Oláh Imre. A Nimrud Hagyomány "ŐSI GYÖKÉR" KIADÁSA BUENOS AIRES 1985

   

      Oláh Imre    A Nimrud Hagyomány        "ŐSI GYÖKÉR" KIADÁSA BUENOS AIRES 1985       BEVEZETÉS     Minden magyar ember ismeri mondavilágunk egyik legszebb hagyományát - a Csodaszarvasról. Erről az ékesen bemutatott szarvas-ünőről, mely anyaszarvas létére csillogó és pompás fényben ragyogó agancsot visel. Azt is tudjuk róla, hogyŐvezette Pannoniába Hunort és Magort - a hatalmas

NIMRUD király fiait. Erről a hatalmas NIMRUD királyról azonban nekünk csak annyit tanítottak, amit a Biblia ír róla, aholis a követ­kező szöveget találjuk: "Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön. Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt, azért mondják: Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród. Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sinear földjén." (Mózes I.10. 8, 9, 10.) Annak ellenére, hogy a Biblia Hunor és Magor apját "Sinear" földjén nevezi uralkodónak, ahol "birodalma" volt, a magyar egyházi és világi történelem tanítói és okosai sohasem világosítottak fel minket arról, hogymerre is volt NimródNimrud ősapánk birodalma ... ? Arról sem, hogyhol is találhatjuk meg azt a "hatalmas vadászt az Úr előtt". Oláh Imrének kutatásai fényt derítenek mindezekre - az eddig eltitkolt - és nem ismert érdekességekre. Foglalkozik e könyvében a legrégibb hagyományokkal, melyekből világosan látszik ennek a hatalmas királynak fennséges személye. Megismerjük azokat az ősi népeket is, melyek birodalmának lakói voltak és a földet is, ahol lakoztak. Látni fogjuk majd, hogy e hagyományokban Nimrud "két" alakját leljük meg. Egyik: a földi, hatalmas uralkodó és a másik: az égi "hatalmas vadász az Úr előtt", akit az égen - a ma ORION-nak nevezett - csillagkép sugároz a földre. E sorok írója arra kéri az olvasót, hogy mielőtt belekezd e könyv olvasásába - elmélkedjünk együtt egy rövid pillanatig és nézzünk fel - szintén együtt - egy szép, csillagos estén - a

ragyogó égboltra. Keressük meg az ORION csillagképét. Kutató szemeinket lenyűgözi az a csodás látvány, amikor felfedezzük, hogy, ez a "hatalmas vadász az úr előtt" uralja az egész égboltot és látható az északi és a déli féltekén is. És - amint megismertük őt és látjuk, hogy valóban leghatalmasabb ő a csillagvilágban, önkéntelenül feltör minden magyar szívből és elméből ez a kérdés: ha az ókor népei Nimruddal azonosították az ég legcsodásabb és leghatalmasabb csillagképét és Nimrud a minden magyarok ősapja mondavilágunkban - hát miért nem fedték fel előttünk e csodás hagyomány titkait... ? Mi lehet az oka annak, hogy tanítás helyett - jobban elhomályosították, elfeledtették velünk a Nimrud hagyományokat... ? Erre is választ ad Oláh Imre. De, hogy mit jelent a népi, nemzeti öntudatra való nevelésben ez a "Nimrud-Hagyomány", azt világosítsa meg egy érdekes példa. A csillagkép közepét "három" csillag alkotja. Az asztronómusok ezt az Orion "öv"-ének nevezik, de 1807-ben a Leipzig-i Egyetem az "öv"-nek és a hozzátartozó "kard"-nak új nevet adott és hivatalosan "Napóleon”-nak nevezték. Ugyanezen időben szerkesztett angol csillagá­szati térképeken azonban az "öv" új neve: NELSON. Érdekes lenne kikutatni, hogy milyen neveket adott a Nimrud-Orion csillagképnek és csillagainak a "magyar néphit"...? Megtudjuk-e valaha ... ? Talán Oláh Imre kutatásai jó alappal szolgálnak majd erre is. Adjon a Magyarok Istene jó szerencsét mindnyájunknak erre a kutatásra is.   prof. Badiny Jós Ferenc  

                  I.     A NIMRUD HAGYOMÁNY KUSITA ÖRÖKSÉGE     Az elmúlt idők folyamán, egy-pár elvétett alkalom kivételével, történészeink eddig igen kevés gyertyát égettek Nimrud hagyományunk históriája felett. Ennélfogva tehát - amit talán egy "idült lépéstévesztésnek" is lehetne nevezni - ősi származásunkkal kapcsolatban, a hivatalos "tudományos álláspont" és a krónikáink "csacska meséi" között, ma már éktelen űr tátong. Másszóval László Gyula szerint: a jelenlegi "hivatalos álláspont" nemcsak, hogy nem egyezik krónikáink őstörténeti hagyományaival, hanem "mesének minősítette ez írásokat, mert nem finn-ugor őstörténet felé vezetnek.." S míg az új elméletek, távoli lehetőséget fontolgató gondolatok, előráncigált ideák, szép bőrkötésbe látnak napvilágot, addig a

régiek szavát elhanyagolták, és tudósaink közül alig akad valaki, aki nemzeti krónikásaink védelmére síkra merne szállni. (Pedig ősi mondavilágunk sajátos jelképes nyelvezete, nyelvemlékeink és "pogány" hithagyományainkból kölcsönzött szimbólumok, mind őket igazolják.) Márpedig "Minden nemzet létezésének legfontosabb alapja az őseredetig visszanyúló és vallásos kegyelettel őrzött Nemzeti Öntudat. Tradíciók elveszitése, hagyományok lekicsinylése és a primitív népi gyökértelenség viszont egy nemzet elpusztulásának elsőrendű feltétele." Hát egy ilyesfajta elveszített s napjainkban a tudományos közvélemény által lekicsinylett ős-nemzettudatról esik itt szó, ami valamikor ősapáink korában még nagyon is igaznak számított, mert akkor sem boldog sem boldogtalan lélek nem kételkedett benne. Igen ám de közbe jött a történelmi szaktudomány a maga "hivatalos irányelveivel" és a hangyadombot heggyé, a hegyet pedig hangyadombbá vál­toztatta. A Hun-magyar öntudat ellen folytatott küzdelem során, Gárdonyi Géza szerint: "A magyar történetírásban Hunfalvinak Batu káni szerepe volt: földúlt és elégetett minden hagyományt. A hun rokonságot merőben megtagadta, s Atilla magyari dicsőségét be-bedobta az Akadémia szemetes ládájába." Pedig erre egyáltalán semmi szükség nem volt. Legalább is nem tudományos alapon. Mert eredetünk felkutatására elindulva, csupán népünk ezredéves mondái és szájha­gyományai által megőrzött tradíciót kell követnünk, s utunk nem az északi tundrák ködös világába, hanem az írott tör­ténelem határán túleső korszak idejébe, a legendáshírű Sumir király, Nimrud uralkodásának a színhelyére vezet visszabennünket. Ésha ez az eredettudat akkor eleinknek meg­felelt, számunkra nézve miért ne lenne ma is elfogadható?

Különösen akkor, mikor azt a napjainkban újra felfedezett hitelese őstörténelmi források ismét megerősítik. Ezért érthetően nagy érdeklődést keltett otthon, és a magyarok között a világ minden táján az a töröknyelvű "Tarih-iüngürüsz", a magyarok története című ősgesta, melynek nagyobb része a 895-96 évi honfoglalásnak nevezett nagyjelentőségű esemény előzményeit tárja elénk. A krónikáról röviden itt csak annyit, hogy annak az eredeti anyagát egy Terdzsuman Mahmud magyar származású török tolmács, Szulejmán szultán titkára, Székesfehérvár 1543. évben történt török kézre kerülése alkalmával mentette meg a tűztől. Magát a krónikát, már alaposan kielemezte Grandpierre K. Endre a Kortárs 1979. évi decemberi, a Korunk 1980. májusi és a Forrás 1981. novemberi számában. Ezért az alábbiakban csak arról esik szó, ami a szóbanforgó ősgesz­tában található Nimrud-hagyomány történelmi előzményeit és a vele kapcsolatos kiegészítő tudnivalókat tartalmazza.   *  *  *   Történelmünkben, nyelvünkben, hagyományainkban, nemzetünk gyermekkorának, annyi emléke van, hogy egyetlen körülöttünk élő más nép sem mutatott fel hozzá hasonlót. És mégis, mint gyermekek, nem tudunk a való dolgokról, és engedjük, hogy mások elvegyék és sajátuknak tüntessék fel őket. Az egészet egybefogja a hun-magyar eredettudat fejlődésének ismertetése. Ez azonban elképzelhetetlen a vizsgált kört erősen befolyásoló történelmi tényezők, és az azzal járó mitológia körülmények módosító szerepének vizsgálata nélkül. Azért, hogy ennek az ősi tradíciónak az eredetét világosan

megértsük, vissza kell vetnünk egy pillantást a törté­nelem hajnalára, arra a hesziodi "aranykorra" amikor még az emberiség történelme csak mitológiai rejtélyben élt és annak benső értelme hermetikusan el volt zárva a beavatat­lan hétköznapi emberek szemei elől s misztikus jelentését csupán a hierofántok vagy beavatottak ismerték. Ezért először a híres ó-görög történész, Hesziodosz világraszóló "Theogónia" című munkájához fordulunk, ahol az író, a saját korát jóval megelőző mitológiai hagyományokat tárgyalja. Elbeszélései szerint elsőnek, irdatlan idővel ezelőtt, mikor még "ember sem élt a földön", csupán az istenek: Cronosz és fia, Zeusz uralkodott. Az író említést tesz egy rettenetes háborúról, ami kezdetben az istenek és az óriás termetű Titánok között ment végbe, s melynek végső kimenetele a "föld erőivel" szemben az "égi birodalom" győzelmével végződött. Ez időtájt az "emberiség" - legalábbis ahogyan azt mai szemmel értelmezzük - még nem létezett. Az őstudat csupán egy valahol délen elterülő "Ethióp országról" beszél, kik iránt az istenek, úgymond, olyan rokonszenvet éreztek, hogy "örömmel vigadtak velük együtt egy asztalnál." Hasonlóan a Biblia is korán megemlíti őket, miközben irdatlan régiséget tulajdonít nekik. Az ószövetség például már akkor beszél a kusok, vagyis az ethiópok földjéről, mielőtt még Isten az embert megteremtette volna. Persze mind ez mitológiai nyelven és a kor jellegzetes szellemében íródott, ezért természetesen ma is hasonló keretek között kell értelmezni. Mindenesetre a további tájékoztatás végett, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a kusok vagy ethiópok történelme, bármennyire is hézagos vagy meseszerűnek tűnik, de mégis a maga jellegzetes mitikus formájában, határozottan egy valóban megtörtént történelemelőtti eseménynek nyilvánítható. Mielőtt tovább mennénk, talán vessünk először egy rövid pillantást az ős-kusok történelemelőtti múltjára, és egyben

hosszú vándorlásaik során megtett útirányára. Az ókori történelemben az olykor khamitáknak, hol pedig kusitáknak nevezett népfajok csoportja, Donelly állítása szerint, nincs kizárva, hogy nem atlantiszi eredetű lett volna. Vándorlásaik során útirányuk általában nyugatról keletre haladva, már a régiek előtt is azt a benyomást keltette, hogy valamikor, emberi emlékezet előtti időkben Európa atlanti partvidéken túl virágzó híres plátói civilizációnak voltak a kései hírnökei. Közép-Európában K.e. a 4. évezred táján tűnnek fel először s a Dunamedencében feltárt régészeti leletekből és nevük hátramaradt emlékeiből arra következtetnek, hogy mielőtt Mezopotámiába érkeztek volna, őshazájuk elsőnek a Kárpátmedencében volt. Baldwin J. D. ezeket a közép-európai őstelepeseket "magyar fajú népeknek" tartja. Majd honfitársa, az angol Dunbar, vele egyetértésben a következőket állítja: "Vannak földrajzi és ethnologiai érvek, melyek amellett az elmélet mellett szólnak, hogy az indó-árja faj Magyar­ország termékeny síkságairól jött Indiába. A népnek, amely ebben az országban Kr. e. 2500 körül élt, a "Wiro" nevet adták. Arról van szó, hogy néhány törzsük Európából Ázsiába vándorolt és elérte Baktriát (Balkh) kb. Kr. e. 2000 és 1500 év között." Őshazájukból kiindulva, s a Kaukázus hegyein átkelve, útjuknak egy szakaszát először Örményországban, a Kur és az Araxes folyók partján töltötték, ahol ottlétük emlékét több helybeli elnevezés is megőrizte. Innen aztán ismét tovább indultak, s a nagy folyamok mentén haladva, egy részük Mezopotámiába, a bibliai Sineár földjére érkezett, ahol az őslakó káldok közé vegyültek. A nagyobbik részük innen a délnyugati irányban elterülő Arábia partvidékeire, majd Egyptomon keresztül a Nílus felső folyásához, Kus­országba vándorolt. A Mezopotámiában letelepedett kusokról Sir L. Woolley a

következőket írja:"According to Assyrian Tradition the early people of the land wereSubaraeans,whose country lay to the north and east of Assyria.. .theseSubaraeansseem to have been related to if they were notactuallyidentical with theHurri.". . . Vagyis asszír hagyományok szerint e föld (Mezopotámia) őslakói a Subarok voltak, akiknek országa Asszíriától északi és északkeleti irányban terült el... Ezek a subarok valószínűleg rokonok, de inkább (mondhatnánk) azonosak voltak a hurritákkal. És ezek a hurriták valóban a kusok azon felekezetéhez tartoztak, akiknek neveit a mezopotámi feliratok a shubartu, suburu nevekkel együtt felváltva használták. Nevük a további idők folyamán több­féle változáson megy keresztül. Volt idő, amikor az hol Wiro-nak, hol Har-nak írták, de leginkább Harrita, Hurri kiejtéssel olvasták. Winkler: "Die Arien in den Urkun­den von Boghazköi” című munkájában úgy véli, hogy a ma már közismert "Árja" név alakja, épp úgy mint a "Wiro", közvetlenül a Harri, Hurri névből származott. Az árja név értelmét magyarban az úr, nemes fogalom adja vissza. Ez tehát a magyarázata annak, hogy valamikor Sinear földjét "Az igazi urak országának" nevezték, vagyis kezdetben az "Árja" névszó használatával egyes népek nem csak Nimródtól való származásukat, hanem egyben kusita eredetüket is bizonyították. A mezopotámiai őstörténelemnek közvetlen az özönvíz utáni időkre eső szakaszát a kusita őstörténelem feltárása nélkül egyszerűen lehetetlen lenne elképzelni. Ugyanis az a gyökeres változás, melyet a kusita honfoglalás idézett elő a mezopotámi népek életében, nemcsak arra a korra volt roppant nagy kihatással politikai, vallástörténeti és kulturális vonatkozásokban, hanem azon kívül félreismerhetetlenül rányomta bélyegét a rákövetkező évezredekre is. Ezt a történelemformáló eseményt a pogány íróktól kezdve az egyházatyákig sokan megörökítették, persze

ki-ki a maga módján s a maga szemszögéből nézve, korának politikai és valláskörülményeihez igazodva. Ezek szerint tehát azok a Káld-babilóni ősiséggel foglalkozó írásos emlékek, melyeket kútforrásul az Ószövetség is felhasznált, Mezopotámiában kezdetben csak két fajta népet, s ennek megfelelően két hatalmas kulturszakaszt tartottak számon. Azt a régibb vallásszemléletet, melyet az özönvíz előtti népek hitvilága képviselt, a Holddal szimbolizált matriarchális jellegű, az anya-istennőt s a természet erőit tisztelő istenszemléletnek nevezhetjük. A másik, a kusokét pedig a NAP-ban megnyilatkozó EGYETLEN ISTEN erőit a tökéletes csillagismeret kozmológiájában megszemélyesítő, a teremtés indítékát, megtörténtét kifejező és felismerő világszemléletnek mondhatjuk. A kora-mezopotámiai kulturszakaszt a Paskal krónika és Epiphanius egyházatya is két részre osztja; vagyis a patriárkák korára (patriárkálizmusra) és a szittyák korára, scythizmusra.[1] Azonban az idők folyamán a történészek ezeket a kifejezéseket mindjobban mellőzték, s napjainkban már alig esik szó arról, hogy valóban mi is a különbség közöt­tük. A patriárkák kora a hagyomány szerint a bibliaiAdámtóla tíz özönvíz-előtti őspatriárka uralkodásának idején át a szumir ZI-UD-LIL-DU-ig, vagyis a bibliai Nóé idejéig terjedt. Itt szem előtt kell tartani azt a "biblikus" álláspontot, mely a judaizmus apajogú felfogása alapján nevezi az özönvíz előtti ősszumir uralkodókat "patriárkáknak", annak ellenére, hogy a szumir mitológiai adatok, az "ős-istenanya" létezését már erre az időre is vonatkoztatják, hiszen a mezopotámiai és anatóliai ásatásokból sok özönvíz előtti "istenanya" szobor került elő. Az egyházatyák által "patriárkák korának" nevezett időszak a bibliai özönvizet követő évszázadokban lezárult. Így az ezt

követő, vagyis a Nóé unokáinak az életével egybe eső időszakot, már Ephiphaniusz "scythizmusnak", vagyis a szkitakorszaknak nevezi. Maga a tudós Justinius bizánci császár ezt a korszakot így jellemezte: "schytharum gens antiquissima semper habita. Aegiptiis antiquiores semper visi schythae."(Just.2. k. 1. fej.) (Mindig a szkíták nemzetségét tartották a legrégibbnek. A szkítákat mindig régibbeknek tekintették az egyiptomiak­nál.) Gyermeteg, vagy éppen ellenkezőleg nagyon átlátszó célú ellenvetés volna ezzel szemben azt mondani, hogy ennek a kijelentésnek egyedüli alapja csak a császár fantáziája volt. Nyilván máshonnan, megbízhatónak tartott forrásból vette, ha le merte írni. E mellett szól, hogy az ő korában ezt a tényt még nem igyekeztek kétségbe vonni. De ami akkor állott, annak állania kell ma is. Ha tehát kitűnik, hogy a régiek a szittya nevet kezdetben tényleg a kusokra alkalmazták, akkor úgy, mint Justinius korában, ma is el kell fogadni ténynek, hogy a kusok népe valamikor a legősibbnek számított. Josephus szavával élve, "Kham fiai közül Kus nevének nem ártott az idő foga, mert az ethiópokat, akik felett ő uralkodott, ők maguk is, de Ázsia minden más népe is, mind a mai napig kusoknak, kusitáknak nevezik. . .". (Antiquitis, I. 6: 2.) Az ethiópokról tudjuk, hogy a régiekkel szembenaz egész emberiség egyik legősibb népének tartották magukat. Azt állították magukról, hogy közülük született az a legendás hírű Oszirisz, aki Ethiópiából kiindulva betelepítette Egyiptomot. Így hát Egyiptom nekik, ethiópoknak köszönheti egész civilizációját, valláskulturájával együtt. Hagyományuk szerint tőlük származik a szent áldozatok és azegyházi pompaeszméje is. Azt tartották, hogy végeredményben mindketten ugyanabba a népcsaládba tartoznak, és csakugyan sajátos nemzeti

mitológiájuk is hasonló volt.[2]Márpedig ahol a mítosz - egy nemzet lelkületének legféltettebb kincse - közös egy másiknépmítoszával, ott ez az azonosság testvéri kapcsolatoknak a jele. Az őskusita nemzeti hagyomány szerintanyugati kusok (ethiópok) első királya Amon (=Hám, Kám) patriárka volt, akit Scholin (Homéros cimü munkájában) "Aethióp-Zeusnak, Napégette-Zeusznak" nevez. A szobrászat jelképesen olykor fején a tudás egykori jelével: kos-szarvakkal ábrázolta. Talán ő volt az első nemzetpatriárka, akit halála után megistenítettek. Neve ezután a ragyogó napnak: Amon-Ra-nak a nevében élt tovább. Arról pedig, hogy miért lett a kos, Amon jelképe, a hagyomány ezt mondja: "Amikor Dioniszosz hazatérőben volt afrikai diadalútjáról, egyszer seregével együtt rettentő szomjúság gyötörte őket. Már éppen a szomjhalál határán álltak, amikor hirtelen egy kos tűnt fel előttük. Az állat megjelenését isteni jelnek gondolták, s ezért utána szegődtek. És az állat csudák csudájára egy oázis árnyékában lévő hűsvizű forráshoz vezette őket. Dioniszosz ezt úgy magyarázta, hogy a kos maga Zeús-Amon volt, s ezért hálából azon a helyen, ahol a szomjhaláltól megmenekültek, egy templomot emeltetett tiszteletére. Amon-Zeust pedig mint "kost", a "csillagok közé helyezte, és elrendelte, hogy amikor a Nap a Kos csillagképben áll (tavasszal), a természet új életre keljen."[3] S hogy a Káldbabilóni mágus tudomány Amon égi jelképét, a "Kos" csillagképet nevezte el "mul-Lu-Hungá­nak", vagyis a Hunember csillagának, az nem volt véletlen. A mítosz szerint ez a szomjhaláltól megmentett hős: Dioniszusz, magának Amonnak a fia volt (Diodorusz Sic. III. 73). Ő voltaDioniszoszok sorában az első, aki már életé­benolyánhírnévre tett szert, hogy nevét és hőstetteit Indiától egész Itáliáig az akkor ismert világ minden részen

dicsőítették. Halála után mint apját, Amont, a "KOS-őst", őt is apoheizálták, és a hagyomány szerint Ethiópia Meroe (Saba) nevű városában egyedül csak Amont és fiát, Dioniszuszt részesítették az isteneknek kijáró tiszteletben. (Herodótos. II. 29.) Erről a korról mondja Schiller, hogy hajdan, az emberiség aranykorában, az istenek emberek, az emberek meg istenek voltak. Így kell tehát tekinteni Amonra és megistenitettfiára,Bucchus-ra is. Úgy látszik, hogy az egész gondolat kusita eredetű. De emellett szól, még az is, hogy az istenek szülőföldjét Homérosz is Ethiópiába a Kusok földjére teszi.  G. Higgins megfigyelése szerint, az isteneket a szobrászművészet valamikor barna, olykor kék, tehát minden­képpen sötét arcszínnel ábrázolta. Ilyen napégette barna arcbőrrel ábrázolták Egyiptomban az ethióp Osziriszt. Később ezt a szokást átvették a görögök is, és a rómaiakkal együtt, napbarnított arccal ábrázolták Jupitert, Bacchust, Herkulest, Apollót és Amont.[4] Mindez arra megy vissza, hogy a kus, másképp ethióp nép barnabőrű, napégetett arcszínű volt. De isteni származásunak tartották (vagy tarthatták) magukat az egyiptomi fáraók is, mikor név szerint Dioniszosztól, Oszi­risztől, de ami a mi szempontunkból legfontosabb; ők is Nimrudtól származtatták magukat. Kétségtelen, hogy az emberiség történetének ebben a szakaszában, amelyet most még homály fed, olyan királyok uralkodtak, mégpedig örökletesen a kezdeti emberiség felett, akikre igencsak ráillik az "isteni" jelző. Ezek az uralkodók természetesen beláthatatlan idők elteltével is tudtak égi szár­mazásukról, s ezért nevezték magukat a királyi ház későbbi ivadékai s az ég, a "Nap-isten fiának". Az ősi hagyomány ilyennek tartotta azt a nemzetséget is, amelyből Árpád származott.

