Alkotó közösségek művészetek
holt gyökerek közt halként a markába rég belesiklott, ki fogja kezét. az ő fülei már mint teknőszárnyak vízre feküdtek - hall égi zenét. tar koponyámba ki tűzdelhet tollat, fenti csalitból már látnia kell. élők közt úgy volt, mint anyagban holtat, lányban ki csúfot még sosem ismert. égi ligetbe, hol nyílik az ajtó, én is elébe majd ha kiállok, míg nézzük ketten, hogy szalad az apró, összemosolygunk - régi barátok, szólani sem kell, hisz már itt is tudta, nem az égig - befelé nő minden fa. Mező György: (holt gyökerek közt...)
Tartalom
Mátyus Aliz: Editorial................................................................................................................................................ 3 Dóri Éva: A képző- és iparművészeti szakterület 2008. első félévi eseményeiről............................................ 4 A XIX. ifj. Horváth István Nemzetközi Színjátszó Fesztiválról (Tóth Zsuzsanna)............................................ 6 Fotókulturális kézikönyv (Győri Lajos)................................................................................................................... 8 Győri Lajos: Képi anyanyelvünk oktatása. Nemzetközi sikerek: Világkupa, aranyérem, ezüstérem.......... 13 Műhelybeszélgetések a nemzetiségi színjátszás helyzetéről (Frigyesi András).............................................. 18 Hunyadi Zsuzsa: Feladatbővülés: az MMIKL-ben a fesztiválok regisztrációja és minősítése!..................... 21
TANU LM Á NY M. Tóth Antal: Konferencia és hangverseny – Veszprém a reneszánsz jegyében........................................... 23 M. Tóth Antal: „Nemzeti jelleg – egyetemes érték.” Fedezzük fel újra Kodály Zoltán muzsikáját............ 30 M. Tóth Antal: Magyarországi zeneszerzők a veszprémi székesegyházban (18–19. század)....................... 35 Kraiciné dr. Szokoly Mária: Tánc az iskolában....................................................................................................... 46
A R C KÉPEK Kezdeményező szakma – közismert intézet. Újfalusi Gáborral beszélget Kálóczy Katalin........................ 53 M. Tóth Antal: „Ardere et lucere” („Lángolni és világítani”). Emlékezés Zámbó Istvánra.......................... 59 Erdélyi arcok – Cseke Péter: László Gyula (1910–1998.)..................................................................................... 63 Filep Tamás Gusztáv: Noé meglékelt bárkája. Ligeti Ernő utolsó pályaszakaszáról 1940–1945.................... 68 Vasy Géza: Sánta Ferenc ravatalánál..................................................................................................................... 84
D IS PUTA Korom Pál: Levél a szerkesztőnek. Hozzászólás a Kary – Monostori párbeszédhez . .................................. 86 Patai István: Beszélgetés önmagamban a Beke-, Lukovics-, Kary-írások után............................................... 87
Tartalom a Magyar Mûvelôdési Intézet és Képzômûvészeti Lektorátus folyóirata 2008 augusztus
Pallai Mártának Samu Géza emlékére
Tartalom a Magyar Mûvelôdési Intézet és Képzômûvészeti Lektorátus folyóirata 2008 augusztus
K IT E KINTÉS Írások az Erdélyben megjelenő Civil Fórum 2008. (IX. évf.) 2. számából: Az orientálódás felettébb szükséges voltáról – interjú Balla Zoltánnal (Csáki Rozália)................................ 89 Székelyföldi közművelődési koncepció – vitaanyag (Balla Zoltán – Demeter Zoltán – Lázár László – LázárPrezsmer Endre – Melkuhn Róbert – Nagy Kopeczky Kálmán – Péter Orsolya – Sorbán József)........................... 91 Ertsey Attila: Faegyetem Erdélyben – a Marosparti Népfőiskola..................................................................... 94 Dr. Balázsi Károly: A második nekifutás. A népfőiskolai mozgalom útja a magyar művelődésben............ 98 Szekér Tamás: A város peremén… Betekintés a Herényi Kulturális és Sportegyesület életébe.................. 101 A Magyar Pedagógiai Társaság és Hagyományismeret Szakosztálya (Kraiciné dr. Szokoly Mária)........... 103
IFJ Ú S Á G Deák Péter: Miért is olvasunk fantasyt? Az ő világuk és a miénk................................................................... 107 Habony Gábor: Utazásról, hősökről, köztességről – nyugati hősi eszményképek........................................ 110
OL VASVA – ÚJRA OL V ASV A Jorgosz közlegény jelentései a 38. kilométerről. Tanulmánygyűjtemény (Trencsényi László)..................... 115 Tóth Szilvia: Eötvös Károly Deák Ferencről....................................................................................................... 117 Kemsei István: Duzma Dözmő titkai (Lázár Ervin: Napló).............................................................................. 122 Prágai Tamás: Szólít a vadon................................................................................................................................. 124
ESEMÉNYTÁR Éneklő ifjúság kórushangversenyek Veszprém megyében (dr. Kerekesné Pytel Anna)................................ 126 Négy évszak az alcsúti arborétumban – fotópályázat. Utazás a világ körül – 2009................................... 128 A VIII. Nemzetközi Száz Magyar Fotóművészeti Kiállítás............................................................................. 131 1939-es életrajzot keresünk. A Napút folyóirat felhívása................................................................................ 132 E számunkat Szabó Márta (Fônix Fotómûvészeti Kör, Székesfehérvár) fotóival illusztráltuk.
Editorial Művészeti tematikus számunk szerkesztése közben olvastam Rainer Maria Rilke Malte Laurids Brigge feljegyzései c. könyvét (Fekete Sas Kiadó, 1996.), s lapunk tematikus címe miatt kapóra jött belőle néhány Rilke-sor: „(Valljuk csak be őszintén: nincs színházunk, mint ahogy nincs Istenünk sem: ehhez közösség kellene. Mindenkinek külön ötletei és aggályai vannak, s mindebből csak annyit mutat a többieknek, amennyi az ő kénye-kedve szerint javára szolgál. Értelmünket szakadatlanul tágítjuk, hogy éppen csak megfeleljen, pedig kiáltoznunk kellene, közös ínségünk fala után, mely mögött a Megfoghatatlannak elég ideje lenne, hogy összeszedje magát és megfeszüljön.)” Ez a részlet a 237. oldalról való. S mert a költő prózája megengedi, hogy egyegy passzusát kiragadva idézzük, hisz nincs benne kronológia, nincs folyamatos történetmesélés, s nem döntő, hogy az idő a múlt vagy a jelen, amit ki kell mondani, nem időhöz kötött, következzen néhány sor most a könyv elejéről (20-21-22. oldal). Rilke az alkotás előéletéről beszél. „Azt hiszem, hogy most látni tanulok… Huszonnyolc éves vagyok ..., írtam egy rossz tanulmányt…, egy… drámát, … és írtam verseket. Ó, de a korai versekkel vajmi keveset végeztünk. Várni kellene, egy egész, lehetőleg hosszú életen át eszmélni s … gyűjteni – és akkor, szinte az utolsó percben, akkor talán írhatnánk tíz jó sort. Mert a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik ..., hanem tapasztalat. Egyetlen versért látnunk kell számos várost, embert és mindenféle mást, ismerni kell az állatokat, érezni, miként repülnek a madarak, és megtanulni a hajnalban kifeslő virágok mozdulatait. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk ismeretlen tájak útjaira, váratlan találkozásokra, a búcsúzás percére, melyről tudjuk, hogy közeledik, homályba burkolt gyermekkori napokra, ... gyermekbetegségekre, melyek életünkbe annyi különös, mélységes változást hoznak – csendes, elrejtett szobákban töltött napokra –, tengerparti hajnalokra, ... idegen ég alatt sötétlő éjszakákra ..., és mindez még nem elég, bárhogy őrzöd emlékezetedben. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk sok szerelmes éjre, melyek mindegyike különbözött a többitől… De még az sem elég, ha vannak emlékeink. Ha megsokasodtak, meg kell tanulni, hogy mind elfelejtsd, és várni, ... hogy feltámadjanak megint. ...Ha minden emlék vérünkbe szívódott, ha tekintetünkben s mozdulatainkban is eleven már, ha ... nem tudni, mennyi az emlék, és mennyi vagyok én – akkor talán az emlékek méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava és elkülönül.” Mátyus Aliz
3
MÛvés zet
Dóri Éva
A képzô- és iparmûvészeti szakterület 2008. elsô félévi eseményeirôl
A képző- és iparművészeti szakterület az egyik, legtöbb alkotót maga mögött tudó amatőr művészeti ág. Összességében ötezerre tehető mindazoknak a száma, akik valamilyen módon kapcsolódnak a mozgalomhoz. A terület legrégebbi és legátfogóbb, jelenleg is aktuális szakmai programja az Amator Artium (A művészet szerelmesei) Országos Képző- és Iparművészeti Kiállítás, amelyet 2008-ban huszadik alkalommal hirdettek meg. Ez a kiállítás a nem hivatásos képző- és iparművészek méltó és nagyszabású seregszemléje. A megmérettetés szakmai hátterében olyan művészek és művésztanárok tevékenykednek, akik elismert és meghatározó alakjai a mozgalomnak. Az MMIKL a közművelődési hálózat megyei intézményeire számítva, azok referenseinek segítségével, központilag hirdeti meg minden megyében a kiállítást. Így a 19 megye, valamint a főváros önálló Amator Artium rendezvényével összesen húsz helyszínen, összehangoltan szerveződik közel másfél éven át a program, amely az Esszencia Tárlatban teljesedik ki. Ekkor a megyék legjobbjai együtt mutatkozhatnak be a Budapesten rendezett reprezentatív kiállításon. Az idei, jubileumi alkalom több változást is lehetővé tett. A legfontosabb talán az, hogy a megyei kiállításokon szereplő alkotásokról fotódokumentáció készül, s így a program végére a teljes képanyag egy virtuális galériában összegződik, s azt mutatják majd be. Terveink között szerepel, hogy webgalériánk segítségével ezen túl mindenkinek elérhetővé tes�4
szük más megyék, más művészek eredményeit, kiállításaik teljes anyagát is. Az archív anyag a jövőben fontos mércét jelenthet a területen működő szakértőknek, kutatóknak és alkotóknak egyaránt. Természetesen megtartottuk, megtartjuk a hagyományosan kedvelt és bevált formákat, például a zsűrizések alkalmával mindig konzultációs lehetőséget biztosítunk a pályázóknak, mivel fontosnak tartjuk ezeket, a szakmai fejlődés lehetőségét is magukban hordozó, kötetlen és személyes megbeszéléseket. A 2009. év tervei között szerepel az újdonságnak számító Utazó Esszencia program is, amelynek egymás munkájának megismerése lesz a fő célja. Az Amator Artium anyagából válogatott Esszencia Tárlatot vidéki városokban is szeretnénk bemutatni. Az Utazó Esszencia ebből az országos összegzésből olyan reprezentatív anyagot válogat össze, amely az ország bármely pontján élvezetes kiállítás és nagyszerű megmutatkozási lehetőség lesz. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a program minél szélesebb körben kerüljön plénum elé, és ezáltal mi is nagyobb nyilvánosságot tudunk biztosítani a nem hivatásos képző- és iparművészeknek. De a tervektől kanyarodjunk vissza a jelen helyzethez! Mára négy megyében történt meg az Amator Artium kiállítás-sorozat válogatása. Áprilisban Nógrád megyében, a megyei felhívásra beadott mintegy 230 műből, Salgótarjánban válogattuk ki a tárlat 52 alkotását. Májusban és júniusban Baranya és Veszprém megyében zajlott le a XX.
Amator Artium helyi kiállítása. A baranyai tárlaton összesen 60 alkotó 76 alkotását, Balatonalmádiban, a Városháza Padlásgalériájában 56 alkotó 86 munkáját mutatták be. Júliusban Miskolcon zsűriztünk, a döntés szerint a Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből beérkezett 201 műből 82 kerül majd a nagyközönség elé októberben, Sárospatakon. A megyei zsűrizések is új koncepció szerint zajlanak. A 3-5 tagú megyei zsűri többségi tagjainak kiválasztása egy központi, mintegy negyven tagot számláló szakértői lista alapján történik, és a megyéknek lehetősége nyílik saját zsűritag delegálására is. Így a bíráló bizottság összetétele lényegében alkalmanként változik. Az MMIKL munkatársa minden bírálatnál jelen van, így ő képviseli a megállapodás szerinti főbb válogatási szempontokat. Sajnálatos módon a beválasztott munkák számának szűkebb határt szabhat a kiállítótér mérete, mint maga az alkotások minősége, ezért sok jó művet is ki kell hagynunk a bemutatásra javasolt anyagból. Gyakran kérdezik tőlünk, hogy miként is zajlik a zsűrizés, melyek azok a főbb szempontok, amelyek közös nevezőként érvényesülnek. Általában először kiemeljük azokat a munkákat, amelyeket egyértelműen – és egyetértve – nem javasolunk a nagyközönség elé tárni. Utána több szempontot is érvényesítenünk kell. A szakma általánosan elfogadott szabályai és a minőségi elvárások mellett fontos, hogy lehetőség szerint minél változatosabb technikai megoldások kerüljenek a nyilvánosság elé. A természetesen sok festmény és grafika mellett mérvadó lehet egy jól működő alkotóközösség munkájának hatása, elismerése is. Ilyen volt például Baranyában a Pécsi Zománcfestő Műhely, vagy Salgótarján, ahol hagyománya van a tűzzománc iparnak, így a technika egyértelműen befolyásolta a megyei tárlatok anyagának összetételét, s nem véletlen, hogy ott nagyszámban jelentek meg tűzzománc alkotások. Nagyon szomorú, hogy kevés a plasztika és a jó kerámia. Nyilvánvaló, hogy ezek a művészeti ágak az időigényesség és gyakorlás mellett több infrastruktúrát, vagyis komolyabb felszerelést, s így nagyobb anyagi befektetést követelnek. Mind-
ezek együttes hatása, hogy ritkábban találkozunk szobrászati anyaggal. Az iparművészeti munkák többnyire a precíz asszonykezeket dicsérik, ezen a területen szerencsére sok az igazán míves alkotás. Ami még izgalmas dolog, hogy több kísérletező alkotó is van, akik egyedi megoldásokkal pályáznak, és főként kreativitásuk részesül elismerésben. Az Amator Artium program múltbeli és jelen tapasztalataiból merítve több szakmai segédanyagot is készítünk, melyek elsősorban a nem hivatásos alkotók munkáját segíthetik a jövőben. Új kezdeményezésünk egy olyan grémium felállítása, amely szakértői tevékenységével iránymutatást adhat a képző- és iparművészeti területen munkálkodók sikeresebb útkereséséhez. Gondolunk itt pályázati portfóliók összeállítására, egyedi és csoportos kiállítások szakvéleményezésére, vagy akár egyéni konzultációkra, amelyek igazolhatják egy-egy művész produktumainak hitelességét és valós értékeit. Ez a munka nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy elősegítse a be nem avatott közönség számára is az igényes alkotások megismerését, a szakértők által egyfajta kvalitást, minőségbiztosítást adjon a közművelődési területen megvalósuló nyilvános tárlatoknak. Természetesen ez csupán egy kezdeményezés, amellyel mindazok élhetnek, akik szakmailag fejlődni szeretnének, de bízunk abban, hogy hiánypótló és fontos tevékenységgé válhat. Munkám szerves része a friss információk áramoltatása, közzététele is. Az alkotócsoportok újbóli felmérése folyamatban van. Ehhez kapcsolódik egy elektronikus hírszolgálati tevékenység. A hozzánk beérkező felhívásokat, pályázati lehetőségeket eljuttatjuk a hírlevelünkre feliratkozott alkotóknak és csoportoknak. Ezt a programot a jövőben bővíteni szeretnénk, alkotótáborok, kiállítások, pályázati eredmények információival. Fontosnak tartjuk, hogy az alkotócsoportok eredményeit megoszthassuk más közösségekkel is. Számunkra is jó érzés látni egy-egy sikeres kiállítást vagy szakmai programot, amiről boldogan mesélnek a résztvevők. 2008. augusztus
5
MÛvés zet
Tóth Zsuzsanna
Rövid szakmai értékelés a X I X . ifj . H orváth István N emzetkö zi Színjátszó Fes ztiválró l Kaz incb arcika, 2 0 0 8 . július 2 - 6 .
A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus és a kazincbarcikai Egressy Béni Könyvtár, Kulturális és Sport Központ évtizedek óta közösen szervezi a fesztivált, amelynek szakmai támogatói között a Magyar Szín-Játékos Szövetség, illetve a nemzetközi amatőrszínházi szövetség, az aita/iata áll. Idén ez utóbbi Közép-európai Bizottsága hivatalos regionális fesztivállá minősítette az ifj. Horváth Istvánról elnevezett találkozót, és rendes évi közgyűlését is itt tartotta meg. Ennek a ténynek köszönhetően a szokásosnál jóval több külföldi csoport vett részt a találkozón, és a külföldi megfigyelők száma is mintegy kétszerese volt a szokásosnak; 12 fő képviselte a CEC-t, Európa 9 országából, illetve a távoli Koreából jött vendég, aki az aita/iata koreai központjának delegáltja volt. A csoportok július másodikán délutántól július 5-e éjszakáig mutatták be produkcióikat, összesen 15 versenyelőadást. Versenyen kívül láttunk mutatványosokat, tűzzsonglőröket – és az egyik vendégegyüttes vezetője, a belga John Gysenberg a városi strandon a nézők, főként gyerekek bevonására épülő bohócelőadással szórakoztatta a közönséget. A fesztivált dr. Szurmainé Silkó Mária, az Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztályának vezetője nyitotta meg, a köszöntők sorában ott volt Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus főigazgatója, Gyárfás Ildikó országgyűlési képviselő asszony, Karikás Lajosné alpolgármester asszony. Megtisztelte jelenlétével a fesztivált Csatlósné Komáromi Katalin, az NKA Közművelődési Kollégiumának vezetője és Kary József, a kollégium tagja, szinte mindvégig jelen volt Kiss László vezető főtanácsos az OKM képviseletében, Nagy András László, a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke, Gabnai Katalin szakíró, kritikus, Csengel Monika a komárnói Jókai Napok színjátszó talál6
kozójának fő szervezője – valamint több régi fesztiválbarát. A néhol nézőt próbáló meleg ellenére az előadások telt házzal mentek. Láttunk egészen kísérleti és teljesen hagyományos előadást is – utóbbiak főként a külföldről érkező vendégelőadások voltak. Kuriózumként volt jelen az idei fesztiválprogramban a koreai Chuncheon városából érkezett Asszonyok színháza előadása, amely filozófiai mélységű, ám mesejátékszerűen színes történet volt az önmagát kereső emberről, akinek több élet is megadatik ezen a földön. A reinkarnációban mélyen hívő keleti gondolkodásmód ugyan kissé távol áll a mai európai nézőétől, ám az együttes lendülete, alázata és a csoport ereje lenyűgözte a hallgatóságot. Több előadás is erősen kötődött a reneszánszhoz, vagy azzal, hogy a reneszánsz kort, annak színházi formáit idézte meg, vagy úgy, hogy reneszánsz szerző munkájával foglalkozott. (A fesztiválról részletes, elemző írások jelennek majd meg – most csak az eredményeket közöljük röviden összefoglalva.) A fesztivál zsűrijében Ascher Tamás színházi rendező, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora elnökösködött. Tagjai voltak: Ács János rendező és Petr Michalek rendező, kritikus Csehországból. Az eredmények: A fesztivál fődíját, amely az OKM 250 ezer forintos díjával járt együtt, a budakeszi Kompánia Színházi Társulat Othello kommentárok című táncelőadása nyerte el. Shakespeare halhatatlan művének lényegre törő, újszerű változatát láttuk, csodálatos jelkép-rendszerrel, lenyűgöző zene-, kellék- és fényhasználattal, csodálatos mozgássorokkal. Az erősen anyagszerű, ám mégis lebegő testek plasztikusan fejezték ki az emberek közötti viszonyok lényegi állapotait; a szerelem, az egymásnak feszülés, a féltékenység, a meg nem értettség, a másság tragédiáját. A méltán elismert előadás azonnal több
külföldi meghívást kapott – Csehországtól Koreáig – így vélhetően a következő években még sikert sikerre halmoz. A másik igen értékes előadás – a véletlen folytán – ugyancsak egy budakeszi társulaté. Az Apró Színház a cigány folklórból építkező mesejátékot készített, s mutatott be Trebla, a bárány címmel. Különös, varázslatos világba csöppentünk, a hangok, zörejek, égig érő fák különös világába, ahol az ördög egyszerre nevetni való és félelmetes, s ahol a szeretet ereje varázserő. A három magára maradt testvér óvja - félti báránykáját, Treblát, akiről nem is sejtik, hogy elveszett édesanyjuk. Viszont amikor a varázslat megtörik, az asszony a lányai iránti szeretettől vezérelve legyőzi az ördögöt is… Az együttes a legjobb előadásért a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus díját nyerte el, s természetesen több meghívást is kapott – koreai barátainktól többek között. Az Apró Színház előadása kapott meghívást a Magyar Szín-Játékos Szövetség szeptemberben, az Örkény Színházban rendezendő gálájára is, ahol a hazai fesztiválok legjobb előadásai mutatkoznak majd be. Meglepő változatban láttuk a jól ismert Federico García Lorca-darabot. Don Perlimplin és Belissa szerelmének történetét az oroszországi Omszkból érkezett Goncsaruk Színháza kissé revűsített formában, de meggyőző erejű, pontosan működő tánckarral, nagyszerű karaktereket felmutatva, izgalmas atmoszférát teremtve mutatta be. A közönség nagy részét lenyűgözte profizmusuk – ám a zsűri enyhén sikerhajhásznak ítélte a darabot, amelynek rendezője a siker érdekében rossz taktikát választott, s már az elején elhasználta az összes feszültségpatront. A végeredmény azonban mindenképpen rendkívül hatásos volt; így az előadás megérdemelten kapta a Borsod-Abaúj-Zemplén Megye és Kazincbarcika Város Önkormányzatának összevont díját. Két másik előadást külön elismerésben részesítettek. A csehországi Geisslers Hofcommoedianten tagjai nem csak rendkívül jókedvű, hanem igen tehetséges komédiások is, akik a szabadidőben is a társaság, a fesztivál résztvevőinek lelkét alkották. A zsarnok Ámor című előadásuk szabadtéren, egy szénásszekéren játszódott – és az idegen nyelvűség dacára felhőtlen mulatságot jelentett a nézők számára. Energiájukból arra is futotta, hogy apró meglepetéssel, rövid, kis gólyalábas, angol - német nyelvű produkcióval szórakoztassák a közönséget – műsoron kívül. A Hollandiából érkezett Kruimels Színház két, voltaképpen (szerintük) összefüggő darabbal érke-
zett – ám a zsűri (és a közönség) nem fedezte fel ezt a kapcsolatot. Megérdemelte viszont a külön elismerést az „élet, egy nap” című előadásuk, amely izgalmas, újszerű, lendületes és elgondolkodtató színház volt. Egyéni formanyelven, ígéretesen fogalmazták meg a hétköznapok apró, sokszor értelmetlen csatáit, a létezés bürokratikus részét, érzelmeinket és összezártságunkban való elmagányosodásunkat. Elsősorban művészetpedagógiai munkájáért emelte ki a zsűri, s ismerte el a diákzsűri különdíjjal Perényi Balázst. A Keleti István Művészeti Iskola tanára diákjaival most Shakespeare Szentivánéji álom c. darabját gondolta újra, s állította színpadra Nyáréji ábránd címen fiatalos lendülettel és pimaszsággal. A hagyományos elképzelésekre fittyet hányó produkció minden hibája ellenére is bájos, szeretnivaló előadás lett. (A rövid összegzés írója fájlalja, hogy kimaradt a kiemelt előadások sorából a litván Tango& Táncszínház Prológus c. előadása, amely nagy élmény volt számára. A rendkívüli odaadóan, sok finomsággal, erős lírai képekkel dolgozó táncosok az életről magáról táncoltak – magas érzelmi hőfokon, megkapó intenzitással. Nagy kár, hogy erre a fajta szépségre most kevesebben voltak nyitottak.) Természetesen sok más előadás is figyelemre méltó volt. Ezekről részletesen majd később, különböző fórumokon lehet olvasni. A fesztivál szervezésében gondos és figyelmes munkát végzett az Egressy Béni Könyvtár, Kulturális és Sport Központ felkészült csapata, a háttérben mindvégig ott volt a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus. Valamennyi közreműködőnek, a sikerért dolgozónak e helyütt is kijár az elismerés és a köszönet. Természetesen mindez nem valósulhatott volna meg az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Nemzeti Kulturális Alap Közművelődési Szakmai Kollégiuma, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, Kazincbarcika Város Önkormányzata, Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Önkormányzata segítsége, támogatása, odafigyelése nélkül. Valamennyiüknek köszönet az értő, segítő támogatásért.
7
MÛvészet
Gyôri Lajos
F ot ókulturális ké zik ö nyv (Művelődési házak, fotós alkotócsoportok, közművelődési szaklapok térítésmentesen igényelhetnek egy-egy példányt.) A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége kiadásában, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg a Fotókulturális kézikönyv. Lassan három évtizede, hogy utoljára ehhez hasonló kiadványt vehettek volna kézbe mindazok, akik a fotókulturális eseményeket szervezik és irányítják. Vagyis mindazok a munkatársak, akik a közművelődési intézményekben a vizuális kultúrával, ezen belül a kortárs fotográfiával foglalkoznak, továbbá a különféle autonóm fotóművészeti alkotócsoportok vezetői, vagy mindazok, akik csak ezután határozzák el, hogy létrehoznak egy fotóklubot, fotókört, illetve más néven nevezendő civil szervezetet. Nos, az ő munkájukat hivatott segíteni a magyar fotográfia napjára megjelent kiadvány, amely – hála az NKA Közművelődési Kollégiuma támogatásának – a művelődési intézmények és az alkotócsoportok számára egy-egy példányban térítésmentesen igényelhető a következő e-mail címről: gyoril@mmi. hu vagy postán: MAFOSZ, 1011 Bp., Corvin tér 8. Csak a postaköltséget kell utólag megtéríteni a könyv igénylőinek. Ízelítőként közöljük a könyv tartalomjegyzékét, továbbá egy kiemelt fejezetét, amelyet azonban nemcsak a fotográfia iránt érdeklődők hasznosíthatnak. Tartalomjegyzék Az informális társadalom fejlődésének hatása a fotókultúrára A digitális fényképezés által kínált előnyök és hátrányok A szakmai információk forrása Internetes szakirodalmi források Magyarországon működő fotográfiai egyesületek, alkotócsoportok elérhetősége Külföldön működő fotográfiai szövetségek, intézmények elérhetősége Hogyan alapítsunk egyesületet, fotóklubot, alkotócsoportot? Két alapszabály 8
A Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének alapszabálya A Magyar Fotóművészek Világszövetsége alapszabálya Meghívó az alakuló közgyűlésre Forgatókönyv-minta az alakuló közgyűlést levezető elnök részére Iratminták Jelenléti ív Nyilatkozat tisztség elvállalásáról Jegyzőkönyvminta Jegyzőkönyv a Kalaznói Fotó Egyesület alapító közgyűléséről További lépések az egyesületalapítással kapcsolatban Anyagi források és kapcsolati tőke a civil szervezetek közhasznú tevékenységéhez Nemzeti Civil Alapprogram Nemzeti Kulturális Alap Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány Oktatási és Kulturális Minisztérium Önkormányzati pályázatok Kultúrpont Pályázatfigyelő Hogyan készüljünk fel egy hazai fotópályázatra? A hagyományokkal rendelkező hazai fotópályázatok, fotókiállítások Szakértői névjegyzék Hogyan rendezzünk fotókiállítást? A megnyitó ünnepségek szakmai, társadalmi jelentősége és élménye Kiállítóhelyek, fotógalériák, emlékhelyek Hogyan készüljünk fel a külföldi fotópályázatokra? A FIAP Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség – The International Federation of Photographic Art – rövid bemutatása Hogyan és mennyi idő alatt szerezhetünk a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetségtől (FIAP) fotóművészeti diplomát? Hogyan és mennyi idő alatt szerezhetünk MAFOSZ fotóművészeti diplomát életkortól, foglalkozástól és lakóhelytől függetlenül? Az Év Fotóművészeti Alkotócsoportja cím elnyerésének szakmai feltételei Az Év Fotográfusa cím elnyerésének szakmai feltételei
Fotóoktatás Fotóművészeti nyári egyetemek Hétvégi fotótréningek Diákfotós alkotótáborok Államilag elismert szakmai képesítések követelményei Fényképész Alkalmazott fotográfus Fotóriporter Fényképész mestervizsga szakmai követelmények Kaposvári Egyetem Művészeti Főiskolai Kar Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szak A fényképezés szerepe a helytörténeti kutatásban, az identitás megőrzésében A magyar fotográfia napja – augusztus 29. Miért éppen ez a nap? Mi történt 1839. január 6. és 1840. augusztus 29-e között? Vállas Antal élete és munkássága Hogyan csatlakozhatunk az évente megrendezett rendezvénysorozathoz? A magyar fotográfia napja alkalmából szervezett programok 2008-ban Milyen szolgáltatásokkal segíti a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus a fotókultúra fejlődését? Kortárs magyar fotográfiák egy könyvsorozatban Hogyan alapítsunk egyesületet, fotóklubot, alkotócsoportot? Az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény kimondja, hogy az egyesülési jog mindenkit megillető alapvető szabadságjog, amelyet a Magyar Köztársaság elismer és biztosítja annak zavartalan gyakorlását. Ebből eredően mindenkinek joga van arra, hogy másokkal szervezeteket, illetve közösségeket hozzon létre, vagy ilyen, már működő szervezetek munkájában részt vegyen. (Ez az írás nem kívánja helyettesíteni az 1989. évi II. törvény szövegének ismeretét, fontos tehát, hogy az itt olvasottak után megismerkedjünk a teljes jogszabállyal). Mivel társadalmi szervezet minden olyan közös tevékenység céljából alapítható, amely összhangban áll az Alkotmánnyal, s amelyet törvény nem tilt, így bármikor kezdeményezhetjük egy fotóklub, fotókör vagy más megnevezésű fotóművészeti alkotócsoport (egyesület) létrehozását. A társadalmi szervezet jellemzői, hogy önkéntesen hozták létre, alapszabályt alkot, saját önkormányzattal (választott képviselővel, tisztségviselőkkel) rendelkezik, s ennek megfelelően működik, továbbá nyilvántartott tagsággal rendelkezik.
Egy fotós (vagy bármely más) társadalmi szervezet alapításához az szükséges, hogy legalább tíz alapító tagja a szervezet magalakítását kimondja, alapszabályát elkészítse és elfogadja, ügyintéző és képviseleti szerveit megválassza (ebben a sorrendben!). Amikor ez megtörtént, kérni kell – immár a megválasztott képviselőnek – a társadalmi szervezet bírósági nyilvántartásba vételét. Ez a nyilvántartásba vétel nem tagadható meg, ha az előírt feltételeknek eleget tettek az alapítók. A társadalmi szervezet alapító közgyűlése nem elegendő annak létrejöttéhez. A törvény úgy fogalmaz, hogy csak a nyilvántartásba vétellel jön létre. Az eljárás illetékmentes! A nyilvántartásba vételre irányuló kérelmet a társadalmi szervezet képviseletére jogosult személy köteles benyújtani, a társadalmi szervezet székhelye szerint illetékes megyei bírósághoz, illetőleg a Fővárosi Bírósághoz. Székhelyként csak olyan cím (épület, helyiség) nevezhető meg, melyet az egyesület jogszerűen használ. Ehhez elegendő a befogadó intézmény, vagy magántulajdonban levő ingatlan esetén a tulajdonos nyilatkozata arról, hogy az alakítandó társadalmi szervezet székhelyként bejelentheti. Mit vizsgál a bíróság a bejegyzési eljárás során? A becsatolt jelenléti ív alapján – amelyen szerepel az önkéntes alapítók olvasható neve, állandó lakcíme és aláírása – valóban legalább tíz alapító tag határozott-e arról, hogy létrehozza a társadalmi szervezetet. A bejelentés során a bíróság megvizsgálja az ügyintéző (képviselő) és a képviseleti szerv (elnökség, Felügyelő Bizottság) tagjainak nyilatkozatát az önkéntes vállalásról, az állampolgárságról és arról is, hogy nincsenek eltiltva a közügyek gyakorlásától. A megválasztás törvényességét az alapító közgyűlés hitelesített jegyzőkönyve igazolja majd, amelynek melléklete a korában említett jelenléti ív. A jegyzőkönyv tartalmazza, hogy mikor, hol, milyen alkalomból készült; ki vezeti le a tanácskozást, ki lesz a jegyzőkönyvvezető, ki fogja hitelesíteni a jegyzőkönyvet (2 fő). Őket nyílt szavazással meg lehet választani. Az első napirendi pont az alapszabály vitája. Természetesen konkrét írásos javaslatot adjunk az alapítók kezébe, hogy legyen miről beszélgetni, esetleg vitázni, kiegészíteni. Minden módosító indítványról külön szavazzanak a jelenlévők, amelyet jegyzőkönyvezni kell. Aztán pedig arról szavazzanak, hogy elfogadják valamely változatát az alapszabálynak. Pontosan le kell írni, hány igen, hány nem, hány tartózkodás volt. Ha az alapszabályt elfogadták az alapítók, akkor a ben9
ne foglaltak szerint választás következik, ahol az elnököt (képviselőt, ügyintézőt) választják meg a jelenlévők, mellé legalább két fő elnökségi (vezetőségi) tagot, majd a Felügyelő Bizottság elnökét és két tagját. Ezen kívül más munkabizottság is létrehozható, ha erre az alapszabály lehetőséget ad. Létszámukat is ez határozza meg. Az alapító közgyűlés jegyzőkönyve tartalmazza azt is – utolsó napirendi pontként –, hogy az adott évben mennyi lesz a tagdíj, ezt a jelenlévők befizetik, s a megválasztott elnök (képviselő, ügyintéző) a megnyitandó bankszámlára befizeti mint alapító tőkét. Ennek mindenképpen többnek kell lennie, mint a kiválasztott bank egy éves bankköltsége, különben már az első év végén fizetésképtelenné válik a társadalmi szervezet, ami nagyon rossz indítás a későbbiek során. A pénzügyi források elnyerése érdekében ugyanis minden esetben banki igazolásra lesz szükségünk arról, hogy fizetőképes-e az egyesület. Ha adósak vagyunk, akárcsak egy forinttal is, akárcsak egy napra is, nem adhatnak ki támogató igazolást, csak tényszerűt. Márpedig a pénzügyi támogatási pályázatok megítélésében elég szigorúan veszik a kurátorok a pályázók fizetőképességét. Az alapszabály a társadalmi szervezet nevével kezdődik. A bíróság bejegyzés előtt vizsgálni fogja a névkizárólagosságot és a névszabatosságot. Olyan nevet válasszunk alapítandó szervezetünknek, amelyet mások még nem találtak ki, s amely megfelel a magyar nyelv szabályainak, illetve az egyéb előírásoknak. Ilyen előírás például, hogy a választott név nem kelthet olyan látszatot, amely nem felel meg a tevékenységi körének. Érdemes a javaslatokat beírni a www.google.hu vagy más keresőprogramokba, s akkor gyorsan választ kapunk arra, foglalt-e már a tervezett elnevezés, vagy sem. Persze ez sem ad végleges választ, azt csak a bejegyzésről – vagy elutasításáról – szóló bírósági végzés tartalmazhatja. Ha a névválasztás, vagy bármi egyéb miatt elutasítaná a bíróság a nyilvántartásba vételt, akkor az alapszabály módosítása miatt ismételt – rendkívüli – közgyűlést kell ös�szehívni. A napirendi pontok között csak a kifogásolt alapszabályi rendelkezések megváltoztatására irányuló módosítások szerepeljenek. A módosítások megszavazásáról új jegyzőkönyv, új jelenléti ív szükséges, amelyet ismételten beadunk a bíróságra, a módosított – egységes szerkezetbe foglalt – alapszabály kíséretében. A társadalmi szervezet alapszabálya az abban meghatározott célkitűzéseknek megfelelően biztosítja a szervezet demokratikus, önkormányzati el10
ven alapuló működését, elősegíti a tagok jogainak és kötelességeinek érvényesülését. Ezekről szabadon rendelkezhet a társadalmi szervezet alapító közgyűlése, később pedig az esetleges módosításokról a rendes közgyűlések. A társadalmi szervezet ügyintéző és képviseleti szervének tagja csak az lehet, aki a közügyek gyakorlásától nincs eltiltva, magyar állampolgár, a szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkezik, vagy bevándorolt, letelepedett jogállású, illetve tartózkodási engedéllyel rendelkezik. Az alapszabály tartalmazza, hogy a társadalmi szervezetek tagja részt vehet a szervezet tevékenységében és rendezvényein; választhat és választható a társadalmi szervezet szerveibe; miközben köteles eleget tenni az alapszabályban meghatározott, önként vállalt feladatainak. A tagdíj nem fizetése azonban automatikusan nem szünteti meg az egyesületi tagságot. Ehhez szabályozott eljárás eredményeképpen hozott határozatra is szükség van. A társadalmi szervezet autonómiája körébe tartozik annak meghatározása, hogy milyen feltételek megléte esetén veszi fel új tagjait. A korlátozó feltételek nem sértik az egyén egyesülési jogát. Ezért nem is támadható meg egy esetleges elutasítás. Az alapszabályban fontos feltüntetni, hogy az alapítandó társadalmi szervezetnek milyen a szervezeti felépítése. Ennek hiányában elutasítják a nyilvántartásba vételt. Ugyancsak szabályozni kell a társadalmi szervezet döntéshozatali fórumait és eljárási rendjét, egyértelműen és félreérthetetlenül. A társadalmi szervezet legfelső szerve a tagok összessége, vagy a tagok által – az alapszabályban meghatározottak szerint – közvetlenül vagy közvetett úton választott testület. A társadalmi szervezet legfelső szervét szükség szerint, de legalább ötévenként össze kell hívni. (Viszont az éves költségvetés és a beszámoló elfogadása szükségessé teszi, hogy az egyesület minden évben legalább egy közgyűlést tartson.) A közgyűlést össze kell hívni akkor is, ha azt a bíróság elrendeli, illetőleg a tagok egyharmada, vagy az alapszabályban ettől eltérően meghatározott hányada – az ok és a cél megjelölésével – kívánja. Az ügyintéző és képviseleti szerveket az alapszabály ettől eltérő rendelkezése hiányában titkos szavazással kell megválasztani. Törvénysértő a társadalmi szervezet alapszabálya, ha egy tisztségviselő megürült helyének betöltését választás helyett behívással (kooptálással) kívánja betölteni! Ugyanakkor nem törvénysértő az alapszabály olyan rendelkezése, amely szerint
tesen nincs kőbe vésve, alakítható. Bármely pontja módosítható a jelenlévők többségi akarata alapján. A módosításokat jegyzőkönyvezni kell, majd átvezetni a végleges alapszabályba. A meghívó tartalmazza: - a rendezvény időpontját; - az alakuló közgyűlés helyszínét; - a napirendi javaslatokat: - az alkotócsoport nevének kiválasztása (a javaslatokat korábban ellenőrizni érdemes az interneten, vagy éppen ebben a kézikönyvben, bár egyik sem tekinthető teljesnek) - az alkotócsoportot létrehozó közös szándék határozati kinyilvánítása; - az alapszabály megvitatása és elfogadása; - a társadalmi szervezet közös képviselőjének (elnökének) megválasztása a korábban elfogadott alapszabály szellemében (az határozza meg a titkos vagy nyílt szavazást); - az irányító testület (vezetőség, elnökség) további két vagy négy tagjának megválasztása; - a felügyelő bizottság elnökének és a FEB két tagjának megválasztása. Ügyeljünk arra, hogy ne legyen összeférhetetlenség (rokonság, házastárs, egyéb függőségi viszony) az elnökségbe és a FEB-be javasolt és a megválasztott tagok között! - az utolsó napirendi pont adjon lehetőséget egyéb javaslatok, gondolatok elmondására a jelenlévők számára. További lépések az egyesületalapítással kapcsolatban A könyvben felsorolt iratokkal felkeressük a társadalmi szervezeteket nyilvántartó illetékes megyei (fővárosi) bíróságot, ahol egy eredeti példányban átveszik a dokumentumokat. A benyújtást pecséttel igazolják a másolati példányon. Az iratokat csak a megválasztott képviselő adhatja át a bíróságnak. A bejegyzésről nem jogerős végzést kapunk. A fellebbezési határidő lejárta után felkereshetjük a bíróságot a nyilvántartásba vétel igazolásának kiadása érdekében. Ezt és később minden alkalommal, amikor szükség lesz rá – jelenleg – példányonként 100 Ft-os illetékbélyeg ellenében megkaphatja a társadalmi szervezet megválasztott képviselője vagy annak meghatalmazottja. Első alkalommal legkevesebb öt példányt kérjünk az igazolásból, mert szükségünk lesz rájuk a további ügyintézés során. Az egyesület akkor tekinthető megalakítottnak, ha a bíróság bejegyezte azt. Ezután keressünk fel egy közjegyzői irodát – általában időpontot kell előre kérni –, ahol hitelesítik az aláírásunkat. Itt is kérjünk legalább három 11
Alk otó k özös s é g e k - m û vé s z e t e k Gyôri Lajos Fotókulturális kézikönyv
az elnököt az elnökség választja meg, ha egyébként az egyesület tagjainak választási és választhatósági jogát az alapszabály biztosítja. Minden társadalmi szervezet legfelső szervének hatáskörébe tartozik az alapszabály létrehozása és módosítása; az éves költségvetés meghatározása, az ügyintéző szerv éves beszámolójának elfogadása; a társadalmi szervezet más társadalmi szervezettel való egyesülésének elrendelése, illetve esetleges feloszlatásának a kimondása; továbbá dönt mindazon egyéb ügyekben is, amelyeket az alapszabály kizárólagos hatáskörébe utal. A társadalmi szervezet működése felett az ügyészség a reá irányadó szabályok szerint törvényességi felügyeletet gyakorol. Ha a működés törvényessége másként nem biztosítható, az ügyészség a bírósághoz fordulhat. A nyilvántartásba bejegyzett adatok változását – a változástól számított hatvan napon belül – a bíróságnak be kell jelenteni. A társadalmi szervezet tartozásaiért saját vagyonával felel. Viszont a tagok – a tagdíjfizetésen túl – a társadalmi szervezet tartozásaiért saját vagyonukkal nem felelnek! A társadalmi szervezet vagyona elsősorban a tagok által befizetett díjakból, jogi személyek és magánszemélyek felajánlásaiból, vagy hozzájárulásaiból képződik. A társadalmi szervezet – célja megvalósítása gazdasági feltételeinek biztosítása érdekében – gazdasági, vállalkozási tevékenységet is folytathat. Meghívó az alakuló közgyűlésre A meghívót minden érintettnek, aki szóban már jelezte érdeklődését egy fotós alkotócsoport létrehozására, postán, ajánlott levélben küldjük el. A mindenkinek megfelelő időpontot elég nehéz kijelölni, ezért különösen fontos, hogy a levelet az esemény előtt 15-30 nappal korábban küldjük el az alapító tagoknak. Csak akkor határozatképes az alakuló közgyűlés, ha legalább tíz fő jelen van az eseményen. Ebből az következik, hogy csak akkor fogjunk hozzá az előkészítéshez, ha legalább 12-15 főt sikerült megnyernünk az alkotócsoport létrehozására. Így akkor is megfelelünk a törvényi előírásnak (legalább tíz fő!), ha valaki bármely okból mégis távol marad. A meghívóhoz mellékeljünk egy alapszabály-tervezetet, mert ez jelentősen meggyorsítja majd a közös munkát. Ez esetben már konkrét javaslatok hangozhatnak el a tervezet véglegesítésével kapcsolatban. Ha a másik módszert választjuk, hogy majd együtt mindent sorban leírunk, bizonyos, hogy egy alkalom nem lesz elegendő a megalakulásra. Ezért készüljön előzetes javaslat – bárki elkészítheti –, ami természe-
példányt az iratból. Ennek ára már kicsit magasabb lesz, de még elviselhető. A közjegyző kérni fogja a személyi igazolványt, az alapszabályt és a bírósági igazolást a nyilvántartásba vételről. Aztán igazolja, hogy a megválasztott képviselő azonos önmagával és aláírása is azonos azzal, amit majd máshol fog produkálni. Ez az eljárási rend. Az aláírási címpéldánnyal, alapszabállyal, bírósági igazolással, személyi igazolvánnyal felvértezve keressünk fel egy pénzintézetet, ahol megnyitjuk az új társadalmi szervezet folyószámláját. A választásban nyilván meghatározó tényező, hogy melyik milyen költséggel hajlandó pénzügyeinket intézni. Ezért célszerű tájékozódni a döntés előtt. Számítsunk rá, hogy a megnyitás pillanatában be kell fizetnünk egy bizonyos összeget erre a folyószámlára (hogy mennyit, az szintén változó). Igényeinktől és a közös induló tőke nagyságától függ, hogy bankkártyát, elektronikus ügyintézést, vagy telefonos szolgáltatásokat rendelünk-e a folyószámla-vezetés mellé. Kezdetben talán nem fontos, de később, ha igazán beindul az egyesület gazdálkodása, sokat segítenek ezek a kiegészítő szolgáltatások. Sok időt takaríthatunk meg igénybevételükkel. Ezt követően keressük fel az alapszabályban feltüntetett, székhely szerint illetékes APEH ügyfélszolgálati irodát, s töltsünk ki egy adószámigénylő űrlapot. Erre már a bankszámlaszámunkat is rá kell vezetni. Érdemes alanyi adómentességet vá-
12
lasztani az adatlapon, mert kezdetben bizonyosan nem lesz az egyesületnek bevételt hozó vállalkozási tevékenysége. Az adószámot azonnal megkapjuk. Az erről szóló határozatot csak később. De az adószám ismeretében már nincs akadálya annak, hogy elkészüljön az egyesület pecsétje. Szerepeljen rajta az egyesület neve, bejelentett székhelye, adószáma és számlaszáma. A pecsétre szükségünk lesz, amikor a nyomtatványellátónál pénztárkönyvet, számlatömböt, kiadási pénztárbizonylatot vásárolunk (bevételi pénztárbizonylatot már korábban vettünk, a tagdíjak befizetése miatt). Mindez persze nem vonatkozik arra a közösségre, amely nem kíván önálló jogi személységgel rendelkező egyesületként működni. Választhatják az egyszerűbb megoldást is, ha találnak egy befogadó ernyőszervezetet – közművelődési intézményt, alapítványt, egy társadalmi szervezetet stb. – mert ez esetben minden kérdésben a befogadó ernyőszervezet határozza meg a működés feltételeit. A közösség ilyenkor alárendelt szerepben, önként vállalja a teljes függőséget. Az esetek többségében nem adhat be önállóan pályázatot különféle működési támogatások elnyerése érdekében. Az ernyőszervezetével viszont igen, ha az vállalja a pénzügyi lebonyolítást.
Gyôri Lajos
MÛvészet
K épi anyanyelvünk oktatása Közeledik a tanulás ünnepe, így akár ez is aktuálissá teheti a nyári fotós képzésekről szóló összeállításunkat. De fontos azért is, mert az MMIKL Művészeti Programok Főosztálya hangsúlyos szerepet szán az autonóm alkotók folyamatos oktatásának, sokféleképpen segített önképzésének. Fényképezni csak úgy tanulhatunk meg, ha sok felvételt készítünk. Ám a megszülető fényképek sikerességét ne bízzuk a véletlenre és a szerencsére! Váljék tudatossá a teljes alkotói folyamat a képi ötlet megszületésétől a befejezett mű nyilvánosságra hozataláig! Ez adhat teljes sikerélményt az alkotónak, és ez szerez vizuális élményt a nézőknek. Fontos tehát, hogy életkortól, foglalkozástól, eddig megszerzett tudástól függetlenül, folyamatosan tanuljuk a képi anyanyelvet olvasni és (fény)írni egyaránt. A Balatonalmádiban levő továbbképző házunkban ennek érdekében szerveztünk két fotós programot a legfiatalabb korosztálynak még augusztus elején. Az első csoportban huszonkilenc általános és középiskolás diák ismerkedett meg közelebbről a fotográfia csodálatos lehetőségeivel. Munkájukat öt szakvezető segítette – Bíró Lászlóné Siklósról, Gyenes Ágnes Pécsről, Magyar Gyöngyi Budapestről, Marton József Szegedről és Győri Lajos – továbbá nyolc meghívott előadó. A gyerekek munkájáról szóló 350 fotó megtekinthető a www.mafosz.hu weboldalon. A tábor legfontosabb célja új felvételek készítése, amelyek közül a legjobbak ősszel egy követő kiállítás keretében eljutnak majd az iskolagalériákba is. A diákok a szakvezetők irányításával kis csoportokban indultak fotósétára. Egy napot a Kis-Balaton fényképezésére szántunk, ide autóbusszal utaztattuk a táborlakókat. A természet-fényképezésen túl sok új ismeretet sajátíthattak el a térség élővilágáról, a természetvédelemről, a vízgazdálkodásról, mindezek egymásra gyakorolt hatásáról. A program hangsúlyos része volt a képelemzés, képolvasás elsajátítása is. A diákok felvételeit személyre szólóan értékeltük, s mutattuk be az egyes képek értékeit, beszéltünk a sajátos fotográfiai kifejezőeszközökről, és segítettünk kiválasztani a legjobban sikerült alkotásokat. Meghívott előadóink sokféle további témát ajánlottak a gyerekek figyelmébe. Angyal László (Budapest) Légi és repülési fényképezés című előadása
azért varázsolta el a hallgatóságot, mert egy időben szólt kétféle szenvedélyről: a repülésről és a fényképezésről. A Föld felülről, a felhők végtelen látványa, a műrepülők bravúros mutatványai olyan látvány volt a vetítővásznon, amely bizonyosan megmozgatta a diákfotósok fantáziáját. Csikós Árpád (Dunaújváros) a képszerkesztésről, a kompozícióról tartott szemléletes előadást, különös tekintettel a portréfényképezésre. Mivel erre az előadásra a tábor elején került sor, így a gyerekek jól hasznosíthatták munkájuk során a látottakat, hallottakat. Bara István (Budapest) fotóriporterként 94 országban járt az elmúlt évtizedekben. Előadásának címe is utalt erre: Az utazó kamera. Beszámolt mindazokról a tapasztalatokról, amelyeket munkája során szerzett, miközben ki tudja, hányszor utazta körbe a Földet. Sokféle kulturális ismeret és hasznos fotós tanácsok kísérték a bemutatott fényképeket. Herbst Rudolf aranydiplomás fotóművész (Jobbágyi) Látni és fényképezni című előadása arról szólt, hogyan készüljenek fel tudatosan a fiatalok egy-egy fotókiállításra. Miként lehet felhívni a figyelmet akár egy kiállító-teremben a saját alkotásainkra? Mitől lesz egy fotó más, mint a többi? A valóságra vagy a vizuális fantáziánkra kíváncsi a néző? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kaptak választ a gyerekek. Mészáros Anna Rózsa egy egész napot szánt a Photoshop alkalmazásának tanítására. A táborlakók megismerték a képhibák kijavításának egyszerű eszközeit, a tónusok, kontrasztok, színek beállításának módszerét, az egyes képeffektusok hatását. Alkalmuk volt gyakorolni is mindezeket. Kékes Tóbiás (Magyarlukafa) egy nyugat-afrikai művészeti expedíció élményeit és felvételeit osztotta meg hallgatóságával. Király Erika és Szita László budapesti fotóművészek alkotói módszereikről meséltek, bemutatva eddigi legsikeresebb munkáikat. Ezek arról győzték meg a gyerekeket, hogy a látott dolgok megörökítése önmagában kevés ahhoz, hogy a kiállítóteremben vizuális élményt nyújtsunk a nézőknek. Kell még valami – mondanivaló, képi üzenet, érzelmi motiváció –, ami hozzáadott értékként válik az alkotás részévé, s így kerül majd nyilvánosságra. A IV. nemzetközi diákfotós alkotótáborban huszonkét diák vett részt, 17-24. év közötti, nappali tagozatos középiskolás vagy főiskolás, egyetemista fiatal, 13
négy országból. Szlovákiából 3 fő, Németországból egy fő, Romániából 9 fő és Magyarországról 9 fő. Munkájukat négy szakvezető – Dolezsán Ágnes, Szabó Márta, Marton József, Győri Lajos – és nyolc meghívott előadó segítette. A tervezett szakmai programokat az NKA Közművelődési Kollégiumának támogatásával sikerült megvalósítanunk. Elsődleges célunk itt is az volt, hogy a fiatalok felépítsenek egy fotókiállítást, amelyet majd ősszel iskolagalériában állíthatunk ki. Ennek a teljes anyaga megtekinthető a www.mafosz.hu weboldalon. Ugyanitt bemutatunk kb. 200 felvételt arról, hogy milyen volt a tábor hangulata, hogyan fényképeztek a gyerekek. A meghívott előadókat arra kértük, hogy próbálják meg felkelteni a diákok érdeklődését a fotográfia egy-egy különleges területe iránt. Lovász Károly és Szabó Márta diaporámái nemcsak látványosak, de ötletadók is voltak. Láthatták a fiatalok, hogyan lehet az állóképekkel mozgásélményt kelteni, miként fokozhatjuk az egyes képelemek hatását hangeffektusokkal. Ezt követően Marton József levetítette az első csoportról készített werk képeket. Tőkés Tamás a tánc- és koncertfotózás műhelytitkait árulta el a diákoknak. A sok-sok bemutatott felvétel segítségével szó esett a világítástechnikáról, a nézőpont megválasztásáról, a színek fontos szerepéről és persze arról is, miként készíthetünk felvételeket előadás alatt, mások megzavarása nélkül. Németh József a sportfényképezésről s vele együtt a mozgásábrázolásról tartott dinamikus előadást. Évtizedes gyakorlata lévén a különféle sportágak sajátosságaira is kitért. A hallgatók - nézők megfigyelhették a versenysportok, tömegsportok látványos megörökítésének módszereit. Kovács Károly az absztrakt fotóművészetről gyűjtött össze számos hazai és nemzetközi képi példát, s ezeket rendszerbe foglalva, művészettörténeti háttérrel színesítve mutatta be a másként gondolkodás, a másként ábrázolás lehetőségét. A valóság absztrahálására a fotográfia különösen sok lehetőséget kínál, sajátos kifejezőeszközei által. Így a hallottak, látottak bizonyosan termékeny talajra találnak. Makláry Zoltán kifejezetten műszaki oldalról közelített a képélesség problematikájához. Az élesség mérésének, helyes beállításának, tudatos alkalmazásának meghatározó szerepe van a végső mű kialakításában, ezért már akkor gondolnunk kell rá, amikor fényképezőgépet, objektívet vásárolunk. Később pedig, a tudatos képalkotás során kell jól alkalmaznunk a rendelkezésre álló technikát. Dr. Mann Judit szerzői jogról és személyiségi jogról szóló előadása különösen izgalmas volt. A fotósok abban a pillanatban találkoznak mindkét jogi területtel, hogy alkotásaikat nyilvánosságra hozzák, különösen ak14
kor, ha a felvételeken idegen emberek is látszanak. A szakzsargont mellőző, érdeklődést keltő előadás után még számos speciális esetre, helyzetre vonatkozó kérdés hangzott el. Szabó Béla a természetfotózás területeit mutatta be. Tájfényképek, panorámafotók, növényfelvételek szerepeltek a vetített anyagban. Módszereket, ötleteket, új szakmai ismereteket sajátíthattak el az érdeklődők. Szathmáry Király Ádám a nemzetközi fotókiállításokon szerzett tapasztalatait osztotta meg a fiatalokkal. Továbbá bemutatta a Kamera Fotókör, a Felföldi Fotográfusok Szövetsége és a Más-Kép Diákfotó Alkotócsoport munkáját. A vetített képek alkalmat kínáltak képelemzésre, képolvasásra. A hét folyamán egy teljes napot szántunk a Kis-Balaton fényképezésére, ahol szakképzett és felkészült természetőr vezette a fotótúrát. A gyerekek sok új élménnyel és fényképpel tértek haza. Kiállításuk az MMIKL fotógalériájában október 4-én nyílik és október 19-ig tart majd nyitva. Ezután a tárlat anyaga térítésmentesen kölcsönözhető iskolagalériák és közművelődési intézmények részére. A 18 év feletti, fotózás iránt érdeklődőket a Fotóművészeti Nyári Egyetemre is vártuk, az idén Sárospatakra. Mi jellemzi ezt a rendezvényt? - A nyitottsága, azaz életkortól, foglalkozástól és szakmai tudástól függetlenül bárki jelentkezhet; - 18 évestől 90 évesig minden korosztály képviselve van; - az ország minden részéből érkeznek hallgatók, pontosabban látó emberek, akik szeretnék megörökíteni mindazt, ami számukra vizuális élményt jelent; - minden évben az ország más tájegységén szervezzük meg az FNYE-t; - fotótúrák és szakmai előadások váltogatják egymást; - több fotókiállítást rendezünk annak érdekében, hogy a fényképezésről, a kortárs fotóművészetről konkrét képek kapcsán tudjunk beszélgetni; - a személyes kapcsolatok építése, a tapasztalatcserék ugyanolyan fontosak, mint az új művek létrehozása; - az FNYE idején megszülető alkotások egy követő kiállításon szerepelnek majd, de ezen kívül a művek számos egyéb tárlaton is felbukkannak külön-külön; - a rendezvény nyitott olyan értelemben is, hogy a helybélieket szívesen látjuk a bemutatókon, a fotókiállításokon, a városban rendezett fotósétákon, vagyis minden olyan rendezvényen, ahol gyakorlatilag semmilyen költség sem terheli őket vagy a rendezőket; - az FNYE rendezvénysorozata rövidebb vagy hosszabb ideig a kortárs fotóművészetre tereli a ré-
ban, minden fotótúránkon volt velünk helyi idegenvezető, akik folyamatosan tájékoztatták az utasokat a következő állomáshely látványosságairól, nevezetességeiről, a hely kulturális örökségéről. Karoson honfoglalás kori régészeti parkot és temetőt, Karcsán XII. századi, román stílusú Árpád-kori templomot, Pácin a Mágóchy-kastélyt, Kisrozvágyon a falut, Cigándon a tájházat örökítettük meg. Az estét a fotóklubok, alkotóközösségek CD-bemutatója követte. Szerdán (2-án) előadásnapot tartottunk a moziteremben (Művelődés Háza). Ez nyilvános volt, előre meg is hirdettük a sajtóban, érdeklődőket szívesen láttunk. Dr. Patrus Sándor, az Ágens Galéria tulajdonosa és vezetője A jövő műtárgya a fotó címmel tartott előadást. Jászai Csaba főszerkesztő-helyettes bemutatta az MTI kiadásában megjelenő Fotós SZEM magazint. Ambrus Péter előadása A makrofényképezés műhelytitkairól szólt, Dr. Mann Judit előadása pedig a szerzői jogról és a személyiségi jogokról. Markovics Ferenc fotóművész a fotográfusok alkotói szabadságáról beszélt a hallgatóságnak. Este – ugyancsak nyilvános – diaporáma bemutató következett a városi moziban. Csütörtökön ismét útra keltünk két autóbusszal, hogy felfedezzük Hegyközt. Sátoraljaújhelyen a városháza, a városközpont, a piarista templom; Széphalmon a Kazinczy-múzeum, a park, A Magyar Nyelv Múzeuma; Füzérradványban a Ká rolyi-kastély és a hozzá tartozó sokhektáros park; Kőkapun a Károlyiak vadászkastélya, a csónakázó tó; Fűzéren a tájház, a falu, a felújítás alatt lévő várrom szerepelt fotózási helyszínként. Este a Bodrog Néptáncegyüttes fergeteges bemutatója következett. Természetesen fotós előadás volt, így még a zsinórpadláson is csattogtak a fényképezőgépek. Pénteken indult a Tokaj és Tokaj-hegyalja fotótúra. Tolcsván a barokk Dessewffy-kastély, a reneszánsz Rákóczi-kastély, a Szirmay-kastély; Komlóskán a ruszin nemzetiségi park, a régi házak, a görög katolikus templom, a ruszin tájház, Solymos vára; Erdőbényén, Tarcalon és Tokajban pedig a településszerkezet, az épített örökség kínálta magát megörökítésre. Szombaton már csak a Fotóművészeti Nyári Egyetem munkájának értékelése, a csoportképek és a diplomák átadása, majd az elutazás következett. A rendezvény hangulatát, eseményeit és a résztvevőket sok-sok fénykép örökítette meg, az ezekből szerkesztett fotóalbum megtekinthető a www. mafosz.hu weboldalon. Ugyanitt lesz látható november közepétől a követő kiállítás teljes anyaga is. A programok megrendezéséhez nyújtott támogatást ezúton is köszönjük a Nemzeti Kulturális Alap Közművelődési Kollégiumának. 15
Alk otó k özös s é g e k - mû v é s z e te k Gyôri Lajos Képi anyanyelvünk oktatása
gióban élők figyelmét, ami, reméljük, később jótékonyan hat majd fotós civil társulások létrejöttére; - valamennyi programunk fakultatív, ami azt jelenti, hogy sehol sem kötelező megjelenni az FNYE hallgatóinak; - a régióban készült felvételek egy közös fotóalbumban látnak majd napvilágot. Az idei nyári egyetem 2008. június 28-tól július 5-ig tartott. Az ország minden részéből 112 beiratkozott hallgatónk volt. Együttműködő partnerünk, a sárospataki Művelődés Háza három szakmai kiállításunknak biztosított helyet a Fotóművészeti Nyári egyetem időszakában (és persze még azon túl is). A XXV. MAFOSZ Szalonon bemutattunk 146 kortárs fotóművészeti alkotást, 41 alkotóközösségből. Várhegyi László (Nógrád Megyei Fotóklub, Pásztó) régi fényképezőgépekből rendezett technikatörténeti kiállítása ugyancsak jó szakmai programnak bizonyult, különösen most, amikor az analóg fényképezőgépeket tulajdonosaik lecserélik digitális kamerákra. Mindjárt az első napon közös fotótéma is akadt, mert a pataki várban ekkor volt a reneszánsz lakodalom és az ezzel összefüggő ceremónia. A jelmezes szereplők látványa, a reneszánsz kavalkád sokakat késztetett fényképezésre. A második napot a város megismerésére, városfényképezésre szántuk. A felkészült idegenvezető Sárospatak minden rejtett kincsét és látványosságát feltárta a fotósok előtt. Az épített kulturális örökségről számos, kiállításra érdemes mű született, amelyet a közönség a novemberi követő kiállításon láthat majd. Késő délután nyitottuk meg a harmadik kiállításunkat, Reneszánsz életérzés a kortárs magyar fotóművészetben címmel. Az eseményhez könyvbemutató is kapcsolódott, mert ekkorra készült el a tárlat anyagát tartalmazó fotóalbum is. A kiállításon szereplő alkotók egy-egy tiszteletpéldányt vehettek át a megnyitó alkalmával. Este az otthonról hozott, vetített képek pályázata – diapozitív képek és digitalizált fotók versenye – következett, természetesen képelemzéssel, képértékeléssel egybekötve. Hétfőn egész napos, autóbuszos fotótúra indult Kassára, idegenvezetőkkel. A nyári egyetem egyik célkitűzése új művek, új felvételek készítése. Ezért mindig keressük azokat a helyszíneket, témákat, alkalmakat, amelyek fényképezésre ösztönzik a jelenlévőket. Hétfőn este fotóbörzét rendeztünk az otthonról hozott papírképekből. Ilyenkor a szálláshely közösségi helyiségeiben több száz fényképet terítenek ki a hallgatók, s ezeket nézegetik órákon át, miközben beszélgetnek a felvételek elkészítésének módjáról, a képi ötletekről. A következő napon is úton voltunk, ez alkalommal a Bodrogközben fényképeztünk. Mindkét autóbusz-
MÛvészet
Gyôri Lajos
Nem zetk ö zi sikerek : V ilágkupa, aranyérem, e zü stérem A FIAP – The International Federation of Photographic Art –, a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség 1950-ben, Svájcban jött létre, 15 ország, köztük Magyarország autonóm fotográfusai közös akaratából. 2008-ban ennek a szövetségnek már 86 ország a tagja. Szavazati joggal minden országot csak egy országos szakmai szövetség képviselhet benne. Ezt a képviseletet a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége (MAFOSZ) 1997-től látja el. A FIAP legfőbb célkitűzése a fotográfia népszerűsítése, szakmai továbbképzések szervezése, nemzetközi fotókiállítások rendezése, a nemzeti szakmai kiadványok megőrzése közös gyűjteményben (Párizs) és közhasznúvá tétele, az aktuális közgyűlést rendező országok fotókultúrájának intenzív népszerűsítése. 2004-ben a MAFOSZ Budapesten rendezte meg a 27. FIAP Kongresszust. A soros közgyűlésen a szervezeti kérdéseken túl a nemzetek képviselői eszmét cserélnek a kortárs fotóművészet szerepéről, jellemzőiről, fejlődésének irányáról, a nemzetközi együttműködések formáiról, és konkrét megállapodások is születnek. Egy-egy világtalálkozó olyan, mint egy nemzetközi kulturális börze, ahol kiállítások, kiadványok, programok cserélődnek, és új szakmai kapcsolatok jönnek létre az autonóm fotográfusok, illetve szervezeteik között. A FIAP weblapja: www.fiap.net. A 29. FIAP Kongresszus Szlovákiában volt. A tanácskozásokat Zsolnán tartották, a nemzetközi tárlatokat pedig Pozsonyban rendezték meg. Magyarországot Kührner László, a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége ügyvezető elnöke és Juhász Miklós EFIAP/b fotóművész, a MAFOSZ alelnöke képviselte. A kongresszus idején nyílt meg Pozsonyban a FIAP 29. Nemzetközi Fekete-Fehér Biennáléja, ahol 44 ország fotósai, köztük tíz magyar alkotó műveit mutatták be. Hazánkból Erdélyi Gábor (Bakony Fotóklub, Veszprém), Gál András (Debreceni Új Fotóműhely, Debrecen), Garai Mariann (Székesfehérvári Fotóklub, Székesfehérvár), Király Erika (APS Stúdió, Bp.), Ligeti László (Duna Fotóklub, Baja), Mándi Emese (Prizma Kör, Bp.), Mészáros Csaba (BMK-Reflex Fotóklub, Bp.), R’bert Bob (Prizma Kör, Bp.), Szabó Márta (Főnix 16
Fotóművészeti Kör, Székesfehérvár), Wágner Csapó József (Főnix Fotóművészeti Kör, Székesfehérvár) egy-egy alkotását lehetett megtekinteni. Az országok versenyében a magyar kollekció a 18. helyen végzett. Ugyanekkor és ugyanitt nyílt meg a FIAP 30. Nemzetközi Ifjúsági Fotóbiennáléja, ahol már az utánpótlás szerepelt, nem is akármilyen eredmén�nyel. A fotóbiennálén a 16 év alatti magyar diákok kollekciója elnyerte a FIAP Világkupát. A fotók szerzői: Angyal András (Más-Kép Diákfotó Alkotócsoport, Kazincbarcika), Balogh Áron (Dunaújváros), Fejes Gergő (Nádasdy Fotókör, Budapest), Gosztom Gergő (Soproni Fotóklub, Sopron), Kaczúr Illés (Más-Kép Diákfotó Alkotócsoport, Kazincbarcika), Kocsis Roland (Sopron), Liska Balázs (Budapest), Papajcsik Péter (Nádasdy Fotókör, Budapest), Szabó Bence (Más-Kép Diákfotó Alkotócsoport, Kazincbarcika), Túri Bálint (Soproni Fotóklub, Sopron). Ugyanitt Kaczúr Illés (Más-Kép Diákfotós Alkotócsoport, Kazincbarcika) egyéni FIAP-aranyérmet kapott a No. 1. című alkotása elismeréseként. A 16-21. év közötti magyar fiatalok kollekciója FIAP ezüstérmet nyert, 17 ország versenyében. A kollekcióban szerepelt Filipinyi Virág (Szemere Fotókör, Miskolc), Kocsis Bernadett (Más-Kép Diákfotó Alkotócsoport, Kazincbarcika), Hertelendy Gábor (Bakony Fotóklub, Veszprém), Koppány Orbán (Kaposvár), Megyery Noémi (Szivárvány Fotóklub, Budapest), Süli Zakar Nóra (Algyő), Szamosi András (Főnix Fotóművészeti Kör, Székesfehérvár), Szűcs Ágnes (Más-Kép Diákfotó Alkotócsoport, Kazincbarcika), Tállai Barnabás (Zichy Fotókör, Kaposvár) és Tétényi Bálint (Budapest) egy-egy alkotása. Hogyan és mennyi idő alatt szerezhetünk a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetségtől (FIAP) fotóművészeti diplomát? A fotókultúrában a legmagasabb erkölcsi elismeréseket, diplomákat a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség adja ki. A nemzetközi kitüntetéseket, diplomákat akkor ítélik oda, amikor egy-egy alkotó már elég sok nemzetközi tárlaton bizonyította
tehetségét, tudását és elkötelezettségét a fotóművészet iránt. Az értékelések szempontjai között szerepel, hogy hány országban, hány kiállításon, hány művét állították ki, és mióta vesz részt alkotóként az egyetemes fotográfiai közéletben. Ezek figyelembevételével adományoznak AFIAP, EFIAP, MFIAP fotóművészeti diplomákat és címeket. 1957. és 1996. között a magyar fotósokat az MFSZ képviselte ebben a szervezetben. Ez idő alatt egyetlen egyszer sem hozták nyilvánosságra, hogyan lehet igényelni a kitüntetéseket, és melyek a teljesíthető feltételek. Ennek eredményeként szinte kizárólag saját tagjaik kaphatták ezeket a diplomákat, pedig számos más alkotó is megérdemelte volna azokat ugyanezen időben. Aztán 1997-ben lemondtak a nemzeti képviselet jogáról. (Tájékoztatásul: a FIAP minden országból csak egy társadalmi, szakmai szövetség tagságát fogadja el, amely viszont köteles az egész nemzetet tájékoztatni a nemzetközi rendezvényekről.) A lemondás pillanatában a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége kérte felvételét a FIAP-ba, amelyet az 1997-es kínai kongresszus jóváhagyott. Azóta gyökeresen megváltozott a helyzet! A MAFOSZ ugyanis egyik legfontosabb feladatának tekinti a külföldi fotópályázatok népszerűsítését. Ennek érdekében évente 100-150 nemzetközi fotópályázatot hozunk nyilvánosságra. Több mint száz hazai szakmai társadalmi szervezet részére küldjük el hagyományosan sokszorosítva vagy e-mailben mindazokat a felhívásokat, amelyekről úgy ítéljük meg, hogy a magyarok sikeresen pályázhatnak azokra. Természetesen közzétesszük az interneten is. Bizonyos terheket évente öt-tíz alkalommal átvállalunk az alkotóktól. Országkollekciót állítunk össze, amelybe előzsűrizéssel választunk ki 10-100 magyar alkotást, s ezt egy csomagban juttatjuk el a világ bármely országába. Ilyenkor a MAFOSZ fizeti a nevezési díjakat – ez alkalmanként és alkotónként általában 10-20 dollár; mi fizetjük a postaköltséget és a vámoltatás költségét is (amennyiben szükséges). Majd amikor a képek visszaérkeznek az országba, akkor vállaljuk a belföldi postaköltséget is, hogy minden mű visszakerüljön feladójához. Anyagi helyzetünktől függően, olykor még a nagyítás költségét is elrendezzük. Az információk gyors és széles körű terjedésének köszönhetően, látványosan növekszik a külföldön bemutatkozó magyar alkotók száma. 2002-ben számoltuk össze először – a magyar fotográfia akkor 164 éves története során –, miként szerepelnek a magyarok külföldön. A 2002-es sta-
tisztika eredménye: 31 országban, 55 nemzetközi fotóművészeti kiállításon és 16, magyarok által külföldön rendezett tárlaton, mindösszesen 289 alkotó szerepelt 1289 pályaművel. 2007-re ezek a számok minden tekintetben nőttek. Negyvennégy országban, 388 fotós, 67 különféle tárlaton 1.571 képpel mutatkozott be a határainkon túl. Ez egyértelműen az információs társadalomnak köszönhető, annak, hogy immár bárki, bármikor hozzájuthat egy-egy nemzetközi fotópályázat feltételeihez, a nevezési laphoz, vagy megtudhatja, hogyan szerepelhet az országkollekcióban. Érdeklődés esetén érdemes feliratkozni a Fotósélet című heti, internetes hírlevél kézbesítő listájára, a gyoril@ mmi.hu címre küldött rövid kérés formájában. 1997. óta, a MAFOSZ számos alkotót terjesztett fel a FIAP-hoz, hogy elnyerjék a nemzetközi kitüntetéseket. Eredményeik alapján meg is kapták a diplomákat! Névsoruk megtekinthető a www. mafosz.hu weblapon, a FIAP-diplomás magyarok menüpontban. Miért fontosak ezek? Azért, mert érdek nélküli és őszinte visszajelzést kapnak a világtól az alkotók. Ebből tudni fogják, hogy munkájuknak van értelme, jó úton járnak, odafigyelnek rájuk, és egyformán értik őket Európában, Ázsiában, Ausztráliában vagy Amerikában. A visszajelzések teljesen objektív esztétikai, művészeti értékítéleteken alapulnak. Hiszen ahány kiállítás, annyiszor 3-5 főből álló szaktekintély alkotja a zsűrit, akik nem ismerik az alkotókat, csak a benyújtott pályaműveket. Más kultúrákat képviselve is elismerik a magyar alkotókat sok-sok országban. 2008-ban AFIAP diplomát kapott eddigi nemzetközi szereplése elismeréseként: Adelmann István (Somogyi Fotóklub, Kaposvár), Homoga József (Nógrád Megyei Fotóklub, Salgótarján), Murvai György (Magyar Fotóművészek Világszövetsége, Miskolc), Papp Elek (Ceglédi Fotóklub, Nagykőrös), Tóth Károly (Kamera Fotókör, Csokvaomány). EFAP diplomával jutalmazták Gedeon Péter Ferencet, a Diósgyőri Vasas Fotóművészeti Kör tagját, Herbst Rudolfot, a Jobbágyi Fotókör vezetőjét, a Diósgyőri Vasas Fotóművészeti Kör tagját, Kerekes Istvánt Mosonmagyaróvárról és Szathmáry-Király Ádámot, a Kamera Fotókör vezetőjét. A diplomák odaítélésének nemzetközi feltételeit tartalmazza a Fotókulturális kézikönyv és a www. mafosz.hu weblap is.
17
MÛvészet
Frigyesi András
M û helyb es zélgetések a nem zetiségi színjátszás hely zetérô l A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus (MMIKL) a színjátszás pótolhatatlan közművelődési funkciójára, a színház hagyományőrző és -teremtő erejére, valamint a közösségfejlesztésben játszott szerepére való tekintettel, szakmai műhelybeszélgetést szervezett 2008. március végére. A műhelybeszélgetés célja a magyarországi nemzetiségi színjátszás helyzetének felmérése, a magyar színházi szakmába és a társadalomba való beágyazottságának vizsgálata, a létező struktúrák eddigi tanulságainak és a lehetséges struktúrák előnyeinek - hátrányainak átgondolása, a működés kontinuitásának vizsgálata, a lehetséges tervek vázolása volt. A műhelybeszélgetés sikerét bizonyítja, hogy júniusban annak folytatására került sor. Az alábbiakban összefoglaljuk a két tanácskozási nap történetét. Az előadók megállapították, hogy a többségi társadalom színházi életét a nemzetiségek nyelveinek és gesztusrendszereinek felmutatása gazdagítja. A nemzetiségi színházak léte a többségi kultúra fontos eleme, hiszen közreműködésükkel Magyarország és a nemzetiségek anyaországai között állandó, kétirányú forgalmat biztosító kulturális hidak építhetők ki. A nemzetiségi színjátszás működését determináló körülmények viszont méltatlanul korlátozzák lehetőségeiket. Ezért áttekintettük a színházi produkciók általános finanszírozási helyzetét, s már márciusban igyekeztünk a lehetséges jövőképre javaslatokat tenni. A nemzetiségi színházak vezetői tudatában vannak annak, hogy munkájuk csak akkor lehet sikeres, ha a színházak hosszú távú jövőjének víziójához igazítják cselekedeteiket. Mivel a legtöbb műhely esetében hiányzik a biztos pénzügyi alap, a megfelelő háttér, a kulturális életbe való integrálódás, a hatékony érdekképviselet, a jelen adottságokkal szinte lehetetlen a szükséges hosszú távú gondolkodás, a felelős építkezés. Világossá vált, csak összefogással érhető el eredmény. Németh Erika, a Miniszterelnöki Hivatal Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Főosztályának főosztályvezetője, a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Ki18
sebbségekért Közalapítvány kuratóriumi elnöke, gondolatébresztő előadásában a 2008. február 23.március 2. között sikeresen lezajlott ARCUSFEST tapasztalatait összegezte, s hitet tett amellett, hogy a nemzetiségi színjátszó találkozóknak évente és folyamatosan ismétlődniük kell, mert különben nem biztosítható mindegyik nemzetiség számára a közösségteremtő megújulás. A kontinuitás megőrzésének jegyében a jövő évi találkozóra vonatkozó pályázati kiírás megszületett (www.mnekk.hu), az előkészítés háttérmunkálatai folynak. Frigyesi András rendező, az MMIKL nemzetiségi referense és a Deutsches Theater Budapest igazgatója, közös aggodalmakat fogalmazott meg, amikor rámutatott, hogy sok nemzetiségi színház számára az ARCUSFEST jelenti az évi egyetlen produkciót, szükség van a struktúra áttekintésére. Jót jelenthet, ha a nemzetiségi színjátszás ügyét a nemzetiségi politikán túl a kulturális politika is érzékelhetően észreveszi. Ennek elősegítése érdekében – különös tekintettel az előadó-művészetről készülő (színházi) törvényre is – közös fellépésre, legitim tárgyalópartnerre és szervezettségre lenne szükség. Caruha Vangelio iskolaigazgató a hazai görög színjátszás örömteli felélesztéséről szólt a Neaniki Szkini példájával. Az iskolai színjátszás minden tekintetben eredményt hozó nevelési funkcióit elemezte, s kiállt az amatőrök és a profik együttműködése mellett. Igényt jelentett be egy legitimációval rendelkező testület létrehozására, hogy megvalósulhasson a hatékony közös szakmai képviselet és érdekvédelem. Faragó Tímea tanár, a PaThália iskolai színjátszó kör vezetője, a Magyarországi Német Nyelvű Amatőr Színjátszásért Egyesület elnöke, valamint az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán beindított német nyelvű színházpedagógus-képzés mentora a színjátszás emberformáló és az iskolai életen túlmutató jelentőségét hangsúlyozta. Mivel az iskolai színjátszás ügye nagyon ember-, illetve tanárfüggő, kiemelkedően fontos a nemzetiségi nyelvű drámapedagógus-képzés beindítása és életben tartása, valamint a nyilvános megméretés lehetősége az ARCUSFEST vagy más fesztiválok keretében.
