BGF Külkereskedelmi Főiskolai Kar Társadalomtudományi és gazdasági szakfordító és tolmács szakirányú továbbképzés Levelező tagozat
[Open up] [Stagflációs félelmek - Egy fölé] című cikkek fordítása
Készítette: Váczi Mariann
Budapest 2008.
3 Tartalomjegyzék
Open up…………………………………………………………………….4 Nyitott határok……………………………………………………………..11 Stagflációs félelmek - Egy fölé………………………………………...…..18 Stagflation concerns - Hungary’s economic performance: just about satisfactory…………………………………………………………………22 Értekezés a fordításban felmerült problémákról…………………………...26 Irodalomjegyzék……………………………………………………………28
4
Open up Jan 3rd 2008 From The Economist print edition Despite a growing backlash, the boom in migration has been mostly good for both sending and recipient countries, says Adam Roberts.
ENOCH POWELL had a point. The Conservative British politician gave warning, nearly four decades ago, that immigrants were causing such strife that “like the Roman, I seem to see the River Tiber foaming with much blood.” That proved to be nonsense, as did his advice that migrants should be encouraged to leave. Had they done so, Britain and other rich countries that depend heavily on foreign labour would be in a dreadful state. But one prediction he made was spot on: that by about now, one in ten people in Britain would be migrants. And indeed, at the last count in 2005, the foreign-born made up 9.7% of the British population. By historical standards, that is high. It is a lot more than a decade ago, and the trend is resolutely upwards. Yet it is not dissimilar to that in many other rich countries, which have mostly seen equally rapid increases. And it is still lower than in America, where the proportion is now about 13%, not far off the 15% peak reached just before the first world war, in the previous great era of migration. What is particularly striking in Europe is that many countries which until recently had known only emigration, such as Ireland or Greece, are now seeing the sort of influx more typical of countries such as Australia and America.
5
This special report will argue that both emigration and immigration countries, as well as the migrants themselves, have been coping remarkably well with this new force that is reshaping our world. Yet there are now signs of a serious backlash against immigration on both sides of the Atlantic. In 2007 activists in America smashed a bill to make immigration easier that had the backing of the president and the leaders of both big parties in Congress. In France, Nicolas Sarkozy won the presidential elections partly thanks to his anti-migrant rhetoric. But this is still a far cry from Mr Powell's doom-mongering. Politicians in rich countries may tinker with migration policies. They will certainly, under public pressure, put extra resources and energy into building more fences and walls to keep people out. And by making a connection between immigration and terrorism, they may cause their societies to become more heavily policed. But the basic forces driving migration are unlikely to ebb.
Counting the ways People who cross international borders are often categorised by their motives, and some of these categories are seen as less desirable than others. Most migrants move for economic reasons, many in search of jobs, some to be united with relatives. Most appear to be doing so legally. America in 2002-06 allowed in an average of just over 1m legal immigrants a year who planned to settle permanently, more than half of them sponsored by relatives. Another 320,000 a year entered temporarily. The number of illegal migrants is by definition hard to ascertain, but likely to be smaller than the legal sort. The illegals also go for economic reasons, and they probably make up the bulk of people seen floating on rafts in the Mediterranean or scrabbling over the fence from Mexico to America. Many illegal migrants do not risk the high seas or physical borders but instead enter under some other guise, perhaps as tourists, and then stay on. In that same period of 2002-06, America's population is thought to have seen a net gain of 500,000 illegal migrants every year. Within the European Union it has become impossible to keep a tally because people can move legally among most of the member countries without asking anyone. Britain, as an island, should find it easier than most to know how many foreigners it
6 has allowed in, but its statistics on migrants have recently turned out to be way off the mark. Lastly, there are refugees and asylum-seekers, strictly defined as those escaping persecution but often including anybody forced to flee, for example from a war. According to the UN's refugee agency, at the close of 2006 some 10m people fell into this category. Many go through legal channels, applying for refugee status and then asylum. But others join illegal migrants in trying to reach host countries by raft or by jumping over a fence. Genuine refugees may have no alternative.
