NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM ERDŐMÉRNÖKI KAR

NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM ERDŐMÉRNÖKI KAR

Dr. Koloszár József egyetemi tanár

ERDŐISMERETTAN

Kézirat

SOPRON, 2010

NYUGAT-MAGYARORSZÁGI EGYETEM ERDŐMÉRNÖKI KAR

Dr. Koloszár József egyetemi tanár

ERDŐISMERETTAN

Kézirat 2. átdolgozott kiadás

SOPRON, 2010

2

Lektorálták:

Prof. Emer. Dr. Bondor Antal CSc. ny. egyetemi tanár

Dr. Frank Norbert PhD. egyetemi docens

© 1. kiadás: Erdőismerettan. Egyetemi jegyzet 2004. © 2. átdolgozott kiadás: Erdőismerettan. Egyetemi jegyzet 2010. kiadásért felelős a Nyugat-Magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának dékánja Megrendelve: 2009. december., példányszám: 100 Készült a Lővér Print Nyomdában, 9400 Sopron, Ady Endre út 5.

3

ELŐSZÓ Az „Erdőismerettan” szintetizáló tantárgy, amely az erdő élővilágának és élettelen környezetének kapcsolatrendszerével, annak minél alaposabb megismertetésével foglalkozik, és szorosan kapcsolódik a termőhely-ismerettani és növénytani tárgyakhoz. A szoros kapcsolat miatt az esetleges átfedések illetve ismétlések szükségesek és elkerülhetetlenek. A tantárgy első két fő részére (az erdő és környezete, valamint az erdőtársulástanerdőtipológia) épül a fafajok erdőművelési tulajdonságaival foglalkozó harmadik főrész, amely viszont a gyakorlati erdőművelésnek (erdősítés, erdőnevelés) nélkülözhetetlen megalapozója. Az „Erdőismerettan” írott tananyagát eddig a szerző által korábban készített jegyzetek - Erdőműveléstan I.A (1990), Erdőműveléstan I.B (1986) és Erdőismerettan (2004) – tartalmazták. Az új jegyzet részben egyesíti az előző jegyzeteket, részben pedig aktualizál bizonyos adatokat, illetve újabb ismereteket épit be. Az előző jegyzetek megjelentetése óta Magyarország erdőgazdálkodási viszonyai bizonyos változásokon mentek keresztül (pl. törvényi szabályozások, tulajdonviszonyok, termőhelyi- és faállományviszonyok stb.), ezenkívül a tananyag néhány tárgykörét újabb szakirodalmi forrásokra és kutatási eredményekre támaszkodva is módosítani kellett (pl. erdőtársulások rendszerezése, elnevezése stb.). A szerző természetesen teljességre nem törekedhet, a hiányokat előadások, gyakorlatok illetve más szakirodalmi források pótolják. A jegyzet mellékleteket és rövidítéseket is tartalmaz. Utóbbiak megfelelnek az erdőrendezési gyakorlatban használtaknak, jelmagyarázatuk a mellékletben megtalálható.

Sopron, 2009. augusztus 25. Dr. Koloszár József egyetemi tanár

4

1. AZ ERDŐMŰVELÉS FOGALMA Az erdőgazdálkodás alapvetően két egymástól sajátosságaiban lényegesen eltérő, mégis egymással szoros kölcsönhatásban összefüggő tevékenységet foglal magába, ezek az erdőművelés és az erdőhasználat. A két tevékenység több ponton érintkezik egymással, alapvető érdekeik is megegyeznek, mégis a gyakorlat értelmezésében – elsősorban gazdasági okok miatt – gyakran szembekerülnek egymással. Az „Erdőműveléstan” címszó alatt oktatott tantárgyak (Erdősítéstan, Erdőneveléstan) csak az erdőművelési tevékenységgel foglalkoznak, a másik diszciplínát az „Erdőhasználattan I-II.” c. tantárgyak oktatják. 1.1 Az erdőművelés célja, feladata, tevékenységei Az erdőművelés az a szakmai tevékenység, amely az erdők létesítése, fenntartása és kezelése révén lehetővé teszi azok nyersanyagtermelő, környezet-, természet- és egészségvédelmi, üdülési rendeltetésének optimális érvényesülését. A meghatározás a célokat, a feladatokat egyaránt megfogalmazza. Az erdőművelés perspektívájában, tervezésben és a megvalósítás következményeiben hosszúlejáratú (15-150 év), eredményei és hibái csak évtizedek múlva jelentkeznek, ezért a helyesbítések és módosítások lehetősége korlátozott. Az erdőművelés céljait tevékenységei révén valósítja meg. Ezeket az alábbiak szerint lehet csoportosítani: - fajmegválasztás - szaporítóanyag-termesztés - erdősítés - erdőnevelés - erdőszerkezet- átalakítás - erdővédelem. A fafajmegválasztás a termőhelyi adottságoknak és az erdő különböző rendeltetéseinek megfelelő célállományok kiválasztására irányuló tevékenység. Az erdészeti szaporítóanyag-termesztés feladata az erdősítésekhez és fásításokhoz szükséges szaporítóanyag (mag, csemete, dugvány, suháng, sorfa) folyamatos és rendszeres előállítása. 5

Az erdősítés olyan erdőművelési tevékenység, amely új erdők létesítésére, illetve egy adott területnek összefüggő fás növényzettel való borítására szolgál (erdőfelújítás és erdőtelepítés). Az erdőnevelés célja – a lehetőségekhez képest – minél kedvezőbb szerkezetű, és minél jobb minőségű erdőállományok kialakítása. Tevékenységei a nevelővágások. Az erdőszerkezet- átalakítás egy adott faállomány szerkezetének, fafajösszetételének lényeges megváltoztatására irányul. Az erdővédelem feladata az erdők károsításának megelőzése, illetve a kártétel mérséklése vagy megszüntetése. A fafajmegválasztáshoz és az erdészeti szaporítóanyag-termesztéshez szorosan kapcsolódik az erdészeti növénynemesítés. 1.2 Az erdőművelés különleges vonásai Az erdőművelés speciális növénytermesztési tevékenység (fatermesztés is), amely körülményeiben és módszereiben lényegesen különbözik más – mezőgazdasági, kertészeti – növénytermesztési tevékenységektől: - az erdőművelés általában populációk elegyeivel foglalkozik, melyek növényzete többszintes (moha-, lágyszárú, cserje- és fásszintek), sőt az egyes szintek is gyakran elegyesek, - az erdők természetes életközösségeknek tekinthetők, - az erdőművelés hosszú életű fás növényekkel dolgozik, termelési ciklusa 20150 év, - az erdőművelési tevékenység során csak minimális lehetőség van a természeti adottságok megváltoztatására, szemben pl. a mezőgazdaság lehetőségeivel (talajművelés, trágyázás, stb.), így a gazdálkodási módszereket a környezeti adottságokhoz kell igazítani, - az erdőgazdálkodásban a gazdálkodási forma általában extenzív, - a mezőgazdaságban a meglévő növénykultúrákban csak ápolást, míg az erdőállományokban az ápoláson kívül nevelési tevékenységet is kell végezni, - az erdőművelési tevékenység pozitív gazdasági eredményei csak évtizedek múlva jelentkeznek, - az erdőművelés tervezésében és végrehajtásában igen nagy szerepe van a tapasztalatnak, s a megismerésnek, 6

- az erdőművelésnek figyelembe kell vennie az erdő fenntartásának érdekeit, és törekednie kell a termőhely termőképességének megőrzésére. 1.3 Az erdőművelés helyzete Magyarországon Magyarországon az erdőgazdálkodás alá vont terület 19,8 millió hektár, amelyből a faállománnyal borított terület 1,85 millió hektár (2006). Az erdőterület változását az 1. táblázat szemlélteti. 1. táblázat: Magyarország erdőterületének változása 1920-2006. között Az erdőterület Év nagysága részaránya millió ha % 1920 1,10 12,0 1945

1,13

12,1

1960

1,30

14,0

1965

1,42

15,3

1980

1,62

17,8

1988

1,75

18,7

2001

1,79

19,2

2006

1,85

19,9

A tervek szerint a következő néhány évtizedben a mezőgazdasági művelésből kikerülő több mint félmillió hektár nagyságú földterület révén az erdőterület további növelésére is van lehetőség. A fontosabb erdőművelési tevékenységek napjainkban az alábbi tájékoztató jellegű adatokkal jellemezhetők. Az erdészeti szaporítóanyag-termesztés mennyiségében teljes egészében fedezi az évi mintegy 200 millió db csemeteszükségletet, amelynek lassan növekvő hányada nemesített anyag. Erdőfelújítás jelenleg évente kb. 20 ezer hektáron történik, továbbá 8-10 ezer hektáron szükséges a pótlás. Gyakori gond az erdőfelújítások gyenge minősége és befejezési idejük elnyúlása (élő munkaerő hiánya, vadkár). Az új erdők telepítése az utóbbi években 7-14 ezer hektár/év között változott.

7

Az erdőnevelési feladatokat általában a tervezett szinten sikerül megvalósítani. A nevelővágások évente 120-130 ezer hektárt érintenek, az évi kitermelt előhasználati fatérfogat 2,3-2,5 millió m3. Az erdőművelés gépesítettsége 60 %-os, az erdők feltártsága európai viszonylatban közepes (átlagos erdei úthossz: 8,1 fm/ha). 1.4 Az erdőművelés történeti áttekintése, fejlődése Az ember kapcsolata az erdővel már az ősember megjelenésével megkezdődött, erdőgazdálkodásról és erdőművelésről azonban ekkor, sőt még évezredek múlva sem lehetett beszélni. Az erdő az ember számára kezdetben csak vadászterület, esetleg élőhely volt, faanyagát csak vadászeszközök, kisebb szerszámok készítésére és tüzelésre használta. Ez a tevékenység az erdő létét lényegesen nem veszélyeztette. A későbbiek során az erdei legeltetés, majd a földművelés térhódítása révén az erdők területe rohamosan csökkent. Szinte riasztó az a tény, mely szerint a középkor elejéig kiirtották Kína erdeinek kb. 90 %-át, a Földközi-tenger térsége erdeinek közel 30 %-át. A XIII. századtól a Föld lakosságának növekedése mellett a bányászat, a hamuzsírfőzés, a szénégetés és az üvegfúvás fokozott faanyagigénye az erdők további rendkívüli igénybevételét eredményezte. Az erdei legeltetés és a makkoltatás mértéke is növekedett. Magyarországon az első – az erdő érdekeit is figyelembe vevő – erdészeti jellegű intézkedést 1426-ban Zsigmond király hozta, amelyben a királyi erdőbirtokokon elrendelte a vágásterületek évenkénti áthelyezését, és megtiltotta az erdőterület szántóvá történő átalakítását. 1565-ben adták ki a „Constitutio Maximiliana” elnevezésű királyi rendeletet, amely már kihangsúlyozta az erdők felújításának szükségességét, intézkedett a magfák fenntartásáról, és korlátozta az erdei legeltetést. A 150 éves török uralom alatt több elpusztított település spontán beerdősült, ugyanakkor a várak környékén igen nagy volt az erdőirtás. A törökök kiűzése után az újjáépítéshez igen sok faanyagra volt szükség, s ez az erdők további pusztulásához vezetett. Mária Terézia 1769-ben kiadott erdőrendtartási utasítása mérsékelte az oktalan erdőpusztítást, sőt az erdők felújításának rendjét is szabályozta. Az első magyar erdőtörvényt 1791-ben adták ki, ezt 1807-ben és 1848-ban további törvényes rendelkezések követték. 8

A XIX. század közepén indult meg Európában a vasútépítés, amely önmagában is igen sok faanyagot emésztett fel, ugyanakkor a faanyag szárazföldi szállítási lehetőségét is jelentősen növelte. A faanyag értékes piaci árúvá vált. Fokozódott az erdőirtás, de szükségszerűen erősödött az erdők védelme is. Magyarországon az 1879. évi XXXI. törvénycikk már az erdők üzemtervezésével foglalkozott, s gátat vetett a mértéktelen fakitermelésnek. Az első világháborút követő trianoni békeszerződés 6,3 millió ha (!) erdőterületet szakított el Magyarországtól, ezért igen nagy szükség volt a fátlan területek beerdősítésére. Kaán Károly kezdeményezése révén jelent meg az 1923. évi XIX. törvénycikk, amely az Alföld fásításával foglalkozott, majd a természetvédelemről szóló 1935. évi V. törvénycikk, amely erdőművelési szempontból nagyon korszerű volt: előtérbe helyezte a természetes felújítást és a többszintes, elegyes állományok kialakítását. A második világháború pusztításai, s az azokat követő újjáépítés Európa erdeiben jelentős károkat okoztak. Ezt követően azonban az európai erdőművelés forradalmi átalakuláson ment keresztül. Előtérbe kerültek a természethez jobban igazodó erdőművelési eljárások, jelentősen nőtt az erdőterület. Magyarországon az erdők államosítása után (1946. VI. törvénycikk) az erdőgazdálkodás nagy beruházási lehetőségekhez jutott. Erdőterületünk azóta közel 700 ezer hektárral gyarapodott. Megszületett az új „Az erdőkről és a vadgazdálkodásról” szóló törvénytervezet, amelyet az 1961. évi VII. törvénycikk törvényerőre emelt. Az 1945-75 közötti időszakot Magyarországon az erdőművelés „aranykorának” is szokták nevezni. Az ezt követő időszakban azonban erdőgazdálkodásunknak – elsősorban az erdőművelésnek – komoly problémákkal kellett szembenéznie. A nyereségorientált vállalati gazdálkodás az erdőgazdaságokat a fahasználat (fakitermelés, fafeldolgozás) fokozására ösztönözte. Az erdőművelés ezzel nem tudott lépést tartani, elsősorban az alábbi okok miatt: - a túlszaporodott vadállomány az erdők felújulását és felújítását egyes területeken szinte lehetetlenné tette, - a növekvő ártalmas környezeti hatások (talaj-, víz- és légszennyezés következtében) világszerte nagy erdőkárokat, erdőpusztulást eredményeztek. Az 1990. évi rendszerváltás az erdőgazdálkodásban is jelentős változásokat hozott. Az erdők jelentős része (40 %) kikerült az állam tulajdonából, a megmaradt állami erdők pedig az 9

állami erdőgazdaságokból megalakult erdészeti részvénytársaságok kezelésébe kerültek. Változott az erdőgazdálkodás törvényi szabályozása is, megszületett az 1996. évi LIV. törvény „Az erdőről és az erdő védelméről”. Ez a törvény kiemelten kezeli az erdő védelmi és rekreációs funkcióját, ennek megfelelően az erdőművelési gyakorlatot is inkább a természetközeli erdőkezelés irányába terelte. Ennek az igénynek növekvő tendenciájára való tekintettel is alkották meg és fogadták el a 2009. évi XXXVII. törvényt az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról 1.5 Az erdőműveléstan kialakulása, fejlődése, tárgyköre Az erdőművelés alapjaival és gyakorlati eljárásaival foglalkozó tantárgykör az erdőműveléstan. Elméleti alapjai a növénytani és termőhely-ismerettani tudományokból tevődnek össze, alkalmazott része pedig olyan tudomány, amely közvetlenül az erdészeti gyakorlatból fejlődött ki. Az erdőműveléstan a XVIII. század végén kezdett kialakulni, alapjait francia erdészek rakták le (Buffon 1739). Francia hatásra alakult ki Németországban az azóta is igen fejlett erdőművelési tudomány, amelynek első jeles képviselői Hartig, Cotta, Heyer és Pfeil voltak. Magyarországon a selmecbányai Bányászati Akadémián már 1758-ban megkezdődött az erdészeti oktatás. 1808-ban az Akadémián belül megalakult az önálló erdészeti tanintézet, amelynek első tanárai Wilckens Henrik Dávid, majd Feistmantel Rudolf voltak. Az erdészet újkorának legnevesebb erdész tudósai az orosz Morozov és a német Gayer, utóbbinak 1878-92. között jelent meg több erdőműveléssel foglalkozó munkája. A német iskola képviselői közül ki kell még emelni Dangler és Schädelin munkáit. Magyarországon ebben az időszakban az erdészeti tudomány komoly fejlődésnek indult. 1867-től a selmeci Akadémián az előadások magyar nyelven folytak. A kor legnevesebb magyar erdész tudósai Wagner Károly, Fekete Lajos és Bedő Albert voltak. 1871-ben megjelent Illés Nándor „Erdőtenyésztéstan” c. tankönyve, amely az első önálló magyar erdőművelési munka. Vadas Jenő „Erdőműveléstan” címen írt tankönyve már figyelembe veszi Magyarország sajátos erdészeti viszonyait. A két világháború közötti időszak legismertebb magyar erdészei a már említett Kaán Károly és Roth Gyula, akiknek 1935-ben és 1953-ban megjelentetett „Erdőműveléstan” c. tankönyvei a mai erdészek számára is hasznos útmutatásokat tartalmaznak.

