Várakozás az igazi ajándékra Az Advent időszakának nagyon gazdag üzenete van – különösen – a hívő keresztény ember számára. Sokféle módon éljük meg. A gyerekeknek - és sokszor magunknak is – nehogy túlbonyolítsuk a dolgot, ezt szoktuk mondani: a várakozás időszaka. Ez persze leegyszerűsítése az egyházi év szép időszakának: az Úrjövetnek. Általában úgy éljük meg adventet, hogy várakozunk: de mire is? A kisgyerekek sokszor azt hiszem ajándékra, az anyukák arra, hogy lesz a családnak egy meghitt pillanata, az apukák, hogy végre együtt lehetnek az övéikkel nyugodt körülmények között, a nagyszülők várják a találkozást a gyerekekkel és az unokákkal, a kereskedő várja a nagy forgalmat a boltjában, a vásárló az árleszállítást… a dalszerző, meg hogy „megegye a kalácsot melegében”. Meg kell erőltetnünk magunkat, hogy észrevegyük az igazi várakozást ebben a forgatagban, azt, aminek igazán van értelme. Isten választott népe ezer éven keresztül a messiást várta, Isten felkentjét, aki szabadságot hoz és Isten uralmát, mely a világ legvégső határáig kiterjed és elhozza békét. Szűz Mária a saját gyermeke születését várta, aki a szíve alatt növekedett, akit az angyal ígért, és aki az Isten fia a várva várt megváltónk. Szent József a jegyesének a gyermekét várta Jézust – akit az angyalon keresztül az Isten bízott gondjaiba – aki megszabadítja népét bűneitől.
És én mire várok? Kire várok? Várok egyáltalán még valamit? Karácsony a Krisztust nem ismerő, a hitben nem élő ember számára is sok szép és értékes dolgot tartogat. Lehet örülni egymásnak és az ajándéknak és lehet ünnepelni a szeretetet és az együttlétet, meg a családot. Ezek a dolgok bármennyire is szépek és értékesek mégis mulandóak, a világ egyetlen negatív fordulata elsöpörheti az egészet; és akkor mi marad a helyében: a hiány a keserűség?! Az is lehet, hogy egy idő után egyszerűen csak érdektelenné, vagy unalmassá válik mindez valaki számára. Az advent azonban Mária és József várakozásához hasonlóan Jézusra várás. Arra várok, hogy Ő eljön hozzám. Sőt nem csak hozzám, hanem az egész világhoz. A keresztény ember a kezdetektől fogva tudta és tudja most is: az Úr másodszorra is ellátogat hozzánk. Dicsőségben és hatalommal, beteljesíteni, amit elkezdett, learatni a termést a magvetés és növekedés után. Szoktuk is megvallani ezt minden szentmisében: „hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” Ez az alaphivatásunk: a feltámadt Jézus Krisztus népe vagyunk, az Ő családja, Őt követjük és vágyunk a vele való közösségre. A Jézussal való teljes közösség majd az idők végezetén válik lehetségessé. Addig is igyekszünk a közelébe lenni. folytatás a 14. oldalon
Legyőzi a szeretet a bűnt és a halált Isten nem a bűnre, hanem ránk emlékezik, mindannyiunkra – emelte ki a Szentatya november 20-ám elhangzott homíliájában, melyet a következő oldalakon teljes terjedelmében közlünk. A mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, a mindenség királyának főünnepe megkoronázza a liturgikus évet és az irgalmasság szentévét. Az evangélium ugyanis Krisztus királyságát mutatja be üdvözítő művének csúcspontján, és ezt meglepő módon teszi. „Isten felkentje, a kiválasztott, a király” (Lk 23,35.37) hatalom és dicsőség nélkül jelenik meg: kereszten függ, melyen inkább tűnik legyőzöttnek, mint győztesnek. Királysága ellentmondásos: trónusa a kereszt; koronája tövisből készült; nincs jogara, hanem nádpálcát tesznek a kezébe; nem hord fényűző öltözéket, hanem meg van fosztva ruháitól; nincs csillogó gyűrű az ujján, hanem szögek szúrják át a kezét; nincs vagyona, hanem eladták harminc pénzdarabért. Jézus országa valóban nem e világból való (vö. Jn 18,36); de benne találunk megváltásra és bocsánatra, ahogyan Pál apostol mondja a szentleckében (vö. Kol 1,13–14). Mert az ő országának a nagysága nem a világ szerinti hatalom, hanem Isten szeretete, olyan szeretet, amely képes elérni és helyreállítani mindent. E szeretet által Krisztus egészen leereszkedett hozzánk, osztozott emberi nyomorunkban, átélte legmélyebb állapotunkat: az igazságtalanságot, az elárultatást, az elhagyatottságot; megtapasztalta a halált,
a sírt, az alvilágot. Ily módon a mi királyunk a világmindenség határáig elment, hogy átöleljen és megmentsen minden élőt. Nem ítélt el minket, de nem is hódított meg minket, sosem tett erőszakot szabadságunkon, hanem azzal az alázatos szeretettel nyitott utat magának, amely mindent megbocsát, mindent remél, mindent elvisel (vö. 1Kor 13,7). Egyedül ez a szeretet győzte és győzi le nagy ellenfeleinket: a bűnt, a halált és a félelmet. Kedves testvéreim, ma ezt az egyedülálló győzelmet hirdetjük, amellyel Jézus a századok királyává, a történelem urává vált: a szeretet puszta mindenhatóságával, hiszen a szeretet Istennek a természete, az ő saját élete, amelynek sohasem lesz vége (vö. 1Kor 13,8). Örömmel osztjuk meg annak szépségét, hogy a mi királyunk Jézus: az ő szeretetkirálysága a bűnt kegyelemmé, a halált feltámadássá, a félelmet bizalommá alakítja. Keveset érne azonban hinnünk, hogy Jézus a mindenség királya és a történelem középpontja, ha nem válik életünk urává: mindez hasztalan, ha nem fogadjuk be őt személyesen és nem fogadjuk el az ő uralkodási módját is. Ebben segítségünkre lehetnek azok az emberek, akiket a ma evangélium elénk állít. Jézuson kívül három alak tűnik fel: a nézelődő nép, a keresztnél álló csoport, és a Jézus mellett felfeszített gonosztevő. Mindenekelőtt ott van a nép: az evangélium azt mondja, hogy a nép „ott állt, és nézte” (Lk 23,35): senki nem mond egyetlen szót