The 200m question The number of migrants in the world today, both legal and illegal, is thought to total perhaps 200m (though many of the figures, even those used by governments, are at best educated guesses). That sounds a lot, but it adds up to only 3% of the world's population, so there is great potential for growth. Migration has turned out to be a successful strategy for the world's poor to make their lives a little better. Nor is it the very poorest who travel. You need money to move to another part of the world. Thus as Africa, China and other emerging countries become less poor, many more people can aspire to travel in search of a better life. In the 100 years to 1920, such prospects encouraged some 60m Europeans to uproot themselves and move to the New World. A European who crossed the Atlantic could expect to double his income. Today the incentives are even more enticing. Those who move from a poor country to a rich one can expect to see their income rise fivefold or more. As long as such differentials persist, the draw will continue. These days, too, demography is playing a big part in migration. Not every migrant is aiming for America or Europe: perhaps two in every five move to another poor or middle-income country. But those who go to the richest parts of the world do their inhabitants a favour. Without migrants, the greying and increasingly choosy populations in much of the rich world would already be on the decline today. That matters for their fast-changing economies, which increasingly demand either highly skilled workers or people willing to do unpleasant and tiring jobs. One reason why much of the world has enjoyed a sustained economic boom with low
7 inflation in the past decade is that the effective global workforce is expanding so fast. The IMF says it has quadrupled since 1980 as China and India have plugged their huge young populations into the world economy. It is likely to keep on growing, though at a slower pace, with a 40% increase in the world's working-age population forecast by 2050. According to the UN, the global stock of migrants has more than doubled in the past four decades. Not enough young natives have the right skills or motivation, so the rich must hope that outsiders will keep coming. And they will. Luckily for Europe and America, there are huge pools of eager workers ready to jump on the next plane, train or leaking raft to work abroad. This can be beneficial for their home countries as well, at least as long as the population is growing fast. The IMF says that emigration from Belize, El Salvador, Guyana and Jamaica, for example, may have led to higher wages and less poverty. Some Chinese from the heavily populated east coast are moving out, despite a fast-growing economy. Researchers in Africa report a recent rapid inflow of Chinese workers. If exporting brawn generally makes sense for a poor country, sending its better brains away may not. Most, perhaps all, poor and middle-income countries face chronic shortages of skilled workers. In South Africa, although universities churn out graduates at a fast clip, many well-qualified people promptly depart for Britain or Australia, leaving tens of thousands of jobs unfilled at home. In Morocco those with science and engineering degrees, computer skills and languages go to France, the Netherlands and Canada, whereas the students of literature and public administration stay at home. Professor Mohamed Khachami, of AMERM, a migration think-tank in Rabat, laments that his country lacks people to build better internet connections, yet Paris now has an association for Moroccan IT engineers. Hospitals and clinics in southern Africa struggle to cope with huge public-health problems as doctors and nurses pack their bags for jobs in the Gulf, Europe and elsewhere. It is a similar story for schools. Those in demand abroad are the hardest people to keep at home. Some European countries tried, and failed, to stop artisans emigrating to America in the early 19th century. In fact it is almost impossible to block the exit for the highly skilled if the lure is strong enough. Small countries such as Jamaica, Trinidad and Senegal have seen half to three-quarters of all their graduates move abroad.
8
Rich countries have taken in more highly skilled migrants than ever before. The World Bank looked at a sample drawn from 52m migrants in 20 rich countries in 2000 and found that 36% of them had a college education, a sharp rise on a decade earlier. Yet emigration of skilled workers may be a consequence rather than a cause of problems in the sending country. For example, nurses may be quitting Malawi because their salaries are not being paid or because hospitals are crumbling; entrepreneurs may be moving abroad because the business climate back home is wretched. Stopping emigration, even if you could, would not solve the problems. The nurses might still leave their jobs, the would-be entrepreneur might sit on his hands. Indeed, some argue that emigration can help to add to the stock of brainpower. Migrants who go abroad may spend more time studying, pick up more skills and experience and then bring them all home again. Remittances are often used to fund schooling. And the prospect of emigration and prosperity abroad may be an inducement for many more to get an education. All this suggests that the consequences of skilled emigration are difficult to calculate, even if they are not negligible. Governments of sending countries would do well to tackle whatever factors are pushing their skilled people out in the first place. Malawi, which exports a lot of nurses, should of course worry that it lacks medical staff. It is said that there are more Malawian nurses in Manchester than back home. But, perhaps with donors' help, more investment in public health could be combined with a strategy of training many more nurses than are needed, allowing for future emigration and the other benefits that brings. If migrants can be tempted back home, even for short spells, all the better. Ghana, for example, has raised wages for some medical staff and offered incentives to the highest-skilled to come back. Money is not the only concern: staff are also allowed parts of the year to work abroad, giving a boost to their careers. There is no guarantee that migration will carry on at record rates. It is possible to seal borders tightly enough to keep more people out if those inside are ready to pay the price. An earlier period of great migration came to an end, for example, when America some 90 years ago shut its doors to immigrants for a while. But easier movement of capital and goods has helped to make the world a much richer place
9 in the past decade or two, and more human mobility has both created wealth and helped to share it out more equally. The billions sent around the world in remittances each year is testimony to that. The price of keeping people out would be high. And unexpected things keep happening. Wars can suddenly displace millions of people who may start off as refugees but end up as migrants. Some people think that climate change might force tens of millions of people to get moving within just a few decades. Misguided policies, a backlash over terrorism or a failure to integrate migrants could all cause serious problems. All the same, it seems clear, 40 years on, that Mr Powell got everything but his sums completely wrong.
10
Appendix
11
Nyitott határok 2008. január 3. Az Economist nyomtatott kiadásából A vándorlási hullám – annak ellenére, hogy egyre erősödő ellenérzéseket vált ki – mind a kibocsátó, mind a fogadó országok javára válik, állítja Adam Roberts.
ENOCH POWELL1-nek igaza volt. A konzervatív brit politikus közel négy évtizede figyelmeztetett, hogy a bevándorlók súlyos konfliktusokat okoznak. Így fogalmazott: mint a római polgár, látom magam előtt, ahogyan a Tiber folyó vértől habzik”. Félelme alaptalannak bizonyult, ugyanúgy, mint tanácsa, mely szerint a bevándorlókat haza kellene küldeni. Ha ez így történt volna, akkor a külföldi munkaerőtől erősen függő Nagy Britannia és a többi gazdag ország most súlyos gondokkal küzdene. Egyik jóslata azonban beigazolódott. Azt mondta, mostanra Nagy Britannia minden tizedik lakosa bevándorló lesz. Ez valóban így van. A legutóbbi, 2005-ös népszámlálás szerint a brit lakosság 9.7%-a külföldi születésű. Ez a szám történelmi viszonylatban is magasnak számít. Sokkal több, mint egy évtizeddel ezelőtti és a tendencia határozott emelkedést mutat. Így van ez számos más gazdag országban, 1
Enoch Powell (1912-1998) – brit politikus, konzervatív párti parlamenti képviselő, 1968-as “Rivers of Blood” c. híres beszéde a tömeges bevándorlás ellen nagy vihart kavart, melynek eredményeként eltávolították a Kabinetből.