10

A második világháború utáni időszakban a német Rubner, Wagenknecht és Assmann, valamint a szovjet Tkacsenko, Nyeszterov és Szukacsov munkái érdemelnek említést. Magyarországon 1949-ben megalakult az Erdészeti Kutatóintézet jogutódja az Erdészeti Tudományos Intézet, a Sopronban székelő Erdőmérnöki Főiskola, mint a selmeci Akadémia jogutódja 1962-ben önálló egyetemi rangot kapott, neve Erdészeti és Faipari Egyetem, amely 1997-2000. között Soproni Egyetem néven működött, 2000. január 1-től pedig Nyugatmagyarországi Egyetemmé alakult át, melynek Erdőmérnöki Karán az Erdőművelési és Erdővédelmi Intézetben folyik tovább az erdészeti felső-, s ezen belül az erdőművelés oktatása. Az erdőművelési kutatások és az erdőműveléstan kiemelkedő képviselői ebben az időszakban, Magyar Pál az alföldfásítás úttörője, Babos Imre a táji erdőművelés kidolgozója, Majer Antal a hazai erdőtipológiai rendszer kialakítója valamint munkatársai Csesznák Elemér és Szappanos András, Járó Zoltán az erdészeti termőhelytipológia megalkotója, Solymos Rezső az erdőnevelés kiváló tudósa, Danszky István és Bondor Antal több erdőművelési munka szerzői és szerkesztői, valamint számos gyakorlati szakember, akik igen sokat tettek az erdőműveléstan fejlődéséért. Az erdőtelepítést és az erdészeti növénynemesítést fejlesztő kutatások legkiválóbb képviselői Gál János, Tompa Károly, Dobos Tibor és Tihanyi Zoltán. Az erdőműveléstan legfontosabb kötelező tantárgyai az erdőművelés gyakorlatának megfelelően alakultak ki. Az „Erdőismerettan” az erdőművelés legfontosabb ökológiai alapjait tárgyalja, az „Erdészeti szaporítóanyag-termesztéstan” és az „Erdősítéstan” c. tantárgyak az erdők mesterséges felújításának és telepítésének problémakörét ölelik fel, míg az „Erdőneveléstan” a természetes felújítással, az erdőneveléssel és az erdőszerkezet- átalakítással foglalkozik.

11

2. AZ ERDŐ FOGALMA Az erdőművelési tevékenység tárgya az erdő, amely sajátos, összetett, bonyolult felépítésű és működésű természeti jelenség. Mint ilyen, mennyiségi és minőségi tulajdonságokkal egyaránt jellemezhető. Földünk erdeinek néhány mennyiségi jellemzőjét vázlatosan az alábbiakban foglalhatjuk össze. 2.1 A Föld erdei Szárazföldünk területének mintegy 1/3-át (kb. 4 milliárd ha) borítja erdő (FAO 1980). Erdőterületnek minősül a számbavételek során minden olyan fás növényzettel borított, legalább 0,5 hektár nagyságú és 10 %-os koronazáródást meghaladó terület, amelyen a fák határozott koronákkal rendelkeznek, és magasságuk érett korban meghaladja az 5 m-t. Az erdők földrész - szerinti megoszlását a 2. táblázat szemlélteti. 2. táblázat: A Föld erdőterülete Földrész neve Erdőterület millió ha Erdősültség % Európa/Oroszország nélkül/ 188 33 Oroszország

851

50

Afrika

650

25

Ázsia + Óceánia /Oroszország nélkül/

746

21

Amerika

1435

43

Összesen:

3870

32

Föld erdőterülete 1882. óta (5,5 milliárd ha) 1,63 milliárd hektárral csökkent úgy, hogy csak 1990-2000. között 94 millió hektár erdő semmisült meg elsősorban Afrika és DélAmerika területén. Az erdőterület csak Európában gyarapodik! A Föld erdeinek élőfakészletét 386 billió m3 –re becsülik. Az erdőterületnek még mindig jelentős hányada, közel 40 %-a feltáratlan.

12

2.2 Európa erdei Amíg világviszonylatban az erdőterület folyamatosan csökken, addig Európában viszonylagos stabilitás, sőt növekvő tendencia észlelhető. A földrész (Oroszország nélkül) erdő- és egyéb fás növényekkel borított összes területe 188 millió ha (33 %), élőfakészlete 21 billió m3. Ebből a természetes erdők területe 173 millió ha, míg az ültetvényszerű erdők területe 15 millió ha. Az erdőterület fenyő-lomb aránya 62:38 %. A gazdálkodás alá vont erdők összes területe 165 millió ha. Az évi nettó folyónövedék kb. 500 millió m3, míg a kitermelt évi fatérfogat kb. 350 millió m3. A legnagyobb erdőterülettel Svédország, Finnország és Franciaország rendelkezik. 2.3 Magyarország erdei Hazánk erdőterületéből (1,98 millió ha) a faállománnyal borított erdőrészletek összes területe 1,85 millió hektár. A magyar erdők fafaj és kor szerinti megoszlása európai, sőt világviszonylatban is egyedülálló. Ökológiai adottságaink elsősorban a lombfafajok számára nyújtanak kedvező termesztési feltételeket. Állományalkotó főfafaj(csoport)aink térfoglalását a 3. táblázat tartalmazza. 3. táblázat: Állományalkotó fafajaink térfoglalása (2006. január 1.) Fafajok Terület ezer ha Részarány % Tölgyek 385,5 20,8 Cser

207,6

11,2

Bükk

111,2

6,0

Gyertyán

98,2

5,3

Akác

428,1

23,1

Egyéb lombosok

196,4

10,6

Nemesnyár

129,7

7,0

Hazai nyár

63,0

3,4

Fenyők

233,5

12,6

Összesen:

1853,2

100,0

13

A faállományok kor szerinti megoszlására jellemző, hogy erdeink 75 %-a 60 évnél, 58 %-a 40 évnél fiatalabb. Erdeink élőfakészlete a becslések szerint 341 millió m3, a hektáronkénti élőfakészlet átlagosan 184 m3. A fatérfogat évi folyónövedéke 13,7 millió m3, a 2006-ben kitermelt faanyag 7,2 millió m3 volt. A felsorolt adatok növekvő tendenciára utalnak, ha összevetjük őket az 1960. évi adatokkal: 160 millió m3 -123 m3 – 5 millió m3 – 3,9 millió m3. Az összehasonlítás eredményét kritikusan kell értékelni, valószínű, hogy a jelentős eltérést becslési hibák is okozzák. 2.4 Az erdő fogalma, az erdőfogalom kritériumai Az erdő fogalmának a meghatározása nem könnyű feladat, mivel az erdő minden ember számára mást jelenthet. A sokféle értelmezésből adódóan az erdő fogalmának meghatározásában szélsőséges példák is előfordulnak. Endres (1922): „Az erdő egy földterület, ami a fa termelésére, valamint a fa termelésével kapcsolatos mellékhasználatok céljára szolgál.” Möller (1922): „Az erdő élőlények, szervek szövedéke.” Seeholzer (1941): „Az erdő alatt a faállomány egész területét értjük, a legalsó gyökérvégződésektől kezdve és azon alól is, a korona csúcsáig és azon felül is mindent, az egész élő és élettelen világot ebben a térben, ami klimatológiailag, edafikusan és biológiailag mozgásban van.” A példák a két jellemző szélsőséget – fagyár ill. élőlény – illusztrálják. Az erdő törvényi megfogalmazása (2009. évi XXXVII. törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról) az alábbi: „6. § (1) E törvény alkalmazásában erdő: a) az Országos Erdőállomány Adattárban (a továbbiakban: Adattár) erdőként nyilvántartott terület; b) az e törvény végrehajtására kiadott jogszabályban meghatározott fa- és cserjefajokból, illetve azok államilag elismert mesterséges vagy természetes hibridjeiből (a továbbiakban együtt: erdei fafajok) álló faállomány, melynek ba) területe a szélső fák tőben mért távolságát tekintve átlagosan legalább húsz méter széles, természetbeni kiterjedése az ötezer négyzetmétert eléri, átlagmagassága a 2 métert meghaladja és a talajt legalább ötven százalékos mértékben fedi; 14

bb) területe a szélső fák tőben mért távolságát tekintve átlagosan legalább húsz méter széles, természetbeni kiterjedése az ötezer négyzetmétert eléri, átlagmagassága a 2 métert meghaladja és a talajt legalább harminc százalékos mértékben fedi, valamint legfontosabb szerepe a talaj védelme; c) az időlegesen igénybe vett erdő területe; d) a nyiladék és a tűzpászta, amennyiben az átlagos szélessége 6 méternél kisebb.„ Igen szemléletes Igmándy-Keresztesi-Majer (1977) megfogalmazása. Szerintük az erdő: „ - a Föld felületének fás növényekkel borított része, - nyitott és mégis természetes önszabályozással rendelkező környezeti rendszer (ökoszisztéma). - amelyben egymásra is tartós hatást gyakorló fák, cserjék és egyéb növények, valamint sajátos állatvilág él, - amely termőhelyére és közvetlen környezetére is kölcsönhatást gyakorol, - amelyet állandó, dinamikus – a kezelt erdőben emberi tevékenység befolyásolta – változás jellemez.” A definícióból kitűnik, hogy nem minden facsoport, fasor, vagy fásított terület nevezhető erdőnek. Az erdőfogalom kritériumai a következők: —

tipikus strukturális felépítettség (szintek),

—

elegendő horizontális és vertikális kiterjedés (Magyarországon 0,5 ha-nál nagyobb, 2 m-nél magasabb, 20 m-nél szélesebb),

—

sajátos belsőklíma,

—

sajátos biológiai folyamatok,

—

jellemző erdei életközösség (sajátos erdei élővilág).

2.5 Az erdők osztályozása Az erdők osztályozása több szempont szerint történhet. Az erdőgazdálkodási illetve erdőművelési fontosabb szempontok az alábbiak: I. Az erdők hasznosítása szerint A./ Őserdő: érintetlen erdő (vadon), amely – ember által nem befolyásolt – spontán fejlődés során alakult ki.

15

— Másodlagos őserdő, amelyben az ember korábban beavatkozott, de ez a beavatkozás már nem ismerhető fel, mivel a természet évszázadok óta zavartalanul működik benne. B,/ Pionír erdő: a szukcessziós fejlődés kezdetén lévő ún. pionír fafajokból álló természetes erdő. C./ Kezelt erdő: az emberi céloknak kialakított, gazdálkodással érintett erdő. Ezen belül az erdőket a bennük található erdei életközösség természetességi állapota szerint, aszerint, hogy a természetes folyamatok és a korábbi erdőgazdálkodás együttes hatására kialakult, vagy kialakított állapotuk mennyire áll közel a termőhelynek megfelelő természetes erdőtársuláshoz, a következők szerint kell elkülöníteni: természetes erdők: az adott termőhelyen a bolygatatlan erdők természetes összetételét, szerkezetét és dinamikáját mutató erdők, ahol a faállomány természetes úton magról - illetve a természetes körülmények között sarjról is szaporodó őshonos fafajok esetében emberi beavatkozás nélkül sarjról - jött létre, és ahol idegenhonos, erdészeti tájidegen fafaj csak szálanként fordul elő és intenzíven terjedő fafaj nincs jelen; természetszerű erdők: az adott termőhelyen a bolygatatlan erdők természetes összetételéhez, szerkezetéhez hasonló, természetes úton létrejött vagy mesterséges úton létrehozott és fenntartott erdők, ahol az idegenhonos és az erdészeti tájidegen fafaj(ok) elegyaránya nem több 20%-nál, intenzíven terjedő fafaj pedig legfeljebb csak szálanként fordul elő; származék erdők: az emberi beavatkozás hatására fafajösszetételében, szerkezetében átalakított vagy átalakult, azonban meghatározóan az adott termőhelynek megfelelő természetes erdő társulásalkotó őshonos fafajaiból álló, de a természetes társulás egyes fafajait, illetve a természetes szerkezet elemeinek nagy részét nélkülöző, mag vagy sarj eredetű erdők; idetartoznak az olyan erdők, melyekben az idegenhonos és az erdészeti tájidegen fafajok elegyaránya 20-50% közötti, az intenzíven terjedő fafajok elegyaránya 20% alatt van; átmeneti erdők: az emberi beavatkozás hatására fafajösszetételében, szerkezetében erősen átalakított vagy átalakult, csak kisebb részben az adott termőhelynek megfelelő természetes erdőtársulást alkotó őshonos fafajaiból álló, a természetes szerkezet elemeinek nagy részét nélkülöző, mag vagy sarj eredetű erdők, amelyekben az idegenhonos és az erdészeti tájidegen fafajok elegyaránya 50-70% közötti, továbbá minden olyan erdő, ahol az intenzíven terjedő fafajok elegyaránya 20-50% között van; kultúrerdők: elegyarányát tekintve több mint 70%-ban idegenhonos, erdészeti tájidegen, vagy több, mint 50%-ban intenzíven terjedő fafajokból álló erdők, ahol az adott termő16

helynek megfelelő természetes erdőtársulást alkotó őshonos fafajai kevesebb, mint 30%-os elegyarányban, vagy egyáltalán nincsenek jelen; faültetvény: jellemzően idegenhonos fafajokból vagy azok mesterséges hibridjeiből álló, szabályos hálózatban ültetett, legalább 15 éves vágásfordulóval intenzíven kezelt erdő. II. Az erdők eredete szerint A./ Szálerdő: magról (csemetéről) vagy dugványról eredt fákból álló erdő B./ Sarjerdő: tuskó- vagy gyökérsarjról eredt fákból álló erdő C./ Vegyes eredetű erdő: mag- és sarjeredetű fákat egyaránt tartalmazó erdő. — Középerdő: olyan vegyes eredetű erdő, amelyben az alsó lombkoronaszint sarj-, a felső lombkoronaszint mageredetű fákból tevődik össze. III. Üzemmód szerint Az üzemmód meghatározza az alkalmazható erdő felújítási eljárásokat és a fakitermelés módját, valamint az ún. erdőalakot. Az üzemmód illetve az üzemmód szerint az erdő lehet: a) vágásos üzemmód (vágásos erdő): az erdőben a véghasználatok rendszeres ciklikussággal követik egymást, az erdők faegyedei közel egykorúak b) szálaló üzemmód (szalaló erdő): felújítási kötelezettséget keletkeztető véghasználati fakitermelés nem történik, a faállomány fakészlete a szálalási tervben foglaltaknak megfelelően alakul, és a faállomány összetétele, kor- és térbeli szerkezete változatos, és ezzel a folyamatos erdőborítást szolgálja; c) átalakító üzemmód (átalakító erdő): a fő szakmai cél a vágásos üzemmódról a szálaló üzemmódra való áttérés, ezért minden erdőművelési tevékenységnek és fakitermelési módnak az átalakítást, a folyamatos erdőborításra való átállást kell szolgálnia, az erdő alakja az átalakítás állapotától függő. d) faanyagtermelést nem szolgáló erdő: az erdőben fakitermelés legfeljebb kísérleti, erdővédelmi vagy erdőfelújítási céllal folytatható, mivel ott a természeti folyamatok szabad érvényesülése a cél, ami a folyamatos erdőborítást szolgálja. IV. Az erdők rendeltetése szerint Védelmi rendeltetésű erdők (35 %): a) természetvédelmi: a védett természeti területen lévő erdő;

17

b) talajvédelmi: a meredek hegyoldalon, a sekély termőtalajon, az erodált területeken levő, valamint a víz és a szél káros hatásának kitett talajok védelmét szolgáló erdő; c) mezővédő: a szomszédos mezőgazdasági terület védelmét szolgáló erdő; d) honvédelmi: a Magyar Honvédségnek a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló törvényben meghatározott feladatainak ellátását szolgáló erdő; e) határrendészeti-nemzetbiztonsági: a határrendészeti és nemzetbiztonsági érdekeket szolgáló erdő; f) vízvédelmi: a talaj vízháztartását szabályozó, a források vízbőségét és tisztaságát, a víztározóknál és egyéb víznyerőhelyeknél a víz tisztaságát, valamint a vízbázisok védelmét biztosító erdő; g) partvédelmi: az árvízvédelmi töltés hullámverés és jég elleni védelmét szolgáló erdő, a csatorna, a folyó, a tó és holtág partszakaszait védő erdő; h) vízgazdálkodási: az árvízi lefolyási sávban az árhullámok biztonságos levezetését biztosító erdő; i) település védelmi: a települési területet védő, valamint belterületi erdő; j) tájképvédelmi: a természeti táj szépségének megőrzését vagy a tájban történt káros beavatkozás takarását szolgáló erdő; k) műtárgyvédelmi: az utak és műtárgyaik, a vonalas vízi létesítmények, a vasutak és tartozékaik védelmét, takarását, a közlekedés biztonságát szolgáló, a környezeti terhelést csökkentő erdő; l) erdészeti génrezervátum: az erdészeti szaporítóanyag-gazdálkodás biológiai alapjainak megőrzését szolgáló erdő; m) örökségvédelmi: a történelmi emlékhely területén levő, illetve a kulturális örökség védelmét szolgáló erdő; n) bányászati: a bányák biztonsági övezetében lévő, bányaszakadásos, földomlásos, földcsuszamlásos, veszélyeztetett területen lévő erdő; o) Natura 2000: a Natura 2000 területeken lévő erdő; p) erdészeti arborétum: olyan élőfa gyűjtemény, amely nem tartozik az arborétumokat meghatározó, az e törvény végrehajtására kiadott jogszabály hatálya alá. Közjóléti rendeltetésű erdők (1,4 %): a) gyógyerdő: a gyógyintézet területén, valamint annak környezetében levő erdő; 18

b) parkerdő: a sport, turisztika és üdülés céljára kijelölt erdő; c) tanerdő: oktatási tevékenység célját szolgáló erdő; d) kísérleti: az erdészeti kutatás, kísérlet céljára kijelölt erdő; e) vadaspark: az erdőben a külön jogszabály rendelkezései szerint kialakított és elkerített terület. Gazdasági rendeltetésű erdők (63,6 %): a) faanyagtermelő: a faanyagtermelést szolgáló erdő; b) szaporítóanyag-termelő: a szaporítóanyag-termelést szolgáló erdő; c) vadaskert: az intenzív vadgazdálkodásra kijelölt bekerített erdő; d) földalatti gomba termelő: földalatti gomba termelését szolgáló erdő. Magyarországon az erdőterület közel kétharmada a rendeltetés szerint gazdasági erdő. Meg kell jegyezni, hogy a más rendeltetések nem jelentik az erdő faanyagáról történő teljes lemondást. Néhány ezer hektár erdőterület kivételével hazánk valamennyi erdejének bizonyos hányadú faanyagára szükség van. A nem gazdasági rendeltetésű erdőkben is folyik fahasználat, de úgy, hogy ezeket a beavatkozásokat alá kell rendelni a fő rendeltetéssel szemben támasztott követelményeknek. Ugyanígy az elsődlegesen fatermelési célra szolgáló erdők kezelése során sem szabad a védelmi és közjóléti funkciókat figyelmen kívül hagyni. Az erdők fenti szempontok szerint történő viszonylag hosszadalmas és túl részletes osztályozása azt kívánja érzékeltetni, hogy az erdőt kezelő szakembernek milyen részletes, alapos erdőismerettel kell rendelkeznie ahhoz, hogy munkáját eredményesen végezze el.

