ORAVECZ NÓRA - ENGEDD EL, ÉS A TIÉD

ORAVECZ NÓRA - ENGEDD EL, ÉS A TIÉD

Ragaszkodni, na azt tudunk. Van, hogy foggal-körömmel, közben meg észre sem vesszük, hogy pont ezzel adjuk meg neki a végső döfést. Mármint az álmainknak. Én megtettem. Tudom, hogy miről beszélek, és azzal is tisztában vagyok, hogy milyen érzés úgy élni, hogy tudod, hogy mi van benned. .. hogy az egész világot meg tudnád váltani, de még nem állsz rá készen.. Elfogadni, hogy mindenhez idő kell, meg kell érned rá, erősödnöd, meg hasonlók. Ennél bizony nincs keményebb. De egy dolgot az elmúlt pár év alatt megtanultam: minden a nulláról indul. Minden. Egyetlen gondolattal, egyetlen lájkkal, egyetlen poszttal, és több tonna kitartással. Másképp nem megy. Ha alázatos vagy, és képes arra, hogy belerakd az energiát, akkor jönni fog a siker. Nem egyszerűen. Nem fog az öledbe pottyanni csak úgy. A siker a vérszagra jön. Arra, amikor már vért izzadsz, de kitartasz, és mindent megteszel azért, amiben hiszel. Ilyenkor jön Siker, meglátja, hogy mennyire csúcsszuperül hiszel az utadban, és megdolgozol azért, hogy rá is kerülj. Látod, hogy mi a feladatod, és mindent megteszel érte. Ő meg a kezedbe pakol mindent hozzá – de mindig csak annyit, amennyit elbírsz. Nem többet. Nem könnyű, de megéri. Erről szólna a mai mese. Arról, hogy mennyire számít a hit, és hogy mikre képes. Megtanítja, hogy nincs lehetetlen, és az utadon tart – ha egy tetoválással, akkor azzal. MMXII.XII.XII-én a job csuklómra tetováltattam a könyvem címét angolul. Akkor megfogadtam, hogy végigcsinálom egészen az angol nyelvű kiadásig – és még tovább is -, és nem adom fel. Akkor még nem is sejtettem, hogy mennyire nehéz utat választottam – ami csak addig volt nehéz, amíg görcsöen akartam…

A szálak ott húzódnak közöttünk. Közötted és köztem. Közte és közted. Nem látjuk, de vannak. Hol szorosabban, hol lazábban, de nem kérdés. Össze vagyunk kötve. Oravecz Nóra - Összekötve

MMXII. IX. XXVI. Én is féltem! Ha néha csak úgy érzed, hogy lúzer vagy, nyugodj meg, nem vagy vele egyedül. De még mennyire nem. Amikor ott a lehetőség előtted, és hezitálsz valami olyan miatt, ami még meg sem történt, aztán inkább hátráltatod a folytatást.. Ismerős. Nálam csak annyiban másabb a szitu, hogy ilyenkor rögtön elkezdek azon agyalni, hogy miért nem lépek. Mitől félek. Lehet, hogy túl sokat gondolkodom. Biztosan. De nekem segít. És remélem, hogy most Nektek is. Önkritika elő, és bátran tessék használni. A lúzerséget csak az tudja semlegesíteni, és egyben megölni. Örökre.

A múltkor már posztoltam róla, szóval nem újdonság: megírtam a második könyvemet, amit aztán el is juttattam pár kiadóhoz, és az egyiket kifejezetten érdekelte. Egy picit még dolgoznom kell rajta, de igazából eléggé úgy néz ki (lekopogom), hogy a 24. szülinapomra (2013. tavasz) valóra válik életem legnagyobb vágya. Hogy miért csak most? Most az először érzem azt, hogy fel vagyok rá készülve. Eddig távolinak éreztem. Most nem. Most valóságos. Valami mégis hátráltat. Egy hónapot kaptam a befejezésre, és lassan már egy hét is eltelt, de alig haladtam előre. Tudom, hogy sokkal több időt kellene vele töltenem, de valamiért mindig találok valami mást. Valamit, ami érdekesebb, közben meg tudom, hogy jelenleg a könyvemnél érdekesebb nincs az életemben. Most ez a feladatom. És mégis. Menekülök. Oprah show-t nézek, megnézem még hatszor az új Punnany klippet, mosolygok a

