – fejezem be zihálva. – Becky? – hirtelen Luke mély hangja üti meg a fülemet. Nagyot ugrom ijedtemben. – Igen? – igyekszem megőrizni a méltóságomat. – Mi ez a badarság, amit ráömlesztettél az üzenetrögzítőre? –kérdezi Luke szelíden. – Nem badarság! – felelem felháborodottan. – Ez az igazság! – „Ha te egyedülálló vagy, akkor én is?” Mi akar ez lenni? Költészet vagy sláger? – Rólad beszéltem! És arról a tényről, hogy világgá kürtölted: egyedülálló vagy. – Tényleg ezt tettem? – Luke hallhatóan jól mulat a vonal túlsó végén. – Megmondanád mikor? – A Tatlerbenl – kiabálom magamból kikelve. – Az e havi számban! – A magazinért nyúlok, és lapozni kezdem. – „Nagy-Britannia első közéleti emberei.” Luke Brandon a harmincnegyedik a sorban. – Jaj, az isten szerelmére! – kiált Luke. – Hát ez a bajod! – Igenis ez a bajom! – üvöltöm. – Pontosan ez! Ország-világ előtt kijelentetted, egyedülálló vagy. Mégis mit gondolsz, milyen érzés volt nekem ezt olvasni? – Nem engem idéznek, ugye? – Hát… nem – mondom némi szünet után. – Nem szó szerint téged. De bizonyára felhívtak, és megkérdeztek… – Ez így igaz – hagyja helyben. – Én pedig azt mondtam, erről nem nyilatkozom. – Ó – hallgatok el egy pillanatra, mialatt megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Jó, legyen, nem mondta ezt szó szerint… de nem vagyok biztos benne, hogy a „nem nyilatkozom” jobban tetszik. Nem akkor mondják ezt az emberek, amikor takargatnivalójuk van? – Miért mondtad azt, hogy nem nyilatkozol? – szólalok meg végül. – Miért nem vállaltad fel, hogy velem jársz? – Drágám – mondja Luke, és kissé fáradtan cseng a hangja –, gondold csak meg! Valóban azt kívánod, hogy a média csámcsogjon a magánéletünk részletein? – Természetesen nem – tördelem a kezem. – Persze, hogy nem. De te… – itt elakad a szavam. – Hogy mi? – Amikor Sachával jártál, azt bezzeg közölted a sajtóval? –nyögöm ki elvékonyodó hangon.

67 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Sacha Luke volt barátnője. Nem hiszek a fülemnek, hogy ilyeneket mondok. – Becky, Sacha beszélt rólunk a médiának. Ha a People magazint érdekelte volna, akár a fürdőkádban is lefotóztatott volna kettőnket. Ő ilyen lány volt. – Ó – mondom, az ujjam köré csavargatva a telefonzsinórt. – Engem nem érdekel az efféle. Az ügyfeleim menjenek a maguk feje után, személy szerint azonban nem tudok rosszabbat elképzelni egy médiabotránynál. Ezért volt a „nem nyilatkozom” – elhallgat, majd folytatja: – De igazad van. Gondolnom kellett volna erre. Szólnom kellett volna neked. Ne haragudj! – Jól van! – mondom sután. – Nekem sem kellett volna azonnal ítélkeznem feletted. – Akkor minden rendben? – kérdi Luke, meleg, incselkedő hangnemben. – Vissza a normális kerékvágásba? – És mi a helyzet New Yorkkal? – bököm ki, noha gyűlölöm magam érte. – Az is csak merő tévedés? Hosszú, iszonyatos csend következik. – Mit hallottál New Yorkról? – szólal meg végül Luke… a legnagyobb rémületemre üzleties, távoli modorban. Egek! Miért nem tudtam befogni a számat? – Nem sokat! – hebegem. – Nem is tudom. Csak annyit… Itt elcsuklik a szavam. Óráknak tűnik, amíg egyikőnk sem szólal meg. Vadul kalapál a szívem, és olyan szorosan markolom a kagylót, hogy fájni kezd a fülem. – Becky, beszélnünk kell néhány dologról – mondja végül Luke. – De nem most. – Helyes – hasít belém a félsz. – Miféle… dolgokról? – Ne most. Majd beszélünk, ha hazaértem, jó? Szombaton. A lakodalmon. – Helyes – mondom újra, vidámságot erőltetve a hangomra, ne vegye észre, mennyire felhúzott. – Jól van! Nos… akkor viszlát… Ám még mielőtt folytathatnám, leteszi a kagylót.

68 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

HOGYAN BÁNJUNK A PÉNZÜNKKEL? A személyes pénzügyek átfogó kalauza

Írta Rebecca Bloomwood

©REBECCA BLOOMWOOD

FONTOS: Ennek a kéziratnak egyetlen részletét sem másolhatják le a szerző azonnali engedélye nélkül!

Első kiadás, Egyesült Királyság

(Első változat)

Első rész

Első fejezet

A pénzügyek rendkívül…

69 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

ENDWICH BANK FULHALMI FIÓK 3 Fulham Road London SW69JH Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW68FD 2000. szeptember 12. Kedves Bloomwood kisasszony! Amint azt már szeptember 8-i levelemben jeleztem, alaposan átvizsgáltam az Ön bankszámláját. A jelenlegi hitelkerete aránytalanul átlépi a bank által jóváhagyható mértéket. Nem tudok szemet hunyni afölött, hogy ekkora adósságot halmozott fel. Annál is inkább, mert Ön a legkisebb mértékben sem tett az ellen, hogy tartozását rendezze, amely rendkívül kellemetlen ránk nézve. Bármiféle kitüntetett helyzetet élvezett is bankfiókunknál egykoron, ez a jövőben sajnos már nem tartható fent. Ennek következtében az a kérése, hogy a hitelkeretét bankunk tovább emelje, jelenleg nem oldható meg. Ehelyett kérem, mielőbb keressen fel, hogy jelenlegi pénzügyi helyzetét személyesen átbeszélhessük. Tisztelttel: (,) John Gavin A hitelkeretosztály vezetője * Endwich – Mert mi törődünk az ügyfeleinkkel! *

70 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

6 Szombaton délelőtt tízkor érkezem meg a szülői házba. Az egész utca ünnepi lázban ég. Minden egyes fához léggömböket kötöztek, a kocsi behajtónk tele autóval, és innen látni a szomszéd kertjében felállított, kidagadó oldalú ünnepi sátrat. Kiszállok a kocsiból, és a neszesszeremért nyúlok, aztán néhány percig csak álldogálok, és a Webster-lakot nézem. Istenem, milyen különös! Tom Webster megnősül. Hihetetlen! Őszintén szólva – bármilyen rosszmájúan hangzik is – nehéz elhinnem, hogy bárki feleségül mehet Tom Websterhez. Jó, az utóbbi időben jobban ad magára. Vett néhány új cuccot, és a frizurája is előnyösebb. A lapátkeze azonban változatlan… és legyünk őszinték, nem egy Brad Pitt. De hát a szerelem köztudottan vak, gondolom, mialatt bevágom a kocsim ajtaját. Az ember hibáival együtt szereti a másikat. Lucy szemlátomást nem bánja Tom lapátkezeit… őt pedig a jelek szerint nem érdekli, hogy szívszerelmének lapos és unalmas a hajviselete. Romantikus kapcsolatnak tűnik. Ahogy ott állok és a házukat figyelem, a bejárati ajtóban megjelenik egy farmeres csaj, a hajában virágkoszorúval. Furcsálló, csaknem ellenséges pillantást vet rám, aztán ismét eltűnik a négy fal között. Nyilván Lucy egyik nyoszolyólánya. Talán az nem tetszett neki, hogy megláttam farmerben. Valószínűleg Lucy is odabent van, jut eszembe… mire ösztönösen elfordulok. Tudom, ő a mennyasszony meg minden, őszintén szólva mégsem rajongok érte. Mindössze néhányszor találkoztunk, és nem lettünk éppen puszipajtások. Talán mert az a csaj rögeszméje, hogy bele vagyok esve Tomba. Legalább ha Luke befut, mindannyiuknak bebizonyíthatom, hogy menynyire téved. Luke-ra gondolva fájdalmas szúrás hasít a mellkasomba. Nagyot, mélyet lélegzem, hogy megkönnyebbüljek. Eldöntöttem, hogy ezúttal nem fogom a szekeret a ló elé. Nyitott maradok, és megvárom, mi mondanivalója lesz ma Luke-nak számomra. És amennyiben továbbra is hallgat New Yorkról… nos, akkor majd lenyelem valahogy a békát. Amúgy meg egyelőre hagyjuk ezt! Fürgén megindulok a bejárat felé, és beengedem magam. Benyitok a konyhába, ahol apu a mellényében kávézik, anyu meg csigákba sütött hajjal, nejlonpelerinjében egy halom szendvicset vajaz. – Szerintem ez sehogyan sincs rendben – jelenti ki épp, amikor besétálok. – Nem helyes. Ők vezetik ezt az országot, és nézd meg, milyenek! Egy rakás szerencsétlenség! Slampos zakók, iszonyatos nyakkendők… – Tényleg azt hiszed, a kormányzás képességét befolyásolja, mit veszel fel? – Szia, anyu – mondom, és a csomagom a padlóra dobom. –Szia, apu. – Ez elvi kérdés! – köti az ebet a karóhoz anyám. – Ha még az öltözködésükre sincs gondjuk, hogyan bízhatjuk rájuk a gazdaság irányítását? – A kettőt aligha vehetjük egy kalap alá!

71 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– A kettő egy és ugyanaz! Becky, ugye, egyetértesz velem, hogy a miniszterelnöknek jobban oda kellene figyelnie az öltözködésére? Ő meg itt utcai ruhában flangál. – Nem is tudom – mondom tétován. – Talán. – Látod? Becky egyetért velem. Na, hadd nézzelek meg, kislányom! – leteszi a kését, és tetőtől talpig végigmér. Magabiztosan kihúzom magam, mert tudom, hogy jól nézek ki. Merészen rendhagyó, rózsaszínű kosztümöt viselek, meg tollas kalapot, Philip Treacy kreációját. Lábamon a világ leggyönyörűbb fekete szaténcipellője, ráadásul tüll-pillangó díszlik rajta. – Ó Becky! – sóhajt fel végül anyám. – Csodaszép vagy! Még elhomályosítod a mennyasszonyt! – a kalapomért nyúl, és megforgatja a kezében. – Milyen eredeti! Mennyibe került? – Izé… nem emlékszem – mondom bizonytalanul…. talán ötven fontba? Ami nem fedi teljesen a valóságot. Több volt ez annál… Nos, maradjunk abban, hogy jóval több. Mégis megérte. – És hol van Luke? – kérdi anyu, és visszanyomja a kalapot a fejembe. – Leparkol a kocsival? – Igen, hol van Luke? – néz fel apu is, és kedélyesen elneveti magát. – Végre megismerjük a fiatalurat. – Luke külön jön – mondom, és összerezzenek, látva, hogy mindkét szülőmnek megnyúlik a képe. – Külön? – szólal meg végül anyu. – Miért? – Ma reggel szállt le a gépe. Zürichben volt, üzleti ügyben – magyarázom. – De ígérem, itt lesz idejében. – Nem tudja, ugye, hogy a templomi szertartás délben kezdődik? – mondja anyu aggodalmasan. – És elmagyaráztad, hogyan találja meg a templomot? – Igen! – mondom. – Becsület istenemre itt lesz! Tudom, ez kissé lekezelően hangzott, de nem tehetek róla. Az igazat megvallva engem is idegesít, mi van Luke-kal. Azt beszéltük meg, felhív, amint leszáll a gépe… ennek pedig már bő félórája, és a mobil csak nem akar megszólalni. Nyugalom és csigavér. Megígérte, hogy eljön. – Segíthetek valamiben? – kérdem, hogy másra tereljem a beszélgetést. – Légy oly drága, és vidd fel ezt nekem az emeletre! – mondja anyu, aki most fürgén háromszögekre vágja a szendvicseket. –El kell még tennem a teraszra való párnákat. – Kivan odafönt? – kérdem, és felveszem a tálcát. – Maureen jött át, hogy beszárítsa Janice haját – mondja anyu. – Nem akartak útban lenni, amíg Lucy felöltözik. Tudod, hogy van ez. – Láttad már a ruháját? – kérdezem érdeklődve. – Milyen? – Nem, nem láttam – mondja anyu, és lehalkítja a hangját. –De úgy hallom, 3000 fontba került. És a fátyol még nincs benne az árban! – Ejha! – füttyentem el magam. Egy pillanatra elfog az irigység. Bármilyen picikét, mégis elfog. Egy 3000 fontos ruha! Meg ez a lakodalom… ások ajándék… úgy értem, annak áll a világ, aki esküszik.

72 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Ahogy felfelé megyek a lépcsőn, meghallom a szüleim hálószobájából a hajszárító duruzsolását. Belépve egy zsámolyon ülve találom Janice-t. Pongyola van rajta, a kezében sherrys pohár, és épp a szemét törölgeti egy zsepivel. Maureen, aki évek óta anyu és Janice fodrásza, körüldongja a hajszárítóval. Az ablakpárkányon egy ismeretlen nőci ül orgonalila selyemkosztümben. Napbarnított bőre mahagónibarna, göndör haja festett szőke. – Szervusz, Janice – mondom. Odalépek hozzá, és megölelem. – Hogy vagy? – Jól, drágám – feleli szipogva. – Kicsit megvisel ez, tudod. Ha elgondolom, hogy Tom megnősül! – Tudom – mondom együtt érzőn. – Éppenséggel nem tegnap volt, amikor gyerkőc korunkban együtt bringáztunk! – Igyál még egy pohárka sherryt, Janice! – mondja Martin „kedvesen, és mélybarna folyadékot löttyint a poharába. – Ettől majd elengeded magad. – Jaj, Becky! – sóhajt Janice, és megszorítja a kezemet. – Ez a nap neked is nagy próbatétel lehet. Tudtam. Minden jel szerint a mai napig abban a tévhitben él, hogy bele vagyok zúgva Tomba. Miért hiszi minden anya, hogy a fia ellenállhatatlan? – No, nem akkora megpróbáltatás! – mondom tőlem telhető vidámsággal. – Úgy értem, örülök Tom boldogságának. Lucy pedig természetesen… – Becky? – Az ablakpárkányon ülő nőci felém fordul, szemét gyanakvóan résnyire húzza. – Ő Becky? Szemernyi jóindulat sincs az ábrázatán. Egek, ez is azt képzeli, hogy Tom az életem szerelme! – Izé… igen – mosolygok rá. – Rebecca Bloomwood vagyok. Ön akkor Lucy édesanyja? – Igen – mondja a nő, aki továbbra sem veszi le rólam a szemét. – Angela Harrison vagyok. A menyasszony édesanyja – teszi hozzá, olyan hangsúllyal, mintha nem tudnék angolul. – Most bizonyára nagyon izgul – vetem fel udvariasan. – Elvégre is ez a lánya esküvője. – Igen, természetesen. Tom rajong Lucyért – teszi még hozzá támadóan. – Egyenesen rajong érte. Soha nem nézne más nőre. Ezzel élesen végigmér, én pedig halványan visszamosolygok. Végül is mit várnak ezek tőlem? Öntsem eléjük mindazt, amit Tomról gondolok? Közöljem vele, hogy ő a legrusnyább férfi, akit valaha is ismertem? Akkor is csak azt mondanák ezek itt mind, hogy a féltékenység beszél belőlem. Hogy letagadom a valódi érzéseimet. – Itt van… Luke, Becky? – kérdi Janice reménykedve. Hirtelen síri csönd támad a szobában – meglehetősen bizarr – , mindenki az én válaszomra vár. – Attól tartok, még nem érkezett meg – mondom. – Azt hiszem, feltarthatták útközben. A csönd tovább nyúlik, mint egy rétestészta. Közben érzékelem, amint a nők sokatmondó pillantásokat váltanak. – Feltartották – visszhangozza Angela. Mindezt olyan hangsúllyal, ami nincs igazán ínyemre. – Jól mondom? Hát ez igazán meglepő! Mit akar ez jelenteni?

73 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Zürichből jön – magyarázom. – Szerintem késik a járat vagy valami ilyesmi. Janice-re nézek, aki legnagyobb meglepetésemre elpirul. – Zürichből – mondja, és biccent hozzá. Érzésem szerint túlzásba is viszi. – Értem. Na persze. Zürichből. Zavart, csaknem együtt érző pillantást vet rám. Mi ütött ebbe a nőbe? – Nem Luke Brandonról beszélünk? – szívja meg a cigarettáját Angela. – A híres vállalkozóról? – De… igen – lepődöm meg kissé. – Úgy értem, én semmilyen más Luke-ot nem ismerek. – Ő a maga fiúja. – Igen! Suta, feszengő csend támad… még Martin is kíváncsian méreget. Aztán hirtelen észreveszem a Tatler e havi számának egy példányát a padlón, Janice széke mellett. Teremtő atyám! – Az a cikk a Tatlerben mellesleg az utolsó szóig hazudik – hadarom. – Luke nem mondta, hogy egyedülálló. Azt mondta, nem nyilatkozik a kapcsolatairól. – Miféle cikk? – adja az értetlent Janice. – Nem tudom, miről beszélsz, drágám? – Én… én nem olvasok képes újságokat – kotyog közbe Martin, aki most fülig pirul, és félrenéz. – Kíváncsian várjuk, hogy megismerjük – mondja, és kifúj egy füstfelhőt. – Nem igaz, Janice? Zavartan meredek rá… aztán Janice felé fordulok, aki nem hajlandó a szemembe nézni. Maureen lázasan kutatni kezd valamit egy kozmetikai táskában. Álljon meg a menet! Csak nem képzelik ezek, hogy… – Janice – kezdem magamra erőltetett nyugalommal. –Tudod, hogy Luke eljön az esküvőre. Még válaszlevelet is írt neked! – Hát persze, Becky! – süti le a szemét Janice. – Nos, ahogy Angela is mondta, valamennyien alig várjuk, hogy megismerjük. Érzem, amint szégyenemben pír önti el az arcomat. Mit gondolhat ez a nő? Csak nem azt, hogy kitaláltam, Luke-kal járok? – Nos, jó évágyat a szendvicsekhez! – mondom, és próbálom nem mutatni, hogy mennyire zavarban vagyok, ott legbelül. –Megyek… megnézem… hátha anyunak szüksége van rám. Anyámat a legfelső emelet lépcsőpihenőjén találom. A teraszra való párnákat csomagolja átlátszó műanyag zsákokba, majd kiporszívózza belőlük a levegőt. – Mellesleg néhány ilyen zsákot neked is rendeltem – kiáltja oda a porszívó lármáján keresztül. – A Vidéki Élettől. Meg pulykasütő fóliát, egy serpenyőt, mikrohullámos tojásbuggyantót… – Nincs szükségem pulykasütő fóliára! – kiabálom vissza. – Nem is neked szántam! – mondja anyu, kikapcsolva a porszívót. – Volt egy különleges ajánlatuk… aki behozza vevőként egy ismerősét, azt cserépedény-készlettel jutalmazzák. Én tehát téged jelöltelek meg

74 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

ismerősömként. Amúgy nagyon jó a katalógusuk. Majd odaadom, hogy átböngészhesd. – Anyu… – Gyönyörűek például az ágytakarók. Szerintem neked is jól jönne egy új… – Anyu, figyelj ide! – mondom izgatottan. – Ugye, te elhiszed, hogy Luke-kal járok? Meglehetősen hosszúra nyúlik a csönd, mire válasz érkezik a kérdésemre. – Persze, hogy elhiszem – mondja végül anyám. Rémülten meredek rá. – Vagy mégse hiszel nekem? Valamennyien azt gondoljátok, csak kitaláltam az egészet? – Nem! – jelenti ki anyu határozottan. Leteszi a porszívót, és egyenesen a szemembe néz. – Becky, azt mondtad nekünk, Luke Brandonnel jársz, és ami apádat meg engem illet, nekünk ennyi elég. – De mi a helyzet Janice-szel és Maureennel? Ők azt gondolják, hogy hazudok? Anyu rajtam felejti a tekintetét… aztán felsóhajt, és újabb párnáért nyúl. – Jaj, Becky! Emlékezz csak vissza, édesem, egyszer elhitetted velük, hogy a nyomodba szegődött egy szatír. Mint kiderült… nem üldözött senki. Nem így volt? Jeges marok szorítja össze a szívem. Jó, tényleg kitaláltam magamnak ezt a szatírt. Hiba volt. Mégis, csak mert az ember egyszer kitalál egy nyomoronc szatírt… még nem kell sültbolondnak nézni, nemdebár? – A gond az, hogy voltaképpen… nos, egyszer sem láttunk benneteket együtt, nem igaz, drágaságom? – anyu közben buzgón tömködi a párnákat a zsákokba. – Nem láttuk őt testi valójában. Aztán ott volt az az újságcikk, amelyikben kijelentette, hogy egyedülálló… – Nem ezt mondta! – sipítom haragomban. – Hanem azt, hogy nem nyilatkozik! Anyu, beszélt neked Janice és Maureen arról, hogy nem hisznek nekem? – Nem! – emeli fel dacosan az állát anyám. – Nem mertek volna ilyet a szemembe mondani. – De azt tudod, hogy ezt mondják a hátam mögött? Egymásra bámulunk. Hirtelen észreveszem a feszültséget anyám arcán, amelyet a vidámsága mögé rejtett. Mennyire várhatta, hogy együtt érkezünk Luke álomautóján! – döbbenek rá hirtelen. Hisz nyilván mást sem akart, mint hogy bebizonyítsa, Janice téved. Ehelyett itt vagyok, újfent egyedül… – Higgy nekem, eljön – mondom, részben magamat is biztatva. – Bármelyik percben megérkezhet. – Hogyne, természetesen! – kiáltja anyu vidáman. – És ha feltűnik… nos akkor mindannyiuknak leesik majd az álluk, nemdebár? Megszólal a csengő. Megkövülve nézünk össze. – Majd én megyek, jó? – erőltetek közönyt magamra. Megpróbálom visszafogni magam, nehogy futni kezdjek. Könnyű szívvel sietek le a lépcsőn, és szélesre tárom az ajtót. Nem Luke az… Egy fickó, virágokkal megrakva. A lábánál virágkosarak, egy csokor és több lapos láda.

75 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Esküvői virágok – mondja. – Hová parancsolják őket? – Ó – mondom, és palástolni igyekszem a csalódásomat. – Attól tartok, eltévesztette a házszámot. A szomszédba várják a virágokat, a 4l-es számba. – Tényleg? – ráncolja össze a fickó a homlokát. – Hadd nézzem a megrendelőlapot…. Volna kedves ezt fogni addig? A kezembe nyomja az esküvői csokrot, és kotorászni kezd a zsebében. – Pedig biztos, hogy a szomszédba kell mennie – mondom. –Nézze, nekem most… Mindkét kezembe fogom Lucy esküvői csokrát, mivel megvan a súlya. Megfordulva rémülten látom, hogy Angela Harrison érkezik a lépcső aljához. Abból, ahogy rám mered, egy pillanatig azt hiszem, menten megöl. – Hát maga meg mit művel itten? – reccsen rám. – Ide azzal a csokorral! – kikapja a kezemből. Az arcát olyan közel tolja az enyémhez, hogy megcsap a gin bűzös lehelete. – Idehallgasson, ifjú hölgy! – sziszegi. – Engem nem lehet mosolyokkal elámítani. Tudom, miben mesterkedik. De felejtse el, érti? Nem hagyom tönkretenni a lányom esküvőjét holmi futóbolondok miatt. – Nem vagyok futóbolond! – kiáltom magamból kikelve. – És eszemben sincs bármit tönkretenni! Törődöm is én Tommal! Van nekem fiúm! – Á, igen, persze – fonja keresztbe a karját Angela. – A híres barátja. Hol van ő most, ha szabad kérdeznem? – Egyelőre még nincs itt – mondom, és hátrahőkölök, amikor meglátom Angela kaján arckifejezését. – De… épp most hívott. – Épp most hívta! – visszhangozza gúnyosan Angela. – Hogy lemondja a jövetelét? Miért nem képesek elhinni ezek az emberek, hogy Luke igenis eljön? – Voltaképpen… úgy félóra távolságra van innen – hallom meg a saját dacos hangomat. – Helyes! – mondja Angela Harrison, és gonoszul rám mosolyog. – Nos, akkor igen hamar látni fogjuk, nem igaz? A francba az egésszel! A delet is elütötte már, de Luke-nak se híre, se hamva, én pedig magamon kívül vagyok. Kész rémálom az egész. Hol a csudában lehet? Az utolsó pillanatig a templomon kívül lődörgök, és kétségbeesetten tárcsázom a számát. Titokban azt remélem, hogy – bár erre a legcsekélyebb esély sincsen –, hirtelen meglátom, amint felém szalad az úton. Az ifjú pár közben megérkezett, befutott egy újabb Rolls-Royce is, de Luke továbbra sincs sehol. Ahogy a kocsi ajtaja kinyílik, esküvői ruha villan elő. Sietve visszahúzódom a templomba, nehogy még azt higgyék, azért várakozom odakint, hogy feltartóztassam az esküvői menetet. Lábujjhegyen osonok be, ne csapjak zajt az orgonamuzsika közben. Angela Harrison megsemmisítő pillantást lövell felém. Lucy térfeléről pisszegés és ruhazizegés hallatszik. Beülök egy hátsó padba, és megpróbálom megőrizni a hidegvéremet… ugyanakkor jól tudom, hogy Lucy valamennyi ismerőse gyanakvó pillantásokkal méreget. Ugyan miket kürtölhetett szét rólam? Egy pillanatra kedvem támad felkelni, és kisétálni. Amúgy sem akartam részt venni ezen az ostoba esküvőn. Csak azért mondtam igent, mert nem akartam megsérteni Janice-t és Maureent. De már sajna túl késő. Lucy most

76 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

vonul be a templomba. Meg kell hagyni, szédületes a menyasszonyi ruhája. Életemben nem láttam ilyen szépet! Vágyakozva bámulom, és igyekszem nem elképzelni, hogy állna rajtam ez a ruhaköltemény. A zene elhallgat, és a lelkész beszélni kezd. Továbbra is magamon érzem Lucy térfeléről a gyilkos tekinteteket… de megigazítom a kalapom, felszegem az állam, és fütyülök rájuk. – … Hogy egyesítsd ezt a férfit és nőt a házasság szent kötelékében – kántálja a tiszteletes. A nyoszolyólányoknak klassz cipőjük van, veszem észre. Vajon honnan valók? A ruhájuk ugyanakkor kész röhej. – …Hogy egymás iránti tisztelettel és tapintattal, józanul, megfontoltan, Isten félelmében éljenek… Itt szünetet tart, hogy körbenézzen a nyáján. És ebben a pillanatban halk csilingelő hang csendül fel a táskámból. A csudába, a mobilom! A cipzár után nyúlok, csakhogy beragadt. Ezt nem hiszem el! Az ember megvesz egy méregdrága retikült, és az a fránya cipzár beragad! Újabb, az előbbinél is hangosabb csilingelés hallatszik. Angela Harrison hátrafordul az első padsorból, és majd felnyársal a szemével. – Bocsánat – jelzem neki némán a számmal –, csak megpróbálom… A harmadik csilingelésnél a tiszteletes abbahagyja a beszédét. És, istenem, ezúttal Tom meg Lucy is hátrafordul. – Elnézést – hápogok –, és veszettül újra a cipzárnak esek. –Csak… azon vagyok, hogy… Égő arccal felállók, átfurakszom a vendégek sorfala között, és kisietek a templomból. Amint a kapu becsapódik mögöttem, olyan vadul tépem fel a cipzárt, hogy felfeslik a varrás. A táskámba túrok a mobilért, és megnyomom a zöld gombot. – Halló? – szólok bele elakadó lélegzettel a kagylóba. – Luke, te vagy az? – Jó reggelt! – hallok meg egy vidáman pattogó hangot. – Érdekelné, hogy száz percet adjon a havi programjaihoz? Miután gondosan kikapcsolom a mobilt, visszaóvakodom a templomba, ahol valamiféle ködben ülöm végig az istentisztelet hátralévő részét. Miután az egésznek vége, Lucy és Tom kivonul. Menet közben szándékosan levegőnek néznek. Mindenki köréjük sereglik a temetőben, hogy konfettit szórjon rájuk vagy lefényképezze őket. Észrevétlenül lelépek, és szaporán a Webster-lak felé igyekszem. Luke mostanra bizonyára ott van. Egyszerűen muszáj, hogy ott legyen! Valószínűleg későn érkezett, ezért inkább úgy döntött, hogy nem jön be a templomba, ehelyett egyenesen a recepciót veszi célba. Ha jobban meggondoljuk, kézenfekvő. Minden normális halandó ezt tenné. Végigrohanok a Webster-házon, amely tele van szállítókkal és pincérekkel… és egyenesen az ünnepi sátor felé tartok. Megint boldog mosoly játszik az ajkamon a gondolatra, hogy mindjárt meglátom Luke-ot. Majd elmondom neki, milyen szörnyű pillanatokat éltem át a templomban, és elgyönyörködöm a nevetéstől ráncba szaladó arcában…

77 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Csakhogy a sátorban sem találom. Ahogyan a konyhában és az emeleten sem. Mikor pedig feltárcsázom a mobilját, azonnal bekapcsol az üzenetrögzítő. Lassan bevánszorgok a hálószobámba, az ágyra roskadok, és igyekszem elhessegetni gyötrő gondolataimat. Jönni fog, mondom magamnak újra és újra. Csak éppen… úton van. Az ablakon át lesem, mint érkezik meg Tom és Lucy, és hogyan szállingóznak be a nyomukban a vendégek a szomszéd kerten keresztül. Kalapok és ünneplők tömkelege hullámzik a szemem előtt. A pincérnők pezsgőt osztogatnak. Valójában fölöttébb vidám látvány. Tudom, hogy ott kellene lennem, együtt a többiekkel, de egyszerűen képtelen vagyok szembenézni velük. Luke nélkül, egyedül nem tudom rávenni magam. Ám ahogy ott üldögélek, eszembe jut, hogy amennyiben idefent maradok, csak újabb pletykára adok alkalmat. Mind azt gondolják majd, képtelen vagyok a boldog pár színe elé kerülni, és most valahol épp az ereimet vágom fel. Ha itt maradok, azzal mindörökre megerősítem valamennyi gyanújukat. Muszáj lemennem, megmutatnom magam, ha csak egy félórára is. Kényszerítem hát magam, hogy felálljak. Mélyet sóhajtok, és felfrissítem a rúzsomat. Aztán kimegyek a házból, és körbekerülök Websterékhez. Egy oldallapot fellebbentve észrevétlen surranok be az ünnepi sátorba. Itt megtorpanok egy pillanatra. Nagy a tömeg, a lárma fülsiketítő, és a kutya se figyel rám. A bejárat közelében szabályos sor várakozik, hogy gratuláljon az ifjú párnak meg a szülőknek. No, oda nem megyek, az hétszentség! Ehelyett megcélzók egy üres asztalt, és melléje telepszem. Kis idő múlva odajön egy pincérnő, és átnyújt egy pohár pezsgőt. Egy darabig elüldögélek az italomat kortyolgatva. Figyelem az embereket, és közben érzem, hogy lassan ellazulok. Ekkor azonban ruhazizegést hallok. Felnézek… és elszorul a szívem. Lucy áll előttem szépséges menyasszonyi ruhájában. Oldalán egy nagydarab nyoszolyólány, a zöld rendkívül előnytelen árnyalatába öltözve. (Ami azt hiszem, sokat elárul Lucyról.) – Szervusz, Rebecca – szólal meg Lucy kellemkedve. Szinte hallom a gondolatait, amint gratulál magának, hogy ilyen tapintatos a holdkóros csajjal, aki kis híján tönkretette az esküvőjét. – Szia – fogadom az üdvözlést. – Nézd, ne haragudj az istentiszteleten történtekért. Becsület szavamra nem állt szándékomban, hogy… – Nem tesz semmit – húzza félre a száját Lucy fanyar mosolyra. – Tommal csak összeesküdtünk a végén. És ez a lényeg. Elégedett pillantást vet jegygyűrűs kezére. – Így igaz! – helyeslek. – Gratulálok. Most elmentek… – Épp azon tűnődtünk – folytatja Lucy mézesmázosan –, megérkezett-e Luke? Elfacsarodik a szívem. – Ó – húzom az időt. – Nos, hát… – Csak azért kérdem, mert anyutól tudom, mondtad neki, hogy félóra múlva befut. Egyelőre azonban se híre, se hamva! Ami meglehetősen különös, nem gondolod?

78 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Ártatlanul felvonja a szemöldökét. A nyoszolyólánya horkantva felröhög. Lucy vállán átpillantva meglátom Angela Harrisont és Tomot. Alig néhány méterre állnak tőlem, s Angela győztes, kaján tekintettel méreget. Istenem, ezek igencsak élvezhetik a meghurcolásomat! – Hisz végül is, ennek már… ó… jó két órája – folytatja Lucy olajozottan. – Legalább! Amennyiben még mostanra sem érkezett meg, ez azért egy fikarcnyit furcsa – néz rám tettetett aggodalommal. – Vagy esetleg balesetet szenvedett? Netalán Zürichben ragadt volna? Lucy önhitt, gunyoros arcába bámulok, és elönt a düh. – Luke itt van – bököm ki meggondolatlanul. Szavaimat döbbent csend fogadja. Lucy és a nyoszolyólány összenéz, mialatt én jót húzok a pezsgőből. – Hogyhogy itt van? – nyögi ki végül Lucy. – Úgy érted itt, az esküvőn? – Igen, bizony! – mondom. – Legalábbis… egy ideig itt forgolódott. – De hát hol? Hol van most? – Nos… néhány perce még itt volt… – mutatok a mellettem lévő székre. – Nem láttátok? – Nem! – mondja Lucy kiguvadó szemmel. – De hol van most? És körbepislog a sátorban. – Ott – mutatok bizonytalanul a tömegre. – Zsakettet visel… – És még? – Egy… pohár pezsgőt tart a kezében… Istennek hála az összes pasas tök egyforma ezen az esküvőn. – Melyik az? – faggat tovább Lucy türelmetlenül. – Az a sötét ruhás – mondom, és újra belekortyolok az italomba. – Nézd, most ideinteget! – Felemelem a kezem, és visszaintek. – Hé, Luke! – Hol van? – kiáltja Lucy, a tömeget pásztázva a tekintetével. –Kate, te látod? – Nem! – feleli a nyoszolyólány csüggedten. – Hogy néz ki? – Nos… tulajdonképpen… most már én sem látom – mondom. – Bizonyára italt hoz nekem vagy valami ilyesmi. Lucy ismét hozzám fordul. – Szóval… hogy lehet, hogy nem volt ott az esketésen? – Nem akart zavarni – mondom kis hallgatás után, és könnyed mosolyt erőltetek az arcomra. – Nos… nem tartalak fel benneteket. Bizonyára üdvözölni szeretnétek a vendégeket! – Igen – mondja Lucy elgondolkozva. – Igen, persze. Vet még rám egy utolsó gyanakvó pillantást, és elsuhog a ruhájában az anyjához. Kis csoportba verődnek, s időnként gyilkos pillantásokkal bombáznak. Aztán az egyik nyoszolyólány átfut egy másik csoport vendéghez, akik szintén méregetni kezdenek. Innen újabb viszi tovább a stafétabotot. Amint látom, a hír futótűzként terjed tovább. Pár pillanat múlva Janice jön oda bíborpirosan és könnyes szemmel, fején félrebillent a virágos kalap. – Becky! – mondja. – Becky, most hallom, Luke megérkezett! Nagyot dobban a szívem. Hogy az arának a szemébe hazudtam, nem zavar, mert megérdemelte. Janice-szel azonban sehogyan sem tudom

79 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

megtenni. Egyszerűen nem megy! Ezért nagyot kortyolok a pezsgőből, majd bizonytalanul feléje intek a poharammal, ami bármit jelenthet. – Jaj, Becky! – csapja össze a kezét Janice. – Becky, én annyira… Látta már a szüleidet? Tudom, hogy a mamád a hetedik mennyországban érzi majd magát! A francba! Úgy érzem magam, mint akit hirtelen fejbe kólintottak. A szüleim. Rájuk nem is gondoltam. – Janice, most mennem kell, hogy… bepúderozzam az orromat – mondom, és sietve feltápászkodom. – Később találkozunk! – És Luke-kal is! – szól utánam. – És természetesen Luke-kal is! – mondom, gyöngyöző kacajjal. Lehorgasztott fejjel a mobil illemhelyek felé osonok. Bezárkózom az egyikbe. Letelepszem az ülőkére, és kiiszom a pezsgő utolját. Jó, csak semmi pánik! Lássuk csak… hadd gondoljam végig tiszta fejjel a lehetőségeimet. Egyes számú: Közhírré teszem, hogy Luke valójában nincs is itt, tévedés történt. Nem tehetem meg, ha el akarom kerülni, hogy pezsgős poharakkal halálra kövezzenek. Soha többé nem mutatkozhatnám Oxshottban. Kettes számú: Anyunak és apunak négyszemközt elmondom, hogy Luke nem érkezett meg.. De akkor annyira csalódottak lesznek. Helyettem is szégyenkeznek majd, tönkreteszem a napjukat, és az egész az én hibám lesz. Hármas számú: Tovább blöffölök… aztán a nap végén elmondom anyunak meg apunak az igazságot. Igen. Ez talán beválik. Muszáj neki. Úgy egy óráig mindenkit áltathatok azzal, hogy Luke itt van… aztán majd azt mondom, migrén gyötri, és lefeküdt pihenni. Helyes, ezt fogom tenni. Jó… most pedig menjünk! Tudják, könnyebb, mint gondoltam. Előbb-utóbb mindenki elhiszi, hogy Luke itt jár-kel valahol. Tom nagymamája még meg is tetézi azzal, hogy kijelenti, látta. Micsoda fess fiú! Nagyon úgy fest a dolog, hogy én leszek a sorban a következő. Számtalan emberrel közlöm, hogy alig egy perce még itt volt. Be is gyűjtöttem a büféből két tányért… egyet nekem, egyet Lukenak (a tartalmát beborogattam a virágágyásba). Aztán kölcsönvettem egy ismeretlen zakóját, amit a mellettem lévő székre kanyarintottam, mintha csak Luke-é lenne. Az a legjobb az egészben, senki sem tudja bebizonyítani az ellenkezőjét! Akkora a tömeg, képtelenség szemmel tartani bárkit is. Már korábban el kellett volna kezdenem. – Csoportfényképezés egy percen belül! – siet oda hozzám Lucy. – Mind felállunk. Hol van Luke? – Az ingatlanárakat vitatja meg valakivel – vágom rá habozás nélkül. – Az előbb még ott voltak az italos asztalnál. – Nos, ne felejtsd el bemutatni nekem! – mondja Lucy. – Még nem ismerkedtünk össze! – Jó! – villantom rá a mosolyomat. – Amint megtalálom, bemutatom!

80 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Meghúzom a pezsgőt. Ahogy felnézek, anyut pillantom meg, amint citromzöld esküvői ruhájában felém igyekszik. Eddig sikerült elkerülnöm őt is meg aput is, éspedig úgy, hogy valahányszor a közelembe kerültek, leléceltem. Tudom, nem szép ez tőlem… de képtelen lennék anyu szemébe hazudni. Villámgyorsan kislisszolok hát a sátorból a kertbe. Megindulok a bokrok felé, félrelökve az útból a fényképészsegédet, aki a gyerekeket tereli össze. Letelepszem egy fa mögé, kiürítem a poharamat, és üres tekintettel bámulom a délutáni ég kékségét. Úgy tűnik, órákig ülök így, mígnem a lábam fájni kezd, és megborzongok a hűvösödő levegőtől. Aztán lassan visszabaktatok, és észrevétlenül besurranok a sátorba. Sokkal tovább nem maradhatok. Mindössze talán az esküvői tortából szelek egy cikkelyt, meg újabb adag pezsgőt veszek magamhoz… – Ott van! – hallok meg egy hangot a hátam mögött. Egy pillanatra megdermedek… aztán lassan megfordulok. Legnagyobb rémületemre az egész vendégsereg takaros sorokban felsorakozott a sátor közepén. Előttük a fényképész rendezgeti az állványát. – Becky, hol van Luke? – szól rám élesen Lucy. – Azon vagyunk, hogy mindenki rajta legyen a fotón. A fészkes fenébe ezzel a nővel! – Izé… – nyelek egyet, és iparkodom közönyösnek látszani. –Talán a házban van. – Nem, nincs ott – avatkozik bele Kate, a nyoszolyólány is. –Az előbb néztem meg. – Hát… akkor talán a kertben. – De hát te is a kertben voltál! – szűkül össze Lucy szeme. –Nem láttad? – Izé… nem is tudom! Ijedten pislogok körbe a sátorban, hátha megjátszhatnám, hogy felfedeztem valahol a távolban. Csakhogy tömeg nélkül más a helyzet. Miért is kellett felsorakozniuk? – Valahol csak van! – szól közbe egy kedves nő. – Ki látta utoljára? Szavait halálos némaság fogadja. Kétszáz szempár szegeződik szerény személyemre. Elkapom anyu aggódó tekintetét, de gyorsan félrenézek. – Á – köszörülöm meg a torkomat. – Emlékszem már, fejfájásra panaszkodott! Akkor talán elment a… – Ki látta egyáltalán? – vág közbe Lucy, mintha meg sem hallott volna, és körbehordozza tekintetét a vendégseregen. – Ki van itt, aki teljes bizonyossággal kijelentheti, hogy testi valójában látta Luke Brandont? Létezik ilyen? – Én láttam! – hallok meg egy reszketeg hangot hátulról. – Micsoda fess férfi! – Tom nagymamáján kívül van-e még valaki? – forgatja a szemét Lucy. Újabb iszonyú csönd következik. – Én láttam a zakóját – kockáztatja meg Janice félénken. – Őt magát… azonban nem – suttogja. – Tudtam. Tudtam! – Lucy hangja győztesen cseng. – Soha nem is volt itt, nem igaz?

81 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Már hogyne lett volna! – mondom, magamra erőltetett eréllyel. – Gondolom, csak épp a… – Te, ugye, nem is jársz Luke Brandonnel? – csattan fel Lucy, hangja végigvág a sátron. – Az egész csak a szánalmas kis fantáziavilágodban létezik! – Nem! – ijedten veszem észre, hogy a hangom reszelőssé válik, és könnyek szöknek a szemembe. – Nem és nem! Luke-kal egy pár vagyunk! Most azonban, ahogy végignézek az arcokon – némelyik ellenséges, némelyik meglepett, némelyik kárörvendő –, már magam sem vagyok ebben olyan biztos. Hisz végül is, ha egy pár vagyunk, miért nincs akkor itt? Itt kellene lennie velem. – Én csak… – hebegem –, én csak utánanézek, hol… Ezzel lesütött szemmel kihátrálok a sátorból. – Ennek nincs ki a négy kereke! – hallom még Lucy hangját a hátam mögött. – Őszintén, Tom, közveszélyes is lehet! – Te vagy közveszélyes, ifjú hölgy! – hallom, amint anyám letorkolja. Az ő hangja is remeg kicsit. – Janice, nem tudom, hogy engedheted, hogy a lányod ilyen durván viselkedjen! Becky régi jó barátod. Te, Tom pedig úgy állsz ott, mint akinek semmi köze az egészhez. Így bántok hát a lányommal! Gyere, Graham! Menjünk innen! Látom, amint egy perc múlva anyám kivonul a sátorból, nyomában apámmal. A citromzöld kalapka reszket anyu fején. Az utcai kocsi behajtó felé tartanak. Tudom, most hazamennek, hogy megigyanak egy csésze finom teát és lenyugodjanak. De nem megyek utánuk. Nem tudom rávenni magam, hogy szembenézzek velük… vagy bárki mással. Futva, botladozva megindulok a kert másik vége felé. Aztán amikor már elég távol kerülök a vendégseregtől, leroskadok a fűbe. Két kezembe temetem az arcomat, és ma először csillapíthatatlanul elered a könnyem. Milyen szép is lehetett volna ez a nap! Csodás, boldog alkalom, hogy jelen legyek Tom esküvőjén, bemutassam Luke-ot a szüleimnek és valamennyi barátomnak, aztán az éjszakába nyúlóan táncoljunk… Ehelyett minden oda. Anyu, apu, Janice, Maureen… szegények, úgy sajnálom őket! Ahogyan Lucyt és Tomot is. Úgy értem, ők sem akarták elbaltázni az esküvőjüket, nem igaz? Úgy tűnik, időtlen idők óta gubbasztok mozdulatlanul, és a földet bámulom. A távolból hallom Lucy hangját, amint utasítgat valakit. Gyerekek játszanak a kertben egy babzsákkal. Néha a közelemben ér földet, én azonban meg se rezdülök. Azt kívánom, bár egy örökkévalóságig ülhetnék így, és soha többé ne kellene látnom egyetlen emberfiát sem. Aztán valaki a nevemen szólít a sötétben. Először azt gondolom, Lucynek van igaza, most már hallucinálok is. De amint felnézek, hatalmasat dobban a szívem. Valami elszorítja a torkomat. Ezt nem hiszem el! Luke az. Luke jön át a pázsiton, akár egy álomban. Ünneplőbe öltözött, a kezében két pohár pezsgő. Soha nem láttam még fessebbnek. – Ne haragudj – mondja, amint mellém ér. – Bocsáss meg, ha tudsz! Mert bizony… négy óra késés… megbocsáthatatlan.

82 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Megrázza a fejét. Káprázó szemekkel bámulom. Kezdtem azt hinni, hogy Lucynak van igaza, és csak a képzeletemben létezik. – Valami gondod volt… hazafelé jövet? – kérdem végül. – Egy ürge szívrohamot kapott. A gép megváltoztatta az útirányát – ráncolja össze a homlokát. – De amint tudtam, hagytam üzenetet a mobilodon. Nem kaptad meg? A mobilért nyúlok. Most jövök rá, hogy jó ideje meg se néztem. Én ökör! Túlontúl elfoglalt a képzeletbeli Luke ahhoz, hogy a valódival foglalkozzam. Holott a kis üzenet ikon vidáman villog. – Nem, nem kaptam meg – bámulom üres tekintettel. – Nem. Azt hittem… Elcsuklik a szavam, csak a fejem rázom. Nem is tudom, mit gondoljak ezek után. – Jól vagy? – kérdi Luke. Leül mellém, és odaadja az egyik pezsgős poharat. Ujjával végigcirógatja az arcomat, én pedig megborzongok az érintésétől. – Nem – mondom, és megdörzsölöm a képemet. – Ha már kérded, nem, egyáltalán nem vagyok jól. Azt ígérted, itt leszel. Megígérted, Luke! – Itt is vagyok. – Tudod, hogyan értem – nyomorúságomban két karommal átkulcsolom a térdemet. – Arra kértelek, legyél ott az istentiszteleten, ne akkor gyere ide, amikor az egésznek kis híján vége. Be szerettelek volna mutatni mindenkinek, hogy együtt lássanak minket. Iszonyatos volt! – csuklik el a hangom. – Ezek itt mind azt képzelik, bele vagyok zúgva a vőlegénybe… – A vőlegénybe? – képed el Luke. – Úgy érted, abba a sápatag senkibe, akit Tomnak hívnak? – Igen, ő az. – Felnézek, és amint meglátom Luke arckifejezését, ha vonakodva is, elkuncogom magam. – Akkor már találkoztatok? – Az imént ismerkedtünk meg. A neje roppant kellemetlen egy nőszemély. Szép pár, mondhatom! – Belekortyol az italába, és a könyökére támaszkodik. – Mellesleg… a csaj igencsak meglepődött, amikor meglátott. Úgy is mondhatnám, leesett az álla. Ahogyan a legtöbb vendégnek is – fürkészően pillant rám. –Van valami, amit tudnom kellene? – Izé – köszörülöm meg a torkomat. – Izé… nem igazán. Semmi fontos nem történt. – Én is úgy gondolom – jegyzi meg Luke. – Szóval, a menyasszony, amikor besétáltam, felkiáltott: „Egek, létezik!” Nagyon úgy néz ki, hogy… – Bolond – mondom, anélkül hogy elmozdítanám a fejem. – A szívemből szóltál – bólint. – Csak szerettem volna ellenőrizni, jól gondolom-e. A kezemért nyúl, én pedig hagyom, hogy a kezébe vegye. Egy ideig csöndben ülünk. Fejünk fölött madár kering, s hallom, amint a távolban a zenekar rázendít a „Vörös ruhás nő” dallamára. – Becky, ne haragudj, hogy elkéstem – Luke hangja hirtelen elkomolyodik. – De nem én tehetek róla. Sokakat szomorítottam már én meg, elhiheted. – Ebben nem kételkedem – szakad ki belőlem. – Nem tehetsz róla. Ilyen vagy.

83 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Újra hallgatunk egy sort. – Jó ez a pezsgő – mondja végül Luke, és újra belekortyol. – Igen – mondom. – Nagyon… finom. Finom… és száraz – elhallgatok, az arcomat dörgölöm, és megpróbálom elrejteni az idegességemet. Lényem egy része szívesen üldögélne itt tovább, és halkan beszélgetne az idők végezetéig. A másik azonban azt gondolja, mi értelme tovább húzni a dolgot. Egyvalamire vagyok kíváncsi, de arra nagyon. Görcsbe rándul a gyomrom, valahogyan mégis kényszerítem magam, hogy mély lélegzetet vegyek, és szembeforduljak Luke-kal. – Szóval, hogy ment a zürichi tárgyalás? Mi a helyzet… az új üzlettel? Igyekszem megőrizni a hidegvéremet, de érzem, hogy remegni kezd az ajkam, és a kezemet is javában tördelem. – Becky… – szólal meg Luke. Egy darabig a poharába mered, aztán leteszi. – Van valami, amit el kell mondanom. New Yorkba költözöm. Jeges marok szorítja össze a szívemet, elnehezednek a tagjaim, így végződik tehát ez a katasztrofális nap. Luke elhagy. Vége. Befejeztük. – Helyes – sikerítek ki egy gondtalan vállrándítást. – Értem. Hát… mit tegyünk. Hallgatunk, aztán erőnek erejével ráveszem magam, hogy felnézzek. A Luke sötét szeméből felém sütő szeretet villámcsapásként hasít belém. – És nagyon, de nagyon remélem, hogy… – mindkét kezemet megfogja, és erősen megszorítja –, hogy… te is velem tartasz.

84 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

REGAL AIRLINES Központi Hivatal • Preston House • 354Kingsway • London WC2 4TH Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW68FD 2000. szeptember 17. Kedves Rebecca Bloomwood! Köszönjük szeptember 15-én kelt levelét. Örülünk, hogy velünk repül, és hogy mostanra valamennyi barátjának ajánlotta társaságunkat. Egyetértek önnel, hogy a személyes jó vélemény felbecsülhetetlen értékkel bír a hozzánk hasonló cégek számára; az is meglehet, hogy segítségével „a csillagokba szárnyalnak” a bevételeink. Sajnos ez nem teszi lehetővé számunkra, hogy – amint ön javasolja – hálából engedményeket tegyünk a poggyászával kapcsolatban. A Regal Airlinesnak nem áll módjában a szabvány 20 kg fölé emelnie az ön poggyászának engedélyezett súlyát. Minden túllépést büntetünk, a mellékelt füzetecske díjszabása szerint. Kellemes utazást kívánunk! Mary Stevens ügyfélszolgálati igazgató

85 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

PGNI FIRST BANK VISA 7 Camel Square Liverpool, Ll SNP Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW6 8FD 2000. szeptember 19. Kedves Bloomwood kisasszony! Örömmel értesítjük, hogy felemeltük hitelkeretét. Ezt a 10 000 fontos összeget azonnal a rendelkezésére bocsátjuk, s már a következő egyenlegen feltüntetjük. A kibővített hitelkeret kitágítja lehetőségeit: üdülni mehet, kocsit vehet vagy akár kifizetheti más hitelkártyákkal felhalmozott adósságait! Ugyanakkor azt tapasztaljuk, nem minden ügyfelünk kíván élni ezekkel a lehetőségekkel. Amennyiben jobban megfelel önnek az eredeti hitelkeret, kérjük, hívja fel az egyik ügyfélszolgálati munkatársunkat, vagy juttassa vissza az alábbi nyomtatványt. Őszinte híve: Michael Hunt ügyfélszolgálati vezető Név: Rebecca Bloomwood Számlaszám: 0003 4572 0990 2765 Elfogadom/nem fogadom el3 az önök új, 10 000 fontos hitelkeretemre vonatkozó ajánlatát.

3

*A nem kívánt rész törlendő

86 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

7 New York! New Yorkba megyek! New Yorkba! Minden megváltozott körülöttem. Ezért titkolózott hát Luke. Hosszan elbeszélgettünk erről az esküvőn. Luke mindent elmagyarázott nekem, így hirtelen valamennyi apró részlet a helyére került. Mint kiderült, új fiókvállalatot nyit New Yorkban, valami reklámgóréval, bizonyos Michael Ellisszel, akinek a székhelye egyébként Washingtonban van. Luke tehát átkel az Újvilágba, és a kirendeltség élére áll. Azt mondta, mindvégig meg akart kérdezni, van-e kedvem vele tartani… ugyanakkor azt is tudta, nem adom fel a karrierem, hogy az utánfutója legyek. Ezért – és ez a legjobb a dologban – felvette a kapcsolatot néhány televíziós ismerősével. Arra számít, hogy pénzügyi szakértőként az amerikai tévéknél is el tudok majd helyezkedni! Akár még „fel is kapnak”, ahogy mondja, mert az amcsik odavannak a brit kiejtésért. Egy producer a jelek szerint máris állást ajánlott, miután látta a Luke által elküldött video anyagot. Hát nem csodás? Luke azért hallgatott eddig a dologról, mert nem akart hamis reményeket ébreszteni bennem, mielőtt az események valóban beindulnának. Most azonban, hogy valamennyi befektető bedobta magát, mindenki roppantul derűlátó, és az üzlet gyors lezárásában reménykedik. Michael Ellis ügynöksége a legtöbb pénzügyi nagykutyát reklámozza… és már beszélt nekik az új vállalkozásról. Ezért tömérdek új ügyfél várakozik Luke-ra a tengerentúlon. Amúgy ezért is vágott bele a dologba. És képzeljék: három nap múlva indulunk! Hurrá! Luke majd találkozik egyik-másik támogatójával, én meg állásinterjúra megyek a tévésekhez, és közben felfedezem magamnak a várost. Istenem, milyen izgi! Alig hetvenkét óra múlva ott leszek! A Nagy Almában! Ez a város soha nem alszik.A… Becky? A francba! Visszazökkenek a valóságba, és sietve ragyogó mosolyt varázsolok az arcomra. A Reggeli Kávé díszletében ülök, s szokás szerint a betelefonálóknak válaszolgatok. Most épp valami Jane magyarázza a vonalban Lincolnból, hogy ingatlant szeretne vásárolni, de nem tudja, melyik banktól vegyen fel jelzáloghitelt. Jaj, eszem a szívét! Isten tudja, hányszor magyaráztam már el, mi a különbség az életbiztosítással egybekötött kombinált hitel és annak sima változata között. Tudják, ez a munka néha igazán érdekes, amikor emberi problémákon igyekszem segíteni. Máskor azonban őszintén szólva ugyanolyan dögunalom, mint a Sikeres megtakarítás. Úgy értem, már megint a jelzálogról kell karattyolnom. A legszívesebben felüvöltenék: „Hát nem nézték a múlt heti műsort?” Nos, Jane! – mondom, és elnyomok egy ásítást. – Igaza van, ha aggasztja a késedelmi kamat. Beszéd közben képzeletben megint csak New Yorkban járok. Gondolják el! Manhattanben fogunk lakni. Valami csuda klassz Upper East Side-i társasházban… de az is lehet, hogy egy ennél is menőbben Greenwich Village-ben. Igen! Maga lesz a tökély.

87 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Az igazat megvallva időtlen idők óta nem gondoltam arra, hogy együtt lakhatnék Luke-kal. Ha Londonban maradunk, nagy valószínűséggel nem is vágunk bele az együttélésbe. Ami meglehetősen nagy előrelépés, nemdebár? De amint Luke mondja, New York mindkettőnk számára soha vissza nem térő lehetőség. Vadonatúj kezdet. Sárga taxik és felhőkarcolók, Woody Allén meg az Álom luxuskivitelben. Az a legkülönösebb az egészben, hogy egyszer sem jártam New Yorkban. Ugyanakkor már így a távolból is beleszerettem. Például imádom a szusit… azt pedig ebben a városban találták fel, nem igaz? A Jóbarátokat is mindig megnézem, hacsak nincs esti programom. Meg az Egészségünkre minden egyes epizódját. (Most jut eszembe, hogy azt Bostonban forgatják. Nem számít, ugyanaz pepitában.) – Bármilyen ingatlant is vesz, Jane – mondom ábrándosan –, legyen ikerlakás az ötödik sugárúton… vagy bérlakás az East Village-ben… maximálisan ki kell használnia a dollárjai kapacitását. Más szóval… Itt elakadok, mert látom, hogy Emma és Rory hökkenten figyel. – Becky, Jane családi házat nézett ki magának Skegnessben – szakít félbe Emma. – És, hát, ugye, fontban fizet – néz körül Rory erkölcsi támogatásért. – Egyetértetek velem? – Igen, persze – vágom rá sietősen. – És csupán példaképpen említettem az előbbieket. Az alapelv ugyanaz, bárhol vásároljunk is ingatlant: Londonban, New Yorkban vagy Skegnessben… – És most, hogy így nemzetközi vizekre eveztünk, ezzel be is kell fejeznünk – szögezi le Emma. – Remélem, a segítségére lehettünk, Jane. Újra megköszönjük Becky Bloomwood, pénzügyi szakértőnk közreműködését… van még időd zárszóra, Becky? – Ugyanazt üzenem, amit mindig is – mosolygok melegen a kamerába. – Vigyázzanak a pénzükre… – És a pénzük is vigyázni fog önökre – hallom a szolgálatkész kórust. – Ezzel zárjuk tehát műsorunkat – mondja Emma. – Nézzenek minket holnap is, amikor három teddingtoni tanár jön el hozzánk látogatóba… – Aztán valaki, aki hatvanöt évesen szegődött el egy cirkuszhoz – folytatja Rory. A tetejébe 5000 font üti a markát kvízműsorunk nyertesének. Viszontlátásra! Egy pillanatra mindenki megdermed ültében… aztán kiengedünk, ahogy a műsor végét jelző zene felcsendül a hangszóróból. – Eszerint… Becky… New Yorkba készülsz? Eltaláltam? – kérdi Rory. – Igen – mosolygok vissza rá sugárzóan. – Két hétre! – Ejha! – kiáltja Emma. – És mi visz oda? – Ó, nem is tudom… – vonok vállat tétován. – Hirtelen ötlet volt. A stábból egyelőre senki nem tudja, hogy átköltözöm New Yorkba. Valójában Luke tanácsára hallgatok. Ki tudja, mit hoz a jövő. – Becky, ráérsz egy percre? – kérdi Zelda, az egyik segéd producer, aki kezében holmi papírokkal robban be a díszletbe. – Itt az új szerződésed, csak alá kell írnod, de előbb át szeretném nézni veled. Van egy új kitétel arról, hogy a cég imázsát képviseled… szükségét éreztük ennek a

88 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

betoldásnak mindazok után, ami Jamie professzorral történt – halkítja le a hangját. – Á, helyes – mondom, és együttérző arcot vágok. Jamie professzor a Reggeli Kávé oktatásügyi szakértője. Legalábbis az volt, egészen addig, amíg a The Daily World a múlt hónapban ki nem pécézte: „Valóban azok, aminek mondják magukat?” című cikksorozatában, szétkürtölve, hogy szegény feje nem is prof. Még diplomája sincs, azon kívül, amelyet az Oxbridge egyetem nevében hamisított. Valamennyi bulvárlap elcsámcsogott a botrányon. Mindegyre azt a fotót mutogatták róla, amelyen tavaly egy jótékonysági tévéadásban a rossz tanulók fejfedőjét viselte. Igazán sajnáltam szegényt, mert meg kell hagyni, hasznos tanácsokat adott. A The Daily World rosszmájúsága is meglepett kicsit. Magam is írtam régebben ebbe a lapba, és mindig méltányosnak hittem őket, már legalábbis egy bulvárlaphoz képest. – Öt perc az egész – mondja Zelda. – Bemehetnénk az irodámba, és… – Hát… – hebegem. Per pillanat ugyanis nem óhajtok semmit sem aláírni. Hogyan is tehetném, hiszen épp állásváltozást tervezek. – Ma sietek – mondom. Ami igaz is, délre ugyanis Luke hivatalába kell érnem, aztán kezdhetek csomagolni az útra. (Hahaha!) – Nem várhat, amíg visszajövök? – Rendben – adja be a derekát Zelda. – Semmi gond. – Visszacsúsztatja a szerződést a barna borítékjába, és rám kacsint. –Érezd jól magad! Hé, okvetlenül vásárolj jó cuccokat odakint! – Hogy vásároljak? – mondom, mintha soha az életben nem fordult volna meg a fejemben ez a gondolat. – Igen, azt hiszem, fogok is. – Na persze! – tódítja Emma. – Az ember nem mehet New Yorkba vásárlás nélkül! Bár Beckyről el tudom képzelni, ő inkább azt tanácsolná, tegyük takarékba a pénzünket. Gyöngyözően felkacag, s Zelda is vele nevet. Visszamosolygok rájuk, noha enyhén szólva kényelmetlenül érzem magam. A Reggeli Kávé teljes stábja azt képzeli valamiért, hogy minden fityingnek tudom a helyét… ha akarom, ha nem, meg kell hagynom őket ebben a tévhitükben. Különben is, mit számít? – Takarékoskodni jó gondolat – hallom meg a saját hangomat. – Ugyanakkor azt vallom, amennyiben az ember nem lépi túl a költségvetését, egy kis vásárlás hébe-hóba igazán nem árt. – Csak nem számoltad ki, mennyit költhetsz? – kérdi Emma érdeklődve. – De bizony – mondom bölcsen. – Nincs más módja. Ami tökéletesen igaz. Úgy értem, kézenfekvő, hogy New Yorkban a bevásárlásra is áldozok majd. Majd megszabom a lehetőségek adta korlátokat, és ragaszkodom hozzájuk. Ilyen egyszerű az egész. Hadd tegyem hozzá, ezeket a határokat meglehetősen széles keretek között és rugalmasan képzelem el. Beleszámolom majd a szükséghelyzeteket meg az egyedi darabok beszerzését. – Annyira előrelátó vagy! – csóválja Emma a fejét. – De hát ezért vagy te a pénzügyi szakértő, és nem én… – ahogy felpillant, a szendvicses

89 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

közeledik felénk egy tálca finomsággal. – Jaj, csodás, majd meghalok éhen! Szalonnás… avokádós szendvicset fogok kérni… – Én meg tonhalasat csemegekukoricával – jelenti ki Zelda. –És te milyet kérsz, Becky? – Pasztramit rizzsel – vetem oda közönyösen. – Sok benne a majonéz. – Szerintem nincs ilyenjük – ráncolja a homlokát Zelda. – Van ellenben sonkasaláta… – Akkor egy zsemlét kérek krémsajttal és loxszal.4 Meg szódát. – Úgy érted, szódavizet? – kérdi Zelda. – Mi az a lox? – érdeklődik Emma… – úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna a kérdést. Magam sem vagyok teljesen biztos abban, mi is az a lox… de New Yorkban mindenki azon él, ezért bizonyára finom. – Bármi legyen is – jelenti ki a szendvicses –, nekem nincs ilyenem. – Adhatok sajtos paradicsomot, meg egy doboz Hula Hoops-ot.5 – Jó – egyezek bele vonakodva, és a pénztárcámért nyúlok. A mozdulattól kihullik a táskámból az a küldeménynyaláb, amelyet reggel kiürítettem a postaládámból. A francba! Sietve összeszedem a leveleket, és visszaseprem valamennyit a Conran bevásárlótáskájába. Remélem, senki nem vett észre semmit. Hanem az az átkozott Rory gúvadt szemekkel fixíroz. – Hé, Becky! – horkan fel. – Csak nem piros felszólító levelet láttam nálad? – Nem! – tagadok azonnal. – Hogy képzeled? Nem… ez születésnapi üdvözlőlap. Tréfából. A könyvelőmnek. No, most már rohannom kell. Sziasztok! Jó, füllentettem. Mert piros felszólító levél volt az bizony. Az igazat megvallva az elmúlt néhány napban jó pár ilyet hozott a posta. Amint készpénzhez jutok, szándékaim szerint mindent kifizetek. Most azonban fontosabb elintéznivalóm is akad, mint néhány vacak utolsó felszólítás. Alig néhány hónap múlva átköltözöm a tengerentúlra. Amerikai televíziós sztár lesz belőlem! Luke szerint nagyjából kétszer annyit keresek majd az Államokban, mint itt. Ha nem éppen többet! Mit számít akkor az a néhány nyamvadt számla, nem igaz? Pár fontnyi tartozás nem veszi el az álmom, mikor országos híresség leszek, és a Park Avenue egyik tetőteraszán lakom majd. Ez csak elhallgattatja azt a szörnyű John Gavint. Képzeljék el, milyen képet vág majd, amikor besétálok a hivatalába, és a tudtára adom, hogy én leszek a CNN új arca, az ő fizetésének a hatszorosáért. Ez majd móresre tanítja! Ma reggel végül szerét ejtettem, hogy kinyissam a levelét, ami egészen kihozott a sodromból. Ugyan mit ért „túlméretezett adósságon”? És mit jelent a „rendkívüli helyzet”? Derek Smeath soha nem vetemedett volna ekkora gorombaságra, tudják, soha az életben! Luke épp tárgyal, amikor megérkezem, de sebaj. Szeretek a hivatalában ücsörögni. Mindig szívesen látogatok el a Brandon Kommunikációs 4 5

Füstölt lazac jiddisül. Burgonyapehely.