A Nap-király első leszármazottja tehát a Felső-Nilus­menti Kusan földjéről származó Dioniszusz volt. Ő ter­jesztette el a kusok nevét napkelettől napnyugatig, az akkor ismert egész világon. Az antik világ leghíresebb uralkodói: Memnon, Szeszosztrisz, Dáriusz, Alexander és Cézár, mind arra törekedtek, hogy olyan dicsőségre tegyenek szert, amilyen a legendáshírű kusita hős, Dioniszusz nevét övezte. Ez hozta volna meg azt az isteneknek kijáró tiszteletet, amelyben holta után a nagy kus hős részesült, mert ő volt az első ember-isten, akinek ábrázatát, jelképeit világszerte, Egyiptomtól Indiáig mindenütt tisztelték. Az Oszirisz életét bemutató templom- és sír-freszkóktól kezdve az athéni Panthenon homlokzatáig mindenütt találkozott vele az ókor embere. Hol mint felmagasztalt isten-fi jelent meg, párduc-kacagánnyal a vállán, hol meg keresztre feszítve görög gemmákon volt látható. Az ókor legnagyobb költői, köztük Ovidius és Nonnus, azon versengtek, hogy melyikük tudná szebben a nagy kus hős életét megénekelni. A világ minden részén úgy emlegették, mint a nemzetek tanítómesterét és az egész emberiség jótevőjét. De ki is érdemelte. Mert amerre járt, mindenütt városokat alapított és az ó-világ patriárchális társadalom-szervezetében szétszórtan élő nemzetiségeket közös autokratikus hatalom alá szervezte. Törvényeket hozott, elterjesz­tette a földművelés és a szőlőtermelés ismeretét; és megtanította őket a megistenített, felszentelt ősök tiszteletére. Hálából aztán az egyiptomiak, a görögök, és az indiaiak is, saját hazájuk szülöttének vallották. Ezzel járt persze, hogy a föld különböző tájain mindenütt másmás néven ismerték. Bryant szerint mivel az emlékét fenntartó vallási szertartás a kaldeai Ur városából eredt, erre való tekintettel kapta a Pürispros nevet. (Strabo, 13. k. 932. lap.) A fenti elnevezések, mint az Ur, Pur, Hur, Porus, Poroneus, tehát mind tűzet, lángot, fényt, isteni fogalmat jelölnek. Ott van aztán még az a karizmatikus újjászületésre mutató Bimater (kétszer született) jelző is, amivel Orpheus

himnuszaiban találkozunk, ahol kétszer születettnek nevezték az újonnan beavatottat. Abeavatottban életre kelő belső isteni-én feltámadásánakés az újraszületésnek pedig egykor a foltos párducbőr-kacagány volt ajele, és a párducbőrt viselő beavatottat innen Nebrodesznek hívták, s azóta ennek a fogalomnak az emlékét afoltosbőrű-párducot jelölő Nibru, Nib-ur, nagy Nimru szóőrzi. A párducbőr-kacagány tehát, mint a beavatottság jele, nem görög eredetű. Bailey szerint már az egyiptomi misztériumjátékokban is szerepelt, mivel a nagy kusita királynak, Dioniszusznak a (nubiai) párduc volt a jelképe. A hierogliphákkal (képirással) készült egyiptomi feljegyzésekben pedig egy nyitott szem fölött lapúló párduccal jelölték. Ez a különös jelkép már az egyiptomi "Halottak könyvében" is többször előfordul.[5] Van rá példa, hogy Dioniszuszt mások Jachus (Bacchus) néven is ismerték. Megerősiti ezt Bryont is; "... Cush, who was reverenced as the sun, or Apollo, and was looked upon az Dionysos, but more truely be esteemed Bacchus." Vagyis Kusnak, akit mint a napot vagy Apollót tiszteltek, Dioniszusz, de még igazabban Bacchus volt a neve. Mindez tehát a bibliai Kám patriárka fiára, a kusiták ősapjára, Kusra vezet vissza. Akit, mint a tűztisztelő mágusok és scythák ősét, ezen kívül még Magógnak, Mah Khusnak, (NagyKhusnak) Mágusnak is neveztek: "By Magus probablyis meant Cush,the father of those worshippers of fire, theMagi,the father also of thosegenuine scythaewho werestiled Magog."[6] Innen ered az a szokás, hogy Kus patriárka leszármazottjait az utókor a kaldeusokkal azonosnak, a "tudás népének", a mágikus tudományok őrizőinek, mágusoknak, papi nemzedéknek, a "Nap fiainak" tartotta. De vannak már régóta feledésbe ment névváltozatok is,

mint például a görögök által használt Ukkus vagy Okkus, mely az őskusok nyelvén valamikor Nagy-Kust jelentett. Kaldea első uralkodójának, Evechusnak a neve is innen ered.És ezt az Evekust, a görög történelem már a gigász Nim­ruddal, a Titánok vezérével azonosította. W. Williams így foglalja össze; "Evecushwas the originalBacchusorNimrud. CedrenusandSincellusdeemedEvekushtobe Nimrud." (Evekus volt az eredeti Bacchus vagy Nimrud. Cedrenus és Sincellus Evekust Nimruddal azonos személynek tartotta.)[7] De határozottan felismerte ezt már más is. Így például Cory, aki szerint Dioniszusz asszír istenség volt.[8] De az "asszír" helyen nekünk itt szumirt kell érteni, úgy ahogyan azt az emigráció egyik legnagyobb gondolkodója, Padányi Viktor látta, amikor Bacchust szumir mitológiai személyiségnek könyvelte el. Az eddig elmondottakhoz (valami-könnyen felismerhető­hiány pótlása végett) hozzá kell tenni még a következőket; Szinte akaratlanul is felmerül az a kérdés, hogy vajon a Kus és a Nimrud név nem két külön személyre vonatkozik, hanem egyetlen mitológiai ős emlékét őrzi-e. Igaz, hogy az Ószövetségben mint apa és fiú szerepelnek, de ennek aligha lehet döntő jelentősége, hiszen másutt Kus nem Nimrudnak, hanem Semnek az apja. H. P. Blavatsky például állítja, hogy"Assyria was the land ofNimrud,fromNimr-spotted,andNimrudwasBa­chuswith his spotted leopard skin."Tehát Assziriát Nimrud földjének nevezték, Nimrud pedig foltos (bőrű)-t jelent, és ő volt a párducbőrös Bacchus.[9]  Minden kétséget kizárva itt Bacchust (=Kust), ő félreérthetetlenül Nimruddal azonositja.­ De még más bizonyítékot is találni erre. Így tudvalevő, hogy a Planetárium Babilonicum feljegyzései alapján egykor Nimrodot az óriásnak tartott Orion csillagképpel is azonosították. P. Gössmann ezt a nevet Ni-bu-u-

nak olvasta, de Labat szótára már (szumirul) Nibu-Kusnak tartja, ami magyarul Kus-párducot jelent.[10]  Ezek után joggal fel lehet tenni, hogy kezdetben Kus neve mellett a Nimrud szó csak jelző volt, utalva Kusnak ilyen vagy olyan kiemelkedő tulajdonságára, vagyis mint ahogy W. Williams is magyarázza; "His name, Nebrod, arose from his fawnskin tunic, which Diodorus Siculus terms Nebris; hence Seneca: Nebride sacra precinta."[11] A Nimrud név ezek szerint a foltosbőrű kacagány nevéből ered, amit Diodorus Siculus nebrisnek nevez; ezért mondja Seneca; "a szent nebrisz övezi körül." Később aztán a foltos párducbőr-kacagány viselőjének a tulajdon neve elmaradt, s végül csak a Nebrosz, Nibru, Nimrud szó maradt fenn a jelzős összetételből. A babilóni királylistán Nimrud helyében Beroszus egy Evechusnak nevezett király uralmával nyitja meg a káld uralkodók sorát. De Evechus nevét is, mint a Nimrudét, ugyancsak Kus nevére lehet, sőt kell vissza vezetni. Ezért az eddigi példák alapján láthatni, hogy a Kus, Bacchus, Evechus sze­mélyneveket egykoron, épp úgy mint a Dioniszosz nevét, a Nebrod, Nimru epitheton, vagy másnéven díszítőjelző kísérte. Végül van itt még egy másik, nem kevésbé érdekes adat is, amely a Kus és a Nimrud név egykori kapcsolatához vezet vissza bennünket. Mózes I. könyvének 16. részében arról van szó, hogy Ábrahámnak a felesége: Szárai nem esett teherbe, és ezért Szárai a gyermekre vágyó Ábrahámot egy­iptomi szolgálójához: Hágárhoz küldte. Hágár teherbe is esett, de az 5. vers szerint ettől kezdve az asszonynak nem volt becsülete előtte. Szárai e miatt bepanaszolta Hágárt Ábrahámnál. Erről a versről a héber Targum-irodalomban, mely egymás mellett tünteti fel a héber és a latin szöveget, ezt lehet olvasni; "nec opus habeamus filiis Hagar, filiae Pharaoni, filii Nimrod, qui projecit te in fornacem ignis." Magyarul: Ne legyen nekünk semmi közünk olyan fiakkal, akiknek Hágár az anyjuk, mert ez

a Hágár annak a Nimród­tól származó fáraónak a lánya, aki téged a tüzes kemencébe vetett.[12] De azt, hogy a fáraó Nimrud "fia", vagy leszármazottja, megerősíti az egyiptomi mitológia is. Ismeretes, hogy az egyiptomi fáraók a legendás hírű kusita-ős: Oszirisz leszárma­zottainak tartották magukat, ugyannyira, hogy a piramis­tekercsek és a Halottak könyve szerint holta után minden fáraó királyi ősével: a halottak birodalmának főbírájával, a párducbőrös Oszirisszel kívánt eggyé lenni. Az ősi kusita hagyomány viszont Oszirisznak három megnyilvánulását ismerte. Az égen ő volt az emberiség bírája, a mindentlátó istenség szeme: a Nap. A földön a nemzet-ős Bacchus, a halottak birodalmában pedig az alvilági istenek ura, Szeraphis. Végül tehát így válik eggyé Oszirisz és Bacchus neve Ethiópia szülöttével, Kussal, Bacchussal, illetve a fáraók legendás ősével: Nimruddal. Nimrud ethióp származásáról eddig még csak szórványos adatok szóltak. Ezeket az adatokat egy gondos kutató-hazánkfia, páter Szelényi Imre gyűjtötte össze. "Nimrudnak történelmi szerepét tisztázta az újabb archeológiai kutatás és megállapította; hogy Kash-Urban, Ethiópiában született, a Maguar hegy lábánál és a kis Bakk pataknál nevelkedett. (Cath. Bibl. Enc. 786. old.Dr.Stein­müllerDr. Sullavan- Dr. Müller, New York, 1956 kiadás.) Egyben felderítették, hogy Nimrud alapította a Vízözön után "agreatempire,including the cities all of them in the landShinar, Ur, Borsippa, Tur, Turan, Arad, Arpadu, Emes, Po­ros-Puli, Erech,Babel,Sur, Bor,Fur,Tokar, Resen, Ninive".(Cuneiform Parallels to theOldTestament, Dr.R. W. Rogers,II.kiad. New York, 1926.) Adatai szerint: Kash és Sumur is: régi királyok nevei. (196. old.) Előkerültek Nimrud-nemzetségének királyi táblái is, ahol

20 nevet olvashatunk. Rawlinson közölte e fontos történelmi leletet, amelyet 35, No. 1 57. sorában olvashatunk: "Nimrud törzsei, mint Kush-Tasphik, Ur-Kiek, Sibi-Tibik, Pisi-Risek, Eni-Elitek, Pana-Mu, Tarko-Lara, Sulu-Mal, Nassur-Uriek, UshHittiek, Ur-Bala, Thuk-Hamme, Uri-Unne, Matari Bil, Sani-Pu, Sala-Manu, Met-Inti, Jehu, Kush-Malak, Hanno. A 20 tartomány fejedelmei a Fekete tenger Indiai óceánésEritreSudan területén uralkodtak. Rost által közöltStone tablet: in III.R. 10. 2. i.pp.78 ésii, Plate15. még Khumria és Pekáhr királyokat is említi. Nimrud testvérei között van Foth-Fut is, aki Nimrud hódításai idején is megmaradt Eritreában. Foth területén, a mai Sudan és Kenya vidékén megtalálni Júr folyót, Súr, Túr, Bor, Fúr, Tokár falvakat és Tana tót. (Fillion: Bibl. A. Assiria­Chaldea, 800 old. és 149. old.)" Bár mondani szokás, hogy "nincsennek csodák", ennek ellenére mégis elcsodálkoztató, hogy Hunor és Magyar szumir hercegek királyi családfája apjukon, Nimrudon keresz­tül a hajdani "Kus" földjére vezet vissza. S bár a szumir a magyarnak közelebb eső ága, mindenesetre közelebbimintazóegyiptomi,deamint eddig láttuk, azzalisvannak közös szálak. Mert ne feledjük, hogy Hommel a szumirok és az egyiptomiak közötti kapcsolatra már régen felhívta a világ figyelmét. Így mi is beszélhetünk - legalább is mitológiai szemszögből - ó-egyiptomi (Ethióp) kapcsolatról is, mert végeredményben még a fáraók is Nimrudtól származtatták magukat.       

  II.   A SCYTHIZMUS KORA     Az ősemlékezetben fennmaradt legendák és más hasonló természetű elbeszélések szerint, mint ismertes a "Patriárkák" korát egy új vallásszemlélet korszaka az u.n. "Schythizmus", vagyis a szittya-kor követte.[13]Epiphanius egyházatya a szittya korszak kezdetét közvetlenül az özönvíz idejét követő időre, vagyis a Nimrud vezérlete alatt Kaldeában meghonosodott kusita politikai hatalom és kultúra fellendülésével egyidejű, új "heretikus" valláskorszak kezdetére teszi. A Biblia csak futólagos említést tesz erről a nagy történelmi eseményről. Márpedig a mezopotámiai népek életében, ekkor egy olyan hatalmas méretű és döntő jelentőségű ese­mény játszódott le, mely nemcsak arra a korra, hanem az elkövetkező évezredekre is, úgy vallási, mint politikai szempontból roppant nagy befolyást gyakorolt. Következetesen azúj politikai és vallásnézeti felfogás következményéinek folytán Mezopotámia politikai életében igen gyökeres változások mentek végbe. Dr. Luxender véleménye szerint: "A lelki hatalom síkjáról a politikai hatalom síkjára tolódik á társadalmi szemlélet, és míg az előbbi egy magasabb Célra irányulólag összefogta a városállamocskákat és teljesítményeiket feltransformálta, addig az új eszme - a politikai hatalomért meginduló verseny - feszültséget vált ki az eddig harmonikusan együttműködő papi és királyi hivatások között.

Templom és királyi palota riválisokká válnak e kortól kezdve, hatalmas falakkal zárkóznak el egymástól és ha figyelemmel kísérjük a sumir történelmet, annak felemelkedésében és bukásaiban a külön utakon haladó papi rendnek, városállamok feletti diplomáciában nagy része volt, amíg Zarathustra új vallásalapítása ki nem húzta alóluk a morális alapot." Az új vallásalapítással kapcsolatos változásokat, minden történelmi bizonyítékot szolgáló alap nélkül, egyesek egy ekkor még egyszerűen nem létező népség érdemének tulajdonították. Márpedig ez teljesen tudománytalan mesterkedés volt, még akkor is, hogy ha az új invázió eredetét Arábiából származtatják. Hiszen rég köztudat, hogy maguk a héber hagyományok, az arab legendákkal együtt, kezdetben Arábiát mindig a kusok földjének tekintették. Ezen kívül a klasszikus kor történelmi feljegyzéseiből ítélve kitűnik, hogy Arábia történelme egészen a prehisztórikus időkre néz vissza, és jellegére nézve kusita eredetű. Nem hiába, hogy ez időtájt Arábiát ősi nevén Ethiópiának, a kusiták hazájának ismerték. A leghíresebb nemzetős neve mindenek előtt "Ad" személye volt, akit Thamuddal együtt óriás termetű embernek, gigásznak tartottak. Itt tűnik fel először, a később Kaldeából ismert Kamar törzs is, amely egykor dél-Arábia egyik legnevesebb prehisztórikus törzsei közé tartozott.[14]  A szóbanforgó arab félsziget legelső történelemelőtti ural­kodóját Sed-Ad-ben-Ad-nak, őslakóit pedig innen, a bibliai Kám patriárka leszármazottjától Ad-ról elnevezve, "Aditák­nak" hivták. A szumir hagyományok által, a Folyamközben élő "sarku=világos" fajtól gyakran megkülönböztetett aditák vagy Adamiták, 12 nemzetséget számláltak. Ezek voltak; Ad, Thamád, Dzsátis, Amlik, Umajim, Abil, Dzsurhum, Vabar, Dzsásm, Antem, Tasm, és Hasem törzsei.[15] Donnelly határozottan állítja, hogy; "Thegreat Ethiopian

orKhusite empirewas theempireofDionysos,theempireof Ad..."vagyis, a hatalmas Ethióp vagy Kusita birodalom, Dióniszosz birodalma,Adbirodalma volt. Kinek uralkodása alatt, úgy Egyiptom mint a távoli India, az aditák fennhatósága alá tartozott.[16]  Ezért nevezték még Indiát is hajdan: "KisEthiópiának." A híres német theológus F. Delitzsch, Arábia kusita őslakóit igen nagy múltúnak tartja. Szerinte a Kelet-Afrikai Egyiptomi kusitáknál, az Észak-kelet Arábiában letelepedett "Kes" törzsek sokkal régebbi eredetre néznek vissza. Kétségtelen, folytatja, hogy dél-Arábia és észak- Afrika őslakói égy tipikusan egyiptomihoz hasonló kultúrával rendelkeztek.[17]  De Arábia őslakóinak kusita eredetét ezen kívül még a Révai nagy lexikon is igazolja. "Khám, Nóé második fia. A bibliai elbeszélés szerint Khámnak négy fia volt: Kus, Micrajim, Put és Kanaan. Kus alatt értették Dél-Arábia és Etiopia népeit, Micrajim alatt Egyiptom, Put alatt valószinüleg Libia értendő." Ezen kivül Neibhur a jémeni törzsek között egy beni­Khusi törzset is ismert, ugyanakkor Bochart, Khus földjét kizárólag Arábiába helyezte.     A nyelvtudomány kutatói is hasonló véleményen vannak, mikor a prehisztorikus kusita Arabia lakóinak nyel­vét egyenesen egy szkita rokonnyelvnek tartják. Így a legrégibb kusita rovásirást például, a főniciaiak terjesztették el az égei térségben, s a görög félsziget őslakói az etruskok. De valószinű, hogy az egykor "tűzzel vassal pusztított" ős­magyar rovásírás is ebből a történelemelőtti több ezer éves ősszkita írásrendszerből származott. Ma már az is beigazolódott, hogy a kusok a szumirokkal egyidőben, jóval a semiták előtt, Arábiában éltek. Sőt

mondhatnánk, hogy megjelenésük még a történelemelőtti mitológiai korszakra, az "ember-istenek", vagy isteni emberek idejére esett. Az első szakrális uralkodók ők voltak. Erről az időről azonban az emberiség történetét már csak mitikus elbeszélések formájából; legendák, hősi-énekek és mondatöredékek ködös emlékezetéből ismerjük. Mielőtt még tovább mennénk, a kusokról tudni kell, hogy a tudósok már a múlt században észrevették a régiek­nek azt a hibáját, hogy ahol a forrásokban a "kus, kusita" névvel találkoztak, minden körültekintés nélkül az afrikai ethiópokra gondoltak, és a szövegeket így fordították, figyel­men kívül hagyva, hogy Ázsiában a "kus" szó mást: szkitát, szittyát jelent. A helyzetet kellőképpen tisztázza, ha elfogadjuk az Encyclopedia Britannica álláspontját. E szerint Mózes 1. könyvének 10. fejezetében az a 8-9. vers, ahol Nimródnak Kus nevű apjáról van szó, máshonnan eredő betoldás, és ezért a 7. vers Ethiópiára, a 8. meg a Szumér-földet magában foglaló Káldeára vonatkozik. Mindezt a további félreértések elkerülése végett; a jövőben is szem előtt kell tartani, s így Nimrud és az ős-szkiták mezopotámiai szerepét tisztábban fogjuk majd látni. De a kusiták mezopotámiai honfoglalása mellett szólott Korenei Mózes örmény történész is, amikor Babilon megalapítását a föld első királyának, Belusnak (Bel-Nimródnak) tulajdonította. Diodorus Siculus szerint, Belus tényleg nyugatról, Ethiópia felől érkezett Kaldeába.[18]  Vagyis elképzelhetően, a kusok Kelet-Afrikából elindulva először az Arab félszigeten keresztül nyugati irányból kiindulva érkeztek a nagy­folyamok vidékére. Mezopotámia honfoglalásanak idevonatkozó történetét a Gen: 10; 8-12. része beszéli el, így:

rövid

"Khus nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön. Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád, és Kálneh a Sinear földjén. E földről ment aztán Assziriába és épité

