Operation Lámpagáz Írta: Marvin Színmű egy felvonásban Szereplők Funker Van Vogt Klamacz Első szín. Üres színpad. Van Vogt (nem látni, még csak a hangját halljuk a színen kívülről): Túl sok minden megint nem történik.. Funker (őt sem): Hol? Van Vogt: Ezen a síkon. Funker. Ezért használunk helyette másikat. Klamacz (jobbról be) Szánalmas figura, mint akit a nagymamája öltöztetett a szocializmus érett korszakában. Kitérdelt, kék edzőruha, brutális SZTK-szemüveg, barna szandál kék zoknival. A bokáját megkötözték, két kezét is a háta mögött, ezért csak páros lábbal, nyúlszerűen ugrálva tud közlekedni. Fáradtan beugrál, reménykedő pillantást vet hátra, de hiába, a láthatatlan parancs szerint tovább kell mennie. A szín közepén leáll, liheg. Van Vogt (jobbról be): Hé…. Ő gót, hosszú, fekete haj, csizma, blikkfangos ing, festett szem, minden. Az e műfajban elvárható elégikus lemondás sugárzik róla, kissé tolakodóan. Van Vogt (Klamaczhoz): Mozgás, köcsög! Öltözködtél volna jobban! Klamacz (elkeseredetten tovább ugrik egyet) Funker: (jobbról be) Kúl kiberpunk, hosszú kabát, félrenyírt fej, bakancs, napszemüveg, ha megoldható, agyi csatlakozót utánzó alkatrész a fejben, de egy hóna alá csapott billentyűzet mindenképp. Van Vogt: Nem hiszem el… Funker: Pedig. Van Vogt: Hogy tényleg ő lenne az… Funker: Á, ne keress rációt. A hordozó alakja végső soron nem számít. Elég nagy szerencséje amúgy a világnak. Funker: Na de miket hordozhat ez itt! Mémeket, persze! Uramatyám, ellopták az ebédjegyem! Kezdődik a Kotkoda, nyikto nye acusztvujet… Ennyiből áll a csávó. A működő szocializmus. Ja, ami úgy működik, hogy már hulla, csak nem tud róla… Van Vogt: Asszem, az időponttal lehet valami. Az öregnek április elején ment szét a gépe. Letörölte a bioszt is, annyi. Mi jut erről eszedbe? Funker: A képeim. Nekem megmaradtak. Mikroszoft szakksz! Nevetségesen harcias mozdulatot tesz. Van Vogt: A fűtőtest. A fűtőtest ábrándos csöpögése, az elkerülhetetlen hang, az alkonyok szürkesége, ó, a feledés feledhetetlensége akkoriban halandók ezreinek hozta el… az alkonyok pókhálóin suhant, elkerülhetetlenül, mint az éj, minek nem jutott terelőút… A végére egészen szónoki pózba vágja magát, fél keze petyhüdt költőiséggel mutogat. Funker fáradtan fejbevágja a billentyűzettel. Van Vogt: Egen, a fűtőtest. Szóval akkor durrant el. A víz a lakás legtávolabbi zugaiba is eljutott. Láttad volna a fikuszt utána, uramatyám! Funker: Mér’, te láttad?