90 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Vállalathoz… ahogy sűrűn meg is teszem, csak a jó hangulat kedvéért. Olyan menő egy hely… csupa aranyló parketta, spotlámpák, divatos kanapék meg fel-alá futkosó, lendületes személyzet. Mindenki késő éjszakáig túlórázik, még ha nem is muszáj nekik… úgy hét óra tájban valaki mindig kinyit egy palack bort, és körbeadja. Most én is hoztam ajándékot Luke asszisztensnőjének, Melnek, mert tegnap volt a szülinapja. Meg kell hagyni, meglehetősen elégedett vagyok a választásommal… két penge párna a Conrantól. Mikor átnyújtom a bevásárlótáskát, Mel alig jut szóhoz: – Jaj, Becky! Nem kellett volna – suttogja. – De amikor jólesik adni! – villantom rá a mosolyom. Mialatt Mel a párnákat csodálja, barátian rátelepszem az íróasztalára. –Nos… mi a legfrissebb pletyka? Jaj, a jó pletykának nincs párja! Mel leteszi a táskát, elővesz egy doboz tejkaramellát, és egy kiadósat lelkizünk. Mindent megtudok arról, milyen szörnyű randija volt Melnek egy borzasztó pasival, akit az anyja akart ráerőltetni, ő pedig cserébe részletesen értesül Tom esküvőjéről. Aztán Mel lehalkítja a hangját, és leadja a legújabb hivatali híreket. Értesülök arról a két recepciósról, akik azóta nem szólnak egymáshoz, hogy ugyanabban a Next kabátkában jöttek munkába, melyet egyikük sem volt hajlandó levetni. Aztán ott van az a csaj a könyvelésről, aki most tért vissza a gyesről, ám máris minden reggel kidobja a taccsot, mégsem hajlandó beismerni, hogy újra bekapta a horgot. – És van egy igazán zaftos pletykám! – mondja Mel, átnyújtva a tejkaramellás dobozt. – Az az érzésem, Alicia valakivel összeszűrte a levet a hivatalban. – Nem mondod! – esik le az állam. – Tényleg? És ki az illető? – Ben Bridges. Töröm a fejem, kiről is van szó. – Az az új pasi, aki korábban a Coupland Foster Brightnál állt alkalmazásban. – Tényleg? – képedek el. – Igazán? Meg kell mondjam, valóban meglepődtem. A pasi igazán aranyos, de meglehetősen alacsony termetű és nyomulós. Nem mintha ez lenne Alicia zsánere. – Sülve-főve együtt vannak, folyton összebújnak és sugdolóznak. A minap Alicia azt mondta, fogorvoshoz megy… történetesen azonban beültem a Ratchetts-be… ők meg ott ebédeltek titokban… Elhallgat, mert Luke jelenik meg a küszöbön, s egy bordó inges fickót tessékel be maga előtt. – Mel, légy szíves, rendelj taxit Mr. Mallorynek! – Természetesen, Luke – mondja Mel, aki most átkapcsol a hatékony titkárnői hangnemre. Felveszi a telefonkagylót, egymásra vigyorgunk, én meg besétálok Luke irodájába. Menő ez az iroda. Mindig elfelejtem, milyen nagy emberrel járok. Áll benne egy behemót juharfa íróasztal, amely egy díjnyertes dán bútortervező alkotása mögötte a benyílóban a polcokon arculattervezői díjak csillognakvillognak.

91 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Tessék – mondja, és átnyújt egy köteg papírost. A fejlécen ezt olvasom: Howski és Forlano, USA bevándorlási jogászok, s amikor alatta a szövegben meglátom a szavakat – „az ön tervezett áttelepülése az Egyesült Államokba” – minden porcikámat átjárja az izgalom. – Alig hiszem el, hogy tényleg elmegyünk New Yorkba – mondom, s a panorámaablakhoz lépek, onnan nézem az utcai forgalmat. – Pedig már a repülőjegyeinket is lefoglaltuk – vigyorog rám Luke. – Tudod, hogyan gondolom. – Pontosan tudom, mire gondolsz, és ez roppant izgató – mondja vissza a szavaimat, mialatt a karjába von. Egy ideig csak állunk ott mi ketten, és elmerülünk a forgalmas londoni utca nyüzsgésében. Szinte hihetetlen, hogy itt hagyom ezt az életet egy idegen országért. Izgató és csodálatos, persze… ugyanakkor azonban kicsit ijesztő is. – Tényleg azt hiszed, álláshoz jutok odakint? – kérdem, ahogyan az elmúlt héten is mindig, valahányszor találkoztunk. –Őszintén hiszel ebben? – De még mennyire! – Luke hangja olyan magabiztosan és erélyesen cseng, hogy elengedem magam a karjában. – Imádni fognak. Hiszen tehetséges és elbűvölő vagy, komoly sikereket könyvelhetsz el… nem kérdés, hogy bejön a számításunk. Megcsókol, és egy pillanatig szorosan magához ölel. Aztán kibontakozik az ölelésből, az íróasztalához lép, szórakozottan összevonja a szemöldökét, és kinyit egy „New York” címkéjű hatalmas dossziét. Nem csoda, hogy ekkora. A minap mondta, hogy kerek három éve dolgozik a New York-i nyitáson. Három éve! – Hihetetlen, hogy ilyen régóta tervezed ezt, és soha nem szóltál róla – mondom, mialatt ő ráfirkant valamit egy cetlire. – Mmm – morogja Luke. Kicsivel keményebben megmarkolom a kezemben lévő papírosokat, és mély lélegzetet veszek. Van valami, amivel régóta elő szerettem volna hozakodni… és ez a pillanat ugyanolyan alkalmas, mint bármelyik. – Luke, mit csináltál volna, ha nincs kedvem New Yorkba költözni veled? Mély csönd telepszik közénk, csak a számítógép zümmögése hallatszik. – Tudtam, hogy szívesen jössz – mondja végül Luke. – Ez a következő kézenfekvő lépés számodra. – Mégis… mi lett volna, ha másként gondolom? – harapok az ajkamba. – Te elmentél volna? Luke felsóhajt. – Becky… menni akarsz, nem? – Igen! Tudod, hogy mennyire! – Akkor mi értelme fölösleges kérdésekkel bajlódni? A lényeg az, hogy jönni akarsz, én is… és minden a legnagyobb rendben. – Rám mosolyog, és leteszi a tollát. – Hogy vannak a szüleid? – Jól – felelem habozva. – Kezdenek hozzászokni a gondolathoz. Ami részben igaz is. Ismerjük el, amikor közöltem velük a hírt, teljesen ledöbbentek. Így visszamenőleg látom, talán előbb be kellett volna mutatnom nekik Luke-ot, mielőtt előállók a bejelentésemmel. Ugyanis a

92 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

következőképpen esett a dolog: besiettem a házba… ahol még az esküvői cuccokban üldögéltek, teáztak és a Visszaszámlálást nézték a tévében… amit én lekapcsoltam, majd vidáman így szóltam: – Apu, anyu, New Yorkba költözöm Luke-kal! Mire a szüleim összenéztek, és anyu ezt mondta: – Jaj, Graham, kész, vége! Később anyám bevallotta, nem így gondolta, de ebben nem vagyok olyan biztos. Aztán bemutattam nekik Luke-ot, ő pedig mesélt a szüleimnek a terveiről, és kifejtette, milyen óriási lehetőségek várnak rám az amerikai tévétársaságoknál… közben anyám arcáról fokozatosan hervadt le a mosoly. Mintha az arca is egyre jobban összement volna, valamiként rázárult önmagára. Aztán kiment a konyhába, hogy teát készítsen nekünk. Utánamentem… és láttam rajta, mennyire kiborult. Mégsem volt hajlandó mutatni. Enyhén reszkető kézzel csak megfőzte a teát, elővett valami süteményt… aztán hozzám fordult, és ragyogó mosollyal kijelentette: – Mindig is úgy gondoltam, hogy te igazán New Yorkba illenél, Becky. Azt a helyet az isten is neked teremtette. Anyámra meredve hirtelen ráébredtem, mit is művelek. Közlöm a szüleimmel, hogy több ezer mérföldre költözöm az otthonomtól, tőlük… az egész életemtől, Luke-ot leszámítva. – Majd… gyakran meglátogatsz – szorul el a torkom. – Természetesen, drágám! Majd folyton a nyakadon lógunk! Megszorította a kezem, és félrenézett… aztán visszamentünk a nappaliba, és alig beszéltünk tovább a dologról. Másnap reggel azonban, mikor Luke-kal lejöttünk a reggelihez, látom ám, hogy a szüleim a floridai ingatlanokat böngészik a Sunday Times hasábjain. Állításuk szerint mindig is fontolgatták az áttelepülést. Mikor délután elköszöntünk, épp azon vitatkoztak, vajon a floridai vagy a kaliforniai Disneyland-e a jobb… dacára annak, hogy tudomásom szerint életükben nem tették be a lábukat semmiféle Disneylandbe. – Becky, dolgom van – szakítja félbe Luke a gondolataimat. –A Scottish Prime holnapra tervezi új kötvénykibocsátását, és még rengeteg a tennivalóm. – felveszi a telefont, és tárcsáz. – Este találkozunk, rendben? – Rendben – mondom az ablak mellett ücsörögve. Aztán hirtelen eszembe jut valami, és megfordulok: – Hé, hallottál Aliciáról? – Mi van vele? – Luke összeráncolt szemöldökkel nézi a kagylót, aztán leteszi. – Mel szerint jár valakivel! Ben Bridgesszel! Hihetetlen, nem? – Nos, őszintén, nehezen hiszem el – mondja, és verni kezdi a számítógépe billentyűit. – Mit gondolsz, mi folyik itt? – telepszem az íróasztalára, és izgatottan lesem a választ. – Édesem… – morogja Luke türelmetlenül. – Most igazán dolgom van. – Nem érdekel? – Nem. Mindaddig, amíg rendesen elvégzik a munkájukat. – Az ember több a munkájánál – mondom megrovóan.

93 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Luke azonban oda se hallgat. Azzal a távoli, elzárkózó pillantással néz maga elé, ami akkor jön rá, ha az üzletre koncentrál. – Na jó – mondom a szemem forgatva. – Viszlát később. Ahogy kilépek az irodájából, Melt nem találom az íróasztalánál… Alicia áll ott dögös fekete kosztümben, és valami papirosokat nézeget. Arca a szokásosnál is pirosabb. Magamban jót kuncogok azonban, biztosan az imént prütykölt Bennel. – Szia, Alicia – köszöntöm udvariasan. – Hogy vagy? Alicia nagyot ugrik. Sietve összesöpri, bármit is olvasott… aztán különös pillantást vet rám, mintha bizony szarvak nőttek volna a fejemen. – Becky – mondja lassan. – Nos, becsületemre mondom, soha nem gondoltam volna! A pénzügyi szakértő, a bank-guru! Miről beszél ez a nő? Miért hangzik úgy minden egyes szava, mintha valami ostoba játékot játszana? – Igen – mondom. – Én vagyok az tulajdon személyemben. Hová lett Mel? Mel íróasztalához közeledve az az érzésem támad, otthagytam valamit, de sehogyan sem jut eszembe, mi is az. Vajon volt nálam esernyő? – Elment ebédelni – mondja Alicia. – Megmutatta, milyen ajándékot vettél neki. Nagyon ízléses. – Kösz – felelem kurtán. – Úgy – mosolyog rám fanyarul. – Úgy veszem ki, követed Luke-ot New Yorkba. Jó lehet, ha az ember barátja gazdag fiú. Egek, ezt a pofátlanságot! Luke előtt bezzeg nem merne ilyet mondani! – Ami azt illeti, nem „követem” Luke-ot – vágok vissza nyájasan. – Több találkozóm is van televíziósokkal. Tökéletesen önálló út. – De… a járatodat csak a társaság fizeti, nem? – vonja össze a szemöldökét Alicia töprengve. – Nem, magam állom az utat! – Csak kérdeztem! – emeli fel a kezét Alicia bocsánatkérően. – Nos, jó utat! Felvesz és az aktatáskájába süllyeszt néhány dossziét, aztán bekattintja a táskát. – Rohannom kell! Szia! – Viszlát – mondom. Követem a tekintetemmel, amint a lifthez siet. Néhány percig még elidőzöm Mel íróasztala mellett, s továbbra is töröm a fejem, mi a csudát hagytam itt. Jól van, bizonyára semmi fontosat. Hazaérve az előszobában találom Suze-t, aki épp telefonál. Az arca kipirult és ragyogó, a hangja reszket. Hirtelen rám tör a rémület, hogy valami borzasztó történhetett vele. Ijedten sandítok rá. Buzgón bólogat, sűrű igenek, „értem”-ek és „mikor”-ok között. Egy székre roskadok, annyira elgyengít az aggodalom. Miről beszél ez a lány? Temetésről? Agyműtétről? Csak ki kell tennem a lábam… és ez lesz belőle. – Képzeld, mi történt! – kiáltja Suze remegve, miután leteszi a kagylót. Felugrom ültömből.

94 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Suze, nem megyek New Yorkba – mondom, és hevesen megragadom a kezét. – Itt maradok, és segítek átvészelni, bármi legyen az. Meghalt… valaki? – Nem – feleli Suze kábán, mire nagyot nyelek. – Akkor beteg vagy? – Nem, nem, Bex, jó hírt kaptam! Csak… épp alig hiszem el. – Nos, akkor… mi az? Mi az, Suze? – A Hadleys saját kiegészítő-sorozatot kér tőlem. Tudod, ugye, az az áruház? – hitetlenkedve rázza a fejét. – Egy egész sorozatot akarnak terveztetni velem! Képkereteket, vázákat, papírárut… amihez csak kedvem szottyan. – Nagy ég! – a szám elé kapom a kezem. – Ez fantasztikus! – Felhívott ez a pasas a semmiből, azzal, hogy a megbízottai figyelték, hogyan kelnek el a képkereteim. És szemlátomást elégedettek az eredménnyel! – Jaj, Suze! – Fogalmam sem volt, hogy ilyen jól állok – Suze szemlátomást nem jött még ki a sokkból. – A pasas azt mondta, hatalmas az érdeklődés! A szakmában mindenki rólam beszél. Csak egy üzlet van, ahol nem adtak el olyan sokat a keretekből, de az több mérföldre van innen. Finchleyben vagy hol. – Aha – mondom tétován. – Nem hiszem, hogy valaha is jártam volna ott. – A pasi azonban hozzátette, ez lehet a kivétel, ami erősíti a szabályt… mivel az összes többi üzletben – Fulhamben, Notting Hillen és Chelsea-ben – viszik a dolgaimat, mint a cukrot. – Zavartan rám mosolyog. – A jelek szerint az Ajándékok és csecsebecsék-ben ezek fogynak a legjobban! – Nos, nem vagyok meglepve! – kiáltom. – Nem kérdés, hogy a te képkereteid a legjobbak abban a boltban. Fölényesen lekörözöl mindenkit – átölelem a barátnőmet. – Olyan büszke vagyok rád, Suze! Mindig tudtam, hogy egyszer nagy ember lesz belőled. – Hát, soha nem jutottam volna el idáig a segítséged nélkül! Úgy értem, te biztattál a kezdet kezdetén, hogy foglalkozzam képkeretekkel… – Suze szemlátomást a sírás határán áll. – Jaj, Bex… mennyire fogsz hiányozni! – Tudom. Te is nekem – harapok az ajkamba. Egy ideig mindketten hallgatunk. Komolyan mondom, attól tartok, bármelyik pillanatban elbőgöm magam. Ehelyett mély lélegzetet veszek, és felnézek. – Tudod mit, nyiss üzletet New Yorkban! – Igen! – ragyog fel Suze arca. – Igen, meg tudom csinálni, nem igaz? – De még mennyire! Rövidesen világhíresség leszel – átölelem. – Hé, menjünk el ma este, és ünnepeljünk. – Jaj, Bex, isteni lenne, de nem lehet – mondja Suze. – Skóciába készülök. Valójában… – az órájára pillant, és elfintorodik. – Jaj, elfeledkeztem az időről! Tarquin minden pillanatban itt lehet. – Tarquin idejön? – képedek el. – Most? Tarquin Suze unokatestvére, és egyike Nagy-Britannia leggazdagabb pasijainak (egyúttal a legrosszabbul öltözötteknek is). Édes egy pofa, bár soha nem törődtem vele igazán… mígnem azután néhány hónapja hajmeresztő estét töltöttünk együtt. Már az emlékére is elfog a borzadály.

95 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Maga a randi egész tűrhető volt (leszámítva, hogy semmi vonzót vagy rokon vonást nem találtam benne)… mígnem azután Tarquin rajtakapott, amint a csekk-könyvében matatok. Vagy legalábbis azt hiszem, meglátott. A mai napig nem tudom, mit látott valójában… és az igazat megvallva nem is nagyon vagyok rá kíváncsi. – Felviszem a nagynénémhez arra a rettenetes családi össze-röffenésre – magyarázza Suze. – Mi leszünk ott egyedül kilencven alattiak. Alig siet el a szobájába, megszólal a kapucsengő. Suze odaszól nekem a vállán át. – Volnál szíves kinyitni, Bex? Valószínűleg ő lesz az. Egek ura! Igazán nem készültem fel erre. Tartózkodó fölényt erőltetek magamra, ajtót nyitok, és vidáman felkiáltok: – Tarquin! – Becky – mondja, és úgy bámul, mintha én lennék Tutanhamon elveszett kincse. Most is ugyanolyan csontos és furcsa, mint mindig. Ósdi, kézzel kötött zöld pulcsiját tweedmellény alá gyömöszölte, a zsebéből meg óriási zsebóra fityeg alá. Ha ő a tizenötödik leggazdagabb pasi Angliában, gondolom, igazán megengedhetne magának egy menő új Timexet00000. – Nos… bújj be! – mondom a kelleténél szívélyesebben. Úgy tárom szét a kezem a láttára, akár egy olasz étteremtulajdonos. – Pompás – így ő, és utánam jön a nappaliba. Félszeg csönd telepszik közénk, míg arra várok, hogy leüljön. Igazából bosszant, ahogy tétován körözni kezd a szoba közepén. Aztán hirtelen rájövök, arra vár, hogy én üljek le előbb. Sietve lehuppanok hát a szófára. – Kérsz egy kortyot? – kérdezem udvariasan. – Kicsit korán van még hozzá – nevet fel Tarquin idegesen. (Mellesleg a „korty” az ő nyelvén italt jelent. A nadrágot nódrágnak hívja… hát ilyen ő.) Megint szörnyű hallgatásba süppedünk. Nem tehetek róla, de újabb és újabb borzalmas részletek jutnak eszembe a randinkből…, mint amikor például megpróbált megcsókolni, én azonban úgy tettem, mint aki elmerül egy közeli kép csodálatában. Szentatyám! Felejtsük el, felejtsük el! – Én… én csak hallottam, hogy New Yorkba költözöl – szólal meg váratlanul Tarquin, és a padlót bámulja. – Igaz ez? – Igen – és akaratom ellenére is szélesen mosolygok. – Igen, ezt tervezem. – Én is jártam egyszer ott – folytatja Tarquin. – De nem igazán éreztem jól magam. – Elhiszem neked – fontolgatom Tarquin hozzáállását. – Kicsit más, mint Skócia, nem igaz? Sokkal… idegölőbb. – Úgy, ahogy mondod! – kiáltja, mintha valami nagyon találót észrevételeztem volna. – Szóról szóra. Túl idegölő. És az emberek is tökéletesen lököttek. Ha engem kérdezel, nincs ki a négy kerekük. Már mihez képest? – vágnék vissza a legszívesebben. Legalább nem H20nak mondják a vizet, és nem énekelnek nyilvánosan Wagner-áriákat. De egy ilyen megjegyzés nem lenne szép tőlem. Ezért inkább hallgatok, ahogyan Tarquin is… mikor végre kinyílik az ajtó, mindketten hálásan nézünk fel.

96 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Szia! – üdvözli a vendéget Suze a küszöbről. – Végre itt vagy, Tarkie! Figyusz, most el kell mennem a kocsiért, mert a minap néhány utcával odébb parkoltam le. Majd dudálok, mikor visszaérek, aztán máris pucolhatunk. Rendben? – Rendben – bólint Tarquin. – Addig itt maradok Beckyvel. – Nagyszerű! – mondom, a lehetőségekhez képest széles mosollyal. Suze eltűnik, én meg feszengve izgek-mozgok a székemen. Tarquin kinyújtja a lábát, és maga elé mered. Jaj, ez elviselhetetlen! Már a látása is egyre jobban kikészít… hirtelen ráébredek, most rögtön elő kell rukkolnom a farbával, különben lelépek New Yorkba, és örökre elvész ez a lehetőség. – Tarquin – sóhajtok egy nagyot. – Van valami, amit… mondanom kell. Ami azt illeti, már jó ideje készülök megmondani. – Igen? – kapja fel a fejét. – Mi… mi az? Izgatottan néz a szemembe, mire én is tiszta ideg leszek. Most azonban, hogy belefogtam, már nincs visszaút. Ki kell böknöm az igazságot. Hátravetem a hajamat, és mély lélegzetet veszek. – Az a pulcsi – mondom. – Nem igazán illik a mellényhez. – Ó – hökken meg Tarquin. – Tényleg? – Igen! – óriási megkönnyebbülést érzek, mintha hatalmas kövek gördültek volna le a mellkasomról. – Úgy is mondhatnám… ijesztően festesz benne. – Vegyem le? – Igen. Én a helyedben a mellénytől is megszabadulnék. Engedelmesen kibújik a pulóverből meg a mellényből… bámulatos, mennyivel jobban néz ki az egyszínű kék ingében. Csaknem… normálisan! Aztán hirtelen ötletem támad. – Várj meg itt! A szobámba sietek, s felkapom az egyik bevásárlótáskát a székemről. Egy olyan pulcsi van benne, amelyet néhány napja vettem Luke szülinapjára. Mikor azután felfedeztem, van már neki egy ugyanilyen, azt terveztem, hogy visszaviszem. – Tessék, vedd ezt fel! – mondom, a nappaliba visszatérve. –Paul Smithtől van! Tarquin belebújik az egyszínű pulóverbe… istenem, micsoda különbség! Egészen elegáns így. – Már csak a hajaddal kell kezdenünk valamit – méregetem bírálóan. Tíz perc leforgása alatt megmosom és beszárítom Tarquin haját, végül hátrasimítom egy kis hajhabbal. Elmondhatatlan a különbség! Egészen más ember lett belőle! – Tarquin, remekül nézel ki! – mondom, és tényleg így is gondolom. Változatlanul megőrizte csontos, vékony megjelenését… de mégsem olyan szürke… inkább valahogyan… érdekes lett. – Tényleg? – néz végig magán. Kissé meglepettnek látszik, de az a fő, hogy egyszer még megköszöni ezt nekem. Odakint megszólal egy duda, mire mindketten felugrunk. – Hát… jó utat – mondom, és hirtelen úgy érzem magam, mintha az anyja lennék. – Holnap reggel csak nedvesítsd be a hajadat újra, és húzd át rajta az ujjaidat. Akkor lesz jó.

97 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Rendben – Tarquin úgy néz, mintha hosszú matematikai képletet kellene az emlékezetébe vésnie. – Majd igyekszem nem elfelejteni. És a pulcsi? – Visszaküldjem postán? – Jaj, dehogy! – kiáltok fel ijedten. – A tied, tartsd meg, és viseld egészséggel! Ajándékba adtam. – Köszönöm – mondja Tarquin. – Igazán… hálás vagyok, Becky! Előrelép, és megpuszil, én pedig esetlenül megveregetem a kezét. Aztán már el is tűnik az ajtóban. A magam részéről reménykedem, hogy jól érzi magát az összejövetelen, és lesz olyan szerencséje, hogy talál magának valakit. Igazán megérdemli. Suze kocsija berregve távozik. A konyhába megyek, és csinálok magamnak egy csésze teát. Közben azon töröm a fejem, mihez kezdjek a délutánommal. Megfordult a fejemben, hogy tovább dolgozom az önsegítő könyvön. A másik lehetőség, hogy megnézem a Manhattant, amelyet Suze felvett videóra tegnap este. Igazán hasznos előtanulmány lenne az utamhoz. Hisz végül is alaposan fel kell készülnöm. A könyv megvár, amikor visszajövök New Yorkból. Ez az! Épp boldogan a video lejátszóba csúsztatom a kazettát amikor megcsörren a telefon. – Jó napot – szólal meg a vonalban egy lány. – Elnézést a zavarásért. Nem Becky Bloomwoodhoz van szerencsém? – De igen, én vagyok – mondom, és a távirányítóért nyúlok. – Én Sally vagyok – folytatja a lány. – A Reggeli Kávé új titkárnője. Találkoztunk is nemrég. – Á, izé… igen! – ráncolom össze a homlokom, ahogy megpróbálok visszaemlékezni. – Csak szerettük volna tudni, melyik hotelben száll meg New Yorkban, hátha sürgősen meg kell keresnünk. – A Négy Évszakban szállok meg. – Négy… Évszak – ismétli Sally. – Remek. – Azt gondolja, riportot kérnek tőlem New Yorkból? – kérdem izgatottan. – Irtó klassz lenne! Különkiadás New Yorkból! – Talán – mondja Sally. – És… ugye… bizonyos… Mr. Luke Brandonnel lakik majd? – Igen. – Hány éjszakára maradnak? – Izé… tizenhárom? Tizennégy? Nem tudom pontosan. A tévére sandítva azon tűnődöm, nem tekertem-e túlságosan vissza a kazettát. A Walker rósejbnit csak nem mutatják újra? – És szobában vagy lakosztályban szállnak meg? – Azt hiszem, lakosztályban. Utánakérdezhetek… – Nem, ne fáradjon – hárítja el Sally kedvesen. – Nos, nem zavarom tovább. Jó utat kívánok! – Kösz! – mondom. Épp ekkor találok rá a film elejére. – Remélem, tényleg jó utunk lesz!

98 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

A telefon elhallgat, én meg homlokomat ráncolva letelepszem a szófára. Vajon miért tudakolta Sally, lakosztályban lakom-e? Lehet… hogy csak merő kíváncsiságból. Aztán elfelejtkezem az egészről, amint felcsendül Gershwin Kék rapszódia, és a képernyőt betöltik Manhattan képei. Lenyűgözve nézem a filmet. Hát ide készülünk! És nem telik bele három nap, ott is leszünk! Alig várom már!

99 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

„Little Ridings” 34 Copse Road Eastbourne Sussex (2000. szeptember 21.) Köszönöm levelét és a jó kívánságokat. Kérdésére válaszolva: a nyugdíjas lét minden egyes percét élvezem. Sajnálom, hogy olyan nehezen ért szót John Gavinnel. De biztosíthatom önt hogy, John Gavin egyáltalán nem egy szívtelen android, akit arra programoztak be, hogy megkeserítse az Ön életét. Ha Ön arra a sorsra jutna, hogy az utcán találná magát, úgy, hogy egyetlen pár cipő lenne minden vagyona, biztos vagyok benne, hogy törődne a sorsával, minthogy elsétáljon „kaján kacajjal” az arcán, ahogy ön írja. Ha továbbra is pozitívan közelít hozzá, meggyőződésem, hogy kapcsolatuk rendeződni fog. Önnek minden eszköze megvan ahhoz, hogy bankszámlája egyenlegét pluszban tartsa, mindaddig, amíg szilárdan tartja magát elhatározásához. A továbbiakban is kíváncsian várom híreit. 2000. szeptember 21. A legjobbakat kívánom:(,) Derek Smeath

100 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

REGAL AIRLINES Központi Hivatal • Preston House • 354Kingsway • London WC24TH Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2-es ajtó 4 Burney Rd. London SW68FD (2000. szeptember 23.) Kedves Rebecca Bloomwood! Köszönjük szeptember 18-án kelt levelét. Őszintén sajnálom, hogy a poggyásszal kapcsolatos intézkedéseink szorongásos rohamokat és homlokredőket okoztak Önnek. Elhiszem, hogy amint írja, számottevően kevesebbet nyom, mint „holmi dagadt antwerpeni üzletember, aki naphosszat fánkkal tömi magát”. Sajnos azonban a Regal Airlines továbbra sincs abban a helyzetben, hogy az előírt 20 kg fölé emelje poggyásza megengedett súlyát. Amennyiben válaszom nem kielégítő az Ön számára, úgy kérem, forduljon Cherie Blairhez. Bár biztosíthatom, mindez nem változtat irányelveinken és azok gyakorlásán. 2000. szeptember 23. Jó utat kívánok! Mary Stevens ügyfélszolgálati igazgató

101 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

8 Amerikát nekem találták ki. Még csak egy éjszakát töltöttünk el itt, de máris beleszerettem ebbe a helybe. Kezdjük ott, hogy a hotel fantasztikus… csupa mészkő és márvány, szédítően magas mennyezetekkel. A Central Parkra néző hatalmas lakosztályban szálltunk meg, faburkolatos öltözővel és egy mesés fürdőkáddal, amely alig öt perc leforgása alatt megtelik. Minden olyan nagystílű és fényűző, s valahogyan… bőséget áraszt magából. Mint például tegnap este is. Miután megérkeztünk, Luke javasolta, menjünk le a bárba egy gyors szíverősítőre. Komolyan mondom, a csapos akkora pohárban tette elém a martinit, amilyet nem pipáltam eddig! Alig tudtam meginni. (Végül mégis sikerült. Még egyet magamba döntöttem, de csak azért, mert udvariatlanság lett volna visszautasítani.) Ráadásul mindenki nagyon kedves. A hotelszemélyzet mosolyog, valahányszor meglát. Mikor az ember megköszön valamit, a felelet erre: „Ezer örömmel.” Ilyet bizony soha nem hallani odahaza, ott csak nyögnek egyet válaszképpen. Legnagyobb meglepetésemre gyönyörű csokor virágot kaptam Luke édesanyjától, Elinortól, aki meghívott ebédre, meg egy másik csokrot is a tévésektől, akikkel szerdán találkozom. Egy kosár gyümölcsöt olyan valaki küldött, akiről életemben nem hallottam, de aki a jelek szerint „ég a vágytól”, hogy találkozzon velem! Gondolják el, ugyan mikor küldött nekem Zelda – a Reggeli Kávé producere – gyümölcskosarat? Belekortyolok a kávémba, és üdvözülten mosolygok Luke-ra. Az étteremben ülünk, s a reggelinket fejezzük be éppen, mielőtt ő elsüvít valami tárgyalásra, én pedig eldöntöm, mihez kezdek az időmmel. Van még néhány napom az interjúkig… ezért egyedül rajtam áll, múzeumba megyeke vagy járok egyet a Central Parkban… ne adj isten… beugrom egy-két üzletbe… – Parancsol még egy kis kávét? – üti meg egy hang a fülemet. Felnézve látom, hogy egy mosolygós pincér áll mellettem kávéskannával. Értik már, mire gondolok? Amióta csak leültünk ide, folyvást újabb csészéket töltöttek tele nekünk. Mikor aztán narancslevet kértem, kihoztak egy jókora pohárral, amelyen fagyasztott narancshéj díszelgett. És ami azokat a szekérderéknyi rakott palacsintákat illeti, amelyeket az imént tápláltam magamba… mármint reggelire. Isteni, nem? – Szóval… eszerint ma edzőterembe mész? – szólal meg Luke, aki most összehajtogatja a Daily Telegraph mai példányát. Naponta elolvassa az összes amerikai és brit lapot. Ami igazán oké, mert így legalább láthatom a The Daily Worldös horoszkópjaimat. – Edzőterembe? – kérdem meglepetten. – Azt hittem, beiktatod a napi menetrendedbe – mondja Luke, és az FTért nyúl. – Minden reggel tornászol egyet. Már majdnem kibököm: „Ne légy nevetséges!”, amikor eszembe jut, hogy elhamarkodottan talán ígértem valamit mára. Úgymint a második martini után.

102 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Jól van… miért is ne? Elmehetek épp edzőterembe. Még jót is tenne. Közben várost is néznék. Megtekintenék, mondjuk, pár híres épületet. Tudják, biztos vagyok benne, hogy olvastam valahol, a Bloomingdale építészetileg sem akármi. – És mit tervezel későbbre? – Még nem tudom – mondom bizonytalanul. Közben kifigyelem, amint a pincér egy tányér francia pirítóst tesz le a szomszédos asztalra. Istenem, milyen ínycsiklandóan néz ki! Miért nem ilyenek az európai ételek? Menjenek el New Yorkba, és önök is meglátják. – Megkérdeztem a recepciónál… van egy csoportos városnéző túra, amelyik tizenegykor indul a hotel előtt. A portás melegen ajánlotta. – Á, jól van – kortyolok bele a kávémba. – Akkor talán én is csatlakozhatom… – Hacsak nem vágysz inkább úgy mellesleg vásárolgatásra – teszi hozzá Luke, aki most a Timesért nyúl. Hitetlenkedve meredek rá. Az ember nem „mellesleg” vásárolgat. Az összes többi teendője az, amit mellesleg végez. Ezen azért elgondolkozom. Talán mégis fel kellene iratkoznom a városnézésre; ezzel egyszer és mindenkorra ki is pipálnám. – Jól hangzik ez a csoportos városnéző túra – mondom. – Igazából kitűnő alkalom ez arra, hogy megismerjem új lakhelyemet. A Szabadság-szobor, a Central Park… – Oda ne menj! – veti közbe Luke. – Miért ne? Veszélyes? – Éppenséggel az is lehet, de nem azért mondom – néz fel a tőle megszokott komoly, gyöngéd arckifejezéssel. – Az igazság az, hogy szeretném én magam megismertetni veled. Egyik kedvenc helyem a nagyvilágban. – Rendben – mosolyodom el, és egészen meghatódom. – Akkor nem megyek oda. Ahogy Luke szétteregeti a Timest, jobban megnézem magamnak. Az állkapcsa megfeszül, és mintha elvesztette volna korábbi magabiztos modorát. Tulajdonképpen… idegesnek is tűnik, döbbenek rá megrökönyödve. – Jól vagy? – kérdem biztatóan. – Minden rendben a találkozóval? Amúgy, kivel tárgyalsz? – A Mason Forbes Stockbrokers nevű céggel – feleli. – Egyike azoknak a cégeknek, amelyeket szívesen tudnék az ügyfeleim között. – Pompás! Nos, biztos vagyok benne, hogy minden simán megy majd. – Remélem is. – Egy pillanatra elhallgat. – Eddig csak üres beszéd volt az egész, szavak és ígéretek. Mostanra azonban az eredményeknek is be kell érniük. Be kell gyűjtenem néhány aláírást. – Meglesz az is! – Magabiztosan kezembe veszem a The Daily Worldöt – Hallgasd csak meg a horoszkópodat! Jó nap ez üzletkötésre és a szívek megnyerésére. Ha bízik magában, mások is követik a példáját. Ez a nap hosszú sikersorozat kezdete lehet.” Látod? –nézek fel. – Megvan írva a csillagokban! – Hadd nézzem – kapja ki a lapot a kezemből Luke, még mielőtt megakadályozhatnám.

103 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

A francba! – Kicsit a sorok között kell olvasni hozzá… – teszem hozzá gyorsan. – Látom – pillant a horoszkópos oldalra Luke mosolyogva. –Igen, így már más. Akarod hallani a tiédet? – Én már… – Töltse a napot környezete megismerésével – tesz úgy Luke, mintha olvasna. – Ügyeljen arra, hogy szorosan magához fogja a táskáját, amit errefelé retikülnek neveznek. Érezze jól magát… de ne érezze szükségét, hogy vadidegeneknek is hasonlót kívánjon. Rám mosolyog, és jóízűen elneveti magát. Ahogy félreteszi az újságot, belekortyolok a kávémba, és körbepillantok az étkezőhelyiségben. Köröttem mindenfelé jól fésült üzletemberek és ápolt hölgyek ülnek fényűző, csíkos székeken. A háttérben diszkrét zongoramuzsika szól. Morajló, civilizált világváros centrumában érzem magam. A közelben egy dáma a First Lady ruhatáráról beszél. Kíváncsian hegyezem a fülem, egészen addig, amíg helyre nem utasít egy elítélő pillantással. A First Lady. Úgy értem annyival hatásosabban cseng, mint „a miniszterelnök neje”. – Nagy ég, gondold el, Luke! – szólalok meg álmodozva. –Alig néhány hét múlva végleg berendezkedünk itt. Vérbeli New York-iak leszünk! Addig azonban be kell szereznem néhány fekete cuccot, kapom magam a gondolaton. Nagyon úgy fest, hogy itt mindenkinek a fekete a kedvenc színe… – Becky – szólal meg Luke. Leteszi az újságot, és váratlanul elkomolyodik. – Valamit mondani szerettem volna neked. Eddig merő rohanás volt az életünk, és nem volt még módom… mégis olyan valami, amiről komolyan úgy gondolom, hogy meg kellene beszélnünk. – Jó – mondom rosszat sejtve. – Miről van szó? – Nagy változás ez, megtelepedni egy új városban, kivált egy olyan szélsőséges helyen, mint New York. Más ez, mint London… – Tudom – bólintok. – Manikűröztetned kell a körmeidet. Luke meglepetten ráncolja a homlokát, majd folytatja: – Jómagam sűrűn megfordultam itt… de időről időre engem is lehengerel ez a város. Már ez a felfokozott életritmus is, őszintén szólva, velejéig más világot képvisel, mint London. – Na igen. Hová… akarsz kilyukadni? – Azt akarom ezzel mondani, hogy csak lassan a testtel. Ne gondold, hogy azonnal be fogsz illeszkedni. Eleinte sokkolóan hathat rád az itteni élet. Sértődötten meredek rá. – Azt gondolod, nem bírom majd a tempót? – Nem ezt mondom – tiltakozik Luke. – Mindössze arra kérlek … ismerkedj fokonként ezzel a várossal. Érezd meg a hangulatát, tapasztald ki, valóban el tudnád-e itt képzelni az életedet. Még az is lehetséges, hogy meggyűlölöd New Yorkot! Vagy úgy döntesz, hogy mégsem költözöl ide. Persze szívből remélem, hogy nem így lesz…, de érdemes megőrizni a nyitottságunkat. – Rendben – mondom lassan. – Értem. – Lássuk akkor, mit hoz a mai nap… a többit meg megbeszéljük este. Jó?

104 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Jó – mondom, és elgondolkozva iszom ki a kávémat. Igenis megmutatom Luke-nak, hogy be tudok illeszkedni az itteni életbe! Majd én megmutatom neki, hogy igazi New York-i válhat belőlem! Előbb elmegyek az edzőterembe, aztán megeszem egy szendvicset, aztán pedig… mondjuk… lelövök valakit. De lehet, hogy az edzőterem elég lesz. Valójában alig várom, hogy mozoghassak kicsit. Tavaly vettem ezt a dögös DKNY tornaszerelést6, és most először van módom felvenni! Régebben is terveztem, hogy beiratkozom egy fit-neszterembe, még el is mentem egybe Fulhamben, és kaptam a Holmes Place-től egy regisztrációs csomagot. De aztán olvastam egy igazán érdekes cikket arról, hogy a legegyszerűbb, természetes mozgással is lehet fogyni. Elég az embernek az ujjait mozgatni, és lemennek a kilók! Ezért inkább az utóbbi módszer mellett döntöttem, és az így megtakarított pénzt rucikra költöttem. Nem mintha nem kedvelném a testmozgást vagy ilyesmi. Ha itt akarok élni, naponta el kell járnom edzőterembe. Úgy értem, itt ez járja, nekem pedig alkalmazkodnom kell, meg minden. A fitneszterem bejáratához érve megszemlélem tükörképemet az üvegen… és titokban elégedetten nyugtázom a látványt. Azt szokás mondani, hogy a New York-iak mind ceruza vékonyak, nem igaz? Én azonban sokkalta fittebbnek látszom némelyik arcnál. Vegyük példának okáért azt a kopaszodó pasast a szürke pólójában. Úgy fest, mintha soha életében nem járt volna edzőteremben! – Jó reggelt! – szólít meg valaki. Felnézek. Látom, hogy egy izmos pasi igyekszik felém menő fekete Lycrában. – Hogy van, hogy van? – Kösz, jól – mondom, és mintegy mellesleg elvégzek néhány lábikranyújtást. (Legalábbis azt, hiszem, úgy hívják. Az ember lábszárán van ez az izom.) – Csak tornászni jöttem. Lazán lábat váltok, összeteszem a tenyerem, és kinyújtom magam elé a karom. A terem túl felén jól látom a tükörképemet… meg kell mondjam, dögösen festek. – Rendszeresen edz? – kérdi Tony. – Nem fitneszteremben – mondom, és előrehajlok, hogy megérintsem a lábujjamat… félúton mégis meggondolom magam, és inkább a térdemre fektetem a kezem. – De sokat gyaloglok. – Pompás! – lelkesedik Tony. – Mármint járógépen? Vagy tájfutáson? – Leginkább bevásárlás közben. – Aha – mondja kétkedve. – De súlyos tárgyakat is gyakran emelgetek – magyarázkodom. – Tudja, bevásárlótáskát meg ilyesmit. – Helyes – Tonyt szemlátomást nem sikerült levennem a lábáról. – Nos… megmutassam önnek, hogyan működnek a gépeink? – Ismerem őket – mondom magabiztosan. – Magam is elboldogulok.

6

Donna Karen New York-i tervezőnő sportkollekciókat, farmert és fiatalos női ruházatot tervez.

105 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Majd bolond leszek végighallgatni, amint minden egyes gépet végigmutogat az összes beállításával. Végül is nem vagyok gyengeelméjű, vagy igen? Magamhoz ragadok egy törülközőt, a nyakam köré vetem, és megindulok egy futógép felé, aminek a használata bizonyára igen egyszerű. Fellépek a futószalagra, és vizsgálni kezdem az előttem sorakozó gombokat. Egy lapon az „idő” szó villog. Némi megfontolás után 40 percet állítok be, ami nagyjából istenesnek tetszik. Az ember kábé ennyi ideig jár egyfolytában, nem igaz? A lapon most a „program” szó kezd el villogni. A lehetőségek közül kiválasztom az Everestet, ami sokkal érdekesebbnek tűnik, mint a „hegyi séta”. Aztán a lapon a „szint” szó villan fel. Hmm. Miféle szint? Körbenézek, kitől kérhetnék tanácsot… Tony azonban felszívódott. A szomszédos járógépre most mászik fel a kopaszodó pasas. Odahajolok hozzá. – Bocsásson meg! – szólítom meg udvariasan. – Mit gondol, milyen szintet válasszak? – Az attól függ – feleli a pasi. – Milyen az erőnléte? – Hát… tudja – mosolyodom el szerényen. – Jómagam az 5-ös szinttel próbálkozom, ha ez segít önnek – mondja a pasas, és fürgén nyomkodni kezdi a gépe gombjait. – Rendben. Köszönöm! Nos, ha ő az 5-öset állította be magának, akkor nekem minimum a 7-es felel meg. De most komolyan, nézzenek rá, aztán rám. Beütöm a 7-es számot… majd megnyomom az „indítás” gombot. A futógép mozogni kezd, én pedig járni. Igazán kellemes! Gyakrabban kellene edzőterembe mennem. Vagy legalábbis belépnem valamilyen sportegyesületbe. A jelek szerint mozgás nélkül is fitt vagyok, mert a dolog cseppet sem megerőltető. Még könnyebb is a kelleténél. Választhattam volna inkább a… Várjunk csak. A gép most emelkedni kezd, és felgyorsul. Futásnak eredek, hogy lépést tartsak vele. Sebaj, hisz végül is ezért vagyok itt, nem? Hogy kocogjak egyet az egészségem érdekében. Fussak, lihegjek… ámbár ez is csak azt jelzi, hogy dolgozik a szívem. Így van rendjén. Mindaddig, amíg nem… Emelkedik tovább a gép, és egyre gyorsabb és gyorsabb. Az arcom pulykavörös, nyilall a mellkasom. Veszettül lihegek, és a gép oldalát markolászom. Nem tudok ilyen gyorsan futni, nem és nem! Le kell lassulnom valamennyire. Lázasan megnyomom a lapot – mire a futószalag pörögni kezd –, és hirtelen még jobban megdől. Jaj, ne! Kérlek, istenem, ne! Maradék idő: 38 perc, villan fel fényesen a lapon. Még harmincnyolc ilyen perc? Jobbra sandítok… a kopaszodó pasas könnyedén fut mellettem, mintha csak százszorszépekkel telehintett mezőn szaladna. A segítségét szeretném kérni, de képtelen vagyok kinyitni a számat. Semmi egyéb nem telik tőlem, mint hogy lépést tartsak a futógép sebességével. Szerencsémre a pasas most épp felém néz… s az arckifejezése elváltozik. – Kisasszony? Jól érzi magát?

106 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Kapkodva nyomkod valamit a gépén, amely nagyot zökkenve leáll, aztán leugrik róla, és kezelésbe veszi az enyémet. A futógép lelassul, majd hirtelen megáll… lélegzet után kapkodva rárogyok az egyik oldalkorlátra. – Ezt igya meg! – nyújt át nekem egy pohár vizet. – K-k-köszönöm – mondom, és továbbra is lihegve, leszédelgek a futógépről. A tüdőm majd szétreped, és amikor megpillantom a szemközti tükörképem, látom, hogy az arcom céklavörös. – Talán abba kellene hagynia mára – javallja az idegen, és aggódva néz rám. – Igen – hápogom. – Igen, talán abbahagyom. – Belekortyolok a vízbe, és megpróbálom visszanyerni a lélegzetemet. –Azt hiszem, az a baj, hogy nem szoktam hozzá az amerikai gépekhez. – Lehetséges – bólint az idegen. – Elég becsapósak. Bár ez a darab – teszi hozzá nevetve – épp német gyártmány. – Na igen – mondom némi szünet után. – Mindenesetre köszönöm a segítségét. – Bármikor a rendelkezésére állok – mondja a pasas. Miközben visszaszáll a gépére, látom ám, hogy somolyog magában. Egek, majd elbújtam szégyenemben! Miközben lezuhanyozva és átöltözve lemegyek a hotel előcsarnokába a városnéző csoporthoz, valamelyest lelombozottnak érzem magam. Meglehet, Luke-nak van igaza. És előfordulhat, hogy nem tudok majd lépést tartani az itteni irammal. Lehet, hogy ostobaság volt idejönnöm vele. Hisz ha egy futógéppel nem bírok el, hogyan bírok majd el egy egész várossal? Néhányan máris összegyűltek a csoportból. Többnyire sokkal idősebbek nálam. Praktikus szélkabátokat és edzőcipőket viselnek a legkülönfélébb változatokban. Egy lelkes ifjúra figyelnek lélegzet- visszafojtva, aki a Szabadság-szoborról mond valamit. – Jó reggelt! – köszönt, s jöttömre félbeszakítja a mondókáját. – Maga is a városnézőkhöz tartozik? – Igen, kérem – mondom. – Hogy hívják? – Rebecca Bloomwoodnak – mondom, és elpirulok, mivel minden szem rám szegeződik. – A recepciónál fizettem, korábban. Nos, üdvözlöm, Rebecca! – mondja a pasas, és valamit kipipál a listáján. – Christoph vagyok. Strapacipőt vett fel? Lenéz a lábamra (bíborpiros, hátul nyitott magassarkú, a Bertie múlt évi kiárusításáról), és arcáról lefoszlik a széles mosoly. – Tudja, hogy háromórás sétára indulunk? És végig gyalog tesszük meg az utat? – Hogyne tudnám – mondom meglepetten. – Ezért is vettem fel ezt a cipőt. – Akkor minden rendben – mondja Christoph némi hallgatás után. – Körbepillant. – Azt hiszem, ennyien vagyunk. Vágjunk akkor neki! Ő megy elöl, s kivezeti a csoportot az Ötvenhetedik utcára. Széles, forgalmas út ez, előtetős bejáratokkal, néhány fával meg drágának tetsző

107 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

üzletek előtt leparkoló limókkal. Mindenki fürgén követi Christophot a járdán. Én lemaradok, mivel egyre felfelé tekergetem a nyakam. A levegő bámulatosan tiszta és üde, a vakító napfény szemkápráztatóan verődik vissza az úttestről és az épületekről. Áhítatosan forgok ide-oda. Egek, hihetetlen ez a város! Jó, tudtam persze, hogy New York televan felhőkarcolókkal! De itt kell állni ahhoz közöttük és felbámulni rájuk, hogy rájöjjön az ember… nos, arra, hogy mekkorák is valójában. Elnézem az ég hátterében kirajzolódó tetőket, mígnem végül megfájdul a nyakam és beleszédülök. Tekintetem ekkor egyre lejjebb vándorol, szintről szintre, le egészen a kirakatokig. Két szón akad meg a tekintetem: Prada és cipők. Óóóó! Prada cipők! Itt az orrom előtt. Csak éppen odapislantok rájuk. Mialatt a többiek továbbmasíroznak, odasietek a kirakathoz, és kinézek magamnak egy mélybarna topánt krémszínű varrattal. Ez ám a csúcs! Vajon mennyibe kerülhet? Tudják, a Prada egészen olcsó itt, az amcsiknál. Talán be kéne ugranom, és… – Rebecca? Megrázkódva térek magamhoz. A csoport tőlem húsz méterre áll az utcán, és minden szem rám szegeződik. – Bocsánat – mondom, és nagy nehezen ellépek a kirakatüvegtől. – Már jövök is. – Lesz még idő vásárlásra – harsogja Christoph vidáman. – Tudom – mondom, és oldottan felkacagok. – Elnézést. – Semmi baj! Természetesen igaza van. Bőven lesz idő vásárlásra. Bőségesen. Jó. Mostantól a városnézésre koncentrálok. – Egyszóval, Rebecca – folytatja Christoph az előbbi könnyed hangnemben, ahogy csatlakozom a csoporthoz. – Épp közöltem a többiekkel, hogy a Keleti Ötvenhetedik utcán készülünk végigmenni, egészen az Ötödik sugárútig, amely New York City leghíresebb utcája. – Pompás! – mondom. – Ez igazán jól hangzik. – Az Ötödik sugárút amolyan vízválasztó a Keleti és Nyugati Oldal között – folytatja Christoph. – Akit érdekel a történelem, bizonyára tudni szeretné, hogy… Értelmesen bólogatok, mialatt beszél, és érdeklődő képet vágok. Amint azonban megindulunk az utcában, ide-oda tekergetem a nyakam, akár egy teniszmeccsen. Christian Dior, Hermès, Chanel… Ez az utca egyenesen hihetetlen! Ha egy kicsit is lelassítanánk, jobban körülnézhetnék… csakhogy Christoph úgy vágtat előre, akár egy túravezető. A csoport boldogan követi, s pillantásra sem méltatják a csodás látnivalókat. Hová tették ezek a szemüket? – … Itt két közismert látnivalót szemlélünk majd meg: a Rockefeller Központot, amelyet sokan a jégpályájával hoznak összefüggésbe… Befordulunk egy sarkon, és a szívem nagyot dobban izgalmamban. A Tiffany's előtt megyünk el. Igen, teljes életnagyságban itt terül el előttem! Muszáj egy pillanatra odapislantanom! Hisz végtére is erről szól New York. Fehér szalaggal átkötött kék dobozkák sorakoznak a kirakatban… és azok az isteni ezüst nyakláncok…. Az üveghez lopakodók, és vágyakozva tekintek a gyönyörűen elrendezett, pompás tárgyakra. Hú! Az a nyakék

108 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

egyszerűen döbbenetes! Egek ura, és az az óra, apró gyémántberakással a peremén. Vajon mennyibe kerülhet egy ilyen… – Hahó, álljanak meg! – csattan fel Christoph hangja. Felnézek… és látom, hogy mérföldekkel járnak előttem. A fenébe is! Hogy lehetnek ilyen gyorsak? – Jól van, Rebecca? – kiált oda nekem Christoph erőltetett vidámsággal. – Próbáljon meg lépést tartani velünk! Még nagy út áll előttünk! – Elnézést – mondom, és a csoport felé tipegek. – Csak egy pillantást vetettem a Tiffany's kirakatára. Rávigyorgok egy szomszédos nőre, arra várva, hogy viszonozza a mosolyomat, de átnéz rajtam, és szorosabbra fogja a feje körül buggyos szürke mackója csuklyáját. – Mint mondottam – kezdi rá Christoph, amint ismét elindulunk –, a Tizennegyedik utca fölött Manhattant négyzethálós alaprajz szerint tervezték, ezért hát… Egy ideig igyekszem odafigyelni. Igazán mindent megpróbálok, hasztalan. Végtére is kit érdekel? Hisz ez az Ötödik sugárút! Nők jönnekmennek makulátlan kabátkákban és napszemüvegben; sárga taxik tülkölnek egymásra; két fickó vitatkozik olaszul egy utcasarkon… Bármerre nézek, mindenütt mesés üzleteken akad meg a szemem. Ott a Gucci… az meg a legnagyobb Gap lerakat, amit valaha is láttam… és nagy ég, micsoda kirakat! Most megyünk el az Armani üzletház előtt, de senki nem áll meg… Mi ütött ezekbe az emberekbe? Tökéletesen érzéketlenek? Valamivel tovább megyünk. Közben mindent elkövetek, hogy jól megnézzek magamnak egy kirakatot, tele szebbnél szebb kalapokkal, amikor… Atyavilág! Odasüss! A Saks lerakata az Ötödik sugárúton. Teljes életnagyságban, az úttest túloldalán. Ez a világ egyik leghíresebb áruháza. Emeletei ruháktól, cipőktől és táskáktól roskadoznak… Istennek hála, Christoph-nak végre megjön a jobbik esze, és megáll. – Ez New York egyik legismertebb nevezetessége – mutat rá széles taglejtéssel. – A New York-iak közkedvelt imahelye… ahová minimum hetente szinte mindegyikük betér. Olyan is akad azonban, aki naponta idejár! Nincs több időnk, mint egyetlen pillantást vetni a belső térre… de azok, akiket érdekel, bármikor visszatérhetnek. – Nagyon régi? – kérdi egy férfi skandináv kiejtéssel. – 1879-ben épült – adja meg a választ Christoph – James Renwick tervezte. Menjenek már, gondolom türelmetlenül, amikor valaki még feltesz egy kérdést az építészeti háttérről. Ugyan kit izgat a tervező? Kit érdekel a kövek kötésmintája? Az a fontos, ami odabent van. – Van kedvük benézni egy kicsit? – kérdezi meg végül Christoph. – De még mennyire! – felelem ujjongva, s az úttesten átsietve a bejárat felé indulok. Csak amikor kezem már a kilincsen nyugszik, veszem észre, hogy senki nem tart velem. Hová tűnhettek? Tanácstalanul nézek hátra… látom ám, hogy a csoport többi tagja egy nagy kőtemplomba vonul tömött sorban. Előtte útjelző tábla, a következő felirattal: Szent Patrick-katedrális. Ó! Ó, már értem. Amikor azt mondta, „közkedvelt imahely”, akkor úgy értette, hogy… Na igen, persze.

109 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Kezem a kilincsen, de még habozom, valósággal kettészakad a lelkem. Be kellene mennem a katedrálisba. Azért, hogy némi kultúrát szívjak magamba, a Saksba bármikor visszajöhetek. Csak éppen… ugyan miben segít mindez a beilleszkedésben? Így soha nem tudom meg, akarok-e itt élni vagy sem. Majd egy ósdi katedrális adja meg pont a választ! Gondoljuk meg, hány ezer katedrális van Angliában? És hány Saks üzlet? – Bemegy vagy sem? – szólal meg a hátam mögött egy türelmetlen hang. – Igen – döntöm el végül. – Be bizony. Máris. Átverekszem magam a súlyos faajtón, s szinte forog velem a világ a feszült várakozástól. Akkor voltam utoljára ennyire felspannolva, amikor az Octagon újra megnyitotta dizájn-emeletét, engem pedig meghívtak a törzskártya-tulajdonosok pezsgős fogadására. Úgy értem, igazán izgalmas először ellátogatni egy üzletbe. Mindig ott az a különös delejes szédülés, amikor az ember belöki az ajtót; az a hit és remény, hogy ez lesz minden üzletek közül a legkülönb, amely mindent megad, amit csak szemünk-szánk kíván, méghozzá varázslatosan olcsón. Ez azonban most ezerszer jobb érzés. Milliószor. Nem holmi dohos, sötét helyről van ugyanis szó, nemdebár, hanem világhírű áruházról. És én itt lehetek, a Saksban, a New York-i Ötödik sugárúton. Ahogy lassan bemerészkedem az áruházba – kényszerítve magam, nehogy szaladni kezdjek a végén –, olyan érzésem támad, mintha csak egy hollywoodi filmsztárral randiznék. Végigandalgok a parfümérián, megbámulva az elegáns art deco faburkolatot; a magas, levegős mennyezetet meg a mindent elborító növényzetet. Istenem, ez a legszebb áruház, amit láttam életemben! A végén régimódi liftek sorakoznak, mintha csak egy Cary Grant-filmbe csöppentem volna. Egy kisasztalon halomban áll az áruházi útmutató. Felveszek egyet, csak tájékozódásképpen… és nem hiszek a szememnek. Az áruház tízemeletes. Tíz. Megbűvölve meredek a felsorolásra. Úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki édességet választ magának egy csoki gyárban. Hol is kezdjem? Hogyan fogjak hozzá? Kezdjem legfelül? Vagy legalul? A sok név mind hívogatón szól hozzám. Anna Sui. Calvin Klein. Kate Spade. Kiehl's. Szinte kapkodom a levegőt a gyönyörűségtől. – Bocsánat? – szakítja félbe gondolataim áramlását egy hang. Megfordulok, és egy nőt pillantok meg, aki Saks kitűzővel mosolyog rám. – Segíthetek? – Ümm… igen – mondom, és a tájékoztató füzetet böngészem. Csak azt próbálom kitalálni, hol is kezdjem. – Mi érdekli? Ruhák? Kiegészítők? Cipők? – Igen – felelem kábán. – Az összes. Minden. Valamennyi. Izé… táskák – vágom rá vaktában. – Szükségem lenne egy új táskára! Ami igaz is. Hoztam ugyan magammal táskákat… de hát mindig elkel egy új táska. Amúgy is észrevettem, hogy Manhattanben minden nő hochelegáns dizájnos táskával szaladgál… kitűnő alkalom tehát ez arra, hogy hozzászokjak ehhez a városhoz. A csaj nyájasan rám mosolyog.

110 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– A táskákat és a kiegészítőket erre találja – mondja, és mutatja az utat. – Kezdje talán itt, és innen haladjon tovább. – Igen – mondom. – Köszönöm, megfogadom a tanácsát! Istenem, hogy imádok külföldön vásárolni! Úgy értem, mindenütt jó vásárolni… ám a külhoni vásárlás előnyei a következők: Az ember olyasmiket szerezhet be, amiket odahaza nem. Hazatérve elejtheti a nagy neveket. („Mellesleg New Yorkban vettem ezt a cuccot.”) A külföldi valuta sokkal kevesebbet ér, ezért az ember két kézzel szórhatja a pénzt. Jó, tudom, az utolsó érv nem teljesen állja meg a helyét. Valahonnan rémlik, hogy a dollár igenis jó valuta, ami sokat ér. Mégis, ha az ember a tárcáját kitömő csengő pénzérmékre néz, sehogyan sem veheti őket komolyan. Olyan érzés, mintha holmi Monopoly bankot hurcolásznék magammal. Tegnap vettem pár magazint egy újságárusnál, s amikor átnyújtottam a húszdolláros bankjegyet, olyan érzés fogott el, mint aki boltost játszik. Az időeltolódás valamiféle kísérteties formája ez… másik pénznemre átváltva az embernek az a benyomása támad, hogy alig költ valamit. Ahogy a táskaosztályon sétálgatok tehát, egyik dögös táskát a másik után vetve a hátamra, nem igazán figyelek oda az árakra. Néha felemelek ugyan egy árcédulát, s tétova erőfeszítést teszek, hogy amit ott látok, átszámítsam valódi valutára… be kell azonban vallanom, nem emlékszem a pontos átváltási arányra. A lényeg azonban az, hogy mindez édeskeveset számít. Hisz Amerikában vagyunk, és a verebek is azt csiripelik, hogy ez igazán olcsó hely. Ki ne tudná? Ezért abból az alapelvből indulok ki, hogy bármit veszek is meg, jó vásárt csinálok. Úgy értem, itt vannak például ezek a menő formatervezett kézitáskák. Valószínűleg feleannyiért kaphatók, mint Angliában, ha nem kevesebbért! A DKNY részleghez érve, odatotyog hozzám egy aranyszín kosztümös vénasszony, kezében Gucci táskával. – Melyik megy jobban? – kérdi. – Ez… – ezzel elém tart egy barna szaténtáskát –, vagy ez… – most valamivel halványabbat dug az orrom elé. – Ezt estére szántam – teszi hozzá. – Izé… – végigmérem a kosztümjét, aztán megint a táskákat… s közben azon töröm a fejem, hogy mondjam meg neki, hogy a két stílus egyáltalán nem passzol egymáshoz. – A helyzet az, hogy mindkettő barnás árnyalatú… a kosztümje viszont sárgás, aranyos színekben játszik… – Nem a kosztümről van szó! – kiáltja az öreg dáma. – A kutyáról! Zavartan nézek fel… aztán felfedezek egy parányi pofácskát, ez kandikál ki a Gucci táskából. Egek! Egy élő kutya! – Ne bújj el, Muffy! – szól rá a gazdája. A táskába nyúl, és előhúzza az ölebet. Istenemre inkább hasonlít egy patkányra, mint ebre… már olyan patkányra, amelyen Gucci gallér és kristályporral beszórt dögcédula díszlik. – Ön a táskáját a… kutyájával óhajtja összepárosítani? – kérdezem a biztonság kedvéért.