sem, senki sem megy közelebb. A nép távol áll, nézi, mi történik. Ugyanaz a nép, amely saját szükségleteiért ott tolongott Jézus körül, most viszont távolságot vesz. Életünk alakulását vagy nem teljesedett várakozásainkat látva minket is megkísérthet, hogy távolságot vegyünk Jézus királyságától, hogy ne fogadjuk el teljesen az ő alázatos szeretetének botrányát, mely nyugtalanítja énünket és kellemetlenséget jelent. Szeretünk inkább az ablakban maradni, félrehúzódni, mint közelebb menni és felebaráttá válni. A szent nép azonban, melynek Jézus a királya, arra kapott meghívást, hogy kövesse az ő konkrét szeretetútját. Mindannyiunknak fel kell tennie magának a kérdést mindennap: „Mit kíván tőlem a szeretet, mire indít? Milyen választ adok Jézusnak az életemmel?” Van egy másik csoport, amelybe többféle ember is tartozik: a nép vezetői, a katonák és az egyik gonosztevő. Ezek mind gúnyolják Jézust. Ugyanazzal provokálják: „mentsd meg magad!” (vö. Lk 23,35.37.39). Ez súlyosabb kísértés, mint a népé. Itt Jézust kísértik, miként a sátán tette az evangélium elején (vö. Lk 4,1–13); biztatják: mondjon le arról, hogy Isten módjára uralkodjon, és inkább a világ logikáját kövesse: szálljon le a keresztről és feszítse meg ellenségeit! Ha Isten, akkor mutassa meg hatalmát és felsőbbségét! Ez a kísértés egyesesen a szeretetet támadja: „mentsd meg magadat” (Lk 23,37.39), nem másokat, hanem magadat. Az én jusson érvényre a maga erejével, a maga dicsőségével, a maga sikerével. Ez a legszörnyűbb kísértés, az evangélium első és utolsó kísértése. Ezzel a saját létmódja elleni támadással szemközt Jézus nem beszél, nem reagál. Nem védekezik, nem próbál meggyőzni, nem mond védőbeszédet királysága mellett. Inkább továbbra is szeret,
megbocsát, megéli a próba pillanatát az Atya akarata szerint, biztosan tudja, hogy a szeretet meghozza majd gyümölcsét. Jézus királyságának elfogadásához harcolnunk kell e kísértés ellen, szemünket pedig a megfeszítettre kell szegeznünk, hogy egyre hűségesebbek legyünk hozzá. Hányszor előfordul mégis, köztünk is, hogy a világ által kínált megelégedést és biztonságot keressük! Hányszor megkísértetünk, hogy leszálljunk a keresztről! Úgy tűnt, a hatalom és a siker vonzereje könnyű és gyors út az evangélium terjesztésére, s gyorsan elfelejtettük, hogyan működik Isten országa! Az irgalmasság mostani szentéve arra hívott minket, hogy újra felfedezzük a középpontot, hogy visszatérjünk a lényegeshez. Az irgalmasságnak ez az időszaka arra hív minket, hogy nézzünk királyunk igazi arcára, arra, amely a húsvét fényében ragyog, és fedezzük fel az egyház fiatal és szép arcát, mely akkor ragyog, ha az egyház befogadó, szabad, hűséges, misszionárius, szegény eszközökben és gazdag szeretetben. Az irgalmasság az evangélium szívébe vezetve arra is buzdít minket, hogy mondjunk le azokról a szokásainkról, amelyek meggátolhatják Isten országának szolgálatát; hogy egyedül Jézus örök és alázatos királyságán tájékozódjunk, és ne a mindenkori ingatag királyságokhoz és jött-ment hatalmakhoz akarjunk alkalmazkodni. Az evangéliumban egy másik, Jézushoz közelebb lévő személy is megjelenik, a gonosztevő, aki ezzel a kéréssel fordul hozzá: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor országodba lépsz” (Lk 23,42). Ez az ember egyszerűen Jézusra nézett, és hitt az ő országában. Nem zárkózott magába, hanem hibáival, bűneivel, bajaival együtt Jézushoz fordult. folytatás az 5. oldalon
Áthaladtunk az irgalmasság kapuján Jó hangulatban indult váci autóbuszos zarándokútjára szeptember 24-én egyházközségünk híveinek félszáz fős csoportja. Kántorunk, Bukai Tibor vezetésével végig imádkoztuk, énekeltük az utat, majd a püspöki székhelyhez közeledve a városról és környékéről is rövid ismertetést kaptunk. Találkozhattunk templomunk korábbi plébánosával, Tibor atyával, illetve Laci atyával is, aki nemrég még szintén Monoron szolgált. Első állomásunk a Hétkápolnai Szűz Mária nevének szentelt kegyhely volt, ahol dr. Farkas László atya fogadta csoportunkat, illetve azokat, akik autóval érkeztek és a helyszínen csatlakoztak hozzánk. Jó volt elbeszélgetni egy kicsit Laci atyával a monori emlékekről, majd a templom házigazdájaként bemutatta a kegytemplom és környezete nevezetességeit és rövid tanítást is hallhattunk az Irgalmasság Anyjáról, a Szűzanyáról. Miután Isten kiválasztotta őt, hogy Fiának anyja legyen, megtörte Máriában a bűn hatalmát és Fiával, Jézussal összhangban őrizte szívében az isteni irgalmasságot. Amikor Isten megbocsát, nekünk, bűnös embereknek, akkor visszakapjuk az Ő barátságát. Erre jó alkalom nyílik most, hiszen az irgalmasság szent kapuján áthaladva teljes búcsút nyerhetünk. Isten a korábbi bűneink lenyomatát is eltörli. A kegyhelyről gyönyörű ligetekkel, tavacskákkal tarkított Duna parti utakon, imádkozva gyalogoltunk a Székesegyház felé. A monori zarándok csoport létszáma közben egyre gyarapodott. Nagy örömmel fedeztünk fel újabb és újabb ismerős arcokat Monorierdőről és Vasadról is. A monumentális templom lépcsősorán az Irgalmasság Szent Kapuja felé haladva Tamás atya előimád-
kozta a 136. Zsoltár verseit, amire a hívek válaszolták: „Mert irgalma örökkévaló”. A zarándokcsoport így haladt keresztül az Irgalmasság Kapuján. A Székesegyházban újabb örömteli találkozásban volt részünk, hiszen Balogh László atya fogadta nagy szeretettel csoportunkat. Megtudtuk, hogy ő itt szolgál káplánként a templomban. A Laci atya vezette szentségimádáson ki-ki hálát adhatott egyházközségünkért, papjainkért, azért, hogy ezen a napon már eddig mennyi kegyelemben volt részünk. Programunk következő állomása a Fehérek temploma volt, ahol Dr. Csáki Tibor plébános köszöntötte az immár száznál is nagyobb létszámúra duzzadt csoportot. Megnyugodva tapasztaltuk, hogy Tibor atyán a Monorról távozása óta eltelt idő jótékony hatással volt.
