Ócsai Árpád PRÉDIKÁTOR, MELYIK AZ IGAZ EGYHÁZ? 4. rész. (Magánkiadás) Ez a könyv nem árusítható! HUNOR KÖNYVEK. Nyírbogdány, 2012

Ócsai Árpád

PRÉDIKÁTOR, MELYIK AZ IGAZ EGYHÁZ? 4. rész

(Magánkiadás)

Ez a könyv nem árusítható!

HUNOR KÖNYVEK

Nyírbogdány, 2012.

I. Sámuel 16: 7. „Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami a szeme elıtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van!” (Javított Károli fordítás)


"Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsıt nézi, az Úr azonban a szívet.” (Katolikus fordítás 1997.)


"Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme elıtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” (Új prot. Ford. 1995. / Ökum. Ford. 1975.)


„…mert nem úgy, mint az ember néz – mert az ember a szemre néz, az Örökkévaló pedig a szívre néz.” (IMIT, Héber-Magyar Biblia 2008.)

2

Az íróasztalomnál ültem és tanultam. Kint az üres utcán sütött a nap, és csiripeltek a madarak. A szobában hővös volt, árnyék, és bár az ablak alatt volt az íróasztalom, szívesebben lettem volna kint. Tanultam, mert a hajnali és reggeli munkámat elvégeztem. İstermelı és fıiskolás voltam egyszerre. Éppen az év végi vizsgaidıszak elıtt álltam. A napom még sötétben elkezdıdött. Korán, még hajnalban keltem, és elláttam a borjaimat. Sokan voltak, és mint az orgonasíp, sorakoztak az istállókban kettesével. Mindnek külön neve volt, és gyermekeimként gondoztam ıket. Zsozsó, Apacs, Csilla és a többiek mind-mind alig várták, hogy megjelenjek az ajtóban. A kutyám, Pocak farok csóválva köszöntött, amikor meglátott. Miután ettek és ittak, friss „paplanra” feküdtek, kimentem a tehenésztelepre a legelın keresztül. Ott is borjak vártak, és a tej, melyet akkorra már majdnem lefejt Pisti, a fogadott testvérem. Még tartott a fejés, és várnom kellett. Pisti éppen a tejet vizsgálta lila tesztfolyadékkal. - Nem látom rossznak a tejet – mondtam. - Nem is lehet látni – mondta Pisti, és azt magyarázta, hogy fizikailag ugyanolyannak látszik a tej, de kémiailag különbözik a „jobb tej” a „rosszabbtól”.

3

- A szomatikus sejtszáma magasabb, mint a jónak! – magyarázta, és amikor mutatta, hogy összekeveredve a lila tesztfolyadékkal a tej vörös, nyúlós váladékká vált, meglepıdtem. A jó tej folyékony maradt és narancssárga színő lett. - Ki hitte volna! – csodálkoztam, és elgondolkodtam azon, amirıl tanultunk az iskolában. A Megváltás Története címő tantárgyunkat István tanította, és amikor odaértünk Dávid királlyá koronázásához, idézte a I. Sámuel 16: 7-et a javított Károli fordítású Bibliából. István azt hangoztatta, hogy egy óriás hıst várt a nép és Saulban ezt meg is kapták. Mi lett a vége? A nép szembesülhetett azzal, ami a szívében volt. Emberek voltak, és azt nézték, ami a szemük elıtt volt. Isten ezen túllátott. Másodszorra másként történt minden! Isten választott másik királyt. Milyet? Jobbat! Miben volt jobb? István egy idézettel válaszolt erre: »Ezek után (…) saját szíve szerint való embert (I. Sám. 13: 14.) keresett a trónra; nem hibátlan embert, hanem olyant, aki nem magában, hanem Teremtıjében bízik és alárendeli magát Lelke vezetésének; olyant, aki ha vétkezik, elfogadja a feddést is.« (E.G.White: Pátriárkák és próféták 592. o.) Hatalmas a kettı közti különbség! Amit mi jobbnak látunk, az a rosszabb! Isten viszont képes meglátni a valóságot, mert az 4

İ szemei nem lettek elrontva a bőn következtében. Hajnalban ott álltam Pisti mellett és néztem, hogy miként feji a teheneket. Gyermekkoromtól kezdve tehenek közt nıttem fel, de mi még kézzel fejtünk. A gépi fejést is kipróbálhattuk, amikor megvette apám a kétkeréken guruló fejıgépet. Igen ám, de itt ötös fejıállás volt már. - Hogy rakod fel az utolsó tehénre a fejıkelyhet, hogy a vákuum megmaradjon? - kérdeztem, és hozzátettem: - Nekem a többi biztosan lepotyogna! - Próbáld ki! – ajánlotta Pisti, és ezt tette hozzá: - Ha csak akkor nyomod le a gombot, és elég gyorsan pakolod fel a kelyheket, akkor nem potyog le a többi. - Jó, add ide! – mondtam, és nagy lelkesen átvettem tıle a kelyhet. Leguggoltam, és felkészültem a mővelet végrehajtására. A gombon volt az ujjam, a másik kezemmel pedig az egyik kehelygumit markoltam. Odahelyeztem a tıgybimbóhoz, és lenyomtam a gombot. A vákuum hirtelen szívni kezdett, és a tıgybimbóra szívta a kelyhet. Igen ám, de itt megakadtam, mert át kellet nyúlni a másik kehelygumihoz, majd a harmadikhoz és az utolsóhoz is, de nem voltam elég gyors. Az elsı tehénrıl leesett a kehely! Pisti

5

azonnal reagált, és megakadályozta, hogy a többirıl is sorban lehulljon. Átvett és így szólt: - Ezt még gyakorolnod kell! Sok gyakorlás után már menni fog. Ránéztem, és tudtam, hogy igaza van. Én sem vagyok hibátlan, és nem tudhatok mindent. Az önbizalmam már nem volt olyan totális… - Gyakorolni is fogom! Remélem, hogy elıbb-utóbb nekem is menni fog – mondtam, és a következı menetben, amikor már csak két tehén volt, én raktam fel mindkettıre a kelyhet. Pisti végzett a fejéssel, és én mentem a borjúkat megitatni. Míg ı mosogatott és takarított, addig én itattam a borjúkat. Megérkezett a tejszállító. Az IFA tartályába felszívatták a tejet. Kivilágosodott, és én is befejeztem az etetést, itatást, szalmázást és összegereblyéztem a fakkok környékét. Az üres edényeket elmosogattam, és haza indultam. Otthon már várt Pocak és a borjúk. A ház viszont üres volt. Síri csend honolt a falak között. Míg megreggeliztem, bekapcsoltam a magnót, és hallgattam a fıiskolán felvett elıadást. Készültem az év végi vizsgára. Miután az elıadás véget ért, leültem az íróasztalomhoz, és elıvettem a jegyzeteimet. Timire gondoltam, és a levelére, melyet a zsebemben hordtam a szívem fölött. Már néhányszor elolvastam, és szinte kívülrıl tudtam. A választ is leírtam neki, és ma fel 6

is adom a postán. Egyfolytában velem volt lélekben. Bár ı kint volt Angliában, én pedig itthon, és még személyesen sohasem találkoztunk, olyan volt, mintha hozzám tartozott volna. A jegyzetek elıttem voltak, és tudtam, hogy mirıl szólnak. Kívülrıl tudtam mindet. Már nem kellett, csak ismételnem. Írásmagyarázatból a Dániel könyvét ismételtem. Közelebbrıl a 7. és 9. fejezeteket. A címek ezek voltak: III. A kis szarv hatalomra törése és az Emberfia hatalomra jutása (7. fejezet), IV. A Messiás fejedelem eljövetele és a szenthely sorsa (a 9. fejezet 24-27. verse). A Messiás számomra Jézus Krisztus volt, és a Róla szóló prófécia; a bekövetkezett erıszakos halála számomra a megváltást jelentette (és jelenti ma is). El sem tudtam képzelni, hogy másképp is lehetett volna. Mióta az eszemet tudom, ebben nıttem fel, de ez akkor érintett meg személyesen, és akkor zártam a szívembe, amikor megkeresztelkedtem, majd akkor, amikor átéltem a Szentlélek keresztségét is ott fenn, Szentlélektetın a táborban. Isten ott érintette meg szeretetével a szívemet, és tudtam, hogy ezt másokkal is meg kell osztanom. Dániel próféta így jött hozzám kézzelfogható közelségbe. A Bibliámban bejelöltem ezt a mondatot: „mert nem a mi igazságunkban, hanem a te nagy irgalmasságodban 7

bízva terjesztjük eléd a mi esedezéseinket. Uram, hallgass meg! Uram, légy kegyelmes!” (Dániél 9: 18-19.). Dániél bőnbánati imája, könyörgése elızte meg a messiási prófécia magyarázatát. Míg imádkozott, Gábriél a válasszal meg is érkezett! Valahogy úgy, ahogy az én esetemben is. Imádkoztam, hogy a társamat, aki után vágyom, és akivel le fogom élni az életem, és akivel szolgálni fogjuk Istent és az embertársainkat a Teremtınkhöz vezetjük, már útban volt a válasz! A levél, melyet Timi írt, már úton volt, és néhány órával késıbb meg is kaptam! Ilyen az, amikor nem magoljuk a tananyagot, hanem élıvé és hatóvá válik Isten szava! Várjuk a választ, és Isten megadja azt. A másik jegyzetben, mely „A megváltás története” címet viselte ez állt alcímként: »XIV. Hazatérés a fogságból, Az intertestamentális kor«. Ez is száraz tananyagként állhatott volna elıttem, melyet be kell magolnom a vizsgákra, de számomra nem az volt! Az Ószövetség utolsó prófétai könyveit olvastuk el a jegyzethez, és mind Jézusról szóló próféciák voltak! Míg az Óés Újszövetség közti korszakban a zsidók a régi hibájukba estek, és bálványimádókká váltak, mert a templomot, valamint a saját kiválasztottságukat imádták, a Jézust várók tudták, hogy a

8

bőneiktıl csakis a Messiás szabadíthatja meg ıket! Én adventistaként azt hittem, hogy a bőneim jelentéktelenek. A büszkeség, önzés, önszeretet, önimádat, nem olyan nagy bőnök, melyekért halál jár…,de Isten rámutatott, hogy bálványimádást folytatok. Én vagyok a jó? Nekem kell az embereket megváltanom? Ó, dehogy… Meg kell szeretettel fognom az embertársaim kezét, és bőnös emberként oda menni Jézushoz. Ez totálisan más, mint ahogy eddig tanították velem… A következı jegyzet a „Jézus Élete” címet viselte. Ez is a kedvencem volt, ahogy a többi is. Mi másról szólhatott volna ez is, mint Jézus földi ittlétérıl. A második félévben a Jézus jeruzsálemi bevonulásától a mennybemeneteléig vizsgáltuk meg az életét. Ezt is másképp tanultam, mint azok, akik magoltak a vizsgákra… „Ki a mi bőneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért.” (Róma 4: 25.) Ezt magolták be a lányok a vizsgákra, hogy ne bukjanak meg, de nekem ez az Életet jelentette! Vajon ık hisznek a Jézus feltámadásában? Vajon az osztálytársaim várják a Messiást viszsza? Tudják, hogy a bőneinkért halt meg, és azért támadt fel, hogy végleg igazzá teremthessen bennünket, amikor ismét vissza fog jönni értünk? Egy újjáteremtett Földet fog adni ahelyett, ami9

ben most élünk! Ott nem fog a karjaimban elpusztulni a beteg kisbikám, melyet elsirattam néhány nappal ezelıtt. Észre sem vettem az idı múlását tanulás közben. Elıvettem az angol nyelvleckét, miután elpakoltam a jegyzeteimet és a Bibliámat. A magnóba beletettem a kazettát, és a piros fóliából készített kártyát a leckefüzet lapjára tettem. A kiejtést gyakoroltam. A magnóból hangosan felcsendült a tanár hangja: „Olvassa és ismételje el néhányszor a következı mondatokat. Meg fogja látni, hogy hamarosan elsajátítja ıket. »Tom goes to Budapest. He goes by train…« Elismételtem a mondatokat, de a saját nevemet helyettesítettem be, és elképzeltem, ahogy majd én fogok felutazni a fıvárosba Timi elé, aki jön hozzám… Bár nem vonattal fogok menni, és ı sem azzal jön, de ez már lényegtelen volt az angol nyelvlecke szempontjából. »The train enters the station« folytatta a tanár, és én is folytattam a tanulást. A piros fólialap nem engedte láttatni a megoldást, azaz a kiejtés szerinti szöveget, és annak a magyar fordítását. Az írott szöveg fekete volt, még a lap alatt is. A megoldás viszont eltőnt, és így láthatatlanná vált számomra. Néztem a fóliát, hiszen a szemem elıtt volt, de nem láttam, ami mögötte megoldásként állt. Ugyanígy az életem 10

„megoldása” is láthatatlan volt, míg nem kértem imámban, hogy Isten mutassa meg belıle azt a részt, melyet látnom kell. A megoldást én csakis úgy látom, hogyha Isten azt láthatóvá teszi számomra. A vizsgáimra is mindig így készültem. Mielıtt hozzákezdtem a vizsgalapok kitöltéshez, imádkoztam, hogy amit megtanított nekem, le tudjam írni. A szóbeli vizsgáim elıtt is azért imádkoztam, hogy Isten azt mondassa ki velem, amit İ mondana helyettem. Az utóbbi idıben azonban éppen ezért volt összetőzésem a tanáraimmal. Például az írásmagyarázat tantárgyból a Római levél került sorra, és a félévi vizsgán a hit általi megigazulást, az isteni elırerendelést, azaz a predesztinációt és a gyakorlati kereszténységet kellett szóban kifejtenem. Pál apostolhoz hasonlóan csak azt mondtam, amit Isten mondatott velem. Nem voltam eléggé rövid, inkább diszkurzív, azaz páratlan hosszúságú és mélységő érvelésbe kezdtem. A tanárom, Gábor mérges volt. Letolt, mert még sok vizsgázója volt, és én nem voltam eléggé lényegre törı. Leosztályzott! Ez azt jelenti, hogy nem adott ötöst, de sikerült a vizsga. Mások ennek nagyon is örültek volna a helyemben, de nekem nagyon rosszul esett! Az érdemjegyem nem a tudásomat tükrözte! Csak ezért nem kaptam 11

ötöst, mert a tanár türelmetlen volt, és nem adott több idıt! Félbeszakította a feleletemet, és beírta a jegyet az indexembe. Nem vizsga volt az, amit hallott tılem, de már úgyis mindegy… E.G. White ezt írta: »Szeretetet csak szeretet ébreszthet!« Megköszöntem, hogy egyáltalán megengedte a vizsgázást, és nem vágott be azonnal egyest, ahogy más iskolákban szokták…, de hogyan szeressek egy olyan embert, aki engem nem szeret, hanem tehernek tekint, melytıl meg kell szabadulnia?! Vajon ez lesz az évi végi vizsgákon is? Most azonban visszatérítettem a gondolataimat az angol nyelvleckére. İszintén szólva ez már nem a fıiskolához és az év végi vizsgákhoz kellett, hanem önszorgalomból tanultam. Annyiban volt szükséges, hogy bevezették a négyéves képzéssel együtt a kötelezı nyelvvizsgát is! Angolból tehát önfinanszírozással, szorgalmi feladatként majd nyelvvizsgát kell tennem, ha valóban diplomát szeretnék szerezni… Kinéztem az ablakon, mert kiabálást hallottam. - Erzsike! – kiáltotta a postás az ablakom elıtt. Már vártam. Tudtam? Inkább sejtettem, hogy jönni fog, és azt is, hogy Timitıl fog nekem levelet hozni. Mi látszott? A postás, aki a táskájában keresgél, de én a lelki szemeimmel láttam 12

Timi levelét. Lekapcsoltam a magnót és szaladtam… - Jött levelem? – kérdeztem azonnal a köszönés után. - Szerintem igen – mosolygott a postásnı, aki mellesleg anyai részrıl a rokonunk felesége is volt. – Itt is van! Miközben felém nyújtotta, anyám is kilépett a ház mögül. - Jövök – mondta anyám, és sietett felénk. A kezemben tartottam Timi levelét, és boldog várakozás költözött a szívembe. Legszívesebben azonnal szaladtam volna haza elolvasni. A postásnı összeszedte a küldeményeket, és átadta anyámnak. Ilyenkor néhány szót is szoktak váltani, és egymás hogylétérıl érdeklıdtek. A jelentısebb helyi eseményeket is megosztják egymás között. - Levelezik a fiú? – kacsintott rá anyámra, és összemosolyogtak. Ekkor 23 éves voltam, és szerintük már éppen ideje lett volna annak, hogy komolyan udvaroljak. A postásnı lánya fiatalabb volt tılem, és már férjhez ment ekkorra. A másodunokatesómról, Ildirıl beszélek itt. Anyám kérdezte, hogy mi újság velük és a házukkal, amit szoc.pol-ra építettek. A rövid beszélgetést azzal folytatták, hogy az intézeti gyerekekrıl 13

mesélt anyám. Három fogadott öcsém is megnısült már, és az egyik éppen Ildiék utcájában lakott, a másiknak pedig ott volt a háza, de nem lakott benne, mert inkább felköltözött a hegyek közé a feleségéhez. Árulták a házát ekkor. A postásnı felajánlotta, hogy a leveleimet a saját postaládámba rakja ezentúl, de én tiltakoztam. Eddig minden postai küldeményemet a szüleimével együtt kezelte, és hiába volt rajta más szám, oda tette a „közösbe”. Nem voltak „titkaim”, semmi rejtegetnivalóm, és amikor ’94-’95ben leveleztem a barátnımmel, akkor sem okozott problémát, ha más hozta be a leveleit. Nem bontották fel, és nem csúfoltak, vagy ilyesmi. A másik pedig az volt, hogy bár senki sem vette észre, a postaládámban egy madárpár fészkelt. Elıször tojásokat raktak bele, majd kiköltötték. Én nem zavartam ıket, más pedig nem férhetett hozzá. Errıl csupán édesanyám tudott elıször rajtam kívül, aztán persze már mindenki, pedig én nem hangoztattam senki elıtt. Most is anyám kottyantotta ki. - A postaládájában madárfészek van, azt félti annyira – mondta. - Na, azt látnom kell! – mondta a postásnı. - Mutasd csak meg neki! – bíztatott anyám, és én vörös fejjel, szégyenkezve egyeztem bele a dologba. 14

- De csak óvatosan, mert még nagyon picik – figyelmeztettem, amikor odamentük a postaládához, és finoman, nagyon óvatosan kinyitottam a postaládám ajtaját. A tucatnyi apró fióka sárga szélő, hatalmasra tátott csırrel nyújtózkodott a fény felé. - Ezek csak verebek – mondta mosolyogva, ugyanakkor csalódottan. - Az nem baj – mondtam átszellemülten a látványtól, és gondosan visszazártam a postaládát, hogy a macskák ne férhessenek a fiókákhoz. - Neked meg kellene nısülni! Éppen itt az ideje! – mondta, és továbbment, hogy a késését behozza. Számomra ezek a verebek sokkal többet jelentettek, mint másoknak. Apám biztosan „kitakarította” volna a postaládát, azaz kidobált volna mindent és „mindenkit”, hogy két legyet üssön egy csapásra. A macskák is jóllaktak volna, és a verebeknek sem kellett volna etetni azt a rengeteg éhes fiókát… Amikor felbontottam a levelet és elolvastam, nagy dilemma elıtt álltam. Egy teológus, egy olyan ember, aki szeretne megmenteni egy másikat, vajon miként válaszoljon a kérdésekre? Timi ugyanis azt írta, hogy van néhány kérdése Istennel, a Bibliával és a vallásokkal kapcsolatban, de (!), és itt jön a lényeg: nem arra kíváncsi, 15

hogy mit tanít a vallásom, az egyházom, hanem arra, hogy én miben, illetve Kiben hiszek, és hogyan élem ezt meg a gyakorlati életben. Tehát vizsgáznom kell itt és most! Mit írjak válaszként például arra a kérdésre, hogy az én egyházam-e az egyedül üdvözítı igaz egyház, vagy sem? Fel volt adva a lecke, és hiába néztem a tankönyveimre, jegyzeteimre, Timi nem ezekbıl várt választ. Mit is tanultam az egyházakról és vallásokról a két fıiskolán, vagy a hitelveinkbıl? Nem ezt kérdezte Timi! Egy viccet írtam le Timinek, mégpedig ezt: »A mennyben Jézust kísérik az üdvözültek, és az egyik útszakasznál csendre inti ıket a Mesterük. Megkérdezik Tıle, hogy miért kell itt csendesen haladni, és İ ezt mondja: - Azért, mert itt adventisták vannak, és azt hiszik, hogy csak ık jutottak a mennybe.« Persze leírtam Timinek, hogy a vicc a valóság kisarkítása, de igenis elgondolkodtató. Azt, hogy ki üdvözül, nem mi, emberek döntjük el, hanem Jézus… Azt is kérdezte, hogy Jézus miért mondta Péternek, hogy »Távozz tılem, Sátán«. Erre azt válaszoltam, hogy Jézus nem azt látta, amit mi, emberek. Nem úgy gondolkodott, mint mi, emberek. Akkor hogyan? Úgy, ahogy Isten.

16

Egy viccet is leírtam Timinek. »Az erdıben sétál egy adventista, és hirtelen a bozótosból ráront egy medve. Az adventista térdre rogyva imádkozni kezd, és ezt mondja: - Istenem, kérlek, változtasd a medvét adventistává! A medve megtorpan, térdre rogyik, és imádkozni kezd: - Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!« A lényege ennek a viccnek sem az, hogy általánosítson, hanem az, hogy elgondolkodtasson. Mi mindenkit olyanná akarunk tenni, amilyenek mi vagyunk, de, ha ezt engedné Isten, akkor képmutatókká tennénk… A Teremtınknek nem ez a célja sem velünk, sem az általunk megszólítottakkal. Timi kérdezte azt is, hogy mi a tizeddel a helyzet, és miért szednek adakozást folyton az adventisták. Ennek az volt az elızménye, hogy Timit a nıvére, aki adventista, el akarta vinni magával a gyülekezetbe, ahova ı rendszeresen fizetett tizedet. Kezdı ápolónıként alig keresett valamit, de az egyház azt is „megadóztatta”. A lelkészházaspár gazdag volt és dúskált, míg Timiéknek sokszor a mindennapi betevıjük sem volt meg! És, bár fizetett tizedet Kriszti, mégsem lett jobb az anyagi helyzetük… Gyakorlatilag a szegény, nélkülözı fiatalok, nyugdíjasok, munkanélküliek stb. tartották el a jómódú 17

lelkészeket. És még Kriszti adakozott is, mert ha nem, akkor „belebújt az ördög”. Erre azt válaszoltam Timinek, hogy az ifjúsági táborokban a fiataloktól hallottam egy viccet. »A zuhanó repülıben hárman vannak: egy katolikus, egy református és egy adventista. A katolikus így szól: - Gyónjunk meg! A református ezt mondja: - Mondjunk el egy Miatyánkot! Mire az adventista: - Szedjük össze az adakozást!« A vicc itt sem általánosítás, inkább figyelmeztetés és elgondolkodtató intés a különféle egyházaknak, hogy a halál beállta elıtt, az utolsó pillanatokat arra szoktuk használni, ami számunkra a legfontosabb. Mi is volt itt a legnélkülözhetetlenebb dolog az embereknek? Az elsı esetben a bőnvallomás. Igen ám, de azzal, hogy bevallom a bőneimet, még semmit sem javítottam a helyzetemen. Egyszóval Júdáshoz hasonlóan megtéretlenül haltam meg! Hol van itt a bőnelhagyás, megbánás és újjászületés? Félelembıl bevallom a bőneimet, egyébként nem tenném? A második esetben egy ima elmormolása, a Bibliába kapaszkodás, az „egyedül a Szentírás” azt jelenti, hogy félelmünkben imádkozunk, egyébként nem. Félelmünkben kívülrıl megta18

nult bibliaszövegeket mormolunk, egyébként nem. Mondjuk, de nem teszünk semmit sem. Az adventista viszont igen! Nem vallja be a bőneit, nem mormol el imát, nem szavalja kívülrıl a Bibliáját, mert nem is tudja, nem is akarja. Viszont cselekszik: adományt győjt! Félelembıl, mert meg akarja vásárolni az üdvösségét. Teszi a kötelességét, és betartja a törvényeket! Erre tanították, és ı fizet, mint a kisangyal. Sıt! Rákényszeríti a többieket is, ahogy az elsı a gyónásra, a második a betanult szöveg mormolására. Mindháromra jellemzı a félelem, a hagyományhoz való ragaszkodás, és a kényszer alkalmazása. Isten viszont szabad akaratot adott és szeretetet, melyet mi felcserélünk mindenfélével. A félelem kiőzi a szeretetet belılünk, a kényszer képmutatóvá tesz, és a hagyományokhoz való ragaszkodás bálványimádóvá! És itt meg is álltam, mert Timi határozottan kérte, hogy ne „prédikáljak”. És, ha már ott tartottam, hogy szót fogadjak, elgondolkodtam azon, amit a Talmudban olvastam. »Úgy szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet, hogy mások rajtad keresztül szeretni tanulják.« Nem szabad az embertársainkat Istentıl eltávolítani még azzal sem, hogy túlzásba viszszük a prédikálást!

19

Timinek ezt írtam: »A Biblia engem mindig is érdekelt, a kedvencem! Győjtöm ıket. Tizenkét nyelven, több mint harminc darab. Nem egyformák, több fordításban különbözı elıtörténettel. A kérdéseidnek örülök, mert engem is elgondolkodtatnak. Több helyen is utánanézhettem volna a könyvtáramban, de nem ezt tettem. Ha van még kérdésed, bátran tedd fel, mert kíváncsi vagyok rájuk, és hátha én sem tudom a választ…« A továbbiakban ezt is írtam: »Örömmel veszem, hogy kíváncsi vagy arra, hogy miként prédikálok a szószékrıl, és én is szeretném, ha együtt tanulhatnánk a Bibliát. Ne várj „Misét”, ugyanis én Jézusról beszélek.« Levélben ezt is írtam: »Kérdezted, hogy nem rossz-e egyedül élni. Eleinte szuper volt! Senki sem parancsolt. Azt tettem, amit akartam, de késıbb a kérdés az volt, hogy mit is tegyek az „üres” házzal egyedül. Most, ha belépek a házba elkiáltva magam, hogy: MEGJÖTTEM! Csak a csend fogad. Úgyhogy a nagy FÜGGETLENSÉGEM nem ér SEMMIT! Tudod milyen rossz egyedül élni? Én már tudom. Ha nem lenne Pocak, a kutyám és a bocik, akkor nem lenne kedvem hazajönni.«

20

A levélírás után a postára indultam, miközben azért ránéztem a „családomra” is. Aztán mentem dolgozni. A délutánom munkával telt, és este folytathattam a tanulást, gondolatban pedig végig Timinél idıztem. A zsebemben volt a levele, és elı-elıvettem újra és újra elolvasni azt. Éjszaka telehold volt, és a lucernát, amit korábban lekaszáltam, megforgattam. Így nem hullott le a levele, mintha azt a tőzı napom forgattam volna. Éjfélkor még lefekvés elıtt írtam Timinek egy verset „Isten válasza” címmel. A napjaim hasonlóan teltek ezután is. Sok volt a munka és a tanulás, de csoda is történt. Timi felhívott telefonon. Ma ez már nem nagy dolog, de akkor, 2000-ben ez nem volt olyan hétköznapi, ugyanis mobil telefont csak azok engedhettek meg maguknak, akik úttörıkhöz hasonlóan bátorsággal rendelkeztek. Vezetékes telefon már sok helyen volt, de én dolgoztam és tanultam. Annak pedig minimális volt az esélye, hogy átmenjek a szomszédba a szüleimhez, és éppen akkor csörögjön a telefon. Ezt írtam Timinek: »Vannak csodák! Mert ez az! Nagyon-nagyon köszönöm, hogy felhívtál! Este, amikor felhívtál, édesapámék nem voltak otthon, mert elmentek egy lovat vásárolni. Egy Kisbéri félvért. Én nagyon szeretek lovagolni. Régebben nagyon sokat lovagoltunk, de már 21

több mint egy éve nem volt lovunk. Most van, és ha hazajössz, akkor én szívesen vállalnám, hogy megtanítsalak lovagolni. Az éjszaka ügyeletet tartottunk kint a teheneknél, mert az, amelyiket még én neveltem fel, most az éjszaka „megszülte” a kisbociját. Olyan jó érzés „NAGYPAPINAK” lenni. Egy kis barna boci született, így Bársonynak neveztem el.« Bár sokan úgy gondolják, hogy két lábbal kell állni a földön, és reálisan kell nézni a dolgokat, én sohasem voltam „átlagos”. Spurgeon ezt mondta: „Minden dolog körülöttünk az Isten szeretetének emlékkönyve, csak legyen értelmünk azt olvasni.” Én szintén ezt vallottam. Timinek ezért írtam a következıket: »Kérdezted, hogy miért titkolom el, hogy romantikus alkat vagyok. Igaz, hogy nincs benne rossz, de a többiek mindig kiviccelnek, ha például a bocinak nevet adok. Úgy teszek, mint egy jó anya. „Óvóbácsinak” is ık neveztek el. (Ezt a nevet még szeretem is!) Mindig azt mondják, hogy: „szállj már le a földre” stb. Legyek realista, de akkor nem én lennék!« Hogy lettem Óvóbácsi? Ezt több dolog is elıidézte. Elıször is az, hogy megnéztük az „Óvóbácsik” c. filmet. A két „izomagyú”-hoz hasonlóan én is megkaptam azt a „dicséretet”, hogy szétedzettem az agyam. Ráadásul a borjúk22

kal úgy viselkedtem, mintha azok csak az enyémek lennének. Felelısnek éreztem értük magamat. Ez akkor is így volt, amikor megjelentek a „borjúneveldémnél” a nagyfejesek: Együd és Zihi. Apámmal jöttek, és ahogy az szokott lenni is, igencsak jól érezték magukat. Sohasem kedveltem az effajta baráti viziteket, mert csak baj származott belılük… - Ez a fıiskolás fiam! – dicsekedett apám. Nem szóltam semmit, de ordítani tudtam volna! - Zilahi József – mutatkozott be a hatalmas hasú, egyébként zömök, kövér férfi szuszogva. Együddel már ismertük egymást. Kezet fogtunk, és megcsodálták a kisborjúkat, melyeken büszkén néztem végig, míg meg nem szólalt Zilahi: - Egy kis finom borjúhús… - Vágjatok le egyet, Lacikám! – mondta Együd János. - Még mit nem! Ebbıl nem eszik! - kiáltottam szikrázó szemekkel. Apám a hátuk mögül jelezte nekem, hogy vegyem kisebbre a „csipogómat”, azaz fogjam be a nagy pofám, de gyorsan. Tovább dohogtam: - Mit ártottak ezek a borjúk maguknak?! Szó sem lehet róla! Nem engedem! Megölnék ıket?!

23

Meg voltak döbbenve. Nem ezt várták tılem. Én úgy mutattam be nekik a borjúkat, mint a „családomat”, a „gyermekeimet”, ık meg étlapnak nézik ezeket az ártatlan jószágokat! Én tovább végeztem a dolgomat, ık pedig zavartan távoztak. Rövidesen azonban visszajött apám egyedül. - Elmentek? – kérdeztem. - El, és ha még egyszer így viselkedsz… Ezt tanultad a fıiskolán? – kérdezte mérgesen kést döfve a lelkembe. - Képesek lennének megzabálni és kiszarni?! Mit vétettek nekik?! - Nem a tiéd! Különben is mit foglalkozol vele? – pattogott apám, és így folytatta: - Az a te bajod, hogy mindent a szívedre veszel! Így is, úgy is vágóba kerülnek! Mi gondolsz, a bikáiddal mi lett? - Továbbtenyésztésre vitték Izráelbe, Görögországba – érveltem, de nem gyıztem meg. - Persze… - legyintett, és így folytatta: Mondtam már, hogy ne avatkozz bele a más dolgába! A saját dolgodat végezd el! A többi nem rád tartozik! Megértetted? Nem szóltam semmit, majd mikor láttam, hogy a letolásom után távozni akar, odamondtam: - És Árpi a nevem, nem a „fıiskolás fiad”! 24

Visszanézett, és szó nélkül, dühösen elviharzott. Zilahiról késıbb ezt írta Moldova György az „Európa hátsó udvara” címő könyvének elsı kötetében: »Rendkívülinek mondható az az örvendetes jelenség, hogy az elmúlt években egyre több megyei kórház felújítására is sor került – a nemrég elhunyt önkormányzati elnök, Zilahi József áldozatos tevékenységét sejtettem mögötte.« Én, a személyes találkozásunk utáni hirtelen halála mögött a mértéktelen és egészségtelen étkezési szokását sejtettem… Totálisan másképp látom ıt, mint az írótársam… És hiába újította fel a kórházakat, nem tudták megmenteni ıt… Ettıl kezdve Óvóbácsinak csúfoltak apámék, de még mindig jobb volt, mint a „Profeszszió"”csúfnév, vagy az „Okoska”...


Timinek május 25.-én, csütörtök reggel ezt az idézetet küldtem el levélben: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerısítelek, meg is segítelek, sıt gyızelmes jobbommal támogatlak.” (Ézsaiás 41: 10.) Így kezdtem a levelemet: »Kedves Timi!

