Ó, az ember vad szívének sehol sem lehet otthona Hölderlin … Művészet. Örök hajlék, be jó tebenned Juhász Gyula
Könyvekben emberarc
A MESE KIRÁLYA A százötven éves Andersen Tündérmesében élni, halálig gyermekszemmel nézni a világot, kihallgatni fák, növények, állatok, tárgyak beszédét, koboldokkal és sellőkkel játszani, naiv ámulattal, sohasem szűnő ujjongással fedezni föl a mindennapiban, a megszokottban is az emberi élet szépségét és gazdagságát: ez az irigylésre méltó sors adatott Hans Christian Andersennek, „az élet Lázárának és a mese királyának”, ahogy egyik magyar fordítója, Hevesi Sándor nevezte. Király volt ez a költő, igaz, s ráadásul olyan korban, mikor a királyok fején már remegett a korona, mikor naponta újabb és újabb gyárak nőttek ki a földből, s úgy látszott, hogy a gép megöli a mesét. Király volt a maga teremtette csodák országában, s minden gyermek és gyermekkedélyű felnőtt szívében; de Lázárnak, koldusnak sosem érezte magát. Küszködés, nyomorgás, kudarc bőven akadt az életében, s ő mégis így ír róla: „Életem bűbájos mese volt, gazdag és boldog.” Az ember nem hisz a szemének, s ismételten vissza-visszalapoz erre az önéletrajzkezdő mondatra. Hol volt, hol nem volt… Hát igazán volt egy ember, aki így tudta látni sorsát? Milyen vigasztaló és biztató, milyen fájó és megszégyenítő! Mert élt egy Andersen – kételkedhetünk-e még jogosan az emberben? Nem kellene-e mindannyiunknak ilyen tisztán, ilyen örömmel és bizalommal hinnünk abban, amivel ő fejezi be egyik történetét, hogy: „Az élet a legszebb mese”? Hiszen itt a példa: aki úgy tudja szeretni az embereket, mint Andersen, az nem lehet boldogtalan. S milyen merészen vágott neki az életnek! Egy szép napon, alig tizennégy éves korában, 1819. szeptember 5-én, tíz tallérral a zsebében érkezik Koppenhágába. „Híres akarok lenni!” – mondta anyjának, aki sírva kérdezte, miért megy el, mi lesz vele az ismeretlen nagyvárosban?
9
* Első útja a színházhoz vezet, legszebb álma, hogy színész legyen. „Akkor még nem is sejtettem – írja –, hogy tíz év múlva itt fogják bemutatni első drámai munkámat.” Egyelőre, persze, be sem teheti a lábát, elzavarják, mert nagyon fiatal és iskolázatlan. Színész később sem lett belőle, de egész pályafutása alatt állandó harcot vívott – darabjai miatt – a színházzal és a kritikusokkal. Most ott áll egyedül a városban, pénztelenül, ajánlólevél nélkül; s mivel szép, csengő szopránhangjára már szülőfalujában is felfigyeltek, fogja magát, és bekopogtat a koppenhágai zenekonzervatórium igazgatójához, egy Siboni nevű olaszhoz azzal, hogy énekes szeretne lenni. S a mese innét kezdve egyre színesebb és fordulatosabb, Siboni és barátai csakugyan felkarolják, de fél év múlva elromlik a hangja, s a nagylelkű mecénás azt tanácsolja, hogy menjen haza, és tanuljon valami mesterséget. Megfogadhatatlan tanács. Hazatérjen, hogy otthon kinevessék? Nem. Hallatlan naivitással hisz a gondviselésben és saját hivatottságában; újabb pártfogókat keres és talál. Közben egy ablaktalan kis kamrácskában lakik, szívós kitartással tanul. Tanárok, színészek, táncosok foglalkoznak vele, a „kis deklamátorral”, aki folyvást verseket és színdarabokat szaval, s akiben oly furcsán vegyül a nagyratörő álmodozás az önbizalom teljes hiányával. Természetesen „kuriózumnak” tartják, és kinevetik, ha egyébként támogatják is. „Tulajdonképp nagyon elhagyatott voltam, de nem éreztem át helyzetem súlyosságát; becsületes barátnak tartottam mindenkit, aki jóindulatúan szólt hozzám.” A fiatal Andersen legjellemzőbb sajátsága ez a nyílt és őszinte közeledés az emberekhez, amely (milyen bátorító tanulság ez is!) sokkal gyakrabban talált ugyanilyen őszinte viszonzásra, mint gondolnánk. A másik jellemző vonása: életöröme. Már két éve hányódik-vetődik Koppenhágában, volt asztalosinas és énekes a színházi kórusban, lakbérét ismerősei adják össze, háziasszonyának némi aprópénzért bábszínhá-
10
