Orbán János Dénes
Irodalomra hívó szó „Nyíltan és bátran kiáltom ki ezt a végső célunkat. Minden hátsó gondolat nélkül, őszintén. És hiszem, hogy ott lappang ez az akarás mindnyájunk lelkében, akik tisztán igyekszünk látni új helyzetünkben az új célt.” Kós Károly: Kiáltó szó (1921)
Barátaink! Bizonyára értesültetek a Kárpát-medencei Tehetséggondozó intézményének létrejöttéről, melynek célja esélyt adni bárkinek a Kárpát-medencéből, aki valamely művészeti ágban tehetségesnek mutatkozik, még akkor is, ha egy alföldi tanyán vagy egy kárpátaljai faluban él. Az első projekt – az Előretolt Helyőrség Íróakadémia – már beindult. Március 10-én éjfélkor lezárult a pályáztatás. Húsz 18–25 év közötti pályakezdő és tíz haladó ifjú titán részesülhet hároméves anyagi támogatásban. Tíz oktató fog minden segítséget megadni ahhoz, hogy fiataljaink művészileg kiteljesedhessenek. Professzionális csapat fog gondoskodni arról, hogy a közönség megismerje őket és azt a 100 könyvet, amely többek közt ezen munka eredménye lesz.
Barátaink! Mindannyian tudjátok, hogy a magyar irodalom válságban van. Válságban van, mert az írók nem szakmai alapon, hanem politikai ideológiák mentén tömörülnek egymásra kígyót-békát kiáltó szekértáborokba. A Kárpát-medencében jelenleg 11 magyar írószervezet gondoskodik erről a széthúzásról. A magyar író nem az írással foglalkozik, ami a dolga lenne, hanem szoborállítások ellen tiltakozik. Válságban van, mert belterjes lett és gyakran olvashatatlan. A szakmának akar megfelelni, nem pedig az olvasóknak. Holott klasszikusaink bebizonyították, hogy mindkettőnek egyszerre is eleget lehet tenni. 1
A XX. század nagyjait tízezrek olvasták és vásárolták. Most a celebek könyveit olvassák ennyien. Az irodalmi elit gőgösen, az irodalmárokat megfélemlítve uralja a terepet, egyéni és nem közösségi érdekek alapján. Cenzúra van, mert egy író nem meri kimondani a véleményét, nem mer leírni bizonyos dolgokat, szavakat, nehogy véletlenül megsértsen egy kurátort, egy szerkesztőt, egy-egy irodalmi pápát – azokat, akiktől megélhetése függ. Így történhet meg, hogy a Kossuth-díjig is simán elsétálhat egy olyan író, akinek egyetlen könyve sem fogyott el több, mint 300 példányban! A magyar irodalom utánpótláshiányban szenved. Már egy évtizede nem lépett a pályára olyan ifjú titán, akiben egy leendő klasszikus rejtőzne. Pedig tele van tehetségekkel a nyelvterület. De az érvényesülésnek csak egy útja van: a megfelelés valamely szekértábor elvárásainak. És nem lehet igaz poéta az, akinek gyáván meg kell felelnie. Irodalmunkat annak a költőnek a neve fémjelezi, aki soha nem kötött kompromis�szumot, aki habozás nélkül áldozta föl életét hazájáért és a szabadságért. Márpedig a nagybetűs Szabadság a művészi szabadságot is magába foglalja. A rendszerváltás utáni korszakban egyedül az erdélyi Előretolt Helyőrség irodalmi mozgalomnak sikerült egy más koncepciót érvényesítenie. Úgy tudtunk progresszívek lenni, hogy mindvégig hagyományőrzők és nemzeti érzelműek maradtunk. Nem dőltünk be az újhullámos, a belterjességhez vezető bölcsészideológiáknak. Kiléptünk az egyetem falai közül, és a falvak népét is fölkerestük műveinkkel. Tízszer annyi könyvet adtunk el Erdélyben, mint kollégáink az anyaországban! Ha figyelembe vesszük a magyar ajkú lakosság arányát, kijelenthetjük: nyolcvanszor hatékonyabbak voltunk. Ha a vásárlóerőt is összehasonlítjuk: százszor! Erre a modellre, két évtized tapasztalatára és sikerére alapozva tettem meg javaslatom, mint az Előretolt Helyőrség mozgalom vezetője, hogy fiatal tehetségeinknek kínáljunk föl egy másik lehetőséget – amelyik nem a megalkuvás útja. De nem csak a művészi szabadságról van szó, hanem az esélyegyenlőségről is. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az új Ady Endre amiatt hagyja abba a versírást, mert nem Budapesten, hanem Érmindszenten született. Mert – bármily groteszkül is hangzik – manapság nehezebb Érmindszentből Budapestre eljutni, mint egy évszázaddal ezelőtt.
