Paár Ádám-Szirmák Erik
A magyar szélsőjobb Sorozatunk
előző
részében
a
terrorista
szervezetek
mozgóképes
reprezentációjával foglalkoztunk. Magyarország történetében viszonylag kevés volt a szó „klasszikus” értelmében vett terrorszervezet. De bőven akadtak terrort (is) alkalmazó politikai mozgalmak. Sorozatunk mostani részében a szélsőjobboldali magyar mozgalmak három generációjának reprezentációjára tekintünk ki. Ébredő magyarok A Kádár-rendszer filmes reprezentációjában, érthetően, a szélsőbaloldal kritikájára csak szordínóval kerülhetett sor, ugyanakkor a szélsőjobboldal mozgóképre vitele sem volt általános.
Az első
időszak
Magyarország
történetében, amikor a szélsőjobboldal,ha nem is hatalomra, de a hatalom közelébe jutott, az 1919-es Tanácsköztársaság bukása volt. A Szegeden gyülekező, Horthy Miklós Nemzeti Hadserege kötelékébe tartozó tiszti századok a proletárdiktatúra bukása után bevonultak a Dunántúlra, gondosan kikerülve a román csapatokat, és kegyetlenül üldözték, kínozták és kivégezték mindazokat, akiket a baloldali mozgalmak támogatóinak véltek, de, politikai állásfoglalásra való tekintet nélkül, a zsidókat is. Első ízben a magyar állam képtelen volt megvédelmezni zsidó polgárait pogromokkal szemben, sőt maga a hatalom szította azokat (amíg Teleki Pál, majd Bethlen István miniszterelnökök kemény kézzel meg nem fékezték a „fehérterrorista” különítményeket, helyreállítva a jogbiztonságot). Az 1919-20-as időszakban sorra alakultak a titkos jobboldali szervezetek, a „zsidó-szabadkőműves” szellem visszaszorításának jelszavával:
-1-
Ébredő Magyarok Egyesülete, Etelközi Szövetség, Kettős Kereszt Vérszövetség és mások. Máriássy Félix filmje, az 1969-ben forgatott Imposztorok a Prónay Pál vezette 1919-es különítmény tetteit örökítette
meg.
Prónay
nagyszerű
nyersanyagot
biztosított az alkotóknak (a napló egy része 1963-ban megjelent A határban a Halál kaszál. Fejezetek Prónay Pál naplójából címen, Pamlényi Ervin és Szabó Ágnes szerkesztésében).
Kevés
személyiség
vall
ilyen
kendőzetlenül brutalitásáról, az általa megparancsolt kivégzésekről és kínzásokról, mint Horthy hű társa, a pattogó hangú, dzsentri származású huszártiszt, akinek kezéhez szegényparasztok, kommunista és szociáldemokrata szimpatizánsok, zsidók százainak vére tapadt (a sokkal mérsékeltebb Horthyval összehasonlítva egy pozitív vonása viszont elmondható: jóval karakteresebb, ezért filmes szempontból is hálásabb egyéniség volt). Ha ehhez hozzávesszük a beteges hiúságot és törtetést, a magyartalan, k.u.k. hadseregben használt zagyva német-magyar nyelvet, amely különös ízt ad a beszámolónak, akkor hű képet kaptunk Prónay jelleméről. A filmben Prónay Doborján néven szerepel (Prónay, aki magát a nyugatmagyarországi harcokban nagyvonalúan bánná kiáltotta ki, valóban ezt az álnevet használta, amely egy burgenlandi községet, Liszt Ferenc szülőfaluját jelöli). A film egy Apostolits Béla nevű fiatal, hadiárva joghallgató szemével mutatja be az eseményeket. Apostolits kicsit dadog, szemüveges, félénk, egyszóval tipikus antihős és antikatona, a magyar filmben megszokott csetlő-botló kisember figurája, mégis belecsöppen azoknak a titkos jobboldali fegyveres szervezkedéseknek a közepébe, amelyek jellemezték az 1920-as ével első felét. Úgy alakul, hogy a fiatal joghallgató megtalálja
Doborján
kapitány,
a
rettegett
különítményparancsnok
elkóborolt
farkaskutyáit. Doborján szárnysegédje, a társai által csak Rex-nek nevezett jókedvű katona beajánlja a fiút a temperamentumos Doborjánnak, aki maga mellé veszi
-2-
