PALLAI LÁSZLÓ: Az európai integráció korai képviselői: Coudenhove-Kalergi és Briand • A Páneurópa-mozgalom Minden nagy történelmi esemény utópiaként indult és valósággá vált – írta Coudenhove-Kalergi, az európai egységmozgalom fáradhatatlan propagátora és szervezője a mozgalmát elindító könyvének mottójaként. A Pan-Europa címet kapott műben felteszi a kérdést: „Lehetséges-e, hogy a kis félszigeten, Európában huszonöt állam éljen nemzetközi anarchiában anélkül, hogy ez az állapot ne vezessen szörnyű politikai, gazdasági és kulturális katasztrófához?”
Az első világháború következtében olyan változások, átrendeződések mentek végbe a világgazdaságban és a nemzetközi kapcsolatokban, melyek szükségszerűen hozták felszínre az európai összefogás eszméjét. Miközben Európa súlya a világgazdaságban jelentősen csökkent, az Egyesült Államoké alaposan megnőtt. Ez a tendencia Európában a hanyatlás, az erőtlenség, a lecsúszás érzetét keltette a politikusokban és a közvéleményben egyaránt.
A békerendszer kritikája Az általános hangulat nemcsak az egykori vesztesek, hanem a győztesek körében is jól kitapintható volt. Az Európának szóló első figyelmeztetés francia oldalról fogalmazódott meg. 1920-ban jelent meg a francia földrajzprofesszor, Albert Demangeon könyve Európa bukása címmel, melyben tragikus képet festett Európa világgazdasági térvesztéséről, s már a közeljövőre azt jósolta, hogy a „vén kontinens” a fiatal és dinamikus Amerika gyarmati függésébe kerülhet. Amerika Európával szembeni előnyei egyértelműek voltak a kortársak előtt is: rendezett belpolitikai viszonyai, földrajzi fekvéséből adódó védettsége, az integrált, kontinens méretű gazdasági tér nyújtotta korlátlan lehetőségek biztosították a fölényt Európával szemben, ahol a háború utáni területi rendezések eredménye – a hagyományos birodalmi keretek szétesése, Európa szétdarabolódása – ellentétes volt a világgazdasági tendenciákkal. A békeszerződések utáni Európában 38 gazdasági egységet találunk az 1914-ben működött 26 helyett, a korábbi 12 pénzrendszer helyébe 27 lépett, a vámhatárok pedig kb. 7000 kilométerrel növekedtek meg. A gazdasági érintkezést a vámpolitika korábban nem tapasztalt szigorúsága, az elzárkózás és az autarkiás törekvések is nehezítették, sőt helyenként ellehetetlenítették. A politikai élet negatív jelenségei is bizonytalanságot, félelmet keltettek Európában. Az instabilitást erősítette a békepontok betarthatósága körüli vita, a francia–német viszony rendezetlensége, a jóvátételi kérdés vagy éppen az oroszországi fordulat beláthatatlan következményei. Nem túlzás az a megállapítás, hogy a két világháború közötti integrációs tervek többé-kevésbé a békerendszerek kritikájaként is értelmezhetőek. Az állandósuló problémákból egyre többen az európai összefogásban látták a kiutat. Ezen koncepciók egyik legkorábbi, hatásában pedig legfigyelemreméltóbb képviselője Richard Nicolaus Coudenhove-Kalergi gróf volt.
Coudenhove-Kalergi programja A Páneurópa-mozgalom alapító-szervező személyisége családi hátterénél fogva is mentes volt a nacionalista elfogultságtól. Apja a Monarchia diplomatája volt, családfáján németalföldi, görög, cseh, német felmenőket találunk. A Monarchia szétesése után ugyan csehszlovák állampolgár lett, de sokkal inkább vallotta magát európainak, mint kizárólagosan valamely nemzet tagjának. 1923-ban látott napvilágot Páneurópa című könyve, mely a mozgalom születésének, egyfajta programadó nyilatkozatának is tekinthető. Coudenhove-Kalergi az általános európai helyzet bemutatásával támasztotta alá koncepcióját. Eszerint Európát több oldalról is veszély fenyegeti. Egyrészt keletről, azaz SzovjetOroszország részéről egy agresszív és veszélyes ideológia, mely Európát „meghódítani” igyekszik, másrészt nyugatról, azaz az Egyesült Államok részéről, mely gazdasági fölényét kihasználva „megvásárolni” szeretné a kontinenst. A fenyegetettség másik elemét magából Európából, azaz a békék által meg nem oldott, sőt gyakran éppen általuk teremtett területi, etnikai konfliktusokból eredeztette. Határozott véleménye volt, hogy ezen állapotában Európa egy újabb háború felé halad. Mindkét veszély
elől az európai integráció megvalósításában látta a kiutat. A modern gazdaság jelenségei – a hírközlés, a közlekedés, az infrastruktúra fejlődése – a világ összezsugorodását eredményezik, ami a területi akadályok leküzdését, azaz a nagyobb régiókban gondolkodást teszi szükségszerűvé. A hagyományos nagyhatalmi szemlélet helyett „világhatalmakban” kell gondolkodni. Véleménye szerint a jövőben öt pólus körül egységesül a világ. Ezek a következők: Amerika, a Brit Birodalom, Szovjet-Oroszország, Kelet-Ázsia és Páneurópa. Az európai egység megvalósításának többféle alternatívája is felmerült a két világháború között. A tervezetek egyik sarkalatos kérdése az volt, hogy Anglia – gyarmataival együtt vagy nélkülük –, valamint a Szovjetunió részét képezzék-e az egyesült Európának. Coudenhove-Kalergi egyértelműen és következetesen az Anglia és a Szovjetunió nélküli ún. kiseurópai megoldás realitása mellett érvelt. A Szovjetuniót politikai rendszerének mássága mellett vallási, kulturális, történelmi tradíciói miatt is alkalmatlannak tartotta az integrálásra. Angliával kapcsolatban mindig kiemelte, hogy ez a tervezet nem irányul és nem is irányulhat ellene. A gazdasági érintkezéseket, esetlegesen egy vámuniót Anglia és Európa között lehetségesnek, sőt üdvözlendőnek tekintett, melynek hasznát mindkét fél együttesen élvezhetné. Európa egyesülésével így olyan gazdasági erő jöhetett volna létre, mely versenyképesnek látszott Amerika és a Brit Birodalom potenciáljával.
Az integráció állomásai Páneurópa megteremtésének a következő állomásait jelölte ki. Első lépésként egy nemzetközi Páneurópa Konferencián vázolnák fel és tennék egyértelművé mindenki számára az európai integráció előnyeit és elkerülhetetlenségét, a kezdeményezés tömegmozgalommá fejlődne, s az európai közvélemény és a politikusok egyre nagyobb része azonosulna az üggyel. Második lépésként minden országra nézve kötelező illetékességű nemzetközi bíróságot választanának és garanciális szerződéseket kötnének. A bírósági szervezetben Anglia is képviseltetné magát. A harmadik lépés a vámunió megteremtése, a negyedik pedig az USA mintájára az Európai Egyesült Államok létrejöttének deklarálása és alkotmányának elfogadása lenne. Az új Európa törvényhozását kétkamarásra tervezte: az egyik népképviselet alapján választott tagokból, a másik a tagállamok által delegált küldöttekből állna. A közös hadsereg nem pusztán nagyobb biztonságot teremtene, hanem gazdaságosabb is lenne. Egy új Magna Carta megszövegezésével pedig a tolerancián alapuló általános és mindenkire nézve kötelező érvényű kisebbségvédelem szolgálná az új Európa belső stabilitását. Az integráció folyamatában Európa nagy hátrányának tűnt Amerikával szemben a nyelvi sokféleség, mely a nemzeti érzékenység problémájaként is megjelent. Ezért a francia–német rivalizálást is kikerülve, hivatalos, összekötő nyelvként az angolt képzelte el. A jövő Európáját illetően számos részletkérdés kidolgozatlan maradt. Ennek nem pusztán az az oka, hogy a Páneurópa-mozgalom csak az első lépésig, azaz a nemzetközi konferencia összehívásáig jutott el, hanem az is, hogy a szervezők maguk is jól érzékelték az európai államok közötti ellentétek és bizalmatlanságok sokaságát. Ezért taktikai megfontolásból mindig az összetartó, szélesebb támogatottságra számot tartó tényezőket hangsúlyozták, a kényesebb kérdéseket inkább mellőzték, nehogy már a kezdeteknél zátonyra futtassák a kibontakozó mozgalmat. A területi revíziót illetően Coudenhove-Kalergi rendkívül óvatos volt: egyrészt bírálta a meglévő határokat, de azok békés revíziójára jelen időben nem látott lehetőséget – a problémát az egységesült Európa keretei között vélte véglegesen megoldhatónak. Tisztában voltak a mozgalom hívei azzal is, hogy az egyesült Európa bizonyos országok számára hátrányokkal is járhat, például a területi viták eldöntése során. De úgy vélekedtek, hogy ezeket a megszerezhető előnyök messze felülmúlják: Európa világgazdasági szerepvállalása megnő, hanyatlása megszűnik, belső stabilitása erősödik, a hagyományos európai értékek új értelmet nyernek, s nem utolsósorban megvalósulhat az általános leszerelés, mivel a nemzeti hadseregek elveszítik értelmüket. A mozgalom fő bázisának a demokratikus, polgári értékeket következetesen képviselő pártokat és szervezeteket tekintették, míg a szélsőséges politika képviselői, a militarizmus, sovinizmus és a védővám hívei ellenfeleik, sőt ellenségeik közé számítottak. A Páneurópa-mozgalom hivatalos emblémája – sárga napkorong vörös kereszttel – a humanizmust és az értelmet szimbolizálta. 1924-től sorra alakultak a
különböző országok Páneurópa-egyesületei. Ausztriában Ignaz Seipel és Karl Rennel játszott vezető szerepet, Magyarországon pedig Gratz Gusztáv, Auer Pál, Hantos Elemér neve említhető. Az első nemzetközi kongresszusra Bécsben került sor 1926 októberében. A mozgalom pénzügyi feltételeit Max Warburg hamburgi bankár pénzadománya teremtette meg. A valóságos politikai támogatottság és a partnerség hiánya, valamint a nagyhatalmi érdekek konfrontálódása miatt azonban a húszas években a mozgalom nem tudott igazi teret nyerni. Briand tervezete A világgazdasági válság változást hozott a két világháború közötti gazdasági érintkezésekben és a nemzetközi kapcsolatokban. A status quo megtartása, illetve meghaladása érdekében az egységtörekvések megfogalmazása új értelmet nyert. Briand francia miniszterelnök terve volt az első olyan lépés a Páneurópa-mozgalom történetében, amikor egy állam az európai egység ügyét hivatalos rangra emelte s külpolitikai programjává tette. Ennek okai összetettek. Egyrészt a francia kormányzatban olyan személyek – Briand mellett Herriot – kerültek döntéshozó pozícióba, akiknek komoly kapcsolataik voltak pacifista és integrációs mozgalmakkal. Bár beszédeiben, memorandumaiban Briand nem hivatkozott CoudenhoveKalergi nevére vagy mozgalmára, személye szorosan összekapcsolódott a húszas évek egységtörekvéseivel. Másrészt gazdasági okokat is észrevehetünk a francia javaslat felvetésénél. ElzászLotaringia megszerzésével a francia nehézipar kapacitása lényegesen megnőtt, a piaci lehetőségek viszont egyre inkább összezsugorodtak. Franciaország vitái és veresége az Egyesült Államokkal szemben a vámok kérdésében – éppen 1929 nyarán – a francia gazdaság szereplőinek is megmutatta a széttagolt Európa kiszolgáltatottságát. A Páneurópa-tervezettel a francia kormány a piacszerzés mellett az európai status quót is biztosítani akarta, mely a válság alatt egyre ingatagabbá vált. A terv első hivatalos megfogalmazására 1929. szeptember 5-én került sor a fennállásának tizedik évfordulóját ünneplő Népszövetség hágai konferenciáján. A francia kormány, korántsem mindenben azonosulva Briand tervezetével, 1930. május 17-én juttatta el memorandumát az európai államokhoz. Ennek egyedüli eredménye azonban a Népszövetség keretei között működő Európa Bizottság létrehozása lett, amely érdemi munkát már nem fejtett ki. A válság elmélyülése nem kedvezett az európai egység ügyének. Briand tervezete, közzétett formájában, az általánosságokat csak ritkán lépte túl – ez szolgált alapjául a különböző értelmezési lehetőségek körüli vitáknak.