12 amelyekben hasonlóan hirtelen növekedés volt tapasztalható. Azonban ez az adat még így is alacsonyabb, mint Amerikában, ahol a bevándorlók aránya most kb. 13%. Ez megközelíti az előző nagy vándorlási korszakban, az I. világháború előtti években elért 15%-os csúcsot. Európában különösen meglepő, hogy sok olyan ország – pl. Írország vagy Görögország – ahonnan korábban csak a kivándorlás volt jellemző, most Ausztráliához vagy Amerikához hasonló mértékű beáramlást tapasztal. Ez a beszámoló kifejti, hogy mind a kibocsátó, mind a befogadó országok, valamint maguk a migránsok is meglepően jól kezelték ezt a világot újraformáló jelenséget. Mostanra mégis a bevándorlással szembeni erős ellenérzés jelei tapasztalhatók az Atlanti óceán mindkét partján. 2007-ben amerikai aktivisták meghiúsítottak egy bevándorlást elősegítő törvénytervezetet, pedig azt az elnök és a két nagy kongresszusi párt vezetői is támogatták. Franciaországban Nicolas Sarkozy részben bevándorlás ellenes politikájának köszönhetően nyerte meg az elnökválasztást. De mindez még mindig messze elmarad Mr Powell borúlátásától. A gazdag országok politikusai felhasználhatják a bevándorlási politikát. A nyilvánosság nyomásának hatására új erőforrásokat és még több energiát fektetnek be falak és kerítések építésébe, hogy az embereket a határon kívül tartsák. Azáltal, hogy a bevándorlást a terrorizmussal hozzák kapcsolatba, azt érik el, hogy a társadalom egyre szigorúbb rendőri ellenőrzés alá kerül. Ettől azonban a vándorlást mozgató alapvető erők még megmaradnak. Kategóriák A nemzetközi határokat átlépőket gyakran motivációik alapján sorolják különböző kategóriákba, amelyek közül egyesek kevésbé kívánatosak a többinél. A bevándorlók nagy része gazdasági okok miatt költözik máshová. Sokan állást próbálnak találni, míg mások rokonaikat követik. Úgy tűnik legtöbben törvényesen teszik mindezt. 2002 és 2006 között Amerika évente átlagosan több mint 1 millió olyan legális bevándorlót fogadott, akik végleges letelepedési szándékkal érkeztek, nagyobb részük rokonok támogatásával. Ezen felül évente 320 000 ember ideiglenesen lépett be az országba.
13 Az illegális bevándorlók számát értelemszerűen nehéz meghatározni, de valószínűleg kevesebben vannak, mint legális társaik. A törvénytelen emigránsokat gazdasági okok vezérlik és nagyrészt ők azok, akiket valószínűleg tutajokon látunk utazni a Földközitengeren, vagy akik a mexikói-amerikai határ kerítésén másznak át. Sok illegális bevándorló nem kockáztatja a tengert vagy a fizikai akadályokat, inkább más formáját választja a határon való átjutásnak, például turistaként érkezik, majd az országban marad. 2002 és 2006 között Amerika népessége 500 000 illegális bevándorlóval gyarapodott évente. Az Európai Unión belül lehetetlenné vált a vándorlás nyomon követése, mivel az állampolgárok szabadon ingázhatnak munkát keresve a legtöbb tagállam között. Azt gondolhatnánk, hogy a brit szigetországnak könnyebb ellenőriznie, hány külföldit engedett be az országba, de nemrég kiderült, hogy a bevándorlási statisztikák messze nem pontosak. Végül meg kell említeni a menekülteket és a menedékjogot kérőket. Szigorú értelemben véve ők azok, akik üldöztetés elől menekülnek, de gyakran közéjük sorolják azokat is, akiket más ok, például háború kényszerít menekülésre. Az ENSZ Menekültügyi Bizottsága szerint 2006 végén mintegy 10 millió ember tartozott ebbe a kategóriába. Sokan a legális utat választják és menekült státuszt, majd menedékjogot kérnek. Vannak azonban olyanok, akik illegális módon próbálnak bejutni a célországba, tutajon hajózva vagy kerítésen átmászva. Sajnos a valódi menekülteknek gyakran nincs más lehetőségük.