Ninivét, Rekhoboth városát és Kaláth." stb. Sajnos, a Biblia az előzményekről nem ad tájékoztatást, de az új honfoglalókat, tehát Nimrud népét, kizárólag kusoknak nevezi. Ma már a modern szaktudomány se vonja ezt kétségbe, így C. Kephart az említett eseményt egyenesen hiteles tör­ténelmi adatnak tekinti... Szerinte: K. e. 4000 körül Nyugat-Turkesztánból érkező számottevő bevándorlás után..."about3800 B.C.the AryanAkkadiansfrom central Arabia, under thetradi­tionalleadership ofNimrud,conquered the northwesternpartofBabyloniaand established settlement concerningAgade."[19]  K. e. 3800 körül az árja akkádok Nimrud vezetése alatt, Közép-Arábiából jövet Babilónia északnyugati részét meghódították és Agádeban telepedtek meg. Babilónia alatt a Perzsa öböltől a Kaukázusig és a Földközi Tengertől a Káspi tengerig terjedő "Subaria" értendő. Fontos tehát ismét leszögezni, hogy az ős-árják=kusiták, Nimrud vezetése alatt Sineártól dél-nyugati irányból érkeztek Mezopotámiába, s honfoglalásuk nem előzte meg a Bibliában említett keleti irányból érkező szumir honfoglalást, ha, nem azt követte. Ezért az ezt követő mezopotámi őskul­túrában létrejött politikai és vallásszemléleti változásokat ennek az első Arábiából érkező (kusita) invázió folytán bekövetkezett történelmi eseménynek kell tekintenünk. De az akkad-babilóni ősnyelv eredetével kapcsolatos kutatások eredményei is ugyancsak egy korai ethióp, tehát kusita befolyásról tanúskodnak. A Biblical Enciklopédia például így ír: "There are strong reasons for deriving the non-Semitic primitive language of Babylonia, variously called by scholars Cushite and Scythic from an ante-Semitic dialect of Ethiopia". . . vagyis; Komoly érvek vannak arra nézve, hogy Babilónia primitiv nem-semita

nyelvét, amit a szaktudósok kusita-szkitának is neveztek, a semita dialaktust megelőző, ethióp nyelvből származtas­suk... mert, folytatja, Afrikából két külön bevándorlás tör­ént Ázsiába. Az egyik a Maláj félszigetre... "the later of Cushite from Ethiopia... through Arabia", vagyis a másik a kusita (bevándorlás), Ethiópiából, Arábián keresz­tül érkezett.[20]  A továbbiakat megvizsgálva ismét azt látjuk, hogy az új renddel meghonosodott kultúra karaktere is kusita eredetet árul el. Így például: "Új korjelző jelenik meg az épitészetben is: a plánkonvex tégla alkalmazása templomok, paloták, falak építésénél, sőt pont északon a sumiroktól teljesen idegen koncepció - a CHAFADJIi templom-ovál jelenik meg. Lehet, hogy ez is az Arábiából történt első beszüremlés, vagy betörés első mérföldköve. Arábia holt városaiból, amiket a sivatag homokja temetett be, valóban hasonló templom-oválokat tártak fel. A korai sumir domborművű reliefekkel szemben most a síkvésetű áldozati reliefek jelennek meg, mintegy előfutárai az elkövetkezendő asszír jellegű monumentális sziklareliefeknek." A politikai élet súlypontja ettől az időponttól kezdve "az eddigi déli ERIDU-UR-URUK vallási központokból északra, KISH és NIPPUR-ba tolódik el, itt szöknek az ég felé az új hatalmas 2-3 terraszos Zigguratok, majd a Sumir-­Kald reneszánsz idején UJ-BABYLON-ban Nabukodonozor idejében már 7 lépcsőzettel kápráztatja el a hivők seregét, de előlük a vallási ceremoniát végzők már hatalmas falakkal zárkóznak el."[21] A továbbiakban a Káld hagyomány erre az eseményre így emlékezik vissza: "Miután Belus, Jupiter fia meghalt, Nimrud népével a Sineár mezejére jött, ahol egy várost kijelölt magának és fölötte nagy tornyot épített a víztől való megmenekülésének 131. esztendejében, és uralkodott 56 évig, és a toronyt felépítette

a hegy magasságáig és nagyságáig."[22] A fent idézett legendatöredék a Bibliából jól ismert idevonatkozó sorokat egészíti ki, s amint látjuk, az események súlypontja itt már Ethiopia-Kus földjéről, a Sineár mezejére, Nimrud királyságának a színhelyére helyeződik át, oda, ahol a Titánok Nimrud vezetése alatt "Jupiter és az istenek ellen" fellázadtak. A Mezopotámiában letelepedett első Káld dinasztia ez időtájt megegyezik az első iráni dinasztiával és Cory véleménye szerint mindkettő Nimruddal veszi kezdetét.[23]  J. Bryant, aki jól ismerte a kusita mitológiát, a Beroszus féle királylistán szereplő királyok uralkodási sorrendjével nem értett egyet, és bizonyos okoknál fogva Nimrudot nem azonosítja Evechussal, hanem attól a harmadik helyre teszi. Szerinte, ha a Káld dinasztiát kusiták alapították, akkor Babilon első királyának neve Nóé fiával, Kámmal kellene hogy kezdődjön. Az ő elképzelése szerint: így Kaldea első három uralkodójának Khamasbelus, Evechus és Porusnak kellett lenni, tehát Kámmal, Kussal és végül Nimruddal kellene megegyezni. Az első meglátásra ez az elgondolás jónak tűnik, de hogy ezt az egyeztetést elérjük, a berószusi listán szereplő királyok uralkodási sorrendjét elébb fel kell cserélni, és - az eredeti sorrendtől eltérően - a sorrendet, Evechus helyett a második királlyal, Khamasbelussal kell kezdeni, ezután jönne csak Evechus, mig végül pedig Porus következne. Igen ám, de ehhez még azt kell feltételezni, hogy Beroszus, aki az egész életét teljesen a Káldeus papi tudományoknak szentelte, egyszerűen tévedett, amikor a Káld királyok uralkodási sorrendjét feljegyezte. Persze mindez egy kissé hihetetlennek tűnik, azért mi maradjunk meg inkább abban a hiedelemben, hogy ő nem hibázott. Mert ahogyan az ószövetség írója, az első Káld

uralkodót Nimrudnak hivja, akkor azt teszi Beroszus is, mikor a királylistáján az első helyen szereplő uralkodót Evechusnak nevezi. Most kérdezhetné valaki, hogy akkor miért nem talál­juk Nimrud nevét a neki megfelelő helyen, a lista elején? Vagy éppen ott van az, csak az első látásra nem ismerhető fel? Ennek a kérdésnek a megoldása, az elhangzottak alapján csakis úgy válik lehetségessé, ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy Evechusnak és Nimrudnak valamikor egy és azonos személynek kellett lennie. Erre a kérdésre L. Ginzburg, a "Héber legendák" c. munkájában adja meg a választ, ahol ő, Philo adatára támasz­kodva, minden nehézség nélkül elfogadja, hogy Kus (Evechus) azonos Nimruddal. De nézzük meg, hogy mit is mond Philo a "Questiones" (Kérdések) című munkájában a Nimrud név­revonatkozólag; "nomen interpretatus Aethiop." Tehát neve Ethiópnak (Khusnak Evechusnak) értelmezhető. És valóban a görög vallás-misztérium irodalomban, a BAKUST, (Dioniszuszt) magasztaló kultikus feliratok között, - a tűztől, fénytől, naptól született jelzők mellett, - még ott látni a Nebridostor, Nebrodes vagyis a foltos (párducot) jelölő díszítőjelzőt is.[24]  Így Syncellusnak van tehát igaza, amikor Káldea első királyát Evechust, Bacchust, magával a föld első urával, a bibliai "nagy vadásszal" Nimruddal azonosítja, így: DYNASTY OFCHALDAEANKINGS. "The Chaldaeanswere the first that assumed the title of Kings. Of these the first wasEvechuswhoisknown to us by the name ofNebrőd (Nimrud) hereigned at Babylon6years andonethird.

2. Chomasbelus ...7˝years. From the foundation13years. 3. Porus ....35 years."[25] Nimrudot-Evechust ezek szerint egy Komasbelus nevű uralkodó követte a trónon, kinek nevét még eddig nem sikerült felismerni. Lehetséges, hogy itt arról a bizonyos Bel-ről vagy Belusról esik szó, akit Babilonban megistenítettek. Ugyanis Syncellus elnevezéseit akkád-babilóni örökségnek vehetjük, hiszen csak a Kr.e. 2. évezred közepe táján olvassák a babilóniak a KA-DINGIR-RA-KI jelentésű "sumir" ékiratos szöveget BAB-IL-LA-NI-nak, ahol "IL" azonosítva van BÉL-el. A királylista harmadik tagját, Porust, ezek után már sokkal könnyebb dolog lesz felismerni, mivel a legendákon kívül már a történelmi hagyományok is megemlékeznek róla: "Bacchus, kinek apja volt Oceanus, kinek húgától Árkiától született Poroneus, aki a föld első királya lőn, és a föld (népe) akkor egy nyelvet beszélt és Jupiter uralkodott felettük."[26] Így tehát valóban volt egy Poroneus (Porus) nevű király, aki egyenesen Káldea első urától Iachustól (Bachustól) származott, s kinek uralkodása már a történelmi idők kezdeti szakaszára helyezhető. Maga Baldwin például, nem mást, mint Káldea egyik legősibb uralkodóját, Uruk-ot ismeri fel benne, aki mint ismeretes, hogy templomi feliratain Ur város alapítójának hívta magát. Ezzel az uralkodóval kapcsolatban egy igen figyelemre méltó adatot közöl még Abul-al-Faradzs, arab történész, "A dinasztiák története" című művében, ahol egy ősi arab-kusita hagyomány alapján Porus-Ur, Cham-Ur nevét már magával Nimruddal hozza kapcsolatba. "Nimrud után" írja, "elsőnek a háromszemű és kétszarvú Samirus következett (a trónon)."[27]Lehetséges ezért, hogy Sineár vagy Samara földjén élő népek, ettől a mitikus királytól - Nim­rud leszármazottjától Samirustól származtak, sőt egyidejűleg róla is lettek elnevezve.

De Abideus is egyet ért ezzel. Ugyanis szerinte a tornyot (Babilont) valóban óriások, a Titánok népe alkotta, akiket a hagyomány "Samarimnak" hívott, és rajta kívül, más is úgy véli, hogy úgy az egyiptomiak mint a babilóniak, ehhez a Samarim néphez tartoztak.[28]Ám idézhetjük még itt Theopompus szavait is miszerint: "Hajdan az a hír járta, hogy a torony építőit Samaramának s azt az országot ahol felépült, a nép nyelvin Samarimnak nevezték."[29] Ez a hely a későbbi "samar" nép ősi hazájával és a bibliai Sineár földjével, Káldeával volt azonos, melynek lakóit egykoron Merópoknak (Su-meropoknak) hivták, mert mint mondani szokás: "a nyelvük megzavarodott."[30] Azonban ne feledjük, hogy a Samirus, Samarim és a Samur szavak, a hangváltozás szabályai szerint gyakran Chamar változatban is előfordulnak. Hapedig elfogadjuk H. Rawlinson véleményét – miszerint"Sin (Magur)...his Babylonian name wasHurkiorUr...Hur,thecityof moon godSinalso calledKamarini,also the eldest son ofBel­Nimrud."Vagyis: Szin (Magur) kinek babilóni neve Hurki vagy Ur volt... Hurt, Szin holdisten városát Kamarinának, sőt ezen kívül Bel-Nimrud legidősebb fiának is hívták, -  akkor oda jutunk, ahova Beroszus, mert ő az, aki Urt Porus néven említi, és ismeretes, hogy a róla elnevezett „Chamarina, Uria and Chaldea were synonym terms." Tehát Kamarina (Samarina), Uria és Káldea neve azonos értelmű.[31]  G. Rawlinson állítása szerint a mezopotámiai hagyományok Amon-kos fiának, a párducfejű turulmadár képével szimbólizált bibliai Nimrudnak két királyi utódot tulajdonítanak. A káld-babilóni istenpantheon ősszentháromságának első tagja Bel-Nimrud volt, fiai pedig SinMagur (Ur), és az Asszir nemzetős: Ninip (Ninus). A hagyomány a bibliai Hur (Ur) város megalapítóját, Magurt tartja az öregebbiknek, aki a korabeli feliratokon nem egyszer Nimrud néven szerepel, s akit halála után az utókor Nir-ur-gula, (Nergal) vagy szárnyas - oroszlánember képében Orion-Arian néven

apotheizált. Kutha városából az asszirok által Palesztiniában kitelepitett samaritánusok is Nergált tisztelték: Valószínű az is, hogy Káldea (kal-du=nagy fiú) is tőle nyerte a nevét. A másik fiút hol Ninip-nek, hol Turának, kisebbik fiúnak nevezték. Kétségtelen, hogy ő volt Ninive megalapítója. Jelképe a közismert asszír szárnyasbika volt, s kezdetben Asszíriát róla Aturának, Assur hazájának, "Nimrud földjének" nevezték. Ezzel szemben Sumerföld J. Oppert véleménye szerint Káldea mellett egyben az "árják országa" nevet is viselte. Mindezeket egészítsük még ki Prof. Badiny legújabb kutatásainak eredményeivel, ismét kiinduló pontnak véve­ a Samirus és Samarim szavakat, melyek alatt a régiek, mint láttuk, egy Nimrud utódot és egy róla elnevezett országot, népet értettek. Ma már ezzel kapcsolatban szerencsésebb helyzetben vagyunk, mert a fent említett nép nevét a sivatag homokja alól kiásott ékírásos agyagtáblákon is megtalálták, és a szaktu­domány elolvasta, megfejtette őket. Nézzük meg ezért, hogy ha a modern kutatók nyomait követjük ezzel az ősi népnév­vel kapcsolatban, milyen eredményhez jutunk. Volt szó arról hogy a fent idézett Samirus és Samarim nevet a régiek valóban a szumirokra értették. Igen ám, de annak idején ezt a nevet nem szumir, hanem Akkád fonetikával sumuarnak vagy (a Sjöberg olvasása szerint) sumeri­nek ejthették ki. Viszont mondani se kell, hogy ennek a meg­felelője szumirul másként hangzik, mivel az Akkád"Su" szótag a szumirban "Ku" vagy "Hun" értékkel is olvasható. Így tehát ha a Su-mu-ar, vagy Su-meri akkad fonetikával kiejtett nevet a helyes szumir fonetikával behelyettesitjuk, akkor "Ku-mah-gar"-nak hangzó és szumirul értelmezhető kifejezést kapunk, melynek jelentése ismét megegyezik a Mezopotámiában élő ősnépnek, a Kaldeusoknak a nevével. Végül, mindezeket összefoglalva elmondhatjuk, hogy a

Samur, vagy Chamar név alatt a régiek voltaképpen egy és ugyanazon fogalmat; "Ku-mah-gar"iát; Hatalmastudós­nemzetséget, Káldeát, Nimrud öregebbik fiának, SinMagurnak az országát értették. Egyeseknek már régen feltűnt, hogy a káldeus név a mágus szóval már ősidőktől fogva valahogyan összefüggött. KAL MAH =nagy, hatalmas. Hajdan a káldokat (KAL-okat) papi nemzetségnek, látóknak, táltosoknak, csillagjósoknak, tűzimádóknak nevezték. A mah-ok (mágusok) Philo szerint; a természet titkait fürkészték, és a teremtő jóságán való elmélkedéssel töltötték életüket. Ezen kívül az okkult tudo­mányokban való jártasságuknál fogva foglalkoztak a nép és az istenek közötti közbenjárással, sőt a királyok tanításával, és tanáccsal való ellátásukkal is. A mágus vallás jellegét a csillagismereten alapuló kozmológikus istenszemlélet jellemzi. Hitszemléletének központ­jában, az ősi kusita hagyománynak megfelelően, az életadó isteni erőt szimbolizáló égitest: a Nap állott. Van olyan elmélet, hogy tulajdonképpen mindez a holdkultuszból ered. A hold két különböző állását: a növekvő és a fogyó fázisát alapul véve, ez így együtt jelentette az égitest egyetemes him- és nőnemű aspektusát. De ez a kettő aztán elvált egymástól és idővel matriárchális, illetve patriárkális hitszemléletet képviselő vallássá fejlődött. A Hold nőnemű aspektusa ezek szerint későbbi eredetű, s valószínű, hogy kései változata a patriárkiális hitszemlélettel szemben a matriárchális hitszemlélet alárendeltségét hangsúlyozta. Mert aztán a naptisztelő kusiták hitszemléletében a Hold csupán másodrangú szerephez jutott viszont azokban a valláskulturákban, amelyben a Holdtisztelet uralkodott, továbbra is megtartotta patriárkális jellegét. A Naptiszteletet Mezopotámiában, a Holdtisztelet mellett az egyik legnépszerűbb vallásformák között találjuk. A

Napimádásban kell keresni nemcsak a régiek misztikus val­lásainak főbb tételeit, hanem a később belőlük kifejlődött modern theológiai dogmák egyik-másikának az eredetét is. A természet éltető ereje, megújulása, növekedése a Nap vi­lágától és a belőle kiáramló sugárzástól függ. A Napot, a csil­lagismereten alapuló mágusvallás teológiája, jellegére nézve pozitív, tüzes, férfias, szétárasztó természetűnek tartotta. A mágus hit szerint a Nap volt a legnagyobb és leg­jóságosabb természeti erő forrása, az istenség legősibb szimbóluma amit az okkult tudományok három megjelenési formájának: vagyis a felkelő, a delelő és a lenyugvó nap-kép alapján, egy alapjára állított egyenlőszárú háromszöggel, a szent-háromság ősi jelképével ábrázoltak. A mágushitű vallásszemléletben a Napnak (= EN-LIL) bármiféle neve a tűzre, fényre, világosságra, magára az isteni fogalom lényegére utalt. Ennél fogva jelképesen az isteni ideál végét, a mindenható igazságszolgáltatót, a jóságos atyai gondviselőt, szimbolikusan a Nap képviselte. A szittya népek körében a felkelő Nap köszöntése mindenkinek, mindenkor, mindennapos kötelessége volt. Az emberek fogadalomtételük alkalmával, olykor a Napra is esküdtek, mert ősi hitűk szerint igaznak, a mindenség teremtőjének tartották. Ez az eskü az Elő Isten földi jelképe, az égő tűz előtt volt a legigazibb. Adatok vannak rá, hogy hajdan ünnepélyes intézkedést csak tűz előtt lehetett tenni.[32] Az antik világ ember-ideálját, a kusita nép apotheizált nagyjait jelképesen mindig a "Sol-invictus", a legyőzhetetlen Nap jegyében ábrázolták. Az első "Nap-isten", vagy is más­szóval az első apotheizált nemzetős, akiről már a történelmi adatok is beszélnek, a szumir mitológiai hősnek Gilgames­nek (Izdubárnak) az őse: az özönvíz korabeli Ut-napistim (UTnapisten) lehetett. Nevének helyes olvasása körül még megoszlik a tudományos szakvélemény, mert vannak akik

Ut­napistim vagy, Pir-napistim helyett Atra-Khasist, Khasistrát, vagy Xiszustrát olvasnak. Ezek az olvasatok mind az ékiratos szövegek ismerete nélkül keletkeztek és éppen azért, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, kérdést intéztem prof. Badiny­hoz ebben az ügyben... és válaszát az alábbiakban közlöm:[33] «A vízözön legendáját minden ősnépnél megtaláljuk és tőlük vették át a később keletkezett kultúrák népei is, így a görögök is és a héberek is. Az írott emlékkel, rendelkező legendák között legidősebb jelenleg a sumirul írt özönvíz történet, amit lemásoltak saját nyelvük szerint a babilóni akkádok is és besorolták - több eredetileg sumirul írt - azon történelmi események közé, melyet ma GILGAMES ÉPOSZ néven ismerünk. Ez az éposz akkád nyelven van írva, a sumíroktól átvett ékírással és itt a vízözön bárkását UT-NAPISTIM néven ismerik, aholis UT (a sumír UD) je­lentése: "idő" és NAPISTIM, vagy NAPISTU (a sumír ZI) jelentése "élet". Az akkádul írt vízözön-legenda bárkásának neve - magyarul: örök élet. (Megtalálható ez a név a Gilga­mes Éposz XI. tábláján, melyet Thompson fejtett meg és igen jól közöl P. Anton Deimel: TEXTUS ACCADICI (Róma, 1936. 53. oldalon) c. munka. Ha már a "Gilgames Époszt" is említjük, frissítsük fel emlékezetünkben azt az adatot, hogy ez a semita-akkád nyelvű nyelvemlék egy "Sin-le-ke-Unini" nevű és az i e.-i 12. században élt babilóni költő munkája, aki ügyesen beiktatta nagy művébe az akkor még igen jól ismert sumir táblák idevonatkozó tartalmát. A "Gilgames Éposz" ékiratos táblái: Assurbanipal (Kr.e. 669-630), ninivei agyagtábla- könyvtárából kerültek napvilágra. Igen érdekes azonban UT-NAPISTEN nevének kutatásában az a tény, hogy ez az akkád név és annak jelentése csak a fele a sumirul írt vízözöntörténetben szerepelő bárkás nevének és a sumirul írt ékjelek sorrendjét

is megváltoztatta ­az akkád szöveg. Ugyanis - a sumir bárkás neve "négy" ékjellel van írva és nem kettővel, mint az akkádé. A sumír név a következő: Arno POEBEL olvasata szerint: ZI – U4 - GID -DU. GeorgeSMITH1875-ben -SAD-RA.

így

olvasta:

HA

-

SI

S.NoahKRAMER pedig ZI - UD - SUD - RA néven közli minden idevonatkozó munkájában. Ha az eredeti ékirat töredékeket, amelyek az University Museum of Pennsylvania, Babylonian Section 10562. szám alatt találhatók és amelyek megfejtését már 1914-ben elvégezte Arno Poebel (Historical Texts. Vol. IV. No. 1. Publications of the Babylonian Section University of Pennsylvania) újra megvizsgáljuk és a sumír bárkás nevének ékjeleit megkeressük a ma használatos és legjobban elfogadott ékjel-gyűjteményben (René LABAT: Manuel d'Épigraphie Acca­dienne, Libr. OrientalistePaulGeuthner, Paris 1-5 éditions) - a következő eredményre jutunk: 1. ékjel: ZI (L.84.) .................. jelentése "élet". 2. ékjel: UD (L.381.) .............. jelentése "idő" 3. ékjel lélek" és a

LÍL2

(L.313................ jelentése "lehelet,

4. ékjel: DU (L.206.) .............. jelentése "jön, ered" A sumír bárkás helyes neve tehát: ZI - UD - LIL DU - vagyis magyar értelemmel: "LÉLEKTŐL SZÜLETETT ÖRÖK ÉLET." A semita akkádok ebből a névből - amikor átmásolták saját nyelvükre az eredeti sumír legendát - elhagyták a "lélektől

született" jelentés két ékjelét és csak az első kettőt vették át. Azt is megfordították és ZI ékjelét ők NA­PISTU-nak, vagy NAPISTIM-nek ejtik. Így lett ZI-UD-LIL-DU... UT-NAPISTIM. Kérem az olvasót, hogy elmélkedjen. Gondolkodjon azon a lélektani és teológiai különbségen, amit talál az "örök" élet és a "lélektől született örök élet" fogalmak tartalmi értékében. Itt kezdődik az a semita felfogás, mely napjainkig kizárja az életből a "lelkiséget".» A kus szó jelentése görögül ethiópot, tüzes, napégette barnabőrű embert jelölt. Kezdetben u. i. a tűz vagy fény jelképe, az isteni fogalmon kívül, még egyben a megistenített nemzet ős emberfeletti állapotának az elvont formáját is jelentette. Ezért jelölték az utóbbit az isteni ideálra alkalmazott tűz fogalmát kifejező díszítő névjelzővel, vagy ennek megfelelt totemszimbólummal. "Aur,Our,Or=lightand fire, this title was given toCush,who they styledCushorus." Vagyis; Aur, Our, Or=fényt, világosságot jelöl, ezt a nevet adták Khusnak azok, akik Khusorusnak nevezték őtet.[34] De ilyen volt továbbá a "puripai" és a "poroneus" vagy is a "Tűz fia" vagy "Tűztől született" elnevezés is, amit a misztériumokban ugyancsak Amon fiára: Dioniszusz­ra, Bacchusra, Khusra alkalmaztak. Ám a pir, pur, szó nemcsak káldeában jelentett tűzet, fényt vagy lángot, hanem csodálatos módon annak a mi édes anyanyelvünkben is nyomára akadunk. Igazolják ezt például a tűzzel kapcsolatos barna, parázs pernye, pergel, pirul, pirók, piros, pirkan szavaink, melyek éppen a szumir pir, bir, Babbar szóval, vagyis fényt, pirkanást, Napot, tűzet jelölő szótövekkel vágnak egybe. De egyben ugyancsak erről a közös tőről szakadtak az óperzsa Hor=Nap, sőt az ari, hari, hurri khwari, napot, tűzet jelölő szavak is. Sőt ezen kívül megtalálni még a tűz fogalmát az

indiai Radzsput Hun népek "Hara"=Hadur istenének nevében, és az ősmagyar Harka vagy Horka, nagyságot, méltóságot kifejező címjelzőben is. Egyiptomban például Osziriszt, Khus nevével együtt rokonértelemben használták, vagy ahogy Plutarcus mondja: Khusnak (Bachusnak) az égi formáját Oszirisz, a Nap kép­viselte. Hogy Oszirisz nevében Khusét kell felismerni, azon Bryant sem kételkedett. De mi is oda jutunk, hogy ha Oszirisz eredeti nevéből, Ausarból indulunk ki. Ugyan csak innen származott az Asszir Napisten Assurnak a neve, vagy a per­zsák által szárnyas napkoronggal ábrázolt Asura, vagy Ahu­ramazda. Sőt a híres tűztisztelő vallásalapító Zarathustra, Zarduszt neve is az Ausar, Sar, (SR=Nap) nevéből ered, de érthető is hiszen a klasszikus történelem, magát Khust - Nimrudot azonosította Zarathusztrával.[35]Követőit pedig a ma már egy rég elfelejtett néven egykoron Nazaroknak, Naharimnak, Káldeusoknak nevezték.[36] A kusita mitológia szerint, Oszirisz (Ausar=látó) volt a "világ bírája", aki napszemével nézett le a világra, s ki mindent látott és mindenkit megítélt. Ezért a jóslás, jövendőmondás, a látás, vagy "oltárra-nézés" mindenütt a papi hivatással, Oszirisz vagyis a Nap tiszteletével függött össze. Nálunk a Karacsay Kódex egy olyan napimát őriz, "tál­tos imádság istenrül" címen, amit hajdan Kádár táltos imádságának ismertek. Elvitathatatlan, hogy ez is a Nimrud-hagyományunk naptisztelő liturgiájának egyik elfeledt emlékét őrzi: Te vagy mindennek ős életfája, Te izzó tűz örök forrata, Kibűl erőd mendet alkota. Róheim Géza ennek ellénere"A Magyar néphit és nép­szokások" cimü munkájában még azt állította, hogy "a