19

3. AZ ERDŐ MINT ÖKOSZISZTÉMA Mint minden életközösség, az erdő is az ökológiai rendszerek egyikének tekinthető, mely rendszereket a tudomány ökoszisztémáknak nevezett el. 3.1 Az ökoszisztéma fogalma Az ökoszisztéma a bioszférában létező nyílt biológiai rendszer, amelyben központi szerepet az élőlények társulásai töltenek be. Az ökoszisztéma tehát az élőlények és azok szervetlen környezetének kölcsönhatásrendszere, amely energiaforgalma miatt nyílt ugyan, de bizonyos fokig önszabályozásra képes. Értelmezve: az ökoszisztéma a bioszférának területileg is elhatárolható egysége, amelyben élőlények és élettelen anyagok hatnak egymásra. A helyes értelmezés kedvéért meg kell jegyezni, hogy ökoszisztémák önmagukban nem léteznek, hanem az egyes életközösségek vizsgálhatók illetve kezelhetők úgy, mint ökológiai rendszerek, ökoszisztémák. 3.2 Az ökoszisztéma felépítése, működése Az ökológiai rendszerek általános felépítését az 1. ábra szemlélteti. Az ökoszisztémák alapvetően 4 csoportból tevődnek össze: 1. Abiotikus tényezők, környezeti elemek csoportja (biotop): —

napsugárzás (fény, hő)

—

víz

—

tápanyagok

—

légnemű anyagok

—

talaj.

2. Termelő szervezetek, autotróf organizmusok csoportja Ide tartoznak a zöld növények – producensek – amelyek a Nap energiáját elsődlegesen megkötik (primer producensek). 3. Nagyfogyasztók, heterotróf szervezetek csoportja (konzumensek) Növényevő (herbivora) és húsevő (carnivora) állatok életközösségei, valamint a paraziták csoportja (szekunder producensek).

20

1.ábra

21

4. Lebontó és kisfogyasztó heterotróf szervezetek csoportja (konzumensek) Ezek lehetnek: szaprovorák, azaz hullaevők, az elhalt szerves maradványok fogyasztói, és mineralizálók (dekomponálók, reducensek), amelyek a szaprovorák által átdolgozott anyagot tovább bontják. Az ökoszisztéma működése az energia- és anyagáramláson keresztül valósul meg. Az energia- és anyagáramlás az ökoszisztéma minden elemét összeköti. Az energia sugárzás formájában lép be a rendszerbe, s az autotróf növényeken keresztül kémiai energia formájában kötődik le, majd a táplálékláncon keresztül állandóan csökkenő tendenciát mutatva raktározódik el a különböző szervezetekben. A veszteség okai: —

hulladék, amely kikerül a táplálékláncból, és a szaprofitonok használják fel,

—

a légzés formájában történő energiavesztés,

—

beépülés az egyes organizmusok testébe.

Az energiaáramlás kémiai energia formájában történik. A hővesztés szemléltetésére egy szubtrópusi tavi ökoszisztéma példáját szokták felhozni (Odum 1975): —

Energiabevétel (Nap sugárzása): 171667 J/cm2/év.

—

Bruttó primer produkció (beépülés a növényi szervezetbe): 8713 J/cm2/év – a maradék energiamennyiség a fotoszintézis során hasznosulatlanul elveszik (162954 J/cm2/év).

—

Nettó primer produkció: az előzőnek a légzési energiavesztéssel (5016 J/cm2/év) csökkentett értéke: 3697 J/cm2/év. (A vizsgált objektumon a nettó primer produkció energiakészlete 205 J/cm2/év mennyiséggel növekedik, amelynek oka az, hogy más ökoszisztémákból egyéb szervesanyagok áramlanak át, így a teljes nettó primer produkció 3902 J/cm2/év).

—

az előző készletből a lebontók 2123 J/cm2/év, a növényevők pedig 1411 J/cm2/év energia-mennyiséget használnak fel (bruttó szekunder produkció), a maradék energia (368 J/cm2/év) pedig elhalt szervesanyag formájában távozik az ökoszisztémából.

—

a lebontók a légzéshez 1926 J/cm2/év energia-mennyiséget használnak fel, a maradék energia (197 J/cm2/év) pedig részben elhalt szervesanyag formájában távozik, részben pedig beépül a ragadozók szervezetébe.

—

a növényevők a légzéshez 791 J6cm2/év energia-mennyiséget használnak fel, a maradék energia egyik része (163 J/cm2/év) — nettó szekunder pro-

22

dukció – beépül a ragadozók szervezetébe, másik része (457 J/cm2/év) pedig elhalt szervesanyag formájában távozik a rendszerből. —

ragadozók a légzéshez 134 J/cm2/év energia-mennyiséget használnak fel, maradék energiájuk egy részét (8 J/cm2/év) csúcsragadozók hasznosítják, a felesleg (21 J/cm2/év) pedig elhalt szervesanyagként tűnik el.

—

csúcsragadozók a beépített energiamennyiség felét (4 J/cm2/év) a légzéshez használják fel, a másik fele elhalt szervesanyagként távozik.

A beáramló napenergia a Föld hő- és vízháztartásában játszik fontos szerepet. A víz és a hő szorosan összefüggenek egymással. A szárazanyagképzéshez lényegesen több víz szükséges, mint amennyit a növény beépít szervezetébe. Például a bükk 1 kg szárazanyag képzéséhez kb. 250 liter vizet használ fel. Az egyéb anyagok forgalma a „Biokémia” és az „Általános növénytan” c. tantárgyakból ismert. Az ökoszisztémák az energiaforgalom vonatkozásában nyíltak, egymással is kölcsönviszonyban vannak, a víz- és anyagforgalom révén érintkeznek. Az ökoszisztémák – ha durva külső hatás nem éri őket – általában stabilak, mivel anyag- és energiaforgalmuk kiegyensúlyozott. 3.3 Az ökoszisztémák osztályozása Az ökoszisztémák különböző szempontok szerint osztályozhatók. A nemzetközi kutatási gyakorlatban az alábbi osztályozások használatosak (Ellenberg 1973): Nagyságrend szerint: Mega-ökoszisztémák: nagy kiterjedésű egységek, amelyek elsősorban azzal a közeggel jellemezhetők, amelyekben életük folyik: —

M – maritim (tengeri) ökoszisztémák

—

L – limnikus (édesvízi) ökoszisztémák

—

S – szemiterresztrikus (félig szárazföldi, többnyire vizes talajhoz kötött) ökoszisztémák

—

T – terresztrikus (szárazföldi) ökoszisztémák

Makro-ökoszisztémák: az ökoszisztémák fölérendelt egységei pl. a szárazföldi ökoszisztémákon belül az erdők (Lignosa – vegetációtípus vagy formáció-csoport). Mezo-ökoszisztémák: az osztályozás alapegységei (ökoszisztémák). Meghatározott abiotikus hatásokra, valamint az uralkodó primer és szekunder producensek életformájára 23

vonatkozó egységes rendszerek. Ilyenek pl. a mérsékeltövi lomberdők a bennük kialakult állatvilággal (formáció-típus, asszociáció osztály). Mikro-ökoszisztémák: a mezo-oköszisztémákon belül – meghatározott komponensek tekintetében eltérő – elkülönített rendszerek. Ilyenek pl. a klímazónák és a régiók szerint elkülönített erdőtársulás csoportok (asszociáció csoport, asszociáció sorozat). Nano-ökoszisztémák: az előzőknél kisebb kiterjedésű – határozott termőhelyi viszonyok között élő, sajátos összetételű – rendszerek (asszociáció, szubasszociáció). Parciálszisztémák (rendszerek): szintek illetve rétegek egy-egy ökoszisztémán belül, amelyek egymással általában szoros kapcsolatban állnak. —

topo-parciálszisztéma: egy ökoszisztéma topográfiailag elkülöníthető része, rétege, vagy szintje (pl. erdőben a lombkoronaszint),

—

szubszrát-parciálszisztéma: egy különleges közegre szigetszerűen rátelepült életközösség (pl. csarabos-erdeifenyves – facies ill. szinuzium),

—

feno-parciálszisztéma: csak bizonyos időszakokban megjelenő életközösségek (pl. erdőben a tavaszi aszpektus).

Emberi behatás szerint: —

ökoszisztémák, amelyekből az ember lényeges szerves anyagokat elvisz (pl. a kezelt erdők többsége),

—

ökoszisztémák, amelyekbe az ember lényeges szerves anyagokat bevisz (pl. trágyázott szántóföldek növénykultúrái),

—

ökoszisztémák, amelyeket az ember mérgez (pl. folyók, tavak élővilága, amelyeket az ember erősen szennyez),

—

ökoszisztémák, amelyeket az ember fenntart, de összetételüket megváltoztatja (pl. fafajcserével érintett erdők),

—

ökoszisztémák, amelyeket emberi hatás nem ér (ilyenek gyakorlatilag már nem léteznek a Földön).

3.4 Az erdei ökoszisztémák Az erdei ökoszisztéma a szárazföldi (terresztrikus) és a lápi, mocsári, ártéri (szemiterresztrikus) ökoszisztémák közé tartozik, jellegzetessége a fás növényzet. Az erdei ökoszisztéma olyan biokibernetikus (progresszíven fejlődő, önszabályozó, tartós képződmény-rendszer), amelyben uralkodó szerepe a fás növényzetnek van, és

24

nyílt voltából eredően a külső környezeti (ökológiai) viszonyoktól függően működik, és ezáltal azokra visszahat. 3.4.1 Az erdei ökoszisztémák felépítése, működése Az erdei ökoszisztéma vázlatos általános felépítését a 2. ábra szemlélteti.

2. ábra: Az erdei ökoszisztéma felépítése A biotóp elemeinek tulajdonságai a „Termőhelyismerettan” c. tantárgyból ismertek, míg a biocönózis elemeivel a „Növénytan”, az „Állattan” és a „Növénykórtan” c. tantárgyak foglalkoznak. Az „Erdőismerettan” a biotóp és a biocönózis (elsősorban a fitocönózis) kapcsolatrendszerét tárgyalja. Az erdei ökoszisztéma működésével, változásával ugyancsak a tantárgy későbbi fejezetei foglalkoznak.

25

3.4.2 Az erdei ökoszisztémák osztályozása A nemzetközi ökoszisztéma kutatási gyakorlatban az erdőket a következők szerint osztályozzák (Ellenberg 1973). Mega-ökoszisztéma: Terresztrikus (T) ill. részben terresztrikus (S) Makro-ökoszisztémák (formációcsoportok): — T1 – sűrű, zárt erdők: a fák magassága meghaladja a 7 métert, általában többszintes örökzöld vagy lombhullató erdők. Fogyasztói közül jelentősek a növényevők és a heterotróf mikroszervezetek. — T2 – nyílt erdők: ritka fás-cserjés társulások (tagja, szubpoláris nyíres-cserjés erdők). Mezo-ökoszisztémák — T1.1 – meleg-humid örökzöld lomberdők: pl. trópusi esőerdők. — T1.2 – hűvös-humid fagymentes örökzöld lomberdők: pl. trópusok magashegységi erdei illetve nagy folyamainak ún. „köderdői”. — T1.3 – változóan meleg szemihumid örökzöld lomberdők illetve mediterrán lomb- és babérerdők. — T1.4 – télen hideg, humid örökzöld fenyőerdők: pl. az északi félteke zárt fenyvesei (tagja). — T1.5 – száraz időszakban csupasz erdők: pl. szubtrópusi ún. „eső zölderdők”, azaz monszunerdők. — T1.6 – télen hideg és csupasz erdők: pl. Magyarország lomberdei. — T1.7 – szélsőségesen száraz, vagy extrém xeromorf erdők: pl. trópusi fás szavannák.

26

4. AZ ERDŐ ÉS AZ ABIOTIKUS KÖRNYEZETI TÉNYEZŐK Az előző fejezetben leírtak szerint – ha az erdőt, mint környezeti rendszert (ökoszisztémát) vizsgáljuk – az erdő nem más, mint élettelen (abiotikus) és az élő (biotikus) környezeti tényezők kölcsönhatás-rendszere. Az abiotikus környezeti tényezőket az alábbiak szerint csoportosíthatjuk: —

földrajzi fekvés,

—

éghajlat,

—

víz,

—

talaj.

4.1 Az erdő és a földrajzi fekvés A földrajzi adottság eleve eldönti, hogy a Föld egyes területein milyen körülmények között alakult ki az élővilág, így az erdő is. Az egyenlítőtől különböző távolságokban eltérő éghajlati övezetekben, a tengeri környezet függvényében különböző vegetáció-formák találhatók, s ezeken belül a földfelszíni tényezők módosító hatására más-más vegetáció-típusok és más-más erdőgazdálkodási formák alakultak ki. A Világ erdeit erdőgazdasági szempontból Leibundgut (1973) 6 világrészbe sorolta: 1. Európa (Szovjetunióval együtt) 1990-től Euszibéria 2. Észak-Amerika 3. Dél-Amerika 4. Afrika 5. Ázsia (Szovjetunió területe nélkül) 1990-től Ázsia (Szibéria nélkül) 6. Óceánia 4.1.1 Európa erdőtájai Mivel Magyarország erdei az északi félteke európai körzetéhez tartoznak, Európa erdeiről szükséges egy rövid áttekintést adni. Az európai erdőket Rubner (1953) 9 erdőtájba sorolta (3.ábra).

27

28

I.

Észak-európai fenyő-nyír erdők

A Skandináviától az Uralig húzódó terület klímája boreális, a talajok nyers podzolok. Az erdők főfafajai: EF, LF, NYI, HÉ, RNY, MABE. II.

Észak-európai lombelegyes fenyvesek

A terület klímája szubboreális ill. hűvös-kontinentális jellegű, erdeinek fafajai: EF, LF, NYI, HÉ, FFŰ, RNY, MABE, KJ, HSZ, KH, KST. III.

Közép-európai lomberdők

Általában szubatlantikus klímájú terület, erdei fafajokban gazdagok (40 fafaj). Főfafajok: KTT, KST, B, GY, KH, EF, MÉ, LF. IV.

Nyugat-európai lomberdők

Nyugat-Európa atlantikus klímájú területeinek (Franciaország, Nagy-Britannia) erdei. Főfafajok: JF, B, KTT, KST, GY, HJ, HSZ. V.

Alpesi régió

Az Alpok teljes területét foglalja magába. Keleti és északi részén enyhe kontinentális (Ausztria, Németország), nyugati és déli részén pedig enyhe óceáni (Franciaország, Olaszország, Svájc) klímahatás érvényesül. Ennek megfelelően az erdők fafajösszetételében eltérések vannak. A szubkontinentális klímahatással érintett területek erdeinek főfafajai: LF, EF, VF, RNY, (B). A szubatlantikus klímahatással érintett erdők állományalkotó főfafajai: JF, B, GY, HJ, HSZ, MK. VI.

Kelet- és délkelet-európai tölgy-bükkrégió

Szubkontinentális-szubmediterrán klímájú terület. Jellemzője, hogy erdeiben valamennyi európai fafaj (78 faj) megtalálható. A fontosabb jellemző fafajok: B, GY, KTT, KST, CS, MOT. VII. Kelet-európai tölgyesek és erdősztyepp-régió Szubkontinentális-meleg kontinentális klímájú terület. Erdeinek fontosabb fafajai: KST, EF, KH, MJ, MSZ, VSZ, MK. VIII. Krimi és kaukázusi erdők Magashegységi, kontinentális klímájú területek, erdeik jellegzetes főfafajai: keleti bükk, keleti gyertyán, kaukázusi jegenyefenyő, erdeifenyő, kaukázusi lucfenyő. IX.