Van Vogt: Képeket róla. És a nárcisz az erkélyen, például! Megette a macskát, a macska kinőtt az oldalából, és aztán az ette meg a virágot, visszafelé… Nagyi nem értette, mi ez az egész, bevágta mindkettőjüket a hűtőbe. Celofánnal, a szag miatt. Lefagytak, és azóta is ott feszül bennük az evolúció lefojtott ereje… Nagyi köt, a sarokból néha elővillan a tű ezüst hegye… Funker: A tényeket, jó? Van Vogt: Elővillan. És a szemek fényén látszik, látták, mi nem emberi szem által való láttatásra teremtetett. Délután kettőtől hatig. Funker: Homoktitka? Van Vogt: Á, Kisasszony. Ármányok és szövények. Funker (összerezzen, keresztet vet magára a billentyűzettel): Gazdagok és kékek, áááá! Van Vogt: Láthatod, miről van szó. A mutagén potens. Csak még a szétsugárzás előtt… Funker (Klamaczra mutat): Hé, meghallja! Van Vogt (Vészterhes mosollyal): Hadd hallja. Úgysem lesz már az, aki volt, mire mindez véget ér… Funker: Mi? Sugárzás? Csak nem… Van Vogt: Pedig. Funker: De miért? Miért őt? Pont ebben az országban, istenem, az ember azt hinné, végre megmozdult valami, és akkor! Van Vogt: Attól tartok, további értesülések relációjára nem autorizáltak. De hallottam sok mindent. A hír a szokásos csatornákon jutott el hozzám. Funker: Van Vogthoz ugrik, kikap a zsebéből egy walkmant, ideges mozdulatokkal a fejére csapja a fülhallgatót, előkotor egy kazettát (szintén Vogt zsebéből, egy másikból), gombot nyom, feszülten hallgatni kezdi. Hangtalan káromkodással felpattan, kikapja a kazettát, Vogt fejéhez vágja. Van Vogt: Csendesen röhigcsél, majd átnyújt egy másik kazettát. Funker (beteszi, leguggol, komoran meghallgatja – kb. 20 másodperc –, majd feláll): Tehát igaz. Van Vogt: Túl jól sikerült. Funker: Akkor se vágom, miért vele kell rombolni… Szétsugározni, őőőt… (Határtalan undor önti el az arcát.) Vinném inkább a kölyköket a Duna-partra, beborítani mindet a babakocsiból, még a Pokémon előtt. Van Vogt: Nem hinném, hogy kíméletesebb lenne. Tudod, ezek a mai babakocsik. Láttam a képeket. Funker: Túl jól sikerült! Mi, a deviánstenyésztés! Nézzenek már körül! Funker és Vogt végignéznek magukon, majd lassan Klamaczra emelik tekintetüket. Az fél lábon billegni próbál, félrenéz. Van Vogt (vállat von): Á, nincs esélyed. Talán ha a kipusztulnak az előttünk eljövendettek. A felsőbb generációk. Funker (a billentyűzet sarkával ütögeti a földet): Ja. Túl mélyre süllyedt. Kulturális minták, szombat este, szalonna, hajráfradi. Mélyen hever, mint higany a kikötőben, az iszapban, a halak belében… És előjön, mint a tegnapi káposzta. Van Vogt: Erről beszélek. Funker: Na lépjünk. Az idő majd mindent elrendez. Van Vogt: Örökké nem eshet. Balra el, maguk előtt rugdosva Klamaczot.
Második szín. Balra egy gázlámpa, ha ez nehezen megoldható, legalább egy felfüggesztett petróleumlámpa. Klamacz, Funker és Van Vogt jobbról be, Klamaczot a másik kettő lökdösi maga előtt. Klamacz (laza, sztorizó hangnemben mesél a többieknek, mintha mi sem lenne): …szóval ott lógok a sikítozóban, ki van az egész, nem hozzák a kávét, de tartanak egy kis szünetet… Funker: Szünetet? Milyen kicsit? Klamacz: Ne hülyéskedjetek, fiúk, nektek ezt tudnotok kell… Van Vogt: Hogy úgy mondjam, na, mi csak az elnyomó gépezet lánctalpa vagyunk. Még sose voltunk ott. Funker: Ja. A sikítozóban. Klamacz: Szóval