Hódítás és integráció
Szabó Edit (1955) ókortörténész, a DE BTK Klasszika-filológiai és Ókortörténeti Tanszékének egyetemi docense. Kutatási területe az urbanizáció, a városi elit a római császárkorban, valamint a latin epigrafika.
Városok születése az ager Romanuson Szabó Edit
O
A város fogalma a rómaiaknál
ppidum, urbs, colonia, municipium, civitas… A latin nyelvben több olyan szó is van, amelyet „város”-ként szoktunk magyarra fordítani, ezek azonban nem tetszés szerint felcserélhető szinonimái voltak egymásnak, mert eltérő tartalommal rendelkeztek. Annak, hogy a rómaiaknak nem alakult ki egységes szóhasználatuk a városra, részben nyelvi-fogalomalkotási, részben pedig történelmi okai voltak. Az oppidum szavuk a várost empirikusan, a látvány felől megközelítve, településként fogta fel, amely jellegzetes objektumok (városfalak, utcák, forumok, lakóházak, középületek, szentélyek, megerősített menedék) összességéből áll.1 A reánk maradt városi alaptörvény-töredékek mindig a város központi települését értik alatta, szemben a territoriumot is magában foglaló önkormányzati-adminisztratív egységgel, a municipiummal vagy coloniával.2 Ez utóbbi esetben az oppidum görög analógiájának egyértelműen az asty, a polis központi települése tekinthető. Az oppidumot használták a municipiummal és coloniával oppozícióban az idegen városok, például a görög polisok vagy a kelták településeinek megjelölésére is. Az urbs az oppidumnak bizonyos mértékig szinonimája volt.3 Nem minden oppidum volt azonban urbs. Utóbbinak csak a városok egy speciális fajtáját nevezték. Róma megnevezése is mindig urbs volt, urbs Romae formában vagy önmagában, a név helyett, ilyenkor jelentése: „a Város”. Más településekre viszont igen ritkán használták. A Kr. e. 1. század polihisztora, Varro a szót az orbisból („kör”, „kerekség”, „gyűrű”) eredeztette, és olyan oppidumot értett alatta, melyet az alapításakor etruszk rítus szerint egy közös igába fogott tehénnel és bikával körbeszántottak.4 A rítus feltétele az égi jelek előzetes megfigyelése és a kedvező auspicium volt.5 Egy orbis volt tehát az urbs kezdete, melyet szántással kerítettek körbe. Az ekevágatot, ahonnan a földet kifordították, mindeközben ároknak nevezték, a kifordított barázdát pedig falnak.6 Ezzel a primigenius sulcusszal,7 azaz „elsőként megvont ekenyommal” jelölték ki a város megszentelt határát, a pomeriumot, melyet Varro a post moerium („a fal mögött”) kifejezésből eredeztet.8 Ez valójában egy földsáv volt, melynek vonulatát határjelző kövekkel, cippusokkal jelölték meg, nehogy valaki megszentségtelenítse. A fal a pomeriumon kívülre került. A kapuk helyét a körbeszántáskor az eke felemelésével, vagyis az ekenyom megszakításával jelölték ki,9 így ezek helye nem vált sacerré, vagyis isteni szférához tartozóvá, ezért lehetett rajtuk keresztül közlekedni, és a tisztátalan dolgokat (például a halottakat) is itt lehetett kivinni a városból. Az urbs vallási és jogi értelemben egyaránt szigorúan a pomeriumon belül helyezkedett el.10 A rítus leírásakor Varro és a későbbi, császárkori szerzők is az idősebb Cato (Kr. e. 234–149) történeti művére, az Originesre (Kezdetek) hivatkoznak, eddig követhető vissza tehát írott forrásokban az eljárás. Emellett Kr. e. 102-től kezdődően érméink is vannak, melyek eke elé befogott tehenet és bikát, vagy pomeriumot szántó pontifexet, esetleg más alapítót (conductort) ábrázolnak. Ilyen veretek föld-, illetve colonia-törvények idején kerültek esetenként kibocsátásra (102-ben a Marius-féle veterántelepítésekre vonatkozó Lex Appuleia agraria kapcsán,11 Kr. e. 81-ben, Sulla veteráncoloniáinak alapítása alkalmából,12 majd Augustus13 és utódai alatt). A császárkorból helyi
52
Hódítás és integráció
1. kép. Itália a római köztársaság időszakában
53
Tanulmányok
bronzok is fennmaradtak, melyeken tartományi városok saját alapításukról emlékeznek meg.14 Rómának nemcsak a megnevezése utal sajátos alapítására, hanem a később lejegyzett hagyomány is úgy tudta, hogy etruszk rítussal alapított város volt (Plutarchos: Romulus 11). De nemcsak a megbízhatatlan hagyományra támaszkodhatunk. Későbbi szerzők egybehangzó adatai is igazolják, hogy a pomerium létezett, és a város életében több száz évvel az alapítását követően is jelentősége volt. Augustus áthelyezte, Claudius és Vespasianus pedig felhatalmazást kapott az áthelyezésére, ezt egyenesen a Vespasianus császári felhatalmazásáról szóló törvényből tudjuk, melynek fennmaradt egy töredéke (Lex de imperio Vespasiani).15 Néhány, a pomerium átlépésével kapcsolatos szokás, illetve szabály is sokszorosan dokumentált ókori szerzőink műveiben. A diadalmeneteket leszámítva, melyekhez mindig egy speciális tisztítóáldozat, suovetaurilia (a sus + ovis + taurus összetételből, disznó, juh és bika egyidejű feláldozása) kapcsolódott, fegyveresen senki sem léphetett a pomerium által határolt területre. A centuriák szerinti népgyűlést, mely a hadsereggyűlésből alakult ki, mindig a pomeriumon kívül, a Mars-mezőn tartották. A consulok imperiuma (leegyszerűsítve: katonai hatalma) is csak a pomeriumon kívül volt hatályos, hazatérésükkor hivatali jelvényeikből, a vesszőnyalábokból az élet-halál feletti hatalmukat jelképező bárdokat el kellett távolítani, és hadvezéri öltözetüket togára kellett cserélniük. Az urbs ugyanis a polgári (civil) élet helye volt, itt épültek fel a római istenek templomai is. Varro szófejtéséből az is kiderül, hogy Latiumban nemcsak Rómát alapították ezzel a szertartással, hanem más latin városokat is. Szerzőnk még azt is hozzáteszi, hogy a római coloniákat is azért nevezik a régi szövegek urbesnek, mert