Mosolygós, kisimult arcán nyoma sem látszott annak az embert próbáló feladatsornak (plébániai közösség vezetése, katolikus iskolák felügyelete, építkezések, stb.), melynek itt is részese. A Tamás atyával közösen bemutatott szentmise homíliájában Tibor atya szívesen emlékezett a monori évekre, életének a velünk együtt töltött szép szakaszára. A zarándokok többsége számára a zarándokút csúcspontja volt, mikor a két szín alatti áldozás során kötötte össze életét Krisztussal.
Tibor atyát közelgő 60. születésnapja alkalmából a hívek adományaiból vásárolt praktikus ajándékokkal köszöntöttük fel, majd a Fehérek templomának plébániai közössége által készített gazdag ebéden beszélgethettünk kötetlenül Tibor atyával és a váci hívekkel. Az ebédet követően többen meglátogattuk a plébániához tartozó Regőczy kápolnát, melynek korszerűsítését már Tibor atya vezette. A váci hívek elmondták, hogy legnagyobb boldogságuk – azon túl, hogy milyen szép, tágas, modern templomuk van – , hogy ez a templom is gyakran szűkösnek bizonyul.
folytatás a 3. oldalról Kérte, hogy jusson majd eszébe, és megtapasztalta Isten irgalmasságát: „Ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). Isten, mihelyt megadjuk neki a lehetőséget, megemlékezik rólunk. Ő kész arra, hogy teljesen és örökre eltörölje a bűnt, mert az ő emlékezete nem jegyzi meg az elkövetett rosszat, nem tartja mindig számon a kapott sérelmeket, úgy, mint a miénk. Istennek olyan az emlékezete, hogy nem a bűnre, hanem ránk emlékezik, mindannyiunkra, szeretett gyermekeire. És hisz abban, hogy mindig lehetséges újrakezdeni, felkelni. Mi is kérjük ezt a nyitott és élő emlékezetet! Kérjük a kegyelmet, hogy sose csukjuk be a kiengesztelődés és megbocsátás kapuját, hanem mindig túl tudjunk lépni a rosszon és a különbözőségeken, megnyitva minden lehetséges utat a remény előtt. Ahogyan Isten hisz bennünk, végtelenül érdemeinken felül, úgy nekünk is az a feladatunk, hogy reményt és lehetőséget adjunk másoknak. Mert, még ha a szent kaput bezárjuk is, mindig tárva marad
Számunkra ez a jelzés visszaigazolta Tibor atya kiváló közösség építő képességeit. A délutáni szabadidőt mindenki igyekezett hasznosan eltölteni. Ismerkedtünk a várossal, múzeumokat látogattunk vagy beültünk valahova egy kávéra, süteményre. Kora este indult haza az autóbusz a zarándokok legnagyobb csoportjával, de többen maradtak még Vácott, hiszen éppen ezen a napon avatta Beer Miklós püspök atya ünnepi szentmise keretében lektorrá egyházközségünkből Gajdos Lászlót és Hován Lászlót. H. Tamás
számunkra az irgalmasság igazi kapuja, Krisztus szíve. A feltámadott átszúrt oldalából fakad az irgalom, a vigasztalás és a remény az idők végezetéig. Nagyon sok zarándok haladt át a szent kapun, és a híradások lármája nélkül megízlelték az Úr hatalmas jóságát. Mondjunk köszönetet ezért, és emlékezzünk: azért nyertünk irgalmat, hogy az irgalmasság érzelmével eltelve mi magunk is az irgalmasság eszközeivé váljunk! Haladjunk tovább ezen az úton, együtt! Kísérjen minket Szűz Mária, ő is ott volt a kereszt közelében, ő ott szült meg minket az egyház gyengéd anyjaként, aki mindenkit szeretne egybegyűjteni palástja alá. Ő a kereszt alatt látta, hogy a jó lator bocsánatot nyer, és Jézus tanítványát fiává fogadta. Ő az irgalmasság anyja, akire rábízzuk magunkat: irgalmas szemei elé vihetjük életünk minden helyzetét, minden imánkat, és biztosak lehetünk, hogy nem maradunk válasz nélkül. Fordította: Tőzsér Endre Magyar Kurír
5
Küldetésük: örömet vinni az emberek életébe Olasz vándorcirkuszosok járják az országot, hogy örömet vigyenek az emberek életébe. Monoron nagy szeretettel fogadta őket Tamás atya, akit megérintett, milyen mély hite van a családnak, amely munkájában, megélhetésében nap mint nap a gondviselésre hagyatkozik. Fogadta már a vándorművészeket Ferenc és Benedek pápa is a Vatikánban. Beszéltek mély hitükről, elkötelezettségükről, nehéz munkájukról, bátorságukról – olyan dolgokról, amelyek a Valerio családot is jellemzik. A vatikáni fogadásán mindkét pápa arra kérte a helyi egyházakat: fogadják szeretettel a vándorművészeket, segítsenek nekik lelki életük ápolásában. És éppen ez történt a Valerio családdal, a Cirkusz Itália olasz-magyar cirkusztársaság olasz tagjaival: amikor megjelentek a monori templom kapujában, a plébános nagy