Oravecz Nóra AZ IGAZI KÖTELÉK

Oravecz Nóra AZ IGAZI KÖTELÉK

Oravecz Nóra

AZ IGAZI KÖTELÉK Libri kiadó Budapest

© Oravecz Nóra, 2014 Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Angyalosy Eszter Szerkesztette Darida Benedek Olvasószerkesztő Ligeti Szilvia Borítóterv Mátai és Végh Kreatív Műhely

Egy

Nem is tudom, mire ébredek fel: arra, hogy a kocsi ablakán betűző napfény vakítóan a szemembe süt, vagy arra, hogy a taxi hirtelen lelassít, én meg Panna vállára dőlök a hátsó ülésen. Hazaértünk. A nyugtató még mindig letompít, és folyton el akarok aludni. Beni fizet, állapítom meg kókadtan, miközben Panna megkér, hogy maradjak egyelőre ülve, majd segít kiszállni… Mi van? Beni fizet? Rémültem rázom meg a fejem, ahogy kezdek magamhoz térni. – Nem, nem, nem… – nézek kétségbeesetten Pannára. Komolyan nem értem, hogy mi van. Megcsípem a karomat. Nem álmodom. Kinézek a hátsó ablakon. Bassza meg, Beni ott áll az autó mögött! Telefonál. Mi van? Rémülten nézek Pannára, ő pedig, mielőtt bármit tudnék mondani, gyorsan átölel. Eltakarom az arcomat, remegni kezdek, a kezem könnyektől nedves. Tuti, hogy csak álmodom. Ijedten próbálom kitépni magam Panna karjaiból, aki közben simogatja a hátamat és nyugtatgat: – Semmi baj, Kloé, minden rendben van. Most pedig gyere, segítek kiszállni! – Ugyan, menni fog ez egyedül is! – mondom, aztán amikor próbálok kikászálódni az autóból, rájövök, hogy képtelen vagyok rá. Teljesen legyengültem. Végül Panna segítségével kiszállok, becsukódik mögöttem a kocsiajtó, a taxi pedig el is hajt. Egy pillanatra megállok. Velem szemben Beni… Hosszú pillanatokig nézem dermedten Pannára támaszkodva. Képtelen

vagyok megmozdulni. Nem tudom, hogy a látvány bénít meg, vagy a nyugtató. Újra legördül egy könnycsepp az arcomon. Beni él. Ez nem lehet igaz… Beni az egyik karját nyújtja, hogy menjünk fel a lakásba. Megérintem az arcát, és tapogatni kezdem. Egy picit borostásabb, mint szokott, de igen, ő az. Tényleg él. Kigúvadt szemekkel pásztázom őt. Minden ugyanolyan rajta. Csipkedni kezdem… tényleg él! Érzem az illatát… igen, ez tényleg Beni. A nyakába borulok. – De hát te…? – suttogom a fülébe, ő meg csak néz rám azokkal a nagy szemeivel. Mélyen beszippantom az illatát. Újra zokogok. Nem tudom abbahagyni. Beni ölel erősen, szorosan, próbál nyugtatni, aztán a fülembe súgja, hogy ideje mennünk, majd megbeszélünk mindent. A sokadik lépcsőfok után úgy érzem, erre valóban képtelen lettem volna egyedül. Beni kinyitja előttem az ajtót. Mintha mi sem történt volna, mintha most érkeztünk volna meg Amerikából: minden a helyén, úgy, ahogy itt hagytuk. Mintha az elmúlt napok meg sem történtek volna. A lakás tiszta, az üvegszilánkok eltűntek a földről, egyetlen üres üveg sem emlékeztet az eseményekre. Beni pulcsija ott szárad a ruhaszárítón, valahogy minden olyan, mint régen. A lakást napfény járja be, Panna lelkesen mutatja a virágokat az éjjeliszekrényemen, merthogy ő választotta őket, hiszen tudja, mennyire szeretem a gerberát. Amikor meglátom a laptopomat, bevillan egy kép. Az utolsó emlékem valami romantikus film, amit egy szelet pizzával a kezemben néztem zokogva, miközben félpercenként újabb Kleenexet téptem ki a dobozból. Panna és Beni tekintetéből egyértelműen lejön,

hogy tudják, mi történt az utolsó napon. Beni lepakolja a cuccaimat, közben Panna a konyhába megy készíteni egy kis teát, azt mondja, mindannyiunkra ráfér az elmúlt nap izgalmai után. Beni elkísér az ágyamig, betakar, közben aggódva figyel. – Most mi van? Miért nézel így? – kérdezem. – Miért, hogy nézek? – Mintha valami bajom lenne… – Kloé, nemrég bevittelek a kórházba, mert ki kellett mosni a gyomrodat. Azt hiszem, minden okom megvan rá, hogy féltselek. De most ez nem számít, aludnod kell. Nem akarom, hogy elmenjen, annyi mindent szeretnék kérdezni, de arra sincs erőm, hogy megformáljam a szavakat. Miért van itt? Hogyan került vissza? Hogyhogy nem halt meg? Érzem, ahogy csukódnak le a szemhéjaim, mintha ólomból lennének. Nem érzékelem, mikor megy ki Beni a szobámból, de még hallom, ahogy Pannával beszélgetni kezdenek. Vagy legalábbis olyan, mintha hallanám, még eljutnak hozzám a szavak, és az értelmük is összeáll még a fejemben, de egyre távolabbról érkeznek a hangok…

– Beni, még mindig nem mesélted el, hogyan jutottál be – mondja Panna izgatottan. – Betörtem az ajtót, és ennyi. – Ne izélj már, mondd el, hogy mi volt! Ha elfelejtetted volna, Kloéval barátok vagyunk! Még szép, hogy tudni szeretném, mi a fene történt vele! – Oké, elmesélem, de senkinek sem mondhatod el, esküdj meg! – Esküszöm! De miért, annyira durva volt?

Panna hangja egyre izgatottabb. – Sötét volt, amikor beléptem, semmit sem láttam. Aztán felkapcsoltam a lámpát, és nem hittem a szemeimnek… Hihetetlen kupi és mocsok volt. Kloé egy picit elengedte magát. – Te jó ég! – Semmit sem értettem. Benéztem a szobába, őt kerestem. De sehol nem találtam. Az ágy mellett egy pizzás doboz hevert a földön, nagy valószínűséggel napokig nem is evett mást. Totál ki lehetett készülve. Viszont hevert pár üres üveg az ágya körül, és piabűz volt az egész lakásban. Főleg borszagot éreztem, amit nem értettem, mert ha jól emlékszem, Kloé nincs oda érte… Szóval bejöttem, körbenéztem, de sehol nem találtam őt. Szólongattam, többször is, de semmi. Az éjjeliszekrényén megláttam egy üres gyógyszeres dobozt elborulva. Na, akkor már biztos voltam benne, hogy nagy a gáz. A fürdőbe rohantam, és megláttam Kloét, a kádban feküdt eszméletlenül, körülötte egy csomó mécses égett, a víz tetején pedig egy üres pohár úszott, a kiömlött bor befestette a felszínét. A víz még tűzforró volt, csak pár perce feküdhetett bele. Azt reméltem, hogy egyszerűen csak elájult részegen, és még él. Gyorsan kiemeltem, és egy törülközőbe tekertem. Megnéztem a pulzusát. Erőtlenül, de azért vert a szíve. Próbáltam pofozgatni, ráordítottam, de aztán rájöttem, hogy ez semmit nem használ, és rohantam vele a kocsihoz… A többit tudod. A kórházban kiderült, hogy részeg volt, a piára pedig gyógyszert szedett be. Amikor felébredt, elmondta a dokinak, hogy úgy emlékszik, fájt a feje, és azért vette be a tablettákat. Abba persze nem gondolt bele, hogy legyengülve, bepiálva-begyógyszerezve nem fekszünk csak úgy be a forró vízbe…

Nem tudom kinyitni a szemem, pedig szeretném. Nehezen fogom fel, hogy Benit és Pannát hallom, és hogy rólam beszélnek. Olyan, mintha valaki más történetét hallgatnám, vagy mintha a tévé szólna. Olyan idegen. De aztán rájövök, hogy ez a valóság. Hirtelen elönt a szégyen. Nem akarom, hogy Beni folytassa, nem akarom ezt hallgatni. Szeretnék kiabálni, hogy fogja már be, de nem megy, mintha megnémultam volna. A szám egyszerűen nem nyílik ki. Ordítanék, de nem tudok. Ők meg csak mondják tovább… – Ne már! Nem mondod komolyan? – kacag fel Panna. – Most tényleg kineveted? Szép kis barát vagy… – Ugyan, Beni, ne hülyéskedj már! Majd pont te fogsz kioktatni barátságból! Azt sem tudod, mi az. Egy barátod sincs, soha nem is volt! – Vigyázz a szádra! Nem, nem, nem! Ezt nem akarom hallani! De még mindig nem jön ki egy hang sem a számon. Hirtelen mindhárman a gimibe kerülünk. Beni és Panna a földszinti folyosón veszekednek, ahol mindenki hallja minden szavukat. Körbeállják őket, közben hangosan összesúgnak mögöttük. Rajtam nevetnek, és látnak is: egy üvegkalitkában vagyok, képtelen vagyok kijutni, ráadásul még mindig nem tudok beszélni. Ujjal mutogatva röhögnek rajtam. Összegömbölyödve zokogok. Legyen már vége! Én ezt nem bírom tovább! – Miért, különben mit csinálsz? – mondja Panna. – Tudod, igazából kifejezetten szórakoztató, hogy tényleg azt hiszed, megmentetted Kloét. Hogy meg tudod őt menteni. Elárulok valamit: nemhogy Kloén, magadon sem tudsz segíteni. – Már miért kellene magamon segíteni?! – feleli Beni. – Panna,

komolyan, kezdesz messzire menni! – Nézz magadra! Sohasem fogsz megváltozni. Mindig egy képmutató sznob leszel, akinek csak a pénz számít, meg amit meg tudsz venni rajta. – Nem is ismersz, most már tényleg befejezhetnéd a hülyeségeidet! – És én tehetek róla, hogy nem ismerlek? A te hibád, mert sohasem beszélsz magadról! Te nem bízol az emberekben. Senkiben sem tudsz megbízni, csak magadban. Szerinted miért kellett napokig egyedül szívnod az USA-ban? Azért, mert Kloé sem tudott rólad semmit. Ne is csodálkozz, hogy magadra maradtál. – Ez rohadtul nem igaz! Azért ragadtam kint, mert felrobbant a szálloda, én meg eszméletlenül feküdtem a kórházban. – Látod, ezt se tudtam volna meg soha, ha most nem veszekszünk. Mégis hogyan képzelted, hogy csak úgy telefonon elküldesz, nézzünk be Kloéhoz, hogy otthon van-e, de nem mondasz semmit? Miért nem meséltél arról, hogy mi a fene történt veletek? Beni, egyszer ez lesz a veszted. És tudod, mit? Ezért nem hiszem, hogy majd te itt leszel Kloé mellett. Hogyan is menne ez neked? Hiszen csak akkor tudnál segíteni neki, ha bízhatna benned! A bizalomhoz meg őszinte beszélgetések kellenek, az, hogy ki merj tárulkozni. Már ne is haragudj, de te erre képtelen vagy. Ne bántsd tovább ezt a szerencsétlen lányt, bőven elég neki, amin eddig keresztülment. Látod, hogy kis híján megölte magát miattad! – Most már aztán tényleg fogd be, Panna! – Ne kiabálj, még a végén meghallja, hogy miatta vitázunk, aztán kiugrik az ablakon! – Basszus, egy igazi dög vagy!

Hirtelen összeomlik körülöttünk a gimi, én meg kiszabadulok az üvegkalitkából. Minden elsötétül. Négykézláb mászom a hideg padlón, a por és a törmelék között. A nevüket kiabálom, de nem érkezik válasz. Semmit sem hallok. A francba, pedig tudnom kell, hogy mi van, hogy Panna miért szólt be Beninek… Beni miért akar bántani??? Aztán hirtelen olyan, mintha valaki feloltott volna egy lámpát. Világos lesz. Egy labirintusban vagyok. Üvegfal húzódik, amerre a szemem ellát. Becsapós. Egyre-másra ütközöm neki a falnak. Mögötte látom Beniéket. Úgy vannak öltözve, mintha Alice Csodaországában lennénk. Panna nagy, hercegnős, habos-babos ruhát visel, Beni pedig kockás zöldet, körülöttük nyulak ugrálnak a réten. Próbálom megtalálni az utat hozzájuk, legalább már a hangjukat újra hallom. Az üvegfalra tapadva hallgatózom. – Mi van, nem tetszik az igazság? Te vagy a hibás, miattad halt meg majdnem! Emlékezz csak vissza, hogyan találtál rá. Ha kicsit később érkezel, meghalt volna begyógyszerezve egy kád forró vízben, és akkor egy életen át hibáztathattad volna magad. – De időben érkeztem, és segítettem rajta. És különben ti is betörhettétek volna az ajtót, amikor megkértelek rá, hogy nézzétek meg, otthon van-e. – Ne szórakozz már velem! Betörni a lakásába?! Miért tettük volna? Hiszen nem mondtál semmit, ami miatt aggódnunk kellett volna! Kopogtattunk. Nem nyitott ajtót. Ott álltunk vagy tíz percig, de semmi. Tuti akkor is be volt gyógyszerezve, és azt sem tudta, hol van. Szerinted be kellett volna törnünk? Tudod, ki akar a rendőrségen kikötni! Anyám szívinfarktust kapna, ha azt hallaná, hogy a lánya betörő lett. Na ne!

– Jaj, hagyjuk már, ne gyere a hülyeségeiddel. Valld be, hogy mindig féltékeny voltál Kloéra, és igazából csak örültél neki, hogy eltűnt. – Ez az eltűnés a te agyrémed. Telefonálsz, hogy hol van Kloé, mert nem tudod, mi lehet vele. Mi megpróbáljuk felhívni, ő nem veszi fel. Eljövünk a lakásához, de semmi, a redőnyök lehúzva… – Blabla. Semmit sem tettetek. – Mi az, hogy semmit? Még a szomszédokat is megkérdeztük! Ők sem tudtak róla semmit. Senki sem látta. Mit gondolsz, ha otthon van, nem hallják meg? Azért valljuk be, Kloé elég hangos tud lenni, vegyük például az ajtócsapkodást… – Látod, mégis megoldotta! Észre sem vették, hogy egy hetet otthon töltött egyedül! Pedig még kaját is rendelt. Ez hogy lehet? Nevetséges vagy a kifogásaiddal együtt! Ne próbáld meg az egészet rám kenni, nem én vagyok a hibás! – De igen! Vagy már elfelejtetted, hogy te csak játszottál ezzel a lánnyal? Hogy át akartad verni, és végig az volt a terv, hogy kicsináljuk? Ne hülyíts! – Mi van? Miről beszélsz? – Édesem, elhiszem, hogy nem szívesen emlékszel rá, de ne csinálj úgy, mintha elfelejtetted volna a mi kis egyezségünket. Oda akarok jutni hozzájuk. Itt a vége, eddig tűrtem, én ezt nem bírom tovább hallgatni. Oda akarok menni, és kitépni Panna összes haját. Az üvegfalat kezdem verni, ám hamarosan rájövök: egy, nem hallanak; kettő, képtelenség odakerülni hozzájuk. Gyorsan futni kezdek, találnom kell egy átjárót. Be kell jutnom! Ám a következő lépéssel már egy veremben találom magam. Érzem, hogy zuhanok,

egyre halkabban hallom a hangjukat… – Fejezd be! Hallgass el! – Tudod, hogy kicsináljuk, és addig megyünk, amíg… – Fejezd be!!! – Hát, majdnem sikerült…

Verejtékező homlokkal ébredek életem eddigi legborzasztóbb rémálmából. Fogalmam sincs, mennyit aludhattam, hogy egy éjszaka telt el, vagy egy hét, azt is nehezen tudom beazonosítani, hol vagyok. Hevesen dobog a szívem, levegő után kapkodok. Még mindig a labirintust látom, meg az üvegfalat, Panna habos-babos ruhája van előttem, és a szavai visszhangoznak a fejemben… Kicsináljuk, és addig megyünk, amíg… Jézusom! Ilyet is csak álmodni lehet! Kopogtatnak, Beni dugja be a fejét az ajtómon. Ahogy meglátja az arcomat, ijedten siet oda hozzám, én pedig még ijedtebben bámulok vissza rá. Nem, mégsem lehetett álom az egész… Beni itt van. Beni nem halt meg! Leül az ágyam szélére, én meg megölelem. Erősen szorítom, és már megint az arcát kezdem el tapogatni. Tényleg él. Nem tudom összerakni, mi a valóság, és mi nem az. Ha Beni tényleg itt van, akkor a többi dolog is megtörtént? – Úristen, mi a baj? – kérdezi aggódóan. – Ti… Ki akartatok engem csinálni? – sikítom ijedten. Beni értetlenül néz rám. Még mindig nem fogtam fel, annyira szürreális, hogy itt látom magam előtt.

– Miről beszélsz? – Nem tudom – pityeredek el újra. – Már azt sem tudom, mi a valóság, és mi az, amit csak képzeltem. Beszélgettetek… te és Panna. Elmondtad, hogyan találtál rám… – elcsuklik a hangom. Visszanyelem a könnyeimet. – Aztán egyszer csak az egykori gimimbe kerültünk… Ti tovább vitatkoztatok, én meg be voltam zárva egy üvegkalitkába. Aztán hirtelen már egy réten álltatok, tisztára olyan volt, mint az Alice Csodaországban… Ott is veszekedtetek, és Panna azt mondta, hogy a te kapcsolatod velem egy ördögi terv része volt, és te soha nem akartál az életem része lenni… – mondom, és egyre keservesebben sírok. – Akkor aztán futni kezdtem, és belezuhantam egy lyukba. Beni gyengéden megsimogatja a kezemet, de én nem hagyom, nem akarom, hogy hozzám érjen. – Úgy látszik, a beszélgetésünk első felét még hallottad, ugyanis tényleg elmeséltem Pannának, mi történt, amikor hazaérkeztem, és eljöttem hozzád… De aztán belealudhattál, és a többi már a saját félelmeidből születhetett… – magyarázza, és közben az arcomat fürkészi. Aggodalmat látok a szemében. – Panna már órák óta elment. Kloé, nyugodj meg, ez csak egy rémálom volt. Hinni akarok neki, de valahogy nem megy. Valami belül nem engedi. Mi van, ha most is hazudik? Igazából simán el tudom képzelni, hogy csakis azért bukkant fel az életemben, mert Panna bosszút akart rajtam állni. Végül is ez sok dolgot megmagyarázna… Vagy mi van, ha még mindig álmodom? Ha ez is csak a korábbi álmom folytatása, hogy Beni itt ül velem szemben, és aggódó arccal bámul rám? Akkor ez életem leghosszabb és legnyomasztóbb álma. De mégsem

akarok belőle felébredni, hiszen ha meg kell tennem… akkor majd rájövök, hogy Beni tényleg nem él! Hogy meghalt, én meg egyedül maradtam. Bassza meg, mégiscsak azt szeretném, hogy ez az egész valóságos legyen! Különben soha többé nem akarok felébredni.

Kettő

Napok óta az álmomon kattogok. Annyira élethű volt, mintha valóban elhangzott volna az a beszélgetés. Persze, igen, rémülten ébredtem, tudom, hogy álmodtam, de… Furán érzem magam. Ennyire üldözési mániás lennék? De mi van, ha tényleg ez az igazság… Elvégre lenne oka Pannának a bosszúra… Beni még pár napot itt marad, de aztán elköltözik. Kérdeztem, hogy hova, de ő csak annyit válaszolt, hogy nemsokára elkészül az új lakása, aminek a felújításán már hónapok óta dolgozik egy csapat munkás. Hamarosan be is költözhet, mondta, de addig még laknia kell valahol, a cuccai meg úgyis itt vannak. A lakásáról sem mesélt korábban, bár ezen már meg sem lepődöm. Tele van titkokkal, mint mindig. – Ugye, amit álmodtam, még véletlenül sem lehet igaz? – kérdezem tőle századszorra. Csak ezen jár az agyam. Az összeesküvés-elméletemen, azon, hogy Panna ártani akart nekem. Ha ez lenne az igazság, minden világos lenne. Minden annyira világos lenne. – Kloé, rémálom volt. Felejtsd már el – mondja Beni unottan. Megrázza a fejét. Látom rajta, hogy nem ért engem. Látom rajta, hogy semmit sem ért. – Oké, igazad van… Nehéz, de próbálom más irányba terelni a gondolataimat. – És mi lenne, ha végre mesélnél arról, hova tűntél el Amerikában?

Merthogy egyszer csak felbukkantál itt, miközben én végig azt hittem, hogy meghaltál… Mintha az egész életem kártyavárként dőlt volna össze… – Jaj, Kloé, ne dramatizáld már ennyire túl! Ekkora szerepet azért nem játszottam az életedben. Szomorúan nézek rá. A gyomrom összeszorul. Ha tudná, milyen fontos volt az életemben. Csak a végén… A végén már más volt. A végén már nem ment. – Egyébként nem sokkal azután robbant fel a szálloda, hogy elmentél. Pont a hotel éttermében ittam egy kávét a robbanás idején. Az egész épület másodpercek alatt összedőlt. Az egyik pillanatban még iszogattam a kávémat, a következő emlékem pedig az, hogy egy kórházi ágyban fekszem. Minden kiesett. A doki mondta, hogy a törmelékek alatt találtak rám, így kerültem a kórházba. – De hát nekem azt mondták, hogy nem találtak meg… – Amíg nem tértem magamhoz, nem tudták, ki vagyok, minden iratom a hotelben égett. – De hát nem kellett volna behívniuk engem, hátha tudlak azonosítani? – Én sem értem, pontosan mi történt… De valószínűleg nem volt semmilyen okuk, hogy összekapcsoljanak bennünket. – Pedig még másnap is beszéltem a rendőrökkel. Akkor sem mondtak semmit. – Pár nappal később, ahogy visszanyertem az eszméletemet, egyből telefonáltam neked, de ki voltál kapcsolva. Akkor hívtam Somát. Addigra már megkérdeztem a rendőröket, hogy veled mi lett, ők meg azt mondták, hogy hazaküldtek. Engem viszont még ki kellett

vizsgálniuk a doktoroknak, hogy nincs-e belső sérülésem. Egy napig még bent tartottak megfigyelésre, de szerencsére másnap már ki is engedtek, akkor aztán elkezdtem intézni a repülőjegyem. A következő napra sikerült is leszervezni az utazást, csak abba kellett belemennem, hogy három átszállással oldották meg. – Szóval azt mondod, Soma mindent tudott? Basszus, én meg napokig fel sem mentem a Facebookra… – bámulom döbbenten Benit. Most tényleg muszáj megkapaszkodnom. Ezt nem hiszem el… – Megkértem, hogy nézzen rád, de azt mondta, hogy nem nyitottál ajtót. – Kezd összeállni a kép! Nem mondod… Ezek szerint ha akkor nem húzom ki a netet a falból, már gyakorlatilag a hazaérkezésemkor megtudhattam volna, hogy veled mi van?! Nem térek észhez. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek… A pokol mélyére kerültem tök fölöslegesen, egy olyan dolog miatt, ami nem is történt meg! A világtól elzárva kínoztam magam ahelyett, hogy egyszerűen csak felnéztem volna a Facebookra, hogy mi újság… Ezt nem akarom elhinni! – De várj csak, ti most akkor beszéltek Somával?! – esik le. – Mert amikor kimentünk Amerikába, úgy emlékszem, alig említetted a nevét, annyira rosszban voltatok… én ezt nem tudom követni… – Amióta elköltöztem tőle, alig beszélünk. Kint kaptam tőle egyszer egy SMS-t, hogy szakítottak azzal az idióta excsajával, és hogy találkozzunk. Nála ez felér egy bocsánatkéréssel. De figyelj, most muszáj elmennem, pont ő vár a Deákon. Nem baj, ha itthagylak? Megleszel? Sietek! – hadarja, és a választ meg sem várva már kint is van a folyosón.

Ez az egész olyan szürreális! Még mindig alig fogom fel, hogy mi történt. Hogy pillanatokon múlt minden… Innentől egész nap csak ezen jár az agyam. Azon, hogy azt a rengeteg sötét felhőt én varázsoltam a fejem fölé, miközben semmi gond nem volt. Végig rendben volt minden, megvolt mindenem, csak én nem vettem észre. Nem akartam észrevenni. Beni tényleg hamar visszaér. A szobámból látom, ahogy feloltja a villanyt, kissé meggyötörten leül a konyhában a laptopja elé, és kezdi megválaszolni az aznapi e-mailjeit. Már megint a korábbi rémálmomon kattogok, teljesen kikészültem, csak az összeesküvésen jár az eszem. Valami nagyon nem volt oké ezzel az egésszel, ezért úgy döntök, mostantól óvatos leszek. Nagyon óvatos. Fura nekem Beni sztorija, meg hogy hagyták, hogy azt higgyem, meghalt. Viszont az is tény, hogy én kapcsoltam ki a telefont… Én nem nyitottam ajtót, amikor kopogtak. A francba, kezdek megőrülni! Innom kell egy teát, az majd lenyugtat. Kimegyek a konyhába, fogom a vízforralót, és a csaphoz lépek vele. Ekkor veszem észre, hogy a kilépőpapírokat otthagytam a konyhapulton. Ugyanis a soknapos szétcsúszásnak, meg annak, hogy elérhetetlen voltam, többek között az lett az eredménye, hogy elvesztettem az állásomat. Amikor napokkal később megint megnéztem az e-mailjeimet, vagy tíz levél várt a munkahelyemtől. Az első kilencben a főnököm újabb és újabb határidőket szabott, hogy meddig jelentkezzek, ha náluk akarok maradni. Az utolsó levél már a céges jogásztól érkezett. Egy csomó paragrafussal megtűzdelve közölte: mivel nem reagáltam a megkereséseikre, úgy tekintik, hogy

egyoldalúan felmondtam a munkaszerződésemet. Aztán az asszisztenssel egyeztettem egy időpontot, amikor bementem elintézni a papírmunkát, és azt is megbeszéltem vele, hogy mikor hozhatom el a holmijaimat. A dokumentumokat meg elfelejtettem eltenni szem elől. Beni felnéz rám a monitorról, majd le a papírokra, és rögtön le is csap a témára: – Komolyan kirúgtak? Miért nem meséltél róla? – Nem olyan nagy ügy. Amúgy meg az én dolgom. Nem vagy az anyám, szóval nem kell aggódnod miattam! – mondom flegmán, és gyorsan a vízforraló után nyúlok, meg sem várom, hogy kikapcsoljon. A langyos vizet a teafilterre öntöm. Cukrot rakok bele meg citromlevet, megkeverem, a kanalat a mosogatóba dobom. Csak mielőbb el innen, csak ne kelljen tovább beszélgetnem vele! – Na ja. Még anyádra sem hallgatnál, ha élne. Legalább miattuk befejezhetnéd végre ezt az egészet. Kapd össze magad, és keress munkát! – mondja, de közben rám sem néz. A képernyőt bámulja. – Nem érted, milyen nehéz ez nekem? – hördülök fel sértetten. – Nem, tényleg nem értem, mi a fene történt veled. Azt hittem, hogy ismerlek, de, tudod, kezdem azt gondolni, hogy tévedtem. Hirtelen rám szegezi a tekintetét. Olyan rideg. Rideg és érzéketlen. Ó, mennyire gyűlölöm most! – Ha azt várod, hogy végignézem, ahogy tönkreteszed az életedet, csalódni fogsz – folytatja. – Ideje lenne, hogy összekapd magad, és nekiállj munkát keresni. Abból, hogy a Facebook előtt töltöd a fél életedet, nem tudod kifizetni a számláidat. Néhány másodpercig farkasszemet nézünk, aztán gúnyos

mosollyal megcsóválja a fejét. – Megyek, lefekszem. Engedelmeddel… – azzal lecsapja a laptop tetejét, a hóna alá kapja a gépet, és bevonul a szobájába. Mielőtt magára zárná az ajtaját, még visszaszól: – Ja, elfelejtettem szólni, hogy most pár napig nem leszek itt. De azt hiszem, most jót is tesz majd, szükségünk van egy kis távolságra. Hátha észhez térsz… Ott maradok egyedül, leforrázva. Olyan dühös vagyok, hogy majd felrobbanok. Milyen jogon oktat ki engem? Pont ő? Egy pillanatig azon gondolkodom, hogy utánamegyek, és leordítom a fejét. De aztán meggondolom magam. Úgysem lenne semmi eredménye… Ezért inkább sarkon fordulok, bevonulok a szobámba, és becsapom az ajtót magam mögött. Igaza van, jobb, ha most pár napig nem látom. Sőt, felőlem vissza se jöjjön soha többet!