25

Ma is írok neked egy pár sort! Nem azért, meg megígértem, hanem úgy érzem (a szívemben), hogy ha nem lehetek veled személyesen, akkor legalább a gondolataimban veled idızhessek! Szeretnék kérdezni tıled valamit így a vizsgáim elıtt! Akkor is elfogadnál, ha valamelyik vizsgám nem úgy sikerülne, ahogy szeretném? Azért kérdezem, mert a 10 évig tartó munka melletti tanulás után már nagyon belefáradtam az egészbe. Sokszor abba akartam hagyni, de a vizsgáim jól sikerültek, sıt nagyon is jól, és folytatnom kellett. De most úgy érzem, megöregedtem. Hittem, hogy jövıre végzek, de az akkreditáció miatt négy évre növelték a képzést, és így csak a felén a járok. Még két év! Kimondani is sok…”« A borítékra egy idézetet írtam Exupérytıl: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” (A kis herceg – részlet) A szívem azt diktálta, hogy a diploma, a négy éves iskola jelentéktelenné törpül Timi mellett. Ha Isten úgy látja jónak, hogy Timi az az ember, akit megment rajtam keresztül, és így társnak mellém adja, hogy egyként folytassuk azt a hatalmas munkát, melyre kijelölt bennünket, 26

akkor nekem másképp kell látnom, és másként is kell tennem! Nem Timi válaszától függött a dolog, hanem nekem kellett ott és akkor döntenem. És döntöttem. A következı levelemben ezt írtam: »Szabadság! Ón, mennyire vágytam rá! Mennyire sóvárogtam már! A csalódás és kimerültség helyére békesség, nyugalom és erı költözött! Megváltoztam, mert letettem terhemet! Óh, de jó a „tonnás” tehertıl megszabadulni! Többet ér az élet holmi papírnál és a boldogság holmi karriernél! Bölcsebb lettem, mert megtettem, amit eddig nem mertem! TUDOM, hogy helyesen cselekszem, és oda megyek, ahol szükség van rám. Várj új lehetıség: JÖVÖK!« 2000. 05. 28. vasárnap. Timinek így magyaráztam a döntésemet: »Kezdünk egymásra találni! Nem tudom a jövıt, és azt sem, hogy milyen érzések lesznek benned, ha még jobban megismersz, hiszen én sem vagyok tökéletes, de igyekszem. Az elmúlt két hét szörnyő volt. A bajok sorban zúdultak rám. Vírusos fertızés öli a borjaimat. Már kettı pusztult el. Hiába a gyógyszer, a karantén, több mint százezer forint veszteségem van, de nem is a pénz számít. A kedvenceim pusztultak el sorban. Nagyon megviselt lelkileg. 27

A bikámat, amit görög exportra készítettem, még mindig itt áll az istállóban, így nincs elég pénzem, hogy felutazzak a vizsgákra. Szinte minden az ellen van, hogy levizsgázzak. Miért van mindez? Semmit sem aludtam az éjszaka. Szóval, hogy is mondjam, Isten bezárta ezt az ajtót elıttem. A karrierépítésem véget ért. Lehet, hogy csalódni fogsz bennem, de nem leszek értelmiségi. Ettıl még értelmes vagyok, és ez a fontosabb! Otthagytam a fıiskolát, de a tanulást soha nem hagyom abba. Csalódtál? Az átlagom eddig jó volt. Jó tanuló voltam, és Zsuzsa sokat várt tılem, de én nem azt kaptam, amit vártam… Zsuzsa ígérte, hogy itt nem lesznek változások, mégsem tehetett ellenük semmit. Elıre láttam, hogy be fognak következni! Tudtam, hogy Sátán beleszól a dolgokban, és azt is, hogy Isten ezt elıre tudta. Végül is jó jön ki a dologból. Szóval, ha a „fıiskolás” tetszett meg bennem, akkor sajnálom. Megértem, ha így már nem kellek neked. De, elég a rosszból! Tudtam, hogy hazavágysz! Várlak! Én már döntöttem, és ha te is úgy akarod, akkor már csak négy hét van hátra, sıt már annyi sem… Tudom, hogy még nem is láttuk egymást, de még Istent sem láttam, mégsem tudok nélküle 28

élni. Hiszek Istenben, és tudom, hogy itt van velem. Érzem a jelenlétét. Figyelj! Nézz rá a levelemre! Itt vagyok veled! Tudom, hogy a levelemet olvasva te is arra vágysz, hogy együtt legyünk. A Biblia Isten szava. Beszél hozzánk és hív bennünket. Velünk akar lenni. Van egy angol Bibliám, amiben Jézus szavai pirossal ki vannak emelve. Gondold el, a Biblia tele van pirossal! Szóval szabad vagyok! Érdekesek a kérdéseid. Szerintem az elsıre az a válasz, hogy Jézus mindent terv szerint tett. Például ezért nem jelenhetett meg a feltámadása után bárkinek. Így kellett tennie az Isten megváltási terve alapján. Pilátusnak ezért nem kellett megjelennie. İ akkor már eldöntötte, hogy nem követi Jézust és nem tér meg. A századosnak éppen ezért az ellenkezıje miatt nem jelent meg. İ hitt anélkül is Istenben, hogy nem látta ıt. A másik kérdésedre az a válasz, hogy Júdásért mindent megtett Isten, de meghagyta a szabad akaratát. Szerette, és éppen ezért nem kényszerítette, nem használt vele szemben erıszakot. Jézus szeretetének elfogadása önkéntes! Ehhez hasonlóan szeretlek én is téged. Meggondolhatod magad. Szabad akaratod van…«

29

Timi válasza nem váratott sokáig magára, és egyértelmő volt. »Miért mondod azt, hogy most csalódtam benned, mert otthagytad a fısulit?! Miért képzelsz engem ilyen szörnyetegnek?! Nem vagyok az!!! Nem a diplomád kell! Nem is az tetszett meg benned!!!!« Most nem idézem tovább, ezt megtettem a harmadik kötetem végén. Viszont ezt az egy mondatot még igen: »Egyetértek: Árpi + Timi« , és a nevemben az i betőre piros szívet rajzolt! És az általa idézett vers: »Értéked – Jellemed Igazi értéked nem a vagyonod, sem állás, végzettség vagy eredet, mert ezek elfolynak ujjaid között… Egyetlen értéked – a jellemed! Igazi hatalmad nem a nyers erı, sem diplomád, sem éles szellemed! Mert csak akkor vagy erıs és hatalmas, ha minden hatalmad – a jellemed! Meglásd: egykor mindent itt hagysz a földön, mint hamis, értéktelen szemetet, mert Istent nem érdekli semmi más, 30

minthogy e földön milyen volt a jellemed! (Moldován Vilmos)« És Timi ezt az utóiratot főzte hozzá: »U.I.: Engem is az érdekel (Benned), ami Istent!« Kell-e ennél több? Nekem nem kellett! A következı levelemben ezt az idézetet írtam le többek között: »Colombust nem azért csodálom, mert felfedezett egy világrészt, hanem azért, mert képes volt egy feltevés alapján nekivágni az útnak. (A.Robert Turget)« Mindenképpen mérföldkı volt ez a kapcsolatunkban. Miért? Timi ezt írta: »Árpi! Én mindentıl félek! Fıleg attól, amit nem ismerek: a jövı! Gondolj bele! Nekem anyámék elváltak! Apám egy szörnyeteg! Ilyen kilátásokkal menjek férjhez?! Persze, az udvarlási idı! De apám is három évig járt anyámmal, és nézd meg, mi lett a vége!!! Szerintem egy élet nem elég ahhoz, hogy megismerd a jövendıbelidet!!! Meg a „barátnım” (igazából nem az) is azt mondta, hogy nincs olyan férfi, aki minimum egyszer meg ne csalja a feleségét?!!! Tudod, milyen illúzióromboló volt, mikor ezt elmondta?! Sıt, hogy százszor elmondja!!! Én még naiv és álmodozó vagyok! Én mindig úgy vagyok vele, hogy az

31

enyém különleges lesz, csak engem fog szeretni, és soha nem fog megcsalni! Erre Kriszti (mert így hívják a lányt) kinevet és mindig kiábrándít! Nekem meg nem nehéz egy rossz magot elhinteni a fejemben! Az a mag hamar gyökeret is ereszt! Ezért nem tudom tesómat sem felfogni. Hogy tud Kareszhoz menni félév ismeretség után?! Bár tesóm mindig is bátrabb volt nálam… Ezért vagyok olyan bizonytalan és nagyon óvatos.« Bátrak és óvatosak is voltunk egyszerre mind a ketten. Szerettük egymást, és hiába nem találkoztunk még soha személyesen, lelkileg együtt voltunk. Kérdésekkel bombáztuk egymást folyton úgy a leveleinkben, mint telefonon keresztül. Timi például ezt kérdezte tılem: »Megint van egy kérdésem a könyveddel kapcsolatban. Bár ez már azóta érdekel, mióta elolvastam. Miért nem nevezted soha nevén a barátnıdet? Minden fontos szereplıt minimum egyszer a rendes nevén szólítasz. İt sosem. Haragból? A könyvbıl úgy tőnik, a te hibádból szakítottatok. Teljesen kiakadtam, amikor arról írtál, hogy elmentél a videokazettáért szombaton, és azt mondtad a barátnıdnek, hogy „mi közöd hoz32

zá?”, amikor ı megkérdezte, hol voltál. Hogy tudtál hozzá ilyen durva lenni? Kérlek, ne válaszolj, ha úgy érzed, nagyon vájkálok az életedben.« Úgy éreztem, hogy itt az idı tiszta vizet önteni a pohárba. Ismét végigolvastam a Timitıl kapott leveleket, és a szekrényembıl elıvettem az ex-barátnımtıl kapott leveleket. Miután átrágtam magam a levélhalmon, volt min elgondolkodnom. Timi egy verssel zárta ezt az utolsó levelét, és éppen így éreztem akkor én is. Idézem ezt a verset. »Legyen meg a te akaratod Uram, nem zúgolódom sorsom miatt, a próbákat Te tudod, miért adod, azt mondom csak, amit mondott szent Fiad, hogy legyen meg szent akaratod. Derős napok jönnek, vagy bús éjjelek…? Tudom, hogy szívemet Te vigasztalod. Csapások jönnek, fájó szenvedések? Te tudod! Legyen meg az akaratod. Uram! Mi nékem fáj, elmondom Neked barna éjen, mikor szívem faggatod. 33

Ím elmondom lásd, hogy fájnak a sebek, de legyen meg mégis az akaratod. Ne nézd, hogy fájnak az ütések, és sír a szívem, ha olykor hallgatod. Ne sajnálj, ha torzítanak szenvedések, hanem legyen meg a Te akaratod. Uram, Te tudod mi jó és mi hasznos, jellememet képedre Te faragod, s ha vésıd nyomán metszı fájás mardos, akkor is legyen meg az akaratod! (Moldován Vilmos)« A „barátnımet” nem haragból neveztem így a könyvemben, hanem a Máté 26: 50-hez hasonlóan, ahol Jézus így szólítja meg Júdást; én is szomorúan csak így tudtam nevezni azt a nıt. Visszaidéztem az elsı találkozásunkat, amikor is a ’94-es táborban, Szolnokon fekete testhez simuló rövidnadrágban úgy ült velem szemben, hogy mindenét feltárta, miközben „fekete-fehérigen-nemet” játszottunk négyesben. A versenyt ı nyerte meg, mert bevetette a nıiességét, és én 17 évesen mást láttam, mint amit kellett volna… Legyızött, de nem szabályos, becsületes, tiszta eszközökkel. Buta voltam? Butább, mint ı? Én sem Pétert hibáztatom, hanem Sátánt, aki rava34

szabb, mint akibe belebújik. Úgy gondolom, hogy Jézus látta Júdásban a „barátját”, ahogy én is a nıben végig a „barátnımet”… Sátán kihasználta a gyengeségemet, és ezért nem hibáztathatok senki mást. Viszont a levelezésbıl végig az tőnt ki, hogy erıltetett volt az egész. Kényszer, vontatottság, neheztelés, számonkérés és, ami a legfontosabb, egyoldalúság! Nem volt benne az, mint ami a Timivel való levelezésünket jellemezte: kölcsönösség, szabadság, szabad akarat és önkéntesség. A „barátnımmel” folyton meg akartuk változtatni egymást, míg Timivel nem. Ez pedig elengedhetetlen, ha Isten szeretete vezet bennünket. A „barátnımmel” valóban miattam szakítottunk. Az én „hibám” volt ugyanis, hogy „naiv”, és „gyerekes” voltam, ahogy Jézus mondja: „Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen sem megy be abba.” (Máté 10: 15.) Én Isten országa után vágytam, ahogy ma is. Nekem az sokkal fontosabb volt, és ma is az, mint a jelenvaló világ. És, hogy miért ırizgettem mégis a szakításunk után közel öt évig a „szerelmes leveleket”? Igen, ez jó kérdés! Önvédelembıl! Van egy rossz szokásom, ugyanis mindent szeretek bizonyítékként megırizni, de ekkor eldöntöttem, hogy megsemmisítem mindet. A 35

„barátnım” már ekkor „exemmé” vált, ugyanis a „madarak” elcsiripelték, hogy férjhez ment ahhoz, akivel, az állításával ellentétben sohasem szakított igazán. Karcsi végre megemberelte önmagát, és feleségül vette Ildit. Errıl így írtam Timinek: »Egyébként nem vagyok annyira haragtartó amennyire látszik. Lassan elfelejtem az exemet. Miért is törıdnék egy férjes asszonnyal? Legyen a férjével boldog. Áldásom rájuk.« A „madarakról” annyit, hogy késıbb élvezettel csiripelték nekem, hogy Karcsi más nıkre kacsingat, ugyanis tetszett neki az Imre menyaszszonya, Évi az esküvıjén... Igaz, Inci? Ejnyeejnye!


A Timi leveleit újraolvasva még egy óriási különbségre derítettem fényt, ugyanis az „exem” levelei elszomorítottak és elgondolkodtattak, de a Timi levelei éppen ellenkezıleg! Azok ismét megdobogtatták a szívemet, és örömmel, reménnyel és hittel töltöttek el. Timi nem erıltette, hogy szeressem, és éppen ezért szeretem ma is annyira! Ez az érzés egyre csak erısödik bennem azóta is… Viszont a leveleiben Timi szinte mindig utalt a titkára, melyrıl nem tud írni, nem mer be-

36

szélni a telefonban sem. Van valami, ami miatt újra és újra csak elbizonytalanodik és elkeseredik. Istent vádolta miatta, és legfıképpen ez tartotta vissza attól, hogy döntsön Jézus mellett. Timi olyan kérdéseket tett fel a Bibliával kapcsolatban, amelyek igencsak egyfelé összpontosítanak. Lelkigondozóként tudtam, hogy semmit sem titkolunk jobban, mint a bőnt. Az Istennel való kapcsolatunk pedig azt türközi, ahogy az embertársainkhoz viszonyulunk. Timi titka nem volt pozitív, sıt! De mi? Amikor kérdeztem a testvérétıl, fogalma sem volt róla. Sıt, Timi határozottan kijelentette, hogy errıl Kriszti nem tud, és ne is kérdezzem tıle. Timi ismét megígérte, hogy ha személyesen találkozunk (életünkben elıször!), akkor el fogja mondani. Timi ezt is írta az egyik levelében: »Abban is egyetértünk, hogy én is jobb akarok lenni a szüleimnél. Fıleg anyámnál. Csapnivalón rossz anya (volt). Ha le kellene anyaságból osztályozni, egyest kapna! Nem túlzom el a dolgot. Ez így igaz. Én megfogadom, hogy olyan, mint ı soha nem leszek! És tudom, hogy nem leszek. Azt viszont tudom, hogy lehet, túl védelmezı leszek a gyermekeimmel… Tudod, az, amit a múltamról neked eddig leírtam, az csak egy nagyon kicsi töredék. Annál 37

sokkal több mindenen mentem keresztül! De nem akarom leírni, inkább majd elmondom. Sok mindent kell mondanom neked. Úgyhogy lehet, te fogsz majd bennem csalódni. Én már emiatt is aggódom. Mert, azt hiszem, itt az ideje, hogy bevalljuk azt, amit eddig még nem mertünk leírni: mi akarunk egymástól valamit! (Cáfolj meg, ha nem így van!) Én addig nem kezdek bele ebbe a valamibe, amíg el nem mondtam neked mindent! És ez a minden, lehet, hogy nem fog tetszeni neked! De, ha nálad is csıdöt mondok, tényleg apáca leszek! Ez nem vicc! Halál komoly vagyok!« A levélben vidámabb dolgokról is írt Timi, de ezzel a verssel fejezte be: »A Titok Nem sóhajtunk, könnyünk se csordul, mosolygunk, mi több nevetünk! Nem árulkodik a titokról keserő ráncunk, tört szemünk. Némán vergıdve ott hever lenn a lelkünk véres mélyein. S ha vadul tombol is szívünkben, szánkat görcsbe rántja a kín. Kérdezd bölcsın a csecsemıket, 38

kérdezd sírban a tetemet, talán ık felfedik elıtted, mit sohasem mondtam el neked. (Heinrich Heine)« Én nem ıket, hanem magát Istent kérdeztem meg errıl a Titokról, mely İ elıtte nem volt titok. Isten, a Teremtınk tudja, mi a múltunk, jelenünk és jövınk. Isten mindig tanít bennünket és úgy tárja fel a jövıt, hogy amikor kérjük, már régen válaszolt az imánkra. Amikor ugyanis fent voltunk Szentlélektetın, és a szkanderverseny után tanított engem szeretni, a tábor résztvevıi közül Era volt az, és a 13 éves lánya, akikkel egymás mellett sétáltunk. Erát már régóta ismertem, ugyanis ott volt Sikondán is. A szomszédos faházban laktak, és bár csak úgy csúfolták a fiúk, hogy „repedtsarkú”, én a szívembe zártam ıt. Ott, a táborban elmondta mindenkinek, hogy az édesanyját gondozta, aki felelıtlenül kiszolgáltatta ıt gyermekkorában. Így született meg neki a lánya, és ı már éppen ezért kísérte el a gyermekét a táborba. Bár sokak szerint túlságosan féltette a lányát, ı ezzel nem törıdött. Tudta, hogy mit kell tennie anyaként, hogy a lányát ne érje „baleset”, azaz Sátán ne használhassa ki a gyengéjét, és ne rontsa meg. 39

Túlságosan is sok volt az egyezés ahhoz, hogy megértsem Isten tanítását. Timi ugyanarról beszélt, mint akkor és ott Era. Ugyanazt mondta az anyjáról is. És bár Timi nem beszélt a „titkáról” csak utalt rá, Era nyíltan beszélt róla, és ıszintén elmondta nekem, sıt mindenkinek. Úgy tőnt, hogy Era szavai feszélyezik az embereket, a lányát pedig ezzel zavarba hozza mindenki elıtt, én mégis a szívemben ıriztem és elraktároztam azokat. Erát nem vetettem meg, hanem mélyen együtt éreztem vele, sıt bölcsnek tartottam! Timi tehát ugyanígy a titkától szenved, annak áldozata. A bőnt nem ı követte el, de át kellett élnie azt! Mikor és hol? Era éppen 13 évesen élte át, és elmondta, hogy ugyanilyen volt, mint a lánya. És az anyja nem állt mellette, ahogy most ı a gyermeke mellett. Timi vajon hány éves lehetett? Gyermek! És ez a lényeg! Nem ı volt az, aki a bőnt tudatosan elkövette! A felnıttek rángatták bele! Ezt írtam tehát Timinek: »A sérelmeket homokba írd: a jóságot márványba vésd!« (Francia közmondás) És még egy idézetet: »A változások akkor viselhetık el a legkönnyebben, ha magunk idézzük elı ıket.« (Robert Dole Szenátor) Miért idéztem ezeket neki? A múltat ugyanis nem tudjuk megváltoztatni, a régi sérelmeket, 40

a gyermekkori traumákat kénytelenek vagyunk úgy elfogadni, ahogy voltak és átéltük ıket. Én is így vagyok azokkal a sérelmekkel, melyeket meg akartam torolni az agresszoraimon. De mi lett a vége? Hiába gyúrtam 114 kg-ra magam, hiába mentem neki a világnak, a vége az lett, hogy Isten megtanított a múltam elfogadására. Azon már nem tudtam és soha nem is tudok változtatni. Viszont beszélni róla és feldolgozni azt, sıt emlékeztetni az agresszorokat már kötelességünk! Megvertek, megaláztak, csúfoltak, sértegettek, sıt meggyaláztak…ez mind-mind az ı bajuk és szégyenük. Az ı bőnük, és ık értük a felelısek. Az ítéletet viszont Istenre hagytam. A változást nekünk kell elıidézni. Ahogy Jézus tette, azt kell nekünk is tennünk. İ mit is tett? „Jézus pedig lehajolva az ujjával írt a földre. De amikor szorgalmazva kérdezték İt, felegyenesedve mondta nekik: - Aki közületek nem bőnös, az dobja rá elıször a követ! És újra lehajolva írt a földre. Azok pedig hallva és a lelkiismeretük által vádolva egymás után távoztak, kezdve a vénektıl mind az utolsóig, és egyedül Jézus maradt és az asszony középen állva. Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, mondta neki: - Asszony, hol vannak a te vádlóid? Senki sem kárhoztatott téged? 41

İ pedig mondta: - Senki, Uram! Jézus pedig mondta neki: - Én sem kárhoztatlak! Menj, és többé ne vétkezz!” (János 8: 111.) Ezt az asszonyt annak idején a késıbb leprából meggyógyított Simon vitte bőnbe azzal, hogy megrontotta. İ indította el azon az úton, mely következtében Mária prostituált lett. Most viszont mi vagyunk abban a helyzetben, mint Mária és Jézus. Igen ám, de Timi még nem prostituált, és ha rajtam áll, nem is lesz az! Én pedig nem vagyok Jézus, hanem, ahogy Józsefnek feleségül kellett vennie Jézus anyját, ugyanígy nekem is „változást” kell elıidéznem! Timinek ezt idéztem: »Építhetünk trónt szuronyokból, de azon nem lehet soká ülni.« (Borisz Jelcin) Bennünket a szeretet kell, hogy összekössön és vezéreljen! Két dolgot tettem meg ekkor. Elıször is belenéztem a postaládámba, és azt üresen találtam. Csak az üres fészek volt ott, ezért azt kivettem. Itt volt az idı, hogy a levelink csak ránk tartozzanak. Szóltam a postásnınek, hogy ezentúl oda tegye az enyémeket! A telefonálást is bizalmassá tettem. Már nem a szüleim házában, nyilvánosan akartam beszélni Timivel, ahogy addig. Éppen ezért azt tettem, hogy leírtam Timinek: »Ma vettem a tele42

fonomat! Ezt mondtam neked, de azt nem, hogy a kedvenc színedben! Nekem is ez tetszett a legjobban. Ezen bármikor elérhetı vagyok.« Ezt követıen már tudtunk „négyszemközt” beszélgetni. Végre nem kellett attól tartanunk, hogy más is hallja. Elmondtam neki azt, hogy nem azért tudjuk szeretni egymást, mert megtaláltuk a tökéletes társunkat, hanem azért, mert megtanuljuk egymást, az „esendıt” tökéletesnek látni. Timi elküldte nekem egy kiskori képét. Ezen még nagyon kicsi volt. Ezt írtam neki: »Ja, most már értem, hogy miért fested a hajad! Olyan nem lesz már, mint amilyen akkor volt. De ne keseredj el! Bármilyen is, nekem teszik, mert a tied!« Számomra is az ártatlansággal kapcsolódik össze a tiszta, szıke haj. A fekete vagy sötét mindig a bőnnel, Sátánnal, halállal kapcsolódott össze a lelkemben. Érdekes, hogy az áldozatok igyekszenek olyanokká válni, mint amilyenek akkor voltak, amikor még nem váltak áldozattá. Én például kék szemmel születtem. A papíron is ez áll: fekete haj, kék szem. A szemem késıbb bebarnult, és ezt a stresszel hozzák összefüggésbe a szakemberek! Ezt írtam Timinek »Az igaz, hogy hordhatnék kék kontaktlencsét, de az hazugság lenne! Nekem fontosabb az, hogy a 43

lelki szemeimmel láttalak meg Téged!« A kék szemet is „tisztábbnak” vélik az emberek, legalábbis én a barna szemő… A múltról még ezt írtam Timinek: »A múltból a tanulságot kell levonni. Csak a szeretet marad meg örökre! Én nem akarok olyan lenni, mint a múltban! Ma a legfontosabb számomra nem az ÉN, az önzés, hanem a szeretet, és ez így is marad örökké!« És idéztem Pál apostol szavait: „Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet!” (I. Kor. 13: 13.) És hozzátettem: Bízz bennem! A következı levelemben pedig errıl írtam: »…most szombaton itt volt nálunk az egyik fısulis tanárom. Nem ebbıl a fısuliból, amit most otthagytam, hanem még az elsıbıl. Tudod, hogy a másikra is jártam… A lényeg az, hogy ez a tanárom is lelkész egyben, sıt ı volt az egyházelnök sokáig a H.N.A.-soknál. İrá is igaz a mondás, hogy „Ha valakit meg akarsz ismerni, adj neki hatalmat, ha viszont igazán meg akarod ismerni, vedd el tıle!” Bár ı önként mondott le, mégis sokat változott azóta. Nyugodtabb és vidámabb. Nem olyan fáradt és gondterhelt. Most a hitrıl beszélt és a pünkösdrıl. Tetszett, amit mondott. Ezzel kezdte: „A keresztények megünneplik a pünkösdöt, de azt sem tudják, hogy mi44

ért.” És igaza van! A Szentlélek akkor áradt ki. Amit Jézus elvetett, ekkorra érett be. Ezt mondta Jenı bácsi: „Minden terv szerint halad és ezért fontos a hit. Isten tervének részesei vagyunk, így az életben semmi sincs véletlenül. Nem véletlenek irányítják az életünket.” Mózes példájával illusztrálta. Ezt kérdezte: „Mózes életében semmi más nem volt csak mázli és pech? Mázlija volt, mert nem ölték meg a születésekor, de pechje, hogy elszakították az anyukájától tizenkét évesen? Mázli volt, hogy fáraónak készítették, de pech, hogy agyonütötte azt az embert?” Nekem ez nagyon tetszett. Szó sem volt ott mázli és pech sorozatról, sıt! Éppen ellenkezıleg: terv szerint haladt, és Isten irányította az életét. Te hogy gondolkodsz errıl? A mi életünket figyelted? Ez mázli sorozat, hogy mi megismertük egymást? Pech, hogy nem láthattuk még egymást, és most nem lehetünk személyesen is együtt? Szerintem ez Isten terve, és İ irányít bennünket! Te is így gondolod?« Timi ezt válaszolta: »Én abszolút nem várom el tıled, hogy más légy, mint amilyen vagy. Nem is tetszenél, ha másmilyen akarnál lenni. Jaj Árpi! Nekem ezek a „vallásos” dolgok néha olyan giccsesek! Zavarba vagyok tılük! Nem tudom, én úgy félek, hogy hitetlen maradok!!! Mi lesz, ha én sohasem talá45

lok Istenre?? Belegondoltál-e már ebbe? „Elhagysz”, mi? Szeretnék sokszor imádkozni, de azt sem tudom, hogy kell, és olyan zavarban is vagyok! Attól meg rettegek, hogy valaki meghallja, vagy meglátja, hogy összetett kézzel, letérdelve beszélgetek valakihez!! Olyan messze vagyok én még a Céltól!« És egy verset küldött: »Ki van jelölve a helyed! Azért van síró, hogy vígasztald és éhezı, hogy teríts asztalt. Azért van seb, hogy bekösse kezed – vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. Azért van annyi árva, üldözött, hogy oltalmat leljen karod között. Azért roskadnak mások vállai, hogy terhüket te segítsd hordani. Az irgalmat kínok fakasztják, s mélység felett van csak magasság. Ha más gyötrıdik, vérzik, szenved, azért van, hogy te megmutathasd, hogy mennyi szeretet van benned. Megmutattad-e néha legalább? Enyhült, s szépült-e tıled a világ? Vagy tán kezedtıl támadt foltra folt ott is, hol eddig minden tiszta volt? Mi vagy? Vígasznak, írnak szántak, 46

menedéknek, oszlopnak, szárnynak. Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, még meg nem leled, csak ott leszel az, aminek rendeltettél. Másként rideg, céltalan lesz az életed. Mag leszel, mely kıre esett, elkallódott levél leszel, mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, ami kárba veszett, mit sohase kap meg a beteg. Rúd leszel, de zászlótalan, kalász leszel, de magtalan cserép, miben nincs virág, s nem veszi hasznod sem az ég, sem a világ. Bódás János« A másik levelében ezt írta: »Árpi! Te belegondoltál már abba, hogy én „pogány” vagyok? Nem gondolod, hogy a te hited szerint bőn ilyen nıvel foglalkozni?! Lehet, hogy „jó” útra fogok térni, de… Nekem még sok-sok idı kell! Mi van, ha nem is fog mőködni köztünk a dolog? Tudtam, hogy nekem semmi sem fog simán menni! Pedig én úgy elterveztem a kis életemet! De miért vagyok meglepve, hogy úgysem olyan lesz?!

47

Különben is, anyukádék nem haragszanak miatta? (Szerintem azért vagyok zavarban, mikor anyukád veszi fel a telefont.) Bonyolult nı vagyok, mi? Nem szeretnék megint csalódni, úgyhogy kérlek, tényleg gondolkodj el te is ezen! Még most van visszaút, hogy itt abbahagyjuk (még ha fáj, akkor is), de nem akarom, hogy neked, vagy nekem bajom legyen belıle! Most halál komoly vagyok! Már megint sikerült elrontanom a levelet, és a te hangulatodat, mi? Kérlek, bocsáss meg! Remélem, pozitívan döntesz, és továbbra is várhatom a leveleidet! Ui.: Akármi is történik: ÉN MINDIG CSAK RÁD GONDOLOK!« Ehhez a leveléhez is egy verset csatolt. »Nem ejt hibát! Ha különösen rejtelmesnek látszanak Isten útai, Ha gondok örvényébe vesznek szívem legdrágább vágyai, ha borúsan búcsúzni készül a nap, mely csak gyötrelmet ád… egyben békülhetünk meg végül: Hogy Isten sosem ejt hibát. 48

Ha tervei igen magasak s irgalma kútja mély nekem… ha a támaszok mind inognak, ha nincs erı, nincs türelem, s tekintetem sehol célt nem lát vaksötét, könnyes éjen át… egy szikrácska hit vallja mégis, hogy Isten sosem ejt hibát. És ha szívem megoldhatatlan kérdéseknek betege lett, mert elkezd kételkedni abban, hogy Isten útja szeretet… minden elfáradt sóvárságom békében kezébe tehetem, s elsuttoghatom könnyek közt is: İ nem ejt hibát sohasem. Azért csend, szívem! Engedd múlni a földi múló életet! Majd a fényben látni, ámulni kezdesz: Mindig jól vezetett! Ha a legdrágábbat kívánja a legsötétebb éjen át, menekülj a bizonyságba, hogy Isten sosem ejt hibát! Túrmezei Erzsébet« 49

Majd ezt írta a következı levelében: »Én még „világi” nı vagyok, tehát nem biztos, hogy az is maradok. Még más útra lehet téríteni! Tudod, olyan sokszor be szerettem volna ülni egy csendes templomba! Beülni, élvezni a csendet, rendbe tenni a gondolataimat, és érezni Isten jelenlétét. (Ezt még soha senkinek nem mondtam el!) De! Soha nem mertem ezt megtenni! Naponta bementem a városba, elmentem itt az egyetlen templom elıtt, amit ismerek, körbejártam, szétnéztem, lát-e valaki bemenni, elindultam, de az ajtónál megijedtem és elszaladtam. Majd a vágy csak hajtott: vissza-visszamenni, de (!) nem mertem. Így megelégedtem azzal, hogy csak a templom körüli padra leülhettem, és arra gondoltam, hogy itt is itt van az Isten, hisz a templomnál vagyok…” Ehhez is leírt egy verset. »Sohasem volt az szerelmes… Sohasem volt az szerelmes, aki mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ı és nem rabbilincset, Szárnyat ád ı…azt adott nekem. S a madárnak nincsen olyan szárnya, mint minıt a szerelem növeszt. El sem kezdem oly parányisággal, mint a föld, hogy átröpüljem azt. 50

Szállok én az angyalok kertjébe, Föl az égre, pillantás alatt, S koszorúba főzöm ott a kertnek láng rózsáit a csillagokat. Majd az égi fény borít el, majd az Alvilágnak éjszakája föd… Szállok és egy pillanatban látok Istent s mennyet, poklot s ördögöt. Nincsen itt tér, nincsen itt idıköz Hogyha szárnyam fölkerekedik, A világnak megteremtésétıl szállok a végsı ítéletig. S így, ha a mennyet és poklot bejárok: A pokolban annyi gyötrelem és a mennyben annyi üdvösség van, Egy percben mindazt átérezem. Petıfi Sándor« Visszagondoltam arra, hogy Ildinél ezt nem éreztem. Ott nem volt rám szükség, és nem éreztem kihívást, csak rabságot. Most feladatom volt és célom! Szinte szárnyaltam! Ezt írtam Timinek: »Mibıl mutatja meg Isten a szeretetét? Gondold csak el! Nagyon sokat imádkoztam azért, hogy egy hozzám illı nıt mutasson meg nekem. Évekig kértem tıle, és akkor küldted el az elsı leveledet! Én olyan boldog vagyok! Isten 51

megmutatta a szeretetét abban, hogy meghallgatta az imáimat! De errıl még beszélünk, ha hazajössz!« Timi válasza két idézet volt, miután felhívott telefonon is: »Bensımben keresem az Istent, akit a külsı világban mindenütt látok.« (Kepler) »Az emberek szeretetbıl élnek: az önmagunk szeretete – a halál kezdete, Isten és az emberek iránt való szeretetünk – az élet kezdete.« (Tolsztoj) És ezt írta: »Mivel azt mondtad, hogy fáj az, hogy nem mondom, hogy szeretlek, nekem is fájni kezdett. De hidd el, attól, hogy nem mondom vagy írom, én attól még szeretlek. Egyébként akkor jöttem rá, hogy szeretlek, amikor a csütörtöki telefonálás után kiborultam. Úgy féltem/félek, hogy elveszítelek. Remélem, nem! Látod, én mondtam neked, hogy én fogom neked akkor „mondani”, amikor itt van az ideje. Feleslegesen nem mondom. És ez most az az idı! Remélem, nem hangzik giccsesen?! Mire ezt a lapot megkapod, már csak pár nap fog elválasztani július 2-tól! Szóval, hidd el, SZERETLEK, még akkor is, ha nem mondom vagy írom. Örökké Tied: Timi U.i.: Amikor elolvastam a könyved, másnap, nem hiszed el, én magam is alig hittem el, 52

hogy az volt a fejemben, hogy TE LESZEL A FÉRJEM! Fogalmam sincs, honnan került ez a gondolat a fejembe, pedig akkor TE még nem is tudtál rólam, és nem is volt biztos, hogy visszaírsz! De mindig ez volt a fejemben!!! Volt olyan, hogy – mikor kivoltam és egyedül éreztem magam – sírva szorítottam a könyvedet, és azzal aludtam! İrültül hangzik, mi? Én is azt hittem, hogy az vagyok! Úgyhogy gondolhatod, mit éreztem, amikor megláttam az elsı leveled: reszkettem!!! Nem gondoltam, hogy ezt el merem majd mondani neked! Ugye nem nevetsz ki? De hidd el, ilyen gondolatok egyszerően csak ott teremnek a fejemben! Most is az volt a fejemben, hogy ezt le kell írnom neked! És írom! Érted? Néha akaratom ellenére! İrület ez az egész!!! Most már remélem, érzed és érted, hogy: SZERETLEK! Még ha nem is mondom, akkor is!!!!« Ennél szebbet még nem írt nekem senki, sıt még ilyet sem! Timi ıszintén írta azt, amit írt, és én boldogan olvastam, sıt most is, bármikor, ha elıveszem, a szívem reszket… Timinek ezt írtam: »Mi leszel, ha nagy leszel? Apáca? Én akkor elmegyek hozzád és kiszabadítalak! Én szeretnélek téged menyasszonyként és feleségként, késıbb pedig anyaként és nagymamaként látni!!! Ne fossz meg ettıl! Én nem hagyom! Egyetértek 53

veled, amikor leírom: De jó lenne örökké veled lenni! Az éjszaka is rólunk álmodtam… Valósítsuk meg az álmomat! Benne vagy? A szívem érted dobog!« Sıt, így folytattam a másik levelemben: »Nagyon-nagyon köszönöm ezt a szívvel írt lapot!!! El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagyok, hogy ezt mondod: „Nem kell, hogy a csillagokat is lehozd, csakhogy velem légy!” Én anélkül is Veled leszek!!!! Bárcsak most velem lennél! Nemsokára csomagolhatsz! Igenis ki tudok eléd menni, még ha gyalog is kell eléd mennem! Édes vagy, hogy ezt írod: „Nem fogok az állomásról addig elmozdulni, amíg nem jössz értem!” Ott leszek és várni foglak! Nem vagy velem (!), és ez szörnyen fáj!!!« Timi a hajtincsét küldte el nekem a levelében, én pedig egy szív alakú rózsaszirmot, mely a szívemet jelképezte. Szó szerint a szívünkbe zártuk egymást! Vásároltam egy fényképezıgépet, és készítettem magamról és a bocikról, Pocakról és a kertemrıl képeket, majd elküldtem Timinek. De ezt írtam: »Olyan rossz nélküled! Hiába vásárolok szép képeslapokat, írok le mindent neked, és 54

hiába nézegetem a fotóidat, ezek mégsem pótolnak téged! Kérlek-kérlek sokat gondolj rám! Azt én érzem! Tudom, hogy most is rám gondolsz! El tudod viselni a hiányomat? Mert én legszívesebben sírnék!!! Hiányzol! Látom a tesóinkat, és én meg itt vagyok egyedül… İk boldogok, mi pedig…« A különös az volt, amikor ezt tettem: »Ja igen! Ugye kipróbálhatom a szeretetedet? Írtam egy levelet, amit (remélem) utoljára fogsz felbontani és elolvasni, mielıtt találkozunk. Szóval csak akkor, amikor már úton leszel hazafelé. A levelet elıre elküldöm, de kérlek, ne bontsd fel, csak ha végleg elbúcsúztál Angliától. Ugye megígéred, hogy addig nem fogod felbontani? Kérlek!!!! Azért küldöm el elıre, mert nem tudom úgy idızíteni, hogy pontosan akkor kapd meg! Ja, és hogy mi van benne?? Titok! Ez is lesz a borítékra írva: TITOK.« Timi ezt a levelet csak hazafelé, a buszon bontotta fel és olvasta el. Ez állt benne: »A legnagyobb boldogság az, hogy az életem része vagy és minden egyes nap jobban szeretlek, mint annak elıtte.« Az elsı találkozásunkra pedig ezt írtam Timinek: 55

»Itt kezdıdik a valóság. Vörös betős ünnep lesz ez a nap! Isten nagyon szeret bennünket, és İ vezeti az utunkat mindvégig. Itt ér össze a szívünk, mint két rózsaszál, mely addig nyújtózik, míg megöleli egymást! De vajon mi lesz ezután? Csalódnak? Eltávolodnak? Ó, nem! Eggyé válnak és összefonódnak! Mit látsz ezután? Két rózsát? Nem! Egy rózsát, mely bimbót hoz, virágba borul! Váljunk egyetlen rózsává, Tímeám! Kezdıdjön el a közös jövınk, amiben örökkön örökké együtt leszünk!« Petıfi Sándor ezt írta: »Szeretlek most százszor jobban, nem százszor, de ezerszerte, ha meg nem haragszol érte.« Vajon ez a valóságban miként történt meg? Amikor ültünk az autóban, Karcsi vezetett, Kriszti pedig mellette ült. Én hátul ültem egyedül, és a Timi leveleit idéztem fel sorban, melyeket kívülrıl tudtam. Újra és újra Timi sorai csendültek a fülembe. - Olyan csendben ülsz ott hátul – mondta Kriszti, és azon igyekezett, hogy felvidítson, szórakoztasson és bevonjon a társalgásba. Nekem azonban a gondolataim máshol jártak. Aggódtam Timiért, aki úton volt hozzám. A szavai a lelkemben felcsendültek: »Tudom, hogy nem hiszed el, amit most írok neked, de: többet érzek 56

irántad, mint gondolnád! Ez már akkor így volt, amikor még csak a könyvedet olvastam el! Már akkor olyan gondolatok voltak a fejemben, hogy azt hittem, szélütést kaptam! Azt sem fogod elhinni, hogy én tényleg el szeretném mondani, mit érzek irántad, de nem merem!« Az autó robogott, és a monoton zajban ismét Timi „hangját” hallottam. »Azt sem fogod elhinni, hogy most vívom életem nagy csatáját: ész (Lucifer) >< szív (Isten) ellen! Néha kikészülök tılük, és ez az igazság!« Majd láttam is a Timi sorait, amikor becsuktam a szemem, és a lelki szemeim kinyíltak. »Veled kapcsolatban ez a bibliai idézet jut mindig az eszembe, amikor Jézus sár + nyál segítségével meggyógyított egy vakot. És a „vak”, amikor faggatták, mi történt vele, mindig csak ezt ismételgette: (nem pontosan idézek, mert a Bibiámat már elcsomagoltam): Nem tudom, hogy történt. Én csak azt tudom, hogy vak voltam, de most látok! Hát én is csak azt hajtogatom: Nem tudom, mi történt velem! Eddig vak voltam, de most látok!« Mi is volt az utolsó borítékon? »Tanúm legyen az ég, a föld, a tenger, a sok madár, hal, s minden ember, NEKED adom a 57

szívemet senki másnak. Az életemet meg mellé ráadásnak.« (Goethe) Budapestre felérve furcsa érzésem támadt. Ismerıs volt a város a fıiskolai éveim miatt. Az elmúlt négy évben rendszeresen jártam ide, de most nem tanulni vagy vizsgázni jöttünk. Menynyivel más volt ez az érzés! Még a város is más volt egyszerre. Olyan különös volt számomra minden! Ránéztem a kék és fehér színő plüss vízilovakra, melyeken piros szemüvegek voltak. Kriszti és Karcsi ajándékoztak meg bennünket velük az úton. Timi még nem is látta! Míg a parkolóhelyet kereste Karcsi a busz érkezésnek helyén, az Erzsébet téren várakoztunk. Visszaidéztem az elmúlt idıszakot, és csodáltam azt, amin átmentem. Eszembe jutott az a levél, melyet Krisztinek írtam. »Szia Kriszti! Engedélyt kértem Karcsitól, hogy írjak neked. Szóval a húgoddal kapcsolatban lenne egy dolog: ezt írta: „Mostanában nagyon furcsa dolgok történnek velem. Egyik ámulatból a másikba esem. Én sem vagyok a régi. Alig ismerek magamra. Nem úgy viselkedem, ahogy szoktam. Túl jó vagyok! Kicsit idegenkedem magamtól. Hiányzik egy kicsit a morgás, a régi önmagam, mely olyan védelmet nyújtott a rideg világtól! 58