írnoknak. Doborján ugyanis emlékiratot kíván írni, amelyben csattanós választ ad a rágalmazóknak. Máriássy a valós Prónay némettel kevert rossz magyar nyelvezetét parodizálja, amikor a következő képzavart adja szájába: „Könyvem a dicsőség könyve lesz, amely meglengeti a zászlót.” Doborján többször is példáját adja tanulatlanságának, és egy szűklátókörű katonatiszti-úri felfogásnak. Gyűlöli a zsidókat, baloldaliakat, liberálisokat, szabadkőműveseket, és meggyőződése, hogy „a magyart csak bottal lehet féken tartani.” 1919-ben különítményesei véres tetteket hajtanak végre: akasztanak, lóhoz kötve futtatnak embereket, deresre húzzák a parasztokat, akiket baloldalisággal vádolnak, megerőszakolnak nőket. Mindezt ellenpontozza a kastély hűs árnyékában italozó Doborján, aki büszkén mondja: „Az a célunk, hogy helyreálljon ismét a jó viszony az uraság és a cselédség között”. A különítményesek kegyetlenségét mutatja, hogy raktárukban tárolják áldozataik szemüvegét, óráit és ruhadarabjait. Rex ebből a gyűjteményből ad egy szemüveget Apostolitsnak, valamint egy új órát. A jogi vizsgán a professzor felfedezi, hogy Apostolits órája korábban egy kollégájáé, Hoffer professzoré volt, aki rejtélyes módon a Dunába fulladt. A professzor felháborodottan kidobja a fiút, mondván, nem vizsgáztat „gyilkosokat, sem gyilkosok cimboráit”. A film nem is titkoltan a Horthy-korszak egészét kívánja pellengérre állítani, ám mégiscsak egy emberről és a sajátos különítményes világról szól. Ezek a különítményesek egytől egyig tanulatlanok, politikailag analfabéták, nem értik a nagypolitikai és főleg a nemzetközi folyamatokat. Jellemző módon a liberális és szabadkőműves jelzőket gyalázkodó értelemben használják (ami azóta sem változott bizonyos körökben). A különítményesekre is igaz a kohézióval kapcsolatban, amit korábban a terrorszervezetekről írtunk: „befelé”, saját tagjaival szemben erős kohéziót képviselnek (amit titkos eskü pecsétel meg), ám szemben állnak mindenkivel és minden olyan mozgalommal, amelyet nem tartanak hazafiasnak. Minden politikai vagy magántermészetű sérelemre egyetlen választ ismernek: a gyilkosságot.
-3-
Nemzetiszocialisták, nyilasok A bethleni konszolidáció visszavetette időlegesen a szélsőjobboldalt, amely túl szervezetlen volt ekkor, ám az 1930-as évek válságának televényében újfajta szélsőjobboldali erők jelentek meg: a mindenféle nemzetiszocialista, nyilas mozgalmak (Meskó Zoltán választotta a magyar nemzetiszocialisták jelvényéül a nyilaskeresztet, innentől kezdve felváltva nevezték őket nemzetiszocialistáknak és nyilasoknak). 1944-ben jött el az idejük, amikor a sikertelen kiugrási kísérlet után a németek hatalomra segítik Szálasit. Az 1944. október 15-i nyilas uralom több filmben megjelent, bár általában csak történelmi háttérként. A magyar filmrendezők nem akartak, vagy nem mertek túl közel menni a nyilas motivációk megvizsgálásához. Így elterjedt a kép, hogy a nyilasok többsége köztörvényes bűnöző, lumpen elem és felelőtlen demagóg volt. Ez azonban az 1944. október 15-i puccs utáni állapotot jellemzi, korábban színesebb volt a szavazótáboruk. A nyilas pártok az 1939-es választáson együttesen 1 millió szavazatot szereztek, és úgyszólván minden társadalmi rétegből érkeztek szavazóik. Érthető azonban, hogy a filmrendezők ódzkodnak a nyilas mozgalom társadalmi sokszínűségének, az egyes motivációknak a bemutatásától, hiszen Magyarországon az árnyalt értékelő könnyen megkaphatja, hogy felmenteni kíván a bűnök alól. Mint láttuk és látni fogjuk, Nyugat-Európában a mindenfajta szélsőséges mozgalmak sokrétűségének bemutatása nem számít ritkának, igaz, ott ez a társadalmi önkritika részét képezi. Ma Magyarországon vannak az erkölcsi felmentésre vágyó szélsőségesek, de bízzunk abban, hogy ez egy szűk társaság, és szerencsés lenne, ha a filmipar a nézőt felnőttnek nézné, vagyis nem egy, a nézők összességéhez viszonyítva „törpe minoritáshoz” szabná a témaválasztást vagy a téma kifejtésének módját. Gondoljunk csak arra, hogy 1996-ban a svéd rendező, Jan Troell (akinek nevéhez számos kényes társadalmi kérdést bemutató film fűződik) filmet forgatott Hamsunról, a hitleri eszme szolgálatába szegődött norvég íróról, aki a norvég kollaboráció jelképévé vált, és ha maga nem is ölt, de kezet rázott Hitlerrel, és honfitársait a náci