A 200 milliós kérdés Jelenleg a legális és illegális bevándorlók számát a világon összesen kb. 200 millióra becsülik (bár az adatok nagy része – azok is, amelyek az országok kormányainak rendelkezésére állnak – csak becslés). Ez soknak hangzik, valójában azonban a világ népességének csak 3 %, így jó esély van arra, hogy ez a szám emelkedni fog. A vándorlás sikeres stratégiának bizonyult a világ szegényei számára, hogy életüket jobbá tegyék. De nemcsak a legszegényebbek hagyják el országaikat. Pénz kell ugyanis ahhoz, hogy eljussunk a világ egyik pontjából a másikba. Mivel Afrika, Kína és számos fejlődő ország már nem annyira szegény, így ezekről a helyekről is egyre többen próbálnak máshová költözni a jobb élet reményében. 1920 előtt 100 év alatt 60 millió európai indult el az Új Világba, elszakadva gyökereitől. Az Atlanti óceánon átkelő európaiak jövedelmük legalább kétszeresére számíthattak. Ma még
14 ennél is csábítóbbak a lehetőségek. A szegény országból gazdagba költözők ötszörös vagy még magasabb fizetést remélhetnek. Amíg ezek a különbségek léteznek, addig a vándorlás folytatódik. Ma a demográfia is nagy szerepet játszik a vándorlásban. Nem minden emigráns Amerikát vagy Európát célozza meg, ötből ketten egy másik szegény vagy közepes jövedelmű országba költöznek. A világ leggazdagabb országaiba vándorlók szívességet tesznek az ottani lakosoknak. Bevándorlók nélkül a legtöbb gazdag ország idősödő és a munkavállalás területén egyre válogatósabb lakossága már ma is nagy bajban lenne. Ezeknek a gyorsan változó gazdaságoknak egyre nagyobb az igénye a magasan képzett munkaerőre, ill. olyan dolgozókra, akik hajlandók elvégezni a kellemetlen és fárasztó munkákat. Az elmúlt évtizedben a világ nagy részén az alacsony infláció melletti gazdasági növekedés az effektív globális munkaerő gyors növekedésének köszönhetően volt fenntartható. Az IMF (Nemzetközi Valutaalap) szerint 1980 óta a munkaerő nagysága megkétszereződött, mivel Kína és India rengeteg fiatalt bocsátott a világgazdaságba. Az emelkedő tendencia, lassúbb ütemben bár, de valószínűleg folytatódik, 2050-re pedig 40%-os növekedést jósolnak a világ munkaképes korú lakosságában. Az ENSZ szerint az elmúlt négy évtizedben a bevándorlók száma a világon több mint duplájára emelkedett. Nincs elég fiatal megfelelő képzettséggel és motivációval rendelkező hazai állampolgár, így a gazdag országok csak abban bízhatnak, hogy a külföldiek továbbra is jönnek. És ők valóban jönnek is. Európa és Amerika szerencséjére rengeteg a lelkes munkás, akik készek felszállni a következő repülőgépre, vonatra vagy akár egy lyukas tutajra, hogy külföldön dolgozhassanak. Ez előnyös lehet a hazájuknak is, legalábbis addig, amíg a lakosságszám gyorsan nő. Az IMF szerint pl. Belizeben, El Salvadorban, Guayanaban és Jamaicán a kivándorlás magasabb fizetéseket és a szegénységet enyhülését eredményezte. Kínában nem kevesen hagyják el a sűrűn lakott keleti országrészt a gyors gazdasági növekedés ellenére. Afrikai kutatók a közelmúltban kínai munkások rohamos ütemű beáramlásáról számoltak be. A szegény országok számára általában ésszerűnek tűnhet a fizikai munkaerő exportálása, a magasan képzett szakemberek elküldése viszont nem. A legtöbb, ha nem az összes, szegény és közepes jövedelmű ország a képzett munkaerő állandó hiányával szembesül. DélAfrikában, az egyetemek rohamos ütemben bocsátják ki a végzett hallgatókat, de sok magasan képzett fiatal azonnal elindul Nagy Britanniába vagy Ausztráliába, míg hazájában
15 több tízezer betöltetlen állás marad. Marokkóban a tudományos és mérnöki diplomával, számítógépes ismeretekkel és nyelvtudással rendelkezők Franciaországba, Hollandiába és Kanadába mennek, míg az irodalmat és közigazgatást tanuló hallgatók otthon maradnak. Mohamed Khachami professzor, az AMERM2 nevű rabati bevándorlási szakértői csoport tagja arról panaszkodik, hogy országában kevesen vannak ahhoz, hogy jobb Internet hálózatokat építsenek ki, míg Párizst hallatán ma már a marokkói számítástechnikai mérnökök jutnak eszünkbe. A kórházaknak és klinikáknak Afrika déli részén súlyos közegészségügyi problémákkal kell megküzdeniük, mivel az orvosok és ápolók a Golföbölben, Európában vagy a világ más részein keresnek állást. Az iskolák helyzete is hasonló. Legnehezebb otthon tartani azokat, akik iránt külföldön kereslet van. A 19. század elején néhány európai ország sikertelen kísérletet tett arra, hogy megakadályozza a kisiparosok kivándorlását Amerikába. Ha elég erős a csábítás, akkor valójában szinte lehetetlen lezárni a kijáratokat a magasan képzett emberek előtt. A kis országok – pl. Jamaica, Trinidad és Szenegál – végzett hallgatóinak fele, háromnegyede külföldre költözik. A gazdag országok több magasan képzett bevándorlót fogadnak be, mint korábban valaha. A Világbank 2000-ben végzett, 20 gazdag országra kiterjedő, 52 millió bevándorlót vizsgáló tanulmánya megállapította, hogy az