Na, de lényeg a lényeg: Isten most nagyon ráncba szedett! Általában úgy érzem magam biztonságban, ha a dolgok irányítása az én kezemben van! De most nincs! Valaki más vette át életem irányítását, és nem tudom, mi fog történni! De meg kell hagyni, hogy eddig minden ok!” Szóval szerintem a húgod rálépett a „keskeny ösvényre”. Én mindent megteszek, hogy haladhasson azon tovább, de ez így kevés. Szeretném kérni, hogy imádkozz sokat a húgodért te is! Én is ezt teszem!!!! Szeretnék a mennyben a húgoddal együtt állni Jézus elıtt!!!! Segíts te is ebben! Köszi! Köszi! Leendı sógorod: Árpi« Várakoztunk, és ismét eszembe jutottak azok a mondataim, amelyekben ezt jelentettem ki: „Feleségül szeretnélek venni! Ez minden vágyam!”, majd így folytattam: „Ha végiggondolom, hogy ezelıtt három hónappal azt mondtam a tesódnak, hogy soha, hangsúlyozom: SOHA NEM NİSÜLÖK MEG!, de akkor még nem is ismertelek téged.” De ez is, amit az utolsó levelemben írtam: »Még egy kérdésed van: „Hogy tudsz úgy szeretni, hogy még egy napot sem töltöttél velem?” Erre a válaszom: Két hónapi levezés olyan

59

volt nekem, mintha bepótoltuk volna az elmúlt 20 évet!« És a busz felbukkant a távolban! A szívem a nyakamban lüktetett, olyan izgatott voltam. Ott álltak mellettem a „tesómék”, és Kriszti próbált nyugtatni. A fényképezıgépemet szorongattam. Abba kapaszkodtam. Hirtelen eszembe jutottak azok a leveleim, amelyeket már Gyulára címeztem és tudtam, hogy ott várnak majd felbontatlanul. Ezt írtam az egyikben: »Mikor ezt a levelet olvasod, már túl leszünk az elsı találkozásunkon!! Még most, amikor írom, fogalmam sincs, hogy milyen lesz (volt), de biztos vagyok benne, hogy csodálatos!« Mit jósoltam elıre? »Gondold el! Amikor találkozni fogunk, tiszta piros lesz az arcom! Remegni fog a kezem, és a szívem úgy fog kalapálni, hogy csaknem ki fog esni! Látnok vagyok! És mindez miért lesz?! Mert tetszel nekem! És mert most szívembe zártalak! Igen! Szerelmes lettem beléd! Akármit is mondasz erre, akkor sem tudok mást mondani! Jó bátor vagyok, mi?« És ez szó szerint így történt. Petıfi ezt írta: »Ha férfi vagy, légy férfi, s ne hitvány gyönge báb.« De ezt is ı írja egy másik versében: 60

»Nem is tudja a nıtlen, mi az igazi szerelem; Hogy tudná az istenadta? Még csak akkor tanulgatja. Nıtlen ember szerelme, csak virág a kalap mellett; S most a szerelem énnékem, lélekzetem, szívverésem.« Csak álltam ott szótlanul, és csodáltam ıt, akinek a lelkét, a gondolatait, a szívét ismertem, de még sohasem találkoztunk. Most a buszon jött elıre, és hozta a bıröndjeit. Nem akartam hinni a szememnek. Sokkal szebb volt, mint gondoltam. Ebben a pillanatban értettem meg, hogy Isten miért rendezte így a dolgokat. Elıször azt kellett néznünk, amit az Úr néz: a szívet, a lelket! Nem úgy kellett néznünk, ahogy az ember néz! A külsı a mi esetünkben valóban a második helyen szerepelt! Az iskolában nekem a tudás, a tanulás volt a fontos, és a három éves anyagot elsajátítottam két év alatt. Igen ám, de mivel tudtam ezt az embereknek bizonyítani, akik azt a diplomát, papírt nézik, ami a szemük elıtt van? Így tettem mindkét iskolában. Ugyanígy jártam akkor is, amikor ott fenn az Isten Lelke megérintett azon a bizonyos éjszakán a szkanderversenyt követıen. A könyvemben leírtam és elmondtam, de ezt lehe61

tetlen az emberek számára „szemmel láthatóvá” tenni. İk bizonyítékot követeltek. Most Timivel tudtuk azt és megtapasztaltuk, hogy bár a szívünk egymásért és Istenért dobog már régóta, nincs külsıleg látható bizonyítéka. Úgy tőntünk, mint két idegen fiatal, akik most látják egymást elıször! Az autóba beülve láttam, hogy Timi fáradt és kimerült. Ezért csupán a csokrot nyújtottam át neki, és vissza is raktuk a hátsó kalaptartóra. Majd otthon… És ezt követte az, amit megígértem. A meglepetés. Timitıl kérdeztem: - Mit látsz? – és egy piros fóliával letakart fehér lapot tartottam elé. - Nem tudom – mondta meglepetten. - Megmutatom – mondtam, és a piros fóliát felvettem a lapról. Alatta ez állt a fehér lapon rózsaszínő betőkkel: SZERETLEK! Ezt ígértem neki az utolsó leveleim egyikében, mely már otthon várt ekkor rá felbontatlanul. »Másfél napot utazol buszon?! Bárcsak a fáradságot átvehetném! Megígérem, hogy amikor a kocsiban mellettem fogsz ülni, átölellek és pihenhetsz a karjaimban! Én vigyázni fogok rád! Mikor ezt a levelet olvasod, már mindez meg fog történni! Látod?« És bár a délutáni csúcsforgalomban Karcsi koccant egy busszal Budapest belvárosában, Ti62

mi biztonságban pihent a karjaimban. Az út olyan rövidnek tőnt! Nem tudtam betelni az érzéssel, hogy karjaim között tarthatom álmaim nıjét, a nagy İt! Kriszti meg volt lepıdve ezen a „gyorsaságon”. Neki ez túl gyors volt, pedig ez csak a látszat volt! İ nem ismerte az elızményeket, mert túlságosan lefoglalta a saját szerelme…, de ez még csak a kezdet volt! Amikor ugyanis megérkeztünk, Karcsinak külön jeleztem, hogy én viszem fel Timi csomagjait. Ebbıl félreértés is keletkezett. Timi úgy gondolta, hogy Karcsi nem elég segítıkész… Ahogy Timit lefotóztam az autóban, és Kriszti kihúzódott a képbıl, ugyanúgy elvártam, hogy Karcsi is „kihúzódjon a képbıl”. Elızıleg Kriszti azt mondta, hogy Karcsival egyforma magas Timi, de élıben ez az „egyenlıség” abszolút nem érvényesült. Timi vékony volt és nagyon fehérbırő. Szıkített haja, és természetellenesen fakó bıre azt kiáltotta: Timit Anglia idıjárása, fekvése, éghajlata tette ilyenné! Tudtam, hogy ilyen sohasem lesz, mert kiszabadult a „rabságából”. Mi le voltunk barnulva, ezért a kontraszt hatalmas volt. Mi maradunk ilyenek, de Timi változni fog! De ez a külsı.

63

Volt egy osztálytársam, Lipták volt ı is, és szıke, magas srác. Ugyanaz a vérvonal. A „németes” külsı miatt én Timit úgy neveztem el azonnal, hogy „német nıci”, de Krisztit és az érkezésünkkor elıször megpillantott anyját, Rózsikát látva megértettem, hogy Kriszti miért „ellentéte” Timinek. Rózsika alacsony volt, és bár ı is festette a haját, mégpedig vörösre (!), engem nem tudott becsapni. A szokatlan külsı mögött ugyanaz a vérvonal rejlik, amit Krisztiben megismerhettem. Szabó volt ízig-vérig. Kriszti jellemben már keveredett, és kiütközött belıle a Lipták is. Ez nem volt elmondható Timirıl. İ nem sokat örökölt a Szabóktól. Ezt én egyáltalán nem bántam! Én sohasem vettem volna el egy Szabót, mert nem az volt a zsánerem. Timit tehát belsıleg és külsıleg is nekem teremtette az Isten! Most döbbentem rá, hogy eddig minden lányban, nıben ıt kerestem. Az ukrán fruskában is Timit kerestem, Ildiben is Timit kerestem, sıt Erdıdi Éviben is Timit „láttam meg”, de egyikük sem volt Timi. Mivel a két szıke kislány nem került úgy a lelkem közelébe, mint Ildi, ezért a külsı miatt tetszettek. Ildi, aki sem szıke, sem külsıleg ideálom nem volt, ı a nıiességében, viselkedésében volt vonzó számomra. Ezért tudott a lelkem közelébe férkızni és megsebezni… 64

Benne nem külsıleg kerestem Timit, hanem lelki értelemben. Tudtam, hogy nem ı az igazi, de erıltettem, mert kerestem benne az igazit, a nagy İt. Benne rátaláltam a „lelki” társamra, de mégsem, mert Ildi is érezte, hogy köztünk áll a leendıbeli „Fantom”, az „Igazim”, a nagy İ-m. Ezért mondta azt mindig nekem, hogy „ha ló nincs, jó a szamár is”. Timiben minden összepasszolt, amire vágytam. Ha ránéztem, mint egy csiszolatlan gyémánt állt elıttem, melyben minden a helyén van, mert ott van a másik felem. Úgy éreztem, mint Ádám, aki rátalált Évára. Timin látszott a hosszú utazás miatti megviseltség, és az elsı találkozásunk okozta sokk. A hirtelen egymásra találás bennünket lepett meg a legjobban. Nem is tudtuk, hogy mit kezdjük egymással. Ezt csak fokozta az, hogy jelen voltak a „tesónkék” és Rózsika, az édesanya. Rózsika azt sem tudta, hogy hová legyen a meglepetéstıl. İ a lányát várta haza, és helyette pénteken egy halom levél érkezett egy férfitıl, akit ı nem ismert, nem látott még, és csak azt tudta róla, amit Kriszti elmondott, vagy Karcsitól megtudtak. Engem nem ismert, és a kapcsolatunkról sem tudott semmit. Timinek folyton azt újságolta, hogy egy halom levél vár rá fenn a lakásban a fiújától, és közben engem bámult… Nem is tudta, mit kezdjen velem. Karcsira és 65

Krisztire koncentrált eddig, és most szembesülnie kellett azzal, hogy a másik lányának is komoly udvarlója van. Anyaként nem volt tisztában azzal, hogy mi zajlik a háttérben és ez jól tükrözi azt, hogy Isten útjai nem a mi útjaink. Ahogy Krisztit, sıt Karcsit meglepte a viselkedésünk, úgy Rózsikát fıleg! A lakásba felhordtuk Timi bıröndjeit. Míg kifújtuk magunkat, Timi a leveleimben gyönyörködhetett, mi pedig a tıle kapott ajándékokban (is). Én megkaptam azt a Bibliát a győjteményembe, amire mindig is vágytam! Gyönyörő volt a hófehér kötéső ezüstözött szegélyő, díszdobozos Biblia, mely angol nyelvő volt, és Timi ezt írta bele: »…most tudom, oly nagyon tiéd vagyok, szivárványosak mind a nappalok, hársillatúak mind az éjszakák, s téged virágoznak künn mind a fák. Ezüstpárákban álmodó hegyek, tündéri folyók feléd lejtenek, melyek fölé az ámult ifjú hold aranyló arca szomjasan hajolt, s úgy csókolja a vizeket a fény, ahogy emlékeimben téged én.« Hajnal Anna Pirossal pedig ezt: »Árpinak sok szeretettel Timitıl« A következı oldalon pedig angolul ez: »For whatever is born of God overcomes the world, and this is the victory that has overcome the world – OUR FAITH (I. John 5:4)« Azaz: »Mert 66

mindaz, ami az Istentıl született, legyızi a világot, és az a gyızelem, amely legyızte a világot, A MI HITÜNK. (I. János 5:4)« És pirossal ez állt még a lapon: »I LOVE YOU! 2000. Júli 1. Anglia« Könnybe lábadt a szemem. - Tetszik? – kérdezte Timi, én pedig szóhoz sem tudtam jutni. Kaptunk még egy-egy pólót is, amit én azonnal le is cseréltem. Pedig új pólóban érkeztem, amit éppen erre az alkalomra vettem, de a Timitıl kapott sokkal jobb volt. Azt tıle kaptam, és így az ı „ölelésében” lehettem. Szerelmes voltam, ahogy ma is az vagyok, és ma is ezt tenném, ha ugyanebben a szituációban lennék. İrültség! Karcsi elrakta az ajándék pólóját, mert túl nagy volt rá, én abban voltam attól kezdve… Egyébként Timi szóvá is tette, hogy Kriszti nem jó méretet adott meg neki, ezért hozott nagyobbat a kelleténél… Timi csak hálából vette neki, amiért eltaxizott bennünket, és figyelmességbıl, mert mindenkinek vett ajándékot, és senkit sem szeretett volna kihagyni… Kriszti félrehívott és felajánlotta, hogy segít az üzemanyag árának visszafizetésében, ugyanis azt én fizettem ki, ahogy a nekünk vett két plüss 67

vízilovat is. Elıtört belıle „Márta”, a szolgáló, sokra igyekvı testvér, aki sok mindenért aggódott és nyugtalankodott, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre… Timitıl várta el, hogy „segítsen” az útiköltség kifizetésében. - Timivel akarod kifizettetni az utat? - kérdeztem megbotránkozva. - Akkor felezzetek! – mondta, de én ezt mondtam: - Szó sem lehet róla! Hagyjuk az egészet! – és visszatettem a pénztárcámat a helyére… Az ügy rendezıdött, és mi mehettünk Dorit sétáltatni kettesben. - Elıbb egyetek valamit! – mondta Rózsika, és hozzátette: - Meg pihenjetek, biztos, megviselt az utazás. Ráértek levinni a kutyát. Mi kettesben szerettünk volna lenni Timivel. Sok-sok megbeszélnivalónk volt. Néhány perccel késıbb már a gáton sétáltunk… A sok ücsörgés után végre mozoghattunk, és ami a lényeg: végre kettesben sétálhattunk. Teljesült, amit ígértünk egymásnak levélben. Kriszti ki volt akadva, hogy nem jöhetnek velünk, de Karcsi nem akart kutyát sétáltatni… Én nem „kutyába” vettem Dorit, mert ı Timié volt, és így hozzám is tartozott. Együtt volt a „család”… 68

Kettesben, és máris hármasban sétálhattunk Dorival. Mindannyian tudtuk, hogy ez késıbb is így lesz. Ezt Dori is megérezte, mert Karcsival nem úgy viselkedett, mint velem. Azt az állatok is megérzik, ha szeretik ıket, és van „lelki szemük”. Bár ıket is megrontja a bőn, és Sátán beléjük is bújhat, rajtuk keresztül is támadhat, de ugyanígy Isten is irányíthatja, hiszen bennük is az az élet van, ami az emberben. Sátánnak köszönhetıen az állat- és növényvilág is „bán alá lett rekesztve”, és hordozza magában a bőneset következményeit. Dori nagyon jó lelkülető volt. Ezt éreztem én is, és szóvá is tettem Timinek. Elmondtam neki, hogy Pocak miért került hozzám, és Rambóról is meséltem, a kaukázusimról, mely szét akart tépni…A saját gazdáját akarta megölni! De nemcsak ezekrıl beszéltünk séta közben. Timi mesélt az utazásról, az Angliától búcsúzásról, arról, amit és akiket otthagyott. A családokat hasonlította össze, melyeknél „szolgált” és „raboskodott”. Volt, akirıl jó volt a véleménye és szép emlékeket idézett fel, de voltak, akikre nem tudott pozitívan gondolni. Bennem ott volt a „lelkigondozó”, és figyeltem Timi minden mozdulatát, gesztusát, arcmimikáját és testbeszédét, nemcsak a szavait. Ami69

kor pozitív dolgokról mesélt, nyíltabb, felszabadultabb és közvetlenebb volt velem is. Viszont a negatív dolgok görcsössé, zárkózottá tették. Ha olyan mozdulatot tettem, (amit már az autóban is kipróbáltam), amit „rámenısebbnek” mondott Timi, akkor ı azonnal ökölbe szorította a kezét és hidegen eltolt magától. Mi következett ebbıl? Az, hogy Timi traumát élt át! A múltban átélt trauma ezt váltja ki. Amikor megfogtuk egymás kezét, én automatikusan védtem az ujjamat, melyet a gép összeroncsolt gyermekkoromban. Ezt nem tudatosan tettem! Reflex ez, mely spontán jön. Dorit is úgy simogattam meg, hogy mindig két kézzel nyúltam hozzá, és nem egy kézzel, mint amikor Rambó kis híján letépte a karomat. Nem féltem Doritól tudatosan, mégis önvédelmi mozdulattal közeledtem. Timi a levélhalmaz közül arra reagált elıször, amire számítottam. Több levelet is átfutott, mielıtt sétálni indultunk, mégis egyet kiemelt. Erre számítottam! - Miért égetted el Ildi leveleit? – kérdezte. - Leírtam a levélben – mondtam. - Miért ırizted meg eddig? – kérdezte, és én tudtam, hogy mit szeretne tudni. Most idézem ezt a levelemet. »Egyetlenem! Nagyon szeretlek téged! 70

Amit most leírok, nagyon fontos!!! Most péntek éjfél van, és én természetesen most is fenn vagyok!!! Egész héten takarítottam, mindent úgy hagyok hátra indulás elıtt, hogy ha sohasem térnék haza, rendezve legyen minden utánam. Még van egy dolog, ami bántja a lelkemet! Ami nem hagy engem nyugodni. Ez a dolog kettınkkel kapcsolatos! Ne ijedj meg, mindezt kettınkért teszem! Eddig nem mondtam el neked, de a múlt lezáratlan maradt bennem valamilyen szinten. Mindig csak halasztgattam… De most lezártam! Az Ildi leveleit eddig ıriztem. Önvédelembıl, mert én ilyen vagyok… De most a leveleit elégettem! Megnéztem, miként megy füstbe Sátán terve! És egy „rablánctól” szabadultam meg most! Sohasem gondoltam, hogy ezt fogom tenni, de kettınkért tettem. A tőz megszabadított! Most már végképp a tiéd vagyok!!! Most kérdezed, hogy miért ıriztem meg eddig? Ildi férjhez ment, én pedig egyedül éltem, hogy legyen idım gondolkodni… A válaszom: nem tudtam elszakadni a múlttól. A traumák már csak ilyenek. Kísértenek, míg élünk. De valamiképpen kezelni kell azokat.

71

Mielıtt találkozunk vasárnap, mindent elrendezek és lezárok, hogy ne állhasson közénk. Ez volt az utolsó ilyen a részemrıl. Kérdezed, hogy miért készülık így a vasárnapra? Azért, mert volt rendeznivalóm. Megértesz? Készen állok! Megbízom benned, egyetlenem!! És miért? Mert csakis téged szeretlek, és senki mást! Jó lenne, ha a te titkodat is megbeszélhetnénk, és te is könnyítenél a lelkeden! Végre teljesen szabadok lennénk, és boldogan szerethetnénk egymást! Tudom, hogy a titkod mindkettınk szívét megszakítja, de akkor is tudnom kell!! Fogadom itt és most, írásban is, hogy bármi történjék is, ÖRÖKKÉ SZERETNI FOGLAK! Bízz bennem: Árpi« - A levélben leírtam mindent, de most beszéljük is meg mindezt – mondtam, és nyíltan, ıszintén beszéltem neki a múltamról, a traumákról és arról, hogy most és itt személyesen is feleségül kérem. Timi keze ökölbe volt szorítva, és bár kézen fogva sétáltunk eddig, most a kezét maga mellé szorította, és így ment mellettem tovább. - Ne rontsunk el mindent – mondta.

72

- Nem szeretnél a feleségem lenni? - kérdeztem, és azonnal hozzátettem: - Túl gyors a tempónk? - Nem errıl van szó – mondta. – Szeretlek, és félek, hogy ha megtudod azt a valamit, többé nem fogsz szeretni, és itt hagysz. Mit kezdjek egyedül? Nélküled? - Bízz bennem! – mondtam, és megfogtam az ökölbeszorított kezét. – Van még idınk. Késıbb is elmondhatod. Az elfehéredett ujjait elengedte, és szótlanul sétáltunk tovább. Új témát próbáltam felvenni azzal, hogy Dorira tereltem a figyelmét. Játszani kezdtem Dorival, és így Timi kedve is, mozgása és viselkedése is „felengedett”. Tudom, hogy el fogja mondani azt, amit én már úgyis tudok, de idı kell hozzá… Sokan most azt mondják, hogy ha tudtam, akkor minek veszıdtem egy ilyen „problémás” lánnyal, és kerestem volna olyat, akivel „minden rendben”, de velem sem volt minden „rendben”. Én olyan különleges vagyok, akit az addig átélt traumák tettek mássá, egyedülállóvá. Nekem volt és ma is van szívem! És, ahogy Exupery írta: »Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.« Kézen fogva állítottunk „haza”, és Rózsika így fogadott: 73

- Na, jó volt a séta? Minden rendben van? - Igen. Már ránk fért a mozgás – mondtam. - Vacsorázzatok meg! – mondta, és néhány szót váltottunk. Látszott, hogy szívesen fogad, és mindent megtesznek azért, hogy jól érezzük magunkat. Ugyanakkor láttam Rózsikán, hogy meglepte a Timivel való kapcsolatunk. Azt kérdezte, hogy mennyire komoly a dolog, és mik a terveink a jövıre nézve. Ha belegondolok, ı arra készült, hogy férjhez adja a lányát, de itt mindkét lányáról volt már szó, és ıt ez megrémítette. Fıleg az, hogy én az iskolát otthagytam. - Timi még legalább egy évig tanulni fog – mondta, és én ezt nem kifogásoltam. Nem a tanulás ellen vagyok én sem, sıt! A tanulás egy életen át tart, de az iskola az egészen más. A kapcsolatunk eddig távkapcsolat volt a szó legszorosabb értelmében, de elıttünk állt a nyári szünet, hiszen szeptemberben tud csak Timi kezdeni! Addig pedig bármi megtörténhet… Amikor errıl beszéltünk Rózsikával, Timi rászólt az anyjára: - Anyu, ne szólj bele! Majd én eldöntöm! Ne most aggódj értem! Rózsika mentegetızni kezdett zavarában, és én Timinek adtam igazat, bár megértettem az ı helyzetét is. Timi húsz évesen már egyedül is döntésképes felnıtt ember! Az viszont igaz, hogy 74

minden anya igyekszik megvédeni a lányát, fıleg, ha már átélt egy válást… A várakozás csak erısíti a szerelmet és a szeretetet, de ha ez nem igazi, akkor idıvel mindenki elıtt nyilvánvalóvá válik az igazság. Nem kifogásoltam, hogy Timi döntsön a sorsa felett! Úgy voltam vele, hogy én tudok várni, ha szükséges… - Azt viszont itt és most kijelentem, hogy Timit feleségül fogom venni! – mondtam, és Rózsika ettıl igencsak megijedt. Az elsı alkalommal ez a vadidegen férfi ilyet mond, és nem kér, nem könyörög, nem vár beleegyezést, szülıi áldást és semmit, csak kijelenti. És a lánya is így érez a férfi iránt… Rózsika mást nem tehetett, csak idıt kért és azt, hogy gondoljuk át a dolgokat, mert nem kell azt elkapkodni. Arra hivatkozott, hogy ráérünk, hiszen a volt férje, Gábor is három évig udvarolt neki… - Mégis elváltatok! – érvelt Timi, és ezt mondta: - Úgyhogy ebbe ne okoskodj bele, anyu! Az este a szokásos vendégelhelyezéssel folytatódott és a lefekvéshez készülıdéssel. A nagyszobában helyeztek el bennünket, udvarlókat, míg ık hárman a félszobában szorongtak. Így illett…, de nekem nem igazán tetszett. Lehetett volna fordítva is… 75

Én nem tudtam aludni, fıleg idegen helyen, így örültem annak, hogy Timi is inkább sétálni akar. Szép idı volt, és városon nem igyekszenek az emberek korán lefeküdni. Dori otthon maradt, mi pedig kettesben bementünk a városba. Timi ügyes idegenvezetı volt és ismerte a várost. Felmentünk a várig, már éjfél is elmúlt, amikor Timi elmondta a titkát, én sírtam…, és kérdeztem, majd ismét sírtam…és átöleltem. - Ez nem változtat közöttünk semmin. Szeretlek, és feleségül foglak venni, ha te is úgy akarod – mondtam, és hozzátettem: - A múltunkon úgysem változtathatunk semmit. Visszagondoltam azokra az emberekre, akik vertek, csúfoltak, testileg és lelkileg megsebeztek. Azokra, akik azt tehették a testemmel, amit csak akartak. Gyermekként én sem tudtam megvédeni magam. Amikor apám megvert, vagy a bátyám adott hatalmas pofont, vagy lefogtak Sanyival… Eszembe jutott, amikor betegnek mutattam magam, csak ne kelljen iskolába mennem, és nem a tanulástól féltem, hanem a szünetekben az osztálytársaimtól. A cigányoktól, akik elıttünk pofozták a tanárnınket. A tanárnıktıl, akik öszszeütötték a fejünket, ha rossz fát tettünk a tőzre...

76

Azok jutottak az eszembe, akik sarokba szorítottak, kokit és barackot nyomtak a fejemre, és ezt úgy tették, hogy könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól. Azok, akik le akartak fogni a munkahelyen, hogy leitassanak alkohollal, és azok, akik a strandon vízbe akartak fojtani, mert kisebb voltam. Arra a munkatársamra, aki elıttem mutatta be, hogyan kell önkielégíteni, persze nem valóságosan, csak mintha… Arra, aki kijelentette, hogy ı „még a krumplit is, ha el nem gurul”, és engem nézett nınek, hiába ütöttem rúgtam, vágtam, kapálóztam. Timi hogyan tudta volna megvédeni önmagát egy felnıttel szemben, mikor én most is jóval erısebb vagyok nála? Egy négy-ötéves kislánynak esélye sincs egy felnıttel szemben! Az anyját hibáztattam, akire rá volt bízva! De! Még a legféltıbb, legóvatosabb anyák sem vigyázhatnak totálisan a gyermekeikre. Anyám próbált védeni, amikor apám ütött, de csak azt érte el, hogy ı is kapott. Megvédeni nem tudott, de ez is a hasznomra vált. Nem maradtam „anyámasszony katonája”, hanem így lettem Isten harcosa! Nem lehetett ott az óvodában, hogy megvédjen, az iskolában, hogy ıt üssék helyettem. Nem volt a munkahelyemen sem, hogy 77

megakadályozza a bemocskolásomat. Nem Isten az anya, hogy mindenrıl tudjon, mindent lásson! Rózsika Timit a nagyanyjára bízta, és megbízott a sógorában is, akinek bıven jutott ideje a gyerekekre, mert még nem nısült meg, pedig már éppen ideje lett volna! Sıt, már késı is! Az anyák, az apák is önzı, bőnös emberek, tehát olyanok, mint: te és én! Az anyját hibáztattam, de nem ítéltem el. Viszont az agresszor tetteit igenis elítéltem! Bőn az erıszak! Az erıszak pedig öl! De itt vajon kit fog megölni ez a bőnáradat? Ki, sıt kik lesznek az áldozatai mindennek? Én meghaltam volna Timiért, és ebben Jézus volt a példaképem, Aki az életét áldozta fel mi értünk: érted és értem! Az iskolában errıl tanultunk, de az embermentést csak elméleti síkon tanították ott. Bár nem kötelezték, hiszen erıszakkal nem jutunk eredményre, mégis elvárták, hogy a képzésben résztvevık idıvel megtérjenek és tagjaivá váljanak az iskola mögött álló közösségnek. Igen ám, de hol volt ez a valódi, gyakorlati „emberhalászathoz”, amelyet kizárólag Jézustól sajátíthatunk el? Meg sem közelítette azt… Jézus az életét áldozta fel az emberekért! Én Timinek az életemet ajánlottam fel, mégpedig azért, hogy az örökkévalóságban is együtt legyünk. Timi szintén azt szerette volna, 78

hogy soha többé ne kelljen egymás nélkül élnünk. Ekkor csókoltuk meg egymást elıször, de nem utoljára… Amikor hazaértünk, a többiek már régen aludtak. Mi is álmosak voltunk, és nem volt szükségünk altatóra. Reggel arra ébredtünk, hogy már régen világos van. Megszoktam a korán kelést, és nagyon furcsa volt, hogy itt és most ez nem így történt. A két lány jött be az ajtón, és Timi mellém bújt, hogy átöleljem. Kriszti ugyanezt szerette volna tenni Karcsival, de ı nyíltan kimutatta, hogy errıl szó sem lehet. Kriszti ettıl teljesen kiborult, és dúlva-fúlva távozott, becsapva maga mögött az ajtót. Mi arra bíztattuk Karcsit, hogy menjen Kriszti után. Az öcsém megbotránkozása logikus volt, hiszen úgy látszott, hogy még egy napja sem ismerjük egymást, Timi máris az ágyamba bújik. De ezt csak az látja így, aki nem ismert bennünket és nem tudott rólunk mindent. Timi mellém bújt felöltözve (!), és tudta, hogy ott biztonságban van! Szerettük egymást, ahogy ma is. Megbíztunk egymásban mindketten, mert ıszinték voltunk egymáshoz totálisan, és ez ma sincs másként! Kriszti reakciója is logikus volt, ugyanis ı csak ugyanazt a szerelmet várta el Karcsitól, ami 79

mi közöttünk lángolt. Féltékenyekké tette ıket a látvány. Irigyek lettek ránk. „Beleköptünk a levesükbe”! Krisztinek nem ez volt a célja akkor, amikor a könyvemet elküldte a húgának. „Csak” azt szerette volna, hogy „térítsem meg”, vagyis faragjak belıle adventistát. Viszont én nem vallásossá akartam tenni! Jézushoz vezetni és vele együtt örök életet élni, ez volt a célom! Én nem erre a rövid földi életre választottam társamul Timit, sıt, nem is arra, hogy a feleségem legyen. Nem kihasználni akartam, hanem éppen ellenkezıleg! Timit örökös társamnak, hittestvéremnek, munkatársamnak és másik felemnek jelölte ki Isten, mielıtt egyáltalán megszülettünk…


Az is megbotránkoztatta tesónkékat, hogy nyíltan megcsókoljuk egymást, és még csak nem szégyelljük a kölcsönös szerelmünket! Még 24 óra sem telt el az életünk elsı találkozása óta, és már nyilvánosan csókolózunk! Timit Karcsi könnyővérő nınek látta, Kriszti pedig túl bátornak! Timi egyik sem volt! Annak látták, de csak boldog volt a szeretetemtıl biztosítottan, és megszabadult attól a hatalmas tehertıl, melyet hosszú- hosszú éveken át magá-

80

ban hordozott. Attól rettegett, hogy ha megtudja a szerelme, akkor emiatt elhagyja, de ez nem következett be, sıt (!). Éppen ezért az ıszinteségéért és bizalmáért kapta meg örökre a szerelme szívét és életét! Az elsı együtt töltött idı rövid volt, mert másnap haza kellett mennünk. Egyik nap elhoztuk Timit, a másik nap már búcsúztunk. De nem végleg! Timi elıször azt mondta, hogy pénteken nem jön el az anyjával hozzánk, és én sírtam. Végül megígérte, hogy pénteken utánam jön! Négy napot kell csak kibírni nélküle. Fájt a búcsúzás és az elszakadás. Még jó, hogy Karcsi vezetett, és így hazajutottunk. Nem lettem volna képes hazavezetni az autót. Fáradt, álmos és szerelmes voltam egyszerre. Ilditıl megkönnyebbülés volt hazamenni. Úgy tekertem a biciklimet, hogy a hatvan km-es utat kevesebb mint két óra alatt megtettem. Szinte beizzottak a lábaim, és bedurrantak a lábizmaim. Jó volt hazaérni Ilditıl. Most viszont az úton szó nélkül haladtunk. Karcsinak azt mondtam, hogy fáradt vagyok és alszok egyet. Becsuktam a szemem, és Timi jelent meg lelki szemeim elıtt. Végigélhettem újra a Timivel átélt eseményeket. Végre ismét „együtt” lehettünk. Elaludtam, és azt álmodtam, 81

hogy Timi ölel és csókol, és én is viszont. Kézen fogva sétálunk és mosolyog rám… Újra „beszélgettünk” és a hangját is hallottam… Olyan valóságosnak tőnt… Amikor felébredtem, azt kérdeztem Karcsitól: - Hol vagyunk? – miközben felnéztem, és ı válaszolt. Még hozzátettem: - Jól elaludtam. Otthon voltunk ezután nagyon gyorsan. Túl gyorsan… Nem akartam hazamenni! - Hol álljunk meg? – kérdezte Karcsi. - Ne a tanyánál, inkább otthon – válaszoltam, és már tudtam, hogy mit kell tennem. Kiszálltam az autóból, és nem haza, hanem a szomszédba mentem át az édesanyámhoz és a húgomhoz. Már kíváncsian vártak. Mikor benyitottam a szobájukba, azonnal apám után érdeklıdtem. - Még kint van a tanyán – mondta édesanyám. - Beszélhetnénk négyszemközt? - kérdeztem tıle. - Miért? Hogy sikerült a dolog? – kérdezett vissza gyanakvóan. - Emlékszel, amikor folyton azt mondtad, hogy olyan lányt válasszunk, akinek belsı szépsége is van? Kerüljük messzire azokat a lányokat, akik kívül fényesek, de belül férgesek. Timi az igazi számomra. İ a nagy İm, és nem úgy, 82

mint Ildi volt… Timi ıszinte, és bár még nem adventista, többet ér számomra minden adventista lánynál. Anyám hallgatta, amit mondok. Nem szólt bele. Ezért mentem tovább: - Timi elmondta nekem a titkát. Ezt most elmondom neked, hogy segíts nekünk, és megértsd, hogy mi miért úgy történik, ahogy. Timi amúgy olyan, úgy külsıleg, mint belsıleg, mint Erzsike, akirıl tudod, hogy miért halt meg. Sohasem fogadták be a családba, rokonságba, és Imre sem állt ki mellette. Én kiállok Timi mellett! Inkább én halnék meg helyette! Timit gyermekkorában megrontotta egy férfi… - Az apja? – kérdezte anyám azonnal. - Nem. Az apjának az öccse. A nagymamájára volt bízva, és a nagybátyja unatkozott… mondtam, és a sírástól elcsuklott a hangom. – Hogy tudta megtenni vele?! Olyan volt, mint Emıke… A húgomra néztem és így folytattam: - Rám nyugodtan bízhattad az intézeti gyerekeket is, de ı a saját testvérének a lányát… Ha az alma férges, nem ı tehet róla…


Mikor hazamentem, elıvettem a piros borítékot és a hozzá vásárolt lapot, mely teljesen tisz-

83

ta, hófehér volt, és csupán ez állt rajta: „YES!” A belsejébe egy szívet rajzoltam pirossal, és beleírtam a nevünket: ÓCSAI ÁRPI + ÓCSAI TÍMEÁM. Alá ezt írtam: »Egy új élettel szeretnélek megajándékozni: Isten és én! Kérlek, fogadd el! (1 év, több, teljesen mindegy, várlak!)« A másik oldalra pedig ezt: »Drága szerelmem: Ócsai Tímea, én igent mondok neked! CSAK NEKED! SZERETLEK! Ha nem fogadsz el leendı férjednek, én akkor sem fogok mást keresni, csak téged! Érted élek!! Isten azért adott életet nekem, hogy téged egy egész életen át szerethesselek! Szeretlek örökké! A mi kapcsolatunknak sohasem lesz vége! Mindig ölellek, sokszor csókollak, örökké szeretlek: Árpid.« Beletettem a borítékba, és a hátuljára ráírtam az idézetet Exuperytıl: »Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.« És még ezt: »Várlak pénteken! Hiányzol!« A borítékot nem ragasztottam le… Másnap reggel írtam Timinek egy levelet is, melyet szintén a borítékba tettem. A levélben ez állt: »Egyetlen szerelmem! Nagyon szeretlek téged! Most kedd reggel van. Tegnap este rendesen hazaértünk. Nem volt az úton semmi baj. Majdnem az egész utat végigaludtam. Persze Karcsi vezetett! Naná, majd 84

én alvás közben, mi? Látod, megint ilyen dilis vagyok. Mindig viccelıdök, mert a komoly dolgokat nem tudom, hogyan írjam le neked! Az éjszaka nagyon sokat sírtam. Hosszan beszélgettem Istennel. Sok megbeszélnivalóm volt Vele. Fıleg a közös titkunk miatt. Jaj, most megint sírok! Bocs. Nem vagy itt, hogy megvigasztalj! Hiányzol! Olyan kegyetlen ez a világ! Szeretlek, és ezért úgy fáj! Idı kell, hogy fel tudjam dolgozni! A múltat nem tudjuk megváltoztatni! Nem is kell! De el tudjuk fogadni! Mert Isten ad erıt hozzá!!! Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy te leszel a feleségem! Sohasem hagylak el! Nagyon szeretlek téged! Látod, én nem vagyok olyan, mint a többi férfi! Nem is leszek soha olyan! Hallod? Sohasem leszek olyan! Én Árpi vagyok! Megint sírok, még ha szégyen, vagy gicscses, akkor is! Tudod, miért történt ez velünk? Mert Isten tudta, hogy én így elfogadlak. És kérlek, ne magad hibáztasd! Érted? Ne magad hibáztasd, mert nem te tehetsz róla! Ez a világ nagyon gonosz és kegyetlen! Ne Istent hibáztasd! Kérlek! Ne Istent! Nem İ tette ezt velünk! Érted? Sátán olyan kegyetlen, hogy megkeseríti az életet! İ nagyon gonosz és kegyetlen! 85

Azért írom le ezt neked, mert nem tudtam volna úgysem elmondani neked sírás nélkül! Most is sírok! Nagyon fáj, ami veled történt! Egyszerően nem tudom megérteni, hogy lehet egy négy-ötéves kislányt molesztálni! Fogalma se volt annak az embernek, hogy mekkora fájdalmat tud ezzel okozni! Kegyetlenség ez! Most már értem, hogy miért nem akarsz gyorsan férjhez menni és gyerekeket szülni. Megértelek! Én addig várok RÁD, ameddig szükséges! OK? Várok rád! Jó? Ha úgy érzed, hogy túl gyors iramot diktálok, akkor, kérlek, állíts le! OK? Meg fogom érteni! Nagyon szeretlek! Látod, nekem lesz a legeslegkülönlegesebb feleségem! Az én feleségemnek hófehér a lelke! Most nagyon hiányzik az ölelésed és a csókjaid! Nagyon hiányzol! Hogy tudnak az emberek ilyen gonoszak lenni? Miért kell mindig Sátánra hallgatni? Miért? Miért? Miért? Hisz Sátán mindenkit győlöl! Hallgass rám, egyetlen szerelmem! Kérlek! Fogadj el engem és Istent! Mi szeretünk téged! Isten is! Igen! Isten is szeret! Gondold el, hogy megengedte mindezt, de azért, hogy a szíved és a lelked ne vehesse el Sátán! Érted? Sátán téged akar! A lelkedet és a szívedet akarja! Isten en86

gedte, hogy a testünkkel ezeket mőveljék, de a lelkünket nem bánthatják! Azok az emberek meg fogják kapni a büntetésüket! Isten megbünteti ıket! De te megmenekülsz! Isten gondoskodott rólad. Egy olyan fiúgyermeknek adott életet, akit egész életében arra készített, hogy téged elfogadjon és szeressen! Olyan dolgokat hozott az ı életébe is, amelyekkel felkészítette és megtanította arra, hogy téged szeretni tudjon. A gyermek felnıtt, és felkészült arra, hogy téged szerethessen! Ez az ember én vagyok. Nagyon szeretlek, Egyetlenem! Én elfogadlak, megbízok benned, és csak téged szeretlek! Más nıt nem, csak téged! Érted? Bízz bennem! Én már most csak neked élek, senki másnak! A lelkemet eljegyeztem neked! CSAK NEKED! Számomra nincs más rajtad kívül többé! Rajtad múlik, hogy igent mondasz-e vagy sem, én itt várok rád! Szeretlek téged: ÓCSAI TÍMEÁT. Egyetlen szerelmed: Árpid« A borítékba tettem a levelet és lezártam, majd azonnal fel is adtam. Másnap ismét írtam egy levelet. A borítékra ezt írtam: „Mert megjelent az Isten üdvözítı kegyelme minden embernek.” (Tit. 2: 11.) Ez így igaz, de sajnos nem mindenki látja így!