szeretettel köszöntötte őket. Szokásuk, hogy amint megérkeznek egy városba, az egyikük azonnal elmegy a templomba, és megnézi, mikor vannak szentmisék. Monoron Mirella végre úgy érezte, megtörtént, amiért hosszú ideje imádkozott: szeretett volna találni egy olaszul beszélő papot, akinél gyónhatnak a családjával. Ennél még többet is kapott: kedvességet, valódi befogadást. Tamás atya – akit termete és jósága miatt a Valerio család csak Bud Spencerként emleget – nagy örömmel ment el megáldani az állataikat, és meghívta a családot a nyitott templomok éjszakájára. Mirella valóságos csodaként emlegeti a gyónását a „jóságos” papnál, aki szerinte „megbeszélte Máriával”, milyen penitenciát adjon. Tamás atya ugyanis éppen azt mondta, amit egy belső hang kért a templomban Mirellától,
miközben imádkozott: tegyen le egy szál virágot Jézus lábához. Paszternák Tamás atyát is meglepte ez a különleges találkozás a vándorcirkuszosokkal. Örömmel látta, milyen mély hitük van ezeknek az embereknek. Elmesélte, hogy az egész család elment gyónni, és megmutatták neki az imakönyvüket is, amelyből mindennap együtt imádkoznak. Papként gyakran hallja a hívektől, hogy a nyaralás idején nem tudnak elmenni misére. A Valerio család tagjai folyton úton vannak, vándorok, mégis rendszeresen járnak misére. Bátor életet élnek: az embereknek általában van otthonuk, munkájuk, fizetésük, az ő bevételük azonban mindig attól függ, jó idő van-e, elég sokan mennek-e el az előadásra. Rá vannak utalva a gondviselésre, s talán éppen ez tanítja meg őket arra, hogy Istenre hagyatkozzanak – töprengett el mély hitükön Tamás atya. „Elhintik a szépség és a vidámság magvait az olykor szomorú, komor világban” – fogalmazott Ferenc pápa, amikor idén júniusban a Vatikánban fogadta a cirkuszművészeket. A Valerio család valóban ezt teszi: Mirella, az édesanya – aki maga is ott volt azon a bizonyos vatikáni találkozón –, három gyermeke, Valeria, Desire és Alan, a házastársaik – köztük Sonny Caroli, egy régi, híres olasz cirkuszművész család tagja – és Mirella testvére látható örömmel készülnek az előadásokra. Az állatok – amelyeket szintén nagy szeretettel és gondossággal készítenek elő a fellépésre –, amint meghallják a zenét, izgatottá válnak, szeretnének menni játszani. Nekik a fellépés játék – árulják el róluk. „Az előadást úgy alkottuk meg, hogy a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezzék. Amikor a nézők
eltöltenek velünk két órát, nem azt kell bebizonyítanunk nekik, hogy mi vagyunk a legjobbak a világon, hanem egy olyan mágikus légkört kell teremtenünk, amelyben elfelejtik a gondjaikat. Mi akkor vagyunk sikeresek, ha feledtetni tudjuk az emberekkel a problémáikat” – vallja Mirella. Mesélnek emberekről, akik számára igazi gyógyír volt a cirkusz: autista kisfiúról, aki az állatok barátja lett; nyolcéves ikrekről, akik édesapjuk elvesztése után nem beszéltek, de a cirkusz, az állatok közelsége megoldotta a nyelvüket; egy szegény édesanyáról, akinek nemcsak elengedték a jegy árát, de ki is segítették egy kisebb összeggel; gyászoló emberekről, akiknek mosolyt csalt az arcukra az előadás. „Állandóan utazva mindenkihez el tudják vinni Isten szeretetét, ölelését, irgalmasságát” – ezt is Ferenc pápa mondta a cirkuszosokhoz szólva. Az olasz vándorcirkusz előadásának színvonala különösen meglepő, nem ehhez szoktak a kisvárosokba érkező cirkuszok látogatói. Cirillo, a bohóc egyszerű eszkö-
zöket használ. Játékra hívja a közönséget, és olykor magával ragadó kedvességgel ki is figurázza őket. A kétórás előadás alatt rengeteg állat jelenik meg a porondon: oroszlánok, tigrisek, pónik és kutyák mutatják be számaikat, a többi állat pedig lendületes menetben vonul fel Mary Poppins dalára: „Mosolyogni kell”. És valóban, mindenki mosolyog. Mesefigurák elevenednek meg, itt van a szépség és a szörnyeteg, feltűnik a