Mátéra 2.21-nél, lemegyünk a többiekkel a Fröccsteraszra, szóval mindent csinálok, csak még véletlenül se kelljen írnom, pedig tökéletesen tudom, hogy menne. Aztán valamelyik nap elkezdtem külső szemmel nézni az egész folyamatot. Elgondolkodni azon, hogy mi a fenén aggódom. Hogy miért idegeskedem. Hamar rájöttem, tegnap pedig zokogva hívtam fel az egyik legfontosabb embert az életemben, hogy nekem ez nem megy. Rájöttem, hogy mitől félek. Félek attól, hogy sok képmutató és érdekember fog az életembe kerülni, félek attól, hogy a régiek eltávolodnak tőlem, és igen.. félek, hogy egyedül maradok. Pedig tudom, hogy ez a könyv rengeteget fog adni mindenkinek, csak épp a szívem szakad meg, hogy a környezetemben még sokan mindig távolságot tartanak tőlem, mert olvasnak, és bár az írás a szerelmem, az egyik legfontosabb dolog az életemben, nem mondanék le róla soha senkiért és semmiért. Borzasztó érzés, hogy pasik jönnek, pasik mennek, és elrettennek abban a percben, ahogy elkezdenek olvasni. Mondhatom én, hogy ne olvassanak. Ők bizony megteszik, aztán szépen világgá menekülnek, mert azt hiszik, hogy tudják, hogy mi van a fejemben. Nem tudják. Sokszor még én sem tudom. Na tessék.

Ez a barátnő csak annyit mondott, hogy aggódott volna értem, ha nem ijedtem volna meg, és hogy ez természetes, de lépjek rajta túl, és ne kezdjek negatív programokat gyártani, mert SEMMI szükség nincs rá. Nagy feladatom van, segítek vele, és nem érhet rossz, hiszen épp ezért védenek fentről. Azok, akik pedig szeretnek, azok után is fognak szeretni, hogy megjelent a könyv. Ha megjelenik. Nem fognak elhagyni, nem kell

ettől félnem. Aki meg megy, annak mennie is kell. Aki pedig megrémül pasi létére, és elmegy, az nem férfi. És igaza van! Aztán egy kedves ismerősömnek felvázoltam a helyzetet, akitől kaptam egy Marie Forleo (ismerd meg! zseniális a nő!) videót, ami pont erről szól. Megnéztem. Benne volt a megoldás. Rájöttem, hogy nem azt kell nézni, hogy mi lesz rossz, hanem, hogy mennyi embernek fogok segíteni a könyvvel. Hogy mennyien lesznek hálásak, hogy mennyien találnak majd magukra, és igen, ha sok jót adok, az Élet viszonozni fogja, szóval nem kell aggódnom. Így tegnap este nekiláttam az írásnak végre, hogy tökéletesítsem a gyereket. Nyugodtan hajtottam álomra a fejemet, mert most már írok, nem lehet probléma, és hálát adtam szépen mindenért (1. nap Varázslat könyv – Rhonda Byrne), ám hajnal egykor ordítva riadtam fel az álmomból. Ilyen rosszat és valóságosat még az életben nem álmodtam. Borzasztó volt.

Az álom első felében buliztunk, és annyira részeg lehettem – ami nem is jellemző rám -, hogy másnap nem tudom, hogy hogy, de hazaértem, és úgy volt, hogy találkozom azokkal, akikkel az estét töltöttem, de helyette valami hajón ültem, mintha Velencében lettem volna, egy csatornán haladtunk előre. Nem is hajó volt, hanem valami motoroscsónak. Mentem előre, de előttem már csak a nyílt víz volt. Hatalmas hullámokkal, félelmetes volt. De volt ott valami, ami tetszett. Az épületek például