A Vertigo Szlovák Színház múltja, jelene, jövője volt Ónodi Daniela színházigazgató előadásának a témája: a Vertigo hosszú évek színvonalas, párhuzamosan futó amatőr és profi működése nyomán az Országos Szlovák Önkormányzat egyik intézményévé vált. Ezzel biztos hátteret kapott, egyúttal bővebb pénzügyi forráshoz jutott. Az előadás világosan rámutatott a nemzetiségi érdekeket érvényesíteni képes, de államilag garantált, stabil fenntartói háttér szükségességére. Frank Ildikó, a szekszárdi Deutsche Bühne Ungarn igazgatója akut gondokról tájékoztatott a mindenki számára tanulságos, s a végkifejletet még nem mutató fenntartói konfliktus bemutatásával. A megyei önkormányzat és az érintett nemzetiség országos önkormányzatának fenntartói vitája a nemzetiségi színházak strukturális szempontból legkiemelkedőbbjét érinti, amely betagozódása okán önállóan jelenik meg a költségvetési törvény megfelelő során. Lasztity Péró, az MMIKL Nemzetiségi Kulturális Szakmai Tanácsának tagja, a szakmai és művészeti kihívás szempontjából, valamint a tevékenység célirányultsága szerint osztályozta az amatőr és a profi, illetve a profitorientációjú színházi műhelyeket. Szorgalmazta, hogy áttekintő tanulmány készüljön a nemzetiségi színházi műhelyek helyzetéről. Elmondta, az idei ARCUSFEST minden tekintetben előrelépést jelentett, és a megalapozott jövő érdekében a MEH, az MNEKK és az MMIKL további termékeny együttműködésére számít. Kormányos István, az ukrán színházi élet egyik motorjaként az országos nemzetiségi önkormányzatoknak, azok elnökeinek, a kulturális bizottságok elnökeinek és tagjainak több és méltóbb aktivitását sürgette a színjátszás támogatásában. Jónás Judit, a Cinka Panna Színház igazgatója és Gergely László rendező, a Cervinus Teátrum művészeti vezetője, már a márciusi beszélgetésben jelezték, hogy a kívánatos szakmai összefogáshoz és a hatékony érdekképviselethez szerintük is szervezeti háttérre van szükség. A Nemzetiségi Színházak Titkárságának, illetve a Magyarországi Nemzetiségi Színházak Szövetségének koncepcióját a június 12-ei műhelybeszélgetésen ismertették. E beszélgetés alapján a magyarországi nemzetiségek színházi csoportosulásai szükségesnek látják olyan közös érdekképviseleti és -védelmi szervezet létrehozását, amely – a készülő színházi törvényre való tekintettel is – képes a nemzetiségi színjátszás közös érdekeinek hatékony megjelenítésére. Gergely László rendező, a Cervinus Teátrum művészeti vezetője, a nemzetiségi színjátszás szakmai
integrációjára vonatkozó javaslatának kiindulópontjaként megfogalmazta, hogy „a magyarországi nemzetiségi színjátszás felnőttkorba lépett, de e fejlődés több tekintetben túl gyorsan következett be: az első színházi találkozó óta eltelt mindössze 15 esztendő alatt”. Tények és kompetens idézetek sorával támasztotta alá, hogy lassan évtizedes ígérgetés folyik, kihasználva, hogy a nemzetiségi műhelyek „magányos farkasként” igyekeznek boldogulni. Ezért szakmai kérdésekben egységes nemzetiségi közgondolkodásra van szükség: a hosszú távú működést garantáló strukturális megújulás lehetőségeit kell közösen megtalálnunk, hogy a már meglévő eredmények megőrzése mellett hatékonnyá tegyük az érdekképviseletet. Csak összefogással van reális esélyünk a színházi szakmán belüli érdek- és értékegyeztetésre és a működési garanciák elérésére. Javasolta a Magyarországi Nemzetiségi Színházak Szövetségének létrehozását, az alapdokumentáció elkészítését és vitára bocsátását. A Jónás Judit színművész által vázolt terv lényege, hogy a Nemzetiségi Színházak Titkárságának létrehozása nyomán minden nemzetiség csak nyerhet, többek között a jelenleg nem létező, sürgetően kívánatos dokumentumbázis, archívum létrehozásával, a menedzselésben történő segítségadással és az ügy hatékonyabb társadalmi - szakmai artikulálásával. Kívánatos, hogy létezzen egy fórum, amely a 13 nemzetiség teljes színházi életére rálát, a pályázatokon el nem érhető működési költségek előteremtésében segít, és a közönségtájékoztatás feladatát, minden nemzetiségi műhely érdekeit képviselve, elvégzi. Asztalos András, a lengyel Dom Otwarty művészeti vezetője az egyes műhelyek szellemi és művészi potenciáljának erősítését sürgette, amihez a közös érdekképviselettel biztosítható több lehetőség és tágabb keretek szükségesek. A Thália Színház igazgatója, Megyeri László, a nemzetiségi színjátszás itthoni szakmai beágyazottságát vizsgálva, megállapította: „Az állam és az önkormányzatok tartanak fenn színházat, a kisebbségi létben 13 elismert országos önkormányzat van jelen. Ehhez képest csak a DBU (Szekszárd) szerepel nevesítve az aktuális költségvetési törvény 7. sz. mellékletében, de az sem a nemzetiségi önkormányzat színházaként.” A többségi társadalom színházaihoz képest a nemzetiségi színházi műhelyek – sajnos a strukturális beépültség hiányával indokolható okokból is – alulfinanszírozottak. Ezért is sürgető tennivaló a formalizáltan megjeleníthető összefogás megteremtése – annak ellenére, hogy 19
Alk otó k özösség ek - mûvé s ze te k Frigyesi András Mûhelybeszélgetések a nemzetiségi színjátszás helyzetérôl
a nemzetiségi színjátszás területén sem mindenkinek azonosak az érdekei, nagy a heterogenitás. De hogy a nemzetiségi színjátszás is alanyi jogot nyerhessen a költségvetési törvényben, arra csak az összefogás adhat esélyt. A tapasztalat szerint a Pénzügyminisztérium nyitott a tényleges tartalommal megtöltött strukturális változások támogatására. Hívják szövetségnek vagy bárminek, létre kell hozni egy apparátust, amely képes rendet vágni a rendetlenül burjánzó sokféleségben. Lasztity Péró, az MMIKL tanácsnoka, az MNEKK színházi bizottsága tagja, az MNEKK volt kurátora, az ARCUSFEST társszervezője, ismét sürgette, hogy készüljön felmérés a nemzetiségi színházak intézményesültségi fokáról és általános helyzetéről, a személyi, tárgyi, infrastrukturális feltételekről, a műhelyek művészeti ambíciójáról. Ez lehetne az alapja egy áttekinthető, rendszerszerű, biztonságos, kiszámítható, ösztönző, megfelelő mértékű, perspektívát adó támogatási rendszer kialakításának. Legitim szervezetre van szükség, amelyet a megfelelő fórumokon meghallgatnak és amely a közös érdekképviseletre képes. Nagyné Varga Melinda, az Oktatási és Kulturális Minisztérium Művészeti Főosztályának vezetője jelenlétével megtisztelte a tanácskozást és elismerte annak eredményeit. A műhelybeszélgetések alapján úgy ítéli meg, hogy szükség van valahol Budapesten egy, a nemzetiségek mindegyikének színházi érdekeit felkaroló otthonra. A tervezett szakmai civil szervezet létrehozásához meg kell teremteni az infrastruktúrát, hogy a 2009-es költségvetés tervezésénél a már zajló szakmai egyeztetésekben részt lehessen venni. Szeptember 21-ére – még az államigazgatási eljárást megelőzően – a készülő színházi törvényre vonatkozó nyílt vitanapot hirdetett meg a miniszter: ott lehetőség teremtődhet a nemzetiségi színjátszás ügyének legitim és hatékony artikulálására. Felkészülni rá már a nyáron szükséges. Székely András Bertalan, az Oktatási és Kulturális Minisztérium Esélyegyenlőségi Főigazgatósá-
20
ga nevében jelezte, hogy a nemzeti kisebbségek kulturális ügyei a pillanatnyi realitások szerint az oktatási ügyekkel szemben hátrébb sorolódtak. Ez a tény is sürgeti a hatékonyabb érdekképviselet megteremtését. Tekintettel a súlyos helyzetre a tizenhárom nemzetiség színjátszásának képviseletében a jelenlevők határozattal úgy döntöttek, hogy – mielőtt a jogi személyiség létrehozása megtörténhet – tárgyalóképes delegációt, négyfős testületet hoznak létre az elhangzott javaslatok feldolgozására, a kérdőíves felmérés lebonyolítására, valamint a Magyar Színházművészek Szövetségével, az OKM-mel, a szakállamtitkársággal és a szükséges fórumokkal való kapcsolatfelvétel, a lehetséges stratégia kidolgozása, valamint a színházi törvény nyílt napján a közös érdekek képviselete céljából. A testület tagjai (ABC-sorrendben): Frigyesi András, Gergely László, Jónás Judit, Lasztity Péró. A testület azonnal munkához látott, az elüzletiesedő világban hirtelen magára maradni látszó nemzetiségi színjátszás ügyének előmozdítása érdekében. Tudjuk, hogy a megbízható színházi működés alapja a világos feladatrendszer, a hatékony struktúra és az anyagi biztonság. Ezekre a kihívásra keressük a közös választ, igyekszünk a nemzetiségi színházi műhelyek személyi, anyagi és nem utolsósorban presztízs feltételeit kiteljesíteni. E hármas egység megteremtése alapvetően fontos, minthogy egyik sem működik a kívánt mértékben a másik kettő nélkül. Hiába a szakszerű vezetés: ha a munkatársak nem kapják meg a kvalitáshoz minimálisan szükséges anyagi hátteret, nem képesek megmutatni, mit tudnak. Hiába van megfelelő mennyiségű pénz: ha nem optimális struktúrákba kerül, hatékonysága elmarad. És hiába vannak meg a személyi és anyagi feltételek: ha az eredmény nem növekvő presztízs értékű, nem jár a nyilvánosság és a szakma elismerésével, akkor hiányozni fog a további munkához elengedhetetlen hajtóerő. E hármas egység jegyében kell tehát dolgozni.
Hunyadi Zsuzsa
M Ûvész et
F eladatbôv ü lés: a z MMI KL-b en a fes ztiválok regisz tráció ja és minô s í tése ! Idén nyáron már hivatalosan is intézetünkhöz került a fesztiválok regisztrációjának és minősítésének lebonyolítása. Ez egy hosszabb folyamat eredménye. A fesztiválok minősítését maga a fesztiválszakma régóta igényli. Több szakmai szövetség is szeretné, ha követhető, átlátható és világosan megfogalmazott kritériumok szerint osztanák szét a forrásokat, annál is inkább, mert a fesztiválok és a különböző nagyrendezvények száma az utóbbi években jelentősen megugrott, és további növekedés várható. Mindez azt eredményezte, hogy mára a különféle központi és helyi forrásokból összességében már milliárdos nagyságrendű az a közpénz, amelyből évente részesülnek a rendezvények. A fesztiválok minősége azonban változó, a cél pedig az, hogy a legjobbak részesüljenek a mindig szűkös forrásból. A regisztrációs és minősítési rendszer kidolgozása és bevezetése ennek a célnak az eléréséhez kíván hozzájárulni. A következőkben röviden ismertetjük elképzeléseinket a rendszer működéséről. Az első lépés, hogy a regisztráció során a rendezvények megadják legfőbb jellemzőiket (szervezők, műfaj, programok száma, típusa, költségvetés nagysága, összetétele stb.). A fesztiválok akkor kerülhetnek be a regisztrációs rendszerbe, ha adataikat egy szakmai bizottság jóváhagyja, elfogadja. Ezáltal a regisztrációba vétel önmagában is bizonyos fokú garanciát jelenthet a támogatók szemében. A cél az, hogy minden olyan fesztivál, amely állami támogatásra tart igényt, nyilvántartásba kerüljön. Emellett a regisztráció módot ad arra is, hogy a fesztiválokról, számukról, összetételükről, az egyes rendezvényfajták fő jellemzőiről, és ezek elmozdulási irányairól képet kapjunk. A második lépcsőben megvalósuló minősítési rendszer túllép a puszta számbavételen. Terveink szerint több dimenzióban, több szempontból érté-
keli majd az egyes fesztiválokat, rendezvényeket. E dimenziók leképezik a fesztiválok különböző célkitűzéseit, illetve funkcióit. Értékelni fogjuk - a rendezvények programjainak művészeti értékét, tartalmát, színvonalát; - a közönség nagyságát, a pr és a marketing munka színvonalát és eredményességét; - a turisztikai vonzerőt, a gazdasági haszontermelő képességét; - a helyi kultúrához, a helyi jellegzetességekhez való kapcsolódást, a beágyazottságot, az épített és a szellemi örökséghez való viszonyt; - a rendezvények szolgáltatásainak, az infra struktúrának a színvonalát, valamint - a közösségteremtő erőt és a hangulatot is. A minősítést háttéranyagok, programfüzet, illetve helyszíni szemle alapján, szakértők végzik majd. Minden rendezvény többféle minősítést kapna, pl. művészeti, turisztikai és közösségi szempontút is. A különböző források szétosztásánál ezeket az értékeléseket, minősítéseket saját szempontjai alapján tudja majd figyelembe venni a pénzosztó. A munka jelenleg a regisztrációs honlap készítésének fázisában van. Terveink szerint a honlap szeptember közepére elkészül, s már az NKA által idén ősszel kiírt pályázatoknál valamilyen módon előnyt élveznének azok a fesztiválok, amelyek e honlapon keresztül regisztrálták magukat (a honlap címe: www.fesztiválregisztrácio.hu). Munkánk során a következő lépés a minősítési rendszer pontosítása lesz. Maga a minősítés a jövő évi fesztiválok során, folyamatosan valósul majd meg. Terveink közt szerepel a regisztrációs és minősítési rendszer összehangolása az NKA monitorozási rendszerével. Igény mutatkozik a fesztiválok másik jelentős támogatójától, a főváros részéről is arra, hogy a Budapest arculatát befolyásoló ren21
dezvényeik támogatásánál figyelembe vegyék a regisztrációs és minősítési eredményeket. Reményeink szerint a rendszer működése elősegíti majd a központi források összehangolását, és kedvezően hat a regionális és a helyi döntések megalapozottságára is. A rendszer kidolgozásában egy, az OKM által még tavaly nyáron felkért munkacsoport vesz részt. Ennek tagjai különböző fesztiválszövetségek (Magyar Művészeti Fesztiválok Szövetsége,
22
Magyar Fesztivál Szövetség, Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetsége), valamint a Szabadtéri Színházak Szövetsége, a Magyarországi Rendezvényszervezők Szövetsége és a Magyar Nemzeti Gasztronómia Szövetség képviselőiből, az OKM Közművelődési Főosztálya és az Önkormányzati Minisztérium (mint a turizmus államigazgatási felügyeleti szerve) munkatársaiból áll. A munkát az MMIKL részéről Hunyadi Zsuzsanna vezeti és koordinálja, és Tóth Zsuzsanna, Huszerl József valamint Hegedűs Katalin vesz részt benne.
TANULMÁNY
M. Tóth Antal
Konferencia és hangverseny – Veszprém a reneszánsz jegyében
Veszprém Mátyás király századában (Elhangzott 2008. május 24-én a Veszprém Megyei Közművelődési Intézet által szervezett reneszánsz konferencia bevezető előadásaként.) A Veszprém Megyei Közművelődési Intézet reneszánszról szóló konferenciáját és táncházzal összekötött gálakoncertjét abból az alkalomból tartjuk, hogy Mátyás király trónra emelésének 550. évfordulójára emlékezve, 2008-at a reneszánsz évének nyilvánították. A „reneszánsz” francia szó és újjászületést jelent. A 19. században nevezte így el egy francia történetíró az európai történelemnek azt a korszakát, amely nagyjából az 1300. és 1550. évek közé esik. Ha a reneszánszra gondolunk, elsősorban nagy, túlnyomórészt firenzei művészek, írók, festők, szobrászok, építészek (Dante, Petrarca, Boccaccio, Cimabue, Giotto, Donatello, Leonardo, Michel angelo és mások) neve jut eszünkbe. E szerint az volna a reneszánsz lényege, hogy néhány lángeszű firenzei újra felfedezte és folytatta az ókori görög - római művészetet, amely az okkal vagy ok nélkül „sötét”-nek nevezett középkor századai alatt feledésbe merült? A válasz egy tanulmányban ily módon olvasható: „A reneszánsz művészeti stílus létrejöttében szerepe volt ugyan az antik hagyományok újjáéledésének. A reneszánsz azonban sokkal több, mint művészeti stílus. (Ebben a korban) nagyot fordult a világ. Megváltozott az emberek gondolkodása. Más szemmel nézték az eget, a földet, embertársaikat. Más célokat tűztek ki maguk elé, mint azelőtt. Nem az új művészeti felfogás nyitotta ki új látásmódra a szemeket, hanem fordítva: a
másként látó szem tükrözte új módon a világot a művészetekben is. Azért tükröződött új módon a világ, mert megváltozott.” Mátyás király százada Hunyadi Mátyást 1458. január 24-én választották királlyá. 32 éves uralkodása a magyar történelem egyik legdicsőbb időszaka volt. Fontos politikai, katonai történések, nagyarányú államkormányzati és bíráskodási reformok mellett ebben a korban teljesedett ki a Kárpát-medencében – főleg a királyi udvarban és vonzáskörzetében – a humanista életszemlélet, terjedtek a reneszánsz eszmék, meggyökerezett az új szellemű művészet és tudomány. Jelentős építkezések kezdődtek. Létrejött a magyar reneszánsz kultúra legnagyszerűbb alkotása, Itálián kívül a világ első nagy uralkodói könyvtára, a budai Corvina Könyvtár. Az események azonban jóval korábban kezdődtek, hiszen már az Anjou-királyok (Károly Róbert és Nagy Lajos) idejében, a 14. században állandósult a politikai és kulturális kapcsolat Itália és Magyarország között. Zsigmond német-római császárrá koronázása Budát időnként szinte Európa fővárosává tette. A tudomány- és művészetpártolás azonban sem korábban, sem Mátyás idején nem maradt a fejedelmi reprezentáció része, hanem hatott a társadalom különböző szintjén élők mindennapjaira is. A polgári jellegű életforma terjedésének, a városi polgárság kialakulásának jeléül „a mesterségek űzői nálunk is egyesületbe álltak”, vagyis létrejöttek a céhek. Mindez a szigorú feudális kötöttségek fellazulásával járt. A hatalmi elithez tartozó főpapok, 23
TANULM ÁNY M. Tóth Antal Konferencia és hangverseny – Veszprém a reneszánsz jegyében
főurak saját környezetükben Mátyás halála után is terjesztették a humanista eszméket. A magyar reneszánsz tehát térben és időben sem szűkíthető le Mátyás udvarára. A korabeli hazai körülményekre utalt Vespasiano da Bisticci (1421–1498.), a 26 éves korában pécsi püspökké kinevezett és 38-évesen meghalt Janus Pannonius (1434–1472.) olasz életrajzírója, a költő hazatérésekor leírtakkal: „Midőn megérkezett és látta annak a népnek a szokásait, ezek az itáliaiakkal szemben, ahol nevelkedett, fölötte idegeneknek tűntek fel előtte”. Janus, aki Mátyás királlyá választása évében, 1458-ban, mintegy 11 éves ferrarai, velencei, bolognai és páduai tartózkodás, majd nagy itáliai körút után tért vissza hazájába, barátjához, ferrarai és bolognai tanulótársához, a híres itáliai humanistához, Galeotto Marziohoz (1427–1497.) írt epigrammájában így jellemzi a pannon viszonyokat: „Hidd el, az elme művére nagyon hat gyakran a táj is, S fontos az is, hogy mily csillag alatt született. Itt barbár talajon barbár az ajk, ha beszél. Zengne csak itt Maro, hejh, zord volna hangja Marónak, Ha ide jön Cicero, néma leszen Cicero.” (Hegedűs István fordítása) Veszprém és környéke a 15. században A 15. században bőven voltak olyan események Veszprémben és környékén is, amelyeket okkal érezhetünk a korra jellemző társadalmi átalakulás fontos részének. Az időszakot a kor neves, 18–20. századi kutatóinak, Ádám Jenőnek, Beke Kristófnak, Békefi Remignek, Bél Mátyásnak, Gutheil Jenőnek, Hungler Józsefnek, Lukcsics Józsefnek, Rhé Gyulának és másoknak köszönhetően jól ismerjük. Fontos forrásmunka a veszprémi káptalannak az 1495–1534. évekre vonatkozó számadáskönyve, amelyet Kredics László, Madarász Lajos és Solymosi László 1997-ben tett közzé, valamint Veszprém városnak az 1002–1523. időszakra vonatkozó okmánytára, amely Hermann István szerkesztésében, 2007-ben, könyv formájában is megjelent. Az itt terjedő humanista eszmék pannon szellemiségűek voltak. Az egykori Pannónia mint római birodalmi tartomány – egykori művészetének újrafelfedezése lett volna a korszak szellemi „küldetése” –, a Dunántúlon kívül Horvát-Szlavóniát, Bosznia egy részét, Alsó-Ausztria keleti területeit (nagyjából a mai Burgenlandot) és Stájerországot foglalta magában. A 15. századi, fél Dunántúlra kiterjedő veszprémi püspökség ennek a térségnek 24
volt szerves része. A hozzá tartozó vármegyékben a társadalmi viszonyokat, Magyarország más területeihez viszonyítva, a hasonlóságok mellett „pannon” sajátosságok is jellemezték. A 15. században a tanulni vágyó magyar ifjak nem csak az itáliai (elsősorban a páduai és a bolognai) egyetemeket, hanem az 1365-ben alapított bécsi (és a krakkói) egyetemet is látogatták. 1383–1523. között a bécsi egyetem hallgatói között 28 veszprémi növendék (főleg későbbi kanonok) nevét találjuk. Veszprémben alapjaiban meghatározta a társadalmi eseményeket, hogy a kis lakónépességű város a Dunántúl jelentős részét elfoglaló veszprémi egyházmegye kormányzásának, gazdasági élete összefogásának a központja volt. Szemben más városokkal (Győr, Pécs, Sopron, Pozsony), ahol a szabad királyi várossá (civitas) alakulás lehetősége megteremtődött, Veszprém csak mezővárosi (oppidum) rangot kaphatott. Ez arra vezethető vissza, hogy még az előző században, 1313-ban Károly Róbert magyar király és II. István veszprémi püspök olyan megállapodást kötött, amely szerint Veszprém püspöke viseli a megyei ispáni címet. 1392-ben Zsigmond király „érdemes szolgálataiért” véglegesen a veszprémi püspöknek adta a Veszprém megyei főispánságot. Mátyás ideje alatt a főispáni címet ugyan átmenetileg Nagyvázsony ura, Kinizsi Pál gyakorolta, azonban 1495-ben II. Ulászló az alábbi döntéssel egyértelmű helyzetet teremtett: „(a király) a Veszprém megyei főispánságot, amely a veszprémi egyháznak és püspökeinek régi kiváltsága, visszaadja Vitéz János püspöknek és utasítja a vármegye közönségét, hogy Vitéz püspököt főispánjuknak elismerjék”. Ettől az időtől a veszprémi püspökök a „főispáni” (comes supremus) rangot és jogkört is használták, a királynéi kancellári cím mellett. A közigazgatásban mind jobban előtérbe került a püspök - földesúr személye és egészen a 19. század végéig állandósult Veszprémben a püspök-főispán hatalmával és vagyonával megalapozott egyházi mezővárosi jelleg. A veszprémi vár püspöki erődítménnyé vált, és a püspök átvette a várhoz tartozó népek feletti bírói jogkört, ily módon Veszprém város lakóinak feudális ura is lett. Éppen ez határozta meg a legmarkánsabb különbséget a magyarországi (ezen belül a veszprémi) reneszánsz és a „klasszikus” itáliai reneszánsz között. Ott a városok anyagilag annyira megerősödtek, hogy nemcsak el tudtak szakadni földesuraiktól, de sok esetben önálló városállamokká is váltak. Janus a szabad (sőt szabados) itáliai városi polgári életnek Pannoniában nyomát sem találta. Szó sem
lehetett az Itáliára gyakran jellemző egyházellenességről. Nálunk nem voltak adva a feudális világrenddel való szembekerülésnek a társadalmi - jogi lehetőségei, a humanista eszmék (annak szellemi, filozófiai és kulturális konzekvenciáival együtt) a virágjában lévő feudális viszonyrendszerben, túlnyomórészt a katolikus főpapok környezetében valósultak meg. Veszprémi püspökök a 15. században A 15. század első viharos évtizedei után a veszprémi püspökök mindinkább befolyásos személyekké váltak a királyi közigazgatásban. A csak egy évig működött Rozgonyi Péter 1425-ben elérte, hogy a király megerősítse a mindenkori veszprémi püspök ősi királyné-koronázási jogát. Ez alapján koronázta meg a katonai érdemeket is szerzett Rozgonyi Simon (1428–1439.) Zsigmond lányát, Erzsébetet, első Habsburg-királyunk, Albert feleségét. Simon püspök idején, 1429–1437. között készült el a bazilika részletes leltára, amelyből pontos képet kaphatunk a veszprémi székesegyház felszereléséről, kincseiről, értékeiről, sőt a vár, a város és környéke életéről is. Utódának, a királyi fő- és titkos kancellár Ga talóczy Mátyásnak (1440–1457.) a várban már emeletes palotája volt, és jogot szerzett arra is, hogy aranypénzt veressen. Működése a „veszedelmes időkre”, az V. László és I. Ulászló közti trónviszály, a várnai csatavesztés (1444.), Hunyadi János kormányzósága (1446–1452.) és Hunyadi László kivégzése (1457.) idejére esett, amikor „a rakoncátlan belső elemek elhatalmasodtak”. Befolyásának és kitűnő szervezőkészségének köszönhetően 1443ban mégis rendezni tudta a vár és a város helyzetét, bővítette birtokát és vagyonát. A legjelentősebb 15. századi veszprémi egyházfő, Vetési Albert 1458-ban került a püspöki székbe. Az új király, Mátyás udvarának humanista szellemét hozta Veszprémbe. Maradandó alkotásai igazolják, hogy székhelyén igyekezett annak mindenben érvényt szerezni. Veszprémben nevéhez fűződik egyebek mellett a Szent György kápolnában található, még életében megépített, gazdagon díszített vörös márvány síremléke. Tőle maradt a Gizella Királyné Múzeumban, az egyéb kincsek mellett látható, 1469-ből származó, díszes miseruha, amelyet máig Vetési-kazulának hívnak. Közfürdőket építtetett. Veszprémben is működött a káptalani iskola, ahol a kor szokásának megfelelő humanista tartalommal folyt a világi értelmiségiek, a literatusok (magyarul a deákok) képzése. A diákok grammatikát (irodalmi szintű latin nyelvet),
diktáment (szónoklatot, logikát, jogi ismereteket, klasszikus verselést, humanista zeneelméletet), valamint ún. kompútuszt (elemi csillagászatot, geometriát, fizikát, mechanikát, földrajzi ismereteket) tanultak. A városnak két kórháza („ispitálya”) volt, amelyeket Szent Katalinről és Szent Erzsébetről neveztek el. 1467-ből való a veszprémiek által Vetésikőnek nevezett vörös márvány oszlopfej, amelyre a Vetésiek címerét, angyalfejet és püspöksüveget véstek. Elkészíttette a bazilika orgonáját, ami az egyházzene iránti igényességét mutatja. 1473-ból olvashatjuk, hogy a várban 1381-ben tomboló nagy tűz után 1400-ra újjáépített székesegyházat Vetési „új fénybe öltöztette”, Gutheil szavaival „kifestetve és a reneszánsz művészetét sugárzó gyönyörű festményekkel ékesítve azt”. A gótikus veszprémi Gizella-kápolna középkori apostolképeivel szembeni változást jól mutatja a Vetési által megújított Szent György-kápolna mozgalmasabb emberábrázolása. 1476-ban ő koronázta meg a székesfehérvári bazilikában Mátyás második feleségét, a nápolyi Beatrixet, akinek a kíséretében több itáliai tudós és művész érkezett Budára. Velük Vetési közvetlen kapcsolatba került. Békés, befolyásos egyénisége alkalmassá tette széles körű diplomáciai munka végzésére. Négy évvel Mátyás halála előtt, 1486-ban hunyt el. Nem sokkal halála előtt a Veszprémbe látogató pápai legátus tisztelettel és csodálattal emlékezett meg róla: „Vere hic annosus pater sanctus est, et talem in arce sua praesulem vidisse, laetor” („Ez az idős atya szent ember, és örülök, hogy saját várában láthattam ilyen főpásztort”). Tevékenységének méltó folytatója volt a kor másik nagy veszprémi püspöke, Janus Pannonius unokatestvére, ifjabb Vitéz János. Ő a tudományok támogatásáról és humanista környezetéről lett híres. Elnöke (princepse) volt a nemzetközi tudományos szervezetnek, a bécsi humanista egyetemi tanár, Konrad Celtis (1459–1508.) által kezdeményezett Dunai Tudós Társaságnak, a Sodalitas Litteraria Danubianának is. Főleg e két utóbbi főpap vonzotta Veszprémbe a magyarországi reneszánsz neves személyiségeit, mint pl. Mátyás humanista történetíróját, Galeotto Marziot és a budai dominikánus főiskola rektorát, Petrus Nigrit is. Kolostorok, templomok A reneszánsz szellemiség új tartalommal telítette meg az előző századok kolostori világát. 1470. és 1530. között felvirágzott a magyar nyelvű kolostorirodalom. Bibliafordítások, anyanyelvű prédikációk, értekezések, elmélkedések, legendák, 25
imádságoskönyvek születtek, de példák találhatók a kezdődő egyházi és világi költészetre is. A 15. századi nyelvemlékeink között jelentős helyet elfoglaló, gazdag díszítésű ún. Festetich-kódexet, amely himnuszokat, köztük Petrarca latin bűnbánó ájtatosságainak magyar fordítását is tartalmazza, a nagyvázsonyi pálos kolostorban, 1493. körül készítették Kinizsi Pál felesége, Magyar Benigna számára. Az 1500-as évek elejéről származó, imádságokat, legendákat és énekeket tartalmazó ún. Peer-kódex és a Magyar Benignának, bizonyos M. frater, pálos szerzetes által 1513-ban másolt imádságoskönyv, az ún. Chech-kódex szintén Nagyvázsonyban készült. Az anyanyelv hivatalos használatának növekvő igényét jelzi, hogy már a 15. század közepén a liturgiában a „Confiteor”-t, vagyis a „Gyónom a mindenható atyának” kezdetű közgyónást a hívek gyakran „vulgariter”, tehát népnyelven mondták. Az 1515-ös veszprémi egyházmegyei zsinat úgy rendelkezett, hogy a misén kívüli áldoztatásnál a pap a hívekkel népnyelven mondassa el a „Miatyánk”-ot és az „Üdvözlégy Máriá”-t, a „Hiszekegy” mondatai alapján magyarul végeztessen velük hitvallást. Erre a gyakorlatra már 1475-ben, Vetési Albert jelentésében is utalás van, amely szerint „a hívek áhítattal vesznek részt énekkel a szentmisén”. A 15. században – hasonlóan a korábbi századokhoz – a veszprémi egyházmegyében sok templom, kolostor épült (illetve átépült), többnyire gótikus (Ádám Jenő által „csúcsívesnek” nevezett) stílusban. Közülük ma is működik - a kisapáti Szent Kereszt-templom, - a nagyvázsonyi Szent István-templom és a várkápolna - a dabronyi templom, - a somlóvásárhelyi Szent Margit-kápolna és - a szentkirályszabadjai, részben román, részben gótikus stílusú műemléktemplom. A 15. századból való - a felsőörsi Árpád-kori templom néhány gótikus eleme, - az inotai templom szentélyének kőbordás gótikus boltozata, valamint freskója, - az ösküi kerektemplom sekrestyéje, - a tatárjárás előtti vörösberényi erődtemplom déli gótikus tornya és kőfala, valamint - az alsóörsi református templom déli gót kapuja és külső freskója, amelyen egy zenész (az „alsóörsi dudás”) alakja is látható. A 15. században épült templomok közül ma már romos állapotban van 26
- a köveskáli templom, amelyből ma már csak az ún. „sásdikáli rommaradvány” látható, - a vigánti középkori templom, amelynek alapfalai ma már csak sejthetők, - Balatonfüreden az a templom, amelynek maradványa ma „papsokai templomrom”-ként ismert a balatonszőlősi út mellett, - a román stílusú aszófői templom (ma „kövesdi templomrom”) gótikus szentélye, - a balatoncsicsói, román stílusú Szent Balázstemplom, amelynek romjai ma is jó állapotban vannak, - a kővágóörsi ecséri templom, amelynek romja a Balaton-felvidék talán leglátványosabb romegyüttese, - a nagyvázsonyi (barátipusztai) hatalmas későgótikus pálos kolostor és templom, valamint - a salföldi, Mária Magdolna tiszteletének szentelt impozáns méretű pálos kolostor. A korábbi századokból valók (a teljesség igénye nélkül) a veszprémi Szent Mihály-székesegyház, a ma is működő berhidai, sólyi, litéri, zánkai, kisapáti, sáskai, somlószőlősi templomok, a veszprémi Szent György- és Gizella-kápolnák, a veszprémi és a tihanyi altemplomok. A ma már romos Árpádkori épületemlékeink – régi korok tanúiként – ma is mutatják a török megszállás előtti időszak páratlan gazdagságát. Ilyen a veszprémi domonkos és a Veszprém-völgyi apácakolostor, a veszprémi (kálváriahegyi) Szent Miklós-templom, a gyulafirátóti, a csopaki (balatonkövesdi), a dörgicsei, a révfülöpi, a mindszentkállai (az egykori kerekikáli), a jásdi, a szentbékkállai (töttöskáli), a szigligeti, a taliándörögdi, a gyepükajáni és egy sor egyéb falusi templom, a nagyvázsonyi Szent Erzsébet tiszteletére szentelt, ún. tálodi pálos kolostor. A város és a megye közélete A Mohács előtti politikai - társadalmi helyzetet mutatja az az 1488-ból fennmaradt összeírás, amely az akkori Veszprém vármegye területi beosztását, valamint a várak (a püspök birtokában lévő Veszprém és Sümeg mellett Csesznek, Pápa, Ugod, Bátorkő, Öskü, Palota, Esegvár, Somló, Vázsonykő, Döbrönte), a városok, a községek és a kisebb települések nevét tartalmazza. A porták szerint kivetett adó összegéből következtetni lehet a lélekszámra. A 15. század második felében, Veszprém megyében 45–50 ezren, Veszprém városban mintegy 2,5 ezren laktak. A veszprémi vár körül kialakult város a felszín tagoltsága következtében kisebb faluszerű településekből, a Szentmiklósszegből, a
hazai társadalmi viszonyok és feudális kötöttségek, ugyanakkor itt is elindult és főleg Vetési Albert idején felgyorsult az a folyamat, amely lehetővé tette az ország felzárkóztatását Európa fejlettebb feléhez. Mindez tárgyi emlékekkel, ma már részben romos épületekkel, gazdag könyvgyűjteményekkel, leírásokkal igazolható. A város „bimbózó” reneszánsz életét az első csapás már Mátyás halála évében (1490.) érte, amikor betört az országba Miksa (1459–1519.) német király, 1493-tól német-római császár, aki pályázott a magyar koronára. November 8-án megszállta Veszprémet, és katonái egy hétig dúltak a városban. A mohácsi vész után a védfal nélküli, bármikor lerohanható kisváros még kevésbé tudott ellenállni a pusztításoknak. 1538-ban a káptalani jelentés szerint már 50 ép ház sem volt Veszprémben. A törökök háromszor vették be a várat (1552-ben, 1593-ban és 1683-ban), először 14 évig, másodszor 5 évig, a harmadik alkalommal 3 hónapig birtokolták. Mindezeket a vár súlyosan megsínylette, a városból azonban szinte semmi sem maradt. A reneszánsz zene és tánc A konferencia fontos témája a reneszánsz zene és tánc. Mit tudunk a 15. századi Veszprém zenéjéről? Sajnos nem túl sokat, pontosabban nem sokkal kevesebbet, mint (beleértve a királyi udvart is) az ország zenei gyakorlatáról általában. A hangszerek (köztük a Vetési által épített orgona) elpusztultak, a zenei eseményeket megjelenítő freskók, egyéb ábrázolások többnyire megsemmisültek. Maradtak a könyvek, amelyek azonban jól mutatják a kor egyházzenéjének gyakorlatát. Pfeifer János és Szigeti Kilián tanulmányából tudjuk, hogy a királyi udvarhoz hasonlóan Vetési Albert és ifj. Vitéz János is szerződtettek énekeseket. A többszólamú éneklés nyomai is megtalálhatók. Az Országos Széchényi Könyvtárban fellelhető, veszprémi eredetű misekönyvben (Missaléban) az evangélium díszes dallammal olvasható. Ezt folytatta – a veszprémi minta alapján – Thuz Osvát (1466–1499.) zágrábi püspök is, aki Veszprémben volt „kezdő klerikus”. A város lakóinak mindennapi zenélési szokásairól, táncairól – az ország egyéb területeihez, sőt a király székvárosaihoz hasonlóan – keveset tudunk. Feltehetően erősek voltak a hagyományok. Minderről mintegy 3,5 évszázaddal később, 1817ben éppen egy veszprémi főpap, a tízgyermekes balatoncsicsói jobbágycsaládban született veszprémi kanonok, majd székesfehérvári püspök, Horváth János írt A régi magyaroknak vallásbéli s erkölcsi állapottyokról című kétrészes értekezésében. 27
TANULM ÁNY M. Tóth Antal Konferencia és hangverseny – Veszprém a reneszánsz jegyében
Szentmargitszegből, a Szentkatalinszegből és a Sárszegből állt. A Szenttamásfalva nevű püspöki városrész, amelyet először 1237-ben említettek, a mai Dózsaváros keleti felét magában foglaló területen volt. Itt 1489-ben országos vásárt rendeztek, ahol vámot is szedtek. A Velencébe menő nemzetközi kereskedelmi út Veszprémet is érintette. Az 1514-es kereskedelmi útleírás vámjegyzékében Veszprém „Vesprigo” néven szerepelt. A vár alján élő népek a már említett megállapodás szerint 1313-tól a püspök és a káptalan adófizető jobbágyai lettek, de a városi polgári létre, a fejlett kereskedelmi, gazdasági életre utal a viszonylagosan széles parasztpolgári réteg. Ez utóbbit az előkerült foglalkozásnevek is bizonyítják. Volt Veszprémben bőrkészítő, szabó, kovács, fürdős, vigyázó őr, kalmár, szatócs, zsibárus, szakács, molnár, lábbelikészítő, varga. Mind többen csaptak fel kereskedőnek, kupecnek, fuvarosnak, mészárosnak, kocsmárosnak. Különböző egyéb iparosokra volt szükség a számos, kőből emelt épület (templomok, kolostorok, püspöki, kanonoki házak, a vár falai, épületei) karbantartására. 1402-ben – a hasonló jellegű hazai városok gyakorlatának megfelelően – a veszprémi iparosok is céhekbe tömörültek. A fában gazdag Bakony virágzó népi iparművészetének létezésére egy korabeli feljegyzésből következtethetünk. A veszprémi székesegyház fent hivatkozott, 1429–1437. között készült leltárában az áll, hogy „13 darab könyv egy bakonyi modorban készült ládában Miklós prépost pecsétje alatt őriztetik”. E szerint a bakonyi fafaragás a 15. század elején már jellemző stílusként volt közismert, hiszen egy ilyen láda már a dúsgazdag veszprémi püspök híres könyvtárában is megtalálható volt. A város lakóinak mindennapjairól, szokásairól keveset tudunk. Az iskolák, a két kórház („ispitály”), a nagy forgalmú közfürdők működése, a céhekbe tömörült iparosok, valamint a fejlődő kereskedelem azonban olyan életformát sejtet, amely talaja lehetett a feudális kötöttségektől szabadulni akaró új életszemlélet megjelenésének. Hogyan fogadta tehát a 15. századi Veszprém az új eszméket abban a „kavargó században”, amely a város számára minden ellentmondása ellenére a 18. századig az utolsó, fejlődést biztosító időszak volt? Mi történt a várban, ahol humanista szellemű püspökök uralkodtak, és mi történt „lent” a városban, ahol az erős feudális kötöttség ellenére kezdett kialakulni a kereskedőkből és az iparosokból álló városi polgárság? Egyrészt Veszprémre is jellemzőek voltak a Janus Pannonius által pontosan leírt, elmaradott
TANULM ÁNY M. Tóth Antal Konferencia és hangverseny – Veszprém a reneszánsz jegyében
Ebben olvashatunk a mulató nótákról, vagyis „némely tréfás énekekről, melyeket asztal felett szoktak énekelni”. A dalosok az „ivó, szerelmes, vagy történetes (históriás) énekeket” síppal, kobozzal, lanttal kísérték. Máshol arról ír, hogy a magyarok „a hárfáknak és sípoknak édesdeden gyönyörködtető szép hangjával és tréfásoknak minden nyájas énekivel magokat mulatták”. Külön foglalkozott Horváth János a táncokkal. Nagyon szemléletesek tanulmányában az egyes tánctípusokról szóló részletek: „Másképpen mozgattya az inacskákat a büszkeséggel, másképpen a szerelemmel elegyes öröm. Lassú negédes a maga erejében, dicsőségében büszke vitéznek a lejtölése, táncza. Vidámabb, fürgébb a szerelmeseké. Náluk is más forma volt a vitézi, lassú, más a páros, frissebb, ugrós táncz.”. Arra is utalt, hogy „Mátyásnak olly énekes karja volt, mellynél jelesebbet a Pápa követe még nem hallott”. A királyi udvarban lantosok is működtek, akik „az asztal felett a nemzeti nagy tetteket magyarul lantjok mellett énekelték”. (Horváth János leírása – bár erre nincs utalás – feltehetően Galeotto Marzio (1427–1492.) korabeli beszámolója alapján készült.) Konkrét adatunk ugyan erre sincs, de nem kizárt, hogy a reneszánsz műveltségű Vetési Albert veszprémi udvarában hasonló lehetett a zenélési gyakorlat. (Fontos kultúrtörténeti emlék az alsóörsi templom külső falán látható fúvószenész ábrázolása a 15. századból.) „Égi és földi szerelem” A „reneszánsz”-nak utólag elnevezett századokban élt emberek számára a világi lét elemei (a természet, a szülőföld, a szerelem, a haza, a harc, a vitézség, a bátorság, az erény, a tudás, az alkotótehetség) mindinkább felértékelődtek. Ez azonban nem járt együtt a transzcendens világtól való elfordulással. A korszak emberének fontos volt ugyan a földi élet, de fontos maradt – a pusztító háborúk, a kegyetlenségek, a borzalmak, az emberiséget megharmadoló világjárványok időszakában – a túlvilághoz való ragaszkodás. A reneszánszban egymás mellett jelent meg a valóságos és az eszményi, a profán és a szakrális, a mélységesen eksztatikus és a hűvösen kételkedő, a testi és a szellemi, a földi és az égi. (A fejezetcím a velencei érett reneszánsz egyik legnagyobb festője, Tiziano Vecellio (1485? – 1576.) híres képére utal.) A kettősséget jól mutatja az „örök nő” költői ábrázolásának megváltozása a századok során. Példaként szolgáljon az ókeresztény himnuszköltő, a pogánynak született, 4. században élt Nolai Szent 28
Paulinus (353–431.) feleségéhez írt gyönyörű köszöntőversének, a 13. századi Jacobus Tuders (Tódi Jakab) (1230–1306.) Stabat Mater dolorosájának, illetve a késő-reneszánsz epikusa, hitszónoka, Pázmány Péter (1570–1637.) Magyarország királynőjéhez és patrónájához írt himnuszának egy-egy rövid részlete, Sík Sándor fordításában. Szent Paulinus versének részlete így hangzik: „Jöszte kérlek, életemnek Válhatatlan sorsosa, Ezt a röpke életet Jöjj, ajánljuk Istenünknek! Nézd keringve gyors iramban Száll a fürge nap tova: Minden e múló világon Romlik, omlik, hull, enyészik, Minden, minden elfolyik, És ha elfolyt, vissza nem tér.” A 13. századi Tuders a „fájdalomnak anyját” (a Mater dolorosát) a Megváltó „szent szülőjeként” siratja: „Ó mi nagy volt ama drága Szűzanya szomorúsága, Egyszülött szent magzatán! Mennyit sírt és hogy kesergett, Látván azt a nagy keservet, Azt a nagy kínt szent Fián.” Pázmány Péter a reneszánsz kor végén szinte földi asszonyként ünnepli Szűz Máriát: „Bimbós ágacska, tavasz hirdetője. Hajnala fénynek, lángos szövétnek, Napsugara égnek, Földerítője sivatag sötétnek. Szépségnek holdja, ki a bajt oltja. Új nap világa, füst karcsúsága, Leányok virága, Nyaklánc, sárarany, kert, romlástalan, Elefántcsont torony, … Mennyei pálma, nektárcsepp lángja, Illat fűszerszámja, … Földre hullt friss mag, fény, ami biztat. Eleven csillag, … Hadak zászlója, öröm csorgója, Szemérem bimbója, Völgyek lilioma, rózsa bíbora, Illatos ibolya. Arany csillagot rejt kebled fátyola.” Az első az ókeresztény korszak, a második a középkor, a harmadik a reneszánsz és a kora barokk
kor nőideálja. A századok során az „égi nő” földi értelmet is kapott, „szép emberré” vált, a „földi asszony” lénye pedig a mindenséggel megnemesedett. A reneszánszt méltán tekinthetjük az arányosság és az egyensúly korszakának. Végül fel kell tennünk egy – itt és most nem megválaszolható – kérdést: Lehetséges, hogy a reneszánsz év igazi kihívását éppen e lelki egyensúly utáni vágyakozásunk, a természet arányosságának felfedezése és szolgálata, a makro- és a mikrokozmosz egységében való gondolkodás és cselekvés, a törvény és a szabadság reneszánszra oly jellemző harmóniájának remélt újra megtalálása jelenti? Felhasznált szakirodalom: 1. Ádám Iván: A veszprémi székesegyház. Veszprém, 1912. 2. Békefi Remig: A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban. Budapest, 1907. 3. Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém. Veszprém, 1979. 4. Gutheil Jenő: Veszprém város okmánytára. Oklevelek a veszprémi érseki és káptalani levéltárakból (1002– 1523.). (Szerkesztő: Hermann István) Veszprém, 2007. 5. Hegedűs István: Janus Pannonius költeményei. Budapest, 1938. 6. Horváth János: A Régi Magyaroknak Vallásbéli és
Erkölcsi Állapottyokról. Tudományos Gyűjtemény I. évf. II. kötet, Pest, 1817. p. 27–91. 7. Horváth Zoltán György, Gondos Béla, Károlyi György: A Balatontól a Bakonyig. Veszprém megye középkori templomai. Budapest, 2005. 8. Hungler József: A török kori Veszprém. Veszprém, 1986. 9. Hungler József: Veszprém településtörténete. Veszprém, 1988. 10. Kredics László, Madarász Lajos, Solymosi László (szerkesztők): A veszprémi káptalan számadáskönyve 1495–1534. Veszprém, 1997. 11. Lukcsics József: A veszprémi káptalan a XVI. században. Veszprém, 1908. 12. Makkai László: A reneszánsz világa. Budapest, 1977. 13. Pfeiffer János, Szigeti Kilián: A veszprémi székesegyház zenéjének története. München, 1985. 14. Pintér Jenő: A magyar irodalom történetének kézikönyve. I. kötet. Budapest, 1921. 15. Rhé Gyula: Új Árpád-kori templommaradványok Veszprémben. Veszprém, 1930. 16. Sík Sándor: Himnuszok könyve. Budapest, 1943. 17. Takáts Endre (fordító): Veszprém vármegye leírása Bél Mátyás által, az 1772. évi másolat alapján. Veszprém 1989.
29
T A NUL MÁ NY
M. Tóth Antal
„Nemzeti jelleg – egyetemes érték.” Fedezzük fel újra Kodály Zoltán muzsikáját Elhangzott 2007. december 9-én a veszprémi megyeháza Szent István termében, a Veszprém Megyei Közművelődési Intézet által szervezett Kodály Zoltán szakmai tanácskozás és emlékhangverseny bevezető referátumaként. A veszprémi Kodály-hagyományok Veszprémben mély gyökerei vannak Kodály Zoltán zenéje befogadásának. A II. világháború után, szinte a romokon jöttek létre azok a kórusok, amelyek a fordulat évéig, 1948-ig Endrődi Alfréd, Balogh Ferenc, M. Kovács Brigitta, Horváth Cirill és M. Szcucynsky Mária vezetésével több Kodály-művet is bemutattak. 1946. június 9-én a Veszprémi Éneklő ifjúság hangversenyen, a Petőfi Színházban elhangzott az Elvesztettem zsebkendőmet, a Juhásznóta, a Jelenti magát Jézus, a Katalinka, a Cohors generosa, az Esti dal, A székelyekhez és A magyarokhoz című vegyeskar. Még 1946-ban bemutatták Veszprémben a Pange linguát, majd 1947-ben a Pünkösdölőt és az Angyalok és pásztorokat. 1950-ben, az akkor 18 éves diák, Zámbó István muzsikus pályája azzal kezdődött, hogy újjáalakította a megszüntetett piarista gimnázium korábban nagyhírű kórusát, amellyel még abban az évben előadta a Mátrai képeket. 1953-ban a dózsavárosi általános iskolában ének-zene tagozat alakult, ezért 1953. május 24-én Kodály Zoltán Veszprémbe látogatott. 1956-ban Veszprémben (Békéstarhos és Kecskemét után) létrejött az ország harmadik önálló ének-zene tagozatú általános iskolája. 1956 szeptemberében Zámbó István vezetésével megalakult Veszprém város vegyeskara és szimfonikus zenekara – a két világháború közti Király-díjas veszprémi dalárda karnagya, Gaal Sándor és az 1958-ban kivégzett kórusvezető tudós-tanár, Brusznyai Árpád jelenlétében. Nagy Lídia létrehozta a veszprémi munkás vegyeskart, a későbbi Liszt Ferenc kórust, amelyet 1963-tól Kollár Kálmán vezetett. Kiváló iskolai együttesek, felnőtt kamarakórusok 30
jöttek létre. 1958. május 11-én a megyei ifjúsági dalos találkozó alkalmából Kodály Zoltán ismét Veszprémbe látogatott. A gazdagságnak sok további jele is volt: Kodály gyermek- és női kórusainak, a capella vegyes karainak rendszeres előadása, az utolsó férfikari művének (A franciaországi változásokra) 1963. május 5-ei tapolcai ősbemutatója (Zámbó István), a Magyar Mise 1966. december 7-ei vidéki ősbemutatója (Horváth Cirill) a Psalmus Hungaricus 1968-as, a Laudes Organi 1969-es, a Budavári Te Deum 1971es első veszprémi előadása. (E két utóbbi művet – Zámbó vezetésével, a Veszprém városi vegyeskar részvételével – atelier műként mutatták be az 1969es brémai nemzetközi éneklőhéten, az 1970-es grazi Europa Cantaton, illetve az 1971-es veszprémi Singwochen is.) Színvonalas rádió- és hanglemezfelvételek születtek, többek között a Dózsavárosi Iskola gyermekkórusa (Csaby Csaba), a Hóvirág énekegyüttes (Nyírő Gábor), a Gizella női kamarakórus (Borbásné Gazdag Gabriella) Kodály-felvételei és a Liszt Ferenc kórustársaság (Kollár Kálmán) 24 Kodály-vegyeskari művet tartalmazó cd-i. Bőven volt tehát lehetőségük a veszprémieknek arra, hogy aktív dalosokként és passzív, de értő zenehallgatókként megismerjék és megszeressék ezt a muzsikát. Ma is sokan szeretik, és szívesen hallgatják Kodály zenéjét. Közvélemény-kutatás Kodály Zoltán zenéjéről 2006–2007-ben a Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának (VEAB) zenetudományi munkabizottsága keretében 120, nagyobbrészt zenén és zenével élő amatőr között nem reprezentatív közvélemény-kutatást végeztünk. Az volt a célunk, hogy képet kapjunk arról, mit jelent a komolyzene iránt érdeklődő (főleg vidéki városi) emberek számára Kodály Zoltán muzsikája. Arra a kérdésre vártunk választ, hogy „Miért szeretem Kodály zenéjét?” Kíváncsiak voltunk, hogyan értékeli ma ezt a muzsikát a „fogyasztó”, vagyis a
rendszeres zenehallgató. Kértük a válaszadókat, lehetőleg próbálják konkrét művekkel alátámasztva megfogalmazni, hogy nekik miért fontos ez a zene. Meglepően értő, sokirányú és gondolatokban gazdag válaszokat kaptunk. A felmérés eredményéről tanulmány jelent meg a Magyar Kodály Társaság hírmondójának 2007. évi 2. számában. A válaszok mintegy fele írásban is megszületett. A válaszadók többsége Kodály Zoltán egynemű, gyermek- és vegyes kórusait, nagy oratorikus alkotásait (a Psalmus Hungaricust, a Budavári Te Deumot, a Missa Brevist, a Laudes organit), a Háry Jánost, a Kállai-kettőst, a zenekari művek közül a táncokat és a Páva-variációkat említette. A néhány külföldi megkérdezett dicsérő véleményét a nagy ének–zenekaros művek mellett gyakran a hazai zeneszeretők által kevésbé ismert alkotásokkal támasztotta alá, említve a hegedű–cselló duót, a csellószonátát, a cselló–zongora szonátát, az egyéb gordonka- és zongoraműveket, a vonósnégyeseket és a dalokat. A válaszadók a zeneművekben szinte minden esetben egy-egy, a jövőnek szóló, muzsikába álmodott gondolatot éreztek meghatározónak, bár a válaszok tartalmaztak Kodály személyiségével, közéleti szerepléseivel, politikai nyilatkozataival, kinyilatkoztatásaival, általában a legendáriummal kapcsolatos, időnként szélsőséges, szubjektív elemeket is. A Kodály-zene élményt jelentő legfontosabb elemeként - a magyarságtudat növelését, - a nemzetért való aggódást, - a „nemzeti jelleg” mellett a zene „egyetemes értékét”, - a személyességet és a közvetlenséget, - a színességet, az érzelem- és hangulatgazdagságot, - a képszerűséget, a szöveg és a zene egységét, - a természet- és emberközpontúságot, - a jellemábrázolás gazdagságát, - az igaz és őszinte Isten-hitet, - a szakmai tökéletességet, a jól énekelhetőséget („a legmagasabb szintű szakmaisággal kivitelezett popularitást”), - a dallamosságot, a polifónia áradását, vagy - a művek zenei ízlést javító hatását jelölték meg. Az egyik válaszadó így fogalmazott: „Azért szeretem Kodály műveit, mert ezeket megismerve a fülem és a lelkem kinyílik olyan zenei értékekre is, amelyekre nélkülük talán süket maradtam volna.” Mások szerint Kodály zenéje „összeköt, és hidat épít a régmúlt és a ma között, a magyar és az euró-
pai értékek között, a magyarság és a körülötte élő, történelmileg sokszor ellenérdekelt népek között és az együttmuzsikálni kívánó emberek között”. A válaszokban bőségesen megjelentek olyan elemek, amelyek Kodály zenéjének egyetemes értékeit mutatják. Ez a muzsika azok (pl. a külföldön élő magyar vagy nem magyar nemzetiségű zeneszeretők) számára is igazi művészi élményt jelenthet, akiknél a magyarság sorskérdései, a hazával, a népzene összegyűjtésével kapcsolatos érvek véleményalkotásuk során nem elsődlegesen meghatározók. Ők olyan értékekre (pl. mélylélektani összefüggések feltárására) mutattak rá, amelyek – legalábbis számomra – eddig rejtve maradtak. Felhívták pl. a figyelmet arra, hogy a közelmúltban egy francia rendező, aki Montpellier-ben állította színpadra a Háry Jánost, az általunk oly kedvelt, kackiás, kissé pityókás Marci bácsit tragikus „Marci”-ként, kilátástalanságában az alkohol mámorába menekült, szétesett lelkű, többre hivatott ember katarzisaként értelmezte. Megismertem az előadást. Hiteles volt. Gondoljunk Ady soraira A Hortobágy poétája című versből (Új versek, 1906.), és rá kell jöjjünk, hogy ez az értelmezés is benne van Kodály zenéjében: „Minden más táján a világnak Szent dalnok lett volna belőle. De ha a piszkos, gatyás, bamba Társakra s a csordára nézett, Eltemette rögtön a nótát: Káromkodott vagy fütyörészett.” A széles körű tájékozottságot mutatja, hogy néhány válaszadó Kodály kevésbé ismert műveire is utalt: a korai egyházzenei alkotásokra, a romantikus Kodályra, amelyet főleg a két vonósnégyesben és a csellóra (hegedűre és csellóra) írt kamaraműveiben lehet megismerni, vagy Claude Debussy hatására, amelyet főleg zongoramuzsikája jelez. Mások a művekben megnyilvánuló bátor politizálását emelték ki (Zrinyi szózata, A nándori toronyőr, Csatadal, Nemzeti dal stb.) Feltűnő volt, hogy a pedagógiai munkásságot, annak az életmű megítélése szempontjából központi jelentőségét inkább a megkérdezett hivatásos muzsikusok hangsúlyozták. Náluk a pedagógiai érdemek dicsőítése (illetve időnként a módszer ingerült kritikája) sokszor a válasz gerincét jelentette, és a zenéről szinte alig esett szó. A nem hivatásos muzsikusok közül viszont többen úgy fogalmaztak, hogy Kodály méltán híres zenepedagógiai módszere – értékelve jelentőségét a „jó zene” ter31
TANULM ÁNY M. Tóth Antal „Nemzeti jelleg – egyetemes érték.” Fedezzük fel újra Kodály Zoltán muzsikáját
jesztésében, és elismerve alapfilozófiájának zsenialitását – elsősorban a bennfentesek, a zenetanárok belső metodikai ügye, amelynek a nem hivatásos zenehallgatók nem igazán értői vagy részesei, legfeljebb „fogyasztói”. A felmérés során általánosságban az volt a tapasztalat, hogy a zenét szerető amatőrök sokkal összetettebb, komplexebb módon élik meg Kodály zenéjét, mint azt gondolnánk. Nagy részük sokszor a hivatásososoknál is felkészültebbnek tűnt arra, hogy Kodály zenéjéről értő véleményt fogalmazzon meg. A felmérésbe vont zeneszeretők többsége az életműben a nemzeti gyökerű, de nemzetközi jelentőségű komponista Kodályt tekintette meghatározónak. Azt hangsúlyozták, hogy műveiben (a legnagyobbakban is) szinte mindig tetten érhető az „egész népemet fogom, nem középiskolás fokon tanítani” jellegű pedagógiai szándék és a következetesen képviselt, a nemzet (de az egész emberiség) jövőjéért, fennmaradásáért aggódó, szinte politikai jellegű állásfoglalás, - amikor Jézussal kikergetteti a kufárokat a templomból, - amikor az igazakat felmagasztalja, a kevélyeket „aláhajigálja”, - amikor megfogalmazza a „volt egy nép a Tisza táján” nemzethalál (vagy Európa-halál?) vízióját, - amikor „versökbe szörzé” vigasztalását a kilátástalanságban, - amikor világgá harsogja, hogy „Ne bántsd a magyart!”, - amikor ember tud maradni, „mikor az emberek nem akarnak emberek lenni”, - amikor irtózik a hamisságtól, - amikor az ősi „paraszti zenét” beemeli a hangversenytermek programjába, vagy - amikor megkísérli (a legnagyobbakhoz hasonlóan) zenéjében egységgé kovácsolni a magyar népzenei hagyományokat Bach korál-bázisú német protestantizmusával, Palestrina gregoriánon alapuló déli katolicizmusával, vagy – Molnár Antal szavaival – a „Debussy által képviselt latinvonalú szépséggel”. Minderről maga így vallott: „A napi politikával nem foglalkoztam. Átvitt értelemben azonban politika minden taktus, minden népdal, melyet feljegyeztem. Szerintem ez a helyes politika. A tetteké és nem a frázisoké.” Máshol: „Egyik kezünket még a nogáj-tatár, a votják, cseremisz fogja, másikat Bach és Palestrina. Össze tudjuk-e fogni e távoli világokat? Tudunk-e Európa és Ázsia kultúrája közt nem ide-oda hányódó komp lenni, hanem híd, s talán mindkettővel összefüggő szárazföld?” 32
Több válaszban megtalálható az utalás a klas�szikus formai tökéletességre, az új színek által megkövetelt formaépítkezési törekvésekre, a dallamgazdagságra, a színességre és az élményszerűségre. Gondoljunk Molnár Antal 1920-ból származó – nem túl gyakran hivatkozott – soraira: „Míg Bartók leginkább a Liszt–Strauss-féle rokonságkörből kilépve lett önmaga irányának őse, Kodály művészete genealógiai (származástani) szempontból inkább a germán formaművészet és az újfrancia színező művészet, hangzás virtuozitás nagyszabású egybeölelése”. Korabeli kritikusai műveiben „elfojtott zokogást és ujjongást”, „lágyságot, titkos gyönyört”, „megfontolt kimértség helyett szikrázó, csapongó mértéktelenséget”, „pikáns, csipkelődő kedvű tréfát” is hallottak. Ezek a színek szintén Kodály zenéjének tartozékai. Több válaszadó kiemelte Kodály műveinek mély hitét és vallásosságát. Ennek gyökerei a szerző korai alkotó időszakára vezethetők vissza: Ekkor készültek Mária-művei, az Assumpta es Maria in caelum, gaudent angeli (Mennyekbe vitetett Mária, örvendenek az angyalok) offertórium, a Stabat Mater dolorosa (Állt az Anya keservében), majd az öt Tantum ergo sacramentum, a vegyeskarra és orgonára írt Pange lingua, az Ave Maria. Látszólag ellentmond a Kodálynak tulajdonított programzene-ellenességnek, hogy a válaszadók nagy része éppen azt hangsúlyozta: azért szereti Kodály vokális és instrumentális zenéjét, mert megmozdítja a fantáziáját („követni tudom a programját”). Ugyanezt emelte ki Molnár Antal 1938ban Kodály énekműveiről című írásában: „Fennmaradt az az ősi képességünk, hogy a szövegéről lefejtett, magánvaló muzsikát fogalmi párhuzamok segítségével hangulatilag kiegészítsük. Minden zene programzene, a lelki értelmezés képzeletünk dolga, a fogalmi „magyarázat” fantáziánkban rejlik.” Ugyanő az Allegro grazioso „francia bókolású” zongoradarabnál kivilágított vízesés változó színhatását „hallja”. „Minden fürdik itt a jóhangzásban, finom előkelőséggel, mintha az élet külső mázának kaleidoszkóp-játéka volna.” Lehet, hogy erre a színgazdagságra, felfedezésre váró új ízekre gondolt az egyik, foglalkozása szerint mérnök válaszadó, amikor levelében így fogalmazott: „Kodálynál nemcsak a lekottázható jelek adják a zenét, hanem a nyelvünkkel kifejezhető beszédes előadási formulák sokasága is. Például az Öregek-ben még 50 év után is találok újabb és újabb szépségeket. Hát ezért több nekem Kodály, mint mások”.
Kodály „egységes és magyar” zenei rendszerbe tudta olvasztani saját életélményeit, a szülői ház klasszikus kamaramuzsikáját, falusi pajtásainak énekét, a berlini, a párizsi tanulmányutak tanulságait, a salzburgi, a bayreuthi, a zermatti kirándulások élményeit, a magyar és nem magyar parasztok közt folytatott népdalgyűjtés gazdagságát. Kihallik zenéjéből Palestrina hangszerelt gregoriánon alapuló déli katolicizmusa, Bach korál-bázisú német protestantizmusa, a Debussy által képviselt „latinvonalú szépség”. Mozartra emlékeztet, aki „olasz érzékiséget német komolysággal ötvözött egységgé”. Az adatgyűjtés során a mai „vidéki magyar középosztály”, többségükben nem hivatásos muzsikusok, de a szépség és a valódi értékek iránt érzékeny lelkű, zenén és zenével élő polgárai válaszoltak a feltett kérdésekre. Kimondva, vagy csak utalva rá, pontosan, vagy kevésbé pontosan fogalmazva a színességet és a sokoldalúságot, az eltérő értékek szintetizálásának kivételes képességét, a tartalmi és formai gazdagságot érezték Kodály Zoltán zenéjében, és ezt a véleményt vetítették vissza válaszaikban. Fedezzük fel újra Kodály Zoltán zenéjét! Évtizedeim múlásával mind erősebbé válik bennem a késztetés, hogy úgy hallgassam a különböző korok zeneműveit, mint az adott korszak egy különösen érzékeny emberén, a zeneszerzőn keresztül hozzám érkezett üzeneteket. Ha megkísérlem megtalálni ezekben az örök emberit, az örök szépet, és nem torzítja, illetve nem határolja be gondolataimat, érzéseimet a dogmává merevítés, a tekintély alapú kinyilatkoztatások sora, az „ezt és csakis ezt”, az „így és csakis így” béklyója, kinyílik a világ, és értékké nemesedik a valódi, mellőzhetővé válik a talmi. Idővel a művekről lefoszlik az esetleges, a mindennapi, a politikai jellegű aktualitás, divatos értelmezés, és megmarad az örök emberi. Beethoven Eroicájából eltűnik Napóleon és megmarad a hős, az op. 132-es a-moll vonósnégyesben eltűnik a „felgyógyult beteg” és marad a gyarló ember „hálaimája” a Mindenhatóhoz. Valahogy ugyanezt érzem mind gyakrabban Kodály zenéjével kapcsolatban is: nem érdekelnek a háttértörténetek, de száz karral tapadok az emberi üzenetre. Riasztanak a sokszor pletykaszerű csámcsogások, de megdöbbent és lenyűgöz a zeneművekben megfogalmazott üzenetek szikár, etikailag megalkuvásmentes, tiszta, következetes és szigorú mondandója. A lényeg tehát a komponista üzenetének a felismerése.
A jelkibocsátás, -továbbítás és -észlelés mechanizmusa, törvényszerűségei az informatikában, de az orvostudományban részleteiben is jól ismertek. A zene olvasatomban a hangzó univerzumnak az emberi agy által rendezett része, amely eljut a másik emberhez és arra hat. A zene a komponista részéről kibocsátott szignál, amelyet az előadó továbbít, transzportál, hozzáadja saját többletüzeneteit, és amelyet a hallgató receptorként befogad. A komponista (esetleg az előadó) üzenetet kódol, a hallgató a jelzést értelmezi, vagyis az üzenetet megkísérli dekódolni. A muzsikus érzékeny idegrendszere a körülötte lévő események finom jelzője, indikátora. Az alkotásokban, egy-egy zeneműben az élmények (a vágy, a szerelem, a beteljesülés, az áhítat, a hit, a haza, a nép, az elesettség, a kiszolgáltatottság, az erő, a megvetés, a szomorúság, a lemondás, a vigasz, a remény, vagy a jókedv, a vidámság) sohasem direkt módon vannak jelen. A kódolás rejtett, finom és általános. Egy zeneműben elhelyezett üzenet sorsa, hatása azon múlik, hogy a hallgató olyan helyzetben van-e, hogy meg tudja azokat érteni, felkészült-e és hajlandó-e a jel fogadására. A vágy csak ez utóbbi esetben fog számára is vágyat, az öröm örömöt, a tragédia tragédiát, a vidámság vidámságot jelenteni. A zenehallgató ember is érzékeny, többnyire nyitott típus. Szeretne rájönni a mű üzenetére (régen azt mondtuk, hogy „eszmei mondanivalójára”). Vágyik az élményre. Ehhez azonban fogódzóra van szüksége, amely alkalmassá teszi őt arra, hogy rátapadjon a zenemű nyújtotta információkra. Ha nem jut ilyenhez, a „szignál” hatástalan, ineffektív marad. Korunkban megváltozott a zene szerepe. Az emberek többsége (ha zavarja a csend) szinte automatikusan kinyitja a rádiót és sokszor azt egész nap ki sem kapcsolja. A zene háttérré vált, amelyre oda sem figyelnek a családban, az utcán, az éttermekben. De a színházakban, a mozikban, a társadalmi eseményeken is szól a zene. A civilizált világ a zenét „back ground” módon használja. Túl nagy a környező világ sokszor elviselhetetlen hangerejű – rendezett vagy rendezetlen – rezegtetéséből adódó konkurencia. Ez az igazi zenehallgatás nagy problémája. Ma már alig van bensőséges altatódal, otthon zenélés. Az óvodai, iskolai zeneoktatás színvonala romlott. (Tudatosan nem azt hangsúlyozom, hogy csökkent az énekórák száma, hiszen – tapasztalatom és meggyőződésem szerint – a kvalitatív elégtelenség talán még nagyobb probléma.) A régi népzene ma már falun sem ugyanúgy él. 33
Kiábrándító lehet, mégis fel kell tennünk a kérdést: reális lehetőség vagy minden valós alapot nélkülöző illúziókergetés a mai körülmények között annak a feltételezése, hogy van igény a hallgatókban a zeneszerzői üzenet megértésére, a „szignál” dekódolására? Vagy az a valószínűbb, hogy az emberek nagy része ma már érzéketlen, részben a túl nagy egyéb ingerek (konkurens szignálok) hatására, részben a szükséges alapfelkészültségnek, vagy a segítő, a megértést megkönnyítő „fogódzók” (felerősítő hatások) nyújtásának a hiánya, vagy elégtelensége miatt? Vagyis a korlátlannak ígért fogyasztás mámorában élők többnyire már nem alkalmasak a differenciáltabb, de finomabb és halkabb információk befogadására. Receptoraik refrakter állapotba kerültek, blokkolódtak, és képtelenek az üzenet észlelésére. Az egyes emberre vonatkoztatva a kedvelt zenei stílus meghatározásakor ma már vélhetően nem az egymással szemben választható alternatívák döntenek. A társadalmi szintű jelenség (a komolyzene iránti csökkenő érdeklődés) nem, vagy nem elsősorban az egyes ember szándékán, esztétikai igényességén, illetve igénytelenségén múlik. Sokkal inkább a kulturális iskolázatlanság és a nagyon erős konkuráló hangzuhatag, információözön bénító hatása okolható az érzéketlenségért. A harsogó, a sok, az érdekes (vagy annak tűnő), a divatos, a könnyen befogadható, az „élvezhetőséghez” aktív tevékenységet nem igénylő, az egyszerű információk elnyomják a halkat, a bonyolultat, a gyakran fárasztónak, „unalmasnak” ítéltet, a napi divatoktól kevésbé érintettet, amely befogadásáért, „megértéséért” a tetejében még „dolgozni is kell”. Félő, már nem fogalmazhatunk úgy, hogy általában mi módon közelítheti meg a ma embere Kodály zenéjének lényegét. Csak azon kevesek megértési szándékát feltételezhetjük, akik erre még hajlandók és képesek. (A hajlandóság és a képesség sem fedi minden esetben egymást.) Az óra innen indul, a továbbgondolás startja itt kezdődik. Mi a megoldás? Nem adhatjuk fel a kilátástalannak látszó harcot. Annál kevésbé, mert még hihetünk abban, hogy mélyek a zene szeretetének és társadalmi szükségletének a gyökerei, amit főleg a még létező és működő amatőr zenei együttesek (főleg kórusok) száma jelez. Ezekben még van lehetősége az embereknek arra, hogy saját maguk a zenélés aktív szereplői legyenek. „Fejlett amatőrség nélkül nincs igazi zeneélet, amely a maga köreiben előkészíti a talajt a művészet befogadására.” – vallotta Kodály. Ez reményt adhat, amely azonban nem elég. Átgondolt és következetes állami kultúrpolitikára 34
van szükség, amelynek keretében valamennyi korosztály részére, az erre még igényt jelzőknek biztosítani kell az érdekes, az élményt és gazdagodást jelentő lehetőséget a zenével való intim együttlétre, az aktív zenélésre és a passzív zenehallgatásra egyaránt. Ehhez mennyiségében több, minőségében professzionálisabb művészeti oktatás, értő, tudatos, korszerű pr-elemeket is tartalmazó promóció szükséges. Természetesen itt már nem (illetve nem csak) Kodályról van szó, hanem általában a művészetekről, ezen belül az értékes zenéről. Idejétmúltnak, sőt károsnak érzek minden megosztást és kirekesztést (pl. a „magyar kultúra örök harc a hagyomány és a nyugati kultúra közt” tétel hangoztatását), amely a komolyzene egyébként sem nagy táborán belül indokolatlan törésvonalakkal szembeállítja az egyes műfajokat, stílusokat preferáló csoportokat. Az „örök harc” ma már a kultúra és a nem-kultúra között van. Kodály számára sohasem jelentett ellentétet a magyar nemzethez tartozás és az európaiság. Bölcs gondolata ma is érvényes: „A legmagasabb fokú magyarság mindig a legmagasabb európaisággal jár együtt. Minél több közünk van az európai kultúrához, annál nagyobbra nő a magunké is.” Hogy látom a mai helyzetet? Egyik oldalon a még hívők lelkesedése, elszántsága, a másik oldalon a közöny, érdektelenség, értetlenség, fásultság, esetleg elutasítás. Az erre felkenteknek stílust kell váltani. Magunk és mások számára egyaránt újra fel kell fedeznünk Kodály Zoltán zenéjét, mint a jó zene egyik, választható, igazi élményt ígérő és nyújtó alternatíváját. Nem tehetünk úgy, mintha a művek keletkezése (sokuknál akár 80–100 év) óta nem változott volna meg többször nemzetközi és hazai szinten egyaránt a társadalmi - politikai - ideológiai környezet (Magyarországon utoljára 1990-ben). Mindez azzal járt együtt, hogy más lett a befogadó közeg, vagyis a komolyzenét hallgató közönség igénye és értékrendje. Ennek a publikumnak már nem elegendő érv a hagyomány hangsúlyozása, a bölcs (bár igaz) kinyilatkoztatás. Az idősebbek és a fiatalabbak egyaránt alternatívákat, véleményütköztetéseket várnak el, és benyomásaik alapján maguknak tartják fenn a jogot, hogy eldöntsék, mit jelent számukra (jelent-e egyáltalán valamit) ez a művészet. Az „írástudók” felelőssége ebben a helyzetben igen nagy. Hinnünk kell ebben a csodálatos muzsikában. Abban, hogy élményt ad, a ma és a holnap emberének is biztos iránytűt jelent, fontos üzenetet továbbít, amelynek érzékelése és beépítése mindennapi életünkbe lelkünk gazdagodását szolgálhatja.
M. Tóth Antal
Mottó: „Buzgóságra is serkent a Musika, midőn ollyan templomba megyünk, a’hol lantban, hegedűben, dobban, trombitában sípban, orgonában ditsérik az Istent, lehetetlen, hogy nagy tisztelet ne származzék bennünk, s szent buzgóság ne járja el minden részeinket.” (Gáti István, 1802.) Az egyházi zene (musica ecclesiastica) tágabb értelemben vallásos zenét (musica religiosa) jelent, amely vallásos témákat dolgoz fel, illetve vallásos szövegekkel kapcsolatos érzelmeket fejez ki. Szorosabb értelemben a liturgikus zene (musica sacra) az egyházi szertartás szerves részét képezi. A római katolikus egyházban ez utóbbi fő elemei a gregorián korálok és az orgonamuzsika1 mellett az anyanyelvi népénekek, valamint a komponált zeneművek (zenekaros misék, egyéb egyházzenei alkotások). A 18. század során a katolikus egyházzenei gyakorlatban mind több világi elem jelent meg. Az 1700as évek végén és a 19. század első kétharmadában a veszprémi székesegyházban is ez a zenélési gyakorlat volt jellemző.2 A jelen tanulmány azokkal a magyar és Magyarországon működött zeneszerzőkkel foglalkozik, akiknek a műveit a 18. és a 19. században a veszprémi székesegyház kórusa részére megvásárolták és igazolható a művek veszprémi bemutatása is. A komponisták származása, nemzetisége és nagy száma pontos korrajz, a hazai zenei élet hű tükre. A veszprémi székesegyház kottatára A veszprémi római katolikus érsekség (korábban 1 Veszprémben az 1469-ben, Vetési Albert püspök idején készített orgona a török harcokban elpusztult. 1630 körül 6 regiszteres pozitív, 1743-ben egymanuálos, 11 regiszteres orgona épült. 1820-ban a zirci Wilde József „orgonatsinalo” készített orgonát, amely 1910-ig működött. (A hangszer részletes ismertetését lásd: Pfeiffer János – Szigeti Kilián: A veszprémi székesegyház zenéjének története. München, 1985. p. 81–83.) 2 M. Tóth Antal: Újra hallom szép szavát. Veszprém zenéje 1762-től a kiegyezésig. Veszprém, 1998.
T A NUL MÁ NY
MAGYA RO RSZÁ G I ZEN ESZ ER ZÔK NEK A VES ZPRÉMI SZÉKESEG Y HÁ ZBA N A 18–1 9. SZÁ ZA D S O R Á N E L ÔAD O TT MÛVEI püspökség) könyvtárának 18–19. századi kottatára egyike a legnagyobb és leggazdagabb, e korból származó hazai egyházzenei inventáriumoknak. 2600 jelzet alatt 360 zeneszerzőtől származó mintegy 3 ezer zenemű kottái (többnyire szólamkották, kivételesen partitúrák) találhatók. A kottatár és katalógusai részét képezik az UNESCO védnöksége alatt álló Nemzetközi Zenei Forrásrepertóriumnak, az ún. RISM-nek (Répertoire International des Sources Musicales). A 18. században beszerzett kották kevés kivétellel másolatok vagy autográfok. A 19. századi szerzeményezések során mind gyakoribbakká váltak a nyomtatott kották. Az egyes komponált zeneművek előadásának időpontjai az 1825-től a II. világháborúig folyamatosan vezetett ún. Elenchusban 3 megtalálhatók. Az 1833-ban és 1852-ben készült részletes kottatár szöveg és zenei incipiteket is tartalmaz. Az utóbbit az állománygyarapítás adataival a 19. század végéig kiegészítették. Az Elenchusra, a katalógusokra, valamint az egyes zeneszerzőkre és zeneművekre vonatkozó részletes adatok megtalálhatók az e témával foglalkozó tanulmányokban.4, 5 A szerzők sora a reneszánsz és a barokk kortól (Palestrina, Gallus, Alessandro Scarlatti, Johann Sebastian Bach, Fux, id. és ifj. Reutter, Pergolesi), a rokokón (Carl Philipp Emmanuel Bach, Piccini, Dittersdorf, Pleyel, Michael Haydn), a bécsi klasszikuson (Joseph Haydn, Mozart, Beethoven) át a romantikus korig (Schubert, Mendelssohn, Berlioz, Liszt) terjed. Az anonim („auth. ignoto”) kották aránya a 18. századi anyagban mintegy 5%, a 19. században beszerzett zeneművek esetén kivételes. A művek mintegy kétharmada eleve egyházi célra készült (misék, 3 Elenchus productionum figuralium in choro cathedralis ecclesiae Wesprimiensis susceptus per Jos. Höpler Bassistam eiusdem chori. Anno 1825. 4 Pfeiffer János – Szigeti Kilián: A veszprémi székesegyház zenéjének története. München, 1985. 5 M. Tóth Antal: A veszprémi székesegyház 18–19. századi zenéje. Veszprém, 2007. (Az egyes zeneszerzőkre vonatkozóan részletes irodalomjegyzéket tartalmaz.)