87

Az elsı támadást ugyanis attól kellett elszenvednem, akitıl nem vártam volna. Sátán éppen azt az embert, majd embereket használta fel ellenünk, akikben megbíztunk. Kriszti és Karcsi, majd Rózsika és apám, mindannyian ellenünk munkálkodtak. Elıször azt hittem, hogy édesanyám is, de benne kellemesen csalódtam. A következı pedig az volt Sátán kezében, akire a legkevésbé sem számítottam, vagyis meg sem álmodtam, hogy ı is Sátánnak fog engedelmeskedni. És ez csak a kezdet volt… Szóval, kezdjük az elején. Nemcsak a postára mentem kedden, hanem a fényképeket is beadtam elıhívatni. Ezek péntek elıtt már el is készültek, sıt a hatodikai levelemben már Timinek is küldtem belılük. Timi levele is megérkezett. Ez a két idézet önmagáért beszélt. »A megpróbáltatás sok esetben az a sötét alap, melyre Isten a hívı szívnek szánt kegyelmi ajándékának drága gyöngyeit kiteregeti, hogy azok minél szebben ragyogjanak. (Spurgeon)« »Sirasd meg, ember megszentségtelenített hiú, meddı életedet és az elsı könnycseppben megtalálod Istent. (P. Plus)« Meglepett, hogy Timi ilyen idézeteket küld a borítékokon? Nem. Én láttam az ı lelkét már attól kezdve, hogy elıször írt nekem. A szívébe láttam, és nem a külsıt néztem. Timi idézeteihez 88

úgy hozzászoktam már ekkor, hogy hiányoltam volna, ha nem küldi ıket. Felbontottam a levelet, és ez állt benne: »…Ha nem írod le, akkor is tudtam volna, hogy sírtál, mert reszketıs volt az írásod! Ne haragudj, hogy csak elméletileg ırizhettem meg neked a szüzességem. Látod, Isten, mit tett veled: sem adventista, sem szőz nem vagyok! Remélem, túl tudod tenni magad rajta! Nekem is sikerült valahogy túltennem magam rajta! Úgy rettegtem Angliában, hogy meg fogsz undorodni tılem, ha elmondom a titkomat! Köszi, hogy megértesz, és ennek ellenére is szeretsz! Remélem, ha szeretkezésre kerül majd a sor, a nászéjszakánkon, képes is leszek rá! És remélem, fogom tudni élvezni is…« A levélben még írt az elsı találkozásunkról és az irántam érzett szerelmérıl, mely kölcsönösségérıl ı is megbizonyosodott. Arra vágyott ı is, hogy újra találkozhassunk személyesen is, ne csak levélben, ahogy a múltban. Utóiratnak pedig ezt írta: »IGEN, A FELESÉGED leszek!« És bizony ezt hatalmas, csupa nagy betőkkel, pirossal írta le, és piros szív volt a felkiáltójel végén. Másik utóiratnak pedig egy kérdést tett fel: »Milyen győrőt szeretnél: ezüstöt, aranyat, simát vagy metszettet?«

89

Erre a kérdésre és a két utóiratra vajon mit lehet válaszolni? Nem beszélve az egész levélrıl… Nem írásban válaszoltam, hanem készültem Timi érkezésére. Mindennel elıkészültem, hogy mire jön, ne érjen felkészületlenül az újbóli találkozásunk. Nemcsak fizikailag készültem, bár takarítottam, rendet raktam, új ágynemő, étel stb., hanem fıleg lelkileg. A borjúknál dolgoztam, amikor apám megjelent. - Rendben van minden? – kérdezte, ahogy mindig. - Igen. Miért kérdezed? – kérdeztem. - Pénteken jönnek? – kérdezte ismét. - Igen – bólintottam. - Remélem, nem úgy fog elsülni, mint amikor Ildiéket fogadtuk – mondta apám. - Annak úgy kellett lennie – vontam meg a vállam, és nem is bántam, hogy akkor minden „balul ütött ki”, mert nem is akartam, hogy a két család összejöjjön. - Úgy érzem, én is tehetek róla, hogy akkor úgy sikerült – mondta késıbb. - Ne is törıdj vele. Nem illettünk egymáshoz – mondtam, és azt látta rajtam, hogy ezt nem is bánom.

90

- És, ha ezzel a lánnyal is így jársz? – kérdezte. - Nem. Ez most egészen más! – mondtam határozottan. - Ennyire biztos vagy benne? – kérdezte kétkedıen apám. - Igen! Feleségül fogom venni! – mondtam ismét határozottan. Csóválni kezdte a fejét, és így szólt: - Pedig egy sütetbıl elég egy is! - Timi nem „egy sütet” Krisztivel! - tiltakoztam. – İk egészen különbözıek. - Éppen ez az! – vágta rá apám. - Mi bajod van Timivel? – kérdeztem, és könnybe lábadt a szemem, majd rögtön végig is futott az arcomon egy könnycsepp. – Még nem is láttad! - Világi, és csúnyán beszél az anyjával – vágta a fejemhez hirtelen. Eddig a pillanatig azt hittem, hogy apámnak elmondta anyám azt, amit Timirıl mondtam. Itt viszont lebukott Karcsi. Honnan tudja apám, aki sohasem látta és nem is hallotta Timit, és azt, ahogyan az anyjával beszél?! - Hamarosan megkeresztelkedik, de ha nem, akkor is szeretem, és ha egy életen át várnom is kell rá, feleségül veszem! – mondtam makacsul,

91

és hozzátettem: - Ahogy az anyjával beszél, annak meg oka van! Nem részleteztem tovább, mert a sírástól elcsuklott a hangom. - Látod, ez a baj veled – mondta, amikor azt látta, hogy sírok. – Neked meg se kellene nısülnöd! Erre a mondatra összeszorult a torkom. Ildit hozzám adták volna, ha én nem tartok ki az erkölcsi elveim mellett. Elbénáztam, mert nem voltam elég rámenıs, határozott és célratörı. Hiába noszogatott Ildi, hogy tegyem azt, ami egy férfitıl elvárható, én haboztam és visszakoztam. Mindig az csengett a fülembe, hogy „mi lesz, ha az Igazira rátalálok?”, és az, hogy „hogy nézek az Igazim szemébe, ha most nem mondok nemet?”. Az apósjelölt szavai magukért beszéltek: „Fiatal még az én lányomhoz!” És Ildi várt és várt. Közben udvaroltatott magának Karcsival és férjhez ment hozzá… Én is vártam, de nem Ildire, hanem az Igazira, méghozzá egyedül! Kerestem az Igazit, még Ildiben is, de nem ı volt az. Timivel kölcsönös volt a szerelmünk, és csak azért nem udvaroltam neki eddig személyesen, mert Angliában volt, én meg dolgoztam és iskolába jártam itthon. Ugyanazt csináltuk Timivel, csak távol voltunk egymástól. Most Timi hazajött és végre együtt 92

tervezhetjük az életünket. Timi jönni fog hozzám, mert az elsı találkozásunk megpecsételte a több hónapi ismerkedésünket, levelezésünket. Nem akartam, hogy apuka ezt tönkretegye a második találkozásunk alkalmával. Az pedig, hogy „egy sütetbıl elég egy is”, nagyon fájt. Timi és a nıvére, Kriszti fényévekre volt és van egymástól. Timi nem adventista, de hisz Jézusban és szereti İt. Kriszti adventista, de az erıszakoskodása, makacssága és lázadása, sıt a kétszínősége Sátánt tükrözte! Jézus ıszinte volt és sohasem erıltetett rá senkire semmit! Én Timire nem erıltettem rá magam és nem kényszeríttetem semmire. Nem erıszakoskodtam, hogy szeresse az anyját és keresztelkedjen meg. Apám elıítélettel volt Timivel szemben, és készpénznek vette azt, amit Karcsi és Kriszti mondtak róla. Az viszont sokkolt, hogy Krisztiben totálisan megbízott. Ki volt Kriszti, hogy így kivívta apám bizalmát? Úgy éreztem, hogy megint kígyót melenget a keblén, mint a fogadott öcsém esetében. Bennük is már késın, túl késın csalódott. Képes volt hátat fordítani a saját gyerekeinek, csak ıket el ne veszítse! İk pedig úgy ugráltak, ahogy az apám fütyült! Kriszti benyalta magát apám szívébe, és Karcsit úgy rángatta, ahogy akarta. Engem viszont nem! Félresikerült a terve velem és Timi93

vel kapcsolatban. Azt hitte, hogy mi ketten párhuzamosan fogjuk az ı szekerüket tolni, de az eszébe sem jutott, hogy egymásra találva éppen így formáljuk meg a saját szekerünket. Mikor erre rádöbbent Kriszti és Karcsi, aknamunkához fogtak. Beleköptünk a levesükbe, így most Karcsi ellenünk hangolta apukát, mert Kriszti veszélyben érezte a kapcsolatukat. Valahogy „az jut errıl eszembe”, és ezt Krisztitıl kölcsönöztem, hogy elsıbıl lesznek az utolsók és utolsókból az elsık. Karcsitól egy évvel idısebb vagyok, és ez csak egy a sok közül, mely alapján kijelenthetem: sohasem voltam második! Nem egymás elleni versengés a élet, hanem Sátán elleni hadviselés, ha Isten katonái, harcosai vagyunk. Eddig egyedül harcoltam Istent képviselve, de most megkaptam a Teremtınktıl a társamat, aki hozzám illı segítıtársam! Tudtam, hogy a feladatom a Timi melletti határozott kiállás. Miért? Mert szeretem, és vele fogok élni. Apámat ismertem születésem óta. Tudtam, hogy mit kell tennem. Petıfi ezt írta: »…Beszéltünk errıl, arról, ami nyelvünkre jött; Még a színészetrıl is sok más egyéb között. Szemében „mesterségem” most is nagy szálka még; 94

Elıítéletét az évek nem szüntették. „No csak hitvány élet az a komédia! Fülemnek ily dicsérést kellett hallgatnia. „Tudom, sokat koplaltál, mutatja is szined, Szeretném látni egyszer, mint hánysz bukfenceket.” Én mőértı beszédit mosolyogva hallgatám; De ı makacs fej! föl nem világosíthatám. Továbbá elszavaltam egy bordalom neki; S nagyon, nagyon örültem, hogy megnevetteti. De ı nem tartja nagyra, hogy költı fia van; Elıtte minden ilyes dolog haszontalan. Nem is lehet csodálni! Csak húsvágáshoz ért, Nem sok hajszála hullt ki a tudományokért.« (Egy estém otthon – részlet) Apám nem volt tanulatlan, húsvágáshoz értı férfi, akinek nem sok hajszála hullt ki a tudományokért. Azért óvott engem is a továbbtanulástól, mert tudta, hogy én nem vagyok „színész”, aki képmutatóként csőri-csavarja az igazságot. Ismert apám, hogy én nem hazudok, és ezért „semmire sem viszem”. Sohasem érdekelt az sem, hogy harácsoljak. Nem akartam minden úton-módon kincseket szerezni a földön, mert az odavész… Viszont mennyei kincseket annál in-

95

kább! Timi ilyen kincs a számomra, mert vele együtt leszünk az örökkévalóságban is!


Pénteken Timi és Rózsika megérkeztek hozzánk. A vonathoz eléjük mentem. Beteljesült az, amit Timi ígért: „Holnap találkozunk!”, írta a levelében, és így folytatta: »Már alig várom a holnapot, hogy mehessek HOZZÁD!!!!« És bizony hozzám jött, nem a szüleimhez. Ebbıl lett a nagy galiba. A szokás az volt, hogy ha úrvacsora volt a gyüliben, akkor elıtte a lelkész végigjárta a gyülekezeti tagokat. Én voltam a diakónusvezetı, és többször is szóvá tettem, hogy a vírusfertızés miatt, ne egy kehelybıl úrvacsorázzunk. Ne igyunk egymás után, hanem figyelve a higiéniára és betartva az írott és íratlan szabályokat, óvjuk az egészségünket. A javaslatomat a „helyi szokásoknak megfelelıen” elvetették, így nekem negyedévente sebes lett a szám széle. Most, hogy Timiéknél ettünk és ittunk, nem voltam elég óvatos, és sebes lett a szám. A lelkész, aki Ildinek az unokatestvére is volt történetesen, meglátta a számat, és mikor kérdezte, hogy mi újság van velem, én eldicsekedtem a leendı feleségemmel. - İ csókolta így ki a szádat? – gúnyolódott.

96

Egy lelkész így „poénkodik”…vádaskodik ok nélkül…


Kivasaltuk és elıkészítettük az úrvacsorai „egyenruhákat”, a fekete öltönyöket, szoknyát stb. Timi meg is kérdezte, hogy valakit gyászolunk-e, vagy ballagásra megyünk-e. Mondtam, hogy ne aggódjon, mi még nem az úrvacsoránál tartunk. Anyámnak pedig mondtam, hogy most sokkal fontosabb dolgom van, mint képmutatóskodni a templomban. Timivel más programunk lesz! Anyám megértette és megbízott bennem. Ugyanígy elterveztük, hogy mivel két szobás a házam, az elsı vendégszobában Timit vendégül látom. Semmi értelmét nem láttam a szomszédban elhelyezésnek. - Persze, hisz a te vendéged – mondta anyám. Rózsika kétségbeesett. - Mit fognak szólni az emberek? – kérdezte aggódva, hiszen az ı lánya nem olyan… Magamban csak ezt reagáltam: Most félti? Már nem olyan… Éppen ı miatta van a lányának „múltja”… És félti?! Másrészrıl pedig, mit gondol rólam? Minek néz engem, hogy pont tılem félti a lányát? Dühös voltam! Ó, ha tudná! De

97

úgyis meg fogja tudni elıbb-utóbb! Teszek róla, hogy szembesülhessen azzal, hogy a lánya élete romokból indul! Este „hazamentünk”, és elindultunk, hogy bemutassam Timinek azt a települést, ahol lakom. Sétáltunk azokon az utcákon, melyeken felnıttem, majd kimentünk a Gyártelepre is. A két település között félúton azt kérdeztem Timitıl, hogy szerinte hol vagyunk. Nem látott igazán sokat a sötétben, és amikor megkérdeztem tıle, hogy fél-e a temetıtıl, kitalálta, hogy mellette haladunk el. Belém karolt, belém kapaszkodott, és bátran elmondtam neki, hogy a halottak Jézus szerint alszanak a feltámadásig. Tılük nem kell félni még éjszaka sem. A Gyártelepen egy társasház elıtt haladtunk el, amikor Timinek megmutattam azzal a szemmel, amivel én látom. - Laknál itt? – kérdeztem. - Nem! Olyan lepukkant! – mondta, és én elmondtam neki, hogy ha az újjáteremtése után látná, akkor mit is látna. Ha rajtam múlna, úgy újítanám fel, hogy rá sem lehetne ismerni. Elmondtam azt is, hogy sokszor vágytam rá, hogy itt lakjak. Elıször is a Gyártelepen nincs templom vagy imaház, ezért igencsak szükséges lenne egy kiképzıközpont, ahonnan terjedhetne Isten üzenete. A nagyszüleim itt laknak, de ha ık nem 98

lesznek, mert már idısek, akkor nem marad itt senki Isten üzenetét hirdetni. Másodszor a vonathoz ez a ház néhány percre van, így nem kell kilométereket utazni a vonatig. Télen ez nagy elıny, hiszen sokat fagyoskodtam az iskola miatt… Kimentünk a vasútállomás peronjára is, majd haza. És, hogy a bölcs Agúr elıtt mi volt megfoghatatlan, átláthatatlan: „E három megfoghatatlan elıttem, és e négy dolgot nem tudom: A keselyő útját az égen, a kígyó útját a kısziklán, a hajó nyomát a mély tengeren, és a férfi útját a leányzóval.” (Példabeszédek 30: 18-19.) Ha azt kérdeznék tılem, merre sétáltunk, nem tudnám pontosan felvázolni a térképre. Nem is az volt a lényeg, hanem az, hogy mikrıl beszélgettünk és mit éreztünk egymás iránt… Rózsika másnap elmondta, hogy nem tudott aludni és hallotta, amikor hazajöttünk hajnalban. Az anyáké az aggódás, a szerelmeseké a boldogság. Reggel úgy készültünk, hogy nem a gyülekezetbe megyünk. Ez szintén felzaklatta és megbotránkoztatta a jó népet. Timivel és a Bibliámmal a kezemben kimentünk arra a helyre, ahol gyermekkoromban sokat játszottunk, míg a szüleim méhészkedtek az erdıben. Timinek megmu99

tattam azokat a csodálatos helyeket, melyek még ırizték Isten teremtı munkáját. Az erdı az a hely, ahol mindig jelen van Isten, nem mintha máshol nem lenne ott… - Nem jöttök gyülekezetbe? – kérdezték és hozzátették: - Pedig most lesz úrvacsora! Timi esetében, a keresztség elıtt túl korai lett volna az úrvacsorával kezdeni. Ráadásul úgy, hogy a helyi szokásoknak megfelelıen zajlódik a ceremónia, és a vendégek kint várakoznak… Nem vehetnek részt a szertartásban! A férfiak különvonulnak… Timit így az egyház azonnal különszakítaná tılem! Lehet, hogy örökre…, fıleg ha kényszernek érzi…. Ehelyett mi az erdıben fellapoztuk a Bibliában az Énekek Énekét, és elkezdtük olvasni: „Énekek Éneke, Salamoné. Csókoljon meg engem az ı szájának csókjaival.” „Mint a liliom a tövisek között, olyan az én mátkám a leányok között. Mint az almafa az erdı fái között, olyan az én szerelmesem az ifjak közt. Az ı árnyékában felette igen kívánok ülni.” Ahogy olvastuk, úgy beszélgettünk Isten beszédérıl. Elmondtam neki, hogy Jézus a vılegényünk, és mi vagyunk a menyasszonyai. Isten liliomnak lát engem és Timit, azokat pedig, akik bennünket Sátán szolgáiként bántanak és „szur100

kálnak”, fájdalmat okoznak és megrontanak, azokat töviseknek. Mi almafának látjuk Jézust, Aki az erdı fái között törékenynek, kiszolgáltatottnak és védtelennek látszik, de éppen az áldozatával válhatott egyedüli és kizárólagos Megváltónkká. Az İ árnyéka, védelme, elfedezı áldozata az, amelyre mindennél jobban vágyunk. Az İ kegyelmét kívánjuk, sóvárogjuk. Jézusról, a szerelmes vılegényrıl beszélgettünk és magunkról, a menyasszonyokról, akiknek İ személyesen ajánlja fel a szeretetét. Nem kényszeríti ránk, nem úgy adja, mint az emberek: szervezett formában, „hivatalosan”. És, ha nem ott és akkor szeretjük Istent, akkor azzal fenyeget a többi tövis, hogy elkárhozunk. Az elkárhozás pedig nem más, mint a gyülekezetbıl való kizárás… Timinek elmondtam, hogy addig tart a menyasszonyi státuszunk, amíg Jézus el nem jön értünk, és együtt meg nem ünnepeljük a menyegzın a végsı találkozást. Addig közeledünk és távolodunk, vágyakozunk és újra Jézus közelségébe jutunk. Ahogy az életben is: a menyasszony és a vılegény együtt vannak, majd búcsúznak és eltávolodnak egymástól, majd ismét összejönnek és együtt vannak, hogy búcsúzzanak… Igazából ezt a „férfi útját a leányzóval” csak most kezdtük kóstolgatni, de mindenképpen sze101

rettük volna a valóságban is végigélni. Aki itt elsısorban a szexre gondol, az nagyon rossz úton jár! Mi az eljegyzésrıl beszéltünk, és arról, hogy szükséges, és mi szeretnénk, de nem kényszerbıl. Mindketten vágytunk arra, hogy mindenki tudja: összetartozunk és egymásiéi vagyunk! El kell jegyeznünk egymást! És ez a kell nem azonos a kényszerrel, hanem közös döntés szabad akaratunkból. Együtt akarunk élni, létezni, méghozzá Jézussal hárman! Délután hazafelé jöttünk, amikor szembetalálkoztunk a szüleinkkel. Szombat délután volt, és bennünket betöltött az, amit átéltünk: összefonódtunk hárman Jézussal. Timi és én vágytunk arra, hogy Jézus irányítsa a sorsunkat. Imádkoztunk is ezért. Viszont az úrvacsora után a szüleink azzal foglalkoztak, hogy megmutassák Rózsikának a Krisztiék házát. Nekik inkább az volt a fontos szombaton, hogy a ceremónia után a fizikai dolgokkal dicsekedjenek egymásnak. Eszemben volt egész nap az, amit Timi olvasott fel reggel ébredés után. Az „İrzıangyal” címő kis írást, melyet én régóta ismertem már. Timi szájából hallani azonban teljesen más jelentıségővé vált. Idézem ezt most: »- Mondd meg nekem angyal, miért némultak el ma a hárfák? Miért nem hallatszik sehol a mennyben zene? 102

Az angyal szomorúan lefelé irányította tekintetét: - Éppen ebben a pillanatban lett egy név kitörölve az Élet könyvébıl. Minden angyal szomorkodik, különösen én. - Miért? - Azért, mert én vagyok az ırzıangyala. Félek, hogy valamit elmulasztottam, noha igyekeztem minden tılem telhetıt megtenni. Megpróbáltam szívére hatni. Mindig ıriztem és óvtam, hogy legalább még alkalmat kínáljak számára. Azonban most kellett végleg eldöntenem, azaz belátnom, hogy az egész Menny nem tudja megváltoztatni. Isten sohasem avatkozik erıszakkal az ember dolgába. İ azt mondja nekünk, angyaloknak: „- Látjátok-e azt az embert? İ éppen készül határozatot hozni, s ettıl a határozattól függ, hogy élni fog-e, vagy pedig az örök kárhozat lesz osztályrésze. Ezt a határozatot azonban önmagában kell meghoznia, teljesen szabad akaratára támaszkodva. Ne avatkozzatok határozathozatalába!” - Ezért nekem, ırzıangyalának is tehetetlenül és szomorúan kell távoznom, ha ı a halálba vezetı határozat mellett dönt. - Tudom, nem könnyő ez. Csakhogy ez a szomorúság nem tart sokáig – mondtam. – A név kitöröltetik, ti pedig más emberekhez fordultok.

103

Vannak még énekek, melyeket el kell énekelni, és szívek, melyeket meg kell nyerni. - Ó nem! Az Élet könyvébıl való kitörléssel még nincs minden befejezve. Van még néhány nem kívánatos dolog, feladat, melyeket az ırzıangyalnak még késıbb el kell végeznie! Jöjj velem, és lásd meg! Elvezetett egy ünnepélyesen megterített asztalhoz, mely szebb és pazarabb volt mindennél. Bizonyára több kilométer hosszú volt, s arany és ezüst ragyogott az asztalról. Tulajdonképpen én is meg voltam hívva arra a lakomára. El sem tudtam volna képzelni, hogy az az asztal olyan gyönyörő lesz! Láttam, amint az angyal serényen járkál az asztal mellett, mintha keresne valamit. Egyszerre csak megállt, és levett az asztalról egy arany lemezecskét valakinek a nevével, és másikat tett a helyébe. Ez valóban szomorú feladat lehetett. Bizonyára senki sem vetné meg a lakomára való meghívást, ha látta volna azt, amit én láttam. Bizonyára nagyon szomorú az Üdvözítınk, Aki az emberek számára ilyen gyönyörő asztalt terített, amikor azt mondja valaki Neki: „- Elnézést kérek, nem tudok elmenni!” Elindultam ezután az angyallal egy gyönyörő terem felé, amilyent azelıtt még sohasem láttam. Bementünk, tele volt ragyogó hárfákkal, 104

mindegyikbe egy név volt vésve. Az angyal gyorsan áthaladt a termen és mondott valamit egy másik angyalnak, aki itt dolgozott. Megvártuk, míg az egyik hárfáról kitörölt egy nevet és a helyébe másikat vésett. Az angyal felém fordult: - Bizonyára nem tudott hárfán játszani. És kimondhatatlan szomorúságot éreztem ki a hangjából. Azután valamilyen mőhelybe mentünk. Ott ragyogó koronákat készítettek, melyeket fényes csillagok díszítettek. Minden koronára egy név volt vésve. Megálltunk egy angyal mellett, aki itt dolgozott, és el voltunk ragadtatva egy újan készült korona láttán. - Elbájoló! – gyönyörködtünk hangosan. - Igen, ez a legszebb, melyet eddig készítettem. Remélem, tetszeni fog neki. Kísérı angyalom elsápadt, és szomorúan elfordult felém, és így szólt: - Hogy mondjam meg neki? Hogy magyarázzam meg, hogy nem kellett neki ez a gyönyörő korona? Hogy mondjam meg, hogy valaki jobban értékelte az emberek tetszését, mint ezt a nagy elıjogot? Ennyibıl áll az egész bizonyára, gondoltam. A név ki lett törölve az Élet könyvébıl, eltőnik a pompás asztalról, a hárfáról, a koronáról. De tévedtem. Az angyal magához hívott.

105

- Jöjj csak, még nem vagyunk készen! Még ott van a lakhely. Gyönyörő utcákon vezetett keresztül. Azoknak a házaknak a szépségét nem lehet leírni! Még a lélegzetemet is visszafojtottam a gyönyörködésben, miközben ezt mondtam az angyalnak: - El sem tudtam képzelni, hogy ilyenek! Ez több, mint gyönyörő! Ó, ha az emberek tudnák, milyen gyönyörőek! Hiszem, hogy minden nap azon törekednének, hogy elnyerjék azokat a házakat! Az angyal figyelemmel kísérte tekintetemet, látta, hogy gyönyörködöm, majd szomorúan azt mondta: - Még üresek… Az arany utcákon keresztül egy gyönyörő házhoz vezetett. Magamon kívül voltam a gyönyörőségtıl, és észre sem vettem, hogy az angyal a bejárathoz ment, kitörölte a lakó nevét és új nevet írt az ajtóra. Ekkor egy kellemes, mély hangot hallottam. Felismertem Üdvözítım hangját. Annyi szomorúság érzıdött belıle, hogy ki sem lehet mondani. Megkérdezte: - Hát nem akarta ezt a házat? Nem is várt választ, hanem folytatta:

106

- Külön az ı számára készítettem! Jobban tetszett neki az, amelyik lenn a Földön van… Az angyal szomorúan elfordította tekintetét. Nehéz ilyenkor még szólni is, ilyenkor még a hárfák is hallgatnak a Mennyben, sehol sem hallatszik most zene… Ekkor félelemmel megszakítottam a csendet, csakhogy valamit mondjak, azaz kérdezzek: - Mondd angyal, kinek a nevét törölted ma ki az Élet könyvébıl? Miközben ezt kimondtam, szörnyő rettegés fogott el, csak nem az én nevem volt? Jaj, talán csak nem az én nevem törölték ki az Élet könyvébıl?! Az angyal, mintha csak kitalálta volna gondolatomat, gyöngéden kézen fogott, és egy ház felé vezetett, mely elsı látásra nagyon megtetszett, és ha választottam volna, ezt választottam volna ki magamnak. És íme, még itt van, az én nevemmel! Még nem késı! Pedig olyan hidegen viselkedtem eddig, olyan kevésre értékeltem ezeket az otthonokat, amelyek nem pénzen, hanem drága véren lettek megvásárolva a golgotai kereszten. Az Üdvözítınk szavai még a fülemben csengtek: „- Hát nem akarta a házat? Jobban tetszik az, amelyik lenn a Földön van?” Valóban nem értékelte a Mennyet.«

107

Mi egész nap a mennyei dogokkal foglalkoztunk, és Jézussal töltöttük a napot. A szerelem oly nagy volt, hogy úgy éreztük, már a mennyei békességbe és szeretetbe kóstoltunk bele. Totálisan kizártuk a gondolatainkból a földi dolgokat. Nem érdekelt senki és semmi, akik és amik elterelik a figyelmünket a földiek felé. Éppen azért volt olyan nagy a fájdalom a lelkemben, amikor találkoztunk a szüleinkkel, akik akkor igyekeztek elkápráztatni Rózsikát a Krisztiéknek építendı házukkal… A pénz, a földi jólét és vagyon volt az, amire ráterelték Rózsika figyelmét így az úrvacsorát követıen. Nekünk ezek aznap a legkevésbé sem számítottak. - Megmutattad Karcsiék házát Timinek? – kérdezték a szüleink. - Nem. Eszembe sem jutott – válaszoltam az igazságnak híven. - Hol voltatok? – kérdezték kíváncsian. - Kint voltunk Sándor bácsi tanyájánál az erdıben – válaszoltam. - Kár, hogy nem voltatok az úrvacsorán. Olyan szép volt! – mondta anyám. Még nekem volt bőntudatom! Nem szóltam semmit, mert összezavartak hirtelen a szavaik. Bőn volt távol maradni? Hirtelen azonban felriasztottak a szavai: 108

- Megmutatjuk Rózsikának Karcsi telkét! – mondta anyám. - A borjúkat elrendezed? – kérdezte apám. - Persze, majd megyek és elrendezem – mondtam kötelességtudóan. Miután hazaértünk, átöltöztem, és Timivel ketten kimentünk a borjúkhoz. Megetettem és megitattam ıket. Közben azonban, Timivel együtt gyönyörködtünk az Isten által teremtett álltokban, simogattunk ıket és megszeretgettük. És igen, szerelmesen csókolóztunk is… A kötelességeim elvégzése után aztán mehettünk megint sétálni…


Vasárnap a munkám végeztével, ahova Timi is elkísért, reggeli után elkértem az autót, és bementünk a városba. Senkivel sem közöltem, hogy mi a valódi ok. Meglepetésnek szántam. Az autóra úgysem volt szüksége délelıtt senkinek, és így nem hiányolta senki. Azt hitte mindenki, hogy a földjeinkkel fogok dicsekedni, és Timit a „családi vagyonnal” akarom elkápráztatni. Ezek azonban engem sohasem érdekeltek! Ami a nevemen volt, arról sem rendelkezhettem egyedül. Engedély nélkül el sem adhattam!