emigránsok 36%-a felsőfokú végzettséggel rendelkezik, ami jóval több, mint az egy évtizeddel ezelőtti adat. A képzett munkaerő vándorlása mégis inkább következménye, mintsem oka a problémáknak a kibocsátó országokban. Az ápolók például lehet, hogy azért hagyják el Malawit, mert nem kapják meg fizetésüket vagy azért, mert a kórházak omladoznak. A vállalkozók azért költöznek külföldre, mert az üzleti élet feltételei hazájukban nem megfelelőek. A vándorlás megállítása – még ha lehetséges is lenne – nem oldaná meg a problémákat. Lehet, hogy az ápolók akkor is otthagynák állásukat, és az emberek ugyanúgy nem indítanának vállalkozást. Többen azt állítják, hogy a migráció segíthet növelni a szellemi tőkét. A külföldre kivándorlók tovább tanulnak, fejlesztik szaktudásukat, tapasztalatokat szereznek, aztán mindezt visszaviszik hazájukba. A külföldön szerzett jövedelemből gyakran az iskolákat finanszírozzák. A kivándorlás és a külföldi jólét lehetősége sokak számára ösztönző a
2
AMERM – Association Marocaine d’Etudes et de Recherches sur les Migrations - Marokkói Migráció-kutató Szervezet
16 tanulásra. Mindezek arra utalnak, hogy a képzett munkaerő kivándorlásának következményeit nehéz meghatározni, de mindenképpen számolni kell velük. A kibocsátó országok kormányainak meg kellene vizsgálniuk, hogy elsősorban milyen tényezők ösztönzik szakképzett polgáraikat arra, hogy elhagyják az országot. Az ápolókat nagy számban exportáló Malawinak van oka aggodalomra, hogy kevés az egészségügyi szakember. Azt mondják, több a Malawi nővér Manchaster-ben, mint Malawin. Talán adományozók segítségével több befektetést lehetne eszközölni az egészségügyben, és egyben a szükségesnél jóval több ápolót lehetne képezni, gondolva a jövőbeli kivándorlásra és a többi ezzel járó előnyre. Még jobb volna, ha a kivándorlókat haza lehetne csábítani, még ha rövid időre is. Ghána például megemelte egyes egészségügyi dolgozók fizetését és kedvező juttatásokat ajánlott a legmagasabban képzetteknek. De nemcsak a pénzről van szó, a dolgozóknak arra is van lehetőségük, hogy az év egy részében külföldön dolgozzanak, ami lendületet ad a karrierjüknek. Nincs rá garancia a migráció a mostanihoz hasonló rekord ütemben folytatódik a jövőben is. Le lehet zárni a határokat, és kint lehet tartani az embereket, ha a másik oldalon lévők hajlandók megfizetni ennek az árát. A nagy vándorlásoknak egy korai szakasza lezárult, pl. amikor Amerika 90 éve egy időre bezárta kapuit a bevándorlók előtt. A tőke és a javak szabadabb mozgása az elmúlt néhány évtizedben gazdagabbá tette a világot, és az emberek növekvő mobilitása szintén hozzájárult a jólét megteremtéséhez és a javak egyenlőbb elosztásához. Ezt bizonyítják az évente külföldön megkeresett milliárdok szerte a világon. A határokon kívül tartani az embereket nagyon sokba kerülne. De váratlan dolgok is mindig történnek. Háborúk miatt emberek millióinak kell egyik napról a másikra elhagyni otthonaikat. Ők először menekültekké válnak, később azonban bevándorlók lesznek. Vannak, akik szerint a klímaváltozás kényszeríti majd költözésre emberek tízmillióit nem több mint néhány évtizeden belül. Az elhibázott politikai lépések, a terrorizmus negatív hatása és a bevándorlók integrálásának nehézségei mind súlyos problémákat okozhatnak. Mindazonáltal 40 év után egyértelműnek tűnik, hogy Mr Powell nagyot tévedett.
17 Függelék
18 Stagflációs félelmek
Egy fölé 2008. február 22.
Tavaly a negyedik negyedévben alig mutatott növekedést a gazdaság, miközben magas szinten megrekedt az infláció. A holtpontról való kilendülést a nemzetközi környezet sem segíti.
Rossz hír az állami gyámkodás ádáz ellenfeleinek, hogy az új uniós tagországok közül Magyarországon van a legnagyobb tábora azoknak, akik a jövedelemkülönbségek mérséklését a központi költségvetéstől várják. A lakosság kétharmada szerint az államnak erősen, további 30 százalék szerint mérsékelten részt kell vennie a jövedelemkülönbségek csillapításában, és alig 5 százalék véli úgy, hogy ez nem feladata. Ezzel szemben Csehországban például az erős állami újraelosztás hívei csupán 38 százalékra tehetők, az öngondoskodásra hajlóké pedig meghaladja a 15 százalékot - derül ki a Világbank minap közzétett jelentéséből. Ennek fényében nem csoda, hogy Magyarországon nem vált mozgósító erejűvé az a cél, hogy meg kellene nyesegetni az állam gazdasági túlhatalmát. Habár a honi államháztartás Magyarország valamennyi regionális riválisánál több pénzt von el polgáraitól, és többet oszt újra, ezt a gyakorlatot többnyire csak az üzleti-vállalkozói szféra kifogásolja. No meg azok, akik az átlagnál jóval többet keresnek, és 2006 óta a szokásos adóterheiken felül 4 százalékos különadóval kényszerülnek kisegíteni a költségvetést, ám ők kisebbségben vannak. Mindennek fényében a közvélemény aligha tekinti győzelmi jelentésnek, hogy az állam karcsúsítása - megannyi sikertelen nekifutás után - tavaly valóban eredményes volt. Szinte túlzottan is: a közigazgatási, oktatási, egészségügyi és szociális ellátások és szolgáltatások teljesítménye 2007 mindegyik negyedévében alatta maradt a megelőző évinek. Ehhez adódik még a mezőgazdaság és az élelmiszeripar 18, illetve csaknem 15 százalékos visszaesése, és máris érthető - legalábbis számszakilag -, hogy 2007-ben a hazai össztermék (GDP) miért került stagnálás közeli állapotba. Az államgépezet GDP-termelésének csökkenését ugyanis a versenyszektor alig volt képes ellensúlyozni. A negyedik negyedévben az előzetes adatok szerint már csupán 0,8 százalékos
