Opponensi vélemény Tóth Péter A médiaerőszak-kommunikáció hatásának újraértelmezése az evolúciós viselkedéstudományok perspektívájából c. PhD-értekezéséről Az értékelt disszertáció egy érett és megfontolt, a viselkedéstudományban jártas fiatal szenior kutató alapos műve. A Szerző biztos kézzel és éles szemmel elemez, komoly tudású szakértője a kommunikációs jelenségek evolúciós viselkedéstudományi megközelítéseinek. A dolgozat a magyarországi kommunikációtudományi kutatások szempontjából is igen értékes, mert igen részletes áttekintést ad az agresszió fogalmáról, annak természettudományosan megalapozott koncipiálási lehetőségeiről, az agresszív viselkedésformáknak a tömegkommunikációs termékekben való megjelenéséről és e mediatizált fajtáinak értelmezési lehetőségeiről, s teszi mindezt egy elméletileg gondosan konstruált evolúciós magatartástudományi keretben. Előrebocsátom, a munka általában vett tudományos színvonala és meggyőző gondolatvezetése alapján summa cum laude minősítést javaslok a disszertációra. 1. A dolgozat címe és tematikája
Elöljáróban talán érdemesnek tartom megjegyezni, hogy a Szerzőt elsősorban nem a tömegmédia-termékek hatása érdekli – jóllehet hagyományosan ez áll a médiahatás-elméletek fókuszában, s mintha a disszertáció címe is erre utalna – hanem az, hogy 1) az evolúciós magatartástudományi alapvetésekből kiindulva választ találjon a „ki miért figyel milyen tömegkommunikációs tartalomra?” kérdésre;
2) hogy részletesen megvizsgálja azt a hatást, vagy még inkább azt a lehetséges tudásvagy viselkedésbeli következményt, amely az agresszív viselkedéseket bemutató tömegkommunikációs üzenetek közönségében beáll;
3) illetve, hogy az evolúciós magatartástudományok eszközeivel felszerelkezve feltárja az erőszakos médiatartalmakhoz való nézői viszonyulás lehetséges okait.
Másképp fogalmazva a Szerzőt elsősorban a tömegkommunikációs csatornákon közölt audiovizuális üzenetek nézőire jellemző figyelmi választások és mechanizmusok érdeklik, s hogy a férfiakban és nőkben melyek és milyen feltételek között vezetnek az evolúciós értelemben adaptív (alkalmazkodó) információszerzéshez. Ezen kívül – a médiahatás-vizsgálatokhoz képest mintegy metaszintre lépve – a Szerző azt is tárgyalja, hogy milyen kognitív torzítási mechanizmusok lehetnek felelősek a tömegmédiumokban megjelenített agresszív viselkedés gyakori és széleskörű negatív értékeléséért, a közvélekedést gyakran meghatározó morális pánikokért.
A disszertáció elméleti háttere igen impozáns, elméleti beágyazottsága erős, a szöveg hosszan, értőn és a releváns kommunikációs vonatkozásokat mindig kiemelve ecseteli a különféle evolúciós magatartástudományi feltevéseket és a kommunikációtudományban kidolgozott különböző médiahatás-elméleteket. Emellett a Szerző önálló saját és csoportos kutatásokról is beszámol, de ott megítélésem szerint inkább ígéretesnek tűnő perspektívát mutat fel, mintsem kiforrott, igazolt eredményeket. Olvasatomban a disszertáció így alapvetően elméleti és
szintetizáló jellegű vállalkozás, amely az evolúciós magatartástudományok felől tekint a médiában ábrázolt erőszak/agresszió értelmezési lehetőségeire, tekintélyes mennyiségű tudományos szakanyagot referálva és azokat logikusan beépítve egy önállónak tekinthető elméleti keretbe („a kommunikáció evolúciós dialektikus perspektívája”). 2. Kérdések
A Szerzőnek címzett kérdések megfogalmazása előtt jelzem, a disszertációban kifejtett állításainak túlnyomó többségével jelentős mértékben szimpatizálok. Tudományos meggyőződéseimet tekintve jómagam ingadozom a Quine-i értelemben vett naturalizált (pl. evolucionista vagy kognitivista, az ismeretelméletet és a kommunikációtudományt a természettudományok eredményei és módszerei révén is megalapozandónak vélő) és a „kulturalista” (a vizsgálandó jelenségek inkább kulturális meghatározottságban és a hagyományos bölcsészet-, illetve társadalomtudományok keretén belüli leírhatóságában hívő) álláspontok érvényességének elfogadása között. A dolgozatot olvasva olykor mégis kételyeim támadtak a naturalizált megközelítés kommunikációtudományi hatékonyságát és érvényességi fokát tekintve. A kételyeim világos érzékeltetése érdekében a tudakolózó megjegyzéseimet szándékosan némi provokatív éllel fogalmazom meg, s készséggel elismerem, talán olyan kérdéseket intézek a Szerzőhöz, amelyekre a dolgozata nem szándékozott választ adni, s olyan problémákat említek, amelyek megoldását nem célozta meg.