-4-
Németországnak való behódolásra buzdította (eredménytelenül), az árja népek szövetsége és a britellenesség jegyében. A fiatalkorában még anarchista író számára Nagy-Britannia jelképezte a „bűnös” modern, nagyvárosi civilizációt és a szélsőséges kapitalizmust, amelynek ellenpontját Hitler Németországában találta meg. Knut Hamsunt emberként mutatta be a film, de ettől még nem mentette fel erkölcsileg. Sőt, az emberi ábrázolás csak még jobban kidomborította a kollaboránssá züllött író erkölcsi menthetetlenségét. Vagy gondoljunk Oliver Hirschbiegel A bukás (2004) című filmjére, amely Hitler és környezete utolsó napjait mutatja be, vagy a mára klasszikus, Anatole Litvak által rendezett Tábornokok éjszakája
(1967)
című
amelyben
először
tűntek
tisztességes”,
sőt
Wehrmacht-főtisztek.
filmre, fel
„jó,
Hitler-ellenes Szóval
a
nyugati filmrendezésben valódi, húsvér szereplőkként ábrázolják még a bármilyen szélsőséges mozgalmak, pártok vezetőit és tagjait is. A
Sánta
Ferenc
azonos
című
regényből forgatott Az ötödik pecsét (1976) a nyilas uralom idején játszódik, de a téma tulajdonképpen bármely diktatúrában bekövetkezhet. A filmben három nyilas karaktert látunk, akik leképezik a nyilas állambiztonsági hierarchiát: látjuk működés közben a kisnyilast, a „középvezető” nyilast és a főnyilast. A „kisnyilas” fegyveres pártszolgálatos, Macák karakteréről nem szükséges sokat írni: tipikus példája az elhízott, karikatúraszerűen ábrázolt, Hitler-bajszos, vastagnyakú, buta tömeggyilkosfigurának. Érdekesebb a két főnyilas karaktere. Mindketten értelmiségiek. Az egyikükről, a „kis szőkéről” (Sánta Ferenc) kiderül a kora és a foglalkozása: egy 28 éves tanár, aki kéjes örömmel veri áldozatait. Az idősebb, szemüveges, elegáns nyilas nyomozó szavaiból érzékelhető, hogy magas műveltséggel rendelkezik: Ortegára, Huizingára hivatkozik. Nem tudjuk, de gyanítható, hogy az idős főnyilas
-5-
már 1944. október 15-e előtt is vezető szerepet játszott az állambiztonságban, és menet közben átállt a Horthyt megbuktató nyilasok oldalára. A műveltséget és az értelmiségi pálya humanista ethoszát ellensúlyozza, hogy mindketten egy új barbárság szolgálatába álltak. A film – és az alapanyagul szolgáló Sánta-regény – a négy kispolgárt, és a megkínzott munkásembert hozza erkölcsileg magas pozícióba a két értelmiségivel szemben. Elsőre azt gondolnánk, a szocialista társadalomeszmény befolyásolta a szerzőt, amikor két főnyilasból értelmiségit kreált, miközben tudjuk jól az újabb szakirodalom (elsősorban Ungváry Krisztián, Paksra Rudolf és Paksy Zoltán történészek kutatásai alapján), hogy az elsőgenerációs betanított munkásság széles tömegei álltak a nyilasok mögé 1939-ben. Igaz, a nyilas szavazóbázis összezsugorodott 1939-1941 között. A történettudomány kiderítette azt is, hogy a nyilasok, ellentétben a közhiedelemmel, nemcsak világos, koherens társadalom- és gazdaságképpel rendelkeztek, hanem egy értelmiségi háttérrel is. Mellesleg pedig ne felejtsük el, hogy az értelmiség jelentős része minden világmegváltó eszmét kész kiszolgálni, és azok, akik elutasították
a
Horthy-rendszert
annak
avítt
volta,
kasztszelleme
és
konzervativizmusa miatt, motiváltak voltak a társadalmi rendszer megváltoztatására. Bármilyen megdöbbentő ez ma már, a 30-as években a fiatal értelmiség és középosztály jelentős része a hitleri Németországban látta egy modern, szociális „népi” állam megvalósulásának lehetőségét. Nem ok nélkül, hiszen erről győzte meg őket a német tudomány és technológia fejlődése, a náci pártállam szociális-újraelosztó mechanizmusai (hogy honnan volt erre forrás, azzal nem foglalkoztak). A nyilas pártban valóban hemzsegtek a csalódott, a vezető állásokhoz és társadalmi pozíció közelébe nem jutott, ám tettvágytól duzzadó fiatal középosztálybeliek, mint a 28 éves tanár, akik a zsidókban és a régi rendben látták gazdasági és szociális felemelkedésük akadályát.