19 volt a növekedés az előző év azonos időszakához viszonyítva (a gyorsbecslés hibahatára plusz-mínusz 0,2 százalékpont). Az év egészében pedig csak 1,3 százalék, annak ellenére, hogy a pénzügyi tárca még néhány hete is 1,5-1,7 százalékos adatot prognosztizált, az év elején pedig 2,2 százalékot tippelt. Csakhogy a gazdaság egyelőre nem jutott túl a mélyponton, holott három hónappal ezelőtt az volt a szakmai közvélekedés, hogy az akkori 0,9 százaléknál már nincs lejjebb. Az állami szektor GDP-kibocsátásának alacsony mértéke, illetve a kormányzat fogyasztási és beruházási célú keresletének jelentős visszafogása tükröződik az alacsony növekedési adatban - igyekezett annak jó oldalára irányítani a figyelmet Veres János pénzügyminiszter az MTI-nek adott nyilatkozatában, hozzátéve, hogy "az üzleti szféra növekedése rendben van". Annyira azért nincs rendben, mivel a tavalyi utolsó negyedévben mind az ipari termelés, mind az export korábbi dinamizmusa fékeződött valamelyest (lásd grafikonunkat a Mellékletben). Bár a negyedik negyedéves GDP összetevőit még nem közölte a Központi Statisztikai Hivatal - ezért a HVG ábrája is az előző negyedév GDP-jét ábrázolja ágazati bontásban -, annyi már az eddigi adatokból is kiviláglik, hogy az éves átlagban 8,1 százalékkal bővült ipar az év utolsó három hónapjában már csak 6,5 százalékos növekedést produkált, és a megrázóan mély építőipari recesszió sem enyhült. A termelőszféra lassulásának külpiaci okai is vannak, főként az unió nagy tagállamaiban - így Német- és Franciaországban - elkezdődött lassulás, ami a magyar export növekedési esélyeit is rontja. A recessziós félelmek miatt a fejlett ipari államokban a költségvetési és a monetáris politika enyhítését szorgalmazta a tekintélyes brit napilap, a The Financial Times hasábjain Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap francia nemzetiségű ügyvezető igazgatója, abból a megfontolásból, hogy a legtöbben közülük már rendbe tették az államháztartást, helyreállították a fiskális politika hitelességét, és ezzel megteremtették a manőverezés lehetőségét. Jól időzített és célzott költségvetési ösztönzőkkel növelni lehet a gazdaságban az összkeresletet, úgy, hogy a magánfogyasztás bővülése átsegítse ezeket az országokat a kritikus szakaszon - javasolja. A költségvetési szigornak az az értelme, hogy "legyenek megtakarítások az esős napokra, most pedig esik" - érzékeltette a teendőket Strauss-Kahn. Csakhogy az unión belül ezt másképp látják. Az Európai Központi Bank aligha lazíthat, hiszen az euróövezet inflációja januárban a közös valuta bevezetése óta a legnagyobb mértékűre, 3,2 százalékosra szökött fel, miközben az inflációs cél 2 százalék. A költségvetési
20 gazdaságélénkítés gondolataira pedig az unió pénzügyminiszterei nem vevők, legutóbbi találkozójukon megerősítették, hogy a tagállamok fő teendője a költségvetési fegyelem fenntartása, azoknak a tagállamoknak pedig - köztük Magyarországnak -, amelyek még nem jutottak el addig, hogy államháztartásuk egyensúlyi helyzete fenntartható legyen, továbbra is az államadósság csökkentésére kell törekedniük. Magyarországon januárban az infláció 7,1 százalékos volt, némiképp alacsonyabb ugyan, mint tavaly decemberben, ám a statisztika a bázis és az árak számbavételének a módja miatt csalóka. Egyrészt decemberről januárra átlagosan 1 százalékkal nőttek a fogyasztói árak, amire 2007 februárja óta nem volt példa, másrészt a januári közüzemi áremelések majd csak a februári statisztikában jelennek meg. Egy év alatt 12,6 százalékkal drágultak meg az élelmiszerek, 17,5 százalékkal a járműüzemanyagok, 18 százalékkal a vezetékes gáz. Az infláció miatt a jegybank éppúgy kutyaszorítóba került, mint az Európai Központi Bank: jót tenne egy kis gazdaságélénkítő kamatcsökkentés, ám az inflációs mutatók és a forint viszonylagos gyengesége akár ennek az ellenkezőjét is indokolhatják. Arról nem is szólva, hogy a magyar államadósságnak csaknem a felét finanszírozó külföldi befektetők ismét egyre nagyobb kockázati felárat várnak el. Mindazonáltal a teendőket illetően a magyar gazdaság külföldi elemzői is megosztottak: egyesek félszázalékos kamatemelést várnak, mások például a JP Morgan és a Merrill Lynch pénzügyi befektetők - ezt nem tekintik optimális megoldásnak a jelenlegi "kedvezőtlen növekedési és inflációs elegyben".