lógok… Mit lehet ott csinálni… Aztán egyszer csak megjelenik, és kér egy cigit. Sose tudtam, hova gondolnak a lejmolók, hogyan vehetik egy percre is komolyan a képet, amint ott állok, menthetetlenül gyerekes nosferatu arcom közepébe állított cigivel, és szívom. Van Vogt (leheletnyi megvetéssel): Azért csak volt nálad, nem? Klamacz: Hogyne. Pont a hasonló esetekre tartok magamnál. Egy doboz Munkást. Mondom, hogyan vehetném, ki, láthatja, csak úgy lógok itt, vágod, haha. Lógok. Van Vogt: Vágom. Mintha kissé szégyellné magát a túlzott bizalmaskodásért, hátba löki Klamaczot; az kis híján elnyal. Klamacz (rájön, hogy annyira mégsem baráti a légkör): Kiveszi a kis kezével… Sajna a kenguruzsebemben volt, nem lent… És csak egy pillanat, a szeme megáll valami feliraton, a dobozon, sikít, leköp, pofán vág, őrség, őrség, jöttek is a gumicsővel… Funker: Azta. Mér’, mi volt rajta? Klamacz: Génkezelt dohánykészítmény. A kurva anyámat, csecsemőgyilkos vagyok, sok kicsi fóka zokog miattam a jégen, kész koalamaci abortcenter, amit akartok. Voltam én minden. Van Vogt: Á, korlátolt luvnya. A génkezelt élőlények a legjobbak. Funker: Ja. Kocka alakú disznót akarok, amit be lehet állítani a szekrénybe. Felül csak úgy, érted, bedobálod a tápot, alul kihúzod a tálcát. Van Vogt: Macskát, ami csak bajusz, doromb, meg simogatható hát. Más minek. Funker: Szárazföldi hal. Szárnyas giliszta. Klamacz: Abortált szúnyog. Ki se kel a petéből. Van Vogt (visszazökken régi modorába): Szúnyog. Ja. Na, jópofiztál eleget. An di árbejt! Gumicsövet vesz elő, Klamaczot a lámpa tövébe taszigálja. A cső egyik végét a lámpába illeszti, a másikat áldozata szájába. Klamaczon rettegés vesz erőt, de nincs mit tennie, szívni kezd. Funker (sóhajt): Minek ez a kirakati baromság, nagy ég… Van Vogt: Te szóltál be a vezérnek. Különben még bent ülhetnél, fasza görgős székben. Funker (a sértett nagyság hangján): Nem volt mit tenni! Könnyen beszélsz, barom! Te nem láttad a nyakkendőjét, ember, de én igen, és az a perc, midőn elővillant a zakó rejtekéből… Pöttyös volt, érted, lila pöttyös, szürke alapon… Nem tehettem mást. Az elemi jóízlés szent. Van Vogt: Nagy ügy. Előhúz a zsebéből egy szürke alapon lila pöttyös fejkendőt. Funker (arcizma sem rezdül): Á, te más vagy. Neked legalább elmondták? Van Vogt: Nagyjából. Az értesülés a szokott csatornákon jutott el hozzám. Valami olyasmi, hogy a paradigma a Várhegyen és környékén további leépítésre szorul. Szubverzív, valós idejű kampány. Ha a nullások látják, amint ez a segg szívja a gázt egy gázlámpából, ott az orruk előtt, tágul a felfogás határa. Már amennyire az övék tágulhat, gatyamadzag a kínai susogósban. De ezek után többet hajlandók elnézni. Többet, fogod… Ellenőrök a gangon… Villanyszámlás a metró sarkában… Kamerák a fűben. Szóval szépen, lassan ott leszünk. Funker: Mindenhol. Van Vogt: Hát elég sok helyen. Különben tesznek rá, réges-régen, a prolik, időtlen idők óta. Asszem, a vezér is csak a formaságok miatt ragaszkodik az egészhez. Azt csinálunk a világképpel, amit akarunk. Homokkripta hajnali negyed négykor, Kisasszony percekre szeletelve, az egész nap folyamán. Láthatod, határtalanok a lehetőségek. Funker: Hát tényleg nem piskóta. Süvít az agyam. Van Vogt: Csak ne tartana ilyen sokáig… Mennyi gáz fér ebbe a tetű lámpába?