Az alábbiakban megfogalmazandó dilemmák mögött az a sejtelmem áll, hogy tudományfilozófiai és/vagy tudományszociológiai távolságból is tekinthetjük a Szerző ama felhívását, miszerint kapjanak nagyobb hangsúlyt az evolúciós magatartástudományok a kommunikációtudományi kutatásokban. Hiszen e felhívás olvastán elsőként logikusan az a kérdés merül fel bennünk, vajon miért nincsen átütő sikere az evolúciós magatartástudományi megközelítés(ek)nek a kommunikációtudományban? Milyen, tudományfilozófiailag és/vagy tudományszociológiailag elemezhető okai lehetnek e tényállásnak?
E helyütt három lehetséges, egymásból nyíló, egymással összefüggő felvetést fogalmaznék meg e gondolatot illetően, amelyekkel kapcsolatban a Szerző válaszát, illetve a véleményének kifejtését szeretném kérni.
2.1. Az evolúciós magatartástudományi megközelítések túlságosan hipotetikus jellegűek és nem használhatók eléggé gyümölcsözően a kommunikációtudomány napi gyakorlata során
Az evolúciós magatartástudományoknak (a továbbiakban: EM, többes számban) a disszertációban felemlített kommunikációtudományi alkalmazásait latolgatva az a gyanú ébredhet az olvasóban, hogy a szóban forgó be-nem-fogadási probléma az EM alkalmazhatóságának mértéke, a tudományos értelemben veendő termékenyítő hatása miatt is előállhat. Tudniillik ha a tudományok posztpozitivista, de végső soron az Auguste Comte javaslataira visszamenő hierarchiájából indulunk ki (ahol a „keménytől” a „puhább”, a kevésbé az inkább szubjektív módszereket alkalmazó tudományokig vezető lépcsőkön a fizika, kémia, biológia, szociológia, illetve a társadalomtudományok, majd a bölcsészettudományok foglalnak helyet) akkor az EM különféle ágai részben a „kemény”, empirikusan megalapozottabb elemei közé sorolandók (etológia, szociobiológia), részben pedig az elméletibb, spekulatívabb, bizonyos értelemben szubjektívabb és elvontabb elemek közé.
Prominensen ilyen (spekulatív) az evolúciós pszichológia (pl. Cosmides és Tooby 1992), amelynek eszmefuttatásai a földi evolúciós folyamat lehetséges „mozgatórugóiról”, a lehetséges szelekciós tényezőkről és adaptív mechanizmusokról állítanak fel viszonylag plauzibilis, de csak tisztán elméleti, mondhatni filozófiai úton cáfolható hipotéziseket. Az EM kismértékű kommunikációtudományi jelenlétére itt lehet releváns egy tudományszociológiai mozzanat: mivel a spekulatív elemet eleve igen nehéz kivonni az evolúciós folyamat jellemzőit és mechanizmusait azonosítani kívánó észjárásból (hiszen utólagos visszatekintéssel felállított, tipikusan az emberi életkor léptékét jócskán meghaladó időtávra szóló, tehát kísérleti vizsgálatokkal nehezen alátámasztható hipotézisek és ellenhipotézisek csatáznak), az EM keretében megfogalmazott feltételezések és állítások mindig és nagymértékben hitkérdésekként tűnnek fel a hagyományos bölcsészet- és társadalomtudományok berkeiben tevékenykedő, egyébként sem a természettudományos megközelítésekre szocializált kutatók látókörében. Ez, az evolúciós magatartástudományokra jellemző és jól percipiálható hipotetikusság elriasztó tényező lehet számukra.
Továbbá akadályt jelenthet – s végső soron ez is egy tudományszociológiai magyarázat része lehet – az evolúciós kommunikációelmélet elfogadása előtt, hogy az EM hívei rendszerint nagy vonalakban igyekeznek felvázolni az emberi viselkedés biológiai hátterét, s e viselkedés fenotípusos sokfélesége mögött az univerzális, és korlátozottan variábilis mélyszerkezet megragadására törekszenek (pl. Tóth 2011: 72, 100), ezzel gazdagítva a kommunikációtudományt (az efféle, főárambeli kommunikációtudományi nézetre az EM szerepével kapcsolatban a Szerző utal is a kibernetika kapcsán, Tóth 2011: 18sk).