gyönyörűek voltak. És az ég alja… Te jó isten, belegondolok, és még most is kiráz a hideg. Mentem volna, de nem mertem. Maradni akartam a jól megszokott mellett. Az majd jó lesz nekem. A következő jelenetben pedig a Deákon sétálgattam, ahol három roma lány fújt le valami kábítószerféleséggel embereket az utcán. Elkezdtem a közelükbe kerülni, hogy majd aztán velem is csináljanak valamit. Mintha keresném a fájdalmat. Aztán hirtelen elkezdtek üldözni. Menekülni kezdtem, de végül elkaptak, és összeestem. Borzasztó érzés volt, láttam magamat kívülről, ahogy ott fekszek a Deák aluljáróban, az emberek meg lazán elsétálnak mellettem. Senki sem törődött velem. Senki sem jött oda, hogy mi van Veled Nóri. Aztán egyszer felkeltem. Éreztem a méreg ízét a torkomban. Félelmetes volt. Zokogni kezdtem álmomban – és arra ébredtem fel, hogy valójában is. Annyi még megvan, hogy egy ismerősömet akartam felhívni, hogy elmeséljem neki, hogy mi történt. Nos erről az ismerősről tudni kell, hogy elég távol áll tőlem, ezért nem is értettem, hogy miért. Miért vele álmodok. Aztán reggel összeállt a kép. Kezdem a motorcsónakos sztorival. A víz többnyire összehozható az érzelmekkel. Mit többnyire. Az én esetemben szinte mindig. Imádok a jól megszokott, csendes, nyugalmas, kiszámítható folyókon utazni, azokat már ismerem. De a nyílt vízre kimenni? Á, nincs az az Isten. A mai napig tartok tőle, pedig tudom, hogy az ég gyönyörű, és ha már azt láthatom minden nap, minden hullámot képes leszek legyőzni. Egyértelmű az üzenet… Nem kell félni – ahogy a tegnapi Gyuri papagáj (jövőt mond a Nyugati aluljáróban, vagyis kihúz egy cetlit) is megmondta „ne félj a férfiaktól, nem bántanak”. A könyvvel kapcsolatos félelmeimet pedig leírtam. Tökéletesen ráhúzható az álmom. Minden áldott nap végighaladok a Deákon, sosem történik semmi baj. Most sem fog. Csak mennem kell, és azzal foglalkoznom, hogy mit csinálok. Senki sem fog bántani, csak akkor, ha én is akarom – hiszen akkor be is fogom vonzani. És a távoli ismerős.. Akit felhívtam.. Az is összeállt. Rettegek attól, hogy egy olyan ember sem marad az életemben, akivel őszintén beszélhetek. Aki igazi barát lesz. Akit ha kell, hajnali egykor is felhívhatok, hogy para van, és jön, és beszélgetünk. Pedig vannak ilyen barátaim. Évek óta vannak. Tudom, hogy meg is fognak maradni, de valahol ez még mindig bennem van. Tudom a gyökerét, nagyon jól ismerem, egyszer majd kitépem. Tutibiztos. Szóval ezért hívtam őt. Mert álmomban már senkim sem volt, és bárkit, akivel még baráti viszonyban sem vagyok, képes voltam felhívni, csak hogy elmesélhessem, hogy mi történt. Félelmetes volt.

A borzasztó a legszebb szó arra, amit átéltem. Szerintem egy álmom nem volt ennyire éles, mint ez. Soha nem fogom elfelejteni, és biztos vagyok benne, hogy enélkül, soha nem állnék neki, húznék haza vidékre, és fejezném be a hétvégén a könyvet. Soha. Szóval csak azt tudom mondani: ha érzed, hogy valami hátráltat, pedig nagyon jól tudod, hogy mit kellene tenned, nézz mögé. Ülj le, és nézd meg, hogy valójában mi rémít meg. Nagyon jól tudod, hogy képes vagy rá. Az Élet nem ad olyan feladatot, amit nem tudsz megcsinálni. Ilyenkor csak arra kell rájönnöd, hogy mi hátráltat – és az bizony a jövőből jön. Valami, ami még meg sem történt, de a Te agyadban reális alternatívaként már ott él és burjánzik. Na oda kell szépen menni, és szépen kitépni gyökerestül. Eltávolítani, és olyan messzire hajítani, amilyen messzire csak tudod. Nem hagyhatod, hogy a negatív dolgok hátráltassanak. Igenis fel kell térképezni a jókat. Azt a milliónyi dolgot, amiért érdemes megcsinálni. Adj neki energiát, és még több lesz. Legyél bátor. Legyünk bátrak. Ezt most mondom magamnak is. Én is az leszek. És remélem, hogy itt maradtok mellettem mindig. MINDIG.