Funker: Lámpába? Talán a hálózatba… Van Vogt: Micsoda? Csak nem fogja itt nekünk az egészet…? Funker: Á, dehogy. Jelképes cselekedet, ne feledd. Klamacz borzalmas hördülést hallat, fuldoklik, majdnem kiejti szájából a csövet. A másik kettő halvány érdeklődéssel pillant felé, majd visszatérnek saját ügyeikhez. Funker: Szubverzív kampány. De ahhoz látniuk kell, nem? Van Vogt: Persze. Mér’, vakok talán, vagy mi? Funker (rémülten): Dehogy, te kretén! Az álcázó! Szörnyű ijedtséggel kabátgombjához kap, csavar rajta egyet. Funker (kifújja magát): Hú, már azt hittem. Lekapcsoltam, hála az égnek. Még odabenn. Van Vogt (ő is összerezzent egy kicsit): A frászt hozod rám. Tudod, a vezér végig veszi az egészet. Funker: Hogyne tudnám. Dekódoltam eleget. Na mit gondolsz? Van Vogt: Arra gondolok, amire te. Funker: Takarodj az agyamból. (Klamaczhoz): Elég, nem hallod, elég! Abbahagyni! Klamacz időközben már-már elkékült, alig áll a lábán, de megembereli magát, valahogy talpon marad. Gúnyosan vigyázzba áll, elköpi a cső végét. Funker: Ne élvezkedj, buzi! Na lósz! Hátbarúgja Klamaczot; az egyensúlyát vesztve kitrappol a színről, balra. Van Vogt kiakasztja a csövet a lámpából, gondosan összetekeri, elcsomagolja. Amint így kettesben maradtak, konspiratív pillantást vet Funkerra. Funker (egy láthatatlan táblára mutat a színen kívül): Várhegy, mi? Ez meg itt aszongya, hogy Légszesz utca. Van Vogt (hideg profizmussal): Tisztában vagyok vele. Csupán távolról kezdjük. Lassan szorítjuk össze a hurkot. Funker: Jobb félni, mint megijedni. Van Vogt: Vágod. Mindketten balra el.
Harmadik szín. Gázlámpa ugyanott, középen egy kuka. Van Vogt, Klamacz és Funker jobbról be, a szokott módon. Leállnak a kuka mellett. Funker: Na kévem, első napirendi pontunk! Fellöki Klamaczot, két kegyetlen rúgást ereszt meg belé, majd liheg. Van Vogt (unottan): Mi ez? Funker (még unottabban): Á, szükségtelen brutalitás. Művészet. Szomorúan felrángatja áldozatát a földről, a kukához támogatja, leveszi a fedelet. Se szó, se beszéd, a szemétbe csapja Klamacz arcát. Klamacz (átszellemülten, mint HAL a 2001-ben): My god, it’s full of stars. Van Vogt (Funkerhez): Beavatnál? Funker: Ezt meg csak nekem mondták el. Az értesülés a szokott kábeleken jutott el hozzám. A szétsugárzás előtt további randomizált elemeket vezetünk be. Az alany rendkívül fogékony. Az univerzális fogyasztói tudatalattinak a szemétlerakódás televényeiben megnyilvánuló mintáiból veszi le, mivel tompíthatná még inkább a nullásokat. Melyik cucc a legnépszerűbb. E pillanatban. Van Vogt (hitetlenkedve): Biztos? Funker: Ha mondom. Rendkívül fogékony. Arcbőrrel csinálja. Van Vogt: Azt elhiszem. Bőrradír. A kukából sistergő hang hallatszik. Klamacz csapkodó mozdulatot tesz a könyökével, mintha repülni próbálna, úgy, ahogy van, még mindig arccal a szemétben. A többiek fél lépést tesznek hátrafelé. Funker: Meg meséltek erről is… Nemcsak hogy fogékony, de expresszív. A felvett mintákat kifelé reagálhatja le, mielőtt asszimilálná. Veszélyes is lehet. Adjunk egy kis tágasságot, azt mondom… Hátrál pár lépést. Van Vogt: Na ne már… Funker: Egyetlen szó – Pikacsu. Van Vogt villámgyorsan hátrapattan a másik mellé. Klamacz (sámáni révületben): Bojz, bojz, bojz… Nem volt se