Megelőzte korát Briand az integráció első sikerét a gazdasági élet területén remélte, hiszen az európai államok között ebben a kérdésben mutatkozott a legtöbb érdekazonosság. A gazdasági problémák rendezését viszont alárendelte a politikai kérdéseknek. Az európai kormányokat szövetségi rendszerbe tömörítette volna a béke, a biztonság és a humanizmus megvédése érdekében. A föderáció megteremtéséhez az egyes országoktól a szuverenitásuk bizonyos részéről való lemondást várta el. A létrehozandó Európa Unió legfelsőbb szervének a kormányok képviselőiből álló Európa Konferenciát jelölte meg, mely a Népszövetséggel való kapcsolattartást is biztosítja. A konferencia elnöki tisztét a rotáció elve szerint évenként más-más állam képviselője töltené be. A konferencia a kormányok és szükség esetén a parlamentek jóváhagyásával hozná meg döntéseit. A végrehajtásért egy bizottság lenne felelős, melynek elnöke szintén rotációs alapon évről évre cserélődne. Az ügyvezető titkárság a kormányok közötti kapcsolattartást és információáramlást biztosítaná. Gazdasági téren a vámunió, a gazdasági egység és a közös gazdaságpolitikai irányítás valósulna meg. Briand azonban tervezetével megelőzte korát. A két világháború közötti egységtörekvések megfogalmazóit kortársaik többnyire naiv ábrándozóknak, a reálpolitikai lehetőségektől távol állóknak tartották. Napjaink európai integrációs folyamatait szem előtt tartva, tanulságos lehet ezen tervek tartalmát és bukásának okait vizsgálni, hiszen egyértelmű történelmi előképül szolgálnak a jövő Európájához.
ORMOS MÁRIA: A BRIAND-TERV ÉS MAGYARORSZÁG „Úgy gondolom, hogy azokat a népeket, melyek földrajzilag oly közel fekszenek egymáshoz, mint
az európaiak, egyfajta föderatív köteléknek kellene egymáshoz fűznie. Ezeknek a népeknek mindenkor jogában állna, hogy egymással kapcsolatba lépjenek, hogy megvitassák érdekeiket, hogy közös döntéseket hozzanak és hogy egymás között kiépítsék a szolidaritás kapcsolatát, mely lehetővé tenné számukra, hogy a megfelelő pillanatban megbirkózzanak az esetleg felmerülő nehéz körülményekkel. Ennek a kapcsolatnak a kialakítását erőm szerint szívesen támogatnám. Természetesen ez a közösség mindenekelőtt a gazdaság terén tevékenykedne, hiszen ez a legégetőbb kérdés. Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy ez a föderatív kapcsolat politikai és szociális tekintetben is üdvös lenne, persze anélkül, hogy érintenénk ezzel azoknak az államoknak a szuverenitását, melyek nem tagjai egy ilyen közösségnek.” Briand, 1929. szeptember, Genf.
Briand (jobbról) és MacDonald.
1929 júliusában röppent fel a hír, hogy Aristide Briand francia miniszterelnök javaslatot kíván tenni az Európai Egyesült Államok föderációjának (voltaképpen inkább konföderációjának) megszervezésére. Szellemi értelemben a gondolat nem volt sem új, sem meglepő, határozott alakban a politikában mégis első ízben jelent meg. Filozófusok és írók már egy évszázaddal előbb beszéltek az európai civilizáció egységéről, a 20. században, főként a világháborút követően pedig a veszélyeztetettség érzése tolta mindinkább előtérbe a kontinens országainak összehangolódásra, összefogásra irányuló érdekeit. E szellemi hullám egyik markáns kifejeződése volt a Richard Coudenhove-Kalergi gróf által szervezett Páneurópa-mozgalom, amelyhez számos jeles európai politikus csatlakozott. Szimpatizált vele, Briand mellett, Gustav Stresemann német külügyminiszter, Magyarországon – többek között – Apponyi Albert, Teleki Pál és sokan mások. Kalergi gróf Páneurópája azonban megmaradt egy európai méretű társadalmi mozgalomnak. Az európai méretű gazdasági érdekegyeztetés, a gazdasági válsághelyzet közös erővel történő felszámolásának igénye embrionális formában az 1922. évi genovai konferencián jelent meg. E konferencia azonban célját illetően kudarcba fulladt, és a megegyezés helyett arról vált híressé, hogy a közép-európai kisállami csoportok felett átnyúlva Németország és a Szovjetunió egyezett meg, a lehető legkínosabb helyzetbe hozva ezáltal a nyugat-európai győztesek blokkját.
Kedvező magyar fogadtatás Briand 1929 nyarán kiszivárogtatott tervezete jóval ambiciózusabbnak ígérkezett az említett gyámoltalan és végül kudarcot vallott kísérletnél, hiszen a középpontjában – a hírek szerint – a vámhatárok megszüntetése és az egységes európai piac megteremtése állt. Nem csoda, ha e hírekre mindenütt élénken reagáltak. Magyarországon az első érdemleges írás a Bethlen István mint főszerkesztő által jegyzett Magyar Szemlében jelent meg Ruttkay László tollából. A szerző szerint kétség sem férhet a terv gazdasági
szükségességéhez, de úgy vélte, „a legerősebb támogatója a mozgalomnak az a vágyódás, amely a szétbomlott, nemzeti és gazdasági harcoktól nyugtalan Európa földjén a gyógyulás csodaszere iránt mindenütt megnyilvánul”. Elismerte, hogy Magyarországon különböző politikai okokból e törekvésnek kevés a támogatója, mégis leszögezte: az Európára leselkedő külső veszély és a szemmel látható gazdasági érdekek miatt Magyarországnak támogatnia kell az elképzelést. Kétségtelen – írta –, „hogy minden lépés, amit a kiengesztelődés műve felé az emberiség megkísérel, nem haszontalan, és nem is merő álmodozás”. Ebben az időben a liberális lapok és a kormányhoz közel álló német nyelvű Pester Lloyd ugyanezt a vonalat követték. Az utóbbi Eine praktische Utopie (Egy gyakorlatias /vagy hasznos/ utópia) címen szerkesztőségi cikket közölt. Szerzője azt gondolta, hogy e terv mögött az USA-ban tervezett új vámtarifatörvény húzódik meg, amelynek esetleges életbe lépte szétzúzná az európai gazdaságot. Megengedte, hogy a gondolattal vitatkozni is lehet, de hozzátette: „Mégis, az egész gondolatban tagadhatatlanul benne rejtezik egy érthető, sőt természetes mag”, és ez nem más, mint a gazdasági egységesülés, ami hosszú távon a politika célja lehet. E bevezető állásfoglalást követően a Pester Lloyd július folyamán további három cikket szentelt a témának, megszólaltatva Wilhelm Marx német exkancellárt, a Journal de Genčve egy újságíróját és Eugen Kerpelt, aki Für Aristide Briand című cikkét így zárta: „Briand lépése nem megoldás. Ez egy kérdés. Kérdés Európához. Földrészünk jövője függ attól, hogy e kérdésre milyen választ adunk.” A korabeli magyar külpolitikai gondolkodás hiányos feltártsága miatt nehéz megmondani, hogy e kedvező fogadtatás mögött milyen motívumok húzódtak meg. Az egyik minden bizonnyal a gazdasági érdek lehetett, mivel az 1925 óta érzékelhető szerény fejlődés ellenére a szűk vámhatár Magyarországon változatlanul értékesítési gondokat okozott, miközben a kormány minduntalan kénytelen volt külföldi befektetőkre vadászni. Emellett Bethlen 1927 végétől kezdve – a határozott magyar–olasz közeledés mellett, sőt, azt mintegy ellensúlyozandó – újra lépéseket tett mind Nagy-Britannia, mind Franciaország felé. Ígéretes tárgyalásokat folytatott többek között éppen Briand-nal, aki egy 1929. június 8-án kelt feljegyzés szerint kijelentette: nagyon fontos, hogy „Magyarországot ne hagyják a német tőke uralma alatt, hanem – ellenkezőleg – érdekeltté tegyék a francia pénzembereket és iparosokat országa fejlődésében”. A feljegyzés készítője szerint Briand-nak az a benyomása támadt, hogy Bethlen az olasz befolyástól is menekülni kíván. Az olasz befolyástól ugyan a miniszterelnök bizonyára nem akart mindenestől elmenekülni, az azonban nagyon valószínű, hogy az országot nem kívánta egy irányba elkötelezni. A budapesti francia követnek nem sokkal később azt fejtegette, hogy az egykori Ausztria–Magyarország örökösei között merőben új kereskedelmi rendszerre lenne szükség, majd gondolatmenetét – a követ szerint – így folytatta: „Nem akarok senkinek, de főleg nem Németországnak az adósa lenni, mert a mi helyzetünkben a gazdasági alárendelődés nagy veszély a politikai függetlenségre nézve. És én független akarok maradni.” Ezt követően a magyar kormány hivatalos jegyzéket nyújtott át a francia–magyar gazdasági együttműködés lehetséges területeiről. Ennek lényege az volt, hogy Magyarország megnyitná a kaput a francia nagytőke befektetései előtt, aminek fejében technikai és pénzügyi segítséghez jutna. A tervezetet a francia kereskedelemügyi minisztériumban fenntartással, a külügyminisztériumban kedvezően fogadták. Az európai főosztály jegyzékének szerzője egy ilyen orientációt politikai szempontból hasznosnak vélt Franciaország számára. Végül a magyar külpolitika korabeli alakításában szerepet játszhatott a francia kormány által kezdeményezett törekvés az agrárszféra értékesítési problémáinak megoldására. Bármi volt is a budapesti motívumok összessége, tény, hogy az európai gazdasági összefogás és egységesítés eszméje 1929 nyarán kedvező fogadtatásra talált Magyarországon.