35
TANULMÁNY M. Tóth Antal Magyarországi zeneszerzôknek a veszprémi székesegyházban a 18–19. Század során elôadott mûvei
requiemek, gradualék, offertóriumok, Te Deumok, vesperások, litániák, zsoltárok). A többi világi alkotás (szimfóniák, nyitányok, concertók, partiták, dalok, kantáták, kamarazeneművek, táncok), illetve olyan oratórium (Teremtés, Il Ritorno di Tobio, Saul) és operarészlet (többek között Anfossi, Bellini, Boieldieu, Cherubini, Donizetti, Méhul, Paisiello, Rossini, Salieri művei), amelyet vallásos, túlnyomórészt a Bibliából vett latin szöveggel használtak a liturgiában. A püspöki ünnepi szentmisén elhangoztak Veszprémben többek között Joseph Haydn, Mozart, Pleyel, Zimmermann, Vanhall, Wranitzky, Hoffmeister, Gyrowetz szimfóniái, Crusell, Krommer klarinétversenye, Havlicsek fuvola-kürt versenye, Rode hegedűversenyei, Beethoven, Paër, Mozart, Boieldieu, Rossini, Weigl, Schuster, Arnold, Auber, Tuczek, Müller, Hérold nyitánya, Mozart orgonaszonátája, Romberg klarinétötöse, Beethoven Esz-dúr (op. 20.) szeptettje. Különösen szívesen adták elő a cseh, a morva (Brixi, Führer, Gyrowetz, Laube, Mysliwecek, Oelchslegel, Ryba, Škroup, Wittasek), a sziléziai, a Salzburg környéki, a bajor, a tiroli (Aumann, Brosig, Bröer, Bühler, Eberlin, Ett, Filke, Gruber, Holzinger, Ivanschitz, Kempter, Madlseder, Pasterwitz, Schnabel, Witzka), az olasz, a francia és a spanyol (Pergolesi, Jomelli, Anfossi, Guglielmi, Sarti, Paisiello, Salieri, Boieldieu, Cherubini, Rossini, Martin y Soler) zeneszerzők műveit. Ez a zenélési gyakorlat egyebek mellett a Veszprémben működő cseh, morva, sziléziai származású zenészeknek (Girányi Vencel, Kollovratek János, Ruzitska Ignác, Behm József, Antos Károly, Fránek Gábor, Mátray–Matauschsek László, Theindl Izodor, Raczek Frigyes), főleg pedig a francia Kemény Ferencnek (eredeti neve Franciscus Gemin) köszönhető. A bemutatott zeneművek több mint harmada, mintegy 1100 alkotás olyan komponistáktól származik, akik magyar származásúak voltak, illetve az akkori Magyarországon működtek. Méltán hangsúlyozta Murányi6, hogy „sok magyar zeneszerző műve kéziratos másolatát, illetve külföldön nyomtatásban megjelent példányát megőrizte ez a kottatár az utókor számára, ezért a veszprémi székesegyház kottatárát hungarika szempontból is értékes gyűjteménynek tekinthetjük”. A 18. és a 19. században Veszprémben előadott zeneművek magyarországi komponistái A 18. századi és a századfordulón működött zeneszerzők 6 Murányi Róbert: A veszprémi székesegyház kottatára. Klny. az 1978. évi OSZK évkönyvből. Budapest, 1970.
36
Azok a 18. században működött magyarországi zeneszerzők, akiknek a művei elhangoztak a veszprémi székesegyház kórusán, túlnyomórészt egyházi és főúri szolgálatban álltak. Az osztrák származású Gregor Joseph Werner7 1728-ban lett Kismartonban a herceg Esterházy-család zenekarának a karmestere. 1761-ben került mellé másodkarmesterként a mindössze 29 éves Joseph Haydn8. Ekkor Wernert kizárólag a templomi együttes irányításával bízták meg, és Haydn lett a herceg udvari zenekarának, operatársulatának, majd Werner 1766-os halála után az egész együttesnek a karmestere. 1804-től 1811-ig a pozsonyi születésű Johann Nepomuk Hummel9 lett a helyettese, majd utóda. Hummel távozása után Johann Nepomuk Fuchs10 osztrák származású zeneszerző volt a „hercegi muzsika kar igazgatója”. Mátray11 a „külföldre szakadt magyar hangászok” között említi a kismartoni születésű osztrák operakomponistát, Joseph Weiglt12. Michael Haydn13 17 éves volt, amikor első nyilvántartott művét, a Szentháromság misét 1754-ben, a temesvári székesegyház felszentelésekor bemutatták. Magyarországi kapcsolatai ekkor kezdőd7 Werner, Gregor Joseph (1693–1766.) műveinek kottáját Behm József orgonista, majd regens chori idejében az 1840-es évektől szerezték be Veszprémben. Az inventáriumban jelenleg egy c-moll zenekaros requiem, 15 vegyeskarra és zenekarra írt vesperás, egy litánia, 4 offertórium, 2 Rorate coeli és 12 himnusz kottaanyaga található, többnyire másolt formában. 8 Haydn, Joseph (1732–1809.) 41 műve 1795. és 1840. között került a veszprémi székesegyház kottatárába, köztük 9 zenekaros mise, 7 szimfónia, részletek az Il Ritorno di Tobio és a Teremtés című oratóriumokból, a Stabat Materből, valamint offertóriumok, Salve Reginák, Te Deumok, litániák, Misererek. 9 Hummel, Johann Nepomuk (1778–1837.) a 19. század első felében volt különösen népszerű Veszprémben. 1820-tól két zenekaros miséjét (B-dúr Op. 77., D-dúr Op. 111.), két offertóriumát, valamint egy vegyeskarra és orgonára írt B-dúr Tantum ergoját adták elő gyakran. 10 Fuchs, Johann Nepomuk (1776–1839.) 45 művét (köztük 6 misét, 9-9 vesperást és litániát) a szintén kismartoni Behm József Veszprémbe kerülése után, 1840–1850. között szerezték be. 11 Mátray Gábor: A Muzsikának Közönséges Története és egyéb írások. Reprint. Budapest, 1984. 12 Weigl, Joseph (1766–1846.) Die Schweizerfamilie című operájának nyitánya, egy basszusáriája és egy kórusa az 1820-as évek végén került a gyűjteménybe. 13 Haydn, Johann Michael (1737–1806.) egyházzenei műveinek egyik legnagyobb hazai gyűjteménye van a veszprémi székesegyház inventáriumában: 5 zenekaros mise, egy zenekaros requiem, 129 vegyeskarra és zenekarra írt graduále, offertórium, Regina caeli, Miserere, Te Deum és vesperás kottaanyaga, köztük két, 1784-ből és 1803-ból származó autográf kézirat.
tek. 1760 körül Nagyváradon, a székesegyház zenei együttesének, egyben Patachich Ádám püspök magánzenekarának a karmestere volt. 1763-ban Salzburgba távozott, utóda Karl Dittersdorf14 lett, akinek a cseh származású Václav Pichl15 volt a helyettese, egészen 1769-ig, az együttes feloszlatásáig. Johann Georg Albrechtsberger16 fiatal korában a győri székesegyház orgonistájaként működött, később zenepedagógusként Fusz Jánosnak volt a tanára. Győrben, 1766-ban a karnagyi feladatokat a 18. század egyik legjelentősebb magyar zeneszerzője, Istvánffy Benedek17 vette át a kórus vezetését 54 évig ellátó Mechler Andrástól. Körmöcbányán az osztrák származású Aschner Antal18, Selmecbányán Richter János József19 működött. A pozsonyi Szent Márton székesegyház zeneigazgatója Kunnert Jakab20 volt. Ugyanott orgonistaként, egyben Batthyány József gróf hercegprímás 1776–1783. között fennálló zenekarának karmestereként a sziléziai származású Zimmermann Antal21 működött. A pesti belvárosi templom zenei életét jelentősen fellendítette a regens chori feladatokat mindössze 7 évig (1784-től 1791-ig) ellátó német származású Bengráf József 22, 14 Dittersdorf, Karl Ditters von (1739–1799.) művei a 18. század végétől voltak népszerűek Veszprémben. A kottatár részére 3 szólóhangokra és zenekarra írt motetta és egy e-moll requiem (Missa pro defunctis) kottaanyagát szerezték be. 15 Pichl, Wenzeslav (1741–1805.) zenekaros vesperását és D-dúr offertóriumát 1805-től adták elő rendszeresen a veszprémi székesegyház kórusán. (Hasonlóan népszerű volt 2 F-dúr szimfóniája is, amelyeknek a kottája jelenleg nem található a veszprémi inventáriumban.) 16 Albrechtsberger, Johann Georg (1736–1809.) 4 zenekaros miséjének, 2 requiemjének , offertóriumainak és Te Deumjának kottaanyagát a 19. század közepén szerezték be. 17 Istvánffy Benedek (1733–1778.) vegyeskarra, hegedűkre és orgonára írt Rorate coeli kezdetű művének kottája a Veszprémben élt zeneszerző, Linzenpoltz Simon gyűjteményéből került a székesegyház gyűjteményébe. 18 Aschner Antal (1732–1793.) vegyeskarra és zenekarra írt vesperásának másolt kottáját Veszprémben 1829-ben szerezték be. A művet rendszeresen bemutatták. 19 Richter, Ján Josef (1724–?) lehet a szerzője az 1817-ben másolt, vegyeskarra és zenekarra írt offertóriumnak (Plaudite gentes), amely mű szerzőjeként korábban a győri Richter Antalt feltételezték. 20 Kunnert (Kunerth) Jakab (1748–1833.) két egyházzenei művét az 1850-es évektől mutatták be Veszprémben. 21 Zimmermann Antal (1741–1781.) műveinek kottáját már az 1790-es évektől beszerezték Veszprémben. Egy C-dúr szimfóniáját, vegyeskarra és zenekarra írt Te Deumát és Veni Sancte-ját évtizedekig gyakran adták elő. 22 Bengráf József (1745–1791.) 24 művének másolt kottaanyaga az 1780-as évektől került a veszprémi inventáriumba: 7 zenekaros mise, 11 offertórium, egy-egy Ave
aki e rövid idő alatt a 18. századi magyarországi zenei élet egyik legjelentősebb alakjává vált. Túlnyomórészt a 18. századhoz kötődik a veszprémi Linzenpoltz Simon23 és Kollovratek János24, a pécsi Novotni Ferenc25 munkássága, a Nyitrán és Körmöcbányán működött szerzetes komponisták, Pater (Schreier) Norbert26, és a felvidéki piarista Pater (Brosmann) Domasus 27 zeneszerzői tevékenysége. Kauer Ferdinánd28 Nagyszombatban volt templomi orgonista, majd az 1780-as években Bécsbe ment, ahol főleg színházaknál dolgozott. Rigler Ferenc Pál29 Pozsonyban Hummel tanára volt. Ő írta az első, 1798-ban Budán kiadott újkori magyarországi zenetankönyvet. Eberle (Heberle) Antal30, Pápán a századfordulón élt muzsikus az általa készített „csákány” nevű botfuvolára írt zeneműveket. Néhány 18. századi hazai zeneszerző főúri kastélyokban vagy városi szolgálatban működött. Így a cseh Johan Baptist Vanhall31 1772–1781. között gróf maris stella és Pater noster, 2-2 Regina caeli és zenekaros vesperás. 23 Linzenpoltz Simon (1752–1797.) az 1790-es évek elejétől működött Veszprémben. A kottatárban 8 műve található, amelyeket a 19. század végéig rendszeresen előadtak. 24 Kollovratek János (1750–1800.) saját művei jelenleg nem találhatók a veszprémi kottatárban, neve az 1800 előtt beszerzett kották nagy részén másolóként illetve possessorként olvasható. 25 Novotni Ferenc (1750–1806.) műveit (6 zenekaros mise, egy Te Deum) már az 1780-as években lemásolták a veszprémi székesegyház részére, egy vegyeskarra és zenekarra írt himnusz kottája az 1840-es években került az inventáriumba. 26 Schreier János (P. Norbert) (1748–1811.) vegyeskarra és zenekarra írt offertóriumának (Quis vestrum) kottáját Kleinmann József (1775–1841.) 1838-ban másolta le a veszprémi székesegyház kottatára részére. A művet többször előadták. 27 Brosmann, Antonin Ján (P. Damasus) (1731–1798.) zenekaros miséje az 1830-as évektől népszerű volt Veszprémben. 28 Kauer Ferdinánd (1751–1831.) egyházzenei alkotásainak kottáját (2 zenekaros mise, egy-egy offertórium, ária és Te Deum) az 1790-es években szerezték be. A műveket főleg a századforduló körül – a 19. század közepéig – adták elő gyakran Veszprémben. 29 Rigler Ferenc Pál (?–1797.) Anleitung zum Gesänge und dem Klaviere, oder die Orgel zu spielen: nebst den ersten Gruenden zur Komposition című könyve korábban megvolt, jelenleg nem található a gyűjteményben. 30 Eberle (Heberle) Antal a veszprémi megyeházán 1816. május 25-én tartott Musikalische Akademien adta elő a Variationen für den ungarischen Csákány mit Begleitung des ganzen Orchesters című művét. Eberle műveinek kottái jelenleg nem találhatók a veszprémi püspöki kottatárban. 31 Vanhal, Johann Baptist (1739–1813.) a 18. század
37
Erdődy János zeneszerzője volt, Paul Vranicky` 32 1785-ben Galántán, gróf Esterházy János házi zenekarának udvari karnagya lett. Az osztrák származású Grill Ferenc33 az 1770-es évek végétől a soproni Szluha-család szolgálatában állt és szoros kapcsolatban volt a verebi Végh-családdal. (A Fejér megyei Vereben Végh Ignác a század végén és a 19. század elején az ország egyik legjelentősebb zenei együttesét tartotta fenn.) Tost Ferenc34 élete 1780-tól Pozsonyhoz kötődött, ahol toronymesterként, majd városi zeneigazgatóként, karmesterként fejtett ki széles körű zenei tevékenységet. A morva Krommer Ferenc (František Kramář)35 fiatal korában mintegy 10 évet töltött Simontornyán Styrum Limburg gróf zenekarának koncertmestereként, a pécsi székesegyház zenei együttese tagjaként, majd katonakarmesterként. 1791-ben Bécsbe ment, ahol a későbbiekben császári karmesterré és udvari zeneszerzővé nevezték ki. Spech János36 Pesten színházi karmester és Podmaniczky báró házi komponistája volt. A Tolnán született Fusz János37 verebi szolgálata után Bécsbe került, majd Pozsonyban és Budán élt. A 19. század első felének zeneszerzői A 19. század első felében élénk zenei élet folyt a püspöki székesegyházakban és a főváros nagyobb templomaiban. Adler György38 kezdetben győri káputolsó évtizedeiben volt népszerű Veszprémben. 2 zenekaros miséjét, 2 szimfóniáját, 2 zenekaros litániáját, valamint egyéb egyházzenei műveit gyakran adták elő. 32 Vranicky ` , Paul (Wranitzky Pál) (1756–1808.) 2 C-dúr szimfóniájának előadása Kemény Ferenc (1763 – 1832.) zeneigazgatói működése alatt, 1807-től lett mind gyakoribb Veszprémben. A művek népszerűsége a 19. század közepéig tartott. 33 Grill Ferenc (1756–1792.) basszus- és csellószólóra, vegyeskarra és zenekarra írt offertóriumának (Dilexisti iustitiam) kottáját csak 1840-ben szerezték be. 34 Tost Ferenc Xavér (1754–1829.) egyházzenei művei közül a Regina caeli kezdetűt 1800-tól adták elő Veszprémben rendszeresen. 35 Krommer Ferenc (1759–1831.) 2 ünnepi miséje mellett nem egyházzenei alkotásait (2 D-dúr, Op. 40. és 62. szimfóniáját, valamint Op. 52. klarinétversenyét) is előadták Veszprémben a 19. század első évtizedeiben. A Harmonia nevű fúvószenekar 1827 márciusában Krommer-műveket játszott a püspöki nagymisén. Az előadott partiták kottái jelenleg nem találhatók a gyűjteményben. 36 Spech János (1769–1836.) gyászkantájának nyomtatott kottaanyaga található a székesegyházi inventáriumban. 37 Fusz János (1777–1819.) három, eredetileg dalnak készült offertóriumát 1819 után a század végéig szívesen és gyakran adták elő Veszprémben 38 Adler György (1789–1862.) vegyeskarra és nagybőgőre írt Libera me kezdetű művének kottáját az 1820-as
38
talani zenész volt, majd a budai Mátyás-templom (korábban Boldogasszony templom) karnagyaként működött. Győrben a korszak egyházzenei gyakorlatát Richter Antal39 határozta meg. Veszprémben Kemény Ferenc40 , Ruzitska Ignác41, Kleinmann József42, Hoepler József43, Stirszky János44, Theindl Izidor45, Havlicsek Ferenc46 és Urhegyi Alajos 47voltak a zenei élet vezetői. Székesfehérváron Stradl Félix48, években szerezték be. 39 Richter Antal (1802–1854.) 13 graduáléjának és offertóriumának valamint egy C-dúr, vegyeskarra és zenekarra írt litániájának kottaanyagát szerezték be 1840–1870 között. Az egyik legnépszerűbb zeneszerző volt a 19. század végéig Veszprémben. 40 Kemény (Gemény) Ferenc (1763–1832.) 1794-ben került Veszprémbe. Műveit (3 zenekaros, 5 orgonás mise, áriák, antifonák, offertóriumok) a 19. század végéig gyakran adták elő. 41 Ruzitska Ignác (1777–1833.) saját zeneműveinek, köztük az 1816. május 28-án előadott hegedűvariációnak a kottája jelenleg nem található a veszprémi inventáriumban. Megvan azonban az általa szerkesztett Veszprémvármegyei Nóták, 136 verbunkos dallamot tartalmazó kottagyűjteménye 15 füzetének reprint kiadása, benne saját műveivel. 42 Kleinmann József (1775–1841.) veszprémi zeneszerző, karnagy 20 műve (7 orgonás mise, egy zenekaros requiem, egyéb egyházzenei művek) 1800 körül, a szerző Veszprémbe kerülése után került a székesegyház inventáriumába, amelyeket a század végéig rendszeresen előadtak. Egy friss magyarja található a Ruzitska-féle verbunkos gyűjteményben. 43 Hoepler József (1787–1827.) szerzősége a veszprémi kottatárban megtalálható 2 zenekaros mise és 6 egyéb egyházzenei mű esetében merül fel. A kottákat az 1820as évek elején másolták. A művek előadásáról a század közepéig vannak adatok. 44 Stirszky János (1795–1837.) 2 vegyeskarra és orgonára írt miséje és 4 egyéb egyházzenei alkotása kottájának autográf kézirata az 1820-as években került a veszprémi székesegyház kottatárába. A művek a század végéig népszerűek maradtak. Egy magyar tánca jelent meg Ruzitska verbunkos gyűjteményében. 45 Theindl Izidor (1807–1871.) önálló zeneműve nem található az inventáriumban, neve egy sor kottán possessorként olvasható. 46 Havlicsek Ferenc (1797–1876.) 10 offertóriumát és gradualeját, fuvola-kürt versenyét, divertimentóját adták elő a székesegyházban az 1830-as években. Ezeknek a kottája jelenleg nem található a kottatárban. 47 Urhegyi (Herrnberger) Alajos (1791–1871.) a 19. század legjelentősebb veszprémi oratórium-karmestere volt. Saját művei nem találhatók a kottatárban, de átdolgozóként, másolóként és possessorként sok kottán olvasható a neve. 48 Stradl Felix vegyeskarra és zenekarra írt vesperásának kottáját 1806-ban másoltatta le Kemény Ferenc a veszprémi kórus részére.
A pécsi püspöki székesegyház zenészei közül különösen népszerű volt az egész országban Lickl János György55 és Schmidt Péter56. Pest-Buda egyházzenészei közül a század első felében és közepén a Mátyás templom karnagyai, Seyler József Antal57 és Seemann József58, valamint a csak részben egyházzenészként működő Babnigg Máté59 nevét kell kiemelni. A pozsonyi egyházzenei élet irányítói közül a dóm zeneigazgatóinak, Kunnert Jakabnak60 és Kumlik Józsefnek61 a műveit mutatták be Veszprémben. Jelentős zeneszerzői tevékenységet fejtett 49 Purebl Ferenc (1798–1867.) két offertóriumát az 1830as évektől adták elő rendszeresen a veszprémi székesegyházban. A fúvószenekarok egyik legkedveltebb zeneszerzője volt a 19. század első felében. 50 Liedl Lipót (1814–1876.) vegyeskarra, hegedűszólóra és zenekarra írt offertóriumát tanítványa, a Veszprémben született Auer Lipót (1845–1930.) közreműködésével mutatták be 1857-ben. 51 Pfeiffer Ferenc zenekaros miséjének és ünnepi Veni Sanctejének kottáit az 1800-as évek elején szerezték be. A műveket gyakran adták elő. 52 Turányi Károly (1806–1872.) hegedű- és énekszólóra, vegyeskarra és zenekarra írt offertóriumának kottaanyagát 1838-ban másolták le a székesegyház zenei együttesei számára. 53 Gabrielli Tamás (1758–1858.) D-dúr zenekaros pasztorál miséjét az 1830-as években adták elő Veszprémben. 54 Hiesz Mátyás (1792–1840.) zenekaros miséjének a kottáját 1815–1820. között szerezték be. 55 Lickl János György (1769–1843.) művei az 1830-as évektől Veszprémben is igen népszerűek voltak. A kottatárban egy fuvolaszólóval kísért zenekaros basszusária, 6 offertórium, 2–2 litánia és Salve Regina, valamint egy orgonával kísért szopránária kottaanyaga található. 56 Schmidt Péter (1799–1874.) 4, vegyeskarra és zenekarra írt vesperásának kottája 1851-ben, a Pécsről Veszprémbe került Ranolder János püspök beiktatása után került a székesegyház inventáriumába. 57 Seyler József Antal (1778–1854.) F-dúr ünnepi miséjét, valamint 12 további egyházi művét (Ave Regina, gradualék, offertóriumok, Tantum ergo stb.) az 1820-as évektől gyakran adták elő. 58 Seemann József (1782–1838.) két offertóriuma 1834-től szerepelt a veszprémi székesegyház kórusa műsorán. 59 Babnigg Máté (1787–1868.) két offertóriuma az 1840es évek óta vált az együttes kedvelt műsorszámává. 60 Kunnert Jakab (1748–1833.) két egyházzenei művének kottája 1829 után került Veszprémbe. 61 Kumlik József (1801–1869.) szoprán- és hegedűszólóra, valamint vonósnégyesre írt Ave Mariájának autográf kézirata található a kottatárban.
ki Szabadkán Arnold György62, Temesváron az 1830as évek közepéig Veszprémben működött Hybl Ferenc63, illetve Limmer Ferenc64 és Maschek Vince65. Menner Bernát66 Tatán a gróf Esterházy család zenekarát vezette. Tuczek Vincenz Ferrerius67 tevékenysége a pesti német színházhoz kötődött, Roser (von Reiter) Ferenc68 Budán orgonista, Vereben Végh Ignác zenekarának muzsikusa volt. Mátray Gábort69 a magyar zenetudomány megteremtőjeként tartjuk számon, zeneszerzéssel csak másodlagosan foglalkozott. Zeneszerzők a 19. század második felében A század közepétől Veszprémben is szívesen játszották a pécsi karnagy Hölzl Szeráf70, az esztergomi regens chori Seyler Károly71 és a Pesten, Bécsben, 62 Arnold György (1781–1848.) Kemény Simon című operája nyitányának a szólamkottáit 1827-ben másolták le a veszprémi székesegyház zenekara részére. 63 Hybl Ferencnek a Külley János őrkanonoknak ajánlott, a közelmúltban Németországban ismét előadott ünnepi miséjének autográf partitúrája, szólamkottái, négyszólamú férfikarra és zenekarra írt kantátája, egyéb egyházi művei, orgonadarabjai találhatók a veszprémi inventáriumban. 64 Limmer Ferenc (1808–1857.) legnépszerűbb művének („Iustus ut palma florebit”) másolt kottaanyagát 1845ben szerezték be. 65 Maschek Vince (1790–1875.) két vegyeskarra és zenekarra írt graduáléjának a kottái 1850-ben kerültek Veszprémbe. 66 Menner Bernát (1786–1846.) népszerű zeneszerző volt Veszprémben: B-dúr zenekaros ünnepi miséje, egyéb egyházzenei művei (graduálék, Salve Regina, Tantum ergo) az 1820-as évektől váltak a székesegyházi kórus állandó műsorszámaivá. 67 Tuczek, Vincenz Ferrerius (1755–1820.) Magyar nyitányát, zenekaros miséjét, egyéb egyházzenei műveit, köztük egy hatszólamú vegyeskarra írt Libera met az 1820-as évektől mutatták be a veszprémi székesegyház kórusán. 68 Roser (von Reiter) Ferenc (1779–1830.) 1807-ben, illetve 1810-ben Budán komponált („produciert in Ofen”) 6 vegyeskari offertóriumának a másolt kottája az 1820-as években került Veszprémbe. 69 Mátray Gábornak (1797–1875.) egy vegyeskarra és orgonára írt „dícsénekének” („Máriát dicsérje lelkünk”) 1858-ban nyomtatott kottáját szerezték be a veszprémi kottatár részére. 70 Mátray Gábornak (1797–1875.) egy vegyeskarra és orgonára írt „dícsénekének” („Máriát dicsérje lelkünk”) 1858-ban nyomtatott kottáját szerezték be a veszprémi kottatár részére. 71 Seyler Károly (1815–1882.) a 19. század második felében, Veszprémben is egyike volt a legnépszerűbb hazai kortárs egyházzenészeknek. Az inventáriumban 57 művének túlnyomórészt nyomtatott, illetve az 1850–1870-es években másolt kottaanyaga található.
39
TANULMÁNY M. Tóth Antal Magyarországi zeneszerzôknek a veszprémi székesegyházban a 18–19. Század során elôadott mûvei
Purebl Ferenc49, Liedl Lipót50 működött. Az utóbbi 1848-ban Veszprémbe távozott. Pozsonyi muzsikus volt Pfeiffer Ferenc51 és Turányi Károly52. A 100 évig élt Gabrielli Tamás53 tevékenysége Váchoz kötődött. Hiesz Mátyás54 Balatoncsicsón volt plébános.
TANULMÁNY M. Tóth Antal Magyarországi zeneszerzôknek a veszprémi székesegyházban a 18–19. Század során elôadott mûvei
majd Pozsonyban orgonistaként működött Batka János72 egyházzenei műveit. Az osztrák Benedict Randhartinger73 fiatal korában Horpácson a Széchenyi-család alkalmazásában állt. A század második felének templomi zenészei a hazai egyházzenei reform (cecilianizmus) különböző irányzatát képviselték: Budapesten, a belvárosi fő plébániatemplomban Engeszer Mátyás74, a Mátyás-templomban Bogisisch Mihály75, majd a század végén Vavrinecz Mór76, Egerben Zsasskovszky Endre77, Győrben Wolf József78, majd Fránek Gábor79, Veszprémben Behm József80, majd Raczek Frigyes81 és Mátray–Matauschek László82, Körmöcbányán Antos Károly83, Kassán Kerner József84, Nyitrán Dusinszky 72 Batka János (1795–1874.) zenekaros miséjének, egyéb egyházzenei műveinek (graduálék, Libera) kottái 1844 után kerültek Veszprémbe. 73 Randhartinger, Benedict (1802–1893.) egy graduáléjának nyomtatott kottáját a század második felében szerezték be, a művet gyakran előadták. 74 Engeszer Mátyás (1812–1885.) egyházzenei művei (Libera me, Pater noster) a század utolsó évtizedeiben váltak népszerűekké. 75 Bogisich Mihálynak (1839–1919.) mindössze egy gregorián stílusú miséje található az inventáriumban. 76 Vavrinecz Mór (1858–1913.) saját egyházzenei műve jelenleg nem található az inventáriumban, de több kottán olvasható a neve adományozóként/tulajdonosként. 77 Zsasskovszky Endre (1824–1882.) két zenekaros miséje és három további egyházzenei műve kottájának a beszerzésére a század végén került sor. A művek bemutatásáról kevés adat áll rendelkezésre. 78 Wolf József (1820 körül–1871.) 16 nagyszabású egyházzenei művét szerezték be a 19. század második felében a veszprémi inventárium részére. 79 Fránek Gábor (1859–1930.) három szóló énekhangra és orgonára írt graduáléi az 1880-as években (tehát veszprémi időszakában) kerültek a székesegyházi kottatárba. 80 Behm József (1815–1885.) 68 egyházzenei művének többnyire autográf kéziratos kottája található a veszprémi székesegyház inventáriumában. A század második felében ezek a művek igen gyakran elhangoztak Veszprémben. 81 Raczek Frigyes (1841–1892.) hegedűművész és zeneszerző világi és egyházzenei alkotásai jelenleg nem találhatók a kottatárban. 82 Mátray–Matauschek László (1848–1908.) férfikari, szóló énekhangra és orgonára írt miséjének autográf kézirata, egyéb kórusműveinek kottája található a kottatárban. 83 Antos Károly (1854–1927.) két művének, egy kettőskórusra és orgonára írt offertóriumnak, valamint egy rövid misének autográf kézirata az 1870-es években (tehát veszprémi időszakában) került az inventáriumba. 84 Kerner József (1851–1916.) egy zenekaros miséjének 1884-es saját kiadású nyomtatott kottaanyagát szerezték be Veszprémben a századfordulón.
40
Lipót85, Székesfehérváron Greizinger Iván86, Pannonhalmán Krécsy Ede87 működött. (Muzsikusi pályáját Fránek Gábor, Antos Károly és Krécsy Ede Veszprémben kezdte.) Hennig Alajos88 tevékenysége főleg Pozsonyhoz, Kalocsához és Esztergomhoz kötődött. Az Egyházi Zene című folyóirat első szerkesztője, Gladich Pál89 a Győr megyei Magyarkimlén volt plébános. Festetich Leó90 a fővárosban viselt vezető zenei tisztségeket, Kaczér Ferenc91 főleg színházi muzsikus volt. Bella János Lipót92 élete első felében Besztercebányán egyházi, később Körmöcbányán, majd Nagyszebenben inkább világi zeneműveket komponált. Több művével van jelen a veszprémi kottagyűjteményben a Fejér megyei alispán, Bajzáth György93 és az osztrák származású, Pécsett élt szlavóniai földbirtokos, báró Prandau Carl (Károly)94. Női zeneszerzők is találhatók a komponisták között: Bezerédj Amália95, az erdélyi szász Bruckenthal Berta96 és az osztrák Esterházy-Rossi Alexandrina97. 85 Dusinszky Lipót (1833–1911.) nyolcszólamú pápai himnuszának (In aeterna urbe) díszes nyomtatott kottája a századfordulón került a veszprémi kottatárba. 86 Greizinger Iván (1862–1899.) C-dúr ünnepi miséjének kottáját szerezték be a veszprémi székesegyház inventáriuma részére a 19. század végén. 87 Krécsy Ede (1850–1930.) két miséjének és további három egyházzenei művének a kottája 1890., tehát Pannonhalmára távozása után került a veszprémi kottagyűjteménybe. 88 Hennig Alajosnak (1826–1902.) egy egynemű kettőskórusra írt miséje 1892-ben nyomtatott kottáját szerezték be Veszprémben a századfordulón. 89 Gladich Pál (1855–1922.) egyszólamú kórusra és orgonára írt miséjének kottája az 1903. évi megjelenés után került Veszprémbe. 90 Festetich Leó (1800–1884.) egyházzenei művei (kórusok, egyházi énekek, offertóriumok) 1860. után váltak népszerűekké. 91 Kaczér Ferenc Szeráf (1810 körül–1871.) offertóriumának és szólóhangra, vegyeskarra és zenekarra írt imájának a kottáját 1880-ban szerezték be. 92 Bella János Lipót (1843–1936.) egyik korai művének, az 1866–1869. között írt ünnepi offertóriumnak a nyomtatott kottája található Veszprémben. 93 Bajzáth György (1791–1869.) négy offertóriumának saját kiadású kottáját szerezték be a század közepén. 94 Prandau, Carl (Károly) báró (1792–1865.) vegyeskarra és zenekarra írt offertóriumának nyomtatott kottája található Veszprémben. 95 Bezerédj Amália (1804 – 1837.) egy verbunkosa található a Ruzitska Ignác által szerkesztett gyűjteményben. 96 Bruckenthal Berta (1846 – ?) zenekaros miséjét, amelyet Haynald Lajos kalocsai érseknek ajánlott, a század végén mutatták be Veszprémben. 97 Esterházy-Rossi Alexandrina (1844 – 1919.) két egy-
Jellemző, hogy – szemben a 18. században vagy az előtt született komponistákkal, akik közül a legjelesebbeknek a műveit adták elő Veszprémben – a 19. században, főleg annak második felében a korszak jelentős, egyházi műveket is komponált zeneszerzőinek (Brahms, Bruckner, Franck, Gounod, Reger, Smetana, Verdi, Wolf) műveit nem tartalmazza az inventárium. A század egyik legmodernebb egyházzenésze, Liszt Ferenc98 és a század kiemelkedő magyar muzsikusa, Mosonyi (Brand) Mihály99 mindössze egy-egy művel szerepel a veszprémi kottagyűjteményben. Egyházzenei irányzatok a 17 – 19. században A több mint száz, többnyire névvel említett magyarországi komponista Veszprémben előadott zeneműveinek részletes elemzése, az egyes szerzők életművének értékelése meghaladja e cikk kereteit, és nem is lehet célja. A komponált művek alkotói nem voltak valamennyien jelentős zeneszerzők, összességükben mégis fontos szerepük volt a hazai zenetörténetben. Ennek meghatározásához nem mellőzhető a 17–19. században Európa-szerte ható egyházzenei irányzatok ismerete, amelyek olyan igényeket, elvárásokat, szabályokat állítottak a római katolikus egyházzene művelőivel szemben, amelyeknek nem volt könnyű megfelelni. A 16–17. századi egyházzenei törekvések A római katolikus egyház zenéjére századokon keresztül jelentős hatással volt az 1545–1563. között tartott tridenti zsinat, amely az egyház megújítását tűzte ki célul, megindította az ellenreformációt és egyházzenei szempontból is fontos döntéseket hozott. Az 1562. szeptember 17-ei 22. ülésszak zárlata elismerte a gregoriánból kinőtt többszólamúság létjogosultságát, az egyház legszentebb liturgikus zenéjeként azonban a latin nyelvű, egyszólamú, kíséret nélküli (a capella) gregorián éneket tekintették, amelynek átírására és egyszerűsítésére („purgare, corrigere, reformare”) bizottságot hoztak létre. A legfontosabb elvárás az volt, hogy „a szöveg mindenek előtt jól érthető legyen”. Palestrina zenéjét tartották követendőnek, amely a pápai kúria hivatalos álláspontja szerint tele van „kegyes méltósággal” („pia gravitas”), távol áll minden világi hívságtól és tisztátalanságtól. házzenei művének kottáját a század utolsó évtizedeiben szerezték be. 98 Liszt Ferenc (1811–1886.) Ave maris stella kezdetű graduáléját az 1880-as években mutatták be Veszprémben. 99 Mosonyi (Brand) Mihály (1815–1870.) vegyeskarra és zenekarra írt Ave Mariájának kottája 1881-ben került a veszprémi székesegyház kottatárába.
1564-ben I. Ferdinánd császár és magyar király (1503–1564.) elismerte az egyházi szertartásokon a nép nyelvén éneklés jogát. 1565-ben a milánói tanácskozás a liturgiában csak az orgona használatát engedélyezte. Az 1568-as római szinódus támogatta az egyes hangokat instrumentálisan kísérő hangszerek (cornetto, harsona) alkalmazását. A Palestrina és tanítványai által képviselt, puritán elveket hirdető római iskolával szemben a velencei irányzat komponistái (élükön Giovanni Gabriellivel) növelték a kórusok számát. Az előadó apparátus térbeli szétosztásával fokozni tudták a hatást: 24, 30, sőt 50-nél is több szólamú művek születtek. Ezek a kompozíciók az érzelmek kifejezésére törekedtek, amelyet váratlan ritmikai akcentusokkal, dinamikával, kromatikus, olykor szinte disszonáns harmóniákkal értek el. A 16. században „új műfaj” született, az opera. Különösen a nápolyi opera elemei jelentek meg rövid időn belül az egyházzenei alkotásokban, főleg a kórus és szólótételek váltakozásával és a megzenésítendő liturgikus szöveg által kiváltott szenvedélyek kifejezésének szándékával. Előtérbe került az egyházzenében is a pompa esztétikai megjelenítése. Ahol a többkórusú művek előadásához nem állt rendelkezésre elegendő számú és iskolázott énekes, ott a szólamokat hangszereken szólaltatták meg. Önálló, fúvós, vonós és ütőhangszerekből álló zenekart használtak. A barokk kor egyházzenei műveiben a koncertáló zenélés önálló és jellemző stíluselemként jelent meg. Magyarországon a tridenti liturgia és a megreformált, átírt római gregorián ének kevés helyen terjedt el. A századok során kialakult magyar gregorián használatát 1630-ban Pázmány Péter hercegprímás (1570–1637.) a római rítus és ének terjedése érdekében betiltotta. A gregorián ének használata hazánkban visszaszorult. A 17. század végének új divatja a hangszeres egyházi zene lett, amelyet kezdetben csak az udvari és a nagyobb templomokban ünnepélyes alkalmakkor használtak, amely azonban a későbbiekben a kisebb városi templomokban is szinte teljesen kiszorította a vokális egyházzenét a kórusokról. Egyházzenei változások a 18. században A 18. század eleje a virágzó barokkhoz tartozott, amelynek egyházzenéjét a túláradó, érzelmileg hangsúlyozott vallásosság, a „majestas Domini”hez illő pompa és emelkedettség jellemezte. A század közepe már a felvilágosodás korának volt 41
a része, amely a vallásban, így az egyházzenében is az értelmen alapuló erkölcsösséget és erényességet kívánta kifejezni. Egyszerűsítették az istentiszteletek rendjét és a liturgia zenéjét, hangsúlyozva, hogy „minél egyszerűbb a zene, annál jobban megfelel a keresztény alázatnak és áhítatnak”. A barokk súlyosságát a gáláns, rokokó könnyedség váltotta fel. 1749. február 19-én XIV. Benedek pápa kiadta az „Annus qui” kezdetű enciklikáját, amely a tridenti zsinat ajánlásával azonosulva, az istentiszteletek céljára mindenek előtt a gregorián korálokat ajánlotta. Ahol a liturgia zenéje kísérettel ellátott és többszólamú („figuraliter”) volt, a legszigorúbb alapelvként a „nihil profanum” (semmiféle világi”) követelményt írták elő. Szigorúan elleneztek minden olyan stíluselemet, amely bármi módon emlékeztetett az operára vagy egyéb világi zenére. Hivatalosan az orgona mellett csak a vonósokat és a fagottot engedélyezték. Tilos volt minden, a „színházi zenében” használt hangszer alkalmazása, különösen a dob, a kürt, a trombita, az oboa, a fuvola, a hárfa, a mandolin és „ehhez hasonló egyéb instrumentum”. 1754-ben Ausztria területén megtiltották a liturgia keretében a dob és a trombita alkalmazását. A 18. században Magyarországon is – főleg a Felvidéken, Erdélyben és a Dunántúlon – terjedt a hangszeres együttessel kísért egyházi műzene, az ún. figurális egyházi muzsika. A nagyobb plébániatemplomokban és a püspöki székesegyházakban hivatásos zenészekből álló ének- és zenekarok jöttek létre, amelyek élén jól képzett, európai műveltségű, többnyire zeneszerzőként is működő karmesterek, regens chorik álltak. A zenekart szükség esetén kiegészítették az adott városban élő műkedvelő muzsikusokkal („Musikfreunden”). A kórust karkáplánok és hivatásos karénekesek (choralisták), illetve fiú énekesek (diszkantisták, altisták) alkották. (Nők, az egyház szigorú intézkedései alapján a kóruson nem énekelhettek.) Ezek az együttesek már alkalmasak voltak nagyobb apparátust igénylő műveknek, kezdetben inkább az ún. kismesterek, a század végétől a legnagyobbak – Joseph és Michael Haydn, Mozart, Beethoven, majd Schubert, Mendelssohn – alkotásainak a bemutatására is. Zenekaros misék, vesperások, litániák, egyéb nagyszabású egyházi művek hangoztak el. E mellett a szentmise változó részeiben (proprium missae), olvasmányközi, „post epistolam” gradualeként, evangélium előtti allelujaként és a felajánlási cselekmény offertóriumaként önálló, e célra készült 42
zeneműveket, az 1800-as évek elejétől időnként teljes szimfóniákat, szimfónia tételeket, nyitányokat, versenyműveket, templomi szonátákat, liturgikus szöveggel ellátott opera együtteseket is előadtak. Ennek a világi irányba eltolódott egyházzenei gyakorlatnak a megfékezésére a 18. század végén, Ausztria területén, az istentiszteleteken a zenekaros misék helyett bevezették a német nyelvű népénekeket. 1777-ben kiadták a Szent énekek a római-katolikus templomok istentiszteleteihez100 című egyházi daloskönyvet, amely kizárólagos használatát a salzburgi érsek, Hieronymus Colloredo 1783-tól kötelezően előírta. II. József dekrétummal szabályozta a szertartások rendjét. A jozefinista egyházi rendeleteket többnyire figyelmen kívül hagyták, sőt egyes helyeken tiltakoztak ellenük. Az 1761-től bécsi érsekké kinevezett korábbi váci püspök, Migazzi Kristóf (1714– 1803.) például a pompás főpapi zenés nagymisék elmaradása ellen opponált, hivatkozva, hogy Istent megilleti a legmagasabb szintű művészet. II. József 1790-es halálakor az intézkedések nagy részét vis�szavonták, azonban – főleg a német nyelvterületen – a hatásuk a későbbiekben is érezhető maradt. Egyházzenei reform a 19. században A 19. század elején elkezdődött az egyházzene átfogó reformja. A gregorián énekek népszerűsége nem nőtt a kívánt módon, a klasszikus vokális polifónia képviselőinek a művei azonban terjedtek. Az egyházzenei megújulás születésnapjának tekintik 1816 nagypéntekét, amikor a müncheni dóm kórusán Caspar Ett101 vezetésével előadták Gregorio Allegri (1582–1652.) 9 szólamú Miserere zsoltárát. Németországban Franz Witt (1834– 1888.) állt a reformmozgalom élére, 1868-ban megalapította az Általános Német Cecília Egyesületet102. A fő cél a gregorián korálishoz és a 16. századi vokálpolifóniához, a Palestrina-stílushoz való visszatérés, a hangszeres egyházi zenének a lehető legszűkebb körre való visszaszorítása, a templomi zenében a túlzott szubjektivitás, érzelemkifejezés, egyéni megnyilvánulások (szólók) kiküszöbölése és a Szent Zenére (Musica Sacra) 100 Der Heilige Gesang zum Gottesdienst in der römisch-katholischen Kirche. 101 Caspar Ett (1788–1847.) müncheni orgonista, egyházi zeneszerző volt, aki a gregorián korális melódiákat jelentősen leegyszerűsítve alkalmazta kompozícióiban. Veszprémben a 19. század közepén több mint 90 művének a kottaanyagát szerezték be. 102 Allgemeiener Deutsche Caecilienverein
A 18. század végén és a 19. század során a birodalom egészében, így Magyarországon sem volt egységes az egyházzenei gyakorlat. Az ellentmondásos helyzetet mutatják azok az Európa-szerte népszerű, főleg Itáliában és francia földön született misekompozíciók (többek között Anfossi, Cherubini, Donizetti, Guglielmi, Jomelli, Myslivecek, Pacini, Paisiello, Piccini, Rossini, Zingarelli egyházzenei alkotásai), amelyek szoros rokonságban álltak a kor világi zenéjével. Ezeket Veszprémben is szívesen előadták. A katolikus egyháznak a tárgyalt két évszázad egyházzenei gyakorlatával kapcsolatos hivatalos álláspontját foglalta össze X. Pius pápa 1903. november 22-ei egyházzenei rendelete, az „Inter pastoralis officii sollicitudines” kezdetű motu proprio103. Ez visszamenőlegesen elítélte a 18–19. század túl világiasnak, „színházi stílusúnak” minősített egyházzenei gyakorlatát, amely „természeténél fogva a legnagyobb ellentétben áll a gregorián énekkel és a klasszikus polifóniával s következésképpen minden igazi egyházi zene legfőbb törvényével”. Azt hangsúlyozták egyre inkább, hogy „az egyházi zenének is a legnagyobb fokban fel kell mutatnia azokat a tulajdonságokat, amelyek a liturgia sajátjai: a szentség, a formák kiválósága, s ami ezekből következik, az egyetemesség”. A 18–19. századi magyarországi zeneszerzők jelentősége A két évszázad magyarországi zeneszerzőinek stílusa nem tekinthető magyarosnak vagy magyarnak. A komponisták túlnyomórészt a német/osztrák zenei tradícióhoz tartozónak vallották magukat. Műveikben a nemzetközi zenei formákat alkalmazták, az európai zenei hagyományok szabályait követték. A nemzeti sajátosságok legfeljebb zenei színt, hangulatot jelentettek. Csak elvétve találunk magyaros (alla ungarese, alla zingarese) elemeket. Ilyen Joseph Haydn ismert magyaros műrészletei mellett például Fusz János offertóriumának verbunkos zárlata vagy Kemény Ferenc miséinek „magyaros fordulatokkal átszőtt”104 karaktere.
kotásokra, hiszen a komponisták nem vonhatták ki magukat a katolikus egyház nemzetek felettisége alól. Zenéjükben is képviselniük kellett az „Ecclesia est signum elevatum supra nationes” („Az egyház a nemzetek fölé emelt zászló”) elvet. A számtalan előírás, szabály alapján felmerülhet a kérdés, tekinthetők-e a liturgia céljait szolgáló egyházzenei művek teljes értékű zenei alkotásoknak, vagy inkább „használati zenéről”, alkalmi műalkotásokról lehet szó. Azoknál a műveknél, amelyek elhangozhattak a szertartás keretében (templomon kívül különösen a 18. században még a legnagyobb zeneszerzők egyházzenei alkotásait sem adták elő), többnyire a szigorú időkorlát volt a legfőbb akadálya a zenei gondolatok bővebb kifejtésének. Például a mise Credo tételében szinte másra sem volt lehetőség, mint a hittételek hiánytalan „felmondására”. További kötöttséget jelentett, hogy adott szövegű és zenei tartalmú offertóriumok, gradualék az egyházi év körforgásának megfelelően csak meghatározott napokon hangozhattak el. A mecénási kapcsolatból adódóan a zenét megrendelő és az azt „szállító” közti társadalmi távolság eleve meghatározta a művész alárendelt szerepét. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben élő egyházi zeneszerzőknek többnyire eleve le kellett mondaniuk egyéniségük, egyediségük, saját művészi gondolataik kifejtéséről, és alá kellett vetniük magukat az egyházi szabályok (és saját főpap mecénásuk) előírásainak.
A nemzetközi karakter különösen jellemző volt az eredetileg is egyházzenei szolgálatra készült al-
A mindenkori egyházzenészek helyét Harmat Artúr így jellemezte: „Valóban nem nehéz belátni, miért nem lehet az egyházi zene l’art pour l’art művészet. Hiszen nem önmagáért lett és öncélúsága semmiképp sem lehet jogosult. Nem teheti azt, amit csak akar, amire önkényesen vágyik, amit szubjektív természete vagy szenvedélye óhajtana. Csak szolgálnia szabad. Csak akkor jó, ha alázatos, csak akkor, ha egészen alá tudja vetni magát annak, amit szolgálnia kell.”105 Molnár Antal szerint e zene feladata „az ember aprólékos vágyainak, egocentrikus magatükrözésének istenítése helyett az örök, emberfölötti misztériumok éreztetése, egyoldalú jelenség-tükrözés, anyagszemlélet helyett mindent átfogó világérzés, én-hit helyett Isten-hit”.106 A liturgia szolgálatára készült műveknek (a tárgyalt kompo-
103 A szentzene törvényei. X. Pius és XI. Pius pápa egyházzenei rendeletei. Magyar Kórus. Budapest, 1943. 104 Brodszky Ferenc: A Veszprémvármegyei Zenetársaság (1823–1832.). Veszprém, 1941.
105 Harmat Artúr: Hazai katolikus egyházi zenénk ezer éve. In: Batizi László (szerk.) A magyar muzsika hőskora és jelene történelmi képekben. Budapest, 1944. p. 269. 106 Molnár Antal: Az új zene. Budapest, 1925. p. 153.
43
TANULMÁNY M. Tóth Antal Magyarországi zeneszerzôknek a veszprémi székesegyházban a 18–19. Század során elôadott mûvei
vonatkozó liturgikus, valamint egyéb egyházi rendelkezések betartatása volt.
TANULMÁNY M. Tóth Antal Magyarországi zeneszerzôknek a veszprémi székesegyházban a 18–19. Század során elôadott mûvei
zíciók nagy részét ezek teszik ki) és szerzőiknek a megítélésénél ezt a szempontot nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A magyarországi egyházi zeneszerzők által alkalmazott előadó-apparátus nem tért el a birodalom egyéb területein használttól. A 18. században a négyszólamú kórus kíséreteként az orgona mellett (ritkán helyette) vonósokat, cornettot (cinket), harsonát, üstdobot, később fuvolát, oboát, fagottot, trombitát, kürtöt használtak. Az egyházi szolgálatokat is ellátó első fúvószenekar Veszprémben Acsády Ádám (1680–1744.) és Padányi Biró Márton (1696–1762.) püspökök idején jött létre.107 A század végén és a 19. század elején találkozhatunk klarinéttal, ventiles rézfúvó hangszerekkel, egyéb instrumentumokkal is. Ismertek 1735-ből a veszprémi püspök sümegi rezidenciájáról Veszprémbe átadott hangszerek.108 A 18. század végén és a századfordulón használt hangszereket az 1825-ös kottatár tartalmazza.109 A tárgyalt magyarországi komponisták és gyakorló egyházzenészek többsége képzett muzsikus volt. Jól ismerték a zeneszerzés nemzetközileg kialakult szabályait. Tevékenységük (kevés kivételtől eltekintve) nem korlátozódott a liturgia számára készült művek komponálására. Az elsősorban városi (színházi) vagy katonazenekari szolgálatban lévők (Sopron, Pozsony, Pest) és a rezidenciális együttesekben (Kismarton, Tata, Galánta, Nagyvárad) működők fő feladata volt a világi művek komponálása és előadása. Egyházi műveket ezek mellett írtak. Joseph és Michael Haydn, Hummel, Dittersdorf széles körű zeneszerzői tevékenysége közismert. De az elsősorban egyházzenészként működők is gyakran írtak világi zenét. Az Esterházy-szolgálatban lévő Werner misék, oratóriumok, vesperások, litániák, himnuszok, Te Deumok mellett orgona- és csellódarabokat, triószonátákat, népies humorú műveket is írt. Bengráf vonósnégyeseket, dalokat, divertimentókat, menüetteket is komponált, sőt 1780-ban verbunkos sorozatokat adott ki. A pécsi Lickl szerzeményei között – misék, requiemek, offertóriumok, vesperások és egyéb egyházi ze107 Brodszky Ferenc: A veszprémi Harmonia története. Veszprém, 1940. 108 2 vadászkürt, 2 üstdob, több bőgő és egy cimbalom került átadásra. 109 Az inventáriumban 8 hegedűt, 2 brácsát, egy csellót, 3 bőgőt, 2 fuvolát, egy oboát, 8 klarinétot, 2 fagottot, 3 kürtöt, 9 különböző trombitát, 2 harsonát és 4 üstdobot soroltak fel.
44
neművek mellett – színpadi darabok, daljátékok, vígoperák, szimfonikus művek, vonósnégyesek, fúvósötösök is megtalálhatók. A veszprémi egyházzenészek közül Kleinmann és Stirszky egy-egy verbunkost komponált a Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből sorozat részére. Kemény Ferenc verbunkját a II. világháborúig a veszprémi tűztorony harangjátéka is rendszeresen játszotta. A veszprémi muzsikusok sokszínűségére Ruzitska Ignác a legjobb példa. A kor elismert hazai hegedűse volt. Feltehetően közvetlen kapcsolatban állt Pierre Rodeval (1774–1830.), akinek pesti fellépése után, 1813. december 16-án bemutatta egyik hegedűversenyét a veszprémi megyeházán rendezett világi hangversenyen, Musikalische Akademien Rode koncertjeit a későbbiek során is rendszeresen előadta. 1816-ban saját hegedűvariációit szólaltatta meg. 1830-ban Beethoven Esz-dúr szeptettje veszprémi bemutatásakor a hegedűszólamot játszotta, 1800–1833. között a dóm zenekarának első koncertmestereként működött. Emellett 1810-től a veszprémi magyar formaruhás fúvószenekar „kapellmeistere”, majd 1825-től haláláig a székesegyház regens chorija is volt. Ez utóbbi minőségében nevéhez fűződik Joseph Haydn, Zimmermann, Krommer, Vanhall, Pichl, Pleyel szimfóniáinak, Mozart, Joseph és Michael Haydn, Bengráf, Schubert, Schiedemayer miséinek, Rossini, Gyrowetz, Weigl, Mozart, Boieldieu, Paisiello, Anfossi operanyitányainak, áriáinak első veszprémi bemutatása. 1825 és 1832. között ös�szegyűjtötte és „fortepianóra alkalmazta” a kor 136 legnépszerűbb verbunkos dallamát, és 15 kötetben („fogásban”) kiadta110. Hegedűtanárként is elismerést szerzett magának. Legnevesebb növendéke a Nemzeti Zenede későbbi professzora, a kitűnő kamaramuzsikus, a Veszprémben született Ridley-Kohne Dávid, aki a szintén veszprémi Auer Lipótnak volt az első fővárosi tanára. Ez a szakmai felkészültség és igényesség, a különböző zenei műfajok komponálása és interpretálása, az európai műzene terjesztése, a komolyzene iránti hazai igény megteremtése jelenti a 18–19. századi magyarországi zeneszerzők felbecsülhetetlen jelentőségét. Az 1940-es években Brodszky 110 A Veszprémvármegyei Nóták (Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből) sorozat 1823. és 1832. között jelent meg, benne a verbunkos stílus legnagyobb képviselőinek, Bihari Jánosnak, Lavotta Jánosnak, Csermák Antalnak, Rózsavölgyi Márknak és Ruzitska Ignácnak egy sor művével.
Ferenc111 írása szerint „a székesegyházi muzsikusok, valamennyien komoly képzettségű művészek, bejáratosak voltak az úri házakhoz is, s ott részint mint tanítók, részint mint közreműködők a házi muzsikában szerepeltek. Az ő közreműködésük nyomán az úri családokban életszükségletté vált a házi muzsikálás.”. Dobszay112 állásfoglalása, hogy „a rezidenciális és székesegyházi zenészek igazi alkotása nem más, mint a többre törekvő magyarországi zenekultúra, a műveltség terjedése, a zeneélet intézményeinek megteremtése. Bartók a zenész végső soron a Klein Henrikek, Bengráfok, Fusz Jánosok, Riglerek tanítványa; nélkülük elképzelhetetlen lett volna az a környezet, amelyben Bartók Bélává növekedhetett”. *** A hazai püspöki, nagyobb templomi, rezi denciális és városi zenei inventáriumok, egyéb gyűjtemények (mindenek előtt az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtára és a Zenetudományi Egyetem kottatára) olyan komponisták műveit is tartalmazzák, akiknek az alkotásai Veszprémben nem találhatók meg. Például Deppisch Bálint műveit a pécsi, Druschetzky Györgyét a tatai, Kunáth Ignácét, Grill Jánosét a győri, Kersch Ferencét a váci, Karmasini Jánosét, Kurzweil Ferencét a soproni, Bräuer Ferencét a székesfehérvári, Czibulka Alajosét a tatai kottatár őrzi. Egyes zeneszerzők műveiből a veszpréminél gazdagabb a gyűjtemény, például Győrben (Istvánffy, Adler, Spech, Fuchs, Werner, Richter), Tatán (Menner), Esztergomban (Seyler Károly), Sopronban (Klein, Rigler, Novotny), Vácott (Gabrielli), Székesfehérváron (Engesszer), Pécsett (Lickl, Schmidt),
111 Brodszky Ferenc: A Veszprémvármegyei Zenetársaság (1823–1832.). Veszprém, 1941. 112 Dobszav László: Magyar zenetörténet. Budapest, 1984.
Egerben (Zsasskovszky Ferenc és Endre).113, 114, 115. Az 1888-ban alapított és a Glatt Ignác (1855–1918.) által vezetett pécsi Egyházi Énekiskola a század végén, Magyarországon a gregorián éneklés és a klasszikus vokálpolifónia terjesztésének országos mintája volt.116 A fővárosi templomok kottatárai őrzik Langer János, Langer Viktor, Beliczay Gyula, Szautner Zsigmond, Erney József, Thill Nándor, Menner Alajos és mások műveit. A 19. században született, de nagyobbrészt már a következő évszázadban működő egyházzenei komponisták voltak Farkas Ödön, Lajos Gyula, Szupper Alfréd, Vavrinetz Mór, Lányi Ernő, Jaksch Ede, Sztojanovics Jenő, Meiszner Imre, Dörsch Károly, Király–König Péter, Demény Dezső, Sugár Viktor, Sztára József, Harmat Artúr. Elegendő adatunk van ma már ahhoz, hogy elfogultság és előítélet nélkül megtörténjék a 18–19. századi magyarországi egyházzenészek műveinek teljes körű feldolgozása. Ezek az alkotások a kor magyar zenetörténetének fontos részét képezik. 113 Bárdos Kornél: Pécs zenéje a 18. században. Budapest, 1976., illetve uö: A tatai Esterházyak zenéje 1727–1846. Budapest, 1978. 114 Vavrinecz Veronika: A művek tematikus jegyzéke. In: Bárdos Kornél: Győr zenéje a 17–18. században. Budapest, 1980., uö: A művek tematikus jegyzéke. In: Bárdos Kornél: Sopron zenéje a 16–18. században. Budapest, 1984., uö: A művek tematikus jegyzéke. In: Bárdos Kornél: Eger zenéje 1687–1887. Budapest, 1987., uö: A művek tematikus jegyzéke. In: Bárdos Kornél: Székesfehérvár zenéje 1688–1892. Budapest, 1993. 115 Varga László: A váci székesegyház régi kottatára. Kézirat. Vác, 2007. 116 Glatt Ignác és utódai, Lajos Gyula, Mayer Ferenc is az egyházzenei reformmozgalom fellegvárában, Regensburgban tanult, Franz Xaver Haberl német pap és zenetudós módszere alapján kezdte meg munkáját.
45
TANULMÁNY
Kraiciné dr. Szokoly Mária
Tánc az iskoláb an
Magyarországon az elmúlt ötven év során, a rendszerváltás előtt és sok vonatkozásban napjainkban is, a táncművészet az iskolai művészeti nevelés egyik méltatlanul mellőzött területe. Hosszú évtizedeken át egyik ágazata sem szerepelt az általános iskolai nevelés törzsanyagában, tanítása esetleges módon, rendszerint tanórán kívül, öntevékeny, lelkes amatőr pedagógusok munkája révén valósult meg. A Nemzeti Alaptanterv első változata hozott némi változást, hiszen a hon- és népismeret az első közös követelményként fogalmazódott meg, és a tánc és a dráma tanítására – az iskola döntésétől függően – adódott némi lehetőség a helyi tantervben. A lehetőség azonban kevéssé vált széles körben valósággá, egyrészt a szakképzett pedagógusok hiánya miatt a hagyományismeret, a játék és a tánc területén, másrészt az angol nyelv és az informatika iránt mutatkozó, mindent elsöprő érdeklődés miatt, ami rendszerint az egyébként is igen alacsony óraszámú művészeti tárgyak rovására terjeszkedett az elmúlt évtizedben és terjeszkedik napjainkban is. Az óvodai népijáték-tanítás, az általános iskolai tanórai és tanórán kívüli táncművészeti és hagyományismereti foglalkoztatás az óvodás és a kisiskoláskorú gyermekek komplex nevelésének, készség- és képességfejlesztésének, közösségi nevelésének kimeríthetetlen forrása és eszköze, szerves része az integrált művészeti nevelésnek, a szocializáció egyik nélkülözhetetlen eszköze, a felnőtt életre való felkészítés hagyományos módja. Nincs a nevelésnek, az oktatásnak olyan területe, amelyhez ne lenne kapcsolható, vagy tanulásának jótékony hatása ne érne el. Nem kérdéses a szerepe a testi és a zenei nevelésben, hiszen egyszerre fejleszti a vizuális térérzékelést, a zenei hallást és a ritmusérzéket, a memóriát, valamint az izom- és testérzés irányította mozgáskoordinációt. Kapcsolódik az anyanyelvi és a környezeti neveléshez. Terepe a közösségi és az erkölcsi nevelésnek, fejleszti az önismeretet, az önértékelés képességét, jelentős a szerepe a nemek közötti természetes kapcsolat kialakulásában, a másságot természetesként elfogadó magatartásban, a más népek megismerésére 46
és tiszteletére alapozott nemzeti identitástudat kialakításában. A tánc az egyik legközérthetőbb művészet, a legőszintébb emberi megmutatkozási forma, amely jól szolgálja az önkifejezést, egymás megismerését, s amelyben a nemzeti vonások mindenki számára közérthetők, és ennek révén a gyermekek számára könnyen megélhetők. A magyar nép kulturális örökségére leginkább jellemző sajátosságokat, a nemzeti kultúra nagy múltú elemeit elsősorban a magyar néphagyományban találjuk meg. A tradicionális világban nem kellett a gyermekeknek „külön” tanítani pl. a játékokat, a népszokásokat, a népdalokat, a néptáncot, hiszen a kisgyermekek mindezeket főként utánzással sajátították el nagyobb testvéreiktől, szüleiktől, nagyszüleiktől. A belenevelődés természetesen némiképpen eltérő módon ment végbe a különböző vidékeken, hiszen eltérőek voltak pl. a táji - természeti, életmódbeli feltételek is, azonban alapvetően sok volt a közös vonás. A falu társadalmához, annak műveltségéhez mindenütt a családon keresztül vezetett az út: a gyermek itt ismerte meg az anyanyelvet, a népköltészet rigmusait, a hétköznapok és az ünnepek szokásait, a tárgyi kultúrát. A munkára is ily módon nevelődött a gyermek, a felnőttek kicsinyített munkaeszközöket adtak a kezébe s nemcsak engedték, hogy belekóstoljon a munkába, hanem életkorának megfelelő feladatokkal bízták meg. A gyermek beilleszkedését a társdalomba, a faluközösségbe a korcsoportonként újraszerveződő gyermekközösségben való részvétele is megkönnyítette. Az együttjátszás során hagyományozódott a gyerekfolklór, szájról szájra adták egymásnak a dalt, eltanulták egymástól a különböző játékokat, szokásokat, táncokat. A játszótevékenység a gyermek számára nem csupán önfeledt szórakozás, hanem az életre való felkészülés egyik módja, művészi hajlamainak kibontakoztatója, társadalomba való beilleszkedésének tanulóiskolája volt. Ez a természetes hagyományozódás, amelyben szerves egységet alkotott a faluközösség tárgyi és szellemi
kultúrája, javarészt megszűnt, illetve megszűnőben van. A mai gyermekek egy globális kihívásokkal terhes világba születnek, ahol a dolgok „fénysebességgel” következnek be, ahol a kultúra-közvetítés feladatának súlya áttevődik a családról az iskolára, ahol az egész életen át tartó tanulás, művelődés valamikori filantróp ideája az életút során többször bekövetkező pályamódosításban realizálódik. Sokszor emlegetett tény, hogy a soknemzetiségű Európában létkérdés a nemzeti kultúrák megőrzése és kiteljesítése. Ezért az oktatás, nevelés művelői szerte Európában sürgető feladatként élik meg a hagyományok továbbadását, a nemzeti műveltség terjesztésének feladatát. Magyarország a táncházmozgalom révén az egész világnak példát szolgáltatott az eltűnőfélben lévő tradicionális kultúra továbbéltetésére, de senki sem gondolja, hogy a néptánc, a hagyományismeret tanítása címén vis�sza kívánnánk fordítani az idő kerekét: a gyermekeket a jövőnek neveljük. A hagyományismeret, a játék és a tánc iránt elkötelezett pedagógusok munkáját az motiválja, hogy az új évezred kihívásai, a globalizálódó világ elektronikus és információs világkultúrája közepette, a magyar kultúra megőrzésével és hagyományozásával járuljunk hozzá az új világ- és európai polgárként megszülető generációk nemzeti identitástudatának kialakulásához, az országhoz, a nyelvhez, a nemzethez történő érzelmi kötődéséhez. Szeretnénk, hogy az Európai Unió ifjú magyar polgárai „anyanyelvi szinten” beszéljék az unió nyelveit, használják a számítástechnika ma még meg sem született eszközeit, álljanak helyt a világ munkaerőpiacán. De meg vagyunk győződve arról, hogy minderre csak érzelmileg kiegyensúlyozott, fizikailag és mentálisan egészséges, a szülőföldjükhöz kötődő generációk lesznek képesek, s az erre való nevelés - fejlesztés egyik útja és eszköze lehet a tánc hagyományismeretbe ágyazott tanítása. A magyar néptánckultúráról A Kárpát-medence tánckincsét a nagy mértékű egyéni rögtönzés szinte korlátlan lehetőségei teszik gazdaggá. A balkáni népek a középkori lánc- és körtáncformákat őrizték meg máig. Náluk az improvizáció lehetősége szűkebb, hiszen egyéni variációra csak az egyéni forma ad lehetőséget. Nyugat- és Közép-Európa gyors ütemben polgárosodó parasztsága a kötött páros táncokat, a kontratáncokat, a vonulós táncokat fejlesztette magas fokra. Kelet-Európa az európai polgárságtól származó és a paraszti kultúrából eredő, szabad, az egyéni improvizációnak tág teret adó, kreatív táncformák hordozója lett. Ez a kreativitás határozza meg és egy-
ben megkülönbözteti a balkáni és a nyugat-európai táncvilágtól. „Ez a táj az európai tánctörténeti fejlődés egyik legjelentősebb stílusfordulóját, átmeneti szakaszát őrizte meg sajátos történeti - társadalmi körülmények következtében. A balkáni népeket a török hódoltság miatt már alig érhették el az újkori párostánc-divatok hullámai, ezért őrizhették meg híven a középkori táncformák személytelen közösségi jellegét. A nyugati táncélet egyenes vonalú fejlődésétől azonban szintén lemaradó Kelet-Európa viszont a középkor és újkor mezsgyéjén kialakult tánckultúra vonásait őrizte meg. Az egyes régiók jelentős fázis-eltolódásai révén alakultak ki azok a jellegzetes táncövezetek, amelyek »mindegyikében más-más táncműfajok határozzák meg a tánckultúra általános karakterét. Ezek a műfajok azonban jelen voltak és lényeges szerepet játszottak az egyetemes tánctörténeti folyamatban, mégpedig úgy, hogy különböző korszakokra voltak jellemzőek«. Ezek a táncföldrajzi és tánctörténeti keretek határozták meg később az ún. »nemzeti tánckultúrák« kialakulásának folyamatát is, amelynek során az egyes nemzetek a fáziskülönbségekből eredő eltéréseket igyekeztek sajátos, megkülönböztető jegyekké fejleszteni.” – írja Martin György A magyar nép táncai c. könyvében. Az iskolai néptánctanítás bevezetésének szükségességéről A néptánc mint anyanyelv A magyar néptánc ugyanúgy anyanyelv, mint a népmese; művészeti anyanyelv, mint a népdal vagy a tárgyi népművészet; ősi művészeti ág, amelyben a szöveg, a ritmus, a dallam, a mozdulat és a cselekmény együttesen jelenik meg. Az anyai szó, a dal, a ringatás ritmusa már a születés pillanatától szerves egységben veszi körül a gyermeket, és gazdagodik, bővül napról napra. A gyermekfolklórban a műfajok ezen ősi komplexitása megőrződött, szemlélete, tartalma átadható. A magyar néptáncmozgalomnak gazdag a múltja és élő a jelene A népművészet, a néptánc és a népzene felélesztésére olyan sajátosan magyar intézmények, pedagógiai módszerek születtek, amelyek lehetővé tették a néptánc és a népzene városokban való újraélesztését a XX. század végén. Tímár Sándor, Martin György, Sebő Ferenc bartóki szellemben teremtették meg a világszerte ismert táncházmozgalmat. A Budapesti Tavaszi Fesztivál táncháztalálkozóinak fergeteges programja és sikere is bizonyítja, hogy a hetvenes évek új népművészeti hulláma – a táncházak, a népzenei együttesek, a kézműves mű47
TAN U LMÁN Y Kraiciné dr. Szokoly Mária Tánc az iskolában
helyek megjelenése, a táncegyüttesek számszerű és szakmai megerősödése – egy új népművészeti mozgalmat teremtett, amelyet sokan az elmúlt évtizedek legjelentősebb kulturális, közművelődési mozgalmának tekintenek. Budapesten és a nagyvárosokban falusi mintára városi szórakozóhelyek, táncházak születtek, ahol bárki megtanulhatja az „eredeti” táncokat és az odajárók saját szórakozásukra használják kulturális örökségünket. A néprajz-, a tánc- és a népzenekutatók munkájának köszönhetően filmen és hangszalagon rögzítették a még élő hagyományokat, az autentikus táncokat és zenéket, parasztemberektől, helyi mesterektől tanulták meg a kézműves mesterségek fogásait. A rendszerváltás utáni évek az amatőr népművészeti csoportok életében is változást hoztak. Többségük szerencsésen túlélte az állami támogatás megszűnésének időszakát, rendszerint alapítványi, egyesületi formában élnek tovább. Az együttesek, a megerősödő szakmai intézmények, az önszerveződő szakmai szövetségek – mecénások hiányában – pályázatok révén szerzik meg a létezésüket biztosító támogatást. A mozgalom a mai napig megőrizte főbb jellemzőit: az alapvetően önkéntességre, öntevékenységre, alulról jövő kezdeményezésekre épülő közösségiséget, a szakmai igényességet és színvonalat. A mozgalom nem kötelezte el magát egy politikai irányzathoz sem, munkájukat a humanizmus, a nemzet, a közösség és a művészet iránti elkötelezettség hatja át. A mozgalom hatására a nagy múltú, szervezeti és intézményes háttérrel rendelkező amatőr együttesek is megújultak. Több a fiatal táncos, intézményesedik a népi hangszeroktatás, kézműves stúdiók, együttesek, helytörténeti gyűjtemények, kiadványok születtek. Az új folklórszemlélet a színpadi néptánc újjászületését is elősegítette. Új koreográfiai iskolák jöttek létre, amelyek nem a klasszikus koreográfiák betanulására és előadására helyezték a hangsúlyt, hanem az autentikus néptáncot anyanyelvi szinten ismerő táncosokkal együttműködve alkottak a ma emberéhez közelálló táncos színpadi költeményeket. A néptáncmozgalom és az iskolák Végül, de nem utolsósorban a mozgalom informális módon lassan beszivárgott a közoktatásba és a pedagógusképzésbe. Az amatőr néptáncmozgalomnak felbecsülhetetlen jelentősége van – a táncos műhelymunkán, a táncszínházi előadások megvalósításán túl – az általános iskolákra kisugárzó utánpótlás-nevelés révén. Bár a pedagógusképző felsőoktatásban – a Magyar Tánc48
művészeti Főiskolán kívül – nem intézményesült a táncszakos pedagógusok alap- és továbbképzése, mégis sok érdeklődő, öntevékeny, egykori táncos pedagógus tanított, tanít táncot országszerte tanórán és tanórán kívül, közülük egyre többen kimagasló eredménnyel. Aki egyszer végignézi Budapesten az Örökség Alapítvány által rendezett országos Gyermektánc Antológia programját, soha nem felejti el az ország különböző vidékeiről érkező, anyanyelvi szinten táncoló 4-18 éves gyermekek és fiatalok táncos közösségének sodró lendületét, tiszta érzéseit tükröző, művészi színvonalú táncát és a nézőtéren ülő gyermek és felnőtt közönség lelkesedését. A néptánc iskolai bevezetésében, a pedagógusok iskolarendszeren kívüli képzésében, támogatásában kiemelkedő szerepe van a Magyar Művelődési Intézet Néptáncosok Szakmai Háza mintegy két évtizedes munkájának. Ez a kis létszámú műhely az MTA Zenetudományi Intézet Néptánckutató Osztályának szakmai támogatásával, eredeti 1500 órányi hangzó, 2000 órányi videofelvétellel, leírt táncfolyamatokkal, viseletdiákkal, módszertani kiadványokkal (népzenei füzetek, oktatási segédanyagok, koreográfiák, néptáncközlések mutatója, videoarchívum) látja el az egész magyar – határon inneni és túli – gyermek, ifjúsági és felnőtt néptáncoktatást és -mozgalmat. Ez az intézmény volt az első, amely a Játék és tánc az óvodában és a Játék és tánc az iskolában című, 1980ban kidolgozott tanterveivel lehetővé tette a népi játék és tánc elméletileg és módszertanilag megalapozott iskolai tanítását. Az utóbbi másfél évtizedben, a társadalmi, az oktatáspolitikai változásoknak és a NAT megjelenésének köszönhetően, rendkívül megnőtt az érdeklődés a nem verbális kommunikatív formák, az integrált művészeti nevelés iránt. Gomba módra szaporodtak a művészeti iskolák, amelyek jelentős teret szentelnek a több művészeti ágat integráló táncművészetnek. Az 1998/99. tanévtől hatályos pedagógiai programok és helyi tantervek kapcsán országszerte sok-sok iskola keresi önálló arculatát, iskolafilozófiáját, és találja meg azt a gyermek- és érzelemközpontú iskola ideáljában, amelyhez az út elsősorban a művészeteken keresztül vezet. E munkának egyik legjárhatóbb útja – az óvodában és az iskola kezdő szakaszában mindenképpen – a gyermekek által oly kedvelt táncművészet alapjainak elsajátíttatása. A játék- és tánctanítás bevezetésének személyi feltételei az iskolákban Távolról sincs annyi táncot szerető és tanítani tudó pedagógus, ahány általános iskola van az ország-
ban. A tánc tanítására önként vállalkozó, esetleg „kijelölt” pedagógus rendszerint „visszatanulja” azokat a játékokat, néptáncmotívumokat, amelyeket nagyszüleitől, szüleitől látott, s amelyek szükségesek a NAT-ban megjelenő tananyag megvalósításához, a minimális követelmények elsajátíttatásához. A kilencvenes években mindebből az következett, hogy megnőtt a táncos továbbképzések iránti kereslet, hiszen sok a képzetlen, de a táncművészet iránt érdeklődő pedagógus, illetve oklevél megszerzésére törekednek a táncosan előképzett (senior táncosok), de táncos szakképesítés hiányában nem alkalmazható pedagógusok is. A népi játék és tánc tanításának elvei, sajátosságai: - A tánc összetett jelenség, egy nyelvezet, mozgásos anyanyelv, amelynek sajátos szerkezete és szabályrendszere van. Nyelvének elsajátítása nemcsak az önmagukban is fontos elemek megtanulásából áll (a mozgás és a ritmus, a lépések és a motívumfűzések, a zene és a szöveg, a viselet), hanem a táncolásnak mint társadalmi viselkedésformának a szabályait is el kell sajátítani. - A tánc és az azt előkészítő gyermekjáték – illetve a kapcsolódó ének-zene, a dráma, a báb, a néphagyományok – egy semmi mással nem helyettesíthető komplex érzelmi-értelmi világot jelentenek, amely egyszerre fejleszti és edzi a testet, az izom-, ideg- és testérzés irányította mozgáskoordinációt; valamint a szellemet, a memóriát és a koncentrálóképességet, a hallást, a ritmusérzéket, a vizuális térérzékelést. - Döntő hatással van a viselkedéskultúra kialakulására, közösségi és toleráns magatartásra ösztönöz. - A tánc oldott, érzelmi biztonságot nyújtó légkört teremt, oldja a kisgyermekek iskolakezdéssel, tanulással együtt járó szorongásait, a nagyobbaknál segíti a nemek közötti természetes kapcsolat kialakulását, a hagyományos viselkedésminták megmutatásával felkészít a nemi szerepekre, az emberi élet fordulóihoz, az ünnepekhez kötődő közösségi magatartásformákra. - A tánctanítás gyermekközpontú tevékenység, iskolai megvalósításához tevékenység-központú tanterv és érzelemközpontú, élményekben gazdag iskola kell! Arra kell törekedni, hogy a gyermekek szívesen táncoljanak, tánc közben legyenek derűsek, kiegyensúlyozottak, érezzék jól magukat. - A tánc tanításában nagyfokú pedagógiai szabadságot kell biztosítani a pedagógusnak, aki a helyi igények és lehetőségek (az adott táncdialektus, az iskola helyi tanterve, a gyermekek életkora, a
szülők elvárásai) ismeretében dönt a keret, a tartalom, a forma, a módszer kérdéseiben, kiscsoportos formákkal, differenciált tanulásszervezéssel biztosítja a haladást, a tehetségek gondozását. - A tánc tanítása csak kényszermentes, önkéntes részvételen alapulhat. A tánc szocializációs szerepe abban is megnyilvánul, hogy a táncolás és a táncfoglalkozások során egészen sajátos partneri viszony alakul ki az azonos és az eltérő életkorú és nemű gyerekek között, valamint a gyerekek és a pedagógus között. Mindez nagyfokú aktivitást, empátiát, toleranciát igényel a pedagógustól és a gyerektől egyaránt! Mindebből az következik, hogy a táncos foglalkozásokon kerülendő az osztályozás, inkább az ön- és a csoportos értékelés módszerét javasolhatjuk. A népi játék és tánc tanításának céljai: - A táncoktatás célja elsősorban nem a színpadi produkció létrehozása, hanem a teljes személyiség kibontakoztatása, komplex készség- és képességfejlesztés, a közösség építése. - A gyermekek ismerjék meg környezetük hagyományait, és érzelmileg kötődjenek azokhoz, a tanultakat építsék be mindennapi játékukba, tevékenységükbe, a táncot használják önkifejezési formaként. - A tanulók éljék meg a gyermekkor örömét, a mozgásban fellehető szabadságélményt, a játék élvezetét. Legyen a tánc a mozgásigény kielégítésének lehetősége, formája. A tánc tanulása – a tradicionális neveléshez hasonlóan – adjon alkalmat a különböző életkorú gyermekek közös játékának. Mivel a tánc tanítása elsősorban megfigyelés, utánzás útján valósul meg, vonjuk be a nagyobb gyermekeket a kisebbek tanításába. Törekedjünk arra, hogy a nagyobbak segítsék a botladozókat, és értő módon tanítsák, neveljék a fiatalabb táncosokat. - A néprajzi kalendáriumi jeles napok jelentsenek sajátos pedagógiai alkalmakat az iskola mindennapi munkájában. A felsőbb osztályosok közreműködésével évente egyszer-kétszer szervezzünk iskolai ünnepélyeket, összevont próbákat, bemutatókat egymásnak. Legyenek ezek az alkalmak az egyéni és a csoportos megmutatkozás színterei, gondoskodjunk arról, hogy a teljes iskolai közösség részese lehessen a táncolás élményének. - A tánc tanítása mindig személyes jellegű legyen, a játékok szereplőit a gyermekek határozzák meg kiszámolással, kiolvasókkal. Bátorítsuk az ügyetlenebbeket, és figyeljünk arra, hogy senki ne maradjon ki a játékból. Adjuk módot a gyermekeknek spontán improvizációra, ötleteik megvalósítá49
sára, a tánc átélésére, növeljük játékbátorságukat, önbizalmukat. - Fordítsunk gondot a tiszta stílus megmutatására, a hiteles előadásmódra, a zenei anyag megtanítására, az éneklés tisztaságára. Teremtsünk lehetőséget az élő zene és egy-egy élő táncbemutató megtekintésére. Felső tagozaton vetítsünk autentikus hagyományismereti filmeket. - Munkánk során mindig a helyi hagyományokból induljunk ki, s csak ennek biztos ismerete után foglalkozzunk távolabbi vidékek, a szomszéd népek táncaival. Budapesti, nagyvárosban élő gyerekek tanításánál a szűkebb környezet hagyományaiból induljunk ki, s csak utána ismerkedjenek meg a dunántúli vagy a kalotaszegi táncokkal. Tudatosítsuk, hogy a táncok hogyan kapcsolódnak az adott tájegység, majd a szomszédság, más népek életéhez, szokásaihoz, ezzel fokozatosan kiépíthetjük a nemzeti identitástudatot, más népek kultúrájának megismerésén keresztül azok tiszteletét, szeretetét. A tánc az alábbi területeket fejleszti: - Az esztétikai érzékenységet, az esztétikai minőségekre való fogékonyságot. - A játéktevékenységen keresztül a kreativitást, a gyermekek saját belső világának felfedezését. - A mozdulatok kultúráját, a mozgás kifejező erejét, a test és a lélek harmóniáját. - A testi, térbeli biztonságot, később a térben való pontos eligazodás képességét. Az óvodáskorú gyermekeket segíti abban, hogy megismerjék testüket, megtanulják elhatárolni magukat a környező világtól. - A figyelem- és koncentrálóképességet, a ritmusérzéseket, s ezen keresztül az élet minden területén oly fontos idő- és arányérzéket. - A konfliktustűrő és -megoldó képességet, a szabálytartás képességét. - A másik ember megértését, figyelembevételét, a kapcsolatteremtés és a másokkal való együttműködés készségét. - Több játéktípus lehetőséget teremt az agresszivitás levezetésére. - Fejleszti az alkotáshoz szükséges bátorságot, a nyilvánosság elviselését, a mindennapi életben oly sokszor szükséges viselkedési bátorságot, a határozott fellépést. - A szabad, rögtönzött táncok révén a gyors helyzetfelismerés és döntés képességét. - Az önismeretet, az önbizalmat és az önfegyelmet. - Oldott formában lehetőséget nyújt az iskolai 50
értékek mentén való megmérettetésre, az önértékelésre: a gyermekek megtanulják elfogadni a közösségben elfoglalt helyzetüket, a közösség ítéletét. - A közösségben - a közösségért - a közösség által együttes élménye, az együttjátszás öröme révén fejleszti a csoporttudatot, a csoportkohéziót: örülnek társaik sikerének és annak, hogy saját teljesítményükkel hozzájárulhatnak a csoport sikeréhez. A táncpedagógusok képzéséről Ily módon a népi játéknak és táncnak már régóta helyet kellett volna kapnia a pedagógusképzés képesítési követelményeiben – különösképpen a tanító- és óvodapedagógus-képzésben, ahol a képzés a kötelező és a szabad sávban több kapcsolódási pontot is kínál (ének-zene, testnevelés, tárgy- és környezetkultúra). Az elmúlt évtizedekben a táncot tanító pedagógusok alap- és továbbképzése az állami felsőoktatásban megoldatlan volt, akkreditált táncszak egyetlen pedagógusképző felsőoktatási intézményben sem volt, csupán néhány tanító-, óvodapedagógus- és tanárképző főiskola folytatott fakultatív vagy alacsony óraszámú képzést az általánosan kötelező testneveléshez vagy a testnevelés, az ének-zene, illetve a közművelődés szakkollégiumi képzéshez kapcsolódva. A közoktatás különböző szintjein tevékenykedő pedagógusok a már említett Magyar Művelődési Intézet balett, néptánc, társastánc és modern tánc C, B és A kategóriás, igen magas színvonalú szakoktatói tanfolyamain szerezhettek ismereteket. Ennek az átgondolt, szakmailag igényes képzési rendszernek köszönhető, hogy a NAT megjelenésével a táncoktatás iránti kereslet nem érte teljesen készületlenül a magyar iskolarendszert, hiszen számos iskolai táncos műhely kínál követésre méltó gyakorlati példát. (A jelenlegi helyzetet nehezíti, hogy az új törvények és az annak megfelelő rendeletek nem fogadják el pedagógus-továbbképzésként a Magyar Művelődési Intézet által korábban kiadott B és C kategóriájú szakkörvezetői bizonyítványokat.) Magyarországon a rendszerváltás előtt csak a Magyar Táncművészeti Főiskolán képeztek táncpedagógusokat, de ez a képzés sem a közoktatás, hanem az iskolán kívüli művészetoktatás számára képzett szakembereket. 2000-ben, a fennállásának 50. évfordulóját ünneplő Magyar Táncművészeti Főiskola – amely jogelődje, a Magyar Állami Balett Intézet nevén talán közismertebb – az egyetlen felsőfokú táncművészképzéssel foglalkozó intéz-
A képzés külön érdekessége és érdeme, hogy az óvodapedagógusok és a tanítók közös kurzusai révén pontosították az óvodai nevelés és az iskola kezdőszakaszában folyó oktató-nevelőmunka különbségeit, tantárgy-pedagógiai sajátosságait, kidolgozták az egymásra épülés módszertanát. Az elmúlt tíz évben az itt végzett mintegy 200 óvodapedagógus és tanító többsége folytatta a szakon megkezdett tanulást, valamint pedagógiai fejlesztő munkát a Magyar Pedagógiai Társaság Hagyományismereti Szakosztálya keretében. A Budai Tanítóképzőben kialakult képzés és az ahhoz kapcsolódó fejlesztő munka veszélyben van, mert az Oktatási Minisztérium a Budai Képző által alapított és országosan elismert képzést nem emelte be a szakvizsgával egyenértékű szakirányú szakok sorába, ezáltal „leértékelte” az itt szerzett végzettséget. Az itt szakirányú szakon oklevelet szerzett óvodapedagógusok és tanítók nem juthatnak magasabb fizetési kategóriába, s ami ennél még szomorúbb, a megszerzett oklevél nem jogosítja fel őket a művészeti alapiskolában történő tanításra, pedagógiai munkára. A helyzet paradox jellegét mutatja az a tény, hogy a rendelet értelmében a művészeti iskolákban folyó munkára kizárólag a Magyar Táncművészeti Főiskola által kiadott táncpedagógus diploma jogosít, amely azonban minimális mértékben sem készít fel az óvodás és kisiskoláskorú gyermekek hagyományismeretbe ágyazott táncos nevelésére, képzésére. Az erre a célra alapított gyermektáncoktató tanító és a gyermektáncoktató óvodapedagógus szakirányú szakok oklevele pedig – a rendelet értelmében – nem fogadható el. Csak remélni tudjuk, hogy a bolognai folyamat miatt átalakuló felsőoktatásban a Ba és Ma, valamint a szakirányú szakok új rendszerében az óvodában és az iskola kezdő szakaszában dolgozó pedagógusok képzése – a döntésekbe bevont szakemberekkel, civil szervezetekkel folytatott dialógusok révén – megnyugtató módon rendeződik. Mondandónk alátámasztására álljon itt a gyermektáncoktató tanító szakirányú szak képesítési követelményeinek rövid kivonata. A gyermektáncoktató tanító szakirányú szak célja olyan, a táncművészet iránt érdeklődő, vagy e területen előképzett pedagógusok táncpedagógusi képzése, akik rendelkeznek már korábban megszerzett korszerű, általános, pedagógiai - pszichológiai, szakmai műveltséggel, olyan elméleti és gyakorlati ismeretekkel, képességekkel, jártasságokkal és készségekkel, amelyek alkalmassá teszik őket a 6-12 év közötti gyermekek közösségeiben a különböző játékok, táncok tanítására, valamint a gyermekek kreativitásának kibontakoztatására. A 51
TAN U LMÁN Y Kraiciné dr. Szokoly Mária Tánc az iskolában
mény Magyarországon, ahol két szinten és öt szakon folyik az oktatás. A tízéves képzési idejű balettművész szakon a világszerte elismert Vaganova-módszer szerint folyik az oktatás. A növendékek 10 éves korban, az általános iskola ötödik osztályával párhuzamosan kezdik meg tanulmányaikat, és a X. évfolyam elvégzésével főiskolai oklevelet kapnak. A növendékek szakmai és közismereti óráik mellett rendszeresen részt vesznek az operaház balett- és operaelőadásain, így az életkoruknak és tudásuknak megfelelő feladatokban szereznek színpadi gyakorlatot. Itt végzik tanulmányaikat a nagy néptáncegyüttesek táncosait adó néptáncszínházi tánc szakos növendékek, továbbá az Állami Artistaképző Intézet növendékei és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola különleges tehetségű tanulói is. A főiskolán 1955 óta folyó, négyévente induló, 8 féléves, levelező tagozatos táncpedagógus-képzés keretében a hallgatók klasszikusbalett-pedagógus, néptáncpedagógus, társastánc-pedagógus, moderntánc-pedagógus oklevelet szerezhetnek. A felvétel érettségihez és színpadi szakmai gyakorlathoz, vagy táncművészeti szakközépiskolai végzettséghez, balettművész szakos oklevélhez van kötve. További diplomára épülő szakok a koreográfus szak és a táncelméleti szakíró szak. A magyar néphagyományok oktatása iránti megnőtt társadalmi igényt, az iskolatípusok és az oktatási programok gazdagodását tapasztalva, több pedagógusképző intézmény indított gyermektánc tanítására képesítő szakirányú továbbképzési szakot. Így elsőként 1995-ben az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar jogelődje, a Budapesti Tanítóképző Főiskola alapította meg a gyermektáncoktató tanító szakirányú továbbképzési szakot (szakindítási engedély száma: 13/1997. (II.18.) MKM rendelete), ezt követte a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző főiskola tánc- és drámapedagógus szakja, illetve a szarvasi Körös Főiskola Brunszvik Teréz Óvóképző Intézete óvodapedagógusok számára elkészített programja. A Budai Tanítóképzőben a gyermektáncoktató tanító és óvodapedagógus, négy féléves szakirányú továbbképzési szakhoz kapcsolódóan olyan táncos szakmai műhely jött létre, amely mesterszintre emelte a játék és a tánc kisgyermekkori tanítását. A szak oktatói a magyar táncművészet kiemelkedő személyiségei, neves táncpedagógusok: művészek, koreográfusok, kutatók, pedagógusok. A 16 oktató közül 3 fő minősített (tudományos fokozat, illetve Harangozó-díj.) Oktatómunkájuk mellett elméleti munkásságukat jelzik országos tankönyveik és megjelent publikációik.