S az EM a nagyobb időtávokra, a generációkon átívelő változásokra vonatkozó hipotéziseikkel és átfogó jellegükkel meglehetősen, talán túlságosan is elvont és nagyléptékű állításokat tesznek ahhoz, hogy a hétköznapi kommunikációs szituációk vizsgálatát jelentős mértékben segítsék. Mert igaz, hogy léteznek kisléptékű kutatások (pl. hogy a hormonok mértéke hogyan befolyásolja a nyilvános kommunikációt, ld. idézett szerzők Tóthnál 2011: 23), a hagyományos bölcsészet- és társadalomtudományok képviselői megítélésem szerint joggal érezhetik úgy, hogy az EM egyszerűen nem elég gyümölcsözőek az ő szempontjukból, nem lehet az EM állításait könnyen kutatási „aprópénzre váltani” az ő szakterületükön, nem könnyű, legalábbis az ő felkészültségeikkel, számos, diszkrét, kisléptékű kutatást véghez vinniük az EM eszközeinek segítségével. Holott a tudományos publikálás folyamatos kényszere a kommunikációtudományban tevékenykedőket is a kisléptékű, a sorozatba illeszthető, folytatható kutatások elvégzése felé tereli. Mindemellett a fenti megállapítások a probléma felszínét tűnnek érinteni, s véleményem szerint mélyebb probléma rejtőzik az EM viszonylagos kommunikációtudományi sikertelensége mögött. 2.2. A naturalizált és a kulturalista megközelítések összehangolása problematikus, mert „olajat vízzel” jellegű elegyítést kísérel meg
Hogyan kapcsolható az EM elvont cselekvési elvekre hivatkozó és időben is nagy ívű, univerzális érvényű elvekben megfogalmazott mondandója (adaptív funkciókról, rokonszelekcióról, a szülői ráfordítás költségeiről stb.) a személyközi vagy tömegkommunikációs helyzetek egyedi, specifikus, adott helyen, adott időben, adott kultúrában kiforró, sokszor szimbolikus létmódú – tehát eleve csak kulturális kódokon keresztül megközelíthető – valóságához? A kulturalista elemzés tipikusan történelmi, gazdasági, ideológiai, politikai, eszmetörténeti, esztétikai, művészettörténeti (stb.), tehát végső soron esetleges – mert pluralitásokban, a különféle emberi csoportok életében eltérő változatokban létező és ható – tényezőkre és folyamatokra vezeti
vissza a kommunikációs sajátosságokat. (Említhetnénk itt a teljes mértékben esetleges individuális élettörténeti és pszichés sajátosságokat is, de azok inkább a 2.3-as kérdésénél relevánsak.)
A kulturalista megközelítések fontos szerepét a Szerző is készséggel elismeri:
„Az erőszak koncepciója minden kulturális kódrendszerben kialakult, tartalma azonban eltérő. Minden bizonnyal hatással van a fogalmi konceptualizációra az, hogy milyen szintű a kérdéses társadalomban a versengés a társadalom tagjai között, valamint a szomszédos közösségekkel, kultúrákkal (Eller, 2006)” ( Tóth 2011: 77-78).
Ebből az is következni látszik, hogy az emberi faj esetében lényegesen többféle és sokszínűbb kulturális közeg létezik, mint ahány, az EM alapján azonosítható, levezethető, vagy hipotetikusan javasolható elv, szabályszerűség, mechanizmus a rendelkezésünkre áll. Erre az aránytalanságra az EM szempontjából legitim azt válaszolni, hogy az EM kutatói olyan szerveződési és működési elveket igyekeznek azonosítani, amelyek nem teljesen merevek, hanem csak kanalizálnak bizonyos kognitív és perceptuális, fejlődési és/vagy szociális folyamatokat, tehát amelyek univerzális érvényességük ellenére megengedik az emberi faj kultúráinak (fogalmazzunk így, a fenotípusos felszín) sokszínűvé válását:
„A szelekciós hatások következménye az öröklött tulajdonság, amelyet sokkal inkább érdemes az ontogenetikus fejlődés kanalizált jellegével, mint rigid invariabilitásával jellemezni. (Ariew, 1996). ’A gének szabályozó elemi alkotók, amelyek a környezet felhasználásával konstruálják az organizmust’ (Tooby & Cosmides, 2005).” (Tóth 2011: 24)
„Egy élő szervezet kifejlődése, epigenezise szervezetének génjeiben kódolt lehetősége a környezettel történő interakció során valósul meg. [...] A különböző pszichológiai mechanizmusok kialakulása nem véletlenszerű; azokat öröklött és kulturális fejlődési programok kanalizálják, nemegyszer determinálják. Ezeket epigenetikus szabályoknak nevezik, amelyek irányítottan befolyásolják az egyed érését, szocializációját (Lumsden & Wilson 1981; Lumsden 1988).” (Tóth 2011: 99)
Bár a merev megváltoztathatatlanságnál enyhébb meghatározottságú programokról, szerveződési és működési elvekről szólnak az állítások, mégsem hangzanak túl ígéretesen a kulturalizmussal szimpatizáló kutatók számára. Kétségesnek látszhat ugyanis az univerzalitás felé hajló elvek alkalmazhatósága (operacionalizálhatósága, aprópénzre válthatósága) a kommunikációs kutatásokban. Hiszen mennél nagyobb az esetleges, felszíni tényezők szerepe egy adott jelenség létrejötte és alakulása tekintetében, annál kevésbé (vagy annál kevésbé nyilvánvalóan) használhatóak az EM keretében felvázolt univerzális, mélyszerkezeti elvek. Ennél is súlyosabb probléma, hogy minden, ami sajátosan nyelvi és szövegszerű a tömegmediális termékekben vagy éppen a személyközi kommunikációban, az igen jelentős részben kizárólag az emberi fajra jellemző. Mai tudomásunk szerint az emberi nyelv(i képesség) néhány százezer éve létezik, s csak kezdetleges előfutárait találjuk meg más fajoknál. Vagyis a sajátosan nyelvi jelenségek nehezen magyarázhatóak az evolúciós előtörténetre való hivatkozással. A szelekció működésére vagy a nyelvi képesség feltételezhető adaptív jellegére természetesen lehetséges hivatkozni, de, ismétlem, úgy gondolom, csak az EM elméletekre jellemző nagy ívű, átfogó és általános állításokra támaszkodva (pl. „a pletykálkodás relációs agressziós viselkedés, s mint ilyen, adaptív”), amelyek éppen az általánosságukból, vázlatosságukból fakadóan a részletek, például a szövegszerű sajátosságok szintjét nem célozzák
meg, sőt nem is szándékolják megcélozni. Ami viszont igen nagy hátrányt, sőt pótolhatatlan hiányt jelent egy-egy konkrét beszédhelyzet vagy műsor elemzésekor például az (ideológia)kritikai, tartalomelemző, diskurzuselemző, vagy esztétikai megközelítések esetében.