pókember is, és a gyerekek legkedvesebb barátainak színes forgataga a felnőtteket is elbűvöli. Desire elmeséli, hogyan kezdődött a gyerekek kapcsolata az állatokkal: „Amikor kicsik voltunk, még csak kutyáink és macskáink voltak, akiket az utcáról fogadtunk be. Próbáltuk idomítani őket, az öreg kutyát nem sikerült. Aztán ahogy nőttünk, hoztunk görényt, pónit, majd lett egy kengurunk is, aki beteg volt, ezért nekünk adták, mert ahol a húsáért tenyészették, ott nem vállalták a gyógyítását. A lámákat azért kerültek hozzánk, mert neveletlenek voltak – nálunk ügyesek lettek.” Valeria a macskafélékkel folytatja a történetet. Elmeséli, hogy az első oroszlánt, Zeuszt egy német állatkertből hozták, majd érkezett mellé három nőstény is. Az állatok a gyerekekkel együtt nőttek fel: Zeusz sokáig Valeria ágyában aludt, aztán ahogy növekedett, kitúrta maga mellől a gazdáját, aki a díványra kényszerült. Az óriási oroszlán még most is kicsinek képzeli magát, vigyázni kell vele, nehogy játék közben feldöntsön valakit a háromszáz kilós testével. Az egyik tigris annak a tigrisnek a testvére, akit Ferenc pápa a nyáron megsimogatott. „Az állatok is Isten teremtményei, tiszteletben kell tartani őket. Nem az állatokat fosztjuk meg a szabadságuktól, hanem magunkat fosztjuk meg a saját szabadságunktól az állatokért, akiket nagyon szeretünk. Igénylik is a nagy szeretetet” – mondja Mirella. Mágikus világ ez – vallják mindannyian. A céljuk pedig az, hogy másokat is bevonjanak ebbe a csodába, s a nézők is részesei lehessenek ennek a varázslatnak. Fotó: Merényi Zita Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír/Új Ember
Családom Egy fénykép akadt a kezembe 1998-ból. Apai családom találkozóján készült. Akkor még élt mind a négy fivér: az akkori nagyszülők. Az akkori unokák már szülők lettek, és sorra születnek a dédunokák. Ahogy néztem a régi képet, számvetést készítettem. Vallásosabbak voltak-e akkor a családom tagjai? Miben nyilvánult ez meg? Mennyire volt példa a hitük számunkra? Mi és miért változott? Apai és anyai ágon a dédszülők 50 százaléka járt rendszeresen templomba. A két családban összesen 15 gyermek született, közülük heten élték meg a felnőtt kort. Vallásosan nevelték a gyerekeket, rendszeresen járatták őket templomba, a fiúk cserkészek voltak, Isten előtt fogadtak örök hűséget választottjuknak, de a szocializmus évei alatt el-elmaradtak, és vallásos életük – látható szinten – a nagyobb ünnepekre korlátozódott. Minket rendszeresen elküldtek hittanra. Az én nemzedékemből – 12-en vagyunk – ketten tartoznak szoro-
san az egyházhoz. A dédunokák – gyönyörű szám – 25-en vannak. Közülük hárman már felnőtt fejjel is vállalják hitüket. Az arány 12 százalék. Reméljük, hogy a három kiskorú is közösségünk aktív tagja marad majd. Érdekesek voltak ezek a számok. Összehasonlításként gyorsan felrajzoltuk férjem családfáját is. Ott anyai ágon, ahol mind a két dédszülő szorosan kapcsolódott az egyházhoz, mind a hat gyermekük rendszeres templomba járó maradt, akár üldöztetés vagy hátrányba kerülés ellenére is. A 11 dédunoka közül négy maradt az egyház tagja – 34 százalék. Hitünket csak Isten látja és Ő fog ítéletet mondani hitünkről. Amikor végiggondoltam családom „vallási családfáját”, csak az egyházhoz való – látható, tettekben megnyilvánuló – kapcsolatunkat vettem számba. Mi az oka, hogy ezek a számok ilyen alacsonyak? Nem vagyok szociográfus. A számok mögött ők biztosan sokféle okot tudnának felsorolni. Más családokban is hasonló az arány?
A vasadi egyháztanács hozzászólásaiból Mit tehetünk mi családunk, szűkebb környezetünk, utcánk, munkahelyünk, baráti körünk evangelizálásáért? Mi az egyház feladata ebben? Ez volt a témája az egyháztanács vasadi ülésének. A téma mindenkit megmozgatott, elgondolkoztatott. Tamás atya: Régen társadalmi norma volt a templomba járás. Ez jó ideig nem változott. Az iskolákban tantárgy volt a hittan, vezető pozíciókban is elvárt volt az egyházhoz tartozás. Ma nem az. Nem a társadalmi norma, hanem a személyes megtérés viszi be az embereket a templomokba, a templomi közösségekbe. Akik most itt vagyunk, jobbára még a társadalmi normából jövünk,
10
hiszen az átlag életkor itt, most 60 év fölött lehet. A fiatalok még nem tudják átvenni a stafétabotot. A 40-50 év közöttiek létszáma közösségeinkben minimális. Pedig ők lennének azok, akik túlvannak a családalapítás nehézségein, gyerekeik már nagyok, vagy éppen kiröppentek. Napjainkban inkább személyes szeretet kapcsolatokon és személyes tanúságtételen keresztül lehet közel kerülni a másik emberhez. Prófétai hivatásunk éppen ebben van, csak nem szeretünk tudomást venni erről. Aki megtapasztalta Jézus szeretetét, nem lehet többé néma. Ő küld és ehhez a küldetéshez, hogy másokat hozzá vezessünk, minden kegyelmet megad.