TAN U LMÁN Y Kraiciné dr. Szokoly Mária Tánc az iskolában
szakirányú továbbképzés oklevele az iskolai oktatás első hat évfolyamán, tanórai keretben történő tanításra jogosít fel, illetve szakképzett pedagógusokat biztosít a 6-12 éves korú gyermekek és fiatalok számára a tanórán kívül szervezett táncművészeti és mozgásművészeti kurzusok, szakkörök vezetéséhez. A képzés feladata: elméleti és módszertani táncművészeti ismeretekkel történő felkészítés - a harmonikus életvitelre és az egészséges életmódra, a testi, szellemi és lelki komponensek egyensúlyban tartását célzó nevelésre; - a gyermekek testi képességeinek, tánckészségének általános fejlesztésére; - a gyermekek komplex művészeti nevelésére, ízlésének fejlesztésére, kreativitásának kibontakoztatására; - a NAT-ban körvonalazott néprajzi ismeretek, néphagyományok, népi játékok és táncok tanítására a magyar és más népek hagyományainak ismeretére, tiszteletére. A szak felvételének feltétele: tanítói főiskolai oklevél, legalább két éves szakmai (a tánc bármely műfajában, pl. együttesben eltöltött) gyakorlat. A képzés főbb tanulmányi területei: Népi gyermekjátékok, Néptáncismeret, Mozdulatművészet/előkészítő gimnasztika, Klasszikus balett, Társastánc, Történelmi tánc, Ritmika, Anatómia, Mozdulatelemzés – táncjelírás, Folklórismeret, Tánctörténet – táncesztétika, Zenei ismeretek, Hospitálás és tanítási gyakorlat. Képesítési követelmények: A gyermektáncoktató ismerje - az anatómiailag helyes és esztétikailag szép mozgásrendszereket; - a táncművészet esztétikai sajátosságait, történetét és összefüggéseit a zene-, a színház- és a képzőművészettel; - az egyetemes és a nemzeti tánckultúra művészeti és közhasznú formáit, tanítási módszereit; - az alapvető mozdulatnyelvek történetét, legfontosabb irányzatait, legnevesebb képviselőit; - a Kárpát-medence néptáncainak főbb típusait és dialektusait, a népi gyermekjátékokat, a magyar modern tánc ún. mozdulatművészeti irányzatát és a modern balett terminológiáját; - a test felépítésének életkorhoz kapcsolódó sajátosságait; - a különböző korosztályok terhelhetőségét, koncentrálóképességét, mozgáskoordinációját, s 52
mindezek fejlesztésének módszereit. Rendelkezzék - biztos és stílusos tánctudással; - megalapozott és sokoldalú elméleti felkészültséggel; - esztétikai ítélőkészséggel; - a notációolvasás készségszintjével. Legyen jártas a népi játékok, a néptánc és a mozdulatművészet mozgáskincsében. Legyen képes - a 6-12 éves gyermekek abszolút és relatív mozgáskészségének megítélésére; - a tánctudás megszerzéséhez szükséges alapkészségek és képességek kialakítására és fejlesztésére; - a különböző mozdulatnyelveknek megfelelő korszerű tanítási módszerek alkalmazására; - az általános és a művészi mozgáskészség és képesség fejlesztésére, a gyermekek kreativitásának kibontakoztatására; - a gyermekek esztétikai érzékének formálására; - etűdök és kombinációk összeállítására, koreográfiák betanítására. A képzés szerves része az elméleti ismeretekhez és a gyakorlati munkához kapcsolódó záródolgozat elkészítése és annak megvédése a záróvizsgán. A záródolgozat a tánckultúra oktatására vonatkozó olyan feladat, amelyet a hallgató, tanulmányaira támaszkodva, kiegészítő magyar, esetleg idegen nyelvű szakirodalom tanulmányozásával, konzulens irányításával teljesít. A záródolgozatnak igazolnia kell, hogy a jelölt képes a tanult ismeretanyag iskolai gyakorlati alkalmazására, s tájékozott a tánckultúra tananyagon túlmutató területein is. A gyermektánc-oktatói szakirányú oklevél megszerzéséhez záróvizsgát kell tenni.
A R Kezdeményező szakma – közismert intézet Újfalusi Gáborral, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus közművelődési igazgatójával beszélgettünk Kálóczy Katalin: Furcsa helyzet állt elő: egy évvel ezelőtt arról faggattalak, hogy milyen volt az életedben az a váltás, amikor intézményvezetőből köztisztviselő lettél. Most ellentétes irányról beszélhetünk. Az államigazgatásból viszonylag rövid idő alatt visszakerültél a közművelődési gyakorlatba, igazgatóként. Nem is akárhová, hanem a magyarországi közművelődés meghatározó módszertani intézményéhez. Milyen folyamat vezetett idáig? Újfalusi Gábor: Engem is meglepett ez a fordulat. De ha nem keresi az ember, akkor is elágazásokhoz ér időnként, és ha szerencsés, megvan a lehetősége a választásra: merre tovább a következő hét évben? S akkor új szakasz indul a szakmai munkásságában. Miért pont hét? Annak a mondásnak, hogy hét évente érdemes váltani, megvan a biológiai háttere: az emberi sejtek hét évenként kicserélődnek. És a népmesei hetesnek is jeles szerepe van a magyar hagyományban… Nekem, ennek ellenére, eszem ágában sem volt váltani. Nagyon jól éreztem magam a bőrömben, beágyazódtam már abba a közegbe, amelyet az államigazgatás, a maga bürokratikus felépítésével jelent. Stabil, kiszámítható munkamódszerek, munkamenet, elvégzendő feladatok, kijelölt út. Az ügyek megoldása meg van tervezve. Már az előző interjúban is beszélgettünk a közművelődési főosztály által generált stratégiai folyamatról, a hozzá kapcsolódó programokról. Ezeket kézben tartva továbbra is, a főosztály próbálja a szakmát fölkészíteni arra, hogy éljenek a fölkínált lehetőségekkel. Magam is úgy gondoltam tehát, hogy ezzel kapcsolatban tömérdek olyan feladatunk lesz, amelynek megoldása érdekében érdemes minden energiánkat, minden eszközünket bevetni. A cél az, hogy a „végeken”, a közművelődési intézményekben dolgozók kapjanak muníciót, új erőforrásokat a munkájukhoz. Ebben az időszakban vezetett egy utam Sárospatakra, ahol Borbáth Erikával, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus főigazgatójával megköszöntöttük a 25 éves Művelődés Házát. Útközben alkalmunk nyílott hosszasabban beszélgetni ezekről az elképzelésekről, a főosztály erőfeszítéseiről s arról, hogyan kellene együttműködni az intézettel ebben a munkában. Kíváncsian hallgattam az ő véleményét is. S mivel 30 éve ismerjük egymást, előkerült a „csontváz a szekrényből”: mi-
C K É P E K
Újfalusi Gábor
lyennek kellene lennie az Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátusnak? Hogyan tudna korszerű segítséget nyújtani a szakmának az alapító okiratában meghatározott feladatokban? Tud-e újításokkal előrukkolni? Képes-e tudatosítani, hogy létezik, teszi a dolgát, s ebből akár a napi munkavégzésig lebontva profitálnak a népművelő szakemberek, a kollegák. A több órás beszélgetést csak a sárospataki látogatás szakította meg. Az intézet feladatkörének és lehetőségeinek részletes elemzése hívta fel a figyelmemet arra, hogy az intézet feladatvállalása meghatározóan fontos közművelődési „történelmünknek” ebben a szakaszában. Aztán átmenetileg el is feledkeztem a fejemben kibontakozó koncepcióról. Nem sokkal később írták ki az MMIKL közművelődési igazgatói posztjára a pályázatot. S akkor éreztem meg, hogy elágazáshoz értem. Vagy továbbviszem a minisztériumban a már megkezdett folyamatokat, s próbálok hozzájuk a szakmában partnereket keresni, akik majd megoldják a feladatokat, hiszen az már nem a minisztérium feladata. Vagy pedig az ország első szakmai tanácsadó és szolgáltató intézményében megpróbálom ezt a gyakorlatban segíteni, azokkal az eszközökkel, 53
amelyekkel az MMIKL rendelkezik, természetesen itt is partnerekkel, de egy másik viszonylatban. Azt is mérlegre tettem, hogy már 6 éve dolgozom az államigazgatásban, bőven van tapasztalatom, a munkafolyamatok kb. 70 százaléka számomra már nem hozhat újdonságot. Az európai uniós forrásszerzésekkel, a nagyon konkrét, több évre tervezett programjainkkal, mint a Közkincs – amely a vidékfejlesztésben nagyon szépen erősödik, izmosodik –, ennek részeként a Tengertánc, ifjúsági részeként a PANKKK, az egyes évadok (most a reneszánsz éve) ráálltunk egy vágányra. Ezekbe bele lehet csempészni új elemeket, de már önjáróak, működésüket csak figyelni és erősíteni kell. Mivel érdekes módon felülről jövő, kormányszintű programként indultak, de a vidéki közművelődést voltak hivatva segíteni, megújítani, erőfeszítéseket kellett tennünk azért, hogy ne kísérje őket gyanakvás, ellenérzés. („Úgysem fizetik ki”, „nem is igaz, hogy van ilyen” stb. A Közkincs-kerekasztalok első pályázati szakaszában kollegáink azt figyelték, hogyan alakul a szomszéd kistérség pályázatának sorsa: majd ha náluk működik, akkor mi is pályázunk. Az első pályázati felhívást követően 58 kistérség kapott segítséget Közkincs-kerekasztal megalakítására. Az első kifizetések után csöngeni kezdtek a telefonok: lehet-e még pályázni? A második felhívásra már 100 kistérség jelentkezett.) K. K.: Megpályáztad tehát az igazgatói állást. Érzékeltetted az ide vezető folyamatot. Most a jelenlegi élethelyzetedet szeretném összevetni a múltkorival, amikor olyan árnyaltan elmondtad, milyen lendülettel, a terepen megszokott gyors ritmussal érkeztél a közigazgatásba, ahol kényszerűen vissza kellett fogni a paripákat. De beláttad ennek szükségességét. Most pedig visszakerülsz egy korábbi ritmusú és színességű világba, ami elvileg a köztisztviselői magatartást fogja felülírni. Ú. G.: Egy kicsit bölcsebben kerülök vissza. Ez a 6 év rengeteg tapasztalattal, tudással, kapcsolattal ajándékozott meg. Megismertem a kulturális igazgatásban folyó ügymenetet, szemléletet, munkamódszereket, s úgy vélem, abból, amit felhalmoztam, egy olyan intézményben, mint a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, profitálni tudok. Mivel nem utolsósorban a minisztérium közművelődési főosztályának háttérintézménye, annak tudatában adtam be a pályázatomat, hogy mind a két szervezet munkáját fogom tudni segíteni. Ez a felfogás a döntésemben is közrejátszott. Hiszen ismerem az államigazgatási folyamatok logikáját, s azt, hogy abból a perspektívából milyennek látszik az intézmény, de ismerem az intézmények működésének belső világát is. Szinte54
tizált ismereteimet jól tudom hasznosítani az intézet, a háttérintézményi funkciók minőségi ellátása érdekében, az elvárások mentén. Ezeket az elvárásokat korábban is mindig rögzítették, de nehezen értettük egymás nyelvét. Jó esélyem van arra, hogy a kölcsönösen kiadott jeleket dekódoljam a másik fél számára, s ettől erősödik a háttérintézményi funkció. Ezzel a minisztérium erősebb hátországra talál, intenzívebben tudunk közreműködni a jogszabály-előkészítő munkában például. A Magyar Művelődési Intézet számára pedig hasznos lehet kapcsolati tőkém, mind a szakmai főosztállyal, mind a minisztérium más szervezeti egységeivel. Sok minden egyszerűsíthető ennek révén: nincsenek nagyon nagy áttételek, megvan a kölcsönös bizalom, a „meg lehet beszélni dolgokat” lehetősége. Más szempontból ma már én sem ugyanabban az intézményvezetési modellben gondolkodom, mint korábban az Almássy téren, hiszen az azóta eltelt időszakban a tapasztalataim, a személyiségem is változott. K. K.: Hogyan változott? Ú. G.: Mindig a minőségi munkára törekedtem. Inkább fektessünk be nagyon sok energiát, de kizárólag jó minőségű munkát végezzünk. Ezt erővel és közvetlenül a célra tartva képviseltem. Ma úgy gondolom – az értékekből nem engedve –, hogy a megvalósításnak, a követelményrendszernek rugalmasabbnak és életszerűbbnek kell lennie. A társadalom erről ad jelzéseket, a terepen dolgozó kollegák, de a Magyar Művelődési Intézetben dolgozó kollegák is ilyen visszajelzéseket kapnak. Az életkorral, az államigazgatási gyakorlattal együtt jár a korábbi felfogás módosulása: állandó figyelemmel kell lennünk a valóságra, a szakmára stb. Reagálnunk kell a tényleges igényekre, a konkrét élethelyzetekre – amelyeket pontosan ismernünk is kell –, s folyamatosan módosítanunk kell a megközelítéseken, a munkamódszereken, hogy valóban elérjük munkánk eredendő célját. Nekünk ma, Magyarországon arra kell reagálnunk, hogy a társadalom elszegényedik, hogy az embereknek nincs jövőképe, hogy a fiatalok elvándorolnak Magyarországról – az értelmesebb része azonnal Nyugat-Európába. A feladat számunkra az, hogy a kultúra erejével, a kulturális identitás erősítésével kedvezően befolyásoljuk ezeket a jelenségeket. Más kérdés, hogy ez hogyan és milyen mértékben lehetséges. Ezt kell közvetíteni a minisztérium számára, az élet diktálta igényeket, hogy a programok ezekre adjanak választ. Fiatalabb koromban, tudatában annak, hogy jót
mindarra, amit a mai magyar társadalomról mondtál: a fáradtságra, a kiábrándultságra, egyéb tünetekre. Vannak-e egyáltalán fogékony, motivált emberek? Ú. G.: Nagyon jó a kérdés. Ez állandó szakmai viták és állandó elkeseredés forrása. Nagy tiszteletet érdemel mindaz, amit a kollégák a településeken végeznek el. Elhiszem azt is – hiszen magam is megéltem –, hogy az állandó harc az ottani vezetők meggyőzésére egy idő után fásultságba torkollik. A népművelő belefárad, elveszíti a reményt, a hitét abban, hogy egyszer csak sikerül elhitetni munkája fontosságát a helyi vezetéssel. Mintha egy meccsen lennénk: hiába vagy tehetséges és teszel meg mindent, ha az ellenfél elfogadhatatlan módszereket használ, és a bíró is velük van. Úgy érzed: abba kell hagyni, vége, nem érdemes csinálni. Azt azonban nem tudom elfogadni, hogy végképpen fel kell adni, s ezzel nem szeretném bántani a kollégákat. Vegyük az intézetet. Az intézetnek van néhány olyan főosztálya, amelyik rendszeresen terepen dolgozik, és ott van a művelődési intézmények közvetlen közelében. A településfejlesztéssel foglalkozó főosztályunkon a közösségfejlesztési és az egyéb szakterületeken dolgozó kollegáink teamben próbálnak társadalmi helyzetelemzés alapján valamiféle stratégiát adni az ott élők kezébe, amel�lyel azután ők tovább intézhetik a saját dolgaikat. Nagyon erősen támaszkodnak a civil szférára, a civil kurázsira. Felkészítik őket arra, hogy joguk van a beleszólásra, a részvételre és a javaslattevésre a döntés-előkészítési folyamatban, sőt számonkérési joguk is van. Az a legfontosabb, hogy a művelődési ház igazgatója ne egymaga veszkődjön. Legyen mögötte erős társadalmi konszenzus, hogy a küzdelmei hatékonyak lehessenek. Ha nem így van, akkor a képviselő-testület úgy gondolkodik: ha nem adok a települési időseknek, fiataloknak, megtakarítok 10 millió forintot. Mert a szakmai döntések nem játszanak szerepet a pénzügyi döntések során. A saját idős korúikról mondanak le és a saját fiataljaikról, rajtuk keresztül adott esetben a település jövőjéről is. A művelődési ház igazgatójának csak akkor van esélye az ilyen döntésekkel szemben, ha társadalmi bázissal rendelkezik, amelyik erőt képvisel. Róluk szól a döntés, tehát joguk van beleszólni abba, ha közvetlenül nem sikerül, hát a soron következő választásokon közvetve. Nem tudom, hogy mennyire illik a népművelés szakmai fogalomtárába, de a taktikai lépéseket az esetek 70-80 százalékában előre meg kell tervezni. Meg kell rajzolni egy folyamatábrát: mit kell ahhoz megtennünk, ha el akarunk érni valamit, de ettől a művelődési háznak ne csökkenjen a költségvetése. 55
a rc ké pe k Újfalusi Gábor
találtunk ki, erőltettem a megvalósítást, és nem törődtem a veszteséggel. Most a figyelmem az „elhullottakra” irányul. Ők a társadalmi háttér, nélkülük fölösleges minden technika, minden jó szándék. A pályázatomban is írtam erről: nekik tudniuk kell, hogy van egy országos szakmai módszertani intézet, ahova fordulhatnak, ahol olyan szakmai segítséget kapnak, ami számukra biztonságérzetet ad, s így tovább tudjuk vinni a folyamatokat. K. K.: Megújulási késztetéseidnek mi a forrása? Ú. G.: Nyitott vagyok, mindig figyelek az emberekre, sokat beszélgetek velük. Július 15-étől dolgozom itt. Az elmúlt másfél hónap is ezzel telt. Fölkerestem azokat a kollégáimat, akiknek mindig érdemes meghallgatni a véleményét, és azokat, akik vadonatúj elképzelésekkel érkeztek a szakmába. Az eszmecserék során megtudtam, hogyan vélekednek a világról, az intézet jelenlegi és kívánatos szerepéről. S hiába képzeli az ember, hogy előre tudja, mit fog mondani a másik, nem így történik. Sok újdonság kerül elő a beszélgetések során, s ez erősíti azt a meggyőződésemet, hogy az itt lévő szellemi erőn, és az itt dolgozó embereken kívül más szellemi erőkre is szükségünk lenne. Az egész szakmának szüksége lenne szélesebb alapokon, társadalmi megegyezésen nyugvó módszerekre, programokra. Nem ártana rendszeres kapcsolatban lenni és beszélgetni olyan tudású, sikeres emberekkel, akik nem a szűken értelmezett kultúra területén tevékenykednek, hanem az élet más területein: a csillagászatban, az orvostudományban, a matematikában, a közgazdaság-tudományban stb. Gondolhatunk akár egy-egy sportolóra is. A sikernek vonzó ereje van. Olyan embereket kellene mozgósítanunk, akik itt élnek köztünk, s valamely területen sikert értek el. Meghatároz minket az a folytonos csatározás, amely a fenntartó önkormányzat és a művelődési intézmény, művelődési házak, közösségi színterek között zajlik. Ha a helyi politika erősebb, rosszat tehet a helyi kultúrának, még ha foglalkozik is vele. Ha sorsára hagyja, akkor a művelődési intézmény egyedül kevés lehet a feladatok megoldására. Egészséges arány kellene, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a kollégáink magával a harccal vannak elfoglalva. Ha egy településen a meghatározó személyiségeket meg tudnák nyerni a kollégák, akkor nem lehetne az általuk végzett érdemi tevékenységet egyetlen tollvonással, önkormányzati határozattal lenullázni. K. K.: Milyen eszközei vannak a Magyar Művelődési Intézetnek arra, hogy ezt a szándékot továbbadja, illetve az ehhez kapcsolódó tudásokat közvetítse? Hivatkozom
a rc ké pe k Újfalusi Gábor
Számolni kell: mennyi a képviselő-testület létszáma, hogyan tudjuk megnyerni a többséget, hogyan tudjuk magunk mellé állítani a rájuk ható társadalmi csoportokat. Az MMIKL ehhez módszereket, szakmai muníciót tud adni. Felmutatja, hol működnek jól és hogyan a közösségi modellek. Ismerünk nemzetközi, jó példákat, olyan modelleket, amelyeket alkalmazni lehet a hazai viszonyokra. Olvashatunk már az MMIKL által végzett helyszíni terepmunkákról is szakmai folyóiratokban és külön kiadványokban is. Tudjuk, hogy mindenkinek a saját települése a fontos. S bár magunknak nincsen annyi erőnk, hogy ezt a tudást minden településnek közvetlenül átadjuk, de a minisztériumi erősítő programok – köztük a Közkincs-kerekasztal – révén előbb-utóbb elérhető, hogy a hangulat- és véleményformáló erők minden térségben üljenek le egy asztalhoz, fogalmazzák meg a teendőiket, s akkor azt biztosan végig is fogják erőltetni. K. K.: Ha jól értem, amit eddig mondtál, akkor ebben a társadalmi - történelmi helyzetben, amelyben most Magyarországon élünk, a kultúra – Lipp Mártától idézek – életet segítő, élni segítő funkcióját akarod erősíteni, a közművelődés eszközeivel. Ehhez először azt a társadalmi csoportot kell hittel és módszerekkel felvértezni, amelyiknek hivatása, foglalkozása a közművelődés. Ú. G.: Közösségteremtő, közösségalkotó feladataink vannak. Elkezdtük animálni a közösségeket: van közös célunk, van közös érdekünk, mi itt élünk, nekünk ez fontos. Erre rá kell döbbenni, el is kell magyarázni, ezért kell szövetkezni, szerveződni. Ezért alakítanak klubokat, ezért kezdik el az együttműködést az érdekérvényesítésben. A művelődési házra – a-tól z-ig – minden feladatot rá lehet akasztani: a település helytörténetétől a felnőttképzésen át a baba-mama programig. De a legfontosabb az, hogy a művelődési ház közösségeket teremt a helyi emberekből. A falunap, a fesztivál, a showműsor a rendezvényszervezés körébe tartozik. Fontos szocializációs és közérzeti szerepük van, de ezeket egy rendezvényszervező iroda, bárki, akinek ez a szakmája, megszervezheti. Nem is lenne baj, ha a rendezvényszervezés nem a művelődési ház feladata lenne. A kettő anyagi okokból nem válik el egymástól. A művelődési ház kénytelen bevételes fesztiválokat szervezni, falunapot rendezni az önkormányzat finanszírozásában, meg egyéb olyan dolgokat, amelyhez más tudás, más technológia, más eszközpark kellene. Neki nincs, ezért szakmailag félresikerült programok születnek, de a belőlük húzott nyereség segíthet a közösségépítésben. 56
Szerintem az ilyen feladatoktól meg kellene szabadítani a művelődési házakat, ahogy erre nagyvárosi szinten már vannak példák. Léteznek külön rendezvényszervező cégek, a művelődési házakon pedig nem kérik számon ezt a tevékenységet, hanem megpróbálják finanszírozni a közösségteremtő tevékenységet, amelyikkel ott épül a jövő. Két nagyon érdekes korcsoport, a nyugdíjas és a fiatal számára életbevágó, hogy a közösségük meglegyen. Mi, a köztes korosztály, rohangálunk, dolgozunk, három mellékállást vállalunk, hogy megéljünk, nincs időnk, de egyszer majd nekünk is szükségünk lesz ezekre a közösségekre. Most épp elég a nemzedékünknek, ha tudja, hogy az édesanyja, édesapja, gyereke rendben van-e. Ez már egy nagy előny. K. K.: A szakmai pályázatodban mit fogalmaztál meg ezekből a célokból? Melyek voltak a legmarkánsabbak? Ú. G.: Nem ezeket fogalmaztam meg legerőteljesebben, magától értetődően azonban benne foglaltatnak ezek is. Az első és legfontosabb számomra, hogy rövid időn belül a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus neve erősödjön meg a szakmai köztudatban, a szakma minden művelője, színtere számára legyen nyilvánvaló, hogy létezik. Legyen pontos tudomásuk arról, hogy milyen tudás testesül itt meg, s ők azt hogyan hasznosíthatják. Van egy további – talán naivnak tűnő – célom is: a használók is széles körben szerezzenek tudomást róla. Azok, akik a művelődési ház szolgáltatásait igénybe veszik, azok tudják, hogy az intézetben felhalmozott szakmai tudások, a képzésekkel felkészített szakemberek kellenek ezekhez a szolgáltatásokhoz. A népművelők pedig legyenek tisztában azzal, hogy van egy országos intézet, amely módszertani segítséget, tanácsokat ad, képezi az ő szakkörvezetőiket, s ezzel azt üzeni, hogy nincsenek magukra hagyva. K. K.: Azt sem könnyű elmagyarázni, mit is jelent, hogy a minisztérium háttérintézménye… Ú. G.: Ezekre a fogalmakra kellene nagyon egyszerűen rátalálni, akár a reklám, akár a marketing eszközeivel, hogy legyen az MMIKL-ről egy sztereotípia, amely bármikor, bárkinek beugrik, ha a nevét hallja. K. K.: A pályázatodnak ez volt az egyik sarkalatos pontja: a Magyar Művelődési Intézetnek mint intézménynek a szerepét pontosítani és nyilvánvalóvá tenni, hogy mivel foglalkozik. Mi volt a következő? Ú. G.: A másik a belső kommunikáció. Ehhez idő kell. Először föl akarom deríteni, hogyan működik ma ez a nagy intézmény. Aztán elérni, hogy
az egyes főosztályok tudjanak egymás dolgairól. Már az iskolai tantervek szabta keretek között, az iskolai tantárgyak elszigeteltségében sem éreztem jól magam. Matematikából máshol jártunk, mint történelemből, kémiából máshol jártunk, mint biológiából, szeleteket kaptunk, nem állt össze egy világkép. Az ellentmondás először egyetemista koromban oldódott föl. A bölcsészkaron egyedül a népművelés tanszék tanította egységben a világot, a korokat. A mi intézetünkben ez a szemlélet azt jelenti, hogy korunk legfontosabb kérdéseire kell választ találnia minden főosztálynak, akár kutatási, akár fejlesztési, akár nemzetiségi, akár művészeti a profilja. A sajátos feladatok ellátása a sztenderd. A megszokott szakmai programokra (hagyományos amatőr művészeti rendezvények, konferenciák, képzések stb.) szükség van, ezek hadd menjenek a maguk útján, ahogy eddig is. Ez ugyanaz a 70 százalék, amelyet a minisztériumi munkáról szólva emlegettem. Ezek a működő programok. De a konkrét kihívásokra adott válaszunkban össze kellene fognunk. Ez egy ilyen nagy tudományos intézettől elvárható. Mint háttérintézmény, két olyan új feladatot kapott most az intézet a minisztériumtól, amely az egész szakmánkat érinti. Az egyik a minőségfejlesztés. Magam is elvégeztem a minőségbiztosítás közművelődési kurzusát, hogy birtokában legyek annak a tudásnak, amelynek érvényesítését a közművelődésben is erőteljesen szeretnénk megvalósítani. A minőségfejlesztés programja 6 éves fejlesztő munkával alakult ki. Az oktatásügyben kb. tíz éve, a könyvtárügyben 5-6 éve bevezették, mi lemaradtunk. Bevezetése körül sok a vita. Az első végzettek között is vannak nézetkülönbségek: jó-e vagy rossz, nehezebb vagy könnyebb lesz-e a munkánk tőle. Tartanak tőle a művelődési intézmények. Azért, hogy igazán megismerhesse a szakma, az intézet azt a feladatot kapta, hogy a jövő év januárjáig – együttműködésben a minisztériummal – készítsük elő rá az intézményhálózatot. Segítsünk, hogy országosan minimum 20-25 intézményben induljon el a folyamat. A kurzus végzése közben sokféle érzés dúlt bennem is. Volt, amikor azt mondtam, hogy nem a művelődési házaknak való, otthagyom, fölállok, elmegyek. A kurzus végére aztán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez megint egy eszköz, segítség a tevékenységünkhöz. Hozzájárul ahhoz – s erről korábban beszéltem a helyi érdekérvényesítés kapcsán –, hogy a munkánkat átláthatóvá tegyük, adatokkal alátámasztott, tisztán dokumentált eljárások fölmutatásával. Jelen pillanatban is dokumentál a művelődési ház igazgatója: vérmérséklete szerint
vagy hasára ütve, vagy a tényeket követve beszámolót ír, gyönyörű szép mondatokat, például azt, hogy Juli néni 100. születésnapjára mit szervezett a nyugdíjas klub. Valóban csodadolgokat írnak le a „könnyáztatta papíron”, csakhogy a döntéshozók más nyelven beszélnek: számokat, bevételi pénzeket, dokumentálható tényeket kérnek. Hogyan felelhetünk meg ennek? A szép és igaz beszámolóinkat magunknak kell eltenni és a közösségek évadzáróin elmondani, utána együtt közösen pityeregni, vagy erőt meríteni belőle. A minőségfejlesztési eszközt viszont arra kell használni, hogy az általunk készített dokumentum hasonlítson egy nagy cég vagy egy vállalkozás üzleti tervére, illetve a megvalósulásról szóló beszámolójára: mi volt a cél, mit értünk el – néhány kemény adattal. Mögéjük pedig oda kell tenni a „bizonyítékokat”: táblázatokat, grafikonokat. Abból értenek a döntéshozók. A másik feladat az új fesztiváltámogatási modell működtetése, a regisztrációs eljárás működtetése, a pályázatok kezelése. Így a hazai fesztiválokról az intézetünk fog használható adatbázissal rendelkezni, és ezeket az információkat is beépíthetjük a háttértanulmányokba. K. K.: Valójában az a célunk, hogy segítsünk: hosszabb ideig és jobb közérzettel éljenek a magyarok, de hogy ezt tehessük, fogyaszthatóvá kell tennünk az intézmények számára a nehezen megragadható munkánkat, hiszen tőlük függünk. Ú. G.: Az előző interjúban is megfogalmazódott: szemléletváltásra van szükség. Nem kell mást tennünk, mint eddig, de igénybe kell vennünk más eszközöket, amelyekkel érthetően meg is tudjuk jeleníteni azt, amivel foglalkozunk. A művelődésiház-hálózat 1860-tól működik, a klebelsbergi gondolat következtében meg is erősödött. Azért maradt életben, mert megőrizte a nyitottságát, s az adott kor eszközrendszerét be tudta építeni. Életképességét éppen azzal bizonyította, hogy minden olyan tudást használt, ami akkor és ott a rendelkezésére állt, és ezt a közösségei jó közérzetének szolgálatába állította. Még egy fontos váltásra lenne szükség a szakmában: generációváltásra. Oda kellene figyelnünk a fiatalok gondolataira, az ő reakcióikra, az ő elképzeléseikre. És át kell nekik adni néhány terepet a szakmán belül. A felsőoktatási intézményekben ma végzett fiatal szakemberek képzettségének meghatározását sem ismerjük. Mi, te és én és sok kollegánk népművelési előadóként vagy közművelődési szakemberként végzett. Ma van helyette andragógus, andragógia szakot főszakként vég57
zett, aki majd két év múlva talán választhat egy mediátor nevű, számomra nagyon furcsán hangzó szakot. A zavart hajlamosak vagyunk a bolognai folyamattal magyarázni: miért nincs az a szak, amire szükség van, miért van helyette az, amit elindítottak a képző intézmények. Attól tartok azonban, hogy azért történt így, mert abban az időszakban, amikor ez lehetséges volt, a tanszékek nem voltak résen, nem álltak élére a változtatásoknak. A Magyar Akkreditációs Bizottság már kétszer elutasította a szakmánk felsőfokú akkreditációját. A szakmának – éppen a következő szakembernemzedék érdekében – össze kellene fogni s megírni a szakmai tantervet, hogy legyen egyetemi képzése. Abból, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemen nincs művelődésszervező képzés, sok mindenre lehet következtetni. Történtek kísérletek a szakma egésze és az egyes intézmények ellen is a megszüntetésre. Jelzés az is, hogy a velencei biennálén egy-két művész jelenítette meg a művelődési házakat. Ezekkel a tünetekkel kapcsolatos az a harmadik funkció, amelyet az intézetnek szánnék: nemcsak a társadalmat, hanem a szakmát is „animálni” kellene: meghatározni azt a szakmai minimumot, azt a szakmai érdeket, amelyért összeállunk és közösen kiállunk. Lehet ennek írott formája, sőt, kell is. Közös koncepció, közös stratégia, hogy eltérjünk attól a korábbi gyakorlattól, melynek során, ha egy szakember előrukkolt valamivel, másik három lehurrogta, mert nem ő találta ki. Ezen túl kell lépnünk, s a szakmának olyan módon kell aktivizálnia saját magát, hogy a folyamatok élére álljon. Nemcsak várni, hogy a költségvetésben mit adnak. Nemcsak várni, hogy a minisztérium milyen pályázatokat ír ki, hogy az NKA-nak melyek a prioritásai – nekünk kell kezdeményeznünk! Aktív intézetet szeretnék. Ez a pályázatom lényeges pontjainak a vége és az ötéves munkámnak az eleje: kezdeményezzünk, adjunk alternatív döntési javaslatokat a minisztériumnak, javasoljuk, hogy mely kérdésekben kellene jogszabályt alkotni vagy módosítani. A szakma azt kéri, hogy… az intézet ezt megírja, szakszerűen összefogva a témát, és a, b, c variációkat ajánl. Komoly szakmai anyagokkal kell bombázni a döntéshozókat, hogy az állam lehetőségeket nyisson: jogszabályi feltételekkel és alapfi-
58
nanszírozással (normatívákkal). Aktuális nagy kérdés, hogy sikerül-e a kistérségi normatívát elérni; közös szakmai összefogással nagyon szép javaslat van a döntéshozói asztalon. Ebből szerintem idén még döntés is születhet. Az állam harmadik dolga, hogy a tehetséggondozással foglalkozzon. A többi a miénk, a szakmáé. A terepeken dolgozóké, de nem magukra hagyva, hanem partnerségben azokkal, akikkel egy közösségben élnek, akik számára a programokat szervezik, akikkel együtt alakítják a település társadalmi életét és jólétét, közösségi életét. Legfőképpen azokat az erőket mozgósítva, amelyek az emberek szemében követendő példák. Ha mindezt elérnénk az intézet közreműködésével az elkövetkező néhány év alatt, akkor nagyon boldog lennék. S mert szeretnék ebben a munkában részt vállalni, ezért döntöttem úgy, hogy beadom a pályázatomat. K. K.: Milyen szálakkal kötődik a pályázatod a főigazgató asszony pályázati munkájához? Ú. G.: Annak az alapvetéséből indultam ki, ahhoz csatlakoztam, hogy az abban megfogalmazott terv valóra válhasson. A szemléletváltás érdekében eddig megtett intézkedései, a vezetése rövid ideje alatt elért eredmények erősítettek meg, hogy pályázatomat beadjam. Kettőnk között is érvényes, amiről eddig beszéltem: együttműködéssel, partnerségben kell dolgozni, egymást segítve a célok elérésében. Ez máshogy nem is működhet. K. K.: A közművelődés hit és szakmaiság, mozgalom és intézményesültség határterületén mozog. Közös tanárunk, Gelencsér Katalin, jó ideje mondogatja rólad, hogy ebből a korosztályból te vagy az egyik, aki nyitott és dinamikus maradtál. Csatlakozva hozzá, azt kívánom, hogy céljaid eléréséhez találd meg azt a szakmai - intézményi partneri hálózatot, amelyik impulzív, dinamikus magatartásodat befogadja, eszközeivel megerősíti azt. Ú. G.: Nagyon megtisztelő Gelencsér tanárnő véleménye. Neked is köszönöm a biztató és erőt adó szavakat. Pályafutásomra visszagondolva megállapítható, hogy szerencsés ember vagyok, mert szakmai elképzeléseimet nagyon sok esetben meg tudtam valósítani. Remélem, hogy a továbbiakban is így lesz. Így legyen.
A R „Ardere et lucere” („Lángolni és világítani”). Emlékezés Zámbó Istvánra A veszprémi zeneiskola 1948. február 7-én tartott növendékhangversenyén az akkor 16 éves Zámbó István Hubay Jenő két bravúros hegedűdarabját, A cremonai hegedűs című daljáték szólóját és a Mazurkát adta elő. Tanára a két világháború közötti veszprémi vonósnégyes első hegedűse, Orsolya Mária volt. Ugyancsak 1948-ból való az országos néptáncverseny veszprémi résztvevőinek csoportképe, amelyen az együttes hegedűse, Zámbó István is látható, kezében elmaradhatatlan hangszerével. A város akkori zeneszerető lakói tehetséges, ígéretes hegedűsként ismerték meg. A piarista gimnázium 1948-as államosítása után létrejött veszprémi állami gimnázium vegyeskarának újjáalakítását Zámbóra bízták. 1950. április 25-én az új kórus bemutatkozó díszhangversenyén már ő vezényelt. Még ugyanebben az évben a gimnáziumi kórus, a még akkor is középiskolás ifjú dirigens vezetésével a veszprémi Petőfi Színházban Kodály Zoltán Mátrai képek című, vegyeskari művét mutatta be. Így indult a XX. század vége egyik legjelentősebb magyar kóruskarnagyának, Zámbó Istvánnak a zenei pályája. Életrajzi adatok 1932. április 6-án született Székesfehérváron. Középiskolai tanulmányait a veszprémi piarista gimnáziumban kezdte. 1950-ben érettségizett az akkor már államosított, a későbbiekben Lovassy László nevét felvett veszprémi gimnáziumban. A Zenekadémiára került, Vásárhelyi Zoltán osztályába. 1950-től 1956-ig volt a középiskolai énektanár és karvezető szak hallgatója. Ligeti György, Gárdonyi Zoltán, Szöllősy András és hegedűn Országh Tivadar voltak a tanárai. A diploma megszerzése után, 1956-ban vis�szajött Veszprémbe, ahol 1967-ig a Csermák Antal zeneiskolában tanított. 1957-től 1967-ig ellátta az igazgatóhelyettesi feladatokat is. 1967-től 1972-ig a megyei zeneiskolák szakfelügyelője volt. 1956 nyarán zenetanárokból, egykori diáktársaiból, azok családtagjaiból, az időközben megszüntetett korábbi veszprémi kórusok tagjaiból és a város muzsikálni szerető lakosaiból megszervezte Veszprém város vegyeskarát, és létrehozta a veszprémi szimfonikus zenekart. Megválasztották a Zenepedagógus Szakszervezet Veszprém megyei elnökének. 1967–1976. között a Megyei Művelődési Központ zeneigazgatója volt, majd
C K É P E K
Zámbó István (1932 - 2007.)
1981-ig függetlenített városi zeneigazgató karmesterként működött. Több hazai és nemzetközi sikert ért el. Kórusával 1965-ben az olaszországi Arezzoban, a XIII. Guido d’Arezzo Nemzetközi Kórusversenyen 3 első díjat, 1970-ben Debrecenben, a IV. Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyen 2 első díjat nyert. 1971-ben és 1977-ben a BBC rádió Let the People Sing nemzetközi kórusversenyének vegyeskari kategóriájában első helyezést ért el, 1977-ben megkapta a verseny fődíját, az Ezüst Rózsa serleget. 1974-ben az olaszországi Goriziában, a XIII. C. A. Seghizzi Nemzetközi Kórusversenyen 2 első, 2 második díj mellett a veszprémi vegyeskar kapta a verseny nagydíját. 1975-ben a bulgáriai Várnában a kórus a bolgár művek bemutatásáért első helyen végzett. 1976ban a walesi Llangollenben a XXX. Nemzetközi Dalosversenyen Zámbó kórusa a vegyeskari első és a folklór kategória harmadik díja mellett ismét nagydíjas lett. A veszprémi szimfonikus zenekar 1969-ben, a hollandiai Kerkradeban rendezett zenei világversenyen kapott első díjat. Zámbó István Veszprémet a hazai zenei élet egyik központjává tette azzal, hogy irányításával itt rendezték meg 1965-től 1978-ig az Országos Kamarazenekari Fesztiválokat, amelynek házigazdája, egyben állandó résztvevője a veszprémi zenekar 59
a rc ké pe k Zámbó István (1932 - 2007.)
volt. A Zenei Alap támogatásával jeles hazai zeneszerzőket új művek írására ösztönöztek: minden részt vevő együttesnek minden alkalommal egyegy új magyar művet kellett bemutatnia. A veszprémi fesztiválok 13 éves története alatt mintegy 60 új magyar zenemű került közönség elé. A veszprémi zenekar és a kórus többek között Durkó Zsolt, Farkas Ferenc, Petrovics Emil, Szokolay Sándor, Szőnyi Erzsébet műveit adta elő. A veszprémi vegyeskarral bekapcsolódott az európai énekkari kultúra vérkeringésébe is. Első alkalommal 1967-ben vettek részt a III. Europa Cantat rendezvényein a belgiumi Namurban. 1968-ban a Nemzetközi Éneklő Hetet Veszprémben rendezték, ahol Zámbó a részt vevő együttesekkel Mozart Requiemjét mutatta be. 1969-ben Brémában volt a Singwoche. Itt Zámbó István Kodály utolsó nagy oratorikus művének, a Laudes organinak volt a betanító karmestere. 1970-ben Grazban vehettek részt a IV. Europa Cantaton, majd 1971-ben ismét Veszprémben rendezték meg a Nemzetközi Éneklő Hetet. Ez utóbbin a részt vevő kórusok Kodály Budavári Te Deumát tanulták meg és adták elő. 1976-ban meghívták a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre docensnek. 16 éven át, 1992-ig oktatott vezénylési gyakorlatot és karvezetést a Zeneakadémián. Közben 1981-ben kinevezték a hivatásos Honvéd Férfikar vezető karnagyává. Ekkor megvált veszprémi együtteseitől és Budapestre költözött. Új kórusával bejárta a világot Pekingtől Havannáig, Damaszkusztól Párizsig, mindenhol szakmai sikereket és elismerést aratva. Vezetése alatt a korábban hagyományosan inkább férfias („katonás”) műveket, népszerű tömegdalokat éneklő együttes repertoárja szinte néhány év alatt megváltozott. A zeneirodalom legigényesebb férfikari műveit adták elő, köztük több egyházzenei alkotást, Liszt-kantátákat és Kodály nagy férfikarait. (Az utóbbiak a Hungaroton lemezein is megjelentek.) 1990-ig volt a Honvéd Férfikar zenei vezetője. Vendégkarmesterként rendszeresen vezényelte a Magyar Rádió énekkarát. Felvételeit a Rádió hangarchívumában őrzik. Tagja volt a Magyar Zeneművészek Szövetségének, majd az elnökség tagjává is megválasztották. 1970-ben részt vett a Kórusok és Zenekarok Szövetsége létrehozásában. A szövetség alelnöki tisztét is betöltötte. A művészeti tanácsnak és a választmánynak haláláig tagja maradt. 1990-ben ismét Veszprémbe jött, ahol az újonnan alapított zeneművészeti szakiskola élére nevezték ki. Az intézményt, amely Dohnányi Ernő nevét vette fel, öt évig igazgatta. 1995-től a veszprémi Padányi 60
Bíró Márton katolikus általános iskola és gimnázium énekkarának volt a karnagya. 1996-tól elvállalta a szolnoki Kodály Kórus vezetését, megjelent CDjük anyaga a gregoriántól Kodályig terjed. Lemezre vettek Esterházy Pál Harmonia Coelestiséből 7, ének- és zenekarra írt kiskantátát is. Több kitüntetést kapott: 1967-ben Liszt-díjat, 1970-ben a Szerzői Jogvédő Hivatal Artisjus nívódíját az új magyar kompozíciók külföldi terjesztéséért, 1971-ben a Magyar Rádió nívódíját, 1974-ben a Népművelési Intézet nívódíját külföldi kórussikerei elismeréseként. Első alkalommal 1975-ben ítélte Veszprém Város Tanácsa Zámbó Istvánnak a Pro Urbe kitüntetést. 1975-ban elnyerte a Munka Érdemrend arany fokozatát, 1981-ben érdemes művész lett. A Bartók-, a Kodály- és a Liszt-emlékplakettel ismerték el munkáját. 1992-ben Veszprém Város Önkormányzata másodszor is Pro Urbe kitüntetést adományozott neki. 2002. áprilisban, 70. születésnapja alkalmából Veszprém város díszpolgára lett. 2002ben elnyerte A magyar kultúra lovagja címet. Zámbó István emlékezete A méltatáshoz és az emlékezéshez a fenti életrajzi adatok Zámbó István esetében sem nélkülözhetők. Ezekből azonban csak részben derül ki, hogy valójában ki volt ő. A bevezetőben említett, 1948-as fényképfelvételen egy saját értékeit tisztán látó, öntudatos, makacs, magabiztos, József Attila- vagy Petőfi-szerű 16 éves nagykamasz látható. Az 1947/48-as tanévben (még az egyházi iskolák 1948. júniusi államosítása előtt) piarista osztályfőnöke, Benkő Andor magyartanár osztályában diákönkormányzatot hozott létre. Egyhangúlag Zámbót választották „miniszterelnöknek”. Ezt a tényt volt osztálytársai ma is jellemzőnek és fontosnak tartják, hiszen azt fejezi ki, hogy már gimnazistaként is szinte vakon követték, a vele egyidősek számára is vezető, irányító, példakép volt. Máskülönben nem fordulhatott volna elő az a cseppet sem megszokott jelenség, hogy a volt piarista gimnázium nagyhírű kórusa – két éves kényszerhallgatás után – egy diák vezetésével újult meg (nem mellékesen 1950-ben!). Rendkívüli tehetségként került a Zeneakadémiára, a magyar kóruskultúra egyik legnagyobb mesteréhez, Vásárhelyi Zoltánhoz. Igyekezett tanáraitól mindent megtanulni. 1952 nyarán – főiskolai gyakorlatként – Veszprém megyében népművelési felméréssel bízták meg. A feladatot nagyon komolyan vette. Az egyik település zenei együtteséről szóló kritikus hangú jelentésében ezt írta: „A műsorpolitikájuk nem felel meg dolgozóink igényei-
nek. Dekadens nevek szerepelnek és már túl közismert mozgalmi dalok. A művek interpretálása is régies stílusú. A miénk most reális és harcos lendületű. Igyekeztem elhitetni egy énekkar jelentőségét a kultúrforradalom továbbvitele érdekében. Egy jó énekkar az egyén humánusabb lelkületének elősegítője.” Rohampróbákat tartott, egyeztető megbeszéléseket folytatott „a jövőre vonatkozó feladatokról”, népdalokat gyűjtött Bódén, Vászolyban, Vaszaron. Mindenki láthatta, ez a húszéves fiatalember érti a dolgát, tudja, mit akar, az elveiből, meggyőződéséből nem enged, saját magával és másokkal szemben is szigorú és következetes, a slamposságot, felületességet, lazítást, kontármunkát, középszerűséget még a nálánál idősebbeknél sem tűri. Határozottsága, magabiztossága, önemésztő lelkesedése mindenkit magával ragadott. Hittek neki akkor is és később is. 1956 nyarán került frissen végzett zenetanárként a veszprémi Csermák Antal Zeneiskola tantestületébe. Már szeptember 5-én arról tájékoztatta tanártársait, hogy „alakul egy vegyeskar a városban, amely együtt fog működni az újonnan létrehozott zenekarral.” Nagy tempót diktált. Az énekés zenekar 1956. szeptember 25-én ünnepélyesen megalakult. Zámbó október elején már a megye öntevékeny művészeti csoportjainak vezetőit vizsgáztatta. Jelentésében azt hangsúlyozta, amely egész életére annyira jellemző volt: „széles körű zenei műveltség, tudatos elméleti munka nélkül a művészeti csoportok vezetése ösztönös, sötétben való botorkálás”. A forradalom leverése után 1957. elején folytatta a megkezdett munkát. Júniusban hangversenyen mutatta be együtteseit. Az eredményre mindenki rácsodálkozott. „Sok meddő év után a hirtelen elénk toppanó, sugárzó erővel, lelkesen szétáradó dalolás, muzsika nagy meglepetést és örömet keltett.” – írta a Középdunántúli Napló. Az ezt követő évek során bemutatott művekkel, a hazai és a nemzetközi szakmai elismerésekkel a veszprémi vegyeskar 30, 40 és 50 éves évkönyvei részletesen foglalkoznak. Zámbó István 1957től 1982-ig tartó veszprémi működése során több mint 150 zeneszerző több száz alkotását adta elő. A komponisták sora a 15–16. század mestereitől (Josquin, Sweelinck, Hassler, Lassus, Gabrieli, Byrd, Dowland, Palestrina, Monteverdi), a nagy barokk komponistákon (Charpantier, Purcell, Bach, Händel, Pergolesi, Scarlatti, Vivaldi, Gluck), a klasszikus stílus legnagyobb alakjain (Haydn, Mozart, Beethoven), a zenei romantika kiemelkedő képviselőin (Schubert, Schumann, Mendelssohn,
Brahms, Liszt) át a 20. században alkotó legnagyobb zeneszerzőkig tart. A legkitűnőbb német, francia, olasz (itáliai), spanyol (katalán), angol, orosz (szovjet), lengyel, cseh, bolgár, finn, svéd, dán, norvég zeneszerzők alkotásait egyaránt előadta. Maga így vallott: „A zeneirodalom egésze érdekel, így mindig az a kedvenc, amivel épp foglalkozom. Közelebb áll hozzám mégis talán Monteverdi, akinek drámaisága nagyon megragadott. És közel áll hozzám a felülmúlhatatlan J. S. Bach. Beethovent is nagyon szeretem, a kirobbanó tehetségű Mozart pedig egyszerűen lenyűgöz. Nekem nagy alapvetést jelentett Bartók és Kodály művészete. Bartóknak a nagyszerű embersége, Kodálynak pedig a hű magyarsága és nemzetnevelő szerepe. A Psalmus Hungaricus az egyik legnagyobb zenei élményem. Benne van az emberiség története és a magyar történelem is. Példát mutat, tehát a mának is szól erkölcsi rendje és tanulsága, ami örök emberi, akár a tízparancsolat.” Jellemző volt rá a stiláris nyitottság. A hagyományos művek mellett sikerrel mutatott be modern hangvételű alkotásokat is, pl. Lendvay Kamillónak a vegyeskar számára komponált Éjszaka II. című kórusát, amelynek előadásához nemzetközi sikerek kötődtek. Szilaj, ötletgazdag, sokrétű muzsikus volt, aki szinte festőként kezelte a művek hangszíneit. Maradandó élményt jelentett a részt vevő muzsikusok és a közönség számára egyaránt az a hitelesség, amellyel ki tudta fejezni a zene módszereivel a rettegést, a bámulatot, a reményt, a hitet, a megvetést, a csüggedést vagy a vidámságot, a féktelen jókedvet vagy a csendes megbékélést. A reneszánsz vagy a klasszikus stílus világossága, a barokk és a romantika mozgalmassága, nyugtalansága egyaránt szerepelt zenei palettáján. A kíséret nélküli kórusok hosszú sora mellett korábban Veszprémben soha sem hallott oratorikus művek is elhangoztak vezetése alatt. A magyar alkotások közül előadta többek között Bartók Falun című művét, Kodálytól a Kállai kettőst, a Psalmus Hungaricust, a Budavári Te Deumot, a Laudes organit, Farkas Ferenctől a Vita poetaet, Szervánszky Népdalkantátáját, ősbemutatóként Arányi György, Petrovics Emil egy-egy kantátáját, Sugár Rezső Hősi énekét. Hosszú a sora a zeneirodalom legnagyobb zenekaros miséinek, egyéb egyházi kórusainak (Schütz, Vivaldi, Johann Sebastian Bach, Philipp Emanuel Bach, Händel, Joseph Haydn, Mozart, Beethoven, Charpantier, Franck alkotásainak), amelyeket Zámbó István veszprémi együtteseivel és a legkitűnőbb szólisták közreműködésével adott elő. 61
A veszprémi vegyeskarral több lemezfelvétele készült. Monteverdi Arianna panasza, Liszt Ave maris stella, Szervánszky A kutyák dala című műve, Bach 50. kantátája (Nun ist das Heil und die Kraft), világpremierként M. A. Charpantier kettős karra, zenekarra és dupla szóló kvartettre készült Te Deuma jelent meg a Hungaroton hanglemezein. Az 1956-ban létrehozott veszprémi zenekar az oratorikus művek mellett Haydn, Mozart és Paisiello egy-egy kisoperájának a közreműködője volt, de önállóan is gyakran szerepelt itthon és külföldön egyaránt. A barokk, a klasszikus és a romantikus kor, valamint a XX. század jelentős alkotásait (nyitányokat, versenyműveket, szviteket, divertimentókat, szimfóniákat, stb.) adták elő. A Dunántúl egyik legtöbbet foglalkoztatott szimfonikus zenekaraként 1970-től hivatásos együttessé, a filharmóniai koncertek rendszeres szereplőjévé váltak, és ifjúsági hangversenysorozatok keretében terjesztették az igényes zenét. Zámbó Istvánt felkészültsége, kérlelhetetlen következetessége, szakmai és erkölcsi elkötelezettsége megóvta attól, hogy általa fontosnak tartott remekművek bemutatásától – esetleg politikai nyomásra – eltekintsen, vagy hite, meggyőződése ellenére cselekedjék. Nem megszállott, a valóságtól elrugaszkodó, a környezet eseményeit figyelmen kívül hagyó széplélek volt. A saját útját járta, elszántság, rendíthetetlenség és igényesség jellemezte. Ez azt is jelentette, hogy a hatalom kultúrpolitikai elvárásainak a maga módján igyekezett megfelelni: gyári munkaközösségek előtt, téeszek zárszámadó közgyűlésein, a szovjet laktanya csapatgyűlésén is hangverseny minőségben adta elő a zeneirodalom legnagyobb alkotásait. A hangzó minőség tekintetében sohasem alkudott meg. Mindig a legjobbat követelte. Kivételes képessége volt a közösség kialakításához. Elvét a Kórusvezetőknek ajánljuk című tanulmányában így foglalta össze: „A legkisebb lazítást sem szabad megengednünk, amikor koncentráció-
62
ra van szükség. Viszont feltétlenül adjunk menetközben feloldódási lehetőséget.” Szinte diktátor volt, lángolt és világított, amíg a zenemű előadása tartott. A zene szolgálatának mindent és mindenkit (saját magát is) alárendelt. Utána azonban ismét esendő ember lett, aki egy nehéz produkció után kimerülten roskadt le az első székre, vagy fáradtan nézett maga elé. Nagyon tudott mulatni, nótázni, fiatalon baráti társaságban fergetegesen táncolt. Szeretett és tudott élni. Sokat jelentettek számára családtagjai: édesanyja, felesége, lányai, unokái. Ők adták gazdag életének biztos hátterét. Bámulatosan értett ahhoz, hogyan lehet egy 70– 80 fős vagy ennél is nagyobb együttest, amelynek tagjai életkor, zenei felkészültség, iskolázottság, munkahelyi beosztás, egyéni problémák, sorsok tekintetében értelemszerűen jelentősen különböztek, egy adott cél, a zeneműveknek a lehető legjobb megszólaltatása érdekében egységesíteni. Hangversenyprogramjainak dramaturgiáját tanítani lehetne. Tudta, hogy a nagy drámákat kifejező zeneművek döbbent csendje után a közönség megnyugvásra, könnyedebb hangvételre vágyik, hogy aztán az újabb dráma ismét hatni tudjon. Rendületlenül hitt a magyar zene, különösen az ősi magyar népzene erejében, és ezt a hitét másoknak is át tudta sugározni. 1999. január 22-én, A magyar kultúra napján a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének a Néprajzi Múzeum patinás falai között rendezett ünnepségén köszöntőjében így foglalta össze életfilozófiáját: „Ardere et lucere – lángolni és fényleni! Merjünk lángolni, merjünk nagyok lenni! Történelmi küzdelmeink, nemes hagyományaink, nemzeti - népi kultúránk hazai és nemzetközi eredményei feljogosítanak erre.” *** Zámbó István 2007. szeptember 16-án, 75 éves korában, Budapesten meghalt. Sokunk élete lett szebb, gazdagabb és igazabb azáltal, hogy közöttünk élt. Requiescat in pace. M. Tóth Antal
A R „Megtörtént az élet” – jegyezte fel lakonikusan egyik idős kori számvetésében (Életem egyik fele, a régészet) –, „bennem is megtörtént az élet”. Szülői örökségnek tekintette mind „az értelem világában” való munkálkodását, mind művészi tevékenységét. Igaz ugyan, hogy az örökölt gének nem egyesültek benne hibátlanul, mégis egylényegű kettős életet mondhat a magáénak. Egyik erősítette a másikat. Alighanem a régészet nyert ezzel a legtöbbet. És még itt is kimutatható a termékeny kettősség. Gondoljunk csak a kettős honfoglalás elméletére és a kettős magyar történelem felismerésére! De a rajzai is kétfélék: vonalrajzok és portrék (a magyar szellemi élet hatszáz főnyi arcképcsarnoka). Bartók Béla igézetében a Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Sokirányú érdeklődése során kipróbálta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést. A tálentumokkal való elszámolás nyitányaként olvasom: „Édesanyám szegény, Isten nyugosztalja, lírai lélek volt, még festett is. Énekelgetett. Nagyon szomorú sorsa volt, mert négyéves kislány korától árva volt. Nevelőszülőknél nőtt fel, és nagyon szomorú leánykora volt. Tiszta lelkű, lírai valaki volt. Édesapám pedig erősen értelmi ember, Pósta Bélának, a kolozsvári egyetem nagyhírű régészprofesszorának a külső munkatársa volt. De ugyanúgy külső munkatársa volt az Országos Meteorológiai Szolgálatnak is. Monológokat írt és sokat olvasott, kórust szervezett, szóval az értelem embere volt elsősorban. S úgy tűnt, hogy ez a két ember nem egyesült bennem hibátlanul. Hol egyik, hol a másik életét élem, talán hét éves periódusokban, de ez nem biztos. A lényeg az, hogy amikor lírai emlékeimnek élek, festek, szobrot csinálok, karcolok vagy metszek, akkor édesanyám él bennem. Amikor pedig a tudományhoz, a régészethez húzok, akkor édesapám. Úgyhogy voltaképpen nem is a magam életét élem, hanem hol egyik, hol másik szülőm életét. Amikor az egyik uralkodik, akkor búvópatakként a másik mormol ott a mélyben, keresi az utat visszafele, s mikor az első kifárad, akkor ez a fölszínre tör, egy ideig ő uralkodik. Így váltakozik a lírai és az értelmi életem. Kettős életem volt ezek szerint, egy lírai, a művészeti, amit kevesebben ismernek, és egy úgynevezett tudományos, régészeti, amit általában elég sokan ismernek. Hiszen a magyar őstörténet iránt hál’istennek nagy az érdeklődés.” Egy szép napon névadó ünnepségre szólított haza egykori iskolám csengője. Hangját Forrai Tibor homoródszentpáli kollégám telefonhívása is felerősítette: aztán annál fontosabb dolgom ne le-
C K É P E K
László Gyula (1910–1998.)
gyen, minthogy megérkezzem 2000. október 29-re. Hiszen László Gyula neve kerül fel az épület homlokzatára. – Legfőbb ideje – nyugtáztam volt a nemes szándékot –, de lenne egy kikötésem... Mire Tibor barátom egy pillanatra meghökkent. És mert hosszú és megpróbáltatásokkal telített évtizedek óta fél szóból is értjük egymást, maga röptette tovább a benne is régóta fészkelő gondolatot: ne csak a homlokzatra kerüljön ki a Széchenyi-díjas régészprofesszor szellemi védjegye, hanem a homlokok mögé is bekerüljön végre annak világtágító jelentése, önértéktudatunkat gazdagító értelme. Amiből is tudhattam: a távlatépítő 2000. esztendőben a szellemi otthonteremtés újabb korszakához érkeztek szülővidékem emberei. A hetvenes-nyolcvanas években, a Homoród menti Művelődési Hetek szervezése idején, amikor Imreh István, Faragó József, Demény Lajos, Egyed Ákos (ma valamennyien a Magyar Tudományos Akadémia tagjai) igyekeztek időt állóbbá szőni a Hargita alatti kistáj lakosainak megfoszlott történelmi/nemzeti értékpalástját – mindig magunkon éreztük névadónk számon tartó/számon kérő tekintetét. Elsősorban Imreh Istvánnak és Faragó Józsefnek köszönhetően, akik szíves-örömest idézték szűkebb körünkbe a második világháború utáni időszak ér63
a rc ké pe k Erdélyi arcok László Gyula (1910–1998.)
telmiségnevelő műhelyének, a kolozsvári Móricz Zsigmond Népi Kollégiumnak a tanárelnökét. Igaz, nyilvánosan akkor nem beszélhettünk munkásságának össznemzeti jelentőségéről – az Illyés Gyula-i értelemben vett történelemteremtés másoknak volt a privilégiuma; azoké, akik úgy hitték, hogy az idők végezetéig „teremtés előtti sötétségben” tarthatnak bennünket –, de a sűrűn lakott vidék apró településeit bejárva minduntalan szembejött velünk az Időből László Gyula. Kikerülhetetlenül. Hiszen a Székelyföld és a Szászföld határvidékén látta meg a napvilágot unitárius székely családban (Kőhalom, 1910. márc. 10.). Gyakorlatias észjárású édesapja Abásfalváról indult a „nemzet napszámosának”, aki zsenge gyermekkorától úgy nevelte Gyula fiát, hogy életre szóló élményévé váljon szülőföldszeretete, az erdélyi történelmi hagyományokhoz való – a tudományművelésben és a művészi alkotómunkában egyaránt eligazító hatású – ragaszkodása. Az esetleges életrajzi adalékokon túlmenően azonban jóval fontosabb volt számunkra az a hatalmas tudásanyag, amelyet ő szerzett meg rólunk, és amellyel ő perelt értünk abban a korszakban is az Idővel – hogy legalább most világosan láthassunk a „teremtés előtti sötétségben”. Hogy milyen indíttatást jelentett számára gyermekkorának színhelye, arról kilenc évtizedes életpályája során maga is többször vallott. Utoljára közvetlenül a halála előtti estén, 1998. június 17-én, Szent László városában. Sokan és sokfelé várták akkortájt haza László Gyulát. Kolozsváron az újjászületett Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh óhajtotta szerény kitüntetésével megtisztelni, Sepsiszentgyörgyön neki kellett volna megnyitnia az Erdélyből indult 19. századi festőművész, Barabás Miklós jubileumi kiállítását. Ugyanakkor egy rendhagyó „tárlatvezetés” is szerepelt a programjában. A gelencei román kori templom freskóinak, a Szent László-legenda képsorának az értelmezése. Hiszen ezeknek – miként Antal Árpád professzor utal rá – „az ősi magyar hitvilágban gyökerező s néphagyományainkban tovább élő titkait, nemkülönben egyetemes tudattörténeti összefüggéseit fél századon át az ő írásai és előadásai vitték be népünk tudatába”.1 Amikor Nagyváradon a Bihari Napló számára Szilágyi Aladár „két fertályórát” kért tőle, nagyvonalúan azt felelte, hogy ő még „Krőzusa az időnek”. Egyikük sem sejtette, hogy a riportermagnó az utolsó – nyilvánosságnak szánt – beszélgetést rögzítette közel két órán át. A beszélgetés meghitt hangulatát alapvetően 1 Antal Árpád: László Gyula ajándékai. In: László Gyula emlékkönyv. Szerk. Balassa Iván és László Emőke. Püski, Bp., 2001. 314–318.
64
meghatározta, hogy Szilágyi Aladár történetesen egy olyan kötetet nyújthatott át László Gyulának, amelyik épp Kőhalom és vidékét mutatja be a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által újraindított Erdély felfedezése sorozatban.2 Nem csoda hát, hogy már a borítólapon megjelenő gyermekkori helyszín látványa – Csutak Levente brassói képzőművész munkája – felcsobogtatta az emlékeket: „Amióta az eszemet tudom, elsősorban magyar őstörténettel, a népvándorlások, a honfoglalás korával foglalkoztam. Kőhalom valóban nagy indítás volt, hiszen sziklára épült vára a mai napig látványnak is csoda, és műemléknek is az… Én ott nőttem fel a tövében, szó szerint, hiszen játszótársaimmal jártunk a sziklák közé régészeti ásatások végett. […] Öt-hat éves koromban vaspálcikákkal kapartam a földet, ahonnan nagyon szép neolitikus cserépanyag került elő, amit később a Nemzeti Múzeumnak ajándékoztam. De nemcsak archeológusi indíttatásom kötődik Kőhalomhoz. Igazgató-tanító édesapám és édesanyám jóformán önellátó gazdálkodást folytatott, minden odahaza készült, nem beszélve az állattartásról, a disznóölésről, a szappanfőzésről. Szóval gyermekkoromban mindazt átéltem, amiről később megtudtam, hogy az néprajztudomány. Így kerültem a tudományok vonzásába…” [Az impériumváltozáskor] „édesapám nem volt hajlandó letenni az esküt a román államnak, a magyar iskolát bezárták, őt meg elbocsátották állásából. Felköltöztünk Kolozsvárra, mert meghívták az unitárius kollégium elemi iskolájába tanítónak. De néhány hét elteltével kiutasítottak bennünket. Frissen betelepült magyaroknak nem volt ott maradásuk. Két út állt előttünk: vagy visszamegyünk édesapám szülőfalujába, Abásfalvára, vagy kivándorlunk. Nehéz vívódások után az utóbbit választotta. Menekültekként Szolnokon marhavagonban laktunk, a nővéremmel együtt tífuszt kaptam, úgy lefogytam, hogy lötyögött a lábam a cipőben. Újra kellett járni tanulnom. Hos�szas nélkülözés után Budapestre kerültünk, társbérletbe. A Kölcsey reálgimnáziumba jártam. Igen szép emlékek fűznek ahhoz az iskolához. Már tizenkét éves korom óta rajzoltam, és tizenhét évesen beírattak Szőnyi István magániskolájába. A mester nem akarta elhinni, hogy «én követtem el» a megmutatott rajzokat, ezért rajztáblát, ceruzát nyomott a kezembe, és az a vázlatom még jobban sikeredett. Nagy tisztelettel viseltettem irányában, ő is nagyon szeretett. Meg is írta, hogy egyszer elhoztak hozzá egy gyereket, akit ő nagyon tehetségesnek vélt, nagy jövőt jósolt neki, nagy mestereknél tanult a főiskolán, mindent megkapott, amit megkaphatott, és … elment régésznek! Az2 Kóborlás és helytállás. Marosvásárhely - Brassó, 1998.
óta – írja Szőnyi – nem mer ítélni a tehetségről, mert nem tudja, kiből mi lesz…”3 Trianon előtti és utáni történelmünk többször kényszerítette menekülésre László Gyulát, de amint tehette, rögtön visszatért szülőföldjére, Kolozsvárra, Erdélybe. Hiszen már kicsi korában, még az iskoláskor előtt megtanulta szüleitől Kölcsey Himnuszát, és úgy hitte, hogy a „Vár állott, most kőhalom…” szülővárosa nevére, illetve annak várromjára vonatkozik. „Ha megkérdezték, büszkén vallotta, hogy abban a városban született, melynek neve benne van nemzeti imádságunkban.”4 Az első menekülést 1916 őszén élte át, amikor a román királyi csapatok betörtek Erdélybe. A hadi helyzet kedvező fordulásával családját Balatonlelléről küldték vissza a teljesen kifosztott kőhalmi otthonba. A kolozsvári kiutasítás után már csak a nyarak maradtak a gimnazista László Gyula számára, hogy – most már egyre tudatosabban – hazatérhessen Abásfalvára, illetve Bibarcfalvára meg Száldobosra, édesanyja rokonságához. Azok a nyarak kitörülhetetlenül belevésődtek emlékezetébe. Az akkori élmények hatására határozta el ugyanis, hogy „a múlt szegényeinek régésze” lesz, hogy „a magyar nép őstörténetét, mindennapjait” kutatja majd.5 Hetvenedik születésnapján sem mulasztotta el, hogy a nyilvánosság előtt elsősorban nekik mondjon köszönetet: „Talán tudják, ha nem, akkor most tudják meg, hogy a magyar nép legkeletibb törzséből, a nemes székely nemzetből való vagyok. Amikor ezt a nekem szentelt kötetet átvettem, és minden szerzőnek illő köszönetet mondok, fel kell idéznem földmíves őseimet, akik nehéz, köves, sziklás, kicsinyke földjüket művelték, hogy meglegyen a család mindennapija, gyermekeik pedig szolgadiákként végezték kollégiumi esztendeiket, mert a kicsi földön csak egy maradhatott közülük. Talán az ő örökké munkálkodó szorgalmuk folytatódott bennem, csakhogy eke helyett az ásatásokon dolgoztam, kaszálás helyett eszemet törtem, ház körüli dolgok, építés, erdőlés helyett sokat olvastam, merthogy a régészet is éppen olyan szorgalmi feladat, akárcsak a föld művelése és a mindennapok gondozása. Elődeim kezét fogom hát, az ő munkájukat folytatom, s el kell bírnom becsületes tekintetüket, mikor számon kérik, hogy jól gazdálkodtam-e a tálentumokkal!”6 3 Szilágyi Aladár: „Az Athosz-hegyen kifüstölték belőlem az ördögöt”. Utolsó beszélgetés László Gyulával. In: László Gyula: Számadás népünkről. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest - Kolozsvár, 2001. 243–262. 4 Vö: Balassa Iván: László Gyula életútja. In: LÁSZLÓ GYULA EMLÉKKÖNYV. 22. 5 László Gyula: 1910-ben születtem… Egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései. Életünk Könyvek. Szombathely, 1995. 125–126. 6 Balassa Iván: I. m. 16.