Az európai vámszövetség ötlete Briand 1929. szeptember 5-én a Népszövetség Közgyűlésének 10. ülésén hirdette meg hivatalosan tervét. Felszólalásában egy „nagy Európa” közös érdekeiről szólt, amelyek szükségessé teszik egy olyan „föderatív kapcsolat” létesítését, amelynek hála, lehetővé válik a kapcsolattartás, az érdekegyeztetés, a közös határozathozatal és a szolidaritás „a súlyos helyzetekkel szemben, ha ilyenek létrejönnek”. Briand utalt az állami szuverenitás tiszteletben tartására, vagyis a föderáció szó használata ellenére valójában
lazább kapcsolatra gondolt, és abban a gazdasági együttműködést helyezte az első helyre. Ha arra gondolunk, hogy e beszéd elhangzása után mindössze egy hónap telt el a katasztrofális amerikai tőzsdekrachig, a gazdasági világválság nyitányáig, Briand szavait profetikusnak érezhetjük. A közgyűlés európai delegációiban a felhívás kedvező fogadtatásra talált, így Briand szeptember 9-én kissé részletesebben is kifejtette előttük tervét. Az informális ülés résztvevői felkérték a francia kormányt a javaslat írásbeli megfogalmazására és az érintett kormányokhoz való eljuttatására. A francia memorandum hivatalosan 1930. május 17-én látott napvilágot, ám ebben Briand eredeti elgondolásához képest jelentős visszalépést fedezhetünk fel. Addig azonban eltelt nyolc hónap, amely alatt a remények tovább élhettek, s mindenféle részlettervek, elgondolások születhettek. Magyarországon a kormányhoz közeli lapok kedvezően fogadták Briand fellépését. A Pester Lloydban ezúttal Hantos Elemér volt államtitkár, a pénzügytan egyetemi tanára, az európai szövetkezés régi híve szólalt meg. Europäischer Zollverein (Európai vámszövetség) című cikkében kifejtette: „A vámhatárok megszüntetése által létre kell jönnie a különböző nemzetek együttműködésére épített munkamegosztásnak és munkakiegyenlítésnek, ami megteremti Európa gazdasági egységét.” Egy további cikkében Hantos a közlekedés, a posta és a telefon teljes egységesítéséről, egységes hálózatának szükségességéről értekezett. A lap további két cikket szentelt a kérdésnek, majd szeptember 27-én odáig ment, hogy lehozta a francia szocialista párt vezető személyiségének, Léon Blumnak a cikkét. Blum kizártnak tartotta a kontinens politikai egységesülését, a gazdasági kiegyenlítődésnek és együttműködésnek azonban esélyt adott. Hasonlóan kedvező hangnemben közvetítették és értelmezték Briand szeptemberi beszédeit a liberális lapok és a szociáldemokrata Népszava. Az utóbbi valóságos Európa-hadjáratot folytatott: több Garami Ernőtől származó cikket jelentetett meg, helyt adott Emanuele Modigliani hasonlóképpen európai föderációt sürgető okfejtésének, vezércikkben mutatott rá az Egyesült Államok nagy gazdasági fölényéből eredő veszélyekre, majd sürgette a vámhatárok felszámolását.
A gazdaság alárendelődik a politikának A reményeknek és a viszonylagos optimizmusnak az 1930. május 1-jei dátummal ellátott francia memorandum véget vetett (az egyes államoknak hivatalosan május 17-én küldték meg). A memorandum ugyanis a gazdasági helyett a politikai megegyezést, vagyis a status quo rögzítését állította előtérbe, s ez nem csak Magyarországon, de számos más államban is súlyos csalódást okozott. A memorandumot a francia külügyminisztérium „főtitkára”, Alexis Léger dolgozta ki a minisztérium egy másik vezető tisztviselőjének, René Massiglinak a közreműködésével. A Quai d’Orsayn a francia biztonság és a középeurópai szövetségi hálózat védelme jegyében változatlanul a fennálló rend görcsös védelmének gondolata uralkodott. Aristide Briand nem először jutott abba a keserves helyzetbe, hogy megegyezésre és kiegyenlítésre irányuló törekvései részben a köztársasági elnök vagy a miniszterelnök (személy szerint Raymond Poincaré), részben a külügyminisztérium merev szempontjainak falába ütköztek. A memorandum szerzői kijelentették, hogy az európai vámszövetség gondolata távol áll tőlük, hangsúlyozták a résztvevők teljes szuverenitását és politikai függetlenségét, majd leszögezték mint vezérlő gondolatot „a gazdasági probléma általános alárendelését a politikai problémának”. A gondolatmenet így folytatódik: „Mivel a gazdasági egység útján minden fejlődési lehetőséget szorosan meghatároz a biztonsági kérdés, és maga e kérdés szorosan összefügg a politikai egység útján elérhető haladással, azt az építkezési törekvést, amely kialakítja majd Európa szerkezetét, közvetlenül politikai talajra kell helyezni.” Ezután Magyarországon Briand Páneurópája mellett már csak e gondolat elszánt eszmei hívei álltak ki, de ők is kénytelenek voltak elismerni, hogy a szép terv a távoli jövő ködébe veszett. A Magyar Szemle hasábjain többek között Gratz Gusztáv adott hangot e véleménynek. A volt külügyminiszter az Európaeszme iránti érdeklődését azzal is tanúsította, hogy 1926-ban részt vett a Páneurópa-kongresszuson. E gondolat mellett most is kiállt, de megállapította, hogy Briand a politika előtérbe állításával elriasztotta tervétől azokat, akik a gazdasági egységet elfogadnák vagy egyenesen üdvözölnék. A közös vámrendszer megteremtéséből kellene kiindulni – vélte –, ami kifejezné Európa jogos önvédelmét. A tervet annyiban adott formájában is jelentősnek tartotta, hogy egy utópiát beemelt a politika birodalmába, de hozzátette,
hogy Magyarországnak e tervekben nem lehet sok öröme: „Túlságosan sok nyoma van bennük annak a mentalitásnak, amely nem annyira új nemzetközi jogrendet akar létesíteni, mint inkább petrifikálni szeretné a jelenlegi nemzetközi állapotokat.” Hasonló hangnemben írt a kormányhoz közel álló sajtó is. A Pester Lloyd a Briand-terv „felvizezését” emlegette, majd megállapította, hogy a politikai egység gondolata elhamarkodott. A lap május 22-ei számában Gratz Gusztáv leszögezte: „Azok szempontjából, akik az európai államok gazdasági együttműködését elsőrangú érdeknek tekintik, nagyon sajnálatos, hogy Briand európai gazdasági szövetségre irányuló előterjesztését összekötötte a nehezen megoldható politikai kérdésekkel.” Ezután megszólalt a lap hasábjain Apponyi Albert is, aki sorra vette a terv nehézségeit, majd azt tanácsolta, hogy a kormány tanúsítson óvatos magatartást, várja meg, amíg a nagyhatalmak állást foglalnak, illetve kérje ki bizalmas tanácsaikat. Apponyi valószínűleg jó helyről tudta, hogy a külügyminisztérium pontosan ezt teszi.
Nemzetközi véleménycsokor Május hátralévő napjait és a következő hónapot a külügyminisztérium arra szánta, hogy minden lehetséges információt összegyűjtsön a Briand-memorandum fogadtatásáról, mielőtt a magyar választ megfogalmaznák. Először Rubidó-Zichy londoni követtől kapta meg az előre kiszámítható választ: NagyBritannia bevonásáról nem lehet szó semmilyen kontinentális alakulatba. Néhány nap múlva Kánya Kálmán jelezte Berlinből: a gazdasági kérdéseknek a politika alá rendelése miatt német szempontból a tervezet elfogadhatatlanná vált, a status quo rögzítése ugyanis Németország szempontjából nem jöhet számításba. A német kormány gazdasági együttműködésre irányuló javaslatokat fog tenni, a memorandumot pedig udvariasan elhárítja. Ami Rómát illeti, a Briand-memorandum csak növelte az olasz kormány gondjait, amelyek az agrárszervezkedés, valamint a balkáni államok közös szervezetének kialakítására irányuló törekvések miatt már amúgy is elég nagyok voltak. Mussolini július 3-án meglehetősen gorombán utasította el az egész kezdeményezést a United Press útján közreadott nyilatkozatában, majd a külügyminisztérium négy nap múlva ugyancsak rideg elutasító választ nyújtott át. A sietséget az olasz külügy vezetői azzal magyarázták, hogy „bátorságot” akartak önteni másokba. Ezzel egy időben a Palazzo Chigiben elhatározták a magyar–olasz–osztrák preferenciális rendszer kidolgoztatását, s a feladattal Inginio Brocchit bízták meg. Ezzel a magyar kormány szempontjából fontos ismeretek szerzése le is zárult, minden további hír már inkább csak a kíváncsiság kielégítésére szolgált. Az osztrák kancellár utópiának nevezte a francia javaslatot, azt az egy ideát kivéve, hogy az európai ügyekbe mások ne szóljanak bele. Bukarestben Magyary követ arról értesült, hogy a külügyminiszter támogatja a tervet, a különböző szakminiszterek azonban nagyon aggályosnak tartják. Varsóban közölték az ügyvivővel: a kormány szimpatizál a terv politikai részével, a gazdaságival azonban nem. Belgrádi külügyi körök szerint a helyzet nem érett arra, hogy európai egységről lehessen beszélni, a terv tehát utópisztikus. A külügyminisztériumba befutott előzetes jelzések szerint a megkérdezett 26 ország közül egyetlenegy adott feltétel nélküli pozitív választ: Bulgária. Valószínű, hogy Prága válasza hasonló volt, eziránt azonban a magyar külügyminisztérium munkatársai a jelek szerint nem érdeklődtek, talán mert úgy gondolták, a választ eleve ismerik. A szomorú körképet kiegészítette a washingtoni hír, amely szerint az amerikai vezető körök a tervet lekicsinyelték és nem vették komolyan. A Vatikánban pedig Barcza követ előtt úgy nyilatkoztak, hogy a terv szép ugyan, de utópia. Az ellentétek Európában túlságosan nagyok ahhoz, hogysem egy papirossal feloldhatók lennének.