Mert mire alkalmasak az EM eszközei a kommunikációtudomány gyakorlata során? Úgy tűnik – s itt szándékosan provokatívan fogalmazok –, hogy az EM haszna kimerül abban, hogy sematikusan, nagy vonalakban jellemezze a tömegkommunikációs termékeket (műsorok, zsánerek), esetleg a különféle szerveződéseket (gyártó cégek, szerkesztőségek), ezek vonatkozásában átfogó szerkezeteket és dinamikákat azonosítson, de sosem segít eljutni a működés apró részleteiig és fogaskerekeiig. Aligha hoz lázba egy a hagyományos bölcsészet-, illetve társadalomtudományi kutatót, hogy „[a]z agresszív-narratívák megalkotása és alkalmazása olyan egyetemes emberi tulajdonság, amely aktuális (vagyis fenotípusos) formájának hihetetlen változatossága mellett is környezetérzékeny, korlátozott típusú mélyszerkezeti változatokkal jellemezhető. [...] Egy elkövetett gyilkosság vagy egy csata mindenkit érdekel, ám eltérő módon alkotnak belőle történeteket az eltérő demográfiai, szociális és ökológiai sajátosságokkal jellemezhető csoportok vagy egyének.” (Tóth 2011: 100, kiemelés tőlem, PT)
Ez egyrészt nem mond újat a média bölcsész és társadalomtudós elemzői számára, másrészt szinte semmi érdemlegeset nem mond az adott kultúráról vagy az adott tömegkommunikációs termékről. Vélhetően ennek tudatában a Szerző is elismeri, hogy a médiatermékek tartalmának és hatásának elemzésekor az EM nyújtotta eszközök és meglátások csak részei lehetnek a teljesebb, kerekebb vizsgálódásnak:
„Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a ’teljes történetek’ kommunikatív feldolgozása, azaz a jelentéskonstruálás ezek [ti. az emberi faj evolúciója során kialakult adaptív heurisztikák] alapján történik. A heurisztikák elősegítik, hogy gyorsan megértsük a részleteket, elősegíthetik a szereplőkkel kapcsolatos antipátiák, szimpátiák kialakulását, egyesekkel empatikusak lehetünk, másokkal akár paraszociális kapcsolat is indukálódhat. [...] természetesen az összetettebb megértéséhez aktiválni és alkalmazni kell a korábbi ismereteket, valamint lokális jelentéskonstrukciókat, narratív összetevőket.” (Tóth 2011: 33, betoldás tőlem PT)
Az EM eszközeivel végzett elemzés egyértelműen sematizál:
„A továbbiakban igyekszem igazolni, hogy a médiatörténetek, illetve a velük kapcsolatos ítéletek adaptív prediszpozíciókra épülő heurisztikus döntések formájában értelmezhetők. László János (2004) arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyéni történetek (legyenek azok mesék, mítoszok vagy éppen identitásnarratívák) idioszinkretikusak, értelmezésük alapvetően interpretív eljárást igényelnek. Ugyanakkor szerkezetükben séma jellegűek, és olyan tartalmi jellemzőkkel rendelkezhetnek, amelyek feltárása az evolúciós pszichológia tárgya lehet. Ezeket értelmezhetjük esetenként olyan heurisztikus tulajdonságoknak, amelyek szerepet játszhatnak a történetek iránti érdeklődésben és gyors feldolgozásban.” (Tóth 2011: 98, kiemelés tőlem, PT)
A befogadási mechanizmusok működésének, a médiahatás kifejlésének szempontjából értékes, jóllehet még mindig sematikusnak nevezhető hozzájárulást tesznek lehetővé az EM eszközei:
„A közeli rokon (Bosszúvágy), szövetséges (Beverly Hills-i zsaru 2.), barát, fiatal, magas reproduktív értékkel rendelkező nő megerőszakolása, sérülése vagy meggyilkolása (Bosszúvágy, Ítéletnap) éppen amiatt válthat ki erős érzelmeket, akár stresszt is, mert ’felismerjük’ a cselekmény kiemelkedő adaptív következményét.” (Tóth 2011: 106)
Hasonlóképpen hasznos lehet az EM a filmsorozatok, különösen a szappanoperák vizsgálatában. Például a relációs agresszió fogalmára utalva a Szerző meggyőzően magyarázza a szappanoperák kedveltségét a nők körében (bár ezzel kapcsolatban egy saját, inkonkluzív vizsgálatról is beszámol, Tóth 2011: 110skk.). Mindebből az a következtetés adódik, hogy az érzelmi mechanizmusok működése, illetve a történetszerkezeti sémák kapcsán az EM meglátásai hasznosan bevonhatóak az egyes médiatermékek elemzésekor is, legalábbis néhány általános mozzanat azonosítása céljával.