Három

Már több mint két hete, hogy Beni újra él. Illetve előtte is élt, csak én hittem azt, hogy meghalt, hogy már nem jön vissza soha. Aztán felbukkant, és mindent összekavart, én meg jól elüldöztem magam mellől. Azt mondta, időre van szüksége. Vagyis hogy nekem kell idő, hogy felfogjam, mi a franc van. Vagy három napig semmit sem hallottam róla. Semmit. Aztán felhívott, hogy nemsokára jön. Megpróbáltam összekapni magam, mire megérkezett. Addigra szerencsére lehiggadtam. Nem volt egyszerű, de apránként beismertem, hogy Beninek a legtöbb dologban igaza volt. Arról nem is beszélve, hogy ha ő nincs, talán már nem is élnék… Nagyjából sikerült feldolgozni a sokkot, és néha már olyan, mintha tényleg csak egy álom lett volna az egész. Egy rémálom. Amióta visszajött, próbálunk úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha simán elmentünk volna Amerikába, aztán meg visszajöttünk volna, mintha a robbanás, és az én kis ámokfutásom meg sem történt volna. Beni most először igazi barátként próbál viselkedni velem. De őszintén szólva sokszor az agyamra megy. Egyrészt mert hiába láttam be, hogy jót akar, még mindig dühös vagyok rá. Másfelől kínos is találkozni vele, ugyanis újra a régi érzéseim törnek elő, csak most még jobban össze vagyok zavarodva, mint akkoriban. Kaptam tőle egy új karkötőt, barnát – a régieket valamikor a tombolásom idején

levágtam, és kidobtam a kukába. De még mindig azt érzem, hogy nem tudok benne megbízni. Csakhogy nekem csak ő maradt. Senki másra nem számíthatok. Úgyhogy nem válogatok. Nagyon sokat veszekszünk. Egyszerűen nem akarja felfogni, hogy mit érzek. Nagyon úgy tűnik, hogy nem működik ez a „beszéljünk meg mindent egymással” dolog. Ha próbálok elmondani neki valamit, úgy érzem, süket fülekre találok. Az utolsó vitánk arról szólt, hogy Beni kijelentette: szerinte csak magamnak köszönhetem, hogy nincsenek barátaim. Amikor ilyeneket mond, én egyszerűen felállok, szó nélkül faképnél hagyom, és rácsapom az ajtót. Pedig igaza van. Biztosan igaza van, de nem tudom, mit tehetnék azért, hogy legyenek barátaim. Egyszerűen azt sem tudom, hogyan kellene nekilátni. Tehetek én arról, hogy nem tudom, milyen egy barátság? Abban a világban, ahol én felnőttem, a kapcsolatokat leginkább a pénz alakította, vagy a népszerűség. Semmi más nem számított. Ráadásul ezek az úgynevezett „barátok”, amikor csak tudták, egymást szúrták hátba. Na, ez aztán a barátság! A szüleimtől sem láttam túl sok pozitív példát. Bezárkózva éltek a saját kis világukban, néha elbeszélgettek a munkahelyükről, hogy mennyire nagy a gáz a cégnél, és hogy már megint csökkentették a fizetésüket. Nem sok erejük maradt arra, hogy barátkozzanak másokkal. Úgy emlékszem, soha nem láttam körülöttük igazi barátokat. Igaz, apámnak volt egy haverja, de vele csak piálni jártak a kocsmába. Jó kis barátság! Anyámnak is volt egy barátnője, aki viszont mindig csak siránkozni meg nyavalyogni járt át hozzá. Nem

számíthattak egymásra úgy, ahogyan a barátoknak kellene. Először talán a Narancsvidékben láttam olyasmit, amiről úgy éreztem: ez a barátság. Amikor Seth meg Ryan először találkoztak, ők sem tudták, mire számíthatnak. Így viszont egy teljesen őszinte kapcsolatot tudtak felépíteni, olyat, amire mindig is vágytam. Én is valami ilyesmit akartam, de valahogy nem találtam meg azt az embert, aki ebben partner lett volna. Beni volt az első az életemben, akinél azt éreztem, hogy képes lenne bármit megtenni értem, hogy számíthatok rá. De a történtek után összeomlott bennem a remény, hogy még egyszer megtapasztalhatom ezt az összetartozást. Bezárkóztam, nem járok emberek közé, félek tőlük, még mindig. Ha tehetném, legszívesebben megint magamra zárnám a lakást, hogy megszűnjön körülöttem a világ. De nem tehetem, Beni nem engedi. Pedig úgy sokkal könnyebb lenne.

Leugrom a boltba bevásárolni. Amikor visszaérek, Beni karba tett kézzel ül a kanapén. Meg sem várja, hogy lepakoljak, belekezd: – Kloé, én tudom, hogy most minden elviselhetetlennek tűnik neked, és borzasztóan érzed magad, de nem csinálhatjuk ezt így tovább! Folyton vitázunk… – bámul rám szúrós szemmel. – Talán mert folyton belém kötsz… – vetem oda unottan, miközben háttal neki bepakolom a hűtőbe a paradicsomot és a felvágottat. – Ki vagy fordulva magadból! Már tényleg kezdem feladni… – Akkor hagyj békén. Jobbat úgysem tehetsz. Elgurul egy paradicsom. Beni veszi fel, a kezembe adja, közben mélyen a szemembe néz.

– Ja, persze. Tudjuk, mi lett a vége, amikor utoljára magadra maradtál. Majdnem megölted magad. Komolyan, Kloé. Fejezd be ezt az idióta játszmázást! Ismerlek, ez nem te vagy. Totál ki vagy fordulva magadból. – Na és? Kit érdekel? Te is csak azért vagy itt, mert lelkiismeretfurdalásod van… Gondolom, nagyon érdekel, hogy mi van velem. A hangom még mindig közönyös, amin én is meglepődöm. A mosogatóhoz lépek, hogy megmossam a paradicsomot. Hiába a három másodperces szabály, gyűlölöm a koszt. Beni viszont kezdi elveszíteni a türelmét. Mellém lép, dühösen elzárja a csapot, és maga felé fordít, hogy kénytelen legyek ránézni. – Neked üldözési mániád van! Tiszta őrült vagy! Nézd meg, még ezt a hülye paradicsomot is képtelen vagy betenni a hűtőbe anélkül, hogy megmosnád! Azt hiszed, hogy mindenki bántani akar! Közben meg csakis azért vagyok itt, hogy segítsek. Kloé, fogalmam sincs, miért borultál ki ennyire, de biztos nem azért, mert pár napra eltűntem, és azt hitted, hogy elveszítettél. Sokkal mélyebbre vezet ennek a sztorinak a gyökere. Van itt valami, amihez nekem semmi közöm sincs. – Oké, persze! Ahogy gondolod. Neked úgyis csak az számít, hogy kikeveredj ebből az egészből. Hogy senki se mondhassa azt, hogy valamiért te vagy a felelős. – Ne legyél már hülye! – kiabálja az arcomba. Aztán zavartan a hajába túr, ellép mellőlem, és leül az asztal szélére. – Figyelj, teljesen érthető, ami veled történt – vált békülékeny hangra. – A szüleid halála iszonyú nagy sokk lehetett, és valószínűleg még azt sem sikerült feldolgoznod…

– Hú, de okos lett hirtelen valaki! Hát, köszi az analízist. Most viszont, ha nem bánod, lefekszem. Elég kimerítő folyton azt hallgatni, hogy kioktatsz. Ezzel sikerült megint kibillentenem a nyugalmából. Újra ordít velem: – Persze, menj csak! Menekülj csak el az életed elől, ahelyett, hogy végre összekapnád magad! Ez is egy megoldás, csak nem biztos, hogy túl eredményes… Még folytatná, de nem bírom tovább hallgatni. Becsapom az ajtót, az ágyra vetem magam, és próbálom kikapcsolni az agyam. Aludni akarok. El akarok menekülni ebből a világból… De persze nem megy. Idegesen forgolódom, egyre feszültebb vagyok, levágom az ágyról a párnát, majd felkapom a földről, és újra a fejem alá teszem, hátha úgy sikerül elaludnom. Szétvet az ideg, és sírás fojtogatja a torkomat. Egy órával később feladom. A párna végleg a földön landol, én pedig kikászálódom az ágyból. Erőt kell vennem magamon. Ideje beismerni magamnak, hogy ez tényleg nem mehet így tovább. Muszáj legalább megpróbálnom megértetni Benivel, hogy min megyek keresztül.

Beni csodálkozva kapja fel a fejét, amikor kivágom az ajtót, és a nevét kiáltom. Azt hittem, a szobájában van, de a konyhaasztal mellett ül a laptopjával. Megkérem, hogy jöjjön be hozzám, beszélni akarok vele. Gyanakvó arccal méreget, miközben elhelyezkedik a kanapé egyik sarkában. Én a másik végébe ülök, és szembefordulok vele. – Beni, emlékszel, hogy meséltem arról, mit álmodtam aznap,

amikor hazahoztatok? Szeretném, ha az egészet végighallgatnád… Azt hiszem, fontos. Ideges vagyok. Vajon tényleg jó ötlet elmondani neki? Muszáj lesz, hiszen az álom miatt vagyok képtelen aludni, gondolkodni, létezni. Egy párnát kapok az ölembe, babrálni kezdem. Beni megfejthetetlen arccal, néma csendben ül. Hogy oldjam a feszültséget, kikapok egy tábla csokit a fiókomból, ahol a vésztartalékomat rejtegetem. Egyre türelmetlenebbül figyeli a bénázásomat. Végül ő töri meg a csendet: – Kloé, a rémálmoknak semmi közük a valósághoz. Nem kéne ennyire komolyan venned őket. – Pedig ez az álom nekem nagyon is valóságosnak tűnt… Sikerül kibontani a csokit, felé nyújtom, de csak legyint. Nagyot sóhajtok, majd belekezdek: – Tudod, azt már mondtam, álmomban a tervetekről beszélgettetek Pannával, hogy tönkretesztek, és ehhez te voltál az eszköz… Beszéd közben csokit tömök számba. Tudom, hogy szánalmasan festek, de az evés legalább lenyugtat. – Mondtam én, hogy üldözési mániád van! Figyelj, annyit legalább még te is beláthatnál, hogy Pannának bőven megvan a maga baja ahhoz, hogy ne akarjon ilyen gyerekes idiótaságokkal foglalkozni. Gondolj bele, mindig is abban a tudatban élt, hogy körülötte minden tökéletes, erre pár év leforgása alatt összedőlt körülötte a világ. Először az apja, aztán Soma… – Már ne is haragudj, de nem tudom ezért sajnálni. Ő sem kért sohasem bocsánatot azért, ahogy velem bánt a gimiben… Előtörnek a régi emlékek. Az elnyomottság érzése, hogy egy senki

voltam. Idegesen nyúlok egy újabb kocka csokiért. Ahogy letöröm, véletlenül egy egész sor marad a kezemben. Sebaj, vonom meg a vállam, így is jó lesz. – Miért, hogyan bánt veled? Ő azt mondta, a tomis sztoriig észre sem vette, hogy létezel… – Hát épp ez az! – magyarázom, hevesen gesztikulálva a kezemben tartott csokival. – Azt sem tudta, hogy ki vagyok! És tudod, miért? Mert egy senki voltam. Egy szürke kisegér. És tudod, milyen érzés szürke kisegérként élni a tiniéveidet, amikor egyébként is rohadtul össze vagy zavarodva, hogy ki vagy, meg mit akarsz az élettől? – Nem értelek. Tényleg nem tudom összerakni ezt az egészet. Nem akarom Pannát védeni, de elmagyarázhatnád, mi köze van neki ehhez az egészhez. Végre azt érzem, hogy tényleg odafigyel arra, amit mondok. Tényleg tudni akarja, hogy mi történt. – Tudod, akkoriban minden az övé volt. Jó jegyek, külföldi utazás nyáron, és persze Tomi. Gondolom, ő sosem beszélt erről, de én órákat tudnék mesélni a szünetekről, amikor kiálltak a barátnőivel a suli folyosójára a kis tűsarkújukban, és azon röhögtek, hogy kin milyen ruha van. A srácokkal együtt az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy porig aláztak minket. – Tinik voltatok. Ő is biztosan tele volt kisebbségi komplexusokkal, valószínűleg amiatt csinálta. – Nem érdekel! Már az is bőven elég volt, hogy övé volt Tomi! Az a fiú a szalagavatóig rám sem nézett! Érted? Észre sem vett. Pedig én senki másra nem vágytam. Miatta nem jártam senkivel egész sokáig. A futó kalandokban hittem, és tudod, miért? Minden reggel úgy

ébredtem fel, hogy a tükör előtt elmormoltam magamnak: Tomi egyszer úgyis az enyém lesz. Szép lassan ez lett a rögeszmém, csak ez érdekelt. Nem mentem bele semmilyen kapcsolatba, mert betegesen hittem abban, hogy egyszer eljön a nap, amikor én kellek majd Tominak, és akkor nem lehetek foglalt. Csak hát nyilván semmi sem sikerült úgy, ahogy én akartam… Újra csokiért nyúlok, és ekkor veszem észre, hogy már alig maradt belőle. A francba, mindig így járok, ha elkezdem, felfalok egy egész táblát. – Még mindig nem értem, miért Pannát hibáztatod. Ő aztán tényleg nem tehet arról, hogy nulla önbizalmad volt. – Lehet, hogy nem direkt csinálta, de akkor is megkeserítette az életem. És nem csak nekem, egy csomó más lánynak is. És nem tudod bemagyarázni nekem, hogy nem élvezte. Látszott rajta. Egyszer az egyik lány a kínaiban megtalálta Panna egyik drága cipőjének a másolatát, valami ócska replikát. Büszkén vonult benne a suliban. Emlékszem, Panna tátott szájjal bámulta, majd Szörnyella de Frász módjára kitört, hogy mit képzel ez a kis suttyó. A következő szünetben már mindenki arról beszélt, hogy a lányt egy gazdag egyetemista pénzeli, és a pasija a szexért cserébe mindenféle drága dolgokat vesz neki. Gondolom, kitalálod, kitől származtak ezek az értesülések… Egészen az ötödik óráig tartott, míg a szerencsétlen lányhoz is visszajutott a pletyka. A sztori hallatán zokogva rohant le a lépcsőn. A nagy sietségben aztán sikerült eltaknyolnia, ráadásul éppen Panna előtt, pont a lábánál koppant a feje. Fél percig néma kussban feküdt a földön, többtucatnyian gyűltek köré, aztán végre kinyitotta a szemét. Ekkor Panna kecsesen lehajolt a lány egyik

cipőjéért, az ablak felé emelte, és hamarosan meg is találta a talpába vésett „Made in China” feliratot. Odaejtette a lány feje mellé, lehajolt hozzá, és halkan azt kérdezte: „Te ki vagy?” Mire a lány: „Barbi vagyok”. Panna egy pillanatig kivárt, majd annyit súgott a fülébe: „Tévedsz, te egy senki vagy”. – Azzal mondjuk Panna valószínűleg nem számolt, hogy a kis pletykája ráirányítja majd a figyelmet Barbira – folytatom egy kis szünet után. – Tök mindegy, hogy mit mondanak, a lényeg, hogy beszéljenek rólad, nem igaz? Barbiról pedig beszélni kezdtek. Onnantól nemcsak a suli minden pasija, de még az egyetemisták is ráálltak, mert közöttük is híre ment. Akkoriban már én is állandóan a srácokkal buliztam, így persze hamar egymásra találtunk Barbival. Onnantól minden hétvégén a legmenőbb szórakozóhelyekre jártunk, és élveztük, hogy a fiúk csak velünk törődtek. Fel sem fogtuk, hogy mi történik velünk. Végre bárkik lehettünk. A fiúk csak annyit tudtak rólunk, hogy pénzért bármit megteszünk, nekik meg abból volt bőven, úgyhogy onnantól kezdve jöttek a durvább bulik, amiknek szép lassan híre is ment. Az elején még semmi komoly nem történt, csak pia, tánc, smacizás, hónapokkal később viszont már egy fiú a bandából elvette a szüzességem az egyik szórakozóhely mosdójában, amiről csak azért tudtam, mert másnap elmesélte. Még szerencse, hogy nem lettem terhes, anyám tuti kinyírt volna! – Aztán jöttek a még keményebb dolgok – meséltem tovább. – Egyik este hoztak a fiúk pár tablettát. Azt mondták, mindketten kaphatunk belőle, és higgyük el, nagyon jó lesz. Zavartan néztünk össze Barbival. Végre mi voltunk a középpontban, velünk foglalkoztak a „nagyok”, nem akartunk visszafordulni. „Háromra!”,

mondtam Barbinak, és már nyeltük is a tablettákat, amiket piával öblítettünk le. A partidrogos társaság nekünk egyet jelentett a pénzesekkel, az elittel, azokkal, akikhez jó tartozni. Ha valaki akartál lenni, velük lógtál. Mi ezt akartuk, úgyhogy nem volt kérdés, hogy a drogozásban is velük tartunk… Csak most veszem észre, mennyire beleéltem magam a mesélésbe, úgyhogy zavartan elhallgatok. Lopva Benire nézek, hátha le tudom olvasni az arcáról, most mit gondol. Elönt az aggodalom, hogy talán mégsem kellett volna elmondanom neki ennyi mindent magamról. Most biztosan meggyűlöl. Vagy megvet. Nagy sokára szólal csak meg. – Tudod, az első találkozásunkkor Panna rögtön észrevette, hogy tetszem neked… Megzavarodva kapom fel a fejem, nem értem, hogy jön ez ide. – Mesélte, hogy amikor elmentünk, akkor beszóltál valami olyasmit, hogy „nyugi, lányok, úgyis visszajönnek”… Panna mindig nagyon féltett téged tőlem. Többször megmondta, hogy meg ne próbáljak ártani neked… – Igen, nekem is szólt, hogy vigyázzak veled – felelem bizonytalanul, mert még mindig nem értem, hová akar kilyukadni. – Meg mesélt a bentlakásos suliról… – Komolyan pletykált erről?! Mindegy, végül is megértem, hogy Panna féltett tőlem. Tudod, a totál szétcsúszás és nőfalás után… De azokról az évekről tényleg nem szeretek beszélni, meg a suliról sem, mert elég kemény volt… Viszont sokat köszönhetek annak az időszaknak. Amikor visszajöttem onnan, egyből újra csajozni kezdtem, ami egy fiúiskola után nem annyira meglepő… Ki akartam

használni minden adandó alkalmat. Csak aztán rájöttem, hogy megváltoztam. Már nem volt szükségem azokra a lányokra, vagy arra, hogy bizonygassam magamnak a férfiasságomat… – Most kicsit összezavarodtam. Mióta is ismered Pannát? – Akkoriban lettünk jóban, amikor összejöttek Somával. Nem tud túl sokat az életemről, ahogy én sem az övéről… Pannát annyira kikészítette, hogy Soma egyre több időt tölt az exével, hogy másról nem is nagyon lehetett beszélni vele. Aztán jött a buli, megismerkedtem veled. Nemsokára beköltöztem hozzád. Akkor már egyáltalán nem beszéltem Somával és Pannával, nem voltam rájuk kíváncsi. Utána Amerikáig már csak veled voltam. Imádtam, hogy reggel a te illatodra ébredtem, mert hiába rohantál el reggel korán, még sokáig lehetett érezni. Mindennap levettél a lábamról, amikor hazaértél, rám néztél a fáradt szemeiddel, és miközben lerúgtad magadról a cipődet, csak annyit tudtál kinyögni, hogy hulla vagy, de ennek ellenére becsuktad magad mögött az ajtót, és dolgoztál tovább. Sokáig harcoltam magammal. De mire eljutottunk Amerikáig, már nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel. Csakhogy addigra már te változtál meg… Olyan távoli lettél… Basszus, ezek szerint észrevette! Ez nagyon ciki. De hiába próbálok kitalálni valami mentséget, hiszen én magam sem értettem az akkori érzéseimet. Ahogy most sem értem. – Megijedtem – felelem végül, és ebben a pillanatban jövök rá, hogy ez az igazság. Még szorosabban ölelem magamhoz a párnát, talán így sikerül visszatartani a sírást. – Én is. Nem tudtam, hogy mit akarok. Te viszont úgy viselkedtél, mintha levegő lennék. Aztán jött a baleset…

Némán ülünk egymás mellett. Nem tudok mit mondani, és ahogy látom, ő sem. Még mindig nem értem, miért hozta most ezt fel, talán úgy érezte, ha a vallomásomra ő is egy vallomással felel, egálban leszünk… De csak még kínosabb lett tőle az egész. Csak nézünk egymásra. Ekkor megcsörren a telefonja. Természetesen kihasználja a lehetőséget a menekülésre. Felpattan, bocsánatkérően megrántja a vállát, és kisiet a szobámból, még az ajtót is becsukja maga mögött. Mereven bámulom a hűlt helyét a kanapén. Csak arra tudok gondolni, hogy bassza meg, ezt elcsesztem. Már megint. Mennyire elcsesztem…

Négy

Az elmúlt pár napban alig szóltunk egymáshoz Benivel. Persze a beszélgetés után reggel úgy tettünk, mintha mi sem történt volna, mégis feszült volt a légkör, és alig hangzott el a szánkból néhány mondat, azok sem voltak túl fajsúlyosak. „Hova tetted a tejet?”, meg „hajtsd le a vécéülőkét!” Igazából Beni alig volt itthon. Egyre inkább azt éreztem, hogy túllőttem a célon… Nem kellett volna mindent elmondanom neki. Valószínűleg egy életre kiábrándult belőlem. Ma be kellett mennem a volt munkahelyemre, hogy elhozzam a cuccaimat. Mindent bepakoltam egy dobozba, és hazametróztam vele. Mindenki lesajnálóan bámult, teljesen egyértelmű volt, hogy kirúgtak, csakhogy most egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak mások. Az elmúlt időszakon kattogott az agyam, a veszekedéseken, azon, amiket Beni mondott. Ideje új életet kezdenem. Ahhoz meg nyilván palacsinta is kell. Gyorsan beugrom a boltba, beszerzem a hozzávalókat. Régen is mindig akkor sütöttem palacsintát, amikor lezártam egy életszakaszt, vagy amikor besokalltam. Anyámék halála után is palacsintát sütöttem, és akkor is, amikor otthagytam Dávidot. A palacsintasütés valahogy erőt ad, hogy továbbmenjek. Olyankor azt érzem, valamit létrehozok, csinálok magamért valamit, ami boldoggá tesz, és most épp erre van szükségem. Ahogy hazaérek, már keverem is a tésztát. Az a terv, hogy kisütök egy tonnányit, aztán leülök a laptop elé A pletykafészeket nézni a hatalmas kupac, mogyorókrémmel teli

palacsintával a jobbomon. Épp az utolsót kezdem el sütni, amikor megérkezik Beni. – Csak nem palacsinta? – kérdezi, miközben becsukja az ajtót, a kulcsot pedig leteszi a konyhapultra. – Eltaláltad! – válaszolom nyakig tésztásan. – Már a folyosón éreztem az illatát. Nem is gondoltam, hogy tudod használni a konyhát… – mondja nevetve. Elmosolyodom, már rég nem ugratott. Valahogy most jól is esik. – Persze hogy tudom! Csak általában inkább a profikra hagyom… Megkínálom, de szabadkozik, hogy nem éhes. – Beni, ne csináld már, attól, hogy nem tudok főzni, a palacsintám még lehet isteni! Kérsz? – próbálom győzködni. – Na jó… de csak ha van nutellás. – Csak az van! – mutatok az üvegre az asztalon. Előszedek egy tányért, ráteszek néhány palacsintát, vastagon megkenem, betekerem, és elé rakom őket. Egy darabig csendben eszik. Amikor megszólal, egy pillanatra megijeszt furcsa, komoly hangja. – Tudod, amikor kicsi voltam, nagyon sokszor hagytak egyedül a szüleim. Olyankor alig vártam, hogy hazajöjjenek, és végre rám figyeljenek – bámul maga elé üveges szemekkel. – Ez most honnan jutott az eszedbe? – kérdem meglepődve. – Az anyukám kárpótlásul mindig palacsintát sütött nekem. – Hű… Ne haragudj, nem tudtam! – Tudod, ilyenkor mindig eszembe jutnak azok az évek. Azt akartam, hogy az én anyukám is jöjjön értem az oviba, aztán a suliba órák után, de míg a többieket munkából hazafele menet felszedték a szülei, én alig láttam az enyémeket. Minden este annyit voltunk

csak kábé együtt, hogy ne felejtsem el az arcukat. Anyám sokszor bejött hozzám esténként, nyomott egy puszit az arcomra, és már sietett is tovább a dolgozószobájába. – És az apád? – kérdezem, miközben egy újabb palacsintát nyújtok neki. – Hát, tudod, ő még rosszabb volt. Őt soha nem is érdekeltem. Legalábbis addig biztosan nem, amíg egyetemet nem kellett választanom. Akkor viszont behívott az irodájába, hogy elbeszélgessen velem. Előtte soha be sem léphettem oda, mindig azt mondta, taknyos gyerek vagyok még ahhoz, hogy betegyem a lábamat a felnőttek világába. Sohasem volt szavam. Amikor ők beszélgettek, nekem csöndben kellett maradnom. Nem érdekelte őket, mennyire éheztem a figyelmükre. Meg is lepődtem, hogy miért rendel be magához. Az irodája az Andrássyn volt, külön portaszolgálattal, ahol öltönyös recepciósok igazították el az embert. Miután bejelentkeztem az apámhoz, azt mondták: „Az igazgató úr már várja, fáradjon fel.” – Nem tudták, hogy a fia vagy? – Hát ez az… Miért nem tudott simán leszólni a portára, hogy a fia vagyok, engedjenek fel nyugodtan? Beni néhány pillanatig csak bámul maga elé. – Mire felértem a lifttel, rendesen fel is húztam magamat. Aztán megláttam a nagy, bőrrel borított, párnás ajtót. Bent pedig jött a következő sokk: egyetlen fényképe sem volt rólam. Tudom, hogy nevetséges, de valamiért mindig meg voltam győződve róla, hogy legalább az irodájában biztosan van egy fotó rólam, és néha megmutatja az ügyfeleinek: „Igen, ő a fiam, a büszkeségem”.