zat játszik, fellépett egy balettben mint „démon”, sikertelenül próbálkozik színdarabírással, és nyomorog, nyomorog. Ebéd helyett olykor csak egy falat kenyeret rágcsál a királyi kertben üldögélve. S ekkor, ebben a helyzetben, egyszer csak észreveszi a tavaszt. „A nagy, rügyező bükkfák alatt álltam, leveleiken áttetszett a napfény, olyan illatos, friss volt a levegő, úgy daloltak a madarak, hogy valósággal lenyűgözött az öröm, hangosan felujjongtam, átöleltem és megcsókoltam az egyik fát. – Bolond maga? – szólalt meg mellettem egy férfi.” Szép bolondság, megható bolondság. Ha nem lett volna ilyen, aligha válik a mese királyává. * Elbolyongva e varázsos mesék sűrűjében, egyre világosabban látjuk, hogy lényegében a saját élete volt az, amit mesévé bűvölt. Ez az élet viszont nagyon tág volt, csakugyan gazdag és boldog: belesűrűsödött az emberek minden öröme és szomorúsága, a gyermekek játéka és a felnőttek harca, munkája, szerelme, a szülőföld tájai és történelme, a népdal csapongása és a hősmondák ezernyi színe, dallama. Meséi születése másképp elképzelhetetlen is lett volna. Egy ember, bármilyen tehetséges is, nem lehet kimeríthetetlen meseforrás. Andersen pedig az volt. S azért lehetett az, mert tudta, hogy a mese a nép száján halhatatlan, a nép szívéből árad olyan bőségben, amelyből meríteni lehet és kell. „Az én hazám, Dánia, költői ország, tele népmondákkal, ősi dalokkal, s gazdag a történelme is, amely ös�szefonódott Svédországéval és Norvégiáéval. A dán szigeteken pompás bükkerdők, gabona- és lóheretáblák vannak, olyanok, mintha nagy kertek volnának. S e zöld szigetek egyikén, Fünen szigetén van a szülőhelyem, Odense, amely Odintól, a monda szerint hajdan itt élt pogány istentől kapta nevét…” Odense abban az időben, amikor Andersen született (1805), ódon, elmaradott kisváros volt, még elevenen élt számos régi népszokása,
11
céhei nagy, színes, húsvéti körmeneteket rendeztek. A hároméves kisfiú, 1808-ban, átvonuló spanyol csapatok képében már a történelemmel is találkozhatott, nem is beszélve egy későbbi találkozásról, amidőn apja, a szegény cipész és lelkes Napóleonrajongó önként jelentkezett katonának. Gyerekkori élményei a tarka és sokszínű valóság, az Ezeregyéjszaka s a fonogató öregasszonyok meséi közt oszlottak meg, s fejlődése szempontjából nyilván az sem közömbös, hogy apja is szerette az irodalmat. Neki magának Shakespeare után legkedvesebb ifjúkori olvasmánya Scott, Hoffmann és Heine volt, vagyis: túlnyomórészt a romantika; de Heine műveiből az irónia és a szatirikus hang is hathatott rá. Magányos fiú volt; mint mondja: „jámboran és babonásan” nőtt fel, s szinte analfabétából vált nagy íróvá, hiszen a legalapvetőbb ismeretekre is csak aránylag későn tett szert, amikor hosszas nyűglődés után Collin, a Királyi Színház igazgatója ösztöndíjat eszközölt ki számára, s így végre nyugodt körülmények közt foghatott a rendszeres tanuláshoz. Nagyon nagy utat tett meg a világhírig, s nem is csoda, ha erről a rendkívüli útról olyan szép meséiben emlékezik meg, mint az Aranykincs vagy A rút kis kacsa. Ezekben a mesékben közvetlenül tetten érhetjük egyik gyakori módszerét, a stilizáló szimbolizmust. Ami azonban Wilde-nál sokszor mesterkélt, nála még magától értetődő és természetes. Annyira az, hogy – bár különben szeret moralizálni – ezekben a műveiben nem is nagyon igyekszik „levonni a tanulságot”; az olvasó e nélkül is azonnal megérti ezt a felejthetetlen mondatot: „Mit is számít az, ha valaki baromfiudvarban születik – csak hattyútojásból keljen ki!” A szegény kis kacsa viszontagságaiban nem nehéz ráismerni Andersen küzdelmes életútjára, s a mese mégis mese marad, ha nem is épp az az igazi „népmese.” Andersent nem lehet megérteni a népmese nélkül, de nem érthetjük meg pusztán a népmeséből sem. Az Aranykincs (és ez sok Andersen-történetre tipikusan jellemző) például nem egyéb, mint meseformában írt novella. A meseforma Andersen kezében sajátosan egyéni
12