Napnak nincs külön folklórja." Hogy ez akkor is és most is mennyire téves felfogás volt, azt az bizonyítja, hogy ősi párduchagyományunk alapköve, a Naptiszteletet, még mindig él és virul a moldvai és a bukovinai csángók körében. Csodálatra méltó, hogy ebből az őshitből mennyi található még, távolszakadt testvéreink lelkületében, de leginkább az, hogy a napról való hiedelmük, több mint 5000 év távlatából, még napjainkban is változatlanul fennmaradt. A Nap, a csángók szavaival élve: "erő, lélek, jóság, teremtő, akarat, s mindent látó szem, s ez így együtt nem más, mint az isteni tulajdonságoknak a Napban való összegeződése és megszemélyesítése."[37]  A legcsodálatosabb azonban az, hogy ezzel az ősi hitformával; Koppányszántón, Décsen, Cigándon, Magyardécsen, Hajdusámsonon, Bakonysárkányon és Merán még ma is találkozunk. Az ősemlékezetben a Nap az embernek, és minden földi életnek az édesapja volt. Költői nyelven megszemélyesítve: Napkirálynak, Napistennek, Napfejedelemnek, Aranyfejedelemnek és Aranyistennek tisztelték. De a legérdekesebb az hogy egyesek szerint: mint "ős vallásunk főistenét... Ukko néven is nevezték."[38] Vámbéri Ármin állítja, hogy az ujguroknál és a csagatájoknál az Istent tényleg Ogánnak hívták. Elképzelhető ezért, hogy az Ogan, Ukkó név alatt valamikor őseink is magát a Napistent ismerték. Sőt annál is inkább, valószínű mivel az Ukkó, régi nyelvünkben gyakran az Istenre alkal­mazott, ügy, ugy=szem, agg=öreg és az uk, ük-ősapa fogalmát hordozza magában. De az ük, nem csak nagyszülőt jelent, hanem minden távoli - jórészt már égi-ügü elődöt is. Ezért inkább helyesen ebben a névben a szkiták ősapjának, és apotheizált patriárkájának, Kusnak a nevét kell keresnünk. J. Bryant ugyanis arról értesít bennünket, hogy "uk" vagy "ouk" babilóni szó, és egyben urat, herceget, nemes kivált­ságos személyt jelölt:

"Uxxous or the Greek Oxxousos that is the Great-Khus or Lord Cusean." Vagy is: Ukkous vagy Okkusos, Nagy-Khust vagy Khus-urat jelentett.[39] A Nap égi pályájának körüljárása során, a földi totemállat tulajdonságaival együtt az állatövben szimbólikusan mindig egy-egy állat égi képét képviselte. Így magára vette például a "kos" jegyében a kosnak, a "leo" jegyében az oroszlánnak a szimbólikus képét, és égi földi tulajdonságait. Ezért érdemes lesz, megvizsgálni azokat az ősi totem-szimbólumokat, amelyeket hajdan az isteni eszme megjelölésére a tűzzel, Nappal rokonértelemben használtak. Első helyre kívánkozik itt a kos (szarvas) jelképe. Egyes szaktudósok úgy vélik, hogy a kos, (őzgida) szarvasünő-totem elterjedése, amely még a legősibb Ethióp, Amon-Zeus őskul­tusszal volt kapcsolatban - a Bacchus-Nimrud párduckultuszt megelőzte. Mind ez abból következtethető, hogy az őz­gida foltos bőrének a misztériumokban történt szimbólikus használata, a párduc-kacagány jelképes használatánál sokkal ősibb eredetűnek tűnik. Például ismeretes, hogy a Nebris, Nebride szavak, mellyel a görögök kezdetben az őzgida foltos bőrét jelölték, később a Nebrodes és Nebros (=párducbőr) szavakat helyettesítette, s ezzel együtt természetesen annak a "karizmatikus újjászületéssel" kapcsolatos jelentősége is, szimbolikusan, végleg a párduc-kacagánnyal azonosult. Olyan esettel is találkozunk, amikor a néphagyomány a régit és az újat, vagyis a két totemállat képét egyesíti. Így, például "Az Ezeregy éjszaka meséi között van egy történet, amely egy fiatal kínai királyról szól, aki vadászat közben fehér szarvasünőre bukkan, és ennek az állatnak a testét (mint a párducét) kék és fekete foltok borították."[40]  Valamikor a kos/szarvasünő követése, vagy űzése, a kusoknál az ős Amon-kultusszal függött-össze. (u . i. Amon égi jele a kos csillagkép, a mul-Lu-Hunga, a Hun ember csil­laga

volt) innen származhatott aztán "a szarvasünő az agancsos vezető állat a népvándorláskori keleti népek eredet­mondáinak főalakja."[41] Ugyanakkor a szarvas nevét kifejező szavak, egyes turáni-kusita származású népek nyelvén, ugyancsak a Nap, s a tűz fogalmát jelölő kifejezésekhez vezet­hetők vissza. Így például L. P. Potatov"A Bolgár népnév magyarázat­lehetőségének adattára" cimü munkájában, a szarvas név külömböző változatainak a következő lehetőségeit ismerteti; a Jakut szarvas=bur, bura, a szajotoknál a jávorszsarvas= rur-a, rur-u, a karagaszoknál pur, ozmániban pedig bu-gur. Persze mindezt ő a Bulgár névvel hozza kapcsolatba, míg számunkra inkább nagyobb feltűnést kelt az a gondolat, hogy a fenti szavak azonosak az ős-kusita nyelvben található isteni­tűzet fényt kifejező; pir pur, bur, bar etc. szógyökökkel. Valamikor kezdetben tehát, ágasobogas szarvaival, ugyan­úgy mint a bárány, a szarvas is az "isten-fiút", a felkelő napot jelölte. Néphagyományunkban a szarvas és a fiú azonosságát bizonyítja a dozmáti regősének "csodafiú-szarvas" kifejezése. Tudvalévő hogy a középkorban Jézust szarvas képében is ábrázolták, mert ő volt a Nap, a "Sol-invictus", amely a Bak, vagy másként szarvas képében születik ujjá a téli napfordulón. Ezért jár a regösének szerint a csodafiú-szarvas a halastó állására, máskor egy kis patakra, vagy is a Vízöntőbe. A Leo=oroszlán és a tűz, Nap kapcsolata, abból a hiedelemből ered, hogy a Nap, az oroszlán jegyében tűz a legerősebben, s egyebek között azért kell annak az állatövi jegynek az oroszlán nevet adni. De itt nemcsak arról van szó, hogy a régiek az oroszlán képében látták a Napot, hanem arról is, hogy viszont az oroszlánnak is Nap-nevet adtak. A barca u. i. valamikor magyarul oroszlánt jelentett, (éppúgy mint a mándruc) és ez a bar, par szógyök egyezik a Babbar néven emlegetett szumir Nap-isten nevével is.

Ezzel kapcsolatban H. Rawlinson idéz egy régi forrást: miszerint az Asszír királyok, (akik mint ismeretes, hogy úgymint Hunor és Magor, Nimrudtól származtatták magukat) királyi felségcímük mellé gyakran felvették az ária nevet, ami tudvalélő, hogy oroszlánt jelentett.[42]Persze ez is szumir hagyaték, mert az "ur" szó náluk, az oroszlán csillagképet, "Urgulát" jelölte. De most álljunk meg itt egy pillanatra, mert következetésen ez az esztergomi várkápolna falára festett 14. oroszlán képét juttatja az emlékezetünkbe, - amely Ea-nak, a szumir tudás-isten ékjeléivel díszítve - az Árpádkorban, hasonlóan a királyi ház, égből földreszállott háromszoros hatalmát szimbolizálta. Vagyis az uralkodó ház tagjai nálunk is - úgy mint Mezopotámiában – "oroszlánok", Árya utódok voltak. Egyben ez az ősi jelkép egykoron: "magába egyesítette a legfelsőbb három hivatást: a papi, hadvezéri és a legfőbb bírói hatalom és kötelesség gyakorlását" is.[43] Sajnos a "nyugatba helyezés" politikája után, ezt az őstudatot lassanként elfeledtük, és helyettünk - az oroszlános árya örökséget - most méltóbban más nemzetek viselik. Nincs még egy nemzete a világnak, amely ősi szent hagyományát úgy elfecsérelte volna, mint azt a magyar tette. Persze volt miből, és volt is mit. A régit elcseréltük az újjal, az árja-oroszlánt, a Nap-kereszttel, vagyis azzal a misztikus jelképpel, melynek szimbólumát az "I.H.S."-et, - csak a halálos ágyán megtért - Nagy Konstantinus római császár, a pogány Maxentius ellen vívott csatában maga előtt hordott. Bár eleinte ez a két Nap-szimbólum, békésen elfért egymás mellett. Mert mint ahogyan a régészek is bizonyítják, a honfoglaló "pogány" magyarok ilyen Nap-keresztet viseltek a tarsolylemezeiken. Nem csoda, hiszen a korabeli egyházatyák vallomása szerint, már akkor ők "Jézus-hitű" keresztyének voltak.[44]De amellett, oroszlán hagyományukat még nem

tagadták meg, mert tudatában voltak annak, hogy Nimrud unokák, szittya származású ősáryák, és mindenek felett, magyarok voltak. A párduc (=nibru, nibru, nimr) Khusnak, BacchusDioni­szusznak Nimrudnak volt a totem szimbóluma. A misztikus irodalomban így többször találkozunk Kus nemzetfőre értelmezett a Nibu-khus Nib-subur a Khus-párduc, Subur-párduc díszítő névjelzővel. Sőt, Nimrud nevének egykori változatát: a Nip-rut, a Nib-urt vagy Nabardot - amit tévesen "lázadónak" fordítanak - a szöveghűség sérelme nélkül nyugodtan lehetne "fénylő-párducnak" vagy éppen a "Nap-párducának" is értelmezni. A régiek álláspontja szerint, Nimrud történelmi személye azonos volt Bacchusal, vagy is Kaldea legelső uralkodójával Evechussal. Nevének lekopott változata még mindig tovább él az Ukhus, Uguz, Guz, Uz=Kun, Asena (=Türk) és az Ázsia nevekben. Ezeknél a közös tőről szakadt turáni-kusita népeknél mindenkor élt az ősi mágus hagyomány, mert Fettich Nándor szerint, művészetükben például a Nap-isten állatatributumát általában három variánssal, a griff, vadkan és párduccal fejtették ki. Ez például az Avar szíjvégek egész tömegében látható, ami hajdan a kagáni hatalom képviselőjének mágikus erőt biztosított. Az Avarok párduchagyománya mellett szól még egy régi történet is, mikor a Bizáncba járt Avar követek "lépteit" például, egy korabeli szemtanú, és udvari költő-nyilván a vállukon viselt párducbőr-kacagány láttán, költői alegoriával a párducéhoz hasonlította. De ne feledjük az ócsai avar-kori keresztyén templomban talált képet sem, amely Jézust, az "Isten-bárányát", ősi mágushitünk misztikus hiedelme szerint, mint Isten-párducát, Pantera-Deit ábrázolta a nép előtt. Erről a nemrég felfedezett, ősi hiedelmet visszatükröző

eredethagyományról számol be Fettich Nándor egyik levelében. Kutatásainak eredményéről a következőket írja: "JAK ősi, románkori templomát megvizsgáltam mai szemmel. Kerestem és megtaláltam számos nyomát annak, hogy mit vett át a nyugati kereszténység (az u. n. Kettlachi jellegű "kultúrán" keresztül) a "pogány" avar és ősmagyar világból. Ócsán is megtaláltam ezt igen monumentális formában, amely az egész románkutatást új irányba fogja terelni, a helyi hagyományok felkutatására. Szédítő magasságba mentem fel és ott rajzoltam ennek a vázlatnak az eredetijét. Itt az északi hajó - Szűz Máriáé. (nő-föld-halál-sötét­ség a kereszténységben.) A déli hajó Jézusé és így ennek egyik záróköve az AVARKÖRI PÁRDUC KÉPÉBEN MUTATJA JÉZUST A NÉPNEK. A Párduc vörös színű (vörös a Nap színe), dereka vastag (mint Kettlachon is), mert Agnus Dei-nek vastag a dereka a gyapjútól. A keresztes háttér sötét, feketés, mert a "bűnök színe" ez. Ő viszi el a világ bűneit (mint Pécsen is.) A nép ezt jobban értette akkor - mint a tudósok MA." E "pogány-párduc" Domonkosfán, Zalaháshágyon és egy Fehérvár-i ezüstcsészén visszahajlított lábával egy keresztet emel - mint Agnus Dei - de PÁRDUC FEJE és PÁRDUC FARKA van az "Isten Bárányának". Fettich Nándor leveléből kitűnik még, hogy milyen tisztán látta felfedezésének őstörténelmi jelentőséget. Megállapítja ugyanis, hogy a "tüzes párduc, az ősi Dionysos állatattributuma, azonosult az Agnus Dei rávennai tipusával és így került rá a

domonkosfal és zalaháshágyi románkori templom tympanonjára, és a székesfehérvári egyik főpapi sírlelet ezüst csészéjének közepére: hosszú, fölfelé csapott farkkal, hegyesfülű párducfejjel, hátrahajlított mellső lábbal, mely tartja a keresztet". .. Ez a felfedezés igazolja, hogy őseinknek a Turul-monda mellett volt még egy másik hagyományuk is; a "Párduc­hagyomány", amit az egyházi művészetben átvett az egykori keresztyén egyház is, és Jézus urunkat meglepő, sőt meghökkentő módon ősi pogány-párduc totemjelképpel "Pantera­ Deinek", Isten párducának ábrázolta. Az egyház persze aligha volt tisztában azzal, hogy ennek a szimbólumnak eredeti jelentése igencsak "pogány"; és valójában népünk Káldeus-Kusita eredetére, illetve az ősapánknak tartott Nimrud származására akar rámutatni. Hogy Jézus totemjelképe valóban a párduc volt, azt a héber hagyomány is bizonyítja, amikor őt "Nimrud (=pár­duc) fiának" nevezi. De korunk közismert, és az okkult tudományokban igencsak jártas szakértője is kapcsolatot lát Bacchus és Jézus misztikus neve között, mikor a következőket írja: "The surname of Joseph's family was PANTHER,...Jesus name was JesusbenPanther.Thename of panther establishesadirect connection between Jesus andBacchus,who was nursed by panthers andissometimes depicted riding either on one of these animals or inachariot drawn by them."Vagyis: Jézus családjának a neve PÁRDUC volt. Jézust, Párduc-fia Jézusnak nevezték. A Párduc név közvetlen kapcsolatot teremt Jézus és Bacchus között, akit párducok neveltek fel, és olykor úgy is ábrázoltak, hogy egy ilyen állaton lovagol, vagy általuk vont kocsin ül.[45] Persze tudatában volt ennek Fettich Nándor is. Szerinte a párduc hagyománnyal kapcsolatos avar bronzművességben található emberi alakok legtöbbje, a helenisztikus Dioniszusz, Herkules kultuszában közhellyé vált képekben kerül az

avarsághoz. De valószínű, hogy inkább László Gyulának van igaza, mert az ő véleménye szerint: "a görög pantheon nem egy kiemelkedő alakja északról került Hellasz földjére, s Apollon papjai között belső ázsiai (talán Avar) varázslót - mágust - is találunk."[46]  Sőt még a Herakles mondában ránk maradt szkita eredetmonda sem görög találmány, mert annak létezése már kusita=szkita eredetű, ugyanis "a hunoknál, bolgároknál és magyaroknál... kimutathatóan megvolt."[47]  De itt a görög Herkules helyett mi inkább arra a bizonyos sumir Herkulesre (Ur-gulára) gondolunk, akit S. H. Langdon Kus fiától, Nimródtól gondosan elválaszt, s akinek személyében egyesek inkább Nimrud öregebbik fiát: Sin-Magurt, Nir-urgulát, Kutha város apotheizált főistenét, a samaritánusok oroszlánemberét, Nergált vélik felismerni. A mezopotámiai hagyományok tanúsága szerint őt nevezték Orionnak, amely név, mint láttuk, a híres arab történész: Masszud szerint valamikor árját, vagyis oroszlánt jelentett. Ugyanezt, a Herkulest, a scythák ősapját a föníciaiak és az Égeitenger­partok őslakói: a pelazgok hajdan Makar vagy Magar néven is tisztelték. Ebben a névben Magyar Adorján "a mi ősmondánk Magorját” nemzetünk (névadó) ősatyját ismeri fel. Bonfini, udvari történész például elbeszéli, hogy Mátyás király, Herkulesnek - mint a nemzet atyjának - szobrot emeltetett Budán. Persze míg azolasz mester, nemzetünk ősében a görög mitológiából jólismert szkíták ősapját, Herkulest látta, addig ezzel szemben mindenki jól tudta, hogy itt nem másról, hanem a nagy kusita-hun fejedelemről, Atilla ősapjáról, Nimrudról esett szó. Tehát az ősszkita nemzettudatban gyökerező, és a Szkíta Kus, Hun, Avar ősiségek közös örökségéből származó eredet­hagyomány, egyben a magyar ősmitosznak is az alapkövét képezi. Hiszen a Hunor és Magyar monda - akárcsak a turúl­monda - totemmonda, és "a totem hit szerint u. i. egy-egy

nemzetség őseinek megjelenése.[48] 

állatalakban

való

karizmatikus

A nemzetőst jelképező totemállatszimbólumról tudni kell, hogy a régiek hite szerint, a totemős szelleme külön életet élt (a totemállat) maradványaiban, lenyúzott bőrében, körmeiben, fogaiban és csontjaiban,... Tehát az állat testének valamely darabja: koponyája,... karmai, bundája, szőre, tolla stb., ezek szerint - külső (exoterikus) formában-- a totemállatot, vagyis azon keresztül magát a totemőst ábrázolta.[49] A kusita hagyomány szerint; Hunor és Magyar apját, a bibliai nagy vadászt Nimrudot, mint láttuk, a párduc szimbólizálta. A párducbőr-kacagány tehát őseink szemében egyben a nimrudi származást, a Szabir-Hun-Avar­Magyar testvériséget, mezopotámiai szumir Mah-gar örökséget és Nimrudnak jelenlétét is kifejezte. Hajdan az ősmagyarok nyalka kacagánya is párducprémből készült. A fejedelem és a vezérek, akik karizmatikus származásuk jeléül hordták, a Nap-fiai, patesik, beavatottak, Nimrud-unokák voltak. (Maga a nagy fejedelem II. Rákoczi Ferenc [St. Germain] pedig a beavatottság sorozatának legmagasabb rendfokozatát, a tisztító Nap sugarait szimbolizáló aranygyapjas rendjelet viselte címerén.) Az ősi magyar szójárásban a párduc nevét elsősorban a török qapyan méltóságnévből levezetett Koppány névben lehet felismerni. István király idejében élt egy Kaplony nemzetség, volt egy Kaplony helységnév, és egy Kaplony monostor is. Persze mondani se kell, hogy ez is a török qaplan=párduc szóból ered. Adat van rá, hogy 1213. és 1550 körül ezt a nevet, már Cuplon, Cupulon változatban írták. Kérdezhetné valaki ezek után, hogy hová veszett el azóta "párduc" örökségünk tudata? Vagy talán el sem veszett, csak éppen mély álmát alussza a magyar nép lelkületében... ?

Legalábbis is erre gondolunk, amikor Györfi Istvánnak a Nagy-kunsági pásztorokról szóló leírását olvassuk: "A nyáj pásztorok nyalka, cifra, hetyke legények voltak", írja, a szilaj pásztorok ellenben sokkal egyszerűbben jártak... „Ingük borjúszájú volt,... Gatyájuk félig bő, szárközépen alul érő "tölgyfa gatya" volt, melynek szárát télen térden alul lábszíjjal bekötötték... Felső ruhájok a kacagány vagy hátibőr volt. Ugyanilyet viselt Árpád apánk is, csakhogy míg az övé párducbőrből készült, szilaj pásztoraink beérték farkasbőrrel, vagy a még egyszerűbb, de melegebb juhbőrrel. Ezt maguk kitömték és azon módon a nyakukba kanyarították. Némelyik kettőt is hordott a hátibőrből, egyiket elől, másikat hátul s a bőr lábait a vállán s a derekán összekötötte. Hosszú, zsírtól csepegő, több ágra befont hajat viseltek, fejök tetején pedig másfél arasznyi magas, csákóra vágott karimájú kun süveg ékeskedett... bizonyos, hogy az ősi magyar pogány hit az ő birodalmukban, az ő lelkükben élt legtovább."[50]       III.   A SCYTHA-NIMRUD HAGYOMÁNY MEZOPOTÁMIAI TÖRTÉNETE   A szabir-hun nemzeti öntudatban megfogant Nimrud hagyomány keletkezésének idejét nézve egy cseppet sem tévedünk, ha annak kezdetét egészen történelemelőttinek tekintjük, vagyis idejét közvetlen az özönvizet követő "Schyta korszak" elejére helyezzük.