-6-
Földhöz ragadtabb nyilas karaktert látunk a Fejes Endre kisregényéből forgatott Mocorgóban (1967). Míg az Ötödik pecsét a nyilas állambiztonságot ábrázolja működés közben, és két hidegvérűen kegyetlen, szadista, ám hihető figura szájába adja a totális
zsarnokság
elméletét,
addig
a
Mocorgó tipikusan a kisnyilasokat ábrázolja (a „kicsi” jelző, ellentétben az elterjedt hiedelemmel, nem az elkövetett bűnök mennyiségére
vagy
súlyosságára
utal,
hanem arra, hogy az illetőek paraszt- vagy munkásszármazásúak voltak). A
film
főhőse,
a
Mocorgó
néven
is
emlegetett Makics József, egy szegény józsefvárosi munkásfiú, aki olykor pitiáner bűnözésből él. Hősünk jól ismert az alvilági figurák, csavargók, stricik és prostituáltak világában. Életét a 30-as évektől az 1956-os forradalomig meglógó
követi
a
Mocorgót
film. apja
A
frontról fekete
pártszolgálatos egyenruhában, ujján nyilas karszalaggal köszönti. Az apa büszke párttagságára („megyek a pártba”). Makics megtudja, hogy szülei rablott javakban dúskálnak.
Anyját,
a
csendes
fejkendős
asszonykát bűntudat gyötri emiatt, de az apa láthatóan elégedett. Ő a műveletlen, proli származású, vadul zsidózó nyilas mintaképe („zsidó kéz van mindenben”), és még azt is tudni véli, persze a nyilas hírforrások alapján, hogy az ellenséges bombázórepülők pilótái „szerecsenek”. Rasszizmusa tehát nemcsak durva, de primitív klisékből táplálkozik.
-7-
A visszaemlékezésekből, történeti munkákból tudjuk, hogy sok ilyen figura mozgott a nyilas mozgalomban. Mocorgó alvilági társaival kiszabadítja régi ismerősüket, a zsidó vallású Kleinnét és lányát (Kleint az egyik nyilas, Makics szintén proli barátja, Rikker Vili lőtte agyon). Szó sincs itt hősies ellenállókról, lángoló szemű, tiszta szívű partizánokról. Közönséges józsefvárosi gengszterek segítenek Mocorgónak terve végrehajtásában, akik – ezúttal – a „jó” oldalra kerülnek, mivel ezúttal a törvény nevében zajlik a gyilkolás és fosztogatás, eközben – Mocorgó bánatára – megölik Rikkert, aki végső soron csak egy szerencsétlen balek. A szabadítók és a nyilasok között nincs is olyan nagy különbség eszközökben, csak a motivációban és a célokban. Egyik társaság célja a hatalom megragadása, a másiké a túlélés. A háború után az idősebb Makicsot népbíróság elé állítják, és felakasztják. Anyját, aki passzív résztvevője volt az eseményeknek, és fiát Klein néni segíti. A film tehát érdekes módon azt sugallja, hogy az áldozat és a volt bűnös családja közötti ellentétet felülírja a józsefvárosi proletársors. Mindenképpen érdeme a filmnek, hogy – a magyar filmek közül egyetlenként – a nyilasokat és azok hozzátartozóit emberi oldalukról mutatja be, méghozzá nem eltitkolva azt (amihez a szocializmus idején bátorság kellett), hogy a nyilasok között voltak proletárok is. A filmből kiderülhetett, hogy a munkás párttagok nem rendelkeztek kiforrott világnézettel: az egyenruha, a hatalom érzése vagy annak illúziója, a párttagsággal járó anyagi előnyök bódították el őket. Szó sincs ideológiáról, mint az Ötödik pecsét két szadista főnyilasa esetében. A két film nem felmentette a nyilasokat, hanem egy mikro közösségben mutatta be a motivációkat és egyes szerepköröket – az Ötödik pecsétben „fent”, a párt vezetői grádicsain, a Mocorgó „lent”, a prolisoron. Sajnos hasonlóan árnyalt ábrázolással még adósak a magyar filmek. Rendszerváltozás szélsőségei Magyarországon a rendszerváltozást követő években az évtizedekig kibeszéletlen konfliktusok és a lefojtott politikai identitások már felszínre kerülhettek. Ennek is köszönhető, hogy az egyébként helyüket nem találó fiatalok körében könnyen tudott