A budapesti évek és a külföldi tanulmányutak (London, Párizs, Róma, Firenze, Velence) után pályája gazdag kiteljesedésének első gazdag korszakát az 1940-es változások hozták meg. Alighogy Szegedről visszatelepült az egyetem, Teleki Pál miniszterelnök és Hóman Bálint kultuszminiszter kezdeményezésére létrejött az Erdélyi Tudományos Intézet, amelyben olyan kiváló fiatal szakembereknek nyílt alkalmuk a társadalomtudományok művelésére, mint a néprajzos K. Kovács László, a történész Makkai László, a nyelvész Szabó T. Attila, a geológus gróf Teleki Géza, a szociológus Venczel József. Az akkor harmincéves László Gyulát azzal bízták meg, hogy mind az intézet kutatójaként, mind az egyetem előadójaként a honfoglalás kori régészet kérdéseivel foglalkozzék. Ő vezette a Zápolya utcai, honfoglalás kori sírok feltárásának munkálatait, közben egymás után adta közre új, meglepő eredményeket hozó régészeti tanulmányait a honfoglaló magyarok erdélyi megtelepedéséről és művészetéről, a rekonstruált honfoglalás kori nyeregről s más hasonló témákról. Tüneményes gyorsasággal készült el összegező igényű, terjedelmes főművével, A honfoglaló magyar nép életével. Antal Árpád, aki a frontátvonulás drámai heteiben olvasta végig a Magyar Életnél – Püski Sándor kiadójánál – 1944-ben napvilágot látott művet, visszatekintésében azt írja, hogy egy magára valamit is adó akkori fiatal értelmiséginek szégyen volt nem ismerni azt. Hogy László Gyula pályáján mennyire termékenyek voltak az 1940. és 1949. közötti kolozsvári évek, azt alighanem tanulmányok sorában lehetne hitelt érdemlően megörökíteni. Már a puszta jelzés is terjedelmes szövegrészt tesz ki Antal Árpád visszaemlékezésében: „Ott találjuk László Gyulát a nehéz évein túljutott s most [1940 őszétől] új lendülettel munkába kezdő Erdélyi Múzeum-Egyesületben is. A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztály épp László Gyulának a híres Szent György-szobor lószerszámai és a honfoglalás kori leletek rokonságát tárgyaló előadásával indítja újra munkaüléseinek sorát. Jelen van továbbá az Egyesület folyóiratában, az Erdélyi Múzeumban, főleg művészeti kritikáival, majd utóbb átveszi az Egyesület Érem- és Régiségtárának vezetését, elvégezve a régészeti anyag korszerű átrendezését. Harmadik munkahelye a hazatért Ferenc József Tudományegyetem, ahol eleinte Roska Márton professzor tanszékén magántanárként tartja előadásait, majd 1944-ben kézhez veheti nyilvános rendes tanári kinevezését. A háborút követő új periódusban László Gyula volt az itteni magyarság szellemi elitjének egyik meghatározó személyisége. Ott találjuk a Magyar Népi Szövetség tanügyi, művelődési és egyéb vállalkozásaiban. A népi kollégiumi mozga65
lom első számú inspirátora, legendás tanárelnöke a Móricz Zsigmond Kollégiumnak, amikor pedig a Szabó Dezső nevét viselő középiskolás kollégiumot szervezzük, mint a feladattal megbízott másodéves egyetemista nélküle mozdulni sem tudok, kettesben kolduljuk össze a harminc-valahány ösztöndíjat.”7 Forrai Tibor telefonhívása előtt történetesen László Gyula szellemtársának, az Erdélybe magát élete végéig visszaálmodó költőnek, Jékely Zoltánnak az 1981-es esszégyűjteményét tanulmányoztam éppen. Amint továbblapoztam a kötetben, egy 1942-es kolozsvári keltezésű írás – A honfoglaló sírja – keltette fel óhatatlanul érdeklődésemet. Nem tudtam „átugrani” a szöveget, mert ilyen mondatok dobogtatták meg a szívemet: „Láttuk a honfoglalót. Ott találták meg az őshazát járt fiatal tudós, László Gyula emberei Kolozsvár alsóvárosában, a Zápolya utca [ma strada Gen. Moşoiu] egy hóstáti gazda portájának csűröskertjében, hat-hét méteres emelkedésen, mely valaha a most messze kanyargó Szamos partja volt. [...] Másfél méteres mélységben fekszik a vitéz. Feje hátranyaklott, alsó állkapcsa arasznyira vándorolt el a helyéről, eltúrhatta valami hörcsög vagy valami gyökér. Bal oldalán pirosbarna, hosszú rozsdasáv: finom ívben hajló, négy-öt centiméter széles pengéjű kard. Azon túl, szintén bal oldalán, hatalmas lókoponya s a végtagok csontrészei. A csontok között, rendeltetésének megfelelő helyzetben, egyegy pénz alakú bronzlemez, négy-öt, rozsda által megemésztett nyílhegy s egy gyönyörű rovátkos, növényi díszítési bronzkapocs. Így állott hát túlvilági hatalmasságai elé a honfoglaló. Kardja s lova bal oldalán volt: tükörképszerűen; mert hitte, hogy odaát minden folytatódik, s a halál csak annyi, hogy megcserélődnek a dolgok, jobbá lesz a bal s ballá a jobb, s talán azt is, hogy jó lesz a rossz és rossz a jó. Csodálatos »keresztény« lélek volt ez a »pogány«. [...] Mintha [...] odavarázsolt volna bennünket az idők elejére, hirtelen másult alakban állanak előttünk a Kolozsvár környéki dombok. Bűvös kristálygömb az a koponya: aki belenéz ezeréves titkokat fejteget. [...] »Mavagy«? »Nemvagy«? – találgatom a vitéz nevét. Nem voltál ezer évig, s most újra vagy, újra ezer évig.”8 A múlt nem mögöttünk van – forrósodott fel bennem Mikó Imre hangja „karnyújtásnyi” időtávolságból –, hanem alattunk. Azon állunk. S mert történetesen Európa egyik legszebb főterén sétáltunk, az erdélyi századok „mies” és „míves” napjainak meg7 Antal Árpád: I. m. I. h. 8 Jékely Zoltán: A Bárány vére. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1981. 352–354.
66
szentelésére égbe emelkedő Szent-Mihály templom monumentalitását csodáltuk, azóta is az Idő „architektúrájára” gondolok: mélység nélkül nincs magasság sem. Nem tartom kizártnak, hogy Mikó mély értelmű megjegyzésének szemléleti alapjául is László Gyula régészeti ásatásai szolgáltak. Hiszen tudjuk, hogy a Zápolya utcai honfoglalás kori temetőrész feltárásának befejezése után, 1943-ban a kolozsvári főtéren korai magyar sírokat ásatott. És Mikó Imre a közeli – akkor még csendes – Petőfi utcából jövet vagy menet naponta áthaladt azon a helyen, ahol ma Európa arcának egyik „égbekiáltó” sebhelye éktelenkedik. Aligha szerezhettem volna Imreh István történészprofesszornak valaha is nagyobb örömet, mint amikor telefonbeszélgetésünk során megemlítettem, hogy kinek a nevét veszi fel egykori iskolám. Érezhetően átforrósodott a hangja, és arra kért: vigyem el az ő üzenetét is a Homoródmentére. Hiszen a negyvenes években „szoros szomszédsági kapcsolat” alapozta meg barátságukat: együtt dolgoztak az Erdélyi Tudományos Intézetben, a Bolyai Egyetemen, együtt vezették a kolozsvári egyetemi hallgatók Móricz Zsigmond Kollégiumát. Szaktudósként és egyetemi oktatóként is sokat köszönhet ő László Gyulának. „A honfoglaló magyar nép élete című, 1944-ben megjelent könyvét már doktori értekezésem forrásmunkájául használtam – hallhatta a névadó ünnepség nagyszámú közönsége. – Módszert, szemléletmódot pedig feledhetetlen beszélgetéseink során jussolhattam. Nem foglalható össze pár szóban egy olyan gazdag életmű, mint az övé, de az bizonyos: a rendtartó ősök régmúltját kutatva az igazság tisztító tüze mellé invitált, és a szépség értő megbecsülésére is buzdított. Mindig az élet teljességére vágyott, és a múltban is azt kereste. Ugyanakkor a termékeny bizonytalanság elvét érvényesítette. Legjobb előadásainak azokat tartotta, amelyeken egy-egy munkája keletkezéséről számolt be hallgatóinak. Azt a habitust sugallva, hogy éljék életüket minél gazdagabban, és ezt a gazdagságot keressék a múltban is. «Nem előírásokon múlik a jó oktatás – érvelt nemegyszer –, hanem a jó oktatókon. A legkitűnőbb reform sem teszi élménnyé a szürke unalom óráit…« Varázslatos egyéniség volt, akinek a szellemi teljesítménye színvonalra kötelez bennünket ma is – mind a kutatásban, mind az oktatásban.”9 Ezt a képet örökíti tovább vallomásában Antal Árpád is: „A katedrán egy rendkívül szuggesztív, de9 Imreh István „maga helyett küldött” kéziratának teljes szövegét Forrai Tibor olvasta fel a homoródszentpáli névadó ünnepségen.
De ugyanígy mindenben: az irodalomban, a költészetben, az építészetben, viseletben is kimutatható ez a két – egymás fölötti, egymás alatti, egymást átható – történelem.”11 Ahonnan az évezredeket megvilágító „kristálygömböket” László Gyula felszínre hozta, alig két „kőhajításnyira” – két autóbusz-megállónyi távolságra – van kolozsvári otthonomtól. A kegyelmi állapot ajándékaként hat rám e váratlan ráeszmélés: ennyire közel kerültünk mi térben és időben egymáshoz. A kései felismerés azonban csak fájdalmas hiányérzetemet mélyíti, és tornyosuló adósságaimra figyelmeztet: bár a szándék megvolt bennem, személyesen sosem találkozhattam vele. Hogy tudomást szerezzek/szerezzünk mindarról, aminek úgyszólván ő lehetett egyedüli szellemi birtokosa a Nagy-Homoród mente településtörténeti mélyrétegeit illetően is. Egyetlen mentségem, hogy az 1989 decemberében áttelepült Beke Györgyöt gyakorta biztattam: használja ki helyzeti előnyét, és erdélyi barangoló könyveinek újraszerkesztett budapesti sorozatában ejtse szerét a nemzetközi rangú régészprofesszor székelyföldi kötődései okadatolt bemutatásának is. Beke nem várta meg, hogy „újjászületett” impozáns sorozatával eljusson a Székelyföldet bemutató kötetekig, már a Barangolások Erdélyben 3. darabjában (Az Értől a Kölesérig. Bp, 2000.) szerét ejtette László Gyula megidézésének. A bihari könyv egyik nagyváradi fejezetében (Örökmécses) hangsúlyos szerepet kap a székelyföldi indíttatás meghatározó élménye. Korántsem csak azért, mivel az élete utolsó útján a Székelyföldre tartó 89 éves László Gyulát történetesen épp Nagyváradon érte – 1998. június 17-én – a halál. Hiszen a Várad várába temetkező Szent László királyunk örökségének máig világló értelme is voltaképpen a – nagy szentjeink nevét ezer éve őrző – székelyföldi templomok falfestményeiről fénylett föl először előtte.
10 Antal Árpád: I. m. I. h.
11 Szilágyi Aladár: I. h.
Halálhíre a magyar szellem nagyjai közül sokakat késztetett megszólalásra. A költő Nagy Gáspárnál azonban aligha fejezte ki más hitelesebben, amit akkor egy egész nemzet érzett: Királyi hites helyen Váradon érte a halál hosszú élet után Erdély nagy fiát magyarok minden tudóját professzorok professzorát Szent LÁSZLÓ GYULÁT!
Cseke Péter 67
arc ké pe k Erdélyi arcok László Gyula (1910–1998.)
rűt és biztonságot sugalló, hallgatóit alkotó szellemi kalandra hívó személyiség szólalt meg. Kérdezett és felelt, közös töprengésre, együttgondolkodásra szólított minden jelenlévőt. És milyen ars poetica jegyében művelte tudományágát? […] A hajdani élő embert óhajtotta felmutatni, mindennapi tevékenységével, szokásaival, gondolataival, érzelmeivel, hiedelemvilágával egyetemben, a kisebb és nagyobb közösség életrendjével. Ehhez mozgósítania kellett a rokon tudományok sorát, legelsősorban a néprajzot, a nyelvészetet, lélektant, összehasonlító etnológiát és mitológiát. Ezt is a maga módján tette, nem száraz tantételek, elvont igazságok beidézésével, hanem rendszerint saját megfigyelések, megélt élmények mozgósításával. A temetők titkait boncolgatva gyakorta idézte fel bibarcfalvi vagy száldobosi megfigyeléseit a halott és az élő falu rendjének megfigyeléseiről. […] A hajdan volt világ ilyen életes megjelenítésében oroszlánrésze van a mintaszerű adatfeltáró, alapos elemző munkának szintúgy, mint a tudósi intuíciónak, a jelenségeket merészen értelmező leleménynek és a tévedés kockázatát is vállaló igazságkeresésnek, saját kifejezése szerint »a teremtő bizonytalanságnak«. S talán nem tévedünk, ha különös szerepet tulajdonítunk a művész közreműködésének. Mert hiszen nem lehet kétséges, hogy a művészi érzékenységnek és képzelőerőnek, a kivételes rajztehetségnek köszönhetően vált számunkra képszerűen is láthatóvá honfoglaló eleink világa.”10 Életművét a kettős honfoglalás elméletének a kidolgozásával alapozta meg. Mégis úgy távozott közülünk, hogy nem volt alkalma bebizonyítani egy még nagyobb horderejű felismerését. Azt, hogy nemcsak kettős magyar honfoglalás volt, hanem két magyar történelem is. „Az egyik 670 táján kezdődött, és a jobbágyság történetével folytatódott – fejtette ki Szilágyi Aladárnak –, a másik 895–896. körül, Árpád honfoglalásával kezdődött, és a magyar nemesség történetével folytatódott. Anonymus, egyik legfontosabb forrásunk, világosan megírja, hogy ő a magyar nemesség históriáját vetette papírra. A másik magyar történelem még megíratlan, bár már vannak szép kezdeményezések. A kettő egymás fölött, egymás alatt, egymásra hatva, egymással összekapcsolódva gomolygott egészen 1848-ig, a jobbágyság eltörléséig. Az lett voltaképpen a magyarság keresztlevele. Azóta egybeolvadt, bár még a mai napig kitapintható a két magyar történelem. Nagyon jól tudjuk, hogy népdalaink, például a falusi emberek, a jobbágyutódok dalai erősen keleti színezetűek. Ugyanakkor az úri osztály zenei műveltsége erősen nyugati színezetű.
A R C K É P E K
Ligeti Ernô
Noé meglékelt bárkája Ligeti Ernő utolsó pályaszakaszáról 1940–1945. Az irodalomtörténet-írás nem szentelt különösebb figyelmet Ligeti Ernő, az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon „polgári”, „urbánus” „szárnya”1 egyik legjelentékenyebb tagja munkássága zárószakaszának. 1 Az idézőjelekkel arra utalok, hogy közhasználatban lévő terminusaink az erdélyi művelődéstörténeti jelenségek leírására csak korlátozottan alkalmasak. Ligeti városi ember, erdélyi magyar polgár volt, ez tény. A két említett intézmény viszont, noha ma talán ismertebb alakjai a romániai magyar irodalom „népi származású” (többnyire székely) tagjai, ideológiai értelemben eleve polgári szerveződés volt, tagsága a „népi” vonulat mellett városi polgárokból, arisztokratákból, egyházi személyiségekből állt. A líra utóbb emblematikusnak tekintett erdélyi értékszimbólumai pedig – a székely származású megyei hivatalnokcsaládból származó Tompa Lászlóéi mellett – főként két polgári eredetű, „urbánus” (de a természettel „összenőtt”) költő, Áprily Lajos és Reményik Sándor lírájából származnak. A Helikon részleges és ideiglenes csoportképződései nem az itthon egyébként is túldimenzionált népi – urbánus ellentét szerint alakultak; lásd erről is Ligeti Ernő legfontosabb könyvét: Súly alatt a pálma. Egy nemzedék szellemi élete. 22 esztendő kisebbségi sorsban. [A szerző kiadása.] Kolozsvár, é. n. [1941], új kiadása: Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004. (Pomogáts Béla előszavával és Marosi Ildikó tanulmányával).
68
Az utóbbi években (több évtizedes szünet után) két könyve is megjelent: másodikként a szakirodalom által sokszor idézett és méltatott, először 1941ben kiadott Súly alatt a pálma, korábban pedig az eredetileg a Pásztortűz című kolozsvári folyóirat 1934–1935-ös évfolyamában közölt, Elsüllyedt világ című önéletrajzi írása; mindkettőhöz Marosi Ildikó írt több tisztázatlan kérdést – például a Ligeti halálának körülményeit – tárgyaló kísérőtanulmányt.2 Marosi a 2002-es könyv előszavaként közölt írását a Súly alatt a pálma új kiadása számára több részletében kiegészítette és átszerkesztette.3 E tanulmány két változata Ligetinek a második bécsi döntést – tehát a Romániából Magyarországhoz való visszatérést – követő éveiről is vázlatos képet adott, és az író halálára vonatkozó közleményeket is megvizsgálta, idézve legfontosabb – eltérő állításokat is tartalmazó – passzusaikat. Marosi Ildikó utalásaiból logikusan következtethetünk arra, hogy Ligeti ezekben az években a perifériára szorult, korábbi barátai cserbenhagyták, publikálási lehetőségei könyvei magánkiadásban való megjelentetésére szűkültek, ezek a művek viszont nemigen fogytak, és nagyjából visszhangtalanok maradtak. Marosi szerint igaz ez Ligeti főművére is: „A Súly alatt a pálma megjelenése túl nagy sajtóhullámokat nem vert”.4 Mindkét helyütt idézi az elutasító kritikák közül Juhász Istvánnak az Erdélyi Múzeumban, az elismerőek közül Benedek Marcellnak a Magyar Csillagban közölt írását, a 2002-es könyvben Szász Zsombornak a Magyar Szemlében megjelent sorait is, másra konkrétan nem utal a recepcióból. Ezzel szemben György Béla a két újonnan kiadott Ligetikötet ismeretében írott cikkében5 rámutatott arra, hogy a könyvről A magyar irodalom történetének bibliográfiája vonatkozó kötete6 tíz recenzió, kritika adatait adja meg. A bibliográfiában nem szereplők közül György Béla megemlítette még Spectator 2 Az utóbb említett kiadvány: Marosi Ildikó: Kis\Ligeti\ könyv. A fedélzetközi utas elsüllyedt világa. PallasAkadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002. A bevezető tanulmány adatai: Előszó. A fedélzetközi utas – Ligeti Ernő. 5–32. p. 3 A könyv adatait lásd az első jegyzetben. Marosi tanulmánya: A fedélzetközi utas palackpostája: Súly alatt a pálma. I. m. 294–327. p. 4 Kis\Ligeti\könyv, 25. p. A tanulmány másik változatában, kissé megváltoztatott szórenddel: Súly alatt a pálma, 2004., 326. p. 5 György Béla: Sub pondere crescit palma. Ligeti Ernő felfedezéséhez. Helikon, 2005. 6. szám, 16–18. p. 6 Botka Ferenc–Vargha Kálmán: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905–1945. Személyi rész II. L–Zs. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. (A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 7.), 51. p.
(Krenner Miklós) írását a Magyar Nemzet 1942. február 5-ei számából. Ezeken kívül én is találtam egyet, ez a reformkatolikus irányzat Jelenkor című folyóiratának 1942. 5. számában jelent meg, a szerző megjelölése nélkül, Két erdélyi könyv címmel. (A másik recenzált mű Mikó Imre Huszonkét év főcímű politikatörténeti munkája.7) A Jelenkorban egyébként Ligetinek – Kolozsvárról Budapestre való költözésének évében – írása is megjelent,8 s a folyóirat ekkor kiadott, Noé galambja című könyvét is recenzálta.9 A visszatérés éveiből egyébként magam is alig néhány Ligeti-publikációval találkoztam eddig. A kevesek között – például a Pásztortűz című kolozsvári folyóirat szerkesztői mellett – Komlós Aladár ad helyet írásainak egy budapesti zsidó árvaház támogatására kiadott évkönyvsorozatban. Itt Ligeti egyetértően idézi Spectatort, aki föltehetően már Észak-Erdély visszatérése után javasolta a mentesség kiterjesztését mindazon izraelita vallású magyarokra, akik a kisebbségi helyzetben nem váltottak nyelvet – azaz kultúrát, tehát nemzetet.10 Egy későbbi évkönyvben egykori nagyváradi barátjáról, a századelőn A Holnap köréhez tartozó Emőd Tamásról közölt szép esszét, illetve emlékezést.11 Ekkor már Budapesten lakott – költözésének idejét Marosi Ildikó (egy Molter Károlynak írott Ligeti-levél alapján) 1943 közepére teszi12 –; előtte még részt vett az erdélyi elitnek abban a népfrontkísérletében, amely az 1848-as forradalmat és szabadságharcot tekintette a különböző ideológiai irányzatok integrációs pontjának. Az összefogás eredményeként, a Spectator szerkesztésében megjelent 48-as Erdély című, a függetlenségi
törekvések és az erdélyi nemzetek szolidaritása mellett tüntető „zsebkönyv”-ben Sándor Józseftől, Berde Máriától, Reményik Sándortól Zolnai Bélán, Szenczei Lászlón és Jordáky Lajoson át Kovács Katona Jenőig, Balogh Edgárig és Nagy Istvánig szerepeltek az erdélyi (vagy ekkor Erdélyben élő) alkotók; konzervatívok, liberálisok, polgári radikálisok, szocialisták, sőt kommunisták is, csak az új népi irányzat Termés című folyóiratának néhány vezetője maradt ki belőle. A könyvben Ligeti Teleki Sándor emlékét elevenítette föl.13 Budapestre költözve Ligeti még egyszer közvetlenül megnyilatkozott az erdélyi magyar irodalom szerepéről. 1943 őszén interjút adott a Népszavának;14 ebből csendül ki reménye, hogy az erdélyi irodalom sajátos vonásai a háború utáni korszakban bizonyára újra fölismerhetőek lesznek: „... akkor majd az erdélyi író, aki hű maradt a magyarság és az emberség vezérlő gondolatához, ismét meg fogja találni a maga hangját”. Arra a kérdésre, hogy kiket tart az új erdélyi nemzedék kiemelkedő tagjainak, a sorban elsőként Asztalos Istvánt, továbbá Nagy Istvánt, Szenczei Lászlót,15 Kiss Jenőt, Szabédi Lászlót és Jékely Zoltánt említette. Ez azért is sajátságos, mert – amint azt Balogh Edgár memoárjából tudjuk – Asztalos és Szabédi éppen arra hivatkozva tagadták meg a részvételt a 48-as Erdély című kiadványban, hogy abban Ligeti és Janovics Jenő is szerepelni fog.16 Az említett neokatolikus Jelenkor a zsebkönyvről az egyébként abban írásával is szereplő Szentimrei Jenő tollából közölt méltatást.17 Ligetinek a második világháború évei alatt öt
7 Teljes címe és adatai: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december 1-től 1940. augusztus 30-ig. Studium, Budapest, 1941. 8 Ligeti Ernő: Hunyadi [sic!] Sándor kolozsvári évei. Jelenkor, 1943. 9. szám, 11–12. p. 9 Nagy Tibor: Ligeti Ernő: Noé galambja. Jelenkor, 1943., 21. szám, 12. p. Az írásból később idézek. 10 Ligeti Ernő: Erdély zsidósága. In: Ararát. Magyar zsidó évkönyv az 1941. évre. Szerkeszti Komlós Aladár. Országos Izr[aelita] Leányárvaház, Budapest, 1941. – 5701 – 2, 81–88. p., az utalt passzus: 86. p. Újraközölve: A zsidóság útja. Esszék (1848–1948). Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta: Kőbányai János. Múlt és Jövő Kiadó, [Budapest] 2000. (Múlt és Jövő könyvek), 253–260. p. E hézagpótló munka életrajzi jegyzeteiben Ligeti Ernő az egyetlen szerző, akiről semmi sem szerepel. Sőt, onnan még a neve is hiányzik. 11 Ligeti Ernő: Emőd Tamás. In: Ararát. Magyar zsidó évkönyv az 1944. évre. Szerkeszti Komlós Aladár. Országos Izr[aelita] Leányárvaház, Budapest, 1944. – 5704 – 5, 55–65. p. 12 Kis\Ligeti\könyv, 26–27. p.; Súly alatt a pálma, 2004., 297. p.
13 Ligeti Ernő: Teleki Sándor. In: 48-as Erdély. Zsebkönyv. Spectator előszavával. 1943., Kolozsvárt. Idősb Jordáky Lajos betűivel, 97–100. p. 14 Nagy László: Beszélgetés Ligeti Ernővel a régi és az új erdélyi irodalomról. Népszava, 1943. október 13., 6. p. 15 Neve a cikkben hibásan, Szendeiként szerepel. 16 Balogh Edgár: Szolgálatban. Emlékirat 1935–1944. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978., 267–268. p. Balogh azt írja, hogy Asztalosék azért tiltakoztak Ligeti és Janovics szerepeltetése ellen, mert azok kapitalisták. Minthogy nem nehéz elképzelnünk egy, a vagyonát a kolozsvári színházra hagyott költő, most éppen egy mozi működtetéséből tengődő volt színigazgató és egy lapjától megfosztott főszerkesztő extraprofitját, kézenfekvő a feltételezés, hogy valamely jó szándékú eufemizmust alkalmazott itt Balogh Edgár, s Asztaloséknak inkább Ligeti és Janovics származása ellen lehetett kifogása. A kommunisták jelenléte ellen viszont ezek szerint nem tiltakoztak – a háború utáni korszakban pedig, mint az köztudott, ők is átvonultak arra az akkor már egyetlen oldalra. Szabédi utóbb a kolozsvári magyar egyetem megszüntetése miatt öngyilkos lett. 17 Szentimrei Jenő: 48-as Erdély. Jelenkor, 1943. 7. szám, 6. p.
69
könyve jelent meg; látszólag ez az egyik legtermékenyebb korszaka tehát. E munkái közül azonban csak kettő készült ekkoriban: főművén, a Súly alatt a pálmán kívül az 1943-ban napvilágot látott Noé galambja. A másik háromnak a kézirata már korábban is készen volt. 1939 nyarára születhetett meg a nagyváradi Sonnenfeld Nyomda Részvénytársaság Új Erdélyi Könyvek című sorozatának terve, amelyet a Berde Mária – Ligeti ifjúkori barátja – mellett fölkért lektor, Tabéry Géza az EMIR (Erdélyi Magyar Írói Rend – a Helikonból kivált írók csoportosulása) folytatásának tekintett, s amely a „szellemi élettér”-ért szállt síkra a politikai élettérelmélet évadján. A sorozat ismertetője szerint: „Megpróbálunk még egyszer humanisták lenni.”18 A sorozatban, amelynek aztán hamar véget vetett a háborús helyzet, Tabéry Géza, Szántó György és Kovács György egy-egy kötete mellett Ligeti Ernő Az ő kis katonája című regényét is kiadták. Ez a könyv 1940 első felében jelent meg,19 számunkra pedig most a második bécsi döntés után megjelent Ligeti-munkák fontosak, de az említett regényről is érdemes annyit tudnunk, hogy írója ugyanahhoz az élményhez tér vissza benne, amelyet húsz évvel korábban, az izmusok áradása idején Belvedere című kisregényé ben földolgozott már: Prágában, a hátországban átélt első világháborús katonaemlékeihez, illetve katonakori prágai szerelmeihez. Nyilván nem szokványos jelenség, de nem is véletlen, hogy valaki évtizedekkel a pályakezdete után ismét első regénye témájához nyúl; a Belvedere a benső lélekrajz regénye, Az ő kis katonája viszont a részletező környezetrajzé. Egyébként vaskos realizmusával együtt is nyílt nosztalgia ez a regény a „megnyugtatóan időszerűtlen témák”,20 azaz a Monarchia, pontosabban az első világháború előtti békeévek után. Szintén Nagyváradon, valószínűleg két évvel később (kiadó és kiadási év megjelölése nélkül, az Örök betűk. Új magyar szépirodalom tíz kötetben fő- és alcímű, Relle Pál által összeállított sorozatban) Ligetinek megjelent még a Jákob az angyallal című kisregénye (Tersánszky Józsi Jenő Forradalom a jég között című kisregényével közös kötetkében), 18 Idézi Robotos Imre: Eszmék ütközésében. Tabéry Géza pályaíve. Kismonográfia. Dacia Könyvkiadó, KolozsvárNapoca, 1979. (Kismonográfiák), 150. p. (Kiemelés az eredetiben.) 19 A sorozatot az év első napjaiban indították útjára; Ligeti regényéről a Független Újság az évi 14., július 5–19-ei számában jelent meg Raffy Ádám cikke: „Az ő kis katonája”. Ligeti Ernő új regénye. (2.; [14.] p.) 20 Ligeti Ernő: Az ő kis katonája. Regény. „Új Erdélyi Könyvek” kiadása, [Nagyvárad] 1940., 5. p.
70
ez azonban több mint egy évtizeddel korábbi írása; 1929-ben lehetett olvasni először az Erdélyi Helikonban. A Grafika nyomdai műintézetnél nyomták és kötötték, amelynek ekkoriban, amint erre utalok is még, kiadói programja is volt. Az 1941-ben megjelentetett két Ligeti-kötet egyikének, a Súly alatt a pálmának legendája és kielégítő szakirodalma is van, lásd a frissebb dolgozatokból Marosi Ildikó idézett tanulmányát a könyv új kiadásában, továbbá a Vallasek Júlia irodalomtörténetében található elemzést és számos hivatkozást.21 A szintén 1941-ben megjelent Rózsaszüret című regénye még az előző történelmi korszakban készült; ennek kiadásától az Erdélyi Szépmíves Céh elzárkózott, ami aztán a kiadó és Ligeti közötti feszültség fő forrása lett – ezt Marosi Ildikó viszonylag részletesen tárgyalja tanulmánya két változatában, sőt, a vita dokumentumait már Az Erdélyi Szépmíves Céh és Az Erdélyi Helikon levelesládája című, általa gondozott, közismert forráskötetben is szerepeltette.22 Ligeti a Rózsaszüretet az egyik legfontosabb írásának tartotta, s nem véletlenül adta ki ugyanakkor, amikor a Súly alatt a pálmát. Eladásukból próbálta megalapozni családja megélhetését a bécsi döntés után, amikor nem kapott engedélyt lapja, a Független Újság további megjelentetésére. A Marosi Ildikó által közölt, Molter Károlynak írt nem egy Ligeti-levél épp e magánkiadású könyvek kapcsán ad betekintést az író reménytelen helyzetébe, ezekből érzékelhető magárahagyatottsága: úgy érezte, cserbenhagyták korábbi eszmetársai.23 21 Vallasek Júlia: Elváltozott világ. Az erdélyi magyar irodalom 1940–44 között. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debreceni Egyetem, Debrecen, 2004. (Csokonai Könyvtár. [Bibliotheca Studiorum Litterarium] 30.). Lásd még: Vallasek Júlia: Bedekker vagy útinapló? Gondolatok Ligeti Ernő Súly alatt a pálma című könyvének újrakiadásáról. In: uő: Lassú utazások könyve. Esszék, kritikák. Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2005. (Ariadné könyvek), 7–[19.] p. 22 A dokumentumokat lásd: A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Közzéteszi Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979., II. köt., 208–215. p. 23 Kis\Ligeti\könyv, 14–19. p.; Súly alatt a pálma, 2004., 313–317. p. Minderről egy régebbi, s mostanában nemigen hivatkozott kiadványból, Kicsi Antalnak a székelyudvarhelyi poétáról, Tompa Lászlóról szóló monográfiájából is értesülhetünk. A visszatérés utáni években Tompa „zsidó barátaival csak azért is tüntetően fenntartja a kapcsolatot. Segít a hozzá forduló Ligeti Ernőnek – aki zsidó származása miatt lassan mindenhonnan kiszorul – a Rózsaszüret című, 1941-ben megjelent regénye eladogatásában, sőt levélben biztatja kitartásra”. Kicsi Antal Ligeti 1942. június 13-ai, Tompának írt leveléből idézi: „Kedves Laci. Nagyon köszönöm kedves
leveledet... Számomra az is pozitívum, ha hangsúlyozzátok, hogy kitartotok mellettem és értékelitek szerény munkámat... Leveled bizalmas hangja feljogosít, hogy elmondjam: gyalázatosan viselkedtek úgy körülöttem, mint hasonlószőrű kollégák körül, régebbi »barátaim«... Én azonban méltóságosan viselem a sorsomat, és csak nagy ritkán élek a panaszkodás céltalan keserűségével. Most se érts félre: nem panaszkodni akarok neked, minek is? Egyszerűen a tényeket állapítom meg... ugyanakkor azt a helyzetet, amelyben nemcsak az leledzik, akivel elbánnak, hanem az is, aki elbán... “ Kicsi Antal: Tompa László. Monográfia. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978., 194. p. 24 Ligeti Ernő: Könyv Bulgáriáról. Szilády Zoltán: Bulgária. Erdélyi Helikon, 1932. 6. sz., 436. p. 25 Uo. 437. p.
konferenciák uborkaszezonjában Isabel Montfleury betéved a kisebbségi konferenciák gyűlésére: „E csodálatos kongresszuson [...] az emberek nem egymással vitatkoztak, de félelmetesen egyetértettek. Nem egymás között volt elintézni valójuk, hanem egy láthatatlan harmadikkal, aki nincs itt, »odaát« tartózkodik. Egy másik, mindenesetre több komforttal berendezett bolygón.”26 A regény fő cselekményszála a macedón kérdés körül szövődik, azaz több államot érint – macedónok éppúgy élnek az első világháborúban győztes Jugoszláviában, mint a vesztes Bulgáriában. Három országban alkotnak kisebbséget, nemzetállamuk viszont nincsen. Helyzetüket nem lehet tehát egy államon belül érvényesített kisebbségi jogokkal megoldani. A regénynek a kisebbségi kongresszuson játszódó jelenetében – amelyben megjelenik a kongresszus létrehívója, az észtországi német Ewald Ammende, amint egy másik fejezetben Coudenhov-Kalergi is – a romániai bolgár küldött saját kisebbségének szabadságot követel, míg Bulgária macedónjait türelemre inti, azaz pontosan jelzi az etnikai kérdés abszurditását – azt, hogy mindenki csak az övéi problémáira érzékeny. Három országba szétszórt macedónok, államnemzetek, amelyek nemzettagjai másutt kisebbségek, terrorszervezetek, amelyek behálózzák az egyébként politikai kérdésekben passzív Basdarovot – ebbe a bonyolult összefüggésrendszerbe kerül bele Isabel Montfleury. Amikor apja a macedón menekültből a Montfleury-birodalom kulcsemberévé lett (s már francia) Darier javaslatára az illatszergyár következő sorozatához megvásárolja Bulgária egész évi rózsatermését, illetve az abból nyert eszenciát, Isabel is velük utazik, (egy darabig) ott marad Basdarov mellett, feleségül is megy hozzá, s ezzel mintegy jelképesen szakít a genfi képmutató világgal. „Igenis, harcba kell bocsátkozni Európa közömbösségével – és Genf a törvényesített közömbösség. Az erőszak láttára gyáván behunyják a szemüket, holott erőszakkal szemben csak erőszakkal lehet felelni. Ezért áll ő az erőszaknak a pártjára. Ha nem lehet másként, vegyen az Igazság is bunkót a kezébe.”27 A rózsaeszencia-tranzakció a Balkán több országában való tárgyalássorozatot követel meg, amely alkalmat adhatna Ligeti számára ezeknek az országoknak és népeiknek - nemzeteiknek a jellemzésére, egymáshoz viszonyított különbségeik kidomborítására, az egész összetett jelenség epikus árnyalására, illetve a nyugathoz viszonyítva, közös specifikumaik föl26 Ligeti Ernő: Rózsaszüret. [A szerző kiadása], Kolozsvár é. n. [1941.], 44. p. 27 I. m. 230. p.
71
a rc ké pe k Ligeti Ernô
Egyetlen olyan, a második világháború után született tanulmányról, cikkről sem tudok, amelyik legalább egy-két mondatot tartalmazott volna a Rózsaszüretről. Marosi Ildikó legalább finoman utalt rá, hogy – dacára annak a szerepének, hogy kiadásának megtagadása váltotta ki Ligeti vitáját a Helikonnal, illetve az Erdélyi Szépmíves Céhvel – esztétikai értékeit tekintve nem maradandó munka. A regény föltehetően Ligeti 1930-as bulgáriai utazásának élményeiből eredt, szerzője ott és akkor ébredhetett rá arra, amit Szilády Zoltán a Bulgáriáról szóló könyvéről írt recenziójában aztán meg is fogalmazott: „Ha vannak sötét fogalmaink a Balkánról, Bulgária meghazudtolja azokat. Becsületes és igénytelen; kulturált és mégis romlatlan; szegény, koldus, amilyen csak egy legyőzött nemzet lehet, pokoli harcokat kell vívnia minden betevő falatért – mégis megőrizte népi lelkének tisztaságát, derűjét.”24 Az idézett recenzióban föltűnik a rózsaszüret-motívum is. A két világháború közötti publicisztikájában Ligeti Európa egészére figyelt, a labilisabb társadalmakra, a kontinens fejlődése szempontjából bizonytalan térségekre is, s a káosz mélyén igyekezett meglátni az eredőket és az értékeket: „A népek sehol sem olyan rosszak, mint amilyen a hírük. És talán sehol sem olyan jók, hogy súlyos hibák ne essenek a serpenyőjébe [sic!].”25 A helyi nehezékek azonban csak kontrasztok révén válnak láthatóvá – a Rózsaszüretben a két végletet Svájc, illetve a Balkán adja. A regény nyitányának helyszíne a Népszövetség, az Interparlamentáris Unió és a leszerelési konferenciák Genfje, a cselekmény fő száláé Európa lőporos hordója, a Balkán, közvetlenül Bulgária. Genfben botlik egymásba az illatszergyáros Montfleury-dinasztiából származó, passzióból, önállósodása igazolásaként nyugateurópai lapokat tudósító milliomoslány, Isabel, és Ivan Basdarov, a bulgáriai macedón rajztanár. A
a rc ké pe k Ligeti Ernô
mutatására. Ehhez azonban az írónak nincs elég eszköze, ereje – vagy talán türelme. Talán azért, mert – minden rokonszenve ellenére – nem is ismeri igazán mélyen ezeket a kultúrákat (egyébként az általa ismert Bulgáriát sem egyéniesíti), talán azért, mert nem ezeket az országokat, hanem a kelet és a nyugat, a Balkán és Franciaország közötti áthidalhatatlan különbségeket célozza meg. És elsősorban arra figyel, hogy a nyugati civilizáció, a cizellált viselkedésminta és gondolkodásmód mennyire engedi befolyásoltatni magát a déli hatásoktól, illetve milyen elhárító mechanizmusokat működtet ellenükben. Azt, hogy milyen drámák érik majd Európát a félsziget sorsának rendezetlen volta miatt (is), Ligeti valóban előre látta, de mint publicista látta – cselekménybonyolítás és jellemábrázolás terén a fölszínen maradt. Tehertétellé válik a cselekményt előrelendíteni hivatott szerelmi szál is, meg a másik, a „bűnügyi” – ugyanis a Basdarovot behálózó komitácsik egyik áldozata éppen Darier lesz, s halálában szerep jut a rajztanárnak is –, az előbbi szál körülményes, a férfi jelleme kidolgozatlan, a benne rejlő ellentmondásokat az író nem értelmezi, de nem is simítja el, az utóbbi pedig a komitácsik romantikus ábrázolása miatt válik hiteltelenné; Ligetinek itt az egész regényen át nem sikerült megragadnia azt, amit Malraux-nak Az ember sorsa első négy oldalán sikerült. Több Ligeti-mű kapcsán elhangzott már a túlzott publicisztikusság kritikája; e regénnyel szemben ez a bírálat jogos. Azt a logikát azonban, ami a terrorcsoportokat fölépítő nemzetek tetteit irányítja és érvrendszerét diktálja, Ligeti megértette. Már a könyv elején utal erre, amikor a rajztanár találkozik Genfben egyik gyerekkori barátjával. Vitájuk ezzel zárul le: „– Kommunista vagy – hajolt közelebb Ivan és halkított a hangján. – Nem vagyok az. – Akkor fasiszta. Jobboldali szélsőséges. Egyre megy. – Nem vagyok az. – Hát akkor mi vagy? – Macedón vagyok.”28 Végül Isabel – ez persze bonyolult folyamat eredménye, itt most legyen elég annyi, hogy nem tudott eggyé válni választott népével – otthagyja a férjét, és apja nem sokkal későbbi megbetegedése után átveszi a gyár vezetését. Annyit azonban megtanult, hogy a hegyekben szerzett élményt otthon nem válthatja aprópénzre. Amikor a cég reklámfőnöke „hangzatosabb” nevet keres az új illatszermárkának – „Valami füllesztő, nehéz, mámorosító illatszerre gondol, amely megérezteti a vérnek és a szenvedélynek jelenlétét is” –, s végső ötletként valamelyik bulgáriai partizánvezér neve után kutat, akit „a nők imádtak”, Isabel, aki talál28 I. m. 23. p.
72
kozott a bulgáriai macedónok vezérével – „De ezt már mégsem” –, befagyasztja a tervet.29 A Rózsaszüretnek erről a változatáról – utaltam rá – az Erdélyi Szépmíves Céh lektora aligha adhatott volna annak idején elismerő véleményt. Más kérdés, hogy Ligeti – amint az a Föl a bakra! című, 1925-ben megjelent regénye esetében történt (ezt is a Súly alatt a pálmából tudjuk) – esetleg hajlandó lett volna elfogadni a kiadó szempontjait, s változtathatott volna munkája szerkezetén és terjedelmén. A Rózsaszüret végül tehát 1941-ben jelent meg, szerzője utolsó epikus műveként. Ám a korabeli olvasat nem olyan szigorú, mint az enyém – ha mást esetleg nem is, a témaválasztás, a háttérábrázolás és a környezetrajz fontosságát és időszerűségét igazolja. Marék Antal a Láthatár 1942-es évfolyamában ismertette a regényt, arra is utalva, hogy annak szerzője mintegy megjósolta az európai politika fordulatát, majd recenzióját így zárta: „Kár, hogy a regény menete és lendülete túlságosan riportszerű, s így maradandó élményt nem nyújt az olvasónak. Több elmélyülés, gondosabb kidolgozás nagy hasznára vált volna a regénynek. Így is ismeretlen világot tár fel előttünk, s ezzel szinte hézagpótló a magyar könyvtermésben.”30 Ligeti Ernő utolsó, életében megjelent könyve viszont már az új politikai helyzetben íródott, sőt, megjelenési évében frissen és eredeti módon kapcsolódott a legérvényesebb kérdések egyikéhez. Az 1943-ban megjelent Noé galambjában a történelmi analógiát kereső, majd aprólékosan föltáró utótransszilvanista nyilatkozik meg. Ez a mű talán az egyik első nyilvánvaló dokumentuma annak, amelynek majd másfél év múlva politikai faktumai is lesznek: az erdélyi politikusok és gondolkodók java más politikai alternatívát is tud választani annál, mint amit a német megszállás után működő magyarországi quisling-kormány választott. 1944. augusztus 23-a után a kolozsvári politikusok és közéleti emberek, egyházi vezetők, a Magyar Párt képviselői, írók, köztük szocialisták és kommunisták (azért nem nevezem pusztán a két utolsó csoportba tartozókat baloldaliaknak, mert ekkor már mindenki baloldalinak minősül, aki Imrédytől és Szálasitól balra áll,31 beleértve gróf Bethlen Istvánt 29 I. m. 296. p. 30 Marék Antal: Ligeti Ernő: Rózsaszüret. A Balkán regénye. Láthatár, 1942. 5. szám, 112. p. 31 Emlékezzünk itt arra, amit Bibó István mondott A magyar demokrácia válsága című tanulmányának 1946-ban tartott hivatalos vitáján, Lukács György bírálatára válaszolva, érzékeltetve jobb- és baloldal viszonylagosságát: „A cikknek egyik főtétele, hogy a magyarországi politikai helyzet központi kérdésévé a kommunista párthoz
és természetesen a Mauthausenbe deportált gróf Apponyi Györgyöt is példának okáért) az Erdélyi Magyar Tanács megalakításával próbálnak külön útra lépni s elszakadni a Sztójay-kormánytól, sőt, ha az nem fogadja el érveiket, a Lakatos-kormánytól is; utóbb Horthynak is bejelentik szándékukat. Ennek az erdélyi különállásnak az egyik ideológusa, előkészítője volt Spectator, ebben az időben Ligeti legfőbb patrónusa. Igaz, hogy Ligeti – amint ez György Béla hivatkozott cikkéből is kiderül – az ekkor aktív erdélyi politikusok helyett egy már „talonba tett” konzervatív urat tekintett saját vezérének – gróf Bethlen Györgyöt. És az is bizonyos, hogy az Erdélyi Magyar Tanács munkájának inkább negatív következménye lett. Azt sikerült elérnie, hogy a magyar (majd a német) csapatok harc nélkül vonultak ki Kolozsvárról – ám azok közül a kolozsvári magyarok közül, akiknek éppen e határozott föllépés következtében nem kellett teljesíteniük a kiürítési és az elnéptelenítési rendeleteket, a szovjetek (becslés szerint) ötezer főt, köztük számos vezető értelmiségit deportáltak Szibériába; csak egy töredékük jutott később haza. Mindenesetre Ligeti említett könyvének és az értelmiségi tömörülésnek ugyanaz a „tárgya”: ha kell, van-e sajátos erdélyi út.32 A Noé galambja műfaji meghatározása szerint regény, a műfaj szabályainak azonban egyetlen ponton sem felel meg (az esszéregény későbbi eredetű és bizonytalan kategóriája viszont talán alkalmazható rá). Társtalan, de nem teljesen előzménytelen mű ez az író pályáján – a benne megidézett korszakkal, az erdélyi fejedelemség és a függetlenség való viszony vált. E tétel igazsága megmutatkozott a cikknek magának a sorsában is: a kommunista párt, noha nem a cikk egyetlen mondanivalója, csupán azt vette ki belőle, és azt sérelmezi, ami a kommunista pártról mondódott, viszont a kommunista párt ellenfelei csupán annak örvendenek, tekintet nélkül arra, hogy őróluk mit mondtam a cikkben, hogy a kommunista pártnak végre valaki ezt vagy azt megmondta. Ugyanennek a jele az a beállítás is, hogy a cikk a demokrácia válságát jobbról szemléli. Így megint a kommunista párt kérdése helyettesítődik be a demokrácia kérdése helyébe. A demokráciát egészben ez a cikk semmiképpen sem a jobboldal felől taglalja, a kommunista pártot azonban, minthogy nem állhat tőle balabbra, kívülről nyilván csak jobboldalról lehet taglalni.” A magyar demokrácia válsága cikk vitája. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Válogatta és az utószót írta: Huszár Tibor. Második kötet. 1945–1949. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986., 104–105. p. 32 Ligeti már évekkel korábban tudatosította a kérdés fontosságát, lásd például Az erdélyi szellem című írását a Szabadság című hetilap 1940. évi 47. számának első oldalán.
fölszámolásának idejével már komolyabban foglalkozott a második főhatalomváltás idején is.33 A Rózsaszüretnek a budapesti Országgyűlési Könyvtár birtokában lévő példánya lapjai között lappang egy kis prospektus, tájékoztató, a nagyváradi Grafika nyomdai műintézet és könyvkiadó-vállalaté,34 amely az Erdélyi Egyetemes Könyvtár című sorozatában Raffy Ádám A bölcsek köve, Tabéry Géza A csucsai kastély és Supka Géza Az átkozott asszony főcímű könyvei (az első Paracelsusról, a következő Adyról, Boncza Bertáról és Octavian Gogáról, az utolsó Báthory Erzsébetről szólt) mellett – az előkészületben lévő kiadványok között – hirdeti Gogolák Lajos Az új Európa kovácsai című tanulmánykötete és egy, a párizsi hóhérdinasztiáról szóló könyv előtt Ligeti Az erdélyi sasfiók. II. Apaffy [sic!] Mihály regényes élete című munkáját is,35 amelynek a Súly alatt a pálmával és a Rózsaszürettel egy időben kellett volna elhagynia a nyomdát. Azaz a könyv legalábbis előrehaladott állapotban kellett hogy legyen – igaz, a három megjelent mű mindegyike hetvenegy-hetvenkét oldalas karcsú kötetke. Ez a meghiúsult terv lehetett az alapja a huszonöt íves Noé galambjának,36 amelyben szerepel is egy fejezet a fejedelemmé választatása helyett Bécsbe citált, s onnan többé haza nem engedett ifjabb Apafiról. Részben talán az Apafi-életrajzhoz gyűjtött anyagot csoportosíthatta át Ligeti, amikor ráébredt, hogy Bethlen Miklós élete a fő szál e történeti korszak megértéséhez. A Magyar Nemzet – amely élete utolsó szakaszában kenyeret ad Ligetinek – 1943. április 17-én pár sorban hívja föl a figyelmet a Noé galambja megjelenésére, s itt több okból is elnézhető propagandafogásként Andre Maurois történelmi munkáival keveri rokonságba. Spectator a lap május 16-ai számában a regény megjelölést idézőjelben használja, s „könnyed, de hű életrajz”-nak minősíti a munkát, értékét és aktualitását azonban tisztán látja: Erdélyi kancellárok címmel bőven taglalja a könyvbe foglalt tanulságokat. Bethlen 33 Sőt, korábban e korba helyezte egyetlen ifjúsági regényének, a Benedek Elek Cimbora című újságjában, 1924ben közölt Eget vívó György diáknak a cselekményét is. 34 Molter Károly hagyatékában is megvolt; Marosi Ildikó is szól róla: Kis\Ligeti\könyv, 17–18. p.; Súly alatt a pálma, 2004., 315–316. p. 35 A sorozat későbbi, tervezett kiadványai magyar szerzői közül szerepel a tájékoztatóban Krenner Miklós (Spectator), Szentimrei Jenő, Jancsó Elemér, Karácsony Benő, Arató András, Rónay Mária neve, a külföldiek közül pedig Huizingáé, Ortegáé és Henry Roberté. 36 Méghozzá az alapötlet korán változhatott, mert a Rózsaszüret fülén már a Noé galambját is mint sajtó alatt lévő könyvet hirdetik.
73
Miklós személye régóta foglalkoztatta Ligetit, a Helikon íróinak Babits Mihály által is méltatott37 kollektív vállalkozásában, az Erdélyi csillagok. Arcok Erdély szellemi múltjából című, 1935-ös kötetben közölt Misztótfalusi-portréjába is betoldott egy róla szóló betétet (most viszont a Misztótfalusi-esszét tömöríti bele a Bethlen-életrajzba). A kancellárnak, kora legműveltebb magyar politikusának életműve a háború második felében valóban különösen aktuálissá vált. Ligeti szépen, komótosan, stiláris bravúrok nélkül, de nagy tárgyi tudással, részletező háttérrajz révén idézi meg az erdélyi fejedelemség utolsó fél évszázadát, valamint a Habsburg Birodalomba való keserves betagozódás másfél évtizedét, benne a kancellár történetével, eszmetörténeti helyének és emlékirata rangjának megállapításával. Fő forrása persze Bethlen emlékirata, de – ez, minthogy jegyzetek nincsenek a könyvben, a főszöveg utalásaiból derül ki – fölhasználta a korszak többi memoárírója – Apor Péter, Cserei Mihály – munkáit, Teleki Mihály és Bethlen levelezését (s nyilván a korra vonatkozó földolgozásokat is). Megeleveníti a korszak mikrotörténelmét, a nemesi és főnemesi kisvilágot, s különös figyelmet fordít az elitképzésről összegyűjthető faktorokra, a korabeli művelődés összetevőire, az oktatás szerkezetére, a racionalizmus és a babonaság ütközőpontján álló korabeli tudományosságra. Alfejezetet kap többek között a gyulafehérvári kollégium és Apáczai Csere János – Bethlen professzora –, s részletezi a szerző a reformáció erdélyi szerepét, amely összefüggésben van a kor „szabadelvűségével”, a gondolatszabadsággal. A polgárosodás nagy vonalakban a nyugateurópait követő magyar mintáit tárja elő, bőven merítve Bethlen művéből és részletesen ábrázolva hőse nyugat-európai tanulmányútját. Bethlen egy „kis Hollandiát” akart teremteni Erdélyből, átlépve a sokak által leküzdhetetlen „osztály”-korlátokat; része lehetett ebben anyai nagyapja polgári származásának is, másrészt viszont hősének apja, Bethlen János kapcsán Ligeti leírja, hogy a kancellár - történetíró milyen nagy jelentőséget tulajdonított az iskolavégzett elitnek. A szövegben nemritkán aktuális - ironikus megjegyzések tűnnek elénk; talán az ekkor már megbélyegzett író mosolyfintoraként. „Hiányzott az erdélyi magyarság közgondolkodásából a bizalom, hogy saját maga is képes önálló szellemi tevékenységre”,38 írja a 37 Babits Mihály: Erdély. In: uő: Írók két háború közt. Nyugat, [Budapest, 1941.], 161–163. p. 38 Ligeti Ernő: Noé galambja. Regény. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1943. ([Erdélyi írások], [A magyar irodalom jelesei]), 16. p.
74
XVII. század első feléről, de nyilván a nemzetiszocialista konstrukciók hazai átvételére is utalva; „Mai szemmel nézve el sem képzelhető, hogy a törvényesen elismert és beiktatott magyar egyházfelekezetek között jogok tekintetében különbség tétessék”,39 mondja máshol, s ez a szarkazmus itt nyilván a visszamenőleges hatályú törvények divatjára utalhat; „a törökök csak százados hódoltatás után fejezték be azzal, amivel a német azonnal kezdte: egy országot tökéletesen meghódítani és térdre kényszeríteni”40 – ez majd egy év múlva következik be. S más formában is utal a sejthetően hamarosan bekövetkező végre. A Bethlen Miklósféle politika realista voltának hangsúlyozásából és az Erdély megszállását leíró rész egyértelmű németellenes passzusaiból is arra következtethetünk, hogy Ligeti bízott Kállay Miklós és Bethlen István politikájában, az ő elképzeléseiket igyekezett támogatni. Közvetlen utalásunk viszont csak arról van, hogy Bethlen Györgyöt tekintette az egykori kancellár erkölcsi értelemben vett utódjának – ezt bizonyító levelét György Béla közölte hivatkozott cikkében.41 Szemlélete az ekkori szellemi tényezőké közül a Magyar Nemzet körééhez, illetve széles frontot képező szerzőgárdájáéhoz áll közel – mint utaltam rá, nem sokkal később oda is tartozik –, amelyben Bajcsy-Zsilinszky Endre,42 Szekfű Gyu39 I. m. 252. p. 40 I. m. 231. p. 41 György Béla: Sub pondere crescit palma. I. m. 17. p. Ligeti 1943. III. 27-én keltezett, Bethlen Györgynek írott leveléről van szó. 42 Ligeti már a harmincas évek közepén méltányolta és népszerűsítette Bajcsy-Zsilinszky politikai magatartását: „Volt egy időpont politikai pályáján, amikor a szélsőjobb előfutárjának tekintették. Ez a korszak nála, azt hiszem, végérvényesen elmúlt. A világháború gyehennájából hazakerült vitéz Bajcsy-Zsilinszky nagy és sokszor fájdalmas belső átalakulásokon esett keresztül. Most megtalálta önmagát. Megtalálta azt a szintézist, amely lehetővé teszi, hogy a magyar egyszerre magyarrá és európaivá váljék: a gyakorlat emberévé és mégis az esemény [sic! nyilván eszmény] hitvallójává; radikálisan demokratává, anélkül hogy egy jottányit is kénytelen volna feláldozni a hazafiságból; békebaráttá, ugyanakkor éberen eszessé a külpolitika dolgában; tanulékonnyá, hogy érdeklődést mutasson a szomszéd népek közszellemének megismerésére, tehát a legőszintébb oldalról közeledjék, ugyanakkor lankadatlanul érezze a maga európai rendeltetésének sorsszerű tudatát.” Ugyanebben az írásban Ligeti Bajcsy-Zsilinszky fontos jellemvonásaiként többek között a makacsságot, az elszántságot, az elvhűséget és a következetességet nevezi meg. Ligeti Ernő: Egy magyar politikus portréja. In: Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Szerkesztette Vigh Károly. II., bővített kiadás. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984. (Nemzet és emlékezet),
44
[316]–318. p. Az írás lelőhelyeként az összeállító a Brassói Lapok 1936. szeptember 21-ei számát jelöli meg. Az Országos Széchényi Könyvtár vonatkozó mikrofilmtekercsén viszont a hivatkozott lapszám oldalain ezt a cikket nem találtam meg. 43 Ligeti Ernő: Noé galambja, i. m. 144. p. 44 Említettem, hogy a katolikus ellenállás folyóirata, Katona Jenő Jelenkora Ligeti mellé áll két könyvének méltatásával. Nagy Tibor írja a Bethlen-életrajz kapcsán: „A Noé galambja szerzője egyik legrokonszenvesebb férfia volt a kisebbségi sorsra, a 22 éves nemzetiségi helytállásra kényszerített erdélyi magyarság szellemi életének. Nagy örömmel vettük most kézbe vaskos könyvét, mely
Az, hogy ez a könyv a Singer és Wolfner kiadásában jelent meg, arra mutat, hogy Ligetinek a Molter Károlyhoz és Tompa Lászlóhoz írt leveleiben emlegetett bezártsága - kirekesztettsége a Kállaykormány időszakában oldódhatott; talán már Budapestre költözésének is ez lehetett a magyarázata. Ezt bizonyíthatja a Magyar Nemzetnél történt alkalmazása is. Tanulmányom függelékeként alább közlök egy Ligeti Károllyal 1945-ben készült interjút, ennek szerzője, Izsáky Margit azt állítja, hogy Ligetinek, amikor a Magyar Nemzet munkatársa volt, a „neve sehol sem szerepelhetett” – de ez így legalábbis pontatlan. A Magyar Nemzet 1938–1944. közötti első folyamának megjelent a repertóriuma, így magát a lapot nem is kell végigbogarásznunk ahhoz, hogy megtaláljuk a névvel vagy szignóval ellátott Ligeti-cikkeket. 45 Valószínű, hogy az ott végzett munkája nem merül ki a repertóriumban föltárt néhány írásban, s hogy az első hónapokban valóban „titokban” volt a Magyar Nemzet munkatársa, ahogyan azt Izsákynál olvashatjuk. (Álneveket, pontosabban szerzői neveket egyébként már Kolozsvárt is használt.) Voltak viszont teljes névvel aláírt és szignóval jelölt cikkei; ezek éppen az utolsó hónapokban láttak napvilágot. Az első cikk 1943 novemberében jelent meg – decemberben közli a lap Babits egyik, Ligeti birtokába került korai, negyedik éves tanárjelöltként írt hivatalos életrajzát –, az utolsó pedig (illetve viszont) napokkal a német megszállás után. Tény, hogy alig, részben áttételesen érintenek lényeges és aktuális kül- és belpolitikai kérdéseket. 1944 februárjában a könyvkiadáspolitikáról, az írók helyzetéről közöl cikket, 46 egy megnyugtatóan igazolta, hogy az ő visszavonulása nem jelent terméketlen elkedvetlenedést, csak egy belsőbb körbe való meghúzódást. A szerző magabiztosan formálta alakjait, azok nyelvét, és úgy vonja bele epikumának sodrába az olvasót, hogy egy pillanatig sem válik kétségessé a történelmi realitás. A történelmi hitelt természetes kellemességgel fedezi a szerző műveltsége, a korszakot átélő művészi képessége. A Noé galambja még historikusok számára is hozott egy-két érdekességet. Ha elfogadjuk »történelmi regény« megjelöléssel ezt a művet, úgy az utóbbi évek legkiválóbb történelmi regényét kell köszöntenünk Ligeti könyvében.” Nagy Tibor: Ligeti Ernő: Noé galambja. Jelenkor, 1943. 21. szám, 12. p. 45 Lásd a repertórium utolsó, negyedik kötetét: Magyar Nemzet 1938. augusztus 25.–1944. március 22. Repertórium. (1943. január–1944. március.) Összeállította: Dékány Endre. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1991. (A Petőfi Irodalmi Múzeum bibliográfiai füzetei. Napilapok repertóriumai). (A névmutató alapján nem azonosítható mindegyik Ligeti-cikk!) 46 Ligeti Ernő: A magyar író és az a bizonyos könyvkiadói konjunktúra. Magyar Nemzet, 1944. február 2., 9. p.
75
a rc ké pe k Ligeti Ernô
la, Szabó Zoltán, Kovács Imre, Barankovics István (felelős szerkesztő és kiadó) és Joó Tibor egyaránt ott van. Ő is azok közé tartozott tehát, akik szerint nem lehetett kétséges, hogy Németország elveszíti a világháborút. Ezt közülük sokan már nem érték meg. Annak, hogy Ligeti mit gondolt ez időben az esetleges szovjet megszállásról, a kommunista diktatúra bevezetéséről, egy alább említendő cikkén kívül eddig nem került elő írásos dokumentuma. Elkötelezett demokrata volta mellett azonban van közvetlen bizonyítékunk: korábbi lapja, a Független Újság kemény antitotalitárius szelleme. Bethlen életének kerete a még virágzó, majd egyetlen esemény következtében összeomló fejedelemség, II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata után a tatár és török inváziókkal, a főurak egymás kiirtására szervezett ligáival, belezuhanva a török kiűzésére meghirdetett háborúba, amelyet majd a totális megszállás fejez be. Bethlen az egyetlen, aki előre látja, meg is nevezi a végzetet, sorsa az, hogy soha ne hallgattassék meg, és minden jóslatát beteljesülni lássa. „Pestis, fekete himlő, vérhas, földrengés pusztító tömegjelenéseit írják le a krónikások, véreső hull és más égi jelek intik az emberiséget az apokaliptikus idők bekövetkezésére. Nincs senki biztonságban, legkevésbé a fejedelem. Ember embernek farkasa.” 43 A sokáig félretolt, némaságra kárhoztatott Bethlen Thököly utolsó hadjárata után áll ki a politika színpadára, neki sikerül kiharcolnia Bécsben a Diploma Leopoldinumot, amely mögé átépíthetők az erdélyi alkotmány maradék sáncai, egyedül védi a törvényeket Rabutin tábornokkal szemben, majd egyedül írja meg – amikor a császáriak kardélre hányják a nagyenyedieket, s fölgyújtják a kollégiumot, amelynek ő a főgondnoka volt – a Noé galambját, az öncélú transzszilván politika egyik alapdokumentumát, a semlegesség apológiáját (amelynek éléről Ligeti a könyve címét választotta), amelyért majd haláláig tartó börtönnel és internálással fizet.
a rc ké pe k Ligeti Ernô
másikban (ez volt az utolsó, mely alatt teljes neve szerepelt) 47 a „ködlovagok”, a magyar szépprózát a századfordulón megújító írók emlékét ébreszti. Ebben többek között arról ír, hogy a magyar olvasóközönség – szemben például a franciával – sajnos főképp a jelenkor íróit forgatja, s olvasmányai kiválasztásában fontos szerepet szab annak, hogy mennyi aktualitást böngészhet ki a műből. Még 1944 januárjában megjelent azonban egy terjedelmesebb, Ramuz kapcsán írott cikke a svájci tanulmány- és esszéirodalomnak arról az ágáról, amely a függetlenségüket óvó és az egyetemes kultúrának maradandó értékeket nyújtani képes kisállamok a háború alatti és háború utáni feladatait taglalja. Ezek a feladatok természetesen a régi svájci örökségből, a demokráciából, a föderalizmusból és a kisállami tudatból erednek, sőt, van olyan irány is, amely polgári szocializmus [!] programjával kísérletezik. 48 A Magyarország megszállását megelőző hónapban pedig Észak- és Dél-Amerika viszonyával, a szövetségesek közötti kapcsolatokkal, az ázsiai politikai tényezőkkel, az imperializmusokkal foglalkozik Ligeti, s Jaltára utalva azt latolgatja, hogy mi várható az esetleges szovjetizálástól. Utolsó, szignóval jelölt cikke két nappal a megszállás után, eggyel a lap megszűnése előtt jelent meg. 49 Ennek záró hasábján a palesztinai zsidó állam létrehozatalának esélyeiről értekezett. Az utolsó teljes névvel ellátott, február 25-ei cikkében pedig saját írói sorsa, utóélete is benne foglaltatik. „Mi tart egy írót, ha nem is mindig a népszerűségnek, de legalábbis az érdeklődésnek a peremén? Nyilván az, hogy él. A személyes létének az ereje. Itt van közöttünk, könyvei jelennek meg és újságcikkek róla vagy tőle. Hallat magáról. De ha egyszer kihullt, a kiadó összecsomagolja műveinek megmaradt példányait és lehordatja a pincébe.” 50 Fontos, Marosi Ildikó tanulmányaiban érintett kérdés Ligetinek a zsidótörvények, illetve rendeletek alól való mentesítésének ügye. Marosi a német megszállás, azon belül a Sztójay-kormány idején történt mentesítéssel kapcsolatban az Erdélyi Párt egyik vezetője, Mikó Imre, a mentesítések jelentős részét kiharcoló Mester Miklós államtitkár, további a Mester által Ligeti feleségének lediktált kérelmet aláíró Albrecht Dezső és Gaál Alajos erdélyi képviselők szerepét említi meg, illetve idézi Mikó 47 Ligeti Ernő: Letűnt és feltámasztott írók vagy a félmúlt elfelejtett irodalma. Magyar Nemzet, 1944. február 25., 9. p. 48 Ligeti Ernő: Egy kis nemzet nagy álmai. Magyar Nemzet, 1944. január 26., 5. p. 49 L. E.: A pánarab mozgalom jelenlegi állása. Magyar Nemzet, 1944. március 21., 5. p. 50 Ligeti Ernő: Letűnt és feltámasztott írók..., i. m.
76
önéletrajzi feljegyzéséből és egy Mester által adott interjú szövegéből. 51 Az utóbbi három személynek a közreadottak szerint közvetlen szerepe volt abban, hogy Ligetit hazaengedték a Csepel-szigeti internálásából (ugyanis a német megszállást követően számos újságíróval együtt odahurcolták), illetve hogy a nyilas hatalomátvételig mentességet kapott. A tanulmányból azonban nem derül ki, három alkalommal is szükség volt arra, hogy az író kivételezettségének érdekében keresztyén politikusok, közéleti emberek személyes felelősséget vállaljanak. Először a „zsidótörvény”-ek hatálya alól kellett – vagy kellett volna – mentesíteni őt. György Béla már utalt írásában szerepel, 52 hogy erdélyi képviselők Teleki Pálhoz fordultak a két világháború közötti kisebbségi élet zsidó tagjainak a törvények hatálya alól való kivételezettsége érdekében. Hogy a kivételezettség mekkora körre és milyen feltételek mellett, illetve milyen indokok alapján terjedt volna ki, György Béla egyelőre nem közölt konkrétumokat. A szövegből azt tudjuk kikövetkeztetni, hogy a harmadik zsidótörvény törvénybe iktatásának évében, de még azt megelőzően erdélyi személyiségekből létrejött egy véleményező bizottság, amelynek jogában állott kivételezettséget adni. Noha ennek élén egy ideig (lemondásáig) gróf Bethlen György – 1938-ig a romániai Országos Magyar Párt elnöke – állt (akinek hívei közé a föntebb mondottak értelmében Ligeti is tartozott), nincs adat arról, hogy Ligetin tudtak volna segíteni. Ezt támasztják alá utalt levelei, és az a tény, hogy lapját, amelynek engedélyét 1940ben nem újították meg, később sem indíthatta újra. Egyedül Térey Sándor állítja, hogy Bethlen György és Teleki „a teljes mentességet megadták neki”, de akkor már elment a kedve – a szövegösszefüggés szerint – a szerkesztéstől. 53 Térey első ízben a háború után megjelent nekrológjából azonban több téves következtetést vonhatunk le, nem beszélve arról, hogy nem utal forrásokra. György Béla közli cikkében Ligeti 1944. augusztus 17-én Bethlen Györgyhöz írott levelét, amelyből szintén az derül 51 Kis\Ligeti\könyv, 27–28. p.; Súly alatt a pálma, 2004., 298–301. p. Ez utóbbi helyen Mester tevékenységéről és többek között Ligeti mentesítéséről Marosi az Új Látóhatár 1985-ös évfolyamában megjelent Zsidókérdés Magyarországon című tanulmányból is idéz. Ennek adatai: Mester Miklós: A zsidókérdés Magyarországon, 1944. Új Látóhatár, 1985. 3. szám, 367–389. p. 52 György Béla: Sub pondere crescit palma. I. m., 17. p. 53 Térey Sándor: Ligeti Ernő (1891–1944.). In: „S két szó között a hallgatás...” Magyar mártír írók antológiája. Válogatta és szerkesztette: Keresztury Dezső és Sík Csaba. Magvető kiadó, Budapest, 1970., II. köt., 16. p.
ki, hogy a német megszállás előtt az írónak nem volt kivételezettsége. 54 1944 márciusában következett el Ligeti internálása Csepelre – innen szabadult ki Mester Miklós, Mikó Imre, Albrecht Dezső és Gaál Alajos segítségével – ez az, amiről Marosi Ildikó két tanulmányváltozatában olvashatunk. 55 Annak, hogy az író a nyár végén ismét Bethlenhez fordult, levele szerint az volt az oka, hogy kapott ugyan mentesítést, de csak ideiglenest, és „már ezt is torpedózzák”. Bethlen augusztus 29-én levelet írt Ligeti érdekében Pataky Tibor miniszterelnökségi államtitkárnak, 56 s ez – meg a Lakatos Géza vezérezredes vezette kormány hivatalba lépése – lehetett az oka annak, hogy a nyilas hatalomátvételig az író viszonylagos nyugalomban élhetett. A helyzethez képest valószínűleg biztonságban is érezte magát, ugyanis amikor 1944 szeptemberének közepén a vele Spectator lakásán találkozó Jancsó Elemér visszahívta őt Kolozsvárra – tudván, hogy ott hamarosan véget érnek a harcok –, nem szánta rá magát, hogy keresztülutazzon a bombázott területen. Spectator attól tartott, hogy a németek minden erőt Budapest védelmére fognak összpontosítani, Ligeti viszont azt remélte, hogy a front egy-két héten belül átvonul a fővároson. Azután hazamegy Kolozsvárra, biztatta Jancsót. 57 Tudomásom szerint eddig nem jelent meg viszont semmilyen forrás arról – leszámítva Izsáky Margit Ligeti fiával, Ligeti Károllyal 1945-ben készített, s a Ligeti pályáját kutatók által eddig még sohasem idézett, alább közlésre kerülő interjúját –, hogy az írót és fiát rögtön a nyilas hatalomátvétel napján újra letartóztatták és kényszermunkára vitték. Ligetinének azonban ismét sikerült menlevelet szereznie, az interjú egyik közvetett utalása szerint megint az Erdélyi Párt tagjainak a közbenjárásával (hiszen Mester Miklós államtitkári posztja és szerepköre ekkor már megszűnt). Ezután a Ligeti család január elejéig ismét 54 „[44 tavaszán] azért internáltak, mert nem voltam kivételezett”. György Béla: Sub pondere crescit palma. I. m., 17. p. 55 Ligeti 1944. augusztus 17-ei, György Béla által közölt leveléből kiderül, hogy a megszállás után Bethlen György levelet írt neki (talán tanácsokat adott, hol kaphat segítséget), de ez nem érkezett meg. Járosi Andor, a végül szovjet deportációban meghalt, náciellenes kolozsvári evangélikus esperes „történetesen Pesten van, és mondotta volt, hogy annak idején gróf úr írt levelemre, de jóakaratú sorai éppen úgy nem érkeztek el hozzám, mint minden más Erdélyből címzett levél”. György Béla: Sub pondere crescit palma. I. m. 17. p. 56 Közli György Béla, i. m., 18. p. 57 Jancsó Elemér: Ligeti Ernő. In: uő: Kortársaim. Tanulmányok, cikkek, portrék bírálatok 1928–1971. Sajtó alá rendezte: Mózes Huba. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. (Romániai magyar írók), [246.] p.
viszonylagos nyugalmat élvezett. Újabb – szülei számára végleges – elhurcolásuk a Ligeti Károllyal készült interjú szerint január 9-én történt. Sokáig egymásnak ellentmondó adatok voltak forgalomban Ligeti halálának körülményeiről. Közismert volt, hogy Budapest 1944–1945-ös ostroma idején nyilasok gyilkolták meg a feleségével együtt, és az is, hogy fia túlélte a sortüzet. Ebből következhetett a feltételezés, hogy azok az adatok, amelyek a nyilaskereszteseknek erről az akciójáról megjelentek, Ligeti Károlyhoz vezethetők vissza, azaz első kézből származnak. Ez az elképzelés azonban valószínűleg téves. Marosi Ildikó két hivatkozott tanulmányában Ligetinek a második bécsi döntést követő éveiről is vázlatos képet adott, és az író halálára vonatkozó közleményeket is megvizsgálta, idézve legfontosabb – eltérő állításokat is tartalmazó – passzusaikat. 58 Végül, mint az esemény legpontosabb leírását, közölte Ligeti Károly egyik, az egykor átéltekről több mint öt évtizeddel később – Réz Pálnak – írott levele a családja letartóztatásáról, megkínzásáról, szülei meggyilkolásáról szóló részét. Alább ez a szöveg következik, betűhíven, Marosi Ildikó közlése alapján; a szögletes zárójellel és kipontozással jelölt részek is ebből valók: „[...] Én 1946 hagytam el Magyarországot. Megakartam szabadulni a rosz emlékektől, az üldözéstől, antiszemitizmustól, az emberektől akikben nem biztam és a kommunista rendszertől ami már 17 koromban nem tetszet nekem. Négy évig éltem Németországba, aztán kivándoroltam Amerikába és három és fél évig éltem New Yorkba. 1953 leköltöztem akori feleségemmel Los Angelesbe és 1957 58 Térey Sándor kis Ligeti-portréja szerint (Marosi ennek forrásaként a Magyar mártír írók antológiáját adja meg, továbbá a kiadó nevét és a kiadás évét; tehát a „S két szó között a hallgatás...” Magyar mártír írók antológiája című, Keresztury Dezső és Sík Csaba válogatásában és szerkesztésében 1970-ben, a Magvető kiadónál megjelent kétkötetes kiadványban találta meg az írást, amelyre föntebb magam is utaltam, s amely egyébként szerepelt a Bóka László szerkesztette s Cserépfalvinál 1947-ben megjelent Magyar mártír írók antológiájában is, mely az 1970-es kiadvány alapját képezte) a gyilkosság 1944 telén történt a Jókai téren, az 1946-os Sajtóévkönyv szerint az időpont 1944 decembere, a helyszín pedig a Dunapart. (A két nekrológot idézi Marosi: Kis\Ligeti\könyv, 29–30. p., illetve Súly alatt a pálma, 2004., 303–304. p.) A későbbi hivatkozások esetleges pontatlanságai – így azok is, amelyeket Ligeti halálának körülményeiről Marosi Ildikó Kőműves Imre A magyar sajtó mártírjai című, 1981-ben megjelent munkájából idéz (Súly alatt a pálma, 2004., 304. p.) – e két szövegből eredhetnek.
77
be saját ékszer gyártási üzletet alapitottam amibe a mai napig activ vagyok. Kértél hogy beszámoljak a velem és a szüleim történtekről bár nem nagyon szivesen beszélek rola közremüködök hogy valodi képet nyujtsak. Jan 10 én, 1945, este 10 orakor fegyveres nyilasok kopogtak svájczi követségi vedet lakásunk ajtaján – Pozsonyi ut 49 czimén. Mikor beengegtük öket, mindjárt kezdtek zsidozni és minket lökdösni és szidni. Nagyanyám özvegy Szánto Somané ugyszintén a lakásba volt kérdeztek hogy ki ő? Anyám azt felelte a takaritonö. Erre kikergették. Minket bevittek az Andrási ut 60 épületébe. Engem elválasztotak a szüleimtöl és kezdtek valatni. Hol van az arany és hol van a pénz, nekünk nem voltak értékeink azt hangoztattam. Nagyon csunyán megkinoztak. Rugdálták és ütötek és ami a legfájdalmasab volt hogy gummi bottal ütötek a talpamat. Körülbelül 12 orakor este ösze hoztak a szüleimmel. Hármunk kezeit összekötöztek és azt mondtak hogy visznek minket a nagy gettoba. Statárium volt, teljes sötétség, mi pedig félig voltunk felöltözve. Később megtudtam hogy a Liszt Ferencz térre vittek, vagy hat nyilas puskával és egy pap vezete öket egy fákja a kezébe. Mikor a tére értünk a pap parancsot adot: Löjetek Chrisztus nevébe. És egy sortüzet halottam aztán teljes csend. Egy katona odajöt ahol mi feküdtünk hogy senki sem lélegzik. Én viszatartotam a lelegzetemet. Miután elmentek én feláltam és elkezdtem járni a sötétségbe. Egy magyar katonai patrol bukant reám – nagyon rendesek voltak. Bevittek egy ovo helyre adtak egy inyekciot hogy le csilapuljak és bevitek egy korházba a geto területén. Ott tudtam meg hogy négy golyo ment át rajtam, két czombon és két karomon keresztül. Nem ért csontot szerenyére. Nyolcz nappal később pest eleset és én visza sétáltam, az ahogyan, a Pozsonyi uti lakásba ahol a nagyanyám várt ránk és ő ápolt hat hétig amig felgyogyultam. [...] Meleg üdvözlettel Károly.” 59
Ligeti Ernőről egy hosszabb tanulmányt, amelynek később két fejezetét publikáltam. 60 Akkoriban magam is Ligeti Károly Marosi Ildikó tanulmányának első változatából megismert szövegét tekintettem az egyetlen, Ligeti Ernő halálának körülményeit hitelesen rögzítő forrásnak. Más tárgykörben folytatott kutatásaim közben került a kezembe 2007ben egy másik dokumentum, amely már 1945-ben megjelent ugyan, a Ligetivel foglalkozók figyelmét azonban (így az enyémet is) mindeddig elkerülte. Izsáky Margit említett, Ligeti Károllyal készített interjúra volt ez, amely a szerző Ország a keresztfán című könyvében látott napvilágot. Ligeti Károly e szövegben a fönti levélnél részletesebben, pontosabban, szuggesztívebben, megrendítőbben és a közvetlen előzményekre is kitérve elevenítette föl szülei halálát. A pontos dátum is ebből állapítható meg. Marosi Ildikó említette, hogy a Romániai magyar irodalmi lexikon már 1945. január 11-ét adja meg Ligeti halálának dátumaként – de ő a kutatás akkori fázisában ezt sem tartotta feltétlenül bizonyosnak, hiszen az ottani szócikkben is talált pontatlanságot: a lexikon tévesen állítja azt, hogy Ligeti megszerezte volna a jogtudományi doktorátust. 61 A hitelesebb adat, azt gyanítom, Csiszér Alajos Marosi által föl nem használt cikkéből 62 nyeri eredetét – Csiszér pedig, mint írja, Ligeti Károlytól kapta ezt az adatot. A fönti levélben a házkutatás kezdetének időpontjaként január 10-e este 10 óra szerepel, az Andrássy útról éjfél körül szállították el a Ligeti családot, a sortűz tehát éjfél után, azaz 11-én dördült el. Január 10-ét adja meg az Új magyar irodalmi lexikon is, 63 talán Csiszér alapján. Az, hogy 10-ét vagy 11-ét tüntették-e föl az egyes újabb dokumentumokban, nyilván azon múlt, hogy volt, aki tudatosította, a kivégzés az elhurcolást követő nap hajnalán történt, s volt, aki nem. Az 1945-ös Izsáky-interjúban – amelyet tehát a legkorábbi és a legmegbízhatóbb forrásnak tekintek – a 9-éről 10ére virradó éjszakáról van szó. Az interjút készítő Izsáky Margitot a színháztörténet és az irodalomtörténet is számon tartja; meglepő viszont, hogy a Magyar színházművészeti lexi-
Néhány évvel ezelőtt, 2002-ben magam is írtam
60 Filep Tamás Gusztáv: A kisebbségi progresszió. Ligeti Ernő publicisztikájáról. Bárka, 2005. 3. szám, 85–92. p.; uő: Deklasszálódás, unalom, irónia. Ligeti Ernő társadalmi regényei. Forrás, 2006. 3. szám, 92–106. p. 61 Súly alatt a pálma, 2004., 297. p. 62 Csiszér Alajos: Ligeti Ernő emlékezete. Magyar Nemzet, 1985. február 6., 6. p. 63 Új magyar irodalmi Lexikon. H–Ö. Főszerkesztő: Péter László. Második, javított, bővített kiadás, Akadémiai Kiadó, Budapes, 2000., [2. köt.] 1327. p. (A szócikket Kovács J. Béla írta.)