21 Melléklet
22
Stagflation concerns
Hungary’s economic performance: just about satisfactory 22nd February 2008
The economy showed little growth in the final quarter of last year, while inflation remained firmly fixed at a high level. The current economic climate shows no signs of helping Hungary to overcome this impasse either. Of the EU’s new member states Hungary has the highest percentage of citizens who expect assistance from the central coffers in order to redress the balance of earnings. This is bad news for the critics of state handouts. Two third of the population believe that the state should play a significant role in rectifying earning disparities, while a further 30 per cent believe that only limited state intervention is necessary. Barely 5 per cent said that this should not be a government concern. By contrast, in the Czech Republic those who favour strong state support in income redistribution amount to just 38 per cent while those who advocate self-sufficiency are in excess of 15 per cent according to a recently published World Bank report. In the light of this it is little wonder that in Hungary the aim of reducing the state’s economic influence did not attract a large following. Although the state budget in Hungary deprives its citizens of more money than any of its regional rivals, at the same time it also redistributes more. This practice is mostly criticised by the business-entrepreneurial sector along with those who earn significantly more than the national average. Since 2006 the latter group have had to support the budget by an extra 4 per cent on top of their usual tax burdens but they represent a small minority. Taking all of this into consideration, last year’s successful paring back of the state’s influence, following numerous failed attempts, can hardly be considered as democratic achievement. Perhaps it was too successful for in 2007 the quarterly performance of the administrative, educational, health care and social services remained below that of the previous year. In addition to this a drop of 18 per cent was seen in agricultural output and almost 15 per cent in food industry, therefore it is easy to understand, at least in terms of figures, why in 2007 the GDP virtually stagnated. The private sector was hardly able to compensate for the declining GDP production of the state machinery. According to forecasted results, the fourth quarter saw a growth of only 0.8 per cent compared with the same period of last year (the crude estimates having a margin
23 of error of plus/minus 0.2 of a percentage point). Despite a Treasury forecast of 2.2 per cent at the beginning of the year and between 1.5 and 1.7 per cent just a few weeks ago, in point of fact the annual growth was only 1.3 per cent. However, the economy has not yet recovered from this low point, even though three months ago it was widely considered by experts that the situation could not get any worse than the 0.9 per cent growth being experienced at that time. The low growth figure reflects the public sector’s low GDP output and a significant reduction in consumption and investment by the government, said Mr János Veres, the Hungarian Minister of Finance in his statement to MTI (Magyar Távirati Iroda - Hungarian News Agency Corp.), in an attempt to focus on the sunny side. He further added, “the growth of the business sector is satisfactory”. Well, the truth is, it is not entirely satisfactory. In the final quarter of last year the earlier dynamism of both industrial output and export decelerated somewhat (see our graph in the Appendix). Although the breakdown of the GDP for the fourth quarter has not yet been released by the Hungarian Central Statistical Office – hence the figures of the graph illustrates the GDP of the previous quarter by sectors – it is clear from the data published to date that industry, with an average annual growth of 8.1 per cent, grew by only 6.5 per cent in the last three months. Furthermore, there has been no recovery from the disturbingly deep recession being experienced by the construction industry. The slowdown in the manufacturing sector can also be put down to external climate. Primarily, the recession which began in the EU’s large member states, among them Germany and France, has negative influence on the chances for Hungarian export. Dominique Strauss-Kahn, the French Managing Director of the International Monetary Fund, commenting in the British daily paper, The Financial Times, said that as a result of recession fears industrialised countries should take a more moderate approach to their fiscal and monetary policies. He gave the reason that most of these countries have already fixed their budgets and re-established the credibility of their fiscal policies creating room for manoeuvre. Mr Kahn further suggested that these countries require timely and well-aimed budgetary stimulating measures leading to increased total demand in the economy in order that the excessive demand in the private sector help them through this critical period. He further added that the purpose of rigorous budgetary policy was that “there should be savings for the rainy days and now it is raining”. Within the EU, however, the view is different. The European Central Bank is in no position to relax as in January inflation in the Euro zone surged to 3.2 per cent, the highest since the introduction of the single currency, against a target of 2 per cent. The EU Finance
24 Ministers are not too keen on the ideas of stimulating the economy through budgetary policy. At their last meeting they confirmed that the primary task of member states was to maintain budgetary discipline and that the member states, including Hungary, which have not yet reached the point where the balance of their budgets is sustainable should make efforts to reduce their public debt. In January Hungary’s inflation rate was 7.1 per cent, slightly lower than in last December, however, the statistics could be misleading as a result of the way in which the base and prices are calculated. On average consumer prices rose by 1 per cent between December and January, unprecedented since February 2007, but we must bear it in mind that January’s public utility price increase will only appear in February’s statistics. Within a single year food prices rose by 12.6 per cent, fuel prices by 17.5 per cent while the cost of piped gas went up by 18 per cent. As a result of growing inflation the Central Bank found itself in trouble, as did the European Central Bank. Stimulating the economy by reducing interest rates would be desirable but inflationary indicators and the relative weakness of the Hungarian Forint might be a reason to do just the opposite. This is not to mention the fact that foreign investors, who currently finance almost half of Hungary’s public debt, expect an increasing venture spread. Nevertheless, with regard to the steps that need to be taken foreign analysts of Hungary’s economy are rather divided in their opinion. Some are predicting an interest rate increase of 0.5 per cent, while others – e.g. JP Morgan3 and Merrill Lynch4, financial investors– do not consider this to be an optimal solution in the current climate where “the mix of growth and inflation is unfavourable”.
3
JPMorgan is a leader in wholesale financial services serving one of the largest client franchises in the world.