Dél-európai gesztenye- és keménylombú erdők

A Földközi-tenger partvidékén mediterrán klímában alakultak ki. Inkább cserjés társulások, főfafajaik: magyar tölgy, cser, szelídgesztenye (+ olajfa, citromfa, füge, babér, ciprus, Pinus maritima, Pinus pinea stb.). A magasabb régiókban: JF, FF, B, EF. 29

Magyarország területének 1/3-a a Közép-európai lomberdők, 2/3-a pedig a Kelet- és Délkelet-európai tölgyesek (tölgy-bükk régió) övéhez tartozik. A földrajzi elterjedés alapján fafajaink mint flóraelemek vagy areatípusok az alábbiak szerint csoportosíthatók: —

eurázsiai (euszibériai) fafajok: NYI, FRNY, FTNY, RNY, FFŰ, EF, LF

—

európai fafajok: KST, KTT, KJ, HSZ, MSZ, MJ, VSZ, MK, MABE, KH, TF, CSNY, MÉ, HÉ

—

közép-európai fafajok: B, GY, HJ, JF, VF, BABE, (TJ), (MOT)

—

dél-délkelet európai fafajok: CS, MAK, TJ, MOT, VK, (BABE), EH, (NH), SZG, FF (Pontusi-mediterrán és mediterrán flóraelemek)

—

észak-amerikai fafajok: VT, A, AK, FD, ZJ, SF, DF

4.1.2 Magyarország erdészeti tájai A táj olyan földrajzi egység, amely közel azonos arculatú, hasonló klímájú, közel azonos növénytakarójú és gazdasági kultúrájú vidéket foglal magába. A növénytakaró, azaz a florisztikai jelleg alapján Soó Rezső (1945) a hazai növényföldrajzi tájakat az alábbi flóravidékekbe sorolta: —

Alföld (Kisalfölddel együtt (Eupannonicum)

—

Magyar Középhegység (Matricum)

—

Dunántúl (Transdanubicum)

—

Kelet-alpesi flóravidék (Noricum)

—

Északi-Kárpátok flóravidék (Eucarpaticum)

Ugyanő a fenti besorolást 1960-ben az alábbiak szerint módosította: —

Alföld (Kisalfölddel együtt (Eupannonicum)

—

Északi Középhegység (Matricum)

—

Dunántúli Középhegység (Bakonyicum)

—

Dél-Dunántúl (Praellyricum)

—

Nyugat-Dunántúl (Praenoricum)

Magyarország erdőgazdasági tájbeosztására elsőként Babos Imre tett javaslatot 1951-ben. Az akkor lefektetett alapelvek, a kialakítás szempontjai a későbbiekben is helytállónak bizonyultak, a tájbeosztás kisebb módosítására – a tájrészletek számának növelésével – 1961-ben került sor.

30

Az erdőgazdálkodás, s ezen belül az erdőművelés erősen függ a földrajzi viszonyoktól, ezért szükségessé vált az erdőgazdasági tájak kialakítása is. Babos Imre (1954) és munkatársai Magyarországot 50 erdőgazdasági tájra osztották, s ezeket 6 erdőgazdasági tájcsoportba sorolták be: I.

Nyugat-Dunántúl Dél-Dunántúl

II. III.

Kisalföld

IV.

Dunántúli Középhegység Északi Középhegység

V.

Nagyalföld

VI.

A tájcsoportok lényegében megfelelnek a flóravidékeknek, azzal a különbséggel, hogy a Kisalföldet különválasztották. 2000-től a Nagyalföld tájcsoportot – elsősorban a talajviszonyok szerint - négy részre osztották fel, így az erdőgazdasági tájcsoportok száma 9-re nőtt az alábbiak szerint: 1.

Nyugat-Dunántúl

2.

Dél-Dunántúl

3.

Kisalföld

4.

Dunántúli Középhegység

5.

Északi Középhegység

6.

Nagyalföldi löszvidék

7.

Nagyalföldi homokvidék

8.

Nagyalföldi szikes vidék

9.

Nagyalföldi ártér és lápvidék

A tájbeosztás aktuális felülvizsgálatát az MTA Erdészeti Bizottsága kezdeményezte az ezredforduló után, mert korábban többféle rendezőelvet alkalmaztak a határvonalak megvonásánál, s azóta a kapcsolódó tudományok ismeretanyaga is jelentősen bővült. A korábbi kijelölésnél a következő léptékhierarchiát (erdőgazdasági tájcsoport – erdőgazdasági táj – tájrészlet) alkalmazták, melyek definíciói az alábbiak: „Az erdőgazdasági tájcsoportok alatt a nagy vonásokban egyöntetű domborzattal, hasonló természeti adottságokkal bíró – földrajzilag összefüggő – erdőgazdasági tájak egy-egy csoportját értjük.” [Danszky I. – Rott F. (1964) (szerk.): Általános irányelvek. Erdő- és termőhelytípus térképezés. – OEF, Budapest, p. 53.] „Az erdőgazdasági táj az a változó nagyságú, földrajzilag elvileg összefüggő, meghatározott domborzattal és attól függő, azzal módosuló makroklímával rendelkező terület, ame31

lyen az ott kialakult, jellemző növénytakarójú termőhelytípusok jellegzetes növekedésű faállományai azonos erdőgazdálkodási elvek alapján művelhetők.” [DANSZKY I. (1973) (szerk.): Erdőművelés I. – OEF, Budapest, p. 269.] „Az erdőgazdasági táj területén belül is találhatunk nagyobb összefüggő, rendszerint földrajzilag is elkülönülő területeket, amelyek földtani felépítése, termőhelyeik kialakulása, a rajtuk folytatható erdőgazdálkodás jellege eltérő. Az ilyen aránylag kisebb területeket tájrészletként a tájon belül hagyjuk.” [Babos I. (1961): A Jászság. – Az Erdő 11: 481.] Az 1950-es években a tájhatárok megvonása többféle szempont alapján történt. Így kényszerűen figyelembe kellett venni néhány akkori erdőgazdaság határát, közigazgatási határt, s különösen a tájrészletek megrajzolásánál az erdészetek határait. A jelen erdészeti tájbeosztás kizárólag természetföldrajzi alapokra épül. Ehhez jó segítséget nyújt – a klimatológiai, földtani, növényföldrajzi ismereteken túl – az időközben napvilágot látott új hazai természetföldrajzi beosztás [Marosi S. – Somogyi S. (1990) (szerk.): Magyarország kistájainak katasztere. – MTA Földtudományi Intézet, Budapest.] is. Éppen ezért jelen beosztásban nem az erdőgazdasági tájcsoportok, tájak és tájrészletek megnevezés, hanem az erdészeti tájcsoportok, tájak és tájrészlet használatos. Az erdészeti tájalkotás alapja a Kárpát-medence természetföldrajzi tagolódása. A mai Magyarország területe– részben a határon átnyúlóan – 6 (erdészeti) tájcsoportra osztható fel. A tájcsoportok az uralkodó és jellemző domborzati típusok (középhegység, dombság, síkság) alapján különböztethetők meg. A tájcsoportokon belül az egyes erdészeti tájak (lásd. 4. ábra) olyan megfelelő nagyságú természetföldrajzi területi egységek, amelyek hasonló termőhelyi viszonyok (geológiai-, domborzati-, éghajlati-, hidrológiai-, talajtani-viszonyok) és az élővilág jellemző mozaikjából állnak, ennél fogva sajátos vegetációval (erdőtakaróval) rendelkeznek. A tájat a természet alakítja és a történelem során az emberi tevékenység egyre inkább módosítja. A táj tehát egyedi, nem ismétlődő felszíni egység, emiatt a szomszédos tájaktól is megkülönböztethető és elhatárolható. Tájrészleteket az olyan tájakon belül különítettek, ahol egy, vagy néhány földrajzi tényező tekintetében eltérő területek vannak. A 6 erdészeti tájcsoport általános jellemzése az alábbiakban olvasható, az 57 erdészeti táj ismertetése viszont már meghaladná a jegyzet terjedelmét. Az összeállítás Bartha D. Bidló A. - Berki I. - Király G. – Koloszár J. – Mátyás Cs. - Víg P. (2006): „Magyarország erdészeti tájai.„ c. szakkönyv alapján készült.

32

33

I. Nagyalföld Tájcsoport neve I. Nagyalföld

Terület

Erdőterület Erdősültség

5 025 834,7 ha 594 749,3 ha

11,8 %

A Kárpát-medence központi terjedelmes síksága. Három fontos tájtípusa a jellemző hordalékos-üledékes kőzet alapján különíthető el. Egyik típusát a löszvidékek jelentik, amelyeken belül viszonylag magasra kiemelt löszfennsíkok (Mezőföld) és alacsonyabb fekvésű löszös síkságok (pl. Hajdúság, Körös– Maros köze, a Nagykunság D-i része) is vannak, ahol a talajvíz a felszín közelébe kerülhet. A másik típust a homokvidékek képezik. A homokhátak és buckák szárazak, a buckaközök és széles laposok esetében pedig felszín közeli a talajvíz, sőt a szélfútta laposokon jellemzőek az állandó vagy időszakos sekély tavak. A harmadik típus az ártéri síkság, ahol a folyószabályozás és „vízrendezés” után nagy területek elszikesedtek. A gátakon belül, a hullámtéren pedig fokozódott a hordalék akkumulációja. A Nagyalföld középső, legnagyobb része az erdőssztyep klímaövbe tartozik, klímaregionális társulásait az alapkőzettől függő erdőssztyep-erdők jelentették. Peremterületeit (Dráva menti síkság, Mezőföld, Nyírség, Szatmár–Beregi-sík) nagyobb kiterjedésben borították már a zárt tölgyes klímaövbe sorolható társulások. Jelentős szerephez jutottak az ártéri társulások (ligeterdők, mocsarak), a lefolyástalan területeken pedig a láperdők, fátlan lápi társulások. A tájcsoport aktuális állapota a természetestől jelentősen eltér, a természetszerű erdőés gyeptársulások aránya nagymértékben lecsökkent. A legnagyobb mértékű átalakítást a löszvidékek növényzete szenvedte el, míg a homokvidékeken és a peremterületek ártéri síkjain a természetszerű állapot kisebb foltokon máig fennmaradt. A sugárzással nyert energiában leggazdagabb tájcsoport. A kontinentális klímahatások itt érvényesülnek legjobban. Csapadékellátottsága a legszegényesebb és a csapadékbizonytalanság is ebben a térségben a legnagyobb. Az uralkodó szélirányok a Tisza felé mutatnak. Sík terepviszonyai miatt a mezoklimatikus tagoltsága jelentéktelen. BACSÓ három éghajlati körzetre bontja: a leghidegebb telű északkeleti, a legszárazabb középső és a legmelegebb nyarú déli körzetre. Túlnyomórészt az erdőssztyep klíma uralja, de előfordul a zárt tölgyesek klímája is.

34

A tájcsoport termőhelyeinek kialakulásában a túlnyomórészt a víz és a szél által ideszállított üledékek, a csapadékszegény klíma és a gyakran felszínközeli talajvíz játszotta a legnagyobb szerepet. A többletvízhatástól független termőhelyeken, az alapkőzettől függően mezőségi (csernozjom) és homoktalajok alakultak ki. Barna erdőtalajokkal nagyobb kiterjedésben csak a Nyírségben és a Mezőföldön találkozunk. Az öntésterületeken és a felszínközeli talajvíz (időszakos, állandó vízhatás) által befolyásolt részeken öntés- és réti talajok, illetve szikes talajok fordulnak elő, a mélyebb fekvésű lefolyástalan területeken megjelennek a láptalajok is. A tájcsoport változatos, de az erdőtenyészet számára nagyrészt kedvezőtlen termőhelyi viszonyai miatt mind a terület több mint kétharmad részét elfoglaló kultúrerdőket (akácosok, nemesnyárasok, erdei- és feketefenyvesek), mind pedig az őshonos fafajok faállomány-típusait (kocsányos tölgyesek, hazainyárasok) (tar)vágásos üzemmódban kezelik. Védett természeti területeken – elsősorban a hullámtereken – az őshonos fafajok előtérbe helyezésével megkezdték az erdőszerkezet átalakítást. A tájcsoport erdészeti tájai: 1. Szatmár–Beregi-síkság 2. Bodrogköz–Rétköz a. Bodrogköz b. Rétköz 3. Nyírség 4. Hajdúság 5. Berettyó–Körös-vidék 6. Hortobágy 7. Nagykunság 8. Körös–Maros köze 9. Közép-Tiszai-ártér 10. Alsó-Tiszai-ártér 11. Jász–Heves–Borsodi-síkság a. Tápió–Zagyva-vidék b. Gyöngyös–Hevesi-síkság c. Borsod–Zempléni-síkság 12. Duna–Tisza közi hátság 13. Bácskai-löszhát 14. Duna menti síkság a. Dunai-szigetek b. Közép-Duna menti sík c. Alsó-Duna-ártér 35

15. Mezőföld a. Mezőföldi-löszhát b. Sárrét–Sárvíz-völgye c. Tengelici-homokvidék 16. Dráva menti síkság II. Északi-középhegység Tájcsoport neve

Terület

II. Északi-középhegység

1 165 343,3 ha

Erdőterület Erdősültség 422 733,6 ha

36,3 %

Az Északnyugati-Kárpátok belső, döntően vulkáni vonulata. A Cserhát-vidék, az Aggteleki-karszt és az Eperjes–Tokaji-hegyvidék egy része átnyúlik az országhatáron. A vulkáni lávakőzetek mellett számottevőek a mállékony tufák, a puhább homokkő, pala, márga és agyag, de a kemény, karsztos mészkő is. A lepusztulással szemben különbözőképpen ellenálló kőzetek okozzák a középhegység domborzati változatosságát. A vulkánokat a lepusztulás tagolt kúpos hegyekké alakította. A Magas-Bükkben és az Aggteleki-karszton a mészkövet fennsíkok, karsztformák, függőleges falak és szurdokvölgyek jellemzik. A puha kőzetvidékek medence-dombsággá koptak, amelyekben a folyók néhol öntéssíkságot alakítottak ki. Felszíni vízfolyásokban – a karsztos hegységek kivételével – viszonylag gazdagok. Nagyobb folyói (Ipoly, Sajó, Bódva, Hernád és Bodrog) vízgyűjtőinek jelentős része a Kárpátok tömegesebb hegységeiben van. Az Északi-középhegységben megtalálható az összes hazai klímaregionális erdőtársulás-csoport. A Nagyalföldre néző hegylábakat erdőssztyep erdők borították, majd a tengerszint feletti magasság emelkedésével a cseres-tölgyesek, gyertyános-tölgyesek és bükkösök öve következett. Jelentős szerephez jutnak az edafikus erdőtársulások, főként a mészkedvelő erdők és a szikladomborzatú erdők, néhány tájegységen (főleg Mátra, Bükk, Zempléni-hegység) a mészkerülő erdők, a szélesebb völgyekben a ligeterdők is. A tájcsoport jelenlegi erdősültsége magas, de a hegylábi területek aktuális vegetációjában ma már alig van természetszerű erdő. A legváltozatosabb klímájú, legalacsonyabb hőmérsékletű tájcsoport. A tél zord, a nyár hűvös. A magassági hőmérsékleti gradiens megjelenésére itt találunk legtöbb példát. A csapadékellátottság a közepes és a bőséges között változik, szintén a magasság függvényében. A sugárzási egyenleg alacsony. Minden erdészeti klímaöv megjelenik itt. 36

A változatos alapkőzetű, domborzatú és klímájú tájcsoport hegyvidékein legnagyobb kiterjedésben barna erdőtalajokkal és kőzethatású talajokkal találkozunk, magas a sziklás, köves váztalaj aránya is. Az egyes talajtípusok az alapkőzet, a magassági fekvés és a domborzati viszonyok függvényében mozaikolnak. A dombsági területeken és hegylábakon meghatározó a lösz alapkőzet szerepe, itt a barna erdőtalajok mellett csernozjom talajok is kialakulhatnak, de a mezőgazdasági művelés miatt fellépő erózió eredményeképpen nagyarányú a földes váztalaj területe is. A tájcsoport túlnyomórészt természetszerű erdeiben (bükkösök, kocsánytalan tölgyesek, cseresek) mintegy két évtizede gazdasági és természetvédelmi érdekből egyaránt egyre szélesebb körben alkalmaznak hosszabb időtartamú fokozatos felújítóvágásokat, sőt szálalóvágást is. A tarvágásos erdőalak inkább csak az akácosokra és a kultúrfenyvesekre jellemző. 17. Eperjes–Tokaji-hegyvidék a. Zempléni-hegység b. Szerencsi-dombság 18. Sajó–Hernád közi dombság a. Borsodi-dombság b. Cserehát 19. Aggtelek–Rudabányai-hegyvidék a. Aggteleki-karszt b. Rudabánya–Szalonnai-hegység 20. Heves–Borsodi-dombság 21. Bükk a. Központi-Bükk b. Bükkalja 22. Mátra 23. Gödöllői-dombság 24. Cserhát-vidék a. Nyugati-Cserhát-vidék b. Középső-Cserhát-vidék c. Karancs–Medves-vidék d. Ipoly-medence 25. Börzsöny