109

- A tied – mondtam apám, de kikötötte: - De el ne merd adni! Tudta, hogy ha rajtam múlik, azt is Isten munkájára fogom fordítani… Az utunk egyenesen a városba vezetett. Pénzt bıven vittem magammal, és így nem kellett félnem, hogy anyagi akadálya lesz a meglepetésnek. Az ékszerüzlet vasárnap is nyitva volt. Ezt tudtam jól. - Hova megyünk? – kérdezte Timi. - Meglepi! – mondtam, mert egészen eddig Timi sem tudta, hogy el akarom jegyezni, míg az ékszerüzletbe be nem léptünk. Azt hitte, hogy a bevásárlóközpontba nem ezért jöttünk, hanem csak kikapcsolódni és nézelıdni, vásárolni. Ajándékra számított, de nem jegygyőrőre! Az eladónınek ezt mondtam: - Szeretnénk eljegyezni egymást, ezért megnéznénk a jegygyőrőket. İ mosolyogva elıvette a készletet, és felém tartotta. - Ez a választék – mondta. Ránéztünk a győrőkre, és aztán egymásra, majd egyszerre mutattunk rá az egyikre. - Ezt szeretnénk! – mondtuk egyszerre. Még az eladónı is meglepıdött ezen a hirtelen, egybehangzó és azonos választáson. Már 110

csak a méret volt kérdéses. Kivette a helyérıl a győrőket. A nagyban benne volt a kicsi is. Felpróbáltuk, és pont jó volt. Az eladónı azt javasolta, hogy hoz hátulról más méretőeket is, és jól fontoljuk meg, mert késıbb is változhat az ujjméretünk. A szakvéleménye alapján az enyém egy picit bı volt, de erısködtem, hogy az maradjon, amit elıször kiválasztottunk. - Legfeljebb a másik ujjamra átteszem – mondtam, és úgy voltam vele, hogy én úgysem azon fogom hordani, amin mindenki más. Már csak azért sem! Megvettük tehát, és bár sokallhattuk volna az árát, hiszen, amikor Karcsinak kölcsönadtam és megvette a győrőiket, annyit fizetett a kettıért, mint a Timi győrője, bennünket mégsem az érdekelt, hogy mi az anyagi értéke. Sıt! Az eszmei értéke volt a fontos! - Az ára ennek mindig is többet fog érni, mint a sima aranynak – mondta az eladónı, és így folytatta a dicsérı jellemzést: - Ezek a győrők tulajdonképpen duplák. Két győrő van egyben. A külsı fehérarany, a belsı arany. Metszett sorminta van a külsıben. Nehezen fog kopni, mert a keménysége sokkal nagyobb, mint az aranynak. Bennünket azonban az érdekelt, hogy minél hamarabb eljegyezhessük egymást. Fizetés után 111

olyan helyre igyekeztünk, ahol csend és nyugalom van. A város tava volt az, ahova kimentünk. A fahídon át jutottunk el az eljegyzésünk helyszínéhez. Felhúztuk egymás ujjára a győrőket, és örök hőséget fogadtunk és imádkoztunk. Ennyi volt? Számunkra nem. Minden mozdulat mögött érzelmek és gondolatok voltak. Mindent szerelemben tettünk, és komolyan is gondoltuk! Isten színe elıtt fogadtunk örök hőséget, és azért imádkoztunk, hogy senki és semmi ne állhasson hármónk közé! Nem ketten voltunk ott, és nem ketten tettük azt, amit tettünk. Isten volt jelen, és ez nem egy olyan ceremónia volt, amit az emberek szemének csináltunk. Tudtuk, hogy innen nincs visszaút, és boldogan mondtunk egymásnak igent. Az örök hőség pedig itt valóban örök hőséget jelentett, mely ma is tart, és nemcsak a Földre érvényes, hanem amikor Isten helyreállítja az İ országát, birodalmát, melynek már nem fog határt szabni a bőn, és nem rothasztja belülrıl Sátán, akkor is tartani fog és érvényes lesz! Ennyire komolyan vettük az eljegyzést? Igen! Hazaindultunk, és már nem én és Timi jöttünk, hanem velünk együtt Isten is. Hangsúlyozom újra: velünk együtt Isten! Hárman jöttünk, 112

mégis együtt! Timi még nem volt adventista, mégis ott voltunk hárman, mert tudtuk, hogy nem az számít, amit az emberek néznek… Hazaérve a konyhában találtuk anyámat és Rózsikát. Éppen az ebédet készítették és beszélgettek. Timivel kézen fogva jelentettük be az eljegyzésünket. Teljesen lesokkolta ıket a hír. Túl gyorsnak tartották. Látni kellene azokat az arcokat! És mi láttuk is… Nem térden állva kértem meg Timi kezét, ahogy a filmekben, hanem még levélben, amikor Angliában volt a leendı feleségem, és nem az édesanyjától, aki még ekkor sem tudta, hogy a lányát a sógora szexuális tárgynak, segédeszköznek használta… Mi voltunk túl gyorsak? Mi kapkodtuk el a dolgokat? Vagy, ahogy erre reagálnak sokan: „Ezt nem így szokták csinálni”. Valóban nem így szokták… Manapság nem szoktak örök hőséget fogadni az emberek, fıleg nem az eljegyzésük alkalmával, ráadásul nem Istent belevonva. Nem is házasodnak, és ha már itt tartunk, beszélhetnénk arról, hogy mi a fontos az embereknek önmagukon kívül. Mi nem önmagunk miatt tettük ezt. Nem volt önzés abban, amit tettünk. Nem egy „jó nıt” kaparintottam meg, hanem Timinek tettem ígéretet, hogy a Mennybe való hazatérés után is együtt 113

fogunk állni Jézus elıtt! Addig pedig ezen a rögös úton, a bőnös Földön, mint Isten harcosai, harcostársai, katonái, együtt küzdünk vállvetve Sátán ellen, a bőn és a halál ellen! Tudtuk, hogy folyamatos támadásnak leszünk kitéve itt a fronton, az arcvonalban, de azt is tudtuk, hogy Isten sohasem hagy el bennünket és nem csap be! - Akkor ez az ebéd eljegyzési ebéd lesz – mondta anyám, miután kigyönyörködték magukat a győrőinkben. Rózsika, vagy ahogy ekkortól szólítottam: anyu, még mindig nem tudott hová lenni a meglepetéstıl. Az iskolával hozakodott elı, és azzal, hogy „mikor lesz esküvı?”, „kitőztétek-e már az esküvı napját?” stb. Timivel megbeszéltük, hogy még egy napig marad, anyut viszont elvisszük a vonathoz ebéd után. Megvártuk az ebéddel édesapámat is, aztán fényképezkedtünk, ebédeltünk. Timi még egy napig maradt, aztán elkezdıdött az az idıszak, ami próbára tette az örök hőségünket, mi pedig bizonyíthattunk. Timi így írt, miután különszakított bennünket a távolság: »Épp olyan voltam én is mint a többi lány, mint tarka réten egy aprócska virág. Mint egy kicsiny madár a hatalmas égen, 114

Mint egyetlen csepp az élet tengerében. Most én vagyok a nap egyetlen sugara, én vagyok az égbolt szárnyaló madara. Köszönöm drágám, hogy egyetlenné tettél, és hogy a mindenem, az életem lettél!« A jövendıbeli férjének, nekem ezt írta továbbá: »Hétfın nagy nehezen hazaérkeztem. Nagyon meleg volt a buszon, sıt, még egy baleset miatt is fél órával késıbb értem haza. Kilenc óra fele értem ide! Nagyon álmos voltam. A leveleid + a képek már itt vártak! A csókos kép nagyon tetszik! Anyámék is végignézték! Tesóm nagyon örül az eljegyzésünknek! Már hogyne örülne, mikor mi ketten „ikrek” vagyunk, és mindent majdnem egyszerre csinálunk! Természetesen mindent el kellett mesélnem tövirıl-hegyire.« Itt meg kell állnom az idézetben. Elıször is magyarázatra szorul egy-két dolog. Timi vonatra szállt, majd busszal ment tovább hazáig az átszállás után. És igen, hétfın annyira nem akartunk megválni egymástól, hogy Timitıl a vonatnál alig tudtunk elszakadni egymástól. Legszívesebben el sem engedtem volna soha többé, és ı sem engem. Igen, bevallom, hogy sírva mentem haza férfi létemre. Nem úgy, felszabadulva és megkönnyebbülve, mint annak idején Ilditıl, az adventista exemtıl… 115

A leveleimet még elızı héten adtam fel, benne az elsı találkozásunkon készített képekkel. A „csókos kép” az volt, amit Karcsi készített rólunk akkor, és amin megbotránkozott! Anyu és Kriszti örültek az eljegyzésünknek, de csak „majdnem”, ugyanis ahogy Kriszti csak „majdnem” volt „ikertestvére” Timinek (3 évvel idısebb), úgy majdnem „egyszerre” és „majdnem” azt is csinálták. Gyakorlatilag ég és föld volt a különbség! Mi nem a Földre terveztünk, és nem ide álmodtuk meg a jövınket… Timi persze távolról sem mondott el nekik mindent. Figyeld a folytatást: »Nem mondtam arról senkinek semmit, hogy mikor szeretnének összeházasodni, bár anyám igyekszik egy jövı nyarat kicsikarni!« Igen, kitőztük az esküvınk idıpontját is! Timi még nem adventista, és kitőztük az esküvınk idıpontját?! A szüleim ezen totálisan kiakadtak volna, ha tudták volna… Ahogy viszont Timi nem árulkodott, és így kiderült, kiben mi lakozik, úgy én sem mondtam semmit, és kibuggyant az emberektıl, ami vagy inkább aki bennük bujkált. Emberek azonban nem változtathatnak rajta, sıt, még csak nem is befolyásolják Isten tervét! Vagy együtt munkálkodnak a „jóra”, vagy szembe fordulnak vele, és küzdenek ellene, és akkor is 116

azt segítik elı. Istennel sakkozni csak így lehet. Így vagy úgy, de İ gyız, és mivel tudja minden lépésünket, ismeri a gondolatainkat, már akkor nyert, amikor le sem ültünk még játszani, sıt, még meg sem születtünk, meg sem fogantunk… Sakk és matt! Így ülj le játszani Istennel predesztináció! Timinek vettünk az útra egy esküvıi magazint. Miután az iskoláról írt, amit „nem hagyhat félbe”, ezt írta: »Az esküvıs újságot megnéztem. Tüneményes ruhák vannak benne! Majd te is megnézed ıket pénteken! OK? Épp most jött haza anyám. Megkaptam a sulitól a levelet. Fel vagyok véve! Majd ezt megbeszéljük, ha jössz, jó? Már nagyon várlak! Úgy hiányzol! Utóirat: Mindig a győrőmet nézem, hogy biztos legyek, nem álmodtam az egészet!« A suli, amit Timi „nem hagyhat félbe”, arra csak ekkor vették fel. Tehát, ha nem kezdi el, akkor az csak egy papír, egy döntés marad. Egy lehetıség, mellyel nem él Timi. Októberben pedig esküvı lesz, és nem iskola! Ezt persze nem mindenki látta így, sıt, majdnem senki. Mi az esküvınkre készültünk, de azt meg kell elıznie a Jézussal kötött eljegyzésének. Timi földi eljegyzése ígéret volt arra, hogy Jézussal is megköti a mennyei eljegyzést! A győrőnk valóság volt és

117

nem álom, de a mennyei eljegyzés is valóságos, nem pedig álom! Ezt írtam Timinek: »Sohasem felejtem el 2000. július 09-ét! Olyan jó lenne, ha nem írni kellene, hanem mondani! Hiányzol! Még meg sem köszöntem neked ezt a hétvégét! Azt együtt töltött napokat. De most nem felejtem el: KÖSZÖNÖK MINDENT! A pénteket, amikor együtt sétáltunk éjjel! A szombatot, amikor együtt tanultunk! Amikor Isten megtanított nagyon sok mindenre. A vasárnapot is köszönöm, amit együtt töltöttünk. Július 9. nagyon szép nap volt! Köszönöm, hogy IGENT mondtál!!!! Igaz, milyen szép a győrőnk??? Egyszerően „csak” gyönyörő!!!!! Nem gyızöm csodálni, olyan gyönyörő! És a hétfıt külön köszönöm. Még egy napot maradtál. Anyukám nagyon örül az eljegyzésünknek! Nagyon-nagyon örül! Apukám is. Tudod, mit kérdezett tılem? Azt, hogy miért vittelek haza. Maradhattál volna még! Azt válaszoltam, hogy idı kell arra is, hogy megbeszéljétek Krisztivel és anyukátokkal az eljegyzésünket „higgadtan”. Nem mintha olyan szerelmesek lettünk volna, hogy ne higgadtan döntöttünk volna! Igaz? Én nemhogy megbántam volna az eljegyzésünket, hanem ma is megkérném és holnap is a kezed,

118

mert most is úgy gondolom, hogy legjobban döntöttünk! Ez így volt a legeslegjobb! Most az a folytatás, hogy együtt töltünk sok-sok idıt, és végig megtervezzük a közös jövınket. Jól megfontolunk mindent, és sokat imádkozunk Istenhez, hogy vezesse az életünket! A közös életünket! Így van? İ segíteni fog, úgy ahogy eddig is! Szerinted, ha nem ezt tette volna, akkor hányszor mentél volna haza ezen a hétvégén nélkülem örökre? Ugye nem egyszer, igaz? Látod? (Ja, persze, hogy látod, négy szemed van!) Szóval ennek így kellett lennie! Ahogy szoktam mondani: semmi sincs véletlenül! Most egy picit félbe kell hagynom az írást, mert a bocikhoz kell mennem, de folytatom, ha visszajöttem. OK? Ne érts félre! Tudod, hogy Te vagy a legeslegfontosabb nekem, de dolgoznom is kell. Szükség van pénzre, hogy mehessek majd udvarolni hozzád sokszor. Látod, már vissza is jöttem. Ennyi volt az egész! Megint a tied vagyok! Szóval, amit az eljegyzésünkre kaptunk pénzt, abból felmehetünk a Mátrába, ahogy megbeszéltük! Majd összehozzuk közösen, igaz? Majd megbeszéljük. Amikor tegnap elbúcsúztunk és elindult a vonat, addig álltam ott, amíg el nem tőnt teljesen. 119

A szívem meg majdnem megszakadt! De a remény életet, hogy már pénteken megyek! A bikákat igyekszünk eladni, hogy legyen pénz. Látod, több idım és kevesebb elfoglaltságom lesz. Ez a fontos.« 12-én, másnap újabb levelet írtam, melybıl szintén idézek: »Még nem tudom, hogy sikerült hazaérned. Nagyon aggódom! A menyasszonyi ruhák hogy tetszenek? Választottál már közülük? Majd, ha találkozunk, ugye megnézzük együtt is ıket? Kérlek, mutasd meg azt, amelyik a legjobban tetszett! Anyukám elmondta, hogy amikor átjöttünk a házamba (haza!), amikor Karcsi gratulált, akkor apukám odament anyukámhoz és simogatni kezdte a kezét. Tudod, mit mondott? Azt, hogy: „Ugye most nagyon rossz dolgot csináltam? Hogy hozhatnám ezt helyre?” Tudod, furcsa az, hogy tıled bocsánatot kért! Nem szokott!« 13-án újabb levelet írtam a borítékon két idézettel: „Mint liliom a tövisek között, olyan az én mátkám a leányok között.” (Énekek éneke 2:2.) „A bölcsesség kezdte az Úrnak félelme.” (Példabeszédek 9: 10.) »Megyek, ahogy megbeszéltük!!!! Ugye vársz? Szerelmem: Ócsai Tímeám! 120

Megkaptam ma a leveleidet és a képeslapot is! Enyém a FİDÍJ! A fıdíj, aki te vagy! Nagyon hiányzol! Amikor félelem tör rám és elbizonytalanodok, a győrőmet nézegetem és a leveleidet olvasom, és ez megnyugtat! Nagyon tetszik a képeslapod és az idézet: Rúth 1: 16-17 „Mert ahova te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tıled.” Látod, nincs véletlen! Anyukám idézte ezt, és te már ezt elıre leírtad nekem! Látod, gondolatolvasók vagyunk, mert ezt írtad utóiratban: „Milyen győrőt szeretnél?”. A válaszomat nézd csak meg az ujjadon! De leírom a válaszomat is: olyat, amilyet te! Meg sem álmodtam, hogy ilyen gyönyörőt fogunk választani együtt! Igen, együtt, mert semmi sincs véletlenül, és Isten nélkül mindez nem lehetne! Igaz? Köszönöm még egyszer, hogy igent mondtál! „A feleséged leszek!”, ezt ígérted! Köszönöm! Köszönöm az idézetet is. Tudod, ezt: „Az élet rögös útján nekünk találkoznunk kellett, hogy hitben, szeretetben éljünk egymás mellett. Fogd meg hát kezemet és én veled megyek, rád bízom magam, mert nagyon szeretlek!”« 121

A levelek után, ahogy megbeszéltük, mentem. Timi nagyon várt, és ezt jól is tette. Igen ám, de nem egyedül mentem, és Timi sem volt egyedül, aki várt. Karcsival ketten utaztunk le autóval. Timi engem várt, Karcsit pedig Kriszti. És hogy fokozzuk: anyu mindkettınket. A fogadtatásunk önmagáért beszélt. Mindent megtettek, hogy érezzük a szeretetüket, gondoskodásukat. Ismét csak azt éreztem, mint Jézus, ugyanis jólesett mindez, de én nem ezért jöttem. Számomra sokkal fontosabb volt, hogy Timivel folytathassuk a lelki kapcsolatépítésünket! Hamarosan ismét azzal foglalkoztunk, ami „egyedül szükséges”, Timi pedig megint „a jobb részt választotta, amely el nem vétetik ı tıle”. Mit értek ez alatt? Azt, hogy Timinek és nekem az volt a fontos, hogy mi hárman, Istennel töltsünk minden egyes együtt töltött percet. Ez akkor ütközött ki élesen, amikor nem a földi dolgokkal törıdtünk, és nem vitatkoztunk tovább a „hogyan leszen”, hanem inkább távoztunk látszólag kettesben. Nem érdekeltek a „reális” dolgok, amelyek „hideg fejet” kívántak. Arra ott volt a múlt hét, és az egymástól külön töltött idı. Mi bíztunk abban, hogy majd Isten mindent elrendez, és úgy fog történni minden, ahogy İ elıre eltervezte. A mi feladatunk az, hogy szeressük

122

egymást és fonódjuk össze Istennel, mint a hármas kötelék. Nem azon törekedtem, hogy minél elıbb keresztvíz alá erıltessem Timit, és azon sem, hogy erıszakkal kényszerítsem gyülekezetbe. Sıt! Hagytam, hogy szabad akaratából, szeretettel és tiszta szívbıl történı vágyakozással közeledjen hozzánk: Istenhez és hozzám. Ezt azért emeltem itt ki, mert péntek délután értünk Timiékhez, és hamarosan elkezdıdött a szombat. Igen, a szombat, ugyanis a Bibliában nem korlátozódik a templomra és az istentiszteletre. Sıt! Isten mindenütt jelen van, és ahol Isten, ott szombaton is együtt lehetünk Vele, ha közeledünk Hozzá. Vannak, akik azt vallják, hogy ahol a templom, ott az Isten. Mások szerint, ahol a pap, ott az Isten. Vannak, akik szerint a gyülekezetben van Isten, és minél többen győlnek össze, annál jobban ott van. Vannak megint mások, akik szerint, ahol ketten vagy hárman összegyőlnek Isten nevében, ott İ jelen van. Istent imádni azonban Isten szerint csak így lehet: Lélekben és Igazságban! Ugyanis İ is ilyeneket keres imádóiul. Szombat reggel evéshez készülıdtünk. Anyu bejött és kérdezte, hogy süssön-e nekünk tojást.

123

Szombaton tojást sütni? Egy adventistának ez a kérdés vészcsengı! Nem szabad sütni-fızni szombaton! Amit el akarunk készíteni, azt pénteken kell. - Nem muszáj – mondtam, és Karcsira néztem tanácstalanul. Engem ugyanis sohasem az étvágyam irányított, hanem fordítva. Amikor súlyzós edzéseket folytattam, akkor is én szabályoztam az élelmiszer-bevitelt, még ha nem esett jól, akkor is. Az egész életemet figyelembe véve pedig elmondhatom, hogy gyakran éheztettem magam, és sohasem azért ettem, hogy élvezzem az ételeket. Azért ettem, hogy éljek és nem azért éltem, hogy egyek. Anyu ennek ellenére tojást sütött és megettük. Csodálkoztam ezen, mert Kriszti, és most már egy ideje Karcsi is anyu asztaláról eszik. Ezek szerint Karcsinak máskor is sütött szombaton tojást? Nem tudta, hogy mi nem szoktunk ilyeneket, ha pedig mégis tojást akarunk fogyasztani szombaton, akkor azt megfızzük elıre, vagy tojáskrémnek készítjük el elızıleg?! A szombat nem arra való, hogy a nık a konyhában robotoljanak, hanem velünk együtt pihenjenek. Ha a pénteki elıkészületeket fárasztónak érzik a nık, nyugodtan fogják be a család többi tagját is! Én is szívesen készítettem fel a házat, konyhát és mindent a vendég érkezésére 124

péntekenként. A szombat pedig a „vendég”, ami megérkezik és kóstolót ad abból, amit átélünk majd az újjáteremtett Földön minden szombaton. Jézus Krisztussal fogjuk akkor is tölteni a szombatainkat és tanulunk Tıle. Most csak „vılegényünk” Jézus, de ott már a „férjünk” lesz! A reggelit követıen derült ki, hogy nem hoztam magammal „szombati ruhát”, azaz öltönyt, nyakkendıt, inget stb. Ezt a hétvégét úgy terveztem, hogy bemutatom Timinek azt a szombatünneplést, amit Krisztinek kellett volna otthon bemutatni. És, ha már itt tartunk, Krisztinek is, meg Karcsinak is, hiszen a szombatünneplést hamisan mutatták be úgy Timinek, mint anyunak. - Nem készültél szombatra? Hogy lehet elfelejteni a szombati ruhát? – korholtak, miközben Karcsi és Kriszti ketten egymásra néztek. Direkt nem hoztam, de úgy tettem, mintha elfelejtettem volna. - Nem akartok gyülekezetbe jönni? - kérdezte megbotránkozva Kriszti. - Nem csak ott lehet szombatot ünnepelni! – mondtam. Ezzel pedig vérig sértettem. Mennyit törte magát eddig is, hogy magával ráncigálhassa a testvérét és az anyját az imaházba, és most én, akinek ez kutya kötelessége lenne, és el is várha-

125

tó tıle, most megtagadja?! Totális botrány! Jó kis példát mutatok, pont én! Úgy néztek tehát rám, mint a véres rongyra! Hitehagyóra, aki képmutató, és végre felfedte az igazi arcát. Ismét átéltem azt, amit Jézus, amikor ezt mondta: „- Erıtlenné tettétek az Isten parancsolatát a ti rendeléseitek által. Képmutatók! Igazán prófétált felıletek Ésaiás ezt mondva: »Ez a nép szájával közelget hozzám, és ajkával tisztel engem, szíve pedig távol van tılem.« (Ésaiás: 29:13.) Pedig hiába tisztelnek engem, ha olyan tudományokat tanítanak, melyek emberek parancsolatai.” (Máté 15: 6-9.) Megbotránkoztak bennem, mint akkor Jézusban. Timi most tanúja volt annak, aminek akkor a tanítványok. Idézem ezt onnan: „Akkor hozzá járulva az İ tanítványai, mondták Neki: - Tudod-e, hogy a farizeusok e beszédet hallva megbotránkoztak? İ pedig feleletül mondta: - Minden palánta, amelyet nem az én menynyei Apám ültetett, kitépetik! Hagyjátok ıket, vakok vak vezetıi ık. Ha pedig vak vezeti a vakot, mind a ketten a verembe esnek.” (Máté 15: 12-14.)

126

Karcsi és Kriszti megbotránkozva távoztak. Timiben pedig megtört a jég. Anyu nem értett semmit. İ, ahogy szokta, igyekezett megfızni az ebédet, hogy mire hazaérnek a gyülekezetbıl, készen legyen az ebéd, és melegen tálalhassa fel eléjük. - Te nem szoktál gyülekezetbe menni? – kérdezte anyu. - Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget? - kérdezett vissza Timi. - Az úrvacsorán sem voltatok – mondta anyu. - Szoktam járni, de most ez teljesen más – mondtam. - És prédikálni is szokott – főzte hozzá Timi. - Kriszti miért nem fızött meg tegnap? – kérdeztem anyutól. - Dolgozni volt – vonta meg a vállát anyu. - Akkor is! – erısködtem. – Az lett volna a dolga, hogy elıkészüljön a szombatra! - Kriszti sohasem szokott – mondta Timi. – Attól sokkal önzıbb ı. - Nem várhatjuk el tıle, hogy munka után még leálljon fızni – védte anyu, és hozzátette: Én is fáradt voltam tegnap. Péntekre teljesen kikészülök.

127

Timin láttam, hogy ideges lett. Diszkréten jeleztem neki, hogy észrevettem, és az okát is tudom. - Vigyük le Dorit! – mondta Timi, és azonnal indultunk is. Anyu még utánunk szólt: - Siessetek vissza ebédre, nehogy kihőljön, mert Karcsi melegen szereti és együtt ebédeljünk! Nem szóltunk erre semmit, hanem szó nélkül távoztunk. Lent, útközben aztán ıszintén és nyíltan tudtunk beszélgetni ezekrıl a dolgokról négyszemközt. - Anyu nem ért semmit – mondtam Timinek bánatosan. - Nem akarja érteni – mondta Timi bosszúsan. – Érti ı, de nem akarja. Ezért váltak el aputól is. Kriszti pedig ugyanilyen önfejő, makacs és önzı. Sosem problémázott azon, hogy anyu szombaton fız. Sıt, elvárta, hogy kiszolgálják. Volt olyan, hogy elvittem neki a gyülibe az ebédet. Akkor azon problémázott, hogy nem maradok ott velük. Mindig azzal jött, hogy ı feltöltıdik a gyüliben, de én nem tapasztaltam ott semmi ilyesmit. Ott is csak olyan emberek vannak, mint mindenütt. - Krisztivel az a baj, hogy erıszakoskodik – mondtam. – Átvette a férfi szerepet a családotokban. 128

- Apu nem volt sohasem erıszakos - tiltakozott Timi. - Nem úgy értem – magyaráztam. – Én a saját apámból indultam ki. İ ilyen, mint Kriszti. Ellentmondást nem tőr, mindennek úgy kell lennie, ahogy ı mondja, és folyton ugráltat maga körül mindenkit. - Apu nem ilyen – mondta Timi. - De Kriszti igen! – mondtam, és tapintatosan hozzátettem: - Ezért nem keresztelkedtél meg, igaz? - Pontosan ezért – értett egyet. - Apuka mellett megtanultam, hogy miként kell reagálni. Nem ı mondja meg, hogy mit csinálok! – mondtam. - Nekem sem parancsolhat Kriszti, anyám meg fıleg nem! – tört ki hevesen Timi. - Szabad akaratod van – helyeseltem. – Én sem véletlenül hagytam otthon a szombati ruhámat. Hiába dúltak-fúltak, nem tehettek semmit. Én nem erıszakoskodom, nem vitatkozom. Apuka például folyton erıltette, hogy egyek húst. Mert a tiszta húsokat lehet enni. Tudod, csirkét, libát, kacsát, marhahúst, kecske – és bárányhúst, meg a többit. Én meg morcikára szedtem, turkáltam, míg fel nem idegesítettem annyira, hogy veszekedett, pofont adott, és elzavart az asztaltól. „Ne mocskolódj vele, inkább hagyd ott, és tőnj 129

innen!”, mondta mindig. Szóval velem nem erıszakoskodhatott senki. Egyszer ki akart rántatni velem halat apuka. Mondtam neki, hogy nem csinálom meg, de ı makacskodott, hát „elfelejtettem” megfordítani és odaégett az egész. A végén kidobta az udvarra serpenyıstıl együtt dúlvafúlva, fenyegetızve. Elmondott mindennek, de akkor sem engedtem.


Jóval dél után értünk vissza. Karcsi és Kriszti ott ültek az asztalnál és szúrós tekintettel néztek ránk. - Hol voltatok eddig? Kihőlt az étel - mondta anyu megrovóan. - Nincs órám, mert elromlott – színleltem az ártatlant. Nem tudtam, hogy mennyi az idı? Dehogynem! Timivel azonban direkt nem siettünk, mert meg akartuk értetni mindhármukkal, hogy fontosabb dolgok is vannak, mint a tradíciók és az étel. Vagy, ahogy Jézus mondta: „- Hogyan nem értitek, hogy nem kenyérrıl mondtam nektek, hogy ırizkedjetek a farizeusok kovászától? Ekkor értették meg, hogy nem arról szólt, hogy a kenyér kovászától, hanem hogy a farizeu-

130

sok és a sadduceusok tudományától ırizkedjenek.” (Máté 16: 5-12.) Timi aztán elmagyarázta nyíltan és ıszintén, hogy mi nem kérünk az ilyenfajta szombatünneplésbıl, amit Kriszti és Karcsi képviseltek, sem a frissen fızött meleg ételbıl, ami egyébként sem egészséges, mert megterheli a gyomrot, és bántja a lelket is. - Legközelebb inkább pénteken besegítünk a fızésbe – mondtam engesztelıen. - Nehogy te fızz már! – szólt rám haragosan Timi. Kriszti „jogosan” volt mérges Timire, hiszen ı volt otthon egész héten, míg ık ketten anyuval dolgoztak. Ez persze csak a látszat volt. Ugyanis Kriszti és anyu azért harácsoltak, és azért törték magukat, hogy a nagy lakodalom megvalósulhasson. Arra pedig sok pénz kell. Olyannyira, hogy Kriszti elvárta az apjától is az anyagi hozzájárulást. Emiatt volt a baj. Míg Timivel Istenre bíztuk a dolgainkat, addig a többiek nem! Vasárnap ezért is mentek le Dobozra. Igen ám, de ha már így alakult, akkor bennünket is le kellett ráncigálni. Apu ugyanis nem látta a győrőnket, és nem gratulált az eljegyzésünkhöz. - Ne menjünk le! Nem akarom, hogy közünk legyen hozzájuk! – kérlelt Timi. 131

- Ott leszek veled – bíztattam. Látni akartam ugyanis azt a közeget és személyeket, ami és akik miatt Timi elmenekült, és szembe fordult Istennel és emberekkel. Két bibliai szakasz lebegett a lelki szemeim elıtt: „Az ı apja és anyja pedig nem tudták, hogy ez az Úrtól van…” (Bírák 14: 4.) Engem mindig attól féltettek, hogy „nem adventistát” fogok feleségül venni. Felemás iga?! „Körülmetéletlen” az „én egész népemnek leányai” helyett? De én Isten harcosa vagyok, Timi pedig Ábrahámhoz hasonlóan velem tartott ebben a harcban ahelyett, hogy Krisztit utánozta volna, vagy vele tartott volna. Timinek eszébe sem jutott a „hazatérés”! „És hogyha eszükbe jutott volna az, amelybıl kijöttek, lett volna idejük a visszatérésre. Így azonban jobb után vágyódtak, tudniillik mennyei után.” (Héberekhez 11: 15-16.) Így mentünk le Krisztiékkel Dobozra. Nem „haza” mentünk, hanem „harcra”. Ezt megbeszéltük Timivel négyszemközt. Dobozon aztán sorban értek a „támadások”, mi pedig tanultunk belılük. Az elsı az volt, amikor megérkeztünk. Sátán munkához látott… Szabó mamáék kitettek magukért, és kedvesen fogadtak. Csak jó benyomásaim voltak velük kapcsolatban. Túl jók is voltak hozzánk. De ez 132

így szokott lenni…, az idegen elıtt produkálják magukat, mert be akarnak vágódni, jó színben akarnak feltőnni… Timi ezt írta a látogatás utáni levelében: »Sajnos vagy nem, de nem vagyok büszke a nagymamáimra. İk szedték szét az anyámékat, és tesómmal minket is szét akartak választani egymástól. Nagyon pletykásak és rosszindulatúak. Majd egyszer, talán, ha érdekel, elmondom, hogy milyenek is ık igazából.« Tudtam, hogy milyenek az emberek, ha rálépek a tyúkszemükre, és értettem azt, amit Timi mondott, majd le is írt nekem. Szabó mamáéktól a cigánysor másik végére mentünk mind a négyen a másik nagymamához és apuhoz. És itt mondom el, hogy mi nem akartunk lemenni. Elıször is azért, mert nem akartunk találkozni azzal, aki Timit bántotta, megnyomorította egy életre. - Ugye nem lesz ott? – kérdeztem Timitıl súgva. - Nem ott lakik – nyugtatott meg Timi, de ı sem akart menni. Ekkor azonban én kezdtem bíztatni és rábeszélni Timit, mert kíváncsi voltam a másik nagymamára, az apjára és Timi keresztszüleire is. Timi kötélnek állt nagy nehezen. Aki végig lelkesen beszélt rá az egészre, az Kriszti volt. 133

Szinte mindenképpen meg kell ismernem a leendı rokonaimat, és ha még eddig nem tettem, mindenképpen meg kell kérnem aputól a lánya kezét! Szegény, nem tudta, hogy amit erıltet, az késıbb mit von maga után… Az idegenvezetınk, Kriszti boldogan kalauzolt bennünket a rokonaihoz. Kriszti nem vágyott jobb után. Rajta látszott egyedül az, hogy eszébe tartja, honnan jött ki, és nemcsak volt ideje viszszatérni, hanem el sem jött lelkileg onnan! Négyınk közül egyedül ı érezte otthon magát ott. A fogadtatásunk már ott nem volt olyan, mint Szabó mamáéknál. Láttam és tapasztaltam, hogy ık sokkal ıszintébbek és szókimondóbbak. Nem igazán sikerült nekik a „színlelés”, a viselkedés. Apu neheztelte, hogy én utólag akarom megkérni Timi kezét. Timi éppen ezért mondott ellent Krisztinek. Hangsúlyozta az apja elıtt, hogy nem azért vagyunk itt!! Krisztinek ez zokon esett. Mi nem kapkodtunk el semmit, ezért utólag sem kell helyrehozni semmiféle hibát! Önként döntöttünk, és senki nem befolyásolhatta. Krisztinek már akkor zokon esett ez, amikor utólag tudta meg az eljegyzésünket, most pedig szembesülnie kellett azzal, hogy apu sem tudott róla, nem befolyásolhatta, sıt utólag sem változtathatott rajta. Megmutattuk a győrőinek apunak, 134

és ı nevetve fogta meg a kettınk kezét és rakta egymásra, és így megadta utólag az „apai áldást” is a Kriszti kedvéért. - Ti tudjátok. Legyetek boldogok! – mondta. Kínos volt mindannyiunk számára. Úgysem változtathat semmin így utólag. Igazából semmi köze sem volt hozzá. A lánya már rég nem a lánya, hiszen a válás óta csak a bíróság döntése miatt volt kötelezı a kéthetenkénti láthatás. A gyerektartás is megszőnt, amikor Timi felnıtté vált papíron. Gyakorlatilag Timi önállóvá vált, és elhagyta a szüleit, amikor távozott az országból. Önmagáról gondoskodott, önmagát tartotta el, és megszőnt az az érzelmi és anyagi kötıdés, ami családdá teszi a családot, és szülıvé-gyermekké az embereket. Ez a látogatás tehát csupán udvarias gesztus volt a részünkrıl a „rokonok” felé, mert az ember nem választhatja meg a rokonait. De megválogathatja! Nem minden rokont kell rokonként kezelni! Meg lehet tagadni, ahogy Rúth is tette, amikor hátat fordított azoknak, akik nem követték az Örökkévalót. Azoknak, akik az Örökkévaló helyett a pillanatnyit választották, és azt tartják a szemük elıtt. Mit jelent ez? A magyarázatot Jézustól hallgassuk meg:

135

„Mikor pedig még beszélt a sokaságnak, íme, az İ anyja és az İ testvérei álltak odakint. Beszélni akartak Vele. És mondta Neki valaki: - Nézd, az anyád és a testvéreid odakint állnak, és beszélni akarnak veled. İ pedig válaszként mondta a hozzászólónak: - Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? Ugyanis, aki az én mennyei Apám akaratát cselekszi, az nekem a fivérem, nıvérem és az anyám!” (Máté 12: 46-50.) Jézus megtagadta az övéit? Gyakorlatilag igen! Ugyanis az nem az anyja és nem a testvérei, akik nem az Örökkévaló akaratát cselekszik! Feltételhez van kötve a rokonság! Megválogathatjuk a rokonainkat! Sıt, ha ezt nem akarjuk megtenni, vagy elmulasztjuk, akkor ık teszik meg helyettünk, és az sokkal rosszabbul fog esni mindkét fél számára. Viszont nekünk a feladatunk az, hogy az Örökkévaló akaratát cselekedjük, és ez bizony konfrontációkat jelent. Ez volt az elsı. Apu elmondta akkor, hogy ık katolikusok, és ı gyermekkorában harangozott is! Kérdezte, hogy én hogyhogy pap vagyok, és rám ragasztotta azt a becenevet, hogy „plébános” nagy nevetés közepette. Elmondta azt is, hogy neki a beceneve Öcsi, és a menyasszonyomat Timócának becézte 136

gyermekkorában. Sok minden szóba került ott és akkor még, majd búcsúztunk. - Muszáj Krisztiékkel mennünk? – kérdezte tılem Timi, miután megtudta, hogy ık hova mennek. - Rád bízom, hogy hova viszel - válaszoltam. Timivel keresztanyuék felé vettük az irányt, és bár úgy tőnt, hogy négyen egyfelé haladunk, sıt együtt megyünk, a valóság totálisan más volt. Kriszti Karcsit a nagybátyjához vitte. Timi keze ismét ökölben volt, mint amikor elıször szóba került a megrontója. Én pedig ugyanúgy éreztem, mint Ildinél, aki elvitt a volt fiújának a háza elé, leültetett a lakással szembeni padra, és kényszercsókolózást kezdeményezett, hogy féltékennyé tegye azt, aki remélhetıleg néz bennünket… Nem Timi miatt éreztem így magam, hanem Kriszti miatt. A nagybácsi ugyanis már várt bennünket, de mi továbbsiettünk… Még nem volt itt az ideje a konfrontációnak! Timi ıszinte volt velem, mint mindig: - Ez a Kriszti rokona. İ tartja vele a kapcsolatot – mondta haragosan. - Ott lesz az esküvıjükön? – kérdeztem. - Nem mindenki lesz ott azok közül, akiket meghívnak…remélem… - válaszolta Timi abban bízva, hogy nem pofátlankodik oda… 137

Mi tehát elszakadtunk Krisztitıl és Karcsitól, hogy megállás nélkül továbbhaladjunk keresztanyuékhoz. Majd csak követnek bennünket. Legalábbis ebben bíztunk. Timivel az úton azokról beszélgettünk, akikhez mentünk. Röviden bemutatta ıket, és elmondta róluk azokat az információkat, melyeket mindenképpen tudnom kell velük kapcsolatban. Igyekezett tehát tájékoztatni, hogy képben legyek. Figyeltem, hogy az a szorongás, ami eddig volt benne, fokozatosan megszőnt. Mivel tudtuk, hogy hol van az a bizonyos „Kriszti rokona”, így nem érhetett meglepetés, váratlan konfrontáció. Timi ezért viselkedett úgy, mint akit kicseréltek. Mesélni kezdett arról a faluról, ahol jó dolgok is történtek vele, nemcsak rosszak. Rokonokról és barátokról, akikrıl szép emlékeket ıriz. Így érkeztünk meg keresztanyuékhoz… Timi keresztszülei anyagilag sokkal jobb helyzetben voltak, mint az apja, vagy maga a család. Ez pedig keresztapunak köszönhetı, aki a felesége révén rokon. Bár, ha már itt tartunk, Timi anyja részérıl is rokon! A lelki rokonság azonban nem függ a pénztıl. Lehetsz szegény vagy gazdag, attól nem függ az Örökkévalóval kötött szövetséged, és az, hogy az İ akaratát cselekszed. Bár itt ismét Jézust kell idéznem: 138