Ezért kezdjük a Bibliával. Feltűnő, hogy a világ teremtéséről szóló könyv 10. fejezete, a héber hagyomány szokásos ellenszenves állásfoglalásával szemben mily felmagasztaló (laudáto) hangnemben emlékszik meg Nimrudról. Viszont a meglehetősen szűkszavú bibliai kivonattal ellentétben a héber hagyomá­nyok, sokkal bővebben foglalkoznak vele. Így elmesélik, hogy "Húsz esztendő elteltével háború tört ki Kim fiai és főellenségeik, Jafet fiai között. Eleinte az utóbbiak kerekedtek felül, de azután Nimrud maga köré gyűjtött Kám fiai közül négyszázhatvanat, meg Sem fiai közül nyolcvan válogatott zsoldost, s ezzel a sereggel szétverte Jafet fiait. Kim fiai ezután királyukká koronázták Nimrudot, aki kormányzókat, bírákat nevezett ki királyságának egész területén, és Therát, Nakhor fiát tette meg a sereg vezérévé. Tanácsadói azt javasolták neki, építsen fővárost a keleti síkságon. Nimrud megfogadta a tanácsot, és az új várost Sineárnak nevezte el, mivel - úgymond – "Isten összezúzta ellenségeimet". Nimrud végül Sem fiait is hatalma alá hajtotta. Azok adóztak neki, hódoltak előtte, és Sineárba költöztek, ahol Kám és Jafet fiainak szomszédságában éltek, "...Máshol Nimrud bábeli uralkodásáról azt olvassuk, hogy... némelyek szerint Bábel tornyát Nimrud emelte, aki "hatalmas vadász vala az Úr előtt", s a torony építése előtt már több várost alapított. Miután uralmat nyert Nóé valamennyi ivadéka fölött, várat épített egy kerek sziklán. Cédrusfából való nagy trónust helyezett el a tetején, amely egy másik, vasból készített trónust tartott, ez pedig egy nagy réztrónust; e fölött volt egy ezüst trónus, amelyen egy arany trónus állott. E piramis csúcsán Nimrud óriási drágaköveket helyezett el, azon ült ragyogó pompában, s hódolt neki az egész világ."[51] "Hamarosan hetven mérföld magasra nőtt a torony. Keleti oldalán hét lépcsőfeljáró volt, azokon hordták fel a téglákat a

csúcsára; utána a nyugati oldalán jöttek le, ahol ugyancsak hét lépcsőzet támaszkodott a falhoz..."[52] A hagyomány ezen kívül még ugyancsak Nimrudot tartja a mágushit megalapítójának is, akit a perzsák Zaradust-nak, Zaratusztrának neveztek. "A mágia Thera 19. évében, Ur (Maghur) városában keletkezett, amit Ur (király) épített... ettől az időponttól kezdve az emberek áldozatokat mutattak be és idolokat (az ősök faragott képeit) imádták."[53] Innen, a mágusok városából, Mugherből, a bibliai Ur-ból származott és sumir kulturán nevelkedett Thera fia Ábramu, vagy Abrahám, akit egyben az Ismaeliták ősapjának tartanak. Azonban az ősi hitszemlélethez való makacs ragaszkodása miatt szembe ütközött az Ur városában ezidő tájt a hatalmat képviselő, tűztisztelő mágusvallással, és Nimrud­dal, a Káld birodalom megalapítójával. A kor vallásos felfogásárólaTalmud a következő képet adja: «Let Nimrod come and testify that Abraham was not a server of 'Abhodah Zarah'. But in the days of Abraham there existed no strange cult either of the Turks or the Nazarenes, but only the worship of the true God and idolatry.» Vagyis; "Jöjjön Nimrud és tegyen tanúbizonyságot arról, hogy Ábrahám nem volt bálványimádó, mert Ábrahám idejében sem a törököknél, sem pedig a nazarénusoknál nem létezett idegen vallás, csak az igaz Isten tisztelete és bálványimádás." Ez a mindeddig kellő figyelemre nem méltatott adat mindennél jobban rávilágít arra, hogy Nimrud idejében Káldeában csupán két számottevő nemzedék élt: vagyis a Turkok és Nazarénok nemzetsége. És ennek megfelelően szintén csak két istenszemlélet uralkodott: az "igaz Isten imádata" és az un. "Abhodah Zarah", vagyis "bálványképimádás". A turkok tehát az "igaz Istent" imádták, míg a nazarénusok - akiket H. Rawlinson Úr városbelieknek, H. P. Blavatsky pedig kabalista

kaldeusoknak nevezett, - faragott képeket, idolokat, vagyis inkább az "isteni erőket megszemélyesítő formákat tisztelték." Más szóval az előbbi, vagyis az "igaz Isten" - tisztelet fogalma a későbbi idők folyamán megtisztult monotheizmusra, vagyis az ősibb eredetű és Dr. Varga Zsigmond által részletesen kielemzett természettisztelő vallásformára vonat­kozott. A másik pedig, a Nazarén-káldeusoké, a "csil­lagismereten alapuló kozmologikus" mágusvallást, Babilon megalapitójának: Nimrudnak, s a kusita nemzeti hitvallás alapítójának: Zaratusztrának tűztisztelő hitét képviselte. Az egyik az ősi matriárkális hitszemléletből ered, amelyik a természet erőit, az antropomorphikus tulajdonságokkal felruházott isteneket "félte", ezzel szemben a másik, a mágus vallás fejlett csillagismerettel rendelkezett, s az egy isteni erőt részekre bontotta, és azt egy kozmikus vallás-felfogás formájában imádta. A szóban forgó két különböző vallásnézet, vagyis az ősi anyahitű- természettisztelő, és a kozmologikus mágushit, kezdettől fogva nemcsak hogy különbözött, hanem F. Lenormant szerint: "kölcsönösen ellenséges viszonyban volt egy mással." Ezen hitnézeti különbségből kinőtt éles ellentét végül is "heretikához", vallási és politikai viszályhoz vezetett. Egy arab hagyomány ennek az eseménynek az indító okát természetesen semita szemszögből megvilágítva - így meséli el...: Történt egyszer, hogy mikor a káldeusok kinn a mezőn a legnagyobb vallási ünnepüket ülték, Abrahám az ő templomukban a legnagyobb bálvány kivételével, minden istenjelképet összetört, gondolván, hogy a felelősséget majd a legfőbb istenükre hárítja. Számítása azonban nem sikerült, és amikor az igazság kiderült, Abrahámnak Nimrud elől Ur városából menekülni kellett.[54] Azonban ellenségeskedésük nem ment el odáig, hogy eltávozása előtt megakadályozta volna abban, hogy előbb Sarait (Sárát), Nimrud leányát feleségül ne vegye.[55] 

Azelső vallástörés és az ennek folytán bekövetkezett háborús viszály tehát Káldeában keletkezett, amely egyfelől a mágus-vallásalapító, Babilont építő és az "istenek ellen lázadó" Nimrud kusitái, másfelől Mezopotámia ősi népsége között folyt le. Lényegében ez nem volt más, mint a Káldeában összekeveredett két külön emberfaj vallásnézetének elkerülhetetlen küzdelme, melyben az ősi államszervezetben élő népség természettisztelő anyahitű szemlélete és az uralmon lévő kusita vallásfelfogás került egymással szemben. A viszály eredetének az okát a Biblia az "Istennel" szemben való lázadás következményének tulajdonítja, amely folyamat az isteni ítéletnek egy olyan formáját vonta maga után, amit a hiedelem szimbolikusan a politheisztikus isten­pantheon istenei, tehát az eget, földet, levegőt: megszemélyesítő, antropomorphikus tulajdonságokkal felruházott istenek természeti erők - az "ellenük lázadó", tehát a tiszteletet tőlük megtagadó, Nimrud kusitái ellen bosszúból követtek el. De a kusoknak Sineár földjéről történt szétszóródásának az okát az isteni ítélet helyett, inkább a kusita hatalmat megdöntő vallásos és politikai konfliktusban kell keresnünk. Másszóval, egy olyan tragikus történelmi eseménynek vagyunk itt szemtanúi, mely Káldea politikai és valláskulturális életét alapjában megrengette. Mindezt pedig Cory így foglalta össze:... "A schism, most probably both of political and religious nature..." vagyis valószínű, hogy egy politikai és vallástörés folytán létrejött viszályban kell keresni - szétszóródásuknak az okát - minek következményeként, folytatja Cory, valószínű, hogy egy el­keseredett vallásháború tört ki. Véres harcok dúltak, míg végül is a kusok tértvesztve a nagy folyamok vidékét magok mögött hagyták, szétszéledtek. (Faber; Lib. vi. c., 4.)[56]  De ugyancsak erre utal Josephus is, amikor Hesztieust idézi;"atorony leomlása után - írja - azok a papok onnan

megmenekültek, vallási tárgyaikat megmentve, és mindennel együtt, ami az isteneik imádatát szolgálta, magukkal hozták Babilonba, Sineár földjére. Azonban onnan ismét szétszóródtak - és mivel még mindig egy nyelvet beszéltek - más helyt kerestek menedéket". (Jozeph; Ant.; L. 96. v. 4.) Ennek ellenére anélkül, hogy Nimrud emléke elenyészett volna, ettől az időponttól kezdve, mint ahogyan a hagyományok bizonyítják, roppant nagy híre keletkezett, s élete folyamán az akkor ismert világ minden zugában, Káldeától kezdve az asszírokig,  Mezopotámián és Elámon keresztül egészen Indiáig eljutott, s nevének megistenített formáját a kor különböző vallásos gondolkozásához illően, az ősemlékezet még évezredek múltán is híven megőrizte. A hires német theologus, F. Delitzsch kutatásai szerint, Nimrudot a semita Babylonban Marduk név alatt apotheizálták, ahol később aztán a mezopotámi istenpantheon összes nagyjait magába foglalta. Ez az "apotheozis", vagyis "megistenítés", Istenné nyilvánítás azonban hosszú idő alatt ment végbe és sok vallási ész politikai küzdelemnek volt az eredménye. Ugyanis addig, míg a türelmetlen tulajdonságú semita népek nem szivárogtak be Mezopotámia életterébe, Nimrud varosa NIB-UR (Nippur) volt, ahol a sumír hiedelem szerinti "VILÁG VILÁGOSSÁGA", azaz ÉN-LIL Isten temploma állt. (NIB jelen­tése sumír nyelven... "párduc") Nimrud földi néven: Bél, vagy Bélus és ebből jön a bibliai Bál, Baal elnevezés is. Ezek az "istenné lett", vagy a pantheonba (isten-karba) bevonult Nimrud nevei. De a sumír legendák UTU (UD) nap­isten fiaként, ÍZ-DU-BÁR (jelentése: "az örök-lélek született párja") formában örökítették meg emlékét. Itt jó, ha megjegyezzük, hogy azokat az ékjeleket, melyeket sumír nyelven IZ-DU-BAR-nak olvasott George Smith már a múlt században, a semita akkád nyelv GIS-GIL-MAS-nak értelmezi és ennek fejlesztett formája Gilgames, aki senki már,

mint Nim­rud, a káldeusok és kusiták nagy királya. Nimrud "megistenített" emléke nemcsak a hiedelem, hanem magának a vallásnak a tartalma volt. Érthető tehát, hogy amikor Kr. e. 1760 körül a semita Hammurabi uj vallást rendel el Mezopotámiában, az eddig istenített Nimrud alakja is elsemitásodik és - mint a Világ Egyetlen Ura - MARDUK néven ismeretes. De Marduk nevét is a sumír ékírással vésik agyagtáblára az új vallás papjai és ezek a nevek tükrözik a Nimrud-i hagyományt. Ugyanis Marduknak nevezett "új isten" Nimrud régi neveit viseli: Amar-Utu (a Napisten báránya), Amar-UD, Namra-Ud, An-amar-Utu, Nam-RU-Du, Namra-Sit. Tehát Nimrud tovább él az elsemitásodott Babilonban is.[57]  Láthatjuk, hogy a babilóni nevei összetett szavak, melyek értelemszerűen - két részből tevődnek egybe. Az első rész mindig a "namr", "nmr", "nibr" változata, mely a "páruc", "leopárd", "panthera" jelentést viszi, hiszen NIM-RU akkád nyelven ugyanez. Az asszír ékiratokban gyakran találkozunk a Namri névváltozattal. Sőt köztudott, hogy a kései káld uralkodók fejedelmi szokásai közé tartozott a "Namra-raba" felségcimjelző felvétele is. De még egy olyan elamita nemzetség is létezett, amelyet Namri néven ismertek. Nevének második szótagja: az Utu, Udu, Utuki, a bibliai Kus patriárka nevének a Napot, fényt kifejező értelmére vezethető vissza.[58]  Viszont ugyanezt az akkádok az Utu névszó helyett már a hasonló értelemmel bíró Ur vagy Ru szótaggal behelyettesítve Nib-ru vagy Nib-ur formára változtatták. Nem sokkal a Bibliában isteni ítéletnek tulajdonított, Bábel torony leomlása és az un: nyelvzavarodás után, vagyis a "szkíta" korszakban történt vallástöréssel kapcsolatos események következményeként a Sineár földjén élő népek egy része

Nimrud vezérlete alatt ismét vándorútra kelt és Baby­lónián, Asszírián keresztül észak-keleti irányban haladva, útjuk végül is India észak-nyugati részén állapodott meg. Viszont anélkül, hogy nyelvüket, vallásukat vagy néprajzi sajátosságukat elvesztették volna, továbbra is a kései sumir kultura keletre szakadt ágát képviselték és ettől kezdve Mezo­potámiát szervesen összekapcsolták Közép-Ázsiával, miközben arra messzemenő gazdasági, sőt meglehetősen nyomatékos politikai és valláskulturális hatást gyakoroltak. Ennél fogva tehát a nyugati irányból érkező honfoglalók mezopotámiai őshazájukból ugyanazt a mágus-hitű, csillagismereten alapuló vallásszemléletet hozták magukkal, melynek követőit Kaldea Ur (Magur.) városában Nimrud uralkodásának ideje táján Naharimnak, Nazaroknak, tűztisztelő mágusoknak, később Iránban pedig Mazda vagy Yesdan (Isten), de olykor Azar­Khusángi hitűeknek nevezték. St. Isidorius egyházatya ennek a tűztisztelő Mazdahit­nek Iránba történt elterjedéséről a következőket mondja: "In Persia primum orta est ars magica, ad quam Nemroth, gigas post confusionem linguarum abiit, ibique Persas ignem colere docuit." "Legelőször Perzsiában keletkezett a magia mesterség, ahová Nemroth óriás a nyelvek összezavarodása után ment, s ottan a perzsákat tanítá a tűz tiszteletére." (S. Isidorus: Originum Liber XIV. Caput III. §. 12.) De az említett, világtörténelmi szempontból korszakalkotó vallásalapításon kívül Nimrud iráni honfoglalása még a magyar őstörténelmet elindító eseményekre is messzemenő és sorsdöntő befolyást gyakorolt. Így Kézai Simon mester, IV. (Kun) László király udvari papja 1283 táján készített "Gesta Hungarorum", A Magyarok története című történelmi művében, miután Perzsiára gondolva, Eviláth néven jelölte meg azt a helyet ahol "Menrót

(Nimrud), az óriás, a nyelvek összezavarodásának kezdete után. . . " letelepedett, leírását a magyar-nemzet genezisének azzal a már olyan sokszor megtagadott - adatával folytatja, hogy "ott feleségétől, Enethtől két fia született, Hunor és Magyar, akiktől a hunok és a magyarok származtak. De az óriás Menrótnak - azt beszélik - Eneth mellett még más felesége is volt, akitől Hunoron és Magyaron kívül több fia és lánya született; e fiai s azok utódai Perzsia vidékét lakták, testalkatra és színre a hunokhoz hasonlítanak, csupán beszédjük tér el kissé, mint a szászoké a thüringiaiakétől... "[59]  Ezek szerint Nimrudnak Iránba való költözését még Kézai korában is kétségtelenül elfogadott történelmi ténynek tartották, azzal viszont keveset törődtek, hogy Nimrud idejében Perzsiáról még egyáltalán nem beszélhetünk, mert akkor ilyen nevű nemzet egyszerűen nem létezett. Ezért a továbbiakban a Kr. u. 400 körül élt Epiphaniosz egyházatya utalását kell figyelemmel követnünk, mert ő az, aki Nimrud keleti hazájának színhelyét az előző írásnál sokkal pontosabban megjelöli: "...ez a Nimród a fekete Kusnak volt a fia, akit Zoroasternek hívtak a görögök, és aki keletre költözvén a baktriai Hunniában uralkodott egykor, alapítva itt a baktrok városát, ahonnan elterjedtek volt mind a csillagászatnak, mind pedig a mágiának ama tanai, amit Nimród fedezett volt fel régen és amit némelyek Zoroasterről mondanak, hogy felfedezte." Ezt a hajdani Baktriát délen a Hindu-khus egetverő nyugati nyulványai, északon pedig az Oxus folyam vize határolta. Egyes tudósok a múlt század táján ide helyezték az "indo-európai" népek bölcsőjét. De minél jobban ismertebbé válik előttünk Baktria őstörténete ezt az álláspontot annál nehezebb lesz tovább tartani.[60]  Baktria ősi voltát már az is igazolja, hogy fővárosának, Balk-nak története, emberemlékezet előtti, mitológiai korba nyúlik vissza. A híres görög drámairó, Euripides, Bacchanalia cimü művében például Bacchus (Kus)

nemzetős indiai vándorútjának egyik állomását Balk városába teszi. Szerinte a Baktrus folyót, ahol Balk városa épült, Bacchusról nevezték el. Két­ségtelen, hogy valamikor ennek a hiedelemnek igen komoly alapja lehetett, mert Árián görög történész a macedóni Sándor indiai hadjáratáról írt beszámolójában feljegyezte, hogy akkor még ott egy olyan nép lakott, akiknél élt a legendáshírű Bacchus emléke, és nevét, mint hajdani nemzetőst, oly nagy megbecsülésben tartották, hogy tiszteletére évenként ünnepeket ültek.[61]  Megasthénes azt írja erről, hogy az első indiai (eviláthi) birodalmat Dionyszosz/Bacchus alapította, aki három évi uralkodás után, mielőtt onnan eltávozott, királyságát egy Saparte nevű főurra hagyta. Mind ez szerinte Nagy Sándor uralkodása előtt 6042 évvel történt. A baktriai birodalom fővárosáról továbbmenően "A magyarság alap-népelemét képező fehér-hunokról" írott tanulmányában gr. Kuun Géza a következőket jegyezte még fel: "A kusan nép fővárosa Balch volt, Báhl, a név régebbi iráni alakja Bachdhi, az indiai eposzokban Bahlika, régen Zariaspa néven, a chinai íróknál Polo, melyről az a véleményünk, hogy azonos a Theophylactus Bakath alakjával. Bakath városát ezen író tanusága szerint az unnogurok alapították. Ezt a várost Priscus Balaán alakban írja. V. ö. a név Bahl, Balch alakjával." Nimrud keleti-khusán birodalmának székhelyét az őshagyományok Baktria tartomány fővárosába, a legendás hírű Balkba helyezik. Azt az országot viszont, ahol uralkodott, a történészek különböző módon hol Perzsiának, hol pedig Hunniának nevezik. Valódi nevének felkutatását csak az iráni és az ős-hun regék segítségével lehet megkísérelni, ugyanis az asszírok egykor úgy elpusztították az elamitákésa médek kultúráját, hogy azt a keveset, ami ide vonatkozólag, megmaradt, csak a perzsák által eltulajdonított méd-hun hagyományból és az ugyan innen eredő, török nyelvű

ős­hungesta alapján lehet összeállítani, rekonstruálni. Figyelmet érdemel tehát itt elsősorban az 1970-es évek végén újra napvilágot látott Tarih-i-Üngürüsz, vagyis az­ ősHungesta, amely azt az országot ahol Nimrud ősünk egykor uralkodott, először nevezi meg. "Az évszázadok hírnökei és a hírek elmondói ilyenképpen adták elő. A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak. Egy nap Nemród vadászatra ment, és magával vitte a fiait is. Vadászat közben Nemród egy elejtendő vadra bukkant. Azonnal nyomába eredt, és üldözni kezdte. Fiai is mindenfelé vadat kémleltek, s egyszer csak egy csodálatos vad tűnt fel előttük, amely csodálatos színekben pompázott. Önkénytelenül is a vad után fordultak lovaikkal vágtában. A vad azonban elmenekült, és Adzsem (Perzsia) határán a hegyek közé érve eltűnt. Abban az időben Adzsem országának közelében egy bégnek két csodaszép lánya volt. Magor és Hunor ezt a két lányt feleségül vette. Miután ez így történt, a hírmondó szavai azt bizonyítják, hogy Üngürüsz népe Hunor nemzetségéből származott. Mivel Hunor neve később Hüngürüszre változott. Nemród halála után Hunor egész népével apósához, a tatár kánhoz folyamodott, és őnála telepedett le. A kán is megtisztelte öt, és Adzsem szomszédságában egy egész ország fejedelemségét adományozta neki. Midőn Nemród meghalt, Adzsem trónjára egy másik fejedelem került."[62] A mondából tehát kitűnik, hogy Nimrud valamikor egy mitikus "Adzsem" nevű országnak volt a királya, a fiai: Hunor

és Magyar, ugyancsak Adzsembeli születésű hercegek voltak. Annakidején apjok palotájában nőttek fel, és fiatalságuk nagyobbik részét honukban, Adzsem földjén töltötték. Ezek után tehát ha Adzsem fekvésének a felkeresésére indulunk, akkor azt nagyjából a mai Perzsiával és Irakkal egybeeső részen találjuk meg. Viszont azok, akik Adzsem országának színhelyét kizárólag csak Perzsiával azonosítják mint ahogyan az szokásos - csak fél igazat mondanak. Ugyanis a teljes igazság szerint az egykori "Iráki-Adzsem" országa foglalta magában az egész Perzsiát, nem pedig fordítva. Sőt ez, az utóbbi országot már évezredekkel megelőzte. Épp ezért érthető, hogy a híres XV. századbeli perzsa történész, Mirkhond, a perzsák történetét évezredekre visszamenőleg miért éppen a Nimrud korabeli hagyományok felhasználásával bővítette ki, s Iráki­Adzsem ország királyait egyszerűen "korai perzsa királyoknak" nevezi. Napjainkban a modern perzsa történészek természetesen már nem esnek ebbe a hibába, mert a két birodalmat egy­mástól kellőképpen megkülönböztetik. Vagyis nem titkolják, hogy az egykori Adzsem neve alatt ma már nem Perzsiát, hanem régen a perzsák által Hodzsa, Uvadzsa, Adzsám stb. néven elnevezett egykori ó-elámi birodalom területét kell értenünk. Tehát ebből kiindulvaazeddigiekkel szemben már egészen más eredményhez jutunk. - Különösen akkor, ha ennek az ősrégi birodalomnak a közismert elsemitásodott "elamita" nevét az akkádoktól gyakran használt Subari, Subartu, vagy a helybeliek által Avar, Var-nak mondott névvel helyettesítjük be.[63] Herodotusz ezekkel kapcsolatban még egy további érdekes adatot hagyott ránk: "A perzsákat hajdan a görögök Kephenu­soknak hívták, de magoktól és szomszédjaik által Artai-nak hivattak." Herodotusz adatának további vizsgálata után rögtön szembetűnik, hogy itt nem is annyira a perzsákról esik szó, hanem inkább Irán ősnépéről, a subarokról. Azóta

ugyanis bebizonyosodott, hogy az Artai név valójában az egykori Afarti nép nevének az egyik elgörögösített változata... ami pedig nem más, mint a Szubar nemzet későbbi Var, Abar, Abeiri, Aparni és Parni scytha nevének a lekopott formája.[64]  Ez a név először is egy ó-elámi ethnikumot, később pedig az egész ország nevét jelentette. Az Artai név kezdetben egy tulajdonságot, de mondhatnánk úgy is, hogy karizmatikus eredetet - ugyan úgy mint a bibliai "elohim", vagy pedig a sumir Mah(g)-ar-nagy, hatalmas magasztos származású fiakat, embert, nemzedéket jelentett. Később értelmét az árja névszóval összezavarták, s azután pedig többször felváltva használták. Helenikusz is azt mondja, hogy a perzsa hódítás előtt Irán ősla­kóit ezen a néven ismerték. Ám ezen kívül találunk még itt mást is, ami Nimrud országa agykori nevének felderítésében az előbbieken kívül még további útbaigazítóúl szolgál. A perzsa-mágus szentkönyvnek, az Avesztának nagy szakértője, E. Herzfeld, a magyar őstörténelemkutatás számára felmérhetetlenül nagy fontosságú segítséget nyújt, mikor magát a "Korai perzsa királyokról", tehát más szóval Adzsem uralkodóiról szóló őslegendát, eredetére nézve nem perzsának, hanem egyenesen a ,"Homurga" szakák őshagyományának tekinti.[65] Az idők során gyakran találkozunk olyan jelenségekkel, mikor egyes nemzetek látszólag anélkül, hogy megszűntek volna létezni, nevük egy időre eltűnik a történelem színpadáról. S majd évszázadok eltelte után, mikor ismét feltűnnek, akkor már egy bizonyos változáson, átformálódáson mennek keresztül. Hasonló változást észlelünk a Herzfeld által Homurga (Homaurga) Szakáknak nevezett nép neve körül is, amely hosszú idő eltelte után először I. Dáriusz perzsa király feliratán, az egyik perzsa tartomány neveként, a pársi szójárás szerint "Humavarga" változatban jelenik meg újra. Lehetséges, hogy a nyugati tudósok előtt már feltűnt ennek a névnek a Hunnal való

kapcsolata, de természetesen nem szolgált volna indo-europai érdekeket, ha ezt a világ előtt nyilvánosságra hozták volna. Sőt ellenkezőleg inkább mindig arra törekedtek, hogy azt félremagyarázzák. Mert Zajti Ferenc is megjegyezte már, hogy az egykor agglutináló méd nyelven írott Zend Avesztában több helyen előforduló Kiuna, Hunu, Hune... stb. hasonló hangzású neveket, a természetesnek látszó s kézenfekvő magyarázat helyett... "a nagy Aveszta-Szótár és a nagy Iráni­-Név-könyv... mint nép nevet kiküszöböli..." és következetesen "Sunu-nak megfelelő német Sohn-azaz "Fiú"-val helyettesíti és fordítja."[66]  Ezért tehát magunkra vagyunk utalva abban, hogy a Homurga (vagyis a Humavarka) Szaka nép nevét az eredeti formájában visszaállítsuk és következetesen jogosan magunkénak tulajdonítsuk. A behisztuni akemenida fölirat középső vagyis méd­nyelvű írást vagy olvasást véve alapul e nép-névre vonat­kozólag, a "Humavarka" szót találjuk - amint arra prof. P. Pesti konferencia körútja alkalmával fölhívta a figyelmet. Ö volt az, aki elsőnek vette észre ennek az elnevezésnek a fontosságát, rejtélyeit és a magyarsággal való kapcsolatát - s azt részletesen kifejtette. Mindebből én most csak röviden jelzem a legfontosabbakat, jelen kérdésünkre vonatkozóan. P. Pesti pedig Közép Ázsiát tárgyaló könyvében részletesen fogja majd elemezni és kifejteni annak minden vonatkozását a magyar névre, a magyar népre és a történelemre vonatko­zólag. Mármost, ebből a Humavarka szóból kiindulva - miután a több nép-név végén is szereplő "ka" végződést elhagyjuk, bárki könnyen észreveheti, hogy e név két külön részre osz­tódik: a Huma- és a -varra. Továbbá az M és N hangzók szokásos módosulásait is figyelembe véve: a jólismert Huna­vár szóhoz jutunk. Minden bizonnyal ebből a népnévből alakult idővel azután a "várhun" név. Feltehetően ebből a formából képződött idővel aztán ki a

