s v i g a l b e r t : a z o r s z á g o s m. kir. i p a r m ű v é - i ü s z e t i i s k o l a é s s z é k e s f ő v á r o s i iparrajz- ü î iskola kiállításának tanulságai. jj % fP^f^>P ö Ifö SkQj]
a r m
ű v é s z e t i irányú intézményünk működéséről, az O r s z á g o s £ Magyar Királyi Iparművészeti Iskola és Székesfővárosi Iparrajziskola * mult tanévi házi kiállításáról adunk ezúttal beszámolót. A kép, í melyet a távoli szemlélő egy kiállításról nyer, rendszerint mozaik- ï szerű. De mi hivatásunkból kifolyólag közelről néztük e kiállításokat. • Más kiállítások tanulmányozása a legtöbb esetben munka, ezút- » tal élvezet volt. Minél többször idézzük vissza benyomásainkat, • annál jobban meggyőződünk arról, hogy ilyen maradandó hatásokat T, csak olyan intézmények kelthetnek, melyeknek működését felsőbb etikai szempontok és Jí szervező-művészi gondolatok vezérlik. • Fokmérőt, mellyel e két intézményünk működésének eredményeit meg lehetne mérni, S nem adhatunk; hiszen ha volna is ilyen mérték, ez egészen bizonytalan volna, ü Ifjaink megszámlálhatatlan rajzi és műhelyi munkáiban csak érezni lehet azokat az * eszményi motívumokat, melyeket ez a két kiváló iskolánk a munkára való nevelésben » ifjúságunkba áldásthozóan beolt; és elmélkedni lehet a fölött, hogy mennyivel, de meny- « nyivel szegényebbek volnánk e két intézmény nélkül. S A rajzoktatás különböző fokozatait feltüntető rajzgyüjtemények, mintázatok, zománc- £ és cizelírozott műtárgyak, fafaragványok, kerámiai munkák, üvegfestésű ablakok, • a grafikai iparművészet, a könyvkötészet körébe vágó díszítmények, az iparművészeti » irányú női kézimunkák, éppen úgy, mint a szoros értelemben vett praktikus szakrajzok • az ipari gyakorlat különböző ágazatai, különösen a lakásberendezés köréből, valóban fi tanúságot tettek ezen intézetek magas színvonaláról. » Öröm volt látni azt az üdeséget, azt az érdeknélküli melegséget és tisztán a ter- • vezői munkáért való lelkesültséget, mely ezeket a munkákat jellemezte. Olyan kedves * és lebilincselő volt az a kép, amelyet e két intézetünk növendékeinek munkáiban bemu- y tátott, hogy volt alkalom, mikor szemlélődésünkben „ad honores" hozzájuk tartozóknak • éreztük magunkat. S Nem minden érdek nélkül való volt szemlélni, hogy igyekszik az iparművészet V egy-egy anyagot és egyik-másik eljárást felkarolva új tért hódítani ; táplálja ez azt a t reményt, hogy egyik-másik közönséges mesterséggé törpült iparágat a művészet újra $ fel fog lendíteni. Hogy ez a jelenség milyen figyelmet érdemel, megítélhető abból a • különbségből, mely múzeumainkban őrzött régi tárgyak technikai kivitele, logikus díszí- M tése és az újabb készítmények között van. Az összehasonlítás csak ritkán dől el az V utóbbiak javára. Pedig, hogy régebben az annyira kiváló asztalos, lakafos, kerámiai • stb. munkák nem mentek ritkaságszámba, arra következtetni lehet abból a nagyszámú » emlékből, amelyek ránk maradtak és amelyek múzeumokban éppen úgy mint magán- * gyűjteményekben találhatók. í; Sokan vannak, akik iparművészeti oktatásunk megítélésénél a gyakorlati eredmé- V nyeket keresik s azok mérve szerint foglalnak állást. Elismerem a gyakorlati eredmények • nagy horderejét; de hosszú az út, amelyik ide vezet. Az utolsó évtizedek nagy ipar- S művészeti kiállításai azt a tanulságot tárták fel, hogy igazi jelentősége csak az erkölcsi • sikernek van. S z á m o s példa van arra, hogy legkelendőbbek a művészietlen utánzatok ; * de az ilyen kedvező üzleti eredményeket — csaknem kivétel nélkül — az illető ország iparművészetének virágzása, és viszont ezt, úttörő erkölcsi sikerek előzték meg. Iparművészeti iskolánkban, úgy amiként az ezidei kiállításban is bemutatkozott, éppen úgy, mint a székesfővárosi iparrajziskolában megvan minden kellék arra nézve, hogy a praktikus ipari életben is éreztessék hatásukat. De a kétkedők által keresett gyakorlati eredményeknek, az iskolán kívül álló, olyan feltételei is vannak, melyek már egész kulturális és gazdasági berendezkedésünkkel, társadalmi és egyéb életviszonyainkkal függnek össze.
I
•
•
Magyar Iparművészet.
4
O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i i s k o l a . G r a f i k u s o k o s z t á l y a . T a n á r : H e l b i n g F e r e n c .
B u d a p e s t i részlet.
* • •ÍI
A művészetnek és iparnak a hamu és törmelék alól kiásott, napfényre hozott maradványai, elmúlt régi időkből, nagy mennyiségben, ránk visszamaradt emlékek nemcsak az előző korok műveltségének magas fokáról tesznek tanúbizonyságot, hanem jellemzők a tekintetben is, hogy a közéletet éppen úgy, mint a házi tűzhelyet, a művészet és ipar alkotásaival szépíteni és tartalmasabbá tenni igyekeztek. De nem csupán a műveltségre, hanem az általános jólétre is kell bizonyos tekintetben következtetést vonnunk ezen emlékekből. A helyi patriotizmus, a régi városi életnek ezen egyik legsajátságosabb jellemvonása, hatalmasan táplálta úgy a társadalomban, mint az egyes emberben azt a vágyát, hogy hatalmát, gazdagságát külsőleg is kifejezésre juttassa. Városok versenyeztek abban, hogy pompás középítményekkel és mindenféle intézetekkel csinosodásukat előmozdítsák. Ugyanez a patriotizmus serkentette a jómódú polgárokat is, akiknek becsvágyát képezte, hogy nevüket művészi és ipari alkotásokkal örökítsék meg az utókor számára. A rómaiak törvényt hoztak azon polgárok emlékének kultusza érdekében, akik maradandó emlékekkel örökítették meg nevüket. A művészet és ipar története arról is tanúskodik, hogy egészséges fejlődés csak ott volt elérhető, ahol a kettő együtt haladt és egymást megtermékenyítette. A tömegtermelés a közönséggel, meg az iparossal már-már felejteti, hogy a mesterműhelyben folyó munkához a művészetnek hagyományos ősi jogigényei vannak. A művészetnek és az iparnak szoros kapcsolata minden időben kimutatható. Az ókorban a művészi hagyományokhoz való ragaszkodás irányította az egész ipari életet. A Phidiasok, Polykletesek, Praxitelesek, Lysipposok és Apellesek géniusza behatolt az egyszerű szobafestők, kőfaragók és fazekasok szegényes műhelyébe. Abban a korban nem is lehetett szoros határt vonni a művészet és ipar között; a kettőt sokféle érdek is kötötte össze, különösen akkor — és ez gyakran megtörtént —, ha valamely meglevő mű reprodukálása, avagy valamely minta felhasználása, alkalmazása volt a feladat. így megtörténhetett, hogy a mai felfogás szerint a művésznek és iparosnak illő munkák felcserélődtek.
• f; ^ • n V '*, » • ?, y • n V • £ • S y • M V • » • fi V H H
•
lî
O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i iskola. G r a f i k u s o k o s z t á l y a . T a n á r : H e l b i n g F e r e n c .
Budapesti
részlet.
A római császárság korában, a mai világ előtt, csaknem hihetetlenül nagy volt a művészi és ipari szükséglet. Ahol a római kultúra gyökeret vert, az összes képzőművészetek és művészi ipar, úgy az államra és vallásra, mint a magánéletre nézve nélkülözhetetlenné lettek. Egyiptom kivételével, mely az egyetemessé vált görög római kulturától eltérő, ősrégi eredeti irányt követett, az óriási, egész római birodalom művészete lényegileg azonos volt. És sajátságos, hogy a nagyszerű, pezsgő művészi élet ellenére, azon kor művészei túlnyomóan igen kedvezőtlen helyzetben voltak. A sok ezer művész közül, akik a római birodalom területén munkálkodtak, csak igen keveset ismerünk névszerint, és ezeket is csupán műveik felirataiból. A művészetet bizonyos tekintetben azonosították az iparral ; és az alkotó művészben is csak jobb iparost láttak. És jóllehet a hatalom és gazdagság ragyogtatására erejüket meghaladó áldozatokat is hoztak művészi alkotásokért, ezek képviselőit becsmérelték. Jellemző erre nézve Plutarchnak az a mondása, hogy egyetlen nemes érzésű ifjú sem akar Jupiter látásánál Phidias, vagy az argosi Hera szemlélésnél Polykletes lenni; ugyanő mondja, hogy „ha valamely mű tetszik is szépségénél fogva, ebből még nem következik, hogy alkotóját is tisztelni kell". Seneca a művészt iparosnak tekintette. A szónoki és irodalmi képzettség állott azon kor köztudatának központjában; ezek részesültek a legnagyobb megbecsültetésben. Igen messzire vezetne lépésről lépésre kimutatni, hogy a különböző korszakokban milyen volt a művészet és ipar kölcsönhatása; a tény az, hogy nagy, számbavehető gyakorlati eredmények az ipari gyakorlatban csak ott volfak elérhetők, ahol a művészet termékenyítette meg az ipari törekvéseket. A művészetnek az iparban való jelentőségét, az iparművészetnek egy ország kultúrájában betöltött szerepét nem a jelenkor ismerte fel. Anglia, ahol a tervszerű iparművészeti oktatás kezdete a XVIII. század közepére vezethető vissza, a letűnt régi idők művészete és ipara történetének tanulságait mindenkor nagyra tartotta. Haydon, az angol iparművészeti oktatásnak egyik legkimagaslóbb apostola már a XIX. század elején annak az eszmének igyekezett propagandát csinálni, hogy az ipar-
f,
•
•M H • H • H • H • •H
••i H t,• •H •H •M •H •H
•i
•H •H •H •H •H •H •M •H
••i •H Í• I
•M •H
••i
* 265
művészeti oktatást az állam hatalmi eszközévé kell tenni : „on intellectual engenie in the hands of the State". Nem minden tanulság nélkül való, hogy az 1835-ben kiküldött parlamenti bizottság munkásságának az volt az alapgondolata, hogy „alkalmat kell nyújtani az ország iparosainak, hogy a művészet terén irányadó ismereteket szerezhessenek, amennyiben az az iparral összefügg". Közismert, hogy a következő évtizedekben, Londonból mint központból kiágazólag miként hálózták be az országot az iparművészet 1 oktatás egész rendszerével, melynek hivatása volt az iparosok széles rétegeiben a művészi tervezés helyes elveit terjeszteni és a lakosságban a művészetek iránti érzéket fejleszteni. De egy futó pillantás a nyugateurópai államok sok tekintetben egységesen szervezett közoktatásügyére, megtanít bennünket arra, hogy a művészet és az ipar között támadt természetellenes ellentéteket a művészeti oktatás által igyekeznek áthidalni. É s abban a meggyőződésben, hogy az ország gazdasági felvirágzását segítik elő, a művészeti nevelés útján a lakosság életfelfogását a szép eszméjével és hazai alkotások szeretetével telíteni törekednek. Tagadhatatlan, hogy a jelenkor iparművészére, a múlthoz képest összehasonlíthatatlanul nehezebb feladatok hárulnak. Nemcsak a termelés módjai változtak meg, és nem csupán az emberi munkának szerepe alakull át az ipari termelésben, hanem lényegesen mások ma a társadalmi viszonyok is. Az újabbkori gazdasági mozgalmak felforgatták a társadalmi szerepeket, a nagy vagyonok birtokosai felcserélődnek. Nemcsak az életigények változtak, hanem eltolódott az a nézőpont is, amelyből az igények kielégítését keresik. A tapintatot és érzéket a régi idők iparművészeiének ezen hathatós rugóit a g a z d a g s á g még nem pótolja. Az ünnepélyes külsőre való törekvés vajmi sok esetben szorítja háttérbe a keresetlen, egyszerű formákat és technikailag tökéletes munkát. Érthető, ha a nagy forrongások korszakában, amelybe belejutottunk és amikor régi értékek devalválódnak és új értékek keletkeznek, több merész iparművész megpróbálkozik azzal, hogy az iparművészet terén új mesgyéket törjön. S o k próbálgatás nem járt sikerrel. Keserű tanulságok vezettek annak belátására, hogy a történeti patinával bevont művészet örök értékeinek megbecsülése és tiszteletben tartása vezet a fejlődés útjára. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az erőszakolt szélsőségek, exotikus művészetekhatása nem m a r a d a n d ó ; a közönség hamar elfordul és csak annál nagyobb szenvedéllyel veti magát a régi modellek után. Ez természetesen megnehezíti az iparművészek kezdeményezésének sikereit, viszont azonban megvan a z a z előnye, hogy megtanítja a közönséget a műipar ama remekeinek megértésére, melyek ereklyékként maradtak meg az utókor számára. Éppen ily sajátságos és feltűnő jelenség, hogy az utolsó évtizedek iparművészete nagy figyelmet fordít olyan nemzetek munkáira is, amelyek nagyobb kulturális kérdésekben és nemzetközi politikai téren alig szerepelnek. Észlelhető ugyanis, hogy azokban az országokban, ahol a végletekig keresztül vitt munkamegosztás, a tömegtermelés még nem, G r a f i k u s o k o s z t á l y a . T a n á r : Helbing F e r e n c . V i r á g t a n u l m á n y .
NTNv Co O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i iskola. Diszftményi r a i z o s z t á l y . T a n á r : Muhits
Sándor.
G é p h í r n z é s r e való minta.
vagy csak kevésbé hódított tért, megőrizték munkáikban a technikai kivitel tökélyét, ékítményeik eredetiségét és ezek helyes alkalmazását elannyira, hogy az ilyen cikkekkel szemben még — a szó mai értelmében — fejlett iparművészettel bíró országoknak is nehéz helyzetük van. Sok példa van arra, hogy az iparművészeti irányok divatszerű változásával, letűnnek a jó mesterek is anélkül, hogy nevelték volna maguk körül azt az új nemzedéket, amelyre rábízhatnák mesterségük hagyományait. Az iparművészetben a hagyományokat pedig nem csupán a rajz tisztasága, a könnyed és jóleső díszítés, az avatott művész jó ízlése alkotják ; hanem hozzátartozik ehhez : a gondos, szép, ipari munka, a jól megválasztott anyag és olyan munkások, akiket szeretettel és kegyelettel végzett munkájuk közben a testületi szellem szorosan fűzi hozzá hivatásukhoz. Az iparművészetben számolni kell azzal, hogy elsősorban érteni kell azt a mesterséget, melyet fejleszteni akar.