Róma ugyanezzel a szertartással alapította őket.16 A rendelkezésünkre álló források azonban Róma telepesvárosait nem urbsoknak, hanem következetesen coloniáknak nevezik. Hogy mi volt az oka ennek a megkülönböztetésnek, arra talán azok az esetek adhatnak felvilágosítást, amikor a latin szerzők az urbs szót nem Róma megnevezésére, hanem más helyzetekben használják. Az idősebb Plinius például földrajzi leírásának görög városokról szóló fejezeteiben folyamodik a szóhoz, amikor egy-egy vidék ismertetésének bevezetőjeként számszerű ös�szesítést ad az ottani városokról. Külön-külön adja meg a számát az urbsoknak és civitasoknak,17 illetve a coloniáknak, és urbsoknak. Nem azonos jogállású városkategóriákat jelentenek tehát ezek nála. Amikor viszont az összesítés után a tárgyalt régióban fekvő városokat név szerint is felsorolja, többnyire már az általánosabb oppidum szót használja az urbs helyett.18 Az urbs nála a polis latin megfelelője, mely az ő korában ugyan már régen nem, de egykor, történelmének hosszú időszakán keresztül önálló állam volt. Ugyanilyenek voltak azok a latiumi városok is, amelyeket Varro szerint Rómához hasonlóan etruszk rítussal alapítottak, mert Latiumban csak városállamok léteztek mindaddig, amíg Róma a saját territoriumán engedélyezett önkormányzatokkal kivételt nem teremtett. Róma földműves telepesei, a colonusok azonban nem egy-egy új városállam polgárai lettek, mint hajdan az Alba Longából származó Romulus városának, az Urbsnak az alapítói. Városuk az ager Romanuson létesült, és ott is maradt, nem szakadt ki belőle, és a telepeseket sem bocsátotta el Róma a saját polgárai közül. Az Urbsnak és coloniáinak tehát nem volt azonos a jogállá-
54
sa. Minden bizonnyal ezért nem illethette meg az utóbbiakat az urbs megnevezés. A Róma és coloniái közötti viszony – ha a görög analógiáknál maradunk – a métropolis és a kléruchia viszonyára hasonlított leginkább. Magyarázatunknak viszont ellentmondani látszik Varro, aki szerint a régi szövegek Róma coloniáit még urbsnak nevezték. Nem biztos azonban, hogy ő mindent pontosan tudott. Elképzelhető ugyanis, hogy ezek az általa közelebbről nem meghatározott coloniák nem is Róma telepesvárosai voltak, hanem régi (Kr. e. 338 előtt alapított) latin „coloniák”, melyek – még ha Róma esetleg aktívan vett is részt némelyikük megszervezésében – formálisan Róma és a latin szövetség közös alapításainak számítottak.19 Ezek létrehozásukat követően önálló városállamok lettek,20 és csak később kerültek római uralom alá. Közülük Antiumról és Velitraeről még azt is tudjuk, hogy legyőzésüket követően a területükön Róma a saját telepesei számára alapított római polgárkolóniát (ld. lentebb). Könnyen lehetséges, hogy mindezeket Varro nem tudta. A késő köztársaság korára ugyanis a hagyomány felértékelte Róma múltbéli szerepét, és nagyobb hatalmat tulajdonított neki a fennállása első évszázadaiban, mint amekkorával valójában rendelkezett.21 Livius, aki 32 éves volt, amikor Varro meghalt, tehát korban nem élt tőle távol, történeti munkájában úgy írja le ezeknek a latin coloniáknak a létrehozását, mint római alapításokat, holott római coloniák alapítására majd csak a latin háború (Kr. e. 340–338) után került sor. A municipium, colonia és civitas az oppidumtól eltérően a várost szervezetként fogta fel. Egy önmagát kormányzó polgárközösséget értett alatta. Közülük a civis („polgár”) szóból származó civitas semleges, általános jelentésű fogalom volt (igazgatásban használt műszóként a császárkorban lesz majd jelentősége). A municipium és a colonia viszont a városi önkormányzat egy-egy fajtáját jelentette. A döntő különbség a két utóbbi között, némiképp leegyszerűsítve, az volt, hogy a municipium egy idegenből befogadott önkormányzatot jelentett a római állam területén, míg a colonia egy Rómából kibocsátott telepesközösséget. (Mindkettő lehetett római polgárok közössége is, és latin jogúaké is – erről később). Ezt a két fogalmat használta évszázadokon keresztül a római államigazgatás és jog a teljes autonómiával bíró városok megnevezésére, így a tartalmuk, ha kisebb-nagyobb mértékben változott is, mindig pontosan definiált volt. Utólag azonban, a forrásaink hézagossága miatt már nem egyszerű a jelentésükben bekövetkező változásokat rekonstruálni.
Városállamból területi állam: városok születése az ager Romanuson Fennállásának első évszázadaiban Róma a szomszédaival szakadatlanul háborúzott, és a háborúk tétje időnként a fennmaradása volt. Talán mert később alapították, és gyöngébb is volt náluk (a Tiberisen túli szomszédja, Veii a legnagyobb területtel rendelkező etruszk város volt), létfontosságú volt számára katonai potenciáljának erősítése, ennek pedig egyik alapvető eszköze saját népességének növelése volt. Minden bizon�nyal ez a kényszer tette őt az idegenekkel szemben befogadóvá. A hódítás tehát egyúttal a népességszerzés eszközéül is szolgált. Róma a bekebelezett városállamok, városok, törzsi egységek közösségi intézményeit megsemmisítette, ám a la-
kosaikkal szemben egyénileg nagyvonalú volt: megadta nekik a római polgárjogot. Ez esetenként átköltöztetéssel, birtokelkobzásokkal is együtt járt, a kiürített területekre pedig Róma a saját telepeseit küldte. Ha a helyzet úgy kívánta, az új földekből egy-egy új tribust (kerületet) is szervezett, és az új polgárokat a saját telepeseivel együtt ebbe sorolta be. A territoriumán, vagyis az ager Romanuson falusi keretek között élő lakosságát a központból közvetlenül igazgatta, bár néhány évszázadon keresztül a tribusoknak volt némi kisegítő adminisztratív funkciója is, nem csupán szavazóegységek voltak.