111 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Ha semmit sem találok, kénytelen leszek megint befestetni a szőrét – sóhajt fel az öreglány. – Csak annyi időt vesz el… – Nem, ne tegye! – hebegem ijedten. – Azt hiszem, a halványabb táska tökéletesen megy hozzá. – Osztom a véleményét – bírálóan végigvizslatja mindkettőt, majd bólint. – Köszönöm a segítségét. Van kutyája? – Izé… nem, nekem nincs. A vénasszony gyanakvóan végigmér… aztán visszagyömöszöli az ölebet a Gucci bevásárlótáskába. Eltipeg, én pedig folytatom a keresést. Közben azon tűnődöm, nekem is be kell-e szereznem egy kutyát ahhoz, hogy hamisítatlan New York-inak számítsak? Csakhogy én a termetesebb fajtákat szeretem. Egy labrador pedig nehezen férne el egy Fendi retikülben. Végül kiválasztok egy szépséges Kate Spade táskát barna bőrből, és a pénztárhoz viszem. Ötszáz dolcsiba kerül, ami meglehetősen soknak tűnik… de hát egymillió líra is nagy összeg első hallásra, nem igaz? Holott valójában ötven pennyről van szó. Ezért ez is minden bizonnyal jó vásár. Mikor az asszisztensnő átnyújtja a számlát, mond még valamit holmi „ajándékról”… én pedig helyeslően rávillantom a mosolyomat. – Gina, felmész az emeletre? – szakítja félbe a főnöke, s a lány felé fordul. – Gina majd megmutatja a hatodik emeletet – mosolyog rám. – Helyes – mondom enyhe zavarral. – Nos… rendben. Gina fürgén int, én pedig pillanatnyi habozás után követem. Közben égek a kíváncsiságtól, hogy meglássam, mit rejt a hatodik emelet. Talán ajándékokat Kate Spade vevői számára, például pezsgőt vagy bármi mást! Csak amikor a „csomagolás” részleghez érünk, dereng fel, mi az ábra. Amikor az imént ajándékot emlegettem, a csaj azt hihette, hogy… – Itt is vagyunk – mondja Gina vidáman. – A Saks feliratú doboz a cég ajándéka… de szebbnél szebb csomagolópapírok közül is választhat. – Helyes! – mondom. – Nos… nagyon szépen köszönöm! Bár voltaképpen nem igazán terveztem… Gina azonban már felszívódott… s a csomagolópult mögött álló két hölgy biztatóan mosolyog rám. Ami kissé zavaró. – Eldöntötte már, melyik papírt választja? – szólal meg az idősebb a két eladónő közül, sugárzó mosollyal. – Szalagokból és egyéb díszekből is széles a választékunk. Üsse kő! Akkor becsomagoltatom, és kész. Úgy értem, mindössze 7,50 dollár… végül is kellemes lesz kinyitni valamit, ha visszaérek a hotelbe. – Igen! – mondom, és visszamosolygok a nőcire. – Azt az ezüstpapírt kérem, bíborszínű szalaggal… meg egy ezüst fürtöt. A nő a papírért nyúl, és boszorkányos ügyességgel nekilát, hogy becsomagolja a táskámat… sokkal takarosabban, mint ahogyan én valaha is csomagoltam. Tudják, egészen szórakoztató! Meglehet, mostantól mindig becsomagoltatom az ajándékaimat. – Kinek küldjük? – kérdi a nő, aki most kinyit egy üdvözlőkártyát, és elővesz egy ezüst tollat. – Ümm… Beckynek – felelem bizonytalanul. Időközben három csaj érkezett a csomagolóterembe… mindhárman magas sarkú csizmát és farmert viselnek… hegyezem a fülem, mit is beszélnek egymás között.

112 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– … nagykereskedelmi ár alatt… – … mintadarab… – … Earl farmer… – És ki az ajándékozó – kérdi most az eladónő nyájasan. – Ümm… Beckytől – vetem oda gondolkozás nélkül. A nőci furcsálkodó pillantást vet rám. Akkor jövök rá, mit mondtam. – Egy… másik Beckytől – teszem hozzá sután. – …mintadarab… – …mintadarab… Nem tudom magam tovább türtőztetni. – Bocsássanak meg – fordulok a csajokhoz. – Nem állt szándékomban belehallgatni a beszélgetésükbe… de elárulnák, mi az a mintadarab? Az egész terem némaságba burkolózik. Mindenki hökkenten mered rám, még az ezüst tollat a kezében tartó eladónő is. – Nem tudja, mi az a mintadarab? – szólal meg végül egy bőr-zakós csaj, olyan hangsúllyal, mintha azt vallottam volna be, hogy nem ismerem az ábécét. – Izé… nem – bököm ki lángvörösen. – Nem… sajnos nem. A csaj felvonja a szemöldökét, a táskájába kotor, majd előhúz onnan egy névjegykártyát. – Ez a mintadarab-árusítás, aranyom. Elveszem tőle a kártyát… és amint elolvasom… lúdbőrös leszek az izgalomtól. Mintadarab-árusítás. Divatos ruhák, 50-70%-os árengedménnyel. Ralph Lauren, Comme des Garçons, Gucci. Táskák, cipők, harisnyák, 40-60%-os árengedménnyel. Prada, Fendi, Lagerfeld. – Igaz ez? – nyögöm ki végre, és felnézek. – Úgy értem… én… én is elmehetek oda? – Hát persze – mondja a nő. – Hogyne mehetne. De csak egy napig tart. – Egy napig? – szorul össze a szívem ijedtemben. – Egyetlen napig? – Igen, egy napig – ismétli meg ünnepélyesen a nő. A társnőire pillantok… akik egyetértően bólogatnak. – A mintadarab-árusítások teljesen váratlanok – magyarázza az egyik. – Bárhol előfordulhatnak. Egyik napról a másikra. – Jönnek és mennek. Így megy ez. – És meg kell várni a következőt. Elbűvölten nézek végig az arcokon. Úgy érzem magam, mint egy utazó, aki megtudott valami fontosat holmi titokzatos nomád törzsről. – Ezért ha el szeretné csípni a mait, siessen! – jegyzi meg a kék ruhás csaj. Meglapogatja a kártyát, és én visszazökkenek a valóságba. Soha ilyen gyorsan nem hagytam el üzletet. Magamhoz fogva a Saks bevásárlótáskát, leintek egy taxit. Levegő után kapkodva felolvasom a névjegykártyán található címet, majd hátradőlök az ülésen.

113 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Sejtelmem sincs, merre tartunk vagy milyen nevezetességeket hagyunk el… de nem is érdekel. Mindaddig, amíg divatos holmik kiárusítása folyik, nem is vagyok egyébre kíváncsi. Miután megállunk, kifizetem a taxist. Gondom van rá, hogy nagyjából 50%-os borravalót adjak, ne higgyen sóher angol turistának… majd vadul kalapáló szívvel kiszállok. Be kell ismernem, első látásra nem tűnik túl biztatónak ez a környék. Az utcában jellegtelen üzletek és irodaházak sorakoznak. A névjegykártya szerint a kiárusítás a 405-ös épületben zajlik. Mikor azonban a számokat keresgélem, látom, hogy a 405-ös szakasztott olyan, mint az összes többi. Eltévedtem volna? Egy darabig a járdán toporgok, fel-fel nézve az épületekre… de semmi fogódzót nem találok. Még csak azt sem tudom, melyik kerületbe keveredtem. Hirtelen elcsüggedek, ostobán érzem magam. Kellemes és az épülésemet célzó csoportos városnézéssel kezdtem a napot… és lám, hogyan folytatom? Itt kóválygok egy vadidegen városrészben, ahol bármely pillanatban kirabolhatnak. Az egész amúgy is egy humbug lehet, gondolom bánatosan. Divatos rucik 70%-os árengedménnyel? Hiszi a piszi. Rá kellett volna jönnöm, túl szép ez ahhoz, hogy… Várjunk csak! Álljunk meg egy pillanatra? Ugyanis újabb taxi érkezik, amelyből egy Miu Miu rucis csaj száll ki. Megnéz egy darab papirost, fürgén végigsiet a járdán, és eltűnik a 405-ös kapujában. Egy pillanat múltán további két csaj jelenik meg az utcában… végignézem, amint ők is bemennek az épületbe. Nagyon úgy fest, hogy mégis jó helyen járok. Belököm az üvegajtót, besétálok a lerobbant előtérbe, majd idegesen biccentek a pultjánál posztoló portásnak. – Izé… bocsánat – szólítom meg udvariasan. – Én csak a… – Tizenkettedik emelet – morogja a portás unottan. – A lifteket hátul találja. Sietve megindulok arra, amerre mutatja. Lehívom az egyik vén liftet, és megnyomom a tizenkettes gombot. Az ósdi alkotmány lassan, nyikorogva megindul… nekem pedig egyre erősödő moraj üti meg a fülemet, ahogyan közeledem. A lift hirtelen csenget és megáll, az ajtaja kinyílik, és… nagy ég! Ez volna a sor? Csajok állnak libasorban egy ajtó előtt a folyosó végén. A sor egészen idáig nyúlik. Csajok kasmírkabátkában, csajok fekete kosztümben, csajok ruganyos lófarkukat lóbálva vagy izgatottan csevegve a mobiljukon. Egyetlenegy sem akad közülük, aki ne volna teljesen kikenve, aki nem viselne menő lábbelit vagy ne hordozna magával valamiféle neves divattervező által kreált táskát, még ha a legparányibb Louis Vuitton pénztárcáról van is szó… a beszélgetés morajába nagy divatházak nevei vegyülnek. A tömeg előrenyomakodik, a tűsarkok centiméterről centiméterre közelebb kerülnek a bűvös ajtóhoz. Valamennyi tekintetben ugyanaz a sürgető türelmetlenség ül. Nagy néha valaki kiverekszi magát az ajtón, kezében hatalmas, névtelen bevásárló táskával… ilyenkor három csaj kerül beljebb. Épp beállok a sorba, amikor ajtó csikordul, és egy nőci néhány méterrel mögöttem újabb bejáratot nyit. – Itt is be lehet menni – szól ki. – Ide is jöhetnek!

114 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Előttem egész sor fej pördül hátra. Mintha mindenki egyszerre venne levegőt… aztán csajok valóságos áradata zúdul rám. Azon kapom magam, hogy az új ajtó felé rohanok, nehogy eltaposson a tömeg… aztán már bent is vagyok egy terem közepén. Minden ízemben remegek. Köröttem a nők vetkőzni kezdenek vagy megindulnak a fogasok felé. Körbenézek, hogy tájékozódjam. Ruhák lógnak itt tömérdek fogason, az asztalokat meg elborítják a táskák, cipők és sálak. Mostanra felfedeztem, hol találom a Ralph Lauren kötöttárut… meg egy állványt tele mesés kábátokkal… amott Prada táskák halma tornyosul… olyan ez, mint egy valóra vált álom! Bármerre nézek, csajokat látok, akik lázasan kutakodnak a ruhadarabok között, címkéket keresnek, vagy táskákat próbálnak fel. Manikűrözött körmük karomként csap le a zsákmányra. Hihetetlen, milyen gyorsan dolgoznak! Amint felfedezem azt a nőt, aki előttem állt a sorban, hirtelen páni félelem fog el. Egy egész nyaláb holmit szedett össze, és én még csak el sem kezdtem. Ha nem igyekszem, ezek mindent elmarnak maguknak. Tüstént neki kell látnom! Átverekszem magam az egyik fogashoz, ahol végigpörgetem a rakott sifon rucikat. Az eredeti áruk háromszáz dollár, most azonban mindössze hetven! Úgy értem, még ha az ember egyszer veszi is csak fel az életben… Aztán, egek, van itt néhány fantasztikus nyomott mintás naci! Némelyik márkáról soha nem hallottam, ezeknek viszont 90%-kal ment le az áruk! És itt egy bőrkabát… amott meg a Prada táskák. Okvetlenül kell nekem egy ilyen! Ahogy lélegzet- visszafojtva felmarkolok egyet, a kezem összeér egy másik csajéval. – Hé! – mordul rám azonnal, és megragadja a táskát. – Én voltam itt először! – Á – mondom. – Izé… bocs! Gyorsan felkapok egy másikat, amelyik tök olyan, mint az első. Mialatt a csaj a táska belsejét vizsgálgatja, akaratom ellenére is a körmeire téved a tekintetem. Szögletes alakúra reszelte, s a rózsaszín kétféle árnyalatával festette ki. Vajon mennyi ideig tarthatott a művelet? Ahogy felpillant, észreveszem, hogy a haja is kétféle tónusú – barna, padlizsán lila hajvégekkel –, a száját ezzel szemben bíborszínűre húzta ki gondosan, az ajkait meg halvány mályvaszínnel töltötte ki. – Valami gond van? – néz rám hirtelen, mire összerezzenek. – Nem, csak azon gondolkozom, hol a próbafülke. – Próbafülke? – kuncog fel a csaj. – Viccelsz velem? Itt aztán nincs ilyen. – Á – körbenézve feltűnő külsejű fekete lányt veszek észre. Megvan vagy két méter magas. Épp a melltartóját és a bugyiját fejti le magáról. – Értem. Eszerint… itt öltözünk, mások előtt? Nagyszerű? –nyelek egyet. – Sebaj. Tétován gombolni kezdem a kabátomat. Nincs mit tenni, nyugtatgatom magam közben. Különben is, senki nem figyel itt senkire. A kétszínű hajú csaj arckifejezése azonban elváltozik, amint odapillant rám. – Brit vagy? – Igen! Észrevetted a kiejtésemen? – Imádom a briteket! – gyúl ki a szeme. – A Sztárom a párom baró jó film! Odavagyok érte.

115 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Na igen. Voltaképpen én is. – Az a walesi hapi! Csúcs volt! – hirtelen összevonja a szemöldökét, ahogy kilépek a cipőmből. – Hé, várj csak! Nem kellene itt átöltöznöd. – Miért? – Mert brit vagy! Márpedig a britek köztudottan zárkózottak. Olyan ez, mint valami ragály vagy efféle. – Ugyan már, a legkevésbé sem… – Nyugi. Majd én elintézem. – Legnagyobb rémületemre, a csaj odamegy az ajtó mellett posztoló, fekete kosztümös nőhöz, és megböki a könyökét. – Bocsánat. Az a lány ott brit. El szeretne vonulni próbálni. Rendben? A nőci úgy mér végig, mintha Mars-lakó lennék. Idegesen visszamosolygok rá. – Igazán nem akarok felfordulást okozni. Nem érdekes… – Dehogynem, el szeretne vonulni – makacskodik új ismerősöm. – Mások, mint mi. Egészen más világ. Nem mehetne be azok mögé a fogasok mögé? – Nem olyan fontos, hagyd… – Na menjen! – forgatja a szemét a nőci. – Csak ne kavarja össze a kiállított darabokat! – Kösz – mondom a csajnak sután. – Mellesleg Beckynek hívnak. – Jodie vagyok – mutatkozik be széles vigyorral. – Csípem a cipődet! Eltűnök a fogas mögött, és sorra felpróbálom az összegyűjtött rucikat. Mindegyiknél újra meg újra elfog az öröm… mire a Prada táskához érek, már a hetedik mennyországban érzem magam. Egy Prada 50%-os árengedménnyel! Úgy értem, már ezért is megérte eljönnöm ide. Mikor végre végzek, és kijövök a fogas mögül, látom ám, hogy Jodie épp egy rugalmas, fehér ruhába préseli magát. – Csúcs ez a mintadarab-árusítás! – kiáltja oda. – Le sem tudom állítani magam. – Értem, mire gondolsz – mosolygok rá üdvözülten. – Ez a darab mellesleg istenien áll rajtad. – Ezt mind megveszed? – vet elismerő pillantást a nyaláb ruhára. – Egyáltalán nem – nyúlok bele a nyalábba. – A… nadrágot nem. De minden mást igen. – Húha! Ez már döfi! Megindulok az asztal felé, ahol fizetni kell. A termet csicsergő női zsivaj tölti meg. Mentemben beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülemet. – Okvetlenül meg kell vennem – mondja egy csaj, és maga elé tart egy kabátkát. – Ha törik, ha szakad! – Nos, az lesz, hogy jelzálogkölcsönt veszek fel a ma elköltött 450 dollárra – mondja egy másik csaj a barátnőjének, ahogy táskákkal megrakodva kifelé tartanak. – Hisz végül is mi rongyos 450 dollár harmincéves törlesztéssel? – Százszázalékos kasmír! – kiált másvalaki. – Láttad? Potom ötven dollár! Hármat veszek belőle. Az asztalra öntöm a zsákmányomat. Körbenézek a fényárban úszó termen, ahol nyüzsögnek a lányok. Megmarkolják az árut, felpróbálják a

116 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

sálakat; karjuk menő, csillogó új holmiktól roskadozik. Hirtelen melegség önt el, lehengerlő felismerés. Ez az én fajtám. Az én hazám. Órák múlva érek vissza a szállodába. Még mindig a fellegekben érzem magam. A kiárusítás után Jodie-val beültünk egy kávéra. Ez is amolyan ismerkedés volt New Yorkkal. Egy márványasztal mellé telepedtünk, és koffeinmentes frappuccinónkat kortyolgattuk. Zsírmentes áfonyás muffint majszoltunk hozzá. Mindketten azt számolgattuk, mennyit takarítottunk meg (jómagam 1230 dolcsit!) Megbeszéltük, hogy még itt tartózkodásom idején összefutunk… Jodie aztán mesélt nekem egy király honlapról, amelyik naponta hírt ad a hasonló eseményekről. Naponta! Úgy értem, a lehetőségek korlátlanok. Akár az egész életemet ezzel tölthetném! Persze csak elméletben. Bemegyek a szobánkba. Luke-ot az íróasztala előtt találom, újságot olvas. – Szia! – zihálom, s a táskákat a hatalmas ágyra hajítom. –Figyusz, szeretném használni a laptopot. – Jól van, persze – feleli Luke. Felveszi a laptopot az íróasztalról, és átnyújtja nekem. Letelepszem vele az ágyra. Kinyitom, megnézem a cetlit, amit Jodie-tól kaptam, és begépelem a honlap adatait. – Hogy telt a napod? – kérdi Luke. – Pompásan! – verem türelmetlenül a billentyűket. – Van egy új barátnőm… rengeteg mindent láttam a városból… Ó, és ezt nézd, ebben a kék táskában! Vettem neked néhány igazán csini inget! – Kezded megérezni a hely hangulatát? – Azt hiszem. Persze még korai bármit is mondani… – ráncolom a homlokom a képernyő láttán. – Gyerünk, csak semmi totojázás! – És nem hengerelt le a város? – Mmm… nem igazán – motyogom szórakozottan. Aha! A képernyő hirtelen megtelik különböző képekkel. A legfelső sorban apró cukorkák… aztán lógók: Szórakozás és divat New York Cityben. A Napi Cukorka honlapja! Rákattintok a feliratkozás menüpontra. Épp az e-mail címemet gépelem be, mikor Luke felkel, és arcán gondterhelt mosollyal odajön hozzám. – Szóval, Becky? Tudom, ez az egész első pillantásra nagyon is különösnek és ijesztőnek tűnhet a szemedben. Azt is tudom, hogy egyetlen nap leforgása alatt nem lehet beilleszkedni. De mi az első benyomásod… mit gondolsz, hozzá tudnál szokni New Yorkhoz? El tudod itt képzelni az életed? Hogy az utolsó betűt is beütöttem, rákattintok a „küldés” gombra, és elgondolkozva nézek Luke-ra. – Tudod mit? Azt hiszem, valószínűleg igen.

117 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

HOWSKI ÉS FORLANO U. S. A. Bevándorlási Ügyvédi Iroda 568 E. 56. utca New York, N.Y. 10016 Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. 4 Burney Rd. London SW6 8FD (2000. szeptember 8.) Kedves Bloomwood kisasszony! Köszönettel vettük a bevándorlási űrlapokat, amelyeket kitöltve visszaküldött részünkre. Amint bizonyára tudja, az illetékesek elsősorban azt veszik figyelembe, mely készségekkel és javakkal gazdagítaná hazánkat. A képességeire vonatkozó B69-es paragrafusra Ön így felel: „Igazán jó vagyok kémiából, kérdezzenek meg bárkit Oxfordban.” Fel is vettük a kapcsolatot az oxfordi egyetem dékán helyettesével, aki azonban semmit sem tud az Ön munkásságáról. Ugyanez mondható el a brit olimpiai bizottság távolugróedzőjéről is. Ezennel új űrlapokat mellékelünk, és kérjük, töltse ki őket. 2000. szeptember 8. Tisztelettel: Edgar Forlan

118 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

9 Két napra rá már teljesen kábult vagyok a sok újdonságtól, New York hangjaitól, színeitől. A számos háztömbnyi távolságtól, amit megtettem, sajog a lábam. Jó, közben bámulatos dolgokat láttam. Itt is van csoki gyár, akárcsak a Bloomingdale's-ben. És egy olyan kerület, amelyet cipőboltok töltenek meg! Igyekszem Luke-ot is magammal vinni e csodák megtekintésére… de egyik tárgyalásról a másikra siet. Naponta vagy húsz emberrel találkozik… részben leendő ügyfelekre vadászik, részben médiakapcsolatokat épít ki, mi több, irodahelyiségeket is keres a pénzügyi negyedben. Ahogy tegnap is megjegyezte a reggelinél, addig üsd avasát, amíg meleg. Már majdnem elsütöttem egy viccet a melegekről, de meggondoltam magam. Luke per pillanat mindent holt komolyan vesz. Mialatt itt új céget alapít, reggelente jelentést kap a londoniról Aliciától… az a nő folyvást faxokat küldözget neki jóváhagyásra, emellett szükségtelenül hosszú e-maileket. Tudom, mindezzel csak el akarja kápráztatni Luke-ot… és az a legbosszantóbb a dologban, hogy beválik a számítása. A múltkor például felhívta Luke-ot néhány reklamáló ügyfél. Mire odaszólt Aliciának, az a tyúk már mindent lerendezett. Ezt követően negyedórán keresztül hallgathattam a dicséretét: hogy micsoda nő ez, és milyen kitűnő munkaerő… közben buzgón bólogattam, mint aki mindezzel maradéktalanul egyetért. De továbbra sem állhatom azt a nőt. A minap reggel engem talált itthon, mert Luke már elment hazulról, és amikor felvettem a kagylót, ilyeneket mondott: „Igazán sajnálom, hogy megzavartalak Csipkerózsika-álmodban!” Mindezt ezen a lekezelő hangon. Még mielőtt méltó visszavágásra szántam volna rá magam, szétkapcsoltak. Jó, vigye kánya. A pozitívumok közé tartozik, hogy Luke-kal sikerült nyélbe ütnünk közös sétánkat a Central Parkban… bárha öt percig tartott csupán az egész. Az egyik délután Luke a Staten Islandre is kivitt komppal. Fantasztikus volt… kivéve azt a pillanatot, amikor a fedélzeten elvesztettem az új baseballsityakomat. Én tényleg nem akartam olyan hangosan sikítani. Az sem az én hibám, hogy egy vénasszony félreértette a visításomat, és azt hitte, a macskámat vesztettem el sapka helyett. Arra a legkevésbé sem számítottam, hogy le akarja állítani a hajót. Jókora kavarodás támadt, majd elsüllyedtem szégyenemben. Sebaj, ahogyan Luke mondotta volt, legalább a turistáknak volt mit felvenniük a videokamerájukkal. Ma azonban szerda reggel van. Szürke munkanap… éspedig olyan szorongásos, mintha fogorvoshoz készülnék. Ma találkozom először a HLBC tévé néhány fejesével. Félek, na. Luke korán elment, hogy együtt villásreggelizzen Michaellal meg valami élvonalbeli PR-fejvadásszal, aki majd személyzettel látja el. Így hát egyedül maradtam az ágyban, ahol a kávémat kortyolgatom és egy croissant-t rágicsálok hozzá. Közben magamat nyugtatom, ne legyek annyira ideges. A lényeg az, hogy ne essek pánikba. Nyugalom és csigavér. Luke folyton azzal biztatott, hogy ez voltaképpen nem is egy formális állásinterjú, hanem

119 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

csupán amolyan bemutatkozás. Ebéddel egybekötött ismerkedés, ahogyan ő nevezte. Az ebéd azonban bizonyos értelemben még az állásinterjúnál is ijesztőbb. Mi lesz, ha felborítok valamit? Ha rosszul adok borravalót? Ha egy szó sem jut eszembe, és csak ülök ott megkukulva? Az egész reggelt a szobánkban töltöm. A Wall Street Journalt próbálom olvasni és a CNN-t nézem, ettől azonban csak még jobban felhergelem magam. Úgy értem, ezek az amerikai műsorvezetők olyan ápoltak és karcsúak. Soha nem bakiznak, ahogyan tréfálni sem tréfálnak. Ráadásul mindent tudnak. Például azt, hogy ki Irak gazdasági minisztere, és milyen kihatásai vannak az üvegházhatásnak Perura nézve. És itt vagyok én, aki azt képzelem, utánuk tudom csinálni. A másik gondom az, hogy évek óta nem voltam igazi állásinterjún. A Reggeli Kávé soha nem zavartatta magát ilyesmivel, ott egyszerűen csak ölembe hullott a megbízatás. Ami pedig a régi munkahelyemet illeti a Sikeres megtakarításnál, ott mindössze kellemesen elcsevegtem Philippel, a szerkesztővel, aki már ismert a sajtótájékoztatókról. Ezért a gondolat, hogy vadidegenekkel kell bájolognom, vérfagyasztó számomra. – Csak légy önmagad – biztatgatott Luke. Őszintén szólva azonban ez nevetséges feltételezés. Az állásinterjúk lényege köztudottan nem az, hogy a jelölt megmutatja igazi énjét, hanem hogy úgy játssza meg magát, ahogyan leendő munkaadói megkívánják. Ezt nevezik „interjútechnikának”. Szerelésem a nagy alkalomra egy szépséges fekete kosztüm, amelyet a Whistlesnél vettem, meglehetősen rövid szoknyával és diszkrét vörös bevarrásokkal. Telitalpas cipővel párosítottam, meg igen-igen vékony és méregdrága harisnyával. (Pontosabban harisnyanadrággal, ahogyan újabban hívják. Nevetséges.) A találkozás helyéül szolgáló étterembe érve megszemlélem tükörképem az üvegajtó tábláján… és elégedett vagyok magammal. Másik felem azonban a legszívesebben eliszkolna, mindent feladna, és vigaszul megvenne egy csini cipőt. De hát lehetetlen. Végig kell csinálnom az egészet. Azért szorul görcsbe a gyomrom és nyirkosodik meg a kezem, mert ez az ügy igazán számít nekem. Nem áltathatom magam azzal, hogy nem érdekel, mi közöm hozzá, mint az esetek többségében. Ennek a megmérettetésnek ugyanis hatalmas a tétje. Amennyiben nem kerülök állásba New Yorkban, nem tudok miből megélni itt. Ha elszúrom ezt az interjút, és híre megy, hogy reménytelen eset vagyok… akkor mindennek vége. Jaj, istenem, istenem… Jól van, nyugodj le! – szólok rá magamra erélyesen. Igenis meg tudom csinálni. Meg bizony. Utána pedig megjutalmazom majd magam valamivel. A Napi Cukorka honlapja küldött egy hírlevelet ma reggel, mivel úgy tűnik, hogy a Sephorának nevezett hatalmas sminkbirodalom a Sohó-ban délután négyig reklámajándékokat osztogat. Minden vevő kap egy táskára való terméket… aki pedig elkölt ötven dollárt, az ingyen juthat vésett kozmetikai dobozhoz! Hát nem isteni? Úgy két másodperccel a hírlevél vétele után újabb e-mailem érkezett Jodie-tól, attól a csajtól, akivel a mintadarab-árusításon ismerkedtem össze. Korábban beszéltem neki arról, félek kicsit a Luke édesanyjával való találkozástól. Javasolta, változtassam át a külsőm ától cettig a nagy

120 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

alkalomra. A Sephora kitűnő helynek ígérkezik erre, tette hozzá. Nincs-e kedvem ott összefutni vele? Legalább egy jót szórakoznánk… Amint látják, már a gondolattól is jobban érzem magam. Máris jobban érzem magam. Jól van. Rajta, kislány! Bájold el őket! Erőt veszek magamon, és belököm az ajtót. Rendkívül elegáns étteremben találom magam. Mindent elborít a fekete lakk meg a hófehér vászon. Különböző akváriumokban színes halacskák úszkálnak. – Jó napot – szólít meg a talpig feketébe öltözött főpincér. – Hello – mondom. – Itt beszéltünk meg találkozót a… A francba, teljesen kiment a fejemből azoknak a neve, akikkel itt lesz randim. Nagyszerű kezdés, Becky! Igazi profi munka. – Tudna… várni egy pillanatot? – mondom, és lángvörösen elfordulok. Belekotrok a táskámba a papirosért… és szerencsére elő is kerül. Íme a két név: Judd Westbrook és Kent Garland. – Kent? Ez a valódi neve az úrnak? – Én pedig Rebecca Bloomwood vagyok – mondom a főpincérnek, s sietve visszagyömöszölöm a táskámba a cetlit. – Judd Westbrookkal és Kent Garlanddal van itt találkozóm a HLBC-től. A pincér átnéz egy listát, és fagyosan rám mosolyog. – Á, igen. Már itt vannak. Mély lélegzetet veszek, és követem az asztalunkhoz… és már itt is vannak. Bézs nadrágkosztümös szőkeség és egy ápolt külsejű úr, nem kevésbé makulátlan fekete öltönyben, amelyhez zsályazöld nyakkendőt kötött. Ellenállok a kísértésnek, hogy hátat fordítsak nekik, és világgá szaladjak. Ehelyett magabiztos mosollyal, táskámat magam előtt tartva előrelépek. Mindketten felnéznek rám. Egy pillanatig egyikük sem szól semmit… borzasztó érzés fog el, ugyan miféle íratlan törvényt hághattam át máris? Úgy értem, az ember, ugyebár, Amerikában is kezet ráz? Vagy összecsókolózik? Netán meghajol? Szerencsére azonban a szőke nő felemelkedik ültéből, és melegen megrázza a kezem. – Becky! – mondja. – Tartom szerencsémnek, hogy megismerhetem. Kent Garland vagyok. – Judd Westbrook – mutatkozik be a mélyen ülő szemű fickó is. – Módfelett örülünk ennek a találkozásnak. – Én is! – mondom. – És nagyon köszönöm a gyönyörű csokrot! – Semmiség – mondja Judd, és egy székbe tessékel. – Nekünk szolgált örömünkre. – Végtelen örömünkre – teszi hozzá Kent. – Nos… én is mérhetetlenül örültem – hadarom. – Fenomenális volt… Fantasztikus! Eddig semmi hiba. Ha a továbbiakban is azt ismételgetjük, mennyire el vagyunk ragadtatva egymástól, majd csak elboldogulok valahogy. Óvatosan a padlóra helyezem a táskámat, benne az FT és a Wall Street Journal példányaival. A South China Morning Post is megfordult a fejemben, aztán úgy határoztam, ez azért túlzás lenne. – Parancsol italt? – kérdi a pincér, aki most megjelent az oldalamon.

121 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Ó, igen! – idegesen pillantok körbe az asztalon, hogy megállapítsam, mit rendeltek a többiek. Kent és Judd öblös poharaiban gintonic (G&T) lehet, ezért úgy határozom, követem a példájukat. – Gintonikot kérek. Az igazat megvallva szükségem is lenne rá, hogy ellazuljak. Ahogy kinyitom az étlapot, magamon érzem Judd és Kent fürkésző pillantását. Mindketten olyan feszült érdeklődéssel követik minden mozdulatomat, mintha bármely pillanatban virágot hajthatnék vagy mi. – Megnéztük a kazettáit – hajol most előre Kent. – És el vagyunk bűvölve. – Tényleg? – mondom. Közben jövök rá, nem kellene ezen annyira meglepődnöm. – Tényleg – ismétlem meg, ezúttal közönyösen. – Igen, hát magam is érthető módon büszke vagyok a műsorra… – Amint tudja, Rebecca, van egy Mai fogyasztók című műsorunk – folytatja Kent. – Jelenleg ugyan nem foglalkozunk egyéni pénzügyekkel, de szívesen hoznánk be a műsorba azt a fajta tanácsadást, amelyet ön folytat Nagy-Britanniában. Juddra pillant, aki egyetértően bólint. – Önnek szemlátomást szívügye a személyes tanácsadás – mondja aztán. – Ó – lepődöm meg. – Hát… – Ez a szenvedély átsüt a munkáin – jelenti ki szilárdan. – Éles csípőfogókkal ragadja meg a témát. – Csípőfogókkal? – Tudja, maga igazán egyedi jelenség, Rebecca – mondja most Kent. – Fiatal, barátságos, bájos lány, kivételes szaktudással és a szavaiból sugárzó magabiztossággal… – A világ minden táján ösztönzően hat a pénzügyileg szorongatott nézőkre – helyesel Judd. – A legjobban az a türelem tetszik nekünk, amellyel a betelefonálókkal bánik. – Az az empátia, amelyet irántuk tanúsít… – Az a megtévesztőén leegyszerűsítő fogalmazás! – néz rám rajongva Kent. – Hogy tudja tartani ezt a hangnemet? – Izé… tudják, hogy van ez! Csak úgy… jön magától, gondolom… – a pincér most italt tesz elém, én pedig hálásan felmarkolom a poharat. – Nos, egészségünkre! – emelem rájuk. – Egészségünkre! – mondja Kent. – Tudja már, mit rendel, Rebecca? – Máris! – futom át szélsebesen az étlapot. – Ümm… tengeri sügért kérek és zöld salátát. És megosztoznánk némi fokhagymás kenyéren? – nézek a többiekre. – Én nem élek pékáruval – visszakozik Judd udvariasan. – Á, igen. És ön… Kent? – A magam részéről tartózkodom a szénhidrátoktól – jegyzi meg Kent kellemesen. – De ön csak ne zavartassa magát! Biztosan nagyon finom! – Nem, maradok akkor én is a tengeri sügérnél – mondom gyorsan. Istenem, hogy lehettem ilyen ostoba? Egy manhattani nem ehet fokhagymás kenyeret, ez a napnál is világosabb. – Mit kér inni? – kérdi a pincér.

122 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Izé – pillantok körbe az asztalon. – Nem is tudom. Talán sauvignon blancot. Mit isznak önök? – Jól hangzik – jegyzi meg Kent nyájas mosollyal, mire megkönnyebbülten felsóhajtok. – Én mégis csak egy újabb Pellegrinót kérek – teszi hozzá, és a poharára mutat. – Én szintúgy – csatlakozik Judd is a rendeléshez. Pellegrino? Ezek Pellegrinót isznak? – Én is megelégszem az ásványvízzel – mondom gyorsan. –Nem kérek bort! Futó ötlet volt csupán. Tudják… – Nem! – mondja Kent. – Igyon csak, amihez kedve van! – a pincérre mosolyog. – Kérek egy palack sauvignon blancot a vendégünknek. – Őszintén szólva… – borul lángba az arcom. – Rebecca – emeli fel a kezét Kent mosolyogva. – Igyon csak azt, amitől jól érzi magát. Pompás! Most azt hiheti, megrögzött alkoholista vagyok. Azt gondolja rólam, nem bírok ki egy ismerkedő ebédet tütü nélkül. Nos, sebaj. A baj megesett, túl vagyunk rajta. Majd eligazítom. Mindössze egy pohárral iszom meg. Egyeden pohárkával, nem többel. Becsszó ez is volt a szándékom. Meginni egyetlen pohárral, és hagyni a csudába a szeszt. A gond csak az, valahányszor kiürítem a poharamat, máris mellettem terem egy pincér és újratölti. Valahogy mindig azon kapom magam, hogy ezt is kiiszom. Amúgy hálátlanságnak is tűnhet otthagyni egy egész palack bort. A dolog odavezet, hogy az étkezés végére szédelgek kicsit… Fogalmazhatnék úgy is, berúgtam. Finomabban szólva becsiccsentettem. De nem okoz gondot, mert igazán emelkedett a hangulat, én meg valósággal sziporkázom. Talán mert feloldódtam kicsit. A Reggeli Kávé vicces kulisszatitkaival szórakoztatom az amcsikat. Érdeklődéssel hallgatnak, és nem győzik hangoztatni, milyen „izgalmas” mindez. – Önök britek persze velejéig mások – mondja Kent elgondolkozva. Épp akkor fejezem be a sztorimat Dave-ről, az operatőrről, aki ittasan forgatott, és az adás közepére annyira kikészült, hogy felvette Emmát, amint az orrát túrja. Istenem, milyen vicces is volt! Valójában már így visszagondolva is alig tudom abbahagyni a nevetést… – Imádjuk a brit humort – tódítja Judd, és merőn bámul rám, mint aki újabb tréfára vár. Na jó. Mi vicceset is mondhatnék még? Brit humor. Hmm… Idézzek a Vacak szállóból? Vagy a Tök jóból?7 – A háborút hagyd ki a dologból, édes! – rikkantom izgatottan. Horkantva felnevetek. Judd és Kent hökkenten néznek össze. Szerencsére épp akkor érkezik a kávé. Mármint hogy én kávézom egyedül. Kent angol teát iszik, Judd pedig valami különc gyógyteát, amelyet magával hozott, majd odaadott a pincérnek, hogy készítse el.

7

A BBC vígjátéksorozatai. Eredeti címük: Fawlty Towers és Ab Fabs (Tökéletesen mesés).

123 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Imádom a teát – mosolyog rám Kent. – Olyan megnyugtató. Nos, Rebecca. Ugye, úgy szokták, Angliában, hogy háromszor megforgatják a csészét az óramutató járásával megegyező irányban a rontás kivédésére. Jól mondom? Vagy az óramutató járásával ellenkező irányban? Hogy megforgatjuk a csészét? Életemben nem hallottam erről az átokverte szokásról. – Izé… hadd gondolkozzam. Elgondolkozva fintorgok. Iparkodom felidézni, mikor ittam teát utoljára teáscsészéből. De semmi más nem jut az eszembe, mint Suze, aki filteres zacskót áztat egy bögrébe, mialatt fogával tépi fel a KitKat papírját. – Azt hiszem, az óramutató járásával ellenkező az irány – bököm ki végül. – Van ugyanis egy régi mondás: „Az ördög ott ólálkodik az óra körül… de soha nem hátrafelé megy.” Mi a csudáról beszélek én itt? Miért vettem át hirtelen a skót kiejtést? – Lenyűgöző! – kortyol bele Kent a teájába. – Rajongok ezekért az ősrégi brit szokásokért. Nem ismer hasonlót? – Dehogynem! – ragyogok fel. – Egy szekérderékra valót! Állj le, Becky, hagyd abba! – Ott van például… az az igen-igen régi szokás, hogy a teasüteményt is megforgatjuk. – Tényleg? – mondja Kent. – Soha nem hallottam róla. – Na igen – folytatom nagy hévvel. – Ilyenkor az ember fogja a teasüteményt… – ezzel elveszem a mellettem elhaladó pincér egyik zsemléjét. – És megforgatja a feje körül… így… közben pedig elmond egy rigmust… Morzsák kezdenek hullani a fejemre. Egyetlen megveszekedett verssor sem jut eszembe teasüteményekről. Ezért inkább leteszem a zsemlét, és beleiszom a kávéba. – Cornwalli szokás – teszem hozzá. – Tényleg? – élénkül meg Judd is. – A nagyanyám onnan származik. Majd kikérdezem róla. – Csupán Cornwall bizonyos részein dívik – magyarázom. Judd és Kent ismét hökkenten néznek össze… aztán mindketten nevetésben törnek ki. – A brit humor! – mondja végül Kent. – Olyan üdítő! Egy pillanatig nem tudom, hogyan reagáljak… majd én is nevetni kezdek. Istenem, ez nagyszerű! Úgy összemelegszem itt ezekkel, hogy a végén puszipajtások leszünk. Aztán Kent arca felderül. – Nos, Rebecca. Hadd mondjam meg, hogy izgalmas lehetőséget tartogatok az ön számára. Nem tudom, mi volt a programja ma délutánra. Van azonban egy páratlan jegyem… a… Hatásszünetet tart, és szélesen mosolyog. Felvillanyozva nézek rá. Gucci hív meg minket mintadarab-kiárusításra? Mi más is lehetne? – …A Pénzügyi Szakértők Szövetségének ez évi tanácskozására! – fejezi be Kent büszkén. Néhány pillanatig nem jutok szóhoz. – Tényleg? – nyögöm ki végül, a szokottnál jóval vékonyabb hangon. Ez… valami vicc? Hogy a csudába keveredem ki ebből?

124 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Tudtam! – mondja Kent elragadtatottan. – Tudtam, hogy tetszeni fog az ötlet. Ezért, ha nincs más dolga délután… Már hogyne lenne! A legszívesebben elsírnám magam. Elvégre is a Sephorába készülök, hogy ott átváltoztassanak! – Lesz néhány élvonalbeli előadó – veti közbe Judd. – Bert Frankel, például. Életemben nem hallottam az átokfajzatról. – Tényleg? – hápogok. – Bert Frankel? – Szóval… akkor most azonnal átadom a belépőt – nyúl a táskájáért Kent. Gyorsan kell cselekednem, különben még holmi sivár konferenciateremben tölthetek egy értékes New York-i délutánt. – Milyen kár! – hallom meg saját kiáltásomat. – Mert sajnos… Azt semmiképpen nem mesélhetem el nekik, hogy rúzsokat fogok felpróbálni… – Ma délutánra… voltaképpen… a Guggenheimet készültem felkeresni. Hű! A kultúra elvégre is verhetetlen. – Tényleg? – nyúlik meg Kent arca. – Nem tudna várni vele holnapig? – Attól tartok, nem – mondom. – Van ott egy kiállítási tárgy, és én hatéves korom óta szeretném látni a… – Tényleg? – kerekedik el Kent szeme. – Igen – hajolok előre bizalmasan. – Amióta csak megláttam a róla készült fotót a nagymamám albumában, azaz kora gyermekkorom óta arra vágyom, hogy egyszer eljövök New York Citybe, és megnézem ezt a műalkotást. Most pedig, hogy itt vagyok… nem várhatok tovább. Remélem, megérti… – Természetesen – nyugtat meg Kent. – Már hogyne értenénk! Milyen izgalmas! Elismerően összenéz Judd-dal, én pedig szerényen rájuk mosolygok. – És… melyik képről van szó, pontosan? A mosoly ráfagy az arcomra. Most gyorsan mondanom kell valamit. A Guggenheim. Mi is van ott? Modern festészet? Szobrászat? Ötven százalék valószínűséggel modern festészet. Ha legalább felhívhatnám egy ismerősömet. – Ha nem haragszanak… inkább nem mondom meg – mondom végül. – Az én szememben a műélvezet… velejéig személyes élmény. – Ó – hökken meg Kent. – Nos, természetesen eszemben sem volt tolakodni… – Kent – szólal meg most Judd az órájára pillantva. – Most már igazán mennünk kell… – Igazad van – mondja Kent. Kiissza a teáját és feláll. – Ne haragudjon, Rebecca, de találkozónk van két óra harminckor. Mindenesetre örülök, hogy megismerhettem. – Természetesen! – mondom. Nagy nehezen feltápászkodom, és követem őket az ajtóhoz. A boros vödör mellett elhaladva ijedten nyugtázom, hogy nagyjából egy egész üveggel megittam. Micsoda szégyen! De nem hinném, hogy bárki észrevette. Az étterem előtt állunk. Judd már leintett nekem egy taxit.

125 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Igazán örvendtem, Rebecca – mondja. – Jelentést teszünk a találkozónkról a gyártásvezető-helyettesnek, és… továbbra is tartjuk önnel a kapcsolatot! Érezze jól magát a Guggenheimben. – Igyekszem! – rázok kezet mindkettejükkel. – Nagyon szépen köszönök mindent! Bekászálódom a taxiba, és becsapom az ajtót magam mögött. – Jó napot! – üdvözölöm a taxist, mialatt Kent és Judd továbbmegy. – A… – Guggenheimbe – fejezi be a mondatot a sofőr. – Hallottam. – Nem, a Sohó-ba mennék. A Sephorába a Broadwayn. A sofőr megfordul ültében, hogy megnézzen magának. Megtermett, barna képű fickó, az arcát barázdák szántják. – És mi legyen a Guggenheimmel? – Izé… oda majd később megyek. – Később? – csodálkozik a sofőr. – Az ember nem rohanhat végig a Guggenheimen. Az egy remek múzeum. Picasso. Kandinszkij. Ki ne hagyja! – Semmiképpen! Becsszó. De egyelőre menjünk a Sephorába. Megkérhetem? Helytelenítő csönd támad a kocsi elejében. – Jó – mondja végül a taxis, és beindítja a motort. Ahogy elhajtunk, boldogan dőlök hátra az ülésen. Azt hiszem, az ebéd igazán jól sikerült. Na, mondjuk, annak az anekdotának a kivételével, amelyet Roryról és a vakvezető kutyáról mondtam el. Meg amikor elcsúsztam a klotyóra menet. De hát az ilyesmi bárkivel megtörténhet. Az igazság az, hogy kezdem otthon érezni magam New Yorkban. Alig három napja vagyok itt, és máris beszélem a nyelvüket meg minden. Mint például tegnap is, amikor gondolkodás nélkül azt mondtam: „Ezt add össze, haver!” Egy szoknyát meg csinoskának neveztem! Megállunk egy gyalogos átjáró előtt. Tekergetem a nyakamat, hol is lehetünk… amikor hirtelen megfagy a vér az ereimben. Mert közvetlenül az orrunk előtt Kent és Judd kel át a zebrán. Kent épp élénken magyaráz, Judd meg bólogatva hallgatja. Atyavilág! Nem hagyhatom, hogy meglássanak, amint a múzeummal ellenkező irányba furikázom. Bújjunk el, most rögtön! Vadul dobogó szívvel lehúzódom az ülésen. Mondhatni csaknem a padlóra lapulok, s a Wall Street Journal mögé rejtem az arcomat. Istenem, miért nincs több hely ezekben a taxikban? – Jól van ott hátul? – kérdi a taxis. – Kitűnően – hápogom. Óvatosan kinyújtom a nyakam. Istennek hála, mostanra Kent és Judd eltűnt. Ahogy visszakapaszkodom az ülésre, beverem a fejem az ablakba. – Hé, maga! – szól rám egy színtelen hang, mire nagyot ugrom ijedtemben. – Csak óvatosan! Fő a biztonság, oké? Kösse be magát! – Jó – rebegem engedelmesen. – Elnézést. Igazán ne haragudjon! Még egyszer nem fordul elő. Ügyetlenül bekötöm magam. A visszapillantó tükörben elkapom a taxis pillantását. – Magnóra vett szöveg – veti oda megvetően. – Maga egy kazettának válaszolt.

126 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Nahát! Mikor beállunk a Sephora elé a Broadwayn, dolláresőt öntök a taxis elébe. A kiszálláskor alaposan megnéz magának. – Csak nem ivott, hölgyem? – Hová gondol – háborodom fel. – Úgy értem… igen. De csak néhány csepp bor volt ebédnél… A taxis a fejét csóválja, és elhajt, én pedig imbolyogva megindulok a Sephora felé. Az igazat megvallva szédülök kissé. Belököm az ajtót… és húha! A ragyogó belső teret spotlámpák fénye világítja meg. Fényes fekete pultokra hull a fény; végigsimítja a mélyvörös padlószőnyeget; meg vagy ezernyi körömlakk üvegtárlóit. Bömböl a zene. Mindenütt csajok nyüzsögnek. Fess férfiak nyújtanak át nekik terméktáskákat fekete pólójukban és egyensapkában. Elkápráztatva forgatom a fejem. Életemben nem láttam együtt ennyi sminkes készítményt! Rúzsok hosszú sorai, újabb sorok szemfestékkel, a szivárvány összes színében. És lám, az ember parányi székekre telepedhet le, ahol kis tükrök előtt mindezt kipróbálhatja. Ez a hely… maga a mennyország. – Hé, Becky! Akkor mégiscsak ideértél! Ahogy felnézek, látom, hogy Jodie integet felém a hajkefék mellől. Piros-fehér csíkos dzsörzé ruha van ma rajta. Ahogy közeledik, látom, hogy a körmét is átfestette csíkosra az összhatás kedvéért. – Készen állsz akkor a nagy átváltoztatásra? Leültet az egyik kisszékre, s én kellemes előérzettől vezérelve helyezkedem el. Fekete ruhás hölgy jön oda nyájas mosollyal. Monaként mutatkozik be, ő a mára kirendelt sminkes tanácsadóm. – Gondolkozott már azon, mire vágyik valójában? – kérdi, miközben felkapcsol egy spotlámpát, és a fényét az arcomra irányítja. – Nos, a barátom édesanyjával ebédelek, és… szeretnék ápoltan kinézni – magyarázkodom. – Legyen finoman elegáns? – Pontosan! – Megvan – bólint Mona. – Szürkésbarna és bézs tónusok. Ezt a külsőt a legnehezebb megteremteni. – Szürkésbarna? – vonja fel a szemöldökét Jodie. – Nézett valaha is jól bárki szürkésbarna tónusokkal? – Talán egy csipetnyi színt viszünk azért az ajkakra – mondja Mona, aki nem vesz tudomást Jodie-ról. – Kezdjük akkor egy könnyű alapozással… Kozmetikai szivacsért nyúl, és gyöngéden színt simít el az arcomon. Mikor a szemem kezdi kifesteni, látom, hogy Jodie hátrébb lép, és bíráló tekintettel méreget. – Egy ilyen elegáns külsőnél a kevesebb a több – jegyzi meg Mona. – Helyes – bólintok sokat tudóan. – Egyetértek. – Mindjárt hozok műszempillát… Elhúz az üzlet eleje felé, én pedig behunyom a szemem. Bevallom, még mindig kóvályog a fejem attól a tömérdek bortól, és nehezemre esik megtartanom egyensúlyomat a parányi széken. Hirtelen hűvöset érzek az arcomon. Felnézek. Jodie áll előttem, s ujjait egy kicsiny tégelybe mélyeszti. – Mit művelsz? – kérdem erőtlenül.

127 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Kicsit feldoblak! – mondja, és a másik orcámat kezdi el lapogatni. – Hagyjuk ezt a semleges ócskaságot! Mintha bizony az ember ezt várná el egy sminktől! – Hát, ami… – Tudom, túl udvarias vagy ahhoz, hogy tiltakozzál. Benneteket, briteket helyre kell kicsit tenni. – Hátralép, és elégedetten biccent. – Mondd, viseltél valaha műszempillát? Mert nagyszerű készletet tartanak. – Jodie, nem vagyok biztos abban… – Hé! – Mindketten felnézünk. Mona közeledik, megbántott arckifejezéssel. – Mi a csuda folyik itt? Mi történt az arcával? – Unalmasan festett – mondja Jodie dacosan. – Klasszikusan elegáns volt! – vágja csípőre a kezét Mona. –Nos, az a helyzet, hogy sikerült tönkretennie. – Mi van az arcomon? – szólok közbe, és magam elé húzom a tükröt. Tulajdon ábrázatom néz vissza rám. Sima bézs felület, puha árnyékokkal a szemem alatt, diszkréten kirúzsozott szájjal… hanem az arcomon ezüst csillámpor virít. – Király, nem igaz? – mondja Jodie, akinek eszébe sem jut, hogy bocsánatot kérjen. – Csillámporral sokkal jobb. Mona felháborodott képére pillantok, és hirtelen elfog a bűntudat. – Mellesleg, Mona – mondom gyorsan –, szeretném megvásárolni némelyik terméket, amelyiket használt az előbb. Voltaképpen… az összesét. Lehetséges volna? – Á – mondja Mona, csöppet megenyhülve. – Igen, természetesen. Meglehetősen drága termékcsalád. – Nem számít! – fordulok sietve Jodie-hoz. – És a csillámport is kérem. Mindent megveszek! Tíz perc múlva kívül találom magam a Sephorán. Két táskára való sminkcikket szorongatok a kezemben. Tartalmaz emellett egy egész sorozat új kozmetikai kefét, ezüst úszósapkát meg valami „pufferoló krémet”, amelyet az utolsó pillanatban hajítottam a többi közé. Nem tudom pontosan, mire való… de a tégely maga irtó klassz! – Oké – mondom, amint káprázó szemmel végignézek a forgalmas utcán. – Akkor most hová? – Cicám, nekem most mennem kell – mondja Jodie, a személyhívójáról felnézve. – Tartottam ugyanis ma már egy ötórás ebédszünetet. De ha hamisítatlan sohói élményre vágysz, közvetlenül előtted ott a Dean és Delucca… megpördít a vállamnál fogva, amíg szembe nem kerülök az utca túloldalával. – … kicsivel odább pedig a Teknőt találod. Ott kaphatók a világ legdrágább pólói… – És az micsoda? – mutatok egy meleg fényű, isteni kirakatra, amelyiken megakadt a szemem. – Kate Papírboltja. Haláli egy hely. – Mit árusít? – kérdem kíváncsian. – Csak papírt? – Csak papírt! – kacag fel érdesen Jodie. – Menj, nézd meg magad! És figyelj, összefussunk még valamikor? – Mindenképpen! – felelem boldogan. – Még legalább egy hétig itt leszek. Kösz, Jodie!

128 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Nem tesz semmit. Nézem, hogy tűnik el a metró irányában. Most veszem csak észre, hogy a tűsarkai is piros-fehér csíkosak. Hú, de menő! Vajon hol újította ezt a cipőt? – Jodie! – kiáltok utána, de nem hallja. Sebaj, megkérdem legközelebb. Miután eltűnik a metró gyomrában, lassan megindulok Kate Papírboltja felé. Őszintén szólva nem érdekel igazán a papíráru. A legjobb volna be se menni. De hát mit ártok egy kis nézdegéléssel… A kirakat elé érve földbe gyökerezik a lábam. Amikor Jodie papírt mondott, fénymásoló papírok bálái jelentek meg lelki szemeim előtt. Nem tudhattam, mire gondol… Úgy értem, milyen klassz az a márványozott csomagolópapír! Meg az a papírkivágásokkal díszített dobozka! Aztán az a gyönggyel kivarrott, bámulatos szalag! Életemben nem láttam ehhez foghatót! Belököm az ajtót, és körbejárok a boltban. Rendre megcsodálom a szebbnél szebb csomagolópapírok sorait, melyeket szárított virágok, raffia és virágcsokrok ékesítenek. Ott vannak azután a fényképalbumok, az elegáns írómappák… és nagy ég, de gyönyörűek azok az üdvözlőlapok is! Látják, ez az. Ezért olyan menő hely New York. Az itteniek nem elégszenek meg az uncsi szülinapi lapokkal. Kézzel gyártják az üdvözlőlapjaikat, melyeken virágok csillognak-villognak meg szellemes kollázsok gyönyörködtetnek. Az egyiken például ez áll: „Gratulálok az ikrek örökbe fogadásához!” De van egy ilyen is: „Szomorúan hallom, hogy szakítottál.” Fel-alá járkálok az üzletben, teljesen belekábulva ebbe a bőségbe. Muszáj megvennem néhány üdvözlőlapot! Például azzal a papírból kivágott, a lap síkjából kiemelkedő fantasztikus kastéllyal, amelyen a következő írásszalag olvasható: „Örülök, hogy felújítottad a lakásodat.” Úgy értem per pillanat senkit sem ismerek, akinek ez lenne a gondja, de megtarthatom addig a kártyát, amíg anyu áttapétáztatja az előszobát. Egy másikat meg műpázsit borít, s ez áll rajta: „Köszönettel verhetetlen teniszedzőmnek.” Nos, erre is szükségem lesz, hisz jövő nyáron teniszleckéket szándékozom venni. Akkor pedig nyilván köszönetet kell majd mondanom az edzőmnek, nemdebár? Felnyalábolok még néhány lapot, aztán a meghívókártyák állványához lépek. Ezek még az előzőknél is különbek! Ahelyett hogy mindössze az állna rajtuk, „Buli van”, ilyesmiket üzennek: „A klubban találkozunk villásreggelinél!”, vagy „Gyere, csatlakozz hozzánk egy laza pizzázásra!” Tudják, azt hiszem, ezekből sem ártana felszerelkeznem. Könnyelműség lenne, ha elmulasztanám. Könnyen megeshet, hogy Suze-zal pizzázást rendezünk, nem igaz? Ehhez fogható meghívókat sehol sem találni a Britszigeteken. Pedig olyan aranyosak. Ennek a pizzásnak az oldalán például végig apró pizza szeletek csillognak! Vigyázva beleteszek a bevásárlókosárba a jópofa üdvözlőlapok mellé öt köteg meghívót. Kerül melléjük még néhány ív cukorkával díszített csomagolópapír, amelynek egyszerűen nem tudok ellenállni. Így indulok meg a kassza felé. Mialatt a pénztárosnő sorra veszi a holmikat, újra körbepillantok az üzletben. Remélem, nem hagytam ki semmit. Csak akkor nézek fel enyhe rémülettel, amikor a nő bejelenti a végösszeget. Ilyen sok? Pár lapért és kártyáért?

129 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Egy pillanatra megfordul a fejemben, szükségem van-e egyáltalán mindenre. Például arra a lapra, amelyiken ezen áll: „Boldog hanukát, főnök!” De hát… egy napon még ez is jól jöhet, nem igaz? És ha New Yorkban fogok élni, egyfolytában drága üdvözlőlapokat küldözgetek majd szerteszét. Hozzá kell ehhez szoknom. Tekintsük ezt a beilleszkedés egy formájának. Ahogy megindulok az ajtó felé, tudatom peremén csilingelő csöngetést hallok… hirtelen rájövök, hogy ez a mobilom. – Halló! – teszem a fülemhez. – Ki az? – Szia, én vagyok – mondja Luke. – Hallottam, hogy jól sikerült az ebéd. – Tényleg? – reszketek meg örömömben. – Honnan tudod? – Épp most beszéltem néhány emberrel a HLBC-től. A jelek szerint levetted őket a lábukról. Azt mondták, roppant szórakoztató vagy. – Hú! Tényleg? Biztos vagy ebben? – Egészen biztos. Elbűvölőnek és kulturáltnak tartanak… azt is hallottam, hogy utána taxiba raktak, mert a Guggenheimbe mentél. – Így van – mondom, és egy papírvágó késért nyúlok. – Igen. És milyen izgalmas volt az a lelkedbe égő gyerekkori álom! – folytatja Luke. – Kentet teljesen lenyűgözted vele. – Tényleg? – hebegem. – Na, ez jó hír. – Az bizony. – Luke kis szünetet tart. – Noha kissé furcsállom, hogy reggel még nem hoztad szóba a Guggenheimet. Voltaképpen… na jó, hagyjuk. Végül is megbocsátható, ha azt vesszük, hogy hatéves korodtól melengetted magadban ezt az ábrándot. Hirtelen megérzem a csipkelődést a hangjában, amire felneszelek. Azért hívott hát, hogy ugrasson. Ez az ábra? – Tényleg soha nem említettem volna a Guggenheimet? –mondom ártatlanul, és visszateszem helyére a papírvágó kést. –Milyen különös! – Hát nem? – tódítja Luke is. – Egészen rendkívüli. Szóval, akkor most a múzeumban vagy? A csudába! Egy pillanatra elnémulok. Nem vallhatom be Luke-nak, hogy megint vásárolok. Azok után, hogy agyonszekált a városnéző séta végkifejletével. Nem tudom, miért kötött ebbe bele. Végül is tíz perc nem olyan sok háromórás városnézésből… amúgy meg egészen a Saksig eljutottam! – Igen – felelem dacosan. – Igen, bizony. Ami majdnem igaz is. Úgy értem, ha itt végzek, könnyűszerrel átmehetek a Guggenheimbe. – Pompás! – mondja Luke. – És most melyik teremben vagy? Hagyj már békén, az istenért! – Hogy mi van! – mondom, és megemelem a hangomat. – Bocsánat, nem tudtam! Luke, most ki kell kapcsolnom a mobilt. Ümm… rám szólt a teremőr. Később még beszélünk. – Hatkor a Royalton Bárban – mondja. – Megismertetlek új munkatársammal, Michaellal. És mindent tudni szeretnék a délutánodról. Lelkiismeret-furdalásom van. Nem kellett volna hazudnom Luke-nak. Meg kellett volna mondanom az igazat.

130 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Nem számít… most ugyanis rögvest odamegyek. Ebben a minutumban! A Sohóba bármikor visszajöhetek még, nem igaz? Lassan megindulok a forgalmas utcában. Most az a következő teendő, mondom magamnak, hogy leintek egy taxit, és a Guggenheimbe hajtok. Késedelem nélkül; Ott azután elmerülök a kultúra csodálatában. Kitűnő. Már alig várom. A sarkon megtorpanok. Kivilágított taxi suhan el mellettem, de valami különös oknál fogva a karom sehogyan sem engedelmeskedik az akaratomnak. Az utca túloldalán hamis dizájner napszemüvegeket árulnak, és hirtelen kedvem támad kutakodni közöttük. Amott meg az az üzlet diszkont áron kínál Calvin Klein farmert. Arra pedig mindenképpen szükségem lenne… Amúgy a Dean és Deluccában sem jártam… Jaj, miért nincs a Sohó-ban a Guggenheim? Álljunk meg egy percre! Az emberek kis híján fellöknek, de nekem gyökeret vert a lábam. Megigézve bámulok egy cégért a bejárat felett. Alig hiszek a szememnek. Mert a Guggenheim szóval nézek farkasszemet, életnagyságú kivitelben. Az Úr meghallgatta az imámat. Ez meg hogy lehet? Iderepült a múzeum? Vagy kettő is van belőle? Ahogy az ajtó felé sietek, látom, hogy ez a hely túl kicsi egy híres múzeumhoz képest… eszerint nem a főépület. Talán valami divatos részlege a Sohóban. Igen! Úgy értem, ha Londonban van Tate Gallery és Tate Modern, miért ne lehetne akkor New Yorkban Guggenheim és Guggenheim Sohó? Klasszul hangzik! Óvatosan betaszítom az ajtót. Odabent világítóan fehér, tágas tér fogad. Különböző talapzatokon modern műtárgyakat látok, a vendégek suttogva járják körbe őket. Tudják, minden múzeumnak ilyennek kellene lennie. Kicsinek és hangulatosnak, hogy az embert ne fogja el a kimerültség már a belépéskor. És akkor akár félóra alatt le lehetne zavarni az egészet. Ráadásul itt minden érdekes. Ott vannak például azok a bámulatos vörös kubusok abban a tárlóban! És a falon az a fantasztikus absztrakt nyomat. Elismerően megnézem magamnak. Közben egy pár kerül a közelembe, akik szintén ezt csodálják, s azt suttogják egymásnak, milyen szép munka. Aztán a csaj közönyösen odaveti: – Mennyibe kerül? Már majdnem odafordulok hozzá, hogy barátságos mosollyal megszólítsam: „Én is pont erre lennék kíváncsi.” Legnagyobb meglepetésemre azonban a pasas megfordítja a nyomatot. Aminek a hátulján felfedezek egy árcédulát! Árcédula egy múzeumban! Hihetetlen! Ez a hely maga a tökély! Úgy tetszik, néhány haladó gondolkodású elme egyetért velem abban, hogy az emberek nem csupán csodálni kívánják a műalkotásokat, de az árukra is kíváncsiak. Ha hazaérek, tüstént megírom a Victoria és Albert Múzeum kurátorainak. És tudják, ahogy jobban megnézem magamnak a helyet, látom, hogy valamennyi kiállítási tárgyon fityeg árcédula. A tárlóban kiállított vörös kubusokon, azon a széken meg azon… a doboz ceruzán is.

131 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Milyen furcsa! Mit keres egy doboz ceruza egy múzeumban? Meglehet, valamiféle installáció. Odamegyek, hogy közelebbről is szemügyre vegyem… látom ám, hogy mindegyik ceruzán olvasható valami. Talán valami sokatmondó üzenet a művészetről vagy az életről… Érdeklődve hajolok le, és a következőket olvasom: „Guggenheim Múzeum ajándékboltja”. Hogyan? Ez egy… Felemelem a fejem, és rémülten nézek körbe. Egy boltban járok? Hirtelen olyasmikre figyelek fel, amiket korábban meg se láttam. Ilyen az a páros kassza a túloldalon. És valaki bevásárlótáskákkal sétál ki az ajtón. Hogyan lehetséges, hogy nem ismertem fel egy üzletet? De… egyre kevésbé értem. Ez az üzlet önállóan működik? – Bocsásson meg – szólítok meg egy szőke fiút, aki kitűzőt visel a nevével. – Megkérdezhetem… egy boltban járok? – Igen, hölgyem – feleli a fiú udvariasan. – Ez a Guggenheim Múzeum ajándékboltja. – És hol van maga a múzeum? Az összes Picassóval meg a többivel? – Ha a Picassókat óhajtja látni, el kell mennie a főépületbe, amely az Ötödik sugárút és a Nyolcvankilencedik utca sarkán található – mondja a fiú. – Jó – nézek rá zavarodottan. – Hadd tisztázzak még valamit! Az ember idejön, összevásárol mindenfélét… és senki nem kérdi, járt-e a múzeumban vagy nem? Úgy értem, nem kell felmutatnom a jegyemet vagy ilyesmi? – Nem, asszonyom. – Eszerint… az ember egyszerűen csak vásárolhat? – csap magasba a hangom elragadtatásomban. – Tökéletes! – a fiú megrökönyödött ábrázatát látva sietve hozzáteszem: – Úgy értem, természetesen megnézem majd az eredeti alkotásokat. De még mennyire! Csak éppen… tudja, hogy van ez. Megkérdeztem. – Ha a múzeum is érdekli, adhatok önnek egy térképet. Meg kívánja nézni? – Izé… Ne hamarkodjuk el a döntést. – Izé… még nem tudom – mondom elővigyázatosan. – Adna egy perc gondolkodási időt? – Persze – néz rám furcsállón a fiú, én pedig leülök egy fehér székre, és töröm a fejemet. Lássuk csak! Úgy értem, nyilván foghatnék egy taxit, és elhúzhatnék vele, bárhol van is a múzeum, aztán az egész délutánt Picassók nézegetésével tölthetném. Vagy pedig… megvennék egy róluk szóló könyvet. Végtére is szükség van-e a műélvezethez testi valójában is látni a műtárgyat? Természetesen nem. Amúgy pedig sokkal kellemesebb átlapozni egy albumot, mint termek során mászni keresztül… így a terepet is gyorsabban áttekinthetem, és többet okulhatok. Egyébiránt ebben a boltban művészetet árulnak, nem igaz? Úgy értem, máris alaposan magamba szívtam a kultúrát. Pontosan.