Hazánkban nagyon nehéz tiszta képet adni arról, hogy különböző kultúrintézményeink milyen mértékben szolgálják a művészi nevelés céljait, mert csak a legújabb időkben mutatkozik az a törekvés, hogy nemzeti életünknek ez a fontos mozzanata méltó gondozásban részesüljön. Milyen az a misszió, melyet az iparművészeti iskola és székesfővárosi iparrajziskola teljesítenek az ország iparos művelésének rendjében ? Hol van a két intézet között a határ és miképpen kell megoldaniok a régi mesterképzés letűntével felmerült súlyos problémákat az iparművészet terén ? A felelet ezekre a kérdésekre igen nehéz. Az iparművészeti iskolánál nagyjelentőségű kérdés az, hogy növendékeit főleg arra oktassa-e ki, ami jövendő életpályájukon a gyakorlatiasság és üzletszerűség követelményeinek megfelel, avagy a magasabb művészi szempontokra fektessen-e súlyt; viszont az iparrajziskolánál a kérdés nem az, hogy csak rajzra és más ipari foglalkozásra tanítson, hanem keressük azt a hatást, melyet a művészi érzék fejlesztésére gyakorol az ipar terén és mellyel az ízlés és felfogás nemesítését szolgálja. Az iparművészeti oktatásnak egyik sarkalatos elve, hogy a művészet az iparban nem a díszítés, nem az architektúra, szobrászat vagy festészet, hanem az ipari munkával számotvető olyan öntudatos munkásság, amely esztétikai mozzanatok egyoldalú íúlhajtásáérí nem áldozza fel a tárgy lényegét. Az iparművészetnek leghathatósabb támaszai az iskolázott tervezőművészek, akiknek tudása, előrelátó fantáziája képezi azt a nagy vonzóerőt, mely munkáskezek hasznos foglalkoztatására vezet. Ezeknek a hivatásos iparművészeknek képzése önálló feladat, melynek megvannak a maga feltételei. De nem kevésbé fontos egy műértő közönség nevelése. É s ugyanakkor, midőn gondoskodás történik tervező művészek, műiparosok, rajzolók képzéséről, gondolni kell azok munkájának megítélésére és fogyasztására hivatott közönség művészi iskoláztatására is.
2361.
Úgy, miként az iparművészeti iskola és iparrajziskola jelenleg működik, mindkettőnek megvan a maga sajátos öncélja. Az iparművészeti iskola akkor, midőn hivatásos iparművészeket képez, nem térhet el bizonyos kötött formáktól, melyek úgy a tanulóanyag szelekciója, mint a tanulmányi idő és kiképzés mikéntje tekintetében fennállanak ; viszont az iparrajziskola nem áldozhatja fel azokat az értékes elemeket, melyeket akár a gyakorlati ipari élet-, akár a rajzolás és más művészeti tárgyak elsajátítására törekvő közönség köréből felszív. Ahhoz a nagy célhoz képest, amint ez a két intézet a maga módja szerint a tehetségeket felkarolja, az ízlés és felfogás nemesítését szolgálja, kicsiny szervezeti kérdések csak alárendelt jelentőségűek. A lényeg az, hogy az ipari munkát alkotóképes elméknek példájukkal kell O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i iskola. vezetni és irányítani ; és ha ezeknek az G r a f i k u s o k o s z t á l y a . T a n á r : H e l b i n g F e r e n c . B u d a p e s t i részlet. ipari élet is segítségére van, akkor még jelentéktelennek látszó kezdeményezés is, előre nem sejtett értékeket termelhet. Ezeknek a tehetségeknek gondozásában és felkarolásában rejlik az ipari fejlődésnek egyik biztosítéka. De ha elhanyagoljuk ezeket, akkor — amint az a prófétákkal saját hazájukban gyakran megesik — nem lehet csodálkozni azon, hogy idegen kezek aratják le az itthon termelt gyümölcsöket. Az Orsz. Magyar Iparművészeti Társulat egész szervezetével és hagyományainál fogva az iparművészet és a közönség között kívánatos kölcsönhatást szolgálja. Nálunk az iparművészetnek isfápolása sokkal fontosabb és magának az iparművészetnek jóval nagyobb a hordereje és hivatása, mint másutt. Ha visszapillantunk akár iskoláink, akár társulatunk pályafutására, meggyőződünk arról, hogy más nemzetek iparművészetéhez képest aránytalanul nagyobb munkát kellett teljesítenünk a társadalom figyelmének felkeltése és az iparművészet iránt érzett rokonszenvének megszerzése és növelése érdekében. Társulatunkra fontos feladat vár abban az irányban, hogy egyengesse ama számos, derék ifjú boldogulásának útját, akiket intézeteink a hazai iparművészet és ipar számára nevelnek.
2361.
Régen azt mondták, hogy a jó bornak nem kell cégér; most azt követelik, hogy minden nap új szenzációra rendezd kirakatodat. A technika oly szédületes magas fokra hágott, hogy nemcsak a levegőt hódította meg, hanem még a mai grafikus-építészeket is tudja követni. Nagy Sándor.
O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i iskola. G r a f i k u s o k o s z t á l y a . T a n á r : H e l b i n g F . lllusztrálási kísérlet.
MELLER S.: AZ ANYAGSZERŰSÉG ELVE A MODERN IPARMŰVÉSZETBEN gy kitűnő művészeti író mondotta nemrég, hogy művei ezentúl illusztrációk nélkül fognak megjelenni. A klisék túltengése megöli a művészeti irodalomban az írói művészetet ; a művészetről szóló könyvek kliségyüjteményekké váltak és szövegük a reprodukciók bőszavú címjegyzékévé. Kétségtelenül sok igazság van e megfigyelésben, de a művészeti irodalom sülyedő átlagszínvonalának talán mégsem az illusztráció túltengése a fő karakterisztikuma. Sokkal veszedelmesebbek az írói klisék, a kész formulák, az unalomig ismételt elvek, a gondolkodás nélkül átvett fordulatok, melyektől a művészeti irodalom csakúgy hemzseg. Vannak írók, kiknek egész működésük nem termelt egyetlen eredeti gondolatot, sőt akik egyetlen idegen gondolatot sem gondoltak és értettek annyira végig, hogy annak haszonélvezetét kiérdemelték volna. Egész essayk nem egyebek olcsó gondolatklisék mozaikszerű összefűzésénél és egyes művészeti „elvek" úgy forognak közkézen, mint az aprópénz, melyet nem érdemes és senkinek sem jut eszébe valódiságára vagy hamisságára megvizsgálni. A modern iparművészettel foglalkozó irodalomban is akadnak ilyen elvklisék. A legjobb írások sem mentek tőlük, amit nem is szabad túlságos szigorúan elbírálni. Egyes elveket annyiszor hallunk, hogy nem is jut eszünkbe igazságukban kételkedni. A sokszor ismételt hazugságot végre maga a hazug is elhiszi ; hogy követelhetünk örök kételkedést a jóhiszemű hallgatótól ? Ki ér rá minden gondolatot átgondolni? Amit szavahihető embertől hallottunk, skrupulus nélkül elfogadjuk, s époly hévvel hirdetjük, mintha a sajátunk volna. Ez a diszpozíció teszi lehetővé az új gondolatok rohamos térfoglalását, de másfelől az emberi tévhitek százados kiirthatatlanságát is. A XIX. század végén a modern iparművészet hadat izent a történeti stílusok ismétlésének. Új formákat akart teremteni, melyek a mai ember szükségleteinek megfelelői és kifejezői legyenek. A nagy hévvel megindult mozgalom körül élénk, csatázó irodalom támadt, mely a mozgalmat új elvek szilárd alapján akarta fölépíteni. Ha ezen irodalmat áttekintjük, látjuk, hogy az új iparművészeti irány egyik fő- és alapelveként mindenütt az anyagszerűség elve szerepel. Hogy az egyes írók mit értenek az anyagszerűség alatt az nem tűnik ki mindig világosan ; csak annyi világos, hogy különböző értelemben használják. Ha e különböző árnyalatokat vagy felfogásokat összegezni akarjuk, azt mondhatjuk, hogy a modern írók az anyagszerűséget háromféle értelemben vagy fokozatban tűzték ki jelszavuk A legszerényebbek csak annyit értenek alatta, hogy minden anyag a saját megjelenéséhez ragaszkodjék: a kő kőnek, a fa fának, a vas vasnak hasson. A követSzékesfővárosi iparrajziskola. Grafikusok osztálya. T a n á r : Meyer Antal. kező fokozatot azok képviselik, akik ennél
2361.
tovább mennek, s azt kívánják, hogy a technika az anyag eredeti természetéhez alkalmazkodjék, ne törekedjék arra, hogy az anyagon győzedelmeskedjék, szóval, hogy az anyagnak mindenféle mesterkélt, bonyolult feldolgozása elvetendő s csupán a legtermészetesebb, legegyszerűbb megmunkálás jogosult. Végül azok, akik ez elveknek levonják végső következményeit, arra az álláspontra helyezkednek, hogy a művészi formák jogosultságát is elsősorban anyagszerűségük adja meg, hogy a modern iparművészetnek, midőn új formáit megteremti, a formák ős nemzőjéhez, az anyaghoz kell visszatérnie s a hagyományoktól meg nem tévesztve, az anyag őstermészetéből folyó formákat fejlesztenie.. A régi stílusok ellen való harcnak fő érve az, hogy formáik anyagszerűtlenek, tehát hazugok ; az új iránynak pedig valóságos csatakiáltása az anyagszerűség igazsága. A nehézségek csak ott kezdődtek, mikor egy-egy iparművészeti tervezőnek eszébe jutott, hogy ez elvet csakugyan meg is kellene valósítani. A bútortervező így okoskodott : Én a fát deszkaalakban szoktam kapni ; a fa természetén erőszakot tennem nem szabad, tehát a deszkaformának a bútorban érvényesülnie kell. Anyagszerű fabútor = deszkastílus. Ennek a gondolatmenetnek köszönhetjük azokat a sivár deszkaalkotmányokat, melyek modern bútorkiállításainkon néhány éven át szinte domináltak. Ha azonban az anyagszerűség elméletét komolyan végig akarjuk gondolni, meglepetve látjuk, hogy milyen nehézségekkel találkozunk. A legtöbb esetben alig lehetséges pontosan megszabni a határt, ahol az anyagszerűség végződik s az anyagszerűtlenség kezdődik. Föntemlített tervezőnk számára a deszka a fának leganyagszerűbb formája ; de el tudok képzelni puristát, aki a fa természetes alakjának a hengert tartja csupán, s a deszkává fűrészelést már az anyag természetén elkövetett erőszaknak minősíti. Mit vélhet ez a görbe felületű, vagy például a hajlított fából készült bútorokról ? Már az első lépésnél látjuk, hogy az anyagszerűség elvét következetesen keresztülvinni lehetetlen, s hogy legineggyőződöttebb hívei is csak úgy boldogulnak, ha elvüket tágan, szabatosság nélkül formulázzák. Ha akár az iparművészet történetén tekintünk végig, akár a történeti példáktól függetlenül, tisztán elméletileg akarjuk az iparművészet fejlődésének, boldogulásának föltételeit megkonstruálni, szinte minden érv az anyagszerűség elve ellen beszél. Amit az anyag ős formaképző erejéről szokás mondani, az közelebbről megvizsgálva, tartalmatlan frázisnak bizonyul. Az anyag lomha ; annak formaképző ereje nincsen ; minden forma : erőszak az anyag lomhasága és formátlansága ellen. Még a legelső, legprimitívebb, a divatos elmélet szerint „leganyagszerűbb" formák is alapjukban anyagszerűtlenek, lázadások az anyag ős természete, legprimärebb és legáltalánosabb tulajdonsága, az alaktalanság ellen. De ezek az első primitív formák művészeti szempontból még alig jelentenek valamit, mert — az ellentmondás ördöge így fogalmazná : még nem elég anyagszerűtlenek. Az iparművészeti formák élete, fejlődése akkor kezdődik, mikor eredeti anyagukból fölszabadulva, más, idegen anyagba tétetnek át. Ez szinte alaptörvénye nemcsak az iparművészet, hanem az építészet fejlődésének is. A legklasszikusabb példa a görög templom, mely ősformáját a primitív faalkotmányban szerezte, de amelynek nagyszerű művészi fejlődése akkor kezdődik, mikor ezeket a formákat kőben valósítja meg s elindítja azon az úton, mely klasszikus befejezettségükig vezet. Az anyagcsere döntő fontossága szinte magától értetődik, mert amíg a primitív forma első anyagához kötve van, alig fejlődhetik. A primär formák elvén felépült iparművészet néhány alapformára és ennek szerény változataira szorítkoznék, s az unalom és egyhangúság vérszegénységében múlna ki. Csak ha a forma felszabadul első anyagától, ha szinte anyagtalanul él, fejlődik és szépül az alkotó képzeletében, s ha ezután e megszépült, megtisztult forma szabadon választhat a meghódítható anyagok közt, lép föl a gazdagság, a változatosság, az életteljesség az így alakuló iparművészetben. Talán csak szójátéknak hat, ha efolyamatot a n y a g c s e r é n e k nevezzük, de élünk e szóval, mert amit jelöl, az époly fontos, alapvető és conditio sine qua non az iparművészet életében, mint a szó szoros értelmében vett anyagcsere a szerves élet folyamataiban. Az iparművészeti anyagcserére példákat fölhozni felesleges, mert bárhova tekintünk, mindenütt csak ilyen példákat láthatunk. Előttem van egy modern ezüstváza, melynek alapformáját az őskori keramikából ismerem ; de már ez ősforma sem az agyag szülötte,
•
II
^ • •
O r s z . m. kir. iparművészeti iskola. Diszítőfesfők s z a k o s z tálya. II. év. 294—297. T a n u l m á n y o k élő állatokról. T a n á r : S á n d o r Béla.
Magyar Iparművészet.
294 —297. T r a v a u x d ' é l è v e s de l'école roy. d e s A r t s d é c o ratifs à Budapest.
4
í! • 299.
2361.
O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i iskola. G r a f i k a i s z a k o s z t á l y . 298.Táncrendtervezetek. 299— 300. P a t r o n o z o t t m i n t á k . T a n á r : Helbing Ferenc.
300. 298 — 300. T r a v a u x d ' é l è v e s d e l'école roy. d e s A r t s d é c o ratifs à Budapest.
•II
301.
302. O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i iskola. B e l s ő építési s z a k o s z tály. 301. Nyilvános r a v a t a l o z ó h e l y i s é g . Gróf József V. é v e s k é p e s í t ő pályázati m u n k á j a . — 302. P a p í r b ó l kivágott szilhuettek. E l ő r a j z o l á s nélkül. É k í t m é n y e s r a j z . I. év. T a n á r : Muhite S á n d o r .
301—302. T r a v a u x d ' é l è v e s de l ' é c o l e r o y . d e s A r t s d é c o ratifs à Budapest.
=•=•; 273 2*
2361.
—
O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i iskola. Ö t v ö s s z a k o s z t á l y m u n kái. 507. (Kezdők.) T a n á r : Hibján S . é s Zutt A. R. — 308. Végzett n ö v e n d é k e k e m l é k s e r l e g e . — 309. Ó r a . S c h l e i c h V. terve után készítették a kerámiai m ű h e l y n ö v e n d é k e i .
î
307—309. T r a v a u x d ' é l è v e s d e l ' é c o l e r o y . d e s A r t s d é c o ratifs à Budapest.
» 9 7 ft
T,
O
" • V y
2361.
D
H
B
H
H
B
311. O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i iskola. D í s z í t ő f e s t ő k o s z t á l y a . V. év. 310—311. Felvételek b u d a p e s t i r é s z l e t e k r ő l . T a n á r : U j v á r y Ignác.
T, "
310—311. T r a v a u x d ' é l è v e s de l'école r o y . d e s A r t s d é c o ratifs à Budapest.
• »
íí
• II •
•
•
'
II
í í • II • • V <J h
•
:
312.
O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i iskola. G r a f i k a i s z a k o s z t á l y . (Litográfia). 312. lllusztrálási kísérlet : A j ó z s e f v á r o s i templom. T a n á r : Helbing Ferenc.
M• II II• íí
II• 312. T r a v a u x d ' é l è v e s d e l ' é c o l e r o y . d e s A r t s d é c o r a t i f s à Budapest.
• • V y H
•
2361.
