Paár Ádám
Hatan a pályán A francia Szocialista Párt előválasztása Ahogyan arról korábban írtunk, Magyarországon időszerű lenne, hogy az Orbán-kormány leváltására törekvő ellenzéki összefogás jelöltjei (?) egy kvázi előválasztáson
mérettessék
meg
magukat,
az
amerikai
minta
szerint.
Elemzésünkben a Francia Szocialista Párt 2011-es előválasztását mutatjuk be, nem az apró részletekre, hanem a folyamat egészére fókuszálva. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy legalább annyi különbség van a francia és a magyar eset között, mint amennyi hasonlóság. Franciaországban az 1789-es forradalomig visszanyúlóan
hagyománya
van
a
direkt
demokrácia formáinak (referendumok, népi konzultációk),
amelynek
megkönnyítette
léte
az
érzelmileg előválasztás
intézményének elfogadtatását a Szocialista Párt törzsközönségével. Magyarországon a rendszerváltás, az első valódi demokratikus fordulat óta a népszuverenitás értelmezése – bizonyos,
e
helyütt
történelmi
előzmények
nem
részletezhető
következtében
–
korlátozottabb, mint Franciaországban vagy az
Egyesült
Államokban,
noha
sokan
támogatják a közvetlen demokrácia valamilyen fokú adaptálását a magyar rendszerbe. E tekintetben is újdonságot hozhat egy ellenzéki kormányfő-jelölti előválasztás, ahol az MSZP és az E2014 miniszterelnök-
-1-
jelöltjei először e két szervezet – és hozzájuk csatlakozó egyéb szervezetek – közönségével mérettetnék meg magukat. Az előválasztás Az előválasztás (primary) intézménye az 1910-es években alakult ki az amerikai politikában. Eredetileg az előző évszázad végén megszerveződött ún. populista mozgalom követelése volt, hogy a szenátor- és kormányzójelöltek mérettessék meg magukat az általuk képviselni kívánt államban, hogy maguk a választók dönthessenek a jelöltek alkalmasságáról. A populisták úgy érveltek, hogy a népszuverenitás elvét sérti, ha a jelöltek személyét a kulisszák mögött, a nép kizárásával döntik el. Ennek hátterében a professzionális pártgépezetekkel szembeni gyanakvás állt: a demokratikus tradíciókhoz ragaszkodó nyugati és középnyugati államok lakosai úgy érezték, hogy politikusaik egyre inkább a pártjaikhoz hűségesek, nem pedig azokhoz, akiknek képviseletére hivatottak. A nyugati Oregon, a „jó” populizmus „laboratóriuma” volt az első állam, ahol előválasztást rendeztek (1910), majd 1912-ben sor került az első olyan elnökválasztásra, amelyen primary révén szűrték meg a jelölteket. Az előválasztás újraélesztette a demokráciába vetett reményt: hogy a nép maga választja ki azokat a személyeket, akiket alkalmasnak vél a magas hivatalok betöltésére, nem pedig a szivarszobákban egyezkedő pártfőnökök. Európában több ország átvette az előválasztás intézményét (pl. Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország). Franciaországban éppen a Szocialista Párthoz kötődik az előválasztással való kísérletezés, amelyiktől a párton belüli demokrácia növelését, a tömegbázis és a pártvezetés mélyülő ellentététének feloldását remélték: Lionel Jospin 1995-ben zárt előválasztáson szerezte meg a győzelmet, akárcsak 2006-ban Sègoléne Royal (vagyis akkor még csak a Szocialista Párt tagjai szavazhattak).
-2-
Hozzá kell tenni, hogy a francia Szocialista Párt történelmi hagyományai – ellentétben például a német szociáldemokratákkal –, szakszervezeti-szindikalista tradíciói
kezdettől
ösztönözték
a
véleményszabadságot,
ismeretlen
volt
a
centralizmus, ezért mindig éles viták zajlottak a pártban. Jelenleg hat frakció létezik, amelyek
lefedik
a
palettát,
a
„németes”
szociáldemokráciától a „demokratikus szocializmus” irányzatán
keresztül
az
öko-baloldalig.
Ilyen
értelemben a Szocialista Párt hajaz a platformok gyűjtőpártjaként működő MSZP-re. Az előválasztás ezeknek a koncepcionális vitáknak a kihordására, a feszültségek békés levezetésére is alkalmas. A példa ragadósnak bizonyult: a jobbközép Unió egy Népi Mozgalomért jelöltje, Nicolas Sarkozy szintén előválasztáson nyert, igaz, az előválasztást azzal a szépséghibával tartották meg, hogy Sarkozy ellenfél nélkül lépett a ringbe.
Kik szavazhattak?