Var-hun vagyis a hajdankori Avar név is, amit ne felejtsük, hogy krónikásaink sohasem neveztek avarnak, csak hunnak! Sőt a V = G, mássalhangzó hasonulás folytán - lásd, várad= gorod, Visegrád... - a továbbiakban már a Hun(a)-gar vagy az "előmagyar" Onugur vagy Ungar név is levezethető. Ám ha ezek után, a Humavar névformát továbbra is alapulvéve, ezt a kifejezést történelmileg ellenkező irányban visszafelé gördítjük és az idők folyamán, a v=g betű igazodást ismét szemelőtt tartjuk, a sumir név eredeti formájához jutunk vissza. Ami pedig Prof. Badiny igazolja, mert az ő érdeme volt először, hogy J. Oppert francia nyelvész nyomán, a sumir névszót elsőnek Hun-mag-ar-nak olvasta.[67] Ezek szerint a Hun név az idők folytán a következő változásokon ment keresztül: Ku-mag-ar, Hun-mag-ar, Huma-varka, (Sabar,Savar, Avar, Apar, Var, Par, Parni, Aparni, Párthus.) Hun-avar, Var-kun, Varkonita, Várkony... Huna-var, Hun(a)-gar, Hun-gár (Kan-gár), Un-gár, Önugor... Ugri, stb. Látjuk, hogy az évezredek folyamán az ősi Hun név sem veszett el, hanem egy kis hangtani változás után, a Humavarka néven keresztül egészen a Hungárig továbbra is kimutathatóan megmaradt. De ugyanilyen változásokon ment keresztül a Homurga-szaka név második tagja, vagyis a "Szaka" névszó is. Ezzel kapcsolatban a mezopotámi ásatások alkalmával előkerült ékírásos agyagtáblák adataiból arra a következtetésre jutunk, hogy a Saka név valóban sumir eredetű volt s idővel tőlük került át a perzsa nyelvjárásba. Eredeti formája: a sa-gir, su-gor, sa-ki... hangzású nevekkel, kezdetben a fennt említett Subartu földjét jelölték.[68] Ugyan csak hasonló célt szolgált

még ezen kívül, a Hubur név hasz­nálata is, amelynek eredeti formája az n/g=b/m mássalhangzó átalakulás folytán a sumir emesál dialektusban: újra Hungur formában jön vissza. Ezekután tehát könnyen felismerhető, hogy a Subartu nevet helyettesítő Hubur-saki név­változat, teljesen megegyezik az E. Herzfeld által megjelölt Humurga-saka, Subar nemzet nevével. De ugyan csak hasonló módon vélekedik ezen kívül még Q. A. Waddel is, mikor az Indus folyam mentén elterülő Subartu földjét a sakák, Indo-szkythák őshazájának tartja.[69] Ezért mint látjuk, a hajdani Adzsem alatt nem Perzsiát, de még nem is Elámot, hanem pontosabban Mezopotámiai hunok földjét kell értenünk. Ebből viszont az következik, hogy ha az eddig felsorolt Hubur, Subar és Saka nevek közös eredete szótörténelmileg egyezik, akkor ezeket néprajzi szem­pontból megvizsgálva is hasonló eredményre kell jutnunk. És tényleg, a régiek szemei előtt egykoron volt idő mikor a szakák faji eredetéhez semmi kétely nem fért. Caerelius római történész "a szakák nomád kusita őseiről, mély elismeréssel emlékezik",[70] akiket az ő korában még a Mezopotámiában tanyázó khusok, vagy másnévén kuthiták leszárma­zottjainak tekintették. De az örmény történészek is hasonló véleményen vannak; mikor a szakákkal azonos hunokat és masszagétákat, a Baktriában székelő khusitákkal, kutitákkal, teljesen azonosnak tartották. Tehát így kétségbevonhatatlanná válik az a tény, miszerint a Humurga-szakát, akiktől az adzsemi királyokról szóló őshagyományok eredtek, lényegében nem mások, mint khusiták, vagyis "kuthita-nomádok", akik valóban a későbbi hunok ősei voltak.      

  IV.   AZ ADZSEM-I HUN BIRODALOM TÖRTÉNETE     Muhamed bin Khavendas bin Mahmud, közismert nevén Mirkhond perzsa író Razut-uz-Szafa cimü munkájában - Husajni Qazvini Fazl Allah arab történésznek Tarih-al­mu'dzsam fi athar muluk Al-Adzsem cimü művét véve alapul - Irán történetét nemzete hírnevének öregbítésére a legendás hírű Nimrud nemzetségéből származó adzsemi fejedelmek viselt dolgaival kezdi. A perzsák őstörténetéről írott események előszakaszát tehát egy olyan szabir-hun vonatkozású ősrege szövi át, amit nem éppen csak a perzsa, hanem inkább a turáni ősmúlt eposzának kell tekinteni. A Razut-uz-Szafa szerint az Irán területén létrejött Adzsem birodalom alapjait valamikor egy kald eredetű miti­kus királyi dinasztia fektette le. Az uralkodók közül Mirkhond elsőnek Ad, vagy Adzsem fiát: Kaiomárt emliti. Az ő uralkodásának kezdetét egyesek a K. e. 5371. évre teszik. Minden más jel is arra mutat, hogy a peshadi királyság alapjait nem Baktriában, hanem még Mezopotámiában, sumir földön vetették meg, és csak később, került át onnan Iránba. Ezt igazolja Cory is, amikor azt írja, hogy mind a kald, mind az iráni dinasztia Nimrud uralmával vette kezdetét. Behatóbb vizsgálódás után kitűnik, hogy a Kaiomar/ Kaimur név korábbi, mezopotámiai változata Kamar, vagy Kamur formában tűnik fel először. Későbbi változatai között (Khubur és Hubur mellett) az iráni feliratokon Homaur-ga, vagyis Homavarga formával is találkozunk. Valószínű tehát,

hogy Kaimur fejedelem nevének emléke maradt fenn az adzsemi királyokról szóló hagyományokból ismert Homavarga/ Homaurga-szakák nevében is. A Homaurga-szaka név két részre oszlik: Homaurgára és szakára. A szaka szó általában szkitákat jelöl. E. Herzfeld szerint a Homaurga névben a Homa a párduc totem-állat bőrével: a párduc-kacagánnyal szimbolizált nemzetősnek: Dionysusnak "Homa" nevére utal.[71] Ahoma (shoma) szó a mágusoknál nemcsak a homa nevű szent áldozó-italt jelentette, hanem a Yasht IX, 1. verse szerint ez volt a neve Haungá-nak, vagy Hungá-nak: a királyi ház fejének, a törzs fővezérének, a nemzetség urának is. Így hát a Homaurga-szakák párduc-kacagányos Kaimártól, a nemzet első ősétől vették a nevüket. De Homa, vagy Haunga nemzetős nevét kapcsolatba hozzák az Orion csillagképpel is, amikor az Orion felett uralkodó istenségnek nevezik. A legenda szerint Adzsem fia: Kaimur 30 évig uralkodott Adzsem birodalmában. Ez alatt minden alattvalója - a beavatottság, és közös nemzetősük égi származásának szimbólumaként - párducbőr-kacagányt viselt a vállán.[72] Ismeretes, hogy a párduc-kacagány viselete nem iráni, hanem mezopotámiai eredetű. Az ottani ásatások során, Ur város környékén több helyt találtak olyan kultikus célú szobrocskákat, amelyek az isten-anyát párduc-kölyökkel, vagy a vállán párduc-kacagánnyal ábrázolják; A párduc totem­jelképet már láttuk. Itt még csak annyit, hogy kultikus használata a szkitha-szaka-hun ősemlékezetben a Khus nemzedék ősének származásával kapcsolatos. Az ősi eredet-mitosz következményeképpen ezt a szimbólumot (a Nimru, Nibur, és Nebriosz díszítő jelzővel együtt) rangjának jeléül csak a beavatott, a hierophant, és rajta kívül felségjelül csak a földi isten-személy: a karizmatikus őstől származó fejedelmi személy viselhette a vállán.

Az emberiség történetének ebben a szakaszában, amelyet most még homály fed, olyan királyok uralkodtak, örökletesen, az akkori emberiség felett, akiket "isteni" jelzővel illettek. Ezek az uralkodók beláthatatlan idők elteltével is tudtak éginek tartott származásukról, s ezért a királyi ház későbbi ivadékai is az ég: a "Nap-isten fiá"-nak nevezték magukat. Az ősi hagyomány ilyennek tartotta azt a nemzetséget is, amelyből a honfoglalónak mondott, de valójában régi hazájába visszatérő magyarság fejedelme, Árpád is származott. A magyar szakrális királyi intézmény főméltóságát jelölő "künde" szóval kifejezett fogalom értelmét is Baktriából örököltük. Györffy György szerint "türk példa", de mondhatnánk inkább, hogy történelem-előtti adzsemi példa alapján valamikor a "kekkend" uralkodó (égi) kendét jelentett, s "a kündü családja, vagyis az okmányokban szereplő 'kek­kendek' (keyquend populi) az égiekkel egyenrangú kende, vagy kündü, a főfejedelem népei voltak." A történelem hajnalán tehát megillette őket a párduc-kacagány. Hogy a szakrális fejedelmi méltóság az ősmagyaroknál sem volt átruházható, arról krónikáink is tanúskodnak. Szerintük a nagy­fejedelmi méltóság: a kendéé, meg a kurszáné, és a többieké is öröklődött; kurszán, kündü, vagy kaplony csak a kündü családjából származó személy lehetett. Mirkhond bevallja, hogy a mágusok sok olyan dolgot ­nem talált helyesnek megemlíteni. Ennek ellenére - továbbra is követve a Tarih-al-Adzsem elbeszélését - az első világ­birodalom létrehozásán kívül Kaimur nevéhez fűzi a Bábel­torony felépítését; Khusdi-khoroszán fővárosának: Balknak a megalapítását; a hegytetőkön felállított tűzoltárok felépítését; sőt még a lovas-kulturában nélkülözhetetlen szerszámoknak (kengyel, nyereg, zabla, stb.) a rendszeresítését is. Kaimur uralmát követően egy Hosheng nevű király lépett

az Adzsem-birodalom trónjára. Ennek a nevében már ráis­merni a Szubar birodalom fő isten-személyére, aki Shushun patriarcha apotheizált alakja. Az adzsemi hagyományok szerint Hosheng egy "Hara­berezati" nevű magas hegyen ütötte fel fejedelmi szállását. Ott hatalmas világi pompával körülvéve, arany trónon és arany párnán ülve, mágusai körében száz fehér lovat, ezer ökröt, és tízezer kövér birkát áldozott a nemzet Boldogasszo­nyának, a szent Ardvi-Sura Anahitának a tiszteletére.[73] Negyven évi uralkodás után a fia: Takhmurás (az Aveszta Tahkma-urpi nevű királya) követte Adzsem trónján. Az ő uralma alatt kezdődött az elődök: a "nemes jelesek" különös tisztelete. Azt beszélték róla, hogy amikor egy hős, vagy egyéb okból kiemelkedő nagy személyiség meghal, emlékére palotá­jában szobrot emeltetett. Idők multával elfelejtették ennek a szokásnak az igazi célját, és a szobrokat mint közbenjárók képmását kezdték kegyeletteljes tiszteletben részesíteni. Az ő nevéhez fűződik a vad lovak betörése, a négyes fogat alkalmazása, meg a sólyommal és a kutyával való vadászás be­vezetése is. Az arab hagyományok neki tulajdonítják Balk város alapítását, személyét pedig (valószínűleg tévesen) Nimruddal azonosítják. Takhmurással egy időre megszűnt Iránban a pashdadiak uralma. Adzsem országa egy mezopotámiai eredetű "idegen" dinasztia uralma alá került. Végül egy sikeres lázadás után Takhmuras unokája, a híres Feridun (a Desatir Perisdunja) került a trónra. Adzsem országa Feridun igazságos uralma alatt érte el hatalmának tetőpontját, amikor a birodalom magában foglalta az Aegei tengerrel határos Rum tartománytól kiindulva Sziriát és Azerbajdzsánt, keleten Kinát és Indiát, délen az egész Mezopotámiát, és az Arab félsziget egy részét is. De Feridun nemcsak mint világhódító volt híres, hanem az asztrológiában és

a mágus tudományokban való jártasságáról is. Ezért illették királyi címe mellett a "mobid", vagyis mágus­papi névvel is. A zsidók, Mirkhond szerint, a bibliai Nimruddal azonosították. Ezt megerősíti a nagy tudású perzsa történész, Abul Fubarisz is.[74] Feridun nevét az igen régi eredetűnek tartott Desatir perzsa mágus-kódex "Perisdun" formában örökítette meg. De hát ez a Perisdun valószínűleg azonos azzal, akit még Mezopotámiából ismerünk. Ott valamikor Ur, vagy Sin-Magur néven Nimrud idősebbik fiának: Káldusnak tartották. De az se lehetetlen, hogy a Horezm nevű ó-perzsa tartomány is tőle kapta a nevét. Perisdun papkirály uralma Iránon kívül kiterjedt a hajdani Adzsem birodalom délkeleti részéhez tartozó Indiára is, és természetesen nagy befolyást gyakorolt annak őstörté­netére is. Nevét megörökítették a több ezer éves indiai Purá­nák. Ott egy ősrégi királylista India történelem-előtti ural­kodójának, Harjasavának nevezi, s fiával együtt India legnagyobb uralkodói közé sorolja. L. A. Waddell, Ur vagy Sin-­Magur sumir fejedelemmel, a bibliai Ur város alapítójával azonosítja. Szerinte ez volt az a sumir király, aki az Indus folyam völgyét: Edin-kit, Su-Edinkit, más néven Subartut gyarmatosította és mezopotámiai birodalmához csatolta. De ugyanő volt az is, aki a Pancshala nevű legendás hírű indiai uralkodóházat, s egyben a Bharaták Indus-menti birodalmát megalapozva, annak kormányzását a fiaira bízta. A Bharatá szó szintén mezopotámiai eredetre mutat. Az őskhusita nyelvben gyakran előforduló ur, pur, bar jelentésével megegyezően a Rig-Védák is a napistent, Ágnit hivják Bhorotának. (Ágni nevével azonos eredetű a tűz latin neve, az ignis.) Ebből is látszik, hogy az indiai Bharaták népe Nimród idősebbik fiától, a már említett Sin-Magurtól örököl­te a nevét. A Védák történelmi korát leíró Brahmalisták nevű szent irat Indiát a Bharatok földjének mondja, s a hivatalos hindu álláspont szerint ez az ős szaka-szkita nép képezte a

későbbi, az  u . n. árja invázió előtti India partvidéki és folyam-menti lakosságát. A szent hagyomány azt is feljegyzi, hogy a bharaták között szerepelt egy szabar nevű nép is. A későbbi idők folyamán ez India őstörténelmében komoly szerepet játszott Harjasavával, a khusik és Adzsem királyával. A történelemelőtti Indiának ebben a korszakában a bharaták, vagyis a keleti szabirok földjén játszódik le a hatalmas terjedelmű indiai hősi eposznak: a Mahabharátának a cselek­ménye, a nagy Bharata birodalom története. Ennek legszebb része a védanta civilizáció szépirodalmi remekműve: a Bhagavad Gita, vagyis a Magasztos éneke. Ez az isteni sugallatú alkotás az indiai vallásbölcselet gyöngyszeme. A hősi eposz cselekményének középpontjában az indiai vallásbölcselet nagy tanítómestere: Jadu fia, Krisna áll, akiben az isteni szellem öltött testet. Krisna, "India Apollója" ezek szerint annak a történelemelőtti ősnépnek volt apotheizált hőse, amely a maga eredetét egy közös khusita mitológiai ősre: Jad-, Aod-, vagy Ad-ra, a perzsa Desatir Jasam-Adzse­mére, az adzsemi birodalom névadó ősére vezeti vissza. A Jaduk nemzetsége a Mahabharáta-beli háborúk befejezése után az akkori Indiának Ghuznitól Samarkandig elterülő részében, vagyis az ősi Audnak nevezett tartományban uralkodott. A Gita eszmei mondanivalóját a híres bharata vitéz: Ardzsuna, és az ő harci szekerét kormányzó Jadu ős: Sri­Krisna között lefolyó párbeszéd tartalmazza. Ez a párbeszéd akkor folyik le, amikor a bharaták a Khurusestra csatatéren halálra szántan állanak szemben a Pandava nevű testvér­törzzsel. A Mahabharátában leírt eseményekhez hasonlóan az ősiráni hagyományok is egy elkeseredett testvérharcról szólnak. Ez a híres adzsemi fejedelemnek: Feridunnak vagy Perisdun­nak öt fia: Árja, Tura, Sarima, Sina és Daha között folyt le, miután apjuk ötven évi uralkodás után felosztotta közöttük Adzsem

birodalmát. Sarima kapta Rum földjét; Turának, Sinának és Dahának jutott Turkisztán, Kina és India; a birodalom központi részét: az Euphrates és az Oxus között elterülő földrészt, vagyis Iránt a legkisebbik fiu: Iradzs örökölte. Mivel a magyarság a nagy szkitha nemzet turáni-khusita ágának egyik (nyugatra szakadt) hajtása, eredetének kutatásában oda kell vissza menni, ahol a mágus hagyományok szerint Feridun -adzsemi fejedelem Tura nevű fiára akadunk. Tura fejedelem egykori birodalma az Irán északkeleti részét határoló Oxus folyó jobb partja és a Káspi kapuk között elterülő Turkisztánban volt. Ott, ahol a Tarih-i-Üngürüszben Dzsiddijának, a Desatrban Nimkárnak nevezett ős adzsemi tartomány feküdt. Firduszi szerint miután Tur fele­ségül vette a babilóni király lányát, birodalmának székhelyét áttette Turkisztán Khorezmia (sumirul Ku-mah-gari-es-ma) nevű tartományába, a sumir kultura fellegvárába. Oda, ahol valamikor Feridun fiainak és a szkita daha törzsnek a bölcsője ringott. A hatalmának tetőpontján álló Adzsem birodalom felosztásával Feridun jóvátehetetlen hibát követett el. Akarata ellenére egy évezredekre kiterjedő testvérharc csiráját vetette el. A vége az lett, hogy a folyton viszálykodó turáni és iráni khusita testvérnépek egyikének a földje: Irán egy idegen, sémita asszír nép uralma alá került. Az idő múlása és a történelem viszontagságai már sok mindent kitörültek a népek emlékezetéből, de az Adzsem birodalom emléke - bár saját bevallásuk szerint ez a birodalom teljesen független volt tőlük - még mindig elevenen él a perzsák emlékezetében. A hagyományaikban megőrzött ős-eposzok ugyanis egy őket jóval megelőző, rokon fajú, de tőlük már igen távol álló turáni-szkita faj virágzó kultúrájá­hoz tartoztak. Elég bizonyítékunk van arra, mondja R. N. Fry Aga Khan, hogy a perzsa hősköltemények az egykor Irántól északkeletre tanyázó kayaniak, - médek-szakák-pártusok (vagyis más néven hunok)

közös tőről hajtott nemzeti hagyományaiból erednek.[75] De maga az indogermánizmus megszállott apostola, A. Pike sem tud ettől a tudattól megszabadulni, mert Iránban szerinte is a perzsák bevándorlását megelőző időkben egy khusita fajta, tehát turáni-szkita nép uralkodott. A perzsák tehát ennek az őstelepes subar-hun népnek a nemzeti hagyományából alkották meg a sajátjukat. Mindezt mi, szabir-hun utódok, régen elfeledtük. Ők azonban nemcsak hogy hűségesen őrzik, és kegyelettel ápolják, hanem az egész világ előtt büszkén a magukénak vallják. A peshdadiak hatalmát, amely Jenson szerint K.e. 2000-­ig állott fenn, egy másik, kayaninak nevezett királyi dinasz­tiának kb. K. e. 2000-től 700-ig terjedő uralma váltotta fel. Ezt Herodotos, Strabo, és az örmények áryának nevezik. Ezeket a klasszikus, meg a modern történelemtudomány is azonosnak tartja a médekkel. A méd uralkodó ház minden tagját Kavatáról, a dinasztia első királyáról Kavinak nevezik. A múlt században megállapított tények szerint a médek történelme két időszakra tagolódik. Az első valószínűleg megelőzte még a khusok babilóni uralmát is. A másik időszakot az Asszír birodalom hanyatlásától a perzsák uralmának kezdetéig számítják. Báró Bunsen a történelemelőtti fajok egyikének véli őket. Szerinte már K. e. 23 évszázaddal Mezopotámia földjén éltek. Mások úgy tartják, hogy nemzetté tör­tént formálódásuk még a bibliai Nimrud uralmát is megelőzte. G. Rawlinson szerint Kaldea első honfoglalói Zaratusztra médjei voltak, a Magur (a biblial Ur) városban egy méd uralkodó dinasztiát alapítottak.[76] A sumir méd vagy mada szó nem nemzetet jelöl. Értelmét a magyarban a hon, haza szó adja vissza. Figyelmet érdemel, hogy a Czuczor-Fogarasi-féle nagy szótár a hun főnevet ugyancsak a honos, honnal bíró (török kon), székelő, állandó széken lakó, tehát a mada szóval azonos fogalmat tartalmazó értelműnek mondja.