2
Barátaink! Javaslatomat Magyarország kormánya elfogadta, és tisztes támogatást ítélt meg intézményünknek. Bizonyos szakmai és politikai körök azonban nem tudtak, és nem is „akartak” örülni annak, hogy több pénz lesz irodalomra. Azokról van szó, akik Jókait vagy Berzsenyit kisepernék a tankönyvekből, és magukat tennék helyükbe. Frontális támadást indítottak, bojkottra szólították föl a szakmát, és megbélyegzéssel, kiközösítéssel rémisztgették a csatlakozást és pályázást fontolgató fiatalokat. Az általunk kínált lehetőségről való lemondásért cserébe ők az ellenállás és a kivárás lehetőségét kínálták nekik. Arról, amire valójában szükségük van ezeknek a fiataloknak: ösztöndíjakról, oktatásról és szakkönyvekről – nem esett szó. Mi nem a dúlás-fúlás, a kapkodás hívei vagyunk. De a várakozásé sem. Inkább a gondolatoké, az ötleteké és a tetteké. Mielébb fel szeretnénk mutatni azokat a tehetségeket, akik a jövő klasszikusai lehetnek. Megszólítom hát tehetősebb Barátainkat, akik azt szeretnék, hogy a magyar irodalomnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen. Mutassuk meg ezeknek a lelkiismeretlen embereknek, akik böjtöltetnék a fiatalokat, miközben nekik sem anyagi, sem karriergondjaik nincsenek, miként cselekszenek azok, akik az Akadémia álmát megvalósító Széchenyi Istvánban tisztelik a legnagyobb magyart, nem pedig Károlyi Mihályban!
Fogjunk össze fiatal írótehetségeink érdekében! Mert mi történt? A beérkezett pályaművek pontosan azt a tehetségi- és szociális térképet rajzolták meg, amelyről mi már régóta beszélünk: eldugott falvakban, távoli tartományokban, de még Finnországban és Írországban is vannak lenyűgözően tehetséges pályakezdő tollforgatóink. Legtöbbjük életrajzából, motivációs leveléből, de még műveiből is ki lehet következtetni, milyen szociális nehézségekkel küszködnek. Egy 19 éves, félárva, falusi lány számára a fővárosba való ellátogatás komoly anyagi kihívást jelent. De verseit – fogózzatok meg! – holnap lehetne a nyomdába küldeni. Az ő két versével fogom zárni ezt a levelet. Ha 19 évesen, autodidakta módon ilyen szintre jutott, elképzelhetjük, hová fejlődhet professzionális segítség alatt, és milyen erőt adhat neki az, hogy egy szakmai-baráti közösségbe tartozik, ha megtapasztalja, mennyire szeretnénk, hogy neki sikerüljön. Egy határon túli, több kötettel rendelkező író szívesen járna közönségtalálkozókra. Csakhogy tolókocsiban él. „Székíró”-nak nevezi magát. Ő nem tud utazni, őt szállítani kell. 3
A kárpátaljai vagy délvidéki pályázóknak pár tízezer forint egy vagyon. Megduplázná a család jövedelmüket. De ne higgyétek, hogy szociális alapon hozunk döntést. Szó sincs róla. Ők mindan�nyian rendkívül tehetségesek. Módos belvárosiként is nyernének a pályázaton.