„- Bizony mondom nektek, hogy a gazdag nehezen megy be a mennyek országába! Megismétlem nektek: könnyebb a tevének a tő fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni! A tanítványok pedig ezeket hallva felettébb elcsodálkoztak, ezt mondva: - Ki üdvözülhet tehát? Jézus pedig rájuk tekintve mondta nekik: - Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges!” (Máté 19: 23-26.) Gazdag vagy? Ez relatív! A kérdés az, hogy mit tartasz Isten tulajdonának és mit a tiédnek. Amit sajátodnak vélsz, az nem a tied, hanem Istené! Oszd tehát szét az embertársaidnak. Amit Isten tulajdonának tartasz, annak pedig legyél jó gondviselıje és bölcsen kamatoztasd Istennek! Bıven szolgáltasd vissza azt Istennek. Hogyan? Jézus ezt mondta: „- Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb testvéreim közül, én velem cselekedtétek meg!” (Máté 25: 40.) A gazdag önzı! Mindent önmagáért tesz. Viszont az Isten gyermeke nem lehet önzı! Nincs saját tulajdona, és nincs gazdagsága, vagyona! Minden az Örökkévalóé! Ez az, amit nem ért meg az önzı, megtéretlen ember! A magántulajdon Istennél azt jelenti, hogy rád és rám van 139

bízva az Istené. Az Örökkévaló tulajdona pedig örök, ellentétben a pillanatnyival! A kincsek, melyeket győjtünk, lehetnek örökkévalóak, és lehetnek pillanatnyiak. Örökkévalót pedig csakis Jézussal begyőjthetünk. Amikor megérkeztünk, keresztapuval éppen csak futólag találkozhattunk, mert bár vasárnap volt, ıt elszólította a „biznisz” (üzlet). Keresztanyu pedig sütött-fızött, mert nemcsak bennünket, hanem Krisztiéket is várta ebédre. Én azonnal azon kezdtem aggódni, hogy a forró ételt egyáltalán nem bírja a gyomrom, és ha olyat eszek, viszontlátom… Az asztalnál ültünk, míg készült az ebéd és beszélgettünk. Timi mesélt Angliáról, rólunk, és én is válaszolgattam a vendéglátónk kérdéseire. Sok minden szóba jött. Közben alkoholos italokkal kínált, de visszautasítottuk, mert sem én, sem Timi nem fogyasztunk ilyesmit. „Gyermekek” maradtunk ebbıl a szempontból, mert szükségünk van a folyamatos tisztánlátásra. Lelkileg csak így láthatunk tisztán! Az alkohol külsıleg tisztít, de belsıleg, lelkileg elhomályosítja a gondolkodást, a tisztánlátást. Sohasem felejtem el azt a tanácsot, amelyet az alkoholfüggı néhai munkatársam adott. Azt javasolta, hogy „bátorítót” igyak, mielıtt Ildihez megyek, és akkor tuti sikerem lesz, mert a gátlá140

saimtól megszabadulok. Ezt sohasem tettem meg, és így utólag egyáltalán nem bánom. Szóval beszélgettünk az asztalnál, míg készült az ebéd. De vajon mit fogunk enni? Éppen panírozott sertésszelet sült. - Olajban sütöm, ahogy Kriszti mondta – szólalt meg Irénke. Ránéztem, Timire, ezzel zavarba hozva Irénkét. - Azt mondta Kriszti, hogy Karcsi eszi a húst – folytatta Irénke. - Valóban, de nem mindet! – mondtam szárazon. Eszembe jutott, amikor Hollandiában volt édesapám, aki nagyon szereti a húst. Hogy ne legyen gond a tiszta és tisztátalan, azaz ehetı és nem fogyasztható húsok miatt, inkább vegetáriánusnak vallotta önmagát. Félt, hogy sertéshúst, nyulat, vagy egyéb tiltott húst fognak felkínálni neki… Karcsi ette a húst, de a sertést a Biblia emberi fogyasztásra alkalmatlannak minısíti! Biztos voltam benne, hogy Karcsi nem fog enni belıle, így ezt ott mondtuk is. Keresztanyu zavarban volt. Errıl nem szólt neki Kriszti, vagy ı nem így értette…

141

- De legalább te egyél belıle – mondta Timinek, és hozzátette: - Neked a kedvenced, ugye? - Nem. Én a csirkét szeretem – válaszolta Timi, és így folytatta: - Angliában sem ettem már disznóhúst, csak csirkét. Krisztinek volt a kedvence a disznóhús… - Ja, tényleg – mondta kényszeredetten Irénke. Itt értettem meg, hogy Kriszti miért esett át a ló másik oldalára és miért lett vegetáriánus. Azok ugyanis, akik erıs húsevık voltak azelıtt, megtérés után még az állati eredető ételeket, tejet, tojást, sıt, még a húspótló élelmiszereket is számőzik, mert túl nagy a kísértés. És akkor én miért nem eszek húst? Azért, mert sajnálom az állatokat, és éppen ezért nem ölöm meg, és fıleg nem eszem meg ıket. A húst pedig utálom. Még látni sem szeretem, fıleg nem a tányéron! A vallásnak ehhez semmi köze. Keresztanyu kiment, hogy behívja a férjét, és ebédeljünk. Krisztiékre nem vártunk tovább feleslegesen… Mondtam Timinek, hogy udvariasságból nem kell ennie, mert rosszul lesz, de ı félt, hogy megsérti a keresztszüleit. A vége az lett, hogy miután megebédeltünk és elbúcsúztunk, Timinek

142

fájt a hasa és egész úton, míg gyalogoltunk Gyöngyiékhez, szenvedett. Errıl így írtunk egymásnak utána: »Az udvariasságnál többet ér az egészséged! A hasfájásod miatt sajnállak!«, írtam, és Timi válasza: »Nem fogok többet annyira udvarias lenni, hogy megint bekajáljak! Egyébként fura, hogy aggódsz értem (pl. hogy fájt a hasam). A valós életben nem szoktál értem így aggódni. Vagy legalábbis nem mutatod ki.« A második volt a telitalálat, ugyanis nagyon is aggódtam Timiért, csak nem mertem kimutatni. Attól tartottam, hogy azzal nagyon is befolyásolni fogom ıt. Túlságosan törekedtem arra, hogy meghagyjam a szabad akaratát? Itt volt például az iskola és a keresztség. Ezt írtam: »A sulidat is megbeszéljük. Ne aggódj! Bárhogy is határozol, nekem jó! Ok? Úgyhogy ezen ne aggódj! Egy biztos: Isten tudja, hogy mi hogyan lesz a legjobb nekünk! Bízzunk Benne! İ elrendezi majd a jövınket úgy, hogy az tökéletesen jó legyen. Csak bíznunk kell Benne. Mostanában nagyon sokat imádkozom értünk! Kettınkért! Kérem mindig a segítségét, és az irányítását az életünkre.« Vajon mit válaszolt erre Timi? Idézem: »Szerelmem!

143

Elıször is azzal kezdem, hogy: DÖNTÖTTEM! Ha még mindig szeretnéd, HOZZÁD MEGYEK FELESÉGÜL OKTÓBERBEN! Az iskolát lemondom. Nem tudom, hogy miért teszem, és hogy jól teszem-e, én csak annyit tudok, hogy így szeretném. Gondolkodtam rajta. Ne aggódj! Nem csak úgy ugrok bele. Egyszerően így érzek. Ez van bennem. Nincs ellenérv, már nincs harc bennem. Csak ennyit tudok: szeretnék veled lenni! Csak úgy érzem magam jól és biztonságban, ha veled vagyok. Akkor minden szépnek és egyszerőnek tőnik. Anyám egy kicsit nehezen emészti a döntésemet. Tudod, állandóan a sulit hajtogatja. De már leállítottam. Ötvenezerszer el kell neki mondani, hogy úgysem úgy lesz, ahogy ı akarja. De belenyugszik. Akkor nem tudom, mi lesz apukáddal, de ha megint beszól durván, én lelövöm! Hétvégén még beszélünk errıl a házasságról, jó?«


Az utolsó, akiknél voltunk Dobozon, azok Gyönyiék voltak. Keresztanyuéktól oda mentünk. A kapuban találkoztunk Krisztiékkel, akik éppen onnan távoztak. Közöltük velük a tényeket, és ık is velünk.

144

- Szabó mamáéknál ebédeltünk – mondta Kriszti. - Keresztanyu meg ott várt az ebéddel! – mondta Timi felháborodva. - Majd megyünk hozzájuk is – vonta meg a vállát nemtörıdöm módon Kriszti. Távoztak Karcsiék, mi pedig bementünk Gyöngyiékhez. Róluk már régóta beszélt Timi és Kriszti is, de most is röviden összefoglalta Timi, hogy kik is ık és mire számítsak náluk. Nem ért csalódás, mert Timi ügyesen és pontosan felvázolta elıttem a dolgokat. Most ismét hasznát vehettem azoknak az elméleti és gyakorlati képzéseknek, melyeken részt vettem a fıiskolák és a tanáraim, oktatóim jóvoltából. Sajnálattal láttam, hogy nemcsak a gazdagság az, ami az embereket távol tartja Istentıl. Azt is szomorúan konstatáltam, hogy nem egyetlen személy az, aki ott a ludas a dolgokban… Az ilyen családból gyakorlatilag csak óriási csoda folytán lehet kitörni, megtérni. Timit arról faggatta Gyöngyi, hogy sikerülte neki sok-sok pénzt győjteni Angliában. Hiába bizonygatta Timi azt, hogy ı nem azért ment ki és nem is így jött haza, hiszen a kincs, amire rátalált odakint, az itthon várta, és haza kellett érte jönnie. Más-más szemüvegünk volt, és most is így áll a dolog ezzel sajnos… 145

A rövid látogatás után Szabó mamáékhoz mentünk, hogy megvárjuk a sofırt, azaz Karcsit, és minél elıtt magunk után hagyjuk a „rokonságot”. Szabó mamáéknál azonban sokat kellett várnunk. Túl sokat. A folyosón volt egy kép, melyen egy meztelen kislány volt lefényképezve. Karcsi és én már délelıtt is szembesültünk vele, és ott, akkor tisztáztuk is, hogy nem Timirıl készült, hanem Krisztirıl. - Rólad is készítettek ilyet? – kérdeztem aggódva Timitıl. - Nem! Dehogy! – tiltakozott. Ezt követıen kérdeztem meg nyíltan, hogy Timirıl is készítettek-e ilyen szemérmetlen ocsmányságot, amivel a gyermeket kiszolgáltatják az arra hajlamos bőnözınek. Mama és Margó mentegetıztek, és azt mondták, hogy anyuék készíttették a képet egy fényképésszel, mert akkor az volt a divat. Viszont Timirıl ilyen nem készült. Eszembe jutott az a kép, amit rólam készítettek az én anyámék. Azon én is meztelenül vagyok, de nem látszik ki a nemi szervem, ahogy ezen a képen a Krisztié! Azért erre odafigyeltek anyámék… Bár én sokszor szóvá tettem anyámnak, hogy én sohasem egyeztem bele, és mindig is szégyelltem a rólam készített képet! És éppen 146

ezért ı is zavarba jött, mentegetızött és elkezdte szégyellni. A múltat jóvátenni, elfelejteni és meg nem történté tenni, vagy kitörölni, sıt visszaforgatni sem lehet. Viszont tanulni belıle annál inkább! Nem tudom, mi lett a kép sorsa a folyosón, de anyu már nem él… Én pedig ilyesmit nem készítettem a fiamról, sıt!


A dobozi látogatásról röviden beszámoltunk anyunak, amikor visszaértünk Gyulára. Majd jött a búcsúzás, és Timi nélkül kellett autóba ülnöm és hazautaznom. Ismét Karcsi vezetett, bennem pedig újra csak az a remény élt, hogy néhány nap múlva utánunk jön Timi és Kriszti. Timi hozzám jön, Kriszti pedig Karcsival lefoglalja a rokonságot. Addig pedig írjuk a leveleket egymásnak, és vágyakozunk a találkozásra. Timi így írt ekkor: »Örülök, hogy a hétvége, fıleg a vasárnap jól sült el! Azt hittem, nehezebb lesz, nehezebben fogja a rokonság elfogadni a tényt, hogy a vılegényem vagy! Tudod, mit nem értek? Azt mondod, apukád és tesód is attól tart, hogy mi ketten össze fogunk veszni és én elhagylak! Hogy van az, hogy attól

147

senki sem tart, hogy tesómék összevesznek, és Kitti elhagyja Karcsit?! Csak azért, mert tesóm is adventista? Épp te mutattál arra rá, hogy az, hogy valaki adventista, még nem biztosíték arra, hogy „jó” ember! Mindenki azt hiszi, hogy – csak azért, mert ık mindketten adventisták – ık boldogan fognak élni, míg meg nem halnak?! Most még „könnyő” nekik, hisz látják egymást hetente egyszer 2 és fél napig. Persze, hogy nincs még annyi probléma. De tesóm sem egy angyal! Elıbb-utóbb kibújik a szög a zsákból. Tesóm azt mondta, hogy sokat változott. Én eddig még nem fedeztem fel ezt a „sok” változást. Bár igaz, nem töltök vele sok idıt. Na, de mindegy. Csak az zavar, hogy minket már elve kudarcra ítélnek, holott mi tudjuk, hogy ez nem így van! Igaz? Október 6. péntekre esik. Úgy is jó neked? Vagy október 8. jobb? Én jobban szeretném október 8-át! Az legalább nem a szüleid évfordulóján van. Akkor Nyírturát ne mondd le, jó? Veled megyek!« A következı levelét pedig válaszként írta arra, hogy beszéltem a lelkésszel az esküvınkrıl. »Szóval a lelkész nem akar bennünket öszszeadni? Akkor csak várnunk kell a házassággal, igaz? A hócipım tele van már az ilyen lohasztó 148

emberekkel! Olyan sokat számít az a „név”, hogy adventista, vagy valami más?! De hát mindig a külsıségek, a papírok a fontosak, nem a belsı. Ez pont olyan, hogy az egyik gimis osztálytársam érettségire megvette a középfokú „C” német nyelvvizsgát, csakhogy ne kelljen belıle érettségiznie. Holott egy kukkot sem tud németül. De volt pénze. Ági meg, aki jó németes volt, nem tudta megszerezni, mert állandóan meghúzták a nyelvvizsgán a pénz miatt! Na hagyjuk. Észre kellene már vennem, hogy nekem semmi, de semmi nem megy zökkenımentesen, kiábrándulás nélkül! Könnyen feladom, mi? Hát nem vagyok egy küzdıszellem! Tök mindegy, hogy Nyírturára vagy Kisvárdára megyünk! Csak VELED legyek! Annak úgy sincs értelme, hogy minden egyes szombatot lemondj miattam! İszintén szólva fogalmam sincs, hogy érdekel-e Krisztus eljövetele, vagy sem! Most vegyesek az érzéseim. Valahogy eddig mindig rettegtem ettıl! Tudod, olyan félelmetesen harangozzák be a „nagyokosok”. Ha érdekesen mondod el, biztos, érdekelni fog. Nekem csak egy kérésem van: a leghátsó sorban annak is a legkiesıbb részén szeretnék ülni csendes szemlélıként! OK? Nem akarok egy leheletnyi erıltetést sem érezni, mert azonnal bezáródok és elutasítóvá válok! Tudom, TE NEM erıl149

tetsz semmit! De érezni sem akarom! OK? Ne is vedd észre, hogy ott vagyok. Néha kifejezetten élvezem, ha „láthatatlan” vagyok. Na, ennyit az én „prédikálásomról”!« Mire is válaszolt így Timi? »U.i.: A szombati napon Kisvárdán fogok „prédikálni” az ottani gyüliben. A téma: Krisztus eljövetele (Jel. 1: 4-8.). Ez a téma érdekel? Ugye nem baj, hogy nem Nyírturára megyünk? Ugye így is van kedved velem jönni? Majd megbeszéljük pénteken! OK?« Elıször úgy volt, hogy a turai gyüliben leszek, és ott szolgálok szombaton, de Timinek felajánlottam, hogy lemondom, ha szükséges. Timi azonban éppen ezért kérte, hogy ne tegyem. Ez már haladás volt! Viszont meg kell magyaráznom, hogy miért vetemedtem arra a „galádságra”, hogy egy nem adventista nı miatt egy újabb szombatot képes lettem volna „feláldozni”. A magyarázat pedig a következı: A turai gyülekezet és a gyulai nem alkalmas arra, hogy Timit Istenhez közel engedje. A gyulai nagy közösség, tele olyanokkal, akik fundamentalisták, tradicionálisak, és az idegeneket inkább előzik, minthogy befogadnák. Hogyhogy? Úgy, hogy aki nem az elıírásoknak megfelelıen viselkedik, gondolkodik, annak itt helye nincs! Megtőrik, de lesz már az elsı alkalommal is 150

olyan „jótevı”, aki elmagyarázza a „betévedtnek”, hogy mit kell tennie, ha jót akar. Például, amikor elıször voltam ott, odajött egy ember, és megkért, hogy ne oda üljünk, mert máshol alkalmasabb, jobb, célszerőbb. Aztán egy újabb jött, aki felvilágosított, hogy nekem mi is lenne a megfelelı csoport, ahol részt vehetek az oktatásban, és nem sorolom tovább. Kész tortúra volt, mert „Minden ékesen, és jó renddel legyenek.” (I. Kor. 14: 40.). A turai gyüliben ez ugyanígy történik, de sok-sok szeretettel párosítva. Ismerem Timit, és tudom, hogy a túlzásba vitt szeretet, bizalmaskodás éppen az ellenkezıjét váltja ki nála, azaz bezárkózik, elzárkózik, meghátrál. Tehát, ha oda vittem volna elıször, úgy jártam volna, mint a nıvére, és erıszaknak, rámenısségnek vette volna az emberek szeretetteljes közeledését, igyekezetét, bizalmaskodását. Timi szabad akaratát nem szerettem volna veszélyeztetni. Kisvárdán a gyüli új volt. Frissen keresztelt tagokkal, és barátkozókkal. Kevesen jártak oda, és a városi emberek egyébként sem bizalmaskodók. Optimális volt tehát arra, hogy teljesülön mindaz, amit Timi kért tılem. Nekem nem volt tehát „tök mindegy”, hogy Timivel hova megyünk. Ott velem lehetett, hozzám tartozott, és tılem függött csupán. Ott valóban csendes szem151

lélı lehetett a hátsó sorban, ugyanis oda ülhetett, ahova akart, senki sem szólta meg, senki sem erıltetett rá semmit. Ott „láthatatlan” lehetett. Szeretettel fogadtak, és mivel Timi hozzám tartozott, a többiek hozzám jöttek, ha valami bajuk volt, és nem Timihez. Így tett Gyula, a gyülekezet vezetıje is. - Nadrágban van?! – súgta, amikor egyeztettük az énekeket és a szolgálatokat a kisteremben. - Én hagytam jóvá reggel, amikor megkérdezte, hogy ez alkalmas öltözet lesz-e ide – mondtam ellenkezést nem tőrve. - Jó, csak egy szoknya jobb lett volna - tördelte a kezét Gyula. - Nézd, Timi ebben érzi biztonságban magát. Nem látszik ki belıle semmilye, és nem érzi kiszolgáltatottnak magát. Kényelmes is, takarja is – magyaráztam. Tudtam, hogy Gyulának Timivel közel egyidıs a lánya, és sok vitájuk volt az illı öltözetrıl, viselkedésrıl. Azt is tudtam, hogy Gyula felesége éppen ezért nem jár a gyülibe többek között. Igyekeztem tehát Gyulát leállítani. Másrészrıl azon törtem magam, hogy engem tegyen felelıssé és érezzen bőntudatot azért, mert a menyasszonyomat deréktól lefelé pásztázza a szemeivel vénember létére. Az az én területem! Az elıítéleteinél pedig sokkal fontosabb az, 152

hogy most a feladatunkra koncentráljunk, és ne a másik „nıjének” öltözetére, domborulataira, testrészeire. Sajnos elég szomorú, hogy Gyulát Sátán ezzel kísértette meg! Mindent megtettem és Timi is, hogy ez ne történhessen meg, és csalódtam Gyulában, mert éppen tıle nem vártam volna ezt. Sajnáltam azt is, hogy neheztelt rám, amiért egy „világi nıt” hoztam magammal, ahelyett hogy az ı lányának udvaroltam volna. Timi egyébként nem tőnt ki a lányok közül külsıleg. Olyan volt, mint a Gyula lánya és barátnıje. Belsıleg viszont ég és föld volt a különbség… Timi nem tudott semmirıl a Gyulával folytatott „vitánkról”. Rövidesen pedig Gyulával felvonultunk a szószékre, hogy szolgáljunk Istennek és hirdessük Jézus örömüzenetét. Az apokalipszis (Jelenések könyve) 1: 4-8. szakaszát lapoztuk fel együtt, és errıl beszéltem ott és akkor. Jézusról, aki el fog jönni úgy, hogy mindenki meg fogja látni, és siratni fogja İt ennek a földnek minden nemzetsége. Sírni fogunk mindanynyian, mert lesz, aki örömében nem tehet mást, és lesz, aki bánatában nem tehet mást. Jézus, Aki azonos a Mindenhatóval és ezért Övé minden dicsıség és hatalom, mégpedig örökkön örökké, úgy fog megérkezni, ahogy ígérte. János ennek szemtanújaként ír az eseményrıl! İ az, aki addig

153

nem látott halált, míg nem látta Jézust eljönni az ég felhıivel. Nem úgy prédikáltam, ahogy a „nagyokosok”. Nem is úgy, ahogy „szoktak prédikálni”. Úgy beszéltem Róla, mint akinek ezt gyermekkorában diafelvételen megmutatták, és imáimban kértem Istentıl, hogy mutassa meg nekem igazából is. Sokszor álmodtam már róla, és a lelki szemeimmel is láttam. A Bibliámból rendszeresen kikerestem az ide vonatkozó szakaszokat és összehasonlítottam. Vágytam Jézus eljövetelére, és úgy mutattam be, hogy mások is vágyjanak rá. Timinek ez tetszett meg a dologban és a többiek is érdekesnek tartották az Isten üzenetét. Amikor véget ért a „prédikáció”, senki sem rémüldözött, rettegett. Éppen ellenkezıleg. Nem félelmetesen harangoztam be, ugyanis az a Krisztus fog ekkor megérkezni, Akinek el kellene ítélnie téged és engem, de azért halt meg értünk, hogy ne kelljen bennünket elítélnie. Hazafelé Timivel beszélgettünk és megálltunk, hogy egy kicsit elcsendesedve, séta közben a tó körül élvezzük Jézus Krisztus teremtését, melyet, bár a bőn elcsúfított, mégis magában ırzi az Isten fenntartó hatalmát és erejét. Arról az újjáteremtésrıl beszélgettünk, mely akkor fog bekövetkezni, amikor Jézus végrehajtja. A megvál-

154

tási terv állomásairól beszélgettünk. A jövırıl, a jelenrıl és a múltról nyíltan, ıszintén.


Az udvarlás csak akkor éri el a célját, ha nincs benne erıszak és kényszer. Éppen ilyen az, ahogyan Jézus „udvarol” nekünk. Ugyanakkor a legfontosabb elvnek is érvényesülnie kell közben, ez pedig az ıszinteség! Timinek ezt írtam errıl a hétvégérıl: »Szeretném megköszönni ezt a csodálatos hosszú hétvégét! Gyönyörő volt! Köszönöm, hogy eljöttél velem Kisvárdára. Hogy sétálhattunk a halastónál. Hogy vasárnap elvittél moziba. Hogy eljöttél velem hétfın Farmosra. Hogy kirándulhattunk a Mátrában. Hogy együtt lehettünk a Kékestetın. Hogy sétálhattunk Parádfürdın.« De ezt is írtam neki: »Kérlek, azokért pedig bocsáss meg, amiket rosszul tettem ezen a hétvégén.« Természetesen nem általánosan, a „tudva vagy tudatlanul” elkövetett hibáimért kértem bocsánatot, hanem az egész levélben azokat sorolom részletesen, amiket elbaltáztam, elbénáztam, elmulasztottam. Timi ezt írta: »Szörnyő rosszul érzem magam nélküled. Tegnap is, amikor elindult a vo-

155

nat, elkezdtem sírni és reszketni. Utána meg, mikor már azt hittem, lenyugodtam, a buszból megláttam a nyíregyházi táblát, és újból elkapott a sírás! Olyan üres minden nélküled! Megírtam a sulinak, hogy ne számítsanak rám. Most úgy érzem magam, mint amikor ’98 decemberében otthagytam a sulit, és kitaláltam, hogy kimegyek Angliába. Megkönnyebbültem, de ugyanakkor félek is egy kicsit. Amikor veled vagyok, akkor olyan biztonságban érzem magam. A problémák nem tőnnek megoldhatatlannak. De, mikor egyedül vagyok, minden megoldhatatlannak látszik, és kételkedni kezdek magamban. Anyám beletörıdött a helyzetbe, hogy össze szeretnénk házasodni októberben. KÖSZIKE EZT A CSODÁLATOS HÉTVÉGÉT!« Ezt idézte Buda Ferenctıl: »Ne rejtızz el, úgyis látlak! Rád csukom a szempillámat. Benn dörömbölsz a szívemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bırén, mint vadvízen a verıfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak 156

s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!« Ezt válaszoltam Timinek: »Egyetlenem! Én is sírtam és reszketett a kezem, sıt mindenem, amikor elvitt téged a vonat. Körbenéztem, amikor már teljesen eltőnt a vonat, és senki sem volt körülöttem, még te sem! HIÁNYZOL! Kérlek, ne aggódj a suli miatt! Ne félj a jövı miatt! Olyan rövid az élet, és ezt is aggódással fogjuk tölteni? Ó, nem! Engem ez a bibliaszöveg tud megnyugtatni: Zsoltárok 37: 5. Itt ez van írva: „Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál Benne, majd İ teljesíti.” A problémákat együtt fogjuk megoldani! Együtt kérhetünk rá ugyanis megoldást Istentıl! Például apukával beszéltem most reggel, és azt mondta, hogy ı felıle az esküvınket holnap is megtarthatjuk, csak beszéljem meg valakivel, hogy összeadjanak. Bízz Istenben, İ tud megoldást nekünk! Majd beszélek K.B. Jánossal. Nyugodj meg, nem minden lelkész egyforma! Bízz bennem is, melletted állok! Megoldjuk, mert Isten sem személyválogató! OK? Bízz bennünk! Szóval anyukád tud az októberi házasságkötésünkrıl? És bele is törıdött? Ok! Ez jó hír! Anyukám is tudja, de apuka még nem. Ne örül157

jön, hogy még van két hónap! Hadd higgye, hogy hamarabb lesz! Gondold el, még azt is javasolta, hogy tartsuk Karcsiékkal együtt! De én azt mondtam, hogy nem! Tudod, miért… Nagyon tetszett a vers, amit küldtél. (Buda Ferenctıl) U.i.: meghirdettem a házam eladásra. Vasárnapra megbeszéltem a ház tulajdonosával, hogy a gyártelepi házát megnézem. Komoly vevık vagyunk! Bízz bennünk! Tudod: Isten + én!« A levélben azért írtam mindezt, mert így is gondoltam. Timinek sohasem hazudtam, mindig az igazat, a valóságot írtam. Itt és most az volt a cél, hogy Timi totálisan belénk kapaszkodjon, és a „hármas kötél” ne szakadjon el. Timi és én távol voltunk egymástól, és különféle dolgokat kellett elrendeznünk, de a cél ugyanaz volt. Mi volt a cél? Az, hogy összeházasodjuk, házat vegyünk? Ó, nem! A cél Isten volt, ahogy ma is. Az Istenbe vetett bizalmunkat erısítettük. Belé kapaszkodtunk. Tudtuk, hogy kemény az Istenhez vezetı út, tele akadályokkal, de azzal is tisztában voltunk, hogy azon nem egyedül kell mennünk. A számunkra kijelölt Út ugyanis Jézus Krisztus. Ez jobban érhetı, ha vizuálisak vagyunk. Aki látta az Indiana Jones: Az utolsó keresztes lovag” c. filmet, abban volt egy rész, amikor egy sziklahasadék fölött kellett átmenni a 158

fıhısnek. İ nem látott mást csak a szédítı mélységet, és a „semmibe” kellett lépnie. Amikor az Útra lépett, hittel tette, és nem zuhant le. Láthatóvá vált számára az út a cél. Persze ez csupán egy gyenge példa, mely igencsak sántít, de közelebb hozza a tényt: nekünk Jézus az Út és a Cél! Nem csak akkor és ott, hanem azóta egyfolytában. Timinek ezt írtam a következı levelemben: »Írtad, hogy félsz a jövıtıl (a házasságunktól?!). A kérdésem pedig ez: úgy mint Jézus eljövetelétıl? Gondolj bele! Végre együtt maradhatunk örökre! Nem kell többet elszakadnunk egymástól soha! Nem kell elbúcsúznunk többet! Anyukádhoz együtt fogunk menni, és néha Kittiékhez is. Ettıl félsz? Melletted leszek, és együtt oldjuk meg a problémákat, és örülni is együtt fogunk! A te gondod az enyém is lesz, és a Te örömed is közös örömünk lesz! Ha fáj valamid, az nekem legalább úgy fáj! De, ha látlak örülni, én is örülök! Ettıl félsz? Tudom, hogy hiányzom neked, mert érzem! Mert Te is úgy hiányzol nekem!« Ez a hétvége olyan volt, mint amikor vizsgázik az ember. Mit tesz a másik nélkül? Timinek ezt írtam szombaton: »Szerelmes jegyesem! Szombat dél van. Most ebédeltem meg, és csak három órakor kell menni a gyülibe. Addig van 159

még 2 órám. Ezt magányosan kell eltöltenem, nélküled… Van egy vers, melyet leírok, mert nélküled bánatos vagyok. Páskulyné Kovács Erzsébet: „Ne tudja senki Ha fáj is a szíved, ne tudja senki más. Csöndes magányodban mondjál könnyes imát!” (1979. május 28.)« Levelet irogattam Timinek és várakoztam. Az idı pedig lassan múlt. Volt mirıl gondolkodni. A győrőmet szorongattam, és a fényképeket nézegettem. Legszívesebben útra keltem volna, de még magam sem álmodtam volna, hogy Isten mirıl gondoskodott eközben számunkra! Szombat esete még ezt a verset idéztem Timinek. »Ha csügged a szívem Hiába volt csüggedés szívemben, álmodni mindig tudtam szépeket. Hiába borította be felhı, Én mindig láttam a fénylı eget. Hiába volt a kísértés, próba, méltatlanul is vádló szavak, megtanultam: zúgolódni nem kell, visszabántani sohasem szabad. Megtanultam csöndes szívvel élni viharban is, futóár sodrában: 160

Láttam mindig Istent a szirt fokán menedékként sorsom viharában. İ volt mindig egyedül a remény. İ volt, aki mindig szeretett! İ volt, aki ırizte életemet, kérdéseimre ı volt a felelet. (Páskulyné Kovács Erzsébet, 1983.)« Vasárnap pedig ezt írtam: »Egyetlen Tímeám! Vasárnap este van! Azt sem tudom, hogy most melyik jó hírt „mondjam el” neked! (…) A harmadik jó hírem a legeslegfontosabb! Ma délben megnéztem a lakást kint az állomáson. Nekem nagyon tetszett. De! Nélküled nem szeretnék dönteni. Csakis veled együtt! Ezért az eladónak azt mondtam, hogy pénteken megbeszéljük, és ha eljössz, akkor együtt megnézzük! Képzeld, a kulcsot is itt hagyta, és így belülrıl is megnézhetjük! Nagyon tetszik belülrıl, sıt, te már kívülrıl is láttad! Emlékszel arra, amit megmutattam neked, és elmondtam róla, hogy ha felújíthatnám, csodákra lennék képes? Tudod, amikor elıször sétáltunk ki a Gyártelepre. Szóval, a lakás két szobás, konyha, fürdıszoba, folyosó, elıtér, sıt, terasz is tartozik hozzá. Gázfőtéses. A konyhában van mosogató és gáztőzhely. A fürdıszoba teljesen be van ren161

dezve. Ezt látnod kell! A szobák parkettázva vannak, és Dorinak külön kuckója lehet. Ja! Karesszal beszéltem, és mondtam neki, hogy Dorit szeretnénk mi magunkkal vinni, és ı is beleegyezett. És persze a legfontosabbat elfelejtettem! A lakás földszinti, az eladó pedig azt mondta, hogy a pénz nem sürgıs. Ismer engem, és azt mondta, hogy ha az elıleget kifizetjük, és a szerzıdést aláírjuk, akkor már bele is kezdhetünk a felújításba, takarításba, költözésbe. Egyszóval birtokba vehetjük! A háznak egy problémája van. Évekig árulta, mert senkinek sem kellett. (Nekünk volt fenntartva!) És ki kell festeni! Szóval, szuper! Ugye együtt fogjuk kifesteni és felújítani? Szeretném, ha segítıtársam lennél, hiszen a kettınk házáról van szó! Persze, ha neked kellemetlen az, hogy sokat leszel itt velem, akkor…« Másnap két levelet kaptam Timitıl. Ezekre ezt válaszoltam: »A hétvége nekem is nagyon szörnyő volt nélküled! Tudom, hogy nemcsak mi szenvedtünk, hanem Karesz és Kitti is! Péntek reggel mondtam Karesznak, hogy mivel nem kell fejnem, így elmegyek hozzád. Erre elkezdett veszekedni és kiborult. Megsajnáltam, és inkább én is vele együtt végigszenvedtem az egész hétvégét, de megérte! Írtam a lakásról.

162

Már nagyon várom én is a pénteket! Már csak négy nap, és nálad leszek! Már csak négy éjszakát kell aludnom addig!« A veszekedés azért zajlott le köztünk, mert nem akartam Karcsival együtt járni udvarolni. Megsajnáltam, és maradtam, és ezt úgy kell érteni, hogy nem húztam ki a gyufát. Megtehettem volna, hogy vonatra, buszura ülök, és már ott sem vagyok, de nem volt, aki ellássa a borjaimat. Enni és inni ki fog adni nekik? Zsarolva voltam… De jó volt, hogy maradtam mégis, hiszen így legalább a házat megnézhettem, és a kulcsokat is ideígérték. A jövıbe láthattam ahelyett, hogy a jelent választottam volna. A próbát tehát sikerült kiállni, hogy önmagam akartam volna megoldani a dolgokat azonnal. A türelem tényleg rózsát termett. Nekem és Timinek oda kell majd költöznünk, ahol nemhogy adventista imaház, de még templom sincs! Olyan településen kell majd élnünk és munkálkodnunk, ahol semmiféle szakrális hely nincs! Viszont Jézusnak sok gyermeke van ott is, akik sóvárogva várják, hogy Isten Szava eljusson hozzájuk is. Timi ezt válaszolta: »Hogy lehetett Karesz olyan irigy, hogy nem „engedte”, hogy elgyere hozzám? İ már annyit volt tesómmal! Hogy tudott ilyen lenni? Te pedig inkább hagytad, hogy szenvedjünk, és nem jöttél!« 163

Mit is idézett nekem néhány nappal azelıtt Timi? „Mikor együtt voltam veled, öröm volt a szerelem. Amikor sokáig távol voltam tıled, akkor tudtam meg, mit jelentesz nekem.” Valahogy így kellene éreznünk nekünk embereknek is Jézus iránt. Sokszor türelmetlenül kérdezzük Jézustól, hogy miért nem jön már, és miért hagyja, hogy szenvedjünk Nélküle itt a Földön. De İ közben a helyünket készíti. A jövıt alapozza. İ tudja, mit csinál, és biztos a dolgában. Karcsival azon vesztem össze, hogy ı nemsokára megnısül, én nekem így is, úgy is egyedül kell megoldanom az udvarlást. Nem közösködhetek senkivel, és bizony nem autóval fogok járni, mert jóval olcsóbb a tömegközlekedés. Különben is a házra kell a pénz, és Timi is sokat lesz itt velem a házfelújításnál. - Hogy fogtok kimenni Dobozra? – érvelt Karcsi. - Sehogy! Én nem jártam ki eddig sem, és erre okom van – válaszoltam, de nem fejtettem ki, nem „árulkodtam”, ezért Karcsi félreértette az egészet. Azzal vádolt, hogy én igyekszek mindenkitıl elzárni Timit. Felhánytorgatta azt, hogy Krisztitıl, a gyülekezettıl és már a saját rokonaitól is elzárom. Azt jósolta, hogy ennek csúnya vége lesz. Mérges volt, mert „beleköptem a leve164

sébe”. Ahelyett, hogy feleznénk az útiköltséget, vagy kifizetném, mint elıször, amikor Timiért mentünk Pestre, én „potyázni” akarok, a saját pénzemen pedig külön is lemenni. Emlékeztettem, hogy nélkülem még a győrőjüket sem tudták volna megvenni, mert én adtam rá kölcsön, arról nem is beszélve, hogy az elsı levelét sem egyedül írta meg Krisztinek, hanem a segítségemmel! Több sem kellett… - Menj a magad útján, én is a magamén! – mondtam neki. Haragudtam rá, mert az autó nem is az övé, és mindig úgy állította be, mintha nekem semmi közöm sem lenne hozzá. Bármikor én is ugyanúgy elkérhettem a szüleinktıl, ahogy ı, ráadásul, mivel én magamra vállaltam a tankolást, és még elhoztam „egyúttal”, amit kellett, apukám szívesen „üzletelt” velem. Mindketten jól jártunk, mert két legyet ütöttünk egy csapásra. Karcsinak is odaadta, ha nagyon muszáj volt, de ott az üzemanyagot apukának kellett állni! Karcsi egyébként magára haragított már elızıleg is, amikor letelefonálta a mobilomról a pénzemet, miután hatalmas telefonszámlát „koletyált” a szüleimnek is. Apukámmal ezen is összevesztem Karcsi miatt, de azt tisztáztuk ekkora. Még hogy én köptem a Karcsi levesébe?!