R R m MIT A M
LÄMQE32EI K E P C B AK
TITHOMER/'OLEL
J K E ' O H A J T VAoKJ r [ iX r E ü V I L Á G I T $ 11 M I N T A Z E O ' O N A P I ICINKSE VTEKIN
ND|
O r s z . m . kir. i p a r m ű v é s z e t i i s k o l a . S z o b r á s z a t i s z a k o s z t á l y I. é s II. év. 313. F e l i r a t o s tábla. 314. K á l y h a c s e m p e . 315. C í m e r . 316. A j t ó k o p o g t a t ó . T a n á r : Mátrai L a j o s .
313—516. T r a v a u x d ' é l è v e s de l ' é c o l e r o y . d e s A r t s d é c o ratifs à Budapest.
O r s z . ru. kir. iparművészeti iskola. S z o b r á s z a t i s z a k osztály V. év. 317. Matéka S á n d o r : A p a c h e . Fából f a r a gott tervezet. T a n á r : S i m a y Imre. — Kerámiai műhely V. év. 318. Imre G á b o r : Dudás. T e r r a k o t t a s z o b o r . T a n á r : S i m a y Imre. S z a k o k t a t ó : Schleich Vilmos.
Magyar Iparművészet. 4
317—318. T r a v a u x d ' é l è v e s de l'école roy. d e s A r t s d é c o ratifs à Budapest.
519.
2361.
O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i i s k o l a . S z o b r á s z a t i s z a k o s z t á l y V. év. 319 —520. Keleti S á n d o r : P r o s c e n i u m r é s z letei. T a n á r : S i m a y Imre.
320.
319 —320. T r a v a u x d ' é l è v e s de l'école roy. d e s A r t s d é c o ratifs à Budapest,
"
5 f! V ÍÍ
ÍI
321. ...
322.
• •
f! H••
O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e t i i s k o l a . S z o b r á s z a t i s z a k o s z t á l y . Kerámiai m ű h e l y . 321. A z é k í t m é n y e s t e r v e z é s i t a n f o l y a m II. é v e s n ö v e n d é k e i n e k tervei s z e r i n t k é s z ü l t m á z a s c s e r e p e k . T a n á r : G r ó h I. S z a k o k t a t ó : S c h l e i c h V i l m o s . 322—323. Nyitrai Dániel V. é v e s : F a l i k ú t t e r v e z e t e é s r é s z lete. K é p e s í t ő - p á l y á z a t i m u n k a .
323.
• •
321—323. T r a v a u x d ' é l è v e s d e l ' é c o l e r o y . d e s A r t s d é c o ratifs à Budapest.
1!
" n f! • • •
M 3*
281
324.
2361.
O r s z . m. kir. i p a r m ű v é s z e l i i s k o l a . S z o b r á s z a t i s z a k o s z t á l y V. évf. 324. M a t é k a S á n d o r (V. évf.) : Á d á m é s É v a . T e r v . k e r á m i a s z á m á r a . 325. T ó t h G y u l a (IV. évf.) : Női a l a k . T e r v . k e r á m i a s z á m á r a . T a n á r : S i m a y Imre.
325. 324 —325. T r a v a u x d ' é l è v e s d e l ' é c o l e r o y . d e s A r t s ratifs à Budapest.
déco-
• £ y • » • íí y • » y Jí y • i y • y • í! y • M y Sí y • M y • í y • y • íí y • y • íí y • n y ft y • í y • y • S
hanem az őskori ember is a kosárfonás primär formáját tette át agyagba. Vagy a falon függ előttem egy finom, bájos képkeret ; aranyozott, tehát azt a látszatot akarja kelteni, mintha aranyból volna, pedig mestere fából faragta, s a formákat a görög márványtemplom súlyos részleteiből s a rokokó könnyed stukkó-formáiból fűzte össze. S ahol egy-egy formának eredetét nem is tudom oknyomozólag kimutatni, ott is érzem, hogy ez a forma a tervező képzeletében rokon formák impesszióiból szabadon alakult, s hogy megválósításánál a művész kemény akarattal szorította a neki legjobban megfelelő anyagot e formába. Természetesen az anyagválasztás szabadságának is megvannak a fizikai lehetőségektől megszabott korlátai ; de e korlátok oly tágak, egy-egy forma annyiféle anyagból alkotható, hogy e fizikai korlátokat nem téveszthetjük össze az anyagszerűség szűk korlátaival. A fizikai határokon belül az anyagválasztást nem a formai, egyáltalán ritkábban az esztétikai szempont határozza meg, mint inkább az illető tárgy praktikus rendeltetése. Ha e rövid meggondolás után is tisztán látjuk már, hogy az anyagszerűség elve mennyire tarthatatlan az iparművészeiben, honnét van az, hogy jobb belátásunk ellenére valami mégis azt mondja bennünk : ez az elv nem lehet helyfelen, ez szabadította fel a modern építészetet és iparművészetet az elhasznált formák olcsó utánzásától, ez tette az új formákat önkénytelenekké, igazakká, jogosultakká ? Honnét van az, hogy ez az elv szerepel mindenütt, legjobb, leggondosabb írásainkban, hogy erre az elvre hivatkoznak modern építészeink és iparművészeink legjobbjai, hogy ez az elv szinte kiirthatatlanul begyökeresedeít köztudatunkba ? Itt kétségtelenül valami ellentmondás van, valami félreértés, amit fel kell oldanunk. Midőn a modern iparművészeti mozgalom megindult, az előző korszak történeti művészetével kellett megküzdenie. A harc kíméletlen volt, mint minden komoly háború, s a modernek egyik legerősebb fegyverükként azt használták, hogy a történelmi stílusok követőinek anyagszerűtlenségüket hányták szemükre. Felhozták, hogy egész reneszánsz stílusú utcák, városrészek keletkeztek, melyeken minden architektónikus részlet valóságos hamisítvány : hatalmas kőfalakat hamisítottak habarcsból, díszes kőpárkányokaí gipszből, csillogó márványfelületeket stukkó-lustróból. Vissza az anyagi igazsághoz, volt a csatakiáltás, a gipsz mutatkozzék gipsznek, a habarcs habarcsnak, ne hazudjunk olcsó anyaggal drága formákat, szóval legyünk anyagszerűek ! E riadónak látszólag igaza volt, e gondolatmenet látszólag helyes — azért fogadta el oly könnyen a közvélemény. De ma, midőn a küzdelem lecsillapodott, nyugodtan mérlegelhetjük minden szavát, s arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy úgy szólván végig tévedés volt, a gondolatmenet egyetlen láncszeme sem állja ki a próbát, s igazán csak az a mentsége, hogy a harc hevében kitűnő fegyvernek bizonyult. Ma már az előző korszakot is kezdjük higgadtabban értékelni, s látjuk, hogy bizony a reneszánsz vagy a középkori stílusok XIX. századi hívei közt is voltak kitűnő művészek, akik régi formákkai oly szuverénül tudtak bánni, mint annak idején az olasz reneszánsz művészei az antik idők öröklött formáival. Ezekre nem is áll, hogy olcsó anyaggal akartak nemesebbet pótolni, ők azt az anyagot használták, mely egyrészről művészi szándékaiknak, másrészről a gyakorlati követelményeknek legjobban megfelelt. A modernek vádjai csak azokra állanak, akik kézikönyvekből lopkodták és értelmetlenül halmozták össze a gótika vagy a reneszánsz formáit, szóval a kliséemberekre. Ezeknél gyakori eset, hogy miután formáikkai nem képesek, tehát anyagukkal akarnak hatni, s ha pompás anyag nem áll rendelkezésükre, akkor a hamisítványokhoz fordulnak. Azonban kliséemberek mindig voltak és lesznek, s a modern mozgalom sem szűkölködik nélkülök. A fő elvi kérdéseket nem lehet velük eldönteni. Az iparművészeti és építészeti anyagcserének fő tendenciája s a legtöbb esetben megindítója is az a törekvés volt, hogy a silányabb, romlandóbb anyag helyébe nemesebb, állandóbb kerüljön. Az anyagszerűség elve ebben az esetben époly csorbát szenved, mint az ellenkezőben, midőn nemesebb anyagot pótolunk silányabbal, — mégis, ki merészelné vádolni azt az építészt, aki a szentély facölöpjeit nemes márványoszlopokkal cseréli ki ? Szóval, természetes ellenszenvünk nem is az anyagcsere vagy az anyagszerűtlenség ellen fordul, hanem csupán a hazugság, a csalás ellen. S itt találtuk meg a félreértés
• y • j; y • í! y • y • íí y • M y • y • íí y • £ y • y • í! y • y y íí y • íí y • n y í; y • £ y • y V íí y • n y
283 MagyarIparművészet.7
magvát. A modern mozgalom jelszava alapjában az volt, hogy ne csaljunk s oktalanul ne imitáljunk nemes anyagot silánnyal — s ebben mindenki egyetért. De ezt kissé burkoltan : anyagszerűségnek nevezték el, s ebből a nem egészen szabatos fogalomból burjánzott ki a formák anyagszerűségének teljesen tarthatatlan elve. Szóval az anyagszerűséget ma már nem fogadhatjuk el formamegszabó, hanem csupán azon szűkített értelmében, hogy egy silányabb anyag ne akarja a nemesebb anyag látszatát kelteni, ha más, művészeti ok nem készteti erre. De erősebb művészi akaratnak az elv még ebben a szűkített értelmében sem állhat ellen. A zseni szabadon választja anyagát, s ha habarcsból kőfalat utánoz, mint azt a XVIII. század nagy barokk építészei oly gyakran tették, a szükségszerűség meggyőző erejével tud hatni. A csalás ott kezdődik, ahol az anyagcserének nincs művészi indoka : szóval a tehetségteleneknél, a művészietlen kliséembereknél. Ezekre törvény, az anyagszerűség elve, mert legalább kiáltó ízléstelenségektől visszatartja őket, s mert nekik szükségök van az elvek mankójára. A művészetek terén minden elv relatív ; egyedül a tehetség abszolút érvényű.
KÜLFÖLDI KIÁLLÍTÁSOK: BOROSZLÓ. LIPCSE. PÁRIS. GAND. állandó jellegű múzeumnak tekinthető, mely-
A BOROSZLÓI EMLÉKKIÁLLÍTÁS
Az utolsó négy-öt esztendő folyamán a kiállítási ügy terén a vezetést teljesen Németország ragadta magához. Nemcsak Németországban rendezték a legtöbb kiállítást ez idő alatt, hanem a német kiállítások voltak azok, amelyekben mindig nyilatkozott meg valamely vezető gondolat, amelyek nem elégedtek meg minél több anyag bemutatásával, hanem rendszert árultak el, amely egy határozott cél szolgálatában áll. Ezt mutatja az idei boroszlói kiállítás is, amelyet a napoleoni háborúk, különösen az 1813. évi német szabadságharc emlékére rendeztek, amely Boroszlóból kiindulva a lipcsei népek csatájában kulminált és szövetségeseknek Párisba való bevonulásában jutott a fináléjához. A háború megindulásának emlékei Boroszlóhoz fűződnek és a város e réven ragadta magához a kiállítás és a jubileumi ünnepek rendezésének dicsőségét. Magáról a kiállításról e lap hasábjain beszámolni tulajdonképpen nagyon nehéz, inert messze áll attól, hogy par excellence iparművészeti kiállítás legyen. Mégis a modern iparművészeti törekvések olyan mértékben jelentkeznek a kiállítás minden részletében és ha nem hivatalosan is, annyi kapcsolata van az iparművészettel, hogy le kell szögezni az ezen irányban történt kísérleteket és elért eredményeket. A sajátképpeni kiállítást, vagy ha úgy tetszik, a központot, mely körül az egész kiállítás csoportosul, egy 56 teremből álló épület alkotja, amelyben a rendezők összehordottak minden megszerezhetőt, ami az 1813. évi háborúra és általában a napoleoni korszakra vonatkozik. Ez a csarnok igazában hatalmas relikviagyüjteménynek, vagy nem
ben külön-külön termek vannak szentelve a porosz királyi háznak, a szövetséges fejedelmeknek, Napoleonnak, az egyes államoknak, a szövetséges és francia hadseregnek, a száz év előtti idők kulturális és művészeti életének. Önmagában azonban ez az épület, bármily érdekes is az anyaga, nem lett volna elég egy nagy kiállítás számára. Keretről is kellett tehát gondoskodni és keret gyanánt megcsinálták a kertművészeti kiállítást, ebben viszont a szabad színpadot és a temetőművészeti kiállítást, tárlatot rendeztek a sziléziai
S z é k e s f ő v á r o s i iparrajziskola. Üvegfestők osztálya. T a n á r : Kölber D e z s ő .
képzőművészek alkotásaiból és megépítették a Jahrhunderthalle-nak nevezett ünnepélyek csarnokát, a világ legnagyobb hangversenytermét. Hol azonban itt az iparművészet ? — kérdezhetné valaki. A felelet az, hogy benne van magában az egész kiállításban. Maga az a körülmény, hogy a történelmi csoportban nem elégedtek meg a kor katonai, politikai emlékeinek bemutatásával, hanem bemutatták annak kulturális életét és ezen belül iparművészetét is, eléggé mutatja, hogy a rendezők átérezték az iparmű vészeinek nagy fontosságát és jelentőségét. Két termet az üveg, porcellán és Székesfővárosi ezüst műipara foglal el. — A túlnyomó rész Sèvresre és Berlinre esik. Az Alt-Wien kultusza e korban már hanyatlani kezdett és Meissennek első virágzása is elmúlt. Rendkívül gazdag az a porcellángyüjtemény, amelyet a braunschweigi múzeum bocsájtott a kiállítás rendelkezésére. Egy másik terem az empire korának vas műiparát mutatja be. Franciaországon kívül különösen Berlin és Gleiwitz van igen szépen képviselve gazdag váza-, gyertyatartó-, kisplasztikái, éremstb. gyűjteménnyel. Érdekes az empire korának nőiruha- és kézimunka-gyűjteménye is, — egy többé-kevésbbé ismeretlen fejezet az iparművészet történetéből. Ezekhez csatlakozik a XIX. század elején oly kedvelt miniatűrök gyűjteménye, amelyben képviselve vannak a franciák közül Isabey, Aubry, Antissier, Bouvier, az osztrákok és németek közül pedig Lieder, Dähling, Jägermann, Kühne, Junge stb. Igazán teljes képet azonban az empire korának iparművészetéről azok a teljesen berendezett egykorú szobák nyújtanak, amelyek közül Wrede hercegnek 1815-ben Párisban készült szalonja a legkiválóbb. Ez a szoba az empire korának egyik legszebb iparművészeti emléke. Mindezek bele vannak illesztve a történelmi kiállításba, azon kétségtelenül helyes elvből kifolyólag, hogy egy kornak rekonstruálása csak úgy lehet tökéletes, ha adjuk azt a miliőt is, amelyben, az illető kornak az emberei tényleg éltek és dolgoztak. Az iparművészeti szempontok dominálnak azonban a történelmi csoporton kívül is. A modern kertművészet iparművészeti jellege kétségbevonhatatlan, már pedig ez a kiállítási területnek igen jelentékeny részét ez foglalja el.
i p a r r a j z i s k o l a . Plasztikai r a j z o s z t á l y . T a n á r : Imrey
Ferenc.