Az EM hozzájárulásának ebbéli érdemei és jelentősége elismerése mellett mégis úgy gondolom, nem túlzás azt állítani, hogy a hagyományos bölcsészet-, illetve társadalomtudományi vizsgálódások számára egy az EM eszközeit forgató elemzés éppen a sematikussága és az evolúciós szemlélet időbeli léptéke miatt (ti. érdektelenek számára a néhány tíz vagy száz évet felölelő, „rövidtávú” kulturális változások) nem tud annyit hozzáadni a vizsgálathoz, mint a részletekben és a kulturális előzményekben a szokásos kulturalista szempontok alapján elmerülő megközelítések (pl. kritikai médiaelemző irányzatok, esztétikai filmelemzés). Mert mit tud mondani, mit kezd egy az evolúciós általánosságok szintjén és evolúciós időléptékkel mozgó elemzés: - a médiaanyagok fontos részét adó nyelvi réteggel? - a médiaanyagokban felbukkanó tartalmi motívumokkal, a médiatermékek esetleges esztétikai megoldásaival? - a tömegmédia-műfajok kialakulásának, formálódásának jellegzetességeivel? - a médiafogyasztási szokásokkal, amelyek összefügghetnek a társadalmi berendezkedéssel (úgymint esti szabadidő, ülő életmód, ingázás stb.)?
A fentiek közül hadd emeljem ki a kulturális folyamatok mint formáló erő szerepét a tömegkommunikáció kapcsán, mert úgy vélem, hogy a tömegmédiumokra jellemző tartalomgyártásnak és a médiafogyasztásnak legalább annyira releváns a szociális-gazdasági és a kulturális (narratív-filológiai, esztétikai) előtörténete, mint az evolúciós.
Egyrészt, mert a kulturális termékek, különösen a népszerűvé válók, meglehetősen változatos tartalmúak. A filmgyártásban nagy számban léteznek ugyan egy kaptafára készülő műfaji filmek (ún. B-kategóriás filmek, pl. thrillerek, akciófilmek, horrorfilmek – de általában azonosíthatóak a megszokott és jellegtelen beszélgetős műsorok, híradók, vagy szórakoztató show-k sémái is), a nézők mégis az ismerősségében is ismeretlent, a különlegeset, az eltérőt, a meglepőt, a némiképp újat értékelik jobban. Jelenkori példaként Christopher Nolannak a thriller műfaját a komplex időkezelése révén felfrissítő műveit érdemes megemlíteni (különösen: Mementó, 2000, illetve Az eredet, 2010), a filmtörténeti jelentőségű alkotások közül pedig mondjuk Orson Welles Aranypolgár-át (1941), amelyet a film noir, vagy Ridley Scott Szárnyas fejvadász-át (1982), amelyet a sci-fi zsáner vonatkozásában tekintenek megújítva megőrzőnek a filmtörténészek. De szinte minden, átütően sikeres hollywoodi alkotásra igaz, hogy egyszerre hordozza és viszi tovább műfajának (vagy műfajainak) jegyeit.
Másrészt, mert a kulturális folyamatoknak legalább részben önmagára visszahajló, ilyenképp önálló, az evolúciós tényezőktől független dinamikája van. Erre példa a médiaműfajok, különösen a filmes műfajok története, az ismert elemek változtatásaival, kicsavarásaival, vagy az
avantgárd, trendszerű és retró jelenségekkel, amelyek tulajdonképpen az adott kulturális kontextushoz képest a ’különleges, szokatlan’ versus ’szokásos, bevett’ versus ’korábban szokásos, újra elővett’ kategóriáknak felelnek meg. Példaként említhetnénk a horrorfilmek különféle alműfajainak sokféleségét, ahol a sejtetéssel élő thrillerszerűségtől a vérgőzös naturalitással ábrázoló gore-filmekig vagy a távol-keleti szellemfilmekig jó néhány változat létezik, sokszor párhuzamosan. Vegyük észre, az efféle műfaji sokszínűség lényege, hogy az alműfajok egymáshoz képest nem „egy kulcsra járnak”, s nem igaz, hogy a tömegmediális kontextusban bekövetkező változások egy irányba mutatnának. Nem igaz tehát, hogy a tinbergeni értelemben veendő szignál-egyszerűsödésről, ritualizációról volna szó (vö. Tóth 2011: 11). Igen sokféle filmes alműfaj alakulhat ki és futhat be, majd változhat, esetleg a népszerűségét vesztheti többékevésbé ismeretlen okok miatt (bár a közönség telítődése a nagy számú, túlságosan is hasonló film gyártása esetén rendszerint megjósolható). De tekinthetünk a tömegkommunikációs tartalomgyártására általánosabb szinteken is: például az amerikai filmipar különféle műfaji termékei nemigen érthetőek meg a hollywoodi stúdiórendszer történetének vagy a produceri szerepvállalás ismerete nélkül, míg az amerikai független filmek az európai művészfilmes hagyomány ismerete nélkül. Érezhető, hogy az efféle kulturális összefüggések és változások feltárását az EM eszközeivel nem is érdemes megkísérelni. Mintha arról lenne szó, hogy bizonyos tömegkommunikációs kérdések vizsgálatakor kiderül, hogy az evolúciós megközelítések fókuszában egészen egyszerűen nem azok a jelenségek állnak, amelyek a kulturalista megközelítések számára lényegesek. És mintha az evolúciós megközelítések évezredes, évmilliós időléptéke is túlságosan nagy és durva felbontású lenne a kulturális (szociális, gazdasági, ideológiai...) változások hangyaléptű, évtizedekben és évszázadokban kifejlő „mikroszkopikus” valóságának megragadásához.