– Jézusom, Beni, ez borzalmas! Beszéltél vele valaha erről? – Mi nem szoktunk beszélgetni. Ezek után pedig még annyira sem volt kedvem eljátszani a szokásos műbeszélgetéseket, tudod, amikor mondjuk felhívom, megkérdezem, mi van vele, de ő rám se figyel, és azonnal kinyom, ha valaki épp keresi a másik vonalon… – És tulajdonképpen miért hívott be? – kérdezem. Már az összes palacsinta elkészült, úgyhogy félreraktam a serpenyőt, és a mosogatónak dőlve, tágra nyílt szemmel hallgatom Benit. Meglep az őszintesége. Eddig még soha nem mesélt magáról ilyen dolgokat… Igyekszem kihasználni a helyzetet, hogy minél többet kiszedjek belőle. – Bejelentette, hogy úgy döntött: ideje kézbe vennie a sorsomat. A bentlakásos is azt tanúsítja, hogy képtelen vagyok ésszerű döntéseket hozni. Nélküle biztosan semmire sem megyek. Akkor aztán elém tolta a jelentkezési lapot, amit már ki is töltött helyettem. Azt mondta, hogy vagy beadom, és akkor minden költségemet fedezi, vagy mehetek, ahová nekem tetszik, de akkor arra se számítsak, hogy otthon maradhatok. – Ezt most nem mondod komolyan?! Basszus. Ha belegondolok, az én szüleim ehhez képest… – Csak azért meséltem neked erről, hogy értsd, miért nem beszélek apámékról. Mondhatnám, hogy hálás vagyok nekik az életszínvonalért, amit biztosítottak, de, tudod, már évek óta azt érzem, bármit megadnék azért, hogy egy normális családom legyen. A bentlakásos suli sokban megváltoztatott. Megtanultam, mi számít az életben. Rengeteg időm volt agyalni a dolgokon. És amikor arra jössz rá, hogy körülötted valójában minden mű, és csakis a pénz

tartja össze a dolgokat, igazi szeretetet viszont soha nem tapasztaltál, akkor simán elmegy a kedved még az élettől is. – Komolyan ennyire kikészültél? – Mindenesetre addig sosem jutottam, mint te. Talán ezért is nem értettem, mi üthetett beléd, miután azt hitted, hogy meghaltam… Hogy mi borított ki ennyire. Mély levegőt veszek. Nem akarok erről beszélni. Még nem. Miközben megfordulok, és megnyitom a csapot, hogy nekiálljak a mosogatásnak, azt felelem: – Hát, nem is tudom… Most elég rohadtul érzem magam, mert a tiédhez képest az én sztorim tényleg jelentéktelen. Engem a szüleim szerettek a maguk módján. Viszont úgy tűnik, van valami közös bennünk. Én sem éreztem sosem a szeretetüket. Tudod, nem öleltek meg soha, soha nem mutattak gyengédséged, én meg azt gondoltam, hogy biztosan utálnak. Azt hiszem, ezzel kezdődött minden. Ha ők nem tudnak magukhoz ölelni, és kimondani azt, hogy szeretnek, akkor biztosan senki más sem tud majd szeretni. Aztán jött a barbis sztori. Ki akartunk tűnni, ami sikerült is, és végre úgy éreztük, hogy tartozunk valahová. Mindig ki akartam követelni magamnak a szeretetet. Minden eszközt megragadtam azért, hogy megkaphassam. A közös bulik, a közös élmények közelebb hoztak az emberekhez, és azt hittem, végre vannak barátaim. De persze a kapcsolatomnak velük köze nem volt a barátsághoz. Ha véget ért a péntek este, rendszerint úgy csináltunk, mintha nem is ismernénk egymást. Közben meg drogoztam… A legtöbbször speedet toltunk, az mindig volt a srácoknak. Nemsokára ott tartottam, hogy elkezdtem vagdosni magam. Bár ezt elég hamar abbahagytam, mert a hegek elcsúfították

a karomat… Aztán jött az a bizonyos tomis balhé, a baleset, a vidéki egyetem. Megjavultam, eltűntek az életemből a drogok, a pia. Amikor újra visszaköltöztem Pestre, azt gondoltam, hogy minden simán megy majd. De azt hiszem, azóta sem tettem túl magam a szüleim halálán… – Mikor jártál utoljára a sírjuknál? Meglep a kérdés, egy pillanatra el kell gondolkodnom. – Ritkán megyek ki a temetőbe – mondom végül, és közben elveszem Beni elől a tányért, a maradék palacsintát pedig becsomagolom és a hűtőbe teszem. – Tudod, nagyon bánt az egész. Amíg ott voltak nekem, sohasem viselkedtem úgy velük, ahogy kellett volna. Most meg minden egyes reggel, amikor felkelek, és belenézek abba a tükörbe, amit még otthonról hoztam el, legelőször az jut az eszembe, hogy mennyire hiányoznak, és hogy mennyi mindent másképp csinálnék, ha újrakezdhetném. Hogy mennyire más lenne minden, ha még itt lennének. De nincsenek, úgyhogy tehetetlen vagyok… Közben készítek egy teát, és megkérdezem Benit, hogy kér-e. Ő nemet int, és enged magának egy pohár vizet. Aztán csak ennyit mond: – Nagyon sajnálom… – Tudod, én soha nem voltam képes elhinni, hogy engem lehet szeretni – folytatom. Egészen meglep, mennyire jólesik beszélni ezekről a dolgokról. Mintha közben kicsit ki is tisztulnék, mintha kicsit könnyebben érezném magam. – Azt hiszem, valójában bármit megtennék a figyelemért. És ha nem kapom meg, magamnak kezdek el ártani. Igazából kész csoda lenne, ha lettek volna az életemben

normális kapcsolatok vagy barátságok. Minden kapcsolatomban betegesen üldözési mániás voltam, és azzal kergettem el az embereket magam mellől, hogy folyamatosan azt lestem, mikor és hogyan vernek át vagy csapnak be, hiszen engem úgysem lehet szeretni. Aztán meg elhitettem magammal, hogy jó nekem egyedül, közben meg minden este zokogva aludtam el. Emlékszem, egyszer egy buliban megismerkedtem valami sráccal, már nem is tudom, mi volt a neve. Odacsapódott mellém valamelyik romkocsmában, és egy darabig beszélgettünk. Egyszer csak egészen váratlanul feltett nekem egy kérdést. Amikor eltűntél, valamiért rögtön ez jutott eszembe… – Mit kérdezett? – Hogy éreztem-e már magam tartósan jól valakivel. Akkor esett le, hogy nem, még sosem. Mert amikor valakivel jó, akkor az másnapra vagy eltűnik, vagy én üldözöm el magam mellől. És akkor még mindig jobb, ha az én kezemben marad az irányítás… Annyira nehéz ez így. Ezért nem szoktam senkit közel engedni magamhoz. Mert nem akarom újra azt megélni, hogy nem vagyok elég. Érted már? Borzasztó szar így élni! – Azt hiszem, értem… Szóval bármikor, amikor egy új valaki felbukkan az életedben, előbb megszereted, de aztán mindig történik valami, és te újra egyedül maradsz. Ami nem is lenne baj, de te ezzel újra megerősíted magadban, hogy téged nem lehet szeretni. Így azért már sok minden világos. – Na, az szuper, mert nekem eddig tök homályos volt az egész. Semmit sem értettem belőle, csak csináltam a hülyeségeimet. Rendszerint kiüldöztem az embereket az életemből, csak hogy még véletlenül se kelljen megtapasztalnom azt, hogy a másik hagy el.

– Tapasztaltam… De velem nem lesz ilyen könnyű dolgod! Figyelj, szerintem az segíthet, ha megpróbálod kívülről figyelni magad. Mintha valaki elmesélné neked, mi történt, és kívülről kellene véleményt mondanod róla. Akkor rögtön észreveszed, ha a saját ellenségedet játszod. És egyszer csak rájössz, hogy nincs szükséged ezekre a felesleges és kimerítő játszmákra… Nem úgy bánsz majd az emberekkel, mint ahogy velem tetted az utolsó hetekben… Ajjaj, visszatértünk a múltkori beszélgetéshez! Erre a fordulatra nem számítottam. Lehajtom a fejem, hátha úgy leplezni tudom, mennyire szégyellem magam az egész miatt… – Bocsáss meg… – Tudod, már akkor is éreztem, hogy valami nem klappol veled… De nem gondoltam volna, hogy meg kell halnom azért, hogy kiderüljön, mi a bajod velem… Csodálkozva kapom fel a fejem. Most tényleg ezen poénkodik? Ezek szerint rendben vagyunk? Elönt a megkönnyebbülés. – Ne haragudj, tényleg! Én ilyen vagyok, ha összezavarodom. És akkor eléggé kusza volt minden az életemben. De aztán ahogy hazajöttem, azt éreztem, hogy nem akarok ilyen életet élni, hogy minden rohadt alkalommal, amikor végre megnyitom valakinek a szívemet, el is veszítsem örökre. Érted? Már nincs ehhez elég erőm. Aztán ebből lett az, ami lett… Zavartan hallgatunk. Azt hiszem, a sztorinak ez a része Beninek is kellemetlen. Minden alkalommal, amikor szóba kerül a fürdőkádas „balesetem”, megváltozik. Illetve nem ő változik meg, hanem rám néz másképp. Zavarba jön, óvatos lesz, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit mondhat, amivel nem akaszt ki. Mintha valami

kiszámíthatatlan elmebeteg lennék. Kezd egy kicsit kínos lenni a csend. Beninek mentő ötlete támad, gyorsan a telefonjára néz, majd bejelenti: ideje aludnia, másnap korán kezdődik a napja. Egyetértően bólogatok, és valamit dadogok, hogy igen, nekem is… Mindez nemcsak azért nevetséges, mert munkanélküli vagyok, és akkor kelek reggel, amikor csak akarok, hanem főképp azért, mert még este nyolc sincs… Amikor magamra zárom a szobám ajtaját, felsóhajtok. Furcsa ez az új helyzet. Bár ez a beszélgetés, meg a múltkori is már majdnem olyan volt, mint azelőtt, mégis, állandóan ott kísértenek körülöttünk a történtek. Valószínűleg egyikünk sem tudja helyre tenni magában, hogy Beni látta, mit műveltem magammal… Érzem, hogy ő is kellemetlennek érzi a témát, nekem meg még inkább az… Elképzelésem sincs, hova vezet ez az egész. Fogalmam sincs, lesz-e még valaha olyan a kapcsolatunk, mint volt. Főleg úgy, hogy ő hamarosan elköltözik, és többé nem leszünk rákényszerítve, hogy találkozzunk. De az is lehet, hogy így lesz a legjobb, szépen eltűnünk egymás életéből, és mindketten elfelejtjük ezt az egészet. De ettől a gondolattól hirtelen rám tör a pánik. Nem törölhetem ki Benit az életemből. Hiszen akkor teljesen magamra maradnék…

Öt

Már a folyosón érződik a vacsi illata. Elfordítom a kulcsot zárban, mire egy hangos „szia” köszönt, és a citromos csirke friss illata. Benézek a konyhába egy puszira, Beni épp muffint süt. Fűszerek meg világháborús állapotok mindenhol, de most nincs időm, hogy kiakadjak vagy megdöbbenjek, majd eltakarít később. A cipőmet hanyagul lerúgom magamról, berohanok a szobámba, és már kutatok is papír után. – Hát te merre jártál? – szól utánam. – Panna már egy ideje nyaggatott, hogy találkozzunk. Azóta nem láttam, hogy hazahoztatok a kórházból – kiabálok vissza. – Végül ma délután leültem vele kajálni meg beszélgetni. Kicsit fura volt az egész, de azért nem bántam meg… – Mi volt a fura? Csak nem még mindig az az álom? – Jaj, Beni, nem tudom rajta túltenni magam! Túl valóságos volt. Szóval óvatos voltam Pannával, nagyon óvatos. Hagytam, hogy meséljen magáról, arról, hogy mi történt vele meg Somával. Azt mondta, azóta sincsenek együtt, és akkor látta utoljára, amikor azt csekkolták, itthon vagyok-e. Aztán rólad kezdett kérdezgetni… A szúrós szemeivel állandóan az őrületbe kerget! Valamiért utálja, hogy mi jóban vagyunk, utálja, hogy itt vagy mellettem. – Biztos csak félt téged, szerintem ebben nincs semmi rendkívüli. – Felnőtt vagyok, nem kell engem félteni! Még azt is megkérdezte, hogy mi van köztünk. Mondtam, hogy ugyanaz, ami hónapokkal

ezelőtt. Semmi – magyarázom széttárt karokkal. Tényleg nem értem, hogy miért kell Pannának ezen ennyit lovagolnia. – És legalább finomat ettetek? – Aha! De te mit csinálsz itthon? Nem azt mondtad, hogy hosszú napod lesz? – Végül előbb végeztem, és gondoltam, készítek valami vacsit. Nem volt kedvem beülni megint valami étterembe… Rövid szünet, biztos a muffinokkal ügyködik. Kezd idegesítő lenni ez a távkommunikáció, úgyhogy inkább kimegyek hozzá. – Ti merre voltatok? – kérdezi. – Valami olasz étterembe mentünk, már el is felejtettem a nevét… És tényleg. De nem csoda, mert közben végig valahol teljesen máshol jártam. Panna valami cipőről magyarázott, amit muszáj beszereznie, de csak Berlinben kapható, aztán elő is szedett egy magazint, hogy megmutassa. Én addig az étlapot bújtam, úgyhogy örültem is, hogy lecserélhetem az újságra. Iszonyú feszült voltam, bármennyire küzdöttem ellene. Ahogy ránéztem Pannára, csak az álmomra tudtam gondolni… Aztán megakadt a szemem az egyik cikken. Amikor Panna kiment a mosdóba, gyorsan bele is olvastam. Az írás néhány amerikai pszichodoki szuperhatékony módszeréről szólt, ami segít túllépni a nehéz időszakokon. Kísérteties volt! Találkozom Pannával, miközben minden porcikám tiltakozott ellene, és erre a kezembe adja ezt az újságot, épp ezzel a cikkel! El is döntöttem, hogy amint megszabadulok tőle, rögtön keresek egy újságost, és beszerzem a magazint. Erre volt most szükségem! Onnantól kezdve már csak a magazinra tudtam gondolni. Még ott, a bódé mellett állva azonnal végig is olvastam az egész cikket. Tele

volt beszámolókkal azoktól, akik kipróbálták a módszert, még Beyoncétől is idéztek, aki szintén használja ezt a szisztémát. A technika lényegében a bennünk lévő zavarra helyezi a hangsúlyt. A szerző úgy írta le a folyamatot, mint a tavaszi nagytakarítást: amíg nem kezdünk neki, észre sem vesszük, mennyi szemét van bennünk. Viszont ha rendszeresen elvégezzük, a kosz nem halmozódik fel, hanem rögtön megszabadulunk tőle. Imádtam az egész elméletet, alig vártam, hogy kipróbáljam! A cikk szerint a módszer igen hatékony, annak ellenére, hogy nagyon egyszerű. Nem kell mást tennem, mint leírni néhány megadott szót egy-egy A4-es lapra, és megfogalmazni, hogy mit jelentenek nekem: hogy milyen érzések és emlékek fűződnek hozzájuk. Kontroll nélkül, ahogy jön. Aztán amikor visszaolvasom a szöveget, azonnal látom majd, mi csúszott félre. Az írás arra is kitért, hogy a legjobb, ha egészen a gyerekkorig vissza tudok menni, az első élményeimhez, ami a szóhoz fűződik. A következő szavak voltak megadva: barátság, szerelem, kapcsolat, párkapcsolat, csalódás, egyedüllét, magány. Kicsit bepánikoltam, amikor végigolvastam a listát. Mi a fenét fogok én ezekről írni? Egy-egy szópár között nem is értettem a különbséget: kapcsolat és párkapcsolat? Egyedüllét és magány? De éreztem, hogy ez majd segít, hogy a módszer olyan dolgokat mutat meg, amikről korábban tudomást sem vettem, miközben azok léteznek, és szépen felemésztenek. Hetek óta ez volt az első olyan dolog, ami erőt adott, motivációt meg életkedvet. Égett bennem a vágy, hogy minél előbb hazaérjek. Erre belefutok Benibe, aki rögtön faggatni kezd, hogy milyen napom volt…

Nem is bírok magammal, egyik lábamról a másikra állok, aztán végül feladom, és visszaszáguldok a szobámba. Beni még magyaráz valamit arról, hogy ma este még össze is kell pakolnia a cuccait, ugyanis hamarosan költözhet az új helyére, lassan elkészül a lakás. De én már szinte nem is hallom a szavait, csak arra vágyom, hogy elkezdhessek írni. A szekrényből kihúzok egy írólapot, kikapok a fiókból egy tollat, majd lehuppanok a kanapéra. Egészen addig ott ülök és körmölök, amíg úgy nem érzem, hogy mindent kiírtam magamból.

Papírok, amerre a szem ellát, összegyűrt gombócok hevernek a lábaim alatt. Az oldalakon összevissza mutató nyilak, a szöveg tele áthúzásokkal… Meg sem tudom mondani, mikor kellett utoljára papírra írnom! Miért nem lehet ezt gépen csinálni?! Hirtelen eszembe jut, hogy meg kellene mutatnom Beninek, mit csinálok. Hiszen ő is épp ezt javasolta: próbáljam meg kívülről nézni a dolgokat. Egyre izgatottabbá válok. Most már csak azon jár az agyam, hogy megmutassam-e neki a lapokat. Hosszasan hezitálok, felállok, és elindulok az ajtóhoz. De aztán mégis visszafordulok, hogy mekkora barom vagyok, biztos nem érdekelnék a papírjaim, meg tuti megijeszteném velük… Aztán meg az jut az eszembe, hogy eddig sem nevetett ki. Eddig is itt maradt mellettem, akkor meg mit veszíthetek? A lapokat a mellkasomhoz szorítva sétálok vissza a konyhába. Mostanra elmosogatott, és a vacsorája nyomait is eltüntette. Nem ismerek rá. Megállok a szobája ajtajában, és pár percig csak zavartan nézem,

ahogy a cuccait dobozolja. Egyszer csak észrevesz. – Tudod, sokat gondolkoztam azon, hogy a történtek után nem lenne-e jobb, ha te is elköltöznél innen – mondja. – Nem, dehogy, nincs rá szükség – intem le. Most egyáltalán nem érdekel ez a téma, alig várom, hogy megmutathassam neki a lapokat… – Biztos vagy benne? Szerintem jót tenne, ha új életet tudnál kezdeni. – Beni, tényleg nem para. Figyelj, mutatni akarok valamit… – lekuporodom a földre, és sorra kiterítem magam elé a lapokat a szoba közepén. – Mik ezek? – lép mellém. – Tudod, mondtam, hogy nem bántam meg a mai találkozást Pannával. De igazából nem miatta. Ő szokás szerint megint csak a saját sztorijait hajtogatta, oda se figyelt rám. Egy cipőről magyarázott, bár ott elég hamar elveszítettem a fonalat. Viszont volt nála valami csajos magazin, amiben megakadt a szemem egy cikken. Onnantól csak ez foglalkoztatott egész nap – mutatok a papírokra. – Mégis mi ez? Elárulod végre? – Tudod, az amcsi pszichodokiknak mindig van egy-két jó trükkje a problémák megoldására. Ez is egy ilyen. Nézd: különböző szavak, amikről el kell magyaráznod, hogy mit jelentenek neked, utána pedig minden hozzájuk fűződő fájdalmat, negatív élményt ki kell írnod magadból. A cikk szerint így tudod elengedni azt, ami bánt, és ha elég ügyes vagy, megérted, mi miért történik veled. Kipróbáltam, és nézd! – Kloé, ez biztos jó ötlet? – kérdezi, miközben mellém telepszik. – Figyelj, őszintén szólva fogalmam sincs. Összevissza vannak

kutyulva a dolgok a fejemben, úgyhogy biztosan nem árt, ha valahogy nekikezdek a rendrakásnak. Tudnom kell, mit jelentenek nekem ezek a dolgok, értenem kell, hogy milyennek képzelem el őket és miért, hogy aztán változtatni tudjak az életemen. – Értem. Nézzük csak… – nyúl az első lapért. – Szabad? – Persze, nézd csak meg, azért hoztam. Egyébként ez nekem is tök új, még hozzá kell szoknom. – Mihez? Ahhoz, hogy valakiben megbízol? – kérdezi nevetve. – Beni, nekem sosem voltak igazi barátaim, akikben bízhattam volna. Nekem csak te vagy. – Ez biztosan nem igaz! Ott van Panna is… – De, elhiheted, hogy így van, Pannát nagyon nem tudom hova tenni… Beni áthatóan néz rám. A szemei már megint összezavarnak, úgyhogy inkább elkapom róla a tekintetem, és egy újabb papírért nyúlok. Nem akarok Pannáról beszélni. Tök fura a lány, nem is értem, miért akar egyáltalán találkozgatni velem, amikor nem is figyel arra, amit mondok. Gyorsan témát váltok. – Barátság. Nézd meg, miket írtam róla. – „Barát az, aki meghallgat, és meg is hall, aki segít, aki támogat, aki melletted van, aki megbocsát akkor is, amikor a legrosszabb időszakodat éled. Barát az, aki nem azért van melletted, mert a drog összeköti veled, hanem csakis miattad. Mert érzi, veled több az élete” – olvassa hangosan Beni. – Ennyit tudtam összehozni róla. Nem valami sok. Azt is le kellett írnom, amit az elmúlt időszakban tanultam ezekkel a szavakkal kapcsolatban, de azokat a sztorikat már ismered…

– Egész jól csináltad… Na és a szerelem? Ahhoz mit írtál? – Semmit – lobogtatom meg előtte az üres lapot. Ez mennyire gáz! Egyetlen normális kapcsolatot nem sikerült összehoznom az elmúlt évek alatt… Erre aztán büszke lehetsz, Kloé! – Beni, nekem mindig csak plátói szerelmeim meg felszínes kapcsolataim voltak… Soha senki sem bókolt nekem úgy igazán, szívből, nem vittek romantikus vacsorára, nem kaptam virágot, nem akartak meghódítani… Mit tudhatok én a szerelemről? – És neked komolyan ettől szerelem a szerelem? – kérdezi Beni döbbenten. Látom az arcán, hogy tényleg nem ért. – Nem, dehogy! Ezek csak a hozzá tartozó elemek. De akkor is, kábé annyit tudok a szerelemről, amennyit a Szerelmünk lapjaiban láttam… – Hát, azt észrevettem… – Beni, nekem tényleg nagyon komoly zavar van a fejemben! De te ezt úgysem értheted. Most még én sem nagyon értem… – Befejezhetnéd végre ezt az én úgysem értem dolgot. Tudod nagyon jól, hogy itt vagyok, meghallgatlak. Ha elmondod, mi van benned, egyrészt neked is könnyebb lesz, másrészt pedig nekem is lesz rá esélyen, hogy megértselek. Erre te mit csinálsz? Egyik nap tök jót beszélgetünk, másnap meg lerázol… Szóval? – Várj, ezt is felírom a barátsághoz – kikapom a kezéből az A4-est, és már fel is vések egy mondatot a többi mellé. – Mit? – „Meghallgatja a másikat, aki megbízik benne annyira, hogy minden titkát megossza vele, mert tudja, hogy nála biztonságos helyen tudhatja” – olvasom fel a papírról mosolyogva.

– Ugye, tudod, hogy nem a romantikus filmektől tanulod majd meg, milyen a szerelem? – kérdezi Beni, miközben feltápászkodik a földről, és visszamegy pólóihoz. Egy darabig csöndben vagyunk, ő hajtogatja a ruháit, én írok. De aztán hirtelen megtorpan. – Mi lenne, ha játszanánk egyet? – kérdezi. – Mire gondolsz? – nézek rá kíváncsian. – Annyi mindent felsoroltál, amit még soha nem tapasztaltál meg. Mi van akkor, ha pontosan ez akadályoz meg abban, hogy végre ne rettegj a szerelemtől? Mi van, ha egyszerűen csak át kell élned ezeket a nyálas, romantikus kliséket, és akkor végre nem éreznéd magad kevésnek ahhoz, hogy bárki szeressen téged? Ha egyszer megtapasztalod, hogy milyen az, ha valakinek fontos vagy, és megtanulsz elfogadni másokat, sok minden megváltozhat az életedben… – Vagyis eljátsszuk, hogy te udvarolsz nekem, vagy mi? Lassan felállok, és próbálom leplezni a zavaromat. – A romantikát játsszuk el. – Ez azért nem ilyen egyszerű. – Ne mondd, hogy annyira bánnád. Egy próbát megér, nem? Kétkedve nézek rá. Ebből ugyan mi jó sülhet ki? – Én szeretném megpróbálni. Szeretnék segíteni neked – teszi hozzá Beni. – Hmm… Na jó. Egye fene. De mégis hogyan képzelted el? Sokat sejtető mosolyra húzódik a szája. Lehajol, összesöpri a papírjaimat, az egész kupacot a kezembe nyomja, majd a vállamnál fogva megfordít, és kiterel a szobájából.

– Vonulj el szépen a szobádba, és írd össze az összes romantikus közhelyet, helyszínt, ötletet, ajándékot, bármit, amit mindig szerettél volna megkapni, átélni, de valahogy soha nem volt rá lehetőséged. Mindent írj le nekem, ami csak az eszedbe jut. A többit pedig bízd rám. Nem fogod előre tudni, mikor mi következik. Hogy hova viszlek, mit kapsz, mit csinálunk. Jó lesz így? Egy pillanatra megtorpanok, visszafordulok felé, és a szemébe nézek. – Miért csinálod ezt? – Mert segíteni akarok neked. És mert megtehetem! – kacsint rám nevetve. Aztán elkomolyodik az arca. Kinyújtja felém a kezét. Én megfogom. Hosszú ideje először éreztem azt, hogy meg akarom ölelni. Félve, rettegve, de engedek a késztetésnek. Úgy látszik, ő is erre vágyik. – Üdv újra az életben – súgja. Mosolyogva bólintok egyet, többre most nem vagyok képes. Egyetlen szó sem jön ki a számon. – Tudod, én addig leszek itt neked, ameddig szükséged lesz rám. Ezt ne felejtsd el. – Oké. Feszültséggel telik meg körülöttünk a levegő. De ez most más. Látom az arcán, hogy más. – Na jó – köszörülöm meg a torkom. – Megyek. Még meg kell csinálnom a házidat, és a többi szót is ki kell még fejtenem… Az ajtóból még egyszer visszapillantok rá. Ő is engem néz. Bizonytalanul azt kérdezem:

– Komolyan ezt akarod? – Te csak csináld a dolgodat. A legjobb Kloét érdemled meg, és ha ez az ára, én szívesen segítek. – De neked ez tényleg nem kellemetlen? – Akkor nem ajánlottam volna fel. Most pedig nyomás, csináld meg a leckédet!