Hogy aztán a hun és a méd név rokonértelmű-e, az vitatható. De ettől függetlenül találni olyan adatokat, amelyek a hunok és médek közös származása, atyafisága mellett szólnak. Például hogy az asszírok, akikkel a történelem folyamán olyan sokat harcoltak a médek, olykor umman-mandának, vagy néha csak madának nevezték őket. Később I. Tukulti-Ninib asszír király már pontosabb megjelölést használ győzelmi feliratán a médekre: "A Kuthi, Ukumani földet, Elhunniát felforgattam", mondja, "és adófizetővé tettem". A felirat közelebbi megvizsgálása után kiderül, hogy a khuti név az Assziria keleti határszélét állandóan fenyegető khutita-szakákra vonatkozik. Az ukumani szó pedig két részből áll; u-ra és kumáni-ra tagolható. Az "u" csupán az asszir "és" kötőszó; a vele összekötött két név értelme pedig: a khu­sok és a kumáni nép földje: Elhunnia; a médek hajdani or­szága. Tudjuk, hogy "a komána nevezet kapcsolatban áll a Kun vagy Cumanus magyar névvel, és a Szakával is egy jelentésű."[77]  Ez pedig, mint láttuk, a hun név egyik változata. Ebből következik, hogy az asszír krónikások a médek országát, az egykori Szubartut tartották a kumánok földjének: Elhunniának. Más bizonyítékot is találunk a méd-hun kapcsolatra. Ismeretes például, hogy azt a földet, ahol az "askuzza" (szkita) nép lakott, Assurbanipal asszír király Szahi (Szaka) földnek nevezi, és népében a manik, tehát a médek szövetségeseit, a maga ellenségeit látja. Herodotos is a méd-hun rokonság mel­lett bizonyít, amikor azt írja, hogy egykor "a masszagéta királyné (egyben) a médek úrasszonyának (is) hivatta magát". De mivel a masszagétákat vagy szakákat az örmények állandóan khus meg hun néven nevezik, a masszagéták királynéja nyilván a khusita-hunok: a médek fejedelemasszonyának tekintette magát. Thuróczy János krónikájában is ez áll: "Atilla, Bendeguz fia, a nagy Nimród unokája, aki Engádiban nevelkedett, Isten kegyelméből a hunok, médek, gótok és dáhok királya, a földkerekség félelme és Isten ostora."[78]

A méd-hun nemzet politikai szervezete Herodotos szerint hat törzsből állott. Ennek egyik tagja a kéld eredetű nazarok mágus papi törzse volt. A mági név egyezik a sumir mah-gar, vagy mah(g)-ar szóval. Ez pedig nagyhatalmú népet, a tudás népét jelenti. A harmincas évek során hazánkban járt neves indiai történész, J. J. Modi is a "maga-yara" párszi szóból származtatta a magyar nemzet nevét. G. Rawlinson ezt a törzset szkitha fajú népnek tartotta. Szálláshelyüket a Méd birodalom egykori Isfahán-paraitaken tartományába, a modern Isfahán közelébe helyezte.[79] De a mágusok mellett ott találjuk a méd-hunoknak egy másik neves ágát, a paraitakenek törzset is. Ezeknek a letelepedési helyét a kései asszír krónikások a mágusok hazájával azonos helyre, vagyis szintén az egykori Szakastán Arachusi tartomány szívébe, Isfahán közelébe teszik. Tehát éppen oda, ahova az asszírok a szapardiak (szabirok) országát, a hajdani Szubartu központját helyezték. A médek hazája a K.e. 2. évezredtől kezdve ismét feltöltődött mezopotámiai testvérnépekkel: a közéjük beékelő­dött asszírok véget nem érő kegyetlenségei elől menekülő szubar-khusita népekkel. Faji rokonságuk és azonos vallásszemléletük folytán olyan erős és harcképes nemzeti egység fogta össze őket, hogy nem éppen csak fel tudták venni a harcot az asszírokkal, hanem végül szövetségeseikkel együtt megsemmisítő csapást is tudtak mérni rájuk. Constantinus Manassies görög krónikája így emlékezik meg a méd-hunoknak az asszírok felett aratott győzelméről: "Szeszosztrisz, Egyip­tom királya ajándékaival hadi szövetséges társul megnyervén a hunokat, velük egész Ázsiát adófizetésre kényszerítette... s a hunoknak oda ajándékozva Asszíriát, párthusoknak nevezte el őket." (Constantini Manassis BreviariumHistoricum, Venetiis 1729, - 10, 11. lap.) A hajdani Asszír birodalom helyén így született meg a

párthus-hun nemzet, amely eredetére nézve a sumirral volt azonos,[80] nyelvük pedig a ku-mah-gar nép nyelvével, hiszen innen lettek "pártosokká".[81] Az asszírok felett győzelmet arató Méd-hun birodalom alig pár száz éves fennállás után, árulás folytán, perzsa uralom alá került: Az utolsó méd királyt orvul megölték, az arisztokrácia pedig menekülésre kényszerült. A perzsa birodalom­ban hivatalossá lett Zarathusztra-vallás hívei üldözőbe vették őket, s az ősi mazda-yesdan mágus-hit saját hazájában nem talált menedéket. Az egykor Médiából kivált és nyugatra: Lybiába vándorolt szabirság nyugati ágát K. e. 510 -körül lerohanták a perzsák, és ettől kezdve a nyugati szabirok földje Huncával együtt már Saparda néven szerepel a perzsa kútfőkben és a perzsapoliszi kőfeliraton.[82]A keleti ág a Káspi­kapuk mögött elterülő "Varka-sabarna" nevü párthus tarto­mányban telepedett le. A nyugati szabir föld meghóditása után a perzsák a hazájük északkeleti szélén székelő keleti szabir-hunok ellen fordították fegyverüket. Lerohanták a hunok őshazáját, Baktriát: elfoglalták Balkot, a mágus-vallás Vatikánját, a sumir kultura keleti fellegvárát, de az Oxus folyón túl élő szabirokkal már nem bírtak. Két évszázad eltelte után Macedóniai Sándornak a perzsák ellen indított bosszú-hadjárata hatalma tetőpontján összeroppantotta a perzsa birodalmat. A perzsa kényuralmat két évtizedes macedón rémuralom váltotta fel Kis-Ázsiában. A görögök átgázoltak Perzsián, betörtek Baktriába, bevették és feldúlták Balk városát, és a szent váron hősiesen védekező lakóit elrettentő például keresztre feszítették. De korai halála után 60 évvel Macedóniai Sándor birodalma is darabokra szakadt. Végül a dahák (ephtalita hunok) Árszák-házából származó Nagy Árszák a görög uralom megdöntésével ismét visszaállította Iránban az ősi méd-hun uralmat, és a hagyomány szerint "Áriának Balk nevű városában uralkodni kezdett a khusita népek felett".[83]

Az új Párthus-hun birodalom megalakulásával szebb korszak virradt Kis-Ázsia népeire. Ettől kezdve teljes öt év­századon keresztül a párthus (ephtalita)-hun katonai arisztokrácia fegyveres hatalma őrködött a szabir-hun népek önállósága és teljes vallásszabadsága felett. A párthus-hunok történetéről - kiknek nyilaitól hajdan egész Róma rettegett - eddig még elég keveset írtak. Azt pedig, hogy az Úr Jézus betlehemi jászolához Parthus-honból hozta a három mágus papkirály küldöttsége a hódolatot, a Nyugat történészei még napjainkban is elhallgatják. Érthető: a középkori egyházatyák által megszabott judeo keresztény vallásszemlélet Nimrud-ellenes volt, s ezért nem szólt arról, ami a khusita kultúrára tartozik. Az igazság mégisaz, hogy a párthusok műveltsége, amint az őshagyományok tanúsítják, abból azősi gyökérből származott, melynek magját egykor Baktria Balk nevű városában Khus fia, a legendás hírű Nimrud ültette el. Volt már szó arról, hogy a perzsák Nimrud népét szakák­nak hívták. Ez az elnevezés később elégsok zavar forrása lett. A szakák elődei ugyanis a kuthita nomádok: a klasszikus hagyományokban szereplő "titán-maradékok" voltak. Ezt a nevet a görög történészek a szó elején megtoldották egy szigmával és skythára, skuthára, magyarul szittyára változtatták.[84]  Ez az elnevezés aztán annyira általánossá vált, hogy minden alap nélkül hol erre, hol arra a nem kuthita-szaka népre is alkalmazták. A K . u. 5. században élő híres örmény történész, Korenei Mózes a történelem igazságnak megfelelően tisztázta a scytha, szittya, szaka név eredetét, és a párthusokat, masszagétákat, hunokat ősi nevükön khusoknak, kushánok­nak, balki-khusitáknak nevezte. Ettől kezdve mások is így jártak el. Például Saint Martin: "Áriát az örmény történészek Chusdi Chorosánnak, vagy keleti kus-földnek nevezik, - ahol a kusiták a K. e. 3. században elfoglalták Bal városát és a Kusita birodalom

fővárosává tették. Ezért nevezik őket az örmény történészek, bali kusitáknak". (Memoires sur 1'Armenie.) A tudós örmény geográfus: Mechticar szerint "Ária, vagy más néven Kusi Koraszan (Chusdi Chorosan), vagy a Kusok földje a Káspi tengertől Indiáig terült el." Asolich szerint "a Bahl-i massagéták chusok". Armena usque ad annum post Chr. 1000. L. 2. c. 2.)

-(Historia

 "Massagetae, quos nunc Hunnos appellamus" (De bello Persico, L. IV.). "Balk (Bal), a hunok fővárosa", mondja Priskos (in Excerptis Legationum). Eliseus szerint "Hunok, akiket chusoknak nevezünk" (Örmények vallási háborúja, 1. old. 19.) Pálfi Károly nyug. ref. tábori főesperes 1941-ben kiadta "A magyar nemzet ősvallása" című könyvét, melyben - főként a Biblia alapján a magyarság turáni és szíriai, egyiptomi származását vallja. Íme, egy idézet, "...amikor a turániak egy csoportja, a mai magyarság egyenes őse, elhagyta Turánt, és a régészet megállapítása szerint Kr.e. 8 ezer körül a Kaukázuson át Szíriába költözött. Birodalmát ott a Kos és Hóvilág országának (Kus és Havilah a Bibliáiban), magát pedig kosi-nak nevezte." Lukácsy Kristóf: "A pártusok, örmények, massagéták, hunok, kusiták királyai testvérek, leszármazottai az Árszák királyi háznak".[85] Érthető hát, hogy az új khusita, Párthus-hun birodalomnak az Oxus folyótólaz Eufráteszig terjedő földrészen végbement megalakulását az ősi baktriai mágus-kultúra szellemének feltámadása, a régi nemzeti érzés felébredése, és az ős-khusita nemzettudatnak ismét a szellemi központba való kerülése követte. Újra lángra lobbant a perzsa uralom alatt hallgatásra

kényszerült szkitha honszeretet, s feladatai között első helyre került az elveszett nemzet-hagyomány összegyűjtése. Az ország minden zugából királyi narancsra összesereglett látók, tűznézők, táltosok és mágusok írásba foglalták a Macedóniai Sándor által elhallgattatott szent hagyományokat, és egyházi és világi szertartásos pompa kíséretében ünnepé­lyesen elhelyezték a királyi könyvtárban. Ennek a hatalmas vállalkozásban véghezvitt munkának a közvetítése nélkül ma már semmit se tudnánk arról, hogy ki volt a szkithák első honalapítója, és, hogy Mezopotámián kívül hol alakult meg az első nagy khusita birodalom,melynek késői emlékét még annyi idők multával is őrzik, és magukénak vallják a perzsák. Az összegyűjtött iratok között akadt még olyan írás is amelyik Hurmazd (=babiloni Marduk) Yesdan (isten) tűztisztelő papkirályainak bölcs mondásaival együtt megörökíti az adzsemi királyok nevét is. Egy ős-geneológia formájában megtaláljuk azoknak a hősöknek a nevét is, akikkel a párthus-hun nemzet egy tőről származott: akiket az arsacida párthus-hunok a saját "nagyon szent" jeleseik közé soroltak: és akiknek emlékét évszázadokon át mindig kegyelettel őrizték. A nemzeti ősök emlékét őrző szóban forgó írás a turáni származásu párthusokat egy bizonyos Thrita nevű őstől származtatja, aki a Bundahes XXXI. 27. verse szerint: Szam, ez Turáké, ez meg Szpenyaspáé, ez meg Durosaspáé, aki pedig a legendás hírű adzsemi Feridun király egyik leszármazott­jának, a turániak ősapjának, Turnak volt a fia. A Nagybundahes 233. verse Thrita nemzetős fia közül számon tartja még a Dastan, Khusra, Mihrevandak, Aparnak, Sparnak, és Nimrud néven emlitett párthus ősöket. Nimrud személyére ilyen szerepben a Nagy-Bundahesen kívül van más, korábbi, közvetett adat is. Nem lehet tehát az egészet egyszerűen a párthusok nemzeti fantáziájának tulajdonítani. Anatoliában például nemrég egy olyan párthus-korabeli templomot ástak ki, melynek falfestménye a hét planéta mellett az Orion csillagképet is

ábrázolja. Márpedig mint ismeretes, az Orion kezdetben Nimrudnak volt az égi szimbóluma. Ha tehát ez az ősi jelkép párthus templom szentélyében fordul elő, ez azt jelenti, hogy a korabeli mágus-hit szerint Nimrudot mint nemzet-őst az Orion magasságába tekintő tisztelet-imádat illeti.   ****   Hajdan ugyanis megszokott dolog volt, hogy egy törzs, vagy népközösség a fajtája eredetét egy olyan mitológiai őshöz vezette vissza, akire a társadalom olyan tisztelettel nézett fel, mint valami emberfeletti tulajdonságokkal felruházott, misztikus erővel megáldott hősre, akinek emléke mindig szent példaként lebegett a kései unokák szeme előtt. Euhemeros görög történész (K. e. IV. sz.) ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy minden mitológiai eseménynek volt valami valóságos történelmi háttere. A mitoszokban szereplő hősök egykor emberek, nemzet-ősök voltak, akik miután a társadalomnak valami kimagasló szolgálatot tettek haláluk után tiszteletből az istenek magasztos pantheonjába emelkedtek. Ennek a következményeképpen lett egy nemzethősből "halott félisten" (nekuesz hemitheoi), az istenek szülötte, a köréje fonódott legendákból pedig hősmithosz, vagy nemzet­atyát magasztaló hitrege. Ezekre a felmagasztalt istenekre az utókor nem úgy nézett fel, mint magára az örökkévalóságban létező Mindenható Istenre, hiszen születésük és családi származásuk történetét is sokáig emlegették. Csak az idő múlása hozta magával, hogy a költők és filozófusok az ősi mitoszokból, legendákból vallásos dogmát, teológiát csináltak.

Ezek a hagyományok képezték - a kozmográfikus és az asztrológikus tudományokkal együtt - annak a nemzeti vallásszemléletnek a kiindulópontját, melynek benső titkait, s magyarázatának rejtélyeit a nemzet beavatott öregjei: a mágusok vagy táltosok úgy őrizték, mint az életüket. Ők tudatában voltak annak, hogy ezek a hagyományok alkotják azt a hitregét, melynek láthatatlan ereje a társadalom megmaradásához szükséges tényezők egyik nélkülözhetetlen feltétele, s melynek gondatlan ápolása, vagy más népek által való kisajátítása a nemzeti egyéniség és öntudat elmosódásához, és erkölcsi hanyatláshoz vezet. A párthus-hunok, meg a magyarok őshagyományának alapja is egy közös mitológiai őskultuszon nyugszik. Kun László udvari papjának, Kézai Simonnak az 1285 körül írt Gestája is úgy emlegeti Nimrudot, mint a nemzet jeles ősét. A Thúróczykrónika így részletezi a történteket: "És ama nagy Attila király sem vádolható semmiképpen, hogy megtagadta származását, hiszen címzésében ott találjuk, hogy a nagy Nimród unokájának vallotta magát. De a magyarok történetéről írt krónika második könyvében is - ahol az ő második bejövetelükről van szó - azt olvashatjuk, hogy maguk a magyarok is a nagy Nimródra vezetik vissza eredetüket és származásukat a származási családfán."[86] Ezt az ősi hiedelmet ezen kívül - így mondják - még húsznál több krónika is megőrizte. Érthető hát, hogy őseink Nimrud hírnevét és a hozzá tapadt hagyományt évezredeken át keblükben hordták, és dicső emlékének a legendás hírű hősöket megillető tisztelettel adóztak. Nemzeti öntudatunk egyik tartóoszlopa nálunk is mindig a hősök, nemzetősök tisztelete volt. Az ősi kollektív nemzet-tudatban az Isten és az ember közti átmenetet a "hős" vagy nemzet-ős képezte. Úgy tekintettek rájuk, hogy nem emberi, nem földi, hanem égi származásúak, Istentől küldött emberek voltak. "Ősi emlékeink", mondja Ipolyi

Arnold, "határozott utalnak".[87]

nemzeti

hősi,

ősvallási

kultuszra

Atilla egyik vendégségét leírva Eckhard is megemlíti, hogy az ivó serlegek az ősök tetteit ábrázoló faragással voltak díszítve. "Ordine sculpturae referentem gesta piorum."[88] Fettich Nándor nagynevű régészünk is felfedezett egy "elő­magyar", tehát avar-kori keresztyén templomban talált olyan kőmetszetet és kehelyleleteket, amelyeken Krisztus Urunkat nem Isten bárányának, hanem egy foltos párduc képében, Nimrud ősapánk totemjelképével Panthera deinek: Isten párducának ábrázolta az akkori egyházi művészet. Hasonló szokás uralkodott a frankok által "új-avaroknak" nevezett eleinknél is. Erről ad bizonyságot az az 1042-1046. évből, vagyis "az elnyomott nemzeti pogány vallás újra elő­törő időszakából" ránk maradt I. András korabeli keresztyén imádság, melynek egyik sora így inti a hajdankori nemzetősök akkor még mindig szokásban levő tisztelete ellen a hivők seregét: "Ne wemoaggouc Bardous es eulwec ereus zent ieleseit.. ." Vagyis ne imádjuk Párthus őseleink erős szent jeleseit.[89] A nemzettudat nemcsak művelődés-történeti kapcsolatról, vagy testvéri viszonyról szól, hanem olykor egyenesen történelmi folytatólagosságról tanúskodik. Így például a középkori krónikások nem ismertek különbséget a párthusok és a magyarok között. Bizáncban is, nyilván turáni származásuk alapján "turkoknak" hívták a párthus-hunokat. Egy másik adat a Leunclavius Jánosé. Azt mondja: A "török" név héber nyelven "pártus"-t (exul) jelent. (Laoniel Chalcocondylae, Hist. Lib. X, Parisiis 1650, 1. fol. 480.) Gilo bíboros ugyanígy: "Nam modo qui Turci, veteri sunt nomine Parthi". (Edmundi Matrens et Ursini Durand:Thesaurus novus Anecdotarum. Lutetiae Parisiorum 1717, fol. III. col. 217.)

Vagyis magyarul: "Mert, akik most törökök, azok régi néven pártusok." (szószerinti fordításban) - Értelemszerűleg, világosabb magyarsággal, így mondhatjuk: "Mert, akiket ma törököknek nevezünk, azokat - régi nevükön - pártusoknak hívták." A Biborbanszületett, párthus királyi ágból származó Konstantinosz bizánci császár "turkoknak" mondja a magyarokat. De van olyan német krónika is, amelyik a magyarokat állandóan "pártus"-nak mondja. Így a K.u. 10. századból származó, Modus Ottinc nevű énekben a magyarokat ötször nevezi Párthusnak, és csak egyetlen egyszer Ungarusnak. (Ebert: Überlieferungen Dresden 1826, 8. I. Band 81-82.) Ne csodálkozzunk hát azon, hogy "egyfelől a párthus népnév értelme megfelel a magyar név értelmének, másfelől a Parthus történelmet a Hungarok örökségéül taniták a honfoglalással egykorú Regino krónikája, aztán a Nagy Ottó győzelméről szóló X. századbeli wolfenbütteli kézirat, továbbá Urzeoli Szt. Péter életírója a Bencések XI. századbeli okmányában, és azon kívül még többen." A párthus (perzsa) - hun-magyar rokoni kapcsolatnak nyoma van a Mátyás király korabeli Thúróczy-krónikában is. Eszerint "a hunok, vagyis magyarok először Perzsiában, majd a meotiszi mocsarakban tartózkodtak, és egy szarvasünő vezetésével keltek át idegen földre, - ahogy fentebb elmondottuk."[90] Konstantinos is megemlíti a magyarokról, hogy támadás érte őket, s ennek folytán ketté szakadtak. "Egyik rész kelet felé, Perzsia vidékére telepedett le, és ezeket a mai napig a turkok (magyarok) régi nevén Sabartoi-asfaloinak nevezik."[91]Visszamentek tehát, ahogyan Kézai krónikájában is olvassuk, kelet felé, egykori hazájukba, Perzsiába, India szomszédságába.