Szalai László: A hitre nevelés szerintem alapvetően a családokban kezdődik, de nagyon sok minden befolyásolja. Az én szüleim és nagyszüleim is katolikusok voltak, tartották is a vallást, de amikor én alsós általános iskolás voltam édesapám munkahelyén nagyon rossz néven vették, hogy engem beírattak hittanra. Mégis Nagytétényben első áldozó lettem (ott laktunk), de bérmálkozni már Cinkotára kellett menni (nagyszüleim ott laktak, nagyapám vitt a templomba). Ennek ellenére fiatal felnőttként eltávolodtam az egyháztól. Gabika – a feleségem - igyekezett visszatéríteni, de az igazán nagy segítséget Tibor atyától kaptam. Öcsém ugyanolyan nevelést kapott mint én, mégsem tartja a vallást. Őrá senki nem volt olyan erős hatással mint rám Gabika és Tibor atya. Néha beszélgetünk erről, de nem tudom meggyőzni. Legutóbb kijelentette, hogy ő műszaki ember (villanyszerelő), azt hiszi el, amit lát. Mondtam is neki, hogy igazad van, itt van mindjárt az áram... Hoffmann József: A hatvanöt évvel ezelőtti szentmisékre nem fértünk be a templomba, még a szentély is tele volt emberekkel. A májusi litániákon is. Hogy miért nincsenek ma már annyian? Csak találgatni tudok. Régen az emberek az Evangéliumot hallgatták, ma a híreket. A televíziót nézik. Egyszerű ember vagyok. Bízom abban, hogy a jelenlegi létszámot fenntartjuk, és még többen is leszünk. Egy nagyon régi, idős atya húsvéti szentbeszédének záró mondata az volt, hogy: „Legyetek örömkönnyek Jézus szemében”. Vérné Farkas Judit: A mi családunkban “muszáj” volt misére menni, és amikor emiatt duzzogva odaszóltam Édesapámnak: „Engem nem is érdekel, hogy mit mondanak. Nem is fogok odafigyelni rá!”, akkor Ő halkan, de a
szívembe égő szomorú tekintettel csak annyit válaszolt: “Nem baj, Ő oda fog figyelni rád”. Emlékszem....meghökkentem. Amikor mi fiatalok voltunk nem volt “divat” misére, hittanra járni. A szelíd, szerető “kényszer” a szüleinktől jött. Ők tartották fontosnak, pedig tudták, hogy szembe mennek az akkori világ nézetével, ideológiájával, sőt akár meghurcoltatásnak teszik ki magukat és gyermekeiket is! Mégis EZT választották, vállalták és nagyon nagy biztonsággal erre neveltek minket is! Kiállni a hitedért, nyíltan vállalni a hovatartozásod, akkor is, ha ez CSAKIS hátrányokkal, negatív diszkriminációval jár!!! Ez volt az a fajta katolikusság, amit ma időnként fanyalogva emlegetnek (akik akkor még „belesimultak” a rendszerbe). Sokat tudnék még mesélni ezekről az időkről.....mégis szép volt, mert a NAGYSZERŰ SZÜLŐK és a NAGYFORMÁTUMÚ PAPJAINK azzá tették számunkra. Urbán Lászlóné, Ildi: Mindannyiunk felelőssége elsősorban Jézushoz kapcsolódni. Kérdezzük meg, hogy mit akar tőlem Jézus. Azt is, hogy mi az én karizmám, amivel a közösségünket szolgálhatom. Hol van az én helyem a közösségben? Szenvedélyesen kell szeretnünk a missziós lelkületet. Az autó csak annyit megy előre, amennyi benzint belerakunk. Szenvedéseinket, napi tevékenységeinket ajánljuk fel egyházközségünkért. Pici kis odaszánásainkból lesz eredmény. Két irányban van küldetésünk. Az egyik befelé magamba: éljek az igével és a szentségekkel, s így megerősödve szolgáljam a helyi egyházamat. A másik kifelé, a többi ember irányába. /Következő számunkban folytatjuk. Várhatóan olvasóink hozzászólásával is./ Huszthyné Juhász Márta
11
Utak a templomba, utak Jézushoz Fura, hogy az Úr hol, mikor, miért szólít meg minket. Sokak tapasztalata, hogy a betegség, szerencsétlenség, egy válságos élethelyzet döbbent rá minket, milyen nagy szükségünk is van az Úrra mint segítőre, mint az utolsó szalmaszálra. Hány megrögzött ateista halt már meg az Úrral, Jézus nevével az ajkán! Emberi gyengeségünk súlyos bizonyítéka, hogy a bajban jut csak eszünkbe, van valaki, aki egész életünk során szelíden türelmesen ott áll a kapuban, és várja hogy megtegyük: – Nyissuk ki szívünk kapuját! Most mégis más történetről szeretnék írni. Örömünkből ugyanúgy részt kér az Úr. Jézus akkor is ugyanúgy ott áll a kapu előtt, és szelíden kopogtat. Jelzi: Itt vagyok! Lányom esküvőjére készültünk. Rajtam kívül családom minden tagja református. Jövendőbeli vejem is. Az fel sem merült, hogy frigyükre ne kérjék az Úr áldását. Lányomat megkereszteltük, és konfirmált is. Vőjelöltemet is megkeresztelték, de nem konfirmált. – Mit szól majd ehhez a lelkész úr? Meghallgatva a fiatalokat, közölte velük, hogy a házassági előkészítő foglalkozásokon való részvétel után hajlandó őket összeadni. Eltekint attól, hogy a vőlegény nem konfirmált. Budapestről esténként kijártak, és annak rendje-módja szerint teljesítették a „kötelezőt”. Az esküvő előtt pár héttel a vőlegény közölte a lelkészúrral, hogy ő szeretne az esküvő után konfirmálni. A nagytiszteletű úr nem igen értette. Ő eddig csak olyanokkal találkozott, akik annak érdekében konfirmáltak esküvő előtt, hogy
12
templomi esküvőt tarthassanak. – Hát ha úgy gondolod megpróbálhatod, az esküvő után biztos elfelejted – gondolhatta a lelkész. Lezajlott az esküvő. A már vejemmé előlépett fiatalember pedig kilenc hónapon keresztül egy vasárnap estét ki nem hagyva Monorra utazott Budapestről, fiatal feleségét is magával hozta, és részt vett a konfirmáció előkészítő foglalkozásokon. Kilenc hónap elteltével konfirmált. A lányomat alkalmi istentisztelet látogatóból rendszeres templomba járóvá és Biblia olvasóvá tette. Isten minden alkalmat megragad, hogy a helyes útra vezessen. Csak nyissuk ki a szívünket. Nem kellenek nagy pillanatok, megteszik a hétköznapok is. Kampfl János
Görcsösen fogja a gyerek a ceruzát? A bajok oka a csecsemőkor mozgásfejlődésében gyökerezik – erről beszélt Szerdahelyi Márton, az Alapozó Terápiák Alapítvány kuratóriumának elnöke, oktató-vezető terapeuta a baba-mama klub október 27-i foglalkozásán. Már Monoron is van szakember, aki alapozó terápiával segít a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek.