Tehát igaz az az EM körében gyakran emlegetett bon mot, hogy „a média- vagy az információs társadalom evolúciós szempontból egy röpke pillanat” (Tóth 2011: 13). Ám ha közel hajolunk e társadalomhoz és azon belül a médiaműsorok folyamához, akkor a röpke pillanatba ereszkedés közben a mákszemnyinek tűnő világ hirtelen tarkabarka univerzummá tágul, amelyben a sikeres és termékeny elemzéshez messzemenően figyelembe kell vennünk a tömegmédiumok kulturális előtörténetét, a tömegkommunikációs üzenetek nyelvi sajátosságait, és általában azt a kulturális (mint utaltam rá: történelmi, gazdasági, ideológiai, politikai, eszmetörténeti, esztétikai, művészettörténeti...) közeget, amelyben a tömegkommunikáció folyik. E kontextusban az evolúciós háttérre hivatkozó evolúciós magatartástudományi elemzések hasznosak lesznek, de csak az általánosságok, a nagy minták, a kissé elnagyoltnak is tekinthető trendek („a férfiak”, „a nők”) szintjén. Úgy tűnik tehát, hogy az evolúciós magatartástudományokat a skópuszuk (érdeklődési fókuszuk), a fogalomrendszerük (amely a biológiai személettel azonosítható viselkedések sajátosságait ragadja meg szikár, naturalizált nyelvezettel) s végül a hipotéziseik durva időbeli felbontása nem teszi alkalmassá a kulturális valóság apróbb, ám a kulturális folyamatok és helyzetek szempontjából releváns részleteinek megragadására. 2.3. Megalkotható-e a kommunikációs magatartás „fizikája”? Avagy, milyen mértékben naturalizálható a kommunikációtudomány?
A fenti gondolatmenetünkből logikusan következik az a harmadik kérdés, amely, ha lehetséges, még tágabb tudományfilozófiai kontextusba helyezi a médiahatás-elméletek és rekonceptualizálásuk problémáját. A 2.2. szakaszban kifejtett gondolatmenethez kapcsolódó kérdésem a Szerzőhöz az, mit gondol, vajon meddig, milyen mélységig és milyen absztrakciós szintig (ontológiai kategóriákig, specifikusságig és részletességig) juthatunk el az EM naturalizált megközelítései segítségével az emberi kommunikatív tevékenység és kommunikatív
szituációk, például a tömegkommunikáció vagy a személyközi kommunikáció leírásában? Azaz mennyire „természettudományosítható” a kommunikációtudomány? A kérdésem hátteréül szolgáló gondolatmenet kiindulási pontja, a kérdés mögött rejtőző probléma nagyon erőteljesen kiviláglik például a disszertáció alábbi passzusából:
„Az agresszív hajlam, valamint az általa motivált viselkedésformák aktiválódása (fizikai, verbális, nem verbális, kapcsolati, közvetett és egyéb kommunikációs agresszió) emberről emberre eltérő lehet. A darwinista felfogás szerint a megfigyelhető viselkedés és az azokat létrehozó pszichológiai (percepciós, kognitív, érzelmi és döntési mechanizmusok), hormonális és fiziológiai folyamatok az evolúció során tartósan befolyásoló szelekciós (ultimatív) és az egyénre ható közvetlen, jelen idejű (proximális) belső és külső kiváltó tényezők függvénye.” (Tóth 2011: 76)
Ezek alapján úgy tűnik, hogy egy kommunikatív helyzet tudományos értékű elemzésekor túlságosan sok és sokrétű az olyan tényező, amelyet azonosítani és figyelembe kellene venni, s amelyek változásait követni kellene tudni a helyzet adekvát leírásához. Talán egy olyan fizikai vizsgálat elvégzéséhez hasonlíthatnánk e helyzetet, ahol egy kiszemelt részecske viselkedését egy a részecskén belüli, kívüli, és a léttörténetéhez tartozó változók és paraméterek (vö. pszichológiai-hormonális-fiziológiai, proximális és ultimatív tényezők) mentén volna szükséges leírni, anélkül, hogy például statisztikai módszerek vagy puszta hipotézisek segítségével elsiklanánk a nehezen felderíthető értékek egyedi azonosítása felett. Legalábbis nem tehetjük meg, hogy elsiklunk, amíg az egyedi élettörténetet és az egyedet ért kulturális hatásokat, befolyásokat is figyelembe kívánjuk venni. (Tömegkommunikációs üzenetek elemzése esetén ennek az egyedi azonosításnak a kulturális kontextus és előtörténet részletes feltérképezése felelne ennek meg.) Az nem tűnik különösebben meggyőző válasznak a naturalizálhatóságot firtató kérdésünkre, amit a Szerző a fenti passzus folytatásában ír:
„Az evolúciós magatartástudományoknak olyan modellt kell felállítaniuk egy-egy vizsgált jellegzetesség értelmezésére, amely egyszerre ad tesztelhető magyarázatot egy nagyméretű mintán tapasztalható, fajspecifikus és általános hasonlóságra, valamint a mintán belül megfigyelhető relatív sokféleségre.” (Tóth 2011: 76, kiemelés tőlem, PT)
Mert – s a disszertáció olvasása közben is ez a benyomásom erősödött meg – az EM elméletei a nagyméretű mintákon tapasztalható hasonlóságok azonosításban erősebbek (’a fiatal férfiakra ennyi és ennyi éves korukig agresszívebb viselkedés jellemző’, ’az idősebb nők ilyen és ilyen nézői preferenciákkal rendelkeznek’ stb.), míg a mintán belül relatív sokféleség magyarázata nehezebben valósul meg (még) az EM nyújtotta elvek, ismeretek, hipotézisek birtokában (is).