MMXIII. I. XII. Pofon megint Fogalmazzunk úgy, hogy tegnap egy pillanatra darabokra törtek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt. Hogy nem haltam bele egy picit. Na jó, nem picit, nagyon. Éreztem, ahogy apró darabokra szakadok belül, közben meg csak zokogtam, meg zokogtam, annyira, mint még soha. Beszélni sem tudtam. És valóban: az Élet sohasem adott még ekkora pofont. Soha.

Ó, nem, nem pasi ügy. Dehogy. Miattuk nem tudok így összetörni. Innen is látszik, hogy soha senki sem tud olyan fontos lenni az életemben, mint az írás. Lesznek nagyon fontos emberek az életemben, és lesz az írás. Az ÍRÁS. Viszont kétélű fegyver ez. Akármilyen csúnya dolog is, rá kell jönnöm, valóban ez a legfontosabb, de épp ezért senki sem tud úgy összetröni, mint az, ha egy álmom ezzel kapcsolatban hullik atomjaira. Ettől már csak a halál lehet erősebb. De tényleg. A sztoriról sokat nem mesélhetek, a lényeg, az egész para a könyvemmel kapcsolatos. Annyi energiát kell küldenetek, amennyit csak tudtok, ha szeretnétek, hogy idén a kezetekben tartsátok. Borzasztó érzés, hogy az Élet bármit elvehet tőled egyetlen perc alatt. De a következő percben meg már azon jár az agyam, hogy mindent okkal tesz. Hogy tuti van egy jobb módja, egy sokkal inkább a könyvhöz

méltóbb módja, hogy hozzátok eljusson. Nem hiszek abban, hogy bárki is rosszat akarna. Egyszerűen csak leckék. Legyen úgy, ahogy lennie kell. Szóval leckék. És mennyit tanultam belőle..

Fél óra zokogás és telefonos segítség után már ott motoszkált bennem a gondolat, hogy nem szabad elfelejtenem, hogy itt vagytok nekem, és hogy mennyi mindent leraktam az asztalra. Van mögöttem egy biztos háttér, és menni fog. Ha kell más úton, de ez nem jelenti a végét. A kedvenc leckém az egészből viszont az volt, hogy végre láthattam, hogy kik azok, akik valójában mellettem állnak. Akik minden áron hisznek bennem. Sokáig csak nekem voltak fontosak az emberek. Nagyon fontosak. Megdöbbentő szembesülni vele, hogy változnak a dolgok. Hogy aki számomra a minden, annak én is az vagyok. Hogy akiért tűzbe tenném a kezem, megkérdezi, hogy találkozzunk-e, mert mellettem akar lenni. Vagy egyszerűen csak egy üzenetet kapok valakitől, akiről sosem gondoltam volna, hogy elég fontos lehetek, hogy nem tudja, hogy mi van, de mellettem van és beszélünk. Más pedig megnyugtat, hogyha kell, ő adja ki. És tudjátok nem is kell több. Elég ez. Bőven elég. Az, hogy tudom, hogy ekkora erő van mögöttem, akik oszlopokként ott állnak mellettem, hogy még véletlenül se tudjak elbukni.. A legnagyobb áldás. Eddig sohasem fogadtam el segítséget. Most muszáj lesz megtanulnom.

Nem mehet az, hogy mindig csak én adok, el is kell fogadnom, hogy az egyensúly meglegyen. Tökéletesen tisztában voltam ezzel, ettől függetlenül valahogy mindig furcsán éreztem magam, ha kapnom kellett. Szeretetet, figyelmet, törődést. De meg kell tanulnom engedni. Mindenesetre ezek az emberek egyébként sem akárkik, de az én életemben meg főleg nem azok. Ők a minden, azok, akik már tudják, hogy mit kell mondaniuk. Ismernek, és szeretnek. Én meg őket. NAGYON. Hétfőn kiderül, hogy márciusban boldogabb leszek-e, mint valaha, de tök mindegy. Hiszek a könyvemben. Imádom a sztorit. Imádom az egészet. Ott van a csuklómon a címe. Nem csinálhatom meg magammal és veletek szemben sem, hogy nem megyek addig, amíg ott nem látom a kezetekben valamelyik bevásárló központban, miközben én dedikálok, Ti pedig a hosszú kígyózó sorokban vártok arra, hogy végre találkozzunk. Be kell vallanom valamit. Én jobban fogom várni, hogy végre láthassalak Titeket. Egytől-egyig mindannyian annyi erőt adtok azzal, hogy velem vagytok, hogy fel sem tudjátok fogni. Nélkületek nehezebb lenne. Nem lenne értelme. Feladhatnám, eltusolhatnám, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem írtam volna meg a világ legjobb könyvét – mert számomra az, akármilyen nagyképűen is hangzik. De így felelősséggel tartozom Nektek, magamnak na meg persze az én életem értelmeinek.