A gyakorlati érzékű németek ezúttal igen ügyesen jártak el. Megcsinálták a kertművészeti kiállítást, amelyet állandó parknak fognak megtartani a jövőre is. A nemzeti ünnep révén összecsődítik egész Németországot Boroszlóba és egész Németországgal fizettetik meg azt a hatalmas és igazán művészi szempontok szerint berendezett parkot, amelyet Boroszlónak ajándékoznak. Nálunk kivágják a liget fáit, ha kiállítást csinálnak, ők a kiállítást használják fel, hogy új ligetet, kertet ajándékozzanak a városnak. Kiváló érdekessége ennek a kertművészeti kiállításnak a históriai kertek bemutatása. Egykorú feljegyzések, kertfervek alapján megcsinálták a Karolingok korának kertjét, egy lovagvár kertjét a XV. század elejéről, rekonstruálták Scholz Laurentius füvészkertjét a XVI. század végéről, bemutatták a reneszánsz, a barokk és az empire korának kerti kultúráját. Mind tökéletes és teljesen korhű a maga nemében. Tudtunkkal az első kísérlet a kerművészetnek históriai alapokon való bemutatására, A modern kertművészetet egy más céllal hozták kapcsolatba. Németországban az utolsó évek folyamán mindenütt fellendült a családi lakóházak és kertvárosok létesítésére irányuló mozgalom — magának Boroszlónak is igen szép koloniája van családi lakóházakból —, a modern polgári kerteket ilyen családi házak bemutatásával hozták kapcsolatba. A „Brockauer Einfamilienhaus Baugesellschaft" és a „Vereinigte Werkstätten für Kunst im Handwerk" együtt néhány igazán szép családi házat mutattak be, teljes berendezéssel, a kertajtótól az utolsó evőeszközig. A propagandának ez a legbeszédesebb módja, az igazán kész ott-
honok bemutatása pontos árak megadásával. Ebben a németek az amerikai szisztémát követték, de azt a maguk módja szerint tökéletesítették és részleteiben is kidolgozták. Önmagában szép, de kissé különös, hogy éppen ezzel a kiállítással hozták kapcsolatba a temetőművészet bemutatását. Bántó hatása nincs ugyan, mert félreesik a kiállítás főépületeitől és árnyas fák veszik minden oldalról körül, de mintha mégsem illenék bele egy jubiláris ünnepekkel kapcsolatos kiállítás derűs keretébe. A rendezés okát másban nem is kereshetjük, minthogy a temetők művészetének egyik ipari gócpontja Németországban éppen Boroszló és a rendezők a kínálkozó alkalmat fel akarták használni ennek megismertetésére. A temetőművészeti kiállítás nem nagy, de igen ízléses és instruktiv jellegű. Urnacsarnoka, sírkőgyüjteménye, temetőtervei és modelljei, melyeket csaknem egész Németországból gyűjtöttek össze, új művészeti törekvéseket árulnak el. Az egész azt a benyomást kelti, hogy az egyenruházotí parcellatemetőktől visszamennek a ligetekhez, az egyenkint elhelyezett sírokhoz, amelyek igazán szimbolizálják a nyugalmat, anélkül, hogy a mai tömegtemetők nyomasztó hatását váltanák ki az emberből. Változás van a formákban is. A nagy, pompázó, arannyal túlhalmozott síremlékeket egyszerű, bensőségesebb, de egyúttal művészibb jellegű emlékek váltják föl ; itt is tapasztaljuk, ami a művészet számos
ágában végbement: a visszatérést az egyszerű, de művészi kéz által megnemesített népies formákhoz. Összehasonlítás szempontjából érdekes a régi sziléziai falusi temetőnek és a modern városi sírkerteknek egymás mellett való bemutatása, mert tanulságos példáját szolgáltatja, hogy az előbbi a maga naiv természetességében is mennyi megtermékenyítő gondolatot szolgáltatott az utóbbi számára. Szántszándékkal utolsónak hagytuk a kiállítás leghatalmasabb alkotásának, a Jahrhunderthalle-nak az ismertetését, minthogy ez önmagában is megérdemelné a vele való foglalkozást. A Jahrhunderthalle tulajdonképpen állandó jellegű csarnok, amelyben a kiállítás tartama alatt ünnepélyeket rendeznek, azután pedig megmarad hangversenyteremnek. Rettenetes nagy, formáiban a régi asszír épületekre, vagy Dosé fantasztikus váraira emlékeztető alkotás, amely azonban szerkezetében, építésében teljesen modern. Az egész köralakú épület egyetlen kupola, a világnak ezidőszerint legnagyobb masszív kupolája. Anyaga a* legmodernebb anyag: a vasbeton. Arányairól fogalmat adhat, hogy a kupola átmérője 67 méter, míg az eddig legnagyobb kupoláé,- a Szent Péter templomé csak 45 méter. Magassága 40 méter, a csarnok teljes átmérője 95 méter. Az egész épület 13.300 négyszögméter területet fed be és tízezer néző számára van benne hely. Orgonája
J
oüommavAmmío3&
fía° folyo' v t m
ffizasafteor® v c f e
\?e1> haza55a60mör
•cciqape3h G)l ^cíqicmó Székesfővárosi iparrajziskola. Grafikusok szakosztálya.
2861.
T a n á r : Meyer Antal.
szintén legnagyobb a világon, 185 hangja, 2 harangjátéka, 13 transzmissziója és 14.119 sípja van. Az épület Berg építészeti tanácsos tervei szerint készült. Egy nagyarányú reliefen kívül — szintén betonból van —, mellőzve van az épületen minden aprólékos dekoratív elem, kizárólag a tömeg és a legegyszerűbb forma az, ami a hatás elérésére van hivatva. Ugyanezt lehet tapasztalni a többi kiállítási épületeken is. A históriai stílusok utánzásától, a kiállítások szokásos Juvara épületeitől eltekintettek és lemondtak a kiállításokon oly divatos anyaghamisításról, gipsz, aranyfesték alkalmazásáról. Egyszerű lesimított falak, hatalmas oszlopok, nagy ívek, egy-egy kupola, minden betonból, ez a boroszlói kiállítás stílusa. Talán kissé hideg, amit csak némileg enyhít a még fiatal ültetvények zöldje, de kétségtelenül célszerű, és ami építészeti szempontból a legfontosabb, van benne nagyságra törekvés és erő. Építészeti szempontból így a németek új utat mutattak a kiállítások számára. Amit alkottak nem hiba nélkül való, ki fogja hívni a kritikát, de mint kísérlet föltétlenül figyelemreméltó és bizonyos, hogy a követők nem fognak elmaradni. Tonern S á n d o r .
A LIPCSEI ÉPÍTÉSZETI KIÁLLÍTÁS Mióta a nagy garral hirdetett kiállítások nem az erők összemérésének bemutatói, hanem csak valamelyes idegenforgalmi intézmény szerepét töltik be, sokat veszítettek hitelükből és vonzóerejükből. Az idén is panaszolják a gentiek, kiállításukat nem igen látogatja közönség, jó lenne előbb bezárni. A bécsiek pedig épp ellenkezőleg még egy évre meg akarják hosszabbítani az Adria-kiállítást, hogy így fokozzanak le valamit a deficit számoszlopából. Legtöbbet vesztettek azonban a németek a lipcsei nemzetközi építészeti kiállításukkal, jó időre megingatták a komolyan veendő tárlatokba vetett hitet. Nagy internacionális építészeti kérdéseket adtak fel önmaguknak anélkül, hogy arra meg is tudtak volna felelni. Lipcsében a monumentumláz ölt el mindent. Emléket emeltek a kőnek, vasbetonnak és a vasnak. A követ a Völkerschlachtdenkmal képviseli. Igaz, hogy a magva ennek is vasbeton, de úgy felöltöztették kőbe, hogy a konstrukciós anyagából egy csipetke se látszik ki. A falazat kőkockái közt van kilencméteres is. S a szobrász Metzner pedig ugyancsak nagyra növesztett Titánokat és Ritferekef faragtatott ki egyiptomiasan lesíkozva, némelyik eléri a 15 méter magasságot is. Kár, hogy a berlini Rheingold-vendéglőben ugyanazok a figurák egyhuszadléptékben csokoládészínűre
pácolt fába faragva szintén láthatók, Ez nagyban profanizálja a monumentálisra törekvő erőlködést ; amit hajlandó az ember kijelentésnek venni, arról kisül, hogy csak hangosabban elmondott frázis. Talán a kő nyelve zavarta meg a Völkerschlachtdenkmal művészeit, kötelezőnek tartották maguk számára a miszticizáló nagyzolást. A vasbeton ezzel ellentétben modernebb feladatnak látszott s írásban és szóban nagyban kötötték is az elvet a karóhoz, hogy ezzel az új anyaggal ők mutatják meg, miként kell elbánni. A beton anyagához nem kapcsolódik romantikus érzés, nincs is története, se múltja, — csak jövője. Ezek után a Kreis-féle Betonhalle-tól legalább is azt vártuk volna, hogy az lesz a betonstílus képviselője. Ahelyett kaptuk a római Pantheon variánsát dór oszlopokkal, kazettás kupolával, párkányokkal s szabályosan díszbe boruló füzérekkel, vázákkal és rozettákkal. A düsszeldorfi jeles építész így csak azt mutatta be, hogy vasbetonból mindent lehet csinálni. Úgy önthetem a kavics, vas és cement keverékét, mintha építész rakta volna össze, vagy szobrász keze faragta volna meg. Ez lehet praktikus, tűz- és vizellenálló, — de nem stílus. A Betonhalle — melyet a lipcseiek a vasbeton emlékezetére állandónak fognak megőrizni — anyagából a jellegzetes szürke színen kívül semmiféle új benyomást nem viszünk magunkkal. Annyit láttunk tehát, amit egyébként úgyis tudtunk, hogy a vasbetonnal minden építési anyagot lehet pótolni és minden történeti ízlést lehet imitálni, de hogy annak mi a sajátos formanyelve, eredeti sajátságai és lehetőségei milyen alakban jelentkezzenek —az még ezután is megoldásra váró feladat. E ponthoz Berg Breslauban sokkal értékesebben szólott hozzá. A lipcsei kiállítás harmadik programmpontjának illusztrációja a vaspalota, vagy amint ők hivatalos büszkeséggel nevezik : „Monument des Eisens". A kecses Eiffel-torony óta egész sereg híd, pályaudvar, daru stb. képviseli a mérnöki szellemességgel megszerkesztett vasépítészeti esztétikát. Velők szemben a lipcsei vasmonument se újabbat, sem szebbet nem mond. Sőt, ha a vasművet látható algebrának vesszük, akkor a lipcsei vascsarnok nem árul el annak értelmi szépségéből semmit. Nyolcszögben felállított vassínek, három emeletre szöktetve, piramisszerűen, üvegfallal bélelve s a tetején egy arany golyó. Mindez nem függ össze sem a külső tömeghatással, sem a belső téralkotás gondolatával. Nem látszik meg rajta a vasanyag költői matematikával feldolgozott karcsú lendülete. Szerencsés volt addig a vas, míg külön stílust nem akartak keresni a számára s meg-
2361.
járta a vasbeton azzal, hogy születésétől fogva mindjárt „stílusosan" akarták kezelni. A lipcsei kiállítás a hellenizmus kosztümjét tukmálta a vasbetonra. Oszlopokat rak oda dekorációnak, hol nincs mit és miért tartani s még a biedermeier-háztetőkről is tympanonok ásítanak le a jámbor nézőre. Itt még baj van. A technika már diadalmaskodott, de az építészet még nem ismeri ki magát. Igaz ugyan, hogy az építészeti kiállítást elsősorban az épületei után kell megítélnünk, de nagyon igazságtalanok lennénk, ha a lipcsei kiállítás pavillonjaiban összehalmozott tervek, modellek, keresztmetszetek, statisztikák, gépek, anyagok, képek és iparművészeti holmik mellett szó nélkül elsurrannánk. A dolgozó Németország imponáló képe bontakozik itt ki. Nem elég szakszerűen, nem eléggé az építészetre vonatkoztatva — főleg pedig az osztrákon kívül jóformán semmit sem nyújtva az internacionális építészetből, mégis szédítő magaslatban a mi országunk kulturális viszonyaihoz mérten. Amit a szász Heimatschutz a vidéken szervez s amit a hamburgi középítészeti hivatal a nagy városra nézve véghez vitt, az példaképül lebeghet előttünk minden időkre. Az építészettel összefüggő művészetek, különösen pedig a lakásberendezés és az iparművészet, nagyon mostoha elbánásban részesültek a lipcsei kiállításon. Semmi olyant nem láttunk, amit a drezdai Werkstätte-ben, vagy a nagyvárosok jobb és rosszabb kirakataiban már ne láttunk volna. Ebben a kiállítás a lipcsei Messe-knek megfelelően megmaradt az üzleti vásár jellegében. Mintha a szűcsárúk illata is ott lebegett volna a pavillonok felett. Nem a művészet, nem az ízlés volt itt a döntő, hanem a szász gazdasági káté legfőbb pontja, hogy minden jó, ami „Preiswert". Szentiványi Gábor.
GYERMEKMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS PÁRISBAN
2361.
A művészi nevelés gondolata Franciaországban is lépést tart a modern iparművészet újraéledésével. A jövendő krónikásának feladata lesz, hogy megállapítsa, mennyi ebben a jelszóban a divat és mennyi a maradandó kultúrhatás. Mennyit kell a gyermekért való aggódó és szerető érdeklődés javára írni s mennyit a nemzeti vetélkedés és a németekre való féltékenység számlájára. De bizonyos, hogy a „művészetet a gyermeknek" rövid idő óta úgy szerepel a francia kultúrpolitika törekvéseiben, mint a nagyszerű mult és a sivár jelen után valamely erős horgonya a jövőnek. A francia közvélemény egyre több szeretettel, aggódással és kérdéssel fordul a jövő nemzedék felé, az eljövendő erős férfiak felé, akiktől egy nagy
nemzeti szégyenérzet letörlését várja. S e várakozásban ott áll s ott küzd a jövőért az iskolai művészet ápolására hivatott egyesület is, a „Société Française de l'Art à l'École" az ő gazdag vidéki hálózatával egyetemben. S körülbelül ugyanakkor, amikor e szövetség serény elnöke, Couyba, a szenátus előadói székében kifejtette, hogy mennyit tett a francia törvényhozás a nagy forradalom előtt az iskolában ápolt művészetek érdekében s mily keveset azóta s amikor így szinte a nemzeti becsület kérdésévé tette a közoktatási budget ilyirányú bővítését, — ugyanakkor elokvens szónoklatok, finomínyű közönség és elragadtatott újságcikkek ünneplésével nyílt meg a Gallieramúzeumban egy nagyon helyes kis kiállítás, hogy a gyermek számára való művészetet mutassa be a világnak. Még a kiállítások raffinementjai iránt eltompult Páris is megérezte, mennyi kedvesség, finom humor és csevegésre való anyag kínálkozik egy ilyen kiállításban. És az a büszke kíváncsiság, mellyel az emberek ide zarándokoltak, valóban művészi kielégítést kapott. Már a múzeum kerfbejáratánál a gyermekkor csöndes reminiszcenciái keltek a látogatókban. Fák, bokrok, vizek és gyepágyak közt kis házikók, szalmafödeles kunyhók, mintha gyermekkori álmaink Jancsijai és Juliskái laknának bennük és sátrak állati bőrökkel meg pecsenyeforgató nyársakkal, aminőkért sóhajtva rajongtunk robinsonádok olvasása közben. És madarak csicseregtek a házak tetején, vörösbegyek, meg ökörszemek s mókuskák ugráltak a fákra... Ezután a hangulatos bevezetés után két-három szobára való játék következett. Tele azzal az ötletes, színes elgondolással, mely a francia játékokat jellemzi. Normandiai parasztbábúk, esetlen parasztfickók, butaképű piou-piou-k, rosszul lenyalt mackók, gumin ugráló pincsik, majd mechanikus játékok, amelyekkel Lucien Brianne, egy ötletes konstruktőr ajándékozta meg a gyermekeket, akik persze itt is az „igazi repülőgépekének örülnek legjobban. Azután egy sereg vitrinben kosztümös babák következnek. A „nagy időkből" valók, gáláns tizennyolcadik századi dámák, a second empire princesszei és a polgárkirályság biedermeieruracskái. Édesek, buták, kényesek, aminőket évszázadok óta gyűjtenek, öltöztetgefnek francia amatőr-hölgyek s amiknek modern továbbfolytatását csinálják Laffitte-Désorat asszony, René de Vérian kisasszony és André RéalierDumas. Minden darab francia, mintha mondaná, a népszerű drezdai s nürnbergi játékok nélkül is megélünk mi, franciák. Az ötletesség és egyszerűség felett érzett elragadtatás elhalkul és kegyeletes mosollyá válik, mikor Caran d'Achenak, a kitűnő karikatúra-rajzolónak játékait
pillantják meg, aki akkor hunyt el, mikor soksok játékos gondolatát fába akarta formálni s megnyitotta kis longchampsi játékműhelyét... Ilyen az élet, gondolják egy elfutó szomorúsággal az emberek és már tovább trécselnek azokban a delikát finomságú gyermekszobákban, melyeket két francia, André Hellé és Gellorey, s két kitűnő angol hölgy Miss Lloyd és a színekben pompázó Jessie King rendeztek be... Azután ici-pici bútorok sokasága, majd komolyabb helyek : pasztellek, miniatűrök gyermekfelvételek, Carrièrenek és Carriesnak legszebb dolgai, Sandosnak egy bájos márványszobra : egy guggoló gyermek és Max Blondatnak „Alvó gyermek"-e... mindenütt, ahova a szem tekint a művészet naiv elpihenése abban a csöndes nosztalgiában, melynek neve: gyermekkor... És mindenki örült ennek a kiállításnak s mindenki dicsérte. Mert a művészet kacér selymébe pólyálják, virágok közt ringatják és gyönyörű bijoukkal rakják körül Franciaországban a bébét... Np.