Európa holtponton E körkép akkor sem tette volna tanácsossá a magyar támogatást, ha a külügyminisztérium és a kormány lelkesedik a tervért, de a létező Európa politikai szövetsége iránt semmiféle rokonszenv nem ébredt hazánkban. Ezt Budapesten már a memorandum átvétele pillanatában sem titkolták, amit viszont Párizsban nem mulasztottak el rossz néven venni. A magyar kormány azonban rezerváltságával és fenntartásaival – mint láttuk – távolról sem állt egyedül.
Nem maradt egyedül válaszával sem, amelyben sok más kormányhoz hasonlóan elvileg támogatta az európai egység gondolatát, de jelezte igényét szuverenitásának és a jogegyenlőségnek biztosítására, követelte a kisebbségek védelmének garanciális biztosítását, valamint a békés revízió lehetőségének fenntartását. Mivel a memorandum a válaszadás határidejét július 15-ében jelölte ki, gyakorlatilag e nap lett a Briand-tervezet temetési napja. A dossziékat ugyan még nem lehetett irattárba küldeni, de július 15én, midőn valamennyi válasz beérkezett, az Európai Egyesült Államok terve megszűnt politikai aktualitás lenni. A gondolat visszakerült ugyanazokhoz a körökhöz, amelyektől a húszas években elindult. Liberális és szociáldemokrata gondolkodók álma maradt egyelőre, akikhez egy-egy messzire látó konzervatív személyiség is csatlakozott, anélkül azonban, hogy az eszmét komoly politikai áramlattá tudta volna alakítani. E hangulatváltozást tükrözték a magyar folyóiratok és újságok is. A Magyar Szemle augusztusi száma a Külpolitikai Szemle keretében elemezte a válaszokat, és megállapította: „a Páneurópa gondolat […] korántsem számíthat arra, hogy egyhamar a megvalósulás stádiumába lépjen.” A május folyamán még optimista Népszava egyre csüggedtebb híreket közölt. Május 27-ei vezércikkében még reménykedett abban, hogy egy „erélyes kéz” megragadja a jobb sorsra érdemes kontinens ügyét, s eléri majd annak a 2530 vámhatárnak a leomlását, „amelyek megállítják Európa életében a vérkeringést, megbénítják a gazdasági tevékenység idegeit, megrohasztják izmait, és minden adottságukkal nem csak az egyes vámterületek, de egész Európa számára is olyan gazdasági katasztrófát készítenek elő, amely végső kihatásaiban sokszorosan felül fogja múlni a világháború gazdasági és kulturális pusztításait”. Az „erélyes kéz” sikerében való bizakodás azonban fokról fokra csökkent. Június 8-án a lap a Szocialista Munkásinternacionálé elnöke, Emile Vandervelde teljesen pesszimista cikkét közölte, amelyben a szerző utópiának nevezte a tervet „abban a politikai ellentétektől tépett Európában, amelyben többé-kevésbé valóságos demokráciák ütköznek össze többé-kevésbé nyílt diktatúrákkal, ahol MacDonald mellett Tardieuk, Brüningek és Mussolinik lakoznak, hogy Stalint és Kemal basát egyáltalán figyelembe se vegyük”. Az unió ezért – vélte Vandervelde – valójában csak egy szúnyog, amit elefánttá próbálnak felfújni.2 Egy nappal a válaszadásra kitűzött időpont után, július 16-án a lap már Európa holtponton címmel adott közre elemzést. A lap melankolikusan állapította meg, hogy az óvatos jobbítási kísérletek „mind felbuknak az egyes nemzetek önzésének éles kövein”. Hasonló pályát írt le a Pesti Napló. Májusban – még a remények jegyében – cikket közölt Edouard Herriot-tól a nemzeti szuverenitás új értelmezéséről, Carlo Sforzától Briand pályájáról, majd részletesen ismertette Kalergi gróf budapesti előadásának szövegét, hangsúlyozva, hogy az előadáson megjelent Wlassich Gyula, a felsőház elnöke, továbbá Kállay Tibor volt pénzügyminiszter, Hantos Elemér volt államtitkár és más előkelőségek. A lap Kalergi gróf beszédéből kiemelte a következő részletet: „Ha PánEurópa nem valósul meg idejében, csak egy másik megoldás marad: Európa a szovjet karjaiba fog hullni, s Oroszország majd vérben fogja egyesíteni Európát, amely másképpen nem akart egyesülni. Ha nem valósul meg Pán-Európa, akkor ez éppúgy elkerülhetetlen, mint a jövendő borzalmas világháborúja is.” A továbbiakban Páneurópát már csak temették. Élen járt ebben maga a Népszövetség, amelynek szeptemberi újabb közgyűlési ülése határozatot hozott a felvetett kérdések tanulmányozásával megbízott munkabizottság létesítéséről. Erről a korabeli legjobb külpolitikai hírelemző, Ottlik György úgy vélekedett, hogy a döntés „esztétikailag szép volt”, de csak a kudarcot palástolhatta el. Ottlik egyébként feltételezte, Briand valóban azt hiszi, „hogy ezé a tervé a jövő […], bárha még egy vagy több generációnak kelljen is a Hádesz birodalmába kerülnie, mielőtt az eszme szerves fejlődés eredményeképp – valószínűleg egészen más módon – élő formát tudna ölteni.” A Külügyi Szemle októberi számában Faluhelyi Ferenc jogászprofesszor összefoglaló jellegű írást tett közzé, amely kiterjedt a kérdés előtörténetére, és újra csak azzal a következtetéssel zárult, hogy a lehetséges gazdasági együttműködést nem lett volna szabad felváltani a lehetetlen politikai egységesülésre. A Pester Lloyd a szeptemberi népszövetségi határozatot Der Raub Europas (Európa elrablása) című cikkében kommentálta, megállapítva, hogy Briand terve vágyálom marad. „Így a halva született gyermek felett saját atyja mondja majd el a gyászbeszédet. A feladat kínos, és Briand úr legrosszabb ellenfele sem fogja őt ezért a dologért irigyelni.” A Pesti Napló a genfi eseményekről nyújtott rendszeres tájékoztatók után a kérdést e mondattal zárta le: „A bágyadt és kedvetlen Briand eltemette
Páneurópát Genfben.” A Népszava így búcsúzott: „Páneurópa a Népszövetség útvesztőjébe került. Ragyogó beszédekkel tették el savanyodni ezt a nagyszerű eszmét.”
Teleki próféciája Természetesen a magyar kormány is, a sajtó is figyelemmel kísérte azokat a bizottsági üléseket, amelyek forma szerint az unió előkészítésével foglalkoztak (1930 szeptemberében, majd 1931 januárjában). De mindenki tisztában volt azzal, hogy ez már nem több diplomáciai játéknál, amely részben a francia presztízs kíméletére, részben a rossz érzések és a rossz lelkiismeret elaltatására szolgál. Magyarországon ezt követően már csak egy ember fogott tollat, hogy a halott tervezet fő gondolata mellett kifejtse érveit. Teleki Pál volt e férfiú, a földrajztudós és politikus, az ország volt külügyminisztere és miniszterelnöke. Az európai probléma című cikkét, amely a Magyar Szemlében jelent meg 1931 tavaszán, láthatóan azért írta meg, hogy leszögezze: nincs más út. Teleki geográfiai okfejtéssel alapozta meg tételét Európa elkerülhetetlen egységesítésének követelményéről, aminek egyébként nagy jelentőséget tulajdonított az európai civilizáció kialakulásában is. Megállapította, hogy Európa elvesztette hegemón helyzetét, méghozzá nem kizárólag a világháború miatt. Miután ez megtörtént, a továbbiakban – vélte Teleki – már a puszta önfenntartásról kell beszélni, és ez alárendelődik az Európa-eszmének. Nem tudja – írta –, hogy Európának egyáltalán van-e még ideje önfenntartása érdekében megszerveződni, ám az út hosszúnak ígérkezik, és ráadásul merőben újnak kell lennie, mert sem az Amerikai Egyesült Államok, sem Svájc lemásolása nem lehetséges. Teleki baljós jelnek tekintette, hogy az egyébként természetes belső ellentétek éppen akkor éleződnek ki a háborút lezáró békerendszer hibái miatt, midőn a legnagyobb szükség lenne az egységre. Így azután – vélte – „a részletek nehézségének fátyolán át nem tudjuk meglátni a fejlődés lényegét, amelynek mivolta és ereje pedig éppen ezekben is, csakhogy bonyolultan tükröződik vissza.” Teleki az egyes államok és nemzetek szuverenitásának korlátozódását az európai egységen belül nem tartotta komoly problémának, mert meg volt győződve arról, hogy „a természetes fejlődés feltartóztathatatlanul amúgy is oda visz és vitt is már sokban az élet kapcsolatainak folytonos és ma mind rohamosabb gazdagodásában”. Tanulmánya vége felé felsorolt egész sor együttműködési lehetőséget, ami mind közelebb vihet a célhoz, de leszögezte, mindez nem elegendő a katasztrófa elhárításához. A döntő: fel kell ismerni, hogy nincs más út. Teleki mindenesetre sietésre biztatott, mert úgy látta, hogy nincs sok idő. Sajnos, igaza volt.
PÓCZIK SZILVESZTER: HITLER EURÓPÁJA • A nemzetiszocialista Európa-ideológia Hitler Európa-politikája a fajok egyenlőtlenségének elméletén nyugodott. A rasszizmusra és tömeggyilkosságokra alapozott „új európai rendben” a németeken kívül a többi népre kiirtás vagy rabszolgasors várt volna. Hitler új Európája mindenben tagadása volt a hagyományos európai értékeknek, nem a népek együttműködését feltételezte, hanem egy óriási gazdasági térséget jelentett, amelyet a nem árja népektől megtisztítva Németország birtokol.