132 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Néhány óra múlva széles, ujjongó mosollyal érkezem meg a Royaltonba. Mióta is nem volt ilyen sikeres bevásárló körutam?… Nos, tegnap óta. Az összes bevásárlótáskát a ruhatárban hagyom, majd megindulok a kicsiny kör alakú bár felé, ahová randevút beszéltünk meg Luke-kal. Ott találkozom majd az új munkatársával, Michael Ellisszel is. A napokban rengeteget hallottam róla. A jelek szerint óriási reklámügynökséget vezet Washingtonban, és az elnök legjobb cimborája. Vagy az alelnöké? Valami ilyesmi. A lényeg, hogy nagymenő, aki kulcsszerepet játszik Luke új vállalkozásában. Jól teszem hát, ha igyekszem jó benyomást kelteni. Egek, micsoda menő hely, gondolom, ahogy belépek. Minden csupa bőr és króm. A vendégkör is ideülik: szigorú fekete öltönyös, jól fésült pasasok. Besétálok a homályosan megvilágított kör alakú bárba. Luke-ot egy asztal mellett találom. Legnagyobb meglepetésemre egyedül van. – Szia! – mondom és megcsókolom. – És… hol a barátod? – Telefonál – feleli, és odaint egy pincért. – Még egy gines limonádét, legyen szíves! – Ahogy letelepszem, fürkésző tekintetet vet rám. – Na, drágám! Milyen volt a Guggenheim? – Jó – mondom diadalmasan sugárzó mosollyal. Hahaha! A taxiban vettem át a leckét. – Különösen egy akril-kompozíció sorozat tetszett, amely egyszerű geometrikus formákból építkezik. – Tényleg? – enyhe zavar fut át Luke arcán. – Bizony. Ahogyan ezek az alakzatok magukba isszák és visszaverik a tiszta fényt… Lebilincselő! És mellesleg ajándékot is vettem neked. Ezzel Luke ölébe ejtek egy Absztrakt művészet és képviselői című kötetet. Aztán beleiszom a pohárba, amelyet elém tesznek, s közben igyekszem nem nagyon fontoskodónak látszani. – Tényleg elmentél a Guggenheimbe? – lapozza át a könyvet Luke hitetlenkedve. – Izé… igen. Már miért ne mentem volna! Jó, persze, az ember ne hazudjon a fiújának. De valamiként még igaz is, nem? Valóban jártam a Guggenheimben. Már a szó tágabb értelmében. – Ez igazán érdekes – mondja Luke. – Akkor azt a híres Brânçusi szobrot is láttad. – Izé… nos hát… – pislogok át a válla fölött, s megpróbálom felfogni, miről is beszél. – Nos… én inkább másra koncentráltam… az… izé… – Mi van az arcodon? – mered rám hirtelen csodálkozva Luke. Meglepetten felnyúlok, és ezüstcsillámos lesz a kezem. Erről el is feledkeztem. – Csak… amolyan… installáció – hallom meg a saját hangomat. – Konstellációk a címe. Volt ez az… izé… csillámpor… amit rákentek az emberre… – Itt jön Michael – szakít félbe Luke. Becsukja a könyvet, én pedig villámgyorsan a táskájába süllyesztem. Micsoda szerencse! Érdeklődve pillantok fel, hogy néz ki a híres-nevezetes Michael… és csaknem félrenyelem az italomat. Nem hiszek a szememnek! Mert ő az, senki más. Michael Ellis a kopaszodó pasas a fitneszteremből. Amikor utoljára láttam, ott haldokoltam a lábánál.

133 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Hello! – áll fel Luke, hogy üdvözölje. – Becky, bemutatom Michael Ellist, az új munkatársamat. – Micsoda meglepetés! – igyekszem fegyelmezetten mosolyogni. – Hogy van? Jaj, ennek nem lenne szabad megtörténnie! Törvénynek kellene előírnia, hogy akikkel az ember a fitneszteremben összefut, azokkal soha ne találkozzon a való életben. – Nekünk ugyanis már volt szerencsénk megismerkedni – szólal meg Michael Ellis, aki felcsillanó szemmel ráz kezet, majd leül velem szemközt. – Becky meg én együtt tornásztunk a hotel edzőtermében. Ma reggel viszont nem láttam. – Ma reggel? – képed el Luke, és újra helyet foglal. – Mintha azt mondtad volna, Becky, hogy az edzőterem bezárt. Ó, hogy a macska rúgja meg! – Á. Ümm… hát… – nagyot húzok az italomból, és megköszörülöm a torkomat. – Amikor azt mondtam, bezárt, valójában úgy értettem, hogy… hogy… – esetlenül elhallgatok. És még én akartam jó benyomást kelteni. – Miket hordok itt össze! – kiált fel Michael váratlanul. – Hát bolond vagyok én? Nem is ma reggel volt. Az edzőterem tényleg zárva tartott ma reggel. Azt hiszem, valami halaszthatatlan javítás miatt. Szélesen elvigyorodik, én pedig mélyen elpirulok. – Egyszóval… – hadarom, hogy témát váltsak –, ön Luke-kal készül üzletet kötni. Ez nagyszerű! Hogy mennek az előkészületek? Tényleg csak udvariasságból teszem fel ezt a kérdést, no meg azért, hogy eltereljem a figyelmet edzőtermi szereplésemről. Azt várom, hogy mindkét férfi hosszasan magyarázni kezd, én meg majd bólogatok közben, és élvezem az italomat. Legnagyobb meglepetésemre azonban feszélyezett csönd támad. – Jó kérdés – mondja végül Luke, és Michaelra néz. – Mit mondott Clark? – Hosszan tárgyaltunk, de a végeredmény nem teljesen kielégítő – mondja amaz. Zavartan nézek egyikről a másikra. – Valami gond van? – Minden attól függ – dünnyögi Michael. Ezután a Clarkkal folytatott telefonbeszélgetésről tájékoztatja Luke-ot, bárki legyen is az a Clark, igyekszem értelmesen hallgatni. A baj csak az, hogy egyre jobban szédülök. Mennyit ihattam ma? Őszintén szólva még gondolni se szeretnék erre. Hátradőlök a bőrülésen, s behunyom a szemem. A beszédhangok mintha valahol a fejem fölött szólnának. – …valamiféle üldözési mánia… – …azt képzelik, lecserélhetik a kapufákat… – …a hátunk mögött… költségcsökkentés… most, hogy a londoni hivatal élén Alicia Billington áll… – Alicia? – küzdöm fel magam egyenes testhelyzetbe. – Alicia vezeti majd a londoni irodát? – Ez már csaknem biztos – áll meg a mondat közepén Luke. –Miért? – De hát…

134 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– De mi? – néz rám érdeklődve Michael. – Miért ne tehetné? Elvégre is okos, törekvő… – Á, értem… más ok nincs is – hátrálok meg. Azt igazán nem mondhatom: „Azért nem, mert hülye tyúk.” – Mellesleg hallottad, ugye, hogy most jegyezte el magát? –mondja Luke. – Ed Collinsszal, Hill Hansonban. – Tényleg? – lepődöm meg. – Azt hittem, mással van viszonya… hogyishívják… – Kivel? – Izé… – belekortyolok a gines limonádéba, hátha attól kitisztul a fejem. – Titkos ebédeik voltak együtt meg ilyesmi. Hogy hívják a pasast? Tényleg kikészültem. – Becky szeret lépést tartani a hivatali pletykákkal – nevet fel Luke könnyedén. – Sajnos azonban nem mindig tökéletesen szavahihetőek. Dühösen meredek rá. Miről beszél ez itten? Hogy valamiféle pletykafészek vagyok? – Nincs semmi rossz egy kis hivatali pletykában – szól közbe Michael meleg mosollyal. – Ez viszi előre a világot. – Tökéletesen igaza van! – mondom nyomatékosan. – Szóról szóra egyetértek. Mindig mondom is Luke-nak, jobban kellene, hogy érdekeljenek azok az emberek, akikkel együtt dolgozol. Olyan ez, mint az én pénzügyi tanácsadásom a tévében. Az ember nem egy telefonszámmal tárgyal, hanem egy élő személlyel. Ilyen volt… például… Enid is Northamptonból! – várakozón nézek Michaelra, aztán jut csak eszembe, gőze sincs arról, kicsoda Enid. – Papírforma szerint ez a hölgy készen állt a nyugdíjba vonulásra… – magyarázom –, valójában azonban… – Nem… állt készen? – veti fel Michael. – Pontosan! Imádta a munkáját, csupán az ostoba férje kényszerítette arra, hogy feladja. Mindössze ötvenöt éves volt? –tétova mozdulatot teszek a poharammal. – Úgy értem, nem azt mondják, hogy ekkor kezdődik az igazi élet? – Ezt nem tudom biztosan – mosolyodik el Michael. – De akár mondhatnák is. – Érdeklődve néz rám. – Szeretném megnézni a műsorát. Lehet fogni az Államokban? – Nem – mondom sajnálkozva. – De rövidesen ugyanezt csinálom majd az amerikai tévénél, és akkor megnézheti! – Már alig várom. – Michael az órájára pillant, és kiissza a poharát. – Attól tartok, mennem kell. Később még beszélünk, Luke. És tartom szerencsémnek, hogy megismerhettem, Becky. Ha valamikor pénzügyi tanácsra lesz szükségem, tudom már, hová forduljak. Miután elmegy, hátradőlök a puha ülésen, és Luke-hoz fordulok. Könnyed modora mostanra szertefoszlott. Feszülten maga elé mered, miközben módszeresen apró darabokra cincál egy gyufásdobozt. – Michael rendes fickónak tűnik! – mondom. – Igazán barátságos. – Igen – Luke továbbra is távoli marad. – Igen, az. Belekortyolok a gines limonádéba, és alaposabban megnézem magamnak Luke-ot. Ugyanaz az arckifejezés honol a képén, mint az elmúlt hónapban, amikor az egyik embere elfuserált egy sajtókonferenciát, s bizalmas adatok kerültek tévedésből a nyilvánosság elé. Agyam most visszapörgeti az iménti

135 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

beszélgetés ama részleteit, amelyekre csak fél füllel figyeltem… Luke arcát fürkészve elfog az aggodalom. – Luke – mondom végül. – Mi folyik itt? Valami galiba támadt az új üzlet körül? – Nem – mondja, de meg se mozdul. – Mit értett Michael azon, hogy „attól függ?” Meg az a példálózás a kapufélfákkal? Előrehajolok, és megpróbálom megfogni Luke kezét, de észre sem veszi. Ebben a feszült csöndben, mialatt szorongva fürkészem, fokozatosan tudatomba hatol a háttérzene és a minket körülvevő emberi lárma a félhomályos bárban. A szomszéd asztalnál egy nőci Tiffanytól való dobozt nyit ki, és visszahőköl… Olyan valami ez, amelynek láttán máskor haladéktalanul a padlóra ejteném a szalvétámat, és a nő mellé oldalaznék, hogy kilessem az ajándékát. Ám ez nem az a pillanat. – Luke? – hajolok előre. – Rajta, mondd el, mi bánt! Valami gond van? – Nem – feleli kurtán, és szájához emeli a poharát. – Semmi gond. Minden a legnagyobb rendben. Gyere, menjünk!

136 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

9 Másnap reggel hasogató fejfájással ébredek. A Royaltonból vacsorázni mentünk, ahol még többet ittam… arra sem emlékszem, hogyan kerültem vissza a hotelbe. Istennek hála ma nincs állásinterjúm. Az igazat megvallva szívesen töltenem az egész napot az ágyban Luke-kal. Persze ő már felkelt, az ablak mellett ül, és komor telefonbeszélgetést folytat. – Rendben, Michael. Ma beszélek Greggel. Isten tudja. Fogalmam sincs. – Egy darabig a másik okfejtését hallgatja. – Lehetséges. De semmi kedvem ahhoz, hogy egy másik üzlettel is befuccsoljunk. – Újabb szünet következik. – Igen, de ez visszavetne minket… hogyan? Hat hónap? Rendben. Felfogtam. Igen, úgy lesz. Minden jót! Leteszi a kagylót, és feszülten bámul ki az ablakon. Megdörgölöm álmos arcomat, s megpróbálok visszaemlékezni, hoztam-e magammal aszpirint. – Mi a baj, Luke? – Már ébren vagy? – fordul felém gyors mosollyal. – Jól aludtál? – Mi a baj? – ismétlem, és nem veszek tudomást a többiről. –Mi a baj az üzleteddel? – Minden a legnagyobb rendben – veti oda kurtán, és újra az ablak felé fordul. – Nem, semmi nincsen rendben! – vágok vissza. – Luke, se süket, se vak nem vagyok. Érzem, hogy valami történik. – Apróság az egész – mondja némi szünet után. – Nem kell aggódnod miatta. – Újra a kagylóért nyúl. – Rendeljek neked reggelit? Mit szeretnél enni? – Hagyd abba! – kiáltok fel dühösen. – Luke, én nem… vagyok… idegen! Az isten szerelmére, össze fogunk költözni! Én a te oldaladon állok. Mondd el az igazságot! Megfeneklett az üzlet? Csönd támad… egy rettenetes pillanatig azt várom, hogy Luke majd jól lehord. De aztán beletúr a hajába, nagyot sóhajt, és felnéz. – Igazad van. Az a helyzet, hogy az egyik támogatónk türelmetlenkedik. – Ó – fintorgok. – És miért? – Mert az az átkozott pletyka járja, hogy elveszítjük a Bank of Londont. – Tényleg? – bámulok el. Jeges borzongás fut végig a hátamon. Még én is tudom, milyen fontos a cég számára a Bank of London. Luke első ügyfelei közé tartoztak… s a mai napig ők hozzák be az éves bevétel egynegyedét. – És miért kelt lábra ez a rémhír? – Ördög tudja – túr megint a hajába. – A bank maga természetesen mindent tagad. Ettől azonban még meghátrálhat. Mondanom sem kell, nem segít a dolgon, hogy itt vagyok, és nem odahaza… – Akkor most visszarepülünk Londonba? – Nem – pillant fel. – Ezzel csak növelnénk a gyanút. Épp elég rázós ez így is. Ha hirtelen felszívódom… Megrázza a fejét, én pedig szorongva nézem.

137 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– És… mi történik, amennyiben a támogatóid visszavonulnak? – Találunk helyettük mást. – Mi lesz, ha nem sikerül? Fel kell adnod az áttelepülést? Luke most felém fordul. Hirtelen az az üres, ijesztő kifejezés költözik az arcára, ami miatt a sajtókonferenciákon is a legszívesebben elfutottam volna a közeléből. – Nem, ez nem lehetséges. – De hát virágzó üzleted van Londonban – makacskodom. –Úgy értem, nincs szükséged arra, hogy fiókvállalatot hozz létre New Yorkban, nem igaz? Egyszerűen csak… Ahogy ránézek, elcsuklik a hangom. – Na jó – mondom idegesen. – Nos… biztos vagyok benne, hogy a végén minden rendbe jön. – Egy ideig mindketten hallgatunk… aztán Luke szemlátomást magához tér és felpillant. – Attól tartok, ma el kell mennem, lesz néhány találkozóm – közli kurtán. – így azután nem tudok majd részt venni azon a jótékonysági ebéden veled meg anyámmal. A csudába! Luke anyja. Naná, hogy épp ma találkozunk vele. – Nem tehetjük át máskorra? – javaslom. – Akkor mindketten el tudunk menni! – Sajnos nem – mondja Luke. Gyorsan rám mosolyog, de igazi csalódottságot fedezek fel az arcán. Fellángol bennem a felháborodás az anyja iránt. – Igazán találhatna időt… – Nagyon elfoglalt ember. És amint megjegyezte, nem egyeztettem vele előre. Tudod, anyám nem holmi társaságbeli dáma – szalad ráncba a homloka –, akinek csupa üres szórakozás az élete. Tömérdek fontos tevékenység köti le. Nem hagyhat ott mindent, bármennyire is szeretné. – Persze hogy nem – helyeslek sietve. – Különben pedig semmi gond. Majd elmegyek vele magam arra az ebédre, jó? – teszem hozzá, mintha nem félemlítene meg ez a kilátás. – Először a szépségszalonban lesz dolga – mondja Luke. – Javasolta, hogy kísérd el. – Jó, persze! – mondom óvatosan. – Biztosan irtó érdekes lesz… – Aztán elvisz majd arra a jótékonysági ebédre. Legalább lesz időtök megismerni egymást. Őszintén remélem, hogy megtaláljátok a közös hangot. – Ez nem kérdés – jelentem ki erélyesen. – Biztos istenien érezzük majd magunkat. Kikelek az ágyból, és Luke nyaka köré fonom a karomat. Még mindig feszült az arca. Végigcirógatom a homlokán támadt barázdákat. – Ne aggódj, Luke! Az emberek sorban állnak majd, hogy támogassanak. Az egész háztömböt körbeéri a sor. Halványan elmosolyodik, és megcsókolja a kezem. . – Reméljük.

138 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

A recepción ülök, és Luke anyjára várok, az idegesség és kíváncsiság keverékével. Úgy értem, egyáltalán miről fogunk mi beszelni? Ha Luke mostohaanyjával találkoznék, mindent elmondhatna Luke-ról: milyen volt kisfiúként, aztán végigmutogatná az összes zavarba ejtő fotót. Csakhogy az igazi anya alig látta gyerekfejjel. Úgy tudom, csak drága ajándékokat küldözgetett neki az iskolába, és háromévenként egyszer meglátogatta. Az ember azt hinné, Luke neheztel ezért rá… de rajong érte. Valójában hibátlannak találja. Egyszer megkérdeztem, bántja-e, hogy a sorsára hagyta… mire azonnal védekezni kezdett, és azzal jött, hogy az anyjának nem volt más választása. Otthon, a dolgozószobájában hatalmas puccos fotó örökíti meg az anyját… sokkalta nagyobb, mint az, amelyik a papája és a mostohaanyja lakodalmát ábrázolja. Néha elgondolkozom, mit gondolnak erről mindannyian. Mindenesetre nem olyan téma ez, amellyel szívesen hozakodnék elő. – Rebecca? Egy hang szakítja félbe gondolataimat. Ijedten nézek fel. Elegáns nő áll előttem pasztellszínű kosztümben. Feltűnően hosszú lábán krokodilbőr cipő. Szokatlan magasságából bámul le rám. Íme, a puccos fotó teljes életnagyságban! Ugyanúgy is néz ki, mint a képen, magasan ülő pofacsontjával és fekete hajával, amelyet Jackie Kennedy módjára fésült… a különbség csak az, hogy a bőre valahogyan feszesebb, és a szeme természetellenesen kerekre tágul. Valójában az a benyomásom, nehezére esik becsuknia. – Hello! – üdvözlöm. Sután felállók, és kezet nyújtok. –Hogy van? – Elinor Sherman – mutatkozik be különös, félig angolos, félig amerikai vontatott kiejtéssel. A keze hideg és csontos, s két óriási gyémántgyűrűje a húsomba váj. – Örülök, hogy látom! – Luke nagyon sajnálja, hogy nem tudott eljönni – mondom, és átnyújtom a fia ajándékát. Miközben kicsomagolja, nem tudok nem odalesni. Egy Hermès sál! – Szép – mondja elutasítóan, és visszateszi a dobozba. – Vár a kocsim. – Luke reméli, hogy kicsit jobban megismerjük egymást – mondom barátságos mosollyal. – Negyed háromig érek rá – mondja Elinor fagyosan. – Ó. Nos, én soha… – Úgyhogy addig rengeteg időnk van. Mehetünk? A kutyafáját! Autó sofőrrel. És krokodilbőr Kelly-táska… vajon a fülbevaló valódi smaragd? Ahogy elhajtunk, nem tudom megállni, hogy lopva meg ne nézzem magamnak Elinort. Mostanra rájöttem, sokkal idősebb, mint első pillantásra gondoltam, valószínűleg ötvenes. És bár csodásan néz ki, mégis az az érzésem, mintha azt a puccos fotót kint hagyták volna a napon, ahol kifakult… ezt leplezi el a smink. Az összhatást fokozza a súlyos műszempilla, a lakktól csillogó haj és a vastagon festett köröm, amely akár piros porcelán is lehetne. Olyan tökéletes… ez a kikészítés. Annyira ápolt, amennyire én, tudom, soha nem leszek, akárhányan dolgoznak is az átváltoztatásomon. Jó, ma egészen tűrhetően nézek ki. Mondhatni, feltűnően jól. Volt egy cikk az amerikai Vogue-ban arról, hogy a fekete-fehér a legújabb divat.

139 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Ezért hosszú fekete szoknyát húztam ahhoz a fehér blúzhoz, amelyre a minap bukkantam egy mintadarab-árusításon. A cipőm is fekete, fantasztikus magas sarokkal. A szememet pontosan úgy festettem ki, ahogyan Mona mutatta. Ma reggel igazán elégedett voltam a külsőmmel. Most azonban Elinor bíráló tekintetét magamon érezve hirtelen rájövök, hogy az egyik körmöm berepedt kicsit, a cipőmnek meg rákenődött valami az oldalára… és egek ura, csak nem cérnaszál ez, ami lecsüng a szoknyámon? Próbáljam meg gyorsan kihúzni? Mintegy véletlenül lenyúlok, hogy eltakarjam az elszabadult fonalat. Elinor talán meg se látta. Nem is olyan szembeszökő, nem igaz? Ekkor azonban némán a táskájába nyúl, s egy pillanattal később átnyújt egy kicsiny ezüstollót, amelynek a nyele teknőc-héjjal van kirakva. – Ó… izé… köszönöm – hebegem. Elvágom a tolakodó szálat, visszaadom az ollót, s közben úgy érzem magam, mint egy iskolás. – Mindig ez van – teszem hozzá idegesen nevetgélve. – Reggel megnézem magam a tükörben, és azt hiszem, rendben van a külsőm, de abban a pillanatban, amint kiteszem a lábam otthonról… Mit hordok itt össze, úristen? Lassíts, Becky, lassíts! – Az angolok gondozatlanok – mondja Elinor. – Hacsak nem lóról van szó. A szája sarka felhúzódik néhány millimétert, mintha mosolyogni készülne, az arc többi része azonban meg se rezdül. Alázatos nevetést hallatok. – Ez igazán jó! A lakótársam kedveli a lovakat. De hát ön is angol, vagy nem? Ön pedig egyszerűen… tökéletes… hibátlan! Örülök, hogy kipréseltem magamból ezt a kis bókot, Elinor arcáról azonban lefagy a mosoly. Üres tekintettel bámul rám. Hirtelen megértem, honnan Luke képén az a szenvtelen, ijesztő arckifejezés. – Felvettem az amerikai állampolgárságot. – Ó, igen – rebegem. – Igen, gondolom, már jó ideje él itt. Mégis, a szíve mélyén nem… mondja magát… úgy értem, Luke kiköpött angol… – Felnőtt életem nagy részét New Yorkban éltem le – feleli Elinor hidegen. – Az idők folyamán minden kapcsolatom megszakadt a britekkel. Az a hely húsz év óta idejét múlta. – Aha. Lázasan bólogatok, mintha tökéletesen egyetértenék vele. Istenem, de nehéz! Olyan érzésem támad, mintha mikroszkóp alatt vizsgálnának. Miért nincs itt Luke? Vagy miért nem tudta áttenni a találkozót máskorra az anyja? Végtére csak látni kívánja a fiát! – Rebecca, milyen színű a haja? – szakítja félbe a gondolataimat Elinor. – Ez… a saját hajszínem – mondom, és idegesen megérintek egy hajfürtöt. – Meione – mondja erre gyanakvón. – Nem jut eszembe a teljes neve. Melyik fodrászatban dolgozik? Egy pillanatra nem jutok szóhoz. – Izé… nos – nyögöm ki végre. – Valójában… én… nem hiszem, hogy hallott volna róla. Nagyon… kicsi fodrászat. – Nos, azt hiszem, másikat kellene keresnie – mondja Elinor. – Ez az árnyalat nagyon hamar kikopik.

140 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Igen, tökéletesen igaza van – hagyom rá sietve. – Guinevere von Landlenburg Julienre esküszik. A Bond Streeten találja. Ismeri Guinevere von Landlenburgot? Eltöprengek, mintha gondolatban átlapoznék egy címjegyzéket. Vagy épp sorra venném a tengernyi Guinevere-t az ismerőseim között. – Ümm… nem – mondom végül. – Nem hinném. – Van egy házuk South Hamptonban. – Előveszi a kompakt púderét, és megnézi magát a tükörben. – Tavaly nyáron ott vakációztunk a Bonnevilleekkel. Úgy érzem magam, mint aki karót nyelt ültében. A de Bonneville-ek. Mint például Sacha de Bonneville. Azaz Luke régi barátnője. Luke soha nem beszélt arról, hogy a két család barátságban áll egymással. Nem, nem vagyok hajlandó felhúzni magam! Csak mert Elinor van olyan tapintatlan, hogy szóba hozza Sacha családját. Őt magát ugyan nem említette név szerint… – Sacha olyan sokoldalú lány – folytatja Elinor, bekattintva a púderdobozt. – Látta, hogyan vízisíel? – Nem. – Vagy lovaspólózik? – Nem – mondom elkomorodva. – Azt sem. Elinor most parancsolóan megkocogtatja a sofőr mögötti üvegfalat. – Túl gyorsan vette ezt a kanyart! Nem mondom el még egyszer, de semmi kedvem zötykölődni. Nos, Rebecca – dől hátra az ülésen, elégedetlen pillantást vetve rám. – És mik a maga hobbijai? – Ümm… – kinyitom a számat, aztán újra becsukom. Teljesen kiürült az agyam. Lássuk, csak van valamiféle hobbim! Mit is szoktam csinálni hétvégén? Hogyan szoktam kikapcsolódni? – Izé… hát… Ez iszonyúan nevetséges. Kell legyen az életemben más is a vásárláson kívül. – Nos, kézenfekvően, szeretek… találkozni a barátaimmal – kezdem tétován. – Emellett… a divatot is tanulmányozom a… magazinok segédletével… – Sportol egyáltalán? – mér végig hidegen Elinor. – Vadászik talán? – Izé… nem. De… nemrégiben elkezdtem vívni tanulni! – teszem hozzá hirtelen támadt lelkesedéssel. Hisz a felszerelést végül is megvettem, vagy nem? – És hatéves korom óta zongorázom. Ami az utolsó szóig igaz. Ha elfeledkezünk arról, hogy kilencévesen feladtam a zongoraleckéket. – Tényleg? – mosolyodik el fagyosan Elinor. – Sacha szintén rendkívül muzikális. Tavaly Londonban fellépett Beethoven zongoraszonátáival. Maga is hallotta? A pokolba Sachával! A pokolba a vízisível és azokkal az átokverte szonátákkal! – Nem – mondom dacosan. – Történetesen én is felléptem… csak épp Wagner- szonátákkal. – Wagner-szonáták? – visszhangozza Elinor gyanakvón.

141 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Izé… igen. – Megköszörülöm a torkom, és azon jár az agyam, miként válthatnánk témát. – Szóval ön bizonyára roppantul büszke a fiára! Abban reménykedem, ez a megjegyzés tízperces boldog áradozásra készteti. Ehelyett csak némán rám néz, mintha hülyeségeket hordanék össze. – Már… a vállalatával… meg mindennel – nyomatom tovább a témát. – Óriási sikere van! És most minden erejével azon van, hogy gyökeret verjen New Yorkban. Amerikában. Elinor leereszkedően néz rám. – Mindenki csak akkortól lesz valaki, ha Amerikában elismerik. Na, már itt is vagyunk – néz ki az ablakon. Köszönöm neked, Uram! Meg kell hagyni, a szépségszalon egyszerűen elképesztő. A recepció szakasztott olyan, akár egy görög barlang, oszlopokkal, halk zenével meg az illóolajok kábító illatával. A recepciós pulthoz lépünk, ahol egy fekete vászonba bújt csinos nőci nagy tisztelettel „Mrs. Shermannek” nevezi Elinort. Halkan beszélgetnek egy ideig. A nőci időnként rám pillant, és bólogat. Igyekszem úgy tenni, mint aki nem hallgatózik, s nagy figyelemmel tanulmányozom az illóolajok árjegyzékét. Aztán Elinor kurtán-furcsán hátat fordít a nőnek, és egy váróteremfélébe vezet, ahol kapok egy bögre mentateát. Egy felirat csendre inti a vendégeket. Némán ülünk egy darabig… aztán fehér egyenruhás nő jön értem. Magával visz a kezelőbe, ahol fürdőköntös és papucs vár rám dombornyomásos celofánba csomagolva. Mialatt átöltözöm, a nő a pultnál foglalatoskodik. Kellemes várakozással találgatom, vajon mire számíthatok. Elinor ragaszkodott ahhoz, hogy az egész kezelést ő állja, hiába igyekeztem közbekotyogni. Szemlátomást a „tetőtől talpig” változatot választotta, bármi legyen is az. Reménykedem, hogy kellemes aromaterápiás masszázst is magában foglal… ahogy azonban letelepszem a szófára… melegedő gyantával teli tégelyt pillantok meg. Görcsbe szorul a gyomrom. Nem vagyok gyakorlott a lábam szőrtelenítésében. Nem mintha félnék a fájdalomtól, hanem mert… Na jó. Azért, mert félek a fájdalomtól. – Szóval… a kezelés gyantázást is tartalmaz? – szólalok meg mímelt könnyedséggel. – Önt teljes gyantázó programra fizették be – néz fel meglepetten a kozmetikus. – Tetőtől talpig. Azaz sorra veszem majd a lábszárát, a karját, a szemöldökét… és ott van még a brazil változat. Kar és szemöldök? Érzem, amint torkom elszorul a félelemtől. Akkor féltem ennyire utoljára, amikor szurit kaptam egy thaiföldi utazás előtt. – Brazil változat? – hörgőm rekedten. – Az… meg mi? – A bikini vonal szőrtelenítésének egy formája. Totális gyantázás. Rámeredek a nőre, és veszettül jár az agyam. Csak nem arra gondol, hogy… – Megkérem tehát, heverjen végig a kanapén… – Várjon! – próbálom meg fegyelmezni a hangomat. – Amikor azt mondja, totális, azt érti rajta, hogy… – Ühüm – mosolyodik el a kozmetikus. – Aztán, ha óhajtja, kis kristálytetoválással takarhatom el a… kérdéses területet. A szerelmes szív

142 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

például igen népszerű. Vagy inkább a választottja nevének kezdőbetűire gondol? Nem, ez nem lehet igaz. – Most tehát arra kérem, heverjen le és lazuljon el… Ellazulni? Ellazulni ezek után? A nő visszafordul az olvadt gyantás tégelyhez… engem pedig elfog a vakrémület. – Nem csinálom ezt végig – hallom meg a saját hangomat, és lecsusszanok a kanapéról. – Köszönöm, de nem kérem. – A tetoválást? – Semmit. – Semmit? A kozmetikus odajön hozzám, kezében a gyantás tégellyel… Rémülten bújok a szófa mögé… mialatt köntösömet védekezőn magam köré tekerem. – De Mrs. Sherman már kifizette a teljes kezelést… – Nem érdekel, mit fizetett és mit nem – lépek hátrébb. – Leszedheti a lábamról a szőrt, a karomról azonban nem. Ott meg… semmi szín alatt. Ott, ahová a kristályszívet szánta. A kozmetikus aggódó arcot vág. – Mrs. Sherman egyike a leghűségesebb vendégeinknek. Külön az ön kedvéért kérte a tetőtől talpig gyantakezelést. – Soha nem fogja megtudni! – kiáltom kétségbeesetten. – Soha! Elvégre hogyan is láthatná, nem igaz? Azt csak nem kérdi meg a fiától, hogy vajon a barátnője rátetováltatta-e a neve kezdőbetűit… a… a… micsodájára. – Az utolsó szót alig bírom kinyögni. – Úgy értem, látja, ugye! Nem érdemes aggódni. Elcsuklik a hangom. Feszült csönd támad, amelyet csupán pánsípok zöngicsélése tör meg. Aztán a kozmetikus hirtelen horkantva felnevet. Elkapom a tekintetét… és magam is fékezhetetlen – noha enyhén szólva cseppet hisztérikus – kacagásban török ki. – Igaza van – mondja a kozmetikus. Leül, és a szemét törölgeti. – Igaza van. Soha nem fogja megtudni. – Mi lenne, ha alkut kötnénk? – mondom. – Megcsinálja a lábamat és a szemöldökömet, a többiről pedig hallgatunk. – Helyette adhatnék masszázst – javallja a kozmetikus. – Csak hogy kihasználjuk az időt. – Akkor megegyeztünk – sóhajtok megkönnyebbülten. – Tökéletes! Kifacsart citromnak érzem magam, ahogy végigheverek a kanapén, s a kozmetikus szakszerűen betakar egy törülközővel. Eszerint Mrs. Shermannek van egy fia? – kérdi, és hátrasimítja a hajam. – Igen – nézek fel meglepetten. – Miért, soha nem említette? – Nem emlékszem. Pedig évek óta idejár… Mindig azt hittem, nincsenek gyerekei – von vállat a kozmetikus. – Na igen. Hanyatt fekszem, s igyekszem nem mutatni a meglepetésemet.

143 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Amikor másfél óra múlva előkerülök, fantasztikusan érzem magam. Vadonatúj a szemöldököm, sima a lábszáram, és minden pórusom sugárzik a világ legcsodásabb aromaterápiás masszázsától. Elinor a recepción vár. Ahogy a közelébe érek, értő szemmel mér végig. Egy vérfagyasztó pillanatig azt várom, felszólít, húzzam fel az ingem ujját, hogy ellenőrizze a karom simaságát… ám mindössze annyit mond: – Sokkal jobb így a szemöldöke. Aztán megfordul, és megindul kifelé. Én a nyomában. Már a kocsiban ülve megkérdem: – Hol ebédelünk? – Nina Heywood oldott hangulatú, szűk körű jótékonysági ebédet ad az ugandai éhínség enyhítésére – feleli, s egyik makulátlan körmét nézegeti közben. – Csaknem minden hónapban szervez ehhez hasonló rendezvényeket. Ismeri Heywoodékat? Vagy van Gelderéket? Mondanom sem kell, egyikőjüket sem ismerem. – Nem – hallom meg önmagamat. – de Websteréket igen. – Websteréket? – emeli fel Elinor kihúzott szemöldökét. – A newporti Websteréket? – Nem, ők az oxshotti Websterek. Janice és Martin – nézek rá ártatlan képpel. – Ismeri őket? – Nem – mér végig jeges tekintettel. – Nem hiszem, hogy ismerném őket. Az út hátralévő részét némán tesszük meg. Aztán a kocsi nagyot zökkenve megáll. Kiszállunk és végigmegyünk a világ legfényűzőbb, legtágasabb előcsarnokán, ahol libériás inas posztol a küszöbön, és mindent elborítanak a tükrök. Az aranyozott lift tömérdek emeleten suhan felfelé. A liftes csúcsos sityakot visel. Innen egy lakosztályba jutunk. Életemben nem láttam ehhez foghatót! Megint óriási terem fogad, márványpadlóval, kétkarú lépcsővel meg dobogóra állított versenyzongorával. A pasztellszínű selyemfalakon hatalmas festmények függnek aranykeretben. A helyiséget kis emelvényeken virágzuhatagok veszik körül. Ilyet sem pipáltam még! Darázsderekú dámák élénk csevegést folytatnak drága ruhakölteményekben. A férfiak kisebb létszámban képviseltetik magukat. Ezek a jól öltözött urak udvariasan hallgatják a társalgást. Pincérek pezsgőt osztogatnak, s egy leomló öltözékű nő hárfát penget. Ez lenne a szűk körű jótékonysági vacsora? Háziasszonyunk, Mrs. Heywood rózsaszín ruhás alacsony asszony. Már majdnem kezet rázunk, de megzavarja egy újabb hölgy érkezése, aki drágaköveket visel a turbánján. Elinor bemutat bizonyos Mrs. Parkernek, aztán Mr. Wunschnak, Miss Kutominak, végül nyoma vész. Tőlem telhetően igyekszem fenntartani a társalgást, bár a jelenlévők közül szemlátomást mindenki azt képzeli, hogy Vilmos herceg rokona vagyok. – Mondja csak – kíváncsiskodik Mrs. Parker. – Hogyan viseli szegény fiatalember… azt a súlyos veszteséget? – fogja suttogóra a hangját. – Az a fiú született arisztokrata – veti közbe Mr. Wunsch lelkesen. – A mai fiatalok sokat tanulhatnak tőle. Mondja, hová készül, a hadseregbe? – Eddig… nem említette – hebegem. – Bocsánat… Kimenekülök a fürdőszobába… ugyanolyan tágas és fényűző, mint az egész lakosztály. Az állványok luxusszappanoktól és ingyenes parfümös

144 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

palackoktól roskadoznak, s egy kényelmes székbe le is lehet telepedni. A legszívesebben egész napra itt maradnék. Mégsem merek túl sokáig elidőzni, nehogy Elinor keresni kezdjen. Még utoljára magamra löttyintek néhány csepp éternyit, majd nagy nehezen feltápászkodom, s visszamegyek a tolongásba, ahol pincérek cikáznak, azt mormolva, hogy az ebédet mindjárt tálalják. Ahogy a tömeg a pompás mívű szárnyas ajtó felé áramlik, Elinort keresem a tekintetemmel, de sehol nem találom. A közelemben egy fekete csipkeruhába öltözött öreg hölgy üldögél; ahogy elhaladok mellette, épp feltápászkodik a mankójával. – Hadd segítsek – ugrom oda, ahogy elvéti a fogást. – Megfoghatom a pezsgős poharát? – Köszönöm, drágám! – mosolyog rám az öreg hölgy, mialatt én karon fogom. Lassan végigbaktatunk a palotába illő ebédlőn. A vendégek közben székeket húznak elő kör alakú asztalok mellől, és melléjük telepszenek. Pincérek sietnek körbe zsemlékkel. – Margaret – lép oda Mrs. Heywood, kezét nyújtva az öreg dámának. – Végre megtaláltalak! Hadd keressek széket neked… – Ez a fiatal hölgy volt a segítségemre – ereszkedik le az öreg dáma egy székre, én pedig szerényen rámosolygok Mrs. Heywoodra. – Köszönöm, drága – morogja Mrs. Heywood szórakozottan. – Volna szíves az én poharamat is elhozni… és egy kis vizet is kérünk az asztalunkhoz. – Hogyne! – mondom szolgálatkész mosollyal. – Ezer örömmel. – Én pedig gint kérek tonikkal – toldja meg a rendelést egy öregecske a közelben, felém pördülve a székén. – Máris! Lám, anyunak igaza van. A segítőkész ember szerez a legkönnyebben barátokat. Egészen különlegesnek érzem magam, most, hogy segédkezet nyújthatok a háziasszonynak. Olyan, mintha vele együtt én adnám egy kicsit az estélyt! Nem tudom biztosan, merre van a konyha, egy biztos, a pincérek mind a terem egyik vége felé igyekeznek. Követem őket szárnyas ajtók során keresztül, végül egy olyan konyhában találom magam, amitől anyu eldobná magát. Minden gránitból és márványból van itt. A hűtőszekrény teljesen úgy fest, mint egy űrrakéta, s a falban beépített pizzasütő rejlik! Fehér inges pincérek rohangálnak ki-be tálcákkal. Két séf középen álldogál a munkapultnál, kezükben sistergő serpenyők. – Hol vannak a szalvéták? – kiáltja valaki. Találok egy üveg tonikot meg poharat. Tálcára teszem őket, aztán a gint kezdem el keresni. Ahogy lehajolok, hogy kinyissak egy kredencajtót, egy nyírt hajú, szőkített fickó a vállamra teszi a kezét. – Hé, mit művel maga itt? – Á, jó napot! – egyenesedem ki. – Csak a gint keresem. Valaki gint kért tonikkal. – Nincs erre időnk! – csaholja. – Felfogta, mennyire híján vagyunk személyzetnek? Asztalra az étellel!

145 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Híján vannak személyzetnek? Egy pillanatig üveges szemekkel bámulom. Aztán ahogy tekintetem fekete szoknyámra siklik, ráébredek, mi az ábra. Elképedve elnevetem magam. – Nem! Nem vagyok… úgy értem, voltaképpen én az egyik… Hogyan lehet ezt úgy közölni, hogy meg ne sértsem a fickót? Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a pincérkedés maradéktalanul kitölti az életét. Az is lehet, hogy szabadidejében amatőr színész. Ám mialatt én habozok, a kezembe pottyant egy füstölt haltól roskadozó ezüst tányért. – Vigye, de tüstént! – De én nem… – Rögtön, ha mondom! Asztalra az étellel! Megszeppenten sietek el. Jó. Most azt csinálom, hogy lelépek innen, valahogyan megszabadulok a tányértól, majd pedig megkeresem a helyemet. Visszaóvakodom az ebédlőbe. Ott botorkálok az asztalok között. Szabad felületet keresek, ahová letehetném a tányért. Csakhogy sehol nem látok tálalóasztalt vagy akár üres ülőalkalmatosságot. A padlón csak nem hagyhatom a tányért, az pedig még sutább lenne, ha a vendégek fölött átnyúlva valamelyik asztalra tenném le. Ez már több a soknál. Ráadásul dögnehéz is; fájni kezd a karom. Elhaladok Mr. Wunsch széke mellett, és kedvesen rámosolygok, ő azonban észre se vesz. Mintha hirtelen láthatatlanná váltam volna. Kész röhej. Valahová csak le tudom tenni ezt a dögöt. – Volna szíves felszolgálni az ételt? – sziszegi mögöttem egy dühös hang. Nagyot ugrom ijedtemben. – Jó! – vágok vissza, kissé megtépázott idegekkel. – Jó, mindjárt! Szent Habakuk! Talán az volna a legegyszerűbb, ha tényleg felszolgálnám ezt a fogást. Aztán, miután eltűnt a kezemből, legalább leülhetnék végre. Habozva lépegetek a legközelebbi asztal felé. – Izé… kér valaki füstölt halat? Azt hiszem, lazac… ez meg itt pisztráng… – Rebecca? Hirtelen elém kerül egy elegánsan fésült frizura. Ijedtemben megtántorodom. Elinor néz fel rám, a szeme villámokat szór. – Hahó! – szólok oda idegesen. – Szereti a füstölt halat? – Maga meg mit művel itten? – sistereg a hangja a dühtől. – Ó! – nyelek egyet. – Nos, csak azt gondoltam, segítek egy kicsit… – Én kérek a füstölt lazacból, köszönöm – szólal meg egy aranyszín kabátkát viselő nőci. – Van zsírmentes francia öntetük? – Izé… a helyzet az, hogy én voltaképpen nem vagyok… – Rebecca! – reccsen rám Elinor, bár alig mozgatja az ajkát. –Tegye le azt a tányért, de azonnal! És… üljön le! – Jó, persze – pillantok tétován a tányérra. – Nem kellene mégis inkább felszolgálnom, ha már behoztam? – Tegye le, ha mondom? – Jó.

146 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Gyámoltalanul pillantok körbe. Ekkor veszek észre egy pincért, aki üres tálcával közeledik felém. Még mielőtt tiltakozhatna, a tálcára pottyantom a füstölt halas tányért. Remegő lábbal kerülöm meg az asztalt, hogy elfoglaljam a székemet. Közben zavartan lesimítom a hajam. Leülök. A vastag szalvétát a térdemre terítem. Néma csend telepszik az asztalra. Barátságos fél mosollyal próbálkozom, de senki nem viszonozza. Aztán egy hallókészülékes vénség, aki körülbelül hatsoros nyakláncot visel, Elinorhoz hajol, és mindenki által hallhatóan a fülébe ordítja: – A maga fia… egy pincérnőnek udvarol?

147 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Becky Bloomwood New York-i költségvetése (Javasolt) napi kiadások Étel Vásárlás Egyéb tételek Összesen

50$ 50$100$ 50-60$ 100 $ 250$

(Felülvizsgált) napi kiadások Harmadik nap Étel

50$

Vásárlás

100$

Egyéb tételek

365$

További tételek

229$

Páratlan mintadarab-árusítási lehetőség További páratlan mintadarab-árusítási lehetőség Elkerülhetetlen kiadások Üzlettel kapcsolatos költségek (cipő)

567$ 128$ 49$

148 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

11 - Tényleg, ezt művelte? Hosszú hallgatás következik. Luke a homlokát ráncolva pillant rám. – Nos, biztos vagyok benne, hogy ő nem… Elcsuklik a hangja, nekem pedig rossz előérzetem támad. Néhány nap telt el a jótékonysági ebéd óta, s a vonalban Elinor beszél a fiával. Csak az isten a tudója, miket mondhat neki rólam. Bárcsak kihangásíthatnám a készüléket. Jobban meggondolva mégsem vágyom rá annyira. – Tényleg? – Luke meglepettnek látszik. – Értem. Ez érdekes. Ha már erről beszélünk – köszörüli meg a torkát –, nem futhatnánk össze mi ketten? Hála az égnek! Végre nem rólam beszélnek. – Á, értem. – Luke nem tudja elleplezni hangjában a csalódást. – Nem, persze, megértem. Igen, úgy lesz. Akkor a viszonthallásra. Leteszi a kagylót, s néhány percig meredten bámulja. – Nos! – szólalok meg tettetett lazasággal. – Mit gondol rólam az anyád? – Hát… – Luke arca tanácstalan fintorba szalad. – Azt mondta… túlontúl lelkesnek mutatkoztál. Vajon mit értett ezalatt? – Fogalmam sincs! – kacagok fel élesen. – Talán csak azt, tudod… hogy dolgos természetem van. És izé… említette az ajándékodat? – igyekszem témát váltani. – Nem – feleli Luke kis hallgatás után. – Ami azt illeti, nem említette. – Á – nyilall belém a felháborodás Elinor iránt. – Nos, tudod, pedig egyszerűen imádta. – Gondolod? – Odavolt érte! – mondom a tőlem telhető legnagyobb meggyőző erővel. – Csaknem… csaknem elsírta magát örömében. Azt is mondta, hogy te vagy a legjobb fiú a világon. – Tényleg? – ragyog fel Luke arca. – Ezt mondta? Tétován elmosolyodom, és a cipőmért nyúlok. Jó, ez azért nem teljesen fedi a valóságot. De csak nem mondhatom el Luke-nak, hogy az anyja úgy gyömöszölte vissza az ajándékát a dobozába, mintha csak egy pár zokni lenne a Woolworthtől! – Viszlát később – Luke felveszi az aktatáskáját, és megcsókol. – És jó szerencsét ma reggelre. – Kösz! – mosolygok vissza rá, és máris átjár az izgatott várakozás. Hirtelen minden mozgásba lendült errefelé. Egyre újabb hívásokat kapok ismeretlenektől, akik találkozni szeretnének velem. Luke azt mondja, ez a „hólabda-effektus”, és ő voltaképpen végig számított is rá. Tegnap három tévécsatorna munkatársaival tárgyaltam… ma pedig Greg Waltersszel, a Kék Folyó produkciós vállalat képviselőjével reggelizem. Ő küldte a kosár gyümölcsöt, és ő volt az, aki „égett a vágytól”, hogy találkozzon velem. Ilyet sem pipáltam még soha életemben. Egy óra múlva a Négy Évszak éttermében ülök. Úgy érzem magam, mint egy filmcsillag. Greg Walters magas, barnára sült pasi, aki mostanra az összes tévécsatornát megemlítette, amelyet csak ismerek.

149 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Maga egy fenomén! – egyre ezt ismételgeti a croissant-falatok között. – Felfogta ezt? – Hát… izé… – Nem – emeli fel a kezét. – Csak ne szerénykedjen! Az egész város magáról beszél. Az emberek harcolnak magáért. – Belekortyol a kávéjába, és egyenesen a szemembe néz. – Őszinte leszek… saját műsort szeretnék adni magának. A lélegzetem is elakad az izgalomtól. – Tényleg? Saját műsort kapnék? És mi volna a dolgom? – Mindegy. Majd kitalálunk valamit – újra meghúzza a kávéját. – Maga politikai kommentátor, ha nem tévedek? – Ümm… nem igazán – mondom sután. – Személyes pénzügyi tanácsadással foglalkozom. Jelzálogkölcsönökkel meg effélékkel, tudja. – Helyes – bólint Greg. – Pénzügyek. Várjunk csak… szinte látom is magam előtt… Wall Street. A Wall Street a Tökéletesen mesés és az Oprahshow keveréke lehetne. Meg tudná csinálni, ugye? – Izé… természetesen! Magabiztosan mosolygok rá, és beleharapok a croissant-ba. – Mennem kell – mondja, amint befejezi a kávéját. – De holnap felhívom. Addig megszervezek egy találkozót az osztályvezetőnkkel. Jó lesz így? – Nagyszerű! – felelem és igyekszem a tőlem telhető legközömbösebb képet vágni. – Az jó lesz. Ahogy a pasi elsétál, széles mosoly terül szét az arcomon. Saját műsor! Egyre jobb. Bárki, akivel beszélek, állást ajánl nekem. Ráadásul folyton mindenféle finomságokkal etetnek. Tegnap azt is kijelentette egy pofa, nem kérdés, hogy ragyogó karriert tudnék csinálni Hollywoodban. Hollywoodban! Úgy értem, képzeljék el, ha saját műsort kapnék Hollywoodban! Valami mesés villában lakhatnék Beverly Hillsben, és együtt buliznék a filmcsillagokkal. Luke új fiókot nyithatna Los Angelesben. Hisz az ottaniaknak is szükségük van arculattervezésre… ő meg könnyűszerrel átválthatna a pénzügyekről a mozira. És… igen! Közös filmgyártó vállalatot is alapíthatnánk! – Micsoda kellemes meglepetés! – zökkent ki álmodozásomból egy vidám hang. Ahogy felnézek, látom, hogy Michael Ellis húz magához egy széket az egyik asztalnál. – Ó! – mondom, elszakadva az Oscart övező gondolatoktól. –Á, jó reggelt! – Jöjjön, csatlakozzon hozzám! – mutatok udvariasan a szomszédos székre. – Nem zavarom? – kérdi, ahogy letelepszik. – Nem. Most fejeződött be egy tárgyalásom, de már vége. Luke is magával van? – nézek körül bizonytalanul. Michael a fejét rázza. – AJD Slade embereivel beszél ma reggel. Nagykutyák. Közben jön a pincér, leszedi Greg tányérját, és Michael kapucsínót rendel. – Szóval… hogy s mint? – halkítom le kicsit a hangomat. –Luke-tól tudom, hogy az egyik támogató türelmetlen. – Így igaz – bólint Michael komoran. – Nem tudom, mi folyik ott.

150 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– De hát miért van szükségünk egyáltalán támogatókra? –kérdem. – Úgy értem, Luke-ot felveti a pénz… – Az üzleti élet első számú szabálya, hogy az ember sohase a saját pénzét fektesse be – mondja Michael. – Mellesleg Luke-nak roppant nagyszabású tervei vannak, márpedig az ilyenekhez nagy adag tőke kell. Tudja – néz fel –, a maga barátja nagyon elszánt. Eltökélte magában, ha törik, ha szakad, sikere lesz itt. – Tudom – mondom, a szemem forgatva. – Más sem érdekli a munkán kívül. – A munkával semmi baj – ráncolja a homlokát Michael, mialatt a kávéjába bámul. – A megszállottsággal… már nem ez a helyzet. – Egy pillanatra elhallgat, majd mosolyogva felnéz. –De úgy látom, a maga dolgai a lehető legjobban haladnak. – Tény és való – mondom, és képtelen vagyok tartani a számat. – Mondhatni csodásan mennek! Itt vannak ezek a fantasztikus találkozók, mindenki állást ajánl nekem! Épp most tárgyaltam Greg Waltersszel, a Kék Folyó produkciós vállalat képviselőjével… aki saját műsorral kecsegtet. Tegnap meg valaki Hollywoodot emlegette! – Ez igazán nagyszerű! – helyesel Michael. – Belekortyol a kávéjába, és elgondolkozva néz rám. – Mondhatnék azért valamit? – Mit? – Ezek a tévések már csak ilyenek. Nem muszáj minden szavukat elhinni. Lelombozva nézek rá. – Hogyhogy? – Ezek a fickók szeretnek nagyzolni – folytatja Michael a kávéját kavargatva. – Jobban érzik így magukat. És amikor kimondják, hisznek is az ígéreteikben. De ha a kemény dollárokra kerül sor… – elhallgat, és rám néz. – Csak nem szeretném, ha csalódna. – Nem fogok csalódni! – vágom rá felháborodottan. – Greg Walters azt mondja, az egész város értem harcol! – Ebben egy pillanatig sem kételkedem – mondja Michael. –És szívből remélem, hogy így is van. Mindössze arra figyelmeztetem, hogy… Elhallgat, mert egyenruhás portás áll meg az asztalunk előtt. – Miss Bloomwood, üzenetem van az ön számára – szólít meg. – Köszönöm! – felelem meglepetten. Kinyitom a borítékot, amit átnyújt nekem. Kihúzom a benne lapuló papirosokat… üzenet Kent Garlandtól és a HLBC-től. – Nos! – mondom, és képtelen vagyok elfojtani egy győztes mosolyt. – Úgy tűnik, a HLBC mégsem a levegőbe beszél. Komoly üzletemberek. – Odaadom a papírokat Michaelnek. A legszívesebben még hozzátenném: „Na látja!” – Kérem, hívja fel Kent asszisztensét, hogy összehozzunk egy próbafelvételt – olvassa fel a szöveget. – Nos, lehet, hogy tévedtem – mondja mosolyogva. – Aminek rendkívül örülök. – Majd köszöntésképpen megemeli a kávéscsészéjét. – A sikeres próbafelvételre. Rendben. Mit is vegyek fel holnap? Mi a csudát vegyek fel? Úgy értem, ez életem legfontosabb pillanata, egy próbafelvétel az amerikai tévében. A szerelésemnek célratörőnek, előnyösnek, fotogénnek és hibátlannak kell lennie… Csak hát egy rongyom sincs. Egy rongyom sem!

151 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Vagy milliomodszorra fésülöm át a ruhatáramat. Kimerülve roskadok le az ágyra. Nem tudom elhinni, hogy próbafelvételhez méltó szerelés nélkül keltem át az óceánon. Nos, mit lehet tenni. Nincs más választásom. Fogom a táskámat, és átvizsgálom a pénztárcám tartalmát… épp a kabátomért nyúlok, amikor cseng a telefon. – Halló! – szólok bele a kagylóba, azt remélve, Luke lesz az. – Bex! – hallom meg Suze vékonyka, távoli hangját. – Suze! – kiáltom elragadtatva. – Szia! – Hogy vagy? – Istenien! – mondom. – Egy szekérderék találkozóm van, és mindenki roppant bizakodó! Fantasztikus! – Bex! Ez nagyszerű! – Veled mi van? – ráncolom össze a homlokomat a hangja hallatán. – Minden rendben? – Igen, persze! – mondja Suze. – Minden tökéletes. Kivéve… – akad el egy pillanatra a hangja. – Gondoltam, fontos, hogy tudd, ma reggel felhívott egy pasi azzal, hogy tartozásod van valami bolt felé. A La Rosa Hampsteadben. – Tényleg? – húzom el a számat. – Már megint ők? – Igen. – A pasi azt kérdezte, mikor kerülsz ki a művégtag-klinikáról. – Á – mondom némi szünet után. – Rendben. És… mit mondtál erre? – Bex, miért hiszi ez az ürge, hogy bevonultál egy művégtagklinikára? – Nem is tudom – hárítom el a kérdést. – Talán hallott valamit. Vagy… meglehet, hogy én írtam valamit abban az egyetlen levélkében… – Bex – szakít féle Suze, és megremeg a hangja. – Azt mondtad, lerendezted az összes számlát. Megígérted! – Igenis lerendeztem őket! Közben a hajkefémért nyúlok, és fésülni kezdem a hajamat. – Azzal intézted el, hogy az ejtőernyőd nem nyílt ki időben? –kiáltja Suze. – Az isten szerelmére, Bex… Nézd, ne izgulj! Amint hazaérek, mindent elrendezek. – A pasi azzal fenyegetőzött, hogy megteszi a szükséges lépéseket! Azt mondta, roppantul sajnálja, de épp eleget várt idáig, és… – Mindig ezt mondják – felelem. – Suze, igazán nem kell aggódnod! Vagyonokat fogok keresni itt. Mesésen gazdag leszek! Akkor majd mindenkit kifizetek, és minden elrendeződik. Hallgatás a válasz. Elképzelem, amint Suze a nappali padlóján ül, és a haját csavargatja az ujja körül. – Tényleg? – mondja végül. – Eszerint jól alakulnak a dolgaid? – Igen! Holnap próbafelvételre megyek. Van aztán egy pasi, aki saját műsort akar nekem adni. Mások egyenesen Hollywoodról beszélnek! – Hollywoodról? – ámuldozik Suze. – Ez bámulatos! – Tudom! – mosolygok rá saját tükörképemre. – Hát nem csodás? Azt mondják, fenomenális vagyok! Legalábbis ezt mondta az az ürge a Kék Folyó produkciós vállalattól. – És… mit veszel fel a próbafelvételre?

152 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Most indulok a Barneysba – mondom boldogan. – Kiválasztok ezt-azt! – A Barneysba? – kiáltja Suze rémülten. – Bex, megígérted, hogy nem költekezel túl! Megesküdtél, hogy megmaradsz a lehetőségeid határain belül. – Így is történt! Pontról pontra ragaszkodom az előírt költségvetésemhez! Az egészet papírra vetettem meg minden! Különben is ez üzleti kiadás. Építem a karrierem. – De hát… – Suze, ahhoz, hogy pénzt keress, előbb rá kell költened. Ezt mindenki tudja! Végtére is az élet kiadásokkal jár, nem igaz? Csönd honol a vonal másik végén. – Meglehet – mondja végül Suze csekély meggyőződéssel. – Különben is mire való a hitelkártya? – Jaj, Bex! – sóhajt fel Suze. – Amúgy, tudod, milyen furát mondott tegnap az a csaj, aki az önkormányzati illetéket szedi be? – Miféle önkormányzati illetéket? – ráncolom a homlokom önnön tükörképemre, és a szemceruzáért nyúlok. – Tegnap reggel járt itt ez a csaj – mondja Suze bizonytalanul. – Volt nála egy mappa. Tömérdek kérdést tett fel rólad, a lakásról meg arról, mennyi lakbért fizettél nekem… igazán kellemesen elbeszélgettünk. Elmondtam neki, hogy Amerikában vagy, beszéltem Luke-ról… a tévéről… – Király – mondom, de alig figyelek oda. – Ez igazán jól hangzik. Suze, most rohannom kell. De őszintén kérlek, ne aggódj! Ha bárki más hív, egyszerűen csapd le a kagylót. Rendben? – Hát… jó – mondja Suze. – És nagy kalappal holnapra! – Köszi! – mondom, és leteszem a kagylót. – Hahaha! Irány a Barneys! A Barneys. Úgy vártam erre az alkalomra, ahogy a gyerek valami különösen fincsi csokira. Most, ahogy belököm az elegáns fekete forgóajtót, és lassan végiglejtek a pasztellszínű mozaikpadlón, köröttem gyönyörű emberpéldányokat látok, amint különböző tárlókban modern ékszereket nézegetnek… Úgy érzem magam, mint Aranyfürt, aki a megfelelő méretű széket választotta.8 A háttérzene feldobja a hangulatot. Mindenki úgy fest, mint aki kitűnően érzi magát. Pár percig egy üvegszekrény előtt nézelődöm, amelyben döbbenetes szépségű akvamarin kristály nyakék tündököl. Ha felvehetnem, úgy néznék ki, mint egy hableány. Vajon mennyibe kerül? – tűnődöm. Már az árcédulát keresem, amikor feltűnik a színen egy asszisztens… riadtan térek magamhoz. Nem azért vagyok itt, hogy nyakéket vásároljak. Azt fogom megvenni, amire szükségem van. Úgy érzem, majd felvet a büszkeség, amikor erőnek erejével elvonszolom magam az üvegszekrénytől. Lássunk munkához! Átfutom az információs táblát, aztán felmegyek lifttel a legfelső emeletre. Akváriumok, színes tollú madarak kaphatók itt… meg amerre csak nézek, menő rucik. 8

Gyermekmese Arany fürtről és a három medvéről. Akislány a medvék erdei házában kipróbálta mindhárom széket. Az egyik túl kicsi volt, a másik túl nagy, a harmadik pont az ő mérete.

153 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Egek, és micsoda ruhák! Világszépek! Amerre csak nézek, színek és formák vesznek körül. A legszívesebben mindet megsimogatnám vagy megmarkolnám. De nem tölthetem azzal az egész napomat, hogy megcsodálom a cukorkaszínű alsóneműt meg a gyöngyökkel kivarrt házi papucsot. Koncentrálnom kell. Valami jópofa szerelést keresek holnapra, semmi mást. Rendben. Szóval, akkor egész pontosan mit is akarok? Talán egy kabátkát, amiben elég tekintélyesen hatok… de a megfelelő kabátkának kell lennie. Ne legyen túl vaskos vagy merev… csak tiszta, tetszetős vonalvezetés. Esetleg egy szoknya is kellene. Hanem ott vannak azok a nadrágok is. Fantasztikusan állna egy naci, ha jó cipőt húznék hozzá… Lassan körbejárom valamennyi emeletet, s közben megjegyzem, hol mit találok. Aztán amikor meggyőződöm arról, hogy nem hagytam ki semmit, sorra veszem a lehetőségeimet… Egy Calvin Klein kabátka… meg egy szoknya… – Elnézést kérek… Épp egy ujjatlan topért nyúlok, amikor egy hang visszahúz a valóságba. Meglepetten fordulok meg. Fekete nadrágkosztümös nő mosolyog rám. – Nincs szüksége segítségre a mai vásárláshoz? – Izé… ó, köszönöm! – hebegem. – Ha meg tudná ezeket fogni… – ezzel átnyújtom az összegyűjtött cuccokat. A nőci arca alig észrevehetően megrezdül. – Amikor segítségről beszéltem… arról van szó, hogy ma különleges reklámot futtatunk az egyéni vásárlások osztályán. Szeretnénk megismertetni ezt az elgondolást a nagyközönséggel. Ezért amennyiben elfogadja az ajánlatunkat, hogy bemutatkozunk önnek, maradt még néhány szabad hely. – Á, helyes – mondom növekvő érdeklődéssel. – Miből is áll ez pontosan… – Szakképzett és tapasztalt személyi kisegítőink ön mellé szegődnek, hogy pontosan azt találja meg, amit keres – folytatja a nőci kellemesen. – Segítségére lehetnek továbbá, hogy rátaláljon a saját stílusához leginkább illő ruhákra, és olyan dizájnokkal foglalkozzon, amelyek előnyösek önnek. Egyszóval végigkalauzolnánk önt szédületes divatbirodalmunk labirintusán. A nőci most feszült kis kaccantást hallat. Az az érzésem, hogy jó néhányszor leadta ma már ezt a dumát. – Értem – mondom eltöprengve. – A helyzet az… nem vagyok biztos benne, hogy tényleg szükségem van kalauzra. Ezért nagyon köszönöm, de… – A szolgáltatás ingyenes – folytatja a nőci. – Ma teát, kávét vagy egy pohár pezsgőt is adunk mellé. Pezsgő? Ingyen pezsgő? – Óóó! – lehelem. – Nos… ez igazán jól hangzik. Igen, igénybe veszem a szolgáltatásukat! Különben pedig ezek a szakképzett eladók tényleg ismerik az árujukat, gondolom, miközben követem a nőt a harmadik emeletre… talán még más szemmel is nézik a cuccokat. Meglehet, egészen új oldalamat mutatnák meg, olyat, amilyenről nem is tudok. Tágas öltözőbe nyitunk be. A hölgy mosolyogva tessékel beljebb.