NEMZETKÖZI KIÁLLÍTÁS GANDBAN A gandi kiállítás nem volt világkiállítás, mert az államok egyöntetű hivatalos képviselete nem avatta azzá, de mindenesetre az egész világra szóló nemzetközi kiállítás volt, mert ahol az államok hivatalos megjelenése hiányzott, ott fölös számban megjelentek a magánkiállítók. Csupán a balkán államok hiányzottak, ami érthető és Magyarország, ami érthetetlen. Gondoljunk csak arra, mily féltékenyek vagyunk arra hogy hazánk önállóan jelenjen meg a külföld előtt! E célból tartjuk pl. a költséges külön szaktudósító-infézményf és költekezünk egyébként is unosuntalan. Nem helyes tehát, ha egy nagyszabású kiállítást — amely a kiállítóknak berendezkedésükben mindenkor teljes szabad kezet enged — elmulasztunk. Ez alkalommal célom a kiállítás iparművészeti részével foglalkozni. Egy nagy, általános kiállítás speciális iparművészeti vonatkozásait azonban nagyon nehéz néhány ismertető sor keretében kiragadni. Két kiemelkedő momentumra mindazonáltal rámutathatok. Az egyik vonatkozik a kiállítás elrendezésének művészi alapgondolatára. A kiállítások elrendezése tekintetében u. i. három rendszert és evvel együtt három „kort" különböztethetünk meg. Az első volt a nagy csarnokok rendszere. Mint egy óriási pályaudvarban szorongtak az árúk; egyéni hatása semminek sem volt; egy óriás mótor, egy művészi szobor s egy fogporos skatulya egyforma hatástalansággal vesztek el a csarnok vasoszlopai és vasgerendái között. Talán nem tévedünk, ha ezt a kort az
1850—1880-as évekre tesszük; részben ide tartozik még a mi 1885-ös országos kiállításunk is. Ezután következett a másik szélsőség: a pavillonrendszer. A kiállítók, akik a megfelelő helypénzt megfizették, tetszés szerinti számú és stílusú bódécskákat építhettek; máig emlékszem pl. két szörnyű bódéra, amely közvetlenül az ezredéves kiállítás korzója mellett dísztelenkedett : egyik sem épült nagyobb helyen, mint néhány négyzetméteren, az egyikben petróleumhordókból, a másikban stearingyertyákból emelkedtek oltárszerű építmények. E tévelygések után jött végre annak felismerése, hogy a kiállításnak magának is m ű v é s z i e g é s z n e k kell lenni. Itt is leszögezhetünk egy dátumot: az 1908. évi müncheni iparművészeti kiállítás volt az első, mely ezt az elvet szigorú következetességgel keresztülvitte. A kiállítás elhelyezését és elrendezését mint m ű v é s z i f é r p r o b l é m á t fogták fel úgy, hogy a művészi együttes keretén belül az egyes tárgy is zavartalan elhelyezést találjon. Ennek az elvnek jegyében épült a gandi kiállítás is. A látogatót óriásméretű hatalmas kupolacsarnok fogadja,melynek praktikus hivatása az, hogy ünnepies fogadások szintere legyen, művészi rendeltetése pedig az, hogy jobbról balról összekössön két lefokozott egyszerűségű reneszánsz-motívumokkal ékített hosszúkás épülettömböt, melyek a kiállítás korzóját szegélyzik. A korzótér végében kezdődik a „nemzetek utcája", melynek útvoltát azonban most még nem érezzük, mert tisztára egy monumentálisan zárt tér hatása alatt állunk. Si licet magna componere parvis ; a Szent Péter templom előtti fér monumentalitását és a Szent Márktér zártságát érezzük ; mintha — hogy a régi jelzővel éljünk — Európának egy nagy szalonjában volnánk. A nemzetiségek utcája vezet el bennünket a kiállítás oly részeibe, amelyek e szigorúan egységes stílusú főtérbe nem voltak beilleszthetők: jobbra Bruxelles és Gand városoknak flamand-reneszánsz stílusú palotáiba, balra a pazar táikertészeti részen át a r é g i m ű v é s z e t csarnokába. A régi művészet — és ezalatt jóformán kizárólag iparművészetet kell értenünk — a második momentum, amelyet ki kell ragadnunk. A kiállítás rendezősége itt valóban rendkívülit alkotott. A dolog teljes megértéséhez el kell mondanunk a következőket. Belgium déli és északi része között ősrégi antagonizmus van. Délen a Meusevölgyében a lakosság vallon-nemzetiségű és jóformán teljesen elfranciásodott, az északi részen, az Escaut völgyében, a lakosság flamand-nemzetiségű, megtartotta flamand nyelvét s a francia államnyelv ellen a legélesebb harcot folytatja. Ennek a résznek s ennek a
törekvésnek főhelye Gand s az Art ancien-kiállításnak egyedüli célja volt: az Escaut völgye kulturális életét és iparművészetét bemutatni és dokumentálni azt, hogy ezen a művészeten nyugszik az egész ország művészetének súlypontja. Ez fényesen sikerült: közintézetek, templomok, magánosok versenyezve adták oda kincseiket, úgyhogy huszonhat hatalmas terem kellett az összehordott műkincsek elhelyezésére. A gyűjteményt hármas elv szerint helyezték el. Mindenekelőtt külön-külön bemutatásra kerültek a politikai és testületi életnek, az intellektuális életnek, a vallásos életnek emlékei. Ezután következett a muzeális rész tárgyi csoportok szerint; főképpen a szobrászat, szőttesek, miniatűrök és numizmatika került bemutatásra. Végül, a magánélet: régi előszoba, hálószoba, amatőrszoba, konyha stb. És hogy a rengeteg anyag kellően élvezhető legyen, a kiállítás vezetősége az interiőrszerű elrendezésre a legnagyobb súlyt fektette. Hogy egyéb példát ne említsünk, a gandi városháznak 1531-bői származó híres Armenc a e m e r j é t s a baudeloo-i apátság „ s z a l o n ját a maga teljességében átszállították és sértetlenül beillesztették a kiállításba. További részletekre kitérni a rendelkezésemre álló hely szűk volta miatt bajos. Még csak annyit, hogy a kiállítás tanulmányozása érdemes volt mindenkinek, ki szeret a dolgok mélyére nézni. Érdemes lett volna nekünk magyaroknak is, ha meggondoljuk, hogy az a német kultúra, melynek hatása alatt álltunk oly sok ideig, sőt állunk mai napig, nagyrészben flamand kultúrára vezethető vissza. A flamand kultúrában pedig az Escaut völgye, a Van Eyckek hazája vitatja magának a hegemóniát. Evvel röviden beszámoltam arról a két fő benyomásomról, mely e lap olvasóit érdekelheti. Modern iparművészeti dolgot nem láttam kimagaslót, újat. Egy megjegyzést mégis kell tennem. Kerámia dolgában óriás léptekkel halad előre az angol és a német. Az angol gyárak a legcsodásabb díszítetlen színes fémfényű fayence-okat mutattak be, a németek pedig egy végtelenül változatos figurális kerámiát. Mindkét fajta készítmények sokat mutatnak és sokat Ígérnek. A szívemen és az ajkamon van a kérdés: a magyar kerámiának van múltja, d e l e S Z - e jŐVŐje.
S i k l ó s s y László.
A tanító meghalt, a nebulók elfoglalták a katedrát és mindnyájan „mester"-ré lettek. A fényűzés és a művészet nem rokonok, csak cimborák, akik egymást rontják. Nagy S á n d o r .
B
ÚTORTERVEKRE hirdet pályázatot a m. kir. igazságügyi miniszter megbízásából az Országos Magyar Iparművészeti Társulat. Az e pályázat révén beszerzendő művészi tervek nyomán készülő bútorokkal a Budapesten emelendő központi járásbírósági épület bírói szobáit akarja bebútoroztatni a miniszter, aki ezzel az elhatározásával a társulat régi kívánságát teljesíti. Amidőn e számunk hivatalos rovatában közölt pályázati felhívást bútortervező művészeink figyelmébe ajánljuk, reméljük, hogy ők a szép feladat megoldásában egymással nemes versenyre fognak kelni.
O
RSZÁGOS MŰVÉSZI
PLAKÁT-
V E R S E N Y rendezése érdekében indított mozgalmat az Országos Magyar Iparművészeti Társulat több előkelő fővárosi grafikai intézet kezdeményezésére, amely mozgalomba a társulat az érdekelt művészeti és gazdasági érdekképviseleteket is belevonta. Ezek kiküldötteinek részvételével a plakátverseny nagybizottsága f. évi június 23-án ülést tartott, amelyen 30 tagú végrehajtóbizottságot alakítottak Z s o l n a y Miklós elnöklésével. A végrehajtóbizottság feladata, hogy a plakátverseny részletes programmját és feltételeit kidolgozza, továbbá gondoskodjék azoknak az eszközöknek megszerzéséről, amelyek a mozgalom sikerét biztosíthatják. Az ebbeli munkálatok folyamatban vannak, úgy, hogy a nagyszabásúnak Ígérkező művészi versenyen való részvételre vonatkozó pályázati fölhívás előreláthatólag szeptember hó folyamán megjelenhetik. LDŐLT PÁLYÁZAT, A székesfővárosi gázművek igazgatóságának fölkérésére az Országos Magyar Iparművészeti Társulat pályázatot hirdetett a gázfogyasztás előnyeit magyarázó plakátok és képeslevelezőlapok tervére. A Radi s i c s Jenő elnöklése mellett megalakult bírálóbizottságban a székesfőváros tanácsát B ú z á t h János tanácsnok, a gázmüveket dr. Ripka Ferenc és B e r n a u e r Izidor képviselték, míg a társulat részéről Kölber Dezső, Lyka Károly, Meyer Antal és S z a b l y a F r i s c h a u f Ferenc tagok vettek részt a zsűri munkájában. A bírálóbizottság a 29 plakátpályázat közül az 500 koronás első díjat Ö r k é n y i István, a 300 koronás második díjat H o s s z ú P i n t é r Gyula, a 200 koronás harmadik díjat pedigWydler Károly pályamunkájának ítélte oda, míg a képeslevelezőlapok tervére beérkezett pályamunkák közül a 300 koronás első díjjal W y d I e r Károly, 150-150 koronás második díjjal F ö l d e s Imre és Ör-
E
• ••i
326. ßeszlet a s z é k e s f ő v á r o s i íparrajziskola
kiállításából.
3â6. T r a v a u x d ' é l è v e s de l'école c o m m u n a l e appliqué à l'industrie à B u d a p e s t .
du
dessin
.1291 Magyar Iparművészet.
5
330.
2361.
S z é k e s f ő v á r o s i i p a r r a j z i s k o l a . 327—330. Texlilművészeti o s z t á l y . G é p p e l hímzett terítő, p á r n a é s t a r s o l y o k . T a n á r : L a k a t o s A r t ú r é s Mirkovszky G é z á n é .
327—330. T r a v a u x d ' é l è v e s de l'école c o m m u n a l e du d e s s i n appliqué à l'industrie à B u d a p e s t .
S z é k e s f ő v á r o s i i p a r r a j z i s k o l a . 331—335. Női m u n k a t e r e m . Pergament é s b ő r m u n k á k . T a n á r : Jaschik Á l m o s . S z a k o k t a t ó : Galamb József.
331—355. T r a v a u x d ' é l è v e s d e l ' é c o l e c o m m u n a l e du d e s s i n appliqué à l'industrie à Budapest,
5*
3(1. S z é k e s f ő v á r o s i i p a r r a j z i s k o l a . 336—341. Ü v e g f e s t ő k é s m o z a i k k é s z í t ő k s z a k o s z t á l y a . T a n á r : Kölber D e z s ő . S z a k o k t a t ó : Feigl Richárd.
336 —341. T r a v a u x d ' é l è v e s de l'école c o m m u n a l e du d e s s i n appliqué à l'industrie à B u d a p e s t ,
•
•íi
347.
S z é k e s f ő v á r o s i iparrajziskola.342 —348.Mintázási o s z t á l y o k . T a n á r o k : V é r t e s R e z s ő (342-346.) é s Abt S á n d o r (347-348.)
348.
342 —348. T r a v a u x d ' é l è v e s d e l ' é c o l e c o m m u n a l e du d e s s i n appliqué à l'industrie à B u d a p e s t .
J 295
349.
353.
3481.
S z é k e s f ő v á r o s i i p a r r a j z i s k o l a . 349 —353. [ G r a f i k u s o k o s z tálya. T a n á r : Mayer Antal. S z a k o k t a t ó : G e r s t e r Károly.
349 —355. T r a v a u x d ' é l è v e s d e l'école c o m m u n a l e du d e s s i n appliqué h l'industrie à B u d a p e s t .
•
35 t.
S z é k e s f ő v á r o s i i p a r r a j z i s k o l a . 354 —355. S z o b a f e s t ő k téli tanfolyama. Tapétatervezések. T a ná r : Nagy Lázár.
354—355. T r a v a u x d ' é l è v e s de l'école c o m m u n a l e du d e s s i n appliqué à l ' i n d u s t r i e à B u d a p e s t .
: J 297
V
V M S
U
*
»
• • •
» » »
ï
y • v
y y v
y
v
y y yy
y y y
y
K
• V
3481.V•i
$
S z é k e s f ő v á r o s i iparraj'ziskola. 356 —357. F é m i p a r i o s z t á l y . T e r v e z é s e k . T a n á r : H e n d r i c h Antal.
szak-
356 —357. T r a v a u x d ' é l è v e s de l ' é c o l e c o m m u n a l e du d e s s i n appliqué à l ' i n d u s t r i e à B u d a p e s t .
•
« JJ
yil
MflBYflR IPARMŰVÉSZET 1913. Uli.
III. MELLÉKLET.
mmmmrn.
Székesfővárosi iparrajziskola. Grafikusok szakosztálya (litográfusok). Tanár: Mayer ftntal. Szakoktató: Gerster Károly.
Travaux d'élèves de l'école l'industrie à Budapest.
communale
du
dessin
cppliqué à
kényi István, 100-100 koronás harmadik díjjal Bér Dezső és T h o m a s Antal pályamunkáját jutalmazta. Ezeken kívül a gázművek igazgatósága megvásárolt három plakáttervet egyenkint 120 koronáért és négy levelezőlaptervet egyenkint 80 koronáért.