A probléma megoldásának a kulcsa – vagy a megoldatlanságának kifejezője – természetesen a „modell” fogalmának az értelmezése lehet. Mire kell alkalmas legyen a szóban forgó evolúciós magatartástudományi modell, mire nem? „Képes-e releváns állítások vagy tesztelhető hipotézisek felállítására az evolúciós pszichológia [a médiaerőszak veszélyeiről szóló diskurzus kapcsán]?”, Tóth 2011: 126, betoldás tőlem, PT).
Pontosabban fogalmazva: az EM révén azonosított kvázi-szabályszerűségek és elvek, a meggyőzően alátámasztott vagy éppen roppantul spekulatív evolúciós magyarázatok segítségével lehetséges-e megalkotni a – mondjuk, személyközi – kommunikációs magatartás prediktív modelljét (a teljes mértékben naturalizált fizikában szokásos modellalkotás
mintájára)? Tudunk-e olyan ontológiai részletességű evolúciós magatartástudományi leírásokat adni, amelyek lehetővé teszik a leírt szituációban a leírt aktorok viselkedésének bejóslását? Ha igen, hogyan? Milyen elvekre, elméletekre, vizsgálati módszerekre, eszközökre alapozva?
A magam részéről igen erősen kételkedem egy átfogó prediktív modell megalkothatóságát illetően. Értelmezésemben ugyanis az EM egyik központi, a dolgozatban is kiemelt állítása – miszerint az egyed életét szabályozó programok, az epigenetikus szabályok kanalizálják, de nem determinálják teljes merevséggel az egyed fejlődését és a viselkedését, illetve nem gátolják a kultúrák sokféleségének kialakulását – éppen a bejósolhatatlanság veszélyét/lehetőségét hordozza magában. Ha jól értelmezem, pontosan a „kanalizál, de nem determinál” biológiailag adott sajátossága (ti. lazasága) teszi lehetővé, hogy mind az egyén viselkedésében és reakcióiban, mind pedig a kulturális szintű folyamatokban mindig legyen tere a be nem jósolható kilengéseknek és elmozdulásoknak a korábbi cselekvésből vagy kulturális változásokból kiszűrhető és bejósolható tendenciákhoz képest. Ahhoz, hogy egy predikcióra alkalmas kommunikációs modellt tudjunk felállítani, túlságosan sok és túlságosan nehezen visszakövethető kommunikációs (materiális és szimbolikus) tényezőt kellene tudni azonosítani, mérni, lekövetni – amely törekvés sikerében, úgy érzem, hiábavaló reménykedni. Az emberi kommunikációs magatartás minden szintjén igaz ez. Például
„[...] számos különböző mechanizmus állhat a morális a döntések hátterében. Intuíciók, heurisztikák, szociális sémák, a társas tanulás, önmeggyőzés, önmegítélés és racionális megfontolások egyaránt szerepet játszhatnak egyrészt a sztenderdek, másrészt az aktuális ítéletek konstruálása során.” (Tóth 2011: 61)
Felettébb valószínűtlennek tartom, hogy egy személyközi vagy tömegkommunikációs befogadási helyzetben mindeme tényezők azonosítására és változásaik lekövetésére módja lenne a kommunikáció kutatójának. Ez a megismerésbeli, vagy episztemológiai korlát áthatolhatatlannak mutatkozik a kommunikációs jelenségek vizsgálata során. Ezért azt gondolom, hogy a kommunikációtudományban olyan leíró modellek célozhatóak meg, amelyek predikciókat (értelemszerűen) nem tudnak tenni, de hipotetikus magyarázatokat adhatnak a megfigyelt kommunikációs jelenségekre, igen gyakran ex post facto kiegészítésre vagy kiigazításra szorulva (ti. amikor a korábbiakhoz képest újszerű viselkedési vagy reakcióformákkal szembesülnek a fenotípusos vagy kulturális variabilitás és az idioszinkratikus tényezők közrejátszása miatt).