59 A levélrészlet szövegét a Kis\Ligeti\könyv alapján (30–31. p.) közlöm; ez a teljesebb változat. A Súly alatt a pálma 2004-es kiadásában (305–306. p.) a föntiekből néhány szó külön megjegyzés vagy utalás nélkül hiányzik, egy-egy szó írásmódja pedig eltér a korábbi szövegváltozattól, tehát az általam citáltaktól. (A tanulmányomban szereplő többi idézetet nem betűhíven, hanem szükség szerint a mai helyesírási irányelveknek megfelelő átírásban közlöm; ez érvényes a műcímekre és a személynevekre is.)
78
64 Magyar színházművészeti lexikon. Főszerkesztő: Székely György. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994., 330. p. 65 Új magyar életrajzi lexikon. Főszerkesztő: Markó László. III. köt. H–K. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002., 514. p. 66 Izsáky Margit: Isten fekete báránykái. Riportok a nagyváros árnyékából. Írás, Budapest, [1942.]. 67 Izsáky Margit: Egy elfelejtett magyar iparról, a művészi vasöntésről beszél egy híres műgyűjtő. Különlenyomat a Magyar Nemzet 1942. évi március hó 20-iki számából. 68 Izsáky Margit: Vörösmarty úr szerelmes. Dr. Áchim András Könyvkiadó, Budapest, 1942. (Százezrek könyve). 69 Izsáky Margit: Ez történt velem. Dr. Pintér Jenőné Vállalata, Budapest, 1943. (Pintér leánykönyvtár 1.).
ik következtében legtöbbjük szinte öntudatlanul ütközik a törvénybe. Izsáky munkái közül viszont nyilván az 1943-as, gazdagon illusztrált mesefeldolgozásainak lehetett a legtöbb olvasója; három kötet jelent meg belőlük, a legteljesebb kétszáz mesét tartalmazott,70 a két szűkebb válogatás százat, illetve ötvenet. Már a harcok után jelent meg az Ország a keresztfán, mely háborús tragédiákat rögzít interjúk és dokumentumnovellák formájában: zsidó és politikai deportáltak, leventék szerepelnek benne, több írás pedig Budapest ostromának nélkülözéseiből és személyes drámáiból veszi tárgyát. Ebben a vékony könyvben jelent meg az az interjú, amelyet a riporter Ligeti Károllyal készített. Izsáky Margit kapcsolata Ligeti Ernővel – a szövegből is érzékelhetően – a romániai magyar irodalom hőskoráig nyúlik vissza (talán azon évekig, amikor a színésznő még Janovics Jenő társulatában dolgozott), Ligeti feleségével pedig még korábbra, a diákévekbe. Ligeti és Izsáky 1943–1944-ben együtt dolgoztak tehát a Magyar Nemzetnél – ezért is meglepő, hogy az írónő azt állította (amit föntebb cáfoltam): Ligeti neve a lapban nem jelenhetett meg nyomtatásban. Izsáky Margitnak a megjelenített tragédiák iránti érzékenységét fokozta, hogy Kádár Imre íróval, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítójával, később a kolozsvári magyar színház igazgatójával közös gyermeküket a német megszállás idején deportálták; a fiú ott pusztult a lágerben. 71 Kádár zsidó családból származott, utóbb református lett, a háború után magas egyházi funkciókat töltött be, és dicstelen szerepet vállalt a magyarországi református egyház elkommunizálásában. Enyedy Sándor úgy tudja, hogy a (részben abszurd, részben precíz) zsidótörvények a gyermekre nem vonatkoztak volna – illetőleg kivételezettséget élvezett –, de a deportálás idején éppen bevagonírozásra kijelölt rokonainál tartózkodott, és nem kapott módot jogi helyzetének tisztázására. Ligeti Károly Izsáky Margit által rögzített vallomása, illetve ötven évvel később írott, Marosi Ildikó szövegközlése alapján fönt idézett levele állításai között – azon kívül, hogy az interjú jóval részletesebb, aprólékosabb, továbbá hogy olyan lényeges eseményeket is említ a családi tragédia közvetlen előzményei közül, amelyekre a levélben nincs utalás – néhány nem lényegtelen eltérést is találunk. Így azt, hogy a levél szerint a sortüzet egy 70 200 világszép mese. Andersen, Grimm és Ezeregyéjszaka legszebb meséi. Fordította és átdogozta: Izsáky Margit. Gondolat kiadás. Magyary István Könyvkiadó, Budapest, 1943. 71 Enyedy Sándor szóbeli közlése.
79
a rc ké pe k Ligeti Ernô
kon csak mint színésznőről tud róla, s az is, hogy az ott közölt szócikkben elhalálozásának éve helyén kérdőjel szerepel. 64 Az Új magyar életrajzi lexikon 65 utal színészi múltjára; eszerint 1917. és 1932. között volt a színi pályán Erdélyben – a színházi lexikon szerint 1917-től 1923-ig a Janovics Jenő vezette kolozsvári társulat tagjaként, később Nagyváradon –, majd újságíró volt Magyarországon, 1938-tól éppen a Magyar Nemzetnél, a háború után pedig a Kossuth Népénél, majd a Szabadságnál. 1947. és 1949. között az Asszonyok főszerkesztője volt. Két, a szócikkben szereplő, 1945 után megjelent könyve közül az egyik – Nálunk már minden élet drága (Bp., 1960.) – az Országos Széchényi Könyvtár állományából hiányzik. A másik – Isten fekete báránykái (riportok; Bp. 1952.) – pedig valószínűleg nem is létezik; azt gyanítom, hogy az 1942-es, azonos (fő)című munkája került ide téves dátummal. E szócikkben szerepel róla: „Ő volt az első m. női bűnügyi riporter, sokat foglalkozott a fiatalkorú bűnelkövetőkkel.” Nyilván ezekből a riportjaiból (vagy ezek egy részéből) állította össze Isten fekete báránykái főcímű könyvét, 66 amelynek adatai tehát a szócikkben nem szerepelnek. Ezen kívül a második világháború befejezése előtt egy rövid (egyíves) iparművészettörténeti riportja jelent meg bibliofil kiadásban, 67 egy, tárgyát a reformkorból választó elbeszélés a 30 fillérért vesztegetett Százezrek könyve című sorozatban 68 – ez baljós cím ugyan, de Hunyady Sándornak, Kassák Lajosnak, Móra Ferencnek, Móricz Zsigmondnak, Szabó Dezsőnek, Tersánszky Józsi Jenőnek is jelent meg benne füzete, némelyiküknek több is –, továbbá még két riportkönyve: az egyik a fiatal lányokról szóló Ez történt velem, 69 mely picit idillikus hangulata dacára egy tőről fakadt az Isten fekete báránykái...- val; az előbbi hivatalnoki, alsóközéposztály-beli lánycsemeték életszemléletét kutatja, az utóbbi látlelet a külvárosi (lumpen)proletárok életéről. Ennek főszereplői nem kimódolt bűncselekményeket követnek el; életkörülménye-
pap vezényelte – akiben nyilván Kun „pátert”, Kun Andrást ismerhetik föl a kortanúk és a szakirodalom ismerői.72 Az 1945-ös interjúban róla nincs szó. A levél szerint a kivégzőosztagnak legalább egy tagja katona volt, ez persze lehet szótévesztés is, egyenruhás pártszolgálatost is jelölhet. 1945-ben Ligeti Károly nem említett katonákat a nyilasok között, akkor a honvédekről csak mint megmentőiről beszélt, sőt a rendőrökről is pozitív emlékei voltak. Általában az tűnik föl a most közreadandó szövegben, hogy az emlékező a reguláris fegyveres szervek és a nyilasok között a fegyvernemi ellenszenven túli ellentétet is lát, vagy legalábbis érzékeltet. Figyelemreméltó továbbá, hogy a Ligetiék lakásába behatoló nyilasok egyik fő célja a zsidókat mentő, segítő, illetve a nyilaskeresztesek szocializmusával nem rokonszenvező keresztények kézre kerítése; e körbe tartozók nevét igyekeztek kiverni a lefogottakból. Végül pedig az interjú egyértelműen cáfolja a szakirodalomban és a Ligeti Károly késői levelében is megtalálható állítást, amely szerint az őt elsősegélyben részesítő honvédek egy, a gettó területén lévő kórházban helyezték volna el őt. Az 1945-ös forrás szerint a Wesselényi utcai szükségkórházba szállították, amely a szöveg szerint a gettó területén kívül volt; ő ott érte meg a harcok végét. (E különbségek oka nyilván a múló, s az emlékezetet befolyásoló idő.) Izsáky keretszövegében kiigazításra szoruló állítás az, amely szerint Ligeti az Erdélyi Szépmíves Céh öt megalapítója közé tartozott; valójában hatan voltak: Nyirő József, Ligeti Ernő, Kós Károly, Dr. Paál Árpád, Zágoni István és Kádár Imre. Izsáky Margit Liszt Ferenc tér Ligeti Ernő volt a legjobb erdélyi újságíró. Specialistája a Balkánnal összefüggő politikai kérdéseknek. Hetilapja, a Független Újság a tiszta demokráciát hirdette – egészen az erdélyi bevonulásig, amikor a frissen nemzeti színűre mázolt hatóságok gyorsan belefojtották a szót. Ligeti Ernő az Erdélyi Szépmíves Céh öt alapító tagja közé tartozott, és egyik szerkesztője lett a kolozsvári Napkeletnek, amelynek hóvirágélete volt, 72 Kun „páter”-nek, akit a világháború után tömeggyilkosságok vádjával kivégeztek – s aki rendjéből való kizárattatásának jogosságát nem ismerte el –, a nyilas hatóságokkal is volt valamilyen afférja: 1945. január 20-ától február 10-éig (a rendszer ellenségeivel együtt) őrizetben tartották. Szita Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. A terror és a rablás történetéből. Korona Kiadó, Budapest, 2002., 267. p.
80
korán jött és hamar eltűnt, de tagadhatatlanul az első irodalmi megmozdulás volt az 1914–1917-es világháború után Erdélyben. A fiatal erdélyi irodalom kialakításában és az úgynevezett transzszilván szellem megformálásában – amikor még lehetett beszélni ilyenről – nagy része volt Ligetinek. A magyar bevonulás után természetesen nem engedték újságot írni. 1943-ban felköltözött a családjával Budapestre, és attól kezdve titokban a Magyar Nemzet munkatársa volt. A neve sehol sem szerepelhetett. * A nagy karosszékben szemben ül velem a fia. Tizenhét éves. Már nem gyerek és még nem férfi. Az arca mozdulatlan fiatal arc, kifejezéstelen. Udvariasan, közömbösen várja, mit akarnak tőle, de semmi sem érdekli túlságosan. Miközben nézem, arra gondolok, hogy az anyjával együtt jártam iskolába. – Istenem, milyen szőke volt és életvidám, csak úgy fröcskölt belőle az élet – az apja pedig nagyon jó barátom volt. Hogyan kérdezzem meg tőle? Hogyan beszéljek egy gyerekkel arról, hogy kivégezték a szüleivel együtt? Mi történt addig? És hogyan lehet, hogy itt ül velem szemben? – Nézd, kérlek, nem lehet hallgatni minden felett. Apád kitűnő ember volt, és abból már éppen elég, hogy a legjobbak szó nélkül lebuknak és eltűnnek valami nagy süllyesztőn. Az ilyen sorsot fel kell mutatni. Tudom, szörnyű, ami történt. Te inkább hallgatsz. Kegyetlenség, hogy én most hozzád nyúlok, megrázlak és azt mondom, beszélj róla. De Károly, azzal, ha hallgat az ember – még nincs elintézve semmi. Erről pedig beszélni kell! Próbáld meg. Rám néz, az arca bizonytalanná válik. – Olyan nehéz nekem... az emberek azt hiszik, ha egy fiú nem beszél a szüleiről, mert nem akar beszélni, akkor nem is gondol rájuk. Azt hiszik, az ember érzéketlen. Én olyan egyedül vagyok... nincs nekem kivel beszélni. Anyával olyan jól megértettük egymást, ki sem kellett mondani, ő már tudta, mit gondolok... most az emberek csodálkoznak azon, hogy... Elharapja a szót. A szája idegesen megrándul. – Károly, én nem akarlak bántani, de ha mégis beszélnél, sokkal jobb lenne. Neked is jobb. Gondolkozik. Aztán nagyon tárgyilagosan, határozottan beszélni kezd. – Hát igen. Elmondom. Így történt. *
napig nem kaptunk enni. Egy falatot sem! Akinek sok pénze volt és szerencséje, vehetett a sváboktól háromszáz pengőért egy kiló kenyeret. A legrosszabb volt, amikor átvittek Rákoskeresztúrra, este kilenctől reggel kilencig mentünk, hideg volt, majd megfagytunk. Sáncokat ástunk. Akkor sírtam. A hidegtől piros volt a kezem és dagadt. Sírás közben arra hullott a könnyem. Itt kaptuk kézhez a Schutzpasst. Anyám közben kijárta és kilopta nekünk. De azért sok minden történt, amíg hazaértünk... templomban aludtunk, meg minden... apám megszökött, engem leszereltek. Így kerültünk haza. És akkor megfürödtem. Meleg vízben! Nagyon jó volt nekem. Január 9-ig. Aznap este megjelentek a nyilasok. Ahogyan bejöttek, rögtön láttuk, hogy ezek pribékek. Páncélsisak. Géppisztoly. Kézigránát az övben. Nagymama sikítva szaladt át a szobán. Rákiabáltak, hová futsz, öregasszony? Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy azt mondta, nem tartozik ide. Hát akkor mars ki a lakásból, és kilökték a lakásból, hogy legurult a lépcsőn. Apámnak azt mondták, öltözz, kutya, elő a fegyverekkel, a pénzzel, te büdös zsidó kommunista! Anyám gondolta, hátha valami egyéni akció, le lehet őket szerelni, odaadta minden pénzünket, kétezer pengőt. Ököllel szájon vágták és a pénzt eltették, kifosztottak mindent, a szekrényeket feltörték, a fiókokat kiforgatták! Mindent kiraboltak. A lépcsőn egyenkint kísértek le minket. Féltem. Nem akarok meghalni, talán az egyikben van annyi emberség és elenged, a sötét lépcsőházban odafordultam a legrendesebbhez, a legszelídebb formájúhoz, és kértem, engedjen megszökni. Teljes erővel a fejemre ütött a puskatussal. Felraktak a teherautóra. Azt hittük, hogy most rögtön visznek a Dunához bennünket és megölnek, azt akkor úgy szokták. Egyszer csak hallom, hogy azt mondja az egyik, na, itt vagyunk a Nyugatinál. Úgy örültem! Mégsem visznek egyenesen a vágóhídra. A nyilasházba vittek. Amikor beléptünk, egy nyilas suhanc öklével az arcomnak esett, volt ott valami parancsnok, az leintette, hogy hagyjon, majd a kihallgatás után, akkor lehet. Bezártak anyával együtt egy szobába, amit fogdának használtak. Apámat pedig vitték. Kihallgatásra. Féltem. Meg is vertek, hát sírtam. Anya biztatott. Nem lesz nagyobb baj, csak tartsam magam, 81
a rc ké pe k Ligeti Ernô
Amikor bejöttek a németek, apámat rögtön internálták. Csepelre. Anya sokat szaladgált, végre sikerült neki az erdélyi barátaink segítségével a kivételezést megszerezni. Gondoltuk, azért mégiscsak jobb lesz átmenni egy másik kerületbe lakni, más emberek közé. Az Evező utcába kerültünk, egy ismerősünkhöz, akinek a családja a légók elől vidékre költözött. Jó lett volna, csak Ötvös úr, a tömbparancsnok folyton piszkált, hogy mi zsidók vagyunk. A végén feljelentett. Akkor vasárnap, amikor Szálasiék jöttek, anya már délelőtt elment hazulról, hamis iratokat próbált szerezni. Délben egyszerre csak beállított két nyilas. Azt mondták, titkos parancsot kaptak, hogy a kivételezetteket, az árja-párokat beszállítsák az első zsidó házba. Anya közben hazatelefonált – én vettem fel a kagylót. Legalább anyát nem fogták el. Minket a Lajos utcába cipeltek egy csillagos házba, másnap pedig a Tattersaalba. Beosztottak bennünket egy munkásszázadba, és kivittek Ferihegyre. Ott felraktak bennünket egy padlásra, ahova begyömöszöltek talán kétezer embert, csak összekuporodva lehetett leülni, mert az ember lába nem fért el. Valaki meghalt, nekem kellett levinnem, mert erős vagyok és fiatal. Akkor láttam először halottat. Aztán Gyálpuszta következett. Szabad ég alatt aludtunk, az egyetlen pajtát vagy mit oda kellett adni a cigány munkásszázadnak, mert azokat illeti az elsőbbség. Reggelire feketét kaptunk, ebédre babot, húsz deka kenyeret, néha marmeládot. Itt éltünk november 2-ig. Akkor volt a nagy orosz támadás! Azt beszélték, két kilométernyire vannak Gyálpusztától az oroszok. Nyilas kereteket kaptunk, és áthajtottak minket a Dunántúlra. Mindig sietni kellett. Aki lemaradt, azzal nem sokat törődtek. A századunkból harminckét embert kilőttek. Pesten, a Szent István kórház előtt már alig tudtunk vánszorogni. Fáradtak voltunk. Az ember legszívesebben lefeküdt volna a földre. Ott nyolcvan rendőr vett át minket, azok szállítottak Budafokra. A rendőrök nagyon rendesek voltak. Nyilasok jöttek, nagy teherautókon, leugráltak, amikor megláttak minket, és elkezdték, hogy hej, büdös zsidók, szedjétek a lábatokat... meg ahogyan ilyenkor szokták. A rendőrök közbeszóltak, hogy eddig is rendesen mentünk, nincs szükségünk segítségre. Nem hagytak minket. Budafokon egy iskolaépületben laktunk. Három
a rc ké pe k Ligeti Ernô
az erdélyiek megvédenek minket, vannak még az Erdélyi Pártban jó embereink. Már kétszer sikerült, harmadszorra is sikerülni fog. Aztán egyszerre rettenetes ordítást hallottam. Egészen idegen hang volt. Az apámat verték. Kinyílt az ajtó, és egy kéz berántotta az anyámat abba a szobába. Nem tudom... itt mosódik... látom az anyám arcát, összetörve, gumibottal verik a fülét, jajgat, én sírok, leveszik a cipőmet, gumibottal ütik a talpamat, szöges bakanccsal rugdossák a hasamat. Egyre azt kérdezik tőlünk, kitől kaptunk pénzt, kikkel érintkeztünk, keresztényekkel? Azt tudom, hogy nagyon fájt. Próbáltam összeszorítani a fogamat és nem jajgattam, de nem mindig ment. Összevissza beszéltem. Apám teljesen apatikusan feküdt a sarokban. Aztán abbahagyták a verést, kezdték lehúzni a nadrágomat. Nagyon megijedtem, mit akarnak? Láttam, apám nadrágját már lehúzták, anyámat is vetkőztetik. Kértem, hagyják rajtam, az enyém úgyis egy régi, rossz nadrág. Az, aki vetkőztetett, egy pillanatra megállt, de a másik rászólt, vedd le, úgyis összevérzik. Talpra állítottak minket, a kezünket hátrakötözték és a karjainkat egymáshoz szíjazták. Valaki odament az apámhoz és egy papírgombócot tömött a szájába, azonnal edd meg, mondta. Apám lassan megrágta és lenyelte. Nem szólt. Akkor sem szólt. Amikor ütötték, kiabált – én tudom, hogy ha nagyon fáj, kiabálni kell az embernek –, de az egész idő alatt nem szólt egy árva szót sem. Az autóban én odafordultam hozzá, Istenem, valamit vártam, apám, hát mi lesz, valamit csak mond és átsegít, de ő csak hallgatott. Aztán az anyám azt mondta, most megölnek minket, és elhallgatott ő is. Akkor kezdtem el egyedül lenni. Rettenetes, hát ilyen egyedül van az ember? Sötétség. Fehér foltok világítottak az utcán, ni, hiszen ez holdfény, gondoltam. Zökkenés, a kocsi megállt a Liszt Ferenc téren, valahogyan kikerültünk belőle, és aztán ott álltunk, hárman a sötét házak között, egymáshoz kötözve. Hat nyilas velünk. Ötnek a kezében géppisztoly, a hatodiknál lámpa. A kivégzőosztag. – Forduljanak meg, és menjenek előre – mondták. Megindultunk. Lassan, lélektelenül. Előre. Öt sortüzet kaptunk a hátunkba. Nem fájt. 82
Két golyót kaptam a csípőmbe, egyet a karomba. Tele lehettem vérrel. Félrehajtottam a fejemet, és igyekeztem úgy feküdni, mint aki... Valaki villanylámpával világított az arcomba. – Készen vannak – ennyit hallottam. Felugráltak az autóba, és megindították a motort. Elmentek. Én csak feküdtem és görcsösen vártam, hogy csend legyen. Akkor elkezdtem rázni az apámat, az anyámat, hátha van bennük még élet, magamat a földhöz vertem, vergődtem, meg akartam szabadulni! Fogalmam sincs, hogyan sikerült eloldani a csomót, ami karomat az anyáméhoz fűzte. Csak annyit tudok, hogy elkezdtem félmeztelenül bolyongani végig az utcákon. Az éles holdfényben feketén ugrottak elém a házak. Statárium volt. Ha most találkozom valami patrullal és rám lő? Ha ennyi mindenen megy keresztül az ember, nem akar meghalni. Mentem. Akkor még tudtam járni. Egyszerre csak találkoztam egy tiszttel. Egyedül volt. Megijedt ő is. Azt mondta, hogy ne mozduljak, tartsam fel a kezemet. Elkezdtem neki könyörögni. Azt mondtam, hogy a nyilasok megsebesítettek, keresztény vagyok, tizenhét éves, nem akarok meghalni, ne engedjen elpusztulni, ha Istent ismer! És könyörögtem és sírtam, a könnyeim végigfolytak a véres arcomon. Leeresztette a revolverét és azt mondta, hogy fiam, ne félj, majd elhelyezlek valahova, nem adlak a nyilasok kezébe! Aztán... elvitt egy helyre, ahol katonák voltak, azok bekötöztek, tetanuszoltást kaptam meg morfiumot, és hordágyon a Wesselényi utcai szükségkórházba vittek. Jók voltak hozzám a katonák. Nem voltak nyilasok. Körülbelül tizenkét óra volt, amikor megöltek minket, és kettő lehetett, mikorára a kórházba kerültem. Másnap át akartak kísérni a gettóba, de addig rimánkodtam az orvosoknak, amíg végre aztán beraktak valahová, egy eldugott, emeleti kórterembe. Ott feküdtem 9 napig a földön egy vassodronyra terített kabáton. Akkor jöttek az oroszok, és én hazamentem. Mezítláb, kabát nélkül, csikorgó fagyban. Haza? Hát Istenem. Úgy is mondhatom. A nagyanyámhoz.
Aztán még nagyon beteg voltam – orbáncot kaptam és más komplikáció is volt – de most már teljesen egészséges vagyok. Iskolába járok. Szeretnék érettségizni. Csak az egész olyan értelmetlen. Minek? Mit kezdjen egy ilyen gyerek az életével? * Nem tudok neki mit mondani. Mint ahogyan az apja sem tudott, amikor a halál elől hozzá menekült. A legnagyobb kérdésekre nem tudunk feleletet adni.
Embernek lenni súlyos és felelősségteljes. Ma még inkább, mint azelőtt, generációk hárították át az egyik vállról a másikra a felelősséget. Mi csak a problémákat megkerülni tanultuk. Ezért juthattak a fiaink a Liszt Ferenc térre. 73 Filep Tamás Gusztáv
73 In: Izsáky Margit: Ország a keresztfán. Müller Károly Könyvkiadóvállalat, Budapest, [1945.], 30–36. p.
83
A R C K É P E K
Sánta Ferenc (1927- 2008.)
Elhunyt Sánta Ferenc Kossuth-díjas író, életének 81. évében. 1927. szeptember 4-én született Brassóban, egy székely szegényparaszt és egy likőrgyári munkásnő harmadik gyermekeként. A család gyakran költözött, Sepsibikkszád, Marosvásárhely és Kolozsvár voltak Sánta gyermekkorának állomásai. A II. világháború Debrecenbe sodorta, ahol a református kollégium hallgatója lett, de kicsapását megelőzve, önként távozott. Alig húszévesen megnősült, négy fia született. A család fenntartása érdekében előbb bányászkodott, majd az ötvenes évek elején a kispesti traktorgyár, később a Ganz Daru- és Hajógyár betanított munkása lett. 1958-tól az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa volt, 1968 óta írói munkásságából élt. 1954-ben egy irodalmi esten Szabó Pál figyelt fel a magyar falu gondjáról - bajáról beszámoló fiatalemberre, s írást kért tőle. Sánta először húzódozott, aztán elküldte még 1952-ben írott, Sokan voltunk című novelláját, amely 1954 márciusában az Irodalmi Újság hasábjain megjelent. Szabó Pál méltatásában a kilátástalan szegénység szorításában élő emberekről szóló, balladai hangvételű művet Móricz Hét krajcárjával rokonította. Az 1955-ben megjelent Emberavatás című antológia, a pályájukat kezdő fiatal magyar írók antológiája Sánta egyik novellájának címét viselte, első novelláskötete 1956-ban Téli virágzás címmel jelent meg. 84
Pályájának első korszakára az erőteljes önéletrajzi ihletettség, a személyes hangvétel, a népmesék, népballadák nyelvezete és lírai pátosza jellemző, fő témája pedig a munka és a család becsületét, az emberi jóság, a szeretet, az erkölcsi helytállás parancsát nemzedékeken átörökítő tisztes szegénység. 1956-ban Sánta a Petőfi Kör alapító vezetőségi tagja volt, az év szeptemberében a parasztság jogfosztottságáról szóló levelet publikált. Az 1956-ot követő időszak írói és világnézeti válságának időszaka volt, ekkor keletkezett írásainak vezérmotívuma a kegyetlen világ, amelyben az ember helytállásának lehetősége sokkal korlátozottabb, az egyén kiszolgáltatottsága egyre fokozottabb. Az egyén és a hatalom viszonya, az egyén erkölcsi felelősségvállalásának mértéke és módja, a Hogyan kell és hogyan lehet élni? kérdése foglalkoztatta az 1963ban megjelent Az ötödik pecsét című regényében is. A nyilasterror idején játszódó parabolisztikus történetből 1976-ban Fábri Zoltán filmet készített. Ugyancsak Fábri vitte filmvászonra a társadalomfilozófiai kérdéseket boncolgató 1964-es Húsz óra című regényt, amelynek lapjain egy riport hátterében négy, egymással összefonódó paraszti sors bontakozik ki. Sánta 1966-ban ismét regénnyel jelentkezett, Az áruló témája a történelmet alakítók és elviselők konfliktusa. A mű drámaváltozatát Éjszaka címen először a Katona József Színház tűzte műsorára 1968-ban, majd később tévéfilm is készült belőle. Újabb regényt már nem publikált, 1970-ben Isten a szekéren címmel jelent meg novelláskötete, ezt követte a Kicsik és nagyok című válogatás. 1994-ben A szabadság küszöbén címmel adta ki az es�széiből, cikkeiből összeállított kötetét. Sánta Ferenc 1956-ban és 1964-ben megkapta a József Attila-díjat, 1970-ben Monte Carlóban az Arany Nimfa Díjat. 1973-ban Kossuth-díjjal tüntették ki, 1993-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét, 2007-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Sánta Ferenc Kossuth-díjas írótól, a Magyar Írószövetség örökös tagjától június 20-án, pénteken 14 óra 30 perckor vettek végső búcsút a budapesti Farkasréti temető Makovecz ravatalozójában. Búcsúztatták Szabó Árpád kolozsvári unitárius püspök, Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke, Fekete Gyula író, Ferencz Éva énekművész, Solymosi Zsolt, a kolozsvári unitárius kollégium igazgatóhelyettese, Fóris Ferenczi Gábor, a kollégium diákja, valamint Ágh István költő. Sánta Ferenc ravatalánál Búcsúzom Sánta Ferenctől a Magyar Írószövetség nevében, az írótársadalom, a barátok, a tisztelők, az olvasók képviseletében. Búcsúzom a magam nevében is, hiszen életem meghatározó él-
ménye volt, hogy megismerkedhettem vele és életművével, amely végigkísért felnőtt életemben, magánemberként és irodalomtörténészként egyaránt, s amely velem marad mindhalálig. Sánta Ferenc 1954-ben egy új nemzedék lehetséges vezéralakjaként tűnt fel, s a tehetségek gazdag rajzásában őrizte és kiteljesítette ezt a szerepet. Elsősorban nem az irodalmi életben óhajtott hatást elérni, nem az ahhoz kapcsolódó politikaiban, hanem abban a szellemi világban, amely gondolati és etikai értelemben oly sokszor torzult el a huszadik századi magyar történelemben, s amelynek helyrezökkentése rendre százak és ezrek erőfeszítését követeli meg. A „hozzáértő, dolgozó nép” és az iránta való felelősséget átérző író minden korban szabadságra vágyakozik, s tudja, hogy ehhez az igazmondás jogának kiharcolásán át vezet az út. Amikor a politikában hazuggá vált minden szó, az irodalomra várt a feladat, hogy visszaperelje a szavak és a mondatok eredeti jelentését. Sánta Ferenc ebben a küzdelemben vállalt kezdeményező szerepet. A feladat összetett volt, hiszen a társadalom elementárisan vágyott a hitelességre, s az igazság puszta kimondása is gyújtó hatásúvá, forradalmi tetté tudott válni, miként ezt 1956 októbere tanúsította. Október előtt és után azonban meg kellett találni azokat az elsősorban irodalmi közlésmódokat, amelyeknek lehetséges a nyilvánosság elé kerülése. S ehhez társult az is, hogy a gyarló sematizmussal szemben, amely hol a diktátorokat dicsőítette, hol Októbert gyalázta, új poétikai - nyelvi formákkal kellett kifejezni az igazságot. Ezen a mindvégig keskeny ösvényen Sánta Ferenc eljutott a kívánt célig. Tudta, hogy a puszta igazmondás nem teszi nagykorúvá, világirodalmi szintűvé az irodalmi alkotást. S ami még eredetibbé teszi munkásságát: tudta azt is, hogy nincsen egyetlen, abszolút igazság. Nem volt filozófus, de filozófushoz illően gondolkodott az igazság fogalmáról, amely a tudományban is a legvitatottabb kérdések közé tartozik, s mintha Sánta Ferenc regényei az egyértelműségnek ezt a hiányát a léttapasztalatok alapján meg is erősítenék. Ugyanakkor korántsem relativizálta a fogalmat. Ellenkezőképpen járt el: a politikai erőktől egyértelműen elhatárolva magát, folyamatosan azt fejezte ki, hogy az igazságok között hierarchikus rend állapítható meg, méghozzá az etikai értékekkel való szembesítésük alapján. Ez a hierarchia nem merev: mindig a konkrét helyzet határozza meg, hogy melyik a jó és igaz cselekedet, s melyik a rossz. Felfogása szerint a cél önmagában nem szentesíti az eszközt, különösen a történelemszemléletben nem, hiszen a cél
többnyire beláthatatlan, s így tévesnek is bizonyulhat. A társadalmak egészével tilos hazárdjátékot űzni. A mindennapi létezés kiélezett helyzeteiben viszont igazolhatónak mutatkoznak olyan döntések, amelyek esetében nem a jó és a rossz, hanem a kisebb és a nagyobb rossz között kell választani. Sánta Ferenc három regényét s számos elbeszélését olvasva, rendre ezekkel a kérdésekkel szembesülhetünk feledhetetlenné vált alakok sorsán keresztül. Ezek a művei következetes rendszerkritikát is tartalmaznak, egyúttal azonban azt is kifejezik, hogy az emberiség történelmi útja nem írható le egyértelmű fejlődésként, inkább megvilágosodások és elsötétülések hullámmozgásával szembesülhetünk. Sem a reformok, sem a forradalmak nem kínálnak megoldást, az emberiség a maga kárán sem képes igazán okulni. Hogyan is kellene élni? Miként, hogy boldogok lehessünk? Sánta Ferenc minden írásának mélyén ott van ez a kérdés is, hiszen az élet egyszeri és megismételhetetlen, s általában nem a romantikus hősi halál a célja. A mindenkori társadalom ritkán segíti a személyiséget, inkább gátakat emel a kiteljesedés elé. Sánta Ferenc azonban úgy gondolta, hogy van mindannyiunk számára járható és igaz út. A kisebb, a belátható közösségekben: a családban, a munkahelyen, a faluban, a városrészben telik el életünk, s itt mindenki számára adott a lehetőség, hogy igaz ember módján, hasznosan és helyesen éljen, s így minél több pillanatát találhassa meg a boldogságnak. S elképzelhesse azt, hogy ott van az Isten a szekéren, az ő szekerén, vendégként az ő szerény hajlékában. Sánta Ferenc művei nem könnyed, gondot feledtető olvasmányok, hanem olyanok, amelyek segítik a gondok pontosabb megértését, segítik a helyes válaszok megtalálását. Így volt ez fél évszázaddal ezelőtt, így van ma is. E művek örök időszerűségének felismeréséhez csak figyelmes olvasás szükséges. Az igazi értelmiségi ritkán szokott végleges megelégedettséggel végigtekinteni életpályáján. Sánta Ferencben is erős volt a kételkedés. S még erősebb az aggodalom a magyarság, az emberiség sorsáért. E sors távoli jövőjét nem sejthetjük, de azt tudhatjuk, hogy Sánta Ferenc magyar író mindent megtett azért, hogy felelősen gondolkodó és cselekvő lények maradhassunk mi magunk és ivadékaink is. A Mester eltávozott közülünk, de műve itt maradt. Nyugodtan pihenhet haló poraiban is: mi megpróbálunk az ő tanítása szerint élni. S tudjuk, hogy minden írása a Halálnak halála. Vasy Géza 85
DISP UTA
Korom Pál
Levél a szerkesztônek, hozzászólás a Kary – Monostori párbeszédhez
Tisztelt Főszerkesztő! Kedves Mátyus Aliz! Magam is olvastam Kary József gondolatait, és örültem annak, hogy Monostori Évinek jutott akkor egészsége, ideje és energiája a pozitív válaszra (Mi, Mag-unk! - Válaszféle Kary Józsefnek). Összességében és lényegében úgy gondolom, hogy Józsefnek mégiscsak igaza van, mert meglehet, hogy a kivételek ez esetben is inkább a szabályt erősítik. Néhány példa volt és van arra, hogy a lakosság – a lakossági civil szervezetek – saját maguknak építenek és működtetnek művelődési intézményt, de alig-alig fordul ez elő, és még ritkábban az, hogy egy néhány éves működést sikeresen túléljenek. (Kérdés az is, hogy mit értünk „saját magának építene és működtetne” alatt? Ennek számít-e az, ha egy önkormányzati tulajdonú romból épít saját közösségi - művelődési teret magának egy civil szervezet? Jó néhány művészeti iskola is született egyébként hasonló módon, ha – az előbbi esettől eltérően már – komolyabb külső segítséggel is. Ők hova tartoznak?) A féllegális helyzetű, önmagát a Vega csillagról elnevezett VE-GA Gyermek és Ifjúsági Szövetség már 1983-ban át-, újjáépített magának egy pincét arra, hogy ott drámajátékhoz, kézművességhez való, valamint edzőtere legyen (hozzáteendő ehhez, hogy az előbbiek akkor még messze voltak attól, hogy – követendő – divattá váljanak). Ezt a helyet el kellett hagynunk! 86
A következő pincénket még mindig a rendszerváltás előtt építettük át/ki, millió forintos nagyságrendű munkával. Itt már alternatív koncerteket és kiállításokat is szerveztünk, illetve szerveztek azok a partnereink, akiket támogattunk a tevékenységükben. Néhány év után ezt is el kellett hagynunk, de kárpótlásul megkaptuk a harmadik pincénket, ahol a komplett átépítéshez összegben és munkában megkaptunk kb. annyi önkormányzati támogatást, amennyit az előző pincébe befektettünk. Ez a pince most a Szentes Városi Diák Pince. Ugyancsak ’94-ben kezdtük meg SzentesMagyartésen a Magyartési Tábor Központunk kialakítását egy lehetetlen állapotú volt faluházból. Ez már végképp képtelen történet, nem is lehet csak így egyszerűen leírni. Sok év óta évi 500-600 gyerek és fiatal (szak) táborozik itt önköltséges áron, és a színháztermét külön is szeretik egyes szentesi irodalmi - drámai tagozatos csoportok is. Mindezek fenntartása, üzemeltetése a VE-GA dolga mind a mai napig. Ezt csak az tudja igazán méltányolni, aki fel tudja mérni azt, hogy mit jelent egy 350 m2-es pince és egy közel 500 m2-es ház (2500 m2-es telek) üzemeltetése. Tisztelettel és szeretettel: Korom Pál, azaz Pali (önkéntes munkában VE-GA elnök)
Patai István
DI SP UTA
Besz élgetés önmagamb an a Beke- , L ukovics-, Kary- í rások után Azt mondja – írja – Kary József a SZÍN 13./1. számában, hogy a „törvényi felhatalmazás kettőnél több lehetőséget is kínál.” Igen ám, de a pénzügyi hátteret az önkormányzat képviselői adják vagy nem, a törvény adta joguknál fogva. Kovács Géza, anyai nagyapám, tíz gyerek nemzője, nevelője az 1920-as, 30-as években minden vasárnap elment a debreceni kerekestelepi olvasókörbe dominózni. Ez egy civil szervezet volt. Az 50-es évek végén én az MSZMP debreceni, Arany János utcai klubjába jártam sakkozni, meg lestem a kártyázókat. Micsoda ellentmondás! Ez is civil volt tulajdonképpen. A 70-es évek elején a komádi Művelődési Házba biliárdozni és kártyázni jártak férfiemberek, az asszonyemberek meg hímezni. Én mint igazgató helyet adtam meg szakembert fizettem a díszítőművészetet művelő leányoknak, asszonyoknak. Civil dolgok voltak ezek? Igen. És most alapvetően ezen vitában pontosan arról folyik a vita: kell-e ez nekünk, és ha igen, hogy? Mennyi legyen? Csúnya dolog lenne, ha letagadnám: Beke Pált és Lukovics Andrást is régóta ismerem. Kary Józsefet nem, de sok dologban egyetértek vele. De abban óriási a tévedése, hogy Beke és Lukovics ugyanazt akarja. Beke szerint – és ezt ő is elismeri – „vegye kezébe a sorsát” a polgár. Lukovics viszont a „harmonikus együttélést” emlegeti. Látható, hogy ez nem működik. A hatalomról senki sem mond le szívesen, márpedig itt pontosan ez történne, ha a Beke-féle – és az én hasonló, alternatív megoldásom is – megvalósulna. Kovács Géza nagyapám mostanság nem tudna elmenni dominózni vasárnap a körbe, sőt a hajdúnánási művelődési központba sem, mert az ilyenkor zárva van. Azt mondja Lukovics András, hogy a Beke-féle javaslat – alternatíva – megbukott. Mi? Hogy? Ezt nem értem. Amit ki sem próbálunk, az nem bukhat meg. Sajnos, ezen kívül olyan ténynek tűnő dolgok is megjelennek Lukovics írásában, amelyek nem igazak. 1973-83. között a hajdúnánási művelődési központban dolgoztam, tehát tudom, mi volt és mi van ott jelenleg. Pl. négy művészeti csoportot mutat be, amelyekből kettő – az énekkar (több mint 150
éves) és a színjátszó – komoly múltra tekint vissza. Ezeket nem sikerült még megszüntetni. Ott áll egy szövőműhely, egy bőrös műhely, kovácsműhely kihasználatlanul, de volt két híres képzőművészeti csoport. a grafikai és szitaműhely is. Nem sorolom tovább, pedig volna mit. Hová lett? Miért nincs? Miközben az alkalmazotti létszám 1983-ban nyolc fő volt, most tizenkettő. Akkoriban a kisközösségek száma kb. háromszorosa volt a jelenleginek. Nyílván most azt mondhatja bárki a szakmából, hogy ez nosztalgia, retró érzés stb. Én meg úgy gondolom, hogy Hajdúnánás lakói nem lettek sem butábbak, sem igénytelenebbek. Sőt. A kiállításokról meg jobb nem beszélni. Hajdan Derecske, Hajdúszoboszló, Hajdúnánás egymással szövetségben olyan kiállításokat is szervezett, amelyek manapság országos visszhangot váltanának ki. Kohán, Kigyós, Bak Imre, Gorka Lívia. A nánási galéria 1976-ban eredeti Kassák-anyaggal nyitott. És most? Nem akarok senkit megbántani, de még a hajdú-bihari élvonal sem jelenik meg. Na, de nem az én dolgom, hogy a Lukovics-, Beke-, Karyírások, vélemények, alternatívák kritikáját adjam közre. Visszatérve a jelenlegi önkormányzati kultúrpolitikára, a konkrét hajdúnánási példára, sem a képviselők, sem a bizottság tagjai között nincs művelődési szakember. Pedagógus van, de az egy másik szakma, hivatás. És ők döntenek. Jó volna tudni, mi az országos helyzet! Igen furcsán nézne rám mezőgazdász barátom, ha én adnék tanácsot, biztos receptet a munkájához. Adva van tehát a testület, szakember nélkül. A legfontosabb az, hogy a művelődésre szánt pénz elég legyen. A nemzeti, helyi ünnepek meglegyenek. Ennyi. A többi dolgot végezzék az úgynevezett közalkalmazottak. Újabban már az sem számít, ha nincs meg a megfelelő felsőfokú végzettsége a közalkalmazottnak. Nem beszélek félre, konkrét példákat tudok. 1983-ban és 2007-ben is volt szerencsém – Bekével – a francia civil szervezetek működésébe betekinteni. Van tapasztalatom ez ügyben finn, lengyel és romániai magyarok civil szerveződéseiben is. Ezen kívül alelnöke és titkára vagyok egy civil 87
szervezetnek. Kurátora egy művészcsoportnak, a szakmát 1970 óta művelem. Akárhogy is csűrömcsavarom a dolgot, itt egy művelődés-módszertani kérdésről van szó. Arról, hogy szakmai, politikai hatalmi szempontok legyenek-e a dominánsak, vagy a „játszani is engedd, szép komoly fiadat”? Nem is titkoltam, titkolom, hogy ha gyakorlom – így nyugdíjban is – a hivatásom, azt a saját ízlésem, véleményem, nézetem határozza meg, sőt, ismerős művészeket hívok meg. Eszi, nem eszi, nem kap mást. Persze ha ez nem kell, akkor sikertelen az ember. Igazán nem a magam dicsőségére vallom, hogy én azért éreztem, érzem jól magam a bőrömben, mert jó viszonyban vagyok a civilekkel, azokkal, akiket szolgálnunk kell. Hiszen benne van a szóban: közszolgálat. Az én alternatívám az, hogy egyrészt felkínálom a saját, már említett ízlésemet, véleményemet stb., másrészt nyitott vagyok bármire, ami a tágan értelmezett kultúra, művelődés fogalmába belefér. Most jön az, hogy intézményként mit akarok? Adják ide, amit ide szántak! Értsd: épület, tartozékok és pénz. Nem nekem, hanem azon civileknek, akik a kínálatból választottak, vagy önmaguk csinálnak valamit. Itt biztosan nem fog senki feleslegesen egyetlen fillért sem költeni, mert önmaguk és egymás ellenőrei. Mi pedig ezen szerveződés
88
segítői, szaksegítői, szolgálói szerepet vállalunk. Nem oly bonyolult ez. Láttam a franciáknál, a finn kórusnál, vagy a lengyel nemzetközi művésztelepen, a romániai alapítványnál. A lengyel polgármester, a romániai magyar polgármester, a finnek alpolgármestere, a franciáké megtisztelt, sőt örült nekem mint civil magyar polgárnak. Óh, mikor kapom ezt meg a sajátomtól? Mit is akarok én vagy Beke vagy…? Sorolhatnám ezt a kihalóban lévő emberfajtát. Egyrészt nem konzerválni egy, még 1950-51-ben kialakult hálózatot, még akkor sem, ha ez már nem ugyanaz az intézményi forma és tartalom. Másrészt az úgynevezett szabadságot a szó valós értelmében is megvalósítani a művelődésben. Harmadrészt: ha már eltöltöttünk több évtizedet a szakmában, jó lenne az utódoknak átadni a tudást, a tapasztalatot, a kapcsolatokat. Talán az egyik hátráltató tényező éppen az, hogy a politikai nézetkülönbségek rányomják a bélyegüket a szakmára. Csak emlékeztetni szeretném a kollégákat, hogy a jelenlegi vita témája nem minden előzmény nélküli. A 80-as évek elején a Nyitott ház program, vagy az akkori megszámlálhatatlanul sok kiscsoport pontosan a civil szféra igényeit jelezték. Visszafelé még csak a rák tud menni.
K I TEK I NTÉS Az orientáló dás felettéb b szükséges voltáró l I nterjú Balla Zoltánnal
A közművelődés, avagy a közösség művelése felettébb felelősségteljes feladat. Kulcsfontosságú kérdés, hogy ki és milyen értékek mentén vállalja/vállalhatja ezt fel. Továbbá a mai információáradatban, a nyugati kultúra ránk áradó hullámai közepette mit is jelent számunkra a közösség és ennek művelése? Milyen közösségi kultúrát kívánunk fenntartani? Székelyföldön a közművelődési szakemberek szembenéztek eme kérdésekkel. Nemrég látott napvilágot a Székelyföldi közművelődési koncepció. E történésekről, a közművelődés mai helyzetéről kérdeztük Balla Zoltánt, a Székelyföldi Közművelődés-szervezők Egyesületének (SZEME) elnökét. – Mikor és kik alapították a Székelyföldi Közművelődésszervezők Egyesületét? – A Humán Reform Alapítvány és a Magyar Művelődési Intézet szervezésében több mint három éve lezajlott közművelődési képzés résztvevői, főként civilekként éreztük szükségét e szervezet megalapításának. A megyei kulturális intézmények nem nagyon látnak át a megyehatárokon – kivételként említhető a Hargita és Kovászna megyei intézmények között nemrég elindult együttműködés. Civilekként éreztük, hogy Székelyföldön a közművelődés közös feladatokat és együttműködést kíván. – Mit tekint a legfontosabb feladatának ma a SZEME? – Mindenekelőtt azt kell kiemelni, hogy attól, mert
Székelyföldön történnek dolgok, nem csak székelyföldiek. Óriási az identitászavar az emberekben. A demokrácia nyitottságában ránk zúdul a nyugati kultúra, amit nem tudunk kezelni, mert nincs szűrőnk. A demokrácia előtti kényszerhelyzetben a székely közösség védte a maga kultúráját. Ma már nincs kényszerhelyzet, amely a kultúra megőrzését kérné. Ma már az erőszakos nyugati kultúra igyekszik a tempót diktálni. Nem hiszünk a nyugati kultúra magasabbrendűségében. Már Samuel P. Huntington is megmondta, hogy letűnőben van a nyugati kultúra. Aki ezt követi, egy süllyedő hajóra kapaszkodik. Hígít a nyugati kultúra, s erőszakossága miatt veszélyeztetve érezzük a sajátunkat. Mi hisszük, hogy meg lehet fogalmazni a sajátos székely kultúrát. Nem azt hangoztatjuk, hogy hátat kell fordítani a nyugati kultúrának, hanem azt, hogy azt meg kell szűrni. Identitás-megfogalmazásra van szükség, hogy ezen keresztül legyünk képesek integrálni a nyugati kultúrát. Ezt tekintjük az egyik legfontosabb feladatunknak. – Hogyan valósul meg ez az identitás-megfogalmazás? – Ez egy hosszú folyamat, amely már 2007 tavaszán elkezdődött és ennek eredményeképpen született meg a Székelyföldi közművelődési koncepció (lásd a teljes szöveget az interjú után – a főszerkesztő megjegyzése), amely még ma is vitaanyag. Ez egy értékrendszer, amely a székely kultúra esszenciáját 89
KI TEKI N TÉS Az orientálódás felettébb szükséges voltáról Interjú Balla Zoltánnal
szeretné „tetten érni”. Ez lenne az a viszonyítási alap, az a szűrő, amelyen keresztül integrálni lehetne a nyugati kultúrát. A már említett Hargita és Kovászna megyei közművelődési intézmények és szakemberek megyeközi találkozóján is elfogadták és támogatják. – Mi az elképzelés, hogyan fog e koncepció érvényesülni? Melyek a legfontosabb célkitűzések az érvényre juttatása érdekében? – Mivel egy reális igényre, egy keret, egy szűrő megfogalmazásának a szükségére ad választ e koncepció, az lenne a további feladat és elképzelés, hogy a kultúrigazgatók ennek a koncepciónak a tükrében készítsék el a regionális és a helyi kulturális koncepciót. Ugyanakkor ennek a függvényében kellene kidolgozni, átvilágítani az összes székelyföldi fejlesztési stratégiát. Mindezt azért, hogy Székelyföld a maga sajátosságaival élő legyen, élő, fennmaradó kultúránk legyen. Persze, ez csak akkor tud megvalósulni, ha ez legalább annyira fontos az itt élő közösségeknek, mint nekünk. – Melyek a székely kultúra sajátosságai? – A székelyföldi kultúra a fenntartható fejlődés mintája lehetne, ha újra tudná magát fogalmazni, hiszen eleve magán viseli a manapság oly sokszor hangoztatott fenntartható fejlődés jegyeit. Sajátossága a természettel való együttélés. Azt is mondhatjuk, hogy a világ működésrendjére ráhangolódott
90
kultúra, szerves kultúra (embert és természetet egységében kezeli). A népi kultúrára kellene alapozzon, de úgy, hogy a mindenkori jelenkorral napirenden van, lásd példaként erre Tamási Áron, Nagy Imre életművét. Egy további jellemzője a magyar nyelv sajátos használata. A székely ember nyelvhasználatában nemcsak kommunikál, hanem mélyebb síkokat, a dolgok mélyebb összefüggéseit is sejteti. Kiemelendő a székely falvak önellátó jellege. Sajnos, ma nem érték az, ha valaki önellátó, hiszen a nyugati kultúra szereti kiszolgáltatottá tenni az embert a sokféle szolgáltatás révén. De nekünk még megvan a tudásunk arra, hogy önellátók legyünk. A székely kultúra közösségalapú. Hite nem a pénz, nem tárgyiasult formában jelenik meg. – E koncepció érvényesülésének melyek a konkrét lépései? – Az első próbakő a Székely kultúra napja, melyre 2008. szeptember 22-én, Tamási Áron születésnapján kerül sor. A szervezésben kiemelt szerepet vállalt a Kovászna Megyei Művelődési Központ és a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ. Erre nem egy központi szervezés keretében kerül sor. Bárki csatlakozhat ehhez az ünnepléshez a saját településén zajló rendezvénnyel, mely a koncepcióban foglalt értékek megőrzése érdekében, a székely kultúra jegyében szerveződik. Csáki Rozália
Balla Zoltán – Demeter Zoltán – Lázár László – Lázár-Prezsmer Endre – Melkuhn Róbert – Nagy Kopeczky Kálmán – Péter Orsolya – Sorbán József
KITE KINTÉ S
SZÉKELYFÖLDI K ÖZM û V E L ô D É S I KONCEPCIÓ – V itaanyag Bevezető Egy vidék, egy tájegység működési feltételeként kezelik ma azt, hogy van-e annak koncepciója, fejlesztési stratégiája, operatív terve. Bár ezer évekig továbbadódott az élet úgy, hogy nem voltak előre meghatározott célok és keretrendszerek, ma fontos azok megfogalmazása, mivel a mai embernek nincs egy rendszerbe rejtett irányítás úgy a birtokában, mint elődeinek. Elvesztek tudatunkból azok a viszonyítási pontok, amihez igazítani tudnánk döntéseink jó és rossz mivoltát. Jelen megfogalmazott koncepció arra tett kísérletet, hogy a Székelyföldön működő, kulturális tevékenységeket folytató intézményeknek, szervezeteknek, közösségeknek biztosítson egy viszonyítási keretrendszert ebben a piacra alapozott, túlkínálati világban azért, hogy meg tudjuk tartani magunkat kultúránkban, nyitott bezártsággal és bezárt nyitottsággal. Szeretnénk segítséget nyújtani abban, hogy mi van helyén egy falunapon, egy kultúrotthonban és más közösségi színtereken akkor, ha nem csupán az a fontos, hogy legyen valami, hanem az is fontos, hogy folyamatosan újra és újra képesek legyünk meghatározni önmagunkat, hogy az unokáink is értsék majd azt a nyelvet és gondolkodást, ami azzá tett minket, akik vagyunk. Helyzetelemzés Mi is Székelyföld? Székelyföld egy sajátos kulturális tájegység. A ma magyarnak nevezett kultúra lényegi információinak tudatos és kevésbé tudatos tömörített információinak őrzője. Kiváltságos szerepe a Kárpát-medencében sokáig egyedülállóan egyedi kultúrát biztosított a tájegységnek. Eredetileg még a magyar királyok sem rendelkeztek önkényesen Székelyföldön. Számukra is szent volt az a kultúra, ami tulajdonképpen a szerves világműködés mintájaként szolgált és tudatosan annak megőrzésére összpontosítottak. A szakrális magyar királyok – ismervén a világ működését, valószínűleg tudatosan – nagy gondot fordítottak a magyar kultúra székelyföldi „konzer-
válására”, megteremtve, illetve meghagyva a szükséges feltételeket. A székelyföldi kultúrát sokáig különleges működési módja különböztette meg a magyar és a más, környező kultúráktól – de szervesen illeszkedett a nagy erdélyi és Kárpát-medencei kultúrába. A székely jog, a közigazgatás, a tájgazdálkodás, a közteherviselés – egyáltalán a rendtartó székely falu – biztosította azt a sajátosságot, amelytől székelyföldi kultúráról beszélhetünk. Ezen kultúra tipikusan közösségi kultúra, mely: – a közös értékrend mentén szocializálta tagjait, – kötelező részvételt követelt meg és biztosított egyben a szabályok alkotásában, valamint amazok ellenőrzésében, – messzemenően szolidáris volt tagjaival, és nem utolsósorban – megélhetést biztosított mindenkinek. Képes volt sokáig működtetni az „aktív transzportot”, a „szűrőt”, aminek következményeként a maga épülésére beépítette az arra alkalmas információkat, és kiszűrte a működésére káros hatásokat. A rendszerben mindenki tudta a helyét és mindennek megvolt a szerepe. Ez a rendszer volt képes a „szokások” alapján megőrizni a „hagyományokat”, amit ma a néprajz ír le tudományosan, de már senki sem képes igazából értelmezni a népművészetben, népi kultúrában rejlő, tömörített információkat. (Manapság történnek erre kísérletek az ún. szerves műveltség kutatói által.) Jelenleg még él a tudatunkban a tájegységet meghatározó fogalom – Székelyföld –, de nem tudjuk, hogy mit is takar ez kulturálisan, gazdaságilag, lelkileg stb. Eddig őriztünk valamit, ami megtartott, de ma a megőrzés is veszélybe került, mert nem vagyunk tudatunkban felkészülve egy túlkínálati világra, nincsenek belső viszonyítási pontjaink arra vonatkozóan, mi szolgálja tartósan, nemcsak a fizikai létünket, hanem szellemi, lelki megmaradásunkat és egészséges működésünket. Hosszan utazva Székelyföldet és tudatunkban 91
felidézve egy húsz évvel ezelőtti állapotot, kételyeink támadnak arra vonatkozóan, hogy ötven év múlva meghatározható lesz-e Székelyföld kulturális egységként. Kulturális műhelymunkákon az tapasztalható, hogy a résztvevők még önmaguk meghatározására is képtelenek sokszor, nemhogy a jövőbe látásra. Olyan táj- és kultúraidegen elemek kezdenek megjelenni, melyek nem a közösséget, nem minket, hanem az egyént kezdik kiszolgálni, sokszor akár a mások kárára. A verseny egy olyan értelmezésre jutott el a tudatunkban, hogy sajnos nem az a fontos, hogy jobb legyek másoknál, hanem az, hogy legyőzzem a másikat, ami nem feltétlenül abból fakad, hogy jobb vagyok. Ezért tud a kínálati piacon megjelenni annyi, a létre káros termék. Viselkedésünk dominanciája az igények minden áron történő kielégítése lett, nem a szükségletek legjobb, egészséges kielégítése. A mai társadalmak struktúráját a gazdaság adja, a mércét pedig az anyagiak jelentik: az egyénnek annál jobb a társadalmi megítéltsége, minél gazdagabb. A munkát nem az élet működtetéséért végzi (saját, családja életének és közössége fenntartásának érdekében), hanem azért, hogy a fogyasztói világ által diktált jólétet biztosítani tudja. Környezetünkben is egyre gyakrabban találkozunk olyan emberekkel, akik nem szeretik a munkájukat, nem tekintik hivatásuknak azt, de a társadalom elismeri őket, mert jól meg vannak fizetve érte. A jelen helyzetelemzés nem statisztikákra épül, bár hasznos lenne arra vonatkozóan is felmérést végezni, hogy Székelyföldön hány színházat, diszkót, klubot, kiállítást, koncertet, keresztelőt, lagzit, disznóvágást stb. „fogyasztunk”. Egy dolog bizonyos: jelenleg Székelyföldnek a közművelődési mintákat alapvetően Magyarország közvetíti. És gyakran esünk abba a tévedésbe, hogy minden átvett mintát ugyanúgy alkalmazunk, ahogyan azt kaptuk, mert ha a recept Magyarországról érkezett, az csak jó lehet. Számtalanszor felteszünk a dobogóra olyan rendezvényeket is, amelyek nem minden esetben az élet működését szolgálják. Jövőkép Székelyföld az a tájegység, ahol a (teremtés közeli) kultúra határozza meg azt, ahogyan élünk! A kultúrát a gazdaság szolgálja és nem a kultúra a gazdaságot! A társadalom legkisebb része a család. Normarendszer Viselkedésünkben, magatartásunkban a székely kultúrát nem tekintjük alacsonyabb rendűnek, mint bármely más kultúrát. 92
Az önmagunk megfogalmazása nem számít magamutogatásnak. A székely kultúra része az egyetemes magyar kultúrának és szerves része a Kárpát-medencei kultúrának. A székely kultúra tipikusan befogadó kultúra, amely beépíti a másik kultúrát. (Lásd Samuel Huntington: A civilizációk összecsapása – analógiákra épített kultúra típusok: A növényi kultúrák sajátossága, hogy idegen közegben is képesek megőrizni a saját jegyeiket.) A székely kultúra önmagában is képes az életet működtetni. Fontosabbnak tartjuk azokat a kulturális megnyilvánulásokat, amelyeknek részesei vagyunk, azzal szemben, amit a dobogón csak megmutatunk. Csak olyan produkciókat teszünk fel a dobogóra, amelyek viszonyítási pontként kezelhetők az élet mindennapi működtetésében. Közművelődési eseményként kezeljük a keresztelőt, lakodalmat, temetést, névnapköszöntést stb. A közművelődés legkisebb szerves egységének a családot tekintjük és nem az egyént. Az embert emberi minőségében kezeljük, nem fogyasztóként vagy termelőként. A magázási viszonyunk őseinkkel szemben nem távolságtartás, hanem a mag minőség elismerése, amiből az élet kihajthat. (Nem tekintjük hülyéknek nagytatáinkat!) A közművelődés nem cél, hanem eszközrendszer, amely építhet és rombolhat. Akkor rombol, amikor a tájidegen rendszer eszközévé válik. Akkor épít, ha a helyi közösség normarendszerén keresztül a helyi tájat működteti úgy, hogy az embert a természet részeként kezeli. A közművelés célterülete a családokra épülő kisközösségek és minden más olyan közösségi csoport, amely valamilyen érték mellett elkötelezi magát úgy, hogy nem sérti a család alapegységét. A közművelődési rendezvényeket úgy szervezzük, hogy elsősorban a családok legyenek a célcsoportok, s ne az egyén. A közművelődés nem függ külső forrásoktól, hanem aktív részvétellel maga a célcsoport működteti a rendszert, a csoporton kívüli, de közösségen belüli erőforrások felhasználásával. Helyi közművelődési irányokat csak úgy szabad megfogalmazni, hogy a helyi közösségek vis�szacsatolását figyelembe vesszük. Szóértelmezés – fogalomtár Fontosnak tartjuk a kifejezéseket újraértelmezni, mert számos esetben ezeket a kifejezéseket valós
Kultúra: azon viselkedések összessége, ahogyan kielégítjük szükségleteinket. Közművelődés: eszközrendszer, amelyik irányítja az igényeket; normarendszer, amikor viszonyulsz hozzá; folyamat, amikor a normarendszert kialakítja benned. Művelt ember: az az egyén, aki egy adott közösség által elfogadott normarendszer legjobb ismerője. Értelmiség: az az egyén, aki érti a világ működését.
Művész: az az egyén, aki megidézi a teremtett világ működését egy sajátos eszközrendszerrel azért, hogy az egyén léleképülését, kiteljesedését szolgálja. A katarzisállapot generálása. Művészet: az a folyamat, ahogyan a művész megjeleníti a teremtett világ működését. Érték: HA az ember hármasságát nézzük, a szellemiséget, a lelkiséget és a testiséget, akkor, ha ezek közül bármelyiket célozza meg, mindháromra pozitívan hat. Ami az ég felé közelít és az élet működését segíti. Pl.: egészséges életmód, természetes étrend, élő zene, természeti értékek, tájba illő népi építészet, népművészet, népviselet, néphagyomány stb.
93
K IT EK IN T ÉS Balla Zoltán – Demeter Zoltán – Lázár László – Lázár-Prezsmer Endre – Melkuhn Róbert – Nagy Kopeczky Kálmán – Péter Orsolya – Sorbán József Székelyföldi közmûvelôdési koncepció – vitaanyag
tartalmuk nélkül, összefüggéstelenül használjuk. Ugyanis ha valamit nevén nevezzünk, akkor az a kifejezés kell hordozza a szó valódi jelentését.
KITE KINTÉ S
Ertsey Attila
F aegyetem Erdély b en – a Marosparti Népf ô iskola 2007 telén elindult Gyergyócsomafalván a Marosparti Népfőiskola, mely Székelyföld faépítészetének megújítását és az erdélyi táj, az erdők megőrzését tekinti feladatának. 2008. március 1-jén fejeződött be az első téli szemeszter. Hogyan született ez az iskola, és milyen jövő elé néz? Előzmények 2005 szeptemberében az erdélyi Kós Károly Egyesülés alapító konferenciáján, Illyefalván vetette fel Kató Béla, a Sapientia egyetem alapítványának elnöke egy építészkar alapításának gondolatát a Székelyföldön. A javaslat továbbgondolására vállalkozók felvázolták a kar legfontosabb céljait, a leendő oktatói gárda összetételét, és megkezdték a tanterv összeállítását. Romániában természetesen van építészoktatás, a legszínvonalasabb a bukaresti egyetemen, de képeznek építészeket Kolozsváron és Temesváron is. A bukaresti iskola a nyugati modernista tradíció és a mai nemzetközi trendek irányában működik, azonban az erdélyi építészeti hagyomány szinte teljességgel ismeretlen előttük, bár az utóbbi évek turisztikai propagandája és Nagyszeben sikere a szász építészetet a román építészeti közvélemény fókuszába állította, a nemzetpropaganda részeként. Az erdélyi magyar építészetről mit sem tudnak, Kós Károly személye számukra teljesen ismeretlen. Ennek a hiánynak a pótlására rendezte az erdélyi Országépítő Kós Károly Egyesülés (OKKE) és a magyarországi Kós Károly Egyesülés (KKE) a nagyszebeni Kós-kiállítást és konferenciát 2007 nyarán. A sikeres program folytatásaként a Kós-anyag tavasszal a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban volt látható, majd júniusban Bukarestben tekinthetik meg a román építészek. A kiállítás az év folyamán még a tervek szerint Budapesten a százéves Wekerletelepet is meglátogatja. Az iskola célja Kós Károly szellemiségének életben tartása. A meglévő intézmények oktatási céljain túlmutató programot kell összeállítanunk, mert az erdélyi építészet és faépítészet ma gazdátlan. Nincs elegendő számú felkészült építész, 94
a megoldandó feladatok pedig hatalmasak. Már megjelentek Erdélyben is a jól ismert multinacionális ingatlanfejlesztő cégek, akik primitív technikával, ám hatékonyan tarolják le a piacot. Megjelennek a mediterrán lakóparkok, az arctalan készházak, és a táj megváltozik, olyan arcot vesz föl, ami tőle idegen. A településfejlesztés terén fennálló magyar szakemberhiányt románokkal, illetve nyugat-európai, német cégekkel próbálják betölteni. Az egyetem programja a faépítészet fejlesztését, az ökológiát és a táj ismeretét állítja a középpontba. De nem szabad kifelejtenünk a székelyföldi fürdőkalákák történetét sem, mely mára mozgalommá szélesedett és bizalmat teremtett a kezdeményezők iránt. Az építészkar előkészítő munkálatai – bár a Sapientia egyetem csíkszeredai kara nyitottnak mutatkozott befogadására – a magyar kormány forráskivonása miatt lekerült a napirendről. A Sapientia állami támogatását az Orbán-kormány által megszavazott évi 2 milliárd forintról előbb a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány több lépésben a felére, 1 milliárdra csökkentette. Ez a megszorítás már a Sapientia alapműködését veszélyezteti. További szakindítási kérelmeket az egyetem nem képes befogadni, amíg a pénzügyi helyzet nem változik. Az iskola létrehozása azonban nem tűrt halasztást, ezért az előkészítő munkacsoport úgy határozott, hogy intézményen kívüli megoldást kell választanunk. Az egyetemi képzés helyett a népfőiskolai, a felnőttképzést kell választanunk. Szükség van ugyanis az erdőből élő, az erdővel foglalkozó emberek képzésére, de az általuk birtokolt tudás megőrzésére és megújítására is. Ekkor esett a választás a gyergyócsomafalvi Marosparti Iskola üresen álló épületére. A Marosparti Iskola Az iskola tipikus Monarchia-béli népiskolának épült, ma egyházi tulajdonban van. Gyergyó a faépítés és a faipar fellegvára ma is, Csomafalván is mintegy 40 faépítő-, -feldolgozó cég működik. A csomafalvi római katolikus plébániahivatal és a
helyi önkormányzat áldását adta a kezdeményezésre. Az iskola alapítói közé a KKE és az OKKE részvételén túl sikerült megnyerni az Arbor Szövetséget, mely mintegy 130 erdélyi magyar céget tömörítő szervezet, tagjai valamennyien a faiparhoz kötődnek. Az iskola védnökségét Makovecz Imre vállalta. Az első szemesztert 2007 telén indítottuk, mivel a fával foglalkozó embereknek ilyenkor van szabadideje a hétvégi kurzusokra eljárni. A meghirdetett program tartalmilag folyamatosan változott, de a szemeszter végére kialakult egy markáns képzési program, mely egy építészkar oktatási programjának gerincét képezheti. A koncepció íve a tájismerettől az emberismereten át, az ökologikus erdőművelésig és tovább, a faépítészet fejlesztéséig és a fenntartható építészetig húzódik, kiegészülve a népfőiskola kézműves programjaival és az asszonyképzéssel. Az iskolával párhuzamosan elindult egy fejlesztési munka, melynek célja a Székely Ház gondolatának megfogalmazása, épületekben való megvalósítása. Ez mintaadó épületeket, típusterveket és a kor követelményeihez való igazodást jelent. Részlet a fejlesztési munka célkitűzéseiből: - a Székely Ház védjegy kidolgozása; - a hagyományos építészeti értékek védelme, a székely faház korszerűsítése; - a ház és a környezet egysége: az erdőműveléstől a házépítésig, a ház környezetbarát működtetése, megújuló energiaforrások és autonómia, természet közeli vízhasználat és szennyvízkezelés; - helyi építőanyagok alkalmazása, passzív háztípus kidolgozása; - a fa és az erdei hulladék teljes körű felhasználása; - meghívásos tervpályázat kiírása. A Faegyetem első szemesztere A szemesztert egy programalkotó találkozó előzte meg 2007 októberében, majd egy bevezető konferencia indította decemberben. A kurzus január február folyamán, öt hétvégén át tartott. Programalkotó konferencia, 2007. december 7. - Kolumbán Gábor: A Székely Ház gondolata - Makovecz Imre levele a résztvevőkhöz - Köllő Miklós: A Székely Ház – történeti vonatkozások és mai lehetőségek - Ferenczi Attila: A helyére tett hagyomány, rönkházépítés Székelyföldön - Potoczky László: Transsylvania Authentica - Ertsey Attila: Az autonóm ház - Orbók Sándor: Fenntartható erdőművelés
- Herczeg Ágnes: Az erdő és a székely táj jövője - Sánduly Edit: Klaszterek a Székelyföldön - Kolumbán Gábor: A székely faház – egy személyes megközelítés - Dékány Diana: Környezetbarát anyagok a faépítészetben - Szilágyi Imre: Az Arbor Famegmunkálók Szövetsége és a Székely Ház Kaláka Népfőiskola – 1. találkozó: 2008. január 11-12. 1. A FA A FA: ÉG és FÖLD tengelye, égig érő fa, az ötödik elem. A FA mint élőlény; élettani működése, tájelem, mesterfa, a fa és az ember. A FA mint mitikus élőlény: a természeti világok megismerése, a fa szerepe az ásványvilág, a növényvilág, az állatvilág, az ember és a kozmosz közt. A FA mint anyag; mikor, hol, hogyan vágjuk ki; használata, feldolgozása, beépítése, a fa életének vége. Az ERDŐ, sorsa, értéke, művelése, tulajdona, jövője. Az elhangzott előadások: - Orbók Sándor: A fa és az erdő fontossága, mibenléte - Lázár Péter: Erdőkárok, letörések okai Gyi mesben - Ferenczi Attila: A favágás helyes módja és ideje - Köllő Miklós, Herczeg Ágnes: Fejsze, balta, csákány, fokos: kézbe való szerszám, fegyver, rituális eszköz - Köllő Miklós: A kivágott fa változása idővel. Megelőző megoldások tegnap és ma - Czimbalmas Tivadar: Zsindely, dránica, fatégla-hasítás - Herczeg Ágnes: A fákról - Szilágyi Imre: A fa több mint nyersanyag az Arbor Szövetség tagjai számára - Pogány-Havas kistérség kiállítás-megnyitó - Orbók Sándor: Az erdő növekedése és fejlődése - Tájséta, erdőbejárás a Libánon, Herczeg Ágnes vezetésével, Ferenczi Attila, Czimbalmas Tivadar és Lázár Péter közreműködésével Műhelymunka: - asszonyképzés, - a Marosparti Iskola bútorzatának és kellékeinek megtervezése. Kaláka Népfőiskola – 2. találkozó: 2008. január 25. 2. A HELY A hely szelleme, szent helyek, gyógyító helyek, a 95
harmónia, az egyensúly kérdése. Hogyan bánt a hellyel Makovecz, Wright, Steiner, Kós? Az identitás kérdése: Gyergyó, Csík, Székelyföld, Erdély, Kárpát-medence, regionális identitás. - Köllő Miklós: Hely, tér, idő. Helyismeret, korismeret, önismeret - Dékány Diána: Radiosztézia az építészetben - Herczeg Ágnes: A székelyföldi fürdőkről - Ertsey Attila: A Goetheanumról - Bogos Ernő: A csíkszeredai Millenniumi Templom - Az Arbor Szövetség: A faházak hazai és külföldi piacairól Este: Bognyeső Bál Kaláka Népfőiskola – 3. találkozó: 2008. február 8. 3. A HÁZ A Makovecz ház-nyelve: szárny, hajazat…, a székely ház és kert rendszere, a jurtától a háromosztatú parasztházig, a modern ház, az ipari tömeggyártás és a lakótelep, preraffaeliták, Kós és kortársai, mai követői, Kós törekvései, a korszerű lakóház. Wright és az előregyártás, a modulrendszer. FAÉPÍTÉSZET A faépítészet múltja, eredményei: népi hagyomány és tudományos eredmények. A jelen: a mai állapotok tükre. A jövő: tervezés és kivitelezés integrációja. Mai kérdések: régi házak felújítása, új ház építése, építészet, lakhatóság, funkcionális igények, az autó, hőtechnika, fürdőszoba, szennyvíz, vendéglátás, tetőtér, meglévő példák bemutatása. Az Arbor Szövetség bemutatója a jelenleg gyártott háztípusokról. - Kisné Portik Irén: A Székely Ház - Köllő Miklós: A ház szerkezete, ipar és építés, fa, acél, beton - Ertsey Attila: Makovecz a parasztház nyelvéről, Wright faházai és az előregyártás - Herczeg Ágnes: Kós és Toroczkai a kertről; mi a magyar kert? - Esztány Győző: A kászoni Kós-házról - Bajkó Tibor: Az Arbor Szövetség a faházak hazai és külföldi piacairól - Gerle János: Kós Károly és Toroczkai Wigand Ede építészetéről - Séta, egy leendő mintaház helyszínének kiválasztása - Egy falubeli házhelyen és a Hámorban, Herczeg Ágnes vezetésével, Ferenczi Attila, Czimbalmas Tivadar és Lázár Péter közreműködésével - Műhelymunka 96
Kaláka Népfőiskola – 4. találkozó: 2008. február 29. március 1. 4. A FALU, A TÁJ A fa használata és a tájművelés összefüggései. Falukép és faluszerkezet. Erdőgazdálkodás kontra erdőművelés. Ökológia, ökonómia, társadalom. Kistérségek, térségfejlesztés, falufejlesztés. Tulajdonformák, közösségi tulajdon, magántulajdon. Autonómia, fenntarthatóság. A Kárpát-medence jövője: az autonómiák hálózata. Helyünk az EUban, önvédelem és jövőkép. Fenntartható kistérségek, autonóm falvak. - Kisné Portik Irén: A népművészet jelbeszéde - Herczeg Ágnes: Az európai kultúrtáj fejlődése és a Krisztus-impulzus - Ertsey Attila: Autonóm kistérség, fenntartható település - Szélyes Fekete Csaba: Az ember, a ház és a táj - Műhelymunka - Tájséta a Szent Anna-kápolnánál, rátekintés a tájra Herczeg Ágnes és Czimbalmas Tivadar vezetésével A hely – a január 25-26-ai konferencia összefoglalása A téma: hely és tér, a hely szelleme, szent helyek, gyógyító helyek, a harmónia és egyensúly kérdése, tér és idő, hogyan bánt a hellyel Makovecz, Steiner, Wright, Kós; az identitás kérdése: Gyergyó, Csík, Székelyföld, Erdély, Kárpát-medence, regionális identitás. Köllő Miklós előadásában definiálta a fogalmakat, építészeti példákkal. Dékány Diána előadása: a helyeken működő erőkről, Hartmann-hálók, vízerek, Ley-vonalak, Szent György-vonalak, a Gaia-Földanya élőlény idegáramainak hálóiról, működéséről beszélt. Ezeknek érzékelése ma alvó képesség, amit fel lehet ébreszteni, első lépésként tudatunkba kell emelni létezésük ismeretét. Meg lehetne határozni, a Székely Ház építésekor milyen követelményeket állíthatunk e tekintetben. A települések szabályozási terveiben szerepet kell kapniuk ismét azoknak az elveknek, amelyek mentén a városokat alapították, a templomok alapkövét lerakták, a jó és rossz helyek ismeretét, hova lehet és hova nem lehet építeni. Ne a gazdasági érdek diktálja a telekosztásokat, hanem a hely ismerete, a gazdaság – az ingatlanfejlesztés alkalmazkodjon a spirituális szükségszerűséghez, amit arra alkalmas, független személyek állapíthatnak meg. A ház helyének kitűzését is eszerint kell végezni. A hely ismeretéből adódik, hogy léteznek gyógyító és ártó helyek. A gyógyító helyek is az ember által tudnak hatni, a hely őrlelke, gyógyító ereje az
A helyről való tudást kell sűrítve összegeznünk, és beépítenünk a táj, a települések és a házak tervezésébe, megformálásába. A folytatás A folytatás számos feladatot jelent. Április végén a Föld Napja tiszteletére faültetéssel egybekötött konferenciát tartottunk az erdőművelésről. A színvonalas előadások az erdőről szóló műveltségünk kitágítása mellett az új romániai erdőtörvény megismerését szolgálták. Sajtótájékoztatón hoztuk nyilvánosságra a 12 pont az Erdőért című kiáltványt. Tavasszal meghirdettünk két tervpályázatot, az egyik célja a népfőiskola fejlesztése, berendezése, bútorzatának megtervezése. A kivitelezést a nyári kalákák sorába illesztjük. A másik a Székely Ház tervpályázat kiírása, melynek határideje május vége volt. Az építészeti pályázat programja a kitűzött céloknak megfelelően két helyszínen – Csomafalván és környékén – egy-egy lakóház és környezete megtervezése. Az egyik egy falusi lakóház tervezése, mely a településen belüli, az utcaképhez illeszkedő, a mai, kissé városiasabb életformához illeszkedik. A másik egy külterületi domboldalra tervezendő tanya, mely az önellátást célozza, háztáji kisgazdasággal kiegészülve. A tavasz és a nyár a pályázat lebonyolítását és a megvalósítás elindítását célozza. Terveink szerint a díjnyertes épület felépül, és mintaházként szolgál. Nyáron a Fürdőépítő Kaláka Csomafalván zajlik, egy népi fürdő helyreállításával a középpontban. Ősszel a kurzus folytatását tervezzük. A Népfőiskola története egy civil kezdeményezés története, jövője és sorsa az őt létrehozó emberek jóakaratától függ, akik valamennyien annak a hívó szónak engedelmeskednek, mely a székely tájból halkan, de állandóan zeng.
97
KI TEKI N TÉS Ertsey Attila Faegyetem Erdélyben – a Marosparti Népfôiskola
ember által tud manifesztálódni. A gyógyító helyek léte sem örök, az erők vándorolnak, és egy rossz helyet is meg lehet szentelni, áldozat árán. Herczeg Ágnes a hely, a táj és az ember összefüggéséről beszélt. A fürdőkalákák megszületésének történetét mondta el. Ki hol érzi úgy, hogy hazaért, hogy otthon van? Hogyan tágul ez az otthonosságérzés a gyerekkortól a felnőttkorig a táj egészére? Ertsey Attila a Goetheanum kapcsán egy XX. századi kultuszhely születéséről beszélt, mely három kultúra – a svájci, a német, a francia – határán, Közép-Európa szívében helyezkedik el. A hely történetében hordozza Svájc identitásának lényegét, mely egy spirituális forrásból, Flüe-i Miklós, Svájc védőszentjének áldozatából született, és egy a függetlenségért itt vívott győztes csata által valósult meg. Később, a XX. század elején az európai kultúra megújító impulzusát hordozó szellemi centrum született itt egy teremtő gesztussal, az első világháború alatt, egy európai „kaláka” keretében, a kontinens valamennyi részéből érkezett önkéntesek munkájával. Maga az első és a második Goetheanum is a Közép eszméjét formálta meg a táj, a hely konfigurációját megragadva, egy szükségszerű tett által. Bogos Ernő a csíkszeredai Millenniumi Templom építésének történetét mondta el, ahol egy alkalmatlan helyet megszenteltek és templomépítésre alkalmassá tettek az emberek áldozata révén. Erre a helyre került egy teremtő gesztus által az új templom, mely 2000 év után a kultuszt ismét a közösség közepébe helyezte. Az esti program, a Pogány-Havas kistérség kiállítása a tájban, a helyen élő ember által létrehozott kultúra értékeit mutatta meg, ami megőrzendő, és egyben segít a hely megértésében, amit elődeink még értettek és értő módon laktak be, nemesítettek meg. E teremtő erő megszűnésével a hely elveszti értékét, leépül.