154 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– A személyi kisegítője ma Erin lesz – mondja. – Erin csak nemrég lépett be a cégünkhöz, ezért időről időre egy tapasztaltabb munkatársunk is segítségére lesz. Ez így megfelel önnek? – Teljes mértékben! – mondom, és leveszem a zakómat. – Mit parancsol: teát, kávét vagy pezsgőt? – Pezsgőt – vágom rá azonnal. – Kösz. – Nagyon helyes – mosolyodik el a nő. – Á, már itt is van Erin! Érdeklődve nézek fel. Magas, vékony lány lép be az öltözőbe. Egyenes szálú szőke haja van és kicsiny, puha szája. Van valami omlatag az egész jelenségben, mintha valamikor beszorult volna a liftajtók közé, és azóta sem épült volna fel teljesen. – Jó napot! – üdvözöl. Megbűvölve bámulom mosolyra húzódó ajkát. – Erin vagyok… én leszek a segítségére, hogy megtalálja az önhöz legjobban illő holmit. – Pompás! – mondom. – Már alig várom! Vajon hogy tett szert erre az állásra? A cipője például pocsék. – Akkor tehát – néz rám elgondolkozva –, mi az, amire szüksége lenne? – Holnap próbafelvételem lesz – magyarázom. – Szeretnék csinos, hetyke, egyszersmind azonban megközelíthető lenni. Talán valami szellemes kis csavar kéne hozzá. – Szellemes csavar – visszhangozza Erin, és valamit firkant a mappájába. – Helyes. És mire gondolt? Kosztümre? Zakóra? – Nos – kezdem, és részletesen kifejtem az elképzeléseimet. Erin figyelmesen hallgat. A szemem sarkából észreveszem, hogy időről időre fekete hajú, teknőckeretes szemüveget viselő nő jön oda az öltöző ajtajához, és ő is a fülét hegyezi. – Rendben – mondja Erin, amikor befejezem a mondókámat. – Nos, látom, hogy határozottan megvannak a maga elképzelései. Arra gondolok… van egy csinos, derékba szabott zakónk Moschinótól, rózsákkal a gallérján… – Igen, ismerem! – ujjongok fel. – Én is gondoltam már rá! – Hozzá pedig… választhatna egy új szoknyát a Barneys kollekcióból… – Azt a feketét? Amelyiken itt van a gomb? Igen, az is eszembe jutott, de rövid egy kicsit. Aztán gondoltam arra a térdig érőre is. Tudja, arra a paszományosra… – Mindjárt megnézzük – mondja Erin kellemes mosollyal. –Hadd hozzak ide néhány darabot, és végignézzük őket. Elmegy, hogy összeszedje a cuccokat, én pedig leülök, és a pezsgőt kortyolgatom. Ami azt illeti, nem is olyan rossz ez. Úgy értem, lényegesen kevesebb erőfeszítés, mintha egyedül caplatnék végig az áruházon. Közben fél füllel kihallgatok egy fojtott hangon folyó beszélgetést a szomszédos öltözőben… hirtelen élesre vált egy dühös női hang: – Meg akarom mutatni annak a vadbaromnak. Meg fogom mutatni neki! – Mindketten megmutatjuk, Marcia – felel egy nyugodt, csitítgató hang. Azt hiszem a teknőckeretes szemüveg viselőjéhez tartozik. – Megmutatjuk. De nem ebben a cseresznyepiros nadrágkosztümben. – Okééé! – érkezik vissza Erin az öltözőbe, több fogast lobogtatva.

155 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Átsuhan rajtuk a tekintetem. Néhányat felfedezek azok közül, amelyeket egyedül néztem ki magamnak. De mi a helyzet a térdig érő szoknyával? Meg azzal a menő padlizsánlila nadrágkosztümmel, amelynek bőrből van a gallérja? – Szóval, itt a zakó, hogy felpróbálja… meg a szoknya. Elveszem tőle a cuccokat, és kétkedve méregetem a szoknyát. Előre tudom, hogy rövid lesz. De végül is ez a csaj a szakember, akkor meg… Villámgyorsan belebújok a szoknyába meg a zakóba… aztán megállok a tükör előtt, Erin oldalán. – A zakó mesés! – mondom. – És úgy áll rajtam, mintha rám öntötték volna. A szabását meg egyenesen imádom. A szoknyáról a legszívesebben hallgatnék. Úgy értem, nem akarom megsérteni Erin érzéseit… de pocsékul fest. – Lássuk csak – mondja Erin. – Félrebillenti a fejét, és a tükörképemre hunyorít. – Azt hiszem, egy térdig érő szoknya jobban állna. – Mint az, amelyikről beszéltem már magának! – sóhajtok megkönnyebbülten. – A hetediken található, közvetlenül a… – Meglehet – mosolyodik el. – De más szoknyákra is gondoltam… – Vagy ott van a harmadikon az a Dolce & Gabbana tervezte darab – folytatom. – Korábban már megnéztem magamnak. Vagy az a DKNY. – DKNY? – ráncolja a homlokát Erin. – Nem hinném, hogy… – Az ottani eladótól tudom, hogy újak érkeztek. Olyan aranyosak! Látnia kellene őket! – megfordulok, és alaposan szemügyre veszem Erin szerelését. – Tudja mit? Az a mályvalila DKNY jól festene a maga garbójával. Párosíthatná azzal az új, tűsarkú Stephane Kelian csizmával. Tudja, melyikről beszélek? – Igen, tudom – mondja Erin ingerülten. – A krokodil- és szarvasbőrből varrtra gondol? Meglepetten nézek fel. – Nem, nem arra. Az új termékre. Amelyiknek a hátulján van a varrás. Irtó klassz! Valójában jól menne a térdig érő szoknyához… – Köszönöm! – szakít félbe Erin élesen. – Okvetlenül gondolok rá. Az istenért, csak néhány tippet adtam neki. Az ember azt hihetné, örül, hogy ennyire érdeklődöm az áruházuk iránt. Tegyük hozzá, a jelek szerint neki magának nem sok dicsekednivalója van. – Szabad bejönnöm? – szólal meg valaki a küszöbről. A szemüveges nőci támaszkodik az ajtófélfának. Érdeklődve méreget. – Minden rendben? – Egyszerűen csodás, kösz! – villantok rá egy mosolyt. – Szóval – fordul a nő Erin felé. – Akkor tehát felpróbálod a térdig érő szoknyát a vevőnkkel? Rendben? – Igen – mosolyog kényszeredetten Erin. – Máris megyek. Miután eltűnik, nem tudok ellenállni a kísértésnek, és a ruhaállványhoz oldalazok, hogy lássam, mi mást hozott még. A szemüveges nő figyeli, mit művelek, aztán odalép, és a kezét nyújtja. – Christina Rowan – mutatkozik be. – Én vezetem az egyéni vásárlások osztályát. – Á, jó napot! – mondom, és megakad a szemem a halványkék Jill Stuart szoknyán. – Becky Bloomwood vagyok.

156 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Gondolom, Angliából. A kiejtése alapján tippelem. – Londonból jöttem, de New Yorkba készülök költözni! – Á, tényleg?! – mosolyog rám Christina Rowan barátságosan. – És mondja, Becky, mivel foglalkozik? A divatszakmában dolgozik? – Jaj, nem. Pénzügyes vagyok. – Pénzügyes! Nahát! – vonja fel Christina a szemöldökét. – Pénzügyi tanácsokat osztogatok a tévében. Tudja, nyugdíj meg efféle. – Megtapogatok egy puha kasmírnadrágot. – Hát nem csodás? Sokkal jobb, mint a Ralph Laurené. Ráadásul olcsóbb is. – Szép, ugye? – néz rám fürkészően Christina. – Nos, kellemes ilyen lelkes vevővel elbeszélgetni. – A zsebébe nyúl, és kivesz belőle egy névjegykártyát. – Ha erre jár, nézzen be hozzánk újra! – Okvetlenül! – mosolygok rá. – És nagyon szépen köszönöm! Már négy felé jár, mire kikeveredem a Barneysból. Leintek egy taxit, és bemondom a Négy Évszak címét. Ahogy belököm a szobánk ajtaját, és megszemlélem tükörképem az öltözőasztalka néma tükrében, még mindig ragyogok a boldogságtól. Mondhatni, hisztérikus izgalom környékez a történtek után. Azok után, amiket összevásároltam. Tudom, úgy indultam el, hogy egyetlen cuccot veszek csak a próbafelvételre. De nem ez lett a vége… Nos, azt hiszem, kicsit elszaladt velem a ló… A beszerzett tételek teljes listája tehát a következő: Moschino zakó Térdig érő Barneys szoknya Calvin Klein alsónemű Új harisnyanadrág és… Vera Wang koktélruha Még… mielőtt bármit is mondhatnának erre, tudatában vagyok, nem koktélruhát készültem venni. Akkor is tudtam ezt, amikor Erin megkérdezte: „Nem érdeklik az estélyik?” Hogy is mondhattam volna nemet? De hát istenem, istenem! Az a Vera Wang ruci! A tintakék és bíborpiros árnyalataiban játszik. A háta mélyen kivágott, a pántja meg csillámlik. Úgy néztem ki benne, mint egy igazi filmcsillag. Mindenki körém sereglett, hogy megcsodáljon… és amikor elhúztam az öltözőfülke függönyét, csak hápogtak. Megigézve bámultam magamat. Elbűvölt, milyen lehetnék, miféle másik ember. Nem volt kérdés, hogy ez a ruci kell nekem. Az enyém kell hogy legyen. Mikor aláírtam a hitelkártyapapírt… már nem is én voltam az, hanem Grace Kelly. Vagy Gwyneth Paltrow. Egy csillogó-villogó másik lény, aki csak úgy mellékesen aláírhat egy több ezer dollárra rúgó hitelkártya bizonylatot, miközben úgy nevetgél az eladónővel, mintha filléres tétel lenne. Több ezer dollár! Bár egy olyan tervezőnő kreációjához képest, mint Vera Wang, ez igazán… Hát, meg kell hagyni… Enyhén émelygek. Még gondolni sem akarok az árra. A lényeg, hogy évekig viselhetem a ruhát. Igen! Hosszú éveken keresztül. Különben is,

157 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

közismert tévészemélyiségként szükségem lesz elegáns ruhákra. Úgy értem, majd fontos eseményekre járok… csak nem jelenhetek meg valami ócska M&S cuccban? Hát erről van szó. Amúgy a hitelkeretem jelenleg 10 000 dollár. Szerintem ez a lényeg. Nem kaptam volna meg, ha az illetékesek úgy ítélnék meg, hogy nem bírom a tempót. Hirtelen neszezést hallok az ajtónál. Talpra ugrom. Dobogó szívvel a ruhásszekrénynél termek, ahová új szerzeményeimet gyűjtöm, és sietve begyömködöm a Barneys táskákat… aztán bezárom a szekrényajtót, és rámosolygok a szobába lépő Lukera. A mobilján beszél éppen. – Hát persze, természetesen ura vagyok a helyzetnek! – valósággal sistereg a haragtól. – Mit képzelnek ezek… – elhallgat, és néhány pillanatig a másikra figyel. – Nincs szükségem arra, hogy visszarepüljek Londonba! Alicia mindent kézben tart. Azt mondja, semmi gond a Providencia biztosítóval. Beszélt velük ma, és tökéletesen elégedettek. Az isten tudja ki. Igen, tudom – nyugszik meg valamennyire. – Igen. Persze, úgy lesz. A holnapi viszontlátásra, Michael. Kösz. Kikapcsolja a mobilját, elteszi, és úgy néz rám, mintha elfelejtette volna, ki vagyok. Aztán elsimul a homloka, és elmosolyodik. – Szia! – mondja, és egy székre ejti az aktatáskáját. – Szia! – mondom sugárzón, eltávolodva a szekrényajtótól. –Olyan idegen vagy. – Tudom – dörzsöli az arcát fáradtan Luke. – Ne haragudj. Őszintén szólva egy kicsit… minden olyan lett, mint egy rémálomban. De hallottam a próbafelvételedről. Fantasztikus hír. A minibárhoz megy, skót whiskyt tölt magának, és lehajtja. Aztán még egy pohárral tölt, és meghúzza. Ijedten nézem. Az arca sápadt és feszült, veszem észre, a szeme pedig karikás. – Minden… jól megy? – kérdem izgatottan. – Megy… Megyeget. Egyelőre csak ennyit mondhatok. Az ablakhoz megy, és kinéz Manhattan csillogó látképére. Idegesen harapdálom az ajkamat. – Luke… nem mehetne más helyetted ezekre a tárgyalásokra? Nem repülhetne oda valaki más, és vehetné át a terhek egy részét? Valaki olyan… mint Alicia? Halálosan nehezemre esik számra venni ezt a nevet… de most istenigazából begyulladtam. Mégis megkönnyebbülök valamelyest, amikor Luke a fejét rázza. – Ebben a fázisban nem vonhatok be új embereket. Egészen idáig magam fogtam össze az egészet, és most végig kell csinálnom. Csak épp nem is álmodtam, hogy ennyire szőrszálhasogatók. Gőzöm sem volt, hogy… – lehuppan egy karosszékre, és újra meghúzza az italát. – Úgy értem, jesszusom, folyton kérdésekkel bombáznak. Tudom, hogy az amerikaiak alaposak, mégis… – hitetlenkedve rázza a fejét. – Mindenről tudniuk kell. Minden egyes ügyfélről; minden szóba jöhető ügyfélről; bárkiről, aki valaha dolgozott a cégnek; minden átkozott feljegyzésről, amelyet valaha is elküldtem… Lehet-e itt perelni? Kivolt a recepciós 1993-ban? Milyen kocsival járok? Milyen francos… fogpasztát használok? És most, hogy ezek a rémhírek… mindent újra szét akarnak cincálni…

158 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Kimerülten elhallgat, kiüríti a poharát, én pedig ijedten bámulom. – Ez szörnyű! – mondom, mire mosoly suhan át Luke arcán. – Nem is olyan szörnyű. Csak nagyon maradiak ezek az itteniek, régi vágású befektetők… és most valami felborzolta az idegeiket. Nem tudom, mi – nagyot sóhajt. – Mindössze meg kell nyugtatnom őket. Enyhén remeg a hangja… a kezére pillantva látom, milyen szorosan markolja a poharát. Az igazat megvallva soha nem láttam még ilyennek. Általában úgy tűnik, hogy maradéktalanul ura a helyzetnek, hogy minden simán megy neki… – Luke, azt hiszem el kéne mennünk valahová. Ma este, ugye, nincs tárgyalásod? – Nincs – néz fel. – De újra át kell néznem ezeket az előrejelzéseket. Holnap nagyszabású találkozóm lesz, ahol az összes befektető egybegyűlik. Muszáj felkészülnöm. – Hiszen felkészült vagy! – mondom. – Amire most szükséged van, az az, hogy ellazulj. Ha átdolgozod az éjszakát, majd fáradt, feszült és ingerült leszel. – Odalépek hozzá, kiveszem a poharat a kezéből, és masszírozni kezdem a vállát. – Ugyan már, Luke. Igazán szükséged volna egy szabad estére. Lefogadom, hogy Michael is helyeselné. Vagy nem? – Igen, már mondta, hogy vegyem lazábban a dolgokat – ismeri be hosszú hallgatás után. – Hát akkor fogadd meg a tanácsát! Nézd, néhány órányi kikapcsolódás még nem ártott meg senkinek. Öltözzünk ki mindketten, és menjünk el valami igazán jó helyre, táncoljunk, igyunk koktélokat… – gyöngéd csókot lehelek a tarkójára. – Úgy értem, minek él az ember New Yorkba, ha nem élvezi? Csönd támad, és egy hosszúra nyúlt pillanatig azt hiszem, Luke azt feleli majd, hogy nincs ideje. Hirtelen mégis felém fordul… és istennek hála halvány mosolyt fedezek fel az arcán. – Igazad van – mondja. – Gyere! Mulassunk egyet! Ez életem legvarázslatosabb, legcsillogóbb, legistenibb estélye. A Vera Wang ruhát veszem fel. Luke is kiöltözik. Mesés étterembe ülünk be. Itt minden valamiféle art deco kirándulóhajóra emlékeztet, ahol gyönyörű emberek homárt falatoznak, és régimódi dzsesszzenekar játszik. Akárcsak a filmeken. Luke Bellinit9 rendel. Iszunk egymás egészségére. Ahogy egyre jobban elengedi magát, megered a nyelve, és üzletről kezd beszélni. Valójában bizalmasabban, mint eddig valaha is. – Ez a város – mondja a fejét csóválva – túl sokat követel az embertől. Mintha… mintha csak egy szakadék peremén síelnél… Ha egyetlen hibát ejtesz… neked annyi. Véged, lezuhansz. – És ha nem hibázol? – Akkor nyersz – mondja Luke. – Akkor az élet királya leszel. – Te is győzni fogsz – mondom lelkesen. – Holnap mindenkit leveszel a lábáról. – Ahogy te is a próbafelvételen – mondja Luke, amint a pincér megjelenik az első fogással. 9

Koktél pezsgőből és őszibarackléből.

159 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Valóságos szobrászati műremek tengeri herkentyűkből, hatszögű tányéron tálalva. A pincér bort tölt, Luke pedig tósztra emeli a poharát. – Rád, Becky! Elsöprő sikert aratsz majd. – Nem, te aratsz elsöprő sikert – járja át minden porcikámat a boldogság. – Mindketten elsöprő sikert aratunk! Meglehet, a Bellini szállt a fejembe… de hirtelen ugyanúgy érzem magam, mint a Barneysban. Az az érzésem, teljesen kicserélődtem, nem a régi Becky vagyok már… hanem egy új, csillogó személyiség. Titokban megnézem magam egy közeli tükörben, és valósággal belém nyilall a gyönyörűség. Úgy értem, nézzenek csak rám! Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, itt ülök elegánsan egy New York-i étteremben, több ezer dolláros ruhában, egy csodálatos, sikeres fiúval… holnap pedig próbafelvételem lesz az amerikai tévében! Mámoros leszek az örömtől. Ez a dúsgazdag, csillogó világ az, ahová mindig is vágytam. Limók és virágok; gyantázott szemöldökök és a Barneysból való dizájnos cuccok, meg egy tárca, amely tömve van neves tévések névjegykártyáival. Ők az én embereim; itt a helyem. Régi életem fényévekre távolodott tőlem, aprócska pont már csak a horizonton. Anyu, apu, Suze… a rendetlen szobám Fulhamben… Az East End-iek sorozat pizza kíséretében… úgy értem, nézzünk szembe az igazsággal. Soha nem ez volt a valódi énem, nemdebár? Az éjszakába nyúlóan fennmaradunk. Táncolunk a dzsesszzenekar számaira, kipróbáljuk a golgotavirágszörbetet, és a világon mindenről beszélünk a munkán kívül. Luke megkéri a zenekart, játsszák el az „Ezek a bolondságok” című dalt, amelyet imádok… még énekel is tánc közben (nagyon hamisan, de ráhagyom). Nevetgélve és enyhén imbolyogva érünk vissza a hotelbe. Luke keze avatottan matat a ruhámon belül. – Miss Bloomwood? – szólít meg a portás, ahogy elhaladunk a pultja előtt. – Van egy üzenete. Hívja fel Susan Cleath-Stuartot Londonban. Bármikor hívhatja. Szemlátomást sürgős. – Nagy ég! – mondom, a szemem forgatva. – Bizonyára azért hív, hogy megrójon az új ruhámért. „Mennyi volt? Bexy, igazán nem lett volna szabad…” – Fantasztikus ruha – mondja Luke, és elismerően jártatja rajta fel-le a kezét. – Bár egy kicsit sokallom a ruhaanyagot. Elvehetnénk belőle például itt… aztán itt is egy darabot… – Parancsolja a számot? – kérdi a portás, s egy cetlit nyújt felém. – Nem, kösz – intem le. – Majd holnap felhívom. – És arra kérjük, egyetlen hívást se kapcsoljon fel a szobánkba, amíg nem szólunk az ellenkezőjéről – teszi hozzá Luke. – Helyes – villan meg a portás szeme. – Jó éjt, uram. Jó éjt, asszonyom. Felmegyünk a lifttel. Ostobán vigyorgunk egymásra a tükörből. A szobánkba érve jövök rá, mennyire beszívtam. Egyetlen vigaszom az, hogy Luke is alaposan elázott. – Ez volt életem legszebb estéje – mondom, amint az ajtó bezárul mögöttünk. – A legeslegszebb. – És még nincs vége – lép oda hozzám Luke, sokatmondóan csillogó szemmel. – Úgy érzem, meg kell jutalmazzam vesékbe látó javaslataiért,

160 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Miss Bloomwood. Tökéletesen igaza volt. Csak a munka, és semmi szórakozás – közben nekilát, hogy gyengéden lefejtse a Vera Wang ruha vállpántjait. – Ez bizony, rosszat tesz a kis Jankónak – suttogja a bőrömnek.

161 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

The Daily World, 2000. október 2., péntek

Olyanok-e, amilyennek látszanak? A PÉNZÜGYI GURU EGY CSŐDTÖMEG! Ott ül a Reggeli Kávé kanapéján, miközben nézők millióinak ad tanácsot pénzügyi kérdésekben. A The Daily World azonban utánajárt a dolognak, és most a világ elé tárja a szemforgató Becky Bloomwood titkát. Ugyanis ő maga is az anyagi csőd szélén áll. Beckyt, akinek mottója – „Vigyázzunk a pénzünkre, és akkor a pénzünk is vigyáz ránk” – több ezer dolláros adósságok szorongatják. Saját bankárja „istencsapásnak” nevezte. Perrel fenyeget A La Rosa butik bíróság elé idézi a csődbe jutott Beckyt. Lakótársa, Susan Cleath-Stuart (jobbra) elismeri, Becky gyakran marad el a lakbérrel. Ugyanezen idő alatt a nemtörődöm Becky szégyentelenül lubickol az élvezetekben vállalkozó barátjával, Luke Brandonnel (jobbra lent). „Becky nyíltan facsarja ki Luke pénzét” – jelenti ki a Brandon Kommunikációs Vállalat egyik munkatársa, közvetlen hírforrásunk. Maga Cleath-Stuart kisasszony is bevallja, örülne Becky távozásának. „Több helyem lenne a munkámhoz – mondja. Talán irodát kell majd itt berendeznem.”

Egy vásárlásmániákus A puccos Négy Évszak Hotelben megszálló 26 éves szeles hölgyike maga is elárulta, fogalma sincs arról, mennyibe kerül a szálláshelye. Riporterünk kifigyelte, amint egyedül üdvözlőlapokra kerek 100 $-t költött, aztán tovább szórta a pénzt. Alig néhány óra leforgása alatt 1000 $-t vert el luxusruhákra és ajándékokra. Általános megdöbbenés A Reggeli Kávé nézői megdöbbenésüket fejezték ki, amikor felfedezték az igazságot a botcsinálta pénzügyi szakértőről. „Meg vagyok botránkozva – jelentette ki Irene Watson, Sevenoaks lakója. – Néhány hete hívtam fel Beckyt, hogy a tanácsát kérjem banki ügyeim intézéséhez. Most már azt kívánom, bárcsak egyetlen szavát sem hallgattam volna meg, és mindenképpen másokhoz fordulok tanácsért.” Irene, két gyermek édesanyja még hozzátette: „Meg vagyok döbbenve, és visszataszítónak találom, hogy a Reggeli Kávé producerei (folytatás a 4. oldalon)

162 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Váratlanul együtt az ágyra zuhanunk. Szája az enyémen. Forog velem a világ a szesztől és a gyönyörűségtől. Mialatt Luke lehúzza az ingét, egy pillantást vetek magamra a tükörben. Egy másodpercig rábámulok erre a mámoros, boldog valakire. Belül megszólal egy hang: Emlékezz vissza erre a pillanatra, Becky, mert most minden tökéletes. A többi részeg, ködös, elmosódott gyönyör, amely teljes homályba fúl. Az utolsó, amire emlékszem, hogy Luke megcsókolja a szemhéjamat, jó éjt kíván, és azt mondja, szeret. Ez a legutolsó. A többi már olyan, akár egy autóbaleset.

163 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

12 Először semmit nem veszek észre. Kábán ébredek… látom, hogy Luke nyújt oda nekem egy csésze teát. – Miért nem hallgatod meg az üzeneteidet? – mondja, és megcsókol, ezzel indul is zuhanyozni. Néhány korty tea után fogom az üzenetrögzítőt, és megnyomom a készüléken a csillagot. – Jelenleg huszonhárom üzenete van – hallom meg a gépi hangot. Meghőkölök ijedtemben. Huszonhárom üzenet? Talán csupa állásajánlat! – ez az első gondolatom. Talán egyenesen Hollywoodból hívnak! Izgatottan nyomom meg a gombot, hogy meghallgassam az első üzenetet. Mégsem állásajánlat… Suze az… aki egészen kikelt magából. – Bex, kérlek, hívj fel! Amint megkapod az üzenetemet. Nagyon… nagyon sürgős. Viszhall. A gépi hang megkérdi, meg kívánom-e hallgatni a további üzeneteket is… egy pillanatra elbizonytalanodom. De hát Suze a jelek szerint egészen kiborult… azért is furdal a lelkiismeret, hogy az este nem hívtam vissza. Feltárcsázom a számát, de legnagyobb megdöbbenésemre csak az üzenetrögzítője jelentkezik. – Szia! Én vagyok az! – mondom, amint Suze hangja elmondta, amit akart. – Nos, látom, nem vagy otthon. Remélem, bármi merült is fel, mostanra vége… – Bex! – Suze hangja kis híján kettérepeszti a dobhártyámat. –Jaj, istenem, Bex, hol voltál? – Szórakoztam – mondom megrökönyödve. – Aztán meg aludtam. Suze, minden rendben…? – Bex, én soha nem mondtam efféléket! – szakít félbe. Hallani a hangján, mennyire kivan. – Hinned kell nekem! Semmi ilyen nem hagyta el a számat. Csak hát… ezek mindent elferdítenek. Mondtam anyukádnak, fogalmam sem volt, hogy… – Anyunak? – esem egyik elképedésből a másikba. – Lassíts egy kicsit, Suze! Miről beszélsz egyáltalán? Csönd támad a vonalban. – Jaj, istenem! – leheli Suze. – Bex, hát nem láttad? – Mit nem láttam? – A The Daily Worldöt – mondja. – Azt hittem megvan nálatok az összes brit napilap. – Ez így is van – dörgölöm meg kiszáradt arcomat. – De csak az ajtónkon kívül. Van… van benne rólam valami? – Nem – feleli Suze a kelleténél gyorsabban. – Nem. Úgy értem… csak egy icipici apróság. De megnézni sem érdemes. Ha neked lennék, nem fáradnék vele. A legjobb, ha eldobod ezt a számot. Én ezt tenném a helyedben. Egyenesen a kukába, anélkül hogy kinyitnám. – Valami undokság, ugye? – mondom rossz előérzettél. – Kövérnek látszik a képen a lábam?

164 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Igazán semmiség az egész! – hátrál meg Suze. – Jelentéktelen ügy! Na hát… voltál már a Rockefeller Centerben? Szerintem isteni lehet! Vagy a FAO Schwarznál?10 Vagy… – Suze, hagyd abba! – szakítom félbe. – Megyek, és megszerzem azt a lapot, aztán visszahívlak. – Jó, Bex, de ne feledd, hogy alig olvassa valaki a The Daily Worldöt. Mondjuk, mindössze hárman. Holnapra pedig már senki nem emlékszik arra a cikkre. Különben is mindenki tudja, hogy az újságok minden egyes szava hazugság… – Rendben – mondom, és igyekszem megőrizni a nyugalmamat. – Majd észben tartom. És ne parázz úgy, Suze! Az effajta ostobaságok nem érnek fel hozzám! Ahogy azonban leteszem a kagylót, észreveszem, hogy enyhén remeg a kezem. Mi a csudát hordhattak ezek össze rólam? Az ajtóhoz sietek, megragadom az újságok halmát, és az egész rakást az ágyamra döntöm. Felkapom a The Daily Worldöt, és lázasan lapozni kezdem. Sorra veszem az oldalakat… de semmi. Most hátulról előre haladok, ezúttal alaposabban. Minden egyes bekeretezett kis cikket megnézek… de sehol sem említenek. Tanácstalanul hanyatlom vissza a párnáimra. Mi a fenéért akadt ki akkor Suze? Mi a csudának olyan… Ekkor fedezem fel a középső kettős oldalt. Egyetlen összehajtott ív, amely most az ágyon hever, mert bizonyára akkor hullott ki az újságból, amikor felkaptam a lapot. Nagyon lassan érte nyúlok és kinyitom. Amit látok, az olyan, mintha gyomorszájon vágtak volna. Egy kép is van rólam. Olyan fotó, amelyet nem ismerek fel… nem is túl hízelgő. Valami utcában megyek épp… egy New York-i utcában, jövök rá rémülten. A kezemben tömérdek bevásárlótáska. Luke-ról is látok fényképet egy körben. Meg Suze-ról egy kisebbet. A cikk címe pedig… Annyira szörnyű, hogy képtelen lennék elismételni, vagy akárcsak a számon kiejteni. Terjedelmes írás, amely teljesen elfoglalja a lap középrészét. Kalapáló szívvel olvasom; közben hol a forróság kerülget, hol a hideg ráz. Olyan aljas az egész, olyan… személyeskedő. Félig érek a szövegben, tovább nem bírom, becsukom a lapot, és zihálva magam elé meredek. Félő, hogy bármely pillanatban kidobom a taccsot. Aztán szinte azonnal remegő kézzel újra kinyitom. Tudnom kell, egész pontosan mit írnak. Minden egyes iszonyatos, megalázó sort el kell olvasnom. Mikor végre befejezem, csak ülök ott lihegve, s megpróbálom visszanyerni az önuralmamat. Alig hiszem el, hogy ez megtörténhet velem. Ezt a számot eleddig több milliós példányban kinyomtatták. Túl késő leállítani. Most jövök rá, hogy órák óta kijött már. Bizonyára a szüleim is látták. Minden ismerősöm látni fogja. Semmit sem tehetek ellene. Ahogy ott ülök, élesen megcsördül a telefon, mire ijedtemben felugróm. Egy pillanat múlva újra megcsördül. Rettegve meredek rá. Nem akarom felvenni. Senkivel sem tudnék most beszélni, még Suze-zal sem.

10

Híres játékbolt.

165 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

A telefon negyedszer csöng. Luke csörtet elő a fürdőszobából, dereka köré csavart törülközővel, hátrasimított vizes hajjal. – Miért nem veszed fel? – förmed rám, és megragadja a kagylót. – Halló! Itt Luke Brandon. Elönt a félelem, s még szorosabban bújok a paplan alá. – Rendben – mondja Luke. – Helyes. Később találkozunk. Leteszi a kagylót, és lefirkant valamit egy írótömbre. – Ki volt az? – mondom, igyekezve, hogy ne remegjen meg a hangom. – A JD Slade titkára – mondja, és leteszi a tollat. – Változott a helyszín. Öltözködni kezd, én pedig hallgatok. Kezem görcsösen rázárul a The Daily World gyalázatos oldalára. A legszívesebben megmutatnám Lukenak… de aztán meggondolom magam. Nem akarom, hogy ezeket a szörnyű mondatokat olvassa rólam. Ugyanakkor azt sem engedhetem, hogy más tolja az orra elé az újságot. Nem ülhetek így a világ végezetéig, hallgatva, mint a sült hal. Behunyom a szemem, mélyet lélegzem, aztán kibököm: – Luke, van rólam valami az újságban. – Helyes – mondja Luke, és szórakozottan megköti a nyakkendőjét. – Gondoltam is, hogy előbb-utóbb felkap a nyilvánosság. Melyik újságban? – Csakhogy… csakhogy nem jókat írnak – mondom, és megnyalom kiszáradt ajkamat. – Csupa borzalmat. Luke most alaposan megnéz magának, és észreveszi az arckifejezésemet. – Jaj, Becky – mondja –, nem lehet az olyan rossz! Gyere, mutasd! Mit írnak? Kinyújtja a kezét, én azonban nem moccanok. – Tényleg… merő agyrém. És van egy nagy fotó… – Miért, nem tökéletes a frizurád? – mondja Luke incselkedőn, és a zakójáért nyúl. – Becky, a nyilvánosság soha nem teljesen megnyugtató. Mindig talál valamit az ember, ami miatt idegeskedhet, legyen az a haja vagy egy mondata… – Luke! – kiáltom kétségbeesetten. – Nem csupán erről van szó. Nézd meg… magad. Lassan kiteregetem a lapot, és odaadom. Vidáman veszi el, de ahogy olvasni kezd, a mosoly fokonként lefagy az ajkáról. – Mi a fene… ez én vagyok? Futólag rám pillant. Nagyot nyelek, de megszólalni nem merek. Mialatt Luke olvas, idegesen lesem. – Ez igaz? – mondja végül. – Bármi is igaz belőle? – Nnnem! – hebegek. – Legalábbis… nem minden. Van, ami… – Adósságaid vannak? Találkozik a pillantásunk. Érzem, mint borul lángba az arcom. – Egy… csöppecskét. De nem olyan borzasztó, ahogyan állítják… Például nem tudok semmiféle idézésről… – Kedd délután! – üt rá Luke az újságra. – Az isten szerelmére. Hisz akkor a Guggenheimben voltál. Keresd meg a jegyedet, ami bizonyítja, hogy ott voltál. Követelj helyesbítést…

166 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Én… voltaképpen… Luke… – Ahogy felnéz, jeges félelem szorítja össze a szívemet. – Nem jártam a Guggenheimben. Én… én… vásárolni voltam. – Te… – rám mered, aztán némán folytatja az olvasást. Miután befejezi, kifejezéstelen tekintettel bámul maga elé. – Ezt nem hiszem el – mondja, olyan halkan, hogy alig hallom. Olyan komor, ahogyan én is érzem magam. Aznap reggel először gyűlnek könnyek a szemembe. – Tudom – mondom remegő hangon. – Szörnyű az egész. Valószínűleg követtek. Feltehetően végig ott voltak a sarkamban, kifigyeltek, lestek rám… – ránézek, válaszra várva, ő azonban továbbra is maga elé mered. – Luke, nincs mit mondanod? Hát nem látod, hogy… – Becky, te nem látod? – szakít félbe. Felém fordul, és az arckifejezését megpillantva minden vér kifut az arcomból. – Hát nem látod, milyen rossz ez nekem? – Igazán sajnálom – nyelek egy nagyot. – Tudom, utálsz a lapokban szerepelni… – Nem ez a kérdés, a kutyafáját! – leállítja magát, és higgadtabban folytatja. – Becky, hát nem látod, milyen rossz fényt vet rám mindez? Pont ma, minden átokverte nap közül a mai napon? – Én… nem… – suttogom. – Egy óra múlva találkozóm lesz, hogy meggyőzzek egy óvatoskodó, maradi bankot, fektessen be a vállalkozásomba. Hogy elhiggyék nekem, üzleti és személyes életem minden pontján ura vagyok a helyzetnek. Mind látni fogják ezt a förmedvényt. Nevetség tárgya leszek! – De hát természetesen ura vagy a helyzetnek! – mondom ijedten. – Luke, biztosan megértik… semmiképpen nem fognak… – Ide hallgass! – mondja, és felém fordul. – Tudod, hogy néznek rám ebben a városban? Az általános vélekedés – valamilyen megmagyarázhatatlan okból – az… hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. – Kicsúszni a lábad alól a talaj? – visszhangzóm rémülten. – Legalábbis ezt hallottam vissza. – Luke mélyen, fegyelmezetten szedi a levegőt. – Az elmúlt néhány napban mást sem tettem, a nyelvem is lógott, hogy meggyőzzem ezeket az embereket, tévednek. Hogy igenis a csúcson vagyok. Hogy a zsebemben a média. De most… – keményen ráver a lapra, mire összerezzenek. – Talán… nem is fogják látni. – Becky, ezek mindent látnak – mondja Luke. – Ez a dolguk. Ez… Kimerülten elhallgat. Megcsördül a telefon. Kis idő után felveszi. – Szervusz, Michael. Á, már olvastad. Igen, tudom. Szerencsétlen időzítés. Rendben. Egy másodperc, és jövök. Leteszi a kagylót, és anélkül, hogy rám nézne, az aktatáskájáért nyúl. Hideg futkározik a hátamon. Mit műveltem? Mindent tönkretettem. A cikk különböző fordulatai újra meg újra felbukkannak az agyamban, hogy valósággal beleszédülök. A felelőtlen Becky… szemforgató Becky… és ráadásul igazuk van. Teljes mértékben igazuk. Mire felnézek, Luke épp bekattintja az aktatáskáját.

167 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Mennem kell – mondja. – Később találkozunk. – Az ajtóban habozva megáll, hirtelen zavartnak látszik. – Mégsem értem. Ha nem voltál a Guggenheimben… honnan van a könyv, amit adtál nekem? – A múzeum ajándékboltjából – suttogom. – A Broadwayn működik. – És az a csillámpor az arcodon. Azt mondtad… – Az… csak… sminkeltettem. Luke, annyira sajnálom… Én… Elakad a szavam, és iszonyatos csönd telepedik ránk. Hallom a tulajdon szívem dobogását, fülemben lüktet a vér. Nem tudom, mint mondhatnék, hogyan mentegessem magam. Luke üres tekintettel mered rám, kurtán biccent, elfordul, és a kilincsért nyúl. Miután az ajtó becsukódik mögötte, egy darabig mozdulatlanul ülök, és magam elé meredek. Alig hiszem el, hogy mindez megtörténhetett velem. Alig néhány órája még Bellinikkel köszöntöttük egymást. Én a Vera Wang ruhát viseltem, Cole Porter dalaira11 táncoltunk, és szinte beleszédültem a boldogságba. Most pedig… Újra megcsördül a telefon, de nem mozdulok. Csupán a nyolcadik csengetésre veszem rá magam, hogy felemeljem a kagylót. – Halló? – Halló! – harsan fel egy vidám hang. – Maga Becky Bloomwood? – Igen – felelem óvatosan. – Becky, Fiona Taggart beszél a Daily Heraldtól Úgy örülök, hogy megtaláltam! Becky, szívesen adnánk le egy kétrészes írást magáról… meg az aprócska gondjáról… ha nevezhetem így… – Nem óhajtok róla nyilatkozni – motyogom. – Akkor tagadja, hogy gondjai lennének? – Nem nyilatkozom – mondom, és remegő kézzel csapom le a kagylót. Azonnal újra csengeni kezd. Felveszem. – Becky? Szívecském! – Anyu! – anyám hangjára elöntenek a könnyek. – Jaj, anyu, annyira sajnálom! – hebegem. – Olyan szörnyű ez az egész! Mindent összekuszáltam. Nem is tudom… nem vettem észre… – Becky! – hallom továbbra is a vonalban ezt az ismerős és megnyugtató hangot. – Drágaságom! Te csak ne szabadkozz! Azoknak a szenzációhajhász újságíróknak kellene bocsánatot kérniük! Ezeknek a firkászoknak, akik csupa szemenszedett hazugságot adnak az emberek szájába. Szegény Suzy felhívott minket. Teljesen kikelt magából. Tudod, három bourbon keksszel12 meg KitKattel kínálta azt a lányt, és ez érte a köszönet. Egy szekérderék légből kapott koholmány! Úgy értem, az a nő úgy tett, mintha az önkormányzati adóosztálytól jött volna. Be kellene perelni őket! – Anyu… – behunyom a szemem, és alig tudom kimondani, ami a szívemet nyomja. – Nem minden hazugság. Nem minden… kitaláció. – Rövid csönd támad, s a vonalban hallom anyám ziháló légvételeit. – Bizonyos mértékig… tényleg felhalmoztam egy kis… adósságot. 11 12

Ismert amerikai dalszerzője. Csokis keksz.

168 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Na és… – szólal meg végre anyám… szinte hallom, hogy állítja át úgy agyának kerekeit, hogy továbbra is hihessen bennem. – Mi van akkor? Ha így is van, mi közük hozzá? – elhallgat, én pedig hangokat hallok a háttérben. – Pontosan! Apád azt mondja, ha az amerikai gazdaság elboldogul több milliárd dolláros adóssággal, akkor téged sem kell félteni. Istenem, hogy szeretem a szüleimet! Ha azt mondanám nekik, hogy gyilkosságba keveredtem, rövidesen okot találnának rá, miért érdemelte meg az áldozat, amit kapott. – Na igen – nyelek egyet. – Csakhogy ma van Luke nagy horderejű tárgyalása, és az összes befektető látni fogja a cikket… – Na és? Nincs olyan, hogy rossz hírverés. Most pedig fel a fejjel, Becky! Tégy úgy, mintha mi sem történt volna. Suze-tól tudom, hogy ma próbafelvételed lesz. Igaz ez? – Igen. Csak azt nem tudom, mikor. Úgy beszéltük meg, hogy felhívnak a producerek. – Nahát akkor! Csak bátran előre! Végy egy forró fürdőt, igyál meg egy finom csésze teát, három cukorral. Apád azt mondja, egy pohárka brandy sem árt. Ha pedig újságírók hívogatnának, küldd el őket melegebb éghajlatra. – Miért, titeket zaklattak? – kérdem ijedten. – Ma reggel idetolta a képét egy alak, aki mindenféléket kérdezgetett – mondja anyám könnyedén. – De apád a nyesőollóval ment neki. Akaratlanul is elnevetem magam. – Most mennem kell, anyu, de később felhívlak. És… kösz. Ahogy leteszem a kagylót, milliószorta jobban érzem magam. Anyunak igaza van. Meg kell őriznem a derűlátásomat, elmennem arra a próbafelvételre, és a lehető legjobban végigcsinálnom. Talán Luke is túlreagálta kicsit a helyzetet. Valószínűleg ő is sokkal jobb hangulatban tér haza. Felcsengetem a hotelportát, és arra kérem őket, hogy egyedül a HLBC hívását kapcsolják be hozzám. Aztán megeresztem a kád csapját, s egy egész palack Hangulat fürdő olajat beleöntök a Sephorától. Fél órán át rózsamuskátli aromával töltekezem. Mialatt megtörülközöm, bekapcsolom az MTV-t, és egy Janet Jackson dalra körbetáncolom a szobát… mire felöltöm a Barneys lehengerlő szerelését, már rózsaszínben látom a világot, ha kicsit el is gyengült a térdem. Igenis végig fogom csinálni. Éspedig jól. Mivel eddig nem hívtak, felveszem a kagylót, és lecsöngetek a recepciónak. – Jó napot! – mondom. – Csak megkérdezem, nem hívtak-e ma reggel a HLBC-től. – Nem hinném – feleli a csaj kellemes hanghordozással. – Biztos benne? Üzenetet sem hagytak? – Nem, asszonyom. – Rendben, köszönöm. Leteszem a kagylót, és pár pillanatig a fejemet töröm. Nos… sebaj, akkor felhívom őket én. Végül is jogom van megtudni, mikor lesz a próbafelvétel, vagy nem? Kent amúgy is azt mondta, bármikor rácsöngethetek, amikor szükségét érzem. Azt is mondta, egy pillanatig se habozzak.

169 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Előkeresem a táskámból a névjegyét, és nagy figyelemmel beütöm a számokat. – Halló! – szól bele a kagylóba egy vidám hang. – Itt Kent Garland irodája, én pedig a titkárnője vagyok, Megan. Miben lehetek segítségére? – Halló! – mondom. – Itt Rebecca Bloomwood beszél. Beszélhetnék személyesen Kenttel, kérem? – Per pillanat épp tárgyal – mondja Megan kellemesen. – Átadhatok üzenetet? – Nos, azért hívtam, hogy megtudjam, mikor lesz ma a próbafelvételem – mondom. Már ennek a szónak a kimondása is visszahozza az önbizalmamat. Végtére is kit izgat az a szemét The Daily World? Nemsokára bekerülök az amerikai tévébe, és istentelenül nagy sztár lesz belőlem. – Értem – mondja Megan. – Rebecca, ha tudná egy pillanatig tartani a vonalat… Amíg várakoztat, a „Szőlőlugasban hallottam” bádogosán csengő változatát hallgatom. Ahogy véget ér, egy hang elmondja, milyen remek, hogy hívtam a HLBC-t… aztán a dal csendül fel újra… váratlanul Megan jelentkezik be megint. – Maga az, Rebecca? Attól tartok, Kentnek el kell halasztania a próbafelvételt. Változás esetén felhívja önt. – Hogyhogy? – meredek üveges szemmel kisminkelt arcomra a tükörben. – Hogy elhalasztani? De hát… miért? Tudja, mikor veszik elő újra? – Nem tudom biztosan – feleli Megan kellemesen. – Kent nagyon elfoglalt az új sorozat,a Mai fogyasztó miatt. – De… de… hát pont erről szól a próbafelvétel! Az új sorozatról! A Mai fogyasztóról! – Mély lélegzetet veszek, és megpróbálom elleplezni az izgatottságomat. – Tudja akkor, mikor kerülök újra sorra? – Igazán nem tudnám megmondani. Kent naptára pillanatnyilag tele van… aztán kéthetes szabadságra megy… – Ide hallgasson – mondom, a tőlem telhető hidegvérrel. –Szeretnék személyesen beszélni Kenttel! Kérem! Nagyon fontos! Nem tudna bekapcsolni hozzá? Csak egy másodpercre. Hallgatás következik, aztán Megan felsóhajt. – Megnézem, elérem-e. A bádogos csengésű dal újra megszólal… aztán hirtelen Kent van a vonalban. – Hello, Becky! Hogy van? – Hello! – mondom, lehetőleg oldottan. – Kitűnően. Csak arra gondoltam, megkérdezem, mi történt a mai próbafelvétellel? – Rendben – mondja Kent elgondolkozva. – Az igazat megvallva, Becky, történt itt egy és más, amit meg kell gondolnunk. Oké? Ezért elhalasztottuk a próbafelvételt, amíg jobban ki nem alakulnak a dolgok. Hirtelen úgy érzem, megbénít a félelem. Jaj, kérlek, istenem, csak ezt ne! Eszerint látta a The Daily Worldöt. Nem lehet másként. Erről beszél rébuszokban. Szorosan markolom a kagylót, s a szívem majd kiugrik a mellkasomból. A legszívesebben hosszadalmas magyarázkodásba kezdenék. Szeretném elhitetni Kenttel, hogy az egész sokkal rosszabbul jön ki, mint

170 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

amilyen a valóságban. A fele sem igaz annak, amit összeírtak rólam. Különben is ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok jó a szakmámban… De nem tudom rávenni magam, hogy belefogjak. Akár, hogy szóba is hozzam azt a cikket. – Akkor tehát majd tartjuk a kapcsolatot – mondja Kent. – Ne haragudjon, hogy megvárakoztattuk ma… Megannel okvetlenül üzentem volna később… – Nem tesz semmit! – igyekszem vidám és könnyed maradni. – És… mit gondol… mikor folytathatnák? – Igazán nem tudom… Elnézést, Becky, de rohannom kell. Van valami gond a díszlettel. De köszönöm, hogy felhívott. És élvezze, ami hátramaradt az utazásból! A telefon elnémul, én pedig lassan leteszem a kagylót. Úgy, szóval nem lesz próbafelvétel. Nem akarnak már, ez az ábra. Én pedig vettem egy vadonatúj szerelést, meg mindent. Érzem, amint egyre szaporább lesz a lélegzetem… és egy iszonyú pillanatig azt hiszem, elbőgöm magam. De aztán anyura gondolok… és kényszerítem magam, hogy emelt fővel nézzek szembe a világgal. Nem engedhetem el magam, nem omolhatok össze. Erősnek és derűlátónak kell maradnom. A HLBC nem az egyetlen álláslehetőség. Rengetegen vadásznak rám. Rengetegen! Úgy értem, ott van… Greg Walters. Elvégre is azt mondta, összehoz egy találkozást az osztályvezetőjével, nem igaz? Talán még mára megbeszélhetünk valamit. Igen! Meglehet, a nap végére saját műsorom lesz! Gyorsan megkeresem a számot. Remegő kézzel tárcsázok… és legnagyobb örömömre azonnal Greghez kapcsolnak. Ez már döfi! Beszéljünk egyenesen a fejesekkel. – Jó napot, Greg! Itt Becky Bloomwood beszél. – Becky! Jaj de jó, hogy hívott! – Greg hangja enyhén zavartnak tűnik. – Hogy van? – Izé… kitűnően! Igazán kellemes volt tegnap elbeszélgetni önnel – mondom, s közben tudatában vagyok annak, milyen éles a hangom az idegességtől. – Roppantul érdekesek a javaslataik. – Nahát, ez nagyszerű! Szóval akkor… élvezi az utazást? – Igen! Nagyon! – mély lélegzetet veszek. – Greg, tegnap azt mondta, találkozhatom az osztályvezetőjével… – Szóról szóra igaz! – mondja Greg. – Tudom, hogy Dave imádni fogja magát. Mindketten sokat várunk öntől. Tudjuk, hogy óriási tehetség. Óriási. Eláraszt a megkönnyebbülés hulláma. Hála az égnek. Köszönöm neked, uram… – Ezért ha legközelebb a városban jár – folytatja Greg –, csak hívjon fel, és összehozunk valamit. Döbbenten meredek a készülékre. Ha legközelebb a városban járok? De hát az hónapokba telhet. Vagy sohanapján jövök ide még egyszer. Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy… – Megígéri? – Izé… persze – mondom, s közben igyekszem elleplezni növekvő elégedetlenségemet. – Remek lesz! – És talán akkor is összefuthatunk, amikor legközelebb Londonban járok.

171 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Oké! – felelem vidáman. – Remélem is. Nos… akkor a mielőbbi viszontlátásra. És tartom szerencsémnek, hogy megismerhettem! – Én is, Becky! Még akkor is arcomra ragad a hamis mosoly, amikor a telefon elnémul. Ezúttal nem tudom visszafojtani a szememben gyülekező könnyeket, amelyek végiggördülnek az orcáimon, magukkal mosva a sminkemet. Órákig ülök egyedül a hotelszobában. Elérkezik, majd elmúlik az ebédidő, nekem azonban egy falat nem menne le a torkomon. Egyetlen érdemi cselekedetem az, hogy meghallgatom a telefonüzeneteimet, és mindet kitörlöm, egy kivételével, amely anyutól származik. Ezt azután újra meg újra meghallgatom. Valószínűleg ezt mondta rá a gépre közvetlenül azután, hogy elolvasta a cikket. – Nos tehát – kezdte –, van itt egy kis kavarodás valami ostoba újságcikk miatt. De ne törődj vele, Becky! Arra gondolj, az a kép holnapra több millió szemétkosárban végzi. Valamiért ahányszor ehhez a mondathoz érek, elnevetem magam. Ott ülök hát, félig sírva, félig nevetve. Hagyom, hogy a könnyeim eláztassák a szoknyámat, és még csak le sem törlöm az egyre nagyobbodó tócsát. Haza akarok menni. Végtelennek tetsző időkig ülök a padlón, előre-hátra ingatom magam, s hagyom, hogy körbe-körbe járjanak a gondolataim. Újra meg újra átrágom ugyanazt. Hogy lehettem ennyire ostoba? Most mihez kezdjek? Hogyan nézek szembe ezek után bárkivel? Most jövök rá, amióta csak New Yorkba jöttem, mintha valamiféle őrült hullámvasút ragadott volna magával. Egyfajta Disneyland… azzal a különbséggel, hogy én nem az űrben repesztettem, hanem üzletek, hotelek, állásinterjúk és ebédek során át. Fény, csillogás és áradozó hangok vettek körül, és mind azt mondta, én leszek a következő nagy durranás. Én pedig mindent bevettem. Nem jöttem rá, hogy az egész merő káprázat, szemfényvesztés. Amikor nagy sokára nyílik az ajtó, a rosszullét környékez a megkönnyebbüléstől. Kétségbeesett vágy fog el, hogy Luke karjába vessem magam, könnyekben törjek ki, és azt halljam tőle, minden rendben. De ahogy belép, érzem, hogy egész testem görcsbe rándul a félelemtől. Az arckifejezése feszes és elszánt, mintha csak kőből metszették volna az arcvonásait. – Szia – mondom végül. – Én… azt sem tudtam, merre jársz. – Michaellal ebédeltem – veti oda kurtán. – A megbeszélés után. Leveti a kabátját, és vigyázva a fogasra akasztja. Rettegve figyelem. – És… – alig merem folytatni – jól ment? – Nem igazán. Idegesen görcsbe rándul a gyomrom. Mit akar ez jelenteni? Nem… nem lehet… – Baj van? – bököm ki végre. – Jó kérdés – mondja Luke. – AJD Slade emberei időt kérnek. – És miért? – nyalom meg kiszáradt ajkam. – Fenntartásaik vannak – feleli Luke szenvtelenül. – Hogy pontosan mik, nem világosítottak fel.

172 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Durván megrántja a nyakkendőjét, és gombolni kezdi az ingét. Még csak rám se pillant. Mintha nem tudná rávenni magát, hogy a szemembe nézzen. – Gondolod… – nyelek egyet –, gondolod, hogy… látták a cikket? – Na igen – mondja Luke. – Van a hangjában valami él, amitől összerezzenek. – Igen, több mint valószínű, hogy látták. Az utolsó inggombjával matat. – Luke – hebegem gyámoltalanul. – Annyira… sajnálom. Én… én… nem is tudom, mit tehetnék. – Mély lélegzetet veszek. –Mindent megteszek, amit csak kívánsz. – Nincs itt már mit tenni – mondja Luke fahangon. A fürdőszobába indul. Néhány pillanat múlva meghallom a zuhany hangját. Nem mozdulok. Gondolkodni sem tudok. Teljesen lebénultam, mintha egy sziklapárkányon gubbasztanék, és azon lennék, hogy ne csússzak meg, ne zuhanjak alá a mélybe. Végül Luke kijön, és anélkül hogy tudomást venne rólam, felvesz egy fekete farmert meg egy fekete garbót. Italt tölt magának. Csend telepszik közénk. Az ablakunkból egyenesen Manhattanre látni. Alkonyodik, és egyre több fény gyullad ki mindenfelé az ablakokban, a messze távolban. Mégis az az érzésem, mintha a világ összezsugorodott volna erre a szobára, erre a négy falra. Egész nap ki sem tettem a lábam, ébredek rá hirtelen. – Én sem voltam próbafelvételen – mondom végül. – Tényleg? – Luke hangja seszínű és közömbös. Akaratom ellenére fellobban bennem a neheztelés egy szikrája. – Nem is akarod tudni, miért? – mondom, miközben egy párna bojtját tépkedem. Újabb csönd, majd Luke mégis megszólal, de mintha iszonyatos erőfeszítéssel préselné ki magából azt az egyetlen szót: – Miért? – Mert mostantól senkit sem érdekel a személyem – lököm hátra a hajam. – Nem te vagy az egyetlen, akinek rossz napja volt, Luke. Én is elbaltáztam az összes lehetőségemet. Mostantól senki sem óhajt tudni rólam. Elönt a szégyen, ahogy eszembe jut az a sok telefonüzenet, amelyet ma reggel meghallgattam, s amelyek udvariasan lemondják a találkozókat és közös ebédeket. – Tudom, hogy mindez az én hibám – folytatom. – Pontosan tudom. Mégis… – hagy cserben a hangom. Nagyot sóhajtok. –Nekem is bajaim vannak. – Felnézek, Luke azonban egy tapodtat sem mozdult. – Nem… nem tudnál… kis együttérzést kicsiholni magadból? – Egy kis rokonszenvet kicsiholni – visszhangozza fahangon. – Tudom, magam vagyok az oka… – Erről van szó! Fején találtad a szöget! – robban ki Luke-ból a felgyülemlett indulat, s most végre szembefordul velem. –Becky, senki nem kényszerített, hogy két marokkal szórd a pénzt! Tudom, hogy szeretsz vásárolni. De hát az isten szerelmére, így költekezni… iszonyú felelőtlenség. Nem tudtad volna leállítani magad? – Nem tudom! – vágok vissza remegve. – Talán igen. De honnan sejthettem volna, hogy… ennyire felfújják… élet-halál kérdéssé dagad? Ahogyan azt sem tudtam, Luke, hogy követnek. Nem szándékosan csináltam. – Rémülten veszem észre, hogy egy könny végiggördül az

173 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

orcámon. – Nem bántottam meg senkit. Nem öltem embert. Meglehet, naiv voltam valamelyest… – Valamelyest. Ez az év legnagyobb mismásolása… – Jó, akkor naiv voltam! Mégsem követtem el semmiféle bűnt… – Nem gondolod, hogy aki eldob egy lehetőséget, az bűnt követ el? – tombol Luke magából kikelve. – Mert ami engem illet… – megrázza a fejét. – Jesszusom, Becky! Mindkettőnk előtt nyitva állt az élet. A mienk volt New York. Most pedig nézz meg mindkettőnket! – szorul ökölbe a keze. – És mindez a te átkozott vásárlásmániád miatt… – Mánia! – kiáltom. Hirtelen nem tudom tovább elviselni ezt a vádló tekintetet. – Azt mondod, mániákus vagyok? És mi a helyzet veled? – Mit akarsz ezzel mondani? – mondja elutasítóan. – Te meg munkamániás vagy! Az a rögeszméd, hogy mindenképpen New Yorkban kell sikereket elérned. Az első dolog, amire a cikk láttán gondoltál, nem én voltam… nem az én érzéseim, nemdebár? Hanem az, hogy hogyan hat ki mindez az üzletedre. – A hangom most tremolóba csap át. – Semmi mással nem törődsz, csak a tulajdon sikereddel, én mindig másodiknak jöttem. Úgy értem, annyi fáradságot sem vettél, hogy beszélj New Yorkról, csak miután már minden eldőlt! Elvártad tőlem… hogy szolgaian azt tegyem, ami neked jó. Nem csoda, hogy Alicia utánfutónak titulált! – Nem vagy utánfutó – mondja türelmetlenül. – De igen, az vagyok! Legalábbis te annak látsz, nem igaz? Valami jelentéktelen nullának, akinek… illeszkednie kell a te nagyszabású, világrengető terveidbe. Én pedig voltam olyan ostoba, hogy belementem a játékba… – Nekem erre nincs időm – áll fel Luke türelmetlenül. – Soha nem is volt időd rám! – mondom könnyek között. –Suze több időt szánt rám, mint te! Arra sem volt időd, hogy eljöjj Tom esküvőjére; a közös hétvégénk munkamegbeszéléssé fajult; nem volt időd meglátogatni a szüleimet… – És akkor! Tényleg kevés az időm! – csattan fel hirtelen Luke, hogy ijedtemben elhallgatok. – Nem ülhetek folyton veled meg a barátnőddel, hogy ostoba locsogással üssem el az időt – dühösen csóválja a fejét. – Felfogtad te egyáltalán, milyen irdatlanul keményen dolgozom? Van fogalmad arról, milyen fontos lett volna ez az átkozott üzlet? – Ugyan miért olyan fontos? – hallom meg saját sipító hangomat. – Miért olyan fontos pont Amerikában sikereket elérni? Azért, hogy elbűvöld anyádat, azt az ostoba libát? Mert ha erre megy ki a játék, Luke, akkor én feladom! Borítékolom neked, hogy soha nem lesz elégedett veled. Soha! Gondold meg, annyi fáradságot sem vett, hogy találkozzon veled! Nagy ég, te Hermès-sálat vettél neki… ő pedig öt percet sem tudott szakítani rád! Kimerülten, lihegve hallgatok el. A csudába! Ezt nem kellett volna mondanom. Luke-ra sandítok. Meredten néz rám, arca hamuszürke a haragtól. – Minek nevezted az anyámat? – mondja lassan. – Nézd… nem gondoltam komolyan – nyelek egyet, és megpróbálom uralni a hangomat. – Mindössze azt gondolom… valami egyensúlynak kellene lennie mindebben. Én mindössze vásárolgattam…

174 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Vásárolgattál! – visszhangozza Luke metsző gúnnyal. – Vásárolgattál. Hosszan néz rám, majd legnagyobb rémületemre megindul a terjedelmes cédrusfa ruhásszekrény felé, ahol minden holmimat raktározom. Némán kinyitja. Mindketten a mennyezetig halmozott táskákra meredünk. Ahogy így együtt látom a szerzeményeimet, elfog az émelygés. Mindaz, ami olyan életfontosnak tetszett a vétel pillanatában, ami annyira felvillanyozott… nem más, mint egy rakás ócska táska. Azt sem tudnám megmondani, melyikben mi van. Ilyen-olyan cuccok. Cuccok egymás hegyén-hátán. Luke szó nélkül újra becsukja a szekrényajtót. Érzem, úgy áraszt el a szégyen, mint a forró víz. – Tudom – a hangom alig több suttogásnál. – Tudom. De megfizettem érte. Igazán. Elfordulok. Képtelen vagyok Luke szemébe nézni. Hirtelen úgy érzem, ki kell jutnom ebből a szobából. Csak el Luke-tól, a tükörben visszaverődő tükörképemtől, az egész iszonyatos naptól! – Később… találkozunk – motyogom, és anélkül hogy visszanéznék, megindulok az ajtó felé. A lenti félhomályosán megvilágított bár megnyugtatóan idegen terep. Besüppedek egy fényűző bőr karosszékbe. Gyengének érzem magam, s minden tagom sajog, mintha influenzát kaptam volna. Jön a pincér, én pedig narancslevet rendelek. Már épp menne, mikor meggondolom magam, és brandyre változtatom a rendelést. Hatalmas pohárban érkezik. Melegsége életet önt belém. Belekortyolok néhányszor, aztán felnézek, mert árnyék hullik az asztalomra. Michael Ellis az. Elszorul a szívem. Vele most igazán semmi kedvem édelegni. – Jó estét – köszön rám. – Leülhetek? A szemközti székre mutat, én pedig bágyadtan bólintok. Letelepszik. Mialatt én a poharamat ürítem, kedvesen néz rám. Egy darabig mindketten hallgatunk. – Lehetnék udvarias is, és nem hoznám szóba – mondja végül. – De mondhatom épp az igazságot is… ami az, hogy nagyon sajnáltam magát ma reggel. Maguk, britek gonosz egy fajta. Senki nem érdemel ilyen bánásmódot. – Köszönöm – mormogom. Megjelenik a pincér. Michael két további brandyt rendel, anélkül, hogy kérdezné. – Mindössze annyit mondhatok, az emberek nem hülyék – mondja, miután a pincér eltűnik. – Senki nem önt fogja hibáztatni. – Máris megtették – mondom lesütött szemmel. – A HLBC lefújta a próbafelvételt. – Á – mondja Michael kis szünet után. – Ezt szomorúan hallom. – Többé senki nem óhajt tudni rólam. Mind azt mondják, másként határoztak, meg hogy úgy érzik, nem igazán illek az amerikai piacra… tudja, hogy van ez. A lényeg egy és ugyanaz: menjek a fenébe. Beszéd közben érzem, amint forró könnyek gyülekeznek a szememben. Annyira szerettem volna minderről Luke-kal beszélni, kiönteni neki a szívemet. Annyira vágytam rá, hogy történt, ami történt… magához öleljen, és vigasztaljon. Hogy, amint a szüleim meg Suze tették, azt mondja, nem

175 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

engem ért veszteség, hanem ezeket. Ehelyett még jobban megtaposott és lealázott. Igaza van… hisz mindent eldobtam magamtól. Olyan lehetőségeim voltak, amelyekért ölnék egymást az emberek, én meg elvesztegettem őket. Michael komoran bólint. – Ez már csak ilyen – mondja. – Attól tartok, ezek az idióták olyanok, mint egy birkanyáj. Ha az egyik beijed, az összes többi megy utána. – Úgy érzem, mindent elrontottam – mondom elszoruló torokkal. – Enyém lett volna ez az isteni állás, Luke-ra pedig óriási siker várt. Minden tökéletesnek ígérkezett. Én meg az egészet kidobtam a szemétbe. Az egész az én hibám. Legnagyobb rémületemre feltartóztathatatlanul ömleni kezd a könnyem. Váratlanul fel is zokogok. Jaj, de szégyenletes ez! – Sajnálom – suttogom. – Kész csődtömeg vagyok. Két kezembe temetem égő arcomat, remélve, hogy Michael Ellis tapintatosan eloson, és magamra hagy. Ehelyett egy kezet érzek a magamén, és valaki zsebkendőt csúsztat az ujjaim közé. Hálásan törölgetem a képemet a hűvös pamutanyaggal. Végül felemelem a fejemet. – Köszönöm – hebegem. – Ne haragudjon. – Semmi baj – mondja Michael csendesen. – Én is ilyen lennék a maga helyében. – Igen, igen – motyogom. – Látnia kellene, amikor elveszítek egy szerződést. Olyankor valósággal kisírom a szememet. A titkárnőm félóránkért rohan újabb Kleenexért.13 Mindezt olyan holt komolyan adja elő, hogy nem tudok elfojtani egy félmosolyt. – Most pedig igya ki a brandyjét, és tisztázzunk néhány dolgot – mondja. – Maga kérte fel a The Daily World embereit, hogy teleobjektívvel fotókat készítsenek magáról? – Nem. – Maga hívta meg őket, hogy exkluzív interjút adjon a személyes szokásairól; maga javasolta nekik a sértőbbnél sértőbb szalagcímeket? – Nem – nem tudom megállni, hogy fel ne kuncogjak. – Úgy – néz rám gunyorosan. – Mindez nagy hiba lett volna, mert.. – Naiv voltam. Fel kellett volna ébrednem, hol vagyok. Számítanom kellett volna rá… hogy ez beüt egyszer. Butaság volt tőlem. – Nem volt szerencséje – von vállat. – Jó, meggondolatlan volt egy kicsit. De nem okolhatja magát mindezért. Elektronikus zümmögés szólal meg a zsebéből, mire a mobiljáért nyúl. – Bocsásson meg egy pillanatra – mondja, és elfordul. – Szervusz, szervusz. Mialatt ő halkan beszél a telefonba, többszörösen összehajtogatok egy papír poháralátétet. – Ne haragudjon – mondja Michael. Elteszi a mobilt, szomorúan elmosolyodik, és a fejét csóválja. – Baráttal soha ne köss üzletet! – Azt mondja? A barátja volt? 13

Papír zsebkendő.