-8-
gyökeret verni a radikális gondolkodás. Azonban a fiataloknál elterjedő radikalizmus nem magyarság-specifikus jelenség. Ezt a tendenciát számos filmes reprezentáció próbálta már értelmezni, mivel egy olyan közösségszervező jelenségről van szó, ahol a fiatalok a saját szubkultúrájukat (pl. öltözködés, zene) kialakítva az idősebb generációval és az aktuális rendszerrel szemben is meghatározhatják magukat, e szubkultúra tagjai pedig nem riadnak vissza sem a politizálástól, sem pedig az utcai radikalizmustól. Erre
példa
a
bőrfejű
radikális (skinhead)
mozgalom, amely főleg a munkásosztálybeli fiatalok körében először,
jelent a
60-es
Nagy-Britanniában,
meg évek vagy
akár a ’80-as évek amerikai antirasszista antikapitalista
és fiatal
nemzedékénél. A lényeg ugyanaz volt: a kilátástalanság és az elégedetlenség hatására többek között a külváros fiataljai megalakították saját csoportjaikat, amelyek élére később vezetőket kellet találniuk. A rendszerváltozás utáni jobboldali pártok radikálisabb szárnyai – akik később ki is váltak – keresték a magyar fiatalok azon csoportjait, akiket az utcai demonstrációkon, rendezvényeken, vagy az országos hálózat kiépítésében fel lehetne használni, hiszen a radikális fiatalok is igényelték, hogy egy hozzájuk hasonló közösséghez tartozhassanak. Ezt a jelenséget dolgozta fel a Jobbra át! - Rend, erő, becsület (1993) című dokumentumfilm
a
radikális csoportok és a bőrfejű fiatalok
kapcsolatkiépítésétől az első akcióin (pl.: Göncz Árpád ’56-os beszédjének a megzavarása) át a későbbi szervezeteik megalakulásáig. A dokumentumfilm a hazai bőrfejű mozgalom kezdeti aktivizálódásától kíséri végig, mint egy politikailag
-9-
heterogén csoportot, ami viszont a mindenkori hatalommal szemben büszkén határozza meg önmagát. A filmben ezt egy ferencvárosi ultra ki is fejti: „(…) a ’80-as években nagyon gyakran (…) a szocialista rendszerrel valamiféleképpen ellenállásra utalható ez a dolog, és abban az időben, hogy ha valakit ellenzékinek, fasisztának bélyegeztek az valahogy így összefüggött, és bizonyos büszkeséget is mutathatott.” És
valóban,
az
antikommunista
tradíció,
a
politikai
elitellenesség,
az
idegenellenesség mind összekovácsolta ezeket a közösségeket, a nacionalizmuson túl pedig az ősmagyarságot misztifikáló elméletek mellet, a felsőbbrendűséget hirdető eszmék is felelhetőek voltak. Ez utóbbiakra is példa egy másik dokumentumfilm, az Albert és testvérei (1996), amely a Szabó Albert-féle Világnemzeti Népuralmista Párt megalakulását és a körülötte kialakult médiazajt követi végig. Az akkori kitüntetett figyelem annak is köszönhető volt, hogy a párt utcai demonstrációin megjelent nagyszámú fiatal szimpatizánsok
az
elsők
között
használtak
nyíltan
hungarista
és
bőrfejű
szimbólumokat is, amelyekkel általános megdöbbenést váltottak ki. Ezekről az eseményekről pedig szinte minden hazai orgánum beszámolt. A filmben a párt fiatal alelnökével készült interjúból kiderül, hogyan ismerkedett meg Szabó Alberttel, továbbá az is, hogy egy fiatal miért is csatlakozhat egy ilyen szervezethez: „(…) a Boráros téren mesélt erről a szervezetről és úgy vettük észre, hogy ez a szervezet képes a magyar ifjúság érdekeit képviselni a politikai téren. (…) elég egy zűrös helyen lakom, itt a IX. kerületben, nem mondhatnám azt, hogy szép gyerekkorom volt (…) hát inzultáltak elég sokszor, családomat is és engem is (…) IX. kerületi lakosok, akik szép számmal jelen vannak.” – külön rá is kérdez a film készítője, Pesty László, hogy pontosan kikre gondol, de az alelnök nem akarta ezt részletezni. A radikalizmus megjelenéséről