Alig telt el néhány esztendő azt követően, hogy a második világháború hadszínterein elhallgattak a fegyverek, Európa újjászervezésének és a hidegháborúnak a politikai háttere előtt máris útjára indult egyfajta történelmi revizionizmusként ismert törekvés. Az irányzat – főként német – képviselői a tények újrarendszerezésével és újraértelmezésével igyekeztek a Harmadik Birodalmat az európai politika- és hadtörténet normális jelenségeként, a hagyományos hegemoniális törekvések egyikeként bemutatni, amely nem különbözött lényegesen más nemzetek korábbi kísérleteitől. E törekvések szélsőséges változatai Hitler rendszerét a szellemében és szerkezetében megroppant Európa újjászervezésére tett – tragikusan félreértett – kísérletként mutatják be, Hitler háborúját Európának az orosz és amerikai világhatalmakkal szembeni önvédelmi harcaként és antibolsevista prevencióként propagálják, Hitlert pedig européerré avatják, miközben a nácizmus romboló dühét jótékony homályba borítva, még a holocaustot is a sztálini Gulágra adott reakcióként kezelik vagy éppen letagadják. A nemzetiszocializmus Európára vonatkozó elképzeléseiről Hitler írásaiból (Mein Kampf; Zweites Buch; Tischgespräche), más nemzetiszocialista vezetők hagyatékából, memoárokból, a német külügyminisztérium irataiból, a korabeli sajtóból, végül a történeti szakirodalomból alkothatunk képet. E kép távolról sem egységes, hiszen a nemzetiszocialista mozgalomban nagyon sokféle, ellentmondó eszmékkel rendelkező erő adott egymásnak randevút, a hatalomátvételt követően pedig egymás illetékességét keresztező személyek és intézmények rivalizáltak a vezér kegyeiért és érdekeik érvényesítéséért. Az így kialakult káoszban a vezér és kancellár volt a mérleg nyelve, a dolgok végső mércéje – ez tette lehetővé majdnem korlátlan hatalmát.
Teuton harcos a Harmadik Birodalomban.
Hagyomány és faji doktrína között A pártalapítás müncheni hőskorában Hitler még aligha rendelkezett kiérlelt külpolitikai elképzelésekkel. Az első világháború nyugati frontján elszenvedett katonai vereség és a versailles-i békediktátum keltette felháborodás volt a meghatározó élménye, ebből táplálkozott a győztes Angliával és Franciaországgal szembeni harcos agitációja. Gondolatai még szorosan kötődtek a primitíven értelmezett bismarcki tradícióhoz és II. Vilmos éppen letűnt világpolitikájához, a kettő közötti különbségeket azonban aligha értette meg. Amit megértett és magáévá tett, az az erőszak, a háborús hódítás szelleme volt. Hangosan követelte a Hohenzollern-császárság régi határok közötti restaurációját és a gyarmatok visszaadását. Az 1923-ig terjedő müncheni időszak Hitler számára a tanulás periódusa, ekkor érték azok a hatások, amelyek gondolkodását pályája utolsó, gyászos pillanatáig meghatározták. A fehérorosz emigránsokkal fenntartott kapcsolatok kérlelhetetlen bolsevizmusellenességet alakítottak ki benne. Ekkor került a kezébe a cári titkosrendőrség által hamisított Cion bölcseinek jegyzőkönyve, s ez megerősítette antiszemitizmusát, melyet a Thule-társaság germán faji mítosza egészített ki. Ekkor ismerkedett meg Rudolf Hess közvetítésével Karl Haushofer geopolitikai elképzeléseivel, az élettérről és a nagytérgazdaságról szóló elméletekkel. 1921 januárjában a párt számára megvásárolt Völkischer Beobachterben Hitler már a „német nemzet germán birodalmának” megvalósítását tűzte ki a mozgalom céljául. A balvégű müncheni puccskísérlet után Hitler a landsbergi börtön kényelmes cellájában fogalmazta elméletté, politikájának „gránitkemény alapzatává” korábban szerzett benyomásait, töredékes gondolatait. Külpolitikai vezéreszméje a fajbiológiai okokkal indokolt harc az élettérért, amelyet a kevés területtel rendelkező német néptest számára gyarmatok helyett a kontinens keleti részén, Oroszország területein talált meg. A sors kezét látta abban, hogy a bolsevik forradalommal Oroszországban a „kérlelhetetlen világzsidó” ragadta meg a hatalmat, s onnan akarja kiterjeszteni uralmát a világra. Németország történelmi küldetésének tartotta, hogy a zsidó bolsevizmus elleni világméretű harcot összekösse az élettér megszerzésének német sorskérdésével. Hitler a keleten meghódítandó élettér kapcsán nem hagyott kétséget afelől, hogy a leigázott területekre kíméletlen germanizálás, az ott élő népekre pedig a lassú kihalás vagy kiirtás vár. Úgy vélte, a jövendő német nemzetállam feladata a Népszövetségben és az államközi kapcsolatokban folytatott diplomáciai
bűvészkedés helyett az lesz, hogy „a német nép számára annyi hatalmat és területet követeljen ki, amennyi jövőjének biztosításához szükséges”. Fantazmagóriának tartott minden európai közmegegyezésre alapozott elképzelést, s később Briand Európa-koncepciójában a németség elnemzetietlenítésére szőtt tervet látta. A végcélhoz vezető út első állomásaként az európai kontinens feletti uralom megszerzését jelölte meg, amelynek legfontosabb előfeltétele a régi rivális, Franciaország megsemmisítése és az átkos kisállamiság felszámolása. Angliának a Ruhr-válságban (1923) tanúsított békülékeny magatartása angolbarát fordulatot idézett elő Hitler formálódó külpolitikai gondolkodásában. Úgy gondolta, a konvencionális gyarmati politika feladásával megszerezheti a fajilag rokon Anglia szövetségét és a Dél-Tirolra vonatkozó német völkisch igényekről való lemondással az ekkor még példakép Mussolini barátságát. Hitler világhatalmi elképzelései egy háromfázisú modellben rekonstruálhatóak. Az első szakaszban a kialakuló Germán Birodalom megszerzi a keleti életteret és uralma alá hajtja Európa nyugati, északi, valamint délkeleti vidékeit. Itália Római Birodalma a Földközi-tenger medencéjére – beleértve ÉszakAfrikát is – terjeszti ki hatalmát. E két birodalom hosszú időre elhatárolja érdekeit a tengeri és gyarmatbirodalom Nagy-Britanniától, amely a bolsevizmus veszélyétől hajtva és gyarmatait féltve, hajlandónak mutatkozik feladni a kontinensen hagyományos egyensúlyi törekvéseit, és keleten szabad kezet ad Németországnak. Hitler e hármas szövetségi rendszer megvalósítását tekintette élete feladatának. Hitler azonban nem mondott le egyszer és mindenkorra a tengerentúli igényekről. Távlatban lehetségesnek, sőt elkerülhetetlennek tartotta – akár Angliával szövetségben, akár annak ellenében – az Egyesült Államokkal való megmérkőzést az elsőségért és a világtengerek uralmáért. Hatalompolitikai számítása egybevágott faji elképzeléseivel, hiszen úgy vélte, a kontinentális hegemónia és az angol szövetség békés időszaka alatt a németség fajilag a világtörténelem legértékesebb népévé válik, amely egyedül jogosult a világuralomra. Ennek kivívásával a hitleri koncepció utolsó stádiumában beteljesedik és véglegesen nyugvópontra jut a fajbiológiai világtörténelem. Hitler persze még sokáig nem tudhatta, hogy Anglia – Bismarck óta a német külpolitika zárjához való kulcs – végül nem az ő elvárásainak megfelelően fog reagálni, és történelmi időre méretezett tervének szakaszai röpke néhány évbe fognak sűrűsödni. Sokáig az sem volt bizonyos, hogy a párton belül, majd Németország katona- és külpolitikájában Hitler – egyébként is csak szűk körben és hallgatóságtól függően változó hangsúlyokkal terjesztett – utópikus koncepciója fog felülkerekedni. A párt jobbszárnyán elhelyezkedő konzervatívok a hagyományos imperializmus hívei voltak. Közéjük tartoztak a vilmosi kor magas rangú katonái, valamint a prominens náci Hermann Göring. Később hozzájuk csatlakoztak a nacionalista polgárságnak a Stresemann-féle külpolitikában csalódott egyes képviselői – mint Hjalmar Schacht –, akik leginkább a weimari jobbközép pártok külpolitikai elképzeléseit osztották, a megvalósításban azonban a militarista módszereket részesítették előnyben. Az 1914-es határok és a monarchia visszaállítása mellett tettek hitet, a kontinensen német dominancia vagy hegemónia megteremtése, továbbá a délkeleti irányú, békés gazdasági vagy agresszív expanzionizmus, végül az elvesztett gyarmatok visszaszerzése szerepelt programjukban; a rivális hatalmakkal való konfliktusokat a tengerentúli területekre kívánták száműzni. A náci hatalom konszolidációjáig a hagyományos revizionizmus pángermán eszméktől is áthatott elképzelései tűntek a legszalonképesebbeknek, ezért a Gottfried Feder által 1928-ban megfogalmazott pártprogramban is az összes német vérű egy birodalomban történő egyesítésére került a hangsúly. A konzervatívok ellenpontjaként a Strasser fivérek körüli nemzetiszocialista szociálforradalmárok Északnyugat Munkaközössége nagyon is komolyan vette a nacionalizmus és a szocializmus szintézisét. 1929-ben meghirdetett programjukban Németország történelmi hivatását abban látták, hogy az elnyomott, köztük gyarmati népek élére állva vezesse a rabló finánckapitalizmus, a plutokrácia, vagyis a nagyhatalmak elleni harcot. Ennek érdekében elutasították a tengerentúli gyarmatosítást, és készek lettek volna szövetséget kötni a Szovjetunióval. Egyre inkább ellentétbe kerülve Hitlerrel, 1930-ban le is szakadtak a nemzetiszocialista mozgalomról. A konzervatívokkal ugyancsak szemben állt a doktriner rasszista parasztvezér, Richard Walther Darré csoportja, amely a hagyományos gyarmati imperializmusban a germán fajra veszélyes tendenciákat vélt felfedezni. Ők a minél tágabb – orosz, angol és francia befolyástól megtisztított – közép-kelet-európai
élettér mellett voksoltak, s a gyarmati politikának legfeljebb a nyersanyagigény biztosítása céljából tettek volna átmeneti engedményeket. A jövendő Germániát – Himmlerrel összhangban – kizárólag kontinentális hatalomnak, a tengeri hatalom Angliával való szövetséget és érdekmegosztást pedig véglegesnek képzelték el. Nem így a későbbi külügyminiszter, Ribbentropp, aki a közép-kelet-európai birodalom eszméje mellett egy angolellenes európai szövetség és nagyszabású tengerentúli gyarmatosítás terveit melengette. Talán a párt berkeiben komoly súllyal nem rendelkező magányos fantaszta, Rosenberg volt az egyetlen, aki történelmi – herderi, rankei – romanticizmusától vezettetve bizonyos megértést mutatott az Európaeszme nagyhatalmi variánsa iránt. Az ő szemében Európa négy nagy nemzet – az olasz, a francia, az angol és a német – organikus egysége és közös kulturális-politikai teljesítménye; bármelyikük megsemmisülése káoszt idézne elő; de a kisnemzetek is rendelkeznek lélekkel, és joguk van a léthez a nagyhatalmi államközösség irányítása alatt; Oroszországot viszont vissza kell szorítani Ázsiába.