Bár sok helyen meghirdettük az előadást, melynek témája nagyon fontos, 10 óra előtt néhány perccel még úgy látszott, alig leszünk páran. Aztán kinyílt az ajtó és Szarka Gábor, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársának vezetésével több roma anyuka lépett be gyerekekkel. Így aztán már majdnem megtöltöttük a termet. Mindenki csöndben figyelt, még a gyerekek is. Az előadó elmondta, hogy a mozgás a világgal való kapcsolatfelvétel első formája a baba számára. Erre épülnek rá az emberre jellemző kommunikációs formák: a beszéd,
az olvasás és írás. Ha kimaradnak egyes lépések a mozgásformák egymásra épülésében, esetleg nincs elegendő idő, tér vagy lehetőség a gyakorlásra, akkor hibák csúszhatnak a fejlődésbe. Az idegrendszer egyes területei alulszervezetté válnak, amelynek következményei legtöbbször az iskolában jelennek meg tanulási nehézség formájában. Nagyon oda kell figyelni, hogy a babák egyetlen mozgási fázist se hagyjanak ki, és szüleiktől minél több mozgásformát lessenek el. Korunkban, amikor minden gombnyomásra működik, nagyon kevés tapasztalatot szereznek ezen a téren. Ezért a szakemberek, különböző mozgásos módszereket fejlesztettek ki az elmaradt csecsemőkori mozgásformák pótlására, begyakorlására, melyek sokat segítenek a tanulási problémák leküzdésében. Több mérés mutatja, hogy mely tanulási területek milyen mértékben fejlődtek a módszerek hatására. Örömmel hallottuk, hogy már Monoron is van olyan szakember, aki ezzel a módszerrel – alapozó terápiával - segít a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeknek. Az előadás után kötetlenül jó hangulatban beszélgettek egymással az anyukák gyerekeikről tea és sütemény mellett. A jó tapasztalat alapján folytatni szeretnénk a gyermekek nevelését segítő előadások sorát. Következő alkalommal pszichológus szakembert tervezünk meghívni. Huszthyné Juhász Márta
„Ne légy keserű, sem sértődékeny, de szabadulj meg minden hibától; légy szelíd, jószívű, kedves, békés. Szerezz örömöt másoknak.” Pió atya 13
Szabó T. Anna: Az ünnep azé, aki várja Aki magot szór ablakába és gyertya vár az asztalán. A várók nem várnak hiába. Egy angyal kopogott talán? Szárnysuhogás az ablakon túl –vigyázz! Kinézni nem szabad! Künn az angyalhad térülfordul, egy pillanatra látszanak. A karácsonyfát hozzák – hallod? – egy koppanás, és leteszik. Fényben úszik az üvegajtód, s megint suhogás. Mi ez itt? Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág, karácsonyszagú és meleg. “Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet. És be is mehetsz – vár az ünnep, és minden zárt ajtót kitár. A fa alatt angyalok ülnek – az ünnep azé, aki vár.
kis láng-hozta fény legyen gyertya máskor is az asztal közepén!
Szabó T. Anna: Gyertya
Puha ködbe burkolózva mint a téli csillagok néznek – titkon sejted őket – gyermekarcú angyalok. Érthetetlen, hallhatatlan, csöndbe mártott dallamok – fellegekből leskelődő láthatatlan angyalok.
Kis koszorún gyertya ég – üljük hát körül! Ennyi tűz is épp elég annak, ki örül! Jó, hogy senki nem siet, lassú este lett, gyertyafényben itt ülök én is veletek, szemünk egymást tükrözi, fény a közepe, beszélgetős vacsora – nincs vége sose. Ünnep lett a pillanat,
folytatás az 1. oldalról Ez a legfontosabb a keresztény ember számára: Jézussal lenni, vele élni, vele haladni. Valóban átjárja az életemet az Ő közelségének az öröme? Advent az egyházi év kezdete is. Az újrakezdés időszaka. Újra visszatérhetek a kezdő állásba: Jézushoz tartozom, az Ő közelsége a legfontosabb számomra. Várok rá és vágyom utána. Az élet többi dolga kevésbé fontos. Ő meg fog születni bennem is újra: vele leszek. Ő megtanít mindenre: hogyan éljek, mit
14
Szabó T. Anna: Angyalok
jelent szeretni, mit jelent ünnepelni, mi a család, mi a közösség. Ha Ő megszületik bennem, ha velem lesz, akkor értelmet és fényt kap minden, ahogyan az adventben készülődünk, ahogyan a karácsonyt majd ünnepeljük: fényt és örök értelmet kap a készület, a szeretet a család melege, az ajándékozás, minden… De addig várok és vágyom Jézusra. Ehhez kell: a csend, az ima, az elmélyülés, a szentségek, Isten Igéje, az Ige megélése. Ha ezekre figyelek, akkor Ő biztosan megszületik bennem és köztünk: újra. Tamás atya
Bérdi Máté: Tüzesnek és Lángnak a Magashegycsúcs lesz az otthona Valamikor régen, az Üveghegyen túl, a Sárkányok Birodalmában, élt egyszer egy Láng nevű sárkány. Lángnak született négy gyermeke, Tüzes, Füstölgő, Hamuszóró és Lángocska. Tüzes gyakran volt együtt anyukájával, Tűzcsóvával, és három kistestvérével, mert apukájuk el volt foglalva a birodalmi ügyekkel. Ezekben az időkben működőképes volt a Kráó nevű vulkán, amely nem egy sárkány vesztét okozta. Az élelem messze volt a birodalomtól, mert nagy szárazság uralkodott ezen a vidéken. Minden sárkánycsaládból ketten mentek el vadászni a Magashegycsúcshoz. Tüzes nagyon izgatott volt, mert apjával most ment először életében élelemért. – Nagyon sajnáljuk, hogy nem leszünk együtt! – szomorkodott Tűzcsóva és Tüzes három kistestvére. Amikor a sárkányok nyugovóra tértek, Láng és Tüzes elindultak egy nappal előbb a magas hegycsúcs felé. – Apa, mikor érünk oda? – kérdezősködött Tüzes öt percenként. – Nyugalom, hamarosan ott leszünk – mondogatta az apasárkány. Amikor ez elhangzott, kirajzolódott a Magashegycsúcs, és a körülötte elszórt kisebbnagyobb lankák. – Megérkeztünk! – bukfencezett örömében Tüzes. – Leszállunk, de nem olyan könnyű elkapni a fabriókat, mint ahogy gondolod – figyelmeztette gyermekét az apa. A fabriókat évszázadok óta ázzok őrzik, amik vérrel és hússal táplálkoznak, ezért messze el kell kerülnünk őket. Én mindig szerettem volna ezen a helyen lakni, mert nagyon termékeny földek vannak itt.
