1 P. Müller Péter Székely György pályaképe Bizonyos értelemben méltánytalan dolog egy 94 éves életutat, és azon belül egy több mint hét évtizedes szakmai pályafutást egy rövid előadás keretében összegezni. Épp ezért – kölcsönvéve Székely György 2009-ben megjelent utolsó kötetének címét – pályakép helyett inkább mozaikok darabkáit illesztem a továbbiakban egymás mellé. Székely György utolsó nyilvános szereplésén, 2012. augusztus 22-én a 175 éves Nemzeti Színházról beszélt a Bajor Gizi Színészmúzeumban rendezett ünnepségen. Ebben a mintegy tízperces felszólalásában a Nemzeti Színház három évéről szólt, arról az 1941-42-43as időszakról, amikor ennek a színháznak a tagja volt. Amikor a Nemzeti Színházba került, már megjelent első tudományos munkája, a Színházelmélet Angliában 1882-1930 című egyetemi dolgozata, amelyet bölcsészdoktori disszertációként védett meg, és amelyet a Pázmány Péter Tudományegyetem Angol Philologiai Intézete adott ki 1940-ben. Hogy e 22 évesen írott munkáját később is fontosnak tartotta, azt az is jelzi, hogy amikor legutolsó kötetében, a 2009-ben kiadott, Mozaikok. Hét évtized színháztörténeti írásaiból című válogatáskötetében hosszú és gazdag életművéből szemezgetett, ennek a kis 80 oldalas könyvnek az összegzését helyezte az első fejezet (a Pályakezdés című rész) élére. Az angol színháztörténet iránti elkötelezett tudományos érdeklődés végigkísérte egész pályáját, amit az Edward Gordon Craig-ről írott kismonográfiája (1975), a Shakespeare korát és kortársait bemutató, 85 éves korában megjelent Lángözön (2003) című vaskos kötete épp úgy bizonyít, mint az általa szerkesztett Angol színházművészet a 16-17. században (1972), és a Gordon Craig és Hevesi Sándor levelezése (1991) című könyv. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a 22-23 éves fiatalember az első tudományos opus elkészültét követően hosszabb időre a színházművészet, a színházi gyakorlat területére került! Székely György 1940-ben végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, angol– német–esztétika szakon, majd 1941-ben angol–német szakos középiskolai tanári oklevelet is szerzett. Egyetemistaként fordult az érdeklődése a színházművészet felé. Professzorainál, Thienemann Tivadarnál Ibsen német recepcióját dolgozta fel, míg Yolland Arthurnál a századforduló angol színházelméletét foglalta össze. Ez utóbbi témából írta meg már említett bölcsészdoktori disszertációját.
2 Amikor dolgozatát megküldte Németh Antalnak, a Nemzeti Színház igazgatójának, rövidesen lektori-dramaturgi állásban szerződtették. A Nemzeti Színház közegében meghatározó tapasztalatokat szerzett a színházi előadás létrehozásának folyamatáról, megismerkedett a színpadtechnikával, rendezőasszisztensi feladatokat is ellátott. Sőt, első rendezéseire is itt került sor: előbb Hauptmann Iphigénia Delphiben című kései darabját fordította le és rendezte meg, majd pedig Hubay Miklós legelső drámáját, a Hősök nélkül című tragikomédiát vitte színpadra. Rövidesen még nagyobb szakmai kihívással kellett szembenéznie, amikor alig 25 évesen a Pécsi Nemzeti Színház igazgatói posztjára került. Erre egy interjúban a következőképpen emlékezett: „Pécs városa, amely magát mindig rendkívül komoly hagyományokra tekintő kulturális központnak tekintette, elhatározta, hogy újraszervezi művészi életét. Meghívták Weöres Sándort, Csorba Győzőt, Martin Ferencet, Takács Jenőt, Maros Rudolfot, hogy a Janus Pannonius Társaság keretében eleven művészeti életet teremtsenek. Ehhez csatlakozott a városnak az a döntése, hogy kilép a Színészkamara staggione-rendszeréből, s a Nemzeti Színház „intendatúrája” alatt saját kezelésbe veszik a színházat. Ennek jegyében kerültem Pécsre, hogy képviseljem a korabeli Nemzeti Színház művészeti és szellemi igényeit”. Sikeres pécsi színidirektori tevékenységének a világháború utáni hatalmi-politikai folyamatok vetettek véget. 