a) A kolonizáció szerepe Róma területi állammá válásában Mivel az ager Romanuson belül a telepítések hosszú ideig egyéni földosztás formájában történtek – a telepesek, azaz colonusok22 legfeljebb falunyi méretű kis csoportjai nem kaptak önkormányzatot –, ezek hosszú ideig nem is idéztek elő változást a territorium városállami igazgatásának struktúrájában. A telepesközösségek átalakulása önkormányzattal bíró városokká majd csak a latin háborút követően, a római polgárok coloniáinak (coloniae civium Romanorom) alapításával kezdődött el, de még azt követően is lassú folyamat volt. A római kolonizáció első korszakát (Kr. e. 338–241) a tengerparti coloniák (coloniae maritimae) létrehozása jelentette.23 Az egy-egy helyre kiküldött telepesek száma hosszú időn keresztül meglepően csekély volt, több esetben is úgy tűnik, hogy 300.24 H. Galsterer ezt egészen a Kr. e. 2. századig egy olyan standard számnak tartja, melynek szimbolikus jelentése volt: a háromszázak Róma városának a romulusi 3 tribus – 30 curia – 300 gens beosztását testesítették meg.25 De nemcsak a telepesek száma, hanem a kiosztott föld is rendkívül kicsi volt: a 2 iugerum (fél hektár) látszik szokásosnak,26 ami jóformán csak a lakóudvar meg a temetőhely létesítésére volt elegendő,27 és semmiképpen sem egy család eltartásához. Ezt többnyire úgy magyarázza a kutatás, hogy a 2 iugerum csupán az a földmennyiség volt, amit a telepes magántulajdonba, censusköteles földként kapott, emellé azonban még foglalhatott vagy bérelhetett is az ager publicusból (közföld), és használhatta a közös legelőket is. Az alapításkor ugyanis a coloniák territoriumának csak egy kis részét osztották ki. A római állam szűkmarkúsága saját polgáraival szemben a latin coloniákkal való összehasonlítással is jól érzékeltethető: mint fentebb már utaltunk rá, Róma a latin szövetség tagjaként részt vett a latin coloniák alapításában, a Kr. e. 4. század derekától pedig – ezt majd lentebb fogjuk látni –, már maga szervezett ilyeneket. Nos, a latin coloniákban a telepeseknek a két iugerum többszörösét osztották ki fejenként. A római polgárok coloniáiban osztott parcellák méreteiben csak a második pun háború utáni telepítések hoztak változást, bár úgy tűnik, a kiosztott föld nagysága a 10 iugerumot ekkor se nagyon érte el, holott némely latin coloniában ez idő tájt esetenként már 80-100 iugerumot is adtak. H. Galsterer úgy véli, hogy ennek az volt az oka, hogy Róma patrícius vezetése censusköteles föld kiosztásával nem akart változást előidézni a társadalmi struktúrában. Ennek ugyanis katonai összefüggései is voltak, bizonyos kvótákat tartani kellett a római és szövetséges hadkötelesek arányaiban.28 Ez azonban csak a latin szövetség feloszlatása előtti időket ma-
Hódítás és integráció
gyarázza. Talán a Rómától való nagyobb távolságot, az erősebb külső fenyegetettséget és a római polgárjog elvesztését kívánta Róma a bőkezűségével ellensúlyozni a latin coloniákba kitelepedni hajlandó lakosai számára. Bár a telepesek kiküldésének szociális mozgatórugóit senki sem tagadja,29 széles körben az az elfogadott vélemény, hogy a kolonizációnak elsősorban katonai célja volt. Ezt megerősíteni látszanak a coloniák masszív falai, a katonai táborra emlékeztető alaprajzuk és polgáraiknak a katonai szolgálat alól való mentesítése is. Magukat, illetve azt a helyet kellett védeniük, ahová telepítették őket. A telepesek csekély száma miatt azonban vannak, akik úgy ítélik meg, hogy a római polgárok coloniái erre a feladatra alkalmatlanok voltak, és emiatt meg is kérdőjelezik a feltételezett katonai funkciót.30 Úgy vélem, hogy nem kell ezt tennünk, bár az elsősorban alkalmi vagy potenciális katonai feladatok mellett hosszabb távon a római coloniáknak inkább egy másik, békésebb funkciója érvényesült. Az ugyanis, hogy ezek előretolt posztok voltak, Róma hatalmát demonstrálták, és a telepeseknek nem feltétlenül barátságos környezetben kellett boldogulniuk, nehezen vitatható.31 Többük esetében az is megállapítható, hogy stratégiailag fontos pontra helyezték őket. Mindezen túl azonban talán nem is az a döntő, hogy mi alkalmasnak tartjuk-e őket a fenti feladatokra, hanem az, hogy a rómaiak annak tartották. E települések falat és emellé szakrális megerősítést is kaptak.32 A telepesek csekély számából egyébként nem is feltétlenül következett a coloniák alacsony lélekszáma. A behódolt őslakosságot rendszerint nem űzték el vagy telepítették ki a városalapítás céljára kijelölt területről, csupán a földjének egy részét sajátították ki. Korlátozott polgárjogú lakosként, incolaként élt tovább a colonia territoriumán, és előbb-utóbb, egyénileg vagy csoportosan, a római polgárjogot is megkapta, az új polgárokat pedig a római telepesek közösségébe sorolták be. Ezt jól példázza a Kr. e. 467-ben alapított antiumi latin colonia esete.33 Antium egykor a volscusok legjelentősebb városa volt, Róma kikötőjének, Ostiának déli szomszédságában. Elfoglalása után az itt létesítendő szövetségi colonia megszervezését, úgy tűnik, Róma saját ügyének tekintette. Livius azt írja, hogy kellő számú római jelentkező híján már a kiküldendő telepesek jegyzékébe is vettek fel volscusokat.34 Ezt követően az antiumi colonia több alkalommal is gyanúba keveredett, hogy a volscusokkal tovább folyó háborúkban titokban az ellenséggel játszik össze, mégsem érték retorziók, mert Rómának a volscusokkal, aequusokkal és sabinokkal viselt szakadatlan, több fronton egyidejűleg folyó háborúiban már az is szempont lehetett, ha Antium lakossága nyíltan nem fog ellene fegyvert.35 Jó száz év múlva a latin háborúban azonban már ezt is megtette, ezért a háborút követő rendezéskor Róma, hogy Antium megbízhatóságát erősítse, most már a saját nevében újabb római telepeseket küldött oda (ami nyilván birtokelkobzásokat is jelentett – ez volt a büntetés), ugyanakkor a régi antiumiaknak is megengedte, hogy ha akarják, az új colonia tagjai legyenek. Ezzel egyidőben Róma a Velitrae-beliekre (szintén régi latin colonia) mint a múltban többször is ellene lázadókra keményen lesújtott: a város falait lerombolták, senatoraikat a Tiberisen túlra költöztették, az elkobzott senatori birtokokra pedig új, római colonusokat dedukáltak.36 Itt sincs szó tehát a teljes lakosság elköltöztetéséről, csupán a lázadásokért felelős vezető rétegéről. A frissen birtokba vett területeken alapított római polgárkolóniák tehát nem