KITE KINTÉ S
Dr. Balázsi Károly
A második nekifutás A népfô iskolai mo zgalom útja a magyar m û vel ô désb en Két évtizeddel az ún. rendszerváltás után tárgyszerűen megállapíthatjuk, hogy a népfőiskolák nem váltak a közművelődés, a felnőttképzés és a közösségépítés megkerülhetetlen tényezőivé, országosan elterjedt, mértékadó intézményeivé. Mondhatnánk, hogy ismét nem, noha a két világháború közötti másfél-két évtizednyi virágzás több eredményt tudott felmutatni a jelenleginél. Az összehasonlításban nem a számszerű adatokra gondolunk elsősorban, hanem arra, a főképpen parasztfiatalokra alapozott koherens nevelési, képzési rendszerre, amely kiemelte a népfőiskolai mozgalmat a műveltségfejlesztés – iskolai és iskolán kívüli – átlagmezőnyéből. (Miközben ma már csak irigyléssel tekinthetünk a klebelsbergi kultúrpolitika minőségére és nagyvonalúságára.) A minőségi többlet – amit ma hozzáadott értéknek szoktak nevezni – abban rejlett, hogy a népfőiskolai gondolat a nemzet felemelését kívánta szolgálni. A móriczi „jobb polgárt, jobb magyart”, a Németh László-i Kert-Magyarország és a minőség forradalma ideáinak jegyében. A „haza a magasban” illyési gondolatát kezdte megeleveníteni, gyakorlatilag, két kézzel felépíteni. Úgy művelte a helyi kultúrát, hogy közben európai távlatosságot adott neki. Tehetséges parasztfiatalokból faluvezetőket nevelt, akik példaértékű közösséget teremtettek a családban és az egyházi gyülekezetben, a szomszédságban és a faluközösségben. Mintagazdaságot hoztak létre a korszerű növénytermesztésben és állattartásban, szövetkezetekben sokszorozták meg erőiket. Magukhoz méltó, emberi léptékű környezetet teremtettek a saját falujukban, a belátható tájhazában és az emelkedő nemzetben. Mert a hajdani csizmás diákok közül nem kevesen váltak főiskolát, egyetemet végzett értelmiségivé, tudóssá, művésszé, népben - nemzetben gondolkodó politikussá. Történt pedig mindez a trianoni országvesztést követő össznemzeti sokk lassú oldódásának idején, a század húszas éveinek végétől, a harmincas évektől, a szabadművelődési korszak lezárultáig. Nagyjából tehát másfél, két évtized kollektív erőfeszítései nyomán jutott el a mozgalom az intézményesülésig. 98
Példaként említhetjük a sárospataki református népfőiskolát, amely az ötödfélszáz éves Kollégium kebelén belül jött létre 1935-36 telén, de már ’45-ben beköltözött a még romos Rákóczi-várba mint a főiskola legújabban önállósuló kara, a felnőttképzés szellemi műhelye – nagy reményekkel –, az öreg fa legfrissebb hajtásaként. A folytatást ismerjük. A negyvenes évek végére berendezkedő kommunista önkény egy tollvonással szüntette meg a népfőiskolákat, pontosabban egy kaszasuhintással tarolta le a szárba szökkenő mozgalmat. Egyidejűleg államosította az egyházi iskolákat, verte szét a NÉKOSZ-t és az Eötvös Kollégiumot, helyezte az alkotmány sáncain kívülre az öntevékeny közösségeket, társaságokat és civil szervezeteket. A népfőiskolai gondolat ugyan búvópatakként fel-felbukkant a szellemi szesztilalom sivatagi évtizedeiben, de az óvatos rehabilitáció csak a nyolcvanas évek második felében kezdődött. Az elbizonytalanodó hatalom, illetve annak egyes „felvilágosult abszolutista” vezetői maguk segítették az újraélesztés első kísérleteit (pl. a Bács megyei Csátalján), mivel úgy gondolták: jobb résnyi szelepeket nyitni a túlfűtött kazánon, mintsem a robbanást kockáztatni. De az is lehet, hogy csak a sípra akarták irányítani a gőzt, a kerekeket hajtó dugattyúk helyett. Az első kísérletek mindenesetre, alkalmi TIT-előadássorozatokra emlékeztettek, azzal a – nem lebecsülendő – többlettel, hogy kényes és izgalmas témákat, a hatalom által nem nagyon kedvelt előadókkal vitattak meg. Ne felejtsük, hogy ekkor még a párt engedélye nélkül nem létezett legális társadalmi nyilvánosság. Így a Csipkerózsika-álmából lassan ocsúdó mozgalom erős hátszelet kapott a megélénkülő, össztársadalmi ellenállás igézetében. (Ma már arra az eufórikus állapotra is emlékeztetni kell, amely forradalmi változások előérzetét sejtette. Mindnyájan úgy gondoltuk: tektonikus társadalmi mozgások várhatók Hunniában. Ez aztán be is következett, bár nem úgy, és nem olyan irányban, ahogyan azt elképzeltük.) Néhány év turbulens, szellemi - politikai áramlatában született is több tucat népfőiskola (népfőiskolai tanfo-
lyam, rövidebb, hosszabb kurzus), elsősorban azokon a településeken, ahol ennek hagyománya volt. A mozgalom útjára indult. Magyar viszonyok közt egyedi és önálló történet lévén, külön elemzést igényelne a kilencvenes évek elején létrejött Lakitelek Népfőiskola. Az első szabad választásokat megnyert Magyar Demokrata Fórum alapító atyja, Lezsák Sándor saját művének tekinthetjük elsősorban, akihez számosan csatlakoztak az elmúlt két évtizedben. Ahogyan az a népfőiskola hivatalos honlapján olvasható: „A Lakitelek Alapítványt és Népfőiskolát Lezsák Sándor és felesége alapította, tervezte és álmodta meg a kilencvenes évek elején. Levelek ezreivel mozgósították a Nyugat-Európában és a tengeren túl élő magyarokat, hazai és helyi támogatókat szerveztek, és több olyan nagyszabású vállalkozást indítottak útjára (…), amelyek több tízmilliós nyeresége, a világ minden részéről érkező adományok segítségével folyamatosan épült a Lakiteleki Népfőiskola.” Való igaz, hogy ezen a négyhektáros területen ma egy olyan mintaértékű népfőiskola működik, amelyhez foghatót nemcsak Magyarországon, de Európában sem igen találunk. Magam, tucatnyi európai ország hasonló intézményeiben megfordulva, gazdagabb vagy jobban felszerelt intézményt láttam ugyan, de sehol sem tapasztaltam azt az eredeti, grundtvigi koncepciót élőben megvalósulni, amelyben egyaránt fontos a keresztény hitélet, a nemes patriotizmus és a korszerű szakmaiság. Mondhatják – mint ahogy mondják is –, a társadalmi, politikai háttér, valamint a nagy egyházak támogatása nélkül nem működhetne ilyen színvonalon az intézmény. No, de mi akadályozza meg ugyanezen tényezőket, vagy a baloldalhoz közel álló támogatókat, illetve magát az államot, hogy fenntartson más népfőiskolákat, sőt e fontos felnőttképzési intézmény egész hálózatát a jelenlegi határokon belül és azon kívül? E helyt érjük be most ennyivel a Lakitelek Népfőiskola önállóságára, mondhatnánk különállóságára vonatkozólag, és vegyük szemügyre a kilencvenes évektől lassan bontakozó mozgalmat. Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy az állam még csak meg sem fontolta azt a lehetőséget, hogy hivatalos, költségvetésből fenntartandó intézményhálózattá tegye a népfőiskolát. Ahogy az pl. Skandináviában történt. Ebben az elegáns kívülállásban jobb- és baloldali kormányok egyaránt osztoztak. Támogatást azért hellyel-közzel ad ilyen célokra, annál is inkább, mivel 1997 óta erre törvényi kötelezettsége van. A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló CXL. törvény V. fejezete, amely a közművelődés finanszírozásának
és központi támogatásának alapelveit tartalmazza, a 91.§ 1.c. pontjában kimondja, hogy a minisztérium költségvetési fejezetében biztosítja a népfőiskolák támogatását. Mármost, hogy kiket és mennyivel, az mindig csak utólag állapítható meg. A Kulturális Közlöny adatai alapján tíz év alatt (1994. és 2003. között) mindösszesen 2407 50 000 forintot juttatott a teljes magyar mezőny számára. Ez éves átlagban 24-25 milliót jelent, mely méltatlanul csekély ös�szeg, valljuk be. A gyakorlatban persze egy ideig folyamatosan emelkedő támogatásról van, illetve volt szó úgy 2005-ig. Ebben az évben 40 millióval számolhatott a mozgalom. A 2006-os költségvetés tárgyalásakor felmerült az 50%-os csökkentés, illetve a támogatás megszüntetése. A parlament leszavazta a Kulturális Bizottság által javasolt emelt szintű költségvetést. Azóta kaotikus állapotok uralkodnak, ma senkitől nem lehet pontosan megtudni a 2007. évi támogatás mértékét. Vessünk egy pillantást most magára a mezőnyre, vagyis azokra a népfőiskolai szövetségekre, amelyek között felosztják a fentebb részletezett állami támogatásokat. A 2003. évben a Magyar Népfőiskolai Társaság, a Magyar Népfőiskolai Collégium és a KALOT Katolikus Népfőiskolai Mozgalom részesült 31, 8, illetve 6 millió forintos támogatásban. Az Örökség Népfőiskolai Szövetség azért maradt támogatás nélkül, mivel 2002-ben alakult. Az egyes népfőiskolák ugyanis csak a szövetségeknél pályázhatnak támogatásra, amiből arra következtethetünk, hogy a tagszervezetek érdekérvényesítő képessége a szövetség vezetőségének összetételén (is) múlik, másrészt a szövetségek érdekeltek a nagyszámú tagság statisztikai felmutatásában. Nézzük a legnagyobb szövetséget, a Magyar Népfőiskolai Társaságot! Az éves beszámolók, a statisztikai adatok szerint széles körű társadalmi beágyazottság, magas szintű külföldi kapcsolatrendszer fémjelzi az eredményes és folyamatos működést. A társaság 16 táji központtal, 19 megyében 122 tagszervezettel rendelkezik. A területi elrendeződés szinte egyenletes, a népfőiskolai profilok gazdag választéka a következő (Bordás István alelnök szerint): mezőgazdasági (kertészet, biogazdálkodás), korosztályos (öregek, fiatalok), közéleti (önkormányzati tagok és tisztségviselők), szakképzés, munkaerőképzés (idegen nyelv, informatika, munkanélküliek), öko-szemlélet (környezettudatosság), egészségvédelem (életmód, mentálhigiéné), szociális (szövetkezetek) stb. Számos külföldi ország népfőiskolai szervezetével állnak kapcsolatban, a társaság elnöke az Európai Felnőttképzési Szövetség (EAEA) többször 99
újraválasztott alelnöke, illetve elnöke. Imponáló eredmények. A kormányzat (utóbbi időben csökkenő) támogatásával persze nincsenek megelégedve, mint ahogy a 2005-ös elnöki beszámolóban olvasható. „Nem annyira pártoldal kérdése ez, az állapot Magyarországon sajnos ennél rosszabb. 1998. és 2002. között legalább csak magunkra hagytak, de más időszakban sütött ránk a sárga irigység, a hátunk mögött éreztük az oszd meg és uralkodj közszférába emelt intrikáit. A haveri súgásra való semmibevevést. Jó kis úri huncutságok” – füstölgi – bizonyára nem ok nélkül – Sz. Tóth János. Ugyanezen elnöki jelentésben: „Évek óta méltóságon aluli, 40 millió körüli összeget ítélnek oda a népfőiskoláknak, amiből Társaságunknak legutóbb 28 millió jutott, ami az éves gazdálkodásunk 15-20 százalékát teszi ki, mert a többit mi beszerezzük és megtermeljük közcélra, csaknem 40 000 felnőtt képzésére”. Vagyis mintegy – 80-85%-os saját bevételű – 150 millió forint finanszírozza e seregnyi felnőtt oktatását évente. (Eszébe jut az embernek, hogy maga Petőfi is ennyi paraszttal állt hadban Rákos mezején.) Mi hát a probléma? Először is nem látjuk tisztán: mi is a gyakorlat valójában. A fenti adatok „hivatalosak” ugyan, de az elmúlt 15-20 évben egyszer sem készült olyan átvilágítás, amelyből kiderülne, valójában hány működő népfőiskola van ma az országban. Azonnal adódik a kérdés: mit tekintsünk működő népfőiskolának? Működő vagy alvó az a népfőiskola, amelyik három összefüggő előadást rendezett egyszer egy kultúrházban? (A törvény szerint ugyanis ez esetben nincs formai probléma.) Elkerülhetetlen tehát, hogy készüljön végre egy olyan alapos szakmai dolgozat, amelyik megnyugtatóan tisztázza ezt a kérdést. Csak egy tisztességes tényfeltárást követően készíthetünk mérleget az elmúlt időszakról, s jelölhetjük ki a stratégiai irányokat.
100
Tarthatatlan továbbá, hogy az egyes szövetségek a másik rovására lobbizzanak állami támogatásért, s hogy az elosztás mértéke kapcsolatoktól függjön. Közös fórumokat kéne teremteni, ahol nyilvánosságot kapnak a szakmai eredmények, s ahol az ügy érdekében egymást támogatva, kiegészítve lehetne érvelni a társadalom és a politika számára. A szakmának kéne kidolgozni azokat az akkreditációs kritériumokat, amelyek megfelelnek a népfőiskolai hagyományoknak és megvalósíthatók a mai társadalmi viszonyok között. Az akkreditált intézményeknek viszont törvényben garantált állami támogatást kéne nyújtani, a szakmai munka men�nyisége - minősége és a társadalmi felelősségvállalás mértékének arányában. Hangsúlyozzuk ugyanakkor, hogy a népfőiskolai hálózat jó kezekben van (illetve lenne) a civil szervezetek gondozásában, miközben az intézményesülést fokozatosan el kell érni, előbb regionális, majd megyei, végül kistáji szinten. Végül, de nem utolsósorban, vissza kellene térni a gyökerekhez. A vallási, a nemzeti és a szakmai alapokhoz. Könnyen belátható, hogy nincs ebben semmi doktrinerség. A szélrózsa minden iránya nyitott ebben a pluralista civilizációban. Ma már azonban világosan látható: valahol utat tévesztettünk ebben a deszakralizációs, a hagyományokat megtagadó, a nemzeti létből kilábaló, ún. európai folyamatban, amely ma már a család lebontásának (talán végső) fázisában tart. Soha nem szégyen kihátrálni egy utcából, ha úgy látjuk, az nem vezet sehová. Még akkor sem, ha (egy kicsit) a magunk jószántából tévedtünk is oda. Meg aztán ez az út csak az egyik a lehetséges haladási irányt illetően. Igaz, hogy próbált út, járt út.
Szekér Tamás
Előzmények Az 1990-es évek elején Szombathely északi városrészén, Herényben, a kultúrház többször volt bezárva, mint nyitva, és tulajdonképpen nem szolgálta a helyi közösség érdekeit. A fiatalokat nem igazán akarták beengedni és programokat sem kínáltak számukra. Ezt nehezen viselték a fiatalok, és megpróbáltak minden lehetőséget kihasználni, hogy bejussanak és ott programokat szervezzenek maguknak. Aztán 1994 elején az a hír járta, hogy el akarják adni az épületet, és mivel a herényieknek nem volt más közösségi színterük – a kocsmát leszámítva –, a lokálpatrióta fiatalok egy része, ös�szefogva az idősebbekkel, szervezkedésbe és tiltakozásba kezdett. Ennek eredményeként 1994. május 30-án, 34 fővel megalakult a Herényi Kulturális és Sportegyesület, azzal az egyik fő célkitűzéssel, hogy a herényi kultúrházat megmentse a teljes pusztulástól, abba új életet leheljen: a közművelődés, a kultúra, az ismeretterjesztés és a közösségi élet színterévé tegye. A másik fontos célkitűzés a helyi hagyományok, emlékek megőrzése az itt élők körében és az őseink iránti tisztelet átültetése. Szerencsére ebben a törekvésben támogatóra találtunk a helyi önkormányzat és a kultúrházat működtető Művelődési és Sportház új igazgatójában. A pozitív hozzáállás ellenére a kultúrház működtetését – kétévi jogi hercehurca után – csupán 1996 júniusában sikerült átvenni. Tevékenységünkkel a herényi városrész életébe új színt vittünk, rendezvényeinkkel a közösségi összefogásnak olyan kereteit teremtettük meg, amelyek között a sok évtizedes hagyományban gyökerező herényi lokálpatriotizmus újra életre kelt. Munkálkodásunk során az állandó hangversenyek, kiállítások, ismeretterjesztő előadások, kirándulások mellett, heti állandó programjainkkal rendszeres találkozási és művelődési lehetőséget adtunk az itt élő különböző korosztályok képviselőinek. Rendszeres programjaink a következők: karate, jóga, íjászat, hagyományőrző és kézimunkakör, játszóház (kézműves-foglalkozások), bé-
lyeggyűjtő szakkör, nyugdíjaskör, nóta- és népdalkör, informatika, sakk, labdarúgás, teke. Felújítottuk a kultúrházat, parkosítottuk az udvarát, zömében önkéntes munkával. Munkánknak az értéke több millió forintot tesz ki. Közben egyre szorosabb kapcsolat alakult ki az egyesület, valamint a helyben élő vállalkozók, kertészek között. Egyesületünk első nagyobb eredménye az volt, hogy 1999-ben sikerült megnyitni a Herény története című állandó helytörténeti kiállítást, mely 17 tablón mutatja be Herényt a római kortól 1950-ig, amikor Szombathelyhez csatolták. (Amikor az emberek meglátták őseik fényképeit, aláírásait, különböző dokumentumait, büszkeség töltötte el őket, s attól kezdve más volt a viszonyuk az egyesületünkhöz). 2002-ben az I. Herényi Közösségi Napok alkalmából 10 kertészetet sikerült megnyerni a kultúrháznak és udvarának díszítésére, csinosítására. Ennek sikere láttán – mindenki virágot akart vásárolni – vetődött fel egy nagyobb szabású rendezvény terve. Elkezdtük összeszámolni, hány kertészet is működik valójában Szombathely északi városrészén, Herényben és a szomszéd kerületben, Kámonban. Bár tudtuk, hogy nagy hagyománya volt itt a kertészeteknek – a helyi földesúr, Gothard Jenő, a híres csillagász nagyapja már az 1730-as években botanikai kísérleteket végzett melegházában –, de mi sem gondoltuk, hogy több mint 30 kertészet tevékenykedik közel 1 km2-en, ráadásul a kertészetek 60%-a összefüggő útvonalon helyezkedik el. 2003-ban aztán, 35 kertészet részvételével, elindítottuk a Herényi virágút c. virág- és dísznövénykiállítás és -vásárt, amely mára a Nyugat-dunántúli régió egyik legnagyobb tavaszi rendezvénye. A kertészetiek mellett kulturális és egyéb, közönséget vonzó attrakciókkal (pl. lovagoltatás, kézműves-foglalkozások, állatsimogató, bohócok stb.) vártuk a látogatókat. Ezt a rendezvényt azóta is minden évben sikeresen megrendeztük, az időjárási viszontagságoktól függetlenül. Több ezer látogatót fogadtunk. 2008-ban több mint 20 ezer látogatónk volt. 101
KITE KIN TÉ S
A város peremén… Betekintés a H erényi K ulturális és S portegyesület életé b e
KI TEKI NTÉS Szekér Tamás A város peremén… Betekintés a Herényi Kulturális és Sportegyesület életébe
Egyesületünk az állandó tagjain kívül rendkívül sok pártoló taggal és szimpatizánssal (kb. 100-120 fő) rendelkezik, akik sok-sok önkéntes munkával tevékenyen vesznek részt a rendezvényeink sikeres lebonyolításában. Jó kapcsolatot alakítottunk ki a városrész gazdálkodó szervezeteivel, vállalataival és intézményeivel is. Példaként említjük a Prenor Kertészeti Kft.-t, a Starkl Kft.-t, és a Gothard Obszervatóriumot, de – lehetőségeik függvényében – a helyi vállalkozók is rendszeresen támogatják egyesületünket. A Szombathely peremkerületeiben lévő civil szervezetekkel is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. Városunk közművelődési intézményeivel (pl. MMIK, levéltár, múzeum, könyvtár) is jó viszonyt ápolunk, sok segítséget kapunk tőlük munkánkhoz, ami szakmai programjaink során jól kamatozik. Kiemelkedik együttműködésünk a szomszédos Gothard Jenő Általános iskolával, mely igen sokrétű: a tanulók műsoraikkal lépnek fel rendezvényeinken, egyesületünk pedig az iskola munkájához nyújt segítséget (pl. az iskolai sportnapokhoz helyszín biztosítása, segítség ezek megrendezésében, a díjazásban). Egyesületünk alapító tagja a 2005-ben megalakult Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesületének, mely a közösségi színtereket működtető civil szerveződések érdekvédelmét és szakmai segítségét szeretné ellátni. Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy egyesületünk képviselőjét, Szekér Tamást beválasztották az országos vezetőségbe, a Nyugat-dunántúli régió képviseletében. Tagjai vagyunk még a Nonprofit Humán Szolgáltatók Országos Szövetségének, és alapító tagjai vagyunk a Szombathelyi Civil Kerekasztalnak is. Szombat-
102
hely önkormányzatával megalakulásunk óta szoros és jó együttműködésünk van. 2005-re kinőttük a kultúrház méreteit, így nagy sikernek tartjuk, hogy a szombathelyi önkormányzattal közösen pályázatot nyertünk egy Szombathely térségi turisztikai, kerékpáros és kulturális centrum kialakítására, melynek segítségével az eddig kb. 150 m2-es épület 560 m2-re bővült. Itt egy ifjúsági szállás (14-18 fő), kerékpárkölcsönző és információs központ is helyet kapott. A megvalósítás 2006 augusztusában kezdődött, és 2007. április 28-án megtörtént az ünnepélyes átadás. (A teljes befejezésre még várni kell, a munka jelenleg is folyik, mivel a pályázati összeg az összes munkálatra nem volt elegendő.) Eddigi munkánk elismerését bizonyítja, hogy 2006 szeptemberében egyesületünk újabb 10 évre kötött használatba adási szerződést az önkormányzattal, az épület további működtetése céljából, mely a Herényiek Háza nevet kapta. Mindezt csak következetes, évről évre fokozatosan előre lépő, az előző évekre alapozott, lokálpatrióta érzésekkel átitatott munkával lehetett létrehozni. Kellett ehhez azonban sok-sok támogató a háttérben és az önkormányzat segítő hozzáállása is. Szerencsére mindig megtaláltuk azokat a személyeket, akik fontosnak és elismerésre méltónak találták ügyünket, és támogatásukról biztosították közösségünket. Fontosnak tartottuk és tartjuk ma is, hogy házunk a közösség háza legyen, hogy oda mindenki szívesen jöjjön. Örömmel fogadunk mindenkit, aki a közösségért akar tenni, itt megvalósíthatja elképzeléseit, és ehhez egyesületünk, lehetőségeink függvényében, minden segítséget megad.
Kraiciné dr. Szokoly Mária
A Magyar Pedagógiai Társaság, a hazai szakmai - civil szervezetek, pedagógusegyesületek „doyenje”, 1891-et tekinti megalapítása évének. A szakma jeles „kultúrhéroszai” jegyzik működésének első, az alapítást követő szakaszát.1 A II. világháború után két év szünet következett, majd rövid tevékenység után 1950-ben belügyminiszteri rendelet oszlatta fel a Magyar Pedagógiai Társaságot. Több mint negyedszázad elteltével, a Pedagógusok Szakszervezetének bábáskodásával 1967. április 21-én jött létre a jogutód, a Magyar Pedagógiai Társaság2. 1 Heinrich Gusztáv, budapesti egyetemi tanár a Magyar Pedagógiai Társaság első elnöke volt, Fináczy Ernő professzor 1904. január 30-tól 1924. szeptemberi lemondásáig állt a társaság élén, Gyulai Ágost a társaság titkára volt 1904. január 30-tól 42 éven át, 1946 májusáig. Kornis Gyula 1925. március 21-től 1938. áprilisi lemondásáig elnökölt 14 esztendőn át. Prohászka Lajos 1940. május 25-én lett elnök. 1946. május 18-án került sor az első „nagygyűlésre”. Gyulai Ágost leköszönt titkári tisztéről. A főtitkár Hajdú János, a titkár Zibolen Endre lett. 1949. április 2-án háromtagú bizottságra (Vajda György Mihályra, Faragó Lászlóra és Zibolen Endrére) bízta a lemondott választmány és tisztikar a társaság ügyeit. 2 Jausz Béla professzort választották elnöknek, aki 1974ig, haláláig töltötte be e tisztet. Utána Simon Gyula tanár úr lett a főtitkár. Kiss Árpád 1974-től ügyvezető elnöki megbízást kapott, 1976-tól 1979-ben bekövetkezett haláláig elnökölte a társaságot. 1981 májusában Jóború Magda kapott elnöki megbízást, egy évig állt a társaság élén. Szarka Józsefet az 1982. évi közgyűlést választotta meg. Horváth Márton 1986-ban kapott főtitkári megbízatást a közgyűléstől. Társelnöki funkció jött létre: Kornidesz Mihály és Simon Gyula viselték, az utóbbi korai haláláig. 1990 májusában az egész tisztikar visszaadta megbízását. A 60 tagú választmány ügyvezető elnökséget választott. Benkő Loránd akadémikus vállalta az első soros elnöki tisztet. Széchy Éva ügyvezető főtitkár lett. 1991. március 27-én, a 100 esztendős jubileumhoz kapcsolódó közgyűlésen Köpeczi Béla akadémikust elnökké, Széchy Évát főtitkárrá választották. Az 1994. évi küldöttközgyűlés választotta elnökké Ádám György akadémikust, főtitkárrá Trencsényi Lászlót. Az ügyvezető elnökség tagjai jelenleg Hunyady Györgyné és Fábry Béla alelnökök, Csillag Ferenc, Karlovitz Tibor, Kraiciné Szokoly Mária, Vass Vilmos és Villányi Györgyné.
A társaság Budapesten, az V. kerület szívében, a Petőfi S. u 2. sz. alatt bérel irodát. Aktív tagsága közel 2000 fő, jóformán minden megyében és a fővárosban működtet tagozatot, a pedagógiai szakma kéttucatnyi területről szakosztályt működtet (így a neveléselmélet, a didaktika, a neveléslélektan, a kisebbségi oktatás, a kollégiumi nevelés, a gyermekvédelem, a felnőttoktatás, a felsőoktatás, a hagyományismeret, a családpedagógia, a kisgyermeknevelés, a prevenció stb. témakörében). Az MPT a pedagógiai elmélet és gyakorlat művelőinek, az oktatásügy szakembereinek, az oktatással, neveléssel és képzéssel foglalkozó szervezeteknek, intézményeknek önkéntes, autonóm szakmai - tudományos egyesülése azzal a céllal, hogy társadalmi úton aktívan szolgálja a nevelés elméletének őrzését és ápolását, a pedagógia új eredményeinek közkinccsé tételét, a nevelés kiemelkedő szerepének társadalmi elismerését. A közhasznú szervezet – alapszabálya szerint – segíti és ösztönzi a neveléstudományi kutatásokat, a pedagógia fejlődése szempontjából lényeges kérdések megfogalmazását és napirenden tartását, az elmélet és gyakorlat egységét, a pedagógusok kísérleteit, újításait, problémáik megvitatását, az általánosítható eredmények széles körben való megismertetését, a közvélemény formálását. Részt vesz a hazai nevelésügy hagyományainak ápolásában, véleményt nyilvánít szakterületeit érintő kérdésekben, kapcsolatot tart hazai és nemzetközi szervezetekkel, kutatóműhelyekkel. Pályázatokat hirdet és jutalmakat tűz ki, tudományos ülésszakokat, beszélgetéseket szervez, alapítója A tanulás ünnepe magyarországi meghonosításának. Tagja a Gyermek és Ifjúsági Konferenciának. Tagja a Nemzetközi Összehasonlító Pedagógiai Egyesületnek és a Nemzetközi Makarenko Társaságnak. 1847 óta az országos nevelésügyi konferenciák kezdeményezője és szervezője. Kiadói és információs tevékenységet folytat. A Magyar Pedagógiai Társaság 2007-ben ünnepelte újjáalakulásának 40 éves jubileumát, s az évforduló kapcsán kezdeményezte a VII. Nevelés103
KITE KINTÉ S
Bemutatkozik a Magyar Pedagó giai Társaság és hagyományismeret s zakosztálya
ügyi Kongresszus összehívását, amelyre 2008. augusztus 25-28-án kerül sor Budapesten. A kezdeményezés jó visszhangra talált azon civil szervezetek körében, amelyek az országos Közoktatás-politikai Tanácsban a szülőket, az iskolafenntartókat, a pedagógusokat és a diákságot képviselik. A kongres�szus előkészítéseként több városban helyi és regionális „előkongresszusokat” tartottunk. A Magyar Pedagógiai Társaság jelentőségét az mutatja, hogy 2007-ben meghívást kapott a kormány által életre hívott Gyermeknevelési és Esélyegyenlőségi Kerekasztalba, a társaságot a szervezet elnöke, Ádám György akadémikus képviselte. Az MPT egyik prioritása tagságának fiatalítása, a vidéki egységek szervezetének fejlesztése, benne a határon túli pedagógusokkal való kapcsolattartás és együttműködés erősítése. Ennek érdekében 2003. óta minden évben megrendezi a generációk közötti kommunikációt és találkozást elősegítő Stafétatábort, ami nyitott pedagógiai szakmai - módszertani műhelyként szolgálja az aktuális pedagógiai kérdések megtárgyalását és a knowhow-k átadását. Az MPT ugyancsak prioritásnak tekinti a tudományos élet szervezését, többek között a kegyeleti munkához és nagy elődeink emlékéhez kapcsolódva Ebben a témában számos konferencia és kiadvány megjelentetésére volt módunk. (Kiss Árpád centenáriumi ünnepségek, Domokos Lászlónéemlékkonferencia és kiadvány, Nagy László-emlékkonferencia, Felméri Lajos-emlékmű Kolozsváron.) Az elmúlt évek több évforduló megünneplésére adtak lehetőséget. Kiss Árpád születésének centenáriuma alkalmat teremtett arra, hogy a társaság egy DVD megjelentetésével adózzon a néhai tagtárs emlékének. Hasonlóképpen emlékülés és kiadvány megjelentetésével adózott a társaság Nagy László emlékének, születésének 150. évfordulóján. Ez alkalomból a szervezet felújíttatta Nagy László síremlékét – örökösei hozzájárulásával itt helyezték el a másik nagynevű előd, Domokos Lászlóné emléktábláját is. A Magyar Pedagógiai Társaság szervezeteiben az elmúlt hat év művelődés heti rendezvényei nyomán örvendetes módon megerősödött a felnőttképzési szemlélet, az egész életen át tartó tanulás szemléletének terjesztésére irányuló szándék és gyakorlat. Ezt, a felnőttképzést széles körben népszerűsítő hagyományt folytattuk 2007 őszén, amikor az országot lefedve öt városban (Budapest, Debrecen, Salgótarján, Pécs, Szuhakálló) hat, konferencia típusú rendezvényt valósítottunk meg. A rendezvények egyrészt a foglalkoztatottságában 104
veszélyeztetett és a munkanélküli lakosság tájékoztatását szolgálta az Új Magyarország program felnőttképzési lehetőségeiről, egyben motiválásukat a tanulásra, másrészt a felnőttképzésben érdekelt értelmiségieket kívánja tájékoztatni a felnőttképzés aktuális kérdéseiről. Jelentős az MPT publikációs és kiadói tevékenysége. Társ-lapgazdája az Új Pedagógiai Szemlének, az elmúlt évek során számos kiadványt jelentetett meg, vagy támogatta a tagok más kiadóknál megjelentetett kiadványait. Így támogatta Széchy Éva Új felismerések és kihívások az ember formálásáról című, a Gondolat Kiadónál megjelentetett kötetét, Kraiciné Szokoly Mária Pedagógus - andragógus szerepek az ezredfordulón című, az ELTE Eötvös Kiadónál megjelentetett kötetét. Az MPT saját kiadásában jelent meg Tatai Zoltánnak a veszprémi népi kollégiumi emlékeit összerendező tanulmánygyűjteménye, a Korczak Munkabizottság A gyermek joga a tiszteletre című kiadványa, Simon István szerkesztésében pedig a Kollégiumi közösségi nevelés új útjai című konferenciakötetet. A Nógrád megyei tagozat szerkesztésében megjelent az Életutak című portrékötetet és Összehasonlító pedagógia címmel Tóth Péter szerkesztésében és a Debreceni Neveléstudományi Doktori Iskola hallgatóinak fordításában elkészült és megjelent a 2001-es hongkongi nemzetközi konferencia (szerk. M. Bray) izgalmas kötete, továbbá a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) Fiúkfalva emlékkönyve (1944-1946.), A nógrádi palóc föld 100 éve c. kiadvány. 2005-ben hét elnökségi taggal megalakult a Pedagógus Civil Fórum. A fórum első ténykedésként csatlakozott a pedagógiai lapok támogatásának megszüntetése miatti tiltakozáshoz, illetve a Pedagógiai Lapok Egyesületének új laptámogatási struktúrát szorgalmazó állásfoglalásához. Gazdagodott az MPT hálózati munkája, számos új együttműködés jött létre az év folyamán. Pályázati munka révén az MPT szoros kapcsolatot épített ki a Comenius Műhely Egyesület, valamint a Gordon Egyesület között. Az együttműködés eredménye volt a Hét lépés az együttműködő iskolákért konferencia, valamint az Együttműködő iskola c. mozgalom elindítása is. Öt éves a Magyar Pedagógiai Társaság Hagyományismeret Szakosztálya Az elmúlt másfél évtized számos kezdeményezése ellenére a népi játék és tánc tanítása nem épült be szervesen az óvodapedagógus-, a tanító- és tanárképzés óra- és vizsgatervébe, képesítési követelményeibe. Ilyen típusú kurzusok az intézményi au-
a szakosztály, az oktatókból és külső táncos szakemberekből álló munkacsoport3. Tizenöt évvel ezelőtt alapította meg a szakosztály alapját képező gyermektáncoktató tanító szakirányú szakot az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar jogelőd intézményében, a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, ahol mintegy 25 éve folyik, a tanító, az óvodapedagógus és a művelődésszervező szakon hol fakultatív, hol kötelező sávban hagyományismeret, illetve játék és (nép)tánc oktatása. A szakosztály munkája, országos kisugárzása azért nagy jelentőségű, mert sokak szerint – bár a végzett pedagógusok pedagógiai érzéke fejlett – az óvodapedagógus és tanító szakon az ének-zene-mozgás (játék és tánc) ismeretek nem épülnek egymásra. Így például az óvodapedagógusok hagyományismereti felkészültsége – a gyermektáncoktató óvodapedagógus szakirányú továbbképzési szakban megfogalmazott célok szempontjából – nem tekinthető elégségesnek. Megjegyzendő, hogy a felsőoktatási intézmények között vannak különbségek.4 A különbség az oktatók személyes ambícióitól és a felsőoktatáson kívül szerzett ismereteitől és kompetenciáitól függ, nem az intézmények szakra vonatkozó képesítési követelményei megvalósítási módjának különbségeitől. Hasonlóképpen többségében hiányosak a frissen végzett tanítóknak a hagyományismereti és a táncos neveléshez szükséges ismeretei és kompetenciái. Rendszerint ott épül be a néptánc a pedagógusképzés kötelező sávjába, még ha minimális óraszámban is, ahol van szenior táncos. Egyébként sem a játékismeret - játékvezetés, sem a zenei előképzettség területén nem szakszerű a felsőoktatásból és a praxisból hozott tevékenység. Fejletlen a pedagógusok ritmusérzéke, nem hiteles és nem élményt nyújtó az énektudásuk, a hangszeres ismeret pedig hiányzik vagy hiányos, a kalendárikus ismeretek felszínesek, közhelyesek. Amit ismernek (népdal, mondóka, rigmusok), az gyakran nem része a személyiségüknek. A megalakulás óta eltelt öt évben a szakosztály 3 Foltin Jolán Kossuth díjas koreográfus, Fuchs Livia tánctörténész, Hortobágyi Gyöngyvér táncpedagógus -koreográfus, Karácsony Erika etnográfus, Kraiciné Szokoly Mária főiskolai docens, Neuwirth Annamária táncpedagógus - koreográfus, Sándor Ildikó etnográfus. 4 A megállapítás a HEFOP_3.3.1.-P_2004_09_0150/1.0 számú, A pedagógusképzés tartalmi és szerkezeti fejlesztése c. pályázat, Szakirányú képzések alapképzési gyökerei témakör, Néptánc Bizottságának jelentésében olvasható. (A bizottság tagjai: Kraiciné Szokoly Mária (ELTE TÓFK), Szurmayné Hortobágyi Gyöngyvér (ELTE TÓFK), Móka János (AVFK), Andó Ilona (KF), Egyed Erzsébet (ME), Nagy Jenőné (TSF))
105
KITEKINTÉS Kraiciné dr. Szokoly Mária Bemutatkozik a Magyar Pedagógiai Társaság és hagyományismeret szakosztálya
tonómia hatáskörén belül – informális törekvések támogatásaként vagy nem támogatásaként – mindenkor a rendelkezésre álló személyi feltételektől függően, intézményenként más-más módon (K, KV, SZV) és óraszámban, de többségében a fakultatív sávban kapnak helyet. Pedig a komplex művészeti terület – különösen az óvó- és tanítóképzés a kötelező és a szabad sávban kínál több kapcsolódási pontot. (Ének-zene, testnevelés, tárgy- és környezetkultúra, magyar nyelv és irodalom). Pedig a magyar néptánc ugyanúgy anyanyelv, mint a népmese; művészeti anyanyelv, mint a népdal, vagy a tárgyi népművészet; ősi művészeti ág, amelyben a szöveg, a ritmus, a dallam, a mozdulat és a cselekmény együttesen jelenik meg. A tánc összetett jelenség, egy nyelvezet, mozgásos anyanyelv, amelynek sajátos szerkezete és szabályrendszere van. Nyelvének elsajátítása nemcsak az önmagukban is fontos elemek megtanulásából áll (a mozgás és a ritmus, a lépések és a motívumfűzések, a zene és a szöveg, a viselet), hanem a táncolásnak mint társadalmi viselkedésformának a szabályait is el kell sajátítani. Ekképpen nemcsak a nemzeti identitás megalapozásában, más népek tiszteletében, „a másság” elfogadásában, hanem a viselkedéskultúra, az egészséges és környezettudatos életmód kialakításában is jelentős lehet a szerepe. A Hagyományismeret Szakosztály 2003-ban jött létre az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar gyermektáncoktató tanító és gyermektáncoktató óvodapedagógus szakirányú továbbképzési szakokon végzett hallgatókból, éppen azzal a céllal, hogy civil szervezeti keretek között biztosítsa az érdeklődők számára a hagyományismeret tánciskolai és iskolán kívüli tanításához szükséges szakmai - módszertani ismereteket, szakmai műhelyként segítse a kezdő szakemberek munkáját. A megalakuláskor kinyilvánított legfőbb cél az volt, hogy a hagyományismeret- és néptáncoktatással foglalkozó szakemberek között megteremtődjék a kapcsolat és a kapcsolattartás és a folyamatos továbbképzés lehetősége, a hitelesség és a szakmaiság őrzése, annak érdekében, hogy a tagság mind sikeresebben, szakmailag magasabb színvonalon tegyen eleget az óvodákban, az általános és művészeti iskolákban folyó hagyományismeret-oktatatással kapcsolatos fokozódó igényeknek és követelményeknek. Az öt éves Hagyományismeret Szakosztály 2008 áprilisában, azon kívül, hogy készül a 7. nevelésügyi kongresszusra, több „kerek” évfordulót ünnepel. Öt évvel ezelőtt, 2003-ban alakult meg
KITEKINTÉS Kraiciné dr. Szokoly Mária Bemutatkozik a Magyar Pedagógiai Társaság és hagyományismeret szakosztálya
az alapításkor megjelölt fő célkitűzését sikerrel megvalósította: megerősödött a tagság, a mintegy 60 főnyi stabil, a szakosztályban rendszeresen tevékenykedő mag köré mintegy 120 fő további tag kapcsolódik, akik többségükben a földrajzi távolság, a munka- és egyéb problémáik miatt évente csak egy-két alkalommal vesznek részt a szervezeti élet eseményeiben. A szervezeti élet a szakosztályüléseken kívül a folyamatos műhelymunkát és az évente több nagyrendezvényre történő felkészülést jelenti. A rendszeresen (minden hónap utolsó péntek délután) szervezett műhelymunka keretében a gyakorló pedagógusok bemutatkoznak egymás előtt, találkoznak a táncművészet, a népzene, a néprajz jeles képviselőivel, alkalom nyílik a folyamatos szakmai párbeszédre, vitára. Rendszeresen foglalkoznak egy-egy tájegység zenéjével, táncával, ezek tanításának módszertani kérdéseivel. A szakosztály a műhelymunka részeként megjelenteti a 40-100 oldal terjedelmű Csepűposta című hírlevelet, amely a híreken kívül szakmai - módszertani anyagokat tartalmaz. Rendszeresen szervez bemutató foglalkozásokat, előadásokat, tematikus, rövid, intenzív kurzusokat. A szakosztály megalakulása óta két országos nagyrendezvényhez kapcsolódik saját programmal. A szakosztályi munka színvonalát és jelentőségét mutatja az a tény, hogy 2004. óta a hagyományismereti mozgalom legnagyobb rendezvénye, az Országos Táncház Találkozó rendezői szakosztályunkat kérték fel a hivatalos program keretében meghirdetett gyermekjátékok tanítására. Ez a nagy és megtisztelő munka nagymértékben fokozta a szakosztály ismertségét és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a tagság által a játék és a tánc területén kialakított szemlélet és módszertani kutatások országosan elterjedjenek, multiplikálódjanak. A másik rendszeres országos nagyrendezvény, amelyhez kapcsolódunk: a művelődés hete – a tanulás ünnepe eseményei, amelynek központi budapesti, vagy az MPT keretében szervezett rendezvényeihez a szakosztály egész délutánt
106
betöltő, nyílt szakmai nappal kapcsolódik a népi játékok tanításának módszertani kérdéseiről és a népmese alkalmazásának lehetőségeiről. A rendszeres nagyrendezvényeken kívül a szakosztály a Hagyományok Házával és az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Karral közösen, több alkalommal szervezett szakmai találkozót, konferenciát, szakmai kirándulást. (Konferenciák: Modern nevelés néphagyományokkal - 2005. január 14., Jeles napok az iskolában - 2006. március 29., Részvétel a Forgószél és Garabonciás c. tanulmányi versenyek megrendezésében: 2006., 2007.; tanulmányi kirándulások: 2005. Tiszaalpár, 2006. Pénzesgyőr.) A szakosztály 2008. április 30-án tartotta meg ünnepi, tisztújító szakosztályülését, ahol e cikk szerzője a Magyar Pedagógiai Társaságban végzendő egyéb munkája kapcsán leköszönt az elnöki tisztségről és sokunk legnagyobb örömére a tagság Sándor Idikó etnográfust választotta meg szakosztályelnöknek. Az új elnök felvázolta a szakosztály jövőképét, amelyben fontos feladatként fogalmazódott meg a megkezdett szakmai - módszertani munka folytatása és kiterjesztése az ország valamennyi régiójára, illetve a határon túli területeken élő pedagógusokkal 2005-ben megkezdett együttműködés megerősítése, közös képzések, kiadványok elektronikus adattár létrehozásával. A szakosztály fő célkitűzése változatlan: hozzá kívánunk járulni ahhoz, hogy az óvodapedagógusok és a tanítók biztos forrásból jussanak hozzá a hagyományismeret, a népi játék és tánc óvodai, iskolai és az iskolán kívüli nevelésben felhasználható autentikus, módszertanilag kiérlelt elemeihez; s minél több gyermek, közöttük a pedagógiai szolgáltatásokat megfizetni nem tudó, hátrányos helyzetű gyermek számára is tegyük lehetővé az öntevékeny művészeti csoportokban való részvételt, ezáltal biztosítsunk élményekben gazdagabb, boldogabb gyermekkort minél több óvodásnak és kisiskolásnak.
I fjúság
Deák Péter
Miért is olvasunk fantasyt ? Az ô világuk és a miénk Már jó pár cikkben próbálgattam kedvelt stílusomat bemutatni az olvasóközönségnek. Azon voltam, hogy feltáruljanak a vele kapcsolatos gondolatok, elképzelések, ám egy fontosabb kérdésre még nem tértem ki. Mégpedig arra, hogy egyáltalán miért olvasok, sőt írok én ilyeneket? Miért olvasunk ilyen sokan ilyesmit, vajon mitől lehetnek a fantasy fő- és mellékágainak világában játszódó történetek ennyire vonzóak az emberek számára? Ez alkalommal, reményeim szerint, fényt tudok deríteni erre is, hogy együtt okosodhassunk. A fantasyval úgy tíz-tizenegy éves koromban találkoztam először, a Gyűrűk ura kapcsán, és voltam olyan szerencsés – én legalábbis annak éreztem magam –, hogy a szerepjátékkal együtt került az ismereteim közé. Vajon mi viheti rá az embert arra, hogy olyan szereplőkről, világokról, eseményekről olvasson, amelyeknek nincs köze a mi területünkhöz, a földhöz, vagy legalábbis nem az általunk megszokott földhöz? Talán éppen az, hogy az emberek többségében, ha csak tudat alatt is, él egy bizonyos vágyódás a távoli dolgok iránt. No nem a teret illetően értem a távolit. Hanem amikor valami olyasmi iránt vonzódunk, amiről tudjuk, hogy egykönnyen nem érhetjük el, vagy csak nagyon sokára, ám mégis nagyon szeretnénk megtapasztalni annak a távolságnak örömeit, érdekességeit, sőt, esetenként még a viszontagságait is. Nem olyan ez, mint amikor az ember gyerekkorában egy másik gyerek játékára, vagy később, ahogy munkát talál magának, ott egy felsőbb pozícióra vágyakozik? Nem egyszer megfordul a fejében, hogy „de jó lenne”. Nem anyagi természetű vágyak ezek, hanem a saját életünkben meg nem szerezhető tapasztalatok átélésének vágya, még akkor is, ha csak mentális értelemben van rá lehetőség.
Olyanok is vannak, akiknek mindez nem csupán vágyódás, hanem egyenesen menedéket jelent. Egy igazi, és talán minden másnál megbízhatóbb menedéket, amikor egy történetbe beleolvadva, maguk mögött hagyhatják az életben nem igazán szívelt dolgokat, vitákat. Ők azok az emberek, akik fokozottabb különlegességre, változatosságra vágynak az irodalmi műfajok terén, s ezért választják ki maguknak a fantasyt. Sokszor azonnal a mágiával, csodákkal átszőtt high fantasyt. Ugyanezt a vágyódást gyakorta viszontláthatjuk a történetekben is, a másik szemszögből, tehát a dolog, hogy úgy mondjuk, kölcsönös a külső és a belső világ szereplői között. Hiszen sok olyan történet van, ahol a hős már a normális életre vágyik inkább, holott tudja, hogy van dolga még bőven, melyet el kell intéznie, és így szegény fejének várnia kell még a visszavonulására. Úgy vágyik „ő” olyasmire, mint a mi életünk, a mi világunk, ahogy mi is látogatást tennénk az ő birodalmába. Kiváló példa az ilyen szerepre egy zsoldos kapitány, aki a rengeteg évnyi hadjárat, küldetések után már a nyugdíjazását sürgeti, vagy a missziójáról hazafelé igyekvő lovag, aki tudja, hogy ez után már nagynemesi ranggal jutalmazzák őt, és végre letelepedhet. Bizonyos esetekben a fantáziatörténetek szereplői is vágyhatnak még a meglévő csodáknál is többre, mert lehet bár osztályrészük a kincsek felkutatása, az ellenfelek eltiprása, ám egy high fantasy világban a kalandozóknak ez a „mindennapok” része. Akadnak olyan történetek is, ahol a szereplők valóban hozzánk hasonló emberek, hozzánk hasonló életet élnek, és úgy veszik őket körbe legendaként a varázslatos, csaknem megközelíthetetlen dolgok, ahogy bennünket a fantasy történetek világai. Ilyen 107
világokban kergetheti például a lovaggá válás ábrándját a parasztfiú, vagy éppen a piti bandita azt a nagy álmot, hogy egyszer rettegett haramiavezér lesz belőle. De a high fantasy szereplői számára is létezhetnek elérhetetlen dolgok, amelyek a kalandjaik végén bezsebelt, szemérmetlenül sok arany és kincs mellett is kimagaslóak. Olyasmik, amelyek még egy csodával teli világban is igazán nagy célnak számíthatnak, és elérésük már talán az egész világon ismertté teheti a hősöket. Ugyan a különlegesen erős varázstárgyak, ereklyék megszerzése nekem némiképpen sablonos, de tény, hogy birtokukba jutva, komoly felemelkedésre számíthat a tulajdonosuk. Példának okáért ember létére vágyakozhat valaki arra, hogy egy elf vagy – ami még ennél is nehezebb – egy törpe közösségben egyenlőként fogadják el őt, a sötétebb világokban pedig arra, hogy vámpírrá válhasson, s ezzel elnyerje az örök életet. Később ugyan kiderül, hogy az örök élet sem mentes a bajoktól, de ezt most hagyjuk inkább. Nekünk, evilági embereknek is az utunkba kerül néha egy-egy lehetőség, amellyel, ha élni tudunk, nagy bizonyságot tehetünk képességünkről kollégáink, társaink szemében – legyen az akár egy nehéz számítógépes program megírása, vagy igen kétséges kimenetelű ügyek sikeres megoldása. Mi így harcolunk sárkányaink ellen, és ekkor az éppen olvasott könyv borítójáról a hősök cinkosan ránk kacsintanak, mintha ők maguk is élő személyek lennének. Talán elismerhetnék ugyanúgy a mi győzelmeinket, ahogy mi az övéiket. Michael Ende a Végtelen történet című könyvében érdekes kapcsolatot vet fel az olvasott és a valós világgal kapcsolatban: lehet, hogy míg valaki éppen az egyik világról olvas, addig valaki éppen róla olvas egy másik világban. „Minden történet Végtelen történet”. Lényeg, hogy mindezekre mi is vágyhatunk a magunk módján, és kellően beleolvadva, vágyhatunk a továbbiakra is, akár együtt egy adott szereplővel. Ez a fajta azonosulás az első fantasy könyv után még sok másik elolvasását eredményezheti, hiszen az olvasók boldogok, ha megtalálják – mondjuk úgy – alteregójukat egy másik univerzumban. A high fantasy könyvekben az olvasók vágyódása főképpen a hősiességre összpontosul: ösztönösen megjelenik előttük a hősi alak, a sárkányokat, élőholtakat, démonokat legyőző vitéz vagy mágus, akit a végén mindenki ünnepel, aki mindent megkap, és ereje még ez után is növekedőben van. Egyszer, legalább egyszer mindenkiben megfordul az a kívánalom, hogy egy történet főhősének a bőrébe bújhasson, és képes legyen megtenni azokat, 108
amiket ő is, nem számít, hogy a Gyűrűk urának visszatérő királya, Aragorn, vagy akár a jó öreg Skandar Graun, Yvorl, a káosz istenének ork papja személyében, és véghezvihesse a hatalmas tetteket. Ezt az élményszerzést semmi sem szolgálja jobban, mint a szerepjáték. Itt mindenki saját maga megformálhatja a világra kerülő önmagát, és átélheti ő is annak a környezetnek minden izgalmát, esetenként, ha a mesélő úgy alakítja a történetet, akkor a könyvből megismert hős oldalán. Ahogy az Elfeledett Birodalmak világán a játékosok Drizzt Do’urden, vagy Cadderly útitársául szegődhetnek vagy szövetségesévé válhatnak, meg lehet ugyanilyen módon próbálni egy mitikus földi történelmet megelevenítő játékban az argonautákkal tartani az aranygyapjú után, vagy Beowulfot elkísérni a Grendel elleni harcba. A dark fantasyban is előfordulhat, amiről az előző, a horrorról szóló cikkemben is szó volt, hogy a főhősök gyakorta nem emberek, hanem valami másfajta, a fantasy világok és a földi mítoszok szerint is valamiféle sötét lények, akik maguk is rendelkeznek vágyódással, sokszor pont azért, hogy maguk is emberekké válhassanak egyszer, vagy hogy fajtájukon belül elnyerhessenek valamilyen vezető szerepet. Sok, sötétebb színű fantáziavilágban az ott élő mitikus lényeket – mint például a vámpírokat, démonokat és a hozzájuk hasonlókat – eleve megannyi negatív tulajdonsággal társítják, így nem is akarnak másban jeleskedni, mint a rombolásban, a káoszban. Messze állnak tőlük a meseszerűbb világkörnyezetű fantasyban szereplő megfelelőik, akiknek tán csak – ahogy mondani szokás – adni kell egy második esélyt a bizonyításra. Érzékelhető ebből is, melyik világ irgalmasabb a lakóival, és ez alapján is könnyű dönteni, hogy ki melyiket is választja „vakációnak” a fantasy világképek közül. Az olyan világképekben, mint a sötét földi jövőt elénk táró cyberpunk – melynek tán alapja is lehet –, vagy éppen a durva és nyers hard fantasy környezetű világokban a nagy cél már sokkal eltérőbb köntöst viselhet, s emiatt az ember hajlamos néha elfeledkezni arról, hogy ez is valós küzdelem. Csak éppen ez nekünk túlzottan könnyedén megy. Az étel megvásárlása a boltban nem olyan csatározás, mint egy hard fantasy őskori világában vadászni az élelemért, vagy a cyberpunki világok romos városrészeiben étel után kutatni, különösen azért, mert ezeken a vad területeken az embernek meg is kell tudni védenie magát, ahogy csak lehet. Nem éppen a legfelüdítőbb világkép, amelybe egy könyv elragadhat minket, de mégis hozhat ugyanannyi izgalmat, mint egy fantasy könyv. Az em-
nyom a latban, s ezért is könnyű megkedvelni a fantasy könyveket, filmeket. Felkeltheti bennünk a régi emlékeket, amelyek ugyan nem kapcsolódnak magához a fantasy műfajhoz, ám valahol a lelkünk mélyén előkerül egy érzés, egy izgalom, ami egyesül olvasás közben a jelenlegivel. Egy ismerősöm be is számolt nekem egyszer pont erről a fajta érzésről, mikor Lovecraft történeteit olvasta, és akaratlanul is visszaderengett neki az az idő, mikor a régi horror regényeket olvasgatta: „Gyermeki énemmel közösen olvastam.” Talán nem mindenkinél ugyanez lehet a megfelelő megfogalmazás, csupán a lényeg azonos. Egész biztosan sokan voltak úgy gyerekkorukban az olvasással, hogy beleélték magukat a könyv történetébe, azonosultak az egyik hőssel, és a könyv becsukásakor volt egyfajta rossz érzés, hogy ott kellett hagyni a másik univerzumot és befejezni a szereplést. Kirángatva onnan, a másik világból a sajátunkba, sőt, a múltból a jelenbe is visszatérünk, és a régi gondolatok, élmények is aludni térnek bennünk egy időre, ám minden újabb alkalommal, amikor lapozunk, újra életre lehet hívni azokat. Ez az a mód, amellyel a fantasy történet kalandos cselekménye visszahozhatja akármelyik mítosz, vagy régi jó kalandosabb ifjúsági regény hangulatát az embernek. Vonzalmunk a fantasy történetek és világok iránt főként erre a két dologra épül. Elvágyódunk, ám lehet azt is mondani, hogy „visszavágyunk” a régi élményeink, a fantasy történetek előfutárai miatt.
109
Ifjú s ág Deák Péter Miért is olvasunk fantasyt? Az ô világuk és a miénk
bertelenebb körülmények között harcoló főhősök és más szereplők sorsa érdekfeszítő lehet, a kívánt borzongást nyújthatja az embernek, akárcsak egy misztikusabb díszletekkel rendelkező horror, vagy éppen egy thriller regény, már ha mentes a szükségtelen és elnagyolt mészárszéktől. Tudom, hogy az itt következő kijelentéseim csak közelebb visznek a rajongók inkvizíciójának máglyájához, de nem visz rá a lélek, hogy ide soroljam a Harry Potter-könyveket. Bár biztosra veszem, hogy az olvasói közelebb kerültek mindahhoz, amit az imént elbeszéltem. Szem előtt tartva a tényt, hogy a mi világunk benne átalakított formájában játszódik, sajnálatos módon fantasynak a magam részéről még így sem tudom nevezni. Én már csak ilyen szentségtörő maradok… Valahogy mindez az én fura ízlésemhez képest túlzottan elhíresült, túlzottan olvasott könyv ahhoz, hogy képes legyek rávenni magamat az olvasására. Elnézést kérek, ha megbántottam valakit ezzel. A vágyódás érzése mellett másik fontos tényezőnek a jól ismert és kellemes nosztalgia érzését tartom. Nem a történetben szereplő eseményekre célzok ezzel, hanem a fantasy gyökereire, a legendákra, a népmesékre. Gyerekkorában biztosan sok mindenki bújt ilyen történeteket, és a fantasy olvasásakor a mesék, mítoszok alakjai, eseményei feleleveníthetik az olvasó előtt a régi olvasós időket. Nemcsak szeretjük tehát a fantasyt, hanem tulajdonképpen ismerjük is egy bizonyos szinten. Mondhatni: „találkoztunk már”. Ez minden bizonnyal sokat
Ifjúság
Habony Gábor
Utazásról, hôsökrôl, köztességrôl – nyugati hôsi es zményképek „Amikor meséltem neki utazásaimról, hallgatott, csak annyit mondott, azt is nagyon szűkszavúan, jól gondoljam át az utat, amit megtettem, egyeztessem, mielőtt leírom a teret és az időt, mert az már egy egészen más út lesz, mint az eredeti lett volna.” Kiss Noémi: Digitális bédekker Az ember köztes lény. Nem esik jól neki, ha lehorgonyozhat valahol; ha kiköthet és befejezheti dolgait; ha megállíthatja, sarkítva láttathatja vagy felgyorsíthatja és mindent egybemosva mutathatja be a világot. Minden tekintetben a középútra törekszik, mert sem balra, sem jobbra nem leli meg, amit keres – örökké utazik; úgymond az utazás állapotába dermedve tör célja felé és közben csupán hosszabbrövidebb pihenőkre áll meg itt és ott.
Az utazás lényegiségéről Márai érintőleges kapcsolatként írt az utazásról, s az utast a nagybetűs Emberrel azonosította, kinek emlékei horzsolásként jelennek meg; felszíni, gyorsan múló sebek csupán: „Átmégy a városon. Hozzád ér néhány ház, egy nő arca, egy kút, a templom portálja. Sűrű, telt heve van a napnak. Átmégy a városon. Hozzád ér néhány ház, s hangtalan horzsol millió idegen tárgy; hozzád ér s már elmarad mögötted; te mégy tovább, ideges vándor, utas; engeded, hogy megérintsen néhány tárgy, lény rajza s elmúljon rólad: a szíved nehéz, de mosolyogsz. Aztán, mielőtt elkanyarodsz a lassú sétából a hotel pozitivitásába: úgy érzed, címet kaptál: utas vagy. (...) Mégy át az idegen földön: Te Átutazó: Ember.” (Márai Sándor: Heidelbergi domb. In: Tájak, városok, emberek. Budapest, 2002. 7.) Mi több: az ember kulturális öntudatát már az ősidők óta ez a seholsem-lét, ez a köztes állapot, az állandó változás határozza meg; Platón dialektikája ugyanúgy erre utal, mint Descartes-nál az életutak megtervezhetetlensége. Nyelvünk, s ezáltal kultúránk egyik meghatározó eleme az utazás – a mozgás-fogalmaink kifejezőereje kétségbevonhatatlan: rátérünk a lényegre, átgondoljuk a dolgokat, belemegyünk a témába, et 110
cetera. Akaratlan is idekívánkozik még egy idézet: „sarkalatos evidencia, hogy az utazásnak nincs vége, nincs oka, hogy véget érjen” (Baudrillard). Korai hősképek Szinte teljesen biztosra vehető, hogy az embernek ez az utazáshoz fűződő, mélyről fakadóan bensőséges viszonya az, ami miatt legismertebb hőseink is utazók. Legyen szó írott szövegről, mozgóképről vagy akár a történelemről; hőseink általában utazás közben, esetenként maga az utazás által válnak hősökké. Gilgamest – háttérinformációk hiányában – kihagyva, az Odüsszeia adja magát; már legelső sorában jellegként jelenik meg a világlátottság (kiemelés tőlem): „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott” (Odüsszeia. Ford. Devecseri Gábor; forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár [http://mek.oszk. hu/00400/00408/html/ 01.htm#1]). A történet főszereplője beutazta az egész Mediterraneumot – legalábbis elméletben, hiszen a „homéroszi földrajz” mindmáig vitás téma. Azonban hiába nevezzük Görögországot a kultúra bölcsőjének, az ősi hősök közül nem hagyhatjuk ki a germán - skandináv Nibelungenlied lovagját, Szigfridet sem. Bár a mű csak hosszas fejlődés után, az 1200-as években nyerte el végső formáját, szereplői már korábban megjelentek a viking Edda-dalokban. Szintén viking eredetűek az először a 12. században lejegyzett Sagák, amelyek közül az egyik legismertebb a hős Vörös Erik utazásait beszéli el. (Nagynak tűnik az időbeli ugrás Odüsszeusz és Vörös Erik között, ám a látszat ezúttal is csal; fentebb írott Sagákat említettem, és a lejegyzés ideje nem azonos a keletkezés idejével. A viking prózák egy része honfoglalásról és mitikus királyokról beszél, ami a 12. századnál jóval régebbi eredetre utal.) A skandináv világról eszünkbe juthat az angolszász Beowulf, amely bár óangol nyelven maradt fenn, erős kapcsolatot mutat a mai Svédország délnyugati részén élt gaut törzs epikájával, amely a tőlük délebbre élő svéd és dán népekkel vívott
harcokról szól – eredete arrafelé keresendő, a 7. századi óangol verziónál jóval régebbi időkben. Nem mellékes, hogy a Beowulf gazdag epikus környezetben jött létre és számos elméletet építettek már erre a tényre. Ezek az elméletek nemcsak a főhős sárkányharcának motívumát vezetik vissza a Nibelungenlied eredetileg Edda-beli Sigurdjának hasonló harcára, de keresztény vonzatként esetenként összehozzák Grendelt a biblikus Káinnal. Másféle hősök Hagyjuk az időt és a teret; az utazó hős és a Biblia találkozásánál a szentek lépnek be látóterünkbe. Pál a damaszkuszi úton tér meg, Jakab vándorlásainak nyomát ma zarándokutak őrzik Spanyolországban, Péter apostol Rómáig ment a Szentföldről indulva, Márk evangelista Jeruzsálem és Antiochia között ingázott. Maga Jézus sem maradt egy helyben. Vándortanító volt a Buddha is; Mohamed külföldről vitte el a hitet az arab világnak; és „A leghosszabb utazás is az első lépéssel kezdődik”, ahogy Konfucius mondta. Persze, a történeteikre rárakódott magasztosság miatt a szentek és vallásalapítók, vallásújítók hősi mivolta nem annyira szembeötlő, mint világi társaiké. Azonban minden tekintetben hősök ők is, hiszen – sokszor embert próbáló vagy kifejezetten emberfeletti – tetteik nem csupán saját korukra és környezetükre, de az utánuk következő korszakok mindegyikére hatással voltak és vannak össztársadalmi szinten. Ugyanez igaz a történelem nagy felfedezőire; a teljesség igénye nélkül Kolumbusz, Marco Polo, Vasco da Gama, Amundsen és a többiek által elért eredmények mind a mai napig kihatnak a bolygónkon fellelhető szinte minden kultúrára. Szinbád vagy az argonauták története is azt bizonyítja, hogy hősképeink óhatatlanul összekapcsolódnak az utazással. Természetesen vannak kivételek. Nálunk, helyi vonatkozásban mindenképpen megemlítendő Nemecsek Ernő és Rózsa Sándor, Dobó István és a többi egri várvédő, akik a gyermek- és kamaszkor hőseiként eszményképek alapjait helyezik el az arra fogékony elmékben. Előre elnézést kérek; az itt következőkben teljes mértékben szubjektív leszek. Tizenegynéhány éves lehettem, amikor még nem a televízió vagy a számítógép kötötte le azt a korosztályt, hanem az utca, a focitól a sárdobáláson át számos közös játékig, illetve az olvasás, ha otthon maradtunk. Falusi általános iskolám könyvtárában mindig várni kellett a Nagy Indiánkönyvre; elő
kellett jegyeztetni átlagosan egy, néha két hónapra is. Amíg kedvenceinkre vártunk, a köztes időben sokan olvastuk Rejtő Jenő légiós történeteit (hmm... ismét távoli földrészekről és világlátott karakterekről esett szó), hogy csak egy példát említsek. Mire a színesen villódzó képernyők belopakodtak az életünkbe, már tökéletes alapjaink voltak Gojko Mitić 1963-tól 1981-ig tartó munkásságának befogadására és értékelésére, hadd ne mondjam; imádására. Nélküle és Django (1966., r.: Sergio Corbucci) nélkül a mai európai emberben nyilvánvalóan teljesen másféle elképzelés élne Amerika western korszakáról. Bár szándékosan a lengyel és az olasz filmművészet irányába tereltem a szót, hogy Európában maradjunk, de Amerika befolyásának tárgyalása kikerülhetetlen, ha a hősi eszményképről esik szó. Az interkontinentális technológiák által a hősök már nem csak számunkra virtuálisan utaznak a saját világaikon belül, de történeteik is hihetetlenül gyorsan eljutnak bolygónk egyik pontjáról a másikra. Ez a többszörös dinamika rányomja bélyegét magukra a karakterekre is. Az amerikai hős Amerika kulturális öröksége Európából ered, és ha ezt az ősi vonalat kivonjuk, megkapjuk a tipikus amerikai hősképet. Szabad, önálló és önfenntartó karakter, aki önerősen éri el céljait és segítséget nem kap, nem is vár sem a társadalomtól, sem az államtól. Mindig kívülálló volt és mindig kívülálló marad, elismerése többnyire csak a nyers igazság ismerete – saját szerénysége általában nem is engedi meg, hogy ennél nagyobb jutalmat fogadjon el. Ilyen tipikus amerikai hősöket tömkelegével mutatnak be a különféle akciófilmek és képregények, de hogy ne rögtön a ponyvával kezdjük, Huckleberry Finntől sem állt messze az utazás misztériuma. Könyvének utolsó mondatában írja: „De azt hiszem, mégiscsak el kell lépnem nemsokára az indián föld felé...” (Mark Twain: Huckleberry Finn kalandjai; ford.: Koroknay István; forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár [http://mek.oszk. hu/04200/04237/ 04237.pdf]). Ha amerikai hősöket keresünk, újra meg újra a vadnyugatra tévedünk. A puritán bevándorlókról és az utánuk következő nemzedékekről író Hawthorne is említ bőrharisnyás, hosszúpuskás cserkészeket, akik Coopernél vadonbarát nyomkövetőkként bukkannak fel, és minden bizonnyal alapját adták a későbbi Texas Ranger Walkernek (Chuck Norris nevével és szerepeivel lehet viccelődni, de az tény, hogy hivatalosan is tagja a texa111
si járőrszolgálatnak, mi több, éles bevetéseken is részt vesz időnként), aki viszont már szélesebb köröket jár be a világban, mint említett elődei. Walker és a többi amerikai akció-sorozathős elképesztő méretű epikus közeggel ébred öntudatra a képernyőkön. James Bond 1960-as és 1970-es évekbeli sikerei adrenalininjekcióként hatottak Hollywood egyik frankeinsteinszörnyszerű jelenségére, az akciófilmre. Maga James Bond sem volt amerikai soha; ma mégis így ismerjük az angol titkosszolgálat ügynökét. Valahogy eltolódtak a hangsúlyok és az angol gentlemanből amerikai akciósztár lett. A lényegen, persze, ez nem változtat; ő az utazó hős egyik modern archetípusa; őfelsége szolgálatában bejárja a világot és öli a gonoszt, s a végén mindig győztesen kerül ki a kalandból, mint valamiféle Superman. Supermanről szólva; nem csak képességeiben emelkedik minden emberi kategória fölé, de ő maga az örök hősi eszmény végső megtestesítője. Az egész emberiségért harcol, holott nem ember, hanem földön kívüli lény, s mégis otthonának tartja ezt a bolygót, az életét adná lakóiért. Óriási hatalommal rendelkezik, ám mentes minden hatalomvágytól és kapzsiságtól; csak és kizárólag erényei vannak. Nem csak a Földön képes bárhová eljutni néhány pillanat alatt, de már akkor galaxisokon utazott át, amikor még csecsemőként bolygónk felé tartott. Tehát a csupán 1932. óta létező ultimate hero (afféle legesleghősiesebb hős) talán jobban kimeríti az utazó hős fogalmát, mint az ókori vagy még korábbról származó Odüsszeusz. Ne vonatkoztassunk el a Superman-jelenség azon felhangjaitól sem, amelyek szerint a Föld bolygó Amerikát szimbolizálja és a fő karakter az amerikai hazafiságot próbálja építgetni – értsd: nem az én hazám, de betelepültem, idejöttem és mindent megtennék érte. Spekulációkba bocsátkozva hajlok a feltételezésre, hogy e felhangok enyhítése végett született meg 1941-ben America kapitány, aki Minute-Man [szintén 1941.] mellett azóta is a patriotizmus fő jelképe – ez utóbbi képregényhős az amerikai szabadságharc válogatott massachusettsi katonái után kapta a nevét. De maradjunk még és dobjunk egy jelképes követ Supermanre! Nem más ő, mint a nietzschei Übermensch egyik abszolút szimbóluma. Az emberfeletti ember, aki nemcsak testileg múlja felül az egyszerű embert, de rendszeresen túllép önmagán mind gondolati, mind pedig lelki síkon. Emellett, az emberfeletti ember képes újraélni életét – Superman pedig már csak a képregény formájába öntött hőstörténet révén is újra meg újra ugyan112
abba a mókuskerékbe kerül; eljön a gonosz, akivel még neki is meggyűlik a baja, de túllépve önmagán mégis győzedelmeskedik. Ez a majdnem-legyőzetés és újbóli felserkenés nekem – ha lehetek szubjektív – a mitológiára hajaz; az egyiptomi Ozirisz volt még ilyen, meghalt és feltámadott, ráadásul impotensen, akárcsak Superman. Ugyanis Superman lényének legkevésbé szembeszökő aspektusa nem más, mint az önként vállalt cölibátus, amely már-már az impotenciával vetekszik. Bár a szerelem és a maszkulin - feminin ellentétpárok rendszeresen felbukkannak a Superman-mítoszban, mégis, a hős jól tudja, hogy belőle egy is éppen elegendő, nem kíván szaporodni, úgymond szellemiségében afféle eunuch testőre a világnak – a vulgaritás határát súrolná, ha azt mondanánk, Gaia földanya herélt vitéze. Voltak próbálkozások; Supergirl és Krypto, a szuperkutya csak egy-egy példa a mítosz kibővítésére, de nem bizonyultak maradandónak. Például Magyarországon még a képregényrajongók egy része sem tud néhai létezésükről – persze, kicsi ország = kicsi Superman-mítosz, de ezen fanyalogni annyit sem ér, mint a nyomdafesték, amit elpazarolnánk rá. Ennyit a legnagyobb hősről. Engem személy szerint mindig is jobban érdekelt a másik oldal; a hős célja a gonosz legyőzése, de az antagonista célja csak több találkozás után lesz az, hogy elpusztítsa az útjában álló hőst. Addig viszont saját céljai vannak – és ettől nekem sokkal élőbb, önállóbb és karakteresebb lesz, mint a hős. Antihősök Úgy tűnik, egy idő után igény támadt az árnyaltabb, sokkal inkább erkölcsi oldalról bemutatott hősökre a főként tetteikben megnyilvánuló szuperek mellett. Constantine (Hellblazer, 1988.) karakterének már alapvető jellegzetessége, hogy egyrészt teljesen ember, mentes minden természetfeletti képességtől, és cselekedeteinek moralitása megkérdőjelezhető – bár a nagyobb jó érdekében tevékenykedik. A hajléktalan Maxx-ról (The Maxx, 1993.) nem derül ki egyértelműen, hogy valódi szuperhős, vagy csak egy skizofrén szociális munkás képzeletében kap hősi képességeket... esetleg ő képzeli magát szuperhősnek. Az Ivadék (Spawn, 1992.) a pokolból tér vissza, és ördögi urának igáját saját emberségének visszanyerésével próbálja lerázni. A lélek mélységeit kutató korszak nem csak új hősöket szült, de megváltoztatott néhány régebbi ismerőst is. Batman (1939.) Sötét Lovagként jelenik meg egy minisorozatban (Batman: The Dark Knight Returns, 1986.) és bár teljes erőbedobással küzd a
ébredése), bár könyvváltozatban a tetralógia egésze őróla szól. A filmen ábrázolt antihősök aktuális csúcspontja Dexter (Dexter, TV-sorozat, 2006.), az érzelmektől mentes sorozatgyilkos, aki csak bűnözőket öl meg. Míg Superman a rend és az elrendezés felé ható erők megtestesítője, addig Dexter pont a másik véglet. Léte minden aspektusa káoszt szül, melyet pusztán érzelemcsírák által befolyásolt zsenialitásával lát át és rendez újra maga körül. Superman az erő és az erősebb által gyakorolható kegyelem hatalmát mutatja be; Dexter az ész uralmának helytartója, tudós gyilkos. (Persze, testileg is csúcsra járatja magát, de csak a szükségszerűség okán és megtervezetten – ő mindig is ember marad, míg Superman földön kívüli lény, ami még inkább kiélezi kettejük ellentétét.) Eszközöket használ, ezzel is a fejlettebb ember hatalmát jelképezi a primitív (értsd: elsődleges, megelőző) ökölharcossal szemben, aki az izomtömeg méretei és az erőkifejtés lehetőségei alapján oldja meg az elébe kerülő problémákat. Intrikus, hideg és számító elme, a társadalommal szemben színész, akit felvett szerepei vezetnek be az empátia világába – ahol egyáltalán nem érzi otthon magát. Ilyen Dexter; mint ember, kön�nyen elveszíti a talajt a lába alól. Ilyen Dexter; mint hős, újraéli saját élettörténetét és önmagán felülemelkedve győzedelmeskedik. Ilyen Dexter; mint antihős, toposzt kínál mindazoknak, akik lényük sötét oldalán keresik a nagyszerűséget. A hősi eszménykép lényegében ez; elhiteti, hogy a nagyszerűség ott rejlik mindenkiben, épp csak meg kell találni, ki kell ásni és ki kell művelni. Ahogy Dexter is kiművelte, kényszerbetegségét kiismerte és megtanulta irányítani, miközben elrejtette azt az emberiség egésze elől. Mindemellett jelentős tudást is szerzett, munkaterületének szakértőjévé vált. Szinte tökéletes eszménykép ő a mai, tudás alapúnak tartott világban – az a kis bibi ott a gyilkosságokkal... Istenkém, senki sem lehet teljesen tökéletes! Az ember ma már csak kilencven százalékos tökéletességre vágyjon! Kevesebbre értelmetlen, többre meg felesleges... Akik kimaradtak Az eddigiekből kimaradtak a gyerekek hősei. A gyerekek hősi eszményképeiről gyakorlatilag igen keveset tudunk. A mesék sokat változnak akár egyetlen generáció alatt is; elődeink a népmeséken nőttek fel, a mai 30-asok az éppen aktuális politikai viszonyok szerinti történeteket kapták a számukra 113
I fjúság Habony Gábor Utazásról, hôsökrôl, köztességrôl – nyugati hôsi eszményképek
bűnözők ellen, gondolatban már a „nagyszerű halálra” („grand death”) készül. Itt különösmód már nem a pozitív, hanem a negatív árnyalatok dominálnak. Őrület, halálvágy, démonok és pokolképek; az imént felsoroltak átmenetet képeznek a hősök és az antihősök között. Ez az ábrázolásmód nem túl gyakori, kifejezetten keresni kell a példákat. David Bowie az Éhségben (The Hunger, 1983.) szánalmat keltő, beteg vámpírt játszik; a londoni gettó lecsúszott hősei (A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső [1998.], Trainspotting [1996.]) vagy éppen lebukott bűnözői (Az utolsó éjjel, 2002.) rokonszenvet ébresztenek. Az emberszörny témája régóta hálás alap ebben a kategóriában; Anne Rice könyveinek főszereplői (Interjú a vámpírral [Szukits Kiadó, Szeged, 2003.], Lestat a vámpír [Szukits Kiadó, Szeged, 2005.]) emberségükbe kapaszkodó tévelygők, akik csak annyira gonoszak, amennyire emberként is azok voltak, mielőtt vámpírokká változtak. Lovecraft teremtménye (A kívülálló; in: H. P. Lovecraft összes művei, második kötet; pp. 389-394.; Szukits Kiadó, Szeged, 2003.) megrémül saját borzasztó külsejétől, amikor megpillantja azt egy tükörben – hasonlóképpen Frankenstein doktor kreatúrájához, amikor először vitték filmre (in: Thomas Edison’s Frankenstein, 1931.). Frankenstein történetével (Mary Shelley: Frankenstein, avagy a modern Prométheusz; Kozmosz Könyvek, Bp., 1977., Göncz Árpád ford.) eljutottunk az antihősökhöz. A kísérletező tudós még nem gonosz (ahogyan a lelkét eladó Faust doktor sem az), de már nem tudja, hol a határ, és mi az, amit még megengedhet magának az emberi korlátok között. Teremtménye hasonlóképpen túllép az emberi valón; gyűlölete és bosszúvágya teljesen elsöprik gátlásait. Az angol horror irodalom megalapozásával ők ketten mutattak példát a modern antihősök egy részének, mások viszont történelmi alapon születtek. Például a vérszívó Drakula (Bram Stoker: Drakula, Európa könyvkiadó, 2006. Sóvágó Katalin ford.) egy véreskezű erdélyi nemes számtalanszor megformázott alteregója – utazik is; megjárja a viktoriánus Angliát. A gonosz általában megbűnhődik, azonban akadnak olyan antihősök, akik sikerrel járnak; igényszintjük alacsonyabb a gyakoribb nemeziskarakterek világhódító vágyainál, és valószínűleg ezért hajthatják végre terveiket. A nagyobb nyilvánosság előtt Hannibál mellékszereplőként kezdte (A bárányok hallgatnak, 1991.), és csak ezután kapott sorozatot (A vörös sárkány, Hannibál, Hannibál
I fjúság Habony Gábor Utazásról, hôsökrôl, köztességrôl – nyugati hôsi eszményképek
új médiumon, a televízión keresztül, s a mai gyerekek annyiféle különböző hősképet kapnak a különféle közvetítő közegeken át, hogy gyakran már választani is nehezen tudnak. Másrészről a befogadó közönség annyira kön�nyen befolyásolható, hogy nem beszélhetünk kialakult és megszilárdult hősképekről. A gyerekek elképzelései a világról és a többi emberről még gyorsan változnak, a hősképek aktuális szimbólumrendszerét pedig az határozza meg, hogy az alkotók mit gondolnak a gyerekekről. (A gyermeki elme befolyásolhatóságával kapcsolatban érdemes beleolvasni Ranschburg Jenő: Áldás vagy átok [Saxum Kiadó, 2006.] című könyvébe, amely a képernyőfüggőséget tárgyalja, meglehetősen pártatlanul.) Szintén nem foglalkoztam a sportolókkal és a sztárokkal sem. Bár ők is lehetnek példaképek, ebbéli minőségüket szinte teljes egészében a média határozza meg. Kevesen tudják például azt, hogy a tízszeres Ironmant Tamás Zsolt nyerte meg 2007ben – ugyanakkor az autó- és motorsport, illetve a futball eseményeiről sokszor még azok is tudnak valamit, akiket egyáltalán nem érdekelnek ezek a sportágak. Amellett, hiába lehetnek példaképek, a sztárokat ritkán tekintjük héroszoknak. Hiába hajtanak végre esetenként hősies tetteket – vagy felkapja őket az épp aktuális médiahullám, vagy kemény munkával, sok-sok év alatt válnak híressé, de egy bizonyos dologban mindig különböznek a hősöktől: nem kapnak szerepet mítoszokban és mesékben. Az ő hírük (hagyjuk most el a csak kapcsolataiból élő, a szlengben gagyicelebnek nevezett sztárocskákat) aktuális jelenlétükből ered és a tömegtájékoztatás eszközeivel terjed, és név szerint ismerhetjük bármelyiküket; ugyanakkor az eszményekké vált hősképek esetében a név szinte közömbös címke, a tettek pedig örök érvényű példákat mutatnak fel. Akkor most ki vagy mi az a „hős”? Van ebben az utóbbi gondolatban valami megfoghatatlan, misztikus dolog, ami rámutat a képregény- és filmhősök hatalmas népszerűségének
114
okára. Bár – így a végén ismét szubjektív leszek – sejtés csupán, de ki kell mondanom (le kell írnom); hősképet az a valótlan alak szülhet, aki emberfeletti tettet hajt végre. Valós személyekből sohasem lesznek hősök. Ha az eszménykép egy valaha élt vagy akár még élő ember nevét kapja, akkor sem igaz, hogy a valós személy minden jellemzőjében megegyezik az eszményképpel. A hőskép mindig felnagyított jellemzőkkel operál, máskülönben nem lenne benne semmi különleges, minden tekintetben emberi maradna. Ha pedig minden tekintetben emberi marad, akkor nem képes végrehajtani azt az emlékezetes emberfeletti tettet, amelyről esetenként évezredeken keresztül fennmarad a név mint egyszerű megkülönböztető jelzés – tehát a hősnek minden esetben felül kell emelkednie az emberin, ha másként nem, akkor legalább a rajongók, követők és/vagy hívek elképzeléseiben. Még egy fontos pont; a hős nem része az emberi világnak. Ikonikus köztes lényként lebeg valahol a normális és az érthetetlen, megismerhetetlen természetfeletti között. Nem elég távoli ahhoz, hogy idegen legyen, de nem elég közeli ahhoz, hogy velünk legyen a valóságban is. Nem hiszek benne, hogy amikor vészhelyzetben az anyuka puszta kézzel leemelte az autót a gyermekéről, akkor éppen különféle hősképek jártak a fejében – mégis, már az antik görögök is jól tudták, hogy az ember egyik meghatározó eszménye, cselekedeteinek egyik mozgatórugója a hősiesség valamen�nyire körvonalazott képe. Így a hős mindig köztes marad; nincs ott, amikor kellene, de minden más pillanatunkat átitatja, kulturálisan belénk oltva kirobbanthatatlan védelmi pozíciót vesz fel tudatunk és tudatalattink között félúton. Azután útnak indul és bejárja elménk rejtett zugait, mindenhol ott hagyja a lábnyomát, küzd belsőnk antagonista aspektusai ellen. A probléma inkább az, hogy túl sok van belőle. Túl sokféle hősképet kapunk, és már nem tudunk választani Superman és Dexter között.