A Waffen SS soraiba toborzó belgiumi német plakát.
Európa béke és háború között A hatalomátvétellel szélesre tárultak a kapuk a nemzetiszocialista eszmeiség előtt. Deklarálták, hogy „a német nacionalizmus a német nép tudatos és ösztönös igénye arra, hogy államában, kultúrájában és gazdaságában megvalósítsa hit, vér, történelem, lakóhely és nyelv által meghatározott lelki egységét egy olyan korlátlan uralmi térben, amelynek középpontjában az összes német törzset egybefogó Birodalom fog állni”. A becsületre, jogra és hagyományra keveset adó Hitler azonban túl ravasz, óvatos és hajlékony volt ahhoz, hogysem teljes mellszélességgel kiálljon a szimpatizánsok és a pártsajtó – egyébként is csak belső fogyasztásra szánt – hőzöngései mellett. Sokkal inkább arra törekedett, hogy személyét, illetve kiépülő rendszerét kül- és belpolitikailag szalonképessé tegye. Szakadatlan békefogadkozásai mellett több ízben hitet tett az Európa-gondolat mellett is, hogy a hagyományos revizionizmus köntösét felöltve készülhessen tervei első szakaszának megvalósítására. Látványosan elhatárolta magát Hugenbergnek az 1933-as londoni világgazdasági konferencián elmondott, Németországnak gyarmatokat és keleti életteret követelő beszédétől, amely egyben jó ürügyet szolgáltatott a prominens konzervatív politikus félreállítására. A Népszövetség és a leszerelési konferencia elhagyása azonban már igen korán jelezte, hogy Hitler nem kér a francia dominanciájú Európából. Az egy évvel későbbi német–lengyel megnemtámadási egyezmény már a Franciaország elleni katonai csapás előkészítése jegyében született. Hitler 1936 márciusában már elég erősnek érezte magát, hogy bizonytalankodva bár, de papírkosárba hajítsa a locarnói egyezményeket, összezúzva Franciaország vezetői aspirációit Európában. Ugyanakkor
két elhíresült beszédben is bizonygatta békeszándékát és Európa iránti elkötelezettségét. Óva intett attól, hogy „Európát, a népek megváltoztathatatlan határokkal bíró közösségét bárki ostobaságból vagy indulatból gyűlölettel teljes harcokba taszítsa”, ugyanakkor éles színekkel ecsetelte a keresztény Európa bolsevista veszélyeztetettségét, a demokráciák tehetetlenségét és a védelem szükségességét. Miközben barátságos szavakkal illette a „nemzeti” Franciaországot, már javában folyt a diplomáciai offenzíva NagyBritannia megnyerésére: egymást váltották az orosz veszélyre való hivatkozások, a békülékeny gesztusok, egyezmények és a gyarmati követelésekkel történő zsarolási kísérletek. Marius Moutet francia gyarmatügyi miniszter már ekkor felhívta a figyelmet arra, hogy Hitler a gyarmatokkal zsarol, de cselekedni a kontinensen fog. A német szirénhangok nem találtak süket fülekre Londonban, ahol a németbarát Rothermere lord sajtója által is bátorított újfajta Európa-politika és a Chamberlain–Halifax-féle megbékítési igyekezet jegyében jelentős engedmények árán is igyekeztek Németországot, illetve Olaszországot visszaterelni a négyhatalmi koncertterembe. 1938 márciusában, napokkal Ausztria bekebelezése előtt a brit külügyminiszter hivatalos formában is felajánlotta Németországnak a részvétel lehetőségét a gyarmatok igazgatásában és az ásványkincsek feltárásában az európai biztonsági rendszerbe történő visszatérésért cserébe. Ezzel azonban Németország együttműködésre és gazdasági összefonódásra kényszerült volna a Nyugattal. Márpedig Hitler ezt kívánta a legkevésbé. Az 1937. november 5-én keletkezett ún. Hossbach-jegyzőkönyvből kiderül, hogy Hitler egyre inkább belefáradt Anglia körüludvarlásába, és nem utolsósorban Ribbentropp hatására elhatározta: Angliát vagy belekényszeríti a szövetségbe, vagy akár katonailag is kierőszakolja semlegességét a kontinensen folytatandó háborúban. Hitler egyedül a háborús megoldásban bízott. Egyre terhesebbek lettek számára az appeasement jegyében tett angol gesztusok, az Anschluss és a délkelet-európai német szupremáciára támasztott igények elismerése. Hiábavalóak voltak a konzervatívok, köztük Schacht erőfeszítései, hogy a tengerentúli expanzió irányába tereljék az eseményeket, hamarosan a politikai partvonalon kívül találták magukat. Hitler nagy európai háborút akart. Alig tudta leplezni a békés megoldást kínáló müncheni egyezmény feletti haragját, és már készült a prágai menetelésre. Hitler a háborús cél érdekében instrumentalizálta a kisebbségi kérdést. A német kisebbségek kérdése egyszerre jelentett ürügyet és propagandaeszközt államok szétveréséhez vagy belső rendjének aláásásához. Ehhez azonban előbb engedelmes eszközzé kellett változtatni a kisebbségek szervezeteit. 1937-ben gleichschaltolta és az SS hatáskörébe utalta a Külföldi Németség Szövetségét (Verein für Deutschtum im Ausland). Korábbi vezetői helyére olyan politikai bábok kerültek, mint a szudétanémet Konrad Henlein. 1938-ra megbénult az Európai Kisebbségi Konferencia munkája is, amely nem minden idealizmus nélkül harcolt egy évtizeden át a nemzetiségek kulturális jogaiért, nemzetközi jogi személyiségük elismertetéséért és az európai határok – ma úgy mondanánk – légiesítéséért. Utolsó két, londoni és stockholmi kongresszusán pusztába kiáltott szóként hangzottak el a békefelhívások.
A birodalmi sas Afrika felé szárnyal.
Az új rend körvonalai A Molotov–Ribbentropp-egyezménnyel, majd Lengyelország elpusztításával kiviláglott, mit is jelent Hitler számára Európa védelme. Az egyezmény titkos záradéka előirányozta a kelet-közép-európai térség befolyási övezetekre osztását a két hatalom között, és kizárta bármely harmadik hatalom beavatkozását a térségben. Hitler a Reichstagban 1939. október 6-án elmondott beszédében ismét a béke fenntartása mellett érvelt, egyúttal meghirdette „az európai új rendet”, amelyben Lengyelország számára a keleti német néptöredékek áttelepítését, Közép-Európa számára elviselhető etnikai viszonyokat ígért. Hamarosan a gyakorlatban is megkezdődött nyugaton a kisállamiság felszámolása, és 1940 nyarán Franciaország vereségével Hitler az Atlanti-óceántól a szovjet határig terjedő terület egyedüli urává vált. Ebben az időszakban jelent meg a Das Reich című félhivatalos hetilap, amely a háború utáni rendre vonatkozó elképzeléseket volt hivatott propagálni. Hitler határozott utasítására a sajtó – az akkor még szövetséges Szovjetunióra való tekintettel is – kerülte a konkrétumokat Európa fogalmával kapcsolatban. A Birodalom történeti vonatkozásokkal gazdagon mintázott fogalmának előtérbe kerülése jól jelzi a korlátlan európai hegemóniára támasztott igényeket: az „új rend” keretében az európai társadalmak a német társadalom mintájára fognak átformálódni; az európai belső határok a Római Birodalmat a Német Birodalomtól elválasztó Alpok-határ kivételével felszámolásra kerülnek; egy Angliával szemben álló, a világgazdaságtól függetlenített, blokádbiztos és autark európai gazdasági tér épül ki, amelyben a tervezés és termelés a német gazdaság példájára és főleg szolgálatában történik. Walter Funk birodalmi gazdasági miniszter szerint az egyre intenzívebb külkereskedelem a Délkelet-Európában bevált német gazdaságpolitika fenntartásával, de – a korábbiakkal ellentétben – multilaterális alapon fog folyni. Az elszámolási rendszer eszköze a birodalmi márka lesz, azonban távlatban is szükségtelen bármiféle valutavagy vámunió. Egy Goebbelstől származó titkos dokumentum köntörfalazás nélkül leszögezte: valójában „nem az európai új rendért küzdünk [...], hanem létérdekeink biztosításáért”. Az ekkor keletkezett tervezetek előirányozták az összes skandináviai germán területnek a Birodalomhoz csatolását. Első lépcsőben azonban stratégiai megfontolásból csak Norvégia került szóba. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy állami önállóságuk vagy akár csak autonóm státusuk fenntartásáról lett volna szó. Sorsuk, Ausztriáéhoz hasonlóan, a kisebb, Berlin – azaz Germánia – közvetlen irányítása alatt álló területi egységekre, gaukra tagolás lett volna. Szintén be-, illetve visszacsatolandó területnek számított Luxemburg és Elzász-Lotaringia, amely az új faji határ megteremtése keretében rövidesen az SS telepítéspolitikájának kísérleti terepévé vált. Hollandiának korlátozott autonómiát, a bretonoknak önálló államot szántak. Bretagne önálló államiságának előkészítésére 1940 júliusában össze is ült a Breton Nemzeti Kongresszus. A Johannčs Thomasset professzor vezette burgundiai önállósodási törekvéseket Himmler vette pártfogásába, Burgund és Belgium sorsa azonban egyelőre tisztázatlan maradt. A vallon területeknek adandó korlátozott autonómiát Hitler hevesen ellenezte, még Mussolini sem tudta más belátásra bírni. A germán faj egyesítésének koncepciója jegyében Hitler sürgetésére a belügyminisztérium konkrét terveket dolgozott ki az egész északfrancia terület annektálására, Franciaország státusa azonban bizonytalan maradt. Pétain marsallnak a tisztességes békére tett ígéretei ellenére Hitler sohasem gondolt komolyan sem a franciákkal való kibékülésre, sem az ország státusának akár csak korlátozott helyreállítására, sem hagyományos hatalmi egyensúlyra vagy együttműködésre. A franciákkal szembeni győzelem háromszoros diadal volt Hitler számára. Eldőlni látszott a Rajna-vonal körüli több évszázados harc; totális vereséget szenvedett az az ország, ahonnan 1789 gyűlölt eszméi – emberi jogok, jogegyenlőség, demokrácia, parlamentarizmus – szerteáramlottak: bizonyítékául annak, milyen roskatag a rájuk alapozott társadalom; végül sikerült megtörni a versailles-i rend, az átkos kisállamiság, valamint a Népszövetség kiötlőjét és tartóoszlopát. A francia államiság maradványaira Hitler tervei szerint a biológiai lesüllyedés, elnégeresedés, céltalan vegetálás várt volna. Ennek jegyében gúnyolta ki a vichyi kormányzat „nemzeti forradalmát”, az „új állam” kialakítására tett kísérletet, és utasította el Laval ajánlkozását az angolellenes háborúban német oldalon való részvételre, miután a britek
preventív céllal Mars el Kebirnél megsemmisítették a francia flottát.