176 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Michael bólint. – A család régi ismerőse. Szívességből hitelben készítettem elő a kampányát. Azt ígérte, ha beindul az üzlet, megírja a csekket. Nos, amennyire tudom, az üzlete tényleg beindult. – Ő meg nem fizet, ugye? – kortyolok bele az italomba, hálásan, hogy valami legalább elvonja a figyelmemet a saját bajomról. – Ehelyett vett magának egy szép új Mercedest. – Ez borzasztó! – kiáltom. – Erre valók a barátok. Hogy a végletekig kiszipolyozzák az embert. Mostanra megtanulhattam volna. Tréfásan forgatja a szemét, én azonban továbbra is a homlokomat ráncolom. – Ismeri a családját? – Persze. Együtt szoktuk tölteni a Hálaadást. – Helyes – gondolkodom el egy pillanatig. – És… szóba hozta mindezt a feleségének? – A feleségének? – néz fel Michael meglepetten, mire én sokat tudóan felvonom a szemöldököm. – Lefogadom, ha megtette volna, mostanra visszakapta volna a pénzét. Michael egy pillanatig rám bámul, aztán nevetésben tör ki. – Tudja, azt hiszem, van magában valami. Szívesen próbát tennék vele! – kiüríti a poharát, majd az ujjaim köré gyűrt alátétre pillant. – Nos, jobban érzi magát? – Igen, köszönöm. Van azonban valami, amit szerettem volna… – mély lélegzetet veszek. – Michael, én tehetek róla, hogy Luke üzlete balul sült el? Úgy értem, belejátszott a The Daily World a kudarcba? Éles pillantást vet rám. – Most itt mi őszintén beszélünk, ugye? – Igen – mondom rosszat sejtve. – Őszintén beszélünk. – Nos, az igazat megvallva, azt éppen nem mondhatom, hogy segített – mondja Michael. – Ma reggel… több megjegyzés is elhangzott. Köztük néhány sületlen tréfa. Luke-nak becsületére válik, hogy jól fogadta. Ahogy rábámulok, jeges marok szorítja össze a szívemet. – Luke nem beszélt erről. – Nem hinném, hogy szívesen megismételte volna bármelyik ízetlen tréfát – von vállat Michael. – Eszerint az én hibám az egész. – Nos – rázza a fejét Michael. – Nem ezt mondtam. – Becky, ha ez az üzlet igazán komoly, túlélt volna egy kis kedvezőtlen hírverést. Erős a gyanúm, hogy a JD Slade… ürügyül használta a maga… pillanatnyi zavarát. Súlyosabb oka van ennek, amit maguknak tartanak meg… – Hogyan? – Ki tudja persze, mi az? A Bank of Londonról szállongó rémhírek? Az üzleti szemlélet eltérései? Valamiért szemlátomást minden bizalmukat elvesztették az egész ötlettel szemben. Ahogy rámeredek, eszembe jutnak Luke szavai. – Tényleg azt hiszik az emberek, hogy Luke lába alól kicsúszik a talaj?

177 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Ő nagyon tehetséges valaki – feleli Michael óvatosan. – De valahogy belebújt a kisördög. Túl komolyan vette ezt az üzletet. Egészen a megszállottságig. Mondtam is neki ma reggel, fontossági sorrendet kellene felállítania. A Bank of London körül valami zűr van, ez több mint nyilvánvaló. Beszélnie kellene velük, hogy megnyugtassa őket. Őszintén szólva, ha elveszti ezt a céget, nagy bajba kerül. És nem csupán róluk van szó. Ilyen olyan gond a Providencia biztosítóval… a másik nagyágyú ügyféllel kapcsolatban is felmerült. Ha engem kérdez – hajol előre – , már ma délután gépre kéne ülnie, és haladéktalanul Londonba repülnie. – És mire készül ő? – Mostanra minden New York-i befektetési bankkal tárgyalásokba bocsátkozott, akiket csak ismerek. Ennek a fiúnak rögeszméje Amerika – rázza meg a fejét. – Azt hiszem, bizonyítani szeretne – dünnyögöm. Majdnem hozzáteszem, hogy az anyjának. – Szóval Becky… – néz rám Michael kedvesen. – Mik akkor a tervei? Megpróbál újabb találkozókat összehozni? – Nem – mondom kis hallgatás után. – Őszintén szólva nem sok értelmét látom. – És itt marad Luke-kal? Lelki szemeim előtt megjelenik Luke fagyos arca, és belém hasít a fájdalom. Azt hiszem, abban sem lenne sok köszönet – nagyot húzok az italomból, és mosolyogni próbálok. – Tudja mit? Azt hiszem, fogom magam, és hazamegyek.

178 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

13 Kiszállok a taxiból, felvonszolom a járdára a bőröndömet, és felnézek a sivár, szürke angol égre. Nyomorúságos egy érzés, de tényleg vége. Egészen az utolsó percig titkon az a kétségbeesett remény éltetett, hogy valaki mégis meggondolja magát, és állást ajánl nekem. Vagy Luke térden állva könyörög, hogy maradjak. Valahányszor megszólalt a telefon, örömteli várakozás járt át, hátha mégis csoda történik. De a csoda, természetesen, elmaradt. Amikor elbúcsúztam Luke-tól, olyan volt, mintha szerepet mondanék föl. Legszívesebben könnyek között a karjába vetettem volna magam, vagy felpofoztam volna. Bármelyiket, csak legyen valami. De nem volt hozzá erőm. Egy szemernyi kis méltóságot azért meg kellett őriznem. Ezért szinte üzleti hangnemben bonyolódott a búcsú. Felhívtam a repteret, becsomagoltam, és taxit rendeltem. Távozáskor nem tudtam rávenni magam, hogy szájon csókoljam Luke-ot, ezért csak két puszit leheltem a két orcájára, aztán megfordultam, mielőtt bármelyikünk egyetlen szót is szólhatott volna. Most, tizenkét órával később úgy érzem magam, mint egy mosott rongy. Ébren ültem végig az éjszakai repülőutat, mereven a nyomorúságtól és a csalódástól. Alig néhány napja az ellenkező irányban repültem, azt remélve, fantasztikus új élet vár Amerikában. Ehelyett kevesebbel jöttem haza, mint amivel elindultam. A tetejébe mindenki, az égvilágon mindenki tud a bajomról. Néhány csaj is szemlátomást felismert a reptéren, s amíg a csomagokra várakoztam, suttogni és kuncogni kezdtek. Egek, ha belegondolok, én is ugyanígy viselkedtem volna a helyükben. Most azonban annyira friss volt még a megaláztatásom, hogy közel jártam a síráshoz. Csüggedten vonszolom fel a lépcsőn a poggyászomat, majd benyitok a lakásba. Néhány pillanatig csak állok ott, körbenézve a kabátokon, régi leveleken meg a tálakban felhalmozott kulcsokon. Ugyanaz az öreg előszoba, ugyanaz a régi élet. Vissza a nullpontra. Megpillantom a tükörben nyúzott ábrázatomat, de gyorsan félrenézek. – Szia – szólok be a lakásba. – Van itthon valaki? – Hazajöttem. Kis szünet után Suze jelenik meg az ajtóban pongyolában. – Te vagy az, Bex? – kiáltja. – Nem vártalak ilyen hamar! Jól vagy? – közelebb jön, maga köré fogva a pongyolát, és aggódva kémleli az arcomat. – Jaj, Bex! Nem is tudom, mit mondjak – harap az ajkába. – Semmi baj, jól vagyok. Igazán – mondom. – Bex… – Tényleg. Jól vagyok. – Elfordulok, nehogy ismét elbőgjem magam Suze szorongó arcát látva, és a táskámba kotrók. – Szóval, akárhogy is van… megvettem neked azt a Clinique-cuccot, amit kértél… meg anyukádnak azt az arckencét… – átnyújtom a tégelyeket, és még mélyebbre kotrók. – Van itt még valami a számodra valahol… – Bex… ne fáraszd magad! Gyere, ülj le! – magához szorítja a Clinique üvegcséjét, és tétován pislog rám. – Szeretnél inni vagy ilyesmi?

179 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Nem! – kényszerítek mosolyt az arcomra. – Jól vagyok, Suze! Úgy döntöttem, a legjobb, amit tehetek, ha ott folytatom, ahol abbahagytam, és nem foglalkozom a történtekkel. Igazából arra kérnélek, ha lehet… ne beszéljünk többé róla. – Tényleg? – kérdi Suze. – Akkor… jó. Ha biztos vagy benne, hogy ezt akarod. – Igen, ezt akarom – sóhajtok egy nagyot. – Igazán jól vagyok. És te hogy vagy? – Velem minden rendben – mondja Suze, és továbbra is szorongva méreget. – Bex, nagyon sápadt vagy. Ettél valamit? – Csak a repcsin. Tudod, hogy van ez – levetem a kabátomat, és remegő ujjakkal felakasztom az előszobafalon. – Rendben ment a repülés? – kérdi Suze. – Csodás volt! – mondom tettetett vidámsággal. – Az új Billy Crystal filmet játszották. – Billy Crystal! – kiáltja Suze. Habozó pillantást vet rám, mintha valamiféle pszichotikus beteg lennék, akivel kesztyűs kézzel kell bánni. – És… jó volt a film? Imádom Billy Crystalt! – Nos, hát igen. Jó film volt. Igazán élveztem. Tényleg – nagyot nyelek. – Egészen addig, amíg félúton a fülhallgatóm fel nem mondta a szolgálatot. – Szentisten! – álmélkodik Suze. – Nem volt semmi. A gépen mindenki nevetett… én meg egy szót se hallottam. – A hangom itt árulkodóan megremeg. – Megkérdeztem erre a légikisasszonyt, nem kaphatnék-e új fülhallgatót. De nem értette, amit mondtam, ráadásul ideges is volt, mert az italokat kellett felszolgálnia… Aztán már nem akartam újra megkérdezni. Ezért nem igazán tudom, hogyan végződött a film. Ettől eltekintve minden a legnagyobb rendben volt… – váratlanul felzokogok. – És tudod, bármikor kivehetem a video kölcsönzőből meg efféle… – Bex! – gyűrődik ráncba Suze arca a szánalomtól, s a padlóra ejti a Clinique üvegcséit. – Jaj, istenem, Bex! Gyere ide! – a karjába zár, én pedig a vállába fúrom a fejem. – Jaj, olyan borzalmas! – pityergem. – Olyan megalázó volt, Suze! Luke haragudott rám… törölték a próbafelvételemet… hirtelen olyan lett az egész, mintha… mintha valami ragályos kórt terjesztenék vagy ilyesmi. Mostantól senki nem óhajt tudni rólam. Végül is nem költözöm New Yorkba. Felnézek a szemem törölgetve… és látom, hogy Suze arca is kipirosodott. – Bex, annyira bánt ez az egész! – kiáltja. – Mi bánt és miért? – Minden az én hibám. Olyan hígvelejű voltam! Beengedtem ide azt a csajt a laptól, és amíg az ostoba kávéját készítettem, valószínűleg körbeszaglászott. Úgy értem, kellett nekem kávéval megkínálnom! Az egésznek az én bugyutaságom az oka. – Már hogy volna az? – Megbocsátasz nekem valaha is? – Hogy megbocsátok-e? – meredek rá, és megremeg az arcom. – Suze… én kérek tőled bocsánatot! Te megpróbáltál kordában tartani. Idejében

180 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

figyelmeztettél, de annyi fáradságot sem vettem magamnak, hogy visszahívjalak… Olyan… olyan végtelenül ostoba voltam, annyira felelőtlen… – Nem, dehogy! – De bizony igen – zokogok fel újra. – Nem is tudom, mi történt velem New Yorkban. Csak hát… az üzletek… Meg ezek a megbeszélések… Azt hittem, szupersztárrá kiáltanak ki, és majd dől a lé… Aztán az egész egyik pillanatról a másikra szertefoszlott. – Jaj, Bex! – sírja el magát Suze. – Olyan borzasztóan érzem magam! – Nem a te hibád! – nyúlok egy papír zsebkendőért, és kifújom az orromat. – Másoké, a The Daily Worldé. – Gyűlölöm ezt a bandát! – mondja Suze vadul. – Fel kéne akasztani, meg kéne vesszőzni őket. Tarkie legalábbis ezt mondta. – Ahá – mondom kis hallgatás után. – Eszerint… ő… ő… is látta a cikket, ugye? – Őszintén szólva, Bex… azt hiszem, az emberek többsége látta – mondja Suze vonakodva. Fájdalmasan összeszorul a bensőm a gondolatra, hogy Janice és Martin is olvasta ezt a sok förtelmet. Meg az összes egykori iskolatársam és tanárom. Bárki, akit valaha is megismertem, a legféltettebb titkaimon csámcsoghat. – Tudod mit – mondja Suze. – Hagyd most a cuccod, és igyunk meg egy finom csésze teát! – Jó – mondom némi szünet után. – Igazán jólesne. Követem a konyhába, ahol letelepszem, a radiátor jóleső melegének vetve a hátamat. – És… hogy álltok most Luke-kal? – kérdi Suze óvatosan, mialatt felteszi a teáskannát. – Nem túl jól – fogom szorosra a karom magam körül. –Valójában… sehogyan sem állunk. – Tényleg? – bámul rám ijedten Suze. – Istenem, Bex, mi történt? – Nos, hát volt ez a nagy veszekedés… – A cikk miatt? – Fogjuk rá – egy zsebkendőért nyúlok, és kifújom az orromat. – Azt vágta a fejemhez, tönkretettem az üzletét, meg hogy rögeszmés vásárló vagyok. Én meg azt mondtam, munkamániás… meg… hogy az anyja… egy liba… – Libának nevezted az édesanyját? – hökken meg Suze, mire én nevetőgörcsöt kapok. – De hát az is! Iszonyatos egy nőszemély! Ráadásul még csak nem is szereti a fiát. Ő azonban vak, nem látja… nincs más vágya, mint hogy elkápráztassa az anyját a világméretű sikereivel. Semmi másra nem tud gondolni ezen kívül. – És mi történt utána? – kérdi Suze, aki most a kezembe ad egy teásbögrét. Az ajkamba harapok, ahogy eszembe jut utolsó fájdalmas beszélgetésünk, mialatt a taxira vártam, hogy kivigyen a reptérre. Az az udvarias, fojtott hangnem; ahogyan kerültük egymás tekintetét. – Mielőtt elmentem, még ráolvastam, hogy véleményem szerint per pillanat nem alkalmas érett párkapcsolatra. – Tényleg? – kerekedik el Suze szeme. – Akkor te szakítottál?

181 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Valójában nem is úgy gondoltam – a hangom most alig több suttogásnál. – Vártam, hogy azt mondja, nincs vége, de nem mondta. Szörnyű… volt. – Jaj, Bex! – néz rám Suze a bögre fölött. – Jaj, Bex! – De hát kit izgat – mondom erőltetett vidámsággal. – Valószínűleg így volt a legjobb – belekortyolok a teába, és behunyom a szemem. – Jaj, istenem, de finom! Csodajó! Egy ideig csöndben gubbasztok. Hagyom, hogy a gőz melengesse az arcomat. Érzem, ahogy közben felengedek. Néhány újabb korty után kinyitom a szemem. – Amerikában egyszerűen nem tudnak teát csinálni. Egyszer beültem valahova, aztán… kaptam egy csészényi forró vizet meg egy filtert. Ráadásul a csésze átlátszó volt. – Óóóó – fintorog Suze. – Nahát! A kekszes dobozért nyúl, és elővesz pár Cimborát.14 – Végül is kinek kell Amerika? – robban ki végül. – Úgy értem, mindenki tudja, hogy az amerikai tévé csapnivaló. Jobb lesz neked itt. – Talán igen. – Egy ideig a csészébe bámulok, aztán mély lélegzetet veszek, és felnézek. – Tudod, sokat gondolkoztam a gépen. Úgy döntöttem, tényleg új életet kezdek. Mostantól a pályámra koncentrálok, befejezem a könyvemet, rendezett életet élek… és… – Megmutatod nekik – fejezi be Suze a mondatot. – Pontosan. Csak azért is megmutatom nekik! Bámulatos, mit tesz a léleknek egy kis otthoni kényelem! Félórával és három csésze teával később milliószorta jobban érzem magam. Már azt is élvezem, hogy New Yorkról meg az ottani kalandjaimról mesélhetek Suzenak. Amikor elmondom a szépségszalont, meg hogy ott hová szántak nekem kristálytetoválást, a hasát fogja nevettében. – Hé – jut eszembe hirtelen. – Megetted az összes KitKat-ot? – Nem, még nem – mondja Suze a szemét törölgetve. – Érezhetően lassabban fogy, amióta elmentél. De mit mondott akkor Luke mamája? Látni kívánta az eredményt? – és újra gurul a nevetéstől. – Várj egy pillanatig, hozok pár KitKat-ot – mondom, és megindulok Suze szobája felé, mert ott tartjuk. – Tudod – hagyja abba Suze azonnal a nevetést –, jobb, ha most nem mész be. – Miért? – torpanok meg meglepetten. – Mi van a… – de Suze lángba boruló arcát látva elhallgatok. – Suze! – mondom, és elhátrálok az ajtótól. – Csak nincs odabent valaki? Csak nézek rá megrökönyödve, de ő meg se mukkan, csupán védekezőn összébb húzza magán a pongyoláját. – Ezt nem hiszem el! – sipítom hitetlenkedve. – Elmegyek öt percre, és te máris belekeveredsz valami vad kalandba! A helyzet mindennél jobban felvidámít. Egy szaftos pletyusnál semmi nem dobja fel jobban az embert.

14

Zabpelyhes keksz.

182 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Nem vad kaland! – mondja végre Suze. – Nincs itt szó semmiféle kalandról. – Szóval, ki az? Ismerem? Suze szenvedő tekintetet vet rám. – Jó… hadd magyarázzam meg. Még mielőtt rossz következtetéseket vonnál le, vagy… Istenem, de nehéz! – hunyja be a szemét. – Suze, mi a baj? Váratlan mozgolódást hallok Suze szobájából. Egymásra meredünk. – Jó, nézd csak! Egyszeri alkalom volt – mondja gyorsan. –Egy meggondolatlan, ostoba… hogy is mondjam… – Mi a baj, Suze? – nyúlik meg az arcom. – Istenem, csak nem Nick az? Nick Suze legutolsó barátja… aki folyton depressziós és részeg volt, és az egészért Suze-t hibáztatta. Őszintén szólva kész lidércnyomás az a pasas. De hát az hónapokkal korábbi ügy. – Nem, nem Nick, hanem… Jaj, istenem! – Suze… – Jó! De meg kell ígérned… – Mit? – Hogy nem reagálod túl, amit hallasz. – Miért tenném? – nevetek fel. – Úgy értem, nem vagyok prűd! Semmi egyébről nem beszélünk, mint… Elnémulok, mert nyílik Suze ajtaja… és Tarquin lép ki rajta. Egyáltalán nem néz ki rosszul a pamutpizsamában és a tőlem kapott pulcsiban. – Ó – mondom meglepetten. – Azt hittem, te vagy Suze új… Elhallgatok, és vigyorogva nézek Suze-ra. Ő azonban nem vigyorog vissza. A körmét rágja, kerüli a tekintetemet… és közben egyre pirosabb az orcája. Tarquinra pillantok, de ő is félrenéz. Nem. Nem! Csak nem azt akarja mondani, hogy… Nem! De… Nem! Képtelen vagyok feldolgozni a dolgot. Mintha rövidzárlat keletkezett volna az agyamban. – Izé, Tarquin – mondja Suze a kelleténél magasabb hangon. – Le tudnál ugrani pár croissant-ért? – Ó, ümm… jó – mondja Tarquin, furcsán elfúló hangon. –Szép jó reggelt, Becky! – Jó reggelt! – mondom. – Örülök, hogy látlak. Szép… ez a pulcsi. Valósággal megfagy a levegő a konyhában, ahogy Tarquin kisétál. Egészen addig tart, amíg ajtócsapódást nem hallunk. Aztán nagyon lassan megfordulok, hogy szembenézzek Suze-zal. – Suze… Azt sem tudom, hogy kezdjem. – Suze… ez Tarquin volt. – Igen, tudom – mondja, és minden figyelmét a konyhai munkalapnak szenteli. – Suze… te meg Tarquin…

183 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Nem! – sikolt fel, mintha leforrázták volna. – Természetesen nem! Csak… mi csak… – itt elakad. – Ti csak… – mondom bátorítóan. – Egyszer vagy kétszer… Hosszú szünet következik. – Tarquinnal – mondom, a biztonság kedvéért. – Igen – rebegi. – Rendben – mondom, és úgy biccentek, mintha mi sem lenne természetesebb ennél a világon. A szám azonban megrándul, s különös nyomást érzek a mellkasomban… amely félig megdöbbenés, félig hisztérikus nevetés. Pont Tarquin! Tarquin! Aztán mégiscsak kiszakad belőlem a nevetés. A szám elé kapom a kezem. – Ne nevess! – nyög fel Suze. – Tudtam, hogy kinevetsz majd! – Nem nevetek! – tiltakozom. – Szerintem ez nagyszerű? –horkantok fel újra, de megpróbálom köhögésnek álcázni. –Bocs! Bocs! Szóval… hogyan jöttetek össze? – Azon a skóciai találkozón! – sírja. – Nem volt ott egy fia pasas sem, csak tömérdek roskatag nagynéni. Tarquin volt rajtam kívül az egyetlen vendég kilencven alatt. És valahogyan… egészen másnak láttam! Ez a csini Paul Smith pulcsi volt rajta, a haja is klassz volt… azt kérdeztem magamtól, tényleg ez volna ő? Aztán alaposan becsiccsentettem… tudod, hogy hat rám az alkohol. Ő pedig… – gyámoltalanul rázza a fejét. – Nem is tudom. Egészen… más ember lett belőle. A jó ég tudja, hogy történhetett! Némaság telepszik ránk. Érzem, hogy pirulok el egyre jobban és jobban. – Tudod mit, Suze – vallom be végül töredelmesen. – Azt hiszem, kicsit… az én hibám is. – A te hibád? – kapja fel a fejét, és bámul rám. – Ezt hogy érted? – Én adtam neki a pulcsit. És én fésültem meg a haját. – Az arckifejezését látva gyorsan visszakozom. – Úgy értem, fogalmam sem volt, hogy mi… hogy ez lesz belőle! Mindössze kicsit felturbóztam. – Látom, sok vaj van a fejeden! – kiáltja Suze. – Annyira meggyötört ez az egész! Egyre azon tűnődöm, perverz vagyok-e vagy mi. – Csak nem? – ragyog fel a szemem. – Miért, mit csinál veled? – Semmit, te butus! Nem, az a bajom, hogy unokatestvérek vagyunk. Jó, távoli unokatestvérek, mégis… – Óóóó – fintorodom el, aztán rájövök, ez nem volt túl tapintatos tőlem. – Úgy értem, nem tiltja a törvény, vagy igen? – Jaj, istenem, Bex! – nyöszörgi Suze. – Most valahogy jobban érzem magam. Közben a mosogatóhoz viszi a két bögrét, majd megnyitja a csapot. – Ez nem is igazi kapcsolat! – jajongja Suze, mintha csak leforráztam volna. – És ez a lényeg. Tegnap este történt utoljára. Ebben mindketten maradéktalanul egyetértünk. Soha többé nem fordulhat elő! Soha! Te pedig hallgass, mint a sír! – Egy szót se szólok. – Nem, komolyan gondolom, Bex. Egy szót se, senkinek! Egyetlen mukkot se! – Rám számíthatsz! Ígérem! Amúgy – hirtelen remek ötletem támad. – Van valamim a számodra.

184 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Az előszobába sietek, kinyitom az egyik bőröndöt, és beletúrok, hogy megtaláljam a Kate Papírboltja bevásárlótáskát. Előhúzok egy üdvözlőlapot a halomból, ráfirkantom a belső lapjára: „Suze-nak Bextől”, majd a borítékot lezárva visszatérek a konyhába. – Ezt nekem hoztad? – lepődik meg Suze. – Mi ez? – Nyisd ki! Feltépi a borítékot. Megnézi a képet, amely egy összevarrt szájat ábrázol, és hangosan felolvassa a nyomtatott üzenetet: Lakótárs… a titkod biztonságban van nálam. – Húha! – kerekedik el a szeme. – Ez aztán a csúcs! Nekem vetted? Úgy értem… – szalad ráncba a homloka. – Honnan tudtad, hogy titkom van? – Izé… csak amolyan megérzés volt – mondom. – Tudod. Hatodik érzék. – Tudod, Bex, erről jut eszembe – mondja Suze, a borítékot morzsolgatva az ujjaival. – Tömérdek postád gyűlt fel, amíg távol voltál. – Rendben, máris átnézem. A nagy meglepetéstől, hogy Suze és Tarquin járni kezdtek, minden egyéb kiment a fejemből. Mostanra azonban kezd szertefoszlani az a hisztérikus jókedv, amely eddig eltöltött. Ahogy Suze elém hoz egy nyaláb barátságtalan külsejű borítékot, elszorul a gyomrom. Hirtelen azt kívánom, bárcsak sose jöttem volna haza. Amíg távol voltam, legalább nem kellett tudnom erről az egészről. – Jó – mondom tettetett közönnyel, mint aki tökéletesen ura a helyzetnek. Végiglapozom a borítékokat, de nem nézem meg őket igazán… aztán leteszem a halmot. – Majd később. Amikor jobban oda tudok figyelni. – Bex – fintorodik el Suze. – Azt hiszem, ezt mégis most kellene kinyitnod. A rengeteg boríték közé nyúl, és előhúz közülük egy barna színűt, amelyen az „Idézés” felirat olvasható. Se eleven, se holt nem vagyok, ahogy ránézek. Egy idézés. Igaz volt hát. Bíróság elé citálnak. Elveszem Suze-tól a borítékot, de képtelen vagyok a szemébe nézni. Remegő kézzel tépem fel a papirost. Szótlanul futom át a levelet, s közben érzem, amint hideg futkározik a hátamon. Nem hiszem el, hogy bíróság elé rángatnak. Úgy értem, a bíróságot a bűnözőknek találták ki. Olyanoknak, mint a drogkereskedők és a gyilkosok. Nem azoknak, akik néhány számlát nem fizetnek be. Visszagyömöszölöm a levelet a borítékba, és leteszem a munkapultra. Alig kapok levegőt. – Bex… mit fogsz csinálni? – kérdi Suze az ajkát harapdálva. –Nem veheted semmibe az idézést! – Nem is fogom. Kifizetem őket. – De honnan lesz rá pénzed? – Majd szerzek, ha muszáj. Csönd támad, csak a csap csepegését hallani. Ahogy felnézek, látom, hogy Suze arca eltorzul az aggodalomtól. – Bex… hadd adjak kölcsön valamennyit. Vagy Tarkie. Neki igazán meg se kottyan.

185 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Nem – mondom élesebben, mint szándékoztam. – Nem, nincs szükségem senki segítségére. Csak épp… – megdörgölöm az arcomat. – Majd felkeresem azt az ürgét a bankban. Még ma. Most azonnal. Hirtelen támadt elhatározással felnyalábolom a leveleket, és a szobámba indulok. Nem hagyhatom, hogy legyőzzön ez az egész. Most megyek, megmosom az arcomat, kisminkelem magamat, és rendbe hozom az életemet. – És mit mondasz neki? – faggat Suze, aki utánam jön a folyosón. Őszintén feltárom előtte a helyzetet, nagyobb hitelkeretet kérek… ez lesz a kezdet. Független és erős leszek, és csak azért is megállok a lábamon! – Helyes, Bex! – mondja Suze. – Ez igazán fantasztikus! Független és erős. Ez nagyszerű! – nézi, amint remegő ujjakkal babrálok a bőröndömön. Mikor harmadszor megyek neki a zárnak, odajön, és a karomra teszi a kezét. – Bex, mit szólnál hozzá, ha veled mennék? – Igen, kösz – rebegem elhalóan. Suze sehová nem enged, amíg le nem ülök, és belém nem diktál pár pohárka brandyt szíverősítő gyanánt. Aztán arról kezd el beszélni, hogy a minap azt olvasta, a legjobb tárgyalási alap a kiállás és a fellépés… ezért gondosan válasszam meg a szerelésemet, amelyben John Gavinhoz készülök. Együtt fésüljük át a ruhatáramat, és egyszerű fekete szoknyában állapodunk meg. Szürke kardigánt húzok hozzá, amelyről szerintem szinte ordít: Ez a nő törékeny, józan és megbízható. Aztán Suze választja ki a maga szerelését, az „értelmes, segítőkész barátnőét” (tengerészkék nadrág és fehér ing). Már majdnem útra készen állunk, amikor Suze felveti, ha minden más kútba esik, akár vadul kacérkodni is kezdhetünk a hapival, ezért mindketten szexis alsóneműre cseréljük a meglévőt. Aztán ahogy megnézem magam a tükörben, túl szürkének találom a képmásomat. Halvány rózsaszín kardigánt öltök hát a másik helyett, ami rúzscserét von maga után. Végül kívül kerülünk az ajtón, és megérkezünk az Endwich Bank fulhami fiókja elé. Ahogy belépünk, látom, hogy Erica Parnell, Derek Smeath hajdani asszisztense kísér ki épp egy középkorú házaspárt. Köztünk szólva mi ketten soha nem jöttünk túl jól ki egymással. Mintha nem is lenne ember ez a nőci… valahányszor meglátom, mindig ugyanaz a tengerészkék cipő van a lábán. – Á, jó napot – mondja, kedvetlenül pillantva rám. – Mit óhajt? –John Gavinnel szeretnék beszélni, ha lehet – mondom tényszerűen. – Be tudok jutni hozzá? – Nem hinném – mondja a nő fagyosan. – Előzetes megbeszélés nélkül semmiképpen. – Nos… meg tudná azért kérdezni? Erica Parnell a szemét forgatja. – Várjon itt! – mondja, és eltűnik egy ajtó mögött, amelyen a „Magánterület” olvasható. – Istenem, ezek az emberek borzalmasak! – kiáltja Suze, és egy üvegfalnak támaszkodik. – Amikor én keresem fel a bankáromat, pohár sherryvel kínál, és alaposan kikérdez a családomról! Tudod, Bex, igazán azt hiszem, át kellene menned a Couttshoz.

186 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Na igen – mondom. – Talán. Mialatt biztosítási szórólapokat nézegetek, enyhe idegesség környékez. Eszembe jut, mit mondott Derek Smeath John Gavin kérlelhetetlen hajthatatlanságáról. Jaj, istenem, hogy hiányzik a jó öreg Smeathie! És istenem, hogy hiányzik Luke! Ez az érzés úgy sújt le rám, akár egy kalapácsütés. Amióta hazajöttem, igyekeztem egyáltalán nem gondolni rá. Ám ahogy most itt állok, semmi mást nem kívánok úgy, mint hogy vele beszéljek. Azt kívánom, bárcsak úgy nézne rám, ahogyan azelőtt, hogy minden elromlott volna. Azzal a csúfondáros mosollyal az arcán, meg ahogyan szorosan körém fonta a karját… Vajon mit csinálhat most? – tűnődöm. Hogy sikerülnek a megbeszélései? – Erre jöjjön! – hallom Erica Parnell hangját, mire felkapom a fejem. Enyhe émelygés fog el, ahogy követem a nőt a kék szőnyeg-padlós folyosón, egy lehangoló kis helyiségbe, amelynek minden bútorzata egy asztalból és székekből áll. Az ajtó becsukódik a nő mögött, mi meg összenézünk Suze-zal. – Ne lépjünk le? – mondom, félig tréfából. – Jól sül majd el, ne félj! – mondja Suze. – Kiderülhet a végén, hogy igazán rendes pasas! Tudod, volt a szüleimnek egy kertésze, rendkívül szőrösszívű fickónak mutatta magát… aztán megtudtuk, hogy nyulat tart házi kedvencként! És úgy is volt… egészen más ember volt, mint gondoltuk. Elhallgat, mert az ajtó kitárul, és besiet egy harmincas hapi. Fekete haja erősen vékonyodik, randa öltönyt visel, és műanyag kávéspoharat tart a kezében. Minden porcikája visszataszító. Hirtelen azt kívánom, bárcsak ne jöttem volna ide. – Rendben – vonja össze a szemöldökét. – Nem áll rendelkezésemre az egész nap. Melyikük Rebecca Bloomwood? Ahogy kérdi, olyan, mintha afelől érdeklődne, melyikünk dobta ki a taccsot a szőnyegre. – Izé… én vagyok – mondom idegesen. – Ez meg kicsoda? – Suze a… – A rokona vagyok – vág közbe ő. Körbenéz a helyiségben. –Tart sherryt? – Nem – mondja John Gavin, és úgy néz rá, mint egy tökkel-ütöttre. – Nem tartok. Nos, miről van szó? – Hát, mindenekelőtt – kezdem idegesen – hoztam magának valamit. – A táskámba nyúlok, és átnyújtom neki Kate Papírboltjának egy másik borítékját. Az én ötletem volt ez a kis ajándék, hogy megtörjem a jeget. Végül is nem egyéb egyszerű udvariassági gesztusnál. Japánban mindenki így intézi az üzleti ügyeit. – Mi ez, csekk? – kérdi John Gavin. – Izé… nem – mondom, és enyhén elpirulok. – Kézileg készült üdvözlőkártya.

187 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

John Gavin megsemmisítő pillantást vet rám, feltépi a borítékot, és kihúz belőle egy ezüstnyomású kártyát, amelynek sarkaihoz rózsaszínű tollakat ragasztottak. Most, hogy látom, arra gondolok, kevésbé leányosat is választhattam volna. Vagy inkább jobb lett volna, ha egyáltalán nem hozok neki semmit. Pedig olyan tökéletesnek tűnt erre az alkalomra. Barátom, tudom, hogy hibáztam, de nem kezdhetnénk újra? John Gavin hitetlenkedve olvassa a szöveget. Még meg is forgatja a lapot, mintha rossz viccet sejtene. – Maga úgy vette ezt? – Igazán aranyos, ugye? – szól közbe Suze. – Ilyeneket árulnak New Yorkban. – Látom. Majd észben tartom. – Felállítja a kártyát az asztalára, s most mindhárman ezt bámuljuk. – Mrs. Bloomwood, egészen pontosan miért van itt? – Jó – mondom. – Nos, hát. Ahogy a kártyán is olvashatja, tudatában vagyok annak, hogy… – nagyot nyelek – hibáztam, hogy talán nem voltam tökéletes… nem épp az eszményi ügyfél. Mégis bízom abban, hogy együttműködhetünk, akár egy jó csapat, és egyezségre juthatunk. Eddig valahogy elment. Kívülről tanultam be ezt a szöveget. – Mit akar ezzel mondani? – kérdi John Gavin. Megköszörülöm a torkomat. – Ümm… rajtam kívülálló okok miatt kisebbfajta… pénzügyi válságba kerültem. Ezért arra gondoltam, nem tudna-e akár átmenetileg is… – Nem volna-e szíves – szúrja közbe Suze. – Nem volna-e szíves… kicsivel talán felemelni a hitelkeretemet… rövid határidőre… – Emberségből… – szúrja közbe Suze. – Emberségből… csak átmenetileg… rövid határidős alapon. Természetesen amint módom lesz rá, és emberileg lehetséges, azonnal visszafizetem – itt elakad a lélegzetem. – Befejezte? – fonja össze keresztbe a karját John Gavin. – Izé… igen – nézek Suze-ra bátorításért. – Igen, befejeztük. Kis időre csönd támad, mialatt John Gavin a golyóstollával dobol az asztalon. Aztán felnéz, és azt mondja: – Nem. – Nem? – nézek rá meglepetten. – Mindössze ennyi a válasza… Nem? – Mindössze ennyi – löki hátra a székét. – Ezért, ha megbocsát… – Mit ért a nem alatt? – kérdi Suze. – Nem mondhat egyszerűen nemet! Latra kell vetnie az érveket és ellenérveket! – Ezt már megtettem – mondja John Gavin. – Semmi nem szól a kérésük mellett. – De hát ő az egyik legértékesebb ügyfele! – csap magasra Suze méltatlankodó hangja. – Ő Becky Bloomwood, a híres tévészemélyiség, akire nagy jövő vár! – Ő Becky Bloomwood, aki kiverekedte magának, hogy tavaly hatszor emeljék meg a hitelkeretét. Ő Becky Bloomwood, aki szemberebbenés

188 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

nélkül hazudott; aki következetesen kerülte a velünk való párbeszédet; aki semmibe vette a bank személyzetét; és a jelek szerint azt hiszi, valamennyien csak azért létezünk, hogy kielégítsük cipők iránti hatalmas étvágyát. Átnéztem a dossziéját, Miss Bloomwood. Tudom, miről beszélek. Fojtott csend következik. Szinte érzem, mint borul lángba az arcom. A sírás kerülget. Iszonyú érzés. – Nem hiszem, hogy muszáj lenne ilyen undoknak lennie? –tör ki Suze. – Becky borzasztó időszakon megy most keresztül! Maga szeretne bekerülni a bulvársajtóba? Tetszene, hogy a nyomába szegődnek, és lesik minden mozdulatát? – Á, értem! – mondja Gavin metsző gúnnyal. – Azt várja, hogy sajnáljam? – Igen! – mondom. – Nem, nem egészen. De azt hiszem, adhatna még egy esélyt. – Szóval újabb esélyt kér tőlem. És ugyan mit tett, hogy kiérdemelje? Megrázza a fejét, és újabb csönd támad. – Csak… arra gondoltam, ha mindent elmondok önnek – elcsuklik a hangom, és kétségbeesett tekintetet vetek Suze-ra, amely azt akarja jelenteni: „Felejtsük el!” – Hé, nincs itt fullasztóan meleg? – kérdi Suze váratlanul rekedten. – Leveszi a zakóját, hátrarázza a haját, és egyik kezét végigfuttatja az orcáján. – Milyen forró is… a bőröm! Magának is, John? John Gavin bosszús pillantást vet rá. – Egészen pontosan mit óhajtott kifejteni nekem, Miss Bloomwood? – Nos, hát azt, hogy szeretném rendezni a helyzetemet – mondom remegő hangon. – Tudja, tényleg szeretnék fordítani a dolgok állásán. Szeretnék megállni a saját lábamon, és… – Hogy megálljon a saját lábán? – szakít félbe John Gavin gyilkos gúnnyal. – Maga azt nevezi önállóságnak, hogy alamizsnát koldul a bankoktól? Ha valóban önállóságra törekedne, nem lépné túl a hitelkeretét. Mostanra meg is takaríthatott volna bizonyos összegeket! Ha valaki, maga nem mondhat ilyeneket. – Tudom… tudom – mondom. A hangom alig több suttogásnál. – A helyzet azonban az, hogy túlléptem a hitelkeretemet… Ezért arra gondoltam… – Mire gondolt? Hogy maga különleges lény, akinek kivételes bánásmód jár? Csak mert tévés? Hogy magára nem vonatkoznak a másokra érvényes szabályok? Hogy ez a bank tartozik magának? Hangja fúróként hatol a fejembe, ami furcsa módon váratlanul ellenállásra késztet. – Nem! – kiáltom. – Nem erre gondoltam. Semmi ilyesmire. Tudom, butaságokat csináltam, megtévedtem. De azt hiszem, mindenki követ el hibákat. – Mély lélegzetet veszek. – Tudja, ha tényleg megnézte a dossziémat, azt is látta, hogy igenis kifizettem a tartozásomat. Ahogyan a törzsvásárlói kártyáimat is rendeztem. Jó, újabb adósságba keveredtem. De épp most igyekszem rendezni… ön pedig semmi mást nem tud erre, mint hogy kigúnyoljon. Jó, legyen így. Majd megoldom egyedül a gondjaimat a maga segítsége nélkül. Gyere, Suze!

189 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Enyhén remegő tagokkal állok fel. Ég a szemem, de mégsem fogom elsírni magam ez előtt az alak előtt! Valamiféle elszántság kezd alakot ölteni bennem, ahogy megfordulok, hogy szembenézzek John Gavinnel. – Endwich… mert mi törődünk az ügyfeleinkkel – mondom. Hosszú, feszült csönd támad. Aztán szó nélkül kinyitom az ajtót, és kisétálok. Hazafelé menet sem hagy el a korábbi mindenre elszánt jókedv. Majd én megmutatom ennek a gazfickónak! Ennek a John Gavinnek! Ahogyan az összes többinek is. Az egész bagázsnak. Igenis ki fogom fizetni az adósságaimat! Egyelőre nem tudom, hogyan… de kibulizom valahogy. Majd elmegyek mellékállásban pincérnőnek. Vagy nekiülök az önsegítő könyvemnek, és megírom végre. Annyi pénzt keresek, amennyi tőlem telik, annyi idő alatt, amennyire futja az erőmből. Aztán besétálok ebbe a bankba egy óriási csekket lobogtatva, Gavin orra alá dörgölöm, majd méltóságteljes, de célzatos hangon azt mondom… – Bex? – ragadja meg a karom Suze. Most veszem észre, hogy túlmentem a házunkon. – Jól vagy? – kérdi Suze, ahogy beenged kettőnket – Micsoda tökfej? – Jól vagyok – szegem fel az államat. – Majd én megmutatom neki! Igenis kifizetem az adósságomat. Csak várjon! Valamennyit megtanítom kesztyűbe dudálni! – Nagyszerű! – mondja Suze. Lehajol, és felvesz egy levelet a lábtörlőről. – Ez neked jött – mondja. – A Reggeli Kávétól! – Nagyon helyes! Ahogy kinyitom a borítékot, elönt a reménykedés. Talán új állást ajánlanak! Csillagászati fizetéssel, amely elég ahhoz, hogy rögvest rendezzem az adósságaimat. Talán Emmát rúgták ki, és én foglalom el a helyét, mint első műsorvezető! Vagy esetleg… Jaj, istenem. Istenem, atyám, ez nem lehet igaz!

190 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Reggeli kávé Kelet-Nyugati Televízió Corner House London NW8 4DW Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW6 8FD (2000. október 2.) Kedves Becky! Először is hadd fejezzük ki együttérzésünket a balszerencsés cikk miatt! Igazán együtt érzek Veled, és tudom, hogy egyszersmind Rory, Emma és az egész stáb nevében is beszélek. Amint tudod, ez a kis család tűzön-vízen keresztül is támogatja tagjait. Irányelvünk az, hogy a rossz sajtó nem állhat a tehetség útjába. Dacára ennek és a véletlenek egybeesése folytán a közelmúltban áttekintettük rendszeres munkatársaink állományát. Némi vita után abban állapodtunk meg, hogy egy ideig nem tartunk igényt a közreműködésedre. Ismételten hangsúlyozom, hogy ez csupán átmeneti intézkedés. Mégis megköszönnénk, ha a mellékelt borítékban visszajuttatnád a Kelet-Nyugati Tévéhez szóló igazolványodat, s egyúttal az elbocsátási nyomtatványt is aláírnád. A munka, amelyet számunkra végeztél, mesés volt. Biztosak vagyunk hát, hogy a tehetségedet másutt is tudod kamatoztatni, és hogy mindez nem veti vissza egy Hozzád hasonlóan karakán ember pályáját! 2000. október 2. A legjobbakat kívánom: Zelda Washington segédproducer

191 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

PARADIGM BOOKS LTD. 695 Soho Square London Wl5As Rebecca Bloomwood kisasszonynak 2. ajtó 4 Burney Rd. London SW6 8FD (2000. október 4.) Kedves Becky! Nagyon szépen köszönjük a Kezeld a pénzed Becky Bloomwooddal! első kéziratrészletét. Igazán nagyra értékeljük értékes fáradozását. Az Ön írása olvasmányos és gördülékeny, s kétségtelenül tele van izgalmas meglátásokkal. Sajnos azonban ötszáz szó – bármennyire kiválóak is egymagukban – nem elég egy önsegítő könyv megjelentetéséhez. Az Ön javaslata, hogy a fennmaradó oldalakat fényképekkel töltsük ki, legnagyobb sajnálatunkra, nem igazán járható út. Ezért úgy döntöttünk, hogy tárgyi könyvet nem kívánjuk megjelentetni kiadónk gondozásában. Egyúttal arra kérjük, hogy jelen könyv díjazásaként felvett előleget fizesse vissza kiadónk számlájára. 2000. október 4. A legjobbakat kívánja: Pippa Brady szerkesztő Segítünk, hogy segíthessen magán: A közeljövőben jelenik meg kiadónknál Roger Flintwood ezredes könyve, Túlélés a dzsungelben címmel.

192 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

14 Az elkövetkező néhány napban ki sem lépek a lakásból. Nem veszem fel a telefont, és senkivel nem állok szóba. Az az érzésem, mintha megsebesültem volna, s most az emberi tekintetek, a kérdések vagy akár csak a napsütés is csak a fájdalmas, eleven húst sértenék. Muszáj elvonulnom és egy kicsit begubóznom önmagamba. Suze elment Milton Keynesbe egy nagyméretű kiárusításra, továbbá marketinges tárgyalásokat folytat a Hadleyszel, ezért most egyedül maradtam a lakásban. Hazahozatom a kaját, és két palack fehérbort is megiszom egy nap. Ráadásul egész idő alatt a pizsamámból sem bújok ki. Mikor Suze hazaér, a nappali padlóján ülök épp, ott, ahol hagyott, üveges tekintettel bámulom a tévét, és KitKatot tömök a számba. – Te jóságos isten! – mondja, és a padlóra ejti a táskáját. – Bex, jól vagy? Nem kellett volna magadra hagyjalak. – Semmi bajom! – nézek fel, mosolyra kényszerítve elmerevedett arcvonásaimat. – Nos, hogy ment a tanácskozás? – Hát… tényleg jól – mondja Suze ámuldozva. – Mindenki egyfolytában csak gratulált, amiért ilyen jól fogynak a képkereteim. Valamennyien hallottak rólam! Be is mutatták az új terveimet, amelyek általános tetszést arattak… – Ez igazán nagyszerű, Suze – mondom, és megrázom a kezét. – De meg is érdemelted! – Hát, tudod… Az ajkába harap… majd felvesz a padlóról egy üres borospalackot, és az asztalra helyezi. – És… hívott Luke? – kérdi habozva. – Nem – mondom hosszú hallgatás után. – Nem hívott. Ránézek, aztán ismét félre. – Mit nézel a tévében? – kérdi, ahogy a képernyőn feltűnik egy diétáskóla-reklám. – A Reggeli Kávét – mondom. – Most következik. – Hogyan? – ráncolja össze homlokát Suze. – Bex, kapcsoljunk át másik csatornára! Már nyúl is a távirányítóért, de elmarom előle. – Nem – mondom, és mereven a képernyőre bámulok. – Látni akarom. Felhangzik az ismerős szignál, és megjelenik a lógónk, egy csésze kávé, amely aztán áttűnik a stúdiódíszletbe. – Jó reggelt! – mondja vidáman Emma a kamerába. – Újra itt vagyunk. Üdvözlöm önöket. Engedjék meg, hogy bemutassam új pénzügyi szakértőnket, Clare Edwardst! Clare ismerős arcába bámulok, roskadozva az újabb megaláztatás csapásai alatt. Amikor korábban beharangozták, annyira ledöbbentem, hogy a kezemre löttyintettem a kávét. De most is fáj. – Ki a csuda az a Clare Edwards? – mered a képernyőre Suze utálkozva. – Dolgoztam már együtt vele a Sikeres megtakarításban – mondom, anélkül hogy megmozdítanám a fejem.

193 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

A kamera most Clare-re irányul, aki Emma mellett ül a szófán, és komoran néz vissza. – Nem tűnik túl szórakoztató jelenségnek – jegyzi meg Suze. – Nem. – Eszerint, Clare… mi az alapvető elgondolásod a pénzről? –veti fel Emma vidáman a kérdést. – Van jelszavad? – kottyan közbe Rory. – Nem hiszek a jelszavakban – vet megrovó pillantást Roryra Clare. – A személyes pénzügyek intézése nem akármilyen feladat. – Helyes! – mondja Rory. – Természetesen nem. És… izé… vannak elsőrangú tippjeid a takarékoskodóknak, Clare? – Nem hiszek a haszontalan és félrevezető általánosításokban sem – szögezi le Clare. – Mindenki a saját egyéni igényeinek és adóhelyzetének megfelelően kell hogy takarékoskodjon. – Szóról szóra! – mondja ki Emma egy kis szünet után. –Jó. Most pedig… lássuk a telefonokat! A vonalban Mandy, Norwichból. Ahogy az első telefonálóval kezdenek el foglalkozni, a nappalinkban is megszólal a készülék. – Halló! – szól bele a kagylóba Suze, és lehalkítja a televíziót. – Óóóó, jó reggelt, Mrs. Bloomwood! Adjam Beckyt? Jelez felém a szemöldökével, én pedig visszahunyorítok. Csupán közvetlenül a visszatérésem után beszéltem futólag a szüleimmel. Tudják már, hogy nem költözöm New Yorkba… de eddig ez minden, amit tőlem hallottak. Egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy a többi csapást is rájuk zúdítsam. – Becky, drágám, most nézem a Reggeli Kávét!. – kiáltja anyu. – Mit művel ott az a nő, miért ő osztogatja a tanácsokat? – Minden… minden… rendben anyu, ne izgasd magad! – mialatt ezt mondom, körmömmel belevájok a tenyerembe. – Csak… helyettesített, amíg távol voltam. – Na akkor jobbat is választhattak volna nála! Keserves egy képet vág, meg kell hagyni! – valamit halkan odaszól az apámnak. – Mi az, Graham? Apád azt mondja, legalább ebből megtudják, te milyen jó vagy! De most, hogy hazajöttél, csak nem tartják ott tovább! Ugye? – Azt hiszem, ez nem is olyan egyszerű – mondom némi szünet után. – Szerződések… meg ilyesmik szólnak bele a dologba. – És mikor térsz vissza? Mert tudom, hogy Janice meg fogja kérdezni. – Nem tudom, anyu – mondom nyomorultul. – Nézd, most mennem kell! Jó? Csengettek. De hamarosan újra beszélünk! Leteszem a kagylót, és két kezembe temetem az arcomat. – Most mihez kezdjek? – mondom csüggedten. – Mihez kezdjek, Suze? Nem tudom megmondani nekik, hogy kirúgtak. Egyszerűen nem megy. – Ijedten konstatálom, hogy könnyek görögnek végig az orcámon. – Annyira büszkék rám. Nem hagyhatom őket cserben! – Ez nem cserbenhagyás! – vág vissza Suze dühösen. – Nem te tehetsz arról, hogy az az ostoba Reggeli Kávé túlreagálta a helyzetet. Lefogadom, mostanra sajnálják is. Úgy értem, nézd meg ezt a csajt! Megfordul a hang hallatára. Clare beszéde egyhangúan zümmög a szobánkban.

194 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Azok, akik nem gondoskodnak saját maguk nyugdíjas éveiről, parazitaként élősködnek rajtunk. – Nem túl kemény megfogalmazás ez? – veti fel Rory. – Figyeld ezt a nőt – jegyzi meg most Suze. – Egy agyrém! – Meglehet – hagyom rá. – De még ha meg is szabadulnak tőle, engem soha nem hívnak vissza. Ez ugyanis egyet jelentene annak beismerésével, hogy hibáztak. – De hát tényleg hibáztak! A telefon ismét megcsördül. Suze rám néz. – Idehaza vagy házon kívül? – Nem vagyok itthon. És azt sem tudod, mikorra érek haza. –Jó – felveszi a kagylót. – Halló! Sajnálom, de Becky e pillanatban nincs itthon. – Wendy, maga az összes elképzelhető hibát elkövette – mondja Clare Edwards a képernyőn. – Soha nem hallott betétszámláról? Ami pedig azt illeti, hogy újra jelzálogot vesz fel a házára, csak hogy megvegye azt a hajót… – Nem, nem tudom, mikorra ér haza – mondja Suze. – Hagy neki üzenetet? – felvesz egy tollat, és körmölni kezd. – Helyes… kitűnő… igen. Igen, megmondom neki. Köszönöm. – Nos – kérdem, ahogy leteszi a kagylót. – Ki volt az? Tudom, butaság tőlem, de Suze-ra nézve úgy érzem, ismét felcsillant egy reménysugár. Talán egy másik műsor producere jelentkezett. Vagy valaki, aki saját rovatot ajánl nekem. Netalán John Gavin, aki szánja-bánja viselkedését, és azért hívott, hogy ingyenes, korlátlan hitelkeretet biztosítson nekem. Talán az a hívás volt ez, ami mindent egy csapásra jóvá tesz. – Mel volt az. Luke asszisztense. – Ó – nézek rá rosszat sejtve. – És mit akart? – Valami csomag érkezett az irodájába a nevedre. Az Államokból. Barnes és Nobles a feladó. Üres tekintettel meredek rá… aztán hirtelen eszembe jut, tényleg jártam ezeknél Luke-kal. Egy rakás albumot vásároltam össze, és Luke azt javasolta, küldjem őket haza vállalati számlán, ahelyett hogy magam cipekedek. Az egész mintha több millió éve lett volna. – Á, igen, tudom, mi az – mondom bizonytalanul. – Nem… említette Luke-ot? – Nem – feleli Suze, szinte bocsánatkérően. – Mindössze annyit mondott, igazán sajnálja a történteket… meg ha bármikor csevegni szeretnél vele, csak hívd fel. – Rendben. Begörbítem a hátam, átfogom a két térdem, és hangosabbra állítom a tévét. Az elkövetkező néhány napban sem megyek el a könyvekért. Különben is, kinek kellenek? Nehezen birkóznék meg a gondolattal, hogy ha újra be kellene lépnem abba az épületbe… szembenéznem Luke embereinek kíváncsiskodó tekintetével, s közben emelt fővel úgy tennem, mintha kitűnően menne a sorom.

195 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Aztán egyre többet gondolok arra, milyen jó lenne Mellel találkozni. Ő az egyetlen ember a köreimben, aki igazán jól ismeri Luke-ot. Amúgy meg jólesne egy kiadós lelkizés. Tudom, hogy Luke-kal gyakorlatilag vége, és többé semmi köze hozzám. Mégsem tehetek róla, érdekel, hogy megy a sora, sikerült-e nyélbe ütnie az üzleteit. Ezért négy nap múlva, este hat körül dobogó szívvel lassan megindulok a Brandon Kommunikációs Vállalat ajtaja felé. Szerencsére a barátságosabb portás van szolgálatban. Épp elégszer látott ahhoz, hogy csak intsen, mehetek, így csaknem észrevétlen besurranhatok. Az ötödiken kiszállok a liftből, ahol legnagyobb meglepetésemre nem látok recepciót. Milyen fura! Várok néhány másodpercig… aztán elmegyek a pult mellett, végig a főfolyosón. Egyre lassabban lépkedek… végül tanácstalanul ráncba szalad a homlokom. Valami nem stimmel itt. Valahogy más lett minden. Túl csöndes ez a hely, mondhatnám, kihalt. A tágas társalgóban is alig ül valaki. Nem hallok telefoncsörgést, nem vesznek körül sürgölődő emberek; nincs sehol értekezlet. Mi folyik itt? Mi történt a Brandon mozgalmas légkörével? Mi történt Luke cégével? Ahogy elmegyek a kávéautomata mellett, két fickót pillantok meg – félig-meddig rájuk is ismerek –, akik ott állnak, és beszélgetnek. Az egyik szomorú képet vág, a másik nagyban helyesel… azt azonban nem hallom, miről beszélnek. Ahogy a közelükbe érek, menten elhallgatnak. Furcsálkodó pillantásokat vetnek rám, aztán összenéznek és elbattyognak. Távolabb újra megered köztük a szó, de már halkabban. El sem hiszem, hogy ez a Brandon Kommunikációs Vállalat, annyira más lett a hangulat. Olyanok, mint holmi lecsúszott cég, ahol már senki sem törődik semmivel. Mel íróasztalához érve látom, hogy mindenki máshoz hasonlóan ő is lelécelt már. Mel, aki ritkán távozik hét előtt, de azután is megiszik egy pohárkával, és a mosdóban öltözik át a ki tudja milyen esti programjára. A széke mögött kotorászva megtalálom a nekem címzett csomagot, írok egy pár soros üzenetet egy cetlire. Aztán felállók, felnyalábolom a súlyos pakkot, és azzal nyugtatom magam, hogy végül is ezért jöttem. Most pedig irány haza. Nincs más, ami itt marasztaljon. Ahelyett azonban, hogy lelépnék, mozdulatlanul állok, és Luke zárt irodáját fixírozom. Luke irodája. Valószínűleg neki szóló faxokat találnék odabent. Híreket arról, mi történik New Yorkban. Talán rólam is szól némelyik. A sima, tömör faajtót méregetve csaknem erőt vesz rajtam a kíváncsiság. De aztán… mit is csinálnék odabent? Átfésülném a dossziéit? Lehallgatnám az üzenetrögzítőt? És mi lenne, ha mindeközben lefülelnének? Csak állok ott tépelődve… tudva, úgysem leszek képes bemenni, és a holmijában kurkászni, ugyanakkor elmenni is képtelen vagyok. Hirtelen megdermedek ijedtemben. Az irodaajtó kilincse ugyanis megmozdul. A francba! Már csak ez hiányzott! Valaki van bent, és most kijön! Egy pillanatra tökéletesen elvesztem a fejemet. Azon kapom magam, hogy lekucorodom Mel széke mögé. Így talán nem látnak meg. Ahogy ott

196 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

kuporgok, a frász kerülget, hasonló érzés, mint amikor gyerekkoromban bújócskát játszottam. Mormogó hangokat hallok… aztán az ajtó kitárul, és valaki kilép rajta. A szék mögül mindössze annyit látok, hogy nő, és azt az új Chanel cipőt viseli, amelynek az ára az egeket veri. Két pár férfilábszár követi. Hárman megindulnak a folyosón. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, és kikémlelek a szék mögül. Alicia, a Nyakigláb Szuka az, ki is lehetne más? Na persze! A másik Ben Bridges, a harmadik meg egy ismerős pasas, akit azonban nem igazán tudok hová helyezni. Nos, nincs ebben semmi különös – gondolom. Elvégre is Alicia Luke helyettese. De az irodájába is be kellett ülnie? Úgy értem, miért nem elégszik meg egy tárgyalóval? – Sajnálom, hogy itt kellett találkoznunk – hallom meg most a hangját. – A következő alkalommal természetesen a King Street 17-ben jövünk majd össze. Tovább beszélgetnek, amíg el nem érik a liftet. Magamban buzgón imádkozom, hogy valamennyien szálljanak be, és tűnjenek el. Ám hogy a liftajtó csengetve kinyílik, csupán az ismerős arcú fickó szívódik fel… egy pillanat múlva Alicia és Ben visszaindul Luke irodájába. – Hozom azokat a dossziékat – mondja Alicia, és visszamegy Luke irodájába, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Ben ezalatt a vízautomata mellett ücsörög, az órája gombjait nyomkodja, és feszülten mered az apró képernyőre. Ez rettenetes! Addig nem mozdulhatok innen, amíg ezek el nem mennek. Sajogni kezd a térdem. Az a borzasztó érzésem támad, hogy ha csak egy fikarcnyit is megmozdulok, megroppannak a csontjaim. Mi lesz, ha Ben és Alicia itt tölti az éjszakát? Vagy ha idejönnek Mel asztalához? Ha úgy döntenek, hogy itt szeretkeznek? – Rendben – mondja Alicia, aki most előbukkan az ajtó mögül. – Azt hiszem, ez az. Szerintem egész jól sikerült ez a megbeszélés. – Szerintem is – néz fel Ben az órájáról. – Mit gondolsz, igaza van Franknek? Mit gondolsz, perelni fog? – Frank! Na igen! A másik fickó Frank Harper volt. A Bank of London kommunikációs vezetője. Sajtókonferenciákon szoktam látni. – Nem fog perelni – mondja Alicia csöndesen. – Túl sok vesztenivalója lenne. – Máris jókora összeget veszített – vonja fel Ben a szemöldökét. – Nem adok neki sok időt, és letűnik a színről. – Így igaz – mondja Alicia, és visszakacsint rá. Aztán a felnyalábolt dossziérakásra pillant. – Minden nálam van? Azt hiszem. Jó, akkor elmentem. Ed már vár. Viszlát holnap. Mindketten eltűnnek a folyosón, és ezúttal – istennek hála – beszállnak a liftbe. Amikor egészen biztosra veszem, hogy elmentek, töprengve ülök le a sarkamra. Mi folyik itt? Miért beszéltek ezek perről? Kit perelnének? És hogy lehet, hogy itt járt a Bank of London embere? Vajon Luke-ot készül-e perelni a Bank of London? Nagyon úgy hangzik, mintha a feje tetején állnának itt a dolgok! Eddig azt hittem, Alicia keményen fogja a gyeplőt. Egy ideig csak üldögélek ott, és a látottakon elmélkedem. De nem sokra jutok, és hirtelen rájövök, ki kell jutnom innen, amíg baj nélkül tehetem.

197 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Felkelek, és magamban szentségelve görcsbe rándult lábam rázogatom, hogy meginduljon a vérkeringés. Aztán veszem a csomagot, felvetem a fejem, és – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – megindulok a folyosón a lift irányában. Ám alig nyomom meg a liftgombot, a mobilom csengeni kezd a táskámban, én pedig ijedtemben ugrom egyet. A fenébe is, a telefonom! Köszönöm, istenem, hogy nem akkor szólalt meg, amikor Mel íróasztala mögött kucorogtam! – Halló! – szólok a készülékbe már a liftben. – Bex! Itt Suze. – Suze! – mondom, és rázkódni kezdek a nevetéstől. – Fogalmad sincs, kis híján mekkora bajba kevertél! Ha mondjuk öt perccel ezelőtt hívsz, teljesen… – Ide hallgass, Bex – hadarja Suze. – Volt egy hívásod. – Tényleg? – nyomom meg a földszinti gombot. – Kitől? – Zelda hívott a Reggeli Kávétól. Beszélni szeretne veled! Azt kérdezte, nem futnátok-e össze egy gyors ebédre holnap? Aznap este alig jön álom a szememre. Suze-zal késő éjszakáig fenn maradunk. Azt fontolgatjuk, mit vegyek fel holnap… amikor végre ágyba kerülök, akkor is csak ébren heverek, a mennyezetet nézem, s közben vadul cikáznak agyamban a gondolatok. Csak nem kapom vissza a régi állásomat? Netalán egy másikat ajánlanak? Vagy éppen előléptetnek! Saját műsort kapok! Hajnalra azonban szertefoszlanak ezek a vad képzelgések, s egyetlen igazság marad a nyomukban. Ez pedig az, hogy szeretném visszakapni a régi állásomat. Milyen jó lenne, ha azt mondhatnám anyunak, hogy újra láthat a tévében. Ráadásul a banki adósságomat is kifizethetném… Új életet kezdhetnék. Újabb lehetőséget kapnék. Ez minden, amit akarok. – Látod? – mondja Suze, mialatt készülődöm. – Látod? Tudtam, hogy visszahívnak. Az a Clare Edwards kész katasztrófa! Egy rakás… – Suze – vágok közbe. – Hogy nézek ki? – Csodásan – mondja, és tetőtől talpig végigmér. A fekete Banana Republic15 nadrágot viselem. Fehér ingem fölé pasztellszínű, derékban behúzott zakót húzok, a nyakam köré pedig sötétzöld sálat tekerek. Felvehettem volna a Danny és George sálat is… tulajdonképpen el is vettem az öltözőasztalról, de aztán szinte azon nyomban visszatettem. Nem is tudom, miért. – Nagyon dögös! – toldja meg Suze a dicséretet. – Hol ebédeltek? – Lorenzónál. – A San Lorenzóban? – kerekedik el a szeme elismerően. – Nem, nem hinném. Csak… Lorenzónál. Még nem jártam ott. – Nos… javaslom, rendelj pezsgőt – javallja Suze. – És mondd azt nekik, elárasztottak állásajánlatokkal, ezért ha azt akarják, hogy visszamenj, adjanak tömérdek lóvét. Ilyen az élet, aki kapja, marja. – Jó – mondom, és kicsavarom a szempillaspirál kupakját.