az
említett
példákból
látszik,
hogy
vannak
dokumentarista
feldolgozások, azonban a játékfilmek készítőit nem igazán mozgatta meg ez a fajta jelenség elterjedése. A demokratikus kereteken belül Magyarországon a szélsőjobboldali mozgalmak sokáig nem eszkalálódtak a terror alkalmazásáig, hogy ennek révén saját
- 10 -
meggyőződésüknek érvényt szerezzenek. Ez változott meg 2008-at követően, amikor is politikusok házait,
különböző kereskedelmi egységeket,
és egy
közszereplőt is megtámadtak a magukat Magyarok Nyilainak nevező szervezet tagjai. Sőt, az említett időszakban történhetett meg az első rasszista indíttatású gyilkosságsorozat is. A cigány családok ellen elkövetett támadásokat Fliegauf Benedek dolgozta fel a Csak a szél (2012) című filmjével. Itt azonban a cigányság szemszögéből megjelenített általános kiszolgáltatáson és félelmen volt a hangsúly, de nem lehetett bele látni az elkövetők feltételezett indítékaiba. Pedig az agressziót elkövető csoportok lélektanát is érteni kell, még akkor is, ha társadalmilag vagy politikailag marginális közösségekről beszélünk, hiszen a hazai radikális csoportokban (is) fellelhető a militáns attitűd, vagy a bőrfejű szubkultúra, amelyekkel társul egy rendpárti igény és egy általános rendszerellenesség is. Ezeknek az összessége pedig egy kohéziós erőként tudja összetartani a szélsőségre fogékony és kiábrándult egyéneket. Ennek bemutatására tett kísérletet 1999-ben a Rosszfiúk című film több-kevesebb sikerrel, aminek történetére igencsak hasonlít a sokszor egész egyszerűen „gárdafilmnek” nevezett Veszettek (2015) című film cselekménye. Mindegyik filmben a törvénnyel szembekerült fiatalok a főszereplők, akik utolsó esélyként egy militáns szervezetben találják meg később a helyüket, és ahol már a helyi közösség rendfenntartását tűzik ki célul. Mindegyik történetben megjelenik a karizmatikus vezető is, aki a fiatalok által alkotott szervezet élére áll, és azt kihasználva akarja megvalósítani saját politikai céljait. Érzékelhető különbségek azért természetesen vannak. Többek között míg a Rosszfiúk estében az alkotók nem akartak szélsőjobboldali elemeket feltüntetni a militáns szervezeténél (Szacsai Baráti Kör), addig a Veszettekben a militarizmus mellett szerves része a rasszista inditatás is. De még így is nehéz megtalálni az egyértelmű analógiát a Veszettek és a jelenlegi magyar szélsőjobb szubkultúra között. Hiszen a film hiába ábrázolja a magára hagyott többségi társadalom kisvárosi lakóit, az ott élő a kisebbséget, vagy egy
- 11 -
radikális bőrfejű csoportot – ha az alkotók nem merik nevén nevezni sem a szereplőket, sem az ott felszínre törő konfliktusokat. Napjaink
társadalmában
megjelenő
radikalizmus
kibeszélése
tehát
éppen
ugyanannyira fontos, mint a történelmi múltban megtapasztalt szélsőséges eszmék és cselekedetek bemutatása. Hiszen ezek összefüggésében lehet eklatáns példákat kapni arra, hogy milyen konfliktusok generálhatják a szélsőséges gondolatok kialakulását, illetve ezek őszinte és felismerhető feldolgozása révén pedig világossá lehetne tenni, hogy milyen közös pontok által formálódhatnak meg a szélsőséges szervezetek. Ezeknek a folyamatoknak a megértésére pedig a filmes reprezentáció lenne az egyik legnagyobb segítség, mivel a film nyelvezetével a politikai tér logikájából
kiemelhető
a
radikalizmus
problémaköre,
befogadhatóbbá lehetne tenni a többség számára.
- 12 -
ennek
révén
pedig