1947-ben még ősbemutatóként színre vitte Móricz Zsigmond Boszorkány című drámáját, de aztán távoznia kellett. A színházak államosítását követően különböző fővárosi és vidéki színházak vendégrendezője volt. 1952-ben lett a Fővárosi Operettszínház főrendezője, mely poszton öt évig dolgozott. A színházakban eltöltött másfél évtized után előbb a szakszervezetek könyvtárába került, majd a Színháztudományi Intézet munkatársa lett, s ettől kezdve – ahogyan maga fogalmaz – átlépett a színházesztéta, színháztörténész munkaterületére. Közel negyven éves, amikor 1957-től visszatér a tudományos pályára, és a Színháztudományi Intézet főmunkatársaként, 1960-tól 1980-ig igazgatóhelyetteseként szolgálja a színháztudomány ügyét. Nagyon hamar igen jelentős színháztudományi munkák kerülnek ki kutatói műhelyéből, olyanok, amelyek a művészeti ág önállóságának, irodalomtól, drámától való függetlenségének elméleti megalapozását adják. A 60-as évek első felében egy – mondhatni – tudományos trilógiában teszi közzé ez irányú nézeteit, kutatási eredményeit. 1961-ben adja ki A színjátéktípusok kutatásának módszeréről című munkáját, ’63-ban a Színjátéktípusok leírása és elemzése című művét, majd pedig 1965-ben a Színjátéktípusok dramaturgiája című
3 kötetét. Ez utóbbival szerzi meg 1967-ben a kandidátusi fokozatot (jellemző módon: irodalomtudományból). Pályatársa, Bécsy Tamás, amikor A színjáték lételméletéről című kötetében a színházzal kapcsolatos különféle – elméletnek nevezett – nézetekről ad áttekintést könyve elméleti bevezetőjében, akkor a fejezet végén Székely Györgynek az imént említett munkáit és az azokban foglalt nézeteket úgy összegzi és értékeli, hogy „azért lényeges és alapvetően jó elmélet ez, mert a tárgyból, a színjáték, a színjátszás tényéből indul ki. Ezért is lehet azt mondani, hogy talán az egyetlen valóban színházelméletnek nevezhető elmélet” (Bécsy Tamás: 1997: 44). Ez az elismerés különösen annak fényében értékes, hogy ebben az elméleti bevezető fejezetben Bécsy Tamás számos színháztörténeti és –elméleti tárgyú műről illetve annak szerzőjéről mutatja ki, hogy nem tekinthető a színházelmélet tényleges képviselőjének. Székely György említett munkái kapcsán viszont kiemeli, hogy „ennek az elméletnek igen nagy, alapvető érdeme, hogy nem más tudományág terminusaival és/vagy szemléletmódjával dolgozik, nem más elméletet igazol ezen a terrénumon. Szigorúan tárgyáról, tárgyterületéről magáról absztrahálja a törvényszerűségeket” (Bécsy: 1997: 45). A színjátéktípusok tudományos vizsgálatával egy időben Székely György jelentős kutatás-módszertani és közgyűjteményi újításokat is tett, amikor ebben az időszakban kidolgozta a színházi intézet dokumentációs és kutatási rendszerét és módszertanát, amellyel az 1952-ben alapított – mai nevén – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet muzeológiai és kutatási kereteit is kijelölte. A hetvenes években kerültek ki kutatói műhelyéből a Bábuk, árnyak: a bábművészet története (1972), az Edward Gordon Craig (1975) és a Színházesztétika (1976) című kötetek. A nyolcvanas években megírta A színjáték világa című monográfiáját, amellyel 1988-ban nagydoktori fokozatot szerzett. A Bábuk, árnyak című kötete negyven év óta az egyetlen magyar nyelvű egyetemes bábtörténet, s mint ilyen, a színjátéktípusokról szóló Székelykötetekhez hasonlóan ugyancsak alapműnek számít. Színházesztétika című kötete, mely 1976 után második kiadásban 1984-ben is megjelent, arra tett kísérletet, hogy Lukács György Az esztétikum sajátossága című műve nyomán kidolgozza a színházművészetnek mint művészeti ágnak az ágazati esztétikáját. E kötetének alapvetése és – az ezredforduló utáni színházelméleti kutatások fényében – jelentős felismerése, hogy ennek az ágazati esztétikának abból a tényből kell kiindulnia, hogy „a színjáték olyan tevékenység, olyan „cselekvés”, amelyben az esztétikai képződmény nem válik le a testi aktivitásról” (Székely György: 1984: 31 – kiemelés az eredetiben). Elmondható tehát, hogy – tovább víve a ’60-as évek színjátéktípusokra vonatkozó kutatásait – Székely