M Országos Magyar Iparművészeti Társulat, ŰKEDVELŐMUNKÁK KIÁLLÍTÁSA, AZ
amint azt lapunk ez évi III. számában megírtuk, a folyó év tavaszára tervezett műkedvelőmunka kiállítását őszre halasztotta, mert a kiállítás anyagát külföldi amatőröktől beszerzett, művészi szempontból magas színvonalon álló munkákkal kívánta kiegészíteni. Evégből a társulat meg is tette a szükséges lépéseket, angol és német szövegű felhívásokat küldött szét a legkiválóbb külföldi amatőröknek, akik közül már eddig is számosan jelentkeztek a kiállításra. Hazai műkedvelők szintén szép számmal küldtek be munkákat. A társulat ezúton is figyelmezteti a magyar amatőröket, hogy a kiállításra még mindig jelentkezhetnek. Legcélszerűbb, ha a kiállításra szánt munkák rajzát, vagy jó fényképét küldik be előzetes elbírálás végett a társulatnak. A kiállítási bizottság a beérkezett bejelentések figyelembe vételével legközelebb megkezdi a kiállítási anyag osztályozását és a beküldött munkák elbírálását. PÁRISI IPARMŰVÉSZETI VILÁGKIÁLLÍTÁS. A Párisban 1916-ban rendezendő iparművészeti kiállítás terve egyre nagyobb és nagyobb méreteket ölt s mint az előjelekből következtetni lehet, ez a kiállítás az alkalmazott művészetekre nézve egyike lesz a jelenkor döntő fontosságú eseményeinek. Ma már egészen biztos, hogy a kiállítás a modern irányok mérkőzése lesz, mert a vitából, amely a kiállítás rendezésének alapelvei körül folyt, a modern művészet barátai kerültek ki győztesen. Ismeretes, hogy Carnot képviselő, aki a kiállítás rendezését óhajtó törvényjavaslatot benyújtotta, javaslatában azt indítványozta, hogy a kiállításból ki legyen zárva minden olyan alkotás, ami letűnt korok modorának utánzata, stílusmásolás és a kiállítás egyedül a modern, újszerű művészet alkotásait foglalja magában. Ez az indítvány heves ellenmondásokra talált azoknál, akik nem tudnak lemondani az ancien regime formáiról s ilyenek Párisban igen sokan vannak. A kiállítás előkészítésére rendelt bizottság azonban mégis a modern felfogást tette magáévá s így a
Ä
kiállítás a modern művészet reprezentatív megnyilatkozása lesz. Az előkészítő-bizottság már a kiállítás helyével is foglalkozott és megfelelő javaslatot terjeszt a kamara elé. Közben pedig úgy Francia- mint Németországban erősen készülnek a nagy csatára, bár még az sem lehetetlen, hogy a kiállítást 1920-ra halasztják, amikor is a harmadik köztársaság fennállásának ötvenedik évfordulójával esnék össze. TŰZHELY É S A FALU KIÁLLÍÀ HÁZI TÁSA. Ezen a címen Párisban nemrég egy kis kiállítás zajlott le, amelyet egy divatlap, a „Mode Illustrée" rendezett háziipari tárgyakból. A Bretagne, a Juravidék és Normandia legszebb termékei kerültek ott vitrinákba s a nézők nagy elragadtatással fedezték fel, hogy a francia falu is mily sok szép színes szövetet, faragott fát, játékot, bibelot-t, mily művészi csipkéket és hímzést termel. Párisban is csakúgy, mint a legtöbb nagyvárosban egy háziipari szövetség is működik már évek óta, amelynek kebelében főrangú hölgyek buzgólkodnak a népművészet felkarolásán. Ez a bizottság ezúttal is alkalmat talált arra, hogy a kiállítással kapcsolatban felkeltse a háziipar iránt való érdeklődést. A „Lutetia"-szalonban, ahol a kiállítás volt D'Uzés hercegnő tartott előadást „Rambouillet és erdeje" címen s amint az ilyenféle conférance-okon Párisban szokásos, vetítésekkel és kórussal kísérték az előadást. A kiállítás sikere arra buzdította a rendezőbizottságot, hogy a kiállítást ezentúl egy évenkint tartandó vásár keretében állandósítsa. Talán nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy a népművészet s a háziipar felkarolásának a Nyugaton egyre jobban terjedő divatjában jelentős érdemeket tulajdonítunk a magyar mozgalomnak, amely egypár év óta az osztrák hasonló mozgalommal együtt legtöbbet tett a sok lappangó művészi kincs felfedezésében. DÜSSELDORFI KIÁLLÍTÁS. Düsseldorf A városa, amely a kiállítási ügy terén már jó nevet szerzett magának, 1915-ben új, nagyszabású kiállítást rendez annak emlékére, hogy a két testvér-provincia, a Rajnai tartomány és Westfália száz éve tartozik Poroszországhoz. A kiállítás „Grosse Ausstellung Düsseldorfl915. Aus hundert Jahren Kultur und Kunst" címet viseli. Élén Roeber Frigyes akadémiai igazgató áll, aki 1880 óta, mint számos düsseldorfi kiállítás részese, sőt egyedüli vezetője volt, és alkalma volt e téren szakavatottságát bebizonyítani. A most rendezés alatt levő kiállításnak vezető gondolata is tőle származik. Nemcsak
â 299 Magyar Iparművészet.
6
kiállításokat rendez és főleg azt igyekszik bebizonyítani, milyen fontos létkérdése a német nagyiparnak a szolid és kvalitásos munka megszokása. Jól tudjuk, hogy ami e törekvés mögött rejlik, az a német gazdasági fellendülés nagy feszítőereje, kényszerű expanzív-politikája, de a vásári zaj ezúttal a legbecsületesebb vásár, a művészi termelés érdekében folyik. És lassankint az esztétikai érdeklődés egész irányát eltolja a tömegcikkek s azok fogyasztói felé. De a németség meghódításánál nem áll meg a Werkbund. A jövő év nyarán nagyszabású kiállítást rendeznek Kölnben, világraszólót és minden eddigit felülmúlót. A felhívások erősen hangoztatják ama száz év történeti szellemét, amely eltelt azóta, amikor a napoleoni háborúk végén tönkretett, szétfoszlott, de egy szabadságszellem erejétől inspirált Németország megrázkódott... és újjászületett. Most száz éve ennek és a birodalom odaáll a Rajna legnagyobb városa mellé, oda, ahol ma Németország gépi- és viziereje dobog, ahol legfőbb véredénye folyik s a világ számára meg akarja mutatni, hogy mit tud. A kiállítást elsősorban oly árúk részére tervezik, amelyek tekintetében Németország fel akarja venni az exportversenyt más államokkal : a bútor, a női divat, az ékszer és a luxuságak részére. Magát a kiállítást szokatlanul nagy szervezőerővel készíZ IZMOSODÓ NÉMET WERKBUND É S tik elő. Minden egyes osztályának más és más L AZ 1914. ÉVI KÖLNI IPARMŰVÉSZETI iparművészeti, esztétikai és gazdasági szemKIÁLLÍTÁS. Nem egyszer volt már szó e folyópontot kell felölelnie. így az első csoportban a iratban arról a nagyarányú munkásságról, melyet régibb s újabb iparművészet válogatott daraba német Werkbund folytat. Ez a mindössze pár jait fogják bemutatni, hogy feltüntessék a régi éves szövetség, mely a birodalom legjobb építés mai stílus, felfogás és szükséglet eltérő voltát szeit, tervezőit, iparművészeit egyetlen nagy tesmagukon a tárgyakon. A második csoport tületben egyesítette a gyárosok, nagyiparosok és egyes kiállítók, a legjelesebb német tervezőmunkaadók nagy tömegével, zászlójára azt a művészek egyéniségének bemutatására van jelszót írta : művészetet a nagyiparba ! A német szánva. Azoknak a ma már ismert művészekiparművészet elterelődik a konzervatív kéznek kollektív kiállítása lesz ez, akiknek fejlődésművesirányzattól s azt hangoztatja, hogy az menetéből kialakulhat az utolsó évtizedek egész iparművészet igazi területe : a gép, a gyár, a iparművészeti harca és eredménye. A követkesokszorosítótechnika, az üzleti élet, a bazár, zőkben a kézművesség és a nagyipar művészetét a munkástelep. Az ízlés hódító útján egyre mutatják be, azt, hogy a mindennapos szükségmélyebb területre kell szántani s nem elég a letek egész birodalmát mint lehet szépséggel, lámpakereskedőt meg az ékszerészt megnyerni anyagi egyszerűséggel, célszerű formákkal áta szép és modern formák, a jó anyag, a becsünemesíteni. Nem csekély érdeklődésre tarthat letes kivitel gondolatának, hanem ezzel a gonszámot a kiállításnak az a területe, melyen a dolattal kell rávenni a Iinoleumgyárost, a műkőművészi nevelés módszerei kerülnek bemutaés kerámiai gyárost, a kosárbútorszállítót is tásra, még pedig aszerint, hogy az iskola egyes arra, hogy iparművészeket alkalmazzon és fokain miként alkalmazzák azokat a német taiparművészi szellemben dolgoztasson. Akinek nulóifjúság számára. A legjobb német iparműegy kis gyakorlati ismerete van e téren, tudja, vészek vállalkoztak arra is, hogy az egyes kimily nagy fába vágta a fejszéjét e szövetség, állítási épületek kiviteléről gondoskodjanak. így mikor olyan körök közömbösségével szállt a nagy kiállítási csarnokot Theodor Fischer szembe, akiknek egyetlen gondolata : a profit. építi, a festékkiállítás palotáját Muthesius HerA fennállás pár esztendeje óta valóságos kormann, kisebb pavillonokat Behrens, Kühne és tesmunka folyik e téren: minden évben másutt Eberhardt építészek, a vendéglőt Bruno Paul, tartja a Werkbund nagygyűléseit, évkönyveket a kávéházat Niemeyer, az osztrák pavillont ad ki, ankéteket rendez, tanfolyamokat hirdet, azt akarja bemutatni, ami ma megvan, hanem a fejlődést akarja reprodukálni, amely száz év alatt a mezőgazdaságban, technikában, iparban, iparművészetben, művészetben, iskolaügyben, közlekedésben, hadászatban stb. végbement. A kiállítás így nem egyes cégek, vállalatok termelésének bemutatása lesz, hanem valósággal a kultúra százéves fejlődéstörténetének szemléltető feltüntetése. A feladat, amelyet a rendezők magukra vállaltak, kétségtelenül igen nehéz, de viszont bizonyos, hogy egy ilyen kiállításnak szinte felbecsülhetetlen az instruktiv értéke. A kiállítás tulajdonképpen csak a Rajnai tartományra és Westfáliára terjed ki, de ott, ahol a dolog természete megkívánja, például a postaügynél, közlekedésnél egész Németország fejlődését bemutatja, sőt más országok összehasonlító anyagára is kiterjeszkedik. Ami a kiállítás művészeti és iparművészeti oldalát illeti, igen terjedelmesnek Ígérkezik. A művészeti csoport rendezésését Clemen, a bonni műtörténész, az iparművészetit pedig Kreis Vilmos vezeti. Utóbbinak alapgondolata az, hogy lakberendezések, interiőrök keretében mutatják be az iparművészet fejlődését 1800-tól kezdve napjainkig. A kiállítás költségeit Düsseldorf városa és az egyes német minisztériumok viselik.
A
3001.
Hoffmann és — ami nagyon érdekesnek Ígérkezik — egy művészi mozit Henry van de Velde. Egy új érdekességgel is fog szolgálni a kiállítás, egy merőben új csoporttal : a nők az iparművészetben cíművel. Itt a kosárfonástól a kertművészetig minden iparművészeti ágban bemutathatják képességeiket a nők. A kiállítási épület tervezésére pályázatot írtak ki Németország női építészei közt és ekkor az első díj nyertesét Knüppelholz-Roeser asszonyt bízták meg az épület létesítésével. így már most is, szinte lázas munka folyik, hogy a kiállítás a jövő évben készen és imponáló erővel mutassa be a nagy német iparszövetség együttes tevékenységét. Nem nehéz kitalálni, hogy ez a kiállítás hova tendál. Elsősorban angol és amerikai vevőkörök meghódításáról van szó, olyanokról, akik eddig azt hitték, effélének csak Franciaország lehet méltó szállítója. Már a propaganda első felröppentett cikkeiből látjuk, hogy Németország eléje akar vágni a Párisba 1916-ra tervezett iparművészeti kiállításnak s meg akarja mutatni, hogy a modern ízlés egyeduralma az övé. Mintha a harc, mely az utolsó évtizedekben egyre hevesebb s hangosabb erővel foly a Rajna két oldalán az egykori világhatalom ellen, mintha ez a harc napjainkban a kellemetlen személyeskedés területére tevődött volna át. Most végre megtalálta azokat a formákat,melyek egy gazdasági párbaj legméltóbb formái, szellemi erőket és szépséget vonultatnak fel egymás ellen, nem öklöket és katonaságot.
szetben Nádai Pál tollából olvastunk igen talpraesett, meleghangú bírálatot, ennek előkelően nyugodt hangját, sima egyenletességét azonban néhány sajnálatos, s a tényismeretek hiányát bizonyító tévedés zavarja, amiket az ügy érdekében megemlítés nélkül nem hagyhatunk. Mindjárt a bírálat elején így kiált fel Nádai : „Aki csak valaha is járt a szűk, s ö t é t és télen egyáltalán hasznavehetetlen kis városligeti pavillonban, szégyenkezve gondol arra, menynyire hátramaradtunk ebben a tekintetben oly városok mögött, mint Hamburg, Köln, Frankfurt, Páris, London, sőt még Bécs mögött is, ahol egy új városi múzeum tervei már készen állanak a megvalósításra." E sorok nyilvánvalóan elárulják, hogy a bíráló úr sohasem járt a Székesfővárosi Múzeumban s annak mai gyűjteményeit soha át nem tanulmányozta. A „szűk és sötét" Székesfővárosi Múzeum késői reneszánsz stílusú épülete köztudomás szerint eredetileg műcsarnoknak épült és tizennégy kiállítási helyisége közül két középső nagy terme felső világítású, a többi helyiségei pedig 2—4 hatalmas méretű (240 cm széles) s félköríves ablakon át nyeri elsőrendű világítását. Inkább éppen az a baj van itt e kis múzeumban, hogy az o l d a l v i l á g í t á s ú h e l y i s é g e k ben a t ú l n a g y m é r e t ű a b l a k n y í l á s o k m i a t t k e v é s s így n e h e z e n k i h a s z n á l h a t ó a k a s z t ó f e l ü l e t marad a képek s z á m á r a !