55
Tanulmányok
csupán a területbiztosítás eszközei voltak, hanem a behódolt szomszédos lakosságot is fokozatosan integrálták. A tengerparti coloniáknak sem csupán az volt a funkciója, hogy Róma Közép-Itália belső területein élő, kevésbé megbízható szövetségeseit elzárják a tengertől, és biztosítsák a part menti ös�szekötő utat. Falaik a tengerparti lakosságnak (telepeseknek, behódoltaknak egyaránt) védelmet is biztosítottak a közös külső ellenséggel, például a kalózokkal vagy a syrakusai flotta rendszeres támadásaival szemben. A római uralom biztosítását a coloniák funkciójában tehát a lehető legtágabban kell értenünk: a katonai feladatok teljesítésén túl a meghódolt lakosság romanizálásában és integrálásában is fontos szerepet játszottak. Úgy tűnik, hogy a római polgárok coloniáinak a korai időkben még nem volt igazi önkormányzata. Az ager Romanus egyéb, falusias településein (vicusokban, forumokon, conciliabulumokon stb.) élőknél viszont kezdettől fogva szélesebb jogaik voltak. Kellett hogy legyen például szükséghelyzetre valamilyen vezetőjük.37 Később – a velük párhuzamosan létesülő teljesebb önkormányzati formák, a municipiumok és latin coloniák hatására – a római polgárok coloniái is szélesebb önkormányzati jogokat kaptak. Autonómiájuk kiszélesedésében annak is szerepe volt, hogy a tribusnak, amely eredetileg föléjük rendelt territoriális intézmény volt, megszűnt az igazgatási funkciója, és ennek jogosítványai (például a vagyonbecslés) átkerültek hozzájuk. A valódi önkormányzattá válásuk Kr. e. 4–3. századi történéseit sajnos nem ismerjük. A Kr. e. 2. századra az átalakulási folyamat befejeződött.
b) A municipiumok szerepe Róma területi állammá válásában Városok nemcsak telepesek kiküldésével keletkeztek az ager Romanuson, hiszen Róma a hódításai során olyan területeket is bekebelezett, amelyek urbanizáltak voltak. Amennyire természetes volt azonban Rómában, hogy a meghódoltak megkapják a római polgárjogot, annyira nem volt az, hogy ezek a római népen, a populus Romanuson belül egyúttal valamiféle külön populust is alkossanak. Ezért Róma – néhány nagyon kevés kivételtől eltekintve – egészen a latin háborút követő rendezésig módszeresen felszámolta a meghódítottak közösségi intézményeit.38 Ezután azonban már egyre gyakoribbá vált, hogy a behódoltak elkülönült territoriummal és önkormányzattal bíró közösségként létezhettek tovább a római állam keretein belül. Róma döntötte el, hogy mekkora önállóságot engedélyez számukra, és hogy mennyire integrálja őket a saját polgárai közé. Az autonómia legteljesebb fokát az ilyen „bekebelezett” közösségek számára a municipiumi státusz jelentette. A rómaiak a szót a munus („teher”) és a capere („elfogadni, vállalni”) szavak összetételéből magyarázták,39 bár vannak, akik úgy vélik, hogy ezt már ők is pontatlanul tudták, mert a capere igével csak a régi, klasszikus kori használatból már eltűnt munia („kötelezettségek”) főnév kapcsolható össze.40 A kötelezettség a municipiumok polgárai, a municepsek számára a római polgárok kötelezettségeinek: az adózásnak és a katonáskodásnak a vállalását jelentette. A városukban viszont élhettek a saját szokásaik és törvényeik szerint.41 Nagy szabadságuk ellenére a municipium polgárait a római állam polgárainak tekinthetjük. Ez az önkormányzathoz való jogukban nyilvánult meg, és még
56
inkább abban, hogy Róma városának lakosaival együtt ők is a római hadseregben, a legiókban szolgáltak. Az idegenek is rómaiaknak tekintették őket. A municipiumok integrációjának két különböző fokozata volt: a municipium sine suffragio a szavazati jog hiányát jelentette – az ilyen város polgárai, a cives sine suffragio (szavazati jog nélküli polgárok) nem szavazhattak a rómavárosi népgyűléseken, és nem is voltak római tisztségre választhatók (a saját városukban természetesen igen!). A Kr. e. 4–3. század folyamán Róma a meghódított italicus városoknak többnyire ezt a státuszt adományozta. Az első város, amely ezt elnyerte, a Rómától kb. 50-60 km-re fekvő etruszk Caere volt, valószínűleg Kr. e. 353-ban.42 A municipium civium Romanorum státusza az előbbivel szemben a municepsek számára a teljes római polgárjogot jelentette, Rómában való tartózkodásuk esetén a szavazati jog gyakorlásának biztosítását is beleértve. Jogilag a különbség a kétfajta municipium között tehát egyértelműnek látszik, a fogalomhasználat tekintetében azonban némiképp bonyolultabb a helyzet. Úgy tűnik, hogy a municipium alatt egy jó ideig csak a municipium sine suffragiót értették Rómában, ugyanis azokat az autonóm városokat, amelyek lakossága a Kr. e. 5–3. század során teljes római polgárjogot kapott – ezek ekkor még igencsak kivételszámba mentek! – nem nevezték municipiumoknak. A municipium fogalmának kiterjesztése a teljes római polgárjoggal bíró idegen eredetű közösségekre – úgy tűnik – majd csak a Kr. e. 2. században következhetett be, amikortól kezdve a municipia sine suffragio polgárai is elkezdték elnyerni a szavazati jogot, és ezzel teljes jogú római polgárok közösségeivé váltak. Azt viszont, hogy milyen közös fogalmat használtak a korai évszázadokban azokra az idegen eredetű városokra, melyek lakossága teljes római polgárjogot kapott, és emellé még önkormányzatát és territoriumát is megtartotta, nem tudjuk. Kevés volt belőlük, és ezek jó