4 György „színházesztétika” címén voltaképpen egy színjáték-esztétika illetve színjátékelmélet alapvetéseit írta meg ebben a könyvében. A színjáték maradt a tárgya a ’80-as években készült nagyszabású monográfiájának is, az 1986-ban megjelent és 1988-ban nagydoktori címmel elismert A színjáték világa. Egy művészeti ág társadalomtörténetének vázlata című, közel ötszáz oldalas munkájának. Ez a könyve az emberiség színjátékos tevékenységének történeti áttekintését adja, melynek kapcsán Székely György hangsúlyozza, hogy ez a tevékenység – a dráma műnemével ellentétben – történetileg nem megszakításokkal, hanem kontinuitásban létezett. A világszínházi horizont hiánypótló és forrásértékű képviseletének hatását és a mű aktualitását az is mutatja, hogy a kötet 25 elteltével is hivatkozások tárgya. Ennek kapcsán elegendő itt arra utalni, hogy a Színház című folyóirat ez évi (2013) novemberi számában egy, a pekingi operának nevezett műfajjal foglalkozó tanulmány többször hivatkozik Székely György eme munkájára. Kutatói pályáján a következő időszak nagy művei az ő főszerkesztésében elkészült színháztörténeti kézikönyvek voltak: a Magyar színháztörténet három kötete, melyekbe több fejezetet írt, és a Magyar színházművészeti lexikon (1994), melynek számos szócikkét ő jegyezte. A Magyar színháztörténet kötetei koncepciójukban és felépítésükben alapvetően a magyar színház intézménytörténetét helyezik előtérbe, egyfelől azt a folyamatot, amelynek során a hivatásos színjátszás kialakul és megszilárdul, másfelől a színházépületekhez és a bennük működő társulatokhoz kapcsolódó intézményi alakulástörténet állomásait, bennük a jelentős bemutatókat, színházi alkotókat, reprezentatív műfajokat. 2003-as Shakespeare-könyvét, e 750 oldalas monográfiáját életének nyolcadik évtizedében vetette papírra, alig két év alatt készült el vele. Ugyancsak alapműről van szó, olyanról, amely nem Shakespeare-nek és kortársainak drámáit elemzi, hanem az Erzsébet- és a Jakab-kort, azaz Shakespeare színházának társadalomtörténeti kontextusát mutatja be, s ebbe ágyazza be a korabeli színjátszás gyakorlatának, alakulástörténetének az elemzését. Mint a könyv bevezetőjében írja, az alapvető cél „a korszak teátrális viszonyainak messzemenő figyelembevétele” volt (Székely György: 2003: 11 – kiemelés az eredetiben). Az előadás elején említett utolsó kötete, a 2009-es Mozaikok nemcsak az életút során publikált könyvekből és tanulmányokból válogat, hanem közöl néhány kéziratból vett tanulmányt is. A Doktor Faustus és Kasperl, valamint a Németh Antal enciklopédiája – Színészeti lexikon, 1930 című írások 2004-ben keletkeztek, a legkésőbbi tanulmány pedig 2006-ból való, ez a Példának okáért: a János vitéz, amely a Zene és színjáték című fejezetben kapott helyet. Ez a 30 oldalas tanulmány az 1902-től a daljáték 1904. november végi
5 bemutatójáig terjedő időszak korabeli sajtója alapján teszi nyilvánvalóvá a Kacsoh-mű és színháztörténeti hagyománytörténete több mint egy évszázadon át továbbörökítődő eltorzult értelmezéseit, jelentéstulajdonításait és értékítéleteit, azokat a legendákat és közhelyeket, amelyek sosem a tényleges adatokra, hanem hallomásokra, pletykákra és legendáriumokra épülnek, és mindmáig szívósan tartják magukat. Ismét alapszövegről van szó, egy példaértékű forráskutatásról, melynek kapcsán Székely György azt is hangsúlyozza, hogy „vissza kell adni a forráskritika rangját” (Székely György: 2009: 355). Pályájának mozaikjai között ehelyütt feltétlenül meg kell emlékeznünk arról, hogy Székely György a Magyar Tudományos Akadémia Színház- és Filmtudományi Bizottságának alapító tagja és két cikluson át elnöke