Pax Germanica: a nácizmus igazi arca Az oroszországi hadjárat előkészítését az angol imperializmus és a bolsevizmus elleni egyidejű „összeurópai” harc jelszavai kísérték. A propagandában Hitler, az USA-ra kacsintva, mint az európai és észak-amerikai közös kultúrát és civilizációt védelmező hadúr dicsőült meg. A Führer már nem is leplezte, hogy Európában nem földrajzi és civilizációs, hanem faji fogalmat lát, s határaként a szláv és germán népek közötti választóvonalat ott kívánta meghúzni, ahol az Oroszországot legyőző germán nép érdekei kívánják. Hitler pályája csúcsára érkezett, úgy tetszett, elérhető közelségbe került a nagyszabású külpolitikai koncepció első stádiumának végcélja, a keleti élettér és a totális kontinentális hatalom megteremtése. Az élettér és az érte folytatott háború eszméje Hitler számára szent és sérthetetlen volt, olyannyira, hogy még a háború nyilvánvaló elakadása pillanatában is elutasította az oroszokkal való kiegyezés gondolatát, jóllehet a japánok és Mussolini egyaránt erre biztatták. Az oroszországi hadjárat megmutatta a nemzetiszocializmus legbrutálisabb, egyben igazi arcát. A „ködevő” Rosenberg ugyan a Keleti Területek minisztere lett, a keleti népek kiválogatására, telepítésére, valamint ukrán és balti csatlós államok kialakítására vonatkozó komplikált fejtegetései, akárcsak a pedáns Himmlernek a szlávok fajilag értékesebb és kevésbé értékes csoportjaira és biológiai nemesítésükre vonatkozó javaslatai súlytalanok maradtak az Ukrajnát irányító Erich Koch birodalmi biztos – nemegyszer önkényes, de Hitler elképzeléseivel egybevágó – népirtó politikájával szemben. A keleti háború – szándékát tekintve is – a Szovjetunió egész népessége elleni megsemmisítő háború volt, amely mindenekelőtt az értelmiségi és igazgatási elit kiirtását, majd a népesség radikális csökkentését célozta. Hírhedtté vált, 1941 júniusában kelt komisszárrendeletében Hitler utasította a legfelsőbb hadvezetést a szovjet párt- és államigazgatás tagjainak azonnali, eljárás nélküli likvidálására. A népességcsökkentés a gyakorlatban tömeggyilkosságot, illetve Szibériába űzetést jelentett. A Generalplan Ost 1942 tavaszán jóváhagyott változata 30 millió szláv ajkú – főként lengyel, cseh, fehérorosz – lakos áttelepítésével számolt az Urálon túli területekre, hogy megteremtődjék a germánokkal benépesíthető keleti élettér. E területek benépesítésének, igazgatásának megszervezése az SS-re várt. A telepesek művelésre földet és házat kaptak volna. A keleti végeken a háborús veteránokból lett földművesekre határőrizeti feladat is hárult volna. A keleti övezetet, különösen az Urál és a Kaszpi-tenger vonalát követő határt katonai támaszpontok – egyfajta végvárak – lánca egészítette volna ki. Bár Hitler beszélt arról, hogy a germánokat, dánokat, norvégokat, hollandokat keletre kell terelni, ezt azonban csak lassan, olyan kontingensekben látta célszerűnek, amelyek a leendő német többség számára kellően ellenőrizhetőek és „megemészthetőek”. Himmler meg is kezdte a betelepítés előkészületeit. Az SS 1942 közepére jelentős földterületeket szerzett főleg Ukrajnában, ahol a tervek szerint az európai területek német kisebbségei – dél-tiroliak, bánátiak, besszarábiaiak, Dnyeszteren túliak – kerültek volna letelepítésre. Mivel Hitler különösen fontosnak látta a Duna-vonal német ellenőrzését, nem tekintette célszerűnek a magyarországi németség áttelepítését. Végül a történelmi Volhiniából egy erőszakosan összeverbuvált transzport útnak is indult a „megtisztított” területek benépesítésére. A helyben maradó, megtizedelt és enklávékba szorított szlávok sorsa nem sokban különbözött volna a koncentrációs táborok lakóiétól. Iskolázatlanul, saját egészségügy, intézményrendszer, nemzettudat és lehetőleg saját vallás nélkül vegetálva lassú kipusztulás várt volna rájuk. Addig is a spártai helóták módjára az lett volna feladatuk, hogy a terület kincseit feltárják és eljuttassák a Birodalomba, cserébe pedig az olcsó német tömegtermékek fogyasztóivá váljanak. A volt Szovjetunió nyugati területein négy tartomány kialakítását vették tervbe: az Ostland Fehéroroszországot és a Baltikumot, Moszkóvia Oroszország nagyobbik részét ölelte volna fel. Ukrajna tartományhoz kerültek volna jelentős orosz területek, végül a Kaukázus vidéke képezte volna a negyedik tartományt. Fennmaradt és kelet felé korlátozottan terjeszkedhetett volna Finnország, Románia pedig a besszarábiai és Dnyeszteren túli terület
birtokába juthatott volna. A Balkánnal kapcsolatban Hitlernek nem volt végleges koncepciója, hajlott arra, hogy a Duna-vonaltól délre eső területeket Mussolini érdekszférájának ismerje el. Számos mozzanat azonban arra utal, hogy Mussolini Római Birodalmát sem tekintette fajilag egyenrangúnak, fennállását és a vele való szövetséget véglegesnek, hiszen az SS telepítési és fajnemesítési terveiből fajidegenként az olaszok is egyértelműen ki voltak zárva. Ugyanígy a Hitler által ázsiai keveréknépként jellemzett magyarok, akiket egy magánbeszélgetésben Európa legbetegebb társadalmának nevezett. Olaszország háborúból való kiválásakor Hitler felelevenítette a Habsburgok egykori területeire támasztott igényt, és Velencét is saját birodalmához kívánta csatolni. A sztálingrádi vereség után újból barátságosabb hangsúlyokkal harsogott az Európa-propaganda: most már az Európa-erőd megteremtéséről, a „népek európai családjának” közös védelméről volt szó. Dietrich birodalmi sajtófőnök 1944 januárjában Párizsban európai sajtókongresszust rendezett, amelyen kijelentette: az új Európában a megújult Franciaországnak is „el kell foglalnia helyét a közösség egészének és minden tagjának javára”. Az efféle szólamoknak azonban már a korábbiaknál is kevesebb hitelük volt, hiszen javában folytak a túszszedések és a polgári lakossággal szembeni megtorlások.
Hitleri szirénhangok franciáknak szovjetellenesre hangszerelve.
Összegzés A háború vesztésre fordultával a náci rendszer folyamatosan radikalizálódott, irracionálissá vált, s egyre fokozottabban fordult a pusztítás és önpusztítás felé, így mutatva ki lényegét. Hitler időről időre felerősödő és változó tartalmú Európa-propagandája nem volt egyéb üres machiavellizmusnál, nélkülözte a nagyhatalmi, de még a többi fasiszta mozgalommal való együttműködési szándékot is. Hitler, amíg csak tehette, elhárította a francia, belga, holland fasiszta csoportok ajánlkozását, mivel joggal félt attól, hogy ezek cserében önállóságot követelhetnek saját – fasisztává formált – országaik, nemzeteik számára, vagy részt kérhetnek a zsákmányból. Quisling, Mussert, Darnand és Szálasi legfeljebb utolsó aduként szerepeltek terveiben. A nem árja kisnemzetekre pedig – a legalább 6 millió zsidó és félmillió cigány áldozathoz hasonlóan – a megsemmisítés, jobb esetében az elűzetés várt volna. Sztálin véleményéhez hasonlóan, a velük való elbánás csak szállítási kapacitás kérdése volt. Hitler számára a politika a más eszközökkel folytatott háborút, rendszere a politika megszüntetését jelentette, a szerződés az ő szemében csak „papírfecni” volt. Gondolkodásában a népek közösségét jelentő Európával a „zárt népközösség”; a szuverenitással, megegyezéssel és nemzetközi egyensúllyal a győzelem vagy pusztulás; a szabad emberrel a „néptárs” fogalmába csomagolt szolga: az embertárgy; a vallásszabadsággal és a vélemények sokféleségével a totalitárius faji doktrína; a gazdasági kooperációval
a korlátlan kizsákmányolás állt szemben. A korlátlan uralom és centralizmus nevében tiltottá vált az autonómia vagy önkormányzatiság fogalmainak használata, az eszmék – még a faji eszme is – közönséges ideológiai manipulációvá züllöttek. A jogot, annak minden ágát, beleértve a nemzetközi jogot is, a nemzetiszocialista uralom törekvéseinek megalapozására, a törvénytelenség, elvtelenség, tömeggyilkosság igazolására formálták át. Hitler Európája tehát anti-Európa volt, szembefordulás az európai történelemből fakadó valamennyi szellemi, politikai és intézményi értékkel. A tények csattanós választ adnak azoknak, akik Hitlert Európa védelmezőjévé akarják avatni, de azoknak is, akik a modernizáció élharcosát szeretnék megpillantani benne.
PETŐ ANDREA: EURÓPA MINDIG MÁSHOL VAN • ILLÚZIÓK, ASPIRÁCIÓK ÉS A MÁSODIK VILÁGHÁBOR UTÁN ÚJRARENDEZÉS 1945-ben, a minden addiginál pusztítóbb, totális háború után a szabadság kvázi egysége fogta össze az európai kontinenst. A korábbi választóvonalakat a háború elsodorta, és egy illuzórikus, konstruált Európa-kép vált vonatkoztatási ponttá. A jaltai egyezmény következményei lassan értek geopolitikai realitássá. A háború utáni identitást két fontos tényező határozta meg: az egyik Európa újrafelfedezése, a másik pedig a háborús múlt feldolgozásának módja, illetve szelektív elfelejtése.