4
Merrill Lynch is one of the world's leading wealth management, capital markets and advisory companies.
25 Appendix
26
Értekezés a fordításban felmerült problémákról
A két lefordított szöveget egy-egy hetente megjelenő gazdasági és politikai témákkal foglalkozó szakfolyóiratból választottam. Az angolról magyarra fordított szöveg az Economist című hetilap január 3.-i számában jelent meg. A cikk témája a migráció alakulása napjainkban. A szerző részletesen kifejti, melyek a vándorlás jellemző irányai, a leginkább érintett országok, és bemutatja a migráció típusait, valamint a mögöttük álló motivációkat. A fordítás szempontjából általánosságban elmondható, hogy fontos volt a gördülékeny újságírói stílus visszaadása. A forrásnyelvi szöveg az általános műveltségű olvasó számára érthető köznyelven íródott, bár jellemzőek az újságírói fordulatok, ill. a csak írásban használt formális kifejezések (pl. „yet it is not dissimilar to that…”, „what is particularly striking…”). Ezen kívül a szöveg egészében számos migrációval kapcsolatos kifejezés található, amelyeknek meg kellett találni a pontos magyar megfelelőjét. Figyelni kellett a „migrant”, „emigrant”, „immigrant” szavak pontos és következetes fordítására. A „sending and recipient countries” kifejezés hivatalos angol megfelelője „emigration and immigration countries”, ezek pontos magyar elnevezése „kibocsátó és befogadó országok”. Fordítói szempontból érdekes feladat rögtön az első néhány mondat, ahol a cikk írója egy brit politikus közel 40 évvel ezelőtt elhangzott beszédéből idéz. Az általános műveltségű brit olvasó számára ez nem szorul magyarázatra, azonban a magyar olvasók közül nem biztos, hogy mindenki ismeri és érti az utalást. Fordításomban ezt a problémát egy lábjegyzetben hozzáfűzött magyarázattal igyekeztem áthidalni. Ugyanezt a megoldást választottam a migráció-kutató intézet (AMERM) nevének megjelenésekor is. A lexikai átváltási műveletek közül többek közt a jelentések kihagyását, betoldását, bővítését, szűkítését és a teljes átalakítást alkalmaztam. Hogy néhány példát említsek, konkretizálásra volt szükség több helyen a „to be” ige esetén, hogy a létige általános jelentését a magyarban pontosítsuk. Pl. „…there are now signs of a serious backlash…” – „…erős ellenérzés jelei tapasztalhatók…”. Az angol „back home” kifejezés teljes átalakítására volt szükség a célnyelvi szövegben: „Malawin”. A „misguided policies” kifejezést jelentés betoldással fordítottam: „elhibázott politikai lépések”. Az angol „science degrees” jelentését szűkítettem: „műszaki diploma”.
27
A választott magyar cikk számos gazdasági szakkifejezést tartalmazó, szakmaibb jellegű szöveg, amely a magyar gazdaság jelenlegi helyzetét mutatja be, a gazdasági növekedésre, inflációra vonatkozó statisztikai adatok elemzésével. A fordításban egyrészt a gazdasági szakkifejezések jelentettek kihívást, pl. „a gyorsbecslés hibahatára”, „államadósság”, „kockázati felár”, stb. A másik nehézséget az újságírásban jellemző állandósult kifejezések, szófordulatok okozták, amelyeknek a célnyelven nincs pontos megfelelőjük. Pl. az „ádáz ellenfelek” szókapcsolat a fordításban a jelentés generalizálásával „critics”. Jelentés betoldást alkalmaztam az „ám ők kisebbségben vannak” mondatrész esetén: „but they represent a small minority”, ill. teljesen átalakítottam a „mindennek fényében” kifejezést: „taking all of this into consideration”. A magyar forrásnyelvi szövegben jól hangzó szleng kifejezés az angol szövegbe teljes átalakítással kerülhetett át: „…gondolataira az unió pénzügyminiszterei nem vevők” – „ the EU Finance Ministers are not too keen on the ideas…”. A forrás- és célnyelvi olvasók háttérismeretei eltérőek, ez indokolta a lexikai betoldásokat. Pl. „Mr. János Veres, Hungarian Minister of Finance”. A magyar olvasó számára egyértelmű MTI rövidítést az angol olvasónak ki kell írni. Mivel a magyar szövegben gyakoriak a hosszú körmondatok, amelyek az eredeti szerkezetben angolul követhetetlenek lennének, így több helyen alkalmaztam a grammatikai felbontás műveletét, és változtattam a mondathatárokon. Végül meg kell említeni a cím fordítását, amely a legnehezebb feladatot jelentette, mivel a kettősértelmű magyar cím egyrészt utal a cikkben szereplő számadatra, másrészt a gazdasági helyzet értékelésére, osztályozására. Ennek visszaadása angolul problémás, mivel a szójáték a fordításban elveszíti eredeti kettős jelentését.
28
Irodalomjegyzék
Special Reports – Open up, The Economist, Jan 3rd 2008 (http://www.economist.com/specialreports)
Farkas Zoltán: Stagflációs félelmek – Egy fölé, HVG 2008. Február 23. 8. Szám, 85-86.
http://www.mek.oszk.hu/02100/02185/html/207.html
http://www.migrationinformation.org
The New Collins Dictionary and Thesaurus, William Collins Sons & Co Ltd, Glasgow
http://dictionary.cambridge.org
29