37

III. Dunántúli-középhegység Tájcsoport neve

Terület

III. Dunántúli-középhegység

761 356,1 ha

Erdőterület Erdősültség 256 840,4 ha

33,7 %

Délnyugat-északkeleti irányú középhegység, amely elválasztja a Kisalföldet a Nagyalföldtől, lehatárolva ezzel a Kárpát-medence északnyugati fiókmedencéjét. A Kisalföldhöz hordalékkúp lejtőkkel (Vértesalja, Bakonyalja) és hegységperemi dombságokkal (Pannonhalmi-dombság, Súri-dombság) kapcsolódik. Pannon jellegét fokozza, hogy nem kárpáti vulkáni vonulat (mint az Északi-középhegység), hanem síkságokkal és dombságokkal körülvett mészkő és dolomitrögök sorozata. Csak az egymástól viszonylag távol álló sasbércek emelkednek középhegységi magasságba, közöttük alacsony hegyhátak, árkos süllyedékek és hegyközi medencék találhatók. A rögökre való széttagolódás csak a Bakonyban nem kifejezett. A hegységben a D-i kitettségű lejtők hosszabbak, mint az É-iak. A mészkő és dolomit területek vízhálózata gyér, csak a terjedelmesebb bakonyi karbonátos térszíneken tudott néhány patak keskeny völgytalpú szurdokvölgyet vágni. A kemény, karsztos magaslatokat elhagyva a völgyek kiszélesednek. A Dunántúli-középhegység magasabb tagjain a kiterjedt cseres-tölgyes övet a bükkös övtől számos helyen (pl. a Bakony nagy részén) csak keskeny, nem tipikus gyertyános-tölgyes öv választja el, míg a nagyobb dombvidékeken (pl. Pannonhalmi-dombság) az uralkodó cseres-tölgyesek mellett nagyobb kiterjedésű, gyakran extraregionális gyertyánostölgyesek találhatók. A tájcsoportra különösen jellemzőek a mészkedvelő erdők és a szikladomborzatú erdők, egyes tájakon a mészkerülő erdők aránya is magas. A völgyekben jellemzőek az égerligetek. Az alföldek felé eső hegylábakon egykor meglévő lösztölgyesek mára teljesen eltűntek. Közepes sugárzási energia-ellátottság mellett az ország második leghűvösebb tájcsoportja. Ezt a magasabb térszintben való elhelyezkedésén túl a viszonylag jó csapadékellátottságának köszönheti. Északnyugat-nyugati oldalait a zonális áramlások, dél-délnyugati fekvésű tájrészleteit a mediterrán ciklonok légáramlatai látják el domborzati többletcsapadékkal. A tél általában nem túl hideg, a nyár mérsékelten hűvös. A tenyészidőszak rövid. A szelek nem kerülik el ezt a tájat. Határozott tagoltsága miatt a mezo- és mikroklimatikus mintázata gazdag. A változatos alapkőzetű, domborzatú és klímájú tájcsoport hegyvidékein legnagyobb kiterjedésben barna erdőtalajokkal és kőzethatású talajokkal (leggyakrabban rendzinák38

kal) találkozunk, magas a sziklás, köves váztalaj aránya is. Az egyes talajtípusok az alapkőzet, a magassági fekvés és a domborzati viszonyok függvényében mozaikolnak. A dombsági területeken a mezőgazdasági művelés miatt fellépő erózió eredményeképpen nagyarányú a földes váztalaj területe is. A tájcsoport változatos termőhelyi viszonyokkal rendelkező területének csaknem háromnegyedét őshonos fafajok természetszerű faállomány-típusai (bükkösök, gyertyános- és cseres-kocsánytalan tölgyesek) borítják, amelyekben egyre nagyobb hangsúlyt kap a természetközeli erdőgazdálkodás. Ennek megfelelően a természetes felújítások széles skáláját alkalmazzák, a tarvágásos felújítóvágástól a szálalóvágásig. A (tar)vágásos üzemmódban kezelt kultúrerdők (fenyvesek, akácosok) jelentős része talajvédelmi rendeltetésű. 26. 27. 28. 29. 30.

31.

32. 33. 34. 35. 36.

Visegrádi-hegység Pilis–Budai-hegység Gerecse Vértes Velence-vidék és Dunazugi-medencék a. Velencei-hegység b. Dunazugi-medencék és -hátságok Vértes- és Bakonyalja a. Vértesalji-dombság b. Pannonhalmi-dombság c. Súri-Bakonyalja d. Pápai-Bakonyalja e. Devecseri-Bakonyalja Magas-Bakony Keleti-Bakony Déli-Bakony Balaton-felvidék Keszthelyi-hegység a. Keszthelyi-dolomitvonulat b. Tátika-csoport

39

IV. Kisalföld Tájcsoport neve

Terület

IV. Kisalföld

523 223,7 ha

Erdőterület Erdősültség 69 879,5 ha

13,4 %

A Kisalföld a Kárpát-medence második legnagyobb medencesíksága. A Duna két részre osztja: a határon túli Duna-menti és a magyarországi Kisalföldre. A medence központi, mély fekvésű felszíneitől a táj szélei fele haladva a feltöltött síkság letarolt, tökéletlen síkságba megy át, teraszmaradványok, majd tanúhegyek tűnnek fel, a folyó- és patakmedrek völgyekbe mélyülnek, a felszínközeli talajvízszint mélyebbre száll. A viszonylag magasabb peremi kavicsteraszokon (Pándorfalvi-fennsík, Mosoni-sík és Győr–Tatai-teraszvidék) vékony lösztakarók is képződtek. A Csallóközben és a Szigetközben a kavicsra homok, majd iszap rakódott. A Duna elterelése következtében jóval kevesebb víz jut az Öreg-Dunába, mint korábban. A Duna jobb oldali vizei közül csak az Alpokból érkező Rába a jelentősebb. A Kisalföld mély fekvésű síkságain a kavics- és homokbányászat következtében számos bányató keletkezett. A Kisalföldet egykor nagyrészt árterek, ligeterdőkkel és mocsarakkal, a Hanság és a Fertő medencéiben láperdők és fátlan lápi társulások jellemezték, csak a Győr– Tatai-teraszvidéken volt jelentősebb az erdőssztyep erdők térfoglalása. A határoló dombságok felé zárt tölgyesek (cseres- és gyertyános-tölgyesek) is kialakultak, a különleges növényzetű foltok közül a fertői szikesek emelhetők ki. Aktuális vegetációját tekintve kultúrtáj, főleg a lösz- és homokvidékek növényzetének átalakítottsága jelentős fokú. Sugárzási energiával átlagosan ellátott térség. Hőmérsékleti viszonyai sem rendkívüliek, csak az atlantikus hatásra kialakuló enyhe januári középhőmérséklet érdemel említést. Az ország legszelesebb tája, ezért az alföldinél lényegesen jobb csapadékviszonyai ellenére itt is előfordulnak határozottan száraz területek. A Nagyalföld után Magyarország második legszárazabb vidéke (erdészeti klímatípusok: ESZTY, KTT). Enyhe mezo- és mikroklimatikus tagoltságát a vízfolyásoknak köszönheti. A tájcsoportot az (időszakos vagy állandó vízhatású) öntés- és réti talajok különféle típusai uralják, a mélyebb fekvésű lefolyástalan területeken megjelennek a láptalajok is. A többletvízhatástól független termőhelyeken a síkság belső területeitől távolodva, a térszint emelkedésével homok- és csernozjom talajokkal találkozunk, kisebb kiterjedésben a barna erdőtalajok néhány típusa is előfordul.

40

A tájcsoport jobb (hullámtéri) és gyengébb (kavics, homok, lösz) termőhelyi adottságú területeinek több mint felét kultúrerdők (akácosok, nemesnyárasok, fenyvesek) borítják, de a cseresek, kocsányos tölgyesek és hazainyárasok is (tar)vágásos erdőalakban jelennek meg. A fokozatos felújítóvágások aránya elenyésző. A védett természeti területeken – elsősorban a hullámtereken és lápokon – megkezdődött az erdőszerkezet átalakítása. 37. Győr–Tatai-teraszvidék 38. Szigetköz–Rábaköz a. Szigetköz b. Mosoni-síkság c. Rábaköz 39. Fertő–Hanság-medence 40. Marcal-medence a. Kemenesalja b. Pápa–Devecseri-síkság V. Nyugat-Dunántúl Tájcsoport neve

Terület

V. Nyugat-Dunántúl

559 248,8 ha

Erdőterület Erdősültség 180 300,8 ha

32,2 %

Nem egységes tájcsoport, mert középhegységi rögök, dombságok, kavicsos teraszfennsíkok és síkságok alkotják, mégis egybefűzi őket az, hogy átmenetet képeznek az Alpok és a Pannon-medence között. A rögök – a Fertő-melléki mészkövek kivételével – többnyire savanyúak, mint ahogy a kavicstakarók és a tájcsoport délnyugati részén a felszínt borító jégkori vályog is. A Gyöngyös- és az Ikva–Répce-sík laza kavicsösszletű részein ugyanakkor a száraz, főnös mezoklíma következtében a pleisztocén végén sztyep, és ezért lösztakaró is képződött. Az Alpokalji-dombságra és a Sopron–Vasi-síkságra a viszonylag jelentősebb esésű völgyek, sebesebb folyású patakok és folyók, míg az Őrségre és a Göcsejre a kis esésű, lapályos-vizenyős völgyek jellemzők. A tájcsoport vegetációját az Alpok és a Pannon-medence közötti átmenet jellemzi, keleti peremétől viszonylag széles sávban cseres-tölgyesek, majd nyugat felé szintén jelentős kiterjedéssel gyertyános-tölgyesek uralják. Nyugati, csapadékos részein (Soproni-és Kőszegi-hegység, Göcsej) nagy területen bükkösökkel is találkozunk. A zömmel mészmentes alapkőzeteken sokfelé mészkerülő erdők alakultak ki. Számos vízfolyása mentén fontos a ligeterdők térfoglalása. A különleges vegetációtípusok közül az Őrség erdeifenyő elegyes lom41

bos erdői, az Őrség és a Sopron–Vasi-síkság lápjai, valamint a Soproni-dombvidék mészkedvelő tölgyesei érdemelnek említést. Sugárzási energiában szegény tájcsoport. Hőmérsékleti viszonyaira a kiegyenlítettség jellemző 20,5 °C körüli évi hőmérsékleti ingással. A tél itt enyhe, a nyár hűvös. Hazánk legcsapadékosabb tájcsoportja, amit a legkisebb tengertávolságnak és az Alpok közelségének köszönhet (erdészeti klímatípusok: GYT, B, KTT). A szelek nem kerülik el, jellemző az északi, északnyugati és déli szelek magas gyakorisága. Mezo- és mikroklimatikus tagoltsága jelentős. A tájcsoport hegyvidéki és magasabb dombvidéki területein az alapkőzettől és a csapadék mennyiségétől függően a barna erdőtalajok különböző típusai jelennek meg, kiemelendő a különböző savanyú barna erdőtalajok aránya. A különféle hordalékokon kialakult síkok és dombságok talajképződését a hordalékok összetétele és a talajvíz közelsége befolyásolja. Ennek megfelelően kavicsos alapkőzeten váztalajok és cseri talaj alakul ki, a kötött üledékeken magas a pszeudoglejes barna erdőtalaj aránya. Mélyebb fekvésben jelentős az öntés- és réti talajok térfoglalása. A tájcsoport több mint egyharmadát fenyő, egyhatodát akác kultúrerdők foglalják el, amelyeket (tar)vágásos üzemmódban kezelnek, egy részüket pedig fokozatosan őshonos fafajok állománytípusaira alakítják át. A természetszerű bükkös, tölgyes és cseres faállománytípusokban növekvő mértékben alkalmazzák a hosszabb időtartamú fokozatos felújítóvágásokat, s helyenként a szálalóvágást is. 41. 42. 43. 44.

Soproni-hegység Soproni-dombság Kőszegi-hegység Alpokalji-dombság a. Kőszeg-hegyalja b. Pinka-fennsík 45. Sopron–Vasi-síkság a. Ikva–Répce-sík b. Rába-völgy c. Gyöngyös-sík 46. Kemeneshát a. Felső-Kemeneshát b. Alsó-Kemeneshát 47. Őrség a. Felső-Őrség b. Alsó-Őrség 42

48. Göcsej a. Göcseji-dombság b. Kerka–Mura-sík VI. Dél-Dunántúl Tájcsoport neve

Terület

VI. Dél-Dunántúl

1 266 134,5 ha

Erdőterület Erdősültség 326 305,5 ha

25,8 %

A tájcsoport változatos, mert a tipikus dombságokon kívül ide tartozik a halomvidék jellegű Belső-Somogy, valamint a Mecsek és a Villányi-hegység rögvidéke is. Ez a háromféle morfológiai típus kőzettanilag is különbözik, mivel a dombságok fő építőanyaga a pannon üledékekre települt lösz, Belső-Somogy tökéletlen síksági felszínét a homoknak köszönheti, a Villányi-hegység és Mecsek rögeiben pedig megjelenik a mészkő, az átalakult, sőt nagyon ritkán a vulkanikus kőzetek is. A tájcsoportnak – környezetéhez képest kiemelt volta miatt – nincs nagyobb folyója. A dombsági táj puha üledékeibe könnyen mélyülnek kisebb völgyek is, ezért időszakos vízfolyásokban gazdag. A tájcsoport – a belső-somogyi szélfútta tómedencéinek kivételével – természetes eredetű tavakban szegény. A dombsági patakvölgyek elgátolásával azonban számos mesterséges tavat hoztak létre. A szántóföldi művelés nagyfokú eróziót okozott a domblejtőkön. A Dél-Dunántúl dombvidékeit a klímaregionális társulások közül nyugaton (Kelet– Zalai-dombivék) bükkösök és gyertyános-tölgyesek, középen (Belső-Somogy) gyertyánostölgyesek, keleten cseres-tölgyesek uralják. Az edafikus társulások közül Belső-Somogy völgyeiben és a Dráva mentén meghatározók a lápok és a ligeterdők, míg a Nagyalföldhöz közeli dombvidékeken a mészkedvelő erdők térfoglalása említhető. Szigetszerű hegységeinek növényzete a dombvidékeknél jóval változatosabb, a Mecsekben (és a Zselicben) klímaregionális bükkösök is kialakultak, a Mecsekben és a Villányi-hegységben fontos színező elemek a mészkedvelő erdők és szikladomborzatú erdők. Sugárzási energiával jól ellátott térség. A tél itt a legenyhébb (a januári középhőmérséklet -0,2 és -0,6 °C közötti), a nyár pedig meleg (a júliusi középhőmérséklet 19,7 és 21,0 °C közötti). Csapadékban sem szűkölködik a tájcsoport, mivel az átlagos évi csapadékösszegek itt 613 és 755 mm között változnak. Csapadékjárásában a szubmediterrán jelleg jól felismerhető, az évi csapadék 40 %-a a nyugalmi időszakban esik. Nyáron a zivatarok gyakorisága magas. Mezo- és mikroklimatikus tagoltsága jelentős. 43

A táj dombvidékein az alapkőzettől függően rozsdabarna, Ramann-féle és agyagbemosódásos barna erdőtalaj uralkodik. Erodált, löszös domboldalakon jelentős kiterjedésben találkozunk földes váztalajjal és humuszkarbonáttal. A hegyvidéki területeken a barna erdőtalajok mellett fontosak a különböző kőzethatású talajok. Általában kevés a többletvízhatású termőhely (a kisebb völgyekre szorítkozik), leginkább Belső-Somogyra és a Dráva mentére jellemzőek az öntés- és láptalajok. A rendkívül változatos termőhelyi viszonyokkal rendelkező tájcsoportra nagyon nehéz összefoglaló erdőművelési jellemzést adni. A természetszerű és a kultúrerdők térfoglalása közel azonos, a természetszerű tölgyesekben, bükkösökben és cseresekben korábban is alkalmaztak természetközeli erdőművelési eljárásokat, a közelmúltban és napjainkban ezek, valamint az erdőszerkezet-átalakítás hangsúlyozottabban a védett természeti területek erdeire jellemzőek. 49. Balatoni-medence 50. Külső-Somogy 51. Belső-Somogy a. Közép-Dráva-völgy b. Belső-Somogyi-homokvidék c. Marcali-hát 52. Kelet-Zalai-dombság a. Kelet-Zalai-löszvidék b. Kanizsai-homokvidék 53. Zselic a. Nyugat-Zselic b. Kelet-Zselic 54. Tolnai-dombság a. Tolnai-hegyhát és Szekszárdi-dombvidék b. Baranyai-hegyhát és Völgység 55. Mecsek 56. Baranyai-dombság a. Geresdi-dombság b. Dél-Baranyai-dombság 57. Villányi-hegység

44

4.1.3 Az erdő és a földfelszíni tényezők Az előző fejezetekben az erdők horizontális elterjedéséről volt szó. Egy-egy adott erdőtájon vagy erdőgazdasági tájon belül azonban az erdők összetételében jelentős eltérések tapasztalhatók. Ezeket az eltéréseket a földfelszíni tényezők – elsősorban klímamódosító – hatása okozza. Közülük a legfontosabbak: —

tengerszint feletti magasság,

—

domborzati forma,

—

kitettség és lejtés.

A tengerszint feletti magasság és az erdő A tengerszint feletti magasság növekedésével jelentősen megváltoznak a klimatikus viszonyok (pl. az Alpok térségében): —

a hőmérséklet 100 méterenként az évszaktól függően 0,5-1 0C-kal csökken,

—

növekszik az infravörös sugárzás mennyisége (1800 m-en a tengerszinti érték kétszerese),

—

több csapadék (+ 50-100 mm/100 m),

—

a hóborítás időtartama hosszabb (+ 10-15 nap/100 m),

—

rövidebb vegetációs időszak (- 6-7 nap/100 m).