része is majd csak Kr. e. 338 után nyerte el az optimo iure státuszt.43 Valamiféle foedus (szövetség) kötötte őket Rómához, és egyedi privilégiumaik is voltak, ezért lehetséges, hogy nem is létezett a megnevezésükre közös gyűjtőfogalom. Az első teljes jogú római polgárközösség talán a Rómától 18 km-re fekvő Gabii volt, mely a hagyomány szerint még a Kr. e. 5. században vált a római állam részévé,44 majd őt Kr. e. 381-ben az Albai hegyek közt fekvő Tusculum követte,45 mely száz évvel korábban a latin szövetségben még Róma egyik legerősebb riválisa volt, ezt követően azonban a volscusok ismétlődő támadásai miatt súlyos veszteségeket szenvedett. Tusculummal nagyjából egy időben talán a Rómától 39 km-re fekvő Capena is hasonló jogokat kapott (CIL XI 3873).46 A dátumok világosan jelzik, hogy a teljes jogú római polgárok önkormányzata a municipium sine suffragiónál történetileg korábbi képződmény volt. A megadott távolságadatok azt sejtetik, hogy a municipium mint önkormányzati forma egy olyan helyzetben és időszakban alakult ki, amikor a római hódítást követően az összetelepítés (görögül synoikismos), mely a korai római terjeszkedés tipikusnak tekinthető kísérőjelensége volt, különböző okok miatt már nem látszott célszerűnek vagy kivitelezhetőnek. Ilyen ok lehetett az egyre nagyobb távolság Rómától és az ebből fakadó kommunikációs nehézségek, a meghódolt városállam nagysága, a bekebelezett városállam vezető rétegének jó kapcsolatai Rómával és jó érdekérvényesítő képessége (például a tuscu-
Hódítás és integráció
Norba (a mai Norma mellett) a római hagyomány szerint Kr. e. 492-ben a volscus hegyek (ma Monti Lepini) északnyugati nyúlványán, az Albai-hegyek és a Tyrrhen-tenger közötti vidék, az ager Pomptinus védelmére (Livius II. 34) létesült latin colonia volt. A meredek lejtőre épített úgynevezett „kis Akropolisz” lehetett az eredeti település, mert itt Kr. e. 5. századi kerámialeletek kerültek elő. Kr. e. 329-ben a lázadó volscusok megtámadták és lerombolták. A szabálytalan kőtömbökből épült, ún. poligonális fallal megerősített kisváros és a „nagy Akropolisz” építése a Kr. e. 4. századra datálható és a rómaiak által újjáépített várossal azonosítható. Sulla polgárháborúja idején (Kr. e. 82/81) Norba a néppártiak oldalán harcoló lakosaival együtt elpusztult, és többé nem épült újjá. Maradványai alapján pontos képet alkothatunk a korai coloniák eredeti településszerkezetéről és jellegzetes védműveiről. Alaprajza megközelítőleg kör formájú, a szabálytalanságok valószínűleg a terepadottságokból adódtak. Átmérője 750 méter körül van. Három kapuja volt. A feltárt részeken az utcái többnyire egymással párhuzamosak, illetve egymásra merőlegesek.
lumi L. Fulvius átállása Róma oldalára, vö. Plinius: Naturalis historia VII. 36, és egy jó fél évszázad múlva a gens Fulvia egyik tagja már consul lett), de a katonai-stratégiai szempontokat sem szabad lebecsülnünk. A latin szövetségesek ugyanis egyre inkább elviselhetetlennek érezték Róma növekvő erejét, és a Kr. e. 4. században már egyre sűrűbben fordultak vele szembe, miközben katonai potenciáljukat is növelték: a szövetség új, délen létesített kolóniáiban nagyvonalúan bántak a meghódított samnisokkal. Róma is kénytelen volt erősítenie magát. A latin szövetség tagjának lenni azonban, melyben a tagok között kölcsönös conubium, commercium, tanácskozási és bevándorlási jog érvényesült (erről lásd majd lentebb), sokkal vonzóbb volt a városok számára, mint mindenfajta önállóságot elveszítve beolvadni a római államba, és római polgárként szakadatlanul háborúzni.47 Rómának tehát elfogadható feltételeket kellett kínálnia azok részére, akikre támaszkodni akart, és akiket ezért szorosabban magához akart kötni. Róma „nagyvonalúsága” a teljes polgárjog és az önkormányzat felkínálásával tehát kényszerből is fakadt. A Gabiinek, Tusculumnak és esetleg Capenának adományozott kivételes privilégiumok, melyek valamiféle „állam az államban” helyzetet eredményeztek,48 illetve Caere egyedülálló státusza a szavazati jog nélküli polgáraival akár rövid életű átmeneti megoldások is lehettek volna a római történelemben, Kr. e. 338-ban azonban Róma, a latin háború győzteseként, a latin szövetséget felszámolva végérvényesen a municipalizáció útjára lépett. Az Alba Longa körül fekvő régi latin államokat, Lanuviumot, Laviniumot, Ariciát, Nomentumot, Pedumot bekebelezte, polgáraik azonban teljes római polgárjogot kaptak úgy, hogy az önkormányzatukat és a territoriumuk feletti ellenőrzésüket is megőrizhették. Régi önállóságában a Rómával szembeforduló Tusculumot is megerősítették. A latinok mellett harcoló campaniai városokat Róma ugyancsak uralma
alá vonta, ezek azonban a municipium sine suffragio státuszát nyerték el.49 Közülük Capua volt a legjelentősebb, melynek vezető rétege, az equites Campani már korábban római polgárjogot kaptak (ami önmagában is érdekes, mert a capuai lovagok a római polgárjoguk elnyerésekor még egy idegen állam polgárai voltak). A római állam keretein belül létrejövő, saját territoriummal, saját populusszal rendelkező önkormányzatok – az egyszerűség kedvéért municipiumok – a római városállam területi állammá való átalakulását indították el. A municipium sine suffragio státusza egy olyan Róma-felfogást tükröz, melyben még erős a kötődés a városállami hagyományokhoz: a népgyűléseket és a tisztségviselőket ugyanis – beleértve a rómavárosiakat is – még lokális testületeknek tekintette. Mivel azonban a Róma városában működő intézmények, a senatus, a magistratusok és a népgyűlések nem csupán Róma városának lakosságát, hanem a municipiumokban élők sorsát is érintő döntéseket hoztak (például háborúkról, földtörvényekről), a cives sine suffragio, bár a terheket viselték, az állami ügyekben születő döntésekből ki voltak zárva. A késői köztársaság korában ezt már sérelmesnek tekintették.