Most miért csinálja ezt? Miért van szükség erre az egészre? Egészen eddig olyan tartózkodó volt, olyan fura volt vele lenni, sőt még most is az. Bár nagyon úgy tűnik, a köztünk lévő kötelék elvághatatlan… Lehet, hogy őt is ez készteti arra, hogy azt tegye, amit tesz… Nem tudhatjuk, miért jött a másik az életünkbe. Lehet, hogy Beni nekem többet segít, ha csak barátként áll mellettem. És eljátsszuk ezt az egészet… Csak az a kérdés, nekem hogyan megy majd a színészkedés. Mi van, ha túlságosan beleélem magam? Nem tudom, honnan veszi, hogy tud segíteni, de hatalmas lelkesedése végül rám is átragadt. Még véletlenül sem mondtam volna neki azt, hogy hagyjon a hülye feladataival. Szorgalmas, első padban ülő, SZTK-keretes szemüveget viselő stréber kislány módjára vésem le egy lapra, amit kért. Azt hittem, egyszerű dolgom lesz, és kábé öt perc alatt végzek, aztán pedig feltápászkodhatok a kanapéról, és mehetek aludni. Ám már hajnali egy is elmúlt. Persze az általánosságokkal gyorsan végzek, ilyenek például a virág, mozi, romantikus vacsi… De valahogy ennél többre nem jutok, akármennyire is töröm a fejem. Mondjuk nem is könnyű a helyzetem, hiszen nem láttam magam körül túl romantikus sztorikat, úgyhogy valójában nem is tudhatom, mi

hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen a kép… Tovább agyalok. Sorra jutnak eszembe az őrültebbnél őrültebb filmek, mint például az, amelyikben a lány egy csokor répát kap, mert a rózsát utálja. A címére már nem is emlékszem, és ez a jelenet is csak azért maradt meg, mert eszméletlenül kreatív ötletnek tartottam. Igen, erre van nekem is szükségem! Emlékeket szeretnék, tökéletes, nem zavarba ejtő pillanatokat. Nem akarok folyton töprengeni, csak élvezni azt, ami történik velem, élvezni, hogy kapok. Végül nagy nehezen összeáll a listám. Még mindig elég gyengének érzem a pontjait, de bízom abban, hogy Beni kivitelezésében mind pont elég lesz, és imádni fogom őket. Utoljára még átfutom, mielőtt végre elmegyek aludni: 1. Piknik. 2. Ajándék, amire nem számítok. 3. Romantikus vacsora. 4. Ágyba hozott reggeli. 5. Balaton. 6. Naplemente. 7. Sok-sok virág. 8. Meglepetésutazás. 9. Csillagokat nézni. 10. Lángosozás. 11. Őrült szerelmi vallomás. 12. Csinálni valami meggondolatlanságot.

Hat

Papírral a kezemben ébredek, hiszen tegnap végül a listámat bújva aludtam el a kanapén. Nyújtózkodom egyet, hátha könnyebben magamhoz térek. Megállapítom, hogy még csak el sem pakoltam magam után, ruhák és papírgalacsinok, amerre a szem ellát, mintha egy tornádó csapott volna le a szobámra. Ismét a papírra téved a tekintetem… Nincs értelme sokáig húzni az időt, oda kell adnom Beninek. Nagy levegőt veszek, érzem, ahogy az egész tüdőmet átjárja, majd lecsukom a szememet, és a telefonomért nyúlok. Megállapítom, hogy délelőtt tíz van, Beni nagy valószínűség szerint rég elhúzott dolgozni. Kikeresem a számát, és megcsörgetem. Nagy meglepetésemre azonnal felveszi. Azt mondja, mindjárt itthon lesz, épp most száll ki a kocsiból. Hű. Ahogy megérkezik, rögtön szabadkozni kezdek. – Tudod, még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet… A létező legidiótább listát írtam össze… Semmi kreativitás sincs benne… – Te ne törődj semmivel, a kreativitás az én feladatom – int le, majd a kezembe nyomja a reggelimet. Lekváros bukta meg karamellás tej a Cserpesből. Tudja, hogy imádom. – Jó, tudom, de ezek a dolgok olyan… Nehéz róluk beszélni… Ha tehetném… – nyújtom át neki szégyenlősen a papírt. Jézusom, most tuti kinevet! Mennyire szánalmas vagyok. Úristen! Gyorsan kiszedem a csomagból a buktát, és keresek neki egy tányért.

– Tudom, ha tehetnéd, soha nem is foglalkoznál az egésszel. Csakhogy ezt nem engedheted meg magadnak, mert másképp örök életre szívhatsz a barom pasik miatt – mondja Beni, és közben olvasni kezdi a lapot. Egyszer csak kitör belőle a nevetés. – Kloé, komolyan ennyi tellett tőled? – néz rám csodálkozva. – Ezt most fejezd be. Megtettem minden tőlem telhetőt – felelem sértetten, majd kortyolok a karamellás tejemből. – Tudod, szívem szerint most rögtön visszaadnám, hogy csináld meg újra… Most tényleg ennyire nincs fantáziád? Milyen pasikkal találkoztál te eddig? – Olyanokkal, akik nem ismerik a romantikát. De erről már beszéltünk. Nem vagyok hajlandó kellemetlenül érezni magam a pasik helyett, akiknek már évekkel ezelőtt meg kell volna mutatniuk, milyen az, ha szeretnek egy nőt! – Jézusom, most nehogy megsértődj, nem azért mondtam! Hirtelen felpattan mellőlem. – Tudod, mit? Edd csak meg a reggelidet, később hívlak. Ezt pedig bízd csak rám – mutat a papírra. – Majd én megmutatom neked, milyen az, ha valaki kreatív! Mennem kell, hosszú napom lesz… Megleszel egyedül? Zavartan bólogatok, hogy persze, de ő már el is rohant, kezében a listával.

Olyan hülyén érzem magam. Még arra sem vagyok képes, hogy leírjam, mire vágyom… Talán azért, mert félek tőle… Igen, lehet, hogy ez az oka! Rettegek a romantikától és mindentől, amihez egy picit is meg kellene nyílnom. Most viszont Beni kezében van az irányítás.

Nem mondom, hogy megnyugtat a gondolat, de bíznom kell benne. Hinnem kell abban, hogy tudja, mit csinál, és hogy én is végig tudni fogom. Hiszen ez az egész csak egy játék… A végén még jó móka is lehet, ki tudja?

Hét

Csörög az óra. Egész éjszaka alig aludtam, csak forgolódtam jobbra meg balra. Végig azon kattogott az agyam, hogy most mi lesz, és miért is kellett ez az egész… Benit pár napig megint nem láttam. Biztosan meggondolta magát. Hogy is képzelhetted azt komolyan, hogy ez tényleg megtörténhet? Mennyire hülye vagy, mennyire nagyon hülye… A hosszas plafonbámulós önostorozás után végül kikászálódom az ágyból. Talán ideje lenne reggelizni. Egy csokor gerbera fogad az étkezőasztalon. Megdörzsölöm a szememet, hogy jól látok-e. Tényleg ott van! Izgatottan odatipegek, megfogdosom a szirmait. Igazi. Ó, Beni! Mégsem tűnt el, mégis komolyan gondolja! A gerbera illata isteni! Ahogy megfogom, hogy vízbe rakjam, egy kártya esik ki a szirmok közül. Szép reggelt, te szép! Nem volt szívem felébreszteni, de gondoltam, örülsz majd egy kis meglepetésnek. Kávé a konyhában, a virágot pedig tedd vízbe! Délre legyél kész! Őrült módjára kezdek el ugrálni a konyha kellős közepén, hangosan ujjongva. Aztán leesik, hogy bassza meg, Beni még mindig itt lakik, mi van, ha még nem ment el itthonról? – Beni? – szólítom, de nem érkezik rá válasz. Benyitok a szobájába, üres. Végigdőlök a kanapémon, és újra meg újra elolvasom a levelet. Azt írta, hogy „te szép!” És reggelit is hozott! Mennyire cukorfalat! És…

Mégis hova akar vinni délben? Elvörösödöm, az egész testem bizsereg, a kezeim, az arcom, a szívem… Ajjaj! Félek attól, amit érzek, de most az egyszer mégiscsak hagyom megtörténni. Elvégre csak játszunk, én pedig élvezem a játékot. Ebben nincs is semmi rossz, gondolom, miközben felhúzom a redőnyt. Ragyogó őszi napsütés, majdnem húsz fok. Hosszú hetek óta először nyitom ki az erkélyajtót. Visszatipegek a lakásba, felkapom a köntösömet, tálcára pakolom a reggelim, és kint eszem meg. Élvezem a napsütést, a friss levegőt, nyugodt vagyok és boldog. Hónapok óta nem éreztem így magam. Bizony most szépen hagyom, hogy történjen az, aminek történnie kell. Küldök Beninek egy üzenetet egy szelfivel, amin az erkélyen reggelizem, és megkérem, legalább azt árulja el, hogy mit vegyek fel. Azt válaszolja, hogy tök mindegy, úgyis szép leszek. Elégedetten hajítom a kanapéra a telefont. A válaszán mosolyogva ballagok be a fürdőbe. Belebámulok a tükörbe. Újra visszaköltözött a szemeimbe az élet. A hajamat ma nem vasalom ki, most valahogy tetszik így is, göndören. Éveken át növesztettem, mert úgy gondoltam, attól szexibb leszek, ha a hátam közepéig ér a hajam. Pannáé is mindig hátközépig ért, meg a magazinokban is minden csajnak gyönyörű, hosszú haja volt. Akkoriban azt hittem, ettől valahogy nőbb leszek. Most viszont már nem érdekel az egész. Az órára nézek. Úristen, mindjárt dél! El kell készülnöm, még mielőtt Beni hazaér. A következő pillanatban már a köntöstől megszabadulva állok a kádban, gyors zuhanyt veszek, magam köré tekerek egy törülközőt, és készítem is ki a sminkcuccokat.

Mezítláb sétálok be a szobámba, és elkezdem kirámolni a szekrényem tartalmát. Minden ruhát kidobálok, ami szóba jöhet, aztán teljes kétségbeeséssel válogatok közülük. Néha az órára nézek, olyankor kellően bepánikolok, hogy már alig maradt időm, de én még mindig nem tudom, melyik göncömet válasszam. Húsz perccel később a harmadik körömet futom a tükör és a szobám között, amikor feladom, és egy farmer-magas sarkú kombináció mellett döntök. Annyira elszoktam már a randizástól… Bár jobban belegondolva, nem is nagyon voltak még randijaim. Sőt. Soha senki nem hívott még el igazi randira. Nem véletlenül került ez is a listára… Csöngetnek. Jézusom, ő az! Őrült módjára rohanok az ajtóhoz, előtte azonban még gyorsan megnézem magam a tükörben, a folyosón. Mély levegőt veszek, nyugalmat erőltetek magamra, majd ajtót nyitok. Egy hatalmas csokor virág takarja el Benit. – Rakd vízbe. Tudom, hogy imádod – nyújtja át a csokrot, és megpuszil. Hál’istennek rajta is látszik, hogy zavarban van. Talán ő sem csinált még ilyet soha. – Köszönöm! – felelem, és közben már bent is vagyunk a lakásban. Vízbe rakom a csokrot, a másik mellé. Észreveszem, hogy remeg a kezem. Remélem, ő nem látja rajtam, hogy mennyire izgulok. Körbesétál, majd gyanúsan mosolyogva azt mondja: – Szép lakás! Erre mindkettőnkből kirobban a nevetés, és szerencsére bennem is oldódik a szorongás. Beni szól, hogy indulni kéne, nincs sok időnk. Próbálom faggatni, mégis hová megyünk, de komoly képpel közli, hogy most ő a főnök,

nekem meg hallgatnom kell rá, szóval nagyon gyorsan induljunk a kocsihoz. Még én is meglepődöm rajta, hogy engedelmeskedem.

A Gellért-hegyen állunk meg, a Citadella előtti parkolóban. Gyanakodva nézek fel az égre, a város felett sűrű felhők gyülekeznek. Nem hoztam kabátot… Biztos, hogy ez olyan jó ötlet? De nem szólok semmit, nem akarok ünneprontó lenni. Ahogy kiszállunk, Beni megkér, hogy kövessem. Egy dobozt cipel magával, fogalmam sincs, mi lehet benne. Azt mondja, egy picit még lefelé kell sétálnunk az ösvényen, de aztán ott egy pad gyönyörű panorámával, oda megyünk. Próbálok egyensúlyozni a kavicsokon, olykor Benibe kapaszkodom. Megérkezünk. A pad korhadt, talán egy hajléktalan használhatta utoljára. Elfojtom a negatív gondolatokat, és leülök. A látvány teljesen lenyűgöz. Alattunk az Erzsébet híd, az autók innen fentről kábé akkorának tűnnek, mint a telefonom. Budapest egyszerűen meseszép… Ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy nincs még egy város, ahol szívesebben élnék. Már nem is érdekel, hogy korhadt a pad, nem keresek több kifogást. Beni a kezembe nyomja a csomagot. Cézársalit hozott a kedvenc éttermemből, és kávét! – Honnan tudtad…? – hebegem meglepetten. – Láttam a Facebookon, hogy régen mindig ide csekkoltál be, és cézársalátát ettél. Gondoltam, ma itt ebédelhetnénk. Mit szólsz? Ha nem ízlik, hozhatok mást! – De szuper vagy! Tökéletes, persze, imádom, meg ezt a helyet is, és a kávé is csúcs! Köszönöm, Beni! – nyomok egy puszit az arcára. Egy pillanatig farkasszemet nézünk egymással. Határozottan,

mosolyogva bámul a szemembe, amitől egyből elpirulok. Érzem, hogy ég a képem, basszus! Zavartan elkapom a fejem, és próbálok terelni. – Tudod, ez az egész olyan fura… Őszintének lenni valakivel, kitárni az életemet, a múltamat, a fájdalmaimat… Félelmetes, de… Egy pár sétál el mögöttünk, hangosan nevetnek, mire elhallgatok, és hátrakapom a fejem. Jó rájuk nézni… valami ilyenre vágyom én is. Összenézünk Benivel, látom, hogy tudja, mire gondolok. – Elhiszem, de meg kell lépned, ezt te is tudod. Különben meg nekem sem könnyű, elhiheted – mondja, és a kezembe adja a villát. A keze egy pillanatra hozzáér az enyémhez, én pedig már megint úgy teszek, mintha mi sem történt volna. – Várj! Ez azt jelenti, hogy te is… – Persze. Ha te mesélsz, én is mesélek. Legalább látod a másik oldalt. És különben is, szeretném, ha jobban megismernél. – Hű! – bámulok rá csodálkozva. Aztán ünnepélyesre váltok: – Azt hiszem, erre akár koccinthatunk is! – Kávéval? – kérdi nevetve. – Valami bajod van vele? – A kocsiban van üdítő, hadd hozzam ide. Várj meg, mindjárt jövök. Amikor visszatér, egy nagy üveg Sprite meg két műanyag pohár van a kezében. Beni telefonja megcsörren, úgyhogy elveszem tőle a Sprite-ot, hogy felbontsam, amíg beszél. Csakhogy a szisszenés után rám fröccsen vagy félüvegnyi habzó, ragacsos üdítő. Valószínű, hogy miközben idehozta, sikerült felráznia… A sminkemnek egész biztosan annyi. Beni próbálja visszatartani a nevetését, hiszen telefonál. Én kábé úgy fél percig nem tudom eldönteni, hogy a hiszti vagy a

röhögés törjön ki belőlem, de végül az utóbbit választom. Mire előhalászom a táskámból a nedves törlőkendőt, ő is kinyomja a telefont, és együtt nevetjük könnyesre magunkat. – Már hiányzott. Esküszöm, hiányzott, hogy valamit csinálj! – mondja Beni széles vigyorral. Előkapom a táskámból a kis tükrömet, és félve pillantok bele, hogy kiderítsem, mennyire rossz a helyzet. – Hagyd abba, ez nem vicces! – duzzogok nem túl meggyőzően, és közben vadul törölgetem az arcomról a festéket. – De az! Na gyere ide, hadd nézzelek – mondja, majd felhúz a padról, izmos karjait körém fonja, és mélyen a szemembe néz. Végigsimít az arcomon, és csak annyit mond: – Ugye tudod, hogy smink nélkül is gyönyörű vagy? Szégyenlősen lehajtom a fejem, ő meg még szorosabban ölel. A mellkasának dőlök, ő a hajamat simogatja. Pont látom a várost. Mennyire gyönyörű, és… mennyire jó így, a karjaiban. Megborzongok…

– Miért nem tudod kezelni azt, ha bókolok neked? – kérdezi, miután nyomott egy puszit a nyakamra, és újra leültünk a padra. – Hagyjál már! Ez az egész úgyis csak egy játék. Nem foglak komolyan venni. Amúgy sem az a pasi vagy, akit komolyan lehet venni… – válaszolom feszülten. Gyorsan hűl a levegő, a kezeim már megfagytak. Ráadásul egyre jobban kell pisilnem. Nem bánnám, ha lassan elindulnánk… – Kloé, ne felejtsd el, miben állapodtunk meg! Beszélgetünk. Én segítek neked, és ha te mesélsz, én is mesélek. Ez csak így működik. – Muszáj pont most?

– Semmi bajod nem lesz, nem bántalak, megígérem. Vagy van valami dolgod? Lemondóan megrázom a fejem. – Hogy is lenne, hiszen még mindig nincs munkád! Szóval maradunk! – Nagyon vicces – mondom sértődötten. Nem akarom elrontani a randit azzal, hogy rinyálni kezdek, de most már komolyan majd megfagyok. Nagyon vacog a fogam, csoda, hogy ő nem hallja. Végül feladom. – Beni, én fázom… – Basszus, akkor miért nem szólsz? Gyere! – mondja. Felhúz a padról, összeszedi a szemetet, és elindulunk vissza a kocsihoz. Útközben nagy megkönnyebbülésemre még egy nyilvános vécét is találok, elnézést kérek Benitől, és gyorsan beszaladok. Normális esetben be nem tenném a lábam egy ilyen bacitanyára, de most nem válogathatok. Ahogy az autóhoz sétálunk, azon jár az agyam, hogy ennél cikibb randit még ember lánya nem élhetett meg… Amikor végre bent ülök a kényelmes melegben, felengedek. Arra gondolok, hogy azért Beni sem tűnik túl rutinos randizónak. Hirtelen felébred bennem a kíváncsiság. – Egyébként sok lányt hoztál már fel ide? – kérdezem. – Á, tudod, nekem eddig nem igazán volt rá szükségem, hogy udvaroljak… – Nem mondod! Sosem? Már épp elfordította volna a slusszkulcsot, de most elgondolkodva leengedi a kezét, és felém fordul. – Szerintem életemben először két éve bókoltam egy lánynak.

Tudod, nagyon akartam, hogy ő az enyém legyen. Csakhogy hallott róla, hogy milyen vagyok. Szóval semmi esélyem sem volt – kezd bele a sztorijába. Izgatottan figyelek rá. Végre mesél magáról! – Egy szombat este találkoztunk az Oktogonon, az egyik haverommal kellett összefutnia. A szemébe néztem, ő az enyémbe. Öt perc beszélgetés után beszólt valamit, én meg jól felhúztam magamat, hogy velem egy nő így ne beszéljen. Addig soha senkivel nem jártam így, Adri volt az első. Imponált. Nagyon imponált. Aznap este csak rajta járt az agyam. – Komolyan ennyi tesz érdekessé egy nőt a szemedben?! Hogy beszól? – kérdeztem hitetlenkedve. Na, szép, pasik! – Kloé, én akkor már annyi tökéletes csajon voltam túl, akik már azelőtt igent mondtak, hogy odamentem volna hozzájuk! Kihívást akartam. Az nem kihívás, hogy belépsz az Ötkertbe, és a csaj már ki is nézett magának, a végén meg még ő is szed fel… Annyira kíváncsian bámulom, hogy az már ciki. Ez a Beni nem az a Beni, akit eddig ismertem. Még sosem beszélt nekem ilyesmiről! Amikor észreveszem magam, gyorsan a kesztyűtartóval kezdek babrálni, hogy leplezzem a zavarom. Nagy örömömre találok egy zacskó gumicukrot. Beni közben folytatja: – Az ilyen szitukat már jól ismerem. Ha épp olyan kedvemben vagyok, kihasználom a lehetőséget. De aztán jött ez a lány… Igazából nem is volt szép, inkább csak olyan átlagos. De ahogy beszélt, ahogy gesztikulált, már az bőven elég volt ahhoz, hogy beindítson. – És mi lett a sztori vége? – kérdezem türelmetlenül. – Elhívtam randizni. Már az első találkozásunk után biztosan tudtam, hogy én ezt a lányt akarom. Volt valami eszméletlenül izgató

a tökéletlenségében. Más volt, mint amit megszoktam. Eldöntöttem, hogy addig udvarolok neki, amíg be nem adja a derekát. Adri az a fajta lány volt, akinek ez kellett. És ha ez kell neki, ezt kapja, gondoltam. Hiszen valamiért csak eljött találkozni velem, akárkivel csak nem ül le ő sem ebédelni! A srácokkal sokat beszélgettünk arról, hogy kinek mi szokott bejönni, ha bókokról van szó. Ki kellett találnom valami olyat, ami nem nyálas, amitől nem ijed meg, de érzi belőle, hogy mennyire odavagyok érte. – Értem, szóval kidolgozott forgatókönyved van az ilyen helyzetekre. Na szép… – Nem, félreértesz! Ezt csak azért meséltem el, hogy megértsd: a pasik nem bókolnak meg udvarolnak huszonöt alatt. Legalábbis ha találsz egy ilyet, akkor nagyon becsüld meg. De a saját tapasztalatom és az ismeretségi körömé is azt bizonyítja, hogy az ilyesmit csak harminc felett szokás elkezdeni… – Mit gondolsz, miért? – Tök egyszerű: mert előtte nincs szükséged rá. Kiteszed a kocsikulcsot, meghívod a csajt egy piára, mondasz neki egy-két kedves szót, magabiztos vagy, és már akar is. De később már rájönnek a pasik, hogy az összes nő, aki az útjukba kerül, addigra már millió szakításon és csalódáson van túl, és egy menő autó vagy egy ingyenpia már nem elég ahhoz, hogy bármit elérjenek. Ilyenkor jön az udvarlás, a bókok. De azért ezt is meg lehet tanulni. Csak ebben is fontos az egyensúly. – Ezt hogy érted? – Én nagyon szívesen elmondom minden reggel, hogy mennyire gyönyörű vagy és mennyire kívánlak. Ami nem azt jelenti, hogy én is

csak egy idióta pasi vagyok, akit csak szex érdekel. Épp ellenkezőleg, azért mondom ezt, mert annyira fontos vagy nekem, hogy szeretném, ha neked is jó lenne. De ha én elmondom, hogy mennyire gyönyörű vagy, akkor neked is tenned kell valamit. Éreztetned kell, hogy férfi vagyok, nem bánhatsz velem úgy, mint egy lelkes hódolóval. Vagy szerelmesek vagyunk, társak, és kölcsönösen támogatjuk egymás, vagy nincs értelme az egésznek. Azon gondolkodom, vajon elfelejtette-e már ezt az Adri nevű lányt, és azóta volt-e valaki, akivel megélte azt, amiről most mesél… Mennyire fura, az a fiú, akit a nyáron megismertem, teljesen más volt. A régi Beni egész élete a gondtalanságról, a szórakozásról szólt. Közben meg igazából teljesen másra vágyik. És pontosan ezért olyan, amilyen… Kezd összeállni bennem a kép az igazi Beniről. – Ne mondd azt, hogy a te exeid nem éreztették veled, mennyire jó pasi vagy! – mondom csodálkozva. – Pedig ez az igazság. És rengeteg problémám is volt ebből. Sokáig az én önbizalmam sem volt rendben, és a fenének kellett, hogy egy nő megint letörje, annyi év munkája után. – De fura, így fordítva még sosem gondoltam ebbe bele. Tudod, nekem sosem bókoltak azok a pasik, akikkel dolgom volt. Megdicsérték szex közben a fenekemet, a melleimet, de ennyi. Soha nem volt normális randim, olyan, amikor a pasi kihúzza neked a széket, rózsát hoz, bókol meg ilyenek. Érted? Szerintem ezért sem tudom kezelni ezt az egészet… Kellemetlenül érzem magam, amiért erről kell beszélnem. Utálok erre gondolni. Utálom, hogy folyton emlékeznem kell rá… Pedig muszáj, hiszen ideje lenne már túllépnem rajta. Igazán ideje lenne.

– Hát akkor most majd megtanulod – mondja, miközben a kezemben tartott gumicukros zacskó felé nyúl. Odanyújtom neki, de ő elkapja a kezemet és megcsókolja, miközben mélyen a szemembe néz. Bizsereg az arcom, majd végig az egész testem, a lábujjamtól a fejem tetejéig. Hirtelen megrémülök. Megint az fut át rajtam, hogy kontrollálnom kell az érzéseimet. Eltolom a kezét. – Vagy úgy is dönthetek, hogy ellenállok, mert az könnyebb… Csalódottnak tűnik. – Nem értelek. Miért akarsz ártani magadnak? Miért nem hiszed el, amit mondok neked? Miért nem hagyod, hogy ez az egész megtörténjen? Nem fogsz belehalni! – Tudod, nekem mindig csak akkor mondtak szép szavakat, amikor meg akartak dugni. Szóval a túl sok bóktól egyből bekapcsol a vészjelzőm, hogy ki akarnak használni, azt meg nem szeretném. Ha elhinném a bókokat, egyszer csak arra eszmélnék, hogy megint valami átverés áldozata vagyok, és a hátam mögött tök jókat kacarásztok azon, hogy a Kloé mindent elhitt, és ez mennyire gáz. – Jézusom, neked miért járnak ilyenek a fejedben? Kloé, ha bókolok neked, azért teszem, mert komolyan is gondolom. És különben sem beszélek róla senkinek! Tudod, a férfiak szeretik a nő tudtára adni azt, ha tetszik nekik, és ezt bizony ilyen formában teszik. Megmondják, hogy annyira jó az illatod, hogy teljesen megbolondulnak tőle, meg véletlenül hozzáérnek a kezedhez, mélyen a szemedbe néznek, mert épp erre vágynak. Ez részemről nem valami kábítás, vagy egy haditerv része, hanem egyszerűen így érzem. Meglátlak, és csak arra tudok gondolni, hogy soha nem akarlak

elengedni. – Na, persze… Karba tett kézzel ülök, morcosan nézek magam elé. Hirtelen nagyon elromlott a kedvem. Nem bánnám, ha végre elindulnánk haza. – Miért nem hiszed el, hogy így van? Miért nem hiszed el, hogy elég vagy? Kloé, ébredj már fel! Te egy gyönyörű nő vagy! Amióta megismertelek, megváltozott az életem. Veled érzem a legjobban magam. Mit nem értesz meg ezen? – Na jó, kezded kicsit túlzásba vinni… Mindketten tudjuk, hogy ez csak egy játék, nem kell ennyire beleélned magad – felelem, de Beni mintha meg se hallana, folytatja. – Hidd már el, épp elég izgalmas vagy ahhoz, hogy teljesen lekösd a figyelmemet, és máson ne is járjon az agyam! El kell tudnod fogadni, ha valaki őszinte veled, mert másképp csak azt éred el, hogy teljesen elidegenedik tőled. Megutál. Egy pasinak érzelmes nő kell. Tudod, milyen nőt akar minden férfi maga mellé? Összesen három dolog számít: jól kijöjjenek egymással, a nő érzelmes legyen, és jó legyen vele az ágyban. Ennyi. Mi is csak emberek vagyunk, nekünk is szükségünk van a szeretetre, akármennyire meglepőnek is tűnik ez. – Hát, pedig néha egész kegyetlenek tudtok lenni… És te sem vagy kivétel! – Ezt pont te mondod? Igen, voltam már veled bunkó. De te sem viselkedtél velem szebben… Mégis itt vagyok! Mit csináljak, hogy elhidd végre: fontos vagy, és semmi pénzért sem ártanék neked? Képtelen lennék rá. Csak hagyd, hogy elmondhassam, mit érzek, hogy jól érzem magam veled, és hogy bár borzalmas a kávéd, mégis

mindent megadnék azért, hogy minden reggel ihassak belőle. Érted? – Beni, most már tényleg kezdesz túl messzire menni! Azt hittem, ez az egész arról szól majd, hogy jól érezzem magam, és nem arról, hogy vádaskodsz! – Most csak beszélgetünk. Végül is nem kell azonnal megértened, amit mondok, egyszer úgyis kinyílik a szemed. Egy pillanatig mind a ketten némán bámulunk kifelé az ablakon. A korábbi jó hangulatomnak nyoma sem maradt. Jó kis randi. – Szeretnék hazamenni – jelentem ki.