Akkor szálljunk le! – adta ki az utasítást az apasárkány. Mikor földet értek, a sűrű bozótból egy csapat ázz rontott rájuk. Felszálltak a levegőbe, és tűzzel pörkölték az ázzokat. Ezzel annyit értek el, hogy pár ázz leesett a szirtről. Látták, hogy így nem sokra mennek. Épp ezért leszálltak a földre és farkukkal, lábaikkal csapkodni kezdték az ellenséget. Tüzes elkábult a cikázó szörnyektől. Már majdnem lelökték, mikor Láng felemelte Tüzest. Egy barlangban pihentek meg, amelyben nem voltak állatok. Néha úgy tűnt, mozgást hallanak bentről. Az apuka beljebb ment, és ekkor észrevette azt, amiért jöttek. Szőrös kis elefánthoz megtévesztésig hasonlító fabriókat. Elkapott párat és elrakta őket egy furcsa erszénybe. – Megvan, amiért jöttünk! – lelkendezett az apuka. – Akkor menjünk haza, mielőtt jön pár ázz! – felelte kábán a kis sárkány. Felemelkedtek a magasba, és átsiklottak a táj felett, akár a madarak. Majdnem megérkeztek, amikor egy sárkányra lettek figyelmesek, aki így kiáltott: – Nem lehet már itt lakni annak, aki túlélte a vulkánkitörést, mert minden megrongálódott, és még szárazabb lett a vidék! – kiáltotta az ismeretlen. – Anya, testvéreim! – kiáltott Tüzes, miközben házuk romjait szemlélte. – Most mi lesz? – sírt Tüzes. – Elmegyünk a Magashegycsúcshoz és ott házat építünk! – könnyezett Láng is, és elindultak… Így történt, hogy Láng és Tüzes a Magashegycsúcshoz költöztek, és …tán még most is ott élnek.
15
Az adventi időszak eseményei • November 27. (dec.:4., 11., 18. vasárnaponként) 16.00. Városi gyertyagyújtás • November 27. (vasárnap) 17.00. „József, az álmok királya” című előadás a monori Művelődési Házban • November 28.- december 23-ig: Rorate (Hajnali misék) minden hétköznap: 06.30 hétfő: telepi Kistemplom kedd: Nagytemplom szerda: Nagytemplom – Ady iskola (nov.30.,dec.7.,14.,21.) csütörtök: Nagytemplom – Kossuth –és Nemzetőr iskola (dec.1.,8.,15.,22.) péntek: monorierdői kápolna A hajnali mise után a gyerekek reggelit kapnak és az iskolába kísérjük őket • December 2.- 3. (péntek-szombat) 18.00 Adventi lelkigyakorlat a Nagytemplomban
• December 10. 18.00 Adventi koncert Vasadon a kápolnában • December 17. (szombat) 16.00: ÉlőBetlehem, városi karácsonyi ünnepség December 24.(szombat) Pásztorjáték: • 16.00 Monori Nagytemplom • 18.30. Monorierdői Kápolna • 21.30.Telepi Kistemplom Ünnepi miserend: dec. 24.: Karácsony előestéje „Szenteste” 19.00: Monorierdő, 22.00: Telep 24.00: Nagytemplom dec. 25.: Karácsony ünnepe: 8.00: Telep, 9.30: Nagytemplom, 11.00: Monorierdő, 11.00: Vasad: 18.00: Nincs! dec. 26.: Karácsony másodnapja: 8.00: Telep, 9.30: Nagytemplom dec. 31 Szent Szilveszter pápa - hálaadás: 15.00: Monorierdő, 16.30: Telep, 18.00: Nagytemplom Január 1.: Mária Istenanyasága főünnep: Vasárnapi miserend
„A szeretet Isten részéről érkező folytonos kihívás, amellyel talán arra akar ösztönözni bennünket, hogy szálljunk szembe a nehézségekkel” II. János Pál pápa Lelkipásztori Levél – a Monori Római Katolikus Plébánia kiadványa Cím: 2200 Monor, Kossuth Lajos út 83. Telefon: +36-29-412-223. E-mail:
[email protected] web: www.monorplebania.hu Lelkipásztori Levél online:www.monorplebanialap.hu/Lelkipásztori levél menüpont Felelős kiadó: Paszternák Tamás Felelős Szerkesztő: Dóczy László Szerkesztőség: Thullner Zsuzsanna, Huszthyné Juhász Márta, Kéri Zsolt