2011-ben
a
szocialisták
egy
innovációt
hajtottak
végre
az
előválasztás
megszervezésében: a folyamatot „kinyitották” a hat évvel korábbi olasz előválasztás mintájára. A nyitás két értelemben történt: más pártot (Baloldali Radikális Párt) is bevontak, és nem csak a Szocialista Párt szavazóinak tették lehetővé az előválasztáson való szavazást. A szavazáson bármely francia állampolgár részt vehetett, aki betöltötte a 18. életévét, elfogadta a baloldal értékeit, és ezt hajlandó volt tanúsítani egy, a két párt által leszögezett erkölcsi elveket (ti. szabadság, egyenlőség, testvériség, szekularizmus, igazságosság, szolidaritás és haladás) tartalmazó dokumentum aláírásával, valamint kész volt egy jelképes összeggel (1 euró) támogatni a Szocialista Pártot.
-3-
A Szocialista Párt és a szociálliberális irányultságú Baloldali Radikális Párt, valamint e kettő ifjúsági szervezete együtt rendezte meg az előválasztást. Külföldi állampolgárok csak abban az esetben szavazhattak, ha a két párt, vagy ezek ifjúsági szervezetének tagjai voltak, ugyanakkor a francia állampolgárok esetében ilyen megkötés nem állt fenn. Választható volt bárki, aki a négy szervezet tagja volt, és 2011. június 28-ig jelölte magát. Rajtvonalhoz állás Az előválasztásra hatan neveztek be. A hetedik jelölt, a zaklatás gyanújába került Dominique
Strauss-Kahn,
az
IMF
vezérigazgatója,
korábbi
iparügyi,
majd
pénzügyminiszter kiesett a versenyből, amelynek következtében javultak a második favoritként számon tartott François Hollande, a volt pártelnök esélyei (Strauss-Kahn kénytelen volt lemondani a nemzetközi pénzügyi szervezetben betöltött posztjáról). A párt akkori, azóta már lemondott elnöke, Martine Aubry, a párt „demokratikus szocializmust”
hirdető
balszárnyának
vezetője
és
elődje,
Hollande
mellett
esélyesként indult az őket balról előző Arnaud Montebourg (jelenleg ipari újjáépítési miniszter), aki Sègoléne Royal szóvivőjeként szerepelt a 2007-es elnökválasztási kampány idején, és Strauss-Kahnt a Szocialista Párttól való bocsánatkérésre szólította fel. Aubry és Montebourg az előválasztási kampány során a kommunistákkal rokonszenvező értelmiségiek felé is próbáltak nyitni, míg Hollande végig a mitterrandi időket idéző „nyugodt erő” szlogenjével, a „kemény baloldal” helyett az „őszinte baloldal” imázsával kampányolt. Éppen a jelenlegi válság miatt Aubry és Montebourg okkal gondolhatták, hogy a kemény baloldaliságot kell demonstrálniuk. Hollande, ellentétben két esélyes riválisával, nem ment el a francia kommunisták lapja, a L’Humanité születésnapjára, ami meglehetősen barátságtalan lépés volt.
-4-
Ritka eset, amikor elvált házaspárok indulnak egy előválasztáson, ám pontosan ez történt, mivel az elnökválasztásnak másodszor is indult Royal, aki korábban Hollande felesége volt. A spanyol születésű Manuel Valls a „Baloldalnak optimizmusra van szüksége” szlogennel lépett a szorítóba, de esélyét rontotta, hogy a párton belül a jobbszárnyhoz tartozik, amelyik a Blair- és Schröder-vonalat képviseli. Jean-Michel Baylet, Tarn-et-Garonne megye szenátora a „futottak még” kategóriáját képviselte. A magyar előválasztás szempontjából mégis az ő szerepe a legérdekesebb, mert párthovatartozás szerint „kakukktojásnak” számított: nem a Szocialista Párt tagja, hanem a Baloldali Radikális Párt elnöke. Elvben volt esélye, hogy a szocialista szavazók az ő szociálliberális programjára szavazzanak (a gyakorlatban nyilván nem gondolhatta, hogy öt ellenféllel szemben lehet esélye). Mintha Bajnai indulna el az MSZP-s szavazók voksáért! Hajrá! Miután a jelöltállítás lezárult (2011. június 28-án), kezdetét vette a kampány. Az előválasztást
két
fordulóban
tartották:
október
9-én
és 16-án.