c) A latin jog A latin népnek voltak közös kultuszai, melyet városaik közösen ápoltak. Ezenkívül volt egy alapvetően katonai szövetsége is, az úgynevezett foedus Cassianum, melyet Spurius Cassius consul a hagyomány szerint Kr. e. 493-ban azt követően hozott létre, hogy a Regillus-tavi ütközetben Róma legyőzte az ellene szerveződött koalíciót, az ariciai szövetséget. Az együttműködés célja az volt, hogy Latium városai eredményesebben tudjanak védekezni harcias szomszédaik, mindenekelőtt az
57
Tanulmányok
aequusok, volscusok és etruszkok hódító törekvéseivel szemben, és hogy a már elveszített területeiket is visszaszerezzék. A védhetőbb határok kialakítása érdekében azonban az expanzió sem volt idegen tőlük. Ezt a szövetséget modern megnevezéssel latin szövetségnek szokás nevezni, bár később már a volscusok és aequusok kétoldalú szorításában élő hernicusok is tagjai lettek. Egészen bizonyos azonban, hogy ennek az együttműködésnek Latiumban előzményei is voltak, és Róma a Kr. e. 5. század elején valószínűleg vagy csak betársult a már jóval korábbi időktől fogva létező szövetségbe, vagy már korábban is tagja volt, és riválisait legyőzve 493-ban újraszabályozta a régebbi együttműködést. Vezető hatalma azonban ezt követően sem lett még egy jó ideig a szövetségnek. A római hagyomány hamis képet fest az archaikus kori Róma szövetségen belüli szerepéről. A legrégebbi római coloniák (Fidenae, Cora és Signia) alapítását ugyanis még a királyság korára teszi a hagyomány, Róma azonban ekkora vállalkozásokhoz még túl kicsi volt abban az időben, ezért ezek a városok valójában latin coloniák lehettek, a latin szövetség közös alapításai. A szövetség a tagállamok polgárai számára egy sor egymás között kölcsönösen érvényes privilégiumot is biztosított. A ius conubii (vagy egyszerűen csak conubium – a házasságkötési jog) törvényesnek ismerte el a polgáraik közötti házasságot ennek összes vagyonjogi következményével együtt (a hozomány átvitele egy másik városba, váláskor annak kiadása, a végrendelkezés, örökösödés stb.). A ius commercii (rövideb-
ben commercium, a kereskedés joga) a szó szerinti jelentésénél sokkal szélesebb volt. A szerződéskötés jogát, illetve a szerződés vagy örökség révén történő tulajdonszerzés jogát jelentette. A ius migrationis (a bevándorlás joga) pedig az állampolgárság kölcsönös elismerését biztosította.50 A latin városok polgárainak joguk volt a szövetség bármelyik tagállamában száműzetésbe vonulniuk, a száműzetésből vagy hadifogságból hazatérők számára pedig a tagállamok kölcsönösen garantálták a vagyonok visszaadását.51 A szövetségesek egymással szabadon tanácskozhattak, közös gyűléseket (concilia) tarthattak. Szabály létezett a közösen folytatott háborúban szerzett zsákmány felosztására és az ily módon elfoglalt terület hasznosítására is. Ezen közösen telepes várost, coloniát alapítottak. Mint már említettük, ezek az úgynevezett régi (Kr. e. 338 előtt alapított) latin coloniák (priscae Latinae coloniae) önálló városállamok voltak, és a szövetséget erősítették.52 Státuszukban alapvetően különböztek tehát a római polgárok telepesközösségeitől, és látni fogjuk, hogy a Róma által Kr. e. 338 után alapított latin coloniáktól is. A Kr. e. 4. századra Róma a latin szövetség legnagyobb és legerősebb városává vált, és a szövetséget, valamint a közös városalapításokat egyre inkább a saját céljaira használta fel, ami a szövetségesei elégedetlenségéhez, és végül az úgynevezett latin háborúhoz vezetett (Kr. e. 440–438). Róma ebben kivívott győzelme fordulópontot jelentett nemcsak a saját, hanem egész Itália történelmében is. A latin szövetséget fel-
Alba Fucens (a mai Avezzano közelében, a Monte Velino lábánál). Az aequusok városának helyén alapította Róma latin coloniaként a második samnis háború idején, Kr. e. 304-ben 6000 kiküldött telepessel. Vele egy időben telepítette Sorát, Carseolit és Nequinumot (későbbi ismertebb neve Narnia) is, melyekkel együtt az volt a funkciója, hogy megakadályozza a samnisok együttműködését Közép- és Észak-Itália népeivel. A colonia a Fucinus-tótól északra, 700 méteres tengerszint fölötti fennsík peremén, dombos terepen épült. Mellette keresztezte a Rómából az Adriai tengerhez vezető út az Észak-Itáliát a Liris völgyén át Campaniával összekötő utat. Egy három magaslat által közrefogott horpadást erősítettek meg itt poligonális kőtömbökből álló, messze kinyúló falgyűrűvel. A falak vastagsága 2,8–3,4 méter. Három városkapuja volt. A kép középpontjában látható északkeleti magaslaton, melynek tengerszint feletti magassága meghaladja az 1000 métert, a középkori település és vár maradványai találhatók. Itt feltételezik a colonia fellegvárát. A Kr. e. 1. században – a polgárháború alatt történt rombolások miatt – jelentősen átépítették, az eredeti utcaszerkezetét azonban alapvetően megtartották.