Ennek a jelenségnek tulajdonítható, hogy az egyes fafajok regionális megjelenésének felső határa területenként változó. Például a bükk Észak-Németországban a tengerparton is megtalálható, míg az Appeninekben 1200 m magasságban is előfordul, a jegenyefenyő a Kárpátokban és az Alpokban 1200 m-ig, míg a Pireneusokban 1800 m-ig húzódik fel. A tengerszint feletti magasság szerint az alábbi magassági öveket vagy régiókat különítik el: —

síksági (planár) – 150 m alatt

—

dombvidéki (kollin) – 150-400 m között

—

középhegységi (szubmontán) – 400-800 m között

—

hegyvidéki (montán) – 800-1500 m között

—

alhavasi (szubalpin) – 1500-1900 m között

—

havasi (alpin) – 1900 m felett

Ugyanazok a fafajok eltérő magassági övekben is megjelenhetnek, ennek ellenére megjelenésük gyakoriságának és jellegzetességének függvényében a montanitás szerint is szokás osztályozni őket (pl. Magyarországon): 45

—

síksági fafajok: KST, A, M, TJ, ZJ, MSZ, VSZ, AK, MAK, FD, FRNY, FFÜ, MÉ

—

dombvidéki fafajok: CS, MOT, BABE, RNY, EH, EF

—

középhegységi fafajok: B, KTT, VT, GY, KJ, VK, SZG, KH, NH, FF

—

hegyvidéki fafajok: HJ, HSZ, MK, NYI, HÉ, JF, VF

—

alhavasi fafajok: LF, MABE

Magyarországon a tengerszint feletti magasság 79-1015 m között változik, s a viszonylag csekély szintkülönbségek ellenére az egyes régiók határozottan elválaszthatók egymástól. A különleges termőhelyi adottságok miatt Csesznák (1985) a fentitől némileg eltérő magassági osztályozást vezetett be: —

síksági (planár) – 150 m alatt

—

halomvidéki (szubkollin) – 150-250 m között

—

dombvidéki (kollin) – 250-450 m között

—

középhegységi (szubmontán) – 450-700 m között

—

magashegységi (montán) – 700 m felett

A domborzati formák és az erdő A domborzati – elsősorban mikrodomborzati – különbségek nem annyira a klímát, mint inkább a hidrológiai és talajviszonyokat befolyásolják. Ennek következtében a gerinceken, az oldalakon és a völgyekben más-más növénytársulások jelennek meg. A terep formájának nagy szerepe van még az árterületen, a homok- és szikes talajú vidékeken. A kitettség és a lejtés Az égtáj szerinti fekvés, a kitettség a klimatikus tényezők közül leginkább a hőmérsékleti viszonyokat befolyásolja. A tájoltságnak megfelelően változik a területek Nap által történő megvilágításának erőssége és időtartama. Ennek függvényében a különböző kitettségek hőviszonyainak csökkenő sorrendje a következő: DNY, D, NY, DK, K, ÉNY, É, ÉK. A kitettség a klímát közvetve is módosítja. Az északias fekvésű területeken lassúbb a hóolvadás, a növényzet számára kedvezőbbek a párolgási viszonyok, kisebb a hőingadozás. A jelenségre jó példa a hegyvidéki erdőtársulásainak megjelenési formái. Ugyanabban a tengerszint feletti magasságban az északi oldalon bükkösök, a déli oldalon molyhos-cseres tölgyesek alakultak ki. A kitettség klímát módosító hatása szorosan összefügg a terep hajlásszögével, azaz lejtésével. Annál nagyobb a felmelegedés, minél jobban megközelíti a napsugárzás beesési 46

szöge a 90º -ot. Magyarországon a legmagasabb napállás 66º (június 22-én), tehát a legmelegebb viszonyok ekkor a déli fekvésű, 20-25º lejtésű területeken alakulnak ki. A kitettséget és a lejtést ezért mindig együtt kell értékelni, de az értékeléskor figyelembe kell venni a tengerszint feletti magasságot és a domborzati viszonyokat is. 4.2 Az erdő és az éghajlat Az éghajlat (klíma) valamely terület átlagos időjárása, amely az egyes éghajlati tényezők szélső- vagy átlagértékeivel jellemezhető. A klímát elsődlegesen a földrajzi adottságok, másodlagosan (közvetetten) az előbbiekben ismertetett földfelszíni tényezők határozzák meg. A nagy területeken érvényesülő makroklíma mellett erdőművelési szempontból igen fontos a mezo- és mikroklíma ismerete. A klíma a fafajok megjelenését, illetve az erdőtársulások kialakulását döntően meghatározza, ezért az éghajlati tényezők és az erdő kapcsolatával részletesen kell foglalkozni. Az éghajlat az erdőre általában az alábbi legfontosabb hatásokat gyakorolja: 1. Az éghajlat határozza meg a Föld növényzeti öveinek kialakulását: Forró égöv: —

egyenlítői éghajlati öv: esőerdők, trópusi őserdők

—

nyári esők zónája: fás szavannák, szubtrópusi erdők

—

sivatagi éghajlat: gyakorlatilag csapadékmentes (max.200 mm/év) klíma, sztyeppnövényzet

—

forróövi monszun éghajlat: száraz évszakban lombhullató monszunerdők (Kína, Délkelet-Ázsia)

Mérsékelt égöv: —

mediterrán éghajlat: örökzöld lomberdők, déli gyümölcsök

—

atlanti óceáni éghajlat: lombhullató erdők

—

mérsékeltövi monszun éghajlat: monszun lomberdők

—

kontinentális éghajlat: erdőspusztai lomberdők (lombelegyes fenyvesek) és hűvös kontinentális fenyőerdők

Hideg égöv: —

tundra öv: füves-zuzmós, esetleg mocsári növényzet

—

állandó fagyok öve: növényzete nincs

47

2. Az éghajlat határozza meg a természetes erdők kialakulását. A klíma-övek növénytársulásai a klímazónális asszociációk – az erdő esetében – erdőtársulások. Magyarország klímazónális erdőtársulás-csoportjai az alábbiak: I. Bükkösök a./ Hegyvidéki bükkösök b./ Középhegységi bükkösök c./ Mészkerülő bükkösök d./ Illír bükkösök II. Gyertyános-tölgyesek a./ Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek b./ Mészkerülő gyertyános kocsánytalan tölgyesek b./ Gyertyános-kocsányos tölgyesek III. Zárt tölgyesek a./ Mészkerülő tölgyesek b./ Cseres-tölgyesek c./ Mész- és melegkedvelő tölgyesek IV. Erdőspusztai tölgyesek a./ Homoki (gyöngyvirágos- és pusztai) tölgyesek b./ Lösztölgyesek b./ Sziki tölgyesek 3. Az éghajlat befolyásolja az erdőtársulások fafajösszetételét. Jó példa erre az ezüst hárs megjelenése a Dél-Dunántúl cseres- és gyertyános-tölgyeseiben (szubmediterrán klímahatás) illetve bükköseiben. 4. Az éghajlattól függően a faállományok fatermőképessége is változik. A hosszabb vegetációs időszakban nagyobb a növekedés, mint egy rövidebb periódusban. A hazai lucfenyvesek már 50 éves korban elérik azokat a méreteket, mint amelyekkel a finnországi lucosok csak 100 éves korban rendelkeznek. 5. Az előző megállapítással összefüggően az éghajlat a faanyag minőségét is befolyásolja. A példa alapján a sűrűbb szövetű finn fenyves faanyaga lényegesen értékesebb. 6. Az éghajlattól függ a magtermés gyakorisága. Európa déli részén például az erdeifenyő korábban és gyakrabban terem, mint Skandináviában. 7. A mag nagysága sem független a klímától. Az erdeifenyő ezermagtömege Magyarországon nagyobb, mint Észak-Európában. 8. Közvetve az erdők egészségi állapota is függ az éghajlattól. 48

Magyarországon alapvetően 3 nagy klímatípus hatása érvényesül, általában átmeneti formákban. Kimondottan atlantikus, kontinentális és mediterrán éghajlatról nem beszélhetünk, helyesebb, ha szubatlantikus, szubmediterrán és szubkontinentális klímát említünk. Ennek oka a Kárpát-medence viszonylagos zártsága. Szubatlantikus klímával érintett a Nyugat-Dunántúl és a Dunántúli Középhegység, szubmediterrán jellegű a Dél-Dunántúl éghajlata, meleg-kontinentális terület az Alföld és a Mezőföld, hűvös-kontinentális klímájú az Északi-Középhegység, míg a szubkontinentális (meleg) klíma érvényesül a Kisalföldön. A flóraelem fogalmához a földrajzi areán kívül az éghajlat is hozzátartozik, a fafajok eszerint is csoportosíthatók: —

szubboreális elemek: NYI, MABE, RNY

—

hűvös-kontinentális (északi) elemek: KJ, HSZ, HÉ, KH, EF, LF, VF

—

meleg-kontinentális elemek: KST, MJ, TJ, MSZ, VSZ, MK, FRNY, FFŰ

—

szubmediterrán elemek: CS, MOT, MAK, VK, CSNY, BABE, SZG, NH, EH, FF

—

szubatlantikus elemek: KTT, GY, MÉ

—

atlantikus elemek: B, HJ, JF, TF (nem őshonos fafajok közül: VT, A, ZJ, AK, FD, SF)

Bár az éghajlati tényezők hatása minden esetben együtt érvényesül, szükséges megvizsgálni, hogy egy-egy tényező külön-külön is milyen kapcsolatban áll az erdővel. Az erdő szempontjából legfontosabb klimatikus tényezők: —

a fény,

—

a hő,

—

a levegő,

—

és a légköri nedvesség.

4.2.1 Az erdő és a fény Az autotróf szervezeteknek a fotoszintézishez fényre van szükségük. A természetben az egyedüli fényforrás a Nap. A napsugárzás mennyisége és minősége területenként változó, így a fény is egyik differenciáló tényezője a növénytársulások összetételének, kialakulásának. Az erdészeti, s általában a növénytermesztési gyakorlatban a fényviszonyok jellemzésére az éves napfénytartam órában kifejezett érékét használják.

49

Magyarországon, pl. Budapesten a lehetséges évi napfénytartam 4488 óra. Ez az időtartam természetesen egy állandóan felhőtlen állapotot feltételez, ami a valóságban nem létezik. Hazánkban a megvilágítás évi mennyisége 1800-2100 óra között változik (lásd 5. ábra). A legkisebb értéket – 1800 óra – az Őrségben mérték, ahol a borult napok száma 190, míg legnaposabb vidékünk Szeged környéke 2100 óra – ahol a borult napok száma átlagosan 170 nap.

5. ábra A napsugárzás mennyisége és erőssége elsősorban a földrajzi szélességtől és az évszaktól függ. Magyarországon a napsugárzás beesési szöge 20º (december) és 66º (június) között változik. A sugárzás intenzitását jelentősen befolyásolják a domborzati viszonyok, a felhőzet, a levegő szennyezettsége és a növényzet. A fotoszintézis szempontjából a direkt sugárzás mellett nagy szerepe van a szórt fénynek. Ennek a mértékét igen jól fejezi ki a relatív fényintenzitási érték, amely a tényleges és a teljes megvilágítás százalékos aránya: 50

I R = — 100 I0 Az egyes fafajoknak a fotoszintézishez eltérő megvilágításra van szükségük. Példaként néhány fafaj fényminimum értékét ismertetjük (minimális fénymennyiség, amely mellett a fotoszintézis megindul): Fafaj

R(%)

VF

20

MK

17

NYI

15

EF

11

KST

5

LF

3

GY

2

B

1

Az erdőbe érkező fény (10 %) mintegy 20-25 %-a visszaverődik a lombsátorról, 35-70 %-át a lombsátor elnyeli, s csak 5-55 %-a halad át a lombozaton. Ennek az ún. fénygazdálkodásnak a mértéke függ: —

az időjárási viszonyoktól,

—

a fafajösszetételtől,

—

a faállományszerkezettől, a kortól,

—

a földrajzi adottságoktól,

—

az év- és napszaktól.

A növények, így a fafajok fény iránti igénye is eltér egymástól. A fényigényes (heliofiton) növények csak kedvező fényviszonyok mellett tudnak létezni, tartós árnyalás esetén elpusztulnak (pl. nemes nyárak). Az árnytűrő növények (helioszkiofitonok), megelégszenek a diffúz fénnyel, s jól tűrik – főleg fiatal korban – az árnyalást. Ilyenek általában fafajaink és cserjéink. Az árnyékkedvelő növények (szkiofitonok) a közvetlen fényt nem kedvelik. Ilyenek például az erdei lágyszárú növények és néhány fafaj újulata (JF, B, LF, TF).

51

A fényigény a fafajok morfológiai tulajdonságaiban is megnyilvánul, sőt életműködésében is kifejeződik: —

az árnytűrő fafajok lombozata mindig sűrűbb,

—

a fényigényes fafajok ágtisztulása erőteljesebb,

—

az öngyérülés a fényigényes fafajok állományaiban intenzívebb,

—

a fényigényes fafajok kérge vastagabb,

—

az újulat az árnytűrő fafajok állományaiban nagyobb számmal jelenik meg.

Wiesner (1907) vizsgálatai szerint a nyílt területhez viszonyítva a faállományok belsejében az alábbi fényviszonyokat mérte: —

tiszafás: 1/80

—

bükkös 1/60

—

gyertyános: 1/50

—

hársas 1/42

—

jegenyefenyves: 1/35

—

lucos 1/30

—

tölgyes: 1/26

—

erdeifenyves: 1/10

—

nyíres 1/8

—

akácos 1/5

Fontosabb fafajaink a fényigény szerint is csoportosíthatók: —

fényigényesek: KST, CS, MOT, A, VK, MK, MAK, NYI, FTNY, EF, VF, FFŰ RNY, FRNY, NNY,

—

mérsékelten fényigényesek: KTT,VT, MSZ, MK, AK, FD, MABE, MÉ, FF,

—

közepes fényigényűek: GY, HJ, KJ, MJ, TJ, ZJ, HSZ, VSZ, CSNY, SZG, EH, SF,

—

mérsékelten árnytűrők: B, BABE, HÉ, NH, LF, DF,

—

árnytűrők: JF, TF.

A fényigény a korral is változik. Erdőművelési szempontból igen fontos a fafajok fényigényének ismerete az újulat esetében. A felújulási fázisban az egyes fafajok magoncai illetve csemetéi a fénnyel szemben az alábbi igényt támasztják: —

fényigényesek: VF, NYI,

—

mérsékelten fényigényesek: É, EF,

—

közepes fényigényűek: KTT, KST, CS,

—

mérsékelten árnytűrők: GY, SZ, J, 52

—

árnytűrők (árnyékkedvelők): MK, JF, B, LF.

Az árnytűrő fafajok állományai általában egyszintesek, míg a lazább lombozatú, erősebben öngyérülő fafajok állományai általában elegyesek, többszintesek (fényigényesek). Az erdőművelő számára elengedhetetlenül fontos a fényviszonyok és a fafajok fényigényének ismerete. A fénykihasználást tudatos tevékenységgel lehet javítani. Ilyenek: —

fafajmegválasztás,

—

elegyes erdők kialakítása,

—

a fényigénynek megfelelő felújítási eljárások alkalmazása,

—

nevelővágások.

4.2.2 Az erdő és a hő A hő a fényhez hasonlóan kozmikus eredetű környezeti tényező, s a növények meghatározó életfunkcióit, a légzést, az asszimilációt és a transpirációt befolyásolja. Az egyetlen természetes hőforrás a Nap, így egy adott terület hőviszonyai elsősorban az egyenlítőhöz viszonyított távolságától függnek. A hőviszonyok alakulását jelentős mértékben befolyásolják a földfelszíni tényezők és a növényborítottság. A hőviszonyok jellemzésére leggyakrabban a hőmérséklet átlag- és szélső értékeit használják. Az éghajlat egyik legjellemzőbb tulajdonsága a hő mennyisége és eloszlása. Ettől függ a vegetációs idő tartama. Hazai körülmények között a növények életműködése 10 ºC napi középhőmérséklet felett indul meg (tavasszal), s ez alatt áll meg (ősszel), (kivétel: fenyők). Magyarországon a Szeged-Makó vonaltól délre a vegetációs periódus 200 nap (április 10-től október 25-ig), míg a legrövidebb – 140 nap – a Mátra és a bükk magas fekvésű területein. Magyarország hőmérsékleti viszonyait a 6. ábra szemlélteti. Erdei vegetáció kialakulásához legalább 2 hónapos vegetációs időtartam szükséges. A hőmérsékleti szélsőségek közül az erdei vegetációra az aszály és a fagy egyaránt komoly veszélyt jelent. A nagy meleg tartós szárazság mellett elpusztítja a növényeket. A fagy akkor veszélyes, ha a vegetációs időszakban lép fel. Leggyakoribb a tavaszi ún. késői fagy, és az őszi ún. korai fagy. A téli fagyok idején a növények életműködése szünetel, károk csak akkor keletkeznek, ha a hőmérséklet nagyon mélyre (pl. 1929-ben -30 ºC) süllyed. Ilyenkor a fákon mechanikai sérülések (repedés) lépnek fel. 53

A hőmérséklet napi és évi ingása szintén komoly befolyást gyakorol a növényzetre. Minél kisebb a hőingadozás, annál kisebb a fagy valószínűsége.

6. ábra A hőingadozás mértékét elsősorban a makroklíma jellege határozza meg, de ezt kismértékben módosítják a domborzati viszonyok, a nagyobb vízfelületek és az erdő. Az erdőben a klíma mindig kiegyenlítettebb, mint nyílt területen. Végeredményben megállapítható, hogy a klímán belül a fafajok elterjedését és az erdőtársulások kialakulását a hő- és csapadékviszonyok határozzák meg. A hőigény szempontjából fafajaink az alábbiak szerint csoportosíthatók: —

igen nagy hőigényűek: CS, MOT, A, VK, FTNY,

—

nagy hőigényűek: KST, GY, MJ, TJ, ZJ, MSZ, VSZ, MAK, AK, CSNY, FRNY, EH, FF, NNY, SZG,

—

közepes hőigényűek: KTT, VT, B, KJ, MK, BABE, FFŰ, NH, SF,

—

csekély hőigényűek: HJ, HSZ, NYI, RNY, MÉ, KH, LF, JF, DF,

—

igen csekély hőigényűek: MABE, HÉ, EF, VF.