Talán azt is állíthatjuk, hogy kérdésünkkel így a bölcsészet- és főként a társadalomtudományok alapdilemmájához érkezünk: tekintve az emberi viselkedés (ide értve a kommunikációt is) összetettségét, rengeteg releváns, közrejátszó tényezőjét, amelyek igen nagy (végtelen?) variabilitásban fonódnak össze és befolyásolják a cselekvő egyén mindenkori aktusait, a tudományos kutatók tudnak-e egyáltalán mást tenni, mint mindig utólagos, erősen hipotetikus magyarázatokat adni az egyes emberi cselekedetekre és megmozdulásokra? Ilyenformán nem tesznek-e mást az EM szakértő szószólói, mint hogy a magatartástudományok iránt elkötelezett szívüknek kedves (a.m.: naturalizált) gondolatmeneteket és hipotéziseket mutatják fel mint lehetséges prominens és értékes magyarázatokat a kommunikációs jelenségek kapcsán – szemben a tisztán kulturalista magyarázatokkal, illetve azok kiegészítéseképp? Márpedig ha nem lehetséges prediktív erejű modelleket, illetve elméleteket létrehozni a kommunikációs magatartást illetően, akkor miben ragadható meg az evolúciós magatartástudományok rokkáin font hipotézisek előnye s érdeme a tisztán kulturalista feltételezésekhez képest? Ha a modellek bejóslási képessége elérhetetlen ideál, és prediktivitás
hiányában semmi nem szavatolja az EM elméleteinek cáfolhatóságát (praktikusan: ideiglenes helyességét), akkor nem áll-e fent annak a veszélye, hogy az evolúciós magatartástudományi magyarázatok elfogadása vagy éppen elvetése pusztán hitkérdéssé válik? S ha így lenne, mivel lehetne meggyőzni a kulturalista elméletek híveit, hogy fogadják el az evolúciós magatartástudományok hozzájárulását a kommunikációs jelenségek megértéséhez, különösen a 2.1. és 2.2. szakaszokban megfogalmazott akadályozó tényezők fényében?
S végül természetesen az a kérdés is megfogalmazható, hogy akár lehetséges prediktív modellt alkotni a kommunikációs magatartásra vagy a tömegkommunikációs üzenetek befogadására vonatkozóan, akár nem, egyáltalán hasznos lenne-e egy ilyen modell? Megcélzása előbbre vinnée az evolúciós magyarázatok és magatartástudományok hívei versus a kulturalisták vitáját? Azaz szüksége van-e a prediktív modell(ek) felmutathatóságára egy az evolúciós elmélet felé elkötelezett megközelítésnek ahhoz, hogy a kommunikációtudomány területen hasznosságát és érvényességét bizonyítsa? 3. Egyéb megjegyzések
A disszertáció többnyire világos és érthető, messzemenően szakszerű nyelven íródott. Felróható, hogy nagy ritkán a megfogalmazás kissé tekervényesre vagy homályosra sikeredett, 1 és hogy meglepően sok elütést találni a szövegben; van, ahol néhány soron belül négyet is (vö. „Elkerülhetetlen egyrészt...”, Tóth 2011: 134). Szakmai szempontból lényegesnek tartanám megszüntetni az ingadozást a „phenomenológiai” (pl. Tóth 2011: 28, 93) és a „fenomenológiai” írásmód között, illetve szükséges lenne az ökológiai fülke fogalmának angol eredetijét helyesen „niche”-ként feltüntetni (kétszer is a fonetikusan helyes „nish”-ként szerepel, egyszer a főszövegben, egyszer a hivatkozások között, ld. Tóth 2011: 21, 160). S végül megjegyezném, hogy talán az általam olvasott elektronikus verzió volt tökéletlen és nyilván szerkesztési hibáról van szó, ha mégis az lenne a disszertáció végleges változata, de körülbelül egy oldalnyi szöveg szó szerint ismétlődik a 98. és 101. oldalak közötti részből a 107-108. oldalon (vö. „Nyilvánvaló, hogy ez a képesség elképzelhetetlen anélkül...”, Tóth 2011: 98, illetve 107). 4. Összegzés
A fentebb megfogalmazottak alapján, s a dolgozat magas tudományos értékére, kristálytiszta logikájára, körültekintő és megfontolt érvelésére tekintettel Tóth Péter doktori disszertációjára a legjobb szívvel ajánlom a summa cum laude minősítést. Budapest, 2012. szeptember 14.
Pólya Tamás
„Gilbert (1991) Spinozát követve megállapítja, hogy a narratívát eleve automatikusan igaznak, valóságosnak fogadja el a néző (olvasó) - az információfeldolgozás tapasztalati (Epstein, 1994), perifériális (Caccioppo & Petty, 1989) nem verbális (Paivio, 1986), narratív (Bruner, 1986; Fischer, 1987) mentén, hogy csak néhányat említsek a megnevezések közül -, csak utólag és akkor vált át racionális - szisztematikus -értelmezésre, ha valami erre motiválja vagy kényszeríti.” (Tóth 2011: 55), vagy „Egyáltalán, miért gyakoribb az antiszociális viselkedés a [média]programokban, ha valóban gyakoribbak (Mares & Woodard, 2001)?” (Tóth 2011: 63), illetve „Noha a hatáselméletek a médiának erős befolyásolást tulajdonító korszakát éljük” (Tóth 2011: 71). 1
Hivatkozások: Cosmides, L. – Tooby, J. (1992): The psychological foundation of culture. In: J.H. Barkow, L. Cosmides, J. Tooby, eds., The Adapted Mind: Evolutionary Psychology and the Generation of Culture. New York, NY: Oxford University Press, 19-136. Tóth P. (2011): A médiaerőszak-kommunikáció hatásának újraértelmezése az evolúciós viselkedéstudományok perspektívájából. (doktori disszertáció, kézirat) Pécsi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Nyelvtudományi Doktori Iskola, Kommunikáció Program.