58
oszlatta, s ezzel a szövetség tagjai között kölcsönösen érvényesülő jogokat megszüntette. Latium egy részét bekebelezte (az érintett latin városok teljes jogú római polgárok önkormányzataivá váltak), és Latium adiectum (a „kibővített Latium”, azaz Dél-Etruria, a régi Latium és Campania északi része) hegemón hatalmává válva elkezdte saját új, kétoldalú szerződéseken alapuló itáliai szövetségi rendszerének kiépítését. Ebbe az új alapokra épített szövetségi rendszerébe illesztette be a latin városok önállónak meghagyott maradékát úgy, hogy számukra conubiumot és commerciumot adott. Ezek a jogok azonban már csak kétoldalúan, Róma és egy-egy latin szövetségese között érvényesülő jogok lettek. Hozzájuk járult még a ius migrationis is, a bevándorlás joga, melynek értelmében ha a latin joggal rendelkező város polgárai Rómában telepedtek le, bár nem számítottak római polgárnak, és ennek megfelelően nem is tartoztak semmilyen tribusba, mégis szavazhattak (a népgyűlés előtt mindig kisorsolták, hogy melyik tribusszal). Egymással – mint Róma összes többi itáliai szövetségese – a latin szövetségesek sem szövetkezhettek, és nem háborúzhattak. Helyzetük Róma többi szövetségeséhez képest kiváltságosoknak számított. Polgáraik egyénileg lényegében ugyanazokkal a jogokkal bírtak, mint a municipia sine suffragio polgárai, de nem számítottak római polgárnak, hiszen formailag legalábbis egy másik államhoz tartoztak. Kötelezettségeik szövetségesi kötelezettségek voltak, háború esetén ennek megfelelően segédcsapatokban szolgáltak. Régi, latin szövetségen belül élvezett privilégiumaiknak azonban ezek csak morzsái voltak, és a politikai mozgásterük is rendkívül beszűkült. Kr. e. 338 után folytatódott a latin coloniák telepítése. Kr. e. 89-ig ezek formálisan továbbra is Róma és a latinok közös vállalkozásainak számítottak, a telepítéseket azonban teljes egészében Róma szervezte. Nem egy esetben csupán azért lett egy-egy colonia latin jogú, mert kellő számú jelentkező híján Róma nem tudott a tervezett helyen római polgárok számára coloniát alapítani, ezért a telepítésbe kénytelen volt bevonni a latinokat is (Ez történt például Aquileia esetében). Az új telepesvárosok ugyanolyan jogállásúak lettek, mint Róma 338 utáni latin szövetségesei. A latin coloniák alapítása Kr. e. 338 után már nyíltan Róma hatalmi érdekeit szolgálta, de a földosztásból a latin szövetségeseknek is haszna származott. A Kr. e. 2. században már 4000-6000 fővel telepített latin coloniák Itália-szerte a római expanzió erős bástyái lettek, és jelentős mértékben hozzájárultak Róma itáliai hegemóniájának kiépítéséhez. Rómának önmagában, latin szövetségesei nélkül ehhez nem lett volna elegendő kapacitása.
Hódítás és integráció
Összegzésként két dolgot szeretnénk kiemelni: 1. Róma felemelkedése és nagyhatalommá válása szorosan ös�szefüggött polgárjog- és urbanizációs politikájával. A római városállam megerősödését erős integráló képességének köszönhette. Hogy városának legyen elég katonai ereje ahhoz, hogy Latium perifériáján, ellenséges szomszédok gyűrűjében fennmaradhasson, a hagyomány szerint Romulus asylumot, szent menedéket létesített, és Róma befogadott mindenkit, aki oda menekült. Legyőzött szomszédaival ugyanezt tette. Ha saját uralma alá vonta őket, nem alávetett státuszba kerültek, hanem polgárjogot kaptak. Ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Róma a Kr. e. 4. század elejére Latium legnagyobb és legerősebb állama lett. Az római állam történetének új korszaka kezdődött azzal, hogy a legyőzötteket már nem csupán egyénileg integrálta polgárai közé, hanem közösségi jogokat, önkormányzatot is engedélyezett számukra. Később ezek mintájára a saját polgárai számára is olyan telepes kolóniákat kezdett alapítani, amelyek már bizonyos fokú önkormányzattal rendelkeztek. Az önkormányzattal bíró városok megjelenése az ager Romanuson Róma városállamból területi állammá való átalakulását eredményezte, a latin háború után következetesen alkalmazott municipalizációs és kolonizációs politikája pedig megalapozta itáliai hegemón hatalommá, később pedig birodalommá válását. 2. A széles városi autonómiák gyökerei a Kr. e. 5–4. századra nyúlnak vissza. A római városok történelmüknek szinte minden időszakában sokkal önállóbbak voltak, mint a modern városok. Nem álltak ugyanis állandó vagy tartós felügyelet alatt. Hogy ez így alakult, abban fontos szerepet játszott, hogy Róma uralmi rendszere, és ezen belül az autonómiák különböző típusai – mint láttuk – a Kr. e. 5–4. században formálódtak ki, egy olyan időszakban, amikor még ő maga is keményen harcolt a túlélésért és hegemóniája elismertetéséért. Megszálló erők, katonaság, bürokrácia fenntartására nem volt kellő kapacitása, ezért a helyi arisztokráciák megnyerése és hűségének megőrzése uralma biztosításához kiemelkedő fontosságú volt. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy Róma ekkor még nem tudott a helyi előkelők számára az otthoniaknál csábítóbb lehetőségeket kínálni.53 Ius honorumot (tisztségviselés joga) ugyan már a Kr. e. 4. században adományozott nekik, ennek ellenére ezek még erősen kötődtek a saját városukhoz.54 Ilyen körülmények között Rómának nem nagyon volt más lehetősége, mint a széles helyi autonómiák elismerése és rugalmasság, engedékenység tanúsítása a lokális érdekek és hagyományok védelmében vele szemben kifejtett ellenállással szemben.
Jegyzetek 1 Varro: De lingua Latina V. 141 játékos, magyarul nem visszaadható szómagyarázatában az ops („erő”), a munio („falat emel, megerősít, körülsáncol”) és a moenia („védőfalak, városfalak”) a kulcsszavak. Bizonyos mértékig analóg a mi „város” szavunkkal, mert az utóbbi hasonlóképp egy erődített objektumból, a „vár”-ból származik. 2 Lex municipii Tarentini (Kr. e. 89–62): CIL 1.2, 590; Abbott–Johnson 1926, 282, no. 20, 27–28 és 32. sor. Lex coloniae Genetivae Iuliae (Kr. e. 44): Crawford 1996, vol. I. no. 25, 91. Lex Irnitana IIIA,
XIX 1–6. in: Gonzáles–Crawford 1986, 153. A kérdéshez újabban Goodman 2007. 3 Cicero: De re publica I. 26. 41: oppidum vel urbem apellaverunt („oppidumnak vagy urbsnak nevezték el”). Plinius például Szicíliáról az írja, hogy 52 urbs és civitas található benne, ezt követően viszont, amikor az előbbieket tételesen felsorolja, az urbs helyett az oppidum megnevezést használja, vö. Naturalis historia III. 88–90. 4 Varro: De lingua Latina V. 143. Hasonlóképp Servius: Commentarii in Vergilii Aeneidos I. 12.