A jelöltek
háromfordulós televíziós „csatát” vívtak: szeptember 15-én, 28-án és október 5-én. Mivel elemzésünkben a folyamatot „egészben” nézzük, el kell tekintenünk e viták ismertetésétől. Az első fordulóban mintegy 2,5 millió választó adta le voksát. Baylet gyűjtötte be a legkevesebb szavazatot (0,6%), így azonnal kiszállt a versenyből, akárcsak Valls, illetve Royal: előbbi a voksok 6%-át, utóbbi 7%-át zsebelte be. A radikális párti szavazók valószínűleg az esélyesebbnek vélt Hollande-hoz pártoltak. Később mindhárman támogatásukról biztosították Hollande-ot. A hat jelöltből kettő maradt talpon az előválasztási procedúra végéig: a két elnök, Aubry és Hollande. Harmadik helyen, de a két befutótól jócskán lemaradva
-5-
Montebourg végzett (17%), aki az utolsó, októberi tévévitán már nem vett részt. Aubry és Hollande nagyjából egyformán erős támogatottságot tudhattak a hátuk mögött. Aubry ellenfele „puhaságára” célzott, amikor kijelentette a tévévitán, hogy a „kemény jobboldalt” csak egy erős jelölt képes megállítani. Hollande-nak sikerült megőriznie a nyugalmát, és mindvégig a mitterrandi „nyugodt erő” megtestesítője, a középutas politikus imázsának megfelelően beszélt. Szerinte nem „kemény” vagy „puha”, hanem „őszinte baloldalra” van szükség. A jelöltek egyetértettek a legtöbb kérdésben (munkahelyteremtés, gazdaság, Törökország csatlakozása), a vita leginkább a francia baloldal imázsáról szólt: Hollande engedékenyebb, simulékonyabb stílusával szemben Aubry a Szocialista Párt harcos arcát képviselte. Ezt, valamint a válság hatását is figyelembe véve elgondolkoztató, hogy Hollande a maga szürkének tűnő stílusával nyert, miközben ellenfele „baloldalibb” retorikát ütött meg (igaz, gyakorlati intézkedési javaslatokat tekintve egyikük sem rukkolt elő „forradalmian” új gondolatokkal). Hollande fölényét biztosította a második fordulóban, hogy Baylet, Valls és Royal nyíltan melléje álltak, míg feltételezhető, hogy a legradikálisabb jelölt, Montebourg szavazói megoszlottak a volt és jelenlegi pártelnök között. Végül erős versenyben Hollande a szavazatok 56%-át szerezte meg, míg Aubry 43,4%-át. Volt-e értelme? Figyelembe véve a francia előválasztás sajátosságait, feltehetjük a banális kérdést: volt-e értelme ennek az egésznek: a kampányra, tévévitára, jelölőbizottságokra „kidobott” pénznek, és annak, hogy egyazon párthoz tartozó személyek sebeket osztottak egymásnak saját szavazóik előtt? Mivel szerintünk érdemes lenne előválasztást tartani Magyarországon is, a válasz: igen. Három összefüggésre hívjuk fel a figyelmet.
-6-
Bebizonyosodott, hogy – ellentétben sok szakértő állításával – a „tömegek”, a párttagok és szimpatizánsok igenis racionális elvek mentén döntenek arról, ki képviselje őket az elnökválasztáson. Ezt bizonyítja, hogy nem a globalizációkritikai hullámot meglovagló Montebourg-ot, vagy a „kemény baloldalt” vizionáló Aubryt támogatták, hanem a hármuk között legkevésbé harcias Hollande-ot. Ugyanis neki nagyobb esélye volt, hogy az elnökválasztáson megnyerje a „középen” álló, vagy akár jobboldali szavazókat. Egy radikális, harcias jelölt személye ugyan alkalmas lehet a belső kohézió megszilárdítására, de mindig taszítóan hat azokra, akik távol állnak a „szűkebb” kör nézeteitől és értékeitől. Márpedig nyerni csak azzal lehet, aki képes a sokszínű közösség minél nagyobb részére vonzást gyakorolni. Ugyanakkor az elnökválasztáson a vesztes jelöltek már egy emberként támogatták Hollande-ot. Fel sem merült, hogy kicsinyes sértettségből hátba támadják azt az embert, akit egy háromkörös demokratikus eljárásban a szocialista és radikális párti szavazók tömegei erősítettek meg. Az előválasztás befejezésével és a jelölt kiválasztásával a versenyszellem áttevődött a „külső”, jobb-bal „frontvonalra”. A „zárt ajtók mögötti” jelöltkiválasztás hátránya, hogy nem a szavazók bizalmán, hanem a párthivatalnokok kegyén, nehezen átlátható érdekhálókon és kapcsolatrendszeren alapul. Az ilyen gyenge legitimációjú jelöltet mindig könnyű hátba támadni. De ki merné elgáncsolni azt, akit százezrek szavaztak meg? Végül figyelemreméltó, hogy a jelöltek egyharmada (2 fő) nő volt, és akadt közöttük egy külföldi születésű (Valls). Mindez mutatja, hogy az előválasztáson elinduló jelöltek összetétele valamelyest követte (nem direkt módon!) a társadalom szerkezetét. Az előválasztások egyik előnye, hogy a hátrányos helyzetű, illetve kisebbségi csoportokhoz tartozó személyek megmérettethetik magukat a széles tagság előtt. Egyfajta emancipációs jellege is van tehát az előválasztásnak. Elképzelhetetlen, hogy két-három ciklus múltán ne legyen fekete-afrikai vagy arab bevándorló jelölt, és jóval több női jelölt a szocialista előválasztáson elindulók között,
-7-
és valószínűleg hasonló lesz a tendencia a jobboldalon is. Mert a francia pártok tanulnak egymástól. És a magyarok?
-8-