15

Női divatárulánc.

198 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Ha kifutnak a költségvetésből, hát az ő bajuk – folytatja Suze lelkesen. – A minőségi terméket meg kell fizetni. Most te magad szabhatod meg az áradat, a saját feltételeiddel. – Suze – mondom, miközben a szempillámat festem. – Honnan veszed ezt az egészet? – Mit honnan veszek? – Ezt az egészet… a költségvetésről meg a feltételekről. – Á, azt kérded? A Hadleys konferenciáról. Volt egy szemináriumunk, amelyet az Egyesült Államok legjobb ügynökei vezettek! Király volt! Tudod, egy termék valójában csak annyira jó, mint az, aki árulja. – Ha te mondod, biztosan úgy van. – Felveszem a táskámat, megnézem, minden nálam van-e… aztán felnézek, és nagyot sóhajtok. – Na, akkor én megyek. – Járj szerencsével! – mondja Suze. – Már azt leszámítva, hogy az üzleti életben nincs olyan, hogy szerencse. Csupáncsak lendület, elszántság és még több lendület. – Jó – mondom kétkedve. – Megpróbálom fejben tartani. A cím, amit kaptam, egy utca a Sohóban… ahogy odaérek, semmi olyat nem látok, ami étteremre emlékeztetne. Többnyire irodaházak követik egymást, akad néhány dohánybolt is meg egy kávézó, aztán… Várjunk csak! Megkövülten olvasom a kávézó cégérét. „Lorenzo kávézója és szendvicsbárja.” De hát… csak nem találkozhatunk itt! – Becky! – Felkapom a fejem. Zeldát pillantom meg, amint felém igyekszik az utcán farmerben és dzsekiben. – Na, látom, megtaláltad! – Igen – próbálom leplezni csalódottságomat. – Igen, megtaláltam. – Eszünk gyorsan egy szendvicset? – kérdi, miközben befelé terel. – Valamiért szeretek itt lógni. – Nem! Úgy értem… tényleg jól jönne egy szendvics! – Helyes! Ajánlom az olasz csirkéset! – közben fel-le jár rajtam a szeme. – Nagyon csinos vagy! Készülsz valahová? Megalázva bámulok rá. Csak nem vallhatom be, hogy az ő kedvéért öltöztem ki! – Izé… igen. – Megköszörülöm a torkomat. – Később lesz egy megbeszélésem. – Á, nem tartalak fel sokáig. Mindössze egy kis javaslattal próbálkoznánk – villant rám egy gyors mosolyt. – Úgy gondoltuk, okosabb ezt négyszemközt megbeszélni. Hát nem egészen így képzeltem el a nagy visszatérést. Ám ahogy végignézem, ahogyan a szendvicses pasas olasz csirkét tesz a kenyerünkre, salátát ad hozzá, majd mindegyik szendvicset négyfele szeli, kezdem jobban érezni magam. Jó, nem valami fényes hely ez abroszokkal és pezsgővel. Esetleg nem is akarnak nagy felhajtást. De ez még talán jó is! Arra vall, hogy továbbra is a csapathoz tartozónak tekintenek, nem igaz? Olyan valakinek, akinek társaságában oldottan szendvicset lehet majszolni, mialatt átrágjuk a következő évadra vonatkozó ötleteinket. Meglehet, külső tanácsadóként kívánnak alkalmazni. Vagy producerré kiképezni!

199 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Valamennyien mélységesen együttérzünk veled! – mondja Zelda, miközben egy parányi faasztalka felé igyekszünk, s tálcán szendvicseket és italokat egyensúlyozunk. – Hogy vagy? Nem került valamiféle állás New Yorkban? – Ümm… nem éppen – mondom, és belekortyolok az ásványvizembe. – Mindent felfüggesztettek… valamiért. – Elkapom Zelda kutató pillantását, és gyorsan hozzáteszem: – De persze számos ajánlatot kaptam, amelyeket most fontolgatok. Tudod… különböző projektek… kidolgozás alatt álló ötletek… – Á, helyes! Örülök, hogy ezt hallom. Valamennyien nagyon sajnáltuk, hogy menned kellett. Szeretném, ha tudnád, hogy nem az én döntésem volt – futólag a kezemre teszi az övét, aztán elveszi, hogy beleharapjon a szendvicsébe. – Na… beszéljünk az üzletről! – Belekortyol a teájába, nekem pedig idegességemben összeszorul a gyomrom. – Emlékszel a producerünkre, Barryre? – Már hogyne emlékeznék? – mondom enyhén elképedve. Ezek azt képzelik, hogy máris elfelejtettem a producer nevét? – Nos, roppant érdekes ötlettel állt elő – villantja rám a mosolyát Zelda, én pedig visszamosolygok. – Nos, ő azt gondolja, hogy a Reggeli Kávé nézői bizonyára kíváncsiak a te… kis problémádra. – Igen? – motyogom, s közben érzem, ahogy a mosoly ráfagy az arcomra. – Hát… ez… nem igazán… – És azt gondolta, te lennél a legalkalmasabb személy arra, hogy részt vegyél egy, a témáról szóló vitában, vagy betelefonálj. – Belekortyol a teájába. – Mit gondolsz? Értetlenül meredek rá. – Arról beszélsz, hogy újra beüljek a stúdióba? – Jaj, nem! Úgy értem, a történtek után aligha kérhetnénk tőled pénzügyi tanácsot, nem igaz? – kacag fel. – Nem, ez egyszeri alkalom lenne, amolyan tematikus műsor. „Hogyan tette tönkre az életemet a vásárlás?” Valami efféle – beleharap a szendvicsébe. – Úgy képzeljük, hogy… hogy is fejezzem ki magam… minél több lehetne benne az érzelem. Talán lecsupaszíthatnád egy kicsit a lelkedet. Beszélnél a szüléidről, arról, hogyan döntötte romba ez az eset az ő életüket is… a gyerekkori problémáidról… párkapcsolati gondjaidról… ezek természetesen csak ötletek! És tudod – néz fel –, ha sírni is tudnál… – Sírni? – ismétlem hitetlenkedve. – Nem kötelező. Nem feltétlenül. – Zelda most lelkesen előrehajol. – Szeretnénk, ha neked is hasznos élmény lenne ez, Becky! Segíteni akarunk. Ezért Clare Edwardsot is behívnánk a stúdióba, aki tanácsot adna neked… – Clare Edwards! – Igen! Dolgoztatok régebben együtt, ugye? Ezért is gondoltunk rá. Tudod különben, mekkora telitalálat! Úgy helyre teszi a betelefonálókat, hogy csak úgy porzik! El is neveztük Clare Mumusnak. Majd adunk neki egy ostort, azt pattogtatja! Újabb mosoly villan, én azonban nem viszonzom. Ég az arcom a döbbenettől és a szégyentől. Életemben nem éreztem magam ennyire megtaposva. – Szóval, mit gondolsz? – kérdi, és a gyümölcsturmixát szürcsöli.

200 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Leteszem a szendvicsemet, mert egy falat sem menne le a torkomon. – Attól tartok, nemet kell mondanom. – Ó! Persze nem ingyen gondoljuk! – mondja Zelda. – Már az elején mondanom kellett volna. – Akkor sem. Nem érdekel a dolog. – Nem várunk azonnali választ! Gondold meg! – villant rám Zelda újabb víg mosolyt, aztán az órájára pillant. – Sajna rohannom kell. De isteni volt látni téged, Becky. És annyira örülök, hogy jól mennek a dolgaid. Miután elmegy, még elüldögélek egy darabig, és az ásványvizemet kortyolgatom. Kívül nyugodtnak látszom… belül azonban fortyogok a megalázottságtól. Azt várják tőlem, hogy odamenjek és könnyeket ontsak a kedvükért! Ez minden, amit akarnak. Egyetlen cikk egy vacak szennylapban… és hirtelen nem vagyok már Becky Bloomwood, a pénzügyi tanácsadó. Nem, Becky Bloomwood, a dilinyós csődtömeg lett belőlem. Íme, itt jön Becky Bloomwood! Nézzétek, hogy sír! Elő a zsebkendőket! Nos, tegyék csak el az átkozott zsebkendőjüket! Tegyék el azt az… ostoba… átkozott… ostoba… átkozott… – Jól van? – szólal meg a szomszédos asztalnál ülő pasas… legnagyobb rémületemre most fedezem fel, hogy magamban motyogok. – Kitűnően – felelem. – Köszönöm. Leteszem a poharamat, és emelt fővel, mereven felszegett állal kisétálok a Lorenzóból. Végigmegyek az utcán, és befordulok egy sarkon, anélkül hogy tudnám, hová igyekszem. Nem ismerem a környéket, nincs is hová mennem… ezért csak megyek előre, mintegy magamat hipnotizálva lépteim ritmusával. Valahol majd csak kijutok egy metróállomáshoz – gondolom végül. Közben égni kezd a szemem. Biztosan a hideg az oka, mondom magamnak. Vagy a szél. Zsebre dugom a kezemet, megfeszítem az államat, és gyorsabbra fogom a lépteimet. Közben igyekszem elhessegetni minden agyamba tolakodó gondolatot. Belül azonban rémült űr terjeszkedik; néma pánik, amely egyre inkább a hatalmába kerít. Nem, nem kaptam vissza az állásomat. Még csak nem is kecsegtettek hasonlóval. Mit mondok ezek után Suze-nak? És mit anyunak? Egyáltalán, mihez kezdek az életemmel? – Hahó! Nézzen a lába alá! – kiált rám valaki hátulról… rémülten fedezem fel, hogy leléptem a járdáról, egyenesen egy bringás elé. – Elnézést – mondom rekedten, ahogy a bringás elfarol mellettem, az öklét rázva rám. Ez nevetséges. Össze kell szednem magam. Kezdjük azon, hol vagyok tulajdonképpen? Fellépek a járdára, és lassítok a lépteimen. Az irodaházak üvegajtait nézegetem, meg utca névtáblát keresek. Már majdnem megkérdezek egy közlekedési rendőrt… amikor hirtelen meglátok egy táblát. King Street. Egy pillanatig üres tekintettel bámulom, s azon töprengek, miért olyan ismerős. Aztán összerezzenek, mert eszembe jut: King Street 17, Alicia. Megnézem a hozzám legközelebb eső üvegajtó dombornyomásos házszámát… a 23-as. Ami azt jelenti… hogy valamicskét túlmentem a 17esen.

201 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Furdal a kíváncsiság, mi a csuda folyhat a King Street 17-ben? Holmi titkos szekta űzi itt szertartásait vagy mi? Egek, az sem lepne meg, ha Alicia szabadidejében boszorkánykonda. Felvillanyozva fordítom meg lépteimet, amíg meg nem állok egy szerény szárnyasajtó előtt, melyen a 17-es szám ékeskedik. Szemlátomást irodaház, ilyen-olyan cégekkel, de ahogy végigfuttatom szemem a jegyzéken, egyik sem tűnik ismerősnek. – Jó napot! – szólít meg egy szőke férfi farmerzakóban, kezében egy csésze kávéval. Beüti a kódot, majd az ajtóhoz jön és kinyitja. – Mintha nem ismerné ki magát. Kit keres? – Izé… nem vagyok tökéletesen biztos benne, de azt hittem, ismerek valakit, aki itt dolgozott. A társaság nevére azonban nem emlékszem – dadogom. – Hogy hívják az ismerősét? – Alicia… – mondom, s nyomban azután azt kívánom, bárcsak ne adtam volna ki a nevét. Mi van, ha ez a pasas ismeri? Mi van, ha itt tartózkodik a közelben, ő meg megy, és megkeresi nekem? A fickó azonban elgondolkozva ráncolja a homlokát. – Nem ismerek semmiféle Aliciát… Tudja, sok az új arc mostanság… Miben utazik ez a maga ismerőse? – PR-ban – mondom kis hallgatás után. – PR? Mi itt jobbára grafikai tervezéssel foglalkozunk… – hirtelen azonban felderül az arca. – Tyűha, lehet, hogy az új céghez tartozik. B és B? BBB? Valami ilyesmi. Még nem kezdték el a munkát, ezért nem találkoztunk velük. Belekortyol a kapucsinójába, én pedig rámeredek. Az agyam közben vadul dolgozik. – Új PR cég? Itt? – Tudomásom szerint igen. Jókora helyet lefoglaltak a másodikon. Agyamban egymást űzik a gondolatok, melyek sziporkázó tűzijátékként kápráztatnak el. B és B. Bridges és Billington, Billington és Bridges. – Tudja… Tudja… a PR… melyik ágával foglalkoznak? – kérdem, s közben iparkodom megőrizni a hidegvéremet. – Á! Na, ezt történetesen tudom. Pénzügyekkel. Az egyik legjelentősebb ügyfelük minden jel szerint a Bank of London. Vagy az lesz. Aki igazán megbízható üzletfél… sokat hoz majd a konyhára. De amint mondtam, még nem láttuk őket, ezért… – ahogy rám pillant, megváltozik az arckifejezése. – Hé? Jól van? – Kitűnően – nyögöm. – Legalábis azt hiszem. Csak most… most… telefonálnom kell. Négyszer egymás után tárcsázom a Négy Évszak számát… de valahányszor mielőtt beleszólhatnék a kagylóba, hogy Luke Brandont kérem, leteszem. Végül mély lélegzetet veszek, újra tárcsázom a számot, és Michael Ellist kérem. – Michael, itt Becky Bloomwood beszél – mondom, amikor végre kapcsolnak. – Becky! – Michael hangján őszinte öröm érződik. – Hogy van?

202 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Behunyom a szemem, és igyekszem nyugodt maradni. De már ez a hang is visszarepít a Négy Évszakba. Vissza abba a félhomályos, drága bárba. Vissza New York álomvilágába. – Én… én – veszek egy nagy lélegzetet. – jól vagyok. Tudja, visszazökkentem a régi kerékvágásba… Rengeteg a teendőm! Nem, nem fogom bevallani, hogy elvesztettem az állásomat. Nem hagyhatom, hogy bárki rajtam szánakozzon. – Épp útban vagyok a stúdió felé – mondom, és keresztbe teszem az ujjaimat. – De szerettem volna önnel pár szót váltani. Azt hiszem, tudom, honnan támadt a pletyka, hogy Luke elveszíti a Bank of Londont. Ezután pontról pontra beszámolok arról, amit kihallgattam az irodában. Elmondom, hogy jártam a King Streeten, és hogy mire jöttem ott rá. – Értem – szól közbe néha komoran Michael. – Értem. Tudja, hogy van az alkalmazottak szerződésében egy alpont, ami tiltja ezt? Ha a saját szakállukra fognak ügyfelet, Luke kirúghatja őket. – Erről is beszéltek. A jelek szerint azt gondolják, nem fog pert indítani, mert túl sok a vesztenivalója. – Csönd támad a vonalban… szinte hallom, hogy kattognak-forognak Michael agyának kerekei. – És igazuk is van – mondja végül. – Becky, beszélnem kell Luke-kal. Nagyszerű munkát végzett, hogy ennek utánajárt… – És ez még nem minden – veszek újra nagy lélegzetet. –Michael, valakinek fel kell világosítania Luke-ot. Jártam a Brandon Kommunikációs Vállalat telephelyén, ami teljesen elnéptelenedett. Senki nem strapálja ott már magát, mindenki korán hazamegy… egészen más a légkör, mint volt. Ez nem vezet jóra – az ajkamba harapok. – Luke-nak haza kellene néznie. – Miért nem mondja el neki mindezt személyesen? – kérdi Michael szelíden. – Biztos vagyok benne, hogy örömmel hallana önről. Olyan kedves és törődő, hogy hirtelen szúrást érzek az orromban. – Nem lehet. Nem hívhatom fel, mert még azt gondolná… azt gondolná, az igazamat bizonygatom, vagy bedőltem holmi ostoba pletykának – elcsuklik a hangom, és nagyot nyelek. –Őszintén szólva, arra kérem inkább, Michael, hagyjon ki engem az egészből. Mondja azt, hogy valaki mástól származnak az értesülései. Valakinek azonban szólnia kellene Luke-nak. – Fél óra múlva úgyis találkozom vele – mondja Michael. –Majd beszélek a fejével. És Becky… szép munkát végzett!

203 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Mrs. Marion Jefferson 3.lakás Keleti 88. utca 24. New York Rebecca Bloomwood kisasszonynak! A Négy Évszak Hotel címén Keleti 57. utca 54 New York 10022 (2000. október 3.) Kedves Bloomwood kisasszony! Nagy örömömre szolgált, hogy találkozhattam Önnel a minap Nina Heywood által tartott ebéden. Szerencsémnek tartom, hogy kulturált és kitűnő kapcsolatokkal rendelkező hölgyet ismerhettem meg az ön személyében. Azért írok, mert két héten belül Angliába készülök. Bízom benne, hogy be tud mutatni Vilmos hercegnek. Lehetséges volna, hogy a királynőnek is? Ezennel meghívom mindhármukat vacsorára, bárhová, ahol alkalmasnak találják. Alig várom, hogy halljak Önről. Őszinte tisztelettel: 2000. október 3. Marion Jefferson (Mrs.) P.S.: Ha a királynő nem érne rá, nem lehetne akkor Fülöp herceg?

204 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

15 Úgy egy hét múlva feladom, hogy híreket várjak Michaeltól. Bármit mondott is Luke-nak, én nem hallok róla, az száz. Úgy érzem, életemnek az a része egyszer és mindenkorra a múlté. Luke, Amerika, a televízió, minden. Ideje újra kezdeni. Igyekszem megőrizni a derűlátásomat, és azzal biztatom magamat, hogy számos út áll nyitva előttem. Csak hát mihez is kezdhet egy volt tévés pénzügyi szakértő? Felhívtam egy televíziós ügynököt, és legnagyobb bosszúságomra ugyanúgy beszélt, mint az amerikai tévések. Azt mondta, örül, hogy őt kerestem meg, abszolút semmi gond nem lesz munkát találni a számomra – bár saját sorozatról most nem esett szó –, mi több, még aznap visszahív egy szekérderék izgi ajánlattal. Azóta sem hallottam róla. Ezért most jobb híján a Media Guardian állásrovatát lapozhatom. Olyan ajánlatok ezek, amelyeket megszerezni nemigen van esélyem. Eddig felhívtam a Befektetők krónikáit, ahol újságíró munkatársat kerestek. A Személyes Befektetések Havilap-ja segédszerkesztői állást hirdetett, az Évjáradékok Ma szerkesztőit. Nem sokat tudok az évjáradékokról, de bármikor hamar átfésülhetek róla egy könyvet. – Hogy vagy? – kérdi Suze, aki egy tál diós pattogatott kukoricával állít be hozzám. – Jól – mondom, s kényszeredetten elmosolyodom. – Mindjárt jövök. Suze szájába vesz egy marék kukoricát, és elgondolkozva méreget. – Mit terveztél mára? – Nem sok mindent – mondom rosszkedvűen. – Tudod… állást keresek. Megpróbálom rendezni az életemet. Effélék. – Aha – vág együttérző arcot Suze. – És találtál valami érdekeset? Ujjammal egy bekarikázott hirdetésre bökök. – Azt gondoltam, megpályázom az Évjáradékok Ma szerkesztői állását. A megfelelő jelölt egyúttal az Adó visszatérítés éves mellékletének szerkesztői állására is jogosult! – Tényleg? – Suze akaratlanul is elfintorodik, majd sietve hozzáteszi: – Úgy értem, hát ez remek! Igazán érdekfeszítő! – Mármint az adó visszatérítés? De Suze, kérlek! – Hát… tudod, hogy gondolom. Úgy értettem viszonylag érdekfeszítő. A térdemre hajtom a fejem, és a nappali szőnyegmintáját tanulmányozom. A tévé hangját lehalkítottam. Csönd van a szobában, csak Suze rágicsálásának zaja hallatszik. Behunyom a szemem, és hátradőlök a padlón, mígnem fejem a szófa ülésére kerül. Úgy érzem, akár életem végéig megmaradnék ebben a pózban. – Bex, aggódom miattad – szólal meg Suze. – Napok óta nem jártál kint. Mik a terveid mára az álláskeresés mellett? Ráhunyorítok. Aggódó tekintettel kémlel. – Nem is tudom. Majd megnézem a Reggeli Kávét. – Nem, azt nem teheted! – jelenti ki Suze ellentmondást nem tűrően. – Tudod mit! Van egy jó ötletem – ezzel becsukja a Media Guardiant. – Mi volna az? – mondom gyanakvón, mire a szobámba vonszol.

205 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Kinyitja az ajtót, betessékel, majd széttárja a karját, az általános kupira mutatva. – Azt hiszem, nagytakarítással kellene töltened a reggelt. – Hogy mivel? – meredek rá rémülten. – Nem akarok nagytakarítani. – Dehogynem! Majd meglátod, milyen jól érzed magad utána. Akárcsak én. Isteni érzés! A mennyekben jártam! – Igen, csak épp nem volt egy szál rucid! Három héten át tőlem kértél kölcsön bugyit! – Na jó – ismeri el. – Meglehet, túl messzire mentem. A lényeg azonban az, hogy a holmid rendezése teljesen átformálja az életedet. – Jaj, dehogy! – Pedig igen! Az egész a feng shui elvén működik! Az embernek el kell engednie dolgokat ahhoz, hogy a jó helyet kapjon az életében. – Na ja. – Így igaz! Abban a pillanatban, ahogy eltávolítottam a fölös limlomot az életemből, máris felhívott a Hadleys egy ajánlattal. Rajta, Bex! Meglátod, elég egy kis rendrakás, és máris az egész világ megváltozik körülötted. Ezzel szélesre tárja a szekrényajtómat, és kezdi átfésülni a ruhatáramat. – Ezt nézd – mondja, és előhúz egy rojtos, kék szarvasbőr szoknyát. – Mikor volt rajtad utoljára? – Izé… nemrég – mondom, és a hátam mögött keresztbe teszem az ujjaimat. – A Portobello Roadon, egy utcai árustól vettem ezt a szoknyát, fel sem próbáltam… otthon derült ki, hogy kicsi. De az ember soha nem tudhatja, egyszer talán lefogyok, és beleférek. – És ezek… meg ezek… – méregeti homlokráncolva, hitetlenkedve a ruhatáramat. – A kutyafáját, mondd, Bex, tulajdonképpen hány nacid van? – Mindössze egy! Esetleg kettő. – Négy… öt… hat… – veszi sorra a fogasokat, és szigorúan előhúz egy nadrágot. – Azt csak akkor veszem fel, amikor daginak érzem magam – megyek át védekezésbe, amikor felmutatja a kényelmes, térdben bővített Benetton farmert. – Az meg farmer! – kiáltom, amint Suze körbetapogatja. – A farmer nem számít nacinak! – Ki mondta? – Mindenki! Köztudott! – Tíz… tizenegy… – Na igen… ez meg síelésre való! Az egészen más tészta! Sportruházat! – Bex, te az életedben nem síeltél – fordul felém Suze. – Jó – mondom rövid hallgatás után. – De… tudod, hogy van ez. Ki látja előre a holnapot. Egyszer talán elhívnak síelni. Különben is akciós áron vettem. – Hát ez meg mi? – veszi fel Suze némi undorral a vívómaszkomat. – Ez egyenesen mehet a kukába. – De hát vívóleckéket fogok venni! – háborodok fel. – Én leszek Catherine Zeta-Jones kaszkadőr dublőre! – Nem megy a fejembe, hogy fér el mindez a szekrényedben. Soha semmit nem dobsz ki? – felvesz egy kagylóhéjjal díszített cipőt. – Például ezt. Felveszed ezt még valaha is?

206 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Hát… nem. – Suze arckifejezését meglátva magyarázkodni kezdek. – Nem ez a lényeg. Ha kidobnám ezt a pár cipőt, és a kagylódísz újra divatba jönne, megint meg kellene vennem… Ezért ez egyfajta takarékosság. – A kagyló soha többé nem jön újra divatba. – Ki tudja! Olyan ez, mint az időjárás. Az ember nem jósolhatja meg előre. Suze a fejét csóválja, majd a padlóra halmozott rakásokat kerülgetve az ajtó felé indul. – Két órát adok. Mire visszajövök, egy megváltozott szobát szeretnék látni. Megváltozott szobát… megváltozott élettel. Most pedig rajta, láss hozzá! Ezzel eltűnik. Az ágyamra ülök, és letörten nézek körül a szobámban. Jó, lehet, hogy igaza van. Talán tényleg rendet kellene raknom. De hát azt sem tudom, hol kezdjem. Úgy értem, ha elkezdem kiszórni a cuccaimat, azzal a meggondolással, hogy soha többé nem veszem fel őket, hol lesz ennek a vége? A végén még semmim sem marad. Különben is olyan nehéz ez. Akkora erőfeszítés. Felveszek egy pulcsit, méregetem néhány másodpercig, aztán újra leteszem. Már a gondolata is kimerít, hogy esetleg el kell dobnom. – Nos, hogy megy? – hallom meg Suze hangját az ajtó mögül. – Remekül! – szólok vissza vidáman. – Tényleg! Lássunk akkor munkához! Jó, kezdjük az egyik sarokkal, és körben haladjunk tovább. A szoba sarkába igyekszem, ahol egy halom cucc terpeszkedik az öltözőasztalomon. Megpróbálom szortírozni a holmit. Ezek itt az irodaszerek, amelyeket az interneten rendeltem… Van azután egy fatál is, amit még az ősidőkben vettem, mert az Elle Decoration árulta (később hajszálra ilyet láttam a Woolworth's-nél)… és itt van egy csomó kelmefestésre való eszköz… tengeri só a test bedörzsölésére… Ez meg mi? És mi ez a doboz, amit ki sem nyitottam soha? Kinyitom a csomagot, és 50 m pulykasütő fóliával találom magam szembe. Pulykasütő fólia? Ugyan miért vettem meg? Tanácstalanul nyúlok a pakk tetején heverő levélért, melyen a következő szavak olvashatók: „Üdvözöljük a Vidéki Élet világában. Végtelen örömünkre szolgál, hogy ismerőse, Mrs. Jane Bloomwood önnek ajánlotta a katalógusunkat…” Jaj, igen, már emlékeszem. Egek! Ezt a cuccot anyu rendelte, hogy ingyen ajándékot kapjon a cégtől. Mi van még? Serpenyő, pulykasütő fólia… meg olyan műanyag tasakok, amelyekbe anyám a teraszra való párnákat szokta csomagolni… aztán valami fura herkentyű a… minek is… Álljon meg a menet! Várjunk csak! Elejtem a herkentyűt, és lassan újra megtapogatom a műanyag tasakokat. Egy flancos frizurás szőkeség bámul rám büszkén holmi keskenyre gyűrt paplan fölött, s a szájából kilengő buborékban a következő olvasható: „75%-os térfogatcsökkenés, így sokkal több hely marad a gardróbomban!” Óvatosan kinyitom az ajtómat, és lábujjhegyen a seprűtartóhoz osonok. Ahogy a nappali mellett elhaladok, bekukucskálok… legnagyobb meglepetésemre Suze ül ott a szófán Tarquin-nal. Nagy komolyan beszélgetnek.

207 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Tarquin! – mondom. Mindketten bűntudatosan felkapják a fejüket. – Nem hallottam, amikor jöttél! – Szia, Becky – mondja, de nem néz a szemembe. – Csak… meg kellett beszélnünk valamit – néz rám zavartan Suze. – Na, befejezted? – Izé… majdnem! Azt gondoltam, fel is porszívózok. Hogy igazi rend legyen! Magamra csukom az ajtót, és kicsomagolom a csodatáskákat. Helyes. Megy ez, mint a karikacsapás. A lényeg, hogy minden helyet ki kell tölteni, aztán kiszívni a levegőt. Tíz szvetter tasakonként, az annyi mint… a fenébe is, kinek van kedve számolni? Pakolni kezdem a cuccaimat az első tasakba, amíg már dugig nem töltöttem. Zihálva, erőlködve behúzom a műanyag cipzárt… aztán a lyukhoz csatlakoztatom a porszívó orrát. Ki hitte volna! A dolog működik! Igen! A cuccaim a szemem előtt sorvadnak semmivé! Jaj, fantasztikus! Ez a felfedezés forradalmasítani fogja az életemet! Mi a csudának kidobni a régi holmikat, amikor össze is zsugoríthatom, és úgy tárolhatom őket? Összesen nyolc tasakom van… és amikor mindet teletöltöm, az egészet begyömöszölöm a ruhásszekrényembe, majd rájuk zárom az ajtót. Kissé szorosan vannak, meg kell hagyni. Mialatt erőnek erejével becsukom az ajtót, furcsa sípolást hallok… a lényeg azonban, hogy befértek. Mostantól ott a helyük. Most érdemes megnézni a szobámat! Hihetetlen! Jó, nem épp makulátlan a tisztaság, de sokkal jobb, mint volt. Sietve a paplan alá söprök pár elöl maradt holmit, párnákat dobok rájuk, és hátralépek. Körbenézve melegség önt el önmagam iránt. Büszke vagyok magamra. Soha ilyen kellemesnek nem láttam a szobámat. Suze-nak igaza van… tényleg valamiként másként érzem magam. Meglehet, a feng shuiban tényleg van valami! Előfordulhat, ez a nagy fordulópont, amely az egész életemet megváltoztatja. Még egy utolsó csodáló pillantást vetek újjászületett birodalmamra, aztán kiszólok: – Készen vagyok! Mire Suze megjelenik az ajtóban, én az ágyra telepszem. Majd szétvet a büszkeség. Sugárzó mosolyt villantok döbbent ábrázatára. – Bex, ez fantasztikus! – mondja, és hitetlenkedve kémlel körül a hirtelen támadt rendben. – Ezt a gyorsaságot! Nekem évezredekbe került, amíg mindent eltakarítottam! – Hát, tudod, hogy van ez – vonok vállalt, mintha mi sem történt volna. – Ha egyszer elhatározok valamit, a többi már gyerekjáték. Néhány lépést tesz előre, és elképedve nézi az öltözőasztalt. Nem tudtam, hogy az öltözőasztalodnak márványból van a teteje! – Én bezzeg igen! – mondom büszkén. – Jól néz ki, ugye? – De hol az a sok fölösleges holmi? Hol vannak a szemetes zsákok? – Már… kidobtam őket. – Ennyit ilyen rövid idő alatt? – mondja, és elmegy a csaknem üres kandallópárkány mellett. – Hogy csináltad?

208 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Hát… volt vele egy kis dolgom – mondom, mint aki nem akar többet beszélni a dologról. – Tudod, a végén egészen könyörtelen lettem. – Ez csodás! Megáll a ruhásszekrényem előtt. Hirtelen elkap az idegesség. Ne nyisd ki! – fohászkodom magamban. – Jaj, csak ki ne nyisd! – Maradt egyáltalán valamid? – vigyorodik el Suze, és kinyitja a szekrényajtót. Mindketten felsikoltunk. Olyan, mintha szögek robbannának szerteszét. Azzal a különbséggel, hogy ezek nem szögek, hanem ruhák. Nem tudom, mi történhetett, mit rontottam el. De az egyik táska szétreped, szanaszét szórva a pulcsikat, és kilökve a többi táskát. Aztán egy másik is szétpukkad, majd megint egy másik. Valóságos ruha-vihar támad. Suze-ot elborítják a nyúlós topok. Egy flitteres szoknya a lámpaernyőn landol. Egy melltartó átsüvít a szobán, és az ablaknak csapódik. Suze nevet és sikoltozik egyszerre, én pedig őrjöngve hadonászok, és azt kiabálom: – Elég volt! Elég! Jaj, nem! Kérlek, uram, állítsd le ezt a borzalmat! Csakhogy késő. Most épp ajándéktáskák özöne záporozik alá rejtekhelyükről, a legfelső polcról. Egyik a másik után, bámuló szemeink elé. Fejbe kólintják Suze-t, majd szétnyílnak a padlón… mindegyikben ugyanaz van. Csillogó szürke dobozok, a tetejükre rótt ezüst S C S betűkkel. Nagyjából negyven van belőlük. – Hát ez… – húz le a fejéről egy pólót Suze, aztán tátott szájjal bámul a jelenésre. – Hát ezt meg honnan a fenéből… – a padlót elborító ruhalomba túr, felveszi az egyik dobozt, és kinyitja. Némán mered a tartalmára. Türkizkék csomagolópapírba burkolt, barna bőrből készült fotókeretek. Uram, irgalmazz! Suze egyetlen mukk nélkül lehajol, majd felemeli az Ajándékok és csecsebecsék táskáját. Ahogy kinyitja, egy számla hull le a földre. Némán kivesz két dobozt… kinyitja, és két bíborszínű tweedből készült keret bukkan elő. Szóra nyitom a számat… de egy kukkot nem tudok kinyögni. Egy pillanatig egymásra meredünk. – Bex… mennyit vettél ebből? – kérdi végül Suze fojtott hangon. – Ümm… nem sokat! – mondom, és érzem, hogy ég az arcom. – Csak… tudod… néhányat. – Lehet itt vagy… ötven! – Nem! – De igen! – körbepillant, izgalmában kipirosodik az arca. –Bex, ezek igazán drága holmik! – Nem is vettem olyan sokat! – nevetem el magam, mintha csip-csup semmiségről volna szó. – Különben sem egyszerre vásároltam őket… – Egyet sem kellett volna megvenned! Mondtam, hogy csinálok neked. – Tudom – mondom sután. – Emlékszem, hogy mondtad. De én meg is szerettem volna vásárolni őket. Csak… segíteni akartam. – Akkor te vagy az, ugye? – mondja hirtelen. – Te vagy az oka, hogy olyan jól fogytak a dolgaim. – Jaj, nem! Becsület istenemre!…

209 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Bex, minden pénzedet képkeretre költötted – csuklik el a hangja. – Minden pénzedet! És most tele vagy adóssággal. – Nem, nem! – Ha te nem vagy, nem megy olyan jól az üzlet! – Dehogynem! – mondom ijedten. – De még mennyire! Suze, te csinálod a legszebb képkereteket a világon! Úgy értem… nézd meg például ezt! – megragadom a legközelebbi dobozt, és kihúzok egy gyűrött farmerből készült keretet. – Akkor is megveszem ezt, ha nem ismerlek. Mindet megvettem volna! – Nem kellett volna ennyit összevásárolnod! – hebegi. – Vehettél volna… mondjuk… hármat. – Igenis mindre szükségem volt! Ezek a világ legklasszabb képkeretei! Tökéletes ajándék mind… vagy házi dekoráció… – Csak mondod – hüppögi könnyek között. – Nem, dehogy! – érzem, hogy nekem is könnyek gyűlnek a szemembe. – Suze, mindenki imádja a kereteidet. Sokszor hallottam a boltokban, hogy a vevők versenyt csodálták őket! – Nem mondasz igazat. – De igen! Volt például egy nő az Ajándékok és csecsebecséknél, nem is olyan régen, ő tényleg nagy csodálod volt. És a boltban mindenki egyetértett vele! – Tényleg? – Suze hangja most egészen halk. – Igen. Hiszen te annyira tehetséges vagy. Megérdemled a sikert… – körbenézek szétbombázott szobámban, és hirtelen rám tör a kétségbeesés. – Én meg kész csődtömeg vagyok. John Gavinnek van igaza, mostanra tetemes összegeket takaríthattam volna meg. Rendezetten élhetnék. Csak hát én… semmire sem vagyok jó. Könnyek gördülnek végig az arcomon. – Nem, dehogy! – mondja Suze rémülten. – Nem vagy csődtömeg! – Egy rakás szerencsétlenség vagyok! Nyomorultul a padlót elborító ruha halomra roskadok. – Nézz csak meg, Suze! Munka nélkül maradtam, a jövőm kilátástalan, bíróság elé citálnak, több ezer font adósságom van, és gőzöm sincs, hogyan fizessem meg… vagy akár hogyan fogjak hozzá… Feszengő köhögés hallatszik az ajtóból. Felnézek. Tarquin áll a küszöbön, három bögre kávéval. – Egy kis üdítő? – mondja, és átlép a töméntelen mennyiségű ruhán. – Kösz, Tarquin – szipogok, és elveszem az egyik bögrét. –Ne haragudj, hogy kiborultam. Csak épp… nem vagyok jó passzban. Leül az ágyra, és összenéz Suze-zal. – Le vagy égve? – kérdi. – Igen – nyelek egy nagyot, és a szemem törölgetem. – Hát igen. Tarquin újabb jelentőségteljes pillantást vált Suze-zal. – Becky, megtisztelnél, ha… – Nem, kösz, nem… – mosolygok rá. – Tényleg. Csöndben kortyolgatjuk a kávénkat. A téli napfény egy pászmája bevilágít az ablakon. Behunyom a szemem, és élvezem a melengető sugarakat.

210 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– A legjobbakkal is megtörténik – mondja Tarquin együttérzőn. – A féleszű Monty nagybácsink például mindig le volt robbanva, ugye, Suze? – Hű, de mennyire! Folyamatosan! – mondja Suze. – De mindig újra talpra állt, nem? – Bizony! – morogja Tarquin. – Újra meg újra! – És hogyan csinálta? – nézek fel az érdeklődés egy szikrájával. – Általában eladott egy-egy Rembrandtot – mondja Tarquin. – Vagy Stubbsot. Efféléket művelt. Hát ez remek! Ugyan mit tudnak ezek a milliomosok? Még Suze is, akit pedig szeretek. Egyszerűen fel se fogják, nem fér a fejükbe, milyen az, ha az ember pénz nélkül marad. – Helyes – mondom, és mosolyogni próbálok. – Sajnos azonban… sehol egy fölös Rembrandtom. Nincs másom, mint milliárdnyi fekete gatyám… Meg néhány póló. – És egy vívó felszerelés – teszi hozzá Suze. A szomszédban megszólal a telefon, de egyikünk sem mozdul. – És egy fatál, amit gyűlölök – felkuncogok, de zokogásba fullad. – És negyven képkeret. – Meg ötvenmillió csupor levendulaméz. – És egy Vera Wang koktélruha – hirtelen támadt ötlettel pillantok körül a szobámon. – Meg egy vadonatúj Kate Spade táska… és egy egész ruhásszekrény, telis-tele olyan cuccokkal, amelyeket egyszer sem vettem fel… Suze – az izgalomtól elakad a hangom. – Tessék. – Csak… gondold meg! Nincs semmim! Egy fityingem sem! És amim van, kissé viseltes… – Mire gondolsz? – néz rám Suze értetlenül, majd felderül az arca. – Csak nincs egy egyéni betétszámlád, amiről elfeledkeztél?16 – Nem, az nincs! – Nem értem! – nyöszörgi Suze. – Miről beszélsz akkor, Bex? Épp szóra nyitnám a számat, amikor a szomszédban bekapcsol az üzenetrögzítő, és egy csikorgó amerikai hang beszélni kezd. Hallatára megdermedek, és elfordítom a fejem. – Halló, Becky! Itt Michael Ellis beszél. Most érkeztem Londonba egy konferenciára, és arra gondoltam… összefuthatnánk egy kis csevegésre. Olyan fura Michaelt itt látni Londonban. Magamban kizárólag New Yorkhoz kötöttem, ott is a Négy Évszak Hotelhez. Egy másik világhoz, ami az én számomra már a múlt. Mégis itt van teljes életnagyságban, a Savoy folyóra néző szobájában szállt meg, s arca mosolyosra derül örömében, mikor meglát. Helyet foglalok az asztalánál, ő pedig odaint egy pincért. – Gint kérünk tonikkal a hölgynek – felém kacsint. – Nem tévedek? – Igen, az jól fog esni – mosolygok rá hálásan, és szétrázom a szalvétámat, hogy elrejtsem feszengésemet. Hiába beszélgettünk olyan sokat New Yorkban, most mégis félszegen érzem magam, hogy újra látom. 16

Individual Saving Account az Egyesült Királyságban.

211 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Szóval – mondja, miközben a pincér kihozza az italomat. –Amióta utoljára beszéltünk, sok minden történt – felemeli a poharát. – Egészségünkre! – Egészségünkre – kortyolok az italomba. – Például mi? – Például az, hogy Alicia Billingtont negyedmagával menesztették a cégtől. – Negyedmagával? – esik le az állam. – Miért, összeszövetkeztek? – A jelek szerint igen. Mint kiderült, Alicia jó ideje külön utakon járt. És nem afféle légvár volt ez, hanem alaposan kigondolt és megtervezett cselszövés. Anyagilag is megvolt alapozva. Tudta, hogy Alicia jövendőbelije dúsgazdag ember? – Nem tudtam – de eszembe jut a csaj Chanel cipője. – Mindamellett el tudom képzelni. – Az anyagi hátteret a pasas biztosította. Jól sejtette, hogy el akarták orozni Luke-tól a Bank of Londont. Beleiszom a gintonikba, kiélvezve a csípős ízeket. – És mi történt azután? – Luke lecsapott, és tetten érte őket, aztán az összeset beterelte egy tanácsterembe, és kikutatta az íróasztalukat. Talált bennük egyet-mást. – Luke? – rándul görcsbe a gyomrom. – Úgy érti… Luke Londonban van? – Aha. – Mióta? – Három napja – vet rám Michael egy gyors pillantást. – Gondolom, nem hívta fel. – Nem – mondom, és igyekszem leplezni csalódottságomat. – Nem hívott. A poharamért nyúlok, és alaposan meghúzom. Valamiként amíg Luke New Yorkban volt, azzal áltathattam magam, hogy egyebek között a nagy távolság miatt nem állunk szóba egymással. Ám most, hogy Londonba jött… és még csak fel sem hívott… megint más a helyzet. A szakítás… véglegesnek tűnik. – És… mi van vele? – A kárrendezéssel van elfoglalva – mondja Michael fanyarul. – Igyekszik javítani a csapatszellemen. Mint kiderült, alig ment el New Yorkba, Alicia elterjesztette a rémhírt, hogy mindenestől bezárja az angol fiókot. Ezért csappant meg annyira a lelkesedés. A munkatársak elhanyagolták az ügyfeleket, és naphosszat fejvadászokat hívogattak… Időközben Alicia egészen másként tálalta a helyzetet Luke-nak. Az a lány egy istencsapása – rázza meg a fejét. – Tudom. – Van azonban valami, ami egyfolytában nem hagyott nyugodni. Honnan jött rá minderre? – hajol előre kíváncsian. – Átlátott Alicián, ami sem Lukenak, sem nekem nem sikerült. Mire alapozta a sejtéseit? – Nem nagyon volt mire – mondom kertelés nélkül. Egyedül arra a tényre, hogy az a nő egy liba. Michael hátraveti a fejét, és harsogva felnevet.

212 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Női megérzés. Miért is kellene más okokat keresni? Néhány pillanatig még fulladozik a nevetéstől… aztán leteszi a poharát, és csillogó szemmel rám mosolyog. – Ha már ezt szóba hoztuk… nagyjából tudom, mit mondott Luke-nak az anyjáról. – Tényleg? – nézek rá rémülten. – Elmondta önnek? – Igen, és megkérdezte, nekem mit mondott a kedves mamáról. –Jaj! – érzem, amint a pirosság elönti az arcomat. – Hát szó mi szó… dühös voltam rá. De nem gondoltam komolyan, hogy… – megköszörülöm a torkomat. – Nem gondoltam meg, mit mondok. – Mégis nagyon a szívére vette – vonja fel Michael a szemöldökét. – Felhívta az édesanyját, és addig erősködött, amíg ki nem erőszakolt tőle egy találkozót. – Tényleg? – meredek Michaelra feltámadó kíváncsisággal. –És mi történt azután? – A hölgy nem került elő. Küldött valami üzenetet, hogy el kell mennie a városból. Luke-ot nagyon elkeserítette. Magunk közt szólva – rázza meg a fejét Michael – azt hiszem, helyesen ítélte meg. – Na igen. Sután megvonom a vállam, és az étlapért nyúlok, hogy elrejtsem a zavaromat. Alig hiszem el, hogy Luke továbbadta Michaelnak, amit az anyjáról mondtam. Mit kotyoghatott még ki? A melltartó-méretemet? Egy ideig csak nézem, de nem látom az étlapot… felpilllantva elkapom Michael komoly, rám szegeződő tekintetét. – Becky, nem mondtam el Luke-nak, kitől kaptam a fülest. Azt adtam be neki, hogy névtelen üzenetet kaptam, és úgy döntöttem, hogy leellenőrzöm. – Ez elég sportszerűen hangzik – mondom az abroszt bámulva. – Gyakorlatilag magának köszönhetjük a cég megmentését – mondja Michael szelíden. – Luke-nak hálásnak kellene lennie. Nem gondolja? – Nem – görbítem be a vállam. – Úgyis azt gondolná… azt gondolná, hogy én… – elcsuklik a hangom, s ég a szemem a könnyektől. Hihetetlen, hogy Luke három napja itthon van, és eszébe se jutott felhívni! Úgy értem… tudtam, persze, hogy vége. Hogyne tudtam volna! Titokban mégis abban reménykedtem, hogy… De hát a jelek szerint mégsem. – Mit gondolna? – firtatja Michael. – Nem is tudom – morgóm morcosan. – A lényeg az, hogy köztünk mindennek vége. Ezért… inkább… távol tartom magam tőle. – Persze, persze, megértem – néz rám Michael kedvesen. –Nos, rendeljünk? Ebéd közben másról beszélünk. Michael a washingtoni reklámügynökségéről mesél. Megnevettet a sok politikus ismerőséről meg a viselt dolgaikról szóló anekdotával. Én meg a családomról és Suze-ról beszélek, aztán arról, hogyan jutottam álláshoz a Reggeli Kávénál. – Igazából kitűnően mennek a dolgaim – hazudom arcátlanul, mialatt beletúrok a csokoládéfelfújtba. – Nagyszerűek a kilátásaim, a producerek kedvence vagyok… most épp azon gondolkoznak, hogy kibővítik a műsoromat…

213 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Becky – szakít félbe Michael szelíden. – Mindent tudok. Hallottam, mi történt az állásával. Némán meredek rá, arcom ég a szégyentől. – Igazán együttérzek önnel – folytatja Michael. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. – Luke… tud róla? – kérdem rekedten. – Igen. Azt hiszem, tud. Nagyot húzok az italomból. A gondolatát sem bírom elviselni, hogy Luke szánakozzon rajtam. – Nos, számos lehetőség áll nyitva előttem – védekezem elkeseredetten. – Úgy értem, ha nem is a tévében… de több állásra is pályáztam a pénzügyi újságíró szakmában… – A Financial Timesnál? – A… hát a… Személyes Befektetések Havilapnál… meg az Évjáradékok Ma című kiadványnál… – Évjáradékok Ma – visszhangozza Michael hitetlenkedve. Az ábrázatát látva akaratom ellenére elfog a nevetőgörcs. –Becky, tényleg érdeklik magát ezek az állások? Már majdnem előhozakodom megszokott válaszommal – „A személyes pénzügyek sokkalta érdekesebbek, mint bárki gondolná” –, ám hirtelen rájövök, semmi értelme tovább színlelni. Nem, a személyes pénzügyek egy fikarcnyit sem érdekelnek. Dögunalmasak, ahogy bárki méltán gondolhatná. Még a Reggeli Kávénál is csak azt élveztem, amikor a betelefonálók a kapcsolataikról és a családi életükről kezdtek el beszélni. – Miért, maga mit gondol? – kérdem, és újra belekortyolok a gintonikba. Michael hátradől a székén, és megtörli a száját a szalvétával. – Akkor meg miért hajtja őket? – Nem tudom, mi máshoz foghatnék – vonom meg csüggedten a vállam. – Egész életemben személyes pénzügyekkel foglalkoztam. Mondhatni… beskatulyáztak… – Hány éves, Becky? Már ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet. – Huszonhat. – Nem lehet jó, ha huszonhat évesen beskatulyázzák az embert – csóválja a fejét Michael. – Szerintem legalábbis. – Belekortyol a kávéjába, és elismerően méreget. – Ha valami lehetőség felmerülne Amerikában, elfogadná? –kérdi. – Mindenbe belemennék – mondom kerek perec. – De mi várhat még rám Amerikában a történtek után? Csönd támad. Michael elgondolkozva nyúl egy csokis szelet után, kifejti a papírjából, és a szájába helyezi. – Becky, ajánlatom van a maga számára – mondja, és felnéz. –Van egy üresedésünk a reklámügynökségünknél, a kommunikációs osztályvezető posztja. Megáll a kezem, félúton a pohárral a szám felé. Nem hiszek és nem is nagyon merek hinni a fülemnek. – Olyan valakire van szükségünk, akinek van szerkesztői tapasztalata, így tető alá tudja hozni a havi hírlevelünket. Ön ideális lenne erre a feladatra. Ugyanakkor olyan egyéniséget képzelünk el, aki ért az emberekhez. Aki érti a dörgést; gondoskodik a jó hangulatról; és jelenti a vezetőtestületnek,

214 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

amennyiben bármi gond felmerül… Őszintén szólva nem tudnék magánál alkalmasabb embert elképzelni erre az állásra – vonja meg a vállát. – Maga most… állást ajánl nekem? – kérdem hitetlenkedve, s igyekszem nem tudomást venni arról, hogy örömömben nagyot dobban a szívem, és elfog az izgalom. – De mi lesz a The Daily Worlddel? A vásárlási mániámmal? – Na és? – von vállat úja Michael. – Szeret vásárolgatni. És akkor mi van? Én meg egy haspók vagyok. Senki nem tökéletes. Mindaddig… amíg nem nemzetközileg körözött bűnöző… – Nem, nem – vágok közbe gyorsan. – Valójában igyekszem lerendezni a jelen válságot. – És mi a helyzet az áttelepüléssel? – Van egy ügyvédem – harapok az ajkamba. – Nem vagyok benne biztos, hogy nagyon kedvel… – Vannak kapcsolataim a bevándorlási hivatalnál – nyugtat meg Michael. – Biztos vagyok benne, hogy ezt el tudjuk intézni. – Hátradől, és belekortyol a kávéjába. – Washington nem New York, de azért mulatságos egy hely. A politika izgalmas aréna. Az az érzésem, rájönne az ízére. Ami a fizetést illeti… Nos, nem lenne annyi, mint amennyit a CNN ajánlott volna magának. Megközelítőleg… – egy számot firkant egy darab papirosra, és elém tolja az asztalon. Nem hiszek a szememnek. Az összeg kétszerese annak, mint amennyit azokért a vacak újságírói állásokért kapnék. Washington. Egy reklámügynökség. Egy teljes váltás. Amerika. Luke nélkül. A saját erőmből. Nem megy a fejembe ez az egész. – Miért ajánlja fel nekem ezt az állást? – préselem ki végül a kérdést. – Nagy hatással volt rám, Becky – mondja Michael komolyan. – Maga okos, és jók a megérzései. Mellesleg megfogadtam a tanácsát a barátommal kapcsolatban – teszi hozzá hunyorítva. –Már másnap fizetett. – Tényleg? – vidulok fel. – Magának helyén van az esze… és olyan valaki, aki mozgásba hozza a dolgokat – ahogy ránézek, érzem, hogy zavaromban elpirulok. – Aztán az is eszembe jutott, talán szüksége lenne egy kis levegőváltozásra – teszi hozzá Michael kedvesen. – Amúgy nem muszáj azonnal döntenie. Még néhány napig itt maradok, ezért ha gondolja, újra beszélhetünk a dologról. De, Becky… – Igen? – Akár elfogadja az ajánlatomat, akár nem, ne vágjon most semmi másba. Komolyan beszélek. Túl fiatal ahhoz, hogy megállapodjon – rázza meg a fejét. – Nézzen a szívébe… és azt válassza, amit igazán akar.

215 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

16 Nem döntök azonnal. Nagyjából két hétig járkálok fel-alá a szobámban, és egyik kávét a másik után döntöm magamba. Tanácsot kérek a szüleimtől; Suze-tól, Michaeltól, régi főnökömtől, Philipstől; ettől az új televíziós fenoméntől, Cassandrától… gyakorlatilag mindenkitől, aki csak él és mozog a közelemben. A végén azonban tudom a választ. Megsúgta a szívem. Luke nem hívott fel… és őszintén szólva nem hinném, hogy valaha is szót válthatok vele. Michael azt mondja, tizenhét órákat gürizik naponta… egyszerre próbálja megmenteni a Brandon Kommunikációs Vállalatot és megtartani amerikai érdekeltségeit… agyonhajszolja hát magát. Szemlátomást nem jutott túl a traumán, amelyet Alicia kétkulacsossága meg a Bank of London hűtlensége okozott. Azon a traumán, hogy rájött, őt is „bemocskolhatja” a szenny – ahogyan Michael olyan költőien kifejezte. – Ez a gond azzal, ha az ember a szerencse fia – mondta nekem a minap. – Egy szép napon arra ébred, hogy kegyeit történetesen a legjobb barátjára szórja. És akkor azt se tudja, hová kapjon. Nem csoda, ha kiborul. – Miért… Luke most kiborult? – kérdem, az ujjaimat csavargatva. – Hogy kiborult-e? – kiáltja Michael. – Hisz kihajították a sárba, ahol vaddisznócsorda tapos rajta. Néha még a telefont is felvettem, mert elfogott a vágyakozás, hogy felhívjam. De aztán mindig mélyet sóhajtottam, és letettem a készüléket. Neki most megvan a saját élete, ahogyan nekem is. El kell rendeznem a dolgaimat, épp elég ez. Neszezést hallok az ajtóban, felnézek. Suze áll a küszöbön, és az üres szobát bámulja. – Jaj, Bex – kiáltja elkeseredetten. – Nem tetszik ez nekem. Hozz mindent vissza! Legyen újra rendetlenség. – Legalább teret adtam a feng shuinak – teszek kísérletet egy mosolyra. – Valószínűleg tömérdek szerencsét hoz rád. Bejön, majd az üres szőnyegen az ablakhoz megy, aztán megfordul. – Kisebbnek látszik ez a szoba – mondja lassan. – Pedig a sok limlom nélkül elméletileg nagyobbnak kellene hatnia, nem igaz? De valahogy… nem működik a dolog. Úgy fest az egész, mint egy sivár üres doboz. Egy ideig hallgatunk. Nézem, amint egy parányi pók felmászik az ablaküvegre. – Eldöntötted már, mit kezdesz vele? – mondom végül. – Új lakótársat fogadsz? – Nem hinném – mondja Suze. – Amúgy meg, ugye, nem kerget a tatár. Tarkie szorgalmazza, hogy rendezzem be itt egy ideig az irodámat. – Tényleg? – fordulok feléje felvont szemöldökkel. – Erről jut eszembe. Lehet, hogy Tarquint hallottam (itt újra) a múlt éjszaka? Aztán reggel kiosont? – Nem – jön zavarba Suze. – Úgy értem, de igen. – Elkapja a pillantásomat, és elpirul. – De ez volt a legutolsó alkalom. A legeslegutolsó. – Olyan szép pár vagytok – vigyorgok rá. – Ne mondj ilyeneket! – kiáltja rémülten. – Nem vagyunk egypár!

216 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Jó, hát persze – adom be a derekamat. Megnézem az órámat. – Tudod, hogy mennünk kellene. – Igen, azt hiszem. Jaj, Bex… Suze-ra nézek, mert hirtelen könnybe lábad a szeme. – Tudom – megszorítom a kezét, és egy pillanatig egyikünk sem szólal meg. Aztán a kabátomért nyúlok. – Gyere! Elsétálunk a György Király ivóba, amely az utca végében található. Keresztülverekedjük magunkat a tömegen, majd felmegyünk egy falépcsőn. Az emeleti helyiség két oldalán kecskelábas asztalok sorakoznak. Egyik végében hevenyészett dobogót állítottak fel, a közepét pedig műanyag széksorok foglalják el. – Sziasztok! – köszön ránk Tarquin, aki most vesz észre minket. – Gyertek, igyunk egyet! – felemeli a poharát. – A vörösboruk egész jó. – A bár mögé dugtatok mindent? – kérdi Suze. – Bizony. Tökéletesen megszerveztük – feleli Tarquin. – Bex… ezt most mi álljuk – teszi a kezemre a kezét Suze, ahogy a tárcámért nyúlok. Ez a mi búcsúajándékunk. – Suze, nem kell… – De én így akarom – mondja ellentmondást nem tűrően. –És Tarkie is. – Italt a hölgyeknek? – szól közbe Tarquin, aztán lehalkítja a hangját. – Remek végkifejlet, nem gondoljátok? Miután elsétál, Suze-zal körbenézünk a teremben. Az asztalok takarosan összehajtogatott ruhahalmoktól, cipőktől, CD-ktől meg különféle csecsebecséktől roskadoznak. Az egyiken egy rakás fénymásolt katalógus. A szobát betöltő vendégseregből néha odamegy valaki, és felvesz egyetegyet. Hallom, amint egy bőrfarmeres csaj megjegyzi: – Nézd ezt a kabátot! Á, ez meg Hobbs csizma! Okvetlenül licitálok majd érte! A szoba túloldalán két csaj nacikat mér magához, mialatt a fiúik türelmesen megfogják a poharukat. – Kik ezek az emberek? – kérdem hitetlenkedve. – Ti hívtátok meg őket? – Hát, bevetettem a címjegyzékemet – mondja Suze. – Meg Tarquinét is. És Fennyét… – Ahá – nevetem el magam. – Ez mindent megmagyaráz. – Szia, Becky! – szólal meg mögöttem egy vidám hang… ahogy hátra pördülök, Fenella barátnőjét, Millát pillantom meg néhány lány társaságában, akiket csak arcról ismerek. – Licitálni fogok a bíborszínű kardigánodért! Tory meg azért a szőrmés ruciért. Annabel eddig hatezer olyan cuccot látott, ami megtetszett neki! Épp azon gondolkozunk, nincs-e külön részlege a kiegészítőknek? – Az arra van – mutat Suze a sarokba. – Kösz! – mondja Milla. – Viszlát később! A három csaj beveti magát a tömegbe. Még hallom, amint az egyik azt mondja: – Igazán szükségem volna egy jó övre…

217 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Becky! – tűnik fel Tarquin hirtelen a hátam mögött. – Hoztam borocskát. És hadd mutassam be Caspart, a haveromat, a Christie's17 munkatársát. – Á, jó napot! – mondom. Ahogy megfordulok, lobogó szőke sörényű pasast látok kék ingben, hatalmas arany pecsétgyűrűvel. – Nagyon szépen köszönöm, hogy fáradozik értem! Igazán hálás vagyok. – Nem tesz semmit, nem tesz semmit – morogja Caspar. –Ami azt illeti, átnéztem a katalógust, és minden nagyon jó minőségűnek tetszik. Nincs egy jegyzéke a megtartanivalókról? – Nincs – mondom gondolkodás nélkül. – Semmit sem tartok meg. Mindennek mennie kell. – Helyes – mosolyog rám. – Na, akkor megyek, és nekilátok. Elsétál, én meg beleiszom a boromba. Suze elment szemlét tartani az asztalok fölött, ezért egy ideig egyedül álldogálok, s a növekvő tömeget figyelem. Fenella tűnik fel az ajtóban, odaintegetek neki… de azon nyomban körbefogják sikítozó barátnői. – Szia, Becky – hallok meg a hátam mögött egy félénk hangot. Ijedten pördülök hátra, és Tom Websterrel találom szembe magamat. – Tom! – kiáltom elképedve. – Te meg mit keresel itt? Honnan tudsz erről? Belekortyol az italába, és elvigyorodik. – Suze felhívta a mamádat, ő beszélt a dologról. Ő meg anyám megrendelt ezt-azt. Ez a helyzet – egy listát húz elő a zsebéből. – A mamád a kapucsínófőző gépet akarja. Már ha eladod. – Igen, persze – mondom. – Majd szólok a kikiáltónak, hogy okvetlenül neked adja oda. – Anyám meg arra a rózsaszínű kalapra vetett szemet, amelyet az esküvőnkön viseltél. – Helyes, semmi gond. Ahogy eszembe jut az esküvője, melegem lesz kissé. – Szóval… milyen a házasélet? – kérdem egyik körmömet vizsgálgatva. – Á… azzal minden rendben – mondja némi szünet után. – Olyan boldog vagy, ahogy elképzelted? – igyekszem könnyed maradni. – Hát, tudod… – a poharába bámul, a szemében hajszoltság ül. – Amúgy meg nem várhatom el, hogy minden azonnal tökéletes legyen, nemdebár? – Na igen. Kellemetlen csönd telepszik közénk. Távolabb valaki azt mondja: – Kate Spade! Nézd csak, vadiúj! – Becky, igazán nagyon bánt, ahogy veled viselkedtünk az esküvőn – hadarja Tom. – Nem történt semmi! – mondom, a kelleténél valamivel vidámabban. – De igenis történt! – rázza meg a fejét. – A mamád teljesen kikészült. A legrégibb barátaim közé tartozol. Azóta is furdal a lelkiismeret. – Őszintén, Tom, én is hibáztam. Úgy értem, egyszerűen be kellett volna vallanom, hogy Luke nem jött el! – bűnbánóan elmosolyodom. – Nagyban leegyszerűsítette volna a dolgokat. 17

Nagy aukciós ház.