volt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a színháztudomány intézményi feltételeinek megteremtésében és a színházzal való tudományos foglalkozás akadémiai elismertetésében. Ugyancsak jelentős szegmense életútjának a tanítás, melynek egyik legmeghatározóbb vetülete a New Yorki Állami Egyetemre szóló rendszeres meghívása volt, melynek során 1968-tól kezdődően számos alkalommal töltött teljes tanéveket vagy szemesztereket az Egyesült Államokban, ahol az európai rendezéstörténet, Csehov, az abszurd dráma, a bábművészet álltak kurzusainak homlokterében. Székely György következetesen és organikusan épülő szakmai munkásságával elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar színházművészet és a színháztörténet-írás területén. Széleskörű, szintetizáló szellemű kutatásainak eredményeként megjelentetett monográfiái a színjátéktípusok leírásától a színházesztétikán át, a bábművészeten és az angol reneszánsz drámán keresztül a hivatásos magyar színjátszás történetéig alapművei voltak és maradtak a hazai színháztudománynak és színháztörténetnek. Ugyancsak alapművek és nélkülözhetetlen források azok a kézikönyvek, amelyek az ő főszerkesztésével láttak napvilágot. Pályájának hazai egyediségét és különlegességét az adja meg, hogy ezen a pályáján művészet és tudomány, rendezői invenció és kutatói kreativitás, a színház gyakorlati ismeretetapasztalata és történeti-elméleti megközelítése szerves egységben volt jelen. A 20. századról azt szokták mondani, hogy az egy rövid évszázad volt, az I. világháború végétől az egypólusú világrendszer kialakulásáig (az 1980-as évek végéig) tartott. Székely György számára azonban nemcsak az adatott meg, hogy ezt a rövid évszázadot végigélhette, hanem az is, hogy életútja összekötötte a 20. és a 21. századot. Egyaránt lehetett Thienemann Tivadar tanítványa; Németh Antal és Hont Ferenc munkatársa, a 40-es 50-es évek legkiválóbb magyar művészeinek, színészeinek alkotótársa; és ugyanakkor egész
6 életpályája során képezte, irányította az utána jövő nemzedékeket, a mindenkori pályakezdő színháztörténészeket, bölcsészeket, köztük sokunkat itt, akik most jelen vagyunk. Székely György esetében a folytonos szellemi megújulás és az ezzel együtt járó szellemi függetlenség mellé mindvégig társult a hűség. Hűség a választott hivatáshoz, mindahhoz, amit a színház jelent, legyen szó annak műveléséről vagy tudományos vizsgálatáról. Egész pályáját ez a kitartó hűség és elkötelezettség jellemezte, amely példaként szolgálhat mindannyiunknak. Miként az a magánemberi magatartása is, amely a másik ember tiszteletére, elfogadására, az iránta való figyelemre épül, s amelyet a szerénység és a csendesség jellemez. Paul Valéry az ember életútjának bemutatásával, az életrajzzal kapcsolatban rámutat arra, hogy milyen nehéz pusztán a tényekből kiindulva megalkotni (újraalkotni) egy ember portréját. Ezeket írja: „Megírjuk egy ember életét. Műveit, cselekedeteit. Amit mondott, amit róla mondtak. De az élet leginkább megélt mozzanatai kicsúsznak minden megragadás elől. Mint amilyen egy álom, amely egyedi érzékelést, fájdalmat, csodálkozást, pillantást eredményezett. A kedvenc vagy gyötrő képek. Egy ének, melyet váratlanul eldúdolt a távollét pillanataiban. Mindez inkább ő, mint életének ismerhető története.” Mindez nemcsak inkább ő, hanem több is, mint életének ismerhető és ismertethető története – tehetjük hozzá. Székely György 1918. november 4-én született és 2012. szeptember 20-án hunyt el.
Hivatkozások: Bécsy Tamás (1997), A színjáték lételméletéről. Budapest – Pécs, Dialóg-Campus. Székely György (1984), Színházesztétika. Budapest, Tankönyvkiadó. 2. kiadás. Székely György (2003), Lángözön. Shakespeare kora és kortársai. Budapest, Európa. Székely György (2009), Mozaikok. Hét évtized színháztörténeti írásaiból. Budapest, Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet.