  ****   De ha az onugorok vagy magyarok csakugyan a hajdani párthusok: a homavarga-szakák kései utódai voltak, akkor ennek a folytatólagosságnak mondavilágunkban is nyomának kell lennie. Ismét E. Herzfeldhez kell tehát folyamodnunk. Arra ugyanis, hogy a perzsa őshagyományok a homaurga­szakák mondavilágának hagyatékából származnak, ő hívta fel először a figyelmet. Az ősi hun-szaka hagyományok ,a korai adzsemi királyokról, tehát Nimrud birodalmának arról az egykori khusita történetéről szólnak, melynek kései visszhangja újra felelevenedik a Tarih-i Üngürüsz Nimrud-mondájá­ban. Hogy ez az eredet-monda már igen régen nemzeti hagyományaink közé tartozott, azt nemcsak Kézai mester krónikája, hanem a jóval kétszáz évvel azelőtt íródott, Widukind-féle "Szászok története" című munka is bizonyítja. Horvát János átültetésében ez így hangzik: "A dalamancok nem tudták feltartóztatni Henriknek, Szászország hercegének a támadását, és ezért felbérelték ellene az avarokat, ezt a háborúban igen kemény népet, akiket most magyaroknak hívunk. Az avarok pedig, ahogy egyesek hiszik, a hunok maradványai. A hunok hatalmas nemzetté váltak... úgy esett, hogy egy vadászat alkalmával egy nőstény szarvasra bukkantak, és azt addig üldözték, míg annak vezetésével átkeltek a meótiszi mocsarakon, egy eddig minden halandó számára járhatatlan úton... miután a körülöttük lakó szom­szédos népeket elpusztították, végül Pannóniában kezdtek lakni."[92] "Widukind tehát határozottan úgy tudja", mondja László Gyula, "hogy az ugorok (magyarok) Nagy Károly előtt telepedtek Pannóniába, és... eredetmondájuk a szarvas-monda volt."[93] Ennek a nemzet-eredeti hagyománynak a gyökere

Nimrud egykori hazájába, Iraki-Adzsem országába, a ho­murga-szakák földjére, a hajdani szubarok országába nyúlik vissza. Azokat tehát, akiket a perzsák homavarga-szakáknak, a középkori európai keresztyén források onugornak (var-hun­nak) neveztek, nemcsak a nevek hasonlósága kötötte össze, hanema mondavilágukban felismerhető közös Nimrud-hagyomány is. De a két népet nem csupán a Nimrud-regemotivum kapcsolta össze. Ott vannak a Székelyföldön, a Szepességben, Gömörben és Ócsán talált középkori Szt. László-freskók is. László Gyula szerint ezek olyan pogány-kori örökséget őriz­nek, mely a korai avarok világmagyarázó mitoszainak az emlékét képviselik, amelynek eredete az iráni térségek felé irányítja tekintetünket.[94] De hát ennek a délkeleti kapcsolatnak napjainkban való felismerése tulajdonképpen nem újdonság, hiszen több magyar őstörténésznek már régen feltűnt, hogy az ősmagyarok jóval bevándorlásuk előtt az ős-iráni, tehát pre-zoroaszteri jellegű mágushit kulturhatása alatt állottak. Tudatában volt ennek például Kőrösi Csoma Sándor is, akit már Göttingában, németországi tanulmányai során arra igyekezett rábírni az egyik tanulótársa: Szabó József, hogy ha majd elindul ter­vezett útjára, a magyarok nyomdokait próbálja Közép­Ázsiában, a ZendAveszta által kijelölt nyomokon keresni. De Csoma Sándor után mások is elindultak ezen a szálon, az ősmagyarok hitvilágát azonosnak véve a hajdani Perzsiában székelő khusok, párthusok, fehér-hunokéval. Lukácsy Kristóf például "A magyarok őselei..." című munkájában ezt mondja: "A Hun-magyar-skythák, akiket az örmény Chus név egyesit, hajdan Zoroaszter vallását követték. A hun-magyar-skytha faj egy igen jelentékeny része a párthus hatalom hanyatlása után Perzsiában, Kr. u. a III. században, a gazdag Baktriát Balkh fővárosával hatalmába kerítette és nézetem szerint éppen a

magyar törzs volt, mely utóbb a hozzá csatlakozott rokontörzseket neve alatt egyesítette, míg a nemzetnek jóval nagyobb része az Oxus és Jaxartes közötti tereken, meg Kaukázus bércei közt nomád életet folytatott és ősrégi szokásait és erkölcseit megtartotta. A nomád életre tértek vissza utóbb Baktria elvesztése után a Kr. u.-i IV-ik században a sajátképpi magyarok a Jaik és Volga közti tájékokon, ahonnan a Paczinacitáktól szenvedett vereségük után egy része perzsiai régi hazájába tért vissza, míg azÁzsiában maradt rész nyom nélkül eltűnt." Ugyanerről a témáról Nemäti Kálmán "Türk tantétel" című munkájában (1892) ezt mondja: "Turkesztánban a legidősebb Kusitáknak Bactriájában, Zoroaszter Mágusainak szent városa Balk volt, hol a mágus főpap élt. A VI-ik század Turkjainak tűzimádó vallása Árpád nemzetére örökségképpen szállott. A IX.század turkjai, Ibn Roszteh perzsa író szerint, a Mágusság tűztisztelő vallása keretébe tartoztak: "A Madsarok tűzimádó hitűek." Menander is azt mondja, hogy a VI. század Turkjai a Mágusok tűzimádó vallását követték. Árpád nemzete Turk ivadék. Meggyőződtem Annak igazságá­ról, hogy ősi hagyományainknak megfelelően nemzetünk lelke valóban szittyafajú (skytha) vérből, szelleme Zoroaszter (Za­rathustra) szent nyelvéből eredett." Stein Aurél is azt állítja a fehér-hunok vallásáról, hogy "vallásuk a Zarathustraizmus egy bizonyos árnyalata, illetve ennek a vallásnak a Zarathustra reformja előtti ősi alapja volt." De a magyarság ősvallásával kapcsolatos kutatások során talán Ipolyi Arnold látta meg legélesebb szemmel azokat a döntő tényeket, melyek az ősmagyar hitszemlélet eredetét keresztül Sumérfölddel, Kaldeával kötik össze. "A magyarok vallása" mondja, "egyszerű, a "tűz" istenségük jelképe. Kiter­jedésük messze Ázsiába ér le; ők alkotják a baktriai és parth új uralmakat, itt találjuk őket ismét közép déli Ázsiában a régi

Turán és Iránnal, az ős nyugat-ázsiai nép s mythos fészkében. De még tovább a baktriai párthus-dynastiákon túl az Indusnál is birodalmat alkotnak. Cosmas Indicopleustes már azt a fehérhunok honának mondja és Pendshabon túl terjeszti. Mindezek által tehát ismét áriai s hindu elemekkel szoros érintkezésbe jövünk." (Ipolyi Arnold: Magyar mythologia, Zajti Ferenc új kiadása, 1929.) Állításának alátámasztására Ipolyi "isten" szavunkat - a régi mágus hitszemlélet alapján - az egyikori kaldeus Esta (Isa), meg az iráni Mazda-hitüek tüzet-istent jelölő Yesdan szavával hozza össze. Kétségtelenül jó úton jár. Ezt mutatják "isten" szavunk régebbi változatai: a Halotti Beszédbeli Ysa és Isemuk; a csángó Isten; a XVI. századból származó "Kinizsiné-féle" imakönyvben található Ysten; de még a kun Miatyánk Bezdánjával egybehangzó Yesdan, vagyis Isten és tűz is, Amit a baktriai ős Mazda vallás parszi, pre-zoroaszteri hagyományaiból ismerünk. Ha ezeket a tüzet, s egyben Istent kifejező szavakat egybevetjük, szoros összefüggést kell látni közöttük. Így például a subarok is, a médek is az égtől, vagyis égi tűztől született Isteni származású uralkodóikat "Nap"-nak hívták. Valószínű, hogy ezzel kezdetben Subartu első, történelem-előtti királyát, Sushunt, Susinakot, az elamiták főistenét és apotheizált nemzetősit illették. Úgy látszik, hogy szintén az égi, vagyis égő Nappal kapcsolatos természeti jelenséget, tehát a fény, hő, stb. fogalmát kifejező usz, isz, es, isa, stb. szógyökökből alakult az istenség fogalmát megszemélyesítő Usz-irisz, Asura, Ahura, stb. névváltozat is, ami éppúgy megtalálható Mezopotámiában, mint a mágusoknál. Az okkult tudományok az éltető isteni tüzet, tehát a Napot szimbolikusan kapcsolatba hozzák az ur, sur = tűz, vagy a sárarany szóval is, mondván, hogy az arany volt a Nap földi jelképe, az aranygyapjú pedig a beavatottság leg­magasabb

fokát, a Nap sugárzását jelentette. Az isteni királyok, nemzet-atyák fémje az arany volt, s a görögök, a khusok (szkithák) történelemelőtti korát is a "Nap-fémről" "aranykor"nak nevezték.[95]De a sárarany fogalma az élő tűzzel együtt a mágusoknál nemcsak az istenség eszméjét jelenítette meg, hanem a nagy tűztisztelő világvallás legelső főpap-kirá­lyának, a baktriai Zarathusztrának a neve is a zara = sárarany, és thustra = csillag szóból tevődött össze.[96]  Ezzel párhuzamosan a tűztisztelő mágus-hit követőit is a tüzet = azart jelentő szóból kiindulva Kaldeában nazaroknak, naharimnak, Iránban pedig a nagy vallásalapítóra is emlékezve, Azar­-Khusanghi, vagy Yesdani hitűeknek nevezték. Tovább lépve az ős-iráni nyomon, érdemes szemügyre venni úr, ördög, pokol, stb. "gyakorlatiasabb" szavainkat is. Úr szavunk ott van a kaldeai úr, hur, hor, meg a pir, par, stb., tüzet és fényt jelölő szóban is. Ez él Ahura, Hormuzd, Or­muzd, Ahuramazda "fény-napisten" szimbolikus értelemü nevében is. Aki égi eredetű, tehát a Naptól született, az a párszi vallás szerint a "Minyuvan-minyuban", vagyis a mennyek mennyében lakozik. De a dualitás eszméjének meg­felelően ott találjuk a rossz szellemet, a zendek Ahrimanyusát, vagyis a magyar Ármányt is. Ez Dabistánban a "Pukhan-i­pukhnak", tehát a poklok poklának, az alvilág sötét birodalmának volt a fejedelme. Az ősi hun-avar és iráni kapcsolatok vizsgálatában Némiäti Kálmán arra a megállapításra jutott, hogy Scythia, ahonnan a hunok kijöttek, hajdan Kelet-Ázsiában, tehát a Mardiával, Hirkániával, Áriával és Baktriával, a szabir-hunok egykori hazájával egybeeső területen feküdt. Tehát mindenképpen azon a tájon, amit egyes források Baktriának, a Nimrud khusitái által meghódított és benépesített országnak mondanak. A szabirokról már volt szó, amikor Subir, Abeir, Hubur, Khubur, Sagir, stb. néven találkoztunk velük. Itt hozzá kell tenni, hogy egyesek Mezopotámia egyik legősibb népét, a

hurriták nemzetségét: Hur, vagy Sin-Magur népét ismerték fel bennük. A Pauly-Wissowa-Kroll -féle Real Encyclopedie szerint Mezopotámiában ezeket az subari telepeseket a sumirok teljesen magukba olvasztották, s ezek aztán sumir neveket vettek fel. - Örmény János pátriárka szerint a Sievortik a Szabir nevet Siev (=Khus) pátriárka nevéből vették.[97]Egyesek azokat a Hágárfiakat, az ugynevezett hagarenusok népét látják bennük, akiket a héber mitológia már Hagrim­nak, Hungaroknak nevez. A sabiroknak az asszirok által leigázott és hazájukból elüldözött töredékét megtaláljuk Palesztinától kezdve Iránon át egészen Turkisztánig. A történelem szinpadáról való hosszú távollétük után nevük "mint jelentékeny népség neve" tűnik fel újra. "Sabir", folytatja Jerney, "a Parthiai Sabarteon vidékéről való származásra mutat."[98]Procopius ugyanott, de már más néven ismeri őket: "A Kaukázusi kapuban laknak az alánok... és a szabir néven nevezett hunok."[99]Tehát ekkor még mindig Turkisztánnak az egykori "Varka-sabarna" nevű tartományában találjuk őket, vagyis éppen azon a tájon, ahol több mint 700 évvel azelőtt a perzsa honalapitó Kuras (Cyrus) halála árán az irániakat visszaverték és függetlenségüket továbbra is megtartották. De ez után már nem szabir, hanem inkább ephtalita (fehér)-hun, illetve kusán néven szerepelnek a bizánci és az örmény kútfőkben. A fehér-hunokat a perzsák - valószínűleg vezértörzsük nevéről - egyszer Hajtal-hunoknak, máskor Kidarita-hunok­nak nevezték. A "Bukhan-i Kate" c. perzsa nyelvszótár szerint ez a név a bokharai dialektusban "nagy erejű férfit" jelentett. Származásukról tudjuk, hogy szabiroknak, khusiták­nak tartották magukat. Szadik Isfahani perzsa geográfus feljegyezte róluk, hogy a Hajtal-hun nemzedék egy mitikus nevű Ailam (Elam) nemzetősre vezette vissza a családfáját.[100]És hogy ezt nem alaptalanul tették, azt az is mutatja, hogy ezeket a hunokat az Aveszta K . e. a VIII. században Unnu, Hunavo, Aurva-hun, tehát avar-hun néven nevezi. Az ennél is régibb indiai Ramajana

és Mahabarata a szabirok két ágáról: a "Szveta-hunák és a Hara-hunák" népéről beszél. Mirkhond perzsa történész szerint a fehér-hunok Khorez­miában laktak, és négy hatalmas nemzetségből: az Avar, a Khazár, az Úr (Oghuz), és a Petsenyeg (Besenyő) törzsből állottak.[101] Az Avar és az Úr törzzsel kapcsolatban Gyárfás István A jász-kunok története c. munkájában azt írja, hogy "... maga a turkok fejedelme Turxanth az avarokat oarchonita (avar, kun) néven említi... az ogor,ogur, unugur ugyan­az, egy hun törzs neve...  általában az avarok hun eredetét a római és görög írók egyezőleg állítják. Az ogur törzsek között leghatalmasabbak valának a várkunok; majd a közel ázsiai avarok... a vitéz várkunok is hatalmuk alá jutottak. - Theophanes szerint Keleten a Tanánál a turkok laknak, kik hajdan massagétáknak hivattak, a perzsák által pedig saját nyelvükön kermichióknak neveztettek, mely név vár­kun jelentéssel bir. (Stritter T. III, 46) - Az uzok, ghuz, oghus, ugyanazon nemzet neve, melyet már írók turkománnak, vagy cománnak, az oroszok palócznak, önmagát kun néven nevezte. (Stritter T. III, 46). Már N. Sándor korában uxiokat (uxii) Susiában említenek (L. v. c. 3). Tacitus emliti az uzokat "os" név alatt (Tac. Germania c. 28, c. 43). Az "úz" asus, osus (uxius néven is) fordul elő a régi krónikánál (Pli­nii: Hist. nat. L. 27, c. 7. Arian; Exped. Alex). Az örmény geográfusok véleménye szerint egy-azonos nép volt. Általában hol avar, hol pedig khus néven emlegetik őket. Így például Elizeus "Az örményeknek a perzsák ellen viselt vallásháborúja" című könyvében az ephtalita-­hunok nevét mindig felváltva emlegeti a khusokéval. "A király (II. Yesdegiro) táborba szállott a chusok ellen és hadseregét Hyrkanián keresztül Avar országba vezette."[102] Ezek szerint az örmény geográfusok véleménye az volt, hogy az addig ephtalita, kidarita, stb. nevet viselő fehér­hunok népe a tőlük sabar (s)avar néven ismert szabir-hunok­nak,

vagyis (a)var-hunoknak azon felekezetéhez tartoztak, akikben az I. Dárius perzsa király feliratain szereplő, egykor hatalmas humavarkák (homurgak) nemzetségének késői utódait kell látni. Ugyanezekben a hunokban ismerhetjük fel az oghuz-törökök által K . u. 565-ben legyőzött, majd később a VI. század végén a Kárpát-medencében újra megjelenő, s a középkori krónikások által "var-konitának" nevezett nép őseleit is, akiket László Gyula "előmagyaroknak" nevez. A hajtaliták, vagy avar-hunok egykori baktriai birodalma hét részből állott: Tokharisztánt, Bamjánt, Bakhlánt, Badaks­tánt, Andekhutot, Szuburgánt és Balkot, a mágusok szent városát foglalta magában.[103]  Azt tartották róluk, hogy "napimádók". U. Thakur indiai történész valószínű, hogy vallásfelfogásuk az ősi pre-zoroaszteri, "mazdayasnian" tűz­tisztelő mágus-hitnek ahhoz a formájához tartozott, melynek ősi központja Baktrióban, a Bahli-khusiták fővárosában: Balkban volt. Ez a Baktria volt hajdan a méd-mágus papi rend hona, Balk pedig az Egy Istent tűz jelképében tisztelő mágus-vallás Vatikánja. Az ott íródott Aveszta nevű szent könyv nyelvezete a méd nyelvnek úgynevezett raghai dialektusához tartozott. Két külön elemből: a turáni dualizmusból és az árja mitológia vallási tételeiből állott össze. Ehhez később még sok más indiai elem is vegyült. A baktriai khusok, éppúgy mint később a parthusok, és minden más hun fajú népek, az Istent a tűz jelképében imádták. Ez azt jelenti, hogy hajdan a mágus-hit az Élő Isten földi megjelenését az emberben élő isteni szikra hasonmásának tekintette. A mágus-hit központja még Dárius király idejében is a khusiták Balk nevű városában volt. Mivel pedig a történelem a khusok fiát: magát Nimrudot tartja Balk városa megalapítójának: Nimrud hajdani népének, a balki khusitáknak szellemi hagyatékát elsősorban természetesen maguk a keleti

khusok utódai: a szabir-hunok, vagy más néven hajtaliták, ephtaliták, fehér-hunok örökölték. (ebdaliták.) Ebben a térségben halmozódtak fel az idők folyamán azok a szellemi kincsek, amik a khusok ideje alatt kerültek Kaldeából, tehát sumir földről Baktria földjére. Baktria volt a médek, parthusok népének bölcsője. Fővárosa: Balk pedig, "a városok anyja", fellegvára lett annak a hitszemléletnek, amely Anahita, vagyis a mi Nagy-Boldogasszonyunk nevéhez fűződik. Ezzel egykor a világ egyik legősibb kultúráját ringatta féltő kebelén. És amint a gyermek soha se felejti az anyjától tanult beszédet, a Balk városát megalapító Nimrud fejedelem fiai is minden honvisszafoglalás alkalmával azzal az ősi szellemi örökséggel tértek vissza a Kárpát-medencébe, amit valamikor az anyjuktól örököltek valahol Baktriában. Így tehát őseink: Hunor és Magor is örökösei voltak és maradtak mindannak a temérdek szellemi kincsnek, amit Nimrud, Kaldea királya hozott magával valamikor Balk városába, s hagyott ott ránk, mint kései utódaira. Az eddig felsorolt tények mellett marad még éppen elég feladat a déli irányú magyar őstörténet-kutatók részére. Nekik szóló vezérigéül mi is elmondhatjuk László Gyulával együtt, hogy hiszünk a Tarih-i Üngürüsz egykori krónikásának, aki ezt fordította törökre egy magyar krónikából: "Amikor abba a tartományba érkeztek (Pannóniába), látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, nagy számban, sok gyümölcse, bő termése van ennek az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek." De hiszünk abban is, hogy sok évezredes történelmünk során "Üngürüsz népe" nem csupán csak a késői avar időkben: a "kettős honfoglalás" alkalmával, hanem ezt megelőzően még több más alkalommal is visszatért hazánkba, Nimrud khusita nemzetének már a történelem-előtti időkben is lakott örökös otthonába.  

                                               

      [1]Cory; Ancient fragments. (London, 1876.) [2]  Baldwin, J. D.: Pre-Historic Nations. (New York, 1871) [3]  Baldwin: Op. Cit. [4]  Higgins, G.: Anacalypsis (V.I.) (London, 1836) [5]  Budge, E. A. W.: The Book of the Dead. (New York, 1977) [6]  Bryant, J.: Analysis of Ancient Mythology. (London, 1807) [7]  Williams, W.: Primitive History. (Chichester, 1789) [8]  Cory: Op. Cit. [9]   Blavatsky, H. P.: Isis unveiled. (Pasadena, 1976) [10]  Badiny, J. F.: The Sumerian Wonder. (Buenos Aires, 1974) [11]  Williams, W.: Op. Cít. [12]  Targam Jonathan ben Uriel zum Pentateuch. (Berlin, 1903) [13]  Cory: Ancient Fragments. (London, 1876) [14]  Delitzsch, F. A New Commentary on Genesis, v. I. (Minneapolis, 1978) [15]  Baldwín, J. D.: Pre-historic Nations. (New York, 1871) [16]  Donnelly, I.: Atlantis... (New York, 1971) [17]  Delitzsch: Op. Cit. [18]  Diodorus Siculus: Historia. (London, 1814) [19]  Kephart, C.: Races of Mankind. (New York, 1960)

[20]  A Dictionary of Christian Antiquities. (London, 1880) [21]  Luxender, F. Dr.: A szumir kultura keletkezése... Ősi Győkér. V. évf. 5. sz. [22]  Zajti F.: Magyarévezredek.(Budapest, 1943) [23]  Cory: Op. Cit. [24]  Griechische und Rőmische Mythologie. (Leipzig, 18971902) [25]  Cory: Op. Cit., [26]  Bryant, J.: Analysis of Ancient Mythology. (London, 1807) [27]  Lenormant, F.: Chaldean Magic. (London, 1877) [28]  Bryant, J.: Op. Cit. [29]  Bryant, J.: Op. Cit. [30]  Bryant, J.: Op. Cit. [31]  Rawlinson, H.: History of Herodotus. (London, 1862) [32]Smith, G.: The Chaldean Account of Genesis. (New York, 1876) [33]  Badiny, J. F.: Kaldeától Istergamíg. II. k. (Buenos Aires, 1971) [34]Bryant, J.: Op. Cit.. [35]  Bryant, J.: Op. Cit [36]   Rawlinson, H.: Op. Cit. [37]  Bosnyák,S.: A felkelőNapköszöntéseacsángó népcsoportoknál. ősi Gyökér,VII. évf. 2. sz. [38]  Magyar A.: A lelkiismeret aranytükre. (Schweíz, 1975) [39]  Bryant, J.: Op. Cit.

[40]  Lász1ó Gy.: Régészeti tanulmányok. (Budapest, 1977) [41]  László Gy.: Op. Cit. [42]  Rawlinson, H.: Op. Cit. [43]  Badíny J. F.: Az Ister-Gami oroszlánok titkai. (Buenos Aires, 1979) [44]  Kunszabó F.: Töprengés egy ídült lépéstévesztésről. (Forrás, 1981 nov.) [45]  Hall, P. M.: The Secret Teachings of all Ages [46]  László Gy.: Op. Cit. [47]  László Gy.: Op. Cit [48]  Lukács G.: A medvecsillag mitosza. (Forrás, 1981 nov.) [49]  Forrás: Op. Cit. [50]  Györfi I.: Nagykunsági króníkák. (Budapest, 1955) [51]Graves-Patai: Héber mitoszok. (Bp. 1964) [52]Graves-Patai: Op- cit­ [53]Thompson, R. C.: Semitic magic. (New York, 1971) [54]Thompson, R. C.: Op. cit. [55]Neamet Ullah: Makhzen Afgani. (Karachi, 1718) [56]Cory: Ancient fragmants. (London, 1876) [57]Delitzsch, F.: A new commentary on Genesis. (Minneapolis, 1978) [58]Smith, G.: The Chaldean account of Genesis. (New York, 1876) [59]Kézai Simon: Gesta Hungarorum. (Bp. 1951)

[60]The Encyclopaedia Britanníca, IX. ed. (Philadelphia, 1878) [61]Wilson, H. H.: Ariana antiqua. (London, 1860) [62]Tarih-i-Űngürüsz. Ősi Gyökér. (Buenos Aires, 1982) [63]The Encyclopaedia Brit., Op. cit. [64]Rawlinson, G.: History of Herodotos. (London, 1862) [65]Herzfeld, E.: Zoroaster and his world (New York, 1974) [66]Zajti F.: Magyar évezredek. (Bp. 1943) [67]Badiny, J. F.: Ka1deától Istergamig. (Buenos Aires, 1971) [68]Ungnad, A.: Subartu. (Berlin, 1938) [69]Waddel, L. A.: The Makers of Civilization. (Delhi, 1968) [70]Thompson, R. C.: Semitic magic. (New York, 1971) [71]Herzfeld, E.: Op. cit. [72]The Mythology of all Nations. Vol. VI (New York, 1964)   [73]The Mythology of all Nations. Op. cit.   [74]Mirkhond.: Razut-uz-Safa. (London, 1832)   [75]Fry, R. N.: The Heritage of Persia. (New York, 1966)   [76]Rawlinson, G.: History of Herodotos (London, 1862) [77]Lukácsy, K.: A magyarok öseleí... (Kolozsvár, 1870)   [78]Thuróczy, J.: A magyarok krónikája. (Bp. 1980)

[79]Rawlinson, G.: The Five Great Monarchies. (New York) [80]Maspero, G.: The Struggles of Nations. (New York, 1897) [81] Badi ny J. Ferenc: Káldeátál Istergamig. (Buenos Aires, 1971) [82] Padányi, V.: Dentumagyaria. (Buenos Aires, 1956) [83] Lucácsy, K.: Op. cit. [84] Bryant, J.: Analysis of Antient Mythology. (London, 1807) [85]Lukácsy, K.: Op. cit.   [86]Thuróczy, J.: Op. cit. [87]Ipolyi, A.: A Magyar mitológia. (Bp. 1929) [88]Ipolyi, A.: Op. cit. [89] [90]Thuróczy, J.: Op. cit. [91]Biborbanszűletett Constantín: A birodalom kormányzása. (Bp. 1950) [92]Widukínd: A szászok története. (Bp.) [93]László Gy.: „Kettős honfoglalás." (Bp. 1978) [94]László Gy.: Op. cit. [95]Hesziodosz: Theogonia [96]Shea, D.: Dabistan. (New York, 1957) [97]Lukácsy, K.: Op. cit. [98]Zajti, F.: Op. Magyar évezredek. (Bp. 1943) [99]Zajti, F.: Op. cit.

[100]Sadík Isfahani: Geografical works. (London, 1832) [101]Mirkhond: Op. cit. [102]Lukácsy, K.: Op. cit. [103]Sadík Isfahaní: Op. cit.