Az „Európai Egyesült Államok” kifejezést először a Le Moniteur használta 1848 világmegváltó terveitől lázas februárjában, és az „Európa-gondolat”, a közös európai identitás eszméje azóta is sokszor és sokféleképpen bukkant fel a politikai elképzelések kavalkádjában. A második világháború utáni időszak sem kivétel ez alól. Ekkor különösen azért volt szükség az „összeurópaiság” újrafogalmazására, mert korábban a fasiszta jobboldal is előszeretettel használta az „Új Európai Rend” fogalmát, mely az anarchisztikus, liberális, kisállami Európával ellentétben hatékony fellépést ígért a „judeo-bolsevistaszláv” veszéllyel szemben. Magyarországon a háború utáni újrakezdés, vagy ahogy Hamvas mondta: „feltápászkodás” nem volt feltétlenül dicső feladat. A kudarcot fel kellett dolgozni, a felelősöket meg kellett nevezni. A pszichológiából ismert közös szenvedés utáni megváltás érzése régi-új nemzeti identitást teremthetett. Az
új nemzeti identitás belülről történő megfogalmazását azonban mind a patetikus, valódi tárgy nélküli bűnbánat, mind a kívülről jövő számon kérő kritika akadályozta.
A háborús felelősség Bár a háború különböző dolgot jelentett a kontinens keleti és nyugati felén – gondoljunk csak a soah számadataira vagy a szovjet csapatok által elkövetett atrocitások mértékére, szemben az angolszász csapatokéval –, mégis fontosabbnak tűntek az összefogó elemek, a közös háborús élmény. Mindez meghatározó elemnek bizonyult a közös európai identitás kialakításához. Először is a háborús felelősség kérdésében jött létre teljes nézetazonosság: „a németek” csinálták a háborút, csak ők felelősek érte. A nácizmust kizárólag német jelenségként értelmezték a túlélők. Ezzel feleslegessé vált minden olyan önvizsgálat, mely az adott ország honpolgárainak felelősségét kutatta volna. „Ők” tették ezt velünk, és egy szó sem esett arról, hogy „Mi” mit tettünk másokkal. A német békeés hadisikerek 1938-tól azonban nem jöhettek volna létre az adott államok, honpolgáraik és államigazgatásuk aktív támogatása nélkül. Arról a tényről sem igen esett szó például, hogy Franciaországban már jóval a német megszállás előtt felállították az első koncentrációs táborokat. A „németek” egyoldalú felelőssé tétele mindenki számára kényelmes megoldást kínált. Azzal, hogy a párizsi békekonferencián Ausztriát kiáltották ki a nácizmus első áldozatának, a többi ország is nyugodtan követelhette magának az „áldozati státust”. A nürnbergi tárgyaláson csak néhány prominens nácit ítéltek el, ami nagyon is megfelelt a szovjet igazságszolgáltatás érdekeinek: ne bolygassák mélyebben az ügy erkölcsi és jogi vonatkozásait, mert talán a diadalmas Szovjetunió sem bizonyulna olyan szeplőtelenül ártatlannak, ha az emberi jogok tiszteletben tartását vizsgálnák a háború előtt és alatt. A másik közös élmény a denácifikáció folyamata, mely meglepő hasonlósággal zajlott le Franciaországtól a keleti végekig. A hit, hogy a bűnösök a dolgok rendje és módja szerint megbűnhődtek, tehát el lehet felejteni, le lehet zárni azt, ami történt, mindenhol a közös identitás alapját képezte. A szövetséges csapatok hamar belátták, hogy az élet normalizáláshoz szükség van a helyi közigazgatással való együttműködésre. Ausztriában 1948-ban mintegy 500 000 korábbi nácit helyeztek vissza állampolgári jogaiba. A szovjet megszállási zónába eső többi országban ezt közvetlenül a háború utáni szelektív Blistázással oldották meg. Magyarországon 1946-ban több mint 100 000 magán- és közalkalmazottat bocsátottak el a háborús felelősség vizsgálatával együtt járó elitváltásban. A fordulat éve után a szakértelem követelményét a politikai megbízhatósággal helyettesítve töltötték fel az államapparátust, mely már háromszor annyi kádert követelt, mint 1938-ban. A denácifikáció fontos része volt a háborúért felelős németség kitelepítése. A kollektív büntetés keretében 15 millió németet telepítettek ki a különböző országokból, köztük Magyarországról is több mint kétszázezret. A pontos számokról még mindig tart a történészek vitája: melyik oldalon volt nagyobb az áldoztok száma, a veszteség mértéke. A kollektív bűnösség jegyében a magyarok egy részét is kitelepítették Szlovákiából, hiszen a liberális nézeteiről elhíresült Benes kijelentette, hogy „nem akar egy országban élni” a bűnös magyarokkal és németekkel. Ezzel szinte megvalósult az etnikailag tiszta nemzetállamok eszméje.
Felejtésen alapuló Európa-kép Ekképpen a háború történetének kétféle olvasata alakult ki, mely a felejtés egységes homályát borította a kontinensre. Arról a kényelmetlen és bonyolult kérdésről, hogy „Mi” mit tettünk a háborúban, nem esett többet szó, csak arról, hogy mit tettek velünk a németek, ez lett a hivatalosan megfogalmazott múltértelmezés. Erre alapozódott „az ellenállás” rendkívül makacsnak bizonyult mítosza, melyre minden háború utáni politikai erőnek szüksége volt, hogy hitelességét bizonyítsa az új politikai színtéren. Különösen a hazatérő kommunistáknak állt érdekében, hogy a feddhetetlen harcos jelmezében tűnjenek fel. A kommunista párt a többi, esetlegesen létező fegyveres ellenállási mozgalom tudatos elfelejtésével, a népbíróságok felállításával és tevékenységével segítette az ellenállási mítosz létrejöttét, miszerint a „tiszta, bűntelen” népet az árulók elárulták, ezért ha őket megbüntetjük, mi „a nép nevében”, akkor megszabadítjuk a népet elnyomóitól, akik történetesen a korábbi rendszer elitjéhez tartoztak.
A nyilvános tárgyalások, vezető politikusok, miniszterek és miniszterelnökök kivégzése viszont kétségtelenül hozzájárult a fasizmus legyőzéséhez. A kontinens szovjet hadsereg által megszállt felében társadalmi forradalom zajlott le, amely azonban ugyanúgy a háborús múlt elemeinek tudatos felejtésén alapult. Fokozatosan formálódott tehát a történelem olyan értelmezése, melyben a háború utáni forradalom a korábbi történések elfelejtésével legitimálódott. A saját történelem elmondhatatlanná vált, a múlt hivatalos olvasata a személyes élményt ellehetetlenítette. Ugyan ki merte volna nyilvánosan megkérdőjelezni például a Vörös Hadsereg erkölcsi fölényét a szovjet fegyverek árnyékában, amikor a megszálló csapatok egyik legfontosabb dolga volt emlékművek felállítása kitalált személyeknek, akik kitalált hőstetteket követtek el, mint a méltán elhíresült Guszev kapitány. Az új, nyugati európai identitás, melyet a hatékonyság, modernitás, fiatalság, európai gazdasági unió, belpolitikai stabilitás kulcsszavai határoztak meg, Schumannhoz, De Gasperihez és Adenauerhez kötődik, akik tisztában voltak vele, hogy a feldolgozatlan nemzeti traumák és rossz emlékek helyett a távoli „Európa” válhat az azonosulási ponttá, a közelmúlt fájó emlékeit jótékonyan elfedve. A kontinens keleti felén a mitikus „Európa” iránt táplált illúziók, aspirációk azonban megtörtek a történelmi, geopolitikai realitásokon. A kontinens nyugati felén Európa a fel nem dolgozott háborús emlékeket elfedő fogalom lett, s a keleti rész a kommunista hatalomátvétellel kiváló ellenpontként szolgált az európai fogalomkör fogalmi, ideológiai tökéletesítéséhez. A hidegháború idején a „vasfüggönyön túli rab nemzetek” képe segítette a dichotómikus „Másik”-kép továbbélését, és a „Gonosz Birodalmának” megtartása létkérdéssé vált a felejtésen alapuló „tiszta európaiság” tudatának fennmaradásához. A Maastricht által megfogalmazott 1989 előtti „Európa” kényelmesen éldegélt a kontinens zavaró és szegény keleti fele nélkül. A második világháborút követő, felejtésen alapuló „Európa”-értelmezést azonban alapjaiban ingatta meg két tényező. Történészek új generációja jelent meg keleten és nyugaton, délen és északon, akik új kérdéseket tettek fel. Például váratlanul megkérdezték szüleiktől: „Te mit csináltál a háború alatt?” És a kapott válaszok nem illettek a háború „hivatalos” történetébe. A vichyi Franciaország kollaborációjáról szóló francia történészvita vagy a Németországban jelenleg is látható, a Wehrmacht történetét bemutató kiállítás, mely megkérdőjelezi a második világháború kollektív értelmezéseinek sarokpontjait, mint a kollaboráció, illetve a Wehrmacht korábban óvatosan őrzött feddhetetlenségi mítosza a soah végrehajtásában – mind-mind része a háború demitizálásának. A másik, nem kevésbé fontos tényező a kommunizmus összeomlása: az immár szabad államok megkezdték a háborús múlt feltárását, gondoljunk csak Sára Sándor Don-kanyar sorozatának történetére. De a kommunizmus összeomlása új vetületben értelmezte a kollaboráció kérdését: immár a második világháborút megnyerő új, kommunista hatalmi apparátussal. Így 1989 döntő éve maga is hozzájárult új mítoszok és új kollektív felejtések kialakulásához, melyre a legjobb példa a jóvátételi vagy átvilágítási huzavona a különböző országokban. Az 1945-ös újrakezdés mítosza, melyben a diszkontinuitás kultuszával legitimáljuk a múlttal való szembenézés hiányát, 1989-ben újból visszatért. Úgy tűnik, mindig elfelejtjük, hogy a romoknak is van történetük, és nem tűnnek el nyomtalanul. A kommunizmus összeomlása egy másik, korábban elhallgatott problémát is felvetett, ez pedig a zsidóság történetének kérdése. 1945 után a kontinens egységesen elfelejtkezett arról, hogyan is jutottak el a gázkamrákig. Néhány egyéni per, az Eichmann- vagy a Touvier-per során azonban kellemetlen összefüggéseket tártak fel. A kommunista párthoz való csatlakozás a keleti féltekén jó menedéket adott a zsidó identitás harmonizálásához. A soah zsidó áldozatait eufemisztikusan és nem megkülönböztetően Franciaországban „deportáltakként”, Magyarországon a „fasizmus áldozataiként” emlegették. A kérdésre, hogy ki és hogyan felelős a sorsukért, lassan kapunk választ. A történészszakma felelőssége pedig, hogy 50 évvel a háború befejezése után még mindig nem tudott olyan kérdéseket feltenni, melyek a közvéleményt is a korábbi hivatalos mítoszok újragondolására késztették volna. Napjainkban kontinensünk újra a különböző politikai-hatalmi aspirációk színtere. Nem kell hát csodálkoznunk, hogy a jó öreg „Európa” különféle jelmezekben egyre gyakrabban újra elénk penderül, de a sorra lehulló álarcok mögött előtűnik fáradt mosolya.