165

Igaza volt apukának, amikor azt tanácsolta, hogy senkivel se közösködjek, mert „közös lónak túrós a háta”. Megfogadtam, hogy ha csak egy mód van rá, külön oldok meg mindent, tıle függetlenül. Testvérem, de nem szabad vele egy úton haladni tovább. Segíteni fogom, de ha ı segít, azt én kifizetem, honorálom, rendezem vele. Ja, és közös esküvı szóba sem jöhet! Eddig sem akartam, de ezután végképp eszemben sem lesz! Apukával beszéltem ezt követıen, és mondtam, hogy inkább vonattal, busszal mennék udvarolni, külön Karcsitól. İ viszont azt mondta, hogy: - Ne veszekedjetek! Testvérek vagytok! Látod, pontosan ezért mondtam, hogy egy sütetbıl elég egy, de ha már így alakult, próbáljatok békességben meglenni egymással! Az autót odaadom, nem kell kifizetned a benzint sem. Ugyanúgy te is használhatod! - Olcsóbb, ha vonattal megyek – érveltem. - Nem olcsóbb, mert Karcsi autóval megy! – mondta és hozzátette: - Minek fizetsz külön a vonatért, ha ı úgyis megy? Szerintem jobb, ha kibékültök. Nagy nehezen belementem, hogy „kibéküljünk”. Megalázkodva Karcsi elıtt bocsánatot kértem. Pedig nem ártott volna jól megleckéztet-

166

ni inkább…, de késıbb erre is sor került, mert ami késik, az nem múlik. De errıl késıbb. Timinek ezt írtam: »Talán túlságosan is érzékeny vagyok, és nem kellene ilyen halál komolyan felfogni a dolgokat, de én ilyen vagyok. A pénteki napon sajnos csak délre érünk oda, mert nem az enyém a kocsi, és apuka csak akkor enged el, ha a reggeli etetést elvégezzük. Ne haragudj! Nem rajtam múlik!« A következı levelemre már csak kívülrıl írtam rá a borítékra utóiratként a következıket: »U.i.: Sietek pénteken! Délben ott leszünk! Apuka is megtudta az októberi esküvıt! Elfogadta!« A többi levelet már nem adtam fel, hanem elvittem magammal inkább. Sokkal jobb ugyanis látni azt, amikor a címzett elıttem bontja fel és olvassa el, ráadásul azonnal látszik a reakció, és kézzelfogható az eredmény. A lapon egy tulipánokból összerakott szív volt, és ez az idézet: „egyszerre csak megfogadtad a kezem”. Belül pedig Tóth Árpádtól egy idézet: »Igézve álltam soká, csöndesen, és percek mentek, ezredévek jöttek – egyszerre csak megfogtad a kezem s alélt pilláim lassan felvetıdtek. és éreztem: szívembe visszatér és zuhogó, mély zenével ered meg, mint zsibbadt erek útjain a vér, 167

a földi érzés: mennyire szeretlek!« És gondold el, ezt a valóságban ugyanígy éltük át, amikor pénteken együtt elolvastuk. De volt egy másik lap is egy másik borítékban. Timi ezt is felbontotta. Ez volt benne: egy hegedő a képen rózsaszirmok között, és egy szó: Szerelem. Amikor pedig kettényitottuk, ezt olvashattuk: »Szerelem Milyen szép papírra leírva, Milyen gyönyörő suttogón kimondva, Mily csodálatos kezedet szorítva.« Milyen volt a hétvége, melyet Gyulán töltöttünk? Errıl így írtam akkor: »Egyetlen szerelmem! Vasárnap este 22 óra van! Fél órával ezelıtt értünk haza. Nem volt semmi gond az úton. Karesz is nagyon boldog! És persze a te egyetlened is (aki nagyon szerény!). Nagyooon-nagyoon boldog! Mert szerethet téged! Most nem vagyok bánatos. Még nagyon frissen élnek bennem a veled töltött percek. Csak 5 éjszakát kell még aludnom, és öt napot nélküled kibírni! Nagyon szeretlek! Számolom a napokat október 8-ig! Már csak 43 nap van addig!« Egy József Attila idézet volt a lapon. 168

»József Attila: Tedd a kezed Tedd a kezed a homlokomra, mintha kezed kezem volna. Úgy ırizz, mint ki gyilkolna, mintha életem élted volna. Úgy szeress, mintha jó volna, mintha szívem szíved volna.« Másnap reggel egy másik lapot is írtam Timinek, hogy még aznap feladhassam neki postán. Ez állt benne „gyárilag”: „Számomra te vagy a tökéletes, de van egy hibád…”. És, mikor széthajtjuk a lapot, ez van belülre nyomtatva: „…távol vagy Tılem! Hiányzol!” Úgy írtam alá, hogy „leendı férjed”. A borítékra kívülrıl pedig ezt: »U.i.: Megköszönöm ezt a csodálatos hétvégét! És várom a következıt! Szeretlek!« Nem érdekel, hogy hány postás, kézbesítı stb,. olvashatja, hadd irigykedjenek! Egyébként azért volt jó ez a hétvége, mert nem rokonlátogatással telt, mint az elızıek, és mi ketten nem tartottunk Karcsiékkal Dobozra. Külön úton haladtunk. Bár mindkét pár, Karcsiék és mi is az esküvıinkre készültünk, másként tettük. Mi totálisan Istenre hagyatkoztunk, mint két gyermek. İk viszont tudatosan, mint két megfontolt felnıtt tette ezt. Mindent úgy tettek, ahogy az a nagy169

könyvben meg van írva. Szerveztek és terveztek. Egyeztettek és vitatkoztak. Idegeskedtek és aggódtak… Mi nem! Tudtuk, hogy Isten mindent jó elıre elrendezett. Nem akartunk nagy esküvıt, rokonhadat, sok és drága nászajándékokat, szép nagy házat, sok gyereket, és mindent, ami jár egy fiatal párnak, akik itt a Földön boldogok akarnak lenni. Nekünk elég volt az, hogy együtt vagyunk…hárman Istennel! Ezt írtam Timinek a következı levelemben: »Egyetlenem! Nagyon hiányzol! Hogy érzed magad most? Egyetlenem, jól telt a napod? Egész nap csak rád gondoltam! Nagyon szeretlek… Már alig várom, hogy október 8. legyen, de még ettıl is jobban a pénteket, amikor újra együtt lehetünk. Ma telefonáltam, hogy idıpontot egyeztessünk K.B. Jánossal. A titkárnıje azt mondta, hogy most külföldön van péntek délig, utána szombat estig Fehérgyarmaton lesz, az ottani gyüliben. Vasárnap pedig otthon, de ez még nem biztos. A lényeg, hogy péntek délután egyeztetünk egy találkozót valahol. OK? Szóval megoldódik minden. OK?

170

Ma is hiányoztál mellılem! Úgy szeretném, ha már végre örökre együtt lehetnénk! Ma nézelıdtem a városban, mert hivatalos ügyeket intéztünk. Apuka, anyuka és Emıke rendezték a saját dolgaikat, engem pedig megbíztak, hogy az autó papírjait rendezzem a rendırségen. Aztán bevásároltunk. Az esküvıi meghívókat nézegettem. Megtetszet az egyik és megvettem. Mit szólnál mondjuk egy ehhez hasonlóhoz? Jó, ugye? Persze az igazit majd együtt fogjuk kiválasztani, igaz? Délután Karcsinál festettem. Már holnap elkezdem a tapétázást. Szerintem péntekre készen lesz a festés. Megpróbálok igyekezni. OK?« A meghívón egy gyönyörő mennyasszonyi csokor volt. Elküldtem Timinek, és ı kitöltötte a nevünkre. A Buda Ferenc idézetet írta bele: „Ne rejtızz el, úgyis látlak…” Timi válasza pedig nem „csak” ennyi volt. Ezt írta: »Egyetlen szerelmem! Ma végre kaptam tıled egy egész levélözönt! A meghívó nagyon tetszett! Már csak egy gyönyörő vers hiányzik belıle! Tudod, melyik verset szeretném a meghívónkba: Buda Ferenc idézetét! Tudod, neked is leírtam! („Ne rejtızz el…”) Persze csak, ha te is úgy szeretnéd! OK? (…) Alig hiszem el, hogy 8 hét és összeházasodunk! Még nem fogtam fel! De már nagyon várom! Most miért érzed hirtelen 171

úgy, hogy a szüleid vendégként fogadtak?! Hisz eddig nem voltak ilyen érzéseid!!« Ez pedig magyarázatra szorul. Mivel évekig egyedül éltem a saját házamban, de a szomszédban ott voltak a szüleim, így „természetes” volt, hogy „hazajárok”. Viszont mióta onnan is el akartam költözni, és Timivel közös házban, külön életet szerettünk volna élni férj és feleségként, már nem volt olyan „természetes”, ha megjelentem a szüleim házában. Valami igencsak megváltozott bennem, a lelkemben… Például megtetszett egy lap, és elküldtem Timinek. Ezen két shar-pei (kínai harci kutya) kölyök volt. Egyedülállóan ráncos, laza redıs bırük, mely szinte lötyögött rajtuk, sajátos külsıt biztosított nekik. A lapot kettényitva ezt lehetett olvasni: »Szeretném, ha majd a ráncainkat is együtt számlálgatnánk.« Ezt írtam bele: »Szerelmem! Benne vagy, hogy majd a ráncainkat együtt számlálgassuk?« Utóiratnak pedig ezt: »Holnap lesz apukának a szülinapja, mégpedig a negyvennyolcadik! Ma pedig a névnapja van! Jó, mi?« A levelemben pedig, amit szintén ebbe a borítékba tettem, ezt írtam: »Képzeld, volt az éjszaka egy álmom! A jövıbe láttam! Gyönyörő volt! Az ágyunkban feküdtünk, és köztünk volt két pici kéz! Két csodálatos, pici, csillogó szem. Két picike láb, és egy gyönyörő angyali arc! 172

Mindketten simogattuk, puszilgattuk, és ı mosolygott ránk, a szüleire! Mindhárman boldogok voltunk. Gyönyörő a jövınk! Látni a gyermekünket olyan csodálatos! Még nagyon sokszor szeretnék ilyenrıl álmodni, és ha eljön az ideje, akkor pedig megvalósítani! Egy pár évet várunk, és az álmot megvalósítjuk, igaz? Persze ezt már megbeszéltük és megterveztük, és tudom, hogy te is így szeretnéd, és jó álmodni róla. Nem is rossz ilyenekrıl álmodozni! A valóság pedig ettıl is szebb! Egy nappal újra közelebb van az esküvınk napja. Bárcsak már ott tartanánk! Csomagolnák és hoznánk a cuccaidat! Tegnap este átmentem a szomszédba anyukáékhoz, de olyan rossz volt. Valahogy úgy éreztem, mintha idegenekhez tolakodnék be szemtelenül. Szeretettel fogadtak, de mégiscsak vendégnek éreztem magam. Szeretnék már veled lenni otthon, a saját otthonunkban! Olyan jó volt veled enni a palacsintádat. Nagyon fincsi volt!« Mit válaszolt Timi? »Szóval megálmodtad elsı közös pici babucinkat? Wáó! Milyen volt? Kis tüncike, igaz? Nem hiszed el, de úgy szeretném én is, ha babánk lenne, DE…« És itt ismét a félelmeirıl beszélt. Vajon fogunk-e tudni a házasságkötésünk után férj és fe173

leségként lenni a múltunk után? Vajon a gyermekünk, ha lehet egyáltalán, meg fog-e tudni születni? Én is ettıl féltem. Tudtam, hogy a bőn nem marad büntetés nélkül, és a bőn zsoldja: halál! A bőnt nem mi követtük el, hanem mások rajtunk, de részeseivé lettünk. A halál érintett bennünket, de nem védekezhettünk…


Mi a halál ellenszere? A kegyelem, mely éltet. Az Élet, mely kegyelmes, irgalmas! Ezt a verset írtam le Timinek: »Az ima Ma nekem üzent az Úr olyan csöndesen, alig hallhatón, kis szobám sarkában, olyan meghatón. Inkább csak éreztem, hogy itt van velem: és átfog, átkarol a kegyelem. - Egy pillanatra láttam a világot… - İ annyit mondott: - Ne félj, csak imádkozz! Páskulyné Kovács Erzsébet« Nagyon aggódtam Timiért. Egész nap a Karcsiék házának festésén dolgoztam. Gyorsan

174

haladt a munka. Igyekeztem, hogy péntekre készen legyen. Arra vágytam, hogy már a mi házunkat tatarozzuk így együtt. És ez volt a lényeg: EGYÜTT! Timi „otthon” volt Gyulán, és ezen a napon ment el a nıgyógyászhoz. Az orvossal megvizsgáltatta magát, hogy a nagybátyja „mővével” végre szembesüljünk. Orvosként Timivel rossz és jó híreket is közölt. De! Vajon nem bőn-e az, ha egy idegen férfi látja és érinti ott, ahol kizárólag a férjnek lenne szabad? De igen! Bár orvosról van szó, ı sem tett mást, mint a nagybáty, és mégis! És ennek a bőnnek bizony következményei lettek a jövıben! Súlyos következményei… Én nem lehettem jelen, mert bár menyaszszonyom volt, nem volt jogom ott látni Timit... Nekünk be kellett tartanunk a törvényt... Karcsi és Kriszti házát, a közös fészküket festettük ekkor az öcsémmel, Karcsival. İ mindent megtett azért, hogy boldoggá tegye. Mindent kékre kellett festenem, mert az az ara kedvenc színe. Én ezt nem tartottam jó ötletnek! Sıt! Hoztam a saját készletembıl különféle színezıket, és jó szakemberhez illıen felajánlottam neki a „választékot”. Karcsinak javasoltam, hogy Krisztitıl kérdezze meg, hogy mit szeretne, de ı meglepetésnek szánta. Persze késıbb ennek a „hibának” az lett a következménye, hogy az ek175

kor dolgozó Kriszti késıbb engem lekontrázott és átfestették együtt. Én tudtam, hogy Timi hol van és miért, sıt én tanácsoltam neki, hogy azt tegye. Bátorítottam, de ma nem ezt tenném. Ma együtt járunk nıgyógyász doktornıhöz, és ı tudja azt is, hogy miért. Ma már értem, hogy a zsidóknál, Isten népénél miért nem voltak férfi nıgyógyászok, hanem bábanık, idısebb, tapasztaltabb asszonyok. És, ha már itt tartunk, miért voltak meddıségek, csecsemıhalálozások, szülés közbeni halálok, stb. Ma modernebbek, felvilágosultabbak vagyunk, de a bőn bőn és a halál halál. Az orvostudomány pedig nem mindenható! Sıt! El kellene gondolkodunk arról, hogy mi is Isten törvénye, és mikor hágjuk át azt. Ezt a nıgyógyászok figyelmébe ajánlom, fıleg az adventista férfi nıgyógyászok figyelmébe! De errıl több könyvünkben is írtunk Timivel. A házasságtörés ezen a Földön sokszor olyan, mintha nem is az lenne, de a következménye: halál! Aztán megkérdezzük, hogy: miért? Pedig egyértelmő, ha látjuk azt, amit Isten láttat velünk!




176

Timinek ezt írtam: »Pénteken már a vonatnál a házkulccsal foglak várni! Hazafelé útközben együtt megnézzük a házat! Ok? (…) Akkor a hétvégéig már nem adok fel több levelet. A holnapi levelemet már úgysem kapnád meg, inkább odaadom pénteken. OK?« De mégis adtam fel neki még levelet. A lapon egy móló volt, rajta két szék üresen. A lapon gyárilag ez állt: »Vajon az emberek ugyanúgy élik meg a dolgokat? Vajon ugyanazt érzik, amikor a szél végigsimítja az arcukat? Vajon valakinek ugyanaz a hullám csak másodperceket mos el, míg másoknak éveket? Vajon van-e még egyetlen olyan ember ezen a Földön, akinek úgy hiányzol, mint nekem?« Timinek ezt írtam ebben: »Drágám! Már ma jössz is! Ezt a napot vártam már! Úgy gondoltam, hogy azért még most is adok fel neked egy lapot, hogy ha hazaérsz, legyen hétfın is olvasnivalód. Szeretlek egyetlen kicsi feleségem (majdnem)! Ma kaptam meg csak a keddi leveled. Képzelheted…« Utóiratnak pedig ezt írtam: »Az idézetek közül, amit küldtél, ez tetszett a legeslegjobban: „Mindig közel álltak hozzám azok is, akik nem hisznek Istenben. Meg vagyok gyızıdve arról, hogy ezek nem Isten ellen, hanem egy hamis istenkép ellen küzdenek.” (I. János Pál)« 177

Timinek azért volt hamis istenképe és azért küzdött ellene, mert megengedte Isten, hogy bőnt kövessenek el rajta. Bőn alá lett itt a Földön reszketve, ahogy én is. Képtelenség azonban bőntıl mentesen itt élni! Nem lehetséges az, hogy Isten minden bőntıl megvédjen, mert akkor nem lenne szükségünk Megváltóra! De vajon ki a Megváltónk? Ki az Istenünk? Egy egyház? Egy közösség, vagy az emberek? Kit követünk? Timi elmondta, hogy nagyon rossz volt a nıgyógyásznál, mert újra átélte a traumát, amikor az a férfi ott és úgy nézte és hozzáért. Nem voltam vele, és nem volt, akibe belekapaszkodjon és megvédje. Túlélte, mert nagyon rövid ideig tartott a vizsgálat, de iszonyú trauma volt. A jó hír azonban az, hogy az orvos szerint fizikailag minimális nyomot hagyott. A lelki pedig nem rá tartozik… Én pedig ahelyett, hogy VELE lettem volna, a más házát festettem…, de minek…?! Nem volt benne köszönet! Isten megengedte, hogy tanuljunk: bőnösök vagyunk! Istenem! Szükségünk van Rád: MEGVÁLTÓNKRA! Szabadíts meg a bőnbıl bennünket!




178

Timinek ezt írtam a hétvége után: »Sokat imádkozom kettınkért! A vonatnál, a búcsúzásnál végig sírtam, amíg csak láttam a vonatot, ami tılem elvitt téged! Ó, de jó lenne, ha végleg eltőnnének azok, amik és akik bennünket el akarnak szakítani egymástól! Bárcsak örökké együtt lehetnénk!« Kezdtem megérteni Istent, Aki tőzszerelmő Isten! Bőnösek vagyunk, halálra méltóak, de İ mindent odaad értünk, hogy örökké együtt legyünk. Önmagát adta értünk! Ezt írtam Timinek: »Szerelmem! Van egy kedvenc versem: Páskulyné Kovács Erzsébet: Félek Nélküled Nem is bírja tán el lelkem ezt az áldott terhet, ezt a végtelen hullású, nagy, féltı szerelmet! Fogjad kezem, hogy ne ejtsek el semmit belıle, s megduzzadjon, megdagadjon tıle. Félek nélküled, de ha közel vagy Istenem, megremegek és feljajdul szívem. Tán az ısi bőnök gyökere fáj még, ha imára nyílik szám, s itt lebeg, mint árnyék. – Nem tudom. De van bennem egy rész, ami a Tiéd 179

s világ, élet, halál és minden más egyéb semmivé válik bennem és rajtad kívül, a tér, idı, minden megsemmisül. Csak Te maradsz meg egyedül a mindent átfogó végtelenben, a parányi percek határain nem köt az idı. Te tőz-szerelmő Isten, Te féltın szeretı! Amennyit adni tudsz, én fel sem foghatom. Csak állok itt, és rajtam átremeg ez a félelmetes zuhogású, nagy féltı szeretet. - Hát ölelj magadhoz így, ahogy vagyok.« Timinek ezt írtam: »Képzeld, reggel megrendeltem az esküvıi meghívóinkat! 20 db-ot rendeltem. Azt ígérték, hogy még a héten elküldik. Voltam a polgármesteri hivatalban, és megkérdeztem az anyakönyvvezetıt, hogy mik kellenek pontosan az esküvınkhöz. Azt mondta, hogy ı nagyon szívesen összead bennünket. A vasárnapi nap (okt. 8.) sem gond, sıt! Majd pénteken elmondom, hogy mi kell hozzá még. Nem olyan bonyolult különben! Nagyon örült az eljegyzésünknek az anyakönyvvezetı. Jó ismerısök vagyunk. És, ha már itt tartunk, ugye megvesszük együtt az esküvıi öltönyömet? Tudod, ahogy megbeszéltük! OK? Ui.: Kérlek, ne sírj! Elég az, ha én sírok!«

180

Miért írtam ezt az utószóban? Mert Timi sírva mondta el, hogy ha megtehetné, visszaforgatná az idıt, és úgy adná ide a testét, olyan tisztán, mint ahogy megszületett! De nem teheti! Ezen a világon nem! De lesz egy olyan, ahol új testet fogunk kapni… Timi ezen a hétvégén elkérte tılem a keresztségi anyagot. Megígérte, hogy megkeresztelkedik Jézus Krisztust követve. Elfogadja İt Megváltójának. Látta a házat is, mert megnéztük együtt, és megértettük, hogy miért kell majd ott laknunk. Istennek ott lesz ránk szüksége, mint harcosaira, akik hirdetik: Van ellenszer a bőnre! Van remény a bőntıl mentesülésre! Az örök életre! Eszembe juttatja ez a „mérföldkı” Schopenhauer szavait, melyet Timi idézett meg korábban: »A hit olyan, mint a szeretet: nem lehet kikényszeríteni. Ezért hiábavaló vállalkozás, ha állami rendszabályokkal akarjuk a szeretetet bevezetni, vagy megerısíteni, mert mint ahogy győlöletet kelt, ha megkíséreljük kikényszeríteni a szeretetet, ugyanúgy igazi hitetlenséget kelt, ha a hitet valakire rá akarjuk kényszeríteni.« Ekkor értettem meg azt is, amit Timi idézett Bhatriharitól: »A szerelemnek áldása, hogy kettınek a lelke egy; ha külön él a két lélek: csak két holttest ölelkezik.« 181

Amikor Kovács-Bíró János felhívott és kérdezte, hogy mi ez az esküvıi meghívó, és azonnal találkozni akar velünk, mi már készen álltunk az indulásra. A debreceni központban különleges konzultáció zajlott le köztünk. Elıször is imádkoztunk közösen. János pedig a meghívóval a kezében nézett kettınkre. İ fel sem fogta azt, hogy itt mi a tét. Mi pedig beszéltünk és beszéltünk. Elmondtuk neki, hogy ki van tőzve az esküvınk, a ház is megvan, ahol lakni fogunk, az a fıhadiszállás, ahonnan már együtt fogunk harcolni Sátán ellen, és emberek megmentésén dolgozni. De! Timi nem adventista, sıt meg sincs keresztelkedve. Elkapkodtuk a dolgokat? Egyáltalán nem! Sıt! Ezzel érveltem: Timi elfogadta Megváltójának Jézus Krisztust, ahogy én is jóval a keresztségem elıtt. De, magára a keresztségre, mint fizikai aktusra nekem is várnom kellett, mert az emberek fékezni és akadályozni próbálták Isten mővét. Szabályos harcot vívtam a keresztségem miatt. Timi már régen megkeresztelkedett volna, ha Sátán nem használt volna fel embereket? Ó, nem! Nem tudták megakadályozni, sıt, még csak késleltetni sem! Ami késik, nem múlik, tartja a mondás, hiszen csak mi látjuk késésnek. Isten tudta, hogy mikor minek kell bekövetkeznie! 182

Biztosak voltunk a házasságkötésünk idıpontjában: október 8.! Ezt Jánosnak is mondtuk! İ pedig meghallgatva bennünket a segítségérıl biztosított. Ekkor én „akadékoskodtam”. - Akkor is a keresztség a feltétele, ha ezzel Timit a kárhozatba sodorjuk? – kérdeztem. János nem értette. Elmondtam neki, hogy az ex-barátnım adventista, és így simán összeházasodhattunk volna. De nem Istentıl lett volna az a házasság. Megengedte, hogy megtanítson sok mindenre és a legfontosabbra: Nem a „név” a fontos! Ugyanis, ha például Timi Kerakos lenne, akkor sem adhatna János össze bennünket! Pedig meg lenne keresztelkedve! János ekkor értette meg, hogy mi a bajom. Tehát feltettem megint a kérdést másképpen: - Akkor is megkereszteljük Timit ehhez az egyházhoz, ha éppen így kárhozik el? Bálványimádóvá tesszük, vagy Jézushoz vezetjük? Mit is állít magáról minden egyház? Azt, amit a H.N.Adventista Egyház: »A H.N. Adventisták nem tanítják azt, hogy egyedül csak az ı egyházuk tagjai fognak üdvözülni. Ennek megállapítása nem az ı feladatuk. Nagyon sok becsületes ember van, istenfélı férfiak és nık más egyházakban is, akik mindenek felett szeretik az ı Urukat. Sokan vannak, akik nem tartoznak sem183

miféle egyházhoz, de a megismert világosság szerint hőségesen élnek. İk is Isten gyermekei, bár jelenleg nem tagjai Isten létezı, látható egyházának. Így szólt Jézus nyájának azokról a tagjairól, akik más akolban vannak: „Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebbıl az akolból valók: azokat is elı kell hoznom és hallgatnak majd az én szómra és lészen egy akol egy pásztor.” (János 10: 16.) Istennek van egyháza jelenleg is ebben a világban! Ez az İ maradék egyháza, amely hamarosan üdvözölni fogja Krisztust az İ második dicsıséges eljövetelekor. Hisszük, hogy a H.N. Adventista Egyház magán viseli Isten egyházának pecsétét. Mi nemcsak úgy vagyunk a világban, mint egy a sok egyházi szervezet közül…« (R. H. Pierson a Generál Konferencia elnöke) (Kód: 4314. Budapest, 1976. szept. 6.) Elgondolkodtató sorok, igaz? Aki tud görögül, az azonnal javítja a János 10: 16-ot, és az akol szót visszajavítja „nyájjá”. A nyáj és az akol nem ugyanaz! Lesz egy nyáj és egy pásztor! A pásztor egyértelmően Jézus Krisztus! De hol a nyáj? Jézus idejében, amikor itt volt köztünk a Földön fizikailag, akkor voltak farizeusok, szadduceusok, samaritánusok, esszénusok, és a többi. De hol volt a nyáj? Jézust követték! Mindenhonnan Köré sereglettek, mint a juhok. Hall184

gattak a szavára, és lett egy nyáj és egy pásztor. De, mikor el lett véve tılük a pásztor, a nyáj szétszéledt. János pedig leírta Jézus ígéretét (János 10: 16.)! Jézus az életét adja a juhokért! Jézust ezt ígérte: „Azért szeret engem az Apa, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el tılem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Apámtól.” (János 10: 17-18.) Mit szóltak erre a zsidók? Vagy így is kérdezhetném: mit szólnának erre a mai egyházak? Idézem a reakciót: „Újra hasonlás lett a zsidók között e beszédek miatt. És sokan mondták közülük: - Ördög van benne és ırült, mit hallgattok rá? Mások mondták: - Ezek nem ördöngıs beszédei. Vajon az ördög megnyithatja-e a vakok szemeit?” (János 10: 19-21.) Mi látjuk-e, amit Jézus beszél? Vagy vakok vagyunk? Ki lakik a szívünkben? Timit én Jézushoz hívtam, vezettem, ahogy például Filep Nátánáelt, vagy a samaritánus nı a földijeit a városból. És most azzal szembesültem, hogy Timi és Jézus közé állt az egyház! Meg kell keresztelkednie, de nem „érvényes”, ha én keresztelem meg, vagy ha bármelyik másik egyház, 185

mert K. B. János csak akkor adhat hivatalosan össze bennünket a H. N. Adventista Egyház nevében, ha mindketten oda vagyunk keresztelve! De az is érdekes, hogy csak akkor adnak össze hivatalosan „egyházilag”, ha már rendelkezünk az állam által elismert és kiadott házassági anyakönyvi kivonattal! Komplikált? János mentegetızni kezdett. İ magánemberként jelen lehet és részt vehet a házasságkötésünkön, mint meghívott vendég, de ha azt akarjuk, hogy összeadjon, Timinek meg kell keresztelkednie H.N. adventistának! Nincs tehát mát kiút…vagy mégis?


- Van még idıtök októberig! – mondta János, és hozzátette: - Gondoljátok végig a dolgot! Timi azt mondta, hogy már régóta érlelıdik benne a gondolat, és ı már döntött Jézus Krisztus, mint a Megváltója mellett. Csak azért nem keresztelkedett meg eddig, mert nem akart egyházhoz tartozni. İ csak Jézust szeretné követni. Viszont már végigjárta a Biblia Levelezı Iskolát (BLI), és arról kapott is oklevelet kitőnı osztályzattal. Ezt az egyház hirdette meg, és gyakorlatilag a hitelvek „burkolt” terjesztése. Engem arra képeztek ki, hogy BLI „kapcsolattartó” legyek,

186

és így azoknak segítsek, akik tanulmányozzák a körzetünkben az anyagot. Az oklevelet persze nem mi, hanem a lelkészeink adták át a végzett hallgatóknak. Tehát nem keresztelték meg ıket a végén, hanem egy oklevelet kaptak. Ahhoz ugyanis nem elég a tudás. A keresztséghez totális lojalitásra van szükség. Krisztushoz? Nem! Az egyházhoz! Most, János elıtt ígéretet tettem, hogy nyíltan és ıszintén az egyház hitelveit adom oda Timinek, és segítek azt áttanulmányozni újra. Különösen azokat a hitelveket, melyek „problémásak”. Viszont ez nem elég. Keresnünk kell egy olyan személyt is, aki „nem elfogult”. Olyat, aki „hivatalosan” felkészíti Timit a keresztségre. De kit? Együtt imádkoztunk a megoldásért. Én nem akartam Imrét, mert ı Ildi unokatestvéreként elítélıen nyilatkozott, és az elıítélete miatt alkalmatlannak bizonyult a feladatra. Ráadásul férfit Timi sem akart. Van-e egyáltalán megoldás? Itt jött a képbe Saci, a gyulai lelkész felesége. İ már korábban is készített fel keresztségre embereket. De vajon elvállalja-e Timit?


Timi ezt írta a levelében, miután hazament: »Ma este leugrok Sacihoz. Remélem, otthon lesz.

187

A holnapi levelemben tájékoztatlak mindenrıl. OK? Anyám sutyiban néha cigizik. Visszaszokott rá. De hát mit csináljak vele? Tudtam, hogy nem sokáig fog tartani nála ez a cigarettamentes szünet. Egyébként úgy örül nekünk, hogy mindenkinek mutogatja a fényképeket, és dicsekszik, hogy mint a két lánya menyasszony. Anyu beszélt mamával telefonon. Mamának nem lehet a fejébe verni, hogy sem egyedül, sem Veled nem megyek most Dobozra. Nem érti! Egyébként ez a keresztségi anyag nagyon ismerıs. Egyszer részt vettem egy bibliai levelezı iskolán, aminek mintha ezek lettek volna a témái! (Attól az isitıl még oklevelet is kaptam, mert ügyesen elvégeztem.) Egyébként enyém lehet ez az anyag? Beleírhatok? Már csak 2 nap és 3 éjszaka! Várlak! Szeretlek! Írj! Jó? És vigyázz magadra! Ócsai Timid« Másnap ezt írta Timi: »Egy jó hír: tegnap (kedden) este voltam Sacinál! (Mire megtaláltam ıket, 2 óra hosszámba került!) Beszéltem vele és mondta, hogy szívesen elvállalja a felkészítésemet. Nem lesz nehéz, mert tudod, már írtam, hogy én egyszer egy ilyet már megcsináltam a 188

Biblia Levelezı Iskolával. Hetente kétszerháromszor megyek majd hozzá. Most csütörtökön kezdünk. Mire ezt a levelet megkapod, már itt leszel nálam!« Én pedig ugyanekkor ezt írtam Timinek: »Nagyon hiányzol Te is nekem! De! Mire ezt a levelet megkapod, már ott leszek nálad! Voltál Sacinál? Beszéltél vele? Mesélj! De ezt már úgyis szóban fogod elmesélni. Igaz? Ma beszéltem a „házunk” ügyében az eladójával. Azt mondta, hogy addig leállítja az eladást, míg mi nem határozunk a megvétel mellett vagy ellen. Csak utána kezdi újra árulni. Jó, mi? Ma is volt egy vevıjelölt a házamra. Ez már a negyedik. Holnap visszük a bikákat eladni. Le szeretném elılegezni az új házunkat. Apukáék silóznak, így én nekem kell vinnem ıket. Megyek pénteken! Szeretlek nagyon!« Pénteken mentem Timihez, és ı elmondta, hogy milyen volt az elsı „konzultáció” Sacival. Elkezdték tehát átvenni, azaz átismételni újra a keresztségi anyagot. Persze közben Saci próbálta megismerni jobban Timit, az „idegent”, mégpedig úgy, hogy kérdezgette rólunk, a kapcsolatunkról, és rólam, hogy én ki is vagyok, mit is csinálok stb. Azonnal feltőnt neki, hogy a Timi 189

vılegénye különösen szoros kapcsolatban áll Timivel. Ez mit jelentett? Azt, hogy mindent tudtam Timirıl, mindent megbeszéltünk együtt, és csak az akadályozott bennünket, hogy együtt éljünk, hogy még nem házasodhatunk össze. Viszont azt nem tudta Saci, hogy Timivel közösen megfogadtuk, hogy Isten törvényét nem hágjuk át, és ezért nem törjük meg a házasságunkat. Magyarul: addig nincs köztünk szex, míg nem mondjuk ki az „igent”. Ennek az oka pedig nemcsak az volt, hogy adventista vagyok, sıt, éppen nem ez volt az oka, hanem az, hogy már gyermekkorunkban mások megtették ezt! A „Ne törj házasságot!” parancsolatot mások hágták át rajtunk. A mi házasságunkat már évekkel, sıt évtizedekkel azelıtt megtörték! Nekünk pedig maradtak a romok, amibıl hittük, hogy Isten segítségével sikerül felépíteni újra azt. Jó kezdet, igaz? Sokan ebbe bele sem gondolnak! Úgy hiszik, hogy csak az a házasságtörés és paráznaság, ha a „már létezı” házasságot törik meg, de ez nem így van! Isten ezt másképp látja, és láttatja velünk! Amikor Ildivel beszélgettem és neki „udvaroltam”, arra törekedtem, hogy ne törjem meg sem az ı jövıbeli házasságát, sem a magamét! Ezt ı ott és akkor nem így látta. Amikor többet 190

akart és zsarolni kezdett érzelmileg, belementem, hogy csókolózzunk. Súlyos hiba és bőn volt! Bár több nem volt köztünk, mint csókolózás, és nem merültünk bele jobban a szexbe, ez mégis házasságtörésnek számított! Ma nevetnek a fiatalok ezen, és igencsak túllınek a célon már jóval elıbb, aztán csodálkoznak, hogy a bőn büntetését sem kerülhetik el. Mi a büntetés? Mi az eredménye a házasságtörésnek? Igen, halál! Legrosszabb esetben? Nem! Mindig! Sokszor hallom, hogy „pedig jó ember volt”. De a Földön nincs bőntelen ember! Az önzıség pedig már az anyaméhben bennünk van! Megfertızıdünk vele már a fogantatásunkkor! Egyedül Jézus nem fertızıdött meg vele! İ nem férfi és nı önzı vágyainak a „terméke”! Ezért lehet İ egyedül az az Út, Akin keresztül megmenekülhetünk az önzéstıl, a bőntıl és a haláltól! Más megváltó pedig nincs!