59
Tanulmányok
5 Az istenek megkérdezése és jóváhagyása után, Livius I. 44; V. 52. 6 Frazer meghatározását használva ez valójában homeopatikus, azaz utánzó mágia, melynek célja a városfal bevehetetlenségének biztosítása volt, vö. Frazer 1998, 21 skk. 7 Festus 271,3 Lindsay. 8 Varro: De lingua Latina V. 143. 9 Servius: Commentarii in Vergilii Aeneidos V. 755; Plutarchos: Romulus 11. 10 Lex Iulia municipalis: …in urbem Rom(am) propiusue u(rbem) R(omam) p(assus) m(ille) („…Róma városában és azon túl ezer pároslépesen belül”); Crawford 1996, 355–391, 24. jegyzet, 20. sor (a törvényben még több helyen is). 11 Cr. 321/1 = Syd. 594. 12 Cr. 378/1a = Syd. 744; 378/1c = Syd. 744b. 13 RIC 271; RIC 272; 14 RPC 4083 Colonia Iulia (Cilicia); RPC 4540 (Berytus). 15 CIL VI 930 = 31207. 16 Varro: De lingua Latina V. 143. 17 Naturalis historia III. 88–90, lásd még a 3. jegyzetet. 18 Plinius: Naturalis historia IV. 1. 5; IV. 3. 8; 5. 12; IV. 15, IV. 8. 30, IV. 10. 39. További példák: Lorenz 1987, 7. 19 Fidenae, Cora, Signia (Livius mindháromnak az alapítását még a római királyság mitikus korára teszi. Velitrae (Kr. e. 494), Norba (492), Antium (Kr. e. 467), Ardea (442), Labici (418), Satricum (385) stb., összesen 14. 20 Alföldi 1977, 345. 21 Alföldi 1977, 95 skk. 22 A colo 3 („művelni”) igéből. 23 Nagyjából időrendben: Ostia (még Kr. e. 338 előtt), Antium, Tarracina, Minturnae, Sinuessa, Sena Gallica, Castrum Novum, Pyrgi, Alsium, Fregenae. 24 Livius VIII. 21. 11; Galsterer 1974, 46. 25 Galsterer 1974, 46 sk. 26 Livius V. 24; VI. 16. 6; VIII. 21. 11. Vö. Salmon 1969, 72. 27 Livius VI. 36. 28 Galsterer 1974, 42. 29 Mason 1992, 75 skk. 30 Galsterer 1974, 43. 31 Nem is feltétlenül csak a saját vidékük védelme lett a feladatuk szükséghelyzetben; lásd például a tengerparti coloniák, Ostia, Fregenae, Castrum Novum, Pyrgi, Antium, Tarracina, Minturnae és Sinuessa esetét, amelyek Kr. e. 191-ben vitába keveredtek C. Livius praetorral, mert az – a III. Antiochos ellen indítandó háború előkészületei során – hajós szolgálatra akarta kényszeríteni
őket. Hiába fellebbeztek azonban a néptribunusokhoz, a senatus nem adott helyt a panaszuknak (vö. Livius XXXVI. 3. 3–5). – Minturnae és Sinuessa deductiója Kr. e. 296-ban a helyek veszélyessége miatt kifejezetten nehézségekbe ütközött, nehezen tudtak a telepeslistákra jelentkezőket találni (vö. Livius X. 21. 7–10, Livius V. 30). 32 A mágikus elemekkel átszőtt alapítási rituálé szerepét nem szabad lebecsülnünk azokban az időkben, amikor még egy szög beverésére is dictatort választottak, mert a cselekménynek, mely egyszer már segített Rómán, bajelhárító funkciót tulajdonítottak. 33 Salmon 1969, 42. 34 Livius III. 1. 35 Livius III. 4. 36 Livius VIII. 14. 5–7. – Velitrae nagyon régi római colonia volt, Livius az alapítását a plebs secessiójának évére, Kr. e. 494-re datálja (II. 30. 14), Diodóros pedig a Kr. e. 404. év eseményeinek leírásánál megjegyzi, hogy Velitraeben ekkor megnövelték a colonusok számát. 37 Rudolph 1965, 132 skk.; Salmon 1969, 87. Sherwin-White 1973, 84. 38 A leghíresebb ilyen esetek: Veii Kr. e. 396-tól, Capua Kr. e. 211-től. Capua egyébként már Róma felségterületéhez tartozott, municipium sine suffragio volt, amikor Kr. e. 215-ben átállt Hannibal oldalára. 39 Hasonlóképp Salmon 1969, 49; Lorenz 1987, 9. 40 Pinsent 1954, az ő nyomán Manni 1947, 11 skk.; Sherwin-White 1973, 201; Bispham 2008, 15 sk. 41 Gellius: Noctes Atticae XVI. 13. 42 Másképpen Sherwin-White 1973, 272. 43 Galsterer 1974, 65. 44 Dionysios Halikarnasseus: Archaiológia Rhómaiké IV. 58; vö. Alföldi 1977, 334 skk. 45 Alföldi 336 skk. 46 Galsterer 1974, 65. 47 Alföldi 1977, 367. 48 A római polgárok közösségén belül például a populus Tusculanus elkülönült egységet alkotott, és a Rómában lakó római polgárokhoz képest a tusculumiak két polgárjoggal rendelkeztek. 49 Sherwin-White 1996, 39 skk. 50 Manni 1947, 43. 51 Alföldi 1977, 367. 52 Alföldi 1977, 345. 53 Galsterer 1974, 13. 54 Uo.
Bibliográfia Abbott, F. F. – Johnson, A. C. 1926. Municipal Administration in the Roman Empire. Princeton (reprint: New York, 1968). Alföldi, A. 1977. Das frühe Rom und die Latiner. Darmstadt. Crawford, M. H. 1996. Roman Statutes. Vol. 1. London. Frazer, J. G. 1998. Az aranyág. Budapest. Galsterer, H. 1976. Herrschaft und Verwaltung. Die Beziehungen Roms zu den italienischen Gemeinden vom Latinerfrieden von 338 v. Chr. bis zum Bundesgenossenkrieg von 91 v. Chr. München. González, J. – Crawford, M. H. 1986 . „The lex Irnitina, a New Copy of Flavian Municipal Law”: The Journal of Roman Studies 76, 147–243. Goodman, P. J. 2007. The Roman City and Its Periphery. From Rome to Gaul. Abingdon. Lorenz, T. 1987. Römische Städte. Darmstadt.
60
Manni, E. 1947. Per la storia dei municipii fino alla guerra sociale. Roma. Mason, G. G. 1992. „The Agrarian Role of coloniae maritimae: 338– 241 B. C. Between the End of the Latin War in 338 B. C. and the End of the First Punic War in 241 B. C.”: Historia 41, 75–87. Pinsent, J. 1954. „The Original Meaning of Municeps”: The Classical Quarterly 4, 158–164. Rudolph, H. 1965. Stadt und Staat im römischen Italien. Untersuchungen über die Entwicklung des Municipalwesens in der republikanischer Zeit. Göttingen. Salmon, E. T. 1969. Roman Colonization under the Republic. London. Sherwin-White, A. N. 1973. The Roman Citizenship. Oxford (digitalizált formában: Oxford, 1996).