jó, se szép… (Magához tér, kiegyenesedik.) Elnézést, ha szabadna kérnem… A teteje olyan elavult. Funker a kukához lép, undorodva lekotorja a szemét felső rétegét, és visszacsapja bele az alanyt, arccal előre. Visszatér Van Vogt mellé. Funker: Tessék, asszimilál. Csak érjünk a végére, aszondom. Van Vogt (fülébe dugja a walkmant, hallgatja pár másodpercig. Bosszankodva matat, eszébe jut megnyomni rajta a gombot, megint hallgatózik): Teleki tér. Funker: He? Van Vogt: Teleki tér. A koordináták következő metszéspontja. Középsúlyos. Funker (megint egy színen kívüli táblára mutat): Dembinszky utca, bazeg!. Nem metszi. Van Vogt (komor méltósággal): Az a Teleki tér. A másik. Funker elsápad, nem kap levegőt. A fejéhez kap, nem akarja elhinni. Van Vogt: Ja, ott voltam. Tudom. Hogy érzel. Hagyd abba, egyszerűen hagyd abba. Ennyi az egész. Funker (dögcédulát húz elő a kabátja alól, vietnámi veteránok modorában folytatja): Az a Teleki, bazeg! Csak így! Tudod, mi ment ott! Az elszáradtak. A cserepeikkel együtt rohangáltak, és amit csináltak, istenem… Fűrészes levelek. Van Vogt: Ne magyarázz. Funker: Nem jött a támogatás, bazeg, nem jött, csak csapkodtam az entert! Kávéztak… Azóta nem iszom.. Van Vogt: Adjak egy zsepit? Csend legyen! Funker: És oda akarnak visszalökni, érted, a köcsögök!
Van Vogthoz ugrik, kitépi a walkman füldugóját a zsebéből, beleüvölt. Funker: Nem megyek, nem megyek, menjetek ti, köcsögök, a petúniák közé, húzzatok! Tetves buzik! Olyat még nem kúrtatok, mi, azt elhiszem… Van Vogt visszaveszi a kezéből a walkman kábelét, nyugtatólag seggre löki. Funker (görbén kuporogva folytatja magának, sírós hangon): A görgős székükben olyat még nem láttak, azt elhiszem, száradt petúniák, mindenhol, csak jönnek, jönnek, az összes utcából, párkányról, mindenhonnan… Van Vogt (kissé megvető mozdulattal talpra állítja): Te is tudod. Még hálát is adhatsz. Nem az igazi alakjukat láttad, attól kiszakadt volna a trágya drótagyad, nekem elhiheted. Az igazitól. Az alakjuk, amit a Túlnansó Szférákon túl viselnek. A száradt petúnia csak az itteni lenyomatuk, nem több. A forma, amit a majomagyunk felfog. Funker: Hagyjuk. Rágót vesz elő, bekap egyet, rágni kezdi. Van Vogtot is megkínálja, az egy intéssel elutasítja. Funker (hűvös, elszánt mozdulattal végigsimítja a billentyűzetét. Két csámcsogás közt): Párat azért magam elé blasztolok, azt lefogadhatják. Köcsög cserepesek… Repedtek. Teleki, mi… Van Vogt: Az a Teleki. Itt az idő, asszem. Klamacz megremeg. Van Vogt hozzá lép, kihúzza a szemétből. Van Vogt: Hogy állunk? Klamacz (hörgő Darth Vader-hangon): Ha tudnád, milyen hatalom rejtőzik… engem tíz naprendszerben! Van Vogt (Funkerhez, fáradtan): Ennyi elég, úgy nézem. Próbáljunk talán mozogni… Klamacz (összemegy, vagy legalábbis összegörnyed, arcát összeráncolja, száját lepcsesen csücsöríti): Tedd, vagy ne tedd! Ne próbáld! Van Vogt egy rúgással kiküldi a színről, bal felé. Int Funkernak, komoran kicsoszognak ők is. Amikor már üres a szín, jobbról egy apró, elszáradt cserepes petúnia (vagy más cserepes növény, a lényeg, hogy száraz legyen) csúszik be. Áll egy kicsit, majd visszahúzódik. (Ez talán zsinórral/a háttérrel egy színbe öltözött kézzel oldható meg, a színpadi technika nem az én dolgom.)