Sokáig mentem egyedül, nagyon sokáig.. De most már a legerősebb emberek vannak mellettem. Kitartottam, ha kellett, inkább mentem előre egyedül, de ne húzzon vissza senki, szelektáltam, de meglett az eredménye. Ma már csak a hozzám méltó emberek vannak az életemben.

Ők a legönzetlenebb, legnagyobb szívű csodák, akiket valaha kaphattam. Össze vagyunk kötve, ha akarjuk, ha nem. Láthatatlan szálakkal, de mindig ott vagyunk egymás életében, és tudjuk, összetartozunk. Egymás életének szereplőiként pedig lehet, hogy havonta, évente, öt évente találkozunk, de valahogy mindig megvan a könneksön. Amiről a könyvem is szól. Összekötve. Ennyi. Akarom, hogy tudjátok, nem kell görcsösen ragaszkodni semmihez sem, aki a tiéd, az a tiéd, hiszen vannak szálak, amiket senki sem tud elvágni. A könyvem is egy ilyen szál, a sztori is. Imádni fogjátok. De ehhez az kell, hogy most mindenki küldje a legjobb kívánságokat, a sok-sok pozitív erőt, mert szükségetek van rá. A kezetekben kell lennie, TUDOM, hogy segít. Sokan olvasták a szakmából, olyanok is, akiket Ti is ismertek, és iMÁDJÁK. Sokkolni akarlak Titeket vele. Hogy ilyet is tudok. Azt akarom, hogy meglegyen a kedvenc könyvetek, az, ami nem csak szórakoztat, de tanít is és képes megváltoztatni az életeteket. Elmondja azt, amit senki sem eddig. És én bizony addig megyek, amíg el nem érem a célomat. Hisz ismertek.

MMXII. II. XVI. megérte hinni: KIADJÁK AZ ÖSSZEKÖTVÉT! Az elmúlt éveim mindig arról szóltak, hogy nem volt elég az, ami vagyok, vagy épp amit csinálok. Jót mosolyogtak, gondolták, hogy “kislány, álmodozz csak, majd felnősz”, elkönyvelték, hogy őrült vagyok, és mentek tovább, fittyet hányva arra, hogy én létezem. Borzasztóan idegesített, hogy nem vettek komolyan. Rossz érzés úgy élni, hogy tudod, hogy mi van benned, de még nem jön ki, mert még nem jöhet ki. Az Életnek fel kell készíteni Téged rá, és akkor jöhet. Jobban is tette, másképp lehet, hogy nem bírtam volna el ezt a sok dolgot – bár most is nagyon nehéz. Igen, nehéz. Ugye milyen fura? A sok jó dolgot is nehéz feldolgozni. Egyszerűen csak kapkodom a fejemet, és nem tudom, hogy most akkor mi van. Miközben örülök, az egyik jó hírnek, már jön is a következő, és a kérdéseimre a válaszok, az igényekre a megoldások. Zseniális, csak épp időm nincs feldolgozni.

Aztán jött a kedvenc sztorim: az Édesvíz kiadó tulajdonosa azt mondta, hogy maradjak a blogolásnál, mert abban zsenális vagyok, de ne írjak regényt, mert arra képtelen vagyok. Lehet, hogy egy picit kíméletesebben fogalmazta meg az utolsó mondatot, de teljesen mindegy: bennem ez a gondolat ragadt csak meg, ami aztán az Összekötvéig hajtott, mert olyan nincs, hogy valaki azt mondja, hogy “neked ez nem megy”. Nekem az kihívás, és igenis azt mondom, hogy MEGCSINÁLOM, aztán meg leshetsz. Tisztelem, imádom Őt, de ilyet szerintem nem illik mondani valakinek, akinek az élete az írás. Fiatal vagyok, tanulásra és fejlődésre