O LV A SV A
Trencsényi László
Jorgosz közlegény jelentései a 38. kilométerrÔl - TanulmánygyÛjtemény
Báthory Zoltán meghatározó könyvet írt a magyar nevelésügy, a magyar közoktatás legutóbbi „zivataros” évtizedeiből, egyben találó címet adott a korszak történéseinek. Maratoni reform – írta iróniától sem mentesen könyvének címlapján, utalva arra a hosszú időszakra, mely napjaink megoldásaihoz, félmegoldásaihoz, sikereihez, kudarcaihoz vezetett. Érdekességként jelezzük, hogy a korszak induló időpontjáról – stílusosan: mint Homérosz szülőhelyéről – máig zajlik a vita. Jómagam tapasztalataim alapján osztozom Báthory álláspontjában, hogy a szóban forgó folyamatok kezdetét bizony a bonyolult hetvenes évek elejétől érdemes számon tartani (Báthory az ún. 1972-es „közoktatási párthatározatot” tekinti a 0. kilométerkőnek). Maratoni reform zajlott és zajlik. Így és úgy. Fogadjuk el Báthory elemzését. A Báthory-könyvet joggal méltató kritikák, recenziók kevesebbet foglalkoztak azzal, hogy a szerző – nem függetlenül egy hosszú korszakban meghatározó szerepétől – elsősorban a „parancsnoki harcállások” világában volt tájékozott, a folyamatokat az oktatáspolitikai döntéshozás centrumának történéseiben látta és láttatta igazából. Ezeknek a történeteknek is van „alulnézete”. A „csatatereken”, az intézményekben, a tanári szobákban lefolytatott beszélgetésekben, döntésekben és tanakodásokban lezajlott folyamatok legalább ennyire izgalmasak. Nem csupán figyelt vagy figyelmen kívül hagyott reflexiói mindezek a történéseknek, hanem olykor maguk a történések. E
kötet szerkesztőjének megadatott, hogy ebben az időben az utóbbiakról is szerezzen tapasztalatokat. Szenvedélyes megfigyelői, cselekvő, később támogató szakemberi magatartásából kialakult a „résztvevő megfigyelés” metodikája is. Innen a játékos elnevezés: ám szóljon a visszaemlékezés a „maratoni reformról”, de ezúttal ne a hadvezér környezetéből származzanak a hírek, ne a parancsnoki harcálláspont horizontjáról, hanem közvetlenül a csatatérről. Így adtam a nevet a képzeletbeli futónak, a harcosnak. Legyen Jorgosz közlegény ő! S miért 38. kilométer? Mint tudjuk, a Marathon – Athén távolság mai mértékkel valamivel több mint 42 kilométer. Báthory Zoltán a kezdetektől, a starttól a kötet jelen idejéig, a kétezres évek fordulójáig követi az eseményeket. Az elejétől a végéig. A szerkesztő egy szakaszt emel ki. Mintha a futó egy pillanatra lassítana az attikai dombok közt, s nagyokat sóhajtva e pontról, mondjuk a 38. kilométernél gyűjtené össze tapasztalatait, mondanivalóját. Még nem érkezett meg a fővárosba… Menet közben van. A 38. kilométerkő jelzi az elsőtől a 42-ig számozott kilométerek egyikét. Mely szakaszról van szó? Jóformán kerek évforduló. 20 esztendeje lesz 1989/90-nek, a legtöbb fordulatot, változást jelentő évnek. A középpontban ez az időszak áll. A rendszerváltásnak, rendszerváltoztatásnak nevezett politikai fordulat környezetéről gyűjtött tapasztalataival – e kötetben mindenesetre – Jorgosz közlegény. Jelentéseit innen küldi. 115
E kötet szerzői részben a szerkesztő kortársai, harcostársai – hogy a maratoni csatamező és futópálya metaforájánál maradjunk. Az ő írásaik, visszaemlékezéseik egészítik ki a képet. Másfelől – s e kötetnek ez lényeges motívuma – a szerkesztő egykori egyetemi hallgatói, tanárjelöltjei. Miképp látták ők a 20 évvel ezelőtti korszak és közvetlen környezete nevelésügyi történéseit? A kötet a VII. Nevelésügyi Kongresszus évében jelenik meg. A kongresszus szervezői is történelmi áttekintést ígértek. A kongresszusi felkészülési folyamat számára készült összefoglaló vitaindítók szövegének közreadását ezért is tartotta a szerkesztő indokoltnak. Jorgosz jelentései nem csupán az iskoláról szólnak. Szólnak a gyermekvédelemről, a gyermek- és ifjúsági kultúráról, a pedagógusok és a gyerekek, kamaszok civil szerveződéseiről – ahogy mondani szokták: „határainkon innen és túl” (hiszen ez utóbbi élmény is része ennek a történelemnek). Nem a teljesség igénye, hanem néhány – mára
116
háttérbe szorult, elfeledett – folyamat emlékezetbe idézése vezette a szerkesztő kezét. Jorgosz közlegény számára most e jelenségek fontosak! Veszteséglista? Nyereséglista? Kárjelentés? Diadal? 1989/90 tengelyében nézve mindenről szó eshet. Folytonosságok és folyamatosságok felmutatása? Megszakadt kontinuitásoké? Állandóságoké, melyet csak a politikai ideológia felszíne mutat másnak és másnak? A rendszerváltás utáni második évtizedbe szaladó magyar társadalom és intézményrendszer igényli a hiteles mérlegkészítést. Egy olyan időszakban is, amikor alapvetően új kihívások, e fenti tengely állapotától, forgási sebességétől, súrlódási hevétől független vagy függetlennek látszó konfliktusok és változtatási kényszerek mutatkoznak. A szerkesztő: Trencsényi László. A kötet kiadását a Miniszterelnöki Hivatal és az Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatta.
Tóth Szilvia
1905-ben jelent meg Eötvös Károly Deák Ferenc és családja című műve, a Révai-testvérek kiadásában (Eötvös Károly munkái, XIII-XIV. kötet). Négy évvel később, változatlan kiadásban, másodszor is megjelent, majd egy új sorozat keretében,1932-ben Révai újra kiadta.1 Azóta csak egy-egy részletét közölték újra. Nemeskürty István sajnálkozik könyvében, hogy az irodalomtörténet megfeledkezett Eötvös Károlyról. De ő is csak A nagy pert emlegeti. Eötvös Károly lényegében ma is elfelejtett író, noha az ötvenes2 és a hatvanas, valamint a nyolcvanas és a kilencvenes években3 történtek kísérletek újrafelfedezésére. Elismeréssel írt róla a kézikönyvként ma is használatos A magyar irodalom története.4 Különösen értékes a veszprémi Vár ucca tizenhét című negyedévkönyv 1996./1-es különszáma, amely Eötvös írásaiból válogat, ügyvédek (pl. Szalay) és szépírók vallomásait idézi, többek között Mikszáth Kálmánnak a tiszaeszlári perről szóló cikkeit, továbbá Bródy Sándor, Kosztolányi Dezső, Nagy Endre, Krúdy Gyula portréit. Krúdy és Kosztolányi esszéje kivételével ezek az írások ma csak nehezen hozzáférhetőek, első megjelenésüket követően nem adták ki őket újra. Sajnos, a Vár ucca tizenhét nem közli Eötvös Károly 1916-ban, a Vasárnapi Újságban, a cikkíró nevének közlése nélkül megjelent, terjedelmes nekrológját5. Írója, aki Eötvös politikus társa lehetett, Eötvös szellemi függetlenségét így jellemzi: 1 Eötvös Károly: Deák Ferencz és családja, Bp., Révai, 1932. Közművelődési Könyvek 2 Eötvös Károly: Megakad a vármegye. Elbeszélések. Válogatta és az előszót írta Lukácsy Sándor, Szépirodalmi, 1952. Eötvös Károly: A nagy per, A szöveget gondozta, a tanulmányt és jegyzeteket írta Szalontai Mihály, Bp. szépirodalmi Kiadó, 1968. 3 Vár utca tizenhét 1996./1. (negyedévkönyv) A szám szerkesztője: Alexa Károly Eötvös Károly: Az utolsó szó Istenhez. Összeállította Kőszegi Lajos, Pannon Panteon, Veszprém Megyei Múzeumigazgatóság, 1992. 4 Gergely Gergely: Eötvös Károly, In: A magyar irodalom története, főszerk. Sőtér István, Bp. Akadémia Kiadó, 1964-66. 5 Eötvös Károly 1842-1916., Vasárnapi Újság, 1916. 63. évf. 17. sz. 263.
„Ha úgy ítélte meg, hogy a kormány valamely javaslata hasznára van az országnak, pártjára állott, akármit követelt a pártfegyelem. Semmiképp nem tartozott a megbecsülhetetlen pártemberek közé, akik abból indulnak ki, hogy csak akkor lehet boldog az ország, ha az ő pártjuknak elvei jutnak uralomra.” (Vasárnapi Újság, 1916. 63. évf. 17. sz. 263.) Bródy Sándor nem csupán a Nagy regény alakjai c. kötet (1902.) portréi közé helyezte el az Eötvösről írt esszéjét. Eötvös alakja a Rembrandt fejek, 1910ben kiadott, újabb kiadást azóta sem látott reprezentatív esszékötetének Kossuth-esszéjében is megjelenik. Eötvös és ő is tanúi voltak Torinóban a kormányzó utolsó napjainak. Bródy így írt Eötvös Károlyról, a társasági emberről ebben az esszében: „A legmagasabb elbeszélő genie, akinek egyéniségében megvan az a csudás képesség, hogy bizonyos bölcs vidámságot tudna árasztani, akár a Dante legkeservesebb helyén is, Eötvös Károly: a kormányzó kedves, virágos ebédlőjének gömbölyű asztalánál ült és elbeszélt. Körülálltuk, hallgattuk és üdültünk nagyszerű optimizmusán. - Az a kérdés, hogy az öreg úrnak milyen eredetű a tüdőgyulladása? Karajos, influenzás, kontagiozus? Az a baj, hogy szenved. (Behallatszott hörgő köhögése.) De a kormányzó erős, meglássátok... Azonban nem hitt már ő sem, csak mondta. Esti kilencre járt az idő, elkövetkezett az utolsó óra.”6 Az író Eötvös Károly elfelejtésének (időszakos és viszonylagos elfelejtésének) több oka lehetett. A tiszaeszlári per védőügyvédi szerepe (1882-1883.) elhomályosította az írót, noha írói működése – hírlapi cikkeit és szónoklatait nem számítva – a per után bő másfél évtizeddel kezdődött. A nagy per történetét is húsz évvel később írta meg. Deák emléke is befolyásolhatta, hogy a nagy nyomás ellenére (a Függetlenségi Párt tagja, a párt vezetésének egyik várományosaként) elvállalta a védelem vezetését. A nagy per előszavában visszaemlékszik Deák 1873-as törvényhozásban elhangzott szavaira a „vallási háború”-ról. „Nem csak fegyverrel lehet vallási háborút viselni; igen gonoszak azok is, melyek tollal és a tanácskozási termekben vitetnek. Oly vallási háború, mely hit és val6 Bródy Sándor: Rembrandt fejek, Bp., Singer és Wolfner, 1910. 79-80.
117
OLVASVA
Eötvö s Károly D eák Ferencr ô l
OLVASVA Tóth Szilvia Eötvös Károly Deák Ferencrôl
lási buzgóság nélkül magánérdekek és politikai célokból vitetik, még veszélyesebb s amellett utálatos is.” A felejtés második oka a következő lehetett: „Az én családom egyike ama tízezer köznemesi magyar családnak, melyből áll a magyar nemzet, és amely ha egyszer kipusztulna: kihalna vele az igazi, a történelmi magyar nemzet”- írja Eötvös.7 Ebben a szemléletben írta meg Deák-könyvét is. Ezt a szemléletet az utókor korszerűtlennek tartotta. Harmadszor: a XX. századi magyar próza alakulása és változásai, műfajai, elbeszélőmódja elhomályosította Eötvöst, akinek műfaját (vagy műfajait) is igen nehéz meghatározni.8 A Deák Ferenc és családját Eötvös így kezdi (első 7 Eötvös Károly: Emlékezések, Bp., Révai, 1901. 1 8 Eötvös A Gróf Károlyi Gábor följegyzései előszavában hosszabban magyarázatot ad az olvasónak, pl. „a munka, mint irodalmi mű az enyém. Én vagyok írója, szerzője, alkotója. A címet joggal viseli. Hogy a munka egyébiránt miféle irodalmi műfaj: e fölött az elmélkedést átengedem másoknak. Bizonyos, hogy nem regény, nem költemény. Tartalma megtörtént dolgok leírása s költemény lenni nem is akart. Nem is politika iránymű, nem röpirat. Célja nem az, hogy valami politikai sikert segítsen elő vagy valamely pártnak vagy a közönségnek irányt szabjon. Célja csak az, hogy a művelt közönségnek s a magyar közönségnek kellemes olvasmánya legyen s egy korszakot vázlatosan, szakadozott vonásokban, de igazán tárjon az egykorú s a későbbi nemzedék szemei el. Benső természete szerint aligha más a mű, mint emlékirat. Ha azonban valaki azt állítja, hogy e mű nemcsak gróf Károlyi Gábor emlékirata, hanem az övével együtt az enyém is: nem vitatkozom. Legyen neki igaza.”. In: Eötvös Károly: Gróf Károlyi Gábor följegyzései. Eötvös Károly munkái, VII., Bp., Révai, 1902. második kiadás 15. (Eötvös 1899-ben kezdte írni. ld. uo. 16.) A nagy per végén így ír Eötvös: „Művem nem jogi szakmunka, s nem is csupán a hivatalos bírósági iratok ismertetése. Művem úgynevezett írói mű. Célja az, hogy a világ művelt közönségének általános olvasmánya legyen. Voltaképpen nem a nagy per van benne feldolgozva, hanem a nagy perben fölmerült emberi, társadalmi és természeti tünetek. Ha valaki valamely különös regényt lát benne, mint Lamartine vagy Carlyle némely történeti munkájában, szinte természetesnek tartom. De sose gondoltam arra, hogy munkám csupán szépművi hatást gyakoroljon az olvasóra. Minden sora megírásakor az volt törekvésem, s ettől tudatosan s akarva soha el nem tértem, hogy munkám az igazságot derítse föl. Azt az igazságot, mely megtörtént valóság, s melyet az író se csonkítani, se bővíteni, se színezni nem akart. Azt az igazságot, melyet az író látott, érzett, tapasztalt, megfigyelt. Ha van hiány vagy hézag a műben: azért csupán az írónak megfigyelő képességét lehet felelőssé tenni. Igazságra való törekvése fölötte áll minden bírálatnak.” Eötvös Károly: A nagy per, II. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1968. 393-394.
118
fejezet):„Miért írtam könyvet Deákról?”Eötvös szavait idézem: „Életem végzete azt parancsolta, hogy hajlott koromban író legyek. Író előtt vajon lehet-e fönségesebb tárgy, mint a természetnek és nemzettörténelemnek oly rendkívüli tünete, a milyen Deák Ferenc volt? Mit érdemelnék én, ha éppen róla nem emlékezett volna meg írótollam”.9 Deák bizalommal volt hozzá. „…sokszor szívesen elbeszélgetett velem”. Eötvös kijelenti: „Kettős alakban áll előttünk minden történelmi férfiú. Az államférfi és az egyéniség alakjában. Választhattam, melyikről írjak. Az államférfiról-e vagy az egyéniségről vagy mind a kettőről. Az egyéniséget választottam. Ennek okát meg kell mondanom. Az államférfiről, már sokan írtak, az egyéniségről még nem”.10 „Szinte kötelességemnek tartanám új művet írni róla. [...] Valami olyat, a minőt B. Kemény Széchenyi és a két Wesselényi rajzában megkísértett. Nem teszem. Amiből Deák történelmi nagysága fölépül: az nem csak alkotása, hanem törekvése is. De se alkotását, se törekvését én e művemben se nem dicsőítem se nem bírálom, rendszeresen nem is ismertetem. Ezt a munkát elvégezték s elvégezik majd történetírói.” Eötvös felsorolja az okokat, hogy miért nem ír Deákról, az államférfiről. „A mi szemünket, a mi látásunkat még a pártosság köde zavarja.”11 „Deák alkotásait és törekvéseit csak úgy érthetjük meg igazán, ha korának viszonyait is tisztán látjuk s ha működésének hátterét, nemzetünknek habsburgi viszontagságait is teljes történeti hűséggel feltüntetjük.”12 „Az én feladatom az volt, hogy mint író és törvényhozó s a közélet férfia a nemzeti önérzetet ápoljam s az önbizalmat fokozzam. Miért vizsgálgatnám tehát, vajon – hogy érthető példákat említsek – Széchenyi volt-e nagyobb, vagy Deák, vagy Kossuth?13 „Más dolog Deák egyénisége. [...] Deák magánember is volt. Falusi birtokos, jobbágyok ura, szerény tőkepénzes, szerető rokon, figyelmes jó barát, árvák gondviselője. Ezek körül képződött ki egyénisége. Az egyént a világ elfelejti. Születése, neveltetése, termetének arányai, arcának vonásai, külső alkata, ruházkodása, szenvedélyei, hangja, beszélő modora, alvása, ébrenléte, mindennapi szokásai, különös kedvtelései, társasága, szívének mozgalmai, egészsége, betegsége, életének viszontagságai, erénye, bűne: íme ezekből áll az egyéniség. Mindezt az idő gyorsan kitörli az emlékezetből.”14 „A nagy emberek magánélete nem mindig szép, nemes, de „Deák magánélete tökéletes minden részletében. Oly szép mint egy költői alkotás.”15 9 Eötvös Károly: Deák Ferenc, Bp., Révai, 1905. I. 2. 10 uo. I. 2 11 uo. I. 3 12 uo. I. 4 13 uo. I. 5 14 uo. I. 6 15 uo. I. 7
Eötvös írja: A történelem tanít, hogyan kellene élni. De a nagy államférfiak gondolatait, tettét a nagy tömeg, különösen emberöltők múlva, megváltozott viszonyok között nem érti. Az eszmék tartalmát a nemzet története s a nagy egyéniség élete magyarázza. Eötvös különös figyelmet szentel Deák családtörténetének. Okait is felsorolja. „Ismertetni akarom a nemesi korszakot, mely az utolsó négy századot tölti be. Ha regényben ismertetném: alig akadna nagy közönsége. De ha Deák Ferencnek s őseinek alakjához kötöm ama kornak leírását: olvassa és élvezi és tanulságait lelkében tartja mindenki, ki lelkes magyar. Sőt az idegen is, ha hozzájut.”16 Másik oka – és most Darwinra hivatkozva beszél –, hogy a természetben nincsen ugrás, a zseni nemzedékek alatt formálódik, ősök, szülők, rokonok tevékenységének következményeként. (Eötvös Deák Ferenc bátyját, Antalt is kivételes tehetségnek tartotta. És Kossuth és Jókai esetében is a csodálattal teljes kíváncsisága sarkallta a családtörténet felderítésében.) Eötvös a környezet, a szülőföld, a vidék, a birtok bemutatását ugyanolyan fontosnak tartja, mint a családtörténetet. Deák esetében azért is tehette ezt különös szenvedéllyel, mert róla beszélve a dunántúli lokálpatrióta is megszólalhatott benne: „Munkámnak van némi történeti s korrajzi becse. Tudom, hogy a tudós társaságok parancsa: minden fontosabb részletnél, minden jelentősebb ténybeli állításnál idézni a forrást, összehordani a bizonyságokat. Ezt én nem teszem, művem tehát külsőleg se tudós mű. Nem az akadémiák számára készült [...] a mit elbeszélek, annak tartalma s benső igazsága egyúttal bizonysága is. Itt mégis hivatkoznom kell forrásaim nagy részére.”17 Eötvös fel is sorolja ezeket. A kiadott forrásokon – pl. a Ráth Mór által kiadott Deák-leveleken – kívül saját emlékezetére, a rokonság szóbeli közléseire, kiadatlan, olvasott vagy birtokában lévő levelekre, egy budapesti ügyvéd birtokában lévő levelekre, Deák Ferenc őseinek leveleire, a Deák-levéltár rövid ismertetésére, és több száz okirat tartalmi kivonatára, gazdasági könyvekre és jegyzetekre is hivatkozik.) *** Eötvös nem az államférfi portréját rajzolja meg, és hangsúlyozza, hogy nem is regényt ír.18 Az időrendi sorrendet nagyon szabadon kezelve, egy-egy témára újra és újra visszatérve – pl. Deák testvérei (Antal, Klára) és sógora (Oberhuszter József) alakjára, egymás iránt érzett őszinte, mély szeretetükre – az egyéniséget kívánja megörökíteni, mert 16 uo. I. 12 17 uo. I. 15. 18 uo. I. 136.
„negyven-ötven év múlva senki sem lesz a világon, aki az embert, az egyéniséget ismerhette.19” Eötvös jelez egy nyilvánvaló okot, amiért nem beszél az államférfiről: nem akar állást foglalni a Kossuth - Deák vitában. Hiszen véleménye szerint Deák, Kossuth, Jókai: „e három férfi emelkedett ki a csillagok magasságáig.”20 Eötvös inkább az ellentétek kiegyenlítésére törekszik. Deák a Magyarországra hazatérő, őt Puszta-Szent-Lászlón (1866-ban) felkereső Pulszky Ferencet részletesen kikérdezi Kossuth Lajosról és családjáról. Eötvös kiemeli, amit kevesen tudtak, vagy szerettek volna elfelejteni, hogy Kossuth fiának, Ferencnek Deák volt a keresztapja.21 Az író több ízben azt is elmondja, hogy Deák kehidai birtokát 1854-ben gróf Széchenyi István vásárolta meg.22 Így segített neki a kedvezőtlen gazdasági viszonyok közt, amikor már évek óta foglalkozott birtoka eladásának gondolatával. Eötvös, akinél alapmotívum a testvérek közötti őszinte és mély egyetértés, nem hallgatta el, hogy Deáknak nem volt egyszerű dolga a birtok örökösök közti felosztásakor, és hogy Klára asszony nem is helyeselte annak eladását. (Deák Ferencet Klára nevelte fel. Édesanyjuk Ferenc szülésekor meghalt, és néhány év múlva édesapjukat is elvesztették.) Klára gondoskodó szeretetéről Eötvös számos történetet mesél el. Klára férjének, Oberhuszter Józsefnek hatalmas könyvtára volt, de Deák nem a könyvekből tanult. A közhiedelemmel ellentétben, állítja Eötvös, nem is a pozsonyi országgyűlésen formálódott egyénisége – ahol 1833-ban Zala vármegye követeként bátyját követte –, hanem már előzőleg, barátai és ismerősei körében. Pozsonyba már érett férfiként érkezett. A barátok közt volt Vörösmarty is, akinek húszas évei elején Deák bizalmas levélben írt a szerelemről. A barátok és a mesterek közt szerepel Berzsenyi és Kisfaludy is. A halálát érző Vörösmarty meghagyja a feleségének, hogy Deáktól kérhet segítséget. Ő segít is. „Deák a kormány fejéhez, az előkelő Habsburgi főherceghez fordult személyesen. Nagy dolognak kellett lenni, hogy Deák abban a szomorú korszakban holmi osztrák herceggel szóba álljon. [...] Fölkérte a főherceget: engedje meg, hogy a nemzet közadományozás útján segítse nagy költőjének hátramaradottait”23. Miután kérését visszautasítják, szobájába zár19 uo. I. 6. 20 Vár utca 17. 31. 21 uo. II. 91-94. 22 uo. I. 145-161. 23 uo. I. 304-305. – II. 106. – II. 114.
119
kózik, nyolcszáz levelet ír. Sikert arat. „A nemzedék becsülete meg volt mentve”. (A történetet Eötvös többször is elmondja, illetve utal rá.) Eötvös könyve nem életrajz, nem regény, hanem egy megújuló történetsorozat. Ez persze nem jelenti azt, hogy a műnek nincs logikája. Az első színhely Deák szülőhelye, Söjtör, aztán a gyermekkor egy másik fontos színtere, a nyírlaki kastély. Majd Eötvös Kehida köré rendezi a történeteket, vagy annak kapcsán jutnak eszébe. Miután Deák eladja kehidai birtokát, a pesti, pozsonyi és egyéb történetek, adomák következnek. Majd Puszta-SzentLászló, mivel Deák ezután is minden évben hos�szabb időt tölt itt Kláránál és sógoránál. A hírlapi cikkeivel foglalkozó rész után a következő nagy fejezetben Eötvös Puszta-Szent-László köré rendezi az időben egymástól távol első a történeteket. Az önálló, rövid történetek után újra visszatér Kehidához, és most a Deák család és annak nem nemesi leszármazottja, a pap Deák József kapcsolata szervezi Kehida „egyháztörténetét”. Az író tárgyalja a család négyszáz éves történetét, gondosan felrajzolja a családfát, követi a nem nemesi ágak történetét, ír birtokszerzésről, a birtokok múltjáról, gazdálkodásról, pálosokról, a kunok és jászok XVIII. századi történetéről. De nagy mesélőkedvvel, a megörökítés szándékával, főként a XIX. század első felének már a mű írása pillanatában is elfeledett életét, fontos mozzanatait adja elő. Alkalmanként olyan jogi fogalmakat, kifejezéseket is használnia (és magyaráznia) kell, melyek – mint mondja – már kortársai számára sem világosak. Ír a Deákok életéről és életmódjáról. Beszél a középnemesség anyagi helyzetéről, a jobbágyai munkáját egész nap ellenőrző gondos földbirtokosról, a másfél századig tartó örökösödési perekről, a nemesi kúriák berendezéséről, a nagy családi ös�szejövetelekről, az étkezési szokásokról, a szüreti ünnepségekről. Olvashatunk az utak állapotáról, a levél vagy csomagküldés módjáról a vasút előtti időszakban, a divat, beleértve a magyaros divat változásairól, az elnyomatás korában a közbiztonság romlásáról. A jobbágyság eltörlését követő gazdasági, jogi helyzetről. És természetesen számos olyan történetet is olvashatunk, amely Deák Ferencet jellemzi: beszél fafaragásairól, természetszeretetéről, arról, hogy szeretett a tűzbe nézni. Pesten eljárt az állatkertbe. Hogyan viselkedett, amikor nénjénél időzőtt Puszta-Szent-Lászlón, és somogyi betyárok rajta ütöttek a kastélyon (1863,), vagy amikor farkassal találkozott (1857,). Hogyan élt Pesten? 120
Eötvös szól Deák és az uralkodó viszonyáról is a kiegyezés utáni időkben. Deák minden kitüntetést, ajándékot visszautasított, csak egyetlen magánmeghívást fogadott el. „Az öreg úr úgy tűnt fel a királyi család körében, mint az agg patriárkha az ő gyermekei és unokái között”.24A történet az öreg Deák megvesztegethetetlenségének és szellemi függetlenségének állít emléket. A leendő Deák türelmét, kedves egyszerűségét érzékelteti a Deák Ferenc hálótársai című anekdota. Deák pápai kisiskolás korában egy családnál lakott, akik (Eötvös szerint) a Deákokkal talán távoli rokonságban is lehettek. „A kis Deák Ferencnek bizony külön ágy nem jutott. Egy kihúzó ágyfiókban, úgynevezett subládában kellett hálni. (...) Volt a háznál egy tarka nőstény macska is. Deák is csak annyira kedvelte, mint a többi házbeli. Ő se szokta többször cirógatni, mint más. A macska egyszer kölykessé lett s érezte, hogy közel van a szüléshez. A macskának az a természete, hogy ilyenkor jóeleve körülnéz a háznál, hol találhatna csöndes nyugvóhelyet (...), a hova se kutya se idegen nem jár s ha járna is, valami jó lélek megvédi őt és kicsinyeit. Talált is csöndes helyet. Deák egy szép reggel arra ébredt föl, hogy a macska őt oldalba kölykezte. (...) Ejnye ni! Ez bizony így nem maradhat. Szállásadó asszonya fogja a macska-famíliát, készít számára valami zugban egy szakasztó-kosarat, telerakja ruhafoszlánnyal s oda átköltözteti az anyát és az újszülötteket. (...) Jön az est. Deák Ferenc lefekszik, de alig oltják el a faggyúgyertyát, érzi, hogy valami mozog az ölében. Hát az anyamacska viszi hozzá a kölykeit. Először az egyiket, azután a másikat. Lefekteti őket szépen, azután körülszimatolja, körüldorombolja Deák Ferenc arcát, mintha csak azt mondaná neki: >Lásd, te jó fiú vagy, jó pajtás vagy, jó hálótársam leszesz nekem is, kicsinyeimnek is.< Azután maga is csak lefekszik kölykeihez (...) Ott Deák Ferenc ölében! No, ez már megvan. Este van, éjjel van, Isten neki, hadd legyenek itt még egyszer. Nem illenék éjjeli nyugalmukat megzavarni. Reggel visszaviszik a macskákat odújukba, vackukba. Azonban este, gyertyaoltás után, megint csak odatelepesznek Deák Ferenc ágyába, az ő ölébe. S így cselekesznek harmad-, negyednap is. Végre Deák megsokalja a sok hercehurcát. Kijelenti kereken, hogy ő nem akarja, hogy a macskákat tőle elcipeljék. Ha azoknak ő hozzá van bizodalmuk, hagyják meg őket az ő ágyában. El tud ő velük feküdni, aludni békességgel. Úgy is lett. Azután nem zavarta őket semmi. Deák Ferenc és a három macska együtt tanyáztak az ágyban, amíg csak a 24 uo. I. 310.
25 uo. I. 129-131. 26 A mi Eötvös Károlyunk, Pesti Hírlap, 1882. nov. 23. 323.
(Elhangzott az MTA Miskolci Akadémiai Bizottsága Deák-emlékülésén.27 )
sz. 1-2. In: M. K.: ÖM. 64. Bp., 1970. 174. 27 Az azóta eltelt időben több publikáció jelent meg – legutóbb Lukács János: „A nagy év” és a nagy mesélő, Eötvös Károly 1848 köré épülő életműve c. tanulmánya a Polisz 2008. júniusi számában –, de ezek a tanulmány lényegét nem érintik.
121
OLVASVA Tóth Szilvia Eötvös Károly Deák Ferencrôl
macskakölykek föl nem nőttek. -- Ezt az esetet Deák Mária úrnő beszélte el nekem, a haza bölcsének unokahúga.”25 Deák, aki gyermekként megosztotta fekhelyét a macskával, és aki – Eötvös írja – nemesi előnevét sosem használta, később egyenlő félként tárgyalt, viselkedett – a nemzet képviseletében – Ferenc Józseffel. Mikszáth Kálmán írta: „A mi Eötvös Károlyunk olyan, mint Jókainak valamelyik regényhőse, tud ez mindent, s kitelik tőle minden”26.
OLVASVA
Kemsei István
D UZMA D ÖZM Ô TI TK A I Lázár Ervin: Napló Lázár Ervin naplója „lázárervines”. Más naplóalkotások szellemével és céljával összehasonlíthatatlan szövésű és gondolatvilágú, a szó sajátos műfaji értelmében véve talán nem is kifejezetten napló, ha egybevetjük az olyan, szándékoltan műszerűen felépített anyagok halhatatlanságra kacsintó stílustulajdonságaival, mint például a Márai-napló esszéisztikusságával, Mészöly Miklós filozofikusan elmélkedő műhelynaplójával, Rónay György aprólékos alkotói - műfordítói beszámolóival, Fodor András pletykás természetű irodalmi életességével stb. A Lázár-napló világa leginkább olyan, mint Lázár, az ember volt: végletekig szabad szellemű, a teljes élet összes lehetséges ismeretét hedonisztikus gyönyörrel bennfoglaló, gyermekien játékos, villanó fantáziájú, a harmóniára való hajlamot s az alkotói tisztességet magában hordozó, a világegységet születésétől fogva zsigereiben tudó. Naplója – köszönhetően a gondos szerkesztő, Ács Margit szöveg-összeállító munkájának – ennek az örökösen kíváncsi nagyszabású varázslónak, a nagy írónak és a nagyszerű embernek lenyűgöző hagyatéka. „Műveletlenül halunk meg” – jutott eszembe a napló olvasása közben Szalay Károly barátomnak, írósága mellett mellesleg az irodalomtudományok kandidátusának egy esti beszélgetéskor elhangzott mondata. Lázár naplójából ugyanez a kifogyhatatlan, örökös küzdelemre és kudarcos örömre ítélt világ- és műveltségszomjúság árad, mint Szalay elejtett mondatából. Megtudni mindenről mindent csak azért, hogy rádöbbenhessünk, mennyire kevés tudásnak vagyunk a birtokában. Hogy tudásunk a nem-tudás felé árad. Olvasatunk az olvasatlan, ismeretünk a még eddig nem ismert felé. Minden, kétségbeesve gyarapított gazdagságunk csak arra jó, hogy mindinkább tudatára ébredjünk önnön szegénységünknek. Ám ha igaz lehet az, hogy a napló a lélek múzeuma, akkor esetünkben igazságtartalma van annak is, hogy Lázár Ervin könyvében egy afféle múzeumba lépünk, amelyben a szerteágazóan szárnyaló tehetség mellett a bölcs mosoly, a nyitottság, a felfedezések reménytelen derűje az irányadó. Két örök mérce kalauzol bennünket ebben a széplelkeket távol tartó múze122
umban: az egyik a magyar nyelv imádata és feltétlen szolgálata, a másik Arany János, mint egyetlen etalon ebben a nyelvében és fogalmi rendszereiben összezavart világban: „hogy Arany Jánosnak a bokájáig sem érünk.” – jegyzi meg a Nagy füzetben Lázár. Vagy: Nem tudok írni. Aranyt olvastam. Keveháza, Buda halála (vagy az egésznek nem ez a címe). – írja a Kisszékelyi füzetben 1997. november 7-én. És persze, ott van még Zrínyi, a vissza-visszatérően forgatott Szigeti veszedelem, Göngyösi István. És Pázmány. A magyar irodalmi hagyomány összes remeke. Sokat mond az is, hogy a napló-feljegyzésíró Lázár Ervin a füzetek és a töltőtollak szenvedélyes kedvelője volt. (Hányszor morog egy-egy rossz fogású toll miatt! Amikor nem tud írni, kiderül, hogy minden tollnak rossz a fogása, túl vékonyan vagy túl vastagon fognak). A füzetekbe írásnak is óhatatlanul van némi tematizálásra kényszerítő jellege, mint a hajdani házi feladatoknak. A füzetszerető ember önkéntelenül meg akar felelni a füzet alakisága, nagysága, vastagsága, vonalazottsága stb. kívánta elvárásoknak, a füzet „lelkének”. A Nagy füzet például az eredeti célnak megfelelően valóban nagyalakú, rendkívül vastag volt, alkalmas nagyobb szabású írások befogadására, az író koreai utazását dokumentálni szándékozó, de félbemaradt Koreai füzet pedig inkább iskolai irka. A kötet szerkesztőjétől, Ács Margittól tudom azt is, hogy a Zöld füzetnek bársony borítású a fedőlapja. Ahány naplófüzet, annyi késztetés az írásra. Annyi bevallott és bevallatlan világbátorítás. Lázár Ervin nem volt következetes naplóíró, mint pl. Fodor András, aki zsurnalisztai pontossággal, az irodalmi élet szereplőinek egész hadát felsorakoztatva, vezetve csalhatatlannak vélt moráljának ítélőszéke elé, jegyezte le napjainak eseményeit. Lázár naplót is „tömbökben” írt, mint minden mást. Hosszú kihagyásokkal, átszenvedve a kínzó terméketlenségi periódusokat, s az azokat követő nekibuzdulásokat. Naplóbejegyzései éppen ezért leginkább írói gyötrődéseinek különböző fázisait tükrözik. „Környüljárásai” ezek a rá váró feladatsorok retteneteinek. Ezekben a füzetekben látszik csak igazán, hogy a magyar prózastílusnak ez az utánozhatatlan mestere mennyi szenvedés, öngyötrés árán teremtette meg azt a varázslatos
világot, amely későbbi olvasói élményvilágában tükröződött. A Nagy füzet lapjain emiatt sorjázik a rengeteg töredék szöveg, vajúdva készülő vagy időről időre félbe-félbehagyott prózamű. A Nagy füzet anyaga nemcsak azért tanulságos, mert a legnagyobb időtartományt – huszonkét évet – átölelő, hanem azért is, mert átfedésekben mindaz megtalálható benne, ami a későbbi füzetekben külön egységekbe tömörítve tematikussá válik, külön formákba öltözik. Együtt van benne minden: Bab Berci kalandjainak csíraváltozatától kezdve, a látszólag céltalan ötleteken: „HASIA HAFRIKA HAMERIKA HAUSZTRÁLIA HEURÓPA” át a létbölcsességekig: „A szeretet nem áldozatvállalás, hanem életszükséglet (nélkülözhetetlen az élethez)”, és még egy Weöres Sándorra hajazó vers is, pedig Lázár Ervin korántsem tartozott az olyan, melléktermékként verset író prózaírók közé, mint pl. Márai: Mély csönd, összetört világ (odalenn ugat a kutya) Összetört csönd, mély világ Világmély összetört csönd Csöndmély összetört világ Világcsönd összetört mély A könyvben közölt hat füzet (azóta más füzetek is előkerültek) anyaga közül leginkább a kisszékelyi hétvégi házban vezetett Kisszékelyi füzet és otthon írt párja, a Zöld füzet tesz eleget a naplószerűség kívánta követelményeknek. A Kisszékelyben lejegyzett élményanyag az alkotási folyamatokról, azok befulladásairól: „Persze írni most sem tudok”, s az alkotás szüneteiben bejárt világról, emberekről, természeti élményekről: „Az udvaron egy pinty és a papfülemüle szól. Odébb egy sárgarigó ereget rövid trillákat.” szól. Ebben a naplórészben található a legkevesebb játékos, ötletszerű beszólás. A baráti, személyes kapcsolatairól szemérmesen hallgató író ebben a füzetben vonultatja fel élete legtöbb szereplőjét. S itt valóban a „komoly” író szólal meg, zárásaként a tragikus vég sejtelmeivel: „Ha ugyan érdemes már ilyennel foglalkozni. Mikor látsz újra, Kisszékely?” – olvashatjuk megdöbbenve életének talán utolsó naplóbejegyzését. Az 1982-89-es jegyzéseket tartalmazó Barna füzetben jobbára dátumozatlan és rövid szövegeket találunk. Inkább csak megjegyzéseket, röpke kommentárokat a nyelvhasználat újságírói pongyolaságairól: „Kő András: „…mint hogy pálcát tört volna mellettem.” (Kardélen … 134. old.). Utána Lázár megjegyzése: „Pálcát csak fölötted törnek, melletted lándzsát.” Írótársak kínban fogant baklövéseiről: különösen kárhoztatja Fodor András naplójának az egy
határozatlan névelőt kerülő stílusát. Tetszetős, erős hangulatfestésű nyelvjárási szavakban gyönyörködik: „garmatyol: kotyvaszt; galagyol: beszél”. Soha el nem készült, de annál hosszasabban tervezett szakácskönyvébe írja le a kolbász és a vaníliás kifli elkészítésének receptjét. Egy néprajzkutató pontosságával – lerajzolva is! – mutat be néhány régen elfeledett paraszti használati eszközt. Megtudhatjuk tőle, hogy mi célra szolgált a bucsér, a burittó, a melence, a cuca, a gyalogszék, hogy mi volt a különbség a gyalogszék és a fejőszék között; szintén ehhez hasonló tudós néprajzi ihletésű elemeket találunk a Kisszékelyi füzetben, amikor a kukorica különféle felhasználási módozatairól ír: „Morzsolás előtt szokták megpirgálni a csövet. Ami azt jelenti, hogy két sor kukoricaszemet kifeszegettek a csőből, hogy aztán kézzel könnyebben lehessen morzsolni”. Szerkezetére nézve ebben a füzetben kerülünk legtávolabbra a napló műfajától, ugyanakkor itt is merülünk a legmélyebbre az írói személyiség bugyraiba. A Barna füzettel egészül ki, válik teljessé az a kép, amelyet a naplóíró még láttatni enged világából. Elsősorban gondolatait, alkotói küzdelmeit, reakcióit a világ eseményeire, játékos ötleteit, a minél teljesebb ismeretanyag iránti örök szomjúságát. Amit feltár ezekből, az amúgy is maga a felmérhetetlen gazdagság. Amit nem tár föl, mindörökre az ő titka marad. Nem tudunk meg naplójából szinte semmit érzelmi életéről, barátairól, ellenfeleiről, szerelmeiről. Lázár Ervintől ugyanis egész életében távol állt az irodalmi élet pletykásabbik világa. Inkább szerette olyannak látni és láttatni magát, mint egyik kedvenc mesehősét, az önmagáról mintázott Duzma Dözmőt: „Duzma Dözmő, a földterhe burbók nagyon nyomta a földet. Át is fordult egyik oldaláról a másikra, mert mi tagadás, a föld is nyomta őt. Szendergett.”. (Osiris Kiadó, 2007.)
123
OLVASVA
Prágai Tamás
Szó lít a vadon Már nem emlékszem, hogy vettem a fejembe, de huszonegynéhány éves koromban szilárd elhatározásommá vált, hogy én leszek az új Noé. Azt, hogy miért éppen nekem kell az új Noénak lennem, nem tudom, akkor sem tudtam volna megmondani – de hát az életben nincs mindenre magyarázat. Szakítok a puhány, városi civilizációval, és vidéken telepedem le, egészen pontosan isten háta mögött. Nem állítom, hogy konkrét elképzeléseim lettek volna jövőmet illetően – nem érdekelt például, hogy mivel foglalkozom majd a rengetegben, miből és hogyan élek meg –, egyáltalán: nem foglalkoztam ilyen gyarlóságokkal, de abban biztos voltam, hogy a civilizációval végérvényesen szakítok. Feltételem – mondhatnám úgy is, jövőm első számú princípiuma – az volt, hogy a hely, ahol letelepedni szándékozom, az égvilágon semmihez se legyen közel, semmilyen irányból se legyen megközelíthető, és nélkülözze a kényelem minden formáját. A kényelem akkoriban a következő három, megvetett szóban összegződött bennem: víz, gáz és villany. Mi lehet szörnyűségesebb, véltem akkor, mint egy kád jó meleg vízbe csobbanni a kemény munka után, egy mozdulattal felcsavarni a gázkonvektor gombját, amikor kint fütyül a csontba metszően jeges szél, vagy feltenni lazításképpen kedvenc zenémet? Nem! Az ember nem azért jött a világra, hogy ott magát kényelembe helyezze. Nehogy azt gondolja bárki, hogy ezeknek a feltételeknek manapság annyira könnyű megfelelni. Szörnyűséges acélhuzalok és fémkígyók szelik keresztül-kasul ezt a teknőnyi országot, szemük mint megannyi kivilágított épületablak, ragyog. A föld alatt fémcsövek sietnek; egy csavarintás, és köpik az ivóvizet, mint egy-egy artézi kút. Nem, nem olyan könnyű az idill igazi színhelyeit megtalálni, mint a nagyobb, szerencsésebb kontinensek lakóinak – az igazi vadaknak Kanadában vagy Szibériában. De itt?! Hol rejtőzzön el Magyarország határain belül az, akinek a civilizáció szitokszó, és akinek a korszerű és kényelmes ülőgarnitúra elé helyezett tévékészülék látványától hideg futkos a hátán? Őszinte leszek: már-már feladtam. Bejártam Szabolcsot és BAZ megyét, Zemplént már úgy ismertem, mint a tenyeremet. Hadakoztam a Kunság vérszomjas komondoraival és róttam Zala 124
kies dombhátait. De a villanykarók baljós árnya végigkísért, az elektromos huzalok búgtak a szélben, mint egy-egy baljós kísértet, és mintha mindegyik azt dörmögte volna: bújj, bújj! De én nem tudtam elbújni előlük! Nem volt menekvés, ott meneteltek a nyomomban, mint az őrszemek, mint a strázsák. Futottam, menekültem, rohantam: hiába, megelőztek, ott vártak a tanyák szegletében és végigvonultak a szántóföldek hajlatain, villanypásztorként szegélyezték a karámnyi messzeséget. Nem szaporítom a szót: azt, hogy az ideális helyet megtaláltam, egyedül Zaja Péter barátomnak köszönhetem. Bejárta velem a Zselic lankáit, és nyugodt derűvel kalauzolt a beomlott pincék, beszakadt tetejű vályogépületek, elvadult kertek és kiöregedett termőfák közt, és ő vezetett el végül a helyre, ahol álmaimat megvalósulni láttam. Meleg, sőt forró nyári nap volt. Ömlött rólam a veríték, mert kerékpáromon szorult a fék, a közeli marhacsorda által közelünkbe vonzott böglyök örömmel találtak rá a más ízű, puhabőrű csemegére; és a szúnyogok sem voltak restek. Dombra föl, dombról le, majd valami lejtőn ereszkedtünk lefelé. Kutyák ugattak, de elhagytuk őket; egyszer csak vezetőm hirtelen fékezett és megállt. „Ezt még érdemes megnézni.” „Mit? Hol?” A bozótban mintha tényleg látszott volna tenyérnyi fehér folt. Az iszalag sűrűn benőtte, a ház előtt másfél méter magas csalán, a bozót benyomult az ablakon és szinte megemelte a tetőt. A szívem azonnal repesni kezdett. Ránéztem erre a rengetegre, és tudtam, ez az a hely. Hátizsákom letettem egy szuvas padra, mintha máris otthon volnék. Futásom véget ért, a lelkem repdesett, mint egy sokszárnyú madár. Az épület, melyet rövid alkudozás után megvásároltam, teljes mértékben valóra váltotta a civilizációval kapcsolatos elképzeléseimet. Földúton lehetett megközelíteni, olyan földúton, melyet nehéz erdészeti munkagépek esős időben másfél méter mélyen átdagasztottak, és folyékony sármederré változtattak, melyben nemhogy a személyautó, de még a dicsőséges Auróra csatahajó is kéménytetőig süllyedt volna, száraz időben viszont mély barázdák irdalták, melyek könnyedén elnyelnének egy traktort. Ezen út és a ház közt jelentékeny bozót,
inda, lián és dudva, helyi kifejezéssel: dzsindzsa magasodott, egészen a kémény magasáig, sőt, azon is túl. (De szép ez a dzsindzsás – szóltak be első helybéli látogatóim, amikor felkerestek szállásomon. Én ilyenkor büszkeséget éreztem, és valami melegség hatotta át szívem táját.) Nos: vadon. Nem ismeri e szó valódi jelentését az, aki nem irtott még másfél méter magas csalánt. A csalánt éppenséggel könnyű lekaszálni. Szépen, egyenletesen fekszik el, minden esetben az ember irányába. (Hogy a csalán honnan tudja, hogy hol tartózkodik éppen az ősi ellenség, az ember, az rejtély.) Valósággal betemeti a kaszást a csalán, felülről zuhan rá, és átkarolja, sőt, ráugrik felülről. Melegben, harminc fokban, kiváltképp kellemes a csaláncsípés. A bőr tüzes-pirosan feldagad, az izzadtság szépen ráfolyik és irritálja. Hiába öltesz hosszú ujjú inget: a csalán finom, vérengző csillója az alá is benyomul valahogy, és belülről támadja a bőrt, belé fúródik és kiváltja az imént leírt reakciót. Másfél óra küzdelem árán szép, egyenletes ösvényt vágtam oda, ahová addig csak félszegen, a csalán és a bodza közt bujkálva, tekergőzve tudtam elhatolni. Megálltam tornácomon, melynek megroskadt sarkain belül is ugyanaz a vadon tombolt, mint a tornácon kívül, és büszkén körbepillantottam újdonsült birodalmamon. Nagy nehezen lekaszáltam a ház előtt az udvart – egyszerre kiderült, hogy a rengetegben itt-ott öreg, de termő gyümölcsfák is állnak –, kiirtottam
a csalánt, és erős fejszecsapásokkal levagdaltam a bodzák és az akácok karvastag ágait, melyek mintha mind a kezem akarták volna lefogni – és végre elláttam az almafáig, mely mintegy húsz lépésre magasodott a háztól. Igen, ez volt a siker. Egy Kolumbusz érezhetett hasonlót, amikor India partjait megpillantotta. (Azzal a különbséggel, hogy amit én megpillantottam, az csakugyan almafa volt.) Álltam a tornác rogyadozó oszlopai alatt, én, a teremtés koronája, és éreztem, hogy szerveim együtt lélegeznek a természettel, vérköreimet a világmindenséget éltető energia járja át. Jöttem, fájtam, győztem. Sajnos, a küzdelmet követően néhány napra el kellett utaznom. És amikor visszatértem – leesett az állam. Mert azt, hogy a csalán két hét alatt harminc centit nőjön, nem hittem volna. Azt sem, hogy az átkozott bodzakarok mindegyike több tucat apró, de szemlátomást eleven hajtást növeszt. Az akác pedig mintha egyenesen megvadult volna, minden egyes kivágott suháng helyén tíz hajtás tülekedett. Úgy álltam a kert közepén, mint légy a légypapíron. De aztán eszembe jutott, hogy embert megölni lehet, de legyőzni nem (vagy valami hasonló tartalmú, lelkesítő mondat), és újra megragadtam a kasza, a fejsze nyelét, és nekiláttam. Tüzet raktam a szabad ég alatt, és a Zöld Angyal szárnysuhogását hallgattam éjszakánként.
125
ESEMÉNY TÁ R
dr. Kerekesné Pytel Anna
Éneklô ifjúság kórushangversenyek Veszprém megyében 2008 .
Szerencsésnek mondhatom magam, mert lehetőségem volt egy kissé belelátni Veszprém megye gyermek- és ifjúsági kórusainak munkájába. Veszprém, Tapolca, Várpalota, Pápa, Ajka, Csetény adtak otthont a szavak igazi értelmében elgondolt, bárdosi Éneklő ifjúság koncerteknek. Valamennyi helyszínen megtapasztalhattam azt, hogy az iskolai kórusmozgalom nem elsősorban versengő, hanem énekelni szerető hagyományra épül. Miért érezhettem mindezt? Minden helyszín más-más hagyománnyal és mégis megújulással rendezte meg a találkozókat. A közös vonások, amelyek emelték a kórustalálkozó színvonalát, ünnepélyességét: minden kórus igyekezett egységes, ízléses egyenruhában énekelni, a közös éneklések jó hangulata nem egyszer a hallgató közönséget is lelkes részvételre serkentette. Nem felejtették el megköszönni egy-egy virágcsokorral, vagy pogácsás, szendvicses közös beszélgetéssel a találkozón részt vevő kórusok karnagyainak az éves munkát. Nem szaladtak el a karnagyok és a gyerekek szereplés után, egymást is meghallgatták, és még maradt idejük a zsűri véleményének, javaslatainak meghallgatására is. Némelyik beszélgetés felért egy-egy továbbképzéssel, annyi mindent sikerült egymásnak is elmondanunk ötletekből, gondokból és megoldásokból. Néhány gondolat a helyszíneken tapasztaltakból. Veszprém: Egész napos rendezvénnyel tisztelték meg a napot, egymást. 8 gyermek, 7 ifjúsági és 6 126
felnőtt kórus cserélt dobogót és tapsolták meg egymást, majd közös összkari énekkel teremtettek reneszánsz hangulatot. Tapolca: 8 kórus (Tapolca, Balatonfüred, Sümeg) Itt hallhattuk a kórusok mellett a Batsányi Gimnázium 9., 10., 11. osztályainak éneklését. Igen. Énekelt az ifjúság. Nem kaptak minősítést, de jó volt látni, hallani az ifjúsági korosztályt buzgón énekelni. Meghazudtolták azokat, akiknek becsmérlik a füldugós generációt. Lehetett volna hangvillázni, a hangképzésről beszélni. Nem minősítést kértek, csak elismerést, hogy dolgoznak és szeretnek énekelni. .Ezek a gyerekek egymásért, a tanárukért, s főleg a választott dalokért álltak ki és énekeltek. Várpalotán 12 kórus ült be a nézőtérre, akik büszkék Ney Ádám munkásságára, és őrzik a következő nemzedékben is munkásságának emlékét. Most, ebben az évben nem kértek minősítést a jól felkészült kórusok, de ennek ellenére nagyon is várták a zsűri javaslatait, elismerő szavaikat. Új helyzet elé kerültek az iskolák. Az összevonásokkal a kórusok is egymásba olvadtak. Kinek milyen előzményével együtt. Becsületére legyen mondva a kedves karnagy kollégáknak: nem dugják homokba a fejüket és nem vonulnak vissza, hanem teszik a dolgukat, bíznak magukban és a gyerekek zeneszeretetében. Kihez, mihez viszonyítva, egyszerűbb művek jelennek meg a kórusok repertoárján, de nekik ez éppen olyan feladat most, mint hajdanán a több órás énektanítás mellett Kodály,
Bartók vagy Bárdos többszólamú műveinek megtanulása. Ők is szeretnék megtanulni, a tanárok is szeretnék megtanítani a műveket, ha módjuk lesz. Pápán a 6 kórus éneke egy elvarázsolt szigetet, éneklő műhelyt mutatott be. Hangzásuk a szinte egy tőről fakadó, zengő, bátor gyermekhang volt. Csodálatos népdalok, népdalcsokrok szólaltak meg Fehér tanár úr munkája nyomán. Az Erkel Ferenc Iskola kórusai, mint kis Zrínyi-harcosok zengték a dalaikat. Külön színfolt volt a fiúkórus összeverbuválása és élettel teli énekük. Öröm volt látni ennyi vidáman, jó kedvvel éneklő gyermeket. Ajka: 6 kórusból itt kaptak a legtöbben dicséretet, aranydiplomával. A Borsos Miklós Általános Iskola Kicsinyek Kórusa, Fábiánné Adorján Renáta vezetésével Az év kórusa címet kapott. Hangzáskultúrájuk, igényes műsorválasztásuk példaértékű. Csetényben 2 kórus énekelt. Több órán keresztül énekelve vártak a zsűrire a gyerekek a kastélyból átalakított művelődési házban. Egymásnak énekelt a két falu. Mit is énekeltek? Többnyire egyszólamú műveket a reneszánsz korból. A karnagyi ötletek sokasága jött elő. Mit lehet kezdeni egy maroknyi elszánt gyermekkel, akik szeretnek énekelni, de nekik nem adatik meg az a képzési idő, ami elődeiknek még igen. Lehetne nyúzni egymást hónapokon keresztül, hogy a Zöld fű közt árva kezdetű, ismeretlen szerzőtől származó kedves mű három szólamban tisztán, könnyedén megszólaljon. Próbálkozunk - mondják a még elszántabb, gyermekeket felelősséggel tanító énektanárok. Hogy ne maradjanak ki semmi jóból, az egyszólamú énekekhez gitár, fuvola és cselló szólamok változatos megoldása kapcsolódott a találkozón, egy-egy kórusműnél a karnagy volt a második szólam.
A gyermekek türelme határtalan volt. A bemutató után még egy órát ott maradtak, hogy megtanulják Vecchi: Néked zeng ez a dal című kórusművének szoprán szólamát, hallás után. Megérdemelten részesültek utána vendéglátásban. Az iskolaigazgató is jelen volt, sőt együtt énekelt a gyerekekkel. Fontos a megyében az éneklés. Fontos a városoknak, a falvaknak. Persze, nem teljes a paletta. Sajnos még nem zárkózott fel minden iskola, még félnek kiállni az egyszólamú énekléssel, még félnek kérni a B kategóriájú minősítést, amelyet szeretnék módosításra javasolni. A B kategórián belül is legyen meg az arany, ezüst, bronz minősítés. Kórusaink a jelenlegi helyzetben igyekeznek helytállni. Segítő iskolavezetésre nagy szükség van. Országos összehasonlításban is példaértékű a Veszprém Megyei Közművelődési Intézet szervező és szaktanácsadói munkája. Az intézet a KÓTA megújuló törekvéseit pártolja, a kórusokat segítő Éneklő Ifjúság Szakmai Napok, és hasonló, a kórusnevelést segítő képzések mintájára szervezi a megye zenei és kóruséletét. Sok-sok pályázatírás, hajrák mellett végzi a megyei kórusmozgalom irányítását. Hagyományos és új kihívások érik őket, s ők folyamatos és a helyzetelemzésekből adódó új programokkal gazdagítják, segítik a megye közművelődési, ezen belül az iskolai zenei életet, az amatőr kórusok szereplési és továbbképzési lehetőségeit. Nagyné Nyári Ágnes, a szakterület felelőse, szinte napi kapcsolatban van a művészeti csoportokkal, ismeri a helyi adottságokat, nehézségeket, kinek „hol szorít a cipő”, melyik területet kell erősíteni a művelődésszervezésben. Jó, hogy sikerült Veszprémben ezt az összefogást, segítő kezet megtartani. Kívánom, hogy minél többen csatlakozzanak a kórusmozgalom élő-eleven Éneklő ifjúság hagyományának ápolásához. Jó lenne, ha minden megyénk ilyen helyzetben lehetne.
127
ESEMÉNYTÁR
NÉGY ÉVSZAK AZ ALCSÚTI ARBORÉTUMBAN. Fotópályázat turistáknak, utazóknak! UTAZÁS A VILÁG KÖRÜL – 2009. A Palocsa Egyesület – együttműködve a Palatinus Alapítvánnyal, a Duna Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságával és a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségével – nyílt fotópályázatot hirdet, annak érdekében, hogy összegyűjtsük és bemutassuk az Alcsúti Arborétum területén, napjainkban készülő fotóművészeti alkotásokat. A beküldött képekből helyi és vándorkiállítást rendezünk és – ha lesz fedezete – fotóalbumot, naptárat adunk ki. A kiállítandó képanyagokat szeretnénk felhasználni a honlapunkon, valamint diaporáma elkészítését is tervezzük. A Négy évszak az Alcsúti Arborétumban című kiállítás és diaporáma egy vallomás, amelyet a helyben élők és az oda látogatók közösen írnak a fénysugarak segítségével. Az arborétum természeti szépségeit, pusztulóban lévő kulturális örökségét kívánjuk megörökíteni, népszerűsíteni és az utókorra hagyományozni. Az arborétum első alkalommal a 2008-as évben tart egész évben nyitva, az előző téltől vált lehetővé a parkot téli pompájában is látogathatóvá tennünk. A természet állandó változása, országunk fekvésének az az adottsága, hogy négy évszaknak örvendhetünk – úgy érezzük, tapasztaljuk –, kevéssé tudatosul az emberekben a mai rohanó világban. Pályázatunkkal nem titkolt célunk az évszakok váltakozásának csodájára is rányitni a pályázók szemét. Helyesebben azt várjuk a pályaművektől, hogy megnyissák a képet szemlélő szívét, tudatát és rávilágítsanak arra, hogy az átlagember feladata nem kevesebb, mint hozzájárulni ennek a természeti sokszínűségnek a fennmaradásához, védelméhez. Arra kérjük az alkotókat, hogy a címet értelmezzék sokoldalúan. A kiemelt védettségű természeti terület állat- és növényvilágáról készült makrofotók, az alcsúti kastélyparkról, a korának legjelentősebb tájképi kertjéről készült jellegzetes vagy éppen kevésbé közismert tájképek, az épületállomány pusztulásának szomorúsága, vagy akár az ember helye a parkban egyaránt érdekes téma lehet. Várjuk az idő múlását érzékeltető sorozatokat is. 128
A pályázatra beérkező képekből kiállítást rendezünk. A kiállítást 2009. szeptember 11-én nyitjuk meg, és ezt követően egy évig térítésmentesen kölcsönözzük közművelődési és kiállítási intézmények részére. Ezt követően a kiállítás az arborétum kápolnájába kerül vissza állandó gyűjteményként. A fotópályázaton részt vehet bárki, életkortól, foglalkozástól és lakóhelytől függetlenül. Egy szerző maximum 12 egyedi papírképet küldhet be. Aki sorozattal pályázik, a nevezési lap minden sorába a sorozat egy felvételének címét írhatja be, de így elfogadja azt is, hogy a zsűri az egyes képeket bírálja el és szabadon választ azok közül. A papírképek mérete 18x24 cm és 30x40 cm közötti legyen. Elkészítésük technikája és technológiája nincs korlátozva, mint ahogyan az alkotói szabadság sem. A fotókat semmilyen hordozóanyagra nem kell felerősíteni. A fotók hátoldalán – a nevezési lappal egyezően – szerepeljen a szerző neve, postacíme, a kép sorszáma és címe. Nevezési díj nincs, de a nevezési lap kitöltése kötelező, mely az arborétum portaépületében, nyitvatartási időben, illetve az arboretuma@ externet.hu e-mail címen igényelhető, vagy a www.alcsutiarboretum.hu honlapról letölthető. A pályázók figyelmébe ajánljuk éves bérletünket (3000,- Ft), mely korlátlan belépésre jogosít egy teljes éven át. A kiállítás rendezője gondosan bánik a beérkező pályaművekkel, de a szállítás közben keletkező károkért nem tud felelősséget vállalni. Mivel a képekből rendezett kiállítások őrzése, felügyelete szinte sehol sincs biztosítva, ezért az onnan jogtalanul eltulajdonított képekért sem tudunk kártérítést fizetni, de a megismételt nagyítás (nyomtatás) költségét méltányosságból fedezzük. Zsűrizés: a beküldött pályaműveket neves szakmai és közéleti szereplőkből álló zsűri bírálja el. A pályázat védnöke Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg, a zsűri elnöke Forrásy Csaba fotóművész. Díjazás: a kiállításra kiválogatott képek szerzői oklevelet kapnak, a várhatóan 500 ezer Ft díjazási keretből három fődíjat és több különdíjat adunk ki.
Pályázati naptár: Fotóséta: 2008. október 11-én szombaton de. 10:00-tól és 2009 tavaszán (a pontos időpontot a honlapon közzétesszük) a pályázatra készülőket meghívjuk egy szakvezetéssel összekötött közös arborétumi sétára. Beérkezési határidő: 2009. augusztus 22. szerda, 18 h (postai úton a 8087 Alcsútdoboz, Arborétum címre, vagy személyesen leadva az arborétum portáján) Zsűrizés: 2009. augusztus 31-ig. Értesítés az eredményről: 2009. szeptember 7-ig.
Ünnepélyes eredményhirdetés és a kiállítás megnyitója: 2009. szeptember 11-én pénteken 17 h. A kiállítás helyszíne: az Alcsúti Arborétum kápolnája. A ki nem állított képek a zsűrizés után – előzetes időpont-egyeztetéssel 2009. december 31-ig elvihetők. A kiállításon szereplő képek visszaadásának várható ideje: 2010. szeptember 30-ig. A pályázattal kapcsolatos esetleges kérdéseiket megírhatják Halász Ferencnek az arboretuma@ externet.hu e-mail címre.
A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus ismét meghirdeti nemzetközi fotópályázatát, Utazás a világ körül címmel. A pályázat célja, hogy az utazás közben szerzett vizuális élményeket minél többen megörökítsék és egy fotókiállítás keretében másoknak is bemutassák. A nyilvános szerepléssel járó sikerélmény pedig ösztönözze a fényképezőgép-tulajdonosokat arra, hogy a jövőben ne csak privát célra készítsenek utazásaikról emlékképeket, hanem a közönségnek is. Ez az út vezethet el a tudatos képalkotásig, amikor már nem a véletleneken múlik egy-egy jól sikerült felvétel. Exponálás előtt tehát érdemes válaszolni arra, hogy mit, hogyan, mivel és miért örökítünk meg utazásunk során. A pályázat címét nem kell szó szerint érteni! Nem követelmény a Föld megkerülése ahhoz, hogy valaki sikeresen szerepeljen a tárlaton. Talán elegendő a szomszédos településre kirándulni, vagy saját környezetüket felfedezni, s máris elkészülhet a pályamű.
4. A beküldött képek mérete 13x18 cm legyen. A fotókat semmilyen hordozó anyagra nem kell felragasztani! Az előre elkészített paszpartuk ablakmérete 12,5x17,5 cm. Tehát az annál kisebb képeket nem takarja, az annál nagyobbakat pedig túlságosan is. Ezért fontos a megadott méret betartása! 5. A pályázatra csak olyan felvételeket nevezzenek a szerzők, amelyek öt évnél nem régebben készültek, és a korábbi Utazás a világ körül c. fotókiállításon még nem mutatták be őket, továbbá nem jelentek meg semmilyen könyvben. 6. Valamennyi fotó hátoldalán olvashatóan szerepeljen – a nevezési lappal egyezően – a kép sorszáma, a szerző neve, postacíme, továbbá az ország, a város, vagy más pontosabban meghatározható földrajzi hely, ahol a kép készült. A rendezők javaslata, hogy mindezeket az adatokat egy öntapadós etikettre írják rá, s csak ezután ragasszák fel a képek hátoldalára. Az alapvető információk nélkül beküldött képeket nem mutatjuk be a zsűrinek. 7. A pályázóknak nevezési lapot kell kitölteni, amelyet a szervezők bocsátanak az érdeklődők rendelkezésére. A nevezési lapon szereplő információk egyezzenek a fényképek hátoldalán olvasható felirattal. A nevezési lap 2008. szeptember 20-tól letölthető a www. mafosz.hu oldalról, a fotópályázatok menüpontból. 8. A beküldött fotókat minden szerző visszakapja, a pályázati naptárban megjelölt időpontig. A postai szállítás során eltűnt, továbbá a kiállításokról jogellenesen eltulajdonított képekért a rendezők felelősséget vállalni nem tudnak. Ezért kártérítést sem fizetnek. Csak azok pályázzanak, akik ezt a kis kockázatot vállalni tudják. Az elmúlt években összesen 22 kép tűnt el. 9. Díjazás: 1-5. díj: 5.000-5.000 Ft értékű fotóművészeti album. Különdíjak: 40 db fotóművészeti album (3.000-3.000 Ft értékben).
Részvételi feltételek 1. A fotópályázaton bárki részt vehet életkortól, foglalkozástól és lakóhelytől függetlenül. A rendezők kifejezetten biztatják részvételre azokat a turistákat, akik egyéni vagy társas úton jártak a világ bármely országában, vagy éppen idehaza kirándultak, sokat fényképeztek, de még sohasem jutott eszükbe nyilvánosság előtt szerepelni az eredetileg családi fotóalbumokba szánt fényképekkel. 2. A pályázat témája kötetlen. Műemlékfotók, portrék, eseményfotók, tájképek, természet- és állatfotók, városképek, makro-felvételek, hangulatképek stb. egyaránt beküldhetők, függetlenül attól, hogy a világ mely pontján készültek. 3. Egy pályázó maximum 10 db fekete-fehér vagy színes – bármilyen technológiával készült – papírképet küldhet be, a két kategória között bármilyen megosztásban.
129
ESEMÉNYTÁR Négy évszak az alcsúti arborétumban. Fotópályázat turistáknak, utazóknak! Utazás a világ körül – 2009.
10. A pályázóknak nevezési díjat kell fizetni, amelynek összege: 1.200 Ft/fő, attól függetlenül, hogy hány fényképet küldtek be. Akinek van e-mail címe, és ezen értesíthető mindenről, annak a nevezési díja csak 900 Ft. A nevezési díjakat a pályázattal és kiállítással kapcsolatos költségek fedezésére kívánják a szervezők felhasználni. A nevezési díj nélkül beadott fotók nem kerülnek a zsűri elé, és nem küldik vissza azokat, de személyesen – előzetes időpont-egyeztetést követően – elvihetők. 11. Pályázati naptár: A fotók beküldésének – és a nevezési díj befizetésének – határideje: 2009. január 10. - Zsűrizés: 2009. január 30-ig. - Értesítés a zsűrizés eredményéről, a kiállítás helyszínéről és megnyitójának időpontjáról: 2009. március 1-ig. - A kiállításra nem került fotók visszaküldésének határideje: 2009. szeptember 30.
130
- A fotókiállítás másodbemutatói szerte az országban: 2010. április 30-ig. - A vándor-kiállításon szerepelt művek visszaküldése: 2010. szeptember 30. A fotópályázattal kapcsolatban további információ kérhető a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársától, Győri Lajostól. Postacím: 1011 Bp., Corvin tér 8. Tel.: (1) 225-6033, fax: (1) 226-6030; e-mail:
[email protected]. Nevezési lap, befizetési csekk ugyanitt igényelhető, és a pályaműveket is erre a címre kell beküldeni. A fotók személyesen is beadhatók. A nevezési lap letölthető a www.mafosz.hu címről. UTAZZON ÉS FÉNYKÉPEZZEN! Jól sikerült felvételeit pedig küldje el a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus tehetségkutató fotópályázatára!
ESEMÉNYTÁR
A VIII. Nem zetk ö zi Magyar F ot ó mÛvészeti K iállí tás és a napút foly ó irat felhí vása A Magyar Fotóművészek Világszövetsége, együttműködve a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátussal, fotókiállítást rendez 2008. szeptember 19. és október 1. között a határainkon túl élő és alkotó, magukat magyar nemzetiségűnek valló fotográfusok, továbbá a Magyar Fotóművészek Világszövetsége tagjai részére. A tárlat célja bemutatni és népszerűsíteni mindazon magyar alkotók munkásságát, akik a Kárpát-medencében, vagy azon is túl gazdagítják az egyetemes fotókultúrát. Ugyanakkor művészeti tevékenységükkel kapcsolatokat teremtenek a különböző országok és népek között, és gyarapítják fotókulturális nemzeti örökségüket.
Életkortól és foglalkozástól függetlenül, bárki részt vehetett a pályázaton, aki nem magyar állampolgár, viszont magyar nemzetiségűnek vallja magát, bárhol is él a nagyvilágban. A magyar állampolgárok közül csak az MFVSz tagjai pályázhattak. A zsűri tagjai: Dolezsán Ágnes fotóművész, Dóri Éva, az MMIKL képzőművészeti szakreferense és Győri Lajos, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének elnöke. A pályázatra beérkezett szerzők és képek számát, továbbá a kiállításra javasolt alkotások számát a táblázat tartalmazza, országok szerint is csoportosítva:
Ország
Pályázók száma
Beküldött kép
Kiállított szerző
Kiállított kép
Magyarország
16
76
11
21
Románia
66
298
27
37
Szerbia
6
23
2
3
Szlovákia
13
55
9
11
Összesen
101
452
49
72
Díjazás: Az Oktatási és Kulturális Minisztérium által, öt szerzőnek felajánlott 20.000-20.000 Ft-os tárgyjutalomban részesül: Borbély Géza (Románia, Erdély, Dicsőszentmár ton): Nyissz című alkotásáért Demeter Iringó (Románia, Erdély, Kányád): Tánc című alkotásáért Ispánovics József FA-I FSS (Szerbia, Bezdán): A kis proli című alkotásáért Szabó Márta (Székesfehérvár): Társkereső című alkotásáért Kanovits Gábor (Szlovákia, Dunaszerdahely): Kriszta című alkotásáért Szeptember 19-től október 1-ig, Budapesten, az MMIKL fotógalériájában megtekinthető Ádám Gyula (Románia, Erdély, Csíkszereda): A Föld szíve és A macska; Albert Béla (Kiskunfélegyháza): Akt, Szünet és Tánc; Baán Katalin (Cegléd): Rózsa – szín
– virág; Bakó Mihály (Románia, Erdély, Sepsiszentgyörgy): Másvilág; Balási Csaba EFIAP/b (Románia, Erdély, Csíkszereda): Potyautas; Balázs Ödön (Románia, Erdély, Csíkszereda): Bibliaolvasó, Farsangtemetők; Bálint Zsigmond AFIAP, E-MAFOSZ/g (Románia, Erdély, Marosvásárhely): Mise előtt, Pusztinai konyha; Bartha László (Románia, Erdély, Marosvásárhely): Hajsza; Borbély Géza (Románia, Erdély, Dicsőszentmárton): Nyissz; Both László (Románia, Erdély, Székelyudvarhely): Székelyföld – Madarasi Hargita; Czibula Ádám (Szlovákia, Vásárút): Védtelenül; Czire Alpár (Románia, Erdély, Székelykeresztúr): A mindennapi kenyér; Demeter Iringó (Románia, Erdély, Kányád): Maszk, Tánc; Hadnagy Ágnes (Románia, Erdély, Székelyudvarhely): A művész; Hátszegi Csaba (Románia, Erdély, Csíkszereda): Ég és föld, Jégcsapok; Henning János (Románia, Erdély, Sepsiszentgyörgy): Udvar; Hlavathy Károly (Románia, 131
Erdély, Sepsiszentgyörgy): Kerítés; Holop Ferenc (Szlovákia, Noszvad): Álomsziget; Incze Domokos E-MAFOSZ (Románia, Erdély, Csíkszereda): Szénakészítés, Vége a műszaknak; Ispánovics József FA-I FSS (Szerbia, Bezdán): A kis proli, Hajótörött; Kálmán H. Szilvia (Szlovákia, Vásárút): Fejetlenek; Kanovits Gábor (Szlovákia, Dunaszerdahely): Kriszta; Kerekes István EFIAP (Mosonmagyaróvár): Hazafelé; Király Erika (Budapest): Vándorok, Segítesz?; Kovács Attila (Szlovákia, Rimaszécs): Harangszó nélkül, Kialudt, Nyolc; Kovács László Attila (Románia, Erdély, Sepsiszentgyörgy): Macskával; Krüger Viktor (Szlovákia, Komárno): Lószerelem; Lőkös Zoltán AFIAP, E-MAFOSZ/g (Budapest): Szárítás, Reggeli; Moldován Mihály EFIAP (Románia, Erdély, Brassó): Téli világ, Víg szivaros; Nagy Melinda (Románia, Erdély, Torda): Pásztor; Nagy P. Zoltán EFIAP (Románia, Erdély, Csíkszereda): Szappanfőzés; Nagy Zoltán Gergely (Románia, Erdély, Marosvásárhely): Géza; Péter Zoltán (Románia, Erdély, Székelyudvarhely): Vásárba menet; Polák Ágnes (Szlovákia, Komárno): Zárt osztály; Szabó Attila (Románia, Erdély, Csík-
szereda): Energia, Eső II.; Szabó József dr. (Románia, Erdély, Székelyudvarhely): A tánc; Szabó László (Szlovákia, Kolárovo): A szegénység öreg kora; Szabó Márta (Székesfehérvár): Örök körforgás, Társkereső; Szita László E-MAFOSZ (Budapest): A csavargó álma; Hazafelé, Öreg motoros; Tamás András AFIAP (Románia, Erdély, Marosvásárhely): Vitorláshad; Thor Tamás (Szlovákia, Érsekújvár): Kovács Gizi könyvtáros; Tóth Zsuzsanna (Hatvan): Egy pók reggele, Hajnali hangulat, Ketten; Ujvári Szeréna (Románia, Erdély, Marosvásárhely): Fantom; Várday Béla (Románia, Erdély, Csíkszereda): Gyimesi táj, Nehéz felhők alatt; Velican-Patrus Dóra (Budapest): Arcok, Derékszög; Vicai Olivér E-MAFOSZ (Szerbia, Szabadka): CK 342; Viczay Lajos AFIAP, E-MAFOSZ/g (Kalocsa): Modell; Vitos Hajnal (Románia, Erdély, Csíkszereda): Népviseletben, Tekintet; Zágon László EFIAP, E-MAFOSZ/g (Nagykanizsa): Pók szulákbimbón című alkotása. A fotók önálló fotóalbumban is megjelentek, Kortárs magyar fotóművészet 2008. címmel. Győri Lajos
Száz 1939-es életrajzot keresünk A Napút folyóirat felhívása Tizenegyedik éve tart a Napút folyóirat páratlan vállalkozása, amellyel évzáró számában a következő esztendőben hetvenedik évüket betöltő, legjelesebb hazai és külföldi magyar alkotók, tudósok és más közszereplők hetven sorba foglalt életvallomását gyűjti egybe. Az 1928-asoktól az 1938-as születésűekig ránk testált, több mint 700 párhuzamos életpálya-leírás folyamatosan fontos kortörténeti dokumentációvá épül. Most, 2008 folyamán, az első háborús évben, az 1939-ben születettek tablójának összeállítása van soron. Ezúttal a közfigyelem látókörébe sohasem került, névtelen kelet-közép-európai kisemberek portréival egészítjük ki a generációs metszetet. A megnyilatkozásokat vállalkozó kedvű, önkéntes adatgyűjtőktől várjuk az „európai éjszaka” gyermekeiről, annak az évnek a szülötteiről, amelyben
újra lángba borult a kontinens és a fél világ. Százötven sorba tömörített magyar nyelvű életútleírást, riportot, életinterjút várunk egy-egy, 2009ben hetvenedik életévét betöltő Kárpát-medencei kortársunkról. Beküldési határidő: 2008. október 22. A szerkesztőség gondoskodik arról, hogy a teljes anyag kutatásokhoz hozzáférhető tárba kerüljön, és a száz legérdekesebb portrét évkönyvével párhuzamosan, 2008 decemberében könyvben adja ki. A szerkesztőség igényt tart a pályázók és alanyaik adatainak azonosíthatóságára. A részletes feltételek felől tájékoztatás a Napút honlapján és márciusi számában található. Az oral history műfajában a jelzett körben vagy attól függetlenül nagyobb terjedelemben elgondolt munkák tervével pályázaton kívül, a Napkút Kiadónál lehet kopogtatni.
132