Egész úton némán ülünk egymás mellett az autóban. Ahogy hazaérünk, Beni magamra hagy, bezárkózik a szobájába. Abban a pillanatban rájövök, mekkorát hibáztam. Ezt most nagyon elcsesztem. Szegény, most tényleg kinyitotta nekem a szívét, és magához képest tök jó fej volt. Én meg egy utolsó barom vagyok, aki mindent kizár az életéből, ami boldogságot hozhatna. Türelmes fiú Beni, de most azt érzem, hogy vékony jégen táncolok. Bassza meg, mikor tanulok meg végre normálisan viselkedni? Miért kell nekem mindent kontrollálnom? Miért nem tudom élvezni azt, ami történik, és nem azon rettegni, hogy mi van akkor, ha egy fiú tényleg szeretne közelebb kerülni hozzám? És miért veszem észre magam mindig túl későn?

Nyolc

Benivel az elmúlt napokban egy szót sem beszéltünk egymással. Valahogy véletlenül folyton elkerültük egymást. Borzasztóan éreztem magam, iszonyú bűntudatom volt a történtek miatt. Próbáltam munkát keresni, de valahogy képtelen voltam az önéletrajzomra koncentrálni, pedig már egyre többször csörrent meg a telefonom, hogy behívjanak egy-egy állásinterjúra. De én csak egy dologra tudtam gondolni: a listámra, és arra, hogy Beni a maga módján tényleg segíteni akart. Aztán végül megelégeltem az egészet. Összeszedtem a bátorságomat, és küldtem neki egy üzenetet Viberen. Csak egy szmájli volt benne. Órákkal később megjelent az ajtómban. – Most pedig elmegyünk valahova. Viszont előbb be kell kötnöm a szemed. – De hát… Beni, te nem haragszol rám? – kérdezem döbbentem. – Kloé, nőj már fel. Miért haragudnék? Nem haragszik! Talán egész más volt a pár napos eltűnése mögött… Talán eddig ő sem vette komolyan az egészet, és talán épp a bizalmatlanságom ébresztette őt is rá, miről szól ez az egész igazából. Nagyon úgy tűnik, hogy bármilyen hülyén viselkedhetek, ő bizony marad… Talán ideje lenne leállnom a hitetlenkedéssel, és egyszerűen hagyni, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Elvégre is ez az egész értem van, Beni csakis azért csinálja, hogy segítsen. Nem

cseszhetem el. Megkönnyebbülten elmosolyodom. – Hova viszel? – Majd megtudod!

Vagy fél órája ülünk az autóban, a szemem bekötve egy sállal, így tényleg semmit nem látok. Nagyon kanyargós az út, valószínűleg kijöttünk a városból. Egy ideig még be tudtam tájolni, hogy hol járunk, de aztán teljesen elveszítettem a fonalat. Hirtelen megállunk. A sálhoz nyúlok, hogy levegyem, de Beni rám szól: – Még ne. – Hol vagyunk? – kérdezem gyanakvóan. Próbálom elengedni magam, de nem könnyű. Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyire ki legyek szolgáltatva valakinek. – Gyere, szállj ki, segítek. Itt picit sok lesz az akadály, de majd vigyázok rád, megígérem! Érzem a földet a lábam alatt, ez már biztosan nem a város. Olyan, mintha egy erdőben lennénk, érzem a fák illatát. Csak nem a Normafára hozott ki? És abban a pillanatban, hogy a gondolat végigfut az agyamon, már meg is csap a friss lángos illata. Ez bizony a Normafa! Beni a kezemet fogva irányít. Egy lejtőn sétáltunk lefelé még vagy öt percig, aztán megállunk. – Most már leveheted a sálat – mondja. A sállal a kezemben állok, és csak bámulok. Imádom ezt a látványt! Hatalmas völgy terül el alattunk. Olyan távolinak tűnik innen a város, pedig alig félóra alatt értünk ki. Gyönyörű az idő, kellemesen őszies, tökéletes egy erdei sétára.

– Ez a kedvenc helyem – mondja Beni, és egy padra mutat, hogy üljek csak le. – Itt adják a legfinomabb lángost az egész városban! Nyáron sokszor feljöttem ide esténként gondolkodni. – Jézusom! Este, a sötétben? És nem féltél, hogy valaki lecsap egyszer? – Nyugi, itt biztosan senki nem készül ilyesmire – mondja nevetve. Közben előkapja a telefonját, megnézi, és már vissza is csúsztatja a zsebébe. Csak nem hívást vár? – Évek óta járok fel ide, itt tudok kikapcsolni. – Hát, nem csodálom, gyönyörű itt! Már megint a város felett vagyunk… Miért hozol mindig ilyen helyekre? – Mert azt gondoltam, most szükséged van arra, hogy kívülről szemléld a világot. Hogy lásd, mennyire pici valójában minden, és te döntöd el, melyik porszemmel foglalkozol, és melyikkel nem. Viszont ez az én helyem, úgyhogy visszafelé is bekötött szemmel jössz, oké? Te vagy az első, akit felhoztam ide. – Rendben, értem! Tiszteletben tartom a jogaidat – ígérem meg mosolyogva. A keze végigsimítja a hátamat. – Maradj itt! Hozok lángost meg teát. Ne mozdulj el! – kacsint rám, majd egy pillanattal később már el is tűnik a fák között arra, amerről jöttünk. Egyedül maradok. Meghatódva csodálom a tájat, egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Mosolygok. Újra mosoly van az arcomon, és ez jó. Végre újra igazinak érzem! Komolyan hiányzott ez a gondtalanság. Magamba szippantom a friss levegőt, majd magam alá gyűröm a sálat: egy picit hideg a pad.

Beni már vissza is ér, egyik kezében két műanyag pohárban teát egyensúlyoz, a másikban két hatalmas lángost egymásba fordítva. Eszembe jut a menzás tea, arról pedig az ovi meg a vásárok. A család és az önfeledt játék. A felszabadultság. Akárhányszor itt vagyok, mindig ezek az emlékek jönnek elő, ezeket élem át újra, úgyhogy nekem a Normafa egyértelműen a szabadság helye… – Játsszunk olyat, hogy én is elmesélek egy sztorit őszintén a múltamból, és te is – mondja Beni, miközben a kezembe adja a teámat és a lángosomat. – Kezdem én, hogy könnyebb legyen… – Ó, csak nem még többet tudok meg végre a titokzatos Beniről? – cukkolom. – Viccelődést, humorizálást, ironizálást lehet félretenni. Érthető voltam? – parancsol rám tettetett szigorral. Némán bólogatok, közben beleharapok a friss lángosba. Még nagyon meleg. – Önbizalom. Ez volt az első szavad a lapokon, és egy kisregényt írtál róla… – kezdi távolba révedő tekintettel. – Azon gondolkodtam, vajon tudod-e, hogy szinte minden pasi súlyos önbizalomhiánnyal küzd. Nekem például egészen három-négy évvel ezelőttig csakis erről szólt a csajozás. Igazi kapcsolatban sosem voltam. Persze mindig akadtak lányok az életemben, de csak szexre kellettek. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a rövid szoknya, a feszes fenék, a tökéletes alak, érted, az egész palvinbarbiság az, amire vágyom… Attól lett önbizalmam, ha láttam, hogy megszerezhetem ezeket a lányokat. Tudod, milyen megdöbbentő érzés volt, amikor először kinéztem magamnak egy lányt egy buliban, elkezdtem szemezni vele, és a végén még ő szedett fel, és a lakásán kötöttünk ki? Emlékszem, utána

egész nap úgy éreztem magam, mintha én lennék a legpasibb pasi a világon. Onnantól kezdve úgy álltam hozzá, hogy meg tudom csinálni. A nagybátyám mondta mindig azt, hogy „öcsi, mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy szar legyen a dumánk”… Pedig a bácsikám tele volt pénzzel, de valamiért mégis mindig ezt hajtogatta. Szerintem tudta, hogy a jó szöveggel többet érhetek el a nőknél. És igaza is lett. Aztán jött egy nagy szerelem. Adrit is imádtam, tudod, azt a lányt, akiről a múltkor beszéltem… De idővel úgy éreztem, jobb, ha őt elengedem. Adri volt az első, akiért meg kellett dolgoznom, és úgy tűnik, ez kinyitott bennem valamit. Hamarosan találkoztam egy másik lánnyal. Gyönyörű volt, tökéletes, és pontosan ez volt a baj. Megint kezdtem kevésnek érezni magam. Ahogy beléptünk valahová, minden pasi őt bámulta. Őrületes féltékenység tört rám, ami aztán rá is átragadt, mert mindig azt hajtogatta, hogy csak az féltékeny, akinek van valami takargatnivalója. Nekem nem volt. Neki viszont igen, és ez hamar ki is derült. Az volt az első komoly szakításom. Egészen idáig a legfájdalmasabb. Egy év kellett hozzá, hogy kiheverjem. Csodálkozva bámulok rá. – Nem értem ezt az egészet… Beni, te szoktál tükörbe nézni? Egyszerűen nem tudom felfogni, miért gondoltad, hogy te nem vagy valakinek elég… – Pedig tényleg ez történt – mondja, majd beleharap a lángosába. Amikor lenyeli a falatot, folytatja. – Tudod, diplomaták gyerekeivel nőttem fel, anyámék a legdrágább óvodákba meg sulikba járattak. Sok mindent láttam, és hamar megtanultam észrevenni, ki szeret azért, ami az apám, és ki szeret azért, ami én vagyok. A lányok döntő

többsége csak a luxuskocsi kulcsát látta a kezemben. És ez nem tett túl jót az önbizalmamnak. – Ezt nem hiszem el! Figyelj, nem akarok udvarolni neked, de Beni, te elképesztően jó pasi vagy! Ezzel azért tisztában kell lenned… – magyarázom, és közben annyira hevesen gesztikulálok, hogy egy adag sajt a földre hullik a lángosomról. – És ez szerinted elég? Oké, mostanra már elfogadtam magam, szeretem az életemet. De sok idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek: nem az üresfejű lányok tesznek boldoggá. Nem akarom már ezeket a tökéletes külsejű csajokat. Unalmasak. Ránézel reggel, és már smink van az arcán, ha pedig nem úgy áll a haja, ahogy kellene, azonnal nyávogni kezd. Tudod, kinek kell ez… Az egész olyan mű. Az elmúlt időszak már inkább arról szólt, hogy olyan lányokat keressek, akikkel beszélgetni is lehet. Akik okosak, akikre fel lehet nézni, és akik rám is fel tudnak nézni. Ez nagyon fontos… – Persze! Hiszen ha csak te nézel fel a másikra, az elég hamar megalázó lesz… – Ez így van. Ha én tudom éreztetni egy lánnyal, hogy nekem ő a fontos, és az én szememben ő „a nő”, akkor ő is tegyen engem „a férfivá”. Persze, még most is megnézem a csinos, dekoratív lányokat, de már nem fordul meg a fejemben, hogy hazavigyem őket. Már teljesen másra vágyom. Azt a valakit keresem, amibe bele tudok szeretni. – Ez aranyos. Anyám mondta mindig: „Várj, amíg huszonöt leszel, addig nem beléd látnak, csak alád!” – Mondtam már, hogy anyád egy bölcs nő volt? – Igen! – nevetek fel. – Tudod, még nyáron, amikor táncolni

voltunk! „Vigyázz a pasival, aki tud táncolni…” – Tényleg! Hogy is felejthettem el? – nevet ő is. Közben végeztem a lángosommal. Nyakig olajos vagyok, Beni egy szalvétát ad a kezembe. – Szóval, csak azt akartam mondani, hogy nekem már nem egy tökéletesen kinéző nő kell az életembe. Az valahogy mesterkélt. Fárasztó. Nekem olyan valaki kell, akivel jókat tudok nevetni, akivel mindig történik valami őrült dolog, akivel jól érezzük magunkat. Ma már előbb szeretek bele egy édes mosolyba, vagy kisugárzásba, mint egy hibátlan alakba. – Hú… Hát, most megleptél, Beni. Még mindig nem nagyon tudom feldolgozni, de hiszek neked. – Komolyan is gondolom, amit mondtam. – És találkoztál már ilyen lánnyal? – Azóta nem… Viszont nem azért mondtam el ezt az egészet, hogy az én magánéleti problémáimról beszélgessünk… – Persze, értem! Azt akartad, hogy megértsem: nem csak nekünk, nőknek van problémánk az önbizalmunkkal. Sokszor épp az érzi a legkevesebbnek magát, akiről a legkevésbé gondolná az ember… Ez elég sokkoló… – Most te jössz! – vált témát, miközben megtörli a száját, majd összegyűri a szalvétát. – Mit is mondhatnék… – gondolkodom el. – Nekem mindig az olyan pasik kellettek, mint amilyen te voltál régen. Mivel én sosem voltam szőke vagy cicás, kihívásnak tűntek. De aztán rá kellett jönnöm, hogy ezeknek mindig csak egyéjszakás kaland a vége, és az ilyen találkozások azt erősítik benned, hogy nem vagy elég… Van egy

tökéletes péntek estéd, boldogok vagytok, egymásra hangolódtok, azt érzed, hogy mellette ragyogni tudsz. Tényleg, nagyon jól érzed magad, egy percig sem fordul meg a fejedben, hogy mindjárt vége az egésznek. Aztán pár óra múlva, amikor már egyedül tartasz tőle hazafelé, azon jár az agyad, hogy minek kellett az egész… Hogy vajon hányszor vet még véget az éjszaka a csodának, a pillanatoknak, amikért élsz. Vajon mikor vár majd egy üzenet tőle, amikor felkelsz, hogy folytatni akarja, hogy látni akar, mert olyan hatással voltál rá, hogy soha többé nem akar elengedni… Elhallgatok. Megint elkedvetlenített, hogy fel kell elevenítenem ezeket az élményeket. – Kloé, egyszer muszáj lesz kibeszélned magadból ezeket – öleli át Beni vigasztalóan a vállam. – Másképp nem tudok segíteni, és te sem tudsz segíteni magadon… Felé fordulok, és a szemébe nézek. Most valahogy olyan más, olyan figyelmes. Tudom, hogy megért, hogy magyarázkodnom sem kell. – Majd inkább máskor… Némán bólint. Egy darabig mindketten csöndben bámulunk magunk elé. A gyönyörű panoráma valahogy újra megnyugtat, és visszatér a jókedvem. – És erről az Adriról tudsz valamit azóta? – Nem sokat. Összejött egy fiúval, akivel állítása szerint tök boldogok voltak. Egy darabig még írogattunk egymásnak, de aztán megkért, hogy hagyjam békén, mert ennek így semmi értelme, és ő különben is szereti a barátját. Tiszteletben tartottam a kérését. Megkértem, hogy ha egyszer máshogy alakul az élete, jelentkezzen. Gondolhatod, azóta is jelentkezik. Sokáig vártam rá. Abban

reménykedtem, hogy egyszer jön majd tőle egy üzenet, amiben az áll, hogy újra egyedül van, és találkozni szeretne velem. De Adri mindig is a tiszta játszmákat szerette, tőlem viszont félt. Nagyon félt. Hiába mondtam neki, hogy nincs rá oka, nem hitte el. Ezek szerint volt Beni életében legalább két lány, aki igenis hatott rá. Tudtam én, hogy van szíve… Nem is olyan ez a fiú, mint amilyennek látszik. Sokkal több annál… – És nem is harcoltál érte? – Miért tettem volna? Nem akarta otthagyni a pasiját, de én is vonzottam. Ezért találkozott velem, és ezért is vetett véget köztünk mindennek. Tökéletesen megértettem, ahogy érzett, csak majd beledöglöttem, annyira szar volt. Viszont tényleg fontos volt nekem, és azt akartam, hogy boldog legyen. Ha mással, akkor mással. Elfogadtam, hogy nem tőlem kapja majd meg, amire szüksége van… – De hát nem kapta meg! A pasija mellett veled is találkozgatott… – Össze volt zavarodva. De mindig is azt mondta, hogy jobb a biztonság, mint a kockázat, és velem túl sokat kockáztatna. – Ugyan mit? – Kloé, nekem akkoriban rossz volt a hírem, és ez a lány tényleg jobbat érdemelt nálam. Hiába udvaroltam neki, hiába bókoltam, hiába hoztam volna le a csillagokat is az égről, semmi nem volt elég… Hiszen éveken át látta hétvégenként a hozzám hasonló fiúkat a bulikban, pontosan tudta, hogy milyen vagyok: megszerzem, amit akarok, és kész. Nem akart ő is csak egy trófea lenni, és nem tudtam meggyőzni róla, hogy nem is ez a célom. – Hű… Nem tudom, én képes lennék-e végignézni, hogy akiért odavagyok, az mással van… Szerintem belehalnék!

– Dehogy. Fáj, tényleg nagyon fáj, de erőt ad, hogy tudod, milyen hihetetlen energia van köztetek. Amikor találkoztunk, még a levegő is izzott. Ahogy beszélt azzal a mosollyal az arcán, csak arra tudtam gondolni, hogy életem végéig tudnám hallgatni, vagy hogy mennyire megcsókolnám. – Jól látom, hogy még mindig felkavar? Beni komoran bámul maga elé. Látom, milyen nehéz erről beszélnie. Talán életében először nyílt meg valakinek ennyire… Elégedetten ülök mellette. Picit morbid, hogy boldog vagyok, miközben látom, milyen nehéz neki. De azt érzem, közel engedett magához, és nem tehetek róla, de ez boldoggá tesz! – Tény, hogy nem tartozik a legkellemesebb emlékeim közé… De túltettem magam rajta. És legalább megtanultam, hogy ha valaki igazán fontos, akkor azt is elfogadod, ha mással lesz boldog. Ha a tiéd, úgyis visszajön. Hát, ő nem volt az enyém… – Találkoztatok azóta? – Pár hónapja véletlenül összefutottunk az Allee-ban. Akkor már nem is kavart fel nagyon. Jó volt újra látni, simán elbeszélgettünk, mint két barát. Elmesélte, hogy babát vár, már kerekedett is a pocakja. Beszélt a férjéről, akiből menő fogorvos lett… – A férje ugyanaz a pasi, akivel anno együtt volt? – Igen, egy éve házasodtak össze. – Hű! Nagyon sajnálom, Beni… – Ne sajnáld! Adri most boldog. Jó volt ránézni. Lehet, hogy neki én voltam a próbatétel. Döntenie kellett, hogy vagy engem választ, és velem az állandó aggodalmaskodást, vagy a biztonságot és a családot. Így, utólag belegondolva szerintem nem is rossz ez így. Én még nem

tudnék apa lenni, ő viszont gyerekre vágyott. – De hát azt mondtad, hogy szeretted! Akkor bármit megtennél érte, nem? – Persze, de a gyerek azért még picit korai lenne nekem. Még nem tudnám elképzelni magam apukaként. Először saját magammal kell egyenesbe jönnöm, hogy egyszer majd normális szülő lehessek… – És hogy haladsz? – Nézd, van egy vállalkozásom, azzal jól elvagyok. Ott a suli, amit a szüleim miatt csinálok… Nem panaszkodom! – Soha nem beszélsz a munkádról… – Mert nem túl izgalmas. Van két éttermem, azokat vezetem. – Tényleg? Hol? Melyik? – csodálkozom el. Nem is gondoltam volna! – Az elsőt még apám íratta a nevemre, a másikat pedig az első nyereségből vettem. – Miért nem vittél még el sosem valamelyikbe? – Mert te a legjobbat érdemled! – mondja nevetve. – Az enyémek pedig nem épp a legjobbak! Na, de most már mennünk kell, gyere! Azzal a lendülettel már fel is pattan. Újra beköti a szemem, majd feldob a vállára, és így visz egészen az autóig, miközben én eszelős módjára egyszerre sikoltozom és nevetek. A kocsiban felszabadultan énekelek a rádióval, de ő is dudorászik vezetés közben. Még úton vagyunk, amikor Beni szól, hogy levehetem a kendőt a szememről. – Beni, nem arról volt szó, hogy hazaviszel? – kérdezem értetlenül, miközben elszáguldunk a Várdomb mellett. – Azt hitted, ezzel véget is ért a napunk? – kacsint rám

mosolyogva. – Mégis hova megyünk? – Megnézzük a várost fentről! – De hát már láttuk, kétszer is! – nevetek, miközben leparkolunk. – De innen még nem! Együtt még nem – mutat az alagút felé. Kiszállunk, és elindulunk a Clark Ádám térről a vár felé. Beni megy elöl, és egyszer csak letér az ösvényről. – Hova megyünk? De hát Beni, erre nem lehet… – Hülyéskedsz? – kérdi nevetve, és már húz is maga után ellentmondást nem tűrően. Kimászunk az alagút tetejére. A város sárga fényben tündököl, a napsugarak meg-megcsillannak a Dunán, ahol egymás után csorognak le a városnéző hajók. Lélegzetelállítóan gyönyörű. Valahogy minden olyan nyugodt, olyan más. Mintha nem is Budapesten lennénk, vagy mintha visszamentünk volna az időben. – Voltál már itt ilyenkor? Nézd csak! Épp most megy le a nap. – Nem… Eszembe sem jutna, hogy feljöjjek ide csak úgy… Pedig ez gyönyörű… – Pont ez a lényeg. Itt alig látni embereket – mondja Beni, miközben leül az alagút szélére. – Beni, ide max az öngyilkosjelöltek járnak! Nagyon sokan haltak már meg itt! A múltkor olvastam, hogy épp emiatt valami korlátot akarnak felszerelni, hogy ne lógathassák az emberek itt a lábukat… Karba tett kézzel állok felette. Nem akarok kiülni oda, tényleg nem. – Nyugi, biztonságban vagy, majd én vigyázok rád! Muszáj lejönnöd, innen nyílik a legszebb kilátás a városra! Ne

aggodalmaskodj már annyit… Élvezd! Ellenkeznék, de most valahogy nincs hozzá kedvem. Lemondóan sóhajtok egyet, és óvatosan kimászom mellé. Megfogja a kezem, és szorosan belékapaszkodva én is kiülök az alagút peremére. – Tudod, az idejét sem tudom megmondani, mikor ültem le valahová csak azért, hogy bámuljak magam elé nyugodtan, és élvezzem a kilátást. Azt hiszem, túlságosan befordultam az utóbbi időkben… – Ezért is hoztalak ki. Innen sokkal egyszerűbbnek tűnik minden, nem gondolod? – Na, ez az… Valamelyik nap a metrón láttam egy lányt. Tök átlagos volt, semmi extra nem volt benne, mégis mindenki őt bámulta. Tudod, miért? – nézek Benire hirtelen, de aztán meg sem várva a válaszát visszafordulok, és folytatom. – Mert mosolygott. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy mit tudhat ő, amit én nem. Miért tud ő boldog lenni, amikor talán feleannyi lehetősége sincs az életében, mint nekem? Végül arra jutottam, csak rajtam áll, hogy amim van, azt élvezem és szeretem, vagy még inkább összekuszálom az amúgy is zavaros életemet. Akkor döntöttem el, hogy változtatni szeretnék. Csak, tudod, a kezdet mindig nagyon nehéz… – Dehogy az! – lelkesedik Beni. – Ez például egy tökéletes első lépés! Nézd csak az autókat! Mindegyik száguld, dudál… De ebből te itt mit hallasz? Semmit. Innen, fentről minden olyan nyugodtnak tűnik. Csak akkor stresszes az egész, ha benne vagy. Amikor valaki reggel idegesen ül be az autójába, és egész úton mindenért bosszankodik, biztos lehet benne, hogy még aznap megbünteti a rendőr, koccan egyet, vagy valami hasonló kellemetlenség éri…

Tudod, miért? Mert belekerül egy negatív spirálba, ami magával hozza a többi rossz dolgot. Ilyenkor a rend, amit innen, fentről pontosan látsz, valahogy felborul. Ha valaki nem figyel, ahogy az most veled is történt, könnyen elveszti az irányítást, hiszen máshol jár az agya, mint kellene. De aki éber, azzal ez nem fordulhat elő. Aki pedig tényleg a saját kezében tartja az életét, az pontosan tudja, hogy minden gondolatnak ereje van, és időben észreveszi, ha lassítania kell. Mi lenne, ha végre te sem keserítenéd tovább a saját életed? Ideje, hogy talpra állj, és elindulj előre, mert nagyon sok minden vár még rád, ebben biztos vagyok… – Beni, most komolyan. Miért csinálod ezt? – Mert szükségem van rád… És nagyon erősen érzem, hogy segítenem kell neked… Perceken át csak bámulunk magunk elé. Olyan jó most így. Olyan nyugodt minden. Olyan boldog. Már-már kezdem elhinni, hogy mindez igaz. Aztán Beni rám néz, és azt mondja: – Ideje mennünk. A sötétben lebotorkálunk a hegyről, aztán autóba pattanunk. Csöndben ülök mellette, ő sem szól semmit. De ez a csönd most más, mint korábban. Eljött az ideje, hogy magam mögött hagyjam a gyanakvást, a folyamatos hitetlenkedést, mert csak mindent elrontok vele. Elfogadom, hogy Beni segíteni akar, hogy végre van valaki, aki igaz barátként áll mellettem, és hisz abban, hogy meg tudom változtatni az életemet. Remélem, az ő hite végül rám is lesz akkora hatással, hogy ez sikerüljön.

Kilenc

A telefonom csipogására ébredek. SMS. A kezembe kapom a készüléket, feloldom a billentyűzárat, és már előttem is az üzenet. Sötét van, a redőny lehúzva, csak a kijelző fénye világít. Nyisd ki az ajtót, ott vár az ajándékod! Ennyi. Beni küldte. Abban a pillanatban felpattanok, gyorsan kinyitom az ajtót, és valóban ott egy apró, fehér doboz a földön, piros masnival átkötve, mellette egy boríték. Gyorsan felkapom mindkettőt, és izgatottan ledobom magam a nappaliban a kanapéra, hogy elolvassam a levelet és kibontsam az ajándékom. Este nyolckor várlak a Deákon, a Király utca elejénél. Hozd magaddal a dobozt. Csak ott nyithatod ki! Ne csalj! És úgy készülj, hogy hosszú esténk lesz! A borítékban a levél mellett egy térkép is lapul a belvárosról, a Király utca egy nagy X-el megjelölve, de nagyon sok további is X is szerepel rajta. Nem értem, mi ez az egész, de beletörődöm: jó, csináljuk, bármi is legyen! Egész álló nap ezen jár az agyam. Annyira izgatott vagyok, hogy már jóval nyolc előtt ott toporgom a Deákon a CBA előtt. Már távolról kiszúrom Benit. – A doboz? – kérdezi köszönés helyett. – Itt van – nyújtom át neki.