Barátaink! Magyarország Kormánya 150 millió forintot ítélt meg az intézmény létrehozására, a fiatalok anyagi támogatására, oktatási költségeinek fedezésére, könyvek kiadására, közönségtalálkozók szervezésére. Ez igen tisztes összeg. De mégsem elég. Nem elég, mert annyi remek pályázat érkezett, hogy még kellenének ösztöndíjak! Nem tudunk dönteni, és nem húzhatunk sorsot sem, hiszen azzal a szerencse forgandóságára bíznánk ezeket a tehetségeket, éppen arra, amire eddigi életükben ők maguk is – hiábavalóan – számítottak. Nem elég, mert ifjaink kőkorszaki számítógépeken dolgoznak. Egy elektronikus könyvolvasó elérhetetlen álom számukra. Nem elég, mert szakkönyvekre van szükség: verstankönyvre, kézikönyvekre, szótárakra. Nem elég, mert ebbe a keretbe nem fér bele egy olyan mikrobusz, melybe írók-költők, könyvek és tolókocsik egyaránt beleférnek. Szó sincs arról hogy elégedetlenkednénk, hiszen kiemelt támogatásban részesültünk. De mi a Segíts magadon és az Isten is megsegít! bölcsességét valljuk, és nem csak az állami sült galambot lessük, mint azok, akik bennünket támadnak. Megnövelné esélyeinket, ha mások is támogatnának bennünket. Hajlandóak lennétek erre, Barátaink? Bár nincsenek is nagybirtokaink, mint Széchenyinek és társainak, legtöbbünk életszínvonalán aligha ront, ha erre a nemes célra áldozunk. És ha összefogunk, ha sokan leszünk, akár még tíz ösztöndíj is kikerülhet, meg tudjuk vásárolni a szükséges felszereléseket és könyveket. És ha még mikrobuszra is futja, akkor én azt mondom, hogy létezik még összetartás Magyarországon, és léteznek még derék magyarok, és mégsem bolond az, aki poétává lesz Magyarországon! Hogy jó példával járjak elöl: készpénzem kevés, ellenben van egy EWC márkájú svájci aranyórám, muzeális érték, 1943-ban gyártották és tökéletesen működik. Vállalkozó koromban vásároltam, befektetés céljából. De már nem vagyok vállalkozó, egy költő csuklójára pedig nem illik aranyóra. Értéke körülbelül egymillió forint – a segítségetekkel biztos sikerül értékesíteni –: az összeget pedig fölajánlom az Íróakadémiának. 4
És ha ti megvásároljátok tanítványainknak az elektronikus könyvolvasókat, akkor – hogy legyen is mit olvasni rajta – minden tanítványom megkapja tőlem az elektronikus könyvtáramat. Így egyből 25 ezer könyvet hordozhatnak magukkal. Böszörményi Zoltán barátunk, az erdélyi magyar irodalom gáláns mecénása, József Attila-díjas költő és az Irodalmi Jelen főszerkesztője azonnal csatlakozott hozzám, és fölajánlott 2 millió forint adományt. Ötletes üzleti ajánlata is van: előre kifizeti 100 publikáció honoráriumát, azaz 1 millió forintot. Köszönjük szépen, Zoltán, nemsokára érkeznek a művek. Szomor Dezső, a dömsödi Szomor Húsüzem és számos szürkemarha gazdája, úgyszintén 3 millió forinntal csatlakozott, és megígérte, az Íróakadémia vendéglakásának hűtője mindig tele lesz adalékmentes hungarikum termékeivel. Máris összegyűlt 7 millió forint, pedig még csak hárman vagyunk. Lehetünk százan, de akár ezren is, amennyiben csatlakoztok, továbbkülditek, ismerőseitek figyelmébe ajánljátok ezt a röpiratot. Ha tehetitek, fogadjatok örökbe egy fiatal írót, költőt. Adjatok neki ösztöndíjat. Lehet, egy évtized múlva irodalmunk legfénylőbb csillaga lesz, és ti boldogok és büszkék lehettek majd, hogy ez nektek is köszönhető. (Akár egy baráti kör is összefoghat egy tehetség érdekében.) Ha csak egy szerényebb összegre futja, azt is megköszönjük: gondoljatok arra, hogy Kárpátalján vagy Délvidéken ennek az értéke megtöbbszöröződik. Vagy pedig vásároljátok meg előre a könyveinket! 100 könyvet tervezünk megjelentetni 3 év alatt. Akár az egész sorozatot meg lehet vásárolni előre, de ha az első tízet rendelitek meg, az is hatalmas segítség. Az első könyvek már az ősz folyamán megjelennek, hiszen számos pályázónak kész művek vannak a tarsolyában. Ha támogattok, tagjai lesztek az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholynak. Havonta megrendezendő, zártkörű irodalmi szalonunk régi nagy idők szellemiségét fogja megidézni, és felejthetetlen közösségi élmény lesz.