Továbbá megnyugtatjuk a bíráló urat, hogy a budapesti polgárságnak nem kell okvetlenül Z ERNST-MÚZEM igazgatósága annak szégyenkeznie e lenézett múzeum kicsinysége L közlésére kért fel minket, hogy lapunk s részben fejletlensége miatt, mert éppen a nagyutolsó számában közölt Ligeti Miklós-féle tudású Szabó Ervin e megbírált könyve szökerámiai munkák a művésznek az Ernst- gezi le többek közt azt a szomorú tényt, hogy inúzeumban május havában rendezett gyűj- Budának-Pestnek történeti múltja múzeális szempontból az ismeretes mostoha történeti teményes kiállításán ki voltak állítva. korok miatt alig terjed az utolsó százötven esztendőre. Amikor e kis múzeum magva kicsirázott a millenniumi esztendő történeti hangulattal telített kultúrtörekvéseiből, — már késő volt ! S ekkorra már ennek az utolsó százötven évnek emlékeit is nagyrészt a többi fejlett, ZÉLJEGYZETEK EGY BÍRÁLATHOZ. hatalmas méretű budapesti múzeum s egy csomó nagyobb magángyűjtemény szívta fel, s más Szabó Ervin a közel múltban értékes gyűjtési és kiállítási szempontok kidomborítátanulmánnyal lepte meg a múzeológusokat s a sával szürkén beolvasztotta anyagába. Még főváros ama kultúrembereit, akik megértve a kor- így is, e valóban mostoha állapotok mellett is nak intő szavát, leplezett vagy leplezetlen vágyó- sikerült összegyűjteni egy elég tekintélyes, s dással fordulnak azon égetően fontos kérdés egyre gyarapodó anyagot, amelynek kétségmegoldása felé, mely a mi hirtelen nagyra fej- telen várostörténeti becsét bizonyítja az is,hogy lődött, becézett fővárosunk történeti emlékeinek ha valaki Budapest egy-egy korszakának törmegmentése körül forog, s amelynek tengelyé- ténetével, tudományos módszerrel, behatóan ben szükségképpen egy modern Székesfővárosi akar foglalkozni, a Székesfővárosi Múzeum Múzeum álomképe van. — Az idők jele, hogy gyűjteményeit kutatásaiból nem hagyhatja ki* ez az alapos, értékes megállapításokkal terhes munka a szorosan vett szakkörökön kívül is * A m ú z e u m a n y a g á t e s o r o k írója i s m e r t e t t e „A S z é komoly érdeklődést váltott ki s a sajtóban meg- k e s f ő v á r o s i M ú z e u m " című c i k k é b e n . Múz. é s Könyvt. É r t . értő méltánylásra talált. A Magyar Iparművé- 7. 1913. 25—55 1.
A
ZAKIRODALOM
S
6*
Ezek szerint nem tarthatjuk szerencsésnek a bíráló merész szembeállítását a n a g y m u l t u Frankfurt, Páris, Köln városi múzeumaival. Ugyancsak e tények megállapításából folyik, hogy a bíráló teljesen félreértette Szabó könyvének egyik fontos kijelentését. Ezt írja ugyanis, „A városi múzeumot Szabó időfolytán —a meglevő anyag kiselejtezésével s jó új anyag beszerzésével — fejlesztené tovább..." Szabó, mint az interiőr-megoldás híve, annak a múzeális hitvallásnak adott kifejezést, hogy az egytípusú anyagból ne sorozatokat állítsanak ki, hanem csupán egy-két, művészeti szempontból is megfelelőbb darabot. S a meglevő anyagot a kiállítás tetszetősebbé tétele céljából két csoportba óhajtja osztani : kiállítási anyag és raktári anyag csoportjára. Sehol sem beszél azonban a kiselejtezendő anyag helyébe jó, új anyag beszerzéséről, ami természetes is, mert hiszen egy helytörténeti múzeumnak gyűjtési köre annyira korlátozott, körülhatárolt,hogy új anyagot csak úgy máról holnapra megrendelni vagy beszerezni nem lehet. Tovább kellett e tévedésnél időznünk, mert a bíráló idézett soraiból könnyen azt lehetne kiolvasni, hogy a Székesfővárosi Múzeum mai anyaga teljesen hasznavehetetlen, s azt jó, új anyaggal bármikor lehet helyettesíteni.Ennek a tévhitnek meggyökerezése pedig nem csupán a mai Székesfővárosi Múzeum kultúrális becsét szállítaná le a minimumra, hanem jövő fejlődési lehetőségeit is károsan befolyásolná, a múzeum instruktiv erejébe vetett hit lerombolásával. Dr. K r e m m e r D e z s ő . *
*
*
Az a lelkes és szerető ragaszkodás, amelylyel Kremmer dr. úr a városi múzeum ügyén csügg s amellyel még a mostani helyiségeket is pártfogásába veszi, mit sem változtat azon a tényen, hogy bizony az a városligeti kis pavillon se nem múzeumnak épült, se nem annak való. Ország-világ tudhatná ezt, hogyha ország-világ egyáltalán járna a fővárosi múzeumba. így kevesedmagával csak e sorok írója tudja, aki legutoljára ez év februárjában járt künn és szomorodott szívvel konstatálta, hogy e szép téli napon délben csikorgó hideg volt a fűttetlen múzeumban, amelynek novellisztikus félhomályában — a leeresztett vasredőnyökkel védekeztek a hideg ellen — ugyancsak nehéz volt meglátni e múzeum anyagát. Sokkal jobban lehetett látni, hogy mi nincs meg. így nincs meg — hogy egyebet ne is említsek — egy darab sem azokból a Steindlféle bútorokból, amelyek végre is beleesnek a százötven éves múltba. Nincs egyebek közt egy jó diapozitív képsorozat sem Budapest régi épületeiről, ami ugyan nem túlságos nagy baj, de jó volna, ha volna, amint azt e sorok írója
akkor éppen Kremmer dr. úrral állapította meg. Egyebekben senki sem állította, vagy állíthatja, hogy az a múzeum hasznavehetetlen. Csak éppen egy tágasabb, rendszeresebb, világosabb és közelebbeső új múzeumot óhajtunk mindnyájan, Szabó Ervin is, a bíráló is, Kremmer dr. úr is és adja Isten, hogy a főváros is. Dr. Nádai Pál.
G
UTER UND SCHLECHTER GESCHMACK
IM KUNSTGEWERBE. Von Gustav E. P a z a u r e k . (Deutsche Verlagsanstalt, Stuttgart, 1912.) A német irodalom néhány év óta szinte ontja az ízlésnevelő, esztétikus életre oktató, eleganciára formáló könyveket. Vannak nemzetek, amelyeknél az effélére nagy szükség van és amelyeknél az iparművészet nagy fejlettsége még mit sem bizonyít. Ilyen Németország is. Technikájának és ezzel karöltve díszítő művészetének nagy fellendülése ellenére és a német társadalom legtöbb rétege még erősen inficiálva van a bazárok, az olcsó árúházak, a gépipar és bútorcsarnoktermelés silány tömegárúival. Kiváltképpen vonatkozik ez a munkásosztályra, amelyről az 1900-iki Werkbundtag alkalmával Adolf Vetter joggal mondhatta, hogy a vagyonos osztályok ellen való elkeseredését csak szíthatja az a tudat, hogy mindaz, amit ő olcsó pénzen vásárolni kénytelen értéktelen lim-Iom és minden tömegárúház az ő becsapására van alapítva. De nem igen jobb a helyzete a német középosztályokban sem, amelyek számára sem a folyóiratok, sem Lichtwarck, Lux, Bahr, Pudor, Schulze-Naumburg és mások ízlésjavító könyvei nem jelentenek gyors változást. E körök hagyományosan nehézkes, cifraságszerető, olcsón pompázó ízlését aligha fogja megváltoztatni Pazaurek új könyve is, amely pedig különb, mint az eddig írottak legtöbbje, mert nemcsak agitál, hanem történeti része is, elméleti magyarázása is igen gazdag. A stuttgarti iparművészeti múzeum igazgatója, aki a bécsi biedermeier-üdvözlőkártyákról már írt egy érdekes könyvet, igen bőségesen vagy négyszáz oldalon és körülbelül ugyanannyi képpel mutatja be, mint vétett és vét folyton az iparművészet az anyag, a technika és a dísz szentháromsága ellen. Ebben a hármas kategóriában tárgyalja az összes ízléstelenségeket és már szigorú rendszerességével is elüt az elődeitől. De elüt egyébben is. Mert az ő könyvében nemcsak a negatívumot kapjuk, hanem pozitív gazdagodást is : alig van kor, alig van ipari technika, alig van iparművészeti irányzat, amelynek itt szellemes ismertetését meg nem találnók. Egy furcsa római padlómozaik, egy commodeot ábrázoló empirekályha, egy flóderes szekrény vagy egy Zeppelin grófot redingotban ábrázoló szabóárjegyzék neki egyformán jó alkalom, hogy hozzájuk
IV. MELLÉKLET.
MAGYAR IPARMŰVÉSZET 1913. VII.
Székesfővárosi iparrajziskola. Brügge. Tervezte: Lakatos firtur. 5zövőipari műhelyben Stiaszny Aladár szakoktató vezetésével készült szövött faliszcnyeg.
Travaux d'élèves de l'école l'industrie à Budapest,
communale
du dessin
appliqué
à
fűzze a korszellemre, a technikára, az iparművészeti becsületességre vagy célokra vonatkozó mondanivalóit. Természetes, hogy gúny és jóakarat, feuilletonisztikus könnyedség és megfontolt szakszerűség kell hogy váltakozzék az ilyen munkában s ezen a nehézségen könnyű szerrel diadalmaskodik Pazaurek. Nem elfogult semmi irányban és nem esik ájulásba mint az ízlés konzervatív barátai szoktak, amikor a gépipar túlzásairól van szó. Inkább azt hiszi, hogy csak lassan lecsiszolódnak és mint ahogy a szurrogátumok : a kaucsuk, a cellulóze, a linoleum, a guttapercha, amióta természetüknek megfelelő célokra használják őket s nem imitációkra, jó kisegítői lettek az iparművészetnek, úgy lesz ez a gépi művészet helyes irányításával is. Alig van a régibb és újabb iparművészetnek, társadalmi ízlésnek olyan ferdesége, amelynek itt meg ne volna a kritikája, néha túlzott fontossággal is feltüntetve. Igaz, hogy az olvasó nem fogja mindig osztani az aggodalmát. Amit például a kombinált bútorokról mond —csak úgy találomra ragadjuk ki ások közül — az nem mondható mindig az ízlés eltévelyedésének. Egy szék, amely csapóasztallappal van felszerelve, egy empire-kályhaellenző, amelynek lenyitható kis deszkalapja van, egészen megokolt holmik és például a szintétikus ékkövek (rubin, zafír), iparművészeti értékét sem lehet a valódi ékkövek mögé állítani, csak azért, mert ezek vegyi úton álltak elő. A merev rendszerezésben és skatulyázásban is van valami a verejtékszagú német alaposságból, de mindezek nem olyan hibák, hogy a könyvet ne forgathatná még a szakember is nagy tanulsággal. S kivált nálunk, ahol még egy tucat Pazaurek is találna kötetei számára elég anyagot. Mégis : a magyar dolgokból ez a könyv, bár csaknem minden ország iparművészetébe belenyúl, nem igen közöl példákat. Csak a Zsolnay-féle lüszteres faíence-ok szépségét emeli ki több ízben és egy helyütt bemutatja a plakátművészet ízléstelenségét egy Bayer-féle Purgo-plakát képén, amely a gizeh-i szfinksz szájába dug egyet ebből a huncut kis pirulából. Szerencsére : ez a plakát, amely német szövegű és jellegű, úgy látszik, nem minálunk készült. De szerencsétlenségünkre: vannak ami hirdetőoszlopainkon ennél sokkal sikerületlenebb reklámképeink is. Olyanok, amelyekhez az ilyen apró labdacsok elenyésző csekélységek. * *
*
Pazarlás a szerelem jogos tulajdonsága, a művészet gyengéje s az önzés bűne. A jelen galádul lehazudtolta a multat; aztán jött a jövő (futurista) ettől elsápadt a jelen, s menten áthalt múlttá : azért nincs most jelen. Nagy Sándor.
J KERÁMIÁI TANFOLYAM. Legutóbbi száU munkban írásban és képben ismertettük olvasóink előtt azokat a figyelemreméltó kísérleteket, amelyeket Ligeti Miklós szobrászművész P e t r i k Lajos igazgatóval karöltve évek óta folytatott a keramia terén s amelyek úgy művészi, mint technikai szempontból igen kiváló eredményekkel jártak. Most örömmel vettük és adhatjuk tudomásul, hogy ezek az eredmények megtalálták a biztosítékot arra, hogy általuk a magyar iparművészetnek ez a fontos és nagyértékű ága újabb lendületet nyerjen. A m. kir. kereskedelemügyi miniszterugyanis elhatározta, hogy már az idei ősztől fogva a Petrik Lajos igazgatósága alatt álló központi agyagipari műhelyben kerámiái tanfolyamot rendez, amelynek vezetésével Ligeti Miklóst bízta meg. Az új kerámiái műhely teljesen modern berendezéssel, a legszélesebb alapokon fog foglalkozni a keramia minden ágával, és célja, hogy egyrészt az anyagot és a technikát alapjában ismerő, minden tekintetben jártas keramikusokat neveljen, másrészt pedig, hogy a magyar származású és jellegű kerámiái termékeknek piacot teremtsen s különösen, hogy megtalálja azokat a külföldi összeköttetéseket, amelyek révén a magyar keremiai művészetet a világforgalomba bevezetheti. E célból bevonja működési körébe azokat a magyar művészeket, akiknek jellege a művészi keramia feladataira alkalmas. A magyar agyagművészet tehát ezáltal egy olyan nagyszabású szervezetet nyer, amely a legszebb jövővel kecsegteti s a művészi termelésnek egy új jelentős gócpontja lehet. Az új kerámiái tanfolyamra már lehet jelentkezni Li~ getiMiklós szobrászművésznél (Stefánia-úí 20). AN, DE NINCS. Ezzel a címmel egy felette V érdekes és aktuális levelet kaptunk Szuchy Emil plébános úrtól, aki levelében egy olyan témát pendített meg, amely bizonyára sokak gondolataiban szintén megfordult már s amely éppen közérdekű természeténél fogva megköveteli, hogy a nyilvánosság előtt foglalkozzunk vele és az általa felvetett kérdésre a nyilvánosság előtt adjuk meg a feleletet. A levél a modern egyházművészetről szól, amely a lelkes és szellemes levélíró szerint van, de nincs. Van, mert a Magyar Iparművészet egyházművészeti száma, valamint egyéb alkalmak is meggyőzhették a magyar közönséget arról, hogy a korszerű egyházművészeti mozgalom buzgó és tehetséges munkásokra talált a magyar művészek között, akiknek talentuma és lelkesedése létrehozta azokat
J 305
az új formákat, amelyek révén az egyházművészet a jelenkor lelkéhez simul. De modern egyházművészet még sincsen, mondja a cikkíró, mert ezek az új formák csak, mint pièce uniquek készültek és megszerzésük a papságra nézve körülményes és hosszantartó. E célból a levélíró egy olyan gyakorlati szervezet megalkotását sürgeti, amely az egyházművészeti termékek forgalombahozatalával foglalkozna, tehát elvégezné a sokszorosítás tekintetében szükséges feladatokat, raktárt tartana a korszerű egyházművészeti tárgyakból és gondoskodna reklám és katalógusok útján a közönség tájékoztatásáról is. Csak ezen a módon volna lehetséges, hogy a korszerű egyházművészet, amely most még inkább eszmei magasságokban mozog, gyakorlati elterjedést találjon és reális alapot hódítson magának a közönség körében. A levélíró mindenesetre a legaktuálisabb ponton fogta meg az egyházművészet problémáját, azon a ponton, amelynek helyes megoldásától a mozgalom egész jövő élete függ. Mindnyájan, akik ennek a mozgalomnak hívei vagyunk, tudjuk, hogy annakegész jövendő sikere attól függ, miképpen sikerül azokat az ideális tendenciákat, amelyeknek megteremtésén idáig dolgoztunk, gyakorlati produkciókra átváltani. Ez az átváltás eddig még tényleg nem történt meg, mert hiszen a mozgalom még nagyon fiatal s az első teendő az volt, hogy a lelkekben vessük meg a mozgalom alapját. Most, miután a művészet és a közönség érdeklődése fel van keltve s a produkció művészi lehetősége biztosítva van, minden igyekezetünk arra irányul, hogy a mozgalom fejlődését gyakorlati alapokra fektessük s hogy a szervezetet, amely a forgalom céljait szolgálná, létrehozzuk. Ez a munka természetesen igen nehéz, de van reményünk arra, hogy sikerülni fog. Egyrészt a közvetlen megvalósulás előtt levő Országos Egyházművészeti Tanács fog a mozgalom praktikus kiterjesztéséről gondoskodni, másrészt pedig maga az Iparművészeti Társulat, ha — amire szintén biztos reményünk van — a külön társulati ház felépül. A megfelelő helyiségekben módunk lesz arra, hogy az iparművészet minden ágában s így az egyházművészetben is állandó és közvetlen rendelkezésére álljunk a közönségnek, amelynek így módjában lesz szükségleteinek könnyű fedezése. S így az eszme, amelyet Szuchy Emil plébános úr oly helyesen és előrelátóan pendített meg, megtalálja a megvalósuláshoz vezető utat.