Negyedik szín Balra a szokásos gázlámpa, középen egy fénymásoló, mellette egy filodendron napszemüvegben (vagy más szobanövény, a lényeg, hogy zöld legyen, és az előbbinél nagyobb). Funker jobbról begurul, kommandós mozdulatsorral lefogja az összes sarkot gépfegyverszerűen markolt billentyűzetével. Talpra áll, int jobbra a többieknek. Klamacz beszökdécsel, Van Vogt bejön. Az utóbbi láthatólag összerezzen, amikor észreveszi a filodendront. Funker: Nyugi, velünk van. Van Vogt (Összeszedi magát. Klamaczhoz): Mit imádkozol, barom. A lámpához lökdösi, ismét elvégzi a csatlakoztatás mozdulatsorát. Szegény Klamacz szívni kezd. Funker (szűnni nem akaró feszültséggel kémlel körbe): Itt vannak, érzem… Fel akarnak őrölni. Darálni. Van Vogt: Hát itt vagyunk. Az a Teleki tér. Ahol az öregember… Funker: Neee… Van Vogt (kíméletlenül mondja tovább): Ahol az öregember csali nélkül halász. Zsinór nélkül, mert ő a lelkekre megy. Úgy tesz, mintha csak a kutyát sétáltatná, pedig nem a galambokat eteti. Azokat, amik a galambok helyén ülnek. Látta, mi van a Túlnansó Szférákon túl, kezéből kapták a tápsót, ja, azok, akiket mi száraz petúniákként ismerünk… Funker az órájára néz. Van Vogt: …a szürke homályban, túl az utolsó hullámcsapáson, ahol az yggorthok az Elsőszülöttektől tanult vad dallamokat zengik kagylókürtjeiken. Funker: És ez mind itt történik. Van Vogt: Ja. Funker: Ezen a kies kis téren. Van Vogt zsebtükrében a haját igazgatja. Funker (megveregeti a billentyűzetet): Akkor már az én honom jobb. Van Vogt: Mi? Az elektronok rángatozó, nemlétező tartománya? Amit senki sem foghat meg, a mesterséges idegpályák…? Funker leveszi a napszemüvegét, törölgeti, visszateszi. Van Vogt: …a planetáris méretű utánzata az agyak beteg bolytudatának, csak neuronok helyett drótból? Ahol hiábavaló vágyak, kapzsi vetületek keringenek, néhol, mint legyek a trágyán, aknavetős pistikék szakadatlan respawnoló hordáival? Funker: Arról beszélek. Van Vogt: Na. Hagyjuk talán a költészetet. Funker: Ja, annyira nem költői, ha folyton az jön szembe. Megnézem, mennyi az annyi. Van Vogt: A záró direktívák? Hol? Funker a fénymásolóra mutat. Odamegy, nézegeti, bosszankodva rávág. Funker: Javítása folyamatban, a durva anyjukat! Van Vogt: Egen. Látni, ahogy javul. Funker: Éppen csak nehezen billen át az elromlott állapotot a működőtől elválasztó mezsgyén. Másodlagos felvevőhely? Van Vogt (fülébe dugja a walkmant hallgatóját, bekapcsolja, vár egy kicsit, és a filodendronra mutat): Szerves csatlakozó. Funker törökülésben elhelyezkedik a növény mellett, a földjébe dugja a billentyűzet kábelét. Egy másodpercre orrára tolja a napszemüveget, konspiratívan összenéz a növénnyel. Mint a régen összeszokott páros gondosabb tagja, Van Vogt figyelmeztetően felemeli az ujját. Előhúz egy