A fagy főleg az újulatban okoz kárt. A fiatalkori fagyérzékenység sorrendje: —

nem érzékenyek: RNY, GY,

—

alig érzékenyek: KJ, BEBE, MABE, NYI, É, FF,

—

közepesen érzékenyek: H, EF, VF, HJ,

—

érzékenyek: FD, A, SZG, LF, 54

—

nagyon érzékenyek: B, JF, KTT, KST, MK.

Helyes fafajmegválasztással, megfelelő állományszerkezet kialakítással az erdő hőgazdálkodása javítható. 4.2.3 Az erdő és az atmoszféra Az atmoszféra kémiai összetétele és mozgása révén hat a növényzet életműködésére. Az atmoszféra összetételével, növényzetre gyakorolt hatásával az „Éghajlattan” és a „Növényélettan” c. tantárgyak foglalkoznak, az ismétlés felesleges. Ugyancsak nem tárgyalja a jegyzet az erdőnek a levegő szén-dioxid-tartalom megkötésében betöltött rendkívül fontos szerepét, ezzel az „Ökológia”c. tárgy foglalkozik. Erdőművelési szempontból – különösen napjainkban – fontos a levegőben lévő mérgező anyagoknak az erdőre gyakorolt hatását megemlíteni. A becslések szerint évente 1517 millió tonna szennyezőanyag kerül a Föld légterébe. Ezek lehetnek légnemű, cseppfolyós és szilárd halmazállapotúak, amelyek a levegő vízpárájával reakcióba lépve általában kéntartalmú savas eső formájában kerülnek a növényzetre illetve a talajra. Az erdő által kiszűrt ülepedés mértéke a szabadföldi érték többszöröse, ezért a levelekről, ágakról lemosodó szenynyeződés is lényegesen nagyobb, mint szabad területen. Más kérdés az, hogy ezzel a kiszűréssel az erdő védi szomszédos környezetét. Néhány fafaj – VF, LF, JF, B, H – nagyon érzékeny a kénszennyezésre, ennek következménye, hogy Nyugat-Európában általában a 800 m-nél magasabb fekvésű –általában nagyobb iparvidékek környezetében lévő – területeken tömeges luc- és jegenyefenyő pusztulás lépett fel az utóbbi évtizedekben. A levegő mozgása lehet vertikális, amelynek a meteorológiai jelenségek kialakulásában van szerepe (konvekció), vagy horizontális. A horizontális légmozgás a szél, amely a növényzetre élettani és mechanikai hatást gyakorol. Az élettani hatás közvetett, mivel a növény életműködését csak a víz és gázforgalom alakításával befolyásolja. A mechanikai hatás is lehet közvetlen vagy közvetett Az erős szél a fákat kidöntheti, eltörheti, illetve koronáikat deformálhatja. Széldöntésre különösen érzékeny a lucfenyő, a bükk és a magas kőris, míg széltörés az erdeifenyvesekben és a nemesnyárasokban gyakori. A szél közvetve a homokveréssel, a talajelhordással és a talaj kiszárításával okozhat károkat. 55

Igen fontos szerep jut a légmozgásnak a növények beporzásában és a magok terjesztésében. 4.2.4 Az erdő és a légköri nedvesség Erdeink zöme többletvízhatástól független termőhelyeket foglal el, amelyeken az egyedüli vízforrás a csapadék és a légnedvesség (relatív páratartalom). Az erdő szempontjából a csapadéknak az alábbi legfontosabb jellemzőit kell figyelembe venni: —

mennyisége,

—

eloszlása,

—

formája és

—

intenzitása.

(A csapadékviszonyok csak a hőviszonyokkal együtt értékelve alkalmasak a klíma jellemzésére!) A csapadék mennyisége elsősorban a földrajzi helyzettől (egyenlítőtől, tengerektől mért távolság), másodsorban pedig a földfelszíni tényezőktől függ. Utóbbiakra jó példával szolgálnak Sopron környékének csapadékviszonyai. A várostól keletre fekvő dombvidéken az átlagos évi csapadék 660 mm, a tengerszint feletti magasság 150-250 m. Innen alig 6-8 kilométerrel délnyugatra, a 300-400 m magas Várison az éves csapadékmennyiség 730 mm, míg nyugati irányban további 6-8 kilométerre, a Brennbergi-medencében 850 mm az évi csapadék, a tengerszint feletti magasság 450-550 m. Magyarországon az évi csapadékmennyiség 450-900 mm között változik (lásd 7. ábra). Az egyes klímatípusra általában az alábbi csapadékmennyiség és eloszlás jellemző: —

kontinentális klíma: 450-550 mm/év,

—

szubkontinentális klíma: 550-650 mm/év,

—

szubatlantikus klíma: 650-900 mm/év,

—

atlantikus klíma 900 mm/év felett,

—

szubmediterrán klíma: 400-750 mm/év.

A kontinentális jellegű klímatípusokban a csapadék eloszlása aránylag egyenletes, a kulminációs időszak júniusra esik. Az erdei vegetáció számára a csapadékviszonyok igen kedvezőtlenek, zárt erdők csak ritkán alakulnak ki (síksági tölgyesek).

56

Az atlantikus jellegű klímatípusokban sok a csapadék, a csapadékeloszlás kulminációja júliusra esik. Az erdő számára ez a csapadékeloszlás a legkedvezőbb, gyertyános-tölgyesek és bükkösök kialakulását teszi lehetővé.

7. ábra A szubmediterrán klímatípusban május és augusztus a legcsapadékosabb, a nyár száraz, csapadékban szegény. Ez a klímahatás csak Magyarország délnyugati részén érvényesül, az erdőtársulásokban jellegzetes szárazságtűrő növények (örökzöldek) jelennek meg. A csapadék formája lehet eső, hó, köd, harmat. Ezek közül az eső formája a leggyakoribb, a hó az évi csapadéknak csak 10-20 %-át képezi. Európa magasabb hegyvidékein a ködlecsapódás éves szinten 500-1000 mm-es vízmennyiséget is eredményezhet, nálunk viszont a ködképződésből származó csapadékmennyiség elenyésző. Kontinentális klímájú területeinken az éjszaki lehűlésből származó talajharmat évi kb. 100 mm-es mennyisége nem lebecsülendő. A ritkább egyéb csapadékformák, a jég és a zúzmara gyakran romboló hatásúak. Az erdő a lehulló csapadéknak csak egy kisebb-nagyobb hányadát tudja hasznosítani: —

az erdőre hulló csapadékból a faállomány lombkoronaszintje bizonyos vízmennyiséget visszatart (intercepció),

57

—

a lombkoronákon közvetlenül átjutó, az arról lecsepegő, illetve a törzsön lefutó víz egy része – a terepadottságoktól, a lágyszárú növényzet borításától, az avartakaró vastagságától stb. függően – a talaj felszínéről elfolyik vagy elpárolog,

—

a megmaradó vízmennyiség pedig a talajba szivárog, ahol a talajviszonyoktól függően egy része hasznos, tehát felvehető vízzé válik.

A faállományban a csapadékvíz megoszlását Leonard (1967) szerint az alábbi képlettel lehet kifejezni: P=T+D+S+E+F ahol : P = a légköri csapadék mennyisége T = a lombkoronán közvetlenül átjutó víz D = a lombkoronáról lecsöpögő víz F = a fatörzseken lefutó víz S = a lombozat által raktározott (adszorbeálódott) víz E = az evaporációs veszteség (elpárolgott víz) Az „S+E” összeg nem más, mint az intercepció (I), amelyet az összes lehulló csapadék (F) százalékos arányában szokás kifejezni. Az intercepció mértéke függ: —

a fafajtól,

—

a faállomány szerkezetétől (záródás),

—

a fenológiai állapottól (lombosodás mértéke) és

—

a klimatikus tényezőktől (csapadékintenzitás, szél, hőmérséklet, páratartalom).

A fafajok elsősorban alaki tulajdonságaikkal (ág- és lombozatsűrűség) befolyásolják a csapadékvisszatartás mértékét. Járó (1981) vizsgálatai szerint középkorú állományokban a bükkösök átlagosan 47 %, az erdeifenyvesek 37 %, a vörösfenyvesek 40 %, a vöröstölgyesek 30 % csapadékot tartanak vissza évente. Idős korban az intercepció kisebb (pl. bükkösökben 28-40 %). A faállományok záródásának függvényében is változik az intercepció. 100 éves gyérített bükkösben 90 %-os záródás mellett 27,7 %, 100 éves gyérítetlen bükkösben 100 %-os záródás mellett pedig 39,7 % volt az intercepció.

58

A fenológiai állapot, azaz a kilombosodás mértéke néhány állománytípusban az alábbi eltéréseket eredményezte (Járó 1981): Intercepció (%) Faállománytípus

Lombos állapot

lombtalan állapot

bükkös

58

35

cseres

29

12

erdeifenyves

33

33x

vörösfenyves

43

35

(x az erdeifenyő télen sem lombtalan) A klimatikus tényezők közül az intercepciót legnagyobb mértékben a csapadékintenzitás (időegység alatt lehullott csapadékmennyiség) befolyásolja. Minél nagyobb az intenzitás, annál kisebb az intercepció. A példákból látható, hogy az erdő csapadékvisszatartó képessége fontos vízgazdálkodási tényező. 600-900 mm évi csapadék mellett az intercepció évente és hektáronként 10003000 m3 hasznosítatlan víztömeget jelent. Az erdőtalajok évente átlagosan 240-320 mm csapadékmennyiségnek megfelelő hasznos vizet képesek tárolni, ez a légköri csapadéknak mindössze 20-25 %-a. A többletvízhatástól független termőhelyeken, ahol a csapadék az egyetlen vízforrás, a faállományok évente és ha-onként a fafajtól függően 150-300 mm-nek megfelelő vízmennyiséget használnak fel! A fafajok vízfogyasztása különböző. 1 gramm szárazanyag előállításához a bükk 169 g, az erdeifenyő 300 g, a vörösfenyő 257 g, a lucfenyő 231 g, a tölgy 344 g vizet használ fel átlagosan. Alföldi fafajaink vízigénye Járó (1980) szerint (mm/év): KST 441, A 273, NNY 680, FRNY 680, EF 205, FF 185. Az erdész a fafajmegválasztással és erdőművelési beavatkozásokkal (tarvágás stb.) a legnagyobb mértékben tudja befolyásolni egy terület vagy egy vízgyűjtő vízkészletétháztartását. Ez utóbbinak gazdasági kihatásai is lehetnek, hiszen az erdő és vízgazdálkodás érdekei sok esetben ellentétesek. Az egyes faállományok csapadékmegosztó tulajdonsága, vagyis az intercepció és az állományi csapadék aránya, valamint az állománycsapadékon belül a törzsi lefolyás és a koronán áthulló csapadék nagysága döntően meghatározza a fák vízzel való ellátottságát. A bükk simakérgű törzsén a szabadtéri csapadék 15-20 %-át vezeti le, saját gyökérrendszerét „öntözi”. Ezzel szemben a luc a törzsén a csapadék 1 %-át vezeti csak le. A két fafaj gyökérmorfológiai tulajdonságai is alkalmazkodtak ezen körülményből adódó elté59

réshez, hiszen a bükk a mélyebb termőréteget is hasznosítani tudó szív-gyökérrendszert, a luc pedig a felső 40 cm-es termőréteget maximálisan behálózó korongalakú gyökérrendszert fejleszt. A légnedvesség (relatív páratartalom) mennyisége több klimatikus és földrajzi tényezőtől függ, ezért a legjobban alkalmas arra, hogy jellemezze egy adott terület klímáját. A légnedvességnek a növények transpirációjára van hatása. Alacsony páratartalom mellett magas hőmérsékleten a növények intenzíven párologtatnak, míg magas páratartalomnál a transpiráció intenzitása csökken. Ezzel magyarázható, hogy különböző területeken, ahol a csapadék évi mennyisége azonos, eltérő növénytársulások alakulnak ki. Észak-Európában 500-600 mm évi csapadék mellett természetes erdőtársulások a lucfenyvesek, míg Magyarországon a lucfenyő még 800 mm évi csapadékmennyiséggel rendelkező területeken sem őshonos. Hazánkban a termőhelytipológiában a klíma jellemzésére a légnedvességet használják. Járó (1973) a júliusi 14 órakor mért légnedvesség több mint 10 éves átlagadatai és a 4 legfontosabb klímazónális erdőtársulás között az 4. táblázatban feltüntetett összefüggést találta. A táblázatban csak néhány kiragadott példa szerepel, de összesen 62 klímaállomás adatai alapján az alábbi következtetés vonható le. Ha a júliusi 14 órás légnedvesség átlaga – 60 %-nál magasabb, akkor az erdőtársulás: bükkös, 55-60 % között: gyertyános-tölgyes; 5055 % között: zárt tölgyes; 50 %-nál kevesebb: erdősztyepp növénytársulás. Az erdészeti termőhelytipológiában közvetett módon a fafajokkal, illetve az erdőtársulásokkal határozzuk meg a klímaviszonyokat. Így bükkös, gyertyános-tölgyes, zárt tölgyes és erdősztyepp klímát különítünk el. A júliusi légnedvesség átlagosan 10 %-kal magasabb, mint a júliusi 14 órás légnedvesség, előbbi értékei az ország területén a 8. ábra szerint oszlanak el.

60

4. táblázat: A júliusi 14 órás légnedvesség és a természetes erdőtársulások kapcsolata Klímaállomás

14 órás légnedvesség átlaga %-ban A környék jellemző erdőtársulása

Kalocsa

47

ESZTY

Ásotthalom

48

ESZTY

Mezőhegyes

49

ESZTY

Békéscsaba

50

ESZTY

Gödöllő

50

CS-T

Győr

51

ESZTY

Kecskemét

51

ESZTY

Eger

51

CS-T

Nyíregyháza

52

CS-T

Székesfehérvár

54

CS-T

Mosonmagyaróvár

54

CS-T

Keszthely

55

GY-T

Szentgotthárd

55

GY-T

Pécs-Misinatető

56

GY-T

Sopron

57

GY-T

Lenti

57

GY-T

Zirc

58

GY-T

Káld

61

GY-T

Dobogókő

65

GY-B

Kékestető

66

B

61

8. ábra A fafajok a páraigény szempontjából az alábbiak szerint csoportosíthatók (a júliusi 14 órás légnedvesség alapján): —

igen csekély (-50 %): EF, FF, FRNY, NYI, MOT, VK,

—

csekély (50-55 %): KST, A, RNY, CS, MAK, VSZ, MSZ, NNY, VF,

—

közepes (55-60 %): VT, KJ, HSZ, KH, KTT,

—

nagy (60-65 %): GY, MK, HJ, B, NH, MABE,

—

igen nagy (65 %-): LF, JF.

4.3 Az erdő és a többletvíz A legfőbb vízforrás, a csapadék mellett egyéb másodlagos vízforrások, ún. többletvizek is meghatározó szerepet töltenek be az erdő vízgazdálkodásában. Ilyenek: —

talajvíz,

—

pangóvíz,

—

szivárgó víz,

—

állóvizek,

—

mozgó felületű vizek.