– Nem, ne add ide! Csak látni akartam, hogy nem bontottad ki – mosolyog rám titokzatosan. – Most már lehet? – Igen. Könnyedén megszabadítom a dobozt a masnitól, és felnyitom. Kréták! Piros, rózsaszín, zöld, sárga és fehér kréták rejtőznek benne! – Beni, ezt most komolyan nem értem… – Ma este üzeneteket fogunk hagyni az embereknek. Mindent leírunk, ami csak az eszünkbe jut, a céljainkat, a vágyainkat… – Micsoda? – kérdezem kikerekedett szemekkel. – De Beni, ezért nem büntethet meg a rendőr? – Jaj, dehogy büntet meg, Kloé, ne csináld már! – mondja nevetve. – A gyerekeket sem büntetik meg, amiért ugróiskolát rajzolnak a földre, nem igaz? A térkép nálad van? – Igen, itt van a borítékban. – Vedd elő! – mondja. Gyorsan előszedem. – Szóval… Látod ezeket a pontokat? Deák tér, Gozsdu-udvar, Dob utca, Dohány utca, Astoria, Blaha, Nyugati tér, Margit híd, Batthyány tér, Clark Ádám tér, Lánchíd, Sas utca. Ezt az útvonalat fogjuk bejárni. Oké? – Oké! Csináljuk! – mondom izgatottan. Fogalmam sincs, honnan szedte ezt az ötletet, hogy ő művelt-e már valaha hasonlót, de nem is érdekel. Csak egy dolog számít: hogy meg akarom csinálni! Egészen belelkesedtem. Ez az egyik legőrültebb ötlet, amit valaha hallottam! – A végére még tartogatok egy meglepetést! Szerintem imádni

fogod – teszi még hozzá Beni nagy sejtelmesen. Fogalmam sincs, mit találhatott még ki, de alig várom, hogy megtudjam! Az első állomásunk a Deák. Átmegyünk a zebrán, hogy felvéssük az első üzenetünket a tér kellős közepére, a két metrófeljáró közé. – Te kezded – mondja Beni, és a kezembe adja a piros krétát. – Legyen mondjuk ez… És már írom is: SZERESD MA IS! – Ha piros kréta, akkor szeretet – magyarázom közben. – A kék a szabadság, a zöld a pihenés, a sárgával pedig a saját vágyaimat írom le. Jó? – Legyen így! Bár a színeknek nincs semmi jelentősége… – Ezt épp te mondod? Nem hiszem el! Hiszen tudod, hogy minden színnek jelentése van! – A fehér mi lesz? – A fehér legyen a te színed. A többit én használom. Én írok, te rajzolsz mellé. Mit szólsz hozzá? – Igazán nagylelkű vagy… – ironizál, mire játékosan oldalba bököm. – Deal! – nevet fel végül. Odanyújtom neki a fehér krétát, ő pedig boldogan pörgetni kezdi az ujjai között. – És mindent megörökítünk! – kapom elő a telefonomat. – Hát persze, hogy is maradhatna ki a fotózás! Nem is te lennél, ha nem raknál ki minden egyből a Facebookra! – csóválja a fejét. – Mit rajzolsz mellé? – Szmájlikat! Leguggol a feliratom mellé, és rajzolni kezd. A szmájlik végül elég

szigorúra sikerednek. Próbálja utólag felkunkorítani az arcocska száját, hátha úgy vidámabb lesz, de csak nem sikerül neki. Jókat kuncogok rajta, ahogy a mellettünk elhaladó emberek is. Nem értik, mit csinálunk. – Kicsit azért megerőltethetnéd magad! A szmájlik túl egyszerűek az én alkotásomhoz! – Erre most nincs időnk. Jön a következő állomás! Gozsdu! Azzal felpattan, és már húz is vissza a Király utca felé. Útközben visszanézek: úgy fél tucat fiatal áll a művünk mellett, és fotózkodnak. Tetszik nekik. Kár, hogy nem írtunk fel mellé egy hashtaget, akkor másnap meg is tudtuk volna nézni a fotókat az Instán! Na, már mindegy! Irány a Gozsdu! Itt a kék krétával írok a betonra, minden szórakozóhely elé mást. ÉLVEZD! IGYÁL AZ EGÉSZSÉGEMRE! NE MENJ MÉG HAZA! KÉRD EL A SZÁMÁT! TÁNCOLJ VELE! MIRE VÁGYSZ? HÍVJ MEG EGY IDEGENT VALAMIRE! Beni szorgosan rajzolgat melléjük a fehér krétával. Készül táncoló pálcikaember, áthúzott taxi, koktélospohár, integető pár. Nagyon viccesen néz ki az egész. Az este csak úgy repül, több száz bulizó fiatalon keresztültörve hagyunk üzeneteket a város számos pontján. Egy kör szélére odaírjuk: BOLDOGSÁG.

Beni rajzol egy nyilat, és aláírja: LÉPJ BE! Persze nem maradhatnak el a hollywoodi csillagok sem, különböző magyar nevekkel ékesítve, hogy sokan megtalálhassák a magukét: Walk of Fame-mé változtatjuk a Lánchíd járdáját. Nagyon vicces az egész, egy csomó szelfit is csinálunk, hiszen nyilván elkészül Kloé és Beni csillaga is. Aztán visszapillantva megállapítjuk: nem csak mi kattantunk rá teljesen a fotózkodásra. Holnap bizonyára a mi csillagainkkal lesz tele az egész Facebook!

Mire elfogy az összes krétánk, vissza is érünk Pestre. Beni az órájára néz, majd felkiált. – Mindjárt két óra! Oda kell érnünk a Madách térhez! A Sas utcánál járunk épp. Beni elkapja a karomat, és húz magával, de olyan gyorsan rohan, hogy majd kitörik a bokám. – Beni, lassíts! Nem tudok ilyen gyorsan menni! Egyébként meg miért sietünk? Mi az, ami nem várhat? – Gyere, már mindjárt ott vagyunk – feleli Beni, mit sem törődve a siránkozásommal. – Emlékszel arra a szerelmes üzenetre a Madách téren? – Amikor pár éve az a fiú óriásplakáton kért bocsánatot valamiért a szerelmétől? – Igen! Tudod, akkor nagyon megragadta a fantáziámat ez az ötlet, hogy milyen jópofa dolgokat lehetne így üzenni az embereknek… Ebben a pillanatban Beni megtorpan, kis híján neki is ütközöm a lendülettől. Mögém lép, és a vállamnál fogva a Madách tér felé fordít. – Oda nézz! Ebben a pillanatban engedik le az óriási molinót a ház tetejéről,

rajta a következő szöveggel: Nézz szét! Gyönyörű a világ, és minden lehetőség ott hever a lábaid előtt. A szeretet, a boldogság, minden, amire szükséged van. Mosolyogj, és adj belőle idegeneknek is! Segíts, és fogadd el a segítséget! Ölelj, és hagyd, hogy megöleljenek! Szeress, és hagyd, hogy szeressenek! És ha azt érzed, nem megy, gondolkodj el azon, hogy miért nem. Azon, hogy mi gátol, hogy mitől félsz. Mert az életnek egyetlen értelme van: hogy szeress, és hogy szeressenek. Hogy érezd, tartozol valahova. De csak azután, hogy megtaláltad a helyedet. Kloénak, aki még mindig nem hiszi el, hogy tökéletes! Tátott szájjal bámulom a kifüggesztett üzenetet, miközben potyognak a könnyeim. Aztán azt érzem, muszáj leülnöm, úgyhogy odabotorkálok a füves részhez, és leroskadok. Törökülésben csodálom tovább a molinót, és Beni lábának dőlve zokogok, aki csak mosolyog rajtam. Majd leguggol mögém, és átkarol. – Na, tetszik? – súgja a fülembe. – Nem találok szavakat! Beni, ez a legromantikusabb dolog, ami valaha történt velem! És ez tényleg itt marad, kint ? – Persze! Mindent elintéztem – mondja mosolyogva.

– Nem tudom, mit mondjak. Most tényleg nem… – Na, gyere… – nyújtja a kezét elém állva, és a következő pillanatban az ölébe kap. – Naaa, fordulj már úgy, hogy legalább lássam – törölgetem a könnyeimet nevetve. – Beni, megkaphatom, ha majd leszedik? Nem dobják ki, ugye? – Nyugi, direkt megcsináltattam neked kisebben! Ott van a kocsiban! – De szuper vagy! Köszönöm! Letesz a földre, de nem enged el, egymást átkarolva csodáljuk a molinót. – Honnan van ez az üzenet? Mármint miért pont ezt írtad? – kérdezem pár perc múlva. – Tudod, egyre több korunkbelin látom, hogy bármit megtennének azért, hogy szeressék őket. Tök mindegy, hogy ki, tök mindegy, hogy meddig. A lényeg, hogy valaki foglalkozzon velük. Talán ez az egyik oka, hogy belemennek az egyéjszakás kalandokba. Egy berlini haverom azt mesélte, náluk meg mindenki a szabadságát félti, azért nem mernek belemenni komoly kapcsolatokba. Egy osztrák ismerősöm is ugyanezt mondta: annyira szereti az életét úgy, ahogy van, hogy nem akarja, hogy valaki változtasson rajta, nem akar megfelelni mások elvárásainak. Érted, mire akarok kilyukadni? – Nem nagyon… – Tudod, az első pillanattól kezdve azt látom rajtad is, hogy tele vagy szeretettel. Ha jön egy pasi, rögtön neki szeretnél adni mindent, és azonnal meg akarod kapni tőle mindazt, amit az elmúlt években nem kaptál meg. Nem csoda, hogy a pasi a végén megijed és

elszalad… – Beni, ez hülyeség. Nem is vagyok ilyen. –De, velem ilyen voltál. Emlékszel az üzenetekre, amikre nem válaszoltam? Egy pillanatra el kell gondolkodnom, de hamar eszembe jut a történet. – Persze… Bassza meg! Igaza van… – Mondtam már neked, mennyire nem szeretem, ha egy lány nyomul. Talán egyszer találkoztunk előtte? Te meg rögtön üzeneteket írsz, meg elhívsz a bulidba… Nekem ez fura volt. – Ugyan már! – ellenkezem. – Csak egy kedves gesztusnak szántam, elvégre Soma és Panna úgyis jött volna… Gondoltam, legalább Soma nem lesz egyedül. Nem kell mindent egyből túlkombinálni… – Oké, ha te mondod… Mindenesetre amiket elmeséltél, az én elméletemet támasztják alá. – Mégpedig? – Az egyéjszakás kapcsolataid. Mind arról szóltak, hogy szükséged volt a szeretetre, a megerősítésre. De ha ennél tovább kellett volna lépni, azonnal elüldözted a pasikat, mert féltél, hogy elhagynak… – Tudod, hogy nálam másról szólt ez az egész. Hogy nem tudom elhinni, hogy elég lehetek. Ennyi. – Szerintem akkor is jobban járnál, ha kicsit visszafognád magad, amikor megismersz valakit. Ne azért akarj együtt lenni valakivel, hogy téged erősítsen, hogy tőle kapd meg a szeretetet, amire vágysz. Azért legyél együtt valakivel, mert vele akarsz együtt lenni.

Egyszerűen csak hagyd, hogy minden úgy történjen, ahogy történnie kell. A görcsös akarással csak egy dolgot érsz el: mindent összezavarsz, mert nem bízol eléggé a sorsodban, és egoista módon azt hiszed, majd te meg tudod változatni azt, ami meg van írva neked… – Ez hülyeség! – Biztos vagy benne? – néz rám felhúzott szemöldökkel. – Nekem úgy tűnik, az eddigi életed engem igazol… – Oké, akkor mostantól bezárkózom, és senkivel sem állok szóba. Ezt akarod? – mondom durcásan. – Ne legyél ilyen gyerekes! Tudod, hogy nem így értettem! Egyszerűen csak hagyd, hogy a kapcsolataid úgy haladjanak, ahogy haladniuk kell. Ne siettess semmit. Nézd meg, hogy velünk is mi történt… Ha sietteted a dolgokat, csak elégedetlen leszel, meg dühös… Már megint könnyek égnek a szememben, de most nem a meghatottságtól. Úgy érzem, mintha egy ötéves kislány lennék, akit épp kioktatott az apja. Ezt most miért kellett? Nem értem az egészet. Miért kellett elrontania ezt a fantasztikus éjszakát? – Haza szeretnék menni – mondom neki, aztán hátat fordítok, és elsétálok a legközelebbi padig. Beni úgy néz rám, mintha mondani szeretne valamit, de aztán megadóan előveszi a telefonját, és taxit hív. Már az autóban ülünk, amikor legközelebb megszólal. – Kloé, ha valaki elmondja a véleményét, még nem kell egyetértened vele. Én csak azt szeretném, ha nem próbálnád meg azonnal magadhoz láncolni azokat, akik az életedbe érkeznek. Ahogy

engem is próbáltál. – Micsoda??? – csattanok fel. – Kloé, pár hét ismeretség után már együtt laktunk! – Igen, segítettem rajtad, mert szükséged volt rá. Én ettől nem lettem kevesebb, nekem belefért. Most ezt tényleg fel akarod hozni ellenem? – De hát nem is ismertél! Semmit sem tudtál rólam! – Az én hibám? Te voltál Mr. Titokzatos, aki semmit sem mesélt magáról… – Oké, ne vitatkozzunk, a múlton már felesleges rágódni. Ne rontsuk el ezt az estét… Megérkezünk, Beni kifizeti a taxist. Nyújtanám neki a fuvardíj felét, de nem fogadja el. Hát jó. Felsétálunk a lépcsőn, turkálni kezdek a táskámban a kulcsom után, de Beni már nyújtja is az övét. Bent jó éjszakát kíván, és eltűnik a szobájában. Én úgy döntök, még kiülök egy picit az erkélyre. Betakarózva bámulom a város éjszakai fényeit. Hiába vesztünk össze újra Benivel, most először nem érzem magam annyira egyedül, annyira kiszolgáltatottnak… Már nem.

Nem tudok elaludni. Nem megy, a mai nap után egyszerűen képtelen vagyok… Meggyújtok egy gyertyát a hangulat kedvéért, bekuckózom a kanapéra a szobámban egy köteg papírral, és írni kezdek. Most azokat a dolgokat veszem sorra, amikről azt érzem, hogy változtatnom kellene rajtuk. Érzéseket, fogalmakat sorolok fel, és leírom, mit jelentenek nekem. Ugyanaz a feladat, mint korábban, csak valahogy most könnyebben megy.

Annyi mindenről beszélgettünk Benivel az elmúlt hetekben, most egyszerűen csak le kell tisztáznom magamban mindent. Korábban akárhányszor arra gondoltam, hogy őszintén le kell írnom, mi gátol az életemben, hogy miért vagyok boldogtalan, mit rontottam el, egy picit összeszorult a gyomrom, és úgy éreztem, képtelen vagyok megváltozni. Hogy nincs hozzá erőm. Most viszont már azon rágódom, vajon hogyan tudnám a legszuperebbül felépíteni az új életemet. Hiszen újat akarok. Az állandó rettegés nélkül, ami eddig teljesen tönkretette. Igen, eddig folyton elveszítettem azokat, akiket szerettem. Kevesen voltak, mert nem mertem igazán szeretni. De az élet rákényszerít a maga eszközeivel arra, hogy nyissak. Hoz nekem egy Benit, és azon kapom magam, hogy az eddig végtelenül elcseszett életemet valami elkezdte új irányba terelni. Az elején még minden a rossz berögződéseimnek megfelelően ment, de aztán jött a fordulat: azt hittem, hogy Beni meghalt, hogy őt is elveszítettem, és minden összedőlt. Azzal viszont, hogy visszatért az életembe, mintha kaptam volna egy új esélyt. Soha senki sem beszélgetett velem ennyit arról, hogy mit érzek, mit miért csinálok. Beni nagyon sokat segített már eddig is abban, hogy áttörjem a gátakat, amik mindig is bennem voltak, hogy segítsen megszabadulni tőlük. Beni a maga furcsa és olykor idegesítően nagyképű stílusa ellenére mégis képes segíteni. Hol is kezdjem? Hatalmas betűkkel felvésem a papírra: TÜRELMETLENSÉG Rögtön azt akarom, hogy csak velem foglalkozzanak: nem bírom elviselni, ha

nem kapom meg azt a figyelmet, amire szükségem van. Ha megkapom, elégedett vagyok, mert elhiszem, hogy engem is lehet szeretni. Abban a pillanatban, hogy nem figyelnek rám, úgy érzem, semmit sem érek. Feladat: A türelem megtanulása. SZERETETÉHSÉG Amíg lefoglalom magam, nem érdekel. De abban a pillanatban, hogy van két szabad percem, azon kattog az agyam, ugyan miért nem foglalkoznak velem a többiek. Miért nem vagyok a középpontban, miért nem írnak nekem folyton üzeneteket, miért nem tartozom legalább egy szoros, évek óta összetartozó baráti társasághoz. Soha nem találtam sehol sem a helyemet. Beleőrülök a gondolatba, hogy az én életemben nincsenek közös piknikek a barátokkal, vagy nem járunk virágot szedni az erdőbe, hogy aztán a Facebookra posztoljuk az idióta szelfijeinket. Feladat: Lehiggadni egy picit, és elfogadni, hogy nem másokból, hanem magamból kell töltekeznem. Ha pedig hirtelen bejön valaki az életembe, hagynom kell, hogy a saját tempójában kezdjen el szeretni. Nem siettetni, nem elsietni, nem megrémiszteni. ELÉGEDETLENSÉG Mindennel, amim csak van. Soha semmi nem elég. Egy percre sem tudok megállni, és csak élvezni azt, ami van. Folyton azon kell agyalnom, mi lesz holnap, vagy mi lesz, ha elveszítem azt, aki épp egy gyönyörű pillanatot ajándékoz nekem. Félek, hogy vége, hogy elhagy, hogy ő is elmegy, és ezt nem akarom, ezért foggal-körömmel harcolok ellene. Feladat: Tiszteletben tartani a másik idejét, elfogadni, ha mennie kell. Megélni a pillanatot, meglátni benne a szépséget.

HITETLENSÉG Nem tudom elhinni, hogy az életem másmilyen is lehet. Hogy jöhet valaki, aki szeret, akinek elég vagyok, aki nem használ ki, akinek nem kellenek más lányok ahhoz, hogy tudja, elég jó pasi. Akinek csak az számít, hogy nekem elég. Feladat: Elhinni végre, hogy elég vagyok. Bár ilyen egyszerű lenne… Lehet, hogy meditálni kellene? Hmm… SZABADSÁG Valaki olyanra vágyom, aki meghagyja a szabadságomat. De… Tudom jól, amíg nem hiszem el, hogy elég vagyok, a másikat sem engedem szabadon. Folyton idegeskedek majd, ha nem lesz velem, és tudni akarom, épp merre jár, a féltékenységi jelenetekről nem is beszélve. Meg kell tanulnom bízni a sorsban. Abban, hogy akinek mellettem kell lenni, az mellettem is marad. Valaki olyanra vágyom, aki mindennap érezteti velem, hogy mennyire szeret, mennyire különleges vagyok az életében, ugyanakkor nem felejti el azt sem, hogy ő a férfi, akire fel tudok nézni. Valójában, ha tudnám, hogy szeretnek, biztosan nem őrülnék meg ennyire. Nem lennék féltékeny. Szóval, amire vágyom: egy magabiztos férfi, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Elfogad, és kitart mellettem, hogy én is megtehessem ugyanezt. Feladat: Megtalálni a helyemet, szeretni azt, amit csinálok, hiszen amíg nem tudom, hogy az milyen, soha nem tudom majd elfogadni, hogy a másiknak is van saját élete. Megtanulni minőségi időt tölteni a másikkal, és nem a mennyiségre menni, másképp hamar a kukába dobhatjuk az egészet. BIZALMATLANSÁG Mindig féltem belemenni a kapcsolatokba, mert mi van, ha elszalasztok valamit, mert épp együtt vagyok valakivel… Lemaradok a pasiról, akire

annyira vágytam. Beleszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy jön a nagy szerelem, csakhogy én épp kapcsolatban vagyok. Hogy jön egy sorsszerű találkozás, egy nagy robbanás, igazi vonzódás, kötődés, kötelék, én meg remegve szorítom ökölbe a kezemet, mert épp együtt vagyok valakivel, akivel egyébként nem is vagyok már annyira boldog. Talán pont azért, mert már vége, csak még nem tudok kilépni a kapcsolatból valamiért. Az a bizonyos vonzalom viszont közben húz a másikhoz… Ettől félek a legjobban. Talán pontosan ezért vagyok bizalmatlan és féltékeny. Pontosan azért, mert tudom, hogy ezek a kapcsolódások léteznek, és ezek a legrosszabbak, mert nem lehet felkészülni rájuk, csak jönnek, és mindent felkavarnak. Feladat: Megtanulni a helyén kezelni a hirtelen érkező kötődést. Nyitottnak maradni, de megtanulni elköteleződni. KÖNNYŰVÉRŰSÉG Mindig is könnyen adtam magam, mert akkor legalább szeretetet kaptam. Ezt el akarom tüntetni az életemből. Nincs szükségem olyan szeretetre, ami csak addig tart, amíg az ágyban fekszünk, ami csak egy péntek estére szól a Somersby mellett, hétköznap meg nem is létezik. Feladat: Tudom, mire van szükségem. Tudom, hogy megkaphatom, hiszek benne, és minden mást ki kell zárnom az életemből. Sisteregve elalszik a gyertya, jelezve, hogy mára ez pont elég volt. A papírokra nézek. Körülöttem teleírt lapok, mellettem a Kleenex, lábamnál összegyűrt papírzsepik. Sírtam, már megint. De most nem a keserűségtől. Már tudom, mennyi feladat áll előttem, hogy mennyi mindenen kell változtatnom. Végig kell csinálnom, magamért, azért, mert nem akarok így élni tovább. Boldog életet szeretnék. Újat, teljesen újat. Fel akarom építeni, biztos alapokra, és nem követni el

újra azokat a hibákat, amiken már túl vagyok. Dühös vagyok magamra! Ahogy a papírra nézek, megértem, miket csesztem el. Nem akarok ilyen életet! Ez nem az enyém. Többé már nem az.

Tíz

Tegnap megint nem láttam Benit, de már kezdek hozzászokni ehhez. Úgy látszik, velünk már csak így megy ez: egy csodás randi, egy rémes veszekedés, aztán kell egy kis idő, hogy lenyugodjunk, és megpróbáljuk újra… Eleinte bosszankodtam emiatt, hiszen mindez nem éppen romantikus filmbe illő élmény, de mostanra már rájöttem, hogy hülyeség ezen dühöngeni. Ez nem egy film, hanem az életem. A mi életünk. És pont olyan, amilyenné mi tesszük. Hogyan is lehetne habos-babos meg rózsaszín minden, amikor ez kicsit sem jellemző ránk, az életünk egyetlen területén sem? Ahogy titokban számítok is rá, este kapok egy SMS-t Benitől. Reggel 7-re legyél kész, öltözz melegen. Izgatottan bújok ágyba, azon agyalok, ezúttal vajon mit tervez. Reggel frissen kelek, felkapom a zöld GAP pulcsimat, belebújok a kedvenc farmeromba, tornacipőt húzok, és már indulásra készen állok, amikor megcsörren a telefon. Beni az, lent vár a ház előtt. Nem is vettem észre, hogy nem jött haza az éjjel! Leszaladok a lépcsőn, gyorsan bepattanok mellé a kocsiba, adok neki egy puszit, és már a kezembe is nyomja a kávém. – Most is bekötöd a szemem? – kérdezem. – Nem, most nem kell. Ma Zamárdiba megyünk. – Reggeli a Balatonnál? – lelkendezem.

– Igen. Szuper időnk lesz ma, tökéletes egy kis kirándulásra! Az autópálya majdhogynem üres, ebben a tempóban hamar le fogunk érni. Még jó, úgyis éhes vagyok… Beni az út feléig meg sem szólal, csendben ülünk egymás mellett a kocsiban, csak a Coldplay szól. – Min gondolkodsz ennyire? – töröm meg a csendet. – Azon, hogy még nem mesélted el, mi történt veled az alatt a pár nap alatt, amíg nem voltam itt… Ajjaj. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat, hogy nem kerülgethetjük örökké a témát. Pontosan érzem, hogy Beninek is ugyanolyan nehéz ez, mint nekem, hiszen akárhányszor szóba kerül az a bizonyos nap, amikor megtalált a fürdőszobában, iszonyúan zavarba jön, és másra tereli a beszélgetést. Azt hiszem, igaza van: ideje, hogy ezzel is szembenézzünk… – Tudod, jobban szeretem azt gondolni, hogy az egész csak egy rossz álom volt – mondom. – Persze, ezt megértem. De már megőrülök tőle, hogy egyfolytában azon agyalok, mi történhetett, hogy próbálom összerakni a részleteket. Nem akarok rá emlékezni. Nagyon nem… De tartozom Beninek annyival, hogy mindent elmesélek neki. – Igazából pár nap volt az egész. Piszkosul fájt, rohadtul éreztem magam. A repülőútra benyugtatóztam magam, mert egyébként egy pillanatra sem tudtam abbahagyni a sírást. Amikor hazaértem, még hatott a nyugtató, tök tompa voltam. A következő pár nap, amíg haza nem értél, összefolyt… Ha nem aludtam, ittam. Amikor megjöttem, még rendeltem egy pizzát, de nem igazán hiszem, hogy bármi mást

ettem volna… Aztán egyik nap arra keltem, hogy iszonyúan fáj a fejem, nyilván az éhségtől. Bekaptam néhány tablettát, aztán mivel nem múlt el a fájdalom, még egy párat. Nem akartam megölni magam, tényleg, csak azt akartam, hogy elmúljon a fejfájás… Aztán beültem a kádba, egyáltalán nem raktam össze, hogy ez nem jó ötlet, mert baj lehet belőle. Akkor jöttél meg… – De mi történt Amerikában? Honnan vetted egyáltalán, hogy meghaltam? Miért nem kerestél, vagy valami? – Az valami iszonyú volt, Beni! Amikor visszaértem a hotelhez, már csak a lángoló épületet láttam. Teljesen megsemmisültem. Órákon át ott ültem a földön, míg egy rendőr oda nem jött hozzám. A portástól tudták, hogy bent voltál az épületben, mert a rendszer rögzítette, hogy nem sokkal korábban használtad a mágneskártyád. Szóval a rendőr részvétet nyilvánított, aztán megkérdezte, hogy kit értesíthetnek. Amitől megint csak totál kiborultam, hiszen még a szüleid nevét sem tudtam megmondani! Nyilván azt hitték, hogy a sokktól ideg-összeroppanást kaptam, úgyhogy próbáltak nyugtatgatni. Átköltöztettek egy szomszédos hotelbe, és elintézték, hogy hazarepülhessek. Még orvost is akartak küldeni velem a reptérre, de azt mondtam nekik, hogy jól vagyok, csak haza szeretnék menni. Azt hazudtam, a lakótársam vár itthon, és majd ő vigyáz rám… Beni, én teljesen biztos voltam benne, hogy meghaltál. Már megint pityergek. Beni óvatosan megsimogatja a térdemet. – De nem haltam meg… – Tényleg, a szüleid nagyon kiborultak? – Őket szerencsére hamar el tudtam érni, nem úgy, mint téged… Bár akkorra már a rendőrség kiértesítette őket, úgyhogy

gondolhatod. Anyám órákon át zokogott, és szerintem azóta is mindennap eljár a templomba hálát adni, amiért az édes pici fia életben maradt. Apám meg, képzeld, elkezdett jótékonykodni! Azt mondta, úgy érzi, csak így tudja visszafizetni a sorsnak a hihetetlen szerencsénket. Teljesen kifordultak magukból, persze jó értelemben. Ha tudom, hogy ez kell hozzá, már rég eljátszottam volna a halálomat… – Beni! Te beteg vagy! Ezzel ne viccelődj! – háborodom fel, de közben már én is nevetek. – Jó, persze. Csak hülyéskedtem. Téged is próbáltalak hívni, egy csomószor, de semmi. – Igen… Ahogy hazaértem, kikapcsoltam a telefont. – Na de hogy még Facebookra sem mentél fel?! – Nem érdekelt… – Nagyon aggódtam érted. És mint kiderült, volt is miért… – mondja. Most nagyon komoly a hangja. – Tudod, néha a legszívesebben én is a nyakadba ugranék, hogy élsz. Egy csomószor arra ébredek fel, hogy elkéstem, hogy meghaltál. Közben meg itt vagy… – Az első nap csak ültem az ajtód előtt, nem mertem bemenni a szobádba. De még akkor sem fogtam föl, hogy mennyire nagy a baj velem. Aztán megtaláltam a dugivodkádat, és azt kezdtem el vedelni… – A Grey Goose-t? – Egész jó cucc… csak lehetett volna több is belőle – felelem, és lopva ránézek. – De Kloé… Az a pia nagyon drága! – kiált fel megjátszott

felháborodással. Kitör belőlünk a nevetés. Most már valahogy könnyebben folytatom. Sőt, mindent el akarok mondani neki. Nem akarom tovább cipelni magammal a szörnyű emlékeket. – Amikor már eleget ittam ahhoz, hogy be merjek menni a szobádba, jött a dühkitörés: repültek a polcról a könyvek, a falra akasztott érmeid, a szekrényedből a ruhák. Nagyon dühös voltam… Minden rád emlékeztetett. A poklok poklát jártam meg. Nem tudtam felfogni, nem tudtam elfogadni, hogy nem vagy többé. Hiába ittam, és az alvás sem segített, mert állandóan rémálmaim voltak. Aztán amikor felriadtam, kiderült, hogy a valóság még rosszabb. Fogalmam sincs, miért gondoltam azt, hogy a fürdő majd segít… Szerintem kínomban már bármit kipróbáltam volna, ami valaha is segített ellazulni. Még szerencse, hogy nem volt otthon semmilyen drog, vagy valami komolyabb nyugtató… – Még valami rózsaszín izét is raktál a vízbe! Nagyon erős illata volt. Még gyertyákat is gyújtottál… Mint egy ravatalon… Megrázza a fejét, mintha azzal elűzhetné az emlékképeket. – Mindig gyújtok gyertyát fürdéshez, igazából nincs ebben semmi különös! És tényleg meg sem fordult a fejemben, hogy a sok pia meg gyógyszer után elájulhatok… – Majdnem megölted magad… – Beni, csak pár fájdalomcsillapító volt. Elájultam. Súlyosabbnak nézhetett ki, mint amilyen valójában volt. – Hát, elég súlyosnak nézett ki… Pár percig mindketten a gondolatainkba mélyedünk. Olyan furcsa, hogy egészen idáig azt hittem, Beni nem érti, nem értheti meg,

milyen volt azt érezni, hogy elveszítettem őt. Arra nem gondoltam, hogy ő pontosan ugyanezt élte át, amikor hazaérve rám talált a fürdőkádban. Így már érthetőbb, miért bánt ilyen furcsán velem, mintha egy rossz szóval összetörhetne. – Megérkeztünk – mondja Beni, kiszakítva a gondolataimból. Zamárdiban vagyunk. Felismerem Beniék házát, nyáron már voltunk itt együtt. De nem állunk meg az épületnél, hanem továbbhajtunk az utcán a part felé. – Hová megyünk? – kérdezem. – Majd meglátod. Egyre türelmetlenebb és egyre éhesebb vagyok. Már gondolni sem tudok másra, mint egy rántottára és egy pohár frissen facsart narancslére. Pár perc után megérkezünk egy kis étteremhez. A hely üres, a nyári zsongáshoz képest nyomasztóan kihalt az egész környék. Kint ülünk le, a teraszon, kapunk két takarót és egy-egy étlapot. Hihetetlen a kilátás, a reggeli napfényben csak úgy szikrázik a tó. – Reggeli a Balaton-parton… – mosolyog rám Beni. – Úristen, Beni, ez valami gyönyörű! Már kapom is elő a telefonomat, hogy megörökítsem a látványt, de ő megállít. – Hagyd már azt a telefont! Itt vagy, élvezd, most ne foglalkozz mással – mondja fejcsóválva, és a kezembe adja az étlapot. Annyira tiszta és friss a levegő, hogy szinte harapni lehet. A Balaton nekem mindig valami varázslat, valami csoda, amiben egyszerűen csak elmerülhetek, és ilyenkor mindig azt kívánom, bárcsak örökre tartana a pillanat…