bézbólsapit, átadja Funkernak. Az elnézően mosolyog, és hátrafordítja a sapkát. Bajtársiasan összepacsiznak. Van Vogt: Blégeld ki, mi a pálya, és párologjunk. Mint a szél. Funker ujjai táncolni kezdenek a billentyűkön, vadul hekkel. Telnek a másodpercek, csak Klamacz borzalmas hördülései hallatszanak, amint egyre nehezebben lélegzik. Funker végül felordít, kitépi a kábelt, eszelősen nekiugrik a filodendronnak, üti, vágja. Funker: Átálltak! A rohadtak, átálltak! Van Vogt (tétován hátrál, képtelen szembenézni a való helyzet szörnyűségével): Mi…? Nem lehet… Lehet… Funker (foggal-körömmel tépi a növényt): Átálltak! Benézek a vezérhez, kamera a sarokból, azon… kérdezném, honnan sugározzuk… és, a vezér balján, ott volt, az egyik… Van Vogt (jeges rémülettel): Ott? Mi? Funker: A szárazak, a petúniák, bazeg! Mindenhol! Polcon, fotelban, amit akarsz! És a vezér előtt az asztalon, egy dupla csati egyik végén… egy… ilyen… Remegő kézzel, lihegve a filodendron romjaira mutat. Van Vogt: A petúniák?! A szárazak! Funker: Most nyerték el a szavazati jogot. Van Vogt: A végzet, íme… Jövend. Vagy miket is nyomok! Beadványt nyújtunk be! Funker: Á, a lényeg… A lényeg, amit láttam. Belenéztem a fájlokba, ha már ott voltam, szakmai farokság. Mit csináljak. Ott voltak a mieink is. Természetes szüleink… Van Vogt: Micsoda?! Funker: Nem voltak. A génjeiket hordozzuk bőr alatt. Petúniák. Bennünk vannak. Mániákusan csillogó szemmel dörzsölgeti a karját, megnyálazza, felmutatja az ujját. Funker: Látod? Halványzöld. Sárga. Halvány… Van Vogt elképedve hajtja fel inge szárnyát, alatta nézeget. Funker: Elrendelték a légicsapást. Van Vogt: Mi? A rovarirtót? Funker: Egy frászt. Dédé huszonhárom. Vegyes létformák ellen. Van Vogt: Mit tehetünk? Funker: Számításaim szerint most pilinkél alá. Van Vogt: E percben? Funker: Ja. Van Vogt: Nem is tudom, mit mondhatnék… Funker: Van nagy öröm, mi, pincebogár? Erre vársz, mióta lábad kinőtt. Van Vogt: Várta a rák. Ám, ha már eljött… Kínáljuk hellyel. Funker: Asszem, itt az idő. Bezárjuk szirmainkat, virágom. Van Vogt: Fordulj fel! Lassan, méltóságteljesen kezdenek összecsukódni, mintha valóban virágok lennének. Pár pillanat elteltével azonban már rángatózva, köpködve vonaglanak, megalázó öklendezéssel fekszenek ki. Végül teljesen eltűnnek, széthullanak, felbomlanak, ezt talán a háttér színével megegyező lepedő rájuk terítésével lehetne megoldani. Klamacz nagy nehezen lerángatja magát a gázlámpáról, kiköpi a csövet. Annyira elkábult, hogy a lendülettől nyomban el is taknyol, és hiába próbálkozik, nem tud talpra állni. Klamacz (talán a nézőtér felé): Mennyire utálom… Ezt a sok való életet. Kezén-lábán változatlanul összekötözve kikúszik a színről, jobbra, visszafelé. Függöny.