K
ÉPESLAPOK, A képeslevelezőlapok dol-
gában ugyan külföldön nem dühöng túlságosan a művészet, de egyenesen megdöbbentő az, amit ebben a tekintetben a
hazai fürdők és nyaralók világából vet asztalunkra reggelenkint a posta. A grafika mai fejlettsége és olcsósága mellett szinte csodálatos, hogy mennyi silány nyomtatvány, milyen kétségbeejtően rossz felvételek, micsoda cinkográfia és milyen tipográfia az, amelyet egy-egy fürdő, kirándulóhely vagy vállalat a maga reklámja segítőtársainak fogad. Olyan cégek, vállalatok, fürdőhelyek, amelyek újévi borravalónak is tízezer koronákat osztogatnak, egy-egy iparművész-tervezőtől sajnálnak pár száz koronát és falusi zugfényképészek, meg kisnyomdászok ízlése szerint állítják össze képeslapgyüjteményeiket. Aki valaha belefogott abba, hogy kedvesebb ismerősei képeslapjait összegyűjtse, néhány hét múlva unottan dobja a papírkosárba valamennyit; ezerszámra ismétlődnek meg a hamuszínű hegycsúcsok, a Gibson-Iányok az ő musszlin-fátyolos arcukkal, a jux-képek és a színes népviseletek igazi zergeszakállal vagy álszakállal. Pedig, hogy a mi grafikus művészetünk mit tudna e tekintetben nyújtani, azt e lap olvasóinak nem szükséges magyarázni, akik a Rigler-féle iparművészeti iskolai karácsonyi, meg húsvéti képeslapokat ismerik, akik „Az Est" ötletes Falus-képeslapjait látták, s akik egy-egy pályázat eredményét, mint legutóbb a Székesfővárosi Gázművek-ét figyelemmel kísérték. És hogy a mi vásárlóközönségünk egy jelentős részének sem oly fogyatékos az ízlése, mint sokan hiszik, azt az bizonyítja legjobban, hogy a külföldi művészi szalonok jó reprodukciói és a Wiener Werkstätte művészeinek divatképei drágaságuk ellenére is rohamosan fogynak. A hiba itt nem a fogyasztókban van s nem a művészekben. A hiba csak a mi ipari köreink nagy és végzetes művészetellenességében van, egy kalmárkodó szellemben, amely cinikusan fittyet hány minden esztétikának és amely a maga tudatlanságát, elmaradottságát egyre a vásárló publikumra keni. Amely beszél pénzetlenségről, rossz üzletekről, balkán háborúról és a mohácsi vészt követő időkről, csakhogy kétszáz koronát el ne kelljen vonnia az osztalékoktól. U S Z T U L Ó MŰEMLÉKEK. A napilapok P egymásután két magyar műemlék pusztulásáról adtak hírt ; az egyik szomorúbban érintett, mint a másik. Egyiknek sem szabadna megtörténnie. Nem vagyunk gazdag ország s a műkincseink nem érik fel más országok művészi gazdagságát, éppen azért kétszeresen kellene vigyáznunk minden meglevő értékünkre. S most mégis majdnem egy napon vettük hirét, hogy elpusztul egy emlék, amelyet alig néhány esztendővel ezelőtt, sok pénzen építettünk s
hogy — ami még fájdalmasabb — halálra vannak ítélve azok a műemlékek is, amelyek évszázadokon keresztül legnagyobb büszkeségeink voltak. A pannonhalmi emlék esete csak a magyar lelkesedés szalmalángjának tipikus példája, könnyelmű és oktalan cselekedet, amelyet minél hamarább helyre kell hozni. Afaoltárok sorsa azonban már több ennél, olyan művészetellenes bűn, amely a legsúlyosabb beszámítás alá esik. A lőcsei Szent Jakalj templom főoltára nemcsak hazánk legnevezetesebb műkincsei közül való, hanem az egész világon páratlanul áll, úgy méreteinél, mint művészi jellegének különös finomságánál fogva. A külföld nagyon is tud arról, hogy mit ér Pál mester remeke, hiszen nemrég két milliót kínáltak az oltárért. S bár teljesen ki van zárva, hogy valaha is megváljunk a műremektől, ez az összeg bizonyítja, hogy nemcsak szellemi tőkénkben jelent hatalmas értéket ez az alkotás, hanem számottevő része a nemzeti közvagyonnak is. Mégis félő, hogy meg kell válnunk tőle s büszkeségünket szégyenkezésbe fullasztja a nemzeti indolencia. Mert a nevezetes mű s vele együtt a faoltárok legnagyobb része ma már olyan állapotban van, hogy egy enyhe földrengés vagy egy erősebb vihar egyszerre megfoszthat nemzeti kincsünktől. De még erre sincs szükség, az oltár fája már anynyira korhadt, szúette, hogy egy szép napon könnyen találhatunk majd Pál mester műve helyett egy rakás törmeléket. Akkor majd késő lesz a bánat és a külföld előtti szégyenkezés. Éppen azért a műemlék restaurálását mielőbb végre kell hajtani. A mód, amellyel a műremek épsége ismét évszázadokra biztosítható, megvan, a paraffin-eljárás jósága kipróbált, nevetséges, sőt szégyenteljes dolog volna, ha a műemléknek azért kellene tönkremennie, mert nem volt tízezer koronánk, amellyel megmentsünk két milliót. Ez olyan kiadási tétel, amelyre kell fedezetet találni, és ha az állam nem teheti, találjon az egyház vagy találjanak más kultúrintézetek. De meg kell óvni Magyarország presztízsét egy olyan balesettől, amelynek csak kisebb baja volna, hogy nem mernénk utána Európa szemébe nézni. A nagyobbik az, hogy a műkincset, ha egyszer eltűnt, soha semmi sem hozza vissza.
szerepel a Naturschutz mellett a Heimatschutz. Az iskolásgyerek nemcsak a maga városa vagy vidéke történeti s természeti gazdagságával ismerkedik meg, hanem valósággal természettudományos úton csöpögtetik bele az erdők, a folyók, a városkép, az öreg házak és a virágos ablakok szeretetét. A régi „Szépészeti egyletek" helyébe mindenféle praktikus egyesületek léptek s ezek azt is feladatuknak tartják, hogy egy-egy vidéknek, városnak vagy városrésznek sajátos „genius loci "-ját külön tisztelet tárgyává tegyék. De nem állanak meg itt, hanem a családi élet fészkét, a lakást is külön művészettel istápolják s ezerféle tanítással, jutalmakkal, brosürával és előadásokkal igyekszenek a családi élet nagy szociális jelentőségéhez a művészi argumentumokat szállítani. Kissé németes, de a faj természetében rejlik, hogy ezt is egy nagy szövetség útján igyekszenek megvalósítani, amelynek vidékenként fiókjai vannak. Egy-egy fiók azután maga propagálja az eszméket úgy, ahogy legjobbnak véli. így olvassuk, hogy mostanában a berlini Kereskedelmi Főiskolán, ahol különben az iparművészet mindig elsőrangú figyelemben részesült, az odavaló egyesület előadóciklust tart vetített képek kíséretében az otthon kultuszáról, így esik szó ottan a vizierők kihasználásáról, a kirakatművészetről, az idegenforgalomról s a nemzetgazdasági tényezőkről az otthon védelmével kapcsolatban. Németországban az efféle előadásokat mindig célszerű gazdasági tekintetek irányítják, mert hiszen éppen a családi élet, a lakás, és a józan életmód az, amivel ez a feltörekvő nemzet jövő sikereit megalapozza. Csak az furcsa kissé, e dolgok elgondolásában, hogy éppen az olyan társadalmakat nevelik legintenzívebben az otthonuk szeretetére, amelyeknek ez amúgy is ősidők óta való sajátosságuk. S miért nem találják meg nálunk ennek a módját, ahol a városlakó ember a szociális feltételeit nélkülözi a jó lakásnak, a falusi s vidéki ember pedig gyakran az ízlésbeli feltételeit? Vagy az a kényelmes kitérés volna itt a felelet, hogy minek az igényeket oktalanul felcsigázni ? Az ilyen rövidlátásra az örök történeti igazság adja a legjobb feleletet : minden művelődés, minden kényelem s minden jólét avval kezdődik, hogy az igények emelkednek.
A
T
Z OTTHON KULTUSZA. Tudvalevő, hogy t talán sehol a világon az otthonnak nincs akkora megbecsülésben része, mint Németországban. Amit a praktikus angol elintéz egy házvétellel s egy kis kertecskével, abból a németek az utolsó évtizedekben valóságos studiumot fejlesztettek ki. Nem túlzás, ha stúdiumról beszélünk, mert ma mára német iskolák legtöbbjében csakugyan rendes tantárgyként
ÖRTÉNETET
ÉPÍTENI,
A
mai
építő-
művészet csak ritkán jut ahhoz a feladathoz, hogy a história számára alkosson. A kis családi vagy konvencionális üzleti szellemtől csak ritkán távolodhatik el az építész egy-egy városháza, színház, kultúrpalota vagy főiskola erejéig. S rendesen ilyenkor is igen-igen meg van kötve a keze : az éltető ihlet, mely régen oly sokszor lobog-
hatott az építészben, mikor nemzedékek számára gondolta el munkáját, korunkban megalkuvásokra kénytelen. Természetes tehát, hogy annál nagyobb az érdeklődés, mely az építész munkáját kíséri, mikor igazi reprezentatív feladathoz jut, mint most Behrens, a neves német művész, akinek a szentpétervári német nagykövetség palotáját kellett kívül és belül véges-végig megoldania. Egy német művészeti folyóirat, a Deutsche Kunst und Dekoration legutolsó száma mutatja, hogy ez miként sikerült neki. A nagy, hatvanhárom méteres vastag màrvânyfaçade, nobilis és dacos oszlopaival, szinte ünnepi nagyszerűségével egyszerre elárulja, hogy az építész itt átérezte történeti feladatát. Szigorú, szinte akadémikus önfegyelmezés van ebben az épületben, amelynek külsőleg minden dísze az oromzatra állított két hatalmas paripa, kétoldalt két atlétával. Igaz, egy kicsit megérzik Schinkelnek és az utána következett porosz architektúrának nehézkessége az épületen, de azért az összhatás mégis nagyméretű, nyugodt és szinte sugározza magából azt a komoly tudást, mely egy nagy hevületek nélkül való korszakból kiárad. Bent a nagy fogadótermekben, zeneszobában, sőt még a modern elgondolású teaszalonban is mindenütt előkelő hűvösségre hangolta stílusát az építész. Sehol semmi abból a lázból, mely még a tíz évvel ezelőtti Behrens munkáin is megérzett, csöndes meghódolás a történelem szellemének és legfőképpen az empire méltóságos vonalának mindenütt. A fehér stukkó, a trónterem márványa, a nehéz, faragott tölgyfaszékek sötét bársonya, aranyos zsinórjaival és paszomántjaival mindenütt mintha hosszú-hosszú megfontolások eredményei volnának, amelyeknek kiindulópontja egy-egy régi festmény vagy bronzrelief, egy empire-kastélyból való kandalló voltak. Csak a nagy ebédlőteremben találni egy kis Van de Velde reminiszcenciát és a nehéz tölgyfaburkolatú teaszalonban találkozott önmagával Behrens Péter. Mindent összevéve meg lehet állapítani, hogy a modernség akadémizmusa is megérett már arra a feladatra, hogy nagyszerű és imponáló vonalakkal és méretekkel fejezze ki az évszázadok számára a maga gondolatait, amelyek nem patétikusok többé és nem frázisosak, de nem is hevíti őket valami túláradó lelkesség.
ban —, hogysem megelégedhetnék a hazai területtel. Az utolsó évek minden erőfeszítése egy-egy nagy sóhajtás a külföld meghódítására. A brüsszeli kiállítás, a franciákkal való versengés, a Werkbund megalapítása, a jövő évi kölni világkiállítás, mind arra való, hogy bebizonyítsák a világ előtt, mily túlhaladott álláspont az ízlés Mekkájának Párist tekinteni. És a németek egyáltalában nem titkolják, hogy iparművészetük egész tendenciája gazdasági és hogy vágyaik mind a külföldre vivő sineken futnak a világba. A Werkbund lipcsei gyűlésein történt nemrég, hogy a plaueni kereskedelmi kamara titkára, dr. Plauen errevonatkozó kutatásai eredményét két pontban foglalta össze következőképpen : 1. A kvalitásos árúk fokozott termelése következtében belső szükséggé vált az exportálás és ennélfogva 2. szükséges, hogy a német iparművészeti és mintatermékek összes elsőbbségi jogai a külfölddel szemben megvédelmeztessenek. Erre a célra esetleg egy nemzetközi megállapító-intézet volna létesítendő. Az élelmes németek ily módon akarnak védekezni az ellen, hogy szellemi termékeiket akárminő iparművészeti formában jelentkeznek azok, külföldi államok elcsenhessék. És mialatt ők maguk ilyen szépen készülnek elő a jövő világuralmára, azalatt a nagy tőkéjük máris munkatársakul szegődteti maga mellé az iparművészetet. Egy müncheni lapban olvassuk, hogy néhány hét alatt a következő nagyobb megrendeléshez jutottak müncheni cégek. A sok hűhóval készült hatalmas óceánjárónak, az Imperatornak egyik éttermét modern Louis XVI. stílusban (zöld lakk aranyozással) egy nagy müncheni lakberendező-vállalat szállítja. Ugyanez a cég a Hamburg-Amerika Linie Panama nevű hajójának összes berendezéseit is végzi. Viktória Lujza hercegnőnek, a császár leányának egy villaberendezése egy másik neves cégnél készül. A sokféle nagy megrendelés közt egy díszes garnitúra jut hozzánk Zágrábba is, a Tietz-cégnek Nürnbergbe pedig egy egész boltberendezés. De jut egy királyi várpalotára való Sziámba is, ahol a királyi udvarnak aligha lehet rossz ízlése, ha a jónevű Danzer Péter müncheni építész tervei szerint rendezkedik be. Fogadóterem, várószoba, ebédlő palisanderből és mahagóniból óangol stílusban készült és mivel a tropikus éghajlatra különös tekintettel kellett lenni, azért némelyik bútordarabot kétféle furnirréteggel kellett borítani. Mindezek IPARMŰVÉSZET É S KIVITEL. A német az úszó paloták és királyi tróntermek, meg 1 iparművészet a maga produktív voltával a milliók számára nyitott árúházak a legmár jó ideje eljutott ahhoz a fokhoz, amikor jobb reklámjai a német műiparnak, amely csakifelé kénytelen terjeszkedni. Sokkal többet tázva és hangosan akarja meghódítani a és sokkal értékesebbet termel egyes iparágak- világpiacot. ban — kivált textilben, kerámiában, fémárúk-
M A 5 Y A R IPARMŰVÉSZET 1913. VII.
Székesfővárosi iparrajziskola szövőipari műhelye. Csomózott szőnyeg részlete. Tervezte ; Mayer Rntal. Tanár: Lakatos flrtur. Szakoktató : Stiaszny Aladár.
V. MELLÉKLET.
Tapis. Exécuté par les élèves de l'école communale du dessin appliqué à l'industrie à Budapest.
iofe
