Ottlik „katedrálisa” (Ottlik könyvkiállítás megnyitó, 2012. október 19., Gödöllői Városi Könyvtár és Információs Központ) Neves irodalomtörténész professzor egyik Ottlik-köri rendezvényünkön, itt, e könyvtár falai között így fogalmazott: „Ottlik műveiben a Világnak az a realista képe jelenik meg, amilyennek a Világnak lennie kellene!”. A kiállított könyvek, kiadványok borítói, a fényképek között szemlélődve képzeljük a lapok mögé azt a kort, azt a szellemiséget, amelyekben születtek, és vegyük a bátorságot az önvizsgálathoz is. Mint amikor egy katedrális oszlopai között lenyűgözve, egyben elmerülve gondolatainkban, bolyongunk. Hogyan is vallott Ottlik saját írói munkásságáról? Miként tekintett műveire? Egy interjúban arra a kérdésre, miért nem ír többet, hiszen rengeteg anyaga van, tán el akarja vinni a túlvilágra, azt válaszolta: igen, szeretném. Mert féltem. Hasonlatában így fogalmaz: „Van egy szép márványom, belekalapálok, széttöröm, elrontom. Mert amit megírtam, az abban a percben átveszi az uralmat a valóság felett, annyira, hogy nem is tudok már változtatni rajta.” 1
E vallomásból választ kaphatunk, miért kényszerülünk elfogadni, hogy az „Ottlik-katedrális” annyi oszlopra támaszkodik, amennyi itt a tárlókban látható. Az Ottlik által alkotott Világot tükrözik vissza művei, akárminek is szánta azokat. De nem csak művei, hanem a meg nem született regények, novellák is figyelemre méltóak. Ismerjük – valóban ismerjük? – azt a kort, amikor a meg nem születhetett, vagyis itt láthatatlanul sem jelenlévő alkotások meg sem íródhattak. Mert hallgatni is tudni kell! Tudjuk, milyen az, amikor nehéz hallgatni, meg nem szólalni! A megszólalás – hallgatás egyensúlyát is nyomon követhetjük Ottlik életművében. A már idézett irodalmár ránk olvasta a „zsinórmérték”lét belső indíttatású szükségességét: adunk, adtunk-e „zsinórmértéket” akkor, amikor erre a leginkább szükség volt? Képesek vagyunk-e szembenézni saját múltunkkal? Megtaláltuk-e a megfelelő hangot, amikor e választásra a legnagyobb szükség volt? Ottlik műveibe, fordításaiba véste a választ. Belevéste, mint kőműves, szobrász a katedrálisok időtlenségébe.
2
Az időtlenség, a maradandóság igénye bátorsággal kell, hogy párosuljon: ha rápillantunk majd Merva Mária által felkutatott „Továbbélők” kiállított darabjára, idézzük fel - ki-ki saját élményeiből, vagy a tanultakból, hallottakból - azt a kort, azt az élethelyzetet, amikor a „Továbbélők” sorsa formálódott. Megszületik a mű, az író által nagyra becsült kiadó jónak találja, majd Ottlik – egy váratlan fordulattal - visszaveszi, és évekre visszavonva csiszolja, formálja, alakítja. Akkor, amikor talán a leginkább szüksége lenne a honoráriumra: túl van a Gödöllőre költözés „őrült vállalkozásán”, tökéletes dilettánsként házi szárnyas tenyésztésbe fog (mintaértékű kudarccal), a kulák-rontás igaztalan kanosszáját járja, és ráadásul nem találja helyét – bármilyen fájdalmas is itt nekünk! – a Monostorként megélt „Gedellén”. Mindez nem számított: az utókor által az Ottlik irodalmi katedrális főhajójaként értékelt, végül az „Iskola a határon” címmel megjelent mű első változatát úgy alakítja, bontja vissza az alapokig, mintha az építőmester földig rombolná a már egyszer késznek vélt építményét. Ehhez bátorság kell, elhivatottság, kompromisszum nélküli tökéletesre törekvés. Vajon képesek vagyunk-e a saját magunk által megélt, megalkotott múltunkat visszabontani? Az akkor és ott hozott döntéseinket kritikusan szemlélni? Talán. Mi kell ehhez? 3
Mindössze annyi, amennyit Ottlik vallott saját írói felelősségéről. Hitet tett a belső „szemét-jelző készülék” mellett, aminek működéséhez - szerinte – szerencse is kell. Olvasva e kiállított műveket bizton állíthatjuk: Ottlikban működött a „szemét-jelző készülék”. Hogy ez nem annyira természetes és szükségszerű, elég arra gondolnunk, nem minden író, költő, írástudó volt képes azokban az időkben a „másik, a szellemi Magyarország” erkölcsi-etikai zsinórmértékének megfelelni. Továbblépve a magyar kiadású műveket bemutató tárlókon, találkozhatunk az idegen nyelven kiadottakkal is. Ottlik emlékezésében azt nyilatkozta, 14 nyelvre fordították le az „Iskola a határon”-t, beleértve a román kiadású „magyarra-fordítást” is. Megtapasztalhatta Nemes Nagy Ágnes igazságát, mely szerint „magyar költőnek lenni - világirodalmilag életveszélyes”. Ottlik kellő humorral, öniróniával szembesült könyvei külföldi fogadtatásával: a francia kiadás bukására visszaemlékezve azt mondta, megjelenésekor három példány fogyott el, majd tíz év alatt - még négy. Hozzátéve: „Az angoloknak, amerikaiaknak tragédia, borzalmas veszteség, hogy olyan hülyék, hogy nem tudják lefordítani a magyar irodalmat”.
4
Itt nem saját műveire, hanem a történeti magyar irodalomra célzott: Vörösmartyra, Balassira, Zrínyire. Legyünk igazságosabbak! Talán a lehetetlenre vállalkozik az a fordító, aki Ottlik matematikai pontossággal mért mondatait megkísérli egy másik nyelven visszaadni. Tisztelt Látogatók, Ottlik-tisztelők! Itt és most le kell zárnom a gondolatok folyását. Elismerésünket kifejezve e kiállítás létrejöttében közreműködőknek, tekintsünk az itt látható lenyomatokra úgy is, mint egy monumentális oszlopcsarnokra, amibe az emberség finomsága, egyúttal a jó, az erkölcsi zsinórmérték megtartásának gyötrelmei is belevésődtek. Köszönöm, hogy meghallgatták egy – Ottlik meghatározását kölcsönözve – „helyi érdekű falusi” gondolatait. Gödöllő, 2012. október 19. Dombóvári László gödöllői Ottlik-Kör, elnök
5