képes. Nem szabad senkiről sem lemondani. Aztán eltelt kb. 2 hónap, és júliusban bekattant, hogy írnom kell. Július elején kezdtem, július végén fejeztem be. Minden este csak 10 oldalt írtam. Jegyzetek, kapaszkodók, ötletek nélkül ültem a laptopom előtt, és pötyögtem a hiányos billentyűkkel – hiányzott az R és a T betű a billentyűzetről .. a sztorit ne akarjátok tudni .. . Ma már Mac-en gépelek, mert ezt is meghozta az életembe a Sors, támogatva 100%-osan a munkámat. Meggyújtottam egy gyertyát, mert az fontos volt, beraktam valami zongorás zenét aláfestésnek, a sztori meg csak jött. Nem tudom honnan, de jött. Sohasem tudtam, hogy mi lesz a folytatás, én csak írtam. A sztorit én is végig izgultam, ugyanis SOHASEM tudtam, hogy mi lesz a következő lépés. A könyvet elolvasva a mai napig tátva marad a szám, mert ez egy CSODA.

A könyv olyan, mint a blogom, csak szereplők vannak ráhúzva. A sztori a mai Budapestről szól, rólunk, azokról a kapcsolatokról, amikben élünk. Laza, szókimondó, és gyakorlatilag mindennel találkozhatsz benne, amivel a hétköznapjaid során. MINDENNEL. A mondandóját pedig egy erős spirituális szál erősíti: ami az összetartozásról szól, és azokról a kapcsolatokról, amik talán mindannyiunk életében ott vannak. Azok, amiket nem tudunk megmagyarázni, a láthatlatan szálak. Egy pici Veszedelmes viszonyok feeling teszi izgalmassá, na meg persze olyan dolgok, amikre azt mondanád, hogy na ez tuti nem történhet meg a való életben. Aztán meg belegondolsz, hogy miért ne. Ledönti a saját korlátaidat, és más perspektívából mutatja meg a világot. Egy sokkal

élhetőbből. Már a kiadása is mesébe illő volt, pedig én csak hittem benne. Tudtam, hogy Ő különleges, minden áldott nap úgy ültem le írni, hogy Ő bizony best seller lesz. Rá pár hónapra már le is csapott rá egy kiadó, aki aztán tavaszra ígérte a kiadást. .. megvalósítani sajnos nem tudta, ugyanis januárban hátsó forrásokból jött a hír: ők bizony nem fogják kiadni, ugyanis problémákkal küzködnek. Soha nem törtem össze annyira, mint akkor. A kiadó egyre bizonytalanabb volt a tavaszi kiadással kapcsolatban, én pedig egyre inkább éreztem azt, hogy elegem van. Ez a könyv nem azért született meg, hogy bántson, hanem azért, mert meg kellett születnie. Ha ki kell mennie, akkor bizony ki fog menni.

A gondolatmenet kb. két hete hétfőn zajlott le a fejemben, rá pontosan egy napra, kedden épp a SPAR-ban vásároltam a Batyin, amikor megcsörrent a telefonom. Az egyik barátnőm hívott, hogy a barátnőjeék gondolkodnak könyvkiadásban, és hogy olvasnak, ismerik azt, amit csinálok, és mellém szeretnének állni. Nos aznap este már az ELSŐ Könyvsiker kölcsönző Anettjével beszéltem telefonon, akikkel rá pár

napra találkoztunk is, és meg is állapodtunk: áprilisban kiadják a könyvemet! Szóval ezek vannak. Egyre biztosabb vagyok magamban, és ez már csak azért is jó hír, mert MINDENT át tudok adni Nektek. MINDENT. Aztán itt van nekem a VALÓRA VÁLTOM mozgalom, amiben minden hónap 1-jén valóra váltom az összes vágyat, álmot, amit csak tudok. Kukkantsátok meg a valoravaltom.tumblr.com-on a folyamatosan frissülő Partnerek listáját, és posztoljátok a VALÓRA VÁLTOM facebook oldalára a vágyaitokat. FONTOS! Írjátok le post it-ra és tűzzétek ki valahova, és MINDENKÉPP a lefotózott POST IT-et töltsétek fel! Van már Punnany Massifunk, profi fotósunk, MOM Parkunk, Gáspár Viki sminksulink, backstage rádió tour-unk, fitness bérletünk, és még nem is volt időm mindent feltölteni – és még sok válasz meg sem érkezett. Hiszek a karmában. Tuti létezik – másképp nem történnének ilyen csodák az életemben. És ha velem ez van, Veled miért ne történhetne meg minden, amire vágysz? J