Barátaink! A tehetséget nem lehet megtanulni. Az vagy van, vagy nincs. De önmagában az isteni szikra nem elegendő. Meg kell rakni a tudás hasábfáival, hogy máglya lehessen belőle. Meg kell tanulni azt, ami megtanulható – és mi meg akarjuk tanítani ezt a fiatalabbaknak. Az irodalom a legszegényebb művészet, mindig is az volt. De soha nem volt olyan szegény, mint manapság, és ez annak tudható be, hogy a szakma és tagjainak java része 5
már nem közösségben, hanem egyénben gondolkodik. Nem az olvasókban, hanem saját magában. És az olvasó nem szereti ezt, a magyar olvasó azt az irodalmat szereti, amelyik róla, neki szól. És mivel a kortárs magyar irodalom egyre kevésbé szólítja meg, elfordult tőle, nem olvassa és joggal nem vásárolja azt. Ha pedig nem vásárolja, a magyar irodalom az enyészet sorsára jut. Segítsetek bennünket abban, hogy felkutassuk és megbékítsük a magyar olvasókat! Öntsünk együtt olajat arra a bizonyos tűzre, hogy még hamarabb legyen belőle isteni szikrától meggyúló máglya! Végezetül következzék a két beígért vers:
Eredő Apám nálam a sörös doboznak örült, démonai verekedtek, lila-zöld emlékeket okoztak a borszagban síró gyerekeknek. A figyelmét meghagyta magának, a munkája volt a minden neki; apám keze nyoma anyának fejezte ki, csak így szeretheti. Az apám belőlem ki lett tépve, mert bennem csak a szemét hagyta itt, amikor a május kilenc éve a tölgyfákra fújta a hamvait.
Lábjegyzet Üveggolyó a könnyed, ha sírsz, vállamon törik sós szilánkra, s legyen ez köztünk oly blazírt: ne higgye el, csak aki látta, hogy szemed dísze e hibás tus, amelyet te felkensz magadnak, s ha létezhet tőlünk hiátus, vizet lopunk, a sók maradnak.
6
Barátaink! Ez az a bizonyos isteni szikra. Mi több: tudom, hogy többet mond közös ügyünk lényegéről, mint az én kiáltványom. Mint fentebb említettem: egy 19 éves, vidéki kislány írta. Az alábbi levél kíséretében: „Ambiciózusnak tartom magam és szorgalmasnak, impulzív személyiség vagyok, sokszor meggondolatlan. Őszinte vagyok minden helyzetben, az igazságtalanságot nem bírom elviselni. A környezettudatosság számomra nagy jelentőséggel bír, rendszeresen veszek részt szemétszedéseken. Szeretnék az embereken segíteni, amikor tudok, vért adok és árvaházakban lakó gyerekeket látogatok meg, az egyetemi szakválasztásom is ezt a hozzáállást hivatott képviselni. […] Igyekszem az iskolában és az életem minden területén a maximumot nyújtani. Rengeteget kell fejlődnöm többek között az írás terén is, de ezért hajlandó vagyok bármekkora erőfeszítésre, amelyekből, remélem, hogy egyszer egy kiadásra érdemes verseskötet születhet. Édesapám emlékének tisztelegve az Apám holdjai cím alatt gyűlő elbeszéléseket és visszaemlékezéseket szeretném pár éven belül kiadni. […]
Fogjunk össze, Barátaink, hogy ez a könyv megjelenhessen! Kelt 2016. márczius 15-én, Pest-Budán
P.S.: Ha csatlakozni szeretnétek mozgalmunkhoz, ugyanarra a címre írjatok nekünk, ahová az ifjú tehetségek a pályázataikat küldték:
[email protected] 7