Nemcsak Saciban volt elıítélet velünk szemben. A férje, a lelkész, K. Laci, és a gyülekezet vezetıtestülete, sıt, a gyülekezet is elítélte „ezeket az idegeneket”. Csak azért, mert nem ismertek bennünket. De, ha ismertek volna, akkor nem botránkoznak meg bennünk? Dehogy-

191

nem! Sátán folyton ítélkezésre sarkall mindenkit. Nem merünk megbízni senkiben, és a bőnt keressük egymásban, mert bőnösek vagyunk és önmagunkból indulunk ki. A „tesóink” esküvıje közeledett. Úgy volt, hogy pénteken megyünk, mert úgy rendezték, hogy pénteken lesz az állami (polgári) esküvıjük, vasárnap pedig az egyházi (templomi). Ezen én voltam Karcsi tanúja, Kriszti pedig a barátnıjét kérte meg tanújának. Timi „koszorúslány” volt. De Timi ezt írta néhány nappal elıtte a levelében: »…vettem neked egy ajándékot, amit CSÜTÖRTÖKÖN megkapsz! Hogyhogy csütörtökön? Szóval voltam Sacinál. Ott Laci, a férje (a lelkész) mondta, hogy jó lenne, ha a jövı héten szombaton bemennék a bizottság elé elmondani, miért szeretnék megkeresztelkedni. Tudod, gyorsan csinálom, meg nem láttak a gyüliben. Nem is tudtam, hogy elıször gyülibe kell járni, és csak utána kezdeni a keresztségre való felkészülést! Hát nem mindegy, hogy mikor és hogy kezdek neki?! Na mindegy. Szóval, kérlek, ne haragudj, de olyan jó lenne, ha tudnál a jövı héten is jönni! Tudom, hogy ez már a harmadik lesz egymás után, de ez így jött ki. Na, ezért én most csütörtökön elmennék hozzád, hogy bejelentkezzünk a Polgármesteri Hivatalba. Hogy az a harminc nap még meglegyen. Pénteken meg visszajönnék ve192

letek. Ok? De ma még felhívlak, és ezt megbeszéljük. Megvettem a cipımet. Kis fehér, kicsi sarokkal. Olyan kis egyszerő. Abban jöttem ma vissza Sacitól gyalog. Remélem, rendesen betört, mert a lábamat szépen elintézte. Mivel pénteken délelıtt nem tudok Sacihoz menni, ık meg szombaton más gyülibe mennek, pénteken este, kb. 7 óra fele mennék hozzá. Ha van kedved velem jönni, az szupi lenne! Kérlek, akkor ne felejts el hozni egy könyvet Sacinak! Tudod, amit Te írtál, jó? Köszike!« Sacinak beszélt Timi a könyvemrıl és rólam. Mindenképpen elérkezettnek láttam az idıt, hogy „bemutatkozzunk”. Nemcsak Saci és Laci elıtt, hanem a gyulai gyüli elıtt is. Nagyon zsúfolt volt tehát ez a hétvége. Csütörtökön leutazott Timi, miután telefonon megbeszéltünk mindent. A Polgármesteri Hivatalban elrendeztünk mindent, ami szükséges volt az esküvınkhöz. Pénteken pedig vissza Gyulára, tesónkék esküvıjére. Ott szembesültünk azzal, hogy nekünk miért kell egy napon tartani a polgári és az egyházi esküvıt! Késve érkeztek Krisztiék, hétköznapi ruhában, mi öltönyben, Timi pedig a koszorúslányi ruhájában volt. Döbbenten és megbotránkozva nézett végig rajtuk az anyakönyvvezetı, és mi is 193

mindannyian. A kezemben volt a fényképezıgépem, de nem is tudtam, hogy mit csináljak. Készítettem néhány fényképet, de eltőnt a gépem örökre… Kit vádoltam érte? Azonnal azokat, akiket a képek kompromittáltak… Jó kezdet… Karcsit felelısségre vontam, Timi pedig a nıvérét a ruháért és a hozzáállásukért. Az állami esküvı nélkül ugyanis nincs egyházi sem! Csak ezért mentek el a Polgármesteri Hivatalba…a papírért! Így adják meg az „államnak azt, ami az államé”! Mi elhatároztuk, hogy most már tuti, hogy mi nem így fogjuk csinálni. Eddig sem álltunk így a dolgokhoz, de ezután végképp nem! Mi tiszta lelkiismerettel, ıszintén fogunk összeházasodni az állam képviselıje elıtt is. Csakis így állhatunk oda Isten elé becsületesen azt követıen! Szombaton, mert bizony péntek este már a nap lement, amikor ott ültünk Saciéknál. Együtt mentünk Timivel, és jót beszélgettünk. A könyvemrıl, a levelezésünkrıl, eljegyzésünkrıl és az udvarlásról. Szóba jött a volt barátnım, aki adventista, a gyülekezeteim, és a család, rokonság stb. Viszont nem mondtuk el azt, ami Timivel történt, és azt sem említettem neki, hogy velem mit tettek. Pedig ı védınınek tanult, és teológiát 194

is végzett. Nyugodtan megbízhattunk volna benne…, vagy mégsem? Mindenesetre úgy gondoltam, hogy ezzel még várnunk kell. Szombaton délelıtt együtt mentünk gyülibe. Ott megismerhettek személyesen is bennünket, bár az idı rövid volt az ismerkedésre. Az elsı benyomás sok mindent eldönt. Ezért keletkeznek az elıítéletek… Ítélkezünk elsı látásra! Pedig még nem is ismerjük az illetıt. Aztán idı kell, hogy ha még helyrehozhatjuk a bőnünket, akkor utólag elnézést kérjünk azért, mert ítélkeztünk. Ez történt itt is. Mindenki lázban égett. Ezért jó másodiknak lenni! A mások hibáiból tanul a bölcs! Bennünket, - pedig ott voltunk! – alig vettek észre! Mindenki a tesóinkkal volt elfoglalva, és a másnapi esküvıjükkel. Ahogy mondta Gabi bácsi késıbb: „A mi Krisztikénk”, azaz a mindenki Krisztikéje volt most a porondon. A szombat gyorsan eltelt, és következett a vasárnap, a sürgés és forgás, rohanás és fejetlenség napja! Mindennel késésben volt mindenki, kivéve bennünket. Timivel igyekeztünk kiszakadni ebbıl. Nyugodt szemlélıként, hidegvérő külsısökként néztük végig a „bolondok házát”. Bár mindenben segítettünk az ifjú párnak, semmin sem idegeskedtünk. Valakinek józannak is 195

kell lennie, nem igaz? Nem ítélkeztünk, nem voltak elıítéleteink. Karcsi felöltözött és várta a menyasszonyt. Eközben volt ideje ítélkezni. Ránézett Timi fehér cipıjére, és felkapta, hogy odaadja Krisztinek. - Az a Timié! – mondtam. - Nem! A másik a Timié! Krisztinek nincs „olyan” cipıje, mint „az”! – tiltakozott megvetıen, pedig mindenki tudta, hogy melyik a menyasszony cipıje, csak ı nem… Timi „olyan kis egyszerő” cipıt vett magának, ami „kis fehér” cipı volt „kicsi sarokkal”. Ennek az ellenkezıjét vette meg a nıvére, hogy magasabbnak látsszon, nıiesebb legyen, stb., egyszóval csaljon a látszaton! A hajával is ezt tette volna, de a fodrász barátnı (a gyülibıl) ıszintén a szemébe vágta, hogy „finghajból” nem lehet sokat kihozni. A menyasszonyi ruhát a menyasszony varratta erre az alkalomra, de minek, ha máskor nem hordhatja? Majd szétvágják, újravarratják a tetejét „szombati ruhának”… Végig tanultunk Timivel, hogy mit és hogyan NE csináljunk! Az esküvıre a tortát úgy vittem az ölemben, hogy semmi baja ne eshessen. İriztem, mint a szemem fényét! Ehelyett Timit kellett volna az öleben vinni és ırizni, mint a szemem fényét…

196

A gyengém az édesség, mert édesszájú vagyok. Az esküvıkrıl a tortákra, süteményekre és cukros italokra, üdítıkre emlékszem a leginkább…, a többiben nem volt köszönet. Sátán ezt tudta nagyon jól. - Ugye nem hívták meg a nagybátyátokat (a pedofílt)? – kérdeztem Timitıl. Nemcsak magunkat féltettem és Timit, hanem a rokon gyermekeket és a gyülekezetbeli adventista gyermekeket is. Nagy lesz a tömeg, és ha ott jelen lesz egy pedofíl, „alkalom szüli a tolvajt”. Sátán pedig nem alszik! - Remélem, hogy nem mer eljönni! - mondta Timi, és hozzátette: - Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik. Kérlek, légy nyugodt, nem fog merni eljönni! A gyülekezet udvarán várakoztunk, és mivel engem bíztak meg a fotózással, mindenkin és mindenen rajta tartottam a szemem. Én voltam a SZEM ezen az alkalmon. Ez a fotós feladata. A Timi fényképezıgépével dolgoztam. Sorban jöttek a vendégek, és Timi egymás után mutatott be a rokonságának. Eközben jelent meg a pedofíl nagybácsi, karján a gyermekével. Timi hirtelen feszült lett, és a keze ökölben volt. Azonnal ott voltunk egymásnak segíteni. - Olyan vagy, mint Csipkerózsika - szólította meg Timit, ı pedig azt kérdezte zavarában, 197

hogy hol hagyta a feleségét és a másik gyermekét. Nem mutatott be neki. Esze ágában sem volt Timinek. Inkább fékezett, hogy ne csináljak botrányt. A szemem végig rajta tartottam. Mama Timivel csúnyán beszélt az udvaron. Azzal gyanúsította, hogy mi titokban összeházasodtunk. Amikor Timi kérdezte, hogy honnan veszi ezt a baromságot, akkor azt válaszolta Mama, hogy „azt beszélik”. Örült volna a pedofíl nagybácsi, ha mi titokban csináltunk volna tiltott, törvénytelen dolgokat, mert magából indult ki! Rossz az, aki rosszra gondol! És ezek a gondolatok Sátántól eredtek… De csak örüljön, hogy még nem vagyunk házasok, ugyanis a feleségemért én az életemet adnám! A menyasszonyom pedig hozzám tartozik, és a győrőnk, imánk kötelez, hogy mellette álljak és megvédjem! Timi többször is mondta, hogy ne csináljak botrányt, és ne rontsam el a Krisztiék esküvıjét. De ki hozta ide Sátánt, és ki hívta meg a pedofíl nagybácsit? Én csak a sajátjaimat féltem és védem! Azokat, akiket Jézustól még nem tudott végleg elmarni Sátán! Isten harcosa vagyok, és az életem sem drága nekem! Volt, aki bennünket nézett vılegénynek és menyasszonynak, és végül is azok voltunk, még 198

ha nem is ez az esküvınk. Még annak nem jött el az ideje! Kriszti és Karcsi „zártkörő” polgári esküvıje, ami már pénteken megtörtént…Na, az titokban zajlott le! Nem voltak ott a rokonok, a szülık és a násznép! Csak mi tanúskodtunk róla, hogy megtörtént, és a papír, melyet aláírtunk. Apu ezen jól el is viccelıdött, amikor azt kérdezte Krisztitıl, hogy elhálták-e már a nászéjszakát péntek óta… Vasárnap volt, és a rokonság az imaházban állt, hogy tanúja legyen a fiatal pár egybekelésének. Hogy ne legyen botrány, gondosan el kellett különíteni az anyai és az apai rokonokat. Kecskéket a bárányoktól? Ó, nem! Amit emberileg meg lehetett tenni. Imaházban voltunk, és Isten jelen volt, mint mindig. A ceremónia elkezdıdött, és én fotóztam. A nagybácsin (pedofílon) folyton rajta tartottam a szemem. Egy rossz mozdulat, és… A lelkész kapott szót a szolgálatok után. És bizony nem azt mondta, amit akart mondani! Isten ekkor hagyta, hogy megbotránkozzon és önvizsgálatot tartson mindenki a lelkében. A pedofíl megbotránkozásában elárulta magát azzal, hogy felugrott és hívta az övéit is. Távozott, hogy alkohollal mérgezzék magukat, mert a lelkiismeret megtérésre sarkallta. Az alkohol elfojt199

ja a tiszta gondolkodást, és az Isten Lelkét számőzi. Lefotóztam a pillanatot és a képen látható Sátán! Ezzel üvöltöttem némán Sátánnak: Távozz tılem! Bántásomra vagy! Az esküvı résztvevıi felzúdultak, megzavarodtak és megbotránkoztak, de a ceremónia zajlott tovább a megtorpanást, a botrányt követıen. Mintha mise’ történt volna… Timivel ezután felváltva fotóztunk, és ıt is lefényképeztem. Átvonultunk az esküvıi ebéd helyszínére. Ide utánunk követtek azok is, akik távoztak a kocsmába. Elkeseredve kértem Timit, hogy maradjunk együtt bent a rokonainknál, ugyanis apu rokonai kint kaptak csak helyet az elıtérben. Timinek fájt, hogy az anyja rokonai és a vılegény rokonsága ennyire képmutató, és így bánik azokkal, akik nem mindannyian gonoszak. Mérges volt rám is, mert csalódott bennem, aki eddig nem voltam képmutató. Eddig nem tettem így különbséget az emberek között, és nem vettem ıket egy kalap alá! Jézus ilyen különbséget nem tett volna a helyemben… Elkezdtem zabálni a tortákból, Timi pedig kiment Gyöngyiékhez, a keresztszüleihez és az apjához. A cukor, fıleg a szılıtortában lévı szılıcukor nem tompítja le a gondolkodást, sıt, ser200

kenti azt. A szív és az agy pedig nem táplálkozik mással, mint oxigénnel, vízzel és szılıcukorral. Ez kémia, de a vizsgáknál már megtapasztaltam, hogy mire van szükségem a gondolkodáshoz, tiszta fejre. Fulladtam odabent… Timi után siettem, aki nem tudott mást tenni, mint szót fogadni azoknak, akik erıszakkal kényszeríttették „szeretetre”. Az apja ölébe kellett ülnie. Amikor megláttam, nyomban kijózanodtam! Eddig sem voltam részeg, hiszen, ahogy apu kifogásolta: „ezen az esküvın még sör sincs?!”, nemhogy alkohol, tánc, dorbézolás. Timi mellé álltam, azaz belemásztam a képbe. Fotózni hívtak, de én nem hagytam már Timit egyedül senki kedvéért. Még egyszer nem akartam kiszolgáltatni! İket is hívta Kriszti fényképezkedni, így együtt távoztunk. Figyeltem a pedofílt, ahogy a rokon gyermekek között ült, ölében a kisfiával. Ott szaladgáltak körülötte azok a gyermekek is, akiknek a szülei szabadon engedték ıket. Adventista szülık gyermekei, a rokonaink gyermekei, és én a szemébe néztem! Szó nélkül ezt üzentem neki: Figyellek, és még, ha ki is megyek innen, Isten itt lesz és figyel! Most megúsztad a megtorlást, de, ami késik, nem múlik! Nem lesz mindig ünnep, ahol nem lehetek ünneprontó!

201

Isten malmai pedig lassan ırölnek, de ırölnek. Kinn fotóztunk, és Timi ott volt velem. Beszélgettünk, és a távozó rokonságot figyeltük. Sokan ugyanis csalódottan távoztak, mert vége lett a „bulinak” az ebéd után. Se tánc, se egyéb. - A ti lakodalmatok is ilyen lesz? – kérdezte apu. - Még ennyien sem leszünk! – válaszoltam. - Ott se lesz sör? – kérdezte. - Nemhogy sör, de rokonok se nagyon! – mondtam mosolyogva, és hozzátettem: - Csak azt hívom meg, aki számít! - És Timi mit szól hozzá? – kérdezte. - Ezt már megbeszéltük elıre vele - mondtam. A lányok, a menyasszonyok nagy esküvırıl álmodnak, mert azt hiszik, hogy kilóra mérik a boldogságot. Tévednek! Nem kell a látszatra adni, hogy boldogok legyünk! Sokkal fontosabb az, ami nem látszik, és a szívben van! Timi az esküvı után, miután láttam eltakarodni a pedofíl nagybácsit, karján a fiával, és szétoszlott mindenki, sıt, mis is hazamentünk, ezt írta levélben: »Egyetlen Szerelmem! Ma (aug. 30.) szerda van. Még egy nap nélküled, és már itt is vagy! Hiányzol!

202

Anyu mondta, hogy Szabó mamáék el vannak Tıled ájulva! Nagyon elfogadtak! Úgyhogy vasárnap nagyon várnak bennünket. Emlékszel, mikor pénteken tesóm nagy dirrel-durral elment, mert valami baja volt anyámmal?! Szóval, kiderült, hogy apám nem fizette ki az ı részüket a lagzira! Lacika hozta el azt a hiányzó részt! Gondolhatod, anyám hogy kivolt! Rájött a sírógörcs! Tesóm meg még mindig apámat védte. Anyu csak annyit mondott, mikor odaadták neki a pénzt, hogy én apádtól vártam volna, mire ez a dilis tesóm megharagudott, és mint egy víziló, elvágtatott! Szóval, ennyit az én…apámról! Nem fizette ki azt, amit ı kért! İ mondta, hogy az ı részérıl a családja ehessen! A pénzt is megígérte, és szokásához híven megint hazudott és zsugori…volt! Arra is kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán vitt-e a tesóméknak nászajándékot?! Remélem, a mi lagzinkra nem jön el, nem hogy még ott egyen! Nagyon le van sülylyedve! Na, de hagyjuk. Anyámmal már jól kiidegeljük magunkat. Apukádról is beszéltünk. Mondta anyám, hogy tudja, hogy ı sem olyan, mint amilyennek mutatja magát! Anyám nem szeretné, ha apukád a késıbbiekben azt hánytorgatná, hogy mi nagyon semmit sem vittünk a házasságba. Azért szeretne az esküvınk után még pár napot marad203

ni, hogy tudjon a szüleiddel beszélgetni. Anyukáddal úgyis jól megértik egymást. Saci megint burkoltan jelezte, hogy a petting bőn. Nem szóltam rá semmit. Azt gondolja, hogy mi ketten… Mi tudjuk, hogy mi a bőn, úgyhogy nem érdekel, hogy ı mit mond, mire célozgat. A „tanulásban” jól haladok. Ma az egyházról tanultunk. Ez most számomra nem volt olyan érdekfeszítı téma, mint az eddigiek, de odafigyeltem! Holnap ismétlünk.« Erre ezt válaszoltam: küldtem egy lapot Timinek, amire ez volt gyárilag rányomtatva: »Amióta megismertelek…én mindent a szívemmel látok!« Az írás mellett kép is volt, mégpedig egy kovácsoltvas padon ülı kiskutya, mely fehér volt, a szeme körül piros festett szívvel. És bizony másként láttam, mint az emberek! Az esküvıt és Timit, a jövınket és a jellemünket. Timi semmi újat nem írt. Ezeket eddig is tudtam. Nem lesz sétagalopp a jövınk az emberek miatt. Saci hozzáállása fájt a legjobban. Minek nézi Timit és engem? Nem volt elég vele elbeszélgetni? Nem volt elég a könyvemet elolvasnia? İ a tüneteket félrediagnosztizálja! Folyton téves diagnózist állít fel, és ahhoz még ragaszkodik is!

204

El kell vele újra beszélgetnünk! El kell mondanunk neki azt, amit eddig nem közöltünk vele. Timi nem azért bízik meg bennem totálisan, mert „egy test” vagyunk, sıt! Én sohasem kényszeríttetem „arra” Timit. Sıt! Éppen ellenkezıleg! Én egy „egészséges” nınek nem is tudtam udvarolni…, mert kevesellte, amit nyújtottam. Timi sem kérte, hogy rúgjam fel az erkölcsi korlátokat miatta. Sıt! Éppen ellenkezıleg! Timinek azt mondtam, hogy Saci saját tapasztalatból indul ki. Mindenki önmagából indul ki, és azt vetíti másokra! Nem gyanúsítottam Sacit semmivel, de rávilágítottam, hogy nem bőntelen ember ı sem, és csak azt hallja meg, amit rajta keresztül Jézus mond. Sátán rágalmaira ne figyeljen! Jézus Péter szavait is szelektálta, és „Távozz tılem, Sátán!” felszólítással válaszolt, amikor az ısellenségünk próbálkozott. Timi is másként látott ekkor. A levelében ezt írta: »Megkaptam a lapodat! És írok, hogy mire hazaérsz, ott várjon a levelem a postaládádban! Szóval, a házvétel folyamatban van? Tök jó! De biztos, hogy így, elıleggel a legjobb megoldás? Nem azt mondtad, hogy te így nem akarod megvenni, hanem elıbb megvárjuk, míg elkel a házad? 205

Bár bízom benned + Istenben! Anyám egyre többet cigizik. Már nem csak néha-néha szív el 1-2 szálat, hanem egy nap négyet! Kezd visszatérni a régi adagjához! Tudtam, hogy így lesz. Ez a fél év szünet nem jelent semmit! Anyám egy akaratgyenge ember! Bár Isten nélkül mit is vár?! A függıbeteg, ha megint visszatér a régi szenvedélyéhez, egyedül úgyis visszaesik! Nem bírom anyámat! De engem már nem is érdekel. Nem akarom, hogy érdekeljen. Én úgyis elmegyek. Akkor meg már mindegy. Mindenki dicséri a meghívónkat! Mama telefonált tegnap.« Egy másik levelében pedig ezt: »Saciéknál étvettük a 10-es leckét. Addig jó is volt ott lenni: nem hiányoztál, mert elterelıdtek a gondolataim. De, amikor már elindultam haza, rossz volt! El kezdtél nagyon hiányozni! Egyébként Saciéknak odaadtam a meghívót! Nagyon tetszett nekik. (Mint mindenkinek!)« Milyen volt ez a meghívó? A mi esküvıi meghívónk volt! Az elején fehér és rózsaszínő virágok voltak, és egy díszes, aranyozott töltıtoll egy papírlapon. A lapra ez volt írva két összefonódó aranygyőrő alatt: »Sok szeretettel meghívunk az esküvınkre.« És egy idézet: „Suhángból lesz a fa, Alapkıbıl a ház. 206

S, ha ház s fa van, belıle lesz Kert, s város sorra száz, És mert anyánk nem a kínra szült minket, Juss szerint: Boldogan élni – csak erre jöttünk esküdni mind. (Brecht)” Persze, volt, aki szebbet választott volna. Volt, akinek az idézetben az nem tetszett, hogy „anyánk nem a kínra szült minket”, és az, hogy „Juss szerint: Boldogan élni – csak erre jöttünk”. Az anyáink arra szültek, hogy boldogok legyünk, és örüljünk. Hogy élvezzük az életet, és ne kelljen kikövetelnünk, hogy boldogan élhessünk. Na, de hogy ezt mi itt mindenkinek a meghívónkon hirdetjük… Az alapkövek, melyekbıl épült a házasságunk „háza”, és azok a suhángok, melyekbıl mi fákká nıttünk, bizony rendesen inogtak, és meg voltak csonkítva… Ezt írtam Timinek: »Képzeld! Voltam fenn Bodánénál az esküvınk miatt, és megbeszéltük a részleteket. Majd szóban elmondom, mi volt. A lényeg, hogy a zenét is mi választhatjuk ki! Mit szólnál például Richard Claidermannhoz? Igen, van olyan is, és bevonuláskor azt játssza, ha kérjük! Látod, semmi sincs véletlenül!

207

Még van ezen kívül egy-két apróság, amit meg kellene beszélnünk. Gyorsan telik az idı, és mi készülünk serényen!« Timi pedig ezt válaszolta: »Egyetlenem! Épp Richard Claidermann kazettádat hallgatom, és nagyon tetszik. Ma délután is voltam Sacinál. Ma sem lesz győlés a gyülinél, így nem kell mennem. És most már nem is kell mennem, mert Laci elintézi nekem, hogy ne gördítsenek akadályt a keresztségem elé! Csütörtökön csak a 14.17-sel tudok menni, mert Sacihoz 11-re megyek, és két leckét veszünk át. Hogy állsz a festéssel? Milyen újra festeni és nem a tanyán dolgozni? Tesómékkal mi van? Mi a címük? Bár lehet, hogy írok tesómnak anyukádék címére. Biztos, odaadja neki, igaz?« A szeptember mással sem telt, mint készülıdéssel és elıkészületekkel. Timi kapott tılem egy kerékpárt, hogy azzal tudjunk közlekedni a két ház között. Én azzal voltam elfoglalva, hogy a házfelújítás készen legyen az esküvıig, Timi pedig tanult a keresztségére. Úgy tőnt, minden simán fog menni.

208

De újabb akadályok jöttek közbe. Timi költözése folyamatban volt, és néhány nap volt már csak a keresztségig. Ezt írta Timi: »…szombaton pedig keresztelkedem! Minden hétvégére jut valami! Ma háromra megyek Sacihoz. Remélem, otthon lesz. Tegnap, hogy nem találtam ıket otthon, hagytam ott nekik egy cetlit, és írtam, hogy ma 3-ra ott leszek nála. Az esküvıi meghívónkat kitettem az asztalomra. Elkezdtem selejtezni a cuccaimat. Még egyszer átnézem ıket, mert nem akarok túl sok, felesleges cuccot magammal vinni.« Viszont a másik levelében errıl írt: »Szerintem Saci nehezen hiszi el, hogy mi még nem feküdtünk le egymással. Mondtam neki, hogy én mindent elmondok neked, és mindent megbeszélünk, ahogy eddig is. Erre megint megkérdezte, hogy nem nagy-e a kísértés. Felvilágosítottam, hogy mi az esküvıinkig nem fekszünk le egymással! Bár igazad van: mindenki magából indul ki… Egyébként nagyon tetszett neki a könyved. Kiolvasta.« Timi ezt írta a borítékra: »Taníts éreznem, hogy itt vagy velem, Adj tőrést lelkem nagy csatáiban. 209

Féket, ha lázadok, ha kételkedem, S míg nem felelsz, hadd várjak hangtalan. (George Croly)« Timit azzal bíztattam, hogy Sátán támadásai onnan jönnek, ahonnan nem várjuk, és nem számítunk rá, de Isten hatalmasabb és erısebb tıle. Ad erıt a kísértések legyızésében is, csak imádkozni kell. Említettem neki egy kedvenc versemet, és nem az a fontos, hogy ki írta, hanem, hogy miért írta. Templomban Szép volt határozottan Engem is megfogott. A szépség bővöletében sokáig álltam ott. Néztem a díszes oltárt, a gyertyafényeket, a fából, gipszbıl faragott glóriás szenteket. A pap csipkeruháját aranyszál szıtte át, érthetetlen mormolta a megszokott imát. A hívek jöttek – mentek, mint ahogyan szokás, mind a maga szentjéhez 210

mondott egy-egy fohászt. Néha-néha még könny is hullt a kıre, a szívnek fájdalma elbúcsúzott tıle. Dermesztı volt a csend, rám nehezült nagyon. hővös félhomály ült a márványoszlopon. Az ablakot a kinti fény csak fakón törte át, a lelkem mélyén valami ólom-nehézre vált. - Hazaindultam a nyári estébe’ s feltekintettem a kifeszített égre. Kis szobámba érve ablakom kitártam, s a rám tekintı csillágmilliárdban a teremtı Isten nagyságát csodáltam. Én is, én is imádságba fogtam, könnyek között hang nélkül zokogtam. Az imádságot is csak a lelkem mondta: A csendet az Isten szerelme átfonta. - Én megértettem, ahogy soha talán, a törvény célját tisztán és igazán.« Az nem szeretet, ha engedünk a kísértésnek, és a törvény nem korlát, melyet feszítgetünk, hogy hol lehet mögüle kibújni, azt megkerülni. A mi szerelmünk Timivel és Istennel sokkal tisztább volt, mint ahogy Saci gondolta! Csodáltam Timi türelmét és hosszútőrését Saci iránt, de megtanultam, hogy jobb tőrni és hallgatni, mint nekimenni annak, akit Sátán felhasznál ellenünk. Sokat kell imádkoznunk.

211

A bizottság is csak akadályt gördített Timi keresztsége elé. Az utolsó pillanatban meg kellett jelennünk elıttük! Félbehagyva a munkát mentem segíteni Timinek. Együtt imádkoztunk, hogy bizonyságot tehessünk elıttük a hitünkrıl. Bár a szeretetükrıl biztosítottak, szabályosan kivallattak bennünket. Úgy viselkedtek, mint egy ítélıbíróság. Keresztkérdés keresztkérdést követett. Timi pedig ugyanúgy válaszolt, ahogy én is. Elmondtuk, hogy Timi már régen készül a keresztségre, de ahhoz, hogy döntésre jusson, szüksége volt a könyvemre, és rám, aki megválaszoltam neki azokra a kérdésekre, melyek akadályozták ıt. Elmondtuk, hogy olyan helyen fogunk lakni és dolgozni, ahol se templom, se gyülekezet. Aztán arról is beszéltünk, hogy Timi engem kísérget a gyülekezeteimben, ahol prédikáltam, és ezért nem járt a gyulai gyüliben. Elıtte pedig külföldön volt másfél évig! Míg én prédikáltam és tanítottam, Timi is tanult, figyelt és hallgatott. Azt figyelte, hogy én csak mondom, vagy teszem is. És döntött Jézus Krisztus mellett. Lakva ismeri meg az ember a másikat, és Timinek nem volt „jó példa” a Krisztié. Arról kezdték ezután faggatni, hogy miként viszonyul Timi az egyházhoz és hol lesz tag. Ti212

mi végig kitartott Jézus Krisztus mellett, és azt vallotta, hogy bárhová is helyezze ıt Isten, ott bizonyságot fog tenni a hitérıl és a Megváltójáról. Nem tudták ıt sarokba szorítani, pedig próbálták újra és újra. Végig ez csengett a fülemben: »Egyedül csak az ı egyházuk tagjai fognak üdvözülni? Ennek megállapítása nem az ı feladatuk! Nagyon sok becsületes ember van, istenfélı férfiak és nık, akik mindenek felett szeretik az ı Urukat! İk Isten gyermekei!« Timi végig Jézus mellett tartott ki, és nem tudtak olyan kérdést feltenni, amelyik ez elleni hitvallásra késztette volna Timit. Nyíltan pedig nem kérdezték meg: A H.N. Adventista Egyházhoz, mint egyedül üdvözítı Egyházhoz akarsz csatlakozni? Ugyanis ez a kérdés istenkáromlás lett volna! Így nem is tehették fel tehát. Timi végül szabadult. Az ítélet: megkeresztelkedhet. Amikor hazafelé mentünk, így szólt Timi: - Úgy féltem! Már a végén azt sem tudtam, hogy mit mondok. Csak imádkoztam kétségbeesve segítségért. - Jól válaszoltál minden kérdésükre! - nyugtatgattam. Büszke voltam rá, hogy a végén már azért hagyták abba a vizsgáztatását, mert már úgy sarokba szorították önmagukat, hogy majdnem meghasonlottak önmagukkal. A presbiterek,

213

vének és a bizottság tajgai tehát döntöttek Timi ügyében. Engedélyezték a megkeresztelését. Laci, a lelkész megkérdezte, hogy ı keresztelje-e, mert Saci nem keresztelhette meg. K. Erik keresztelte meg Timit két másik lánnyal együtt. Timi beleegyezett, hogy Erik keresztelje, és ne kelljen Lacinak külön átöltöznie. A keresztség tehát Békéscsabán történt meg szeptember 23-án. Egy Bibliát ajándékoztam Timinek ekkor. Ezt írtam bele arany betőkkel: „Gyönyörködöm a te beszédedben, mint aki nagy nyereséget talált.” (Zsoltárok 119: 162.) Keresztséged alkalmából emlékül: Vılegényedtıl Békéscsaba, 2000. szeptember 23. „Ne félj, mert én veled vagyok; Ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerısítelek, sıt megsegítelek és igazságom jobbjával támogatlak.” (Ésaiás 41: 40.) A keresztséget követıen együtt jöttünk haza. Timi segített a festésben, ugyanis a tanyát otthagyva festést vállaltam a faluban, hogy legyen pénzem. Most pedig, hogy azokkal készen lettem, a saját házunk tatarozását már együtt csinálhattuk. Timivel összedolgozva gyorsan halad214

tunk. Festettünk és takarítottunk szinte éjjelnappal. Az esküvı elıtt végeztünk is, még az utolsó pillanatban. Közben a tortarendelést adtuk le, csokrot készíttettünk, menyasszonyi ruhát kölcsönöztünk és jegyes oktatásra jártunk K.B. Jánoshoz. Zsúfolt volt ez az utolsó idıszak, és mindannyiunkat kimerített. Az esküvıi ebéd megszervezése, vendégek fogadása és elhelyezése csak azért nem ütközött problémába, mert nagyon kevés embert hívtunk meg. Kis, szolid esküvınk volt. Meghitt és békés. Nem volt senki jelen azok közül, akik nélkülözhetık voltak. És fıleg azok nem voltak jelen, akik a házasságunkat megtörték! Botránytól nem kellett tartani. Viszont, mint árnyék, mégis ott lopakodott Sátán. Ez akkor derült ki, amikor már örök hőséget fogadtunk egymásnak Isten elıtt. Sírtam, mert tudtam, hogy mi itt a Földön átok alatt vagyunk Sátánnak és szolgáinak jóvoltából. K.B. János azt prédikálta, amit elıre megbeszéltünk. A Ruth 1: 15-17. volt az alapige. Arra kértük Jánost, hogy Jézus Krisztust képviselje ezen az alkalmon! Mit jelent ez? Azt, hogy ı nem egy egyházat, nem egy felekezetet képviselt ekkor, hanem Istent. Az İ nevében beszélt, és az İ üzenetét továbbította felénk. 215

Apu azt kérdezte a végén, hogy János merre szokott prédikálni, ugyanis ı szívesen meghallgatná máskor is! Boldog voltam, hogy Timi a keresztségekor az én népemhez csatlakozott és nem a H.N. Adventista Egyházhoz! Jól írtam? Igen! Bár felvették ıt a tagjaik közé, de Timi az Apa, a Fiú és a Szentlélek nevében keresztelkedett meg. Most pedig Isten népéhez csatlakozva már, nekem is igent mondott. Vılegénye voltam eddig a pillanatig, de most már férjeként állhattam a feleségem mellett. És sírtam! Azért, mert nem azt láttam, mint a többiek. A jelenlévık egy boldog ifjú párt látattak, de mi Timivel ıriztük azt a sötét titkot, amit Timi szülei és rokonai nem akartak tudomásul venni, észrevenni ennyi éven át! Sírtam, mert a legszívesebben ebben a pillanatban feltártam volna az igazságot, de akkor a mi esküvınknek lıttek! Hallgatnom kellett! Hallgatnom, de sírhattam! Eszembe jutottak azok az alkalmak, amikor sírtam és apám tett róla, hogy legyen is okom a sírásra. Most nem féltem attól, hogy bántani fog…és most is volt okom a sírásra. Az esküvınk hivatalos hadüzenet volt a házasságtörés és a házasságtörık ellen! Ahogy Timi keresztsége azok a bálványimádók elleni had216

üzenetnek minısült, akik az egyházat képviselve ítélkeztek, úgy az esküvınk azok a törvényáthágók elleni hadüzenet volt, akik a pillanatnyi élvezetnek éltek… Az esküvıi ebéd után mi ketten útnak indultunk, a násznép pedig szétszéledt. De vajon hogyan zajlottak tovább az események? Mindenki úgy gondolta, hogy a várva várt nászéjszakát és nászutat éljük át boldogan és élvezzük. De nem így történt! Miért? Ha Saci vádjai megalapozottak lettek volna, semmi gond sem lett volna. De Timivel még nem feküdtünk le! Sıt! Ott jöttünk rá, hogy ez nem megy a múltunk miatt. Addig nem volt baj, míg kettınk között nem volt szex, de most mindketten kényszernek éreztük és leblokkoltunk. János, aki összeadott bennünket, arra figyelmeztetett, hogy nehogy egymásnak essünk és a nagy igazolom hevében a kórházban kössünk ki. Bennünket ez távolról sem fenyegetett azok „jóvoltából”, akik még gyermekként szexuálisan kiraboltak bennünket! Itt szembesültünk azzal, hogy egész életünkre kihatóan megnyomorítottak bennünket! Úgy elkeseredtem, és annyira kétségbeestem, hogy dühömben autóba ültem és elindultam. Véget akartam vetni a borzalomnak. Timit hátrahagyva elindultam, hogy lezárjam ezt az 217

ügyet. A bőnnek határt szab a halál, mert a bőn zsoldja a halál! De öljem meg a pedofílt és megoldódik az ügy? Ó, nem! Ezért nem kanyarodtam arra! Viszont, ha én halnék meg azok helyett, akiknek a bőnei bennünket sújtanak, akkor lezáródna egyszer és mindenkorra ez az egész borzalom! Öngyilkosságot kísérelt meg a vılegény, aki ráadásul adventista?! Így látták az emberek. Én viszont inkább feláldoztam volna magam, hogy a bőnt és Sátánt megfékezzem. Ahogy a démonokkal a tengerbe rohant a disznónyáj, úgy száguldottam én is a vesztembe. Nem rajtam múlott, hogy nem következett be a katasztrófa. Timi mindvégig imádkozott. Már nem egyedül voltam! A másik felem, Timi Istennel volt kapcsolatban. Ha megöltem volna önmagamat, nem oldottam volna meg semmit. Más módja volt a bőn és Sátán legyızésének. Én akkor ezt nem láttam. Vakká tett a csüggedés! Sátán megfosztott egy rövid idıre attól, amit az Úr néz. A szívem győlölettel és bosszúval telt meg és nem akartam látni! Isten azonban tudta, hogy nekem az életem sem drága és eldobnám, ha engedné. Az életünk pedig Isten harcosainak az élete!

218

Egy táblát tettünk ki Timivel a házunk elıszobájába, amikor az esküvınk elıtt készen lettünk a felújítással. Ez áll rajta: „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk!” (Józsué 24: 25.) Máig ott a tábla és hirdeti a hitvallásunkat. És boldogan élünk, míg meg nem halunk? Mint a mesében, úgy záródik ez a könyv? Mindenki happy end-re vár, igaz? Ha igazak Jézus szavai, Aki ezt mondta: „Boldogok a lelki szegények… Boldogok, akik sírnak… Boldogok a szelídek… Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az Igazságot… Boldogok az irgalmasak… Boldogok, akiknek a szívük tiszta… Boldogok a békességre igyekvık… Boldogok, akik háborúságot szenvednek az Igazságért… Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én értem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bıséges a Mennyekben: mert így háborgatták a prófétákat is, akik elıttetek voltak.” (Máté 5: 3-12.) Akkor ez a könyv happy end-del végezıdik, ugyanis Timivel azóta is együtt sírunk, együtt 219

örülünk. Sírunk, és ebbıl kijut bıségesen, de imádkozni is együtt szoktunk, sıt már hárman a fiúnkkal, Hunorral! Örülni is együtt szoktunk, mert a háborúságból, szidalmakból és megvetésbıl ugyanúgy részesülünk, mint az elıttünk élt próféták. És errıl már más lapon kell említést tennünk, mert a könyv terjedelme korlátozott. A kérdés pedig továbbra is ez: Prédikátor, melyik az igaz egyház? Sıt, felteszek egy másikat: Van igaz egyház? Luther erre ezt mondta: Egyedül Krisztus! Hogy üdvözülhetünk? Egyedül Krisztus által! Errıl tehát még van mit írni…

220