Közben a pincér kihoz egy nagy kancsó narancslevet és pár croissant-t. Beni tölt mindkettőnknek. A szél az arcomba fújja a hajamat, de ez most nem zavar. Élvezem a látványt. Feltölt, energiát ad. Mélyen beszívom a levegőt. Mintha új életre kelnék. Ebben a pillanatban megszólal Beni mobilja. – Persze, csak nekem kell félretennem a telefont? – cukkolom. Mosolyog, de közben megnézni az SMS-t. Hirtelen elkomorul az arca. – Haza kell mennem… gáz van az étteremben. – Mi történt? – Ellenőrzést kaptunk… Annyira sajnálom, Kloé! – Ugyan, ne törődj vele! Ez így is szuper volt… – nyugtatom meg. De közben kicsit tényleg csalódott vagyok. Annyira jó itt, nem szívesen megyek még haza. – Tudod, mit? Maradj itt! Megvárhatnál a nyaralóban. Ahogy végeztem, én is visszajövök. Mit szólsz hozzá? – Hát, végül is nincs semmi dolgom… – felelem. Nem akarok túl lelkesnek tűnni, nehogy megbántsam. – Elleszel egyedül? – kérdezi aggodalmasan. – Még szép! Sétálgatok a parton, aztán ha elunom, elfoglalom magam a nyaralóban. – Oké, van DVD-lejátszónk, meg egy csomó filmünk, megnézhetsz valamit. Még kaját is találsz a hűtőben. – Azt hittem, ezt a lakást csak nyáron használjátok… – A szüleim gyakran lejönnek, legutóbb pár napja voltak itt. De gyere, mielőtt elindulok, mindent megmutatok. Gyorsan befejezzük a reggelinket, kérjük a számlát, fizetünk, és

már indulunk is a nyaralóba. Beni be sem áll a kocsival az udvarra, csak beszalad velem, és gyorsan végigmutogat mindent, a vízforralót, a szendvicssütőt, a tévét, a telefont, hogy melyik kulcs mit nyit. Igazán udvarias és körültekintő, de közben látom rajta, hogy egyre feszültebb. – Beni, menj nyugodtan! Feltalálom magam, nem kell mindent elmagyarázni! – Tudom… – sóhajt fel, és a hajába túr. – Na jó, majd jövök! Már csapódik is az autó ajtaja, az ablakból, a függöny mögül figyelem, ahogy elhajt. Egyedül maradtam. Sétálni indulok a partra. Kellemes őszi idő van, enyhe szél fúj, kabát nélkül fáznék. A Balaton közelebb van, mint ahogy emlékeztem. Leülök egy padra, és órákon át bámulom a vizet, ahogy felborzolja a szél, ahogy felcsapnak a hullámok a partra, majd visszahúzódnak… A tó hagyja, hogy a szél tegye a dolgát, és ez így jó, így tökéletes. Bár nekem is ennyire egyszerűen menne az, ami a víznek: csak hagyni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, hagyni, hogy valami felkavarjon. Nem ellenkezni, nem próbálni meg mindent irányítani.

Már hat óra is elmúlt, amikor hallom, hogy megáll egy autó a ház előtt. Kinézek az ablakon, Beni az. Szaladok az ajtóhoz, hogy beengedjem. – Mesélj, mi volt? Minden oké? – kérdezem az ajtófélfának támaszkodva. – Szerencsére minden rendben volt! De azért jó, hogy visszamentem, mert ezek az idióták nélkülem összevissza kutyulnak

mindent. – Kérsz egy teát? Gondolom, most jólesne… – Ó, de otthonosan mozog itt valaki! Igen, kérek. Már forralom is vizet, és amint meghallom a bugyogását, a filterekre öntöm. – Ízesítsd, ahogy szeretnéd – tolom Beni elé az egyik bögrét. – És neked hogy telt a napod? – kérdezi. – Jól! – felelem a teámat kavargatva. – Sokat gondolkoztam. Kiültem a partra, és csak néztem ki a fejemből… – És min gondolkodtál? – Leginkább ezen a barátság témán. Nagyon kinyír… – Jaj, Kloé, komolyan nem tudok rajtad kiigazodni! Most meg mi a baj? – kérdi mosolyogva. – Az, hogy nekem sohasem voltak igazi barátaim. És tudod, miért? Mert én sem tudtam igazi barát lenni. Nem érdekelt más, csak az, ami velem volt. Nem tudtam, hogyan kell egy baráttal viselkedni. Sohasem láttam, hogyan csinálják mások… Nektek, pasiknak bezzeg tök egyszerű. Nektek a véretekben van… – Ez hülyeség, nem igaz. Ha őszinte akarok lenni, nekem sem voltak soha igazi barátaim… inkább csak érdekkapcsolataim. Hidd el, tökéletesen megértelek. – De így nem lehet élni… – De mégis, miről jutott ez most az eszedbe? – Nem tudom… Néztem a Balatont, és azon gondolkoztam, hogy úgy felhívnék valakit, hogy elmeséljem neki, milyen itt… De aztán nem tudtam, kivel beszélhetnék. Rohadtul egyedül érzem magam. – És én? Az nem is számít, hogy én itt vagyok?

– Jaj, dehogynem! De neked dolgod volt, nem akartalak zavarni – mondom, és gyorsan megölelem. – Tudod, én életemben először Sománál éreztem, hogy ő tényleg a barátom. Viszont mióta elköltöztem, megromlott a kapcsolatunk. Ezért azt gondolom, hogy talán vele is csak szükség tartott össze. Úgyhogy amit barátságnak hittem, talán nem is az volt… Viszont a mi kapcsolatunk tényleg barátság. Szerintem ez igazi barátság. Elfogadni, hogy a másiknak vannak nehéz időszakai, de hinni benne, és együtt végigcsinálni… – Miért pont én? Miért pont velem csinálod ezt végig? – Nem is tudom. Már az elejétől fogva ott volt ez az érzés… Egy erős késztetés, ami nem hagy nyugodni. Muszáj melletted lennem, és segíteni. De várj, azt mondod, hogy még sohasem volt igazi barátod. Az hogy lehet? És az a csaj, akivel együtt csináltátok végig a gimit? – Barbi? Nem, ő sem volt igazi barát. Inkább csak kapaszkodók voltunk egymásnak, segítettük a másikat előrébb jutni, de gondolkodás nélkül más utakra léptünk volna, ha úgy hozza a sors. – Ez most ugyanaz a csaj, aki rám mászott azon a házibulin? – Azóta nem is beszélünk. De nem bánom. Nincs már rá szükségem. És ez nem csak az ő hibája. Én mindig beleképzeltem másokba mindenfélét, és így olyan valakinek a szeretetére vágytam, aki valójában nem is létezett. Az viszont, hogy igazából milyenek az emberek, nem érdekelt. Nem tudom, milyen az, ha valakit úgy igazából ismersz. Érted? Nyilván milliószor csalódtam emiatt, legyen szó barátságról vagy épp pasikról. Ami nem is csoda, hiszen nem a valóságra figyeltem, hanem az elképzeléseimet akartam ráerőltetni az emberekre.

– Így már jobban értem, miért nem volt még egy normális kapcsolatod sem. – Hát, ez az egyik oldal. Én is használtam az embereket, és ők is használtak engem. Nem tudtam, milyen pasira van szükségem, hogy ki tenne boldoggá, úgyhogy mindet akartam. Úgy két-három hétig, de aztán mindről kiderült, hogy közel sem annyira izgalmas, mint amilyennek tűnt. Úgyhogy mindnek ugyanaz lett a sorsa. Aztán jött a balhé, anyámék halála, és én megfogadtam, hogy megváltozom. Aztán visszaköltöztem Budapestre, és minden a visszájára fordult. Akármit csináltam, azt éreztem, hogy engem csak használni akarnak a pasik. Főleg Dávid. – Ki ez a Dávid? – A Fröccsteraszon találkoztunk, Barbi egyik exének volt a haverja. Beszélgetni kezdtünk, a többit meg szerintem el tudod képzelni… Teljesen egymásra kattantunk, és nem volt kérdés, hogy nála alszom. Utána egy ideig játszottuk ezt a nyitott kapcsolatosdit, de aztán rájöttem, hogy nekem ez már nem elég, úgyhogy véget vetettem az egésznek. Azt mondta, nagyon sajnálja, de ő csak ennyit tud nekem adni, és ha valamikor azt érzem, hogy ez elég, akkor vár vissza… Elég szar duma. Azóta sem láttam. – Ügyes lány! – Annyira azért nem. Hiszen azóta teljesen magamba zárkóztam. Az sem jobb. Féltem, hogy egyszer csak jön valaki, akivel jól érzem magam, és erre az illető megint benyögi, hogy ő csak ennyit tud nyújtani. Még egyszer nem akartam ezt átélni… Őszintén szólva nem tudom eldönteni, melyik volt a rosszabb: amikor kéthetente mással voltam, vagy amikor elzárkóztam mindenki elől… Arról a verzióról

nem is beszélve, amikor valaki olyan szeretetére vágyom, aki nem is létezik. Ha most visszagondolok, igazából a nagy gimis szerelmem, Tomi is egy tapló volt az emberekkel… de akkor, ott teljesen másnak láttam. Bálványoztam, ő volt az isten, és azt akartam, hogy én legyek az istennője. Pedig tulajdonképpen hosszú ideig egyetlen szót sem váltottam vele, úgyhogy fogalmam sem lehetett róla, hogy milyen valójában. Mindenesetre a népszerűsége, a helyes kis pofija, meg a kisugárzása bőven elég volt ahhoz, hogy teljesen beleessek… De ennek vége. Többé már nem történhet velem ilyen. Most már csak olyan kapcsolatba mennék bele, ami nem elvesz belőlem, hanem ösztönöz. Amiben boldog vagyok. – Igazán bölcs döntés! Abból túl sok jó nem jöhet ki, ha belemész egy olyan kapcsolatba, aminél valójában többre vágynál. És el is hiszem, hogy ennyi év után többre vágysz, hogy végre szeretnél mindent megtapasztalni, amin a legtöbb lány ebben a korban túl van: bókok, rózsák, randik… Az egész csomagot! – Nyilván. De még mindig félek, hogy azt kapom vissza az élettől, amit annak idején beleadtam. Én tényleg nagyon rohadék voltam a fiúkkal, Beni! Egész hosszú listám volt arról, hogy kivel, hol, mit csináltam. Az iskolai foci- meg a kézicsapat tagjai között nem volt senki, akit ne ismertem volna közelebbről… aztán jöttek az egyetemisták. Néha egy buliban három. A drog pedig csak tovább rontott a helyzeten… Az egész suli tudott a listámról… – Na és? Én is számoltam a skalpokat tizennyolc évesen… – feleli Beni nevetve. – Tudtam én! – nevetek én is. Bekapcsolva hagytam a DVD-lejátszót, és a nappaliból kihallatszik

a Jóbarátok főcímdala. Beni elmosolyodik. – Úristen, el sem hiszem, hogy épp ezt szedted elő! Régen, amikor el akartam tűnni otthonról, lejöttem ide, és elővettem a Jóbarátokat! Megnézünk párat? – De Beni… Nem kellene indulnunk? – kérdezem óvatosan. – Ráérünk még. Reggel nyolckor van egy megbeszélésem, úgyhogy egy-két rész belefér! – Hát, én benne vagyok! – mondom, és már húzom is a karjánál fogva magam után. Bekuckózunk a kanapéra, kapok egy plédet, és Beni is magára terít egyet, de előtte még hoz rágcsálnivalót meg üdítőt. Aztán már indítja is a tizedik évadot.

Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Aztán a helyére kerülnek a részletek: Zamárdi, Beniék háza, tévét néztünk… – Beni, elaludtunk! – pattanok fel rémülten. Álmosan pislog rám, neki is beletelik pár percbe, míg magához tér, de aztán felugrik, megragadja a kezem, és húzni kezd. – Gyere, menjünk ki! – unszol, mint egy türelmetlen ötéves karácsonykor. – Most mi van? Hová megyünk? – kérdezem csodálkozva. – Gyere már, ezt nem hagyhatod ki! – De mit? Álmosan totyogok utána. Egészen az udvar közepéig terel, ahol megállít, majd felmutat az égre. Telis-tele az egész gyönyörű, szikrázó csillagokkal. Lélegzetelállító. – Jézusom, Beni! Tudod, milyen rég láttam ilyet utoljára? Úristen,

de imádom őket! – török ki önkéntelenül, elfeledkezve az álmosságról. – Na ugye, mondtam, hogy ezt nem hagyhatod ki! – Nézd, ott a Göncölszekér! Amikor kicsi voltam, nagyon sok csillagképet felismertem, tudtam a nevüket is! Mostanra viszont már csak ez az egy maradt meg… – És az Esthajnalcsillag? Nézd csak, ott van – mondja. Mögém áll, egészen közel, és úgy mutatja, merre nézzek. Ahogy hozzám ér, hevesen dobogni kezd a szívem… Vadul bólogatok, hogy aha, látom. Még percekig állunk így, csöndben bámuljuk a csillagokat. Aztán Beni hirtelen átkarol hátulról, egy puszit nyom a fejemre, és megszólal: – Indulnunk kellene… hajnali négy van. – Muszáj? – Muszáj. Vissza kell érnem egy üzleti reggelire. – Oké, persze… – mondom zavartan. Még mindig bizsereg a bőröm ott, ahol hozzám ért, és csak az jár az agyamban, mennyire szeretnék itt maradni vele, és megtudni, mit tartogatna még számunkra ez az éjszaka… A francba! Miért gondolok ilyeneket? Gyorsan visszaszaladok a lakásba rendet rakni magunk után, aztán bepattanunk a kocsiba, hogy a hajnali csöndben végigrobogjunk az autópályán egészen Budapestig. Nem beszélgetünk, csak a zene szól. Próbálok ébren maradni, szolidaritásból Benivel, de a szemhéjam egyre nehezebb, folyton lecsukódik. Úgy tűnik, el is szenderedhettem kicsit, mert legközelebb már a lakás előtt térek magamhoz. Csendben megyünk fel a lépcsőn, a bejárati ajtó előtt álmosan babrálok a kulcsommal, majd végül nagy nehezen sikerül kinyitnom. Tele virágokkal az egész lakás. Egy hatalmas bőrönd áll a szoba

közepén. Az álmosságom nyom nélkül eltűnik. Lelkesen előrerohanok. – Szóval ezért jöttél vissza! – Hát, nem egészen, de gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal – mondja elégedetten mosolyogva. Izgatottan próbálom felnyitni a bőröndöt, de aztán észreveszem, hogy számzáras. – Mi a kód? Mondd már a kódot! – A dátum, amikor találkoztunk. – Neee! Beni, ne szívass már, én arra nem emlékszem! – Csak emlékszel az évre és a hónapra… – Persze, nem vagyok hülye, de a napot…? Beni nem válaszol, csak mosolyog. Izgatottan eltekerem a számzárat, először az év, aztán a hónap. Működik! Ahogy szétnyitom a szürke bőröndöt, egy borítékot találok benne, amiben két repülőjegy rejtőzik. – Beni, ez mi? – kérdem csodálkozva. – Nézd csak meg! – Úristen! Párizs? Ez komoly? Ujjongva a nyakába ugrom. Mennyire szerettünk volna elmenni! Csak aztán máshogy alakultak a dolgok… A dátumot nézem. Május?! Szóval Beni szerint jövő májusban még egymás életének a részesei leszünk… Valahogy ez a gondolat hat most meg a legjobban. – Reméltem, hogy örülsz majd neki! Annyira szerettél volna elmenni, de aztán a történtek után… Benne vagy? Persze, csak ha szeretnéd – mondja óvatosan. – Hogyne lennék benne! Olyan hálás vagyok! Ahogy újra átöleljük egymást, a fülébe súgom:

– Ugye, tudod, hogy mindennap hálát adok, amiért visszajöttél? A szemembe néz, és bólint. Majd a kezébe fogja az arcomat, és nagyon lassan az ajkaimra tapasztja az övét. Egészen beborít az illata. Újra… Újra az a csók… Újra az az érzés… Egykor nagyon megijedtem tőle, de most már nem félek. Az egész olyan hihetetlen, de mégis megtörténik.

Tizenegy

Óriásit ásítok, miközben kinyitom a szemem. Ám hiába dörzsölöm meg többször is egymás után, Beni nincs mellettem. Csak álmodtam volna? A csalódottságtól földhöz vágom a párnámat, és visszadőlök az ágyba. – Na végre, felébredtél! – lép be Beni. – Én már egy megbeszélést is lenyomtam azóta! Gondoltam, hozok kávét. Igen! Nem álmodtam! Nem is értem magamat, hiszen mindent betölt az illata. – Mi van? Úgy nézel rám, mintha nem hinnél a szemednek! – mondja nevetve, miközben lehuppan az ágyra, és felém nyújtja a kávét. – Hú, életemben nem ittam annyi kávét, mint amióta itt vagy… – próbálok terelni, mintha nem is lennék zavarban. De látom rajta, hogy levágta, mi a helyzet. Mosolyogva figyel. A nyugodtsága, összeszedettsége engem is hamar megnyugtat. Elengedem magam, mert ez így jó, ahogy van, nincs más dolgom, mint élvezni a helyzetet. Hiszen azért történik minden… – Most el kell mennem. De este visszajövök érted, úgy hét körül – mondja. – Meg szeretném mutatni a lakást, lassan elkészül. Bólogatok, mire búcsúzóul kapok egy hatalmas cuppanós puszit a számra. Úgy tesz, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, pedig nekem nem az. Még nem. És az is eszembe jut, hogy nemsokára elköltözik. Ez vajon most mit jelent? Azonnal elönt az aggodalom, de

próbálom elhessegetni az érzést. Muszáj ennyit agyalnom? A francba! Úgy döntök, ma kikapcsolok. Kulcsra zárom az ajtót Beni mögött, és az egész napot teljes egészében magamra szánom. Veszek egy kád forró fürdőt, aztán egy ideig a neten böngészem az álláshirdetéseket. Délután bemegyek a városba, sétálok egy picit a friss levegőn. Élveztem a továbbra is kitartó, szokatlanul meleg időt. Hipp-hopp eltelik a nap, és a következő pillanatban már tűkön ülve várom, hogy Beni megérkezzen. Megcsörren a telefonom. Beni lent vár az autóban. Felpattanok, és egy utolsó pillantást vetek magamra a tükörben. Táska, telefon, és már rohanok is le a lépcsőn.

A várnegyedbe megyünk, át a sorompón, míg végül Beni megáll egy ház előtt. – Megérkeztünk! – mondja. Előveszi a farzsebéből a kulcsot, megnyom rajta egy gombot, mire kitárul előttünk a kapu. – Ez a ház valamikor az apámé volt. Pár hónapja azt mondta, hogy ha felújítom, az enyém lehet – mondja, miközben a bejárati ajtóhoz érünk. Hatalmas a kupi az udvaron, tele az egész régi bútorokkal, törmelékekkel, mellettük két nagy konténer terpeszkedik. – Isten hozott az otthonomban! – mondja Beni büszkén, és maga elé enged. – De Beni, nem azt mondtad, hogy hamarosan költözöl? Hiszen ez a lakás még teljesen üres. – Az alsó rész még csak félig készült el! Gyere fel az emeletre, ott van a lényeg. Oda már simán be lehet költözni! – Emelet is van?

– Naná! Gyere! – mondja, és már húz is magával felfelé a meredek lépcsőkön. – Voilá! Ezt nézd! Tátva marad a szám. A felső szint gyönyörűen fel van újítva. A hatalmas nappaliban egyszerű, világosszürke falak, minimál, színes bútorok. A hálóban távirányítós ágymelegítő és redőny. Az erkélyről az egész várost be lehet látni. Óriási, nagyobb, mint egy átlagos nappali. Fáklyák állnak minden sarokban. – És mi van, ha esik az eső? – Mi lenne? Van tető is, nézd csak! Megnyom egy gombot, és pár perc múlva már ott is feszül a fejünk felett az átlátszó tető, és hirtelen üvegfalak jelennek meg az erkély oldalain. Nem hiszem el, amit látok. – Na, hogy tetszik? – Nem találok szavakat! Beni, ez a ház gyönyörű! – A technikai cuccok nagy részét még évekkel ezelőtt szereltette be az apám, mert eredetileg ki akarta adni a lakást. De aztán beleunt a felújításba, és úgy döntött, inkább nekem adja. Nem kellett túl sokat ráköltenem. Na de gyere, még nem láttál mindent. Beni a nappaliba kísér, ahonnan még egy ajtó vezet felfelé. Mint kiderül, a vendégszobába. Az egyik fal teljes egészében üveg, nagy, színes párnák, puha kanapé, és persze egy óriási ágy. – Mit szólsz hozzá? – Most le kell ülnöm… – Tetszik? – Hogy tetszik-e? Imádom! – És ezt nézd…

Kinyit egy újabb ajtót. A szobából nyílik a fürdő, benne egy jakuzzis sarokkáddal, a szekrény máris tele van Beni kedvenc parfümjeivel és mindenféle piperéivel. – Már csak az alsó szint van hátra. Nézd csak! Gyerekkoromban sokat játszottam itt lent, az udvarban! Most tele van kacatokkal, de hamarosan mindent eltüntetünk onnan. A héten befejezik a konyhát, aztán jönnek a bútorok, és a jövő hét végére akár már készen is lehetünk. Alig várom, hogy végre beköltözzem! – Hát, látod, azt elhiszem… Ez a ház eszméletlen! – Pedig ha láttad volna, mi volt itt fent… Utoljára kisgyerekként jártam itt. – Ti itt éltetek? – Igen, az elején. Ez a ház volt apám legénylakása, aztán amikor anyámmal összeházasodtak, és utána én megszülettem, még itt maradtunk úgy tízéves koromig. Aztán átköltözünk egy nagyobb házba, ahol apám tudott építtetni egy teniszpályát, anyám meg kertészkedhetett. Szinte minden holmit itthagytunk, úgyhogy egy csomó ismerős cucc fogadott. – Szóval akkor itt kezdesz új életet… Egyszer azt mondtad, nem szeretnél egyedül lakni… Most viszont mégis egyedül élsz majd? Fura elképzelni, mihez kezd majd egy ekkora lakásban egyedül. – Vannak időszakok, amikor jobb egyedül, néha viszont kell a társaság. Mostanában annyit dolgozom, hogy úgyis csak aludni járok haza. Aztán még itt vagy te is… Jól is jön majd a nap végén egy kis nyugi! – Na, azt el is hiszem! – nevetek fel. – Gyere, a vacsora már tálalva!