218 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– De ha Luke miatt bajban voltál, tökéletesen megértem, hogy úgy érezted, neked akkor… akkor… – elcsuklik a hangja, és alaposan meghúzza az italát. – Amúgy Luke kedves fickónak látszott. Itt lesz ma este? – Nem – mondom kis hallgatás után, kényszeredett mosollyal. – Nem lesz itt. Úgy félóra múlva az emberek lassan betöltik a műanyag széksorokat. A terem végében Tarquin öt-hat barátja a mobiljával hadonászik. Caspar elmagyarázza, hogy a telefonos licitálók képviselői. – Akadnak olyanok, akik hallottak a dologról, de ilyen-olyan okokból nem tudtak eljönni. Meglehetősen széles körben adtuk közre a katalógust, és sok az érdeklődő. Már egyedül a Vera Wang ruha is nagy figyelmet keltett. – Igen – mondom hirtelen támadt indulattal. – Meghiszem azt. Körbenézek a termen, a ragyogó, várakozó arcokon meg azokon, akik továbbra is az asztalok körül nézelődnek. Egy csaj farmer halomban turkál, valaki más a gyerekbőrönd zárját próbálgatja. Alig hiszem el, hogy a mai este után ezek a holmik többé nem az enyémek, hanem mások ruhásszekrényébe kerülnek. Idegen lakásokba. – Jól van? – kérdi Caspar, aki követi a pillantásomat. – Igen! – mondom vidáman. – Miért, mi bajom lehetne? – Sok végrehajtáson vettem részt – mondja kedvesen. – Tudom, milyen érzés. Az emberek nagyon ragaszkodnak a tulajdonukhoz. Legyen szó tizennyolcadik századi sifonérról vagy… – a katalógusba pillant – rózsaszínű, leopárdmintás kabátról. – Valójában nem nagyon szerettem azt a kabátot – mosolygok rá eltökélten. – Különben is nem ez a lényeg. Tisztalapot szeretnék nyitni, és azt gondolom… nem, tudom… hogy ennek ez a legjobb módja. Jöjjön – mosolygok rá. – Vágjunk bele, nem igaz? – Ahogy mondja – rákoppint a pulpitusára, és megemeli a hangját. – Hölgyeim és uraim! Legelőször is szeretném üdvözölni önöket ezen az estén Becky Bloomwood nevében. Rengeteg a dolgunk, ezért nem élek vissza a türelmükkel… mindössze arra hívnám fel a figyelmet, hogy a mai bevétel 25 százalékát jótékonysági célokra fordítjuk… illetve azt az összeget is, ami megmaradna, miután Becky kifizette az összes adósságát. – Remélem, lesz elég jelentkező – jegyzi meg egy száraz hang hátulról, mire mindenki elneveti magát. A tömegbe kémlelek, hátha meglátom az illetőt… és nem hiszek a szememnek. Derek Smeath az! Ő áll ott, egyik kezében egy korsó sörrel, a másikban egy katalógussal. Kis mosolyt villant felém, én pedig félénken visszaintek. – Honnan tudhatja? – sziszegem oda Suze-nak, aki odaült mellém a dobogóra. – Természetesen én szóltam neki – mondja. – Igencsak lelkesedett az ötletért. Azt is mondta, ha használod az eszedet, senki nem ér a nyomodba leleményesség dolgában. – Tényleg? – pillantok megint Derek Smeathre, és enyhén elpirulok. – Nos tehát – mondja Caspar. – Bemutatom az első kikiáltási tárgyat. – Mandarinszínű szandál, kitűnő, alig használt állapotban. – Az asztalra

219 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

helyezi a pár lábbelit, Suze pedig együttérzőn megszorongatja a kezemet. – Van rá jelentkező? – Én 15 000 fontot ajánlok – szólal meg Tarquin, aki azonnal felteszi a kezét. – Tizenötezer font – mondja Caspar enyhén meglepve. – Van tehát egy 15 000 fontos ajánlatom… – Nem, ezt nem teheted! – vetem magam közbe. – Tarquin, nem kínálhatsz érte 15 000-et! – Miért nem? – Mert valós árakkal kell licitálnod – nézek rá szigorúan. – Különben kizárnak az aukcióból. – Jó… legyen 1000 font. – Nem! Mondj 10-et… – mondom ellentmondást nem tűrően. – Rendben. Legyen akkor 10 font – teszi le a kezét engedelmesen. – Tizenöt font – hallok egy hangot hátulról. – Húsz! – kiáltja egy csaj az első sorok közelében. – Huszonöt – Lendül bele Tarquin. – Harminc! – Harminc… – Tarquin elkapja a pillantásomat, elpirul és elhallgat. – Harminc font. Senki többet harmadszor… – Caspar körbenéz a teremben, a tekintete hirtelen olyan lesz, mint egy karvalyé. – Egy… kettő… három! Nos, akkor azé a lányé, aki zöld bársonykabátkát visel. Rám vigyorog, valamit firkant egy cetlire, majd átnyújtja Fenellának a cipőt, aki az elkelt holmik szétosztásáért felel. – Az első 30 fontod! – súgja a fülembe Suze. – Kettes számú tétel! – mondja Caspar. – Három hímzett kardigán a Lombfűrésztől, teljesen érintetlen, még rajta az árcédula. Kezdhetem a licitet… – Húsz font! – mondja a rózsaszín ruhás csaj. – Huszonöt! – kiáltja egy másik. – A megbízóm 30 fontot ajánl – emeli fel a kezét az egyik ürge hátulról. – Harminc font az egyik telefonos licitálótól… További ajánlatok? Ne feledjék, hölgyeim és uraim, a befolyt összegeket jótékonysági célokra fordítjuk… – Harmincöt! – kiáltja a rózsaszínruhás, és a szomszédjához fordul. – Végül is a boltban darabja többe kerül, nem igaz? Ráadásul vadonatúj. – Istenem, milyen igaz! Úgy értem harminc rongy semmi három kardigánért. Igazán semmi! – Negyven! – hallom meg a saját hangomat, még mielőtt visszaszívhatnám. Minden szem rám szegeződik, nekem pedig ég az arcom a szégyentől. – Úgy értem, senki nem ajánl érte 40-et? Az árverés tovább folytatódik. Hihetetlen, mennyi pénz gyűlik össze. A cipőgyűjteményem legalább 1000 fontot hoz a konyhára; egy Dinny Hall ékszerkészlet 200 fontért kel el… és Tom Webster 600-at ajánl a számítógépemért. – Tom – szólítom meg szorongva, mikor a dobogóhoz jön, hogy kitöltsön egy nyomtatványt. – Tom nem kellett volna ennyit kínálnod.

220 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Egy vadiúj Apple Macért? – mondja. – Hisz megéri. Különben is Lucy azt mondja, egy időre szüksége lesz saját számítógépre – halványan elmosolyodik. – Már alig várom, hogy elmondhassam neki, a te gépedet kapja. – Hetvenharmadik tétel – szólal meg mellettem Caspar. –Olyan valami, amiről tudom, hogy nagy érdeklődést kelt majd. Egy Vera Wang koktélruha. Lassan felmutatja a tintakék-bíborszín árnyalatokban játszó rucit. A tömeg elismerő morajt hallat. A helyzet az, hogy nem bírom tovább nézni ezt az egészet. Túl fájdalmas, túl friss sebeket tép fel. Az én gyönyörű, csillogó, filmsztárokat megszégyenítő ruhám! Ha csak ránézek, minden eszembe jut, akár egy lassított filmfelvételen, valami art moziban. Igen, Luke-kal táncoltam New Yorkban, koktélokat ittam; az a szédelgő, felajzott boldogság. Aztán az ébredés, mikor minden recsegve-ropogva összeomlott körülöttem. – Bocsánat – mormogom, és felkelek. Kisietek a teremből, le a lépcsőn, ki a friss levegőre. Az ivó oldalának vetem a hátam, s a bentről kihangzó nevetésre meg beszélgetésre fülelek. Veszek néhány mély lélegzetet, s megpróbálok arra a sok jóra gondolni, amiért belevágtam ebbe a dologba. Néhány pillanat múlva Suze tűnik fel az oldalamon. – Jól vagy? – kérdi, és átnyújt egy pohár bort. – Tessék, igyál. – Kösz – mondom hálásan, és nagyot húzok az italból. – Igazán semmi bajom. Csak… azt hiszem, kicsit szíven talál ez az egész, amit művelek. – Bex – elhallgat, és félszegen dörgöli az arcát. – Bex, még mindig meggondolhatod magad. Itthon maradhatsz. Úgy értem… a mai este után kis szerencsével minden adósságodat kifizetheted! Állást találhatsz, és velem lakhatsz tovább. Néhány pillanatig némán nézem. Olyan erős a kísértés, hogy szinte fáj. Milyen egyszerű volna beleegyezni! Hazamenni vele, meginni egy csésze teát, és folytatni a régi életemet. De aztán megrázom a fejem. – Nem, nem akarom visszacsinálni. Találtam valamit, amivel igazán szívesen foglalkoznék, Suze! És tartom magam ehhez! – Rebecca – szakít félbe egy hang. Mindketten felnézünk. Derek Smeath lép ki az ivó ajtaján. Kezében a fatálam, Suze egyik fényképkerete meg egy jókora keménytáblás atlasz. Emlékszem, akkor vettem, amikor rám jött, hogy feladom a nyugati életformát, és világkörüli útra indulok. – Jó estét! – mondom, és feléje biccentek. – Látom, nem vesztegette az idejét. – Jól választottam – mutatja fel a tálat. – Igazán csinos darab. – Az Elle Decoration árulta – mondom. – Menő üzlet. – Tényleg? Majd elmondom a lányomnak – ezzel kissé ügyetlenül a hóna alá csapja a tálat. – Eszerint holnap indul Amerikába. – Igen. Holnap délután. Miután meglátogattam a barátját, John Gavint. Halvány mosoly suhan át Derek Smeath arcán. – Biztos vagyok benne, örömmel látja. Nos, szerencsés utat, Becky – nyújt kezet. – Majd alkalomadtán tudassa, hogy megy a sora!

221 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Úgy lesz – mondom meleg mosollyal. – És mindent… köszönök. Tudja. Bólint, aztán eltűnik az éjszakában. Egy ideig még kint maradunk Suze-zal. Az emberek kezdenek elszállingózni, magukkal cipelve zsákmányukat, és egymásnak áradozva a sikerükön. Egy pasas a mini papíraprítót szorongatva megy el mellettem, egy csaj ruhával teli szemetes zsákot vonszol maga után, megint másnak a csillogó pizzaszeletekkel díszelgő meghívókártya jutott. Épp kezdek fázni, amikor valaki leszól hozzánk a lépcsőről. – Hé – mondja Tarquin. – Ez az utolsó kikiáltási tárgy. Nem akarjátok látni? – Gyere – mondja Suze, és elnyomja a cigijét. – Nézzük meg, hogy kel el az utolsó darab. Mi az? – Nem tudom – mondom felfelé menet. –Talán a vívómaszk? Hanem a terembe visszatérve megdermedek a döbbenettől. Caspar a Denny és George sálat tartja magasba. Csillámló kékség, selyembársony, halványabb kék mintázattal, a szivárvány színeiben játszó gyöngyökkel kivarrva. Ahogy ott állok és bámulom, egyre jobban elszorul a torkom. Fájdalmas élénkséggel emlékszem vissza a napra, amikor megvásároltam. Milyen kétségbeesetten fájt rá a fogam! Luke adta kölcsön a hiányzó húsz rongyot. Én meg azt füllentettem neki, a nagynénémnek veszem. Jaj, és hogy nézett rám, valahányszor csak felvettem. Elködösül a tekintetem, erősen pislogok, és igyekszem erőt venni magamon. – Bex, ne add el a sálat! – szólal meg hirtelen Suze, szintén kínlódva. – Legalább ezt az egyet tartsd meg magadnak! – A 126. számú kikiáltási tárgy – mondja Caspar. – Igen tetszetős selyembársony sál. – Bex, szólj, hogy meggondoltad magad! – Nem gondoltam meg magam – mondom magam elé meredve. – Semmi értelme nem lenne ehhez az egyhez ragaszkodni. – Ez a szép kiegészítő Denny és George kreáció? – Igen, Denny és George! – néz fel a rózsaszín ruhás csaj. Ő happolta el a legnagyobb halom ruhát. Fogalmam sincs, hogy viszi haza mindezt. – Viszem a Denny és George-ot! Harminc font! – Van tehát egy 30 fontos ajánlatunk! – nyugtázza Caspar. Körbenéz a termen, amely azonban gyors ütemben ürül ki. Az emberek sorban állnak, hogy összeszedjék a szerzeményüket, vagy italt vásároljanak a bárpultnál. Az a néhány, aki ülve maradt a székén, jobbára beszélget. – További ajánlatok a Denny és George sálra? – Igen! – szólal meg valaki hátul. Egy fekete ruhás hölgy emeli fel a kezét. –Telefonos licitem 35 font. – Negyven font – vágja rá azonnal egy rózsaszín ruhás nő. – Ötven – kontráz rá a feketébe öltözött. – Ötven? – perdül hátra a szélén a rózsaszín ruhás. – Ki ajánlotta? Csak nem Miggy Sloane?

222 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– A licitáló névtelen kíván maradni – mondja a fekete ruhás kis hallgatás után. Elkapja a tekintetemet, és egy pillanatra megáll bennem az ütő. – Lefogadom, hogy Miggy az – mondja a másik, és hátra fordul. – Na, nem fog ki rajtam! Hatvan font. – Hatvan font? – szólal meg ijedten a szomszédja, egy pasas, aki egy ideje enyhe rémülettel szemez a csaj melletti ruha halommal. – Egy sálért? – Egy Denny és George sálért, te ostoba! – mondja rózsaszín ruhás társnője, és beleiszik a borába. – Újonnan legalább 200-ba kerül. Hetven! Jaj, de buta vagyok. Nem is rajtam van a sor, vagy igen? A fekete ruhás közben halkan mormol valamit a telefonba, majd felnéz Casparra. – Száz. – Száz? – a rózsaszín ruhás megperdül a székén. – Tényleg? – A licit 100 fontnál tart – szögezi le Caspar higgadtan. – 100 fontos ajánlatom van erre a Denny és George sálra. Senki többet harmadszor? – Százhúsz – a rózsaszín ruhás nem adja meg magát egykönnyen. Néhány pillanatra csönd támad. A fekete ruhás megint halkan tárgyal telefonon. Aztán felnéz: – Százötven. A terem izgatottan felmorajlik. Akik eddig a bárban csevegtek, most mind visszacsődülnek az aukcióhoz. – Százötven font – mondja Caspar. – Százötven fontos licitem van a 126os számú kikiáltási tárgyra, egy Denny és George sálra. – Ez több, mint amit fizettem érte! – súgom oda Suze-nak. – A licitet a telefonos vásárló vezeti 150 fonttal. Hölgyeim és uraim, százötven font. Feszült csönd következik… hirtelen észreveszem, hogy körmeim belevájnak a tenyerem húsába. – Kétszáz – mondja a rózsaszín ruhás dacosan. A teremben mindenki visszafojtja a lélegzetét. – És üzenem az úgynevezett névtelen licitálónak, neked, Miss Sloane, amit te meg tudsz ajánlani, arra nekem is futja. Minden szem a fekete ruhás csajra szegeződik, aki morog valamit a mobiljába, majd bólint. – A megbízóm visszavonul – néz fel. Megmagyarázhatatlan csalódás hasít a zsigereimbe. Gyorsan elmosolyodom, hogy ne vegyék észre rajtam. – Kétszáz font! – szólok oda Suze-nak. – Igazán nem semmi. – Senki többet harmadszor – mondja Caspar, és kalapácsával leüti az eladási összeget. – Akkor a rózsaszín ruhás hölgyé a sál. Taps harsan, és Caspar boldogan körbemosolyog. Már épp felveszi a sálat, és nyújtaná Fenellának, amikor megállítom. – Várjon! – mondom. Hadd adjam át neki én. Ha lehetséges. Elveszem a sálat Caspartól. Néhány pillanatig a kezemben tartom, olyan jólesik a fátyolszövet ismerős tapintása. Még az illatomat is érzem az anyagon. Érzem, amint Luke a nyakam köré köti. A lány a Denny és George sállal. Aztán nagyot sóhajtok, leszállok a dobogóról, és odamegyek a rózsaszín ruhás csajhoz. Rámosolygok és átnyújtom neki a sálat.

223 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Sok szerencsét hozzá – mondom. – Különleges darab. – Igen, tudom – mondja halkan. Ahogy abban a pillanatban összenézünk, tudom, hogy mindent ért. Aztán elfordul, és diadalmasan a magasba emeli a sálat, akár egy trófeát. – Ez most már az enyém, Miggy! Elfordulok, és visszacaplatok a dobogóra, ahol Caspar ül kimerülten. – Szép munka volt – mondom, és melléje telepszem. Engedje meg, hogy újra megköszönjem. Fantasztikusan csinálta! – Ugyan már! – szerénykedik Caspar. – Voltaképpen élveztem is. Némi változatosság a korai német porcelán után. – A jegyzeteire mutat. – Azt hiszem, a tetejébe egész sokat összehoztunk. – Csodás volt! – ül le mellénk Suze is, aki odaad Casparnak egy korsó sört. – Őszintén, Bex, ezzel minden gondodat megoldod – elismerően felsóhajt. – Tudod, ez is azt igazolja, hogy végig igazad volt. A vásárlás befektetés. Úgy értem, például menynyit kerestél a Denny és George sállal? – Izé – behunyom a szemem, és számolni próbálok. – Úgy nagyjából 60 százalékot? – Hatvan százalék nyereség? Alig egy év leforgása alatt! Látod! Jobb ez az idegbeteg, ósdi tőzsdénél! – elővesz egy cigit és rágyújt. – Tudod, azon gondolkozom, hogy követnem kellene a példádat. – De hát nincs mit kiárusítanod – mutatok rá. – Mindent kidobtál. – Na igen – nyúlik meg az arca. – Istenem, milyen bolond voltam! A könyökömre támaszkodok, és behunyom a szemem. Hirtelen minden ok nélkül rám tör a fáradság. – Szóval holnap elmegy – szólal meg Caspar, és belekortyol a sörébe. – Igen, elmegyek – visszhangzóm, és felbámulok a mennyezetre. Holnap itt hagyom Angliát, és elrepülök Amerikába, hogy ott éljek. Mindent magam mögött hagyok, és újrakezdem az életemet. Valahogy nem érzem az egészet valóságosnak. – Remélem, nem hajnalok hajnalán utazik? – pillant Caspar az órájára. – Hál' istennek nem. Öt körül indul a gépem. – Helyes – bólogat Caspar. – Akkor még rengeteg ideje van. – Na igen. Felülök, és Suze-ra pillantok, aki visszakacsint. – Rengeteg idő annak a néhány dolognak az elintézésére, ami rám vár. – Becky! Annyira örülünk, hogy meggondoltad magad! – kiáltja Zelda, ahogy meglát. Felkelek a szófáról, ahol a recepción ültem, és futó mosolyt villantok rá. – Mindenki olyan izgatott, hogy jössz! Miért döntöttél így? – Hát, nem is tudom – mondom kedvesen. – Csak… épp ilyen hangulatom volt. – Máris viszünk a sminkbe… mint megszokhattad, most is minden a feje tetején áll nálunk, ezért kicsivel előbbre hoztunk… – Semmi gond – mondom. – Minél előbb, annál jobb. – Meg kell mondanom, jól nézel ki – mér végig Zelda enyhe csalódottsággal. – Lefogytál? – Egy kicsit talán.

224 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Á… a stressz – mondja sokat tudóan. – A stressz, a néma gyilkos. A jövő héten foglalkozunk a témával. Most pedig munkára! – kiáltja, és beterel a sminkszobába. – Ez Becky… – Zelda, tudjuk, kicsoda Becky – mondja Chloe, aki azóta sminkel, hogy először szerepeltem a Reggelt Kávéban. Rám fintorog a tükörben, én pedig visszafojtom a nevetésem. – Na igen, persze! Ne haragudj, Becky, de magamban már vendégnek könyveltelek el! Most pedig rajta, Chloe! Ezúttal ne végezz túl jó munkát! Nem akarhatjuk, hogy Becky kicsattanjon az egészségtől, nem igaz? És tégy fel vízálló szempillafestéket – halkítja le a hangját. – Valójában minden legyen vízálló. Viszlát! Zelda kiviharzik a helyiségből. Chloe megvető pillantással néz utána. – Jó – mondja. – Olyan csinossá varázsollak, amilyen mindig is voltál. Sőt a szokottnál is boldogabbra és sugárzóra. – Kösz, Chloe – kacsintok rá, és letelepszem a sminkes székbe. – Különben pedig ne meséld be nekem, hogy igazán szükséged van vízálló szempillafestékre – köt elém egy kendőt. – Semmi szín alatt. Ahhoz le kellene lőniük – mondom. – Talán meg is próbálják – szólal meg egy csaj a helyiség túloldaláról. Mindhárman csillapíthatatlan nevetésben törünk ki. – Mindössze annyit mondhatok, remélem, kellőképpen megfizetnek, hogy megteszed ezt nekik – jegyzi meg Chloe, és nekifog az alapozásnak. – Igen. Történetesen igen. De nem azért csinálom. Félóra múlva a Zöld Szobában ülök. Belibeg Clare Edwards. Sötétzöld kosztümöt visel, ami nem igazán segít rajta… Vajon csak a képzeletem játszik velem, de mintha sápadtabbra készítette volna ki valaki az elfogadhatónál. A reflektorok fényében teljesen tésztaszerű lesz az összhatás. – Á – Clare-t láthatóan kellemetlenül érinti a jelenlétem. –Szervusz, Becky! – Szia, Clare! – mondom. – Rég láttalak. – Hát igen – tördeli a kezét. – Igazán sajnáltalak, amikor a gondjaidról olvastam. – Kösz – mondom könnyedén. – De hát nem jó a széljárás, nem igaz, Clare? Clare arcát nyomban elönti a pirosság, és elfordul… Kicsit még szégyellem is magam. Nem ő tehet róla, hogy kirúgtak. – Őszintén örülök, hogy te kaptad meg az állást – mondom kedvesebben. – És szerintem igazán jól csinálod. – Helyes! – siet be Zelda. – Minden készen áll, gyerekek! Most pedig, Becky – teszi karomra a kezét, ahogy kisétálunk. – Tudom, hogy nagy trauma számodra ez a beszélgetés. Nem rohanunk, felkészültünk arra, hogy teljesen összeomlasz, zokogni kezdesz vagy ilyesmi… ne aggódj! – Kösz, Zelda – bólogatok komolyan. – Jó ezt tudni. Bemegyünk a díszletbe, ahol már ott ül a szófákon Rory és Emma. Mentemben odapillantok a monitorra. Látom, hogy felnagyították a New York-i lesifotós szörnyű felvételét, és vörösre festették. Alatta a felirat: „Becky tragikus titka.”

225 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Szia, Becky – üdvözöl Emma, ahogy leülök, és együttérzőn megveregeti a kezemet. – Jól vagy? Nem kérsz zsebkendőt? – Izé… nem, kösz – fogom halkra a hangomat. – De tudod, később még jól jöhet. – Iszonyúan bátor dolog tőled, hogy eljöttél és végigcsinálod – mondja Rory, és a jegyzeteibe hunyorít. – Igaz, hogy a szüleid kitagadtak? – Öttől visszaszámlálás, felvétel indul – kiált fel hozzánk Zelda. – Négy… három… – Megint itt ülünk, és üdvözöljük nézőinket – mondja Emma mosolytalanul a kamerának. – Ma különleges vendéggel beszélgetünk. Önök közül ezrek követték nyomon Becky Bloomwood, volt pénzügyi szakértőnk történetét. Beckyt, mint valamennyien tudják, a The Daily World leplezte le, így derült ki siralmas anyagi helyzete. A monitoron megjelenik a lesifotós fényképe, majd bulvár szalagcímek sora. A zenei aláfestést, a „Hé, költekező” című dal szolgáltatja. – Szóval, Becky – fog hozzá Emma, miután a zene elhallgat. –Hadd kezdjem mindenekelőtt azzal, hogy teljes mértékben együttérzünk szorongatott helyzeteddel. Egy perc, és megkérdezzük új pénzügyi szakértőnket, Clare Edwardst, mit tett volna ő, hogy elkerülje az összeomlást. Előbb azonban nézőink tájékoztatására… elmondanád nekünk, egész pontosan menynyivel is tartozol? – Ezer örömmel, Emma – veszek egy mély lélegzetet. – Jelen pillanatban az adósságom… – elhallgatok, és érzem, hogy az egész stúdió felkészült a legrosszabbra – nulla. – Nulla? – Emma úgy néz Roryra, mintha ellenőrizni akarná, jól hallottae.–Nulla? – A hitelkeretosztály vezetője John Gavin, minden bizonnyal készségesen megerősíti, hogy ma reggel fél tízkor minden tartozásomat kifizettem. Az utolsó fityingig. Megengedek magamnak egy futó mosolyt, ahogy eszembe jut, milyen képet vágott John Gavin ma reggel, ahogy a kezébe halmoztam a bankjegykötegeket. Annyira szerettem volna, ha sápítozni kezd, és leesik az álla. De becsületére legyen mondva, az első néhány ezres után elvigyorodott, és intett a jelenlevőknek, hogy ezt nézzék. Végül melegen kezet ráztunk… ő meg kijelentette, érti már, miért tartott olyan nagyra Derek Smeath. Vajon mit mondhatott rólam a derék öreg Smeathie? – Amint látják, cseppet sem vagyok szorongatott helyzetben – teszem hozzá. – Valójában soha nem éreztem magam jobban. – Helyes – mondja Emma. – Értem. A szeme elködösül, én meg tudom, hogy Barry ordíthat valamit a fülhallgatójába. – De még ha ideiglenesen rendezted is a pénzügyi helyzetedet, az életed attól még romokban hever – újra szánakozón előrehajol. – Nincs munkád… a barátaid kerülnek… – Ellenkezőleg, igenis van állásom. Ma délután az Államokba repülök, ahol új élet vár rám. Kissé kockázatos ugyan… és mindenképpen nagy kihívás. De őszintén remélem, hogy megtalálom ott a helyem. Ami pedig a barátaimat illeti… – itt elcsuklik a hangom, és mély lélegzetet veszek. – Ők voltak azok, akik segítettek talpra állni. Akik végig kitartottak mellettem.

226 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Egek, nem hiszem el. Végül mégis könnyes lett a szemem. A fenébe is! Tőlem telhetően igyekszem visszatartani a könnyeimet, veszettül pislogok, és vidáman rámosolygok Emmára. – Ezért elmondhatom, hogy a történetem nem a kudarcról szól. Tény és való, adósságokba vertem magam, és igen, bizony, kirúgtak az állásomból. Mégsem hagytam magam. – A kamera felé fordulok. – Ezért mindenkinek üzenem, aki hozzám hasonlóan bajba került… önök is kimászhatnak belőle. Csak tegyenek ellene. Adják el az összes ruhájukat. Keressenek új állást. Önök is újrakezdhetik, akárcsak én. A stúdióban a légy zümmögését is meg lehet hallani. Aztán váratlanul taps harsan az egyik felvevőgép mögül. Elképedve nézek hátra… Dave az, az operatőr. Rám vigyorog, és a szájával némán formálja a szavakat: „Szép munka volt.” Hirtelen Gareth, a gyártásvezető is csatlakozik hozzá… aztán megint valaki… végül az egész stúdió tapsol, már Emma és Rory kivételével, akik szemlátomást nem térnek magukhoz a döbbenettől… Zelda is a kivételek közé tartozik, most épp őrjöngve hadar valamit a mikrofonjába. – Nos! – igyekszik túlkiabálni Emma a tapsorkánt. – Ümm… most rövid szünetet tartunk… de néhány pillanat múlva visszajövünk, hogy többet tudjunk meg a mai első számú sztoriról, Becky… tragikus… ümmm… – habozva fülel a fülhallgatóba – vagy inkább… ümmm… diadalmas… ümmm… A szignónk felharsan a mikrofonokból. Emma idegesen pillant a producer fülke felé. – Igazán eldönthette volna ez a seggfej, mit akar! – Na viszlát, én megyek – kelek fel. – Már itt se vagyok. – Elmész? – ijed meg Emma. – Nem mehetsz még el! – Dehogyisnem. A mikrofon után nyúlok. Eddie, a hangmérnök lóhalálában rohan, hogy kikapcsolja. – Ezt jól megadtad nekik! – morogja, mialatt lefejti a zakómról. – Ne vedd be a hülyeségeiket! – kacsint rám. – Barry magánkívül van odabent. – Hé, Becky! – kapja fel a fejét rémülten Zelda. – Hová mész? – Elmondtam, amiért jöttem. Most el kell érnem a gépemet. – Nem mehetsz el így? Még nem végeztünk! – Én igen – mondom, és a táskámért nyúlok. – De tömegével telefonálnak be! – mondja Zelda, felém sietve. – A műszerfal egésze foglalt! A nézők mind azt mondják… – úgy bámul rám, mintha most látna először életében. – Úgy értem, sejtelmünk sem volt erről. Ki gondolta volna… – Mennem kell, Zelda. – Várj! Becky! – kiáltja Zelda, ahogy a kilincsért nyúlok. – Mi… Barry és én… most hirtelenjében megbeszélünk valamit. Arra gondoltunk, vajon… – Zelda – szakítom félbe szelíden. – Elkéstetek. Elmegyek. Már majdnem három, mire kiérek a Heathrow reptérre. Kissé elnehezültem a búcsúebédtől, amelyet az ivóban Suze, Tarquin és a szüleim társaságában fogyasztottam el. Az igazat megvallva lényem egy része a

227 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

legszívesebben jót bőgne és visszafutna a szeretteimhez. Ugyanakkor soha nem éreztem még magam ilyen magabiztosan. Soha nem tudtam ekkora bizonyossággal, hogy jó úton járok. A várócsarnok közepén egy reklámstandon ingyen újságokat osztogatnak. Ahogy elmegyek mellette, elveszek egy Financial Timest. Csak a régi szép idők kedvéért. Ráadásul, ha az FT van nálam, talán jobb helyre ültetnek. Már épp a hónaljam alá csapnám a lapot, amikor megakad a szemem egy néven. Gyökeret ver a lábam a megdöbbenéstől. Brandon kísérlete cége megmentésére, 27 oldal. Remegő ujjakkal lapozok a jelzett oldalra, és nekifogok az olvasásnak. „A pénzügyi arculattervező vállalkozó, Luke Brandon elkeseredett harcot folytat, hogy megtartsa befektetőit, miután több vezető állású munkatársa elpártolt tőle. Úgy hírlik, a munkamorál alacsony a valaha úttörőnek számító PR cégnél. A bizonytalan jövőről szóló rémhírek a süllyedő hajó elhagyására késztetik a személyzetet. A ma sorra kerülő válságrendező tanácskozáson Brandon arról próbálja meggyőzni támogatóit, hogy hagyják jóvá gyökeres átszervezési terveit, amelyek tudomásunk szerint magukba foglalják a…” Az utolsó szóig elolvasom a cikket, majd néhány másodpercig Luke arcképét nézegetem. Most is olyan magabiztos, mint mindig… de eszembe jut, mit mondott Michael arról, hogy vaddisznócsorda elé vetették. A világ összeomlott körülötte, ugyanúgy, mint az én esetemben. Nagy a valószínűsége azonban, hogy az ő mamája nem hívja fel, hogy megnyugtassa. Egy pillanatra megszánom. A legszívesebben felhívnám, és vigasztalni kezdeném. De nincs értelme. Megvan a maga baja… ahogyan nekem is. Külön utakon járunk. Összehajtogatom hát a lapot, és elszántan megindulok a bejelentkező pult irányába. – Van valami bejelentenivalója? – kérdi a csaj, és rám mosolyog. – Nem – mondom. – Könnyű poggyásszal utazom – mintegy mellékesen felemelem az újságot, hogy jobban lássa. – Nem tehetnének át az üzleti osztályra? – Nem, sajnos ma nem megy – néz rám a csaj együttérzően. –De a vészkijárat mellé is ültethetem. Ott bőven jut hely a lábának. Lemérhetem a táskáját, kérem? – Természetesen. Már épp lehajolok, hogy feltegyem a futószalagra kicsinyke bőröndömet, amikor ismerős kiáltás harsan a hátam mögött: – Várj! Görcsbe rándul a gyomrom, mintha húsz lábat zuhantam volna alá. Megfordulok. Nem hiszek a szememnek… Ő az. Luke verekszi magát át a tömegen a bejelentkező pult irányába. Most is olyan fessen öltözött, mint mindig, de az arca sápadt és nyúzott. Szeme alatt a karikák éjszakai virrasztásokról, koplalásról és tömérdek kávéról árulkodnak.

228 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Te meg hová a csodába mész? – szól rám, ahogy a közelembe ér. – Csak nem Washingtonba költözöl? – És te mit keresel itt? – vágok vissza minden ízemben remegve. – Nem valami válságrendező tanácskozáson kellene lenned a befektetőiddel? – Már túl vagyok rajta. Egészen addig ott ültem, amíg Mel be nem jött, hogy körbeadja a teát. Ő mondta, hogy látott a tévében ma reggel. Felhívtam hát Suze-t, tőle tudom a járatod számát… – Te csak úgy otthagytál egy tanácskozást? – bámulok rá. – A kellős közepén? – Suze azt mondta, itt hagyod Angliát – sötét szeme az arcomat kutatja. – Igaz ez? – Igen – mondom, és szorosabban megmarkolom a bőröndömet. – Igen, itt hagyom. – Csak így? Anélkül, hogy szólnál nekem? – Igen, csak így – mondom, és a futószalagra pottyantom a bőröndöt. – Ahogy te is úgy jöttél haza, hogy elfelejtettél szólni róla – mondom éllel, és Luke hátrahőköl. – Becky… – Ablak melletti vagy folyosó melletti ülést szeretne? – szakít félbe a bejelentkezést intéző csaj. – Az ablakhoz kérem. – Becky… A mobilja élesen megcsendül, de ingerülten kikapcsolja. – Becky, beszélni szeretnék veled… – Most akarsz beszélni? – visszhangzóm, mint aki nem hisz a fülének. – Hát ez remek! Tökéletes időzítés. Pont amikor bejelentkezem. – És mi lesz a válságrendezéssel? – Az várhat. – A céged jövője várhat? – vonom fel a szemöldököm. – Nem nagy felelőtlenség ez, Luke? – A cégemnek nem lenne jövője, ha nem segítettél volna – kiáltja csaknem haragosan. Nem tehetek róla, de elönt az öröm. –Most beszéltem Michaellel telefonon, tőle tudom, mit tettél értem. Hogy hogyan fülelted le Aliciát. Hogyan figyelmeztetted őt magát, miként göngyölítetted fel az egész cselszövést. Nekem az egészről fogalmam sem volt – rázza meg a fejét. – Jesszusom, ha te nem vagy, Becky… – Nem kellett volna elkotyognia – morgóm dühösen. – Kértem, hogy tartsa a száját! Megígérte. – Hát… látod, mégis elmondta! Most pedig – csuklik el Luke hangja –, most pedig azt sem tudom, mit mondjak – fogja halkabbra a hangját. – Kösz, hogy még csak közelebb se jössz! Néhány pillanatig némán meredünk egymásra. – Nem kell hálálkodnod – mondom végül, és félrenézek. –Azért csináltam csak, mert ki nem állhatom Aliciát. Semmi más okom nem volt. Eszerint… a harminckettes sorba tettem – mondja a bejelentkezést intéző csaj vidáman. – A beszállás négy óra harminckor… – még egyszer megnézi az útlevelemet, és elváltozik az arckifejezése. – Hé! Maga szerepel a Reggeli Kávéban, nem? – Az már régen volt – mondom udvarias mosollyal.

229 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Jaj, bocsánat – mondja a csaj elképedten. Ahogy átnyújtja az útlevelemet és a beszállókártyámat, tekintete megakad az FT-n, ott is Luke képmásán. Tetőtől talpig végigméri. – Várjon! Maga az? – mondja, és a képre bök. – Az is régen volt – mondja Luke némi hallgatás után. – Gyere, Becky! Hadd hívjalak meg legalább egy italra! Két pohár Pernod-val helyet foglalunk egy kis asztalnál. Látom, hogy Luke mobilján öt másodpercenként villan fel a fény, jelezve, hogy valaki megpróbálja elérni. De mintha észre se venné. – Korábban is fel akartalak már hívni – mondja az italába bámulva. – Minden egyes nap rám jött ez. De… amióta hazajöttem, kész őrület ez az egész. Meg azután, amit a fejemhez vágtál arról, hogy nekem nincs is időm valódi párkapcsolatra. Ezzel tényleg bogarat ültettél a fülembe. Ráadásul… – Ráadásul mi? – szólalok meg végül. – Nem is voltam biztos a dolgomban – néz fel egyenes tekintetével, barna szemével. – Az igazság az, nem tudtam, menne-e a dolog. New Yorkban úgy tűnt, hogy hirtelen elszakadtunk egymástól és ellenkező irányban indultunk el. Mintha már nem ugyanazt a nyelvet beszéltük volna. Anélkül kellene hallgatnom ezt, hogy bármit érezzék. Valamiért azonban újra összeszorul a torkom. – Na… és most? – kényszerítem magam a tárgyilagos hangnemre. – Miért vagy akkor itt? Pont aznap, amikor az összes befektetőd iderepült a látásodra. – Nem épp eszményi helyzet, annyit mondhatok – fut át fanyar mosoly az arcán. – Különben azonban hogy tudtam volna meg, hogy elhagyni készülsz az országot? Michael egy titkolózó szörnyeteg. És amikor meghallottam, hogy elmész… Hirtelen rájöttem – néz a szemembe. – Rájöttél… de mire? – sikerítem ki a kérdést. – Hogy veszettül… ostoba… Szórakozottan tologatja az asztalon a poharát, mintha keresne valamit, én pedig szorongva lesem minden mozdulatát. – Igazad volt – mondja hirtelen. – Valóságos rögeszmémmé lett, hogy New Yorkban érjek el sikert. Valamiféle őrület vett erőt rajtam. Semmi mást nem láttam, csak ezt. Jesszusom, és mindent tönkre is tettem ezzel a megszállottsággal, nem igaz? Téged… minket… az üzletet… – Ugyan már, Luke – mondom esetlenül. – Nem hibáztathatod magad mindenért. Én is épp eléggé elfuseráltam neked… – megállok, mert Luke vadul rázza a fejét. Kiüríti a poharát, és egyenesen a szemembe néz. – Van valami, amit tudnod kell. Becky… mit gondolsz, honnan szerzett tudomást a The Daily World a te anyagi helyzetedről? Meglepetten nézek rá. – Az… az a csaj az önkormányzati illeték ügyében. Aki a lakásunkba tolakodott, és körbeszaglászott, mialatt Suze… – elhallgatok, mert megint megrázza a fejét. – Alicia mozgatta a szálakat. Egy pillanatra annyira elképedek, hogy torkomon akad a szó. – Alicia? – bököm ki végül. – És te honnan… ó meg ugyan miért…

230 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Amikor átkutattuk az irodáját, rábukkantunk az íróasztalában egy nevedre szóló banki egyenlegértesítőre. Meg pár levélre is. Csak az ég a megmondhatója, hogyan jutott hozzájuk – nagyot fúj. – Ma reggel végre találtam egy pasit a The Daily World-nél, aki hajlandó volt beismerni, hogy ő volt a hírforrásuk. Ők csak utána nyomoztak annak, amit ő leadott nekik. Ahogy rábámulok, a frász kerülget. Eszembe jut az a nap, amikor meglátogattam az irodájában. Nálam volt a Conran táska az összes levelemmel. Alicia Mel asztala mellett állt, s lesett rám, mint macska az egérre. Már akkor tudtam, hogy ott hagytam valamit. Nagy ég, hogy lehetettem ennyire ostoba! – Nem te voltál a valódi célpont – folytatja Luke. – Az volt a célja, hogy lejárasson engem meg a cégemet… továbbá, hogy elvonja a figyelmem a piszkos kis ügyeiről. Az újságnál nem vallják be, de biztos vagyok abban, ő volt az a „belső hírforrás”, aki a szájukba adta a rólam szóló mocskolódásokat – nagyot sóhajt. –A lényeg az, Becky… hogy én szúrtam el az egészet. Nem miattad esett kútba az üzlet. Ellenkezőleg: te mentél tönkre miattam – néz rám tárgyilagosan. Néhány pillanatig némán ülök, képtelen vagyok megszólalni. Olyan érzésem támad, mintha valaki hirtelen mázsás súlyokat emelne le rólam. Már azt sem tudom, mit gondoljak vagy érezzék. – Ezért bocsánatot is kérek mindenért, amin keresztülmentél – mondja Luke. – Nem – nem mondom, szaggatottan szedve a levegőt. – Nem a te hibád volt, Luke. Még csak nem is Aliciaé. Jó, lehet hogy ő látta el a lapot részletekkel. De ha én nem verem magam adósságokba, és nem kezdek el őrülten vásárolgatni New Yorkban… nem lett volna mibe belekötniük, nem igaz? megdörgölöm száraz arcomat. – Iszonyú volt és megalázó. Furcsa módon azonban az a cikk még jót is tett nekem. Végre felrázott, felébresztett, és elgondolkoztatott önmagamról. Felveszem a poharam, majd látva, hogy üres, újra leteszem. – Kérsz még egy italt? – kérdi Luke. – Nem, kösz. Csönd telepszik közénk. A távolban egy hang közli, hogy a BA 2340-es San Franciscó-i járat utasai szíveskedjenek a 29-es kapuhoz fáradni. – Tudom, hogy Michael állást ajánlott neked – mondja Luke. A bőröndömre mutat. – Feltételezem, hogy elfogadtad az ajánlatát. – Elhallgat, én pedig remegve, némán nézek rá. – Becky… ne menj el Washingtonba! Gyere, dolgozz nekem! – Hogy neked dolgozzak? – kérdem megriadva. – Gyere, legyél a Brandon Kommunikációs Vállalat munkatársa. – Megőrültél? Hátrasimítja a haját az arcából… és most hirtelen fiatalnak, sebezhetőnek tűnik. Olyan valakinek, aki nagyon elfáradt. – Nem őrültem meg. Az embereim száma a tizedére fogyatkozott. Szükségem volna valaki hozzád hasonlóra vezető pozícióban. Te pénzügyi

231 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

szakember vagy, korábban újságíróként dolgoztál. Jó a kapcsolatépítő képességed, és már ismered a vállalatot… – Luke, könnyen találsz valaki hozzám hasonlót – vágok közbe. – Jobbat is, mint én! Akinek van PR-tapasztalata, aki dolgozott a… – Jó, hazudtam – szakít félbe Luke. – Hazudtam – nagyot sóhajt. – Nem hozzád hasonló valakire van szükségem, hanem rád. Mélyen a szemembe néz. Hirtelen ráeszmélek, hogy nem csupán a Brandon Kommunikációs Vállalatról beszél. – Szükségem van rád, Becky. Összetartozunk. Csak akkor jöttem rá, amikor elmentél. A szavaid azóta is ott csengenek a fülemben, és nem hagynak nyugodni. Igazad volt mindenben. Amit az ambícióimról, a kapcsolatunkról vagy akár az anyámról mondtál. – Az anyádról? – bámulok rá szorongva. – Hallottam, hogy megpróbáltál összehozni vele egy találkozót… – Nem az ő hibája – kortyol bele az italába. – Valami közbejött, azért nem tudott eljönni. De abban igazad volt, hogy több időt kellene együtt töltenünk. Jobban meg kellene ismernem, szorosabb kapcsolatot kiépítenem vele, olyat, amilyen neked is van az édesanyáddal – felnéz, és értetlen arckifejezésemet látva összevonja a szemöldökét. – Erre gondoltál, ugye? Egy pillanatra igyekszem magam elé képzelni, amint Luke meg a mamája a konyhában trécsel, ahogyan mi anyuval… de sehogyan sem sikerül. – Izé… igen, persze! – vágom rá sietve. – Pontosan erre gondoltam. Szóról szóra. – Hát erről van szó. Te vagy az egyetlen ember, aki a szemembe mondja az igazságot, akkor is, amikor nem akarom meghallani. Kezdettől fogva jobban meg kellett volna bíznom benned. Nem is tudom… arrogáns voltam… meg ostoba. Annyira keményen beszél önmagáról, hogy elfog a szánalom. – Luke… – Becky, tudom, hogy megvannak a saját céljaid… és én teljes mértékben tiszteletben is tartom ezeket. Nem is kérnélek, ha nem gondolnám, hogy ez neked is előrelépés lenne. De… kérlek! – átnyúl az asztalon, és meleg kezét az enyémre helyezi. –Gyere vissza! Kezdjük újra! Gyámoltalanul nézem. Érzem, hogy a bensőmben úgy duzzadoznak az érzelmek, akár egy léggömb. – Luke, nem dolgozhatok neked – nyelek egy nagyot, mialatt igyekszem fegyelmezni a hangomat. – El kell mennem az Államokba. Nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. – Tudom, hogy annak látod. De amit én ajánlok, az sem kisebb. – A kettő nem ugyanaz – mondom, és szorosan megmarkolom a poharamat. – Rajtunk múlik. Bármit ajánlott is Michael, az én ajánlatom méltó párja lehet. Több is annál… Én… – Luke – szakítom félbe. – Luke, nem fogadtam el Michael ajánlatát. Luke arca összerándul a megdöbbenéstől. – Nem? Akkor mit… A bőröndömre néz, aztán megint az arcomat kutatja… én azonban makacsul hallgatok.

232 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Értem – mondja végül. – Nem tartozik rám. Annyira megvertnek látszik, hogy a mellembe beléhasít a fájdalom. A legszívesebben megmondanám neki… de sehogyan sem tudom rávenni magam. Nem kockáztathatom meg, hogy ezen vitázzunk, hogy meginogjanak a saját érveim, hogy kételkedni kezdjek a választásom helyességében. Nem kockáztathatom meg, hogy meggondoljam magam. – Luke, mennem kell – mondom elszoruló torokkal. –Neked… neked… pedig vissza kell menned a tanácskozásra. – Igen – mondja hosszú hallgatás után. – Igen. Igazad van. Már megyek is. Itt sem vagyok. – Feláll, és beletúr a zsebébe. –Még… valamit. Hogy el ne felejtsem. Nagyon lassan előhúz a zsebéből egy hosszú, halványkék selyembársony sálat, melyen a rávarrt gyöngyök a szivárvány színeiben tündökölnek. A sálam. A Denny és George sálam. Érzem, amint a vér kiszalad az arcomból. – Ezt meg hogyan… – nyelek egy nagyot. – Te voltál, aki telefonon licitált? De… de… hát feladtad a végén? A másik licitáló kapta meg a… – elhallgatok, és értetlenül meredek rá. – Mindkét licitáló engem képviselt. Gyöngéden a nyakam köré tekeri a sálat, néhány másodpercig rajtam felejti a szemét, aztán homlokon csókol, megfordul, és eltűnik a reptéri tömegben.

233 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

17 Két hónappal később Jó. Van akkor két tárgyalás, az egyik Saatchisszal, a másik a Világbankkal. Egy munkaebéd McKinseyvel és egy vacsora Merrill Lynchcsel. – Igen. Sok ez. Tudom. – Semmi gond – mondom megnyugtatóan. – Igazán semmi. Valamit firkantok a jegyzetfüzetembe, és töprengve bámulom. Ez az a pillanat az új munkahelyemen, amit a legjobban imádok. Az első kihívás. Íme a probléma… találj rá megoldást! Néhány percig némán üldögélek, és végtelen számú ötágú csillagot rajzolok egymásután. Közben jár az agyam, s hagyom, hogy Lalla szorongva lessé, mire jutok. – Jó – mondom végül. – Megvan. Vegye fel a megbeszélésekre a Helmut Lang kosztümöt, a Jil Sander ruhát az ebédre… a vacsorára meg találunk valami újat. Talán valami méregzöldet – hunyorítok rá. – Ki nem állhatom a zöldet – mondja Lalla. – Pedig igazán viselhetné – mondom határozottan. – Nagyszerűen néz ki benne. – Becky – Erin kukkant be az ajtón. – Ne haragudj, hogy zavarlak, de Mrs. Farlow van a telefonban. Tetszenek neki a zakók, amiket átküldtél… de valami könnyebbet szeretne felvenni ma estére. – Jó – mondom. – Mindjárt visszahívom. – Lallára nézek. –Nos, akkor keressünk magának estélyit. – És mit vegyek fel a nadrágkosztümhöz? – Inget – mondom. – Vagy kasmírblúzt. Azt a szürkét. – A szürkét – ismétli meg Lalla tagolva, mintha arabul beszélnék. – Három hete vette. Armani kreáció. Nem emlékszik? – Á, igen! Azt hiszem, igen. – Vagy vegye fel a kék kagylós topot. – Rendben – bólint Lalla komolyan. – Rendben. Valami számítógépes tanácsadó cég egyik góréja, amelyiknek az egész világon vannak kirendeltségei. Két doktorátusa van, az IQ-ja az egeket veri… mindamellett azt állítja, nem ért az öltözködéshez. Először azt hittem, viccel. – Írja le – mondja, a kezembe nyom egy bőrkötéses naptárat. – Írja le az összes kombinációt. – Jó, persze… de Lalla, arra gondoltam, meg kellene próbálnia magának összeállítania néhány szerelést. – Tudom. Úgy is lesz. Ígérem. Csak… nem ezen a héten. Most nem tudnám elviselni a többletterhelést. – Jó – rejtem el a mosolyomat, és írni kezdek a naptárába. Elmerülten fintorgok, hogy valamennyi ruhája eszembe jusson. Nincs sok időm, ha azt vesszük, hogy estélyit kell keresnem a számára mára,

234 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

vissza kell hívnom Mrs. Farlow-t, és megtalálnom azt a fehérneműt, amelyet Janey van Hassaltnak ígértem. Itt mindennap ilyen hajszás, mindenki siet. De valahogyan minél elfoglaltabb vagyok… minél nagyobb a nyomás… én annál jobban imádom. – Mellesleg – szólal meg Lalla –, a nővérem, akiről azt mondta, okkersárgát kellene viselnie… – Á igen! Kedves lány. – Azt mondta, látta magát a tévében. Angliában! Amint ruhákról beszélt! – Á igen – pirulok el. – Kaptam egy kis műsoridőt egy nappali életviteli műsorban. „Becky, a Barneys munkatársa.” A New York-i divatvilágról szoktam jelenteni… – Igazán szép! – mondja Lalla melegen. – Televíziós műsor! Izgalmas lehet! Kezemben egy gyönggyel kivarrott kabátkával mélyen hallgatok. Magamban azt gondolom, hogy alig néhány hónapja saját műsorra vártam az amerikai országos tévékben. Most van egy kis műsoridőm egy magazinműsorban, feleakkora nézettséggel, mint amennyi a Reggeli Kávénak volt. A lényeg mégis az, hogy olyan úton járok, amelyet választottam magamnak. – Igen, izgalmas – mosolygok Lallára. Hamarosan találunk is neki estélyit. Miután elmegy, a lehetséges lábbelik listáját szorongatva, Christina, az osztályvezetőnk jön be mosolyogva. – Hogy vagy? – Jól – mondom. – Kitűnően. Ami igaz is. De ha nem így lenne, ha életem legrosszabb napja lenne… akkor sem árulnám el Christinának. Annyira hálás vagyok, hogy emlékezett rám, és esélyt adott nekem. A mai napig alig hiszem el, milyen kedvesen válaszolt, amikor félve felhívtam a semmiből. Emlékeztettem, hogy találkoztunk már, és megkérdeztem, nem dolgozhatnék-e a Barneysnál… azt felelte, pontosan emlékszik rám, amúgy meg mi van a Vera Wang ruhával? Végül mindent elmondtam, azt is, hogyan kellett kiárusítanom a ruhatáramat, hogyan omlott össze a tévés karrierem, és hogy mennyire szeretnék neki dolgozni… Egy darabig hallgatott… aztán azt mondta, úgy gondolja, nagy nyereség lennék az áruháznak. Nagy nyereség! A tévéműsor is az ő ötlete volt. – Na milyen ruhát rejtegetsz mára? – kacsint rám, mire elpirulok. Mikor felejtjük el végre? Az első telefonhívás alkalmával Christina azt is megkérdezte, van-e eladói tapasztalatom. Én meg bolond módra elköptem, hogy valamikor Ally Smithnek dolgoztam… ott aztán azért rúgtak ki, mert eldugtam egy zebramintás farmert egy vevő elől, ugyanis magamnak néztem ki. Amikor a történet végére értem, csönd támadt a vonalban. Akkor azt hittem, most jól elástam magam. De harsogó nevetés következett, olyan harsány, hogy ijedtemben majdnem elejtettem a kagylót. A múlt héten mondta Christina, ez volt az a pillanat, amikor eldöntötte, hogy felvesz. Azóta minden rendszeres vásárlóját ezzel a sztorival traktálja, ami kicsit zavar. – Nos – mér végig Christina elismerően. – Készen állsz tíz órára?

235 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Igen – pirulok el kicsit ettől a vizsgáztató tekintettől. – Igen, azt hiszem. – Nem akarsz megfésülködni? – Jaj – kapom hátra a kezemet. – Rendetlen a hajam? – Nem igazán – felvillan valami a szemében, amit nem értek. – De hát a vevők előtt is a legjobb formádat kell mutatnod, nem igaz? Ahogy távozik, gyorsan előveszem a fésűmet. Egek! Mindegyre elfelejtem, Manhattanben milyen ápoltnak kell lennie az embernek. A körmeimet például hetente kétszer hozatom rendbe a sarki manikűrösnél… néha azonban azt gondolom, másnaponként kéne odajárnom. Elvégre is potom kilenc dollárba kerül. Ami valódi pénzben… Nos, az annyi, mint kilenc dollár. Lassan kezdek hozzászokni, hogy dollárban gondolkodjam. Ahogy sok egyébhez is. Jodie igazi sztár volt, amikor felhívtam, mégis segített találni egy kis apartmant. Kicsi is, szutykos is, ráadásul a Pokol Konyhája nevű helyen található (anyunak el sem mertem mondani, neki csak Clinton, ami sokkal jobban hangzik). Az első néhány éjjel aludni sem tudtam a forgalom lármájától. A lényeg azonban az, hogy itt vagyok. Itt lakom New Yorkban, megállok a lábamon, és olyan valamivel foglalkozom, amiért őszintén rajongok. Szó mi szó, Michael washingtoni állásajánlata is csodásnak tetszett. Sok szempontból több értelme lett volna elfogadni… tudom, a szüleim ezt is vették volna szívesebben. Ugyanakkor elgondolkoztatott, amit Michael ebédnél mondott, arról, hogy csak azt az utat kövessem, amit igazán a magaménak érzek, semmi mást ne fogadjak el. Mindez a pályámra, a kenyérkeresetre és az életre egyaránt vonatkozott. Hogy igazságot szolgáltassak anyunak, amint elmagyaráztam, miből is áll a munkám a Barneysnél, csak rám nézett, és azt mondta: – De, édesem, miért nem gondoltál erre korábban? – Szia, Becky! – összerezzenek, s felnézve Erint látom a küszöbön. Egészen jól összemelegedtem vele, amióta meghívott az otthonába, megmutatta a rúzsgyűjteményét, aztán egész este James Bond-videókat néztünk. – Itt a tíz órai vevő. – Az meg kicsoda? – szalad ráncba a homlokom, miközben egy Richard Tyler zsákruháért nyúlok. – Senkit nem látok a könyvemben. – Nos… hát… – valamiért izgatottan ragyog az arca. – Nos… hát itt van! – Nagyon szépen köszönöm – hallok meg egy mély férfihangot. Mély férfihangot brit kiejtéssel. Nagy ég! Megdermedek, akár egy ijedt nyúl. Kezemben még mindig ott a zsákruha. Luke lép be a helyiségbe. – Jó napot, Miss Bloomwood – mondja kis fél mosollyal. –Hallottam, hogy ön a városban a legjobb eladó. Eltátom a szám, de szólni egyelőre nem tudok. Agyamban egymást kergetik a gondolatok. Igyekszem meglepetést vagy akár megdöbbenést érezni, mert tudom, hogy ezt kellene. Kéthavi teljes hallgatás után… íme, újra megjelenik. Oda kellene lennem a gyönyörűségtől. Valahogyan… mégsem érzem.

236 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Rájövök, hogy tudat alatt mindig is számítottam erre a látogatásra. – Hát téged mi szél hozott ide? – igyekszem megőrizni a lélekjelenlétemet. – Amint mondtam már, hallottam, hogy te vagy a legjobb eladó a városban. Gondoltam, segíthetnél öltönyt választani – néz rám incselkedőn. – Ami rajtam van, meglehetősen viseltes. Ezzel makulátlan Jermyn Street-i öltönyére mutat, amiről történetesen tudom, hogy három hónapja vette. Elfojtom a mosolyomat. – Tehát öltönyt akarsz. – Igen, azt. – Helyes. Időhúzásul visszateszem a kezemben lévő ruhát a fogasra, elfordulok, és vigyázva a helyére akasztom. Luke itt van! Itt van! A legszívesebben kacagni kezdenék, táncra perdülnék vagy sírnék örömömben. Ehelyett az írómappámért nyúlok, és sietség nélkül megfordulok. – Rendszerint azzal szoktam kezdeni az ügyfeleimmel, hogy megkérem őket, beszéljenek egy keveset magukról. – A hangom remegős kissé, ezért mély lélegzetet veszek. – Talán megkérhetném… erre? – Helyes. Jól hangzik. – Luke egy pillanatig elgondolkozik. –Brit üzletember vagyok. Londonban van a telephelyem. A közelmúltban azonban fiókot nyitottam New Yorkban – néz egyenesen a szemembe. – Ezért a közeljövőben sok időt készülök itt tölteni. – Tényleg? – remegek meg örömömben, amit gyorsan igyekszem elleplezni. – Szóval új fiókot nyitott New Yorkban? Ez… fölöttébb érdekes. Az ugyanis a benyomásom, hogy bizonyos brit üzletemberek nehezen értenek szót az amerikai befektetőkkel. Csak épp… hallottam róla. – Így is van – bólint Luke. – Rázós üzletfelek. De aztán a brit üzletemberek lejjebb adták. Sokkal kisebb léptékben gondolkodnak. – Kisebb léptékben? – bámulok rá. – És nem bánták meg? – Talán rájöttek – folytatja Luke kis hallgatás után –, hogy az első alkalommal túl magasra helyezték a mércét. Ráébredtek, először annyira megszállottan kergették az álmaikat, hogy az minden másnak a rovására ment. Talán rájöttek, hogy félre kell tenniük a büszkeségüket, a nagyszabású terveiket… és lassítaniuk kissé. – Ennek így… sokkal több az értelme – mondom. – Ezért aztán új ajánlattal álltak elő, és új támogatót kerestek, akinek tetszett az ötletük. Ezúttal semmi nem állt az útjukban. Az üzlet azóta simán megy. Az arca elfojtott örömtől ragyog, én meg azon kapom magam, hogy visszamosolygok rá. – Ez nagyszerű! – mondom. – Vagyis hogy – megköszörülöm a torkom – , helyes. Értem – valami hülyeséget firkantok a mappámba. – Eszerint pontosan mennyi időt szándékszik New Yorkban tölteni? – teszem hozzá üzleties hangnemben. – Csak a jegyzeteimhez kell, tudja. – Tökéletesen megértem – megy bele a játékba Luke. – Nos, részben fenn szeretném tartani a jelenlétemet Londonban. Ezért havonta két hetet szándékozom itt tölteni. Legalábbis pillanatnyilag így gondolom. Lehet,

237 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

hogy több lesz belőle, lehet, hogy kevesebb – hosszú csönd következik, ahogy tekintete az enyémbe kapcsolódik. – Minden attól függ. – Mitől? – préselem ki magamból nagy keservesen a kérdést. – Sok mindentől. Újra csönd telepedik közénk. – Úgy látszik, Becky, nagyon megtaláltad itt a helyedet – mondja végül csöndesen. – Nagyon… fegyelmezett vagy. – Igen, roppantul élvezem. – Egészen kivirultál – pillant körbe kis mosollyal. – Ez a környezet illik hozzád. Ami gondolom, nem lep meg túlságosan… – Azt gondolod, azért vállaltam el ezt az állást, mert szeretek vásárolni? – vonom fel a szemöldökömet. – Azt gondolod, ez az egész csak… cipőkről és divatos ruhákról szól? Mert ha ezt hiszed, attól tartok, súlyosan tévedsz. – Nem ezt akartam… – Sokkal több ez ennél. Sokkal több – tárom szét a karom a nyomaték kedvéért. – Embereken segítek. Bevetem a kreativitásomat. Arról szól, hogy… Kopogtatás szakít félbe, Erin dugja be a fejét. – Bocs, hogy zavarlak, Becky. Csak annyit mondanék, félreraktam azt a Donna Karan papucsot, ami annyira tetszett. Azt a szürkésbarna-feketét. Rendben? – Izé… igen – mondom sietve. – Igen, remek. – Á, és a könyvelésről is hívtak, hogy erre a hónapra felemelik a diszkont-keretedet. – Helyes – mondom, kerülve Luke gunyoros tekintetét. –Rendben, kösz. Majd… később érte megyek. Várom, hogy Erin távozzon, ő azonban őszinte kíváncsisággal méregeti Luke-ot. – Nos, hogy tetszik az áruházunk? Körülnézett már? – kérdi vidáman. – Nem szükséges körbenéznem – mondja Luke fahangon. –Tudom már, mire van szükségem. Nagyot ugrik a gyomrom. A jegyzetfüzetembe temetkezem, s úgy teszek, mintha írnék még belé valamit. Valójában valami régi írást firkálok át. – Ahá? – firtatja tovább Erin. – És mi volna az? Hosszú csend következik. Végül nem bírom tovább, és felnézek. Ahogy meglátom Luke arckifejezését, vadul kalapálni kezd a szívem. – Olvastam a tájékoztató anyagukat – mondja, és a zsebébe nyúl. Elővesz egy füzetecskét, amelynek a címe: Személyre szabott vásárlás elfoglalt embereknek, akiknek segítségre van szükségük, és nem engedhetik meg maguknak, hogy hibázzanak. Elhallgat, én pedig görcsösen megmarkolom a tollamat. – Nos, én hibáztam – mondja enyhe homlokráncolással. –Szeretném helyrehozni a hibáimat, hogy soha többé ne kövessem el őket. Olyan valakivel szeretnék beszélni, aki ismer. – Akkor miért ide jött? – kérdem remegő hangon. – Mert itt találom az egyetlen embert, akinek a tanácsában megbízom – megremegek, ahogy találkozik a tekintetünk. – Ha megtagadja ezt tőlem, nem is tudom, mihez kezdjek.

238 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

– Ott van Frank Walsh a férfiruha osztályon – kotyog közbe Erin segítőkészen. – Biztos vagyok abban, hogy ő… – Fogd be, Erin! – mondom, anélkül, hogy megmozdítanám a fejemet. – Mit gondolsz, Becky? – lép közelebb Luke. – Érdekel a dolog? Néhány pillanatig nem jutok szóhoz. Igyekszem összeszedni a gondolataimat, amelyeken olyan sokat rágódtam az elmúlt néhány hónapban. Hogy pontosan azt mondjam, amit akarok. – Azt gondolom – mondom végül –, hogy a vevő és az eladó közti kapcsolat igen szoros lehet. – Én is ebben reménykedtem – mondja Luke. – Kölcsönös tiszteletet követel – nyelek egyet. – Nem lehet szó lefújt találkákról meg hirtelen üzleti tárgyalásokról, amelyek előbbre valóak. – Értem – mondja Luke. – Ha elvállal, biztosíthatom, hogy mindig maga lesz az első. – A vevőnek fel kell ismernie, hogy az eladó néha jobban kiismeri magát ebben a szakmában. Nem söpörheti csak úgy félre a véleményét. Még ha egyszerű pletyka… vagy értelmetlen locsogás is. Erin értetlen arcára pillantva hirtelen nevethetnékem támad. – A vevő mostanra rájött minderre – mondja Luke. – Alázatosan kész arra, hogy helyre tegyék. Az esetek többségében. – Minden esetben – vágok vissza azonnal. – Ne lőjünk túl a célon – villan fel Luke szeme. Szemlátomást kitűnően mulat. Én is akaratlanul elvigyorodom. Újra elkapom Erin tekintetét, akinek most leesik a tantusz, és elpirulva kisiet. Ahogy az ajtó becsukódik mögötte, Luke-kal egymásra nézünk. Hirtelen elszorul a torkom a rám törő érzésektől. – Nos, Mr. Brandon – mondom végül, és elgondolkozva firkantok valamit a mappámba. – Azt hiszem, a „többség” elfogadható. – Akkor – néz rám meleg, gyöngéd tekintettel –, vehetem ezt igennek, Becky? Lesz az én… személyes tanácsadóm? Előrelép, hogy szinte egymáshoz érünk. Megcsap az ismerős illat. Istenem, mennyire hiányzott! – Igen – mondom boldogan. – Igen, leszek.

239 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Küldi: Gildenstein, Lalla (L. [email protected]) Címzett: Bloomwood, Becky ([email protected]) Dátum: 2001. január 28., szerda, 8:22. Tárgy: S. O. S. Sürgős! Becky! Segítség! Elvesztettem a listát. Ma este díszvacsorán kell részt vennem valami új japán ügyféllel. Az Armanim a vegytisztítónál dekkol. Mit vegyek fel? Várom mielőbbi válaszát. Kösz, maga egy angyal. Lalla Ui . : Hallottam magáról… gratulálok!

240 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

SECOND UNION BANK 53 Wall Street New York Rebecca Bloomwood kisasszonynak 4D apartman 418 Nyugati 48. utca New York (2001. január 30.) Kedves Bloomwood kisasszony! Az új bankszámla száma: 4567 2346 7689 . Üdvözöljük a Second Union Bank ügyfelei között! Meggyőződésünk, hogy elégedett lesz széles körű banki szolgáltatásainkkal. A Second Union Bank munkatársai különös figyelmet fordítanak arra, hogy ügyfelei egyéni kívánságait kielégítsék. Kérem, ha bármi kérdése, problémája akad, keressen fel és készséggel állunk rendelkezésére. Köszönjük, hogy bankunkat választotta. Biztos vagyok abban, hogy ez egy hosszú távú és gyümölcsöző kapcsolat kezdete. 2001. január 30. Őszinte tisztelettel: Walt Pitman ügyfélszolgálati vezető

241 SOPHIE KINSELLA

PÁNIK A PLÁZÁBAN

Köszönetnyilvánítás Mindenekelőtt köszönet illeti Susan Kamilt és Zoë Rice-t segítségéért és támogatásáért; Nina Taublibot és mindenkit a The Diai Press munkatársai közül, akik meleg vendégszeretettel fogadtak New Yorkban. Megint csak hadd köszönjem meg Zoë-nak a kutatással eltöltött délutánt (amikor vásároltunk és csokit faltunk). Mint máskor, most is hálás vagyok Araminta Whit-leynek, Celia Hayleynek, Marc Lucasnak, Kim Witherspoonnak és David Forrernek, továbbá a Transworld teljes személyzetének. Köszönöm David Stefanou-nak a gintonikokat, Sharyn Soleimaninak, a Barneys kedves munkatársának pedig készséges segítőkészségét. Köszönöm mindenkinek, aki ötletekkel, tanáccsal és bátorítással halmozott el írás közben legkivált Athena Malpas, Lola Bubbosh, Mark Malley, Ana-Maria Mosley meg az egész családom. És ne feledkezzünk meg Henryről, mert neki vannak a legjobb ötletei.