– Vacsora??? – Miért, mit gondoltál? Csak úgy kihozlak ide, aztán hagylak éhen halni? Visszamegyünk az erkélyre, majd megkér, hogy várjam meg. Néhány percre eltűnik, aztán egy hatalmas piknikkosárral kerül elő. – Piknikkosár? – kérdezem mosolyogva. – Honnan? – Tudod, a mi családunk nagy piknikezős… Gyere, meglátod, imádni fogod! Néhány pokróccal felszerelkezve kitelepszünk az erkélyre. Beni meggyújtja a fáklyákat, és néhány gyertyát is kihoz. Az egész iszonyúan, már-már giccsesen romantikus. – Na, nézzük csak, mi van itt! Friss bagett, sajtok, zöldség, süti… – Bagett és sajt! Imádom! – Tessék, fogd. Tányér… poharak… – Pezsgő? – kérdezem kacéran mosolyogva, – Somersby! – húz ki a kosárból pár üveget diadalittasan. – Nem felejtettem ám el, hogy ez a kedvenced! – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer gyertyafényben vacsorázom majd a város felett. – Onnantól, hogy beköltöztem, bármikor jöhetsz! – Köszönöm a lehetőséget, élni fogok vele! – mondom. Miközben kettévágok egy bagettet, Beni kibont nekem egy cidert. – Jöhet? – kérdezi. – Még szép! – nyújtom neki a poharamat. – Egészségedre! Igyunk az új életre, az új kezdetre, és a piknikezős estékre az új otthonomban! – Az új életre! – felelem ragyogó szemmel. – Kár, hogy mindjárt itt

a tél, mert akkor már nem ülhetünk ki ide… – Ó, dehogynem! Van hősugárzóm, és csak egy gombnyomás, hogy tető legyen felettünk… – Hű, de szuper! Bár… – Na, mi a baj? – kérdezi Beni mosolyogva, miközben tör magának egy újabb falatot a bagettből. – Hát, azon gondolkodtam, hogy ha gyakran vacsoráznánk itt, akkor is ugyanolyan varázslatos lenne, mint most? Úgy értem… Tudod, az emberek hajlamosak hamar megunni a dolgokat. Például akik a tenger mellett laknak, már észre sem veszik azt, amiért más az életét adná. – Kloé, ne dramatizáld túl! Attól, hogy valami megszokottá válik, még nem feltétlenül unod meg. Igaz, sok munkát kell beletenni, de ha nem engeded, nem szürkül be az életed. Tudod, mi hiányzik innen? Fel kellene hozni a zongorát a garázsból… – Te tudsz zongorázni? – kérdezem csodálkozva. – Anyám nagyon szerette volna, hogy legalább egy hangszeren megtanuljak játszani. – És miért pont zongorán? – Nem tudom, rajong a hangjáért… Gyerekkoromban sokszor vacsoráztunk nyáron itt, az erkélyen, aztán zongoráztam… Anyám imádta! Talán akkor játszottam neki utoljára, amikor elköltöztünk innen… A zongora meg azóta is megvan, csak még renováltatnom kell. Jövő héten jönnek érte. – Miért, mi a baja? – Csak annyi, hogy itt áll vagy tizenöt éve. Át kell nézni, ki kell takarítani, újrahangolni, meg hasonlók.

– Nahát! Tudod, én mindig is meg szerettem volna tanulni zongorázni… Valahogy olyan kifinomult hangszer. Mindig megnyugtat a hangja. – Hát, ha gondolod, szívesen megtanítalak majd egy-két akkordra! Még sok mindenről beszélgetünk, de közben nagyon lehűl a levegő, ezért úgy döntünk, hogy ideje menni. Összepakolunk, elfújjuk a gyertyákat, eloltjuk a fáklyákat, és már sétálunk is le a lépcsőn. Alig látom Benit, inkább csak a hangok után megyek. Lent keresztülvág a nappalin. Egy ajtó nyikorgását hallom. – Beni, hol vagy? – kérdezem, miközben próbálok a telefonommal világítani, hogy ne lépjek bele semmibe – Gyere, erre! Csak óvatosan! Az ajtó a garázsba vezet. Sötétben botorkálok előre, amikor meghallom a zongora hangját. Megtorpanok, nem akarom megzavarni Benit, aki finoman nyomja le egyik billentyű után a másikat, a szomorú dallam átjárja a testem, könnyek szöknek a szemembe. Ahogy az utolsó hang is elhal, megkérdezem: – Mi volt ez? – Beethoven, Holdfény szonáta. Anyám kedvence. Nem mond többet. Nagyon bánatosnak tűnik a hangja, ezért inkább nem is faggatom. – Gyere, menjünk – mondja végül. Ahogy beül mellém a kocsiba, zaklatottnak látszik. Szomorúnak. Amikor a váltóhoz nyúl, a kezére teszem a kezemet, hogy érezze, bármi is történik, én vele vagyok. Az arca megenyhül, és rám mosolyog. Most valahogy egészen másnak látom, mint korábban. Most kisfiúsan őszinte a tekintete, és tele van bizalommal.

Hiszek benne, hogy mindenki okkal válik olyanná, amilyenné. Hogy mindenkinek megvan a saját múltja, a saját fájdalma, amit a saját módján próbál meg kezelni. Megvan a magyarázata, hogy az olyan fiúk, mint Beni, miért olyan furcsák. Hogy miért annyira fura Beni…

Tizenkettő

Mint mindig, most is pénteken látok neki a nagytakarításnak, mert egyszerűen gyűlölök hétvégén takarítani. A héten nem igazán volt időm pakolászni, ugyanis sikerült átjutnom egy állásinterjú minden rostáján. Jövő csütörtökön találkozom velük legközelebb, akkor derül ki, hogy engem akarnak-e vagy sem. Épp az elmúlt napok romjait igyekszem eltüntetni, amikor megcsörren a telefon. A seprűt eldobva szaladok be szobámba, hogy felvegyem. Beni az. – Akkor most bedoblak a mély vízbe. – Mit tervezel? – Bulizni megyünk! – Jaj… Kétségbeesetten megrázom a fejem, és leülök az első székre, ami az utamba kerül. – Beni, én erre még nem vagyok képes. Ne csináld ezt velem, kérlek. – Ne viccelj már velem, Kloé! Mi az, hogy nem vagy rá képes? Ez csak egy buli, nem a kivégzőosztag elé viszlek! Készülődj, tízre ott vagyok érted. Elmegyünk a Gozsduba, iszogatunk egy picit, aztán átnézünk a fekete öves körzetbe. – De hát mit vétettem én ellened? – próbálkozom újra. – Tízre ott vagyok érted! – és már le is teszi a telefont. Lehajtott fejjel ülök a széken. Ez nem ér, ez nem is szerepelt a

listámon! Most miért? Fogalmam sincs, miért félek ennyire, de nagyon ki vagyok készülve… Na, ezt most hogy oldod meg, Kloé? Mihez kezdesz, amikor a pasidra rávetődik vagy tucatnyi gátlástalan csaj? Talán olyanok is lesznek köztük, akinek már meg is volt, és az ő mosolyuk azt üzeni majd: „Beni, emlékszel arra az estére? Folytassuk!” Nem, nem és nem! Ezt nem akarom! Ehhez még nem vagyok elég erős… A tükör elé lépek. A szemembe visszatért a régi ragyogás, senki meg nem mondaná, min mentem keresztül. Hiszen Beninek hála Pannán kívül senki nem tudja, mi történt. Mintha némi új keletű önbizalom is látszana rajtam. Talán Beni is ezt vette észre, és ezért akar bedobni a mély vízbe. Órákon át válogatok a ruháim közül, minden szanaszét hever a szobámban, mintha egy tornádó süvített volna itt végig. Végül egy teljesen egyszerű farmer mellett döntök fekete trikóval és bakanccsal, és a derekamra kötök egy kockás inget. Hosszú hetek óta nem varázsoltam loknikat magamnak, most ehhez is van kedvem. Egy leheletnyi smink, és kész is vagyok… Beni csönget. Mély levegőt veszek, és már szaladok is ajtót nyitni. – Gyönyörű vagy! – köszönt. – Ugyan… – Első szabály: mától kezdve nem tiltakozol, ha bókolok. Szóval mi a helyes válasz? – Köszi, tudom! – felelem mosolyogva. – Hááát… Ezt még gyakorolnunk kell, de egyelőre megteszi – mondja nevetve, és megcsókol. Egy szál gerberát húz elő a háta

mögül. – Ez a tiéd! – Köszönöm szépen, gyönyörű! Gyorsan vázába teszem a virágot, aztán Beni felsegíti rám a kabátom. – Hölgyem… Aztán bezárom az ajtót, és elindulunk lefelé. – Gyerünk, lent vár a taxi! Tíz perc múlva már a Gozsdu-udvaron sétálunk keresztül. Hamar bemenekülünk az egyik helyre, idén ugyanis ez az első igazán hideg éjszaka. – Ez jó lesz? – Persze, tökéletes! Nézd, cider is van! – lelkendezem. Közben megérkezik a pincér, szép estét kíván, és mosolyogva írja fel az italrendelésünket. – De cuki! A pincérek soha nem kívánnak szép estét! Adjunk majd neki borravalót! – súgom lelkesen Beni fülébe. – Jó, adunk – mondja mosolyogva, miközben az étlapot bújja. – Éhes vagy? Azt hittem, vacsizni voltál… – Végül nem volt időm enni. Te nem kérsz valamit? Hogyhogy nem volt ideje, mégis mit csinált? Pár napja olyan fura, mintha valamit titkolna… Csak nem felbukkant egy lány? Biztosan találkozott valakivel… Hű, már megint kezd rajtam kitörni az üldözési mánia. Gyorsan le kell állítanom magam. – Nem, kösz, nem vagyok éhes… – felelem. – Kloé, mi a baj? – Semmi. Csak utálom a péntek esti bulikat – próbálom elütni a dolgot.

– Nyugi, minden szuper lesz. Ne foglalkozz senki mással, kapcsolj ki, és érezd jól magad. Értve vagyok? Bólogatok, de közben már tudom, hogy semmi sem lesz szuper. Nem merek inni, mert félek, hogy mit hozna ki belőlem az alkohol. Lehet, hogy elárulnám magam, mit érzek valójában. A rohadt életbe, mégis, mit is érzek valójában? Próbálok mosolyogni, hogy Beni semmit ne vegyen észre… Végül egész kellemesen telik az idő. Beni kedves, a pincérek figyelmesek, lassan kezdek felengedni. Talán mégsem lesz olyan rémes ez az este. Beni egyszer csak közli, hogy ideje elindulnunk. Miközben átsétálunk az Ötkertbe, megint rám tör a pánik. Mély levegőket veszek, és közben azt mantrázom magamnak, Beni csak velem akar lenni, tök mindegy, ki mit csinál. A biztonsági őrök rég nem látott ismerősként köszöntik. Mindenkinek bemutat, a kétajtós szekrények pedig egyenként olvadnak el, és nyájasan szép estét kívánnak a hölgynek, vagyis nekem, majd soron kívül beengednek minket. Lerakjuk a ruhatárba a kabátjainkat, majd átvágtunk a tánctéren. Benit mindenhonnan ismerősök köszöntik, lányok mosolyognak rá és küldenek puszit neki. Egy üres asztalhoz vezet, és megkér, hogy várjak, amíg hoz inni. A helyemről pont látom, hogy egy lány már le is csapott rá. Mondogatom magamban, hogy nem érdekel, Beni velem jött, és most csak ez számít. Látom, hogy miközben a lány beszél hozzá, előveszi a telefonját, és üzenetet ír. Elképesztő, a csaj egy csöppet sem zavartatja magát, pedig Beni elég egyértelműen érezteti vele, hogy nem érdekli. Beni felém néz, és ebben a pillanatban megrezzen a telefonom. Üzenet tőle. Mondtam már, hogy gyönyörű vagy?

Megkönnyebbülten sóhajtok. Mennyire tudja, hogy mire van most szükségem! Talán tényleg ő az, aki segíthet mindent megváltoztatni… Talán tényleg ideje elengednem magam, és csak élvezni azt, ami történik, nem pedig azon kattogni folyton, vajon mi lesz a vége… Már vissza is ért az italokkal. Ahogy leül mellém, végigsimítja a hátamat, majd a fülembe súgja: – Ő volt Sziszike… Összenevetünk. – Tudod, régen elég sokat jártam ide. Egy időben minden csütörtök, péntek és szombat este. Egy ideig azzal áltattam magam, hogy csak a kapcsolatok építése miatt jövök, hiszen nézd csak meg, milyen emberek fordulnak meg itt… Aztán az egészből egy őrült bizonyítási verseny lett. A fiúkkal mindig azt játszottuk, hogy kiválasztottunk egymásnak egy-egy lányt, akiről azt gondoltuk, hogy lehetetlenség összeszedni, és az volt a cél, hogy az este végén hazavigyük őket. Egy idő után már haza sem kellett vinnem a lányokat, a legtöbbnek bőven elég volt, ha a kocsiban lerendeztem őket. Szerintem ők erre izgultak, bár ezt a mai napig nem értem… Biztos ez is valami fétis. – És meddig bírtad a hároméjszakás műszakot? – Elég sokáig… De aztán rá kellett jönnöm valamire. Hogy függő lettem. Sokáig mérhetetlenül lenéztem ezeket a csajokat, de aztán rájöttem, hogy engem is minősít, ha ilyen lányokkal veszem körbe magam, és tőlük várom a visszaigazolást, hogy mennyire jó pasi vagyok. Akkor aztán leálltam, és nekiláttam megfejteni, hogy mi van. – Hát, szerintem nem túl bonyolult a megoldás. A saját terepeden vadásztad a könnyű prédát. Csakhogy ez nem túl nagy kihívás, és

nem is ad igazi önbizalmat. Szerintem, ha egy olyan nőt akartál volna összeszedni, aki tényleg érdekelt volna, össze is csinálod magad… – Nem is tudtam összeszedni egy normális nőt sem! Folytatnánk a beszélgetést, de hirtelen két lány áll meg az asztalunk előtt. Az egyikükön látszik, hogy már nagyon készen van. Miközben a barátnője köszön Beninek, ő vihorászva felém nyújtja a kezét. Bemutatkozom, aztán a csaj Benihez fordul, ő is bemutatkozik neki. – Jaj, mondd már el még egyszer a nevedet, nem hallottam! – mondja a lány affektálva. – Az övét igen – mutat rám –, de a tiédet nem. Felhúzott szemöldökkel figyelem a csajt, pedig az igazi show még csak most kezdődik. Próbál elképesztően szexi lenni, hevesen gesztikulál, dobálja a haját, egyszerűen mindent bevet, hogy lekösse Beni figyelmét. Egy csöppet sem zavarja, hogy én is ott ülök mellette, amíg Beni látványosan meg nem fogja a kezemet. A lány arcára kiül a csalódottság, de próbál úgy tenni, mintha csak a csuklómon lévő tetoválás kötötte volna le a figyelmét. Megkérdezi, hogy mit jelent. Szeretnék uralkodni magamon, de egyre nehezebben megy. Bájosan mosolyogva azt felelem: – Nem tök mindegy? Holnapra úgyis elfelejtenéd. A kislány látványosan halálra sértődik, és megkérdezi: – Ó, bocs, esetleg zavarok? – aztán a választ meg sem várva hozzáteszi: – Mondjuk, nem érdekel, úgyis maradok. Mi van??? A régi Kloé ezt már biztosan nem hagyná szó nélkül. Csakhogy ez a Kloé már nem az a Kloé. Udvariasan elnézést kérek, majd felállok. Beni azonnal csatlakozik hozzám, de a csajnak még ez

sem elég. – Kimentek? – kérdezi. – Úgyis cigizni akartam… Erre Beni a szemébe néz, és azt feleli: – De nem velünk. Azzal faképnél hagyjuk a döbbenettől hápogó lányt és a barátnőjét. – Köszönöm! Már nem bírtam tovább – mondom. Beni megölel. – Nagyon büszke vagyok rád, hogy nem balhéztál! Már vártam, hogy mikor szólsz be neki – súgja a fülembe nevetve. – Hát, ha sok ilyen csaj akaszkodik majd a nyakadba, előbb-utóbb felpofozok egyet. De csakis az ő érdekükben, hogy megtanulják, így nem lehet viselkedni. Mégis hogy képzeli? Látja, hogy ott ülök veled, és mégis odajön tenni magát? – Ne foglalkozz vele – nyugtatgat Beni. Az arcomat simogatja, tudja, hogy ez mindig bejön. – Igazán rászólhattál volna… – Ugyan miért? – Persze, igazad van, semmi közöm hozzá, hogy mit csinálsz… – Jaj, Kloé! – mondja nevetve, és belepuszil a nyakamba. Megborzongok. – Indulunk? – kérdezem. – Nekem mára ennyi bőven elég volt. – Nem megyünk sehová – mondja Beni ellentmondást nem tűrően. – Kloé, nem menekülhetsz el örökké. El kell fogadnod, hogy veled vagyok, mert veled akarok lenni. Semmit nem akarok ezektől a lányoktól. Komolyan, nézz már tükörbe, elképesztően szexi vagy! Senkit sem tudnék itt mutatni neked, aki feleolyan izgalmas lenne, mint te. A kislábujjadig sem érnek fel. Érted?

Ebben a pillanatban egy újabb lány lép oda hozzánk. Már messziről figyelte Benit. Kedvesen köszön, aztán felém fordul, és bemutatkozik. Nem is igazán figyelek a nevére, csak ösztönösen megfogom felém nyújtott kezét. – Helló… Kloé. – Ó, te vagy az a Kloé? – kerekedik el a szeme, aztán kitör belőle a nevetés. – Milyen Kloé? – kérdezem döbbenten, teljesen leforrázva. – Hát az, aki tök bekattant Beni miatt! Édesem, nagy idióta vagy, ha öngyilkos akartál lenni e miatt a pasi miatt! – feleli. Mintha megállna körülöttem az idő. Egy szó nélkül sarkon fordulok, és otthagyom őket. Tudom, ha csak egy pillanattal is tovább maradok, előtör belőlem valami rég eltemetett dolog, amit nagyon nem akarok. Harag és megalázottság kavarog bennem. Minden, amit eddig nagy nehezen felépítettem magamban, egy pillanat alatt összedőlt. Beni elárult. Pedig én hittem benne. A kabátomat hátrahagyva, sírva szaladok a Bazilika felé. Beni persze könnyen utolér. – Kloé, várj már! Elkapja a karomat, és maga felé fordít. – Esküszöm, fogalmam sincs, honnan tudja! Én nem mondtam senkinek semmit, esküszöm! – Ó, tényleg? – üvöltöm az arcába, miközben patakzanak a könnyeim. Próbálom kitépni a karom a szorításából, de nem megy. – Akkor mégis honnan tudta? Egyáltalán ki volt ez? A csajod? És rajtam szoktatok poénkodni? – Ne legyél már hülye! Csak egy csaj, alig ismerem. Gondolom,

Panna pletykálhatta el. Tudod, hogy az emberek meg imádnak az ilyen dolgokon csámcsogni! – Aha, értem. Innentől akkor én leszek az őrült lány, aki öngyilkos akart lenni, és mindenki azt hiszi majd, hogy csak azért vagy velem, mert félsz, hogy újra megteszem. Így még jobb. – Állj már meg, és hallgass végig! Kit érdekel mások véleménye? Ne foglalkozz már vele, hogy mit pletykálnak! Csak azoknak érdekes az ilyesmi, akiknek nincs saját életük, és ezért a máséval kell foglalkozniuk, hogy jobban érezzék magukat. Tudod, hogy Panna milyen, összevissza beszél mindent. Nincs semmi jelentősége. – De… – Nincs de! – kiabál most már ő is, mit sem törődve vele, hogy egy rakás ember szeme láttára csinálunk nagyjelenetet. – Engem nem érdekel, hogy mit mondanak rólad. Hogy mit mondanak rólunk! Akkor te minek törődsz vele? Életem legjobb döntése volt, hogy anno elmentem Pannáékkal abba a buliba, mert másképp sohasem ismertelek volna meg, érted? És akkor még mindig ott lennék valamelyik buliban, és azon gondolkodnék, hogy mikor lesz már ennek vége. Fogd már fel, hogy megváltoztattad az életem! Már válaszolni sem tudok, csak zokogok. Beni magához ölel, és hosszú perceken át tart a karjaiban. Közben hajnalodni kezd, a szórakozóhelyekről kitódulnak a bulizók, hogy elinduljanak hazafelé. Amikor kicsit megnyugszom, felemelem a fejem, és a szemébe nézek. – Beni, ez az egész… A randik, a romantika… csak játék volt, nem? Elmosolyodik. – Szerinted miért vagyok veled? Szerinted miért olyan fontos

nekem, hogy mindent megadjak neked? – Nem tudom… – Sokáig én sem tudtam, egyszerűen csak képtelen voltam tenni ellene. Remélem, lassan végre megérted, hogy én sosem játszottam veled. Még soha senki nem volt ilyen fontos nekem, soha! Némán állok vele szemben. Egy könnycsepp gördül végig az arcomon. – Mondj már valamit! – rázza meg a karomat. – Mondanod kell valamit! De nem tudok megszólalni. Megölelem, magamhoz szorítom, és közben üveges szemekkel bámulok magam elé. Nem hiszem el, ami történik. Beni a hátamat simogatja. A hajamba puszil, és az egyik kezével a vállához szorítja a fejemet. – Most hazamegyek – mondom végül. – Egyedül kell lennem, hogy mindent átgondoljak. Kérlek, adj egy kis időt. Egy csapat részeg halad el mellettünk. Az egyik odakiabál Beninek: – Adjál már neki időt, te barom! – majd hangos röhögésben törnek ki. Beni nem törődik velük, aggódóan fürkészi az arcomat. Végül felsóhajt. – Oké, ha ezt akarod. Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél. A kezei közé fogja az arcomat, nyom egy puszit a homlokomra, aztán előkapja a telefonját, hogy taxit hívjon.

Hat óra telt el azóta, hogy beszéltünk. Azóta egy szemhunyásnyit sem aludtam, csak azon jár az agyam, hogy nélküle nem megy, hogy

szükségem van rá. Látom, hogy olvasta a Facebookon az üzenetemet, de nem válaszol. Talán meggondolta magát, mégsem akarja ezt az egészet, vagy csak kiakadt, amiért még mindig nem bízom benne… Összezavar, hogy nem válaszol. Totál idiótának érzem magam. De ő is elmondta, hogy mit érez… Hogy ez már nem játék… Akkor meg… Nem értem. Tényleg nem értem. Már megint hülyét csináltál magadból, Kloé! Az egóm valahol a padlón. Sem kedvem, sem erőm nincs felszedni onnan. Miközben megírtam az üzenetet, félelem és izgalom kavargott bennem. Tele voltam kétségekkel, és csak úgy sorjáztak a fejemben az érvek és az ellenérvek. Mi lesz, ha tényleg belebonyolódom ebbe? Mi lesz, ha most az egyszer igent mondok arra, ami jön, és nem rettegek előre amiatt, hogy sérülhetek? Hiszen ez a fiú már annyit bizonyított, mindent megtett azért, hogy levegyem a páncélomat… Megtervezte ezt a sok randit, saját magáról is annyi mindent elmesélt. Olyanokat tett meg értem, mint eddig még soha senki… Ugyanakkor félek. Félek, hogy elvesztem az eszemet, hogy fájni fog, hogy… Elég ebből, túl sokat kattogok! Próbáljuk meg. Remegve gépeltem be, majd küldés. Képtelen lettem volna felhívni, nem volt hozzá erőm. Csak nem jön a válasz. Ilyenkor mi van? Fáradtan bedőlök az ágyamba. Előttem a laptop, a szívem a kurzor villogásának a ritmusára ver, csak a válaszra várok. Már órák óta bámulom a képernyőt, de semmi. Újra könnyek

csorognak az arcomon. Végül kimerülten álomba merülök.

Valaki néz. Érzem. Kipattan a szemem. Beni az. Itt ül az ágyam szélén, és mosolyogva figyel. – Mi tartott ilyen sokáig? – ugrom a nyakába boldogan. – Valamit még el kellett intéznem. Egy apró ajándékdobozt nyújt felém. Óvatosan emelem fel a tetejét. Egy kulcs van benne. – Átköltözöl hozzám? – kérdezi. – Nem akarom, hogy ebben a kísértetházban élj tovább! Láttam, hogy lakást keresgéltél. Nagyon szorítottam, hogy ne sikerüljön, amíg minden kész nem lesz, és meg nem lephetlek. Aztán ahogy írtál, intézkedtem. – Beni, ez most komoly? De nem túl gyors ez így? – Kicsim, hónapok óta együtt élünk, szeretlek, és te is szeretsz, ebben mi a gyors? – nevet. A szemébe nézek, és én is elmosolyodom. – Jó, benne vagyok. – El sem hiszem, hogy ezt végigcsináltuk… Magához húz, megölel és homlokon csókol. Majd feláll, előhúz a zsebéből egy lapot, és a kezembe nyomja. A listám az, kipipálva rajta minden egyes tétel, amit végigcsináltunk. Felnevetek. – Most pedig jön a többi, persze csak ha szeretnéd… – mondja. Bőszen bólogatok. Semmi másra sem vágyom jobban.

Tizenhárom

– És akkor most mi lesz? – kérdezem, miközben megfordítom a palacsintát a serpenyőben. A kérdésem visszahangzik a lakásban, szinte már minden bútoromat átvittük Benihez, alig maradt itt pár cuccom. – Összepakoljuk a maradék holmidat is, és átmegyünk hozzám. Ott szépen berendezkedsz, de arra azért ne számíts, hogy az egész lakást felforgatjuk a kedvedért! – Na, majd meglátjuk – nevetek fel. – Aztán újra dolgozni kezdesz, mert végre teljesen jól vagy, és ideje, hogy visszatérj az életbe. Jó lesz így? – El kell mondanom valamit… – fordulok szembe. Azonnal kiül az aggodalom az arcára. – Mesélj, mi történt? – kérdezi. – Már kaptam is állást! Épp ma reggel szóltak vissza, hogy engem akarnak! Újra junior manager vagyok! – És ezt eddig miért nem mondtad??? – pattan fel boldogan, és átölel. – Tudtam, hogy sikerülni fog! Gratulálok, Kloé! Ezt meg kell ünnepelnünk! Az egész napot dobozok között töltjük. Észre sem vettem, mennyi kacatot halmoztam fel az évek során, mennyi fölösleges dolgot raktároztam, hogy majd jó lesz még valamire… A költöztetők felpakolják a teherautóra a cuccaimat, késő délután pedig már Beni lakásában rakodjuk ki őket.

– Mi van ezekben, Kloé, ólom? – Nem lazsálunk, haladunk! – viccelődöm. Időközben elkészült a földszint is, hasonlóan gyönyörű, mint a fenti rész. Hatalmas konyha, még nagyobb nappali, és egy óriási terasz, alattunk pedig a város. Még mindig nem hiszem el. Minden olyan otthonos, a lila és piros párnák, a kék szőnyeg, a pihe-puha báránybőr a székeken, a kényelmes, színesre áthúzott régi fotelek… Máris imádom az egészet! – Beni, ez a lakás gyönyörű! – Elég sokáig készült, még szép, hogy az… – Körbenézek kicsit, jó? – Persze, menj csak! Én addig pakolok. Szobáról szobára járok. A nappaliból nyílik a konyha, majd egy folyosó, onnan pedig még két szoba. Az egyikben nagyméretű vetítővászon meg egy projektor áll, és persze egy jó nagy kanapé. Egy saját, külön bejáratú moziszoba! A másik egy vendégszoba, amihez fürdő is tartozik. – Húú… Vendégek is jöhetnek! – kiáltom lelkesen. Visszafelé meglátom a nappali sarkában a zongorát. Elönt a nyugalom, érzem, hogy a helyemen vagyok. Elképzelem a jövőt, a közös életünket. Benit, ahogy reggelit készít nekem… Tuti, hogy nem enged majd a konyha közelébe, hiszen tudja, hogy életveszélyes vagyok! Az estéket… Biztosan mesések lesznek, én majd olvasok a kanapén, ő pedig közben zongorázik… – Tartunk majd teraszpartikat? – kérdezem. – Dilibogyó, te semmit sem változol… – mondja mosolyogva, miközben az egyik karjával magához húz, és egy csókot nyom a

fejemre. – Igen, bármit csinálhatunk! Bármit megtehetünk, amire csak vágyunk!

TARTALOM

Egy Kettő Három Négy Öt Hat Hét Nyolc Kilenc Tíz Tizenegy Tizenkettő Tizenhárom