62

4.3.1 Az erdő és a talajvíz A talaj első vízzáró rétege felett felgyülemlett vizet nevezzük talajvíznek. A talajvíz hazánkban elsősorban a sík területek erdeinek vízgazdálkodását határozza meg. A 4-5 méternél mélyebben elhelyezkedő talajvizet a fák már alig tudják hasznosítani. A hazai termőhelytipológia az áprilisi talajvízszint elhelyezkedése (mélysége) alapján időszakos és állandó vízhatású., valamint felszínig nedves és vízzel borított termőhelyeket különít el. Fafajaink zöme – megfelelő csapadékviszonyok mellett – nem igényel talajvizet, néhánynak ugyanakkor a léte kötődik ehhez a vízforráshoz. Növekedésük optimumához fontosabb fafajaink az alábbi talajvíz-mélységeket igénylik: Hidrológiai osztály

Fafajok

— időszakos vízhatás (150-220 cm):

KST, MSZ, MK, TJ, FD

— állandó vízhatás (80-150 cm):

MAK, FRNY, NNY, ZJ, VSZ

— felszínig nedves (50-80 cm):

FFÜ, MÉ, FTNY, AK

— vízzel borított (50 cm felett):

bokorfüzek

A talajvíz mélysége természetes körülmények között is változik. Az évi ingás 0,5-1,5 m, mértéke a csapadékviszonyoktól és újabb vizsgálatok szerint a kozmikus jelenségektől (apály-dagály) függ. Az alföldi vízrendezések eredménye a talajvízszint lesüllyedése volt, melynek következtében értékes erdőállományok semmisültek meg. 4.3.2 A pangóvíz és az erdő Pangóvíz olyan kisebb mélyedésekben illetve lefolyástalan területeken jelenhet meg, ahol a talajfelszínhez egészen közel vízzáró réteg alakult ki (glej, pszeudoglej, agyagos, kavicsos vízzáró réteg). A záróréteg felett összegyűlt víz nem érintkezik az esetleg mélyebben húzódó talajvízzel. A pangóvizes területekre jellemző, hogy talajaikon időszakosan vízbőség, időszakosan pedig szárazság lép fel, ezért a termőhelytipológia ezeket a területeket a változó vízellátású termőhelyek közé sorolja. A változó körülményekhez nem mindegyik fafaj tud alkalmazkodni. A pangóvizet illetve a változó vízellátást a következő fafajok tűrik leginkább: EF, LF, KST, CS, FRNY, NNY. 63

A cserjék közül a kányabangita és kutyabenge, a lágyszárú növények közül pedig a Dactylis glomerata, az Alopecurus pratensis és a Deschampsia caespitosa jól tűrik a változó hidrológiai viszonyokat. Pangóvíz leggyakrabban a következő talajtípusokon alakul ki: PGBE, R, RÉTIE, ÖE, RÖ, KV, RSZC, SZRSZC. 4.3.3 A szivárgó víz és az erdő A csapadékból származó, az avartakaró alatt, vagy a talaj legfelső rétegében a lejtő irányában mozgó vizet szivárgó víznek nevezik. Leggyakrabban a domb- és hegyvidékek talajain jelenhet meg. Az oxigénben dús mozgó víz csaknem valamennyi fafaj számára kedvező, közülük a következők növekedésére és fejlődésére hat a legkedvezőbben: B, LF, JF, MÉ, MK, KST, KTT. A lágyszárú növények közül az Impatiens noli-tangere és az Aegopodium podagraria tömeges jelenléte általában szivárgó vizet jelez. 4.3.4 Az állóvizek és az erdő Az állóvizek lehetnek tavak, lápok illetve mocsarak. A tavaknak az erdőre gyakorolt hatása a vízfelület nagyságától illetve a meder formájától függ. A nagy vízfelületű tavak némileg megváltoztathatják környékük mezoklímáját, párolgásuk révén magasabb a levegő relatív páratartalma, kiegyenlítettebbek a felmelegedési és lehűlési viszonyok. Ennek következtében a tavak mellett olyan erdőtársulások is kialakulhatnak, amelyek nem jellemzők a környék makroklímájára. Magyarországon a Fertő-tó, a Velencei-tó, a Balaton és a Kiskörei víztároló mellett tapasztalhatók ilyen jelenségek. A tó medrének formája a környezet talajvíz viszonyait határozhatja meg. Elterülő, lapos partú tavak mellett még több kilométeres távolságban is fellelhető a talajvíz, míg a mélyen fekvő, meredek partú tavak környezetünkben a talajvízellátást nem befolyásolják. Az állóvizek feltöltődése következtében kialakult mocsarak és lápok nagyobb tavaink mellett és a folyók holtágainak környezetében mindenütt fellelhetők. Vizük oxigénben szegény, gyorsan felmelegedő, ezért csak kevés fafaj tudja ezeket a termőhelyeket hasznosítani. Sajátos – elsősorban égeres - növénytársulásaikat az „Erdőtársulástan, erdőtipológia” c. fejezet ismerteti. 64

4.3.5 A folyóvizek és az erdő A patakok, a kis és nagy folyók sajátosan alakítják, illetve befolyásolják környezetünk növényvilágát. A kis folyók és patakok vízmennyisége és vízmozgása csak keskeny sávban (5-50 m) érvényesítheti hatását. Az árhullámok levonulása gyors, tartós elöntés nem keletkezik. Síkságokon partjaik mentén magasabb a talajvíz, hegyvidékeken környezetünkben szivárgó víz lép fel, így hidrofil intrazónális erdőtársulások (patakmenti égeresek, kőrisek) alakulnak ki. A nagy folyók vízszintjének változása és vízmozgása akár több kilométeres távolságban is jelentősen befolyásolja a vegetáció kialakulását és fejlődését. Ezek a folyók szabályozottságuk ellenére is kiterjedt hullám-, ár- és kültérrel rendelkeznek. Az árterek sajátos ökológiáját elsősorban a folyó vízszintjének változása és az elöntés időtartama határozza meg. Az elöntések időpontja az időjárás függvényében változó, a leggyakoribb áradások a téli jégár és a nyári zöldár. A nagy folyók árterét a vízborítottság időtartama szerint osztályozzák. Részletesebb magyarázatot mellőzve az árterek termőhelyi viszonyait, növénytársulásait és ezek összefüggéseit a 9. ábra szemlélteti.

9. ábra 4.3.6 A talaj vízgazdálkodási foka, az erdei növények vízigénye Egy termőhely vízgazdálkodását döntően a légköri nedvesség és a többletvízformák együttesen alakítják ki.

65

Módosító tényezők az egyéb klímaelemek, a domborzati viszonyok, a talaj és a növényzet. A termőhely, szűkebb értelemben a talaj vízgazdálkodási foka e tényezők bonyolult kölcsönhatásának eredményét fejezi ki. Majer (1962) 8 vízgazdálkodási fokot különített el: 1. szélsőségesen száraz

(SZSZ)

— hiperxerofil

2. igen száraz

(ISZ)

— ultraxerofil

3. száraz

(SZÁ)

— xerofil

4. félszáraz

(FSZ)

— subxerofil

5. üde

(ÜDE)

— mesofil

6. félnedves

(FN)

— subhigrofil

7. nedves

(NE)

— higrofil

8. vizes

(VI)

— ultrahigrofil

Megjegyzendő, hogy az 1-3. fokok elkülönítésének csak a vízben szegény területek (homok sziklakopárok), míg a 7-8. fokok különválasztásának csak a vízbőséggel rendelkező talajok (ártér, láp) esetében van jelentősége. A talaj vízgazdálkodását direkt módszerrel, különböző mérésekkel is meg lehet határozni, ennél azonban lényegesen egyszerűbb a növényzet alapján történő indirekt meghatározás. A növényzet morfológiai tulajdonságaiból is következtetni lehet a talaj vízgazdálkodására. A szárazságtűrő növényzet xeromorf jellegű: —

gyökérzete dús, szétterülő vagy mélyrehatoló karógyökér,

—

levélzete csökkent párologtatásra alakult ki,

—

jellemző a rövid szár és szártag, valamint a fásodó test,

—

az ágak szőrösek, viaszosak vagy parásak,

—

a virágképzés dús.

A nedvességigényes növényzet hidromorf felépítésű: —

sekély, gyökérszőr nélküli gyökérzet,

—

nagy felületű, vékony bőrszövetű párologtató levélfelület,

—

hosszú, megnyúlt szárak és szártagok kevés szilárdító szövettel,

—

csökkent erélyű virágzatképzés.

A közepes vízigényű – mezofiton – növények felépítése átmeneti jellegű.

66

Az erdei növényeket vízigényük ill. szárazságtűrésük szerint – vízgazdálkodási fokonként is jól el lehet különíteni (vastagon a szélsőségeket tűrők): Fafajaink vízigénye: SZSZ-ISZ:

MOT, FF, EF, VK, NYI, A, FRNY

ISZ-SZÁ:

MJ, MSZ, KST, BABE

FSZ-ÜDE:

B, GY, KH, KJ, SZG, LF, JF, NH

FN-NE:

MK, HSZ, HJ, VSZ, MSZ, MJ, NNY, FD

NE-VI:

MAK, AK, ZJ, KST, NYI, FRNY, FTNY, MÉ, FFÜ

A fafajok esetében a vízigény mellett célszerű szárazságtűrésről is beszélni. A cserjék vízigénye ill. szárazságtűrése: SZSZ-ISZ:

CSSZ, SM, EGG, CSGG, KÜK, SEZA

SZÁ-FSZ:

FA, HUSO, MO, BKR, CSKR

ÜDE:

VGY

FN-NE:

KBN, KBG, FÜBD, FBD

VI:

bokorfüzek

Megjegyzés: a félszáraz vízgazdálkodási foktól kezdve a növények elterjedésében a talaj kémhatásának nincs jelentős szerepe. A talaj vízgazdálkodását a klíma is befolyásolja. Például: egy többletvízhatástól független, mély termőrétegű, homokos szövetű talaj az erdősztyepp klímában száraz, a gyertyános-tölgyes klímában félszáraz vízgazdálkodási fokkal jellemezhető. A termőhely hidrológiai viszonyai nem tévesztendők össze a talaj vízgazdálkodási fokával. Az előző példában említett talaj az erdősztyepp klímában száraz, de ha időszakos vízhatású, akkor üde vízgazdálkodású lesz. A talaj termőrétegének vastagsága ugyancsak egyik meghatározó tényezője a talaj vízgazdálkodásának. Ha az első példában említett talaj az erdősztyepp klímában csak sekély termőrétegű, akkor vízgazdálkodási foka szélsőségesen szárazra változik. A talaj szövete egyik legfontosabb vízgazdálkodási tényező, mivel eleve meghatározza a talaj vízáteresztő és víztartó képességét. A túl laza és a túl kötött talajok a vízgazdálkodást a száraz irányba tolják. Ha az előző példákban (sekély termőréteg) a talaj szövete nem homok, hanem vályog, akkor a vízgazdálkodási fok szárazra változik. A talajvíz vízgazdálkodási fokának legmegbízhatóbb indikátorai bizonyos lágyszárú növények (a rövidítések szerkesztési okokból némileg eltérnek az Erdőtervezési Útmutató rövidítéseitől): 67

Lágyszárú növények Vízgazdálkodási fok SZSZ

acidofil

bazifil

:

FEST GLAU FEST VAG FEST PS FEST P

SZ-ISZ

:

CAR HUM SESL HUNG

ISZ

:

GLADONIA

FEST RUP

DICR-POLYTRI

BROM ER

CALL VULG

AGRPO INT

GEN PIL DESCH FLEX ISZ-SZÁ

:

VACC MYRT

POA PANN

SZÁ

:

LUZ A

CAR ALB CRYZ POA ANG BRACH PINN CYT RAT

SZÁ-FSZ

:

FSZ

:

CAL AR

MEL UNI

POA NEM, FEST HET, CAR MONT, CAR PIL, VINCA, HED HEL, POLYGONAT LAT, CAL EP, FEST DRYM

FSZ-ÜDE

:

CONV, MOL AR

ÜDE

:

GAL OD, DACT GL, PTERID, CAR SILV, BROM STER

ÜDE-FN

:

BRACH SILV

FN

:

OXALIS, AEGPOD, MERC PER, LAM GAL, ACON

VULP, URTICA,

PARIET, RUB FR NE

:

CIRC LUT, DRYOPT, ATHYR, IMP, DESCH CAES, STACHYS, LUN, RUB C, CAR BRIZ, THELYPT, ALOP, AGR A

VI

:

CAR REM, CAR AC, CAR ELA, CAR ELO, MYOS PAL, POLYGONUM, SPHAGN

68

Nagyon fontos tudni azt is, hogy a talaj vízgazdálkodási foka a rajta lévő növényzettől, annak struktúrájától illetve változásától is függ. Tarvágást, vagy erős lombsátor záródást bontó gyérítések után negatív vagy pozitív irányban változhat a talaj vizgazdálkodási foka, ezt a lágyszárú növényzet összetételében bekövetkező változás mutatja, de a megváltozott állapot általában nem tartós. Éppen ezért a valós termőhelyi viszonyokra legmegbízhatóbban a középkorú vagy idős erdők lágyszárú növényzete alapján lehet következtetni. A fenti példák is azt bizonyítják, hogy a talaj vízgazdálkodását több tényező együttesen – olykor eltérő súllyal – alakítja ki. Egy adott területen gyakran eltérő vízgazdálkodásra utaló növények együtt fordulnak elő. Ilyen esetben a kutatási gyakorlat az egyes növények borítással súlyozott aritmetikai átlagával jellemzi a terület vízgazdálkodását. Erdőművelési szempontból a termőhely, illetve a talaj vízgazdálkodásának ismerete nélkülözhetetlen. Erre épül az erdőtipológia, amely az erdőművelési tevékenység egyik meghatározó tényezője. 4.4 Az erdő és a talaj A talaj, a klíma és a hidrológiai viszonyok mellett az erdő szempontjából a harmadik legfontosabb tényező. Állandóan változó vagy leromló képződmény, amelynek legfontosabb tulajdonsága a termékenység. A talaj a növényzet számára támasztó közeg, víz- és tápanyagforrás. A talaj termékenységét több tényező együttesen határozza meg, közülük az erdő számára legfontosabbakat (talajképző kőzet, genetikai talajtípus, humusz, kémiai és fizikai tulajdonságok, tápanyagellátottság) az alábbiakban ismertetjük. (A „Termőhelyismerettan” c. tantárgy a talaj tulajdonságait részletesen tárgyalja, ezért az ismertetés csak vázlatos áttekintést ad.) 4.4.1 A talaj kémhatása és az erdő A kémhatás a talaj egyik legfontosabb és viszonylag állandó kémiai tulajdonsága, amely a talajoldat pH-értékével fejezhető ki. A kémhatást a pH-értékek alapján a következő kategóriákba sorolják: — erősen savanyú — savanyú

4,5 alatt 4,5 – 5,5 69

— — — — —

gyengén savanyú semleges gyengén lúgos lúgos erősen lúgos

5,5 – 6,5 6,5 – 7,2 7,2 – 8,2 8,2 – 9,0 9,0 felett

A szélső értékek (pH = 3,0 és 11,0) alatt illetve felett a talajok már olyan szélsőséges kémiai tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek kizárják a növényzet megtelepedésének lehetőségét. A talaj kémhatása több tényezőtől függ. Ezek a legfontosabbak: — — — — — —

talajképző kőzet, humusz, víz, növényzet, környezet, évszak.

A talajképző kőzet kémiai összetétele alapvetően meghatározza a belőle képződő talaj kémhatását. Ha a kőzet kovasavtartalma (Si02) 65 %-nál több (pl. gránit, riolit, gneisz), akkor savanyú, ha a kovasavtartalom 65-52 % (pl. andezit) semleges, ha pedig ez az érték 52 %-nál alacsonyabb, bázikus talajok alakulnak ki (pl. bazalt, lösz). A víz elsősorban csapadék formájában befolyásolja a talaj kémhatását. Humid klímában bő csapadék hatására a felső talajrétegből kimosódnak és az alsó talajrétegekbe vándorolnak a különböző báziskationok, s helyükre a talaj aciditását növelő hidrogén-ionok lépnek. A talaj humusza jelentős hatást gyakorol a kémhatásra. A szerves maradványok lebomlásának eredményei a különböző humuszsavak, amelyek az erdőben inkább savanyú irányba tolják a talaj reakcióját. A növényzet – elsősorban a fás növények – elhalt maradványainak bomlásterméke révén hat a talaj kémhatására. A nagy avarprodukciójú, de lassan bomló avart vető fafajok állományai alatt (fenyvesek) a talaj általában elsavanyosodik. A kalciumban gazdag avart adó fafajok (pl. rezgőnyár, akác, mezei juhar, gyertyán) állományai alatt a kémhatás bázikus irányba is eltolódhat. A környezet csak kisebb mértékben befolyásolja a talaj kémhatását, pl. lemosott talajfelszínen a reakció inkább savas irányba mutat. Fehér Dániel szerint az évszakokban is változik a talaj kémhatása. Vizsgálatai szerint a talaj savanyúsága télen a legkisebb, nyár végén a legnagyobb. A fás növényzet számára általában a legkedvezőbbek a gyengén savanyú-semleges kémhatású talajok. Az ún. mészkedvelő fafajok kivételével a fafajok többsége inkább tűri, 70

mint igényli a semlegestől eltérő szélsőségeket. Ennek alapján fontosabb fafajaink pHigénye, illetve pH-tűrése az alábbiak szerint foglalható össze: pH-igény (-tűrés)

Fafajok

4,5 alatt

:

EF, NYI, RNY, MABE, KTT, VF, LF

4,5 – 6,6

:

DF, VT, KST, JF, SF, KH, CS

5,0 – 7,0

:

B, NH, EH, GY, A, MÉ, HJ, KJ, HSZ, MK

7,0 – 8,0

:

FF, CS, MOT, VK, FRNY, MSZ, EF

8,0 – 9,0

:

KST, VSZ, AK, TJ

Hazai cserjefajaink inkább mészkedvelők, tehát elsősorban bázikus kémhatású talajokon jelennek meg. A fontosabb cserjék a kémhatás iránti igény szerint a következőképpen csoportosíthatók: —

mészkerülő cserjék: SEZA, FÜBD, KBN, (VACC MYRT, CALL VULG)

—

közömbös cserjék: MO, FA, KBG

—

mészkedvelő cserjék: EGG, CSGG, KÖK, CSSZ, CSKR, BKR, VBN, HUSO, VGY, FBD, OBG

A talaj kémhatását legmegbízhatóbban az erdőtípus-jelző lágyszárú növények jelzik. Ilyen indikátor növények az alábbiak: —

acidofil lágyszárúak: CAL, AR, (CALL VULG), CYT RAT, DESCH FLEX, GEN PIL, LUZ A, (VACC MYRT)

—

neutrofil lágyszárúak: AEGPOD, BRACH SILV, CAL EP, CAR PIL, CAR SILV, CONV, FEST HET, GAL OD, HED HEL, MEL UNI, POA NEM, URTICA

—

bazifil lágyszárúak: mészkedvelők: BRACH PINN, BROM ER, CAR ALB, CAR HUM, FEST GLAU, FEST VAG, FEST SULC, ORYZ, LYTHOSP, SESL HUNG. sótűrők: FEST PS, ACH SET, ALOP, ART MAR, ART PONT, AST P, CAMPH ANN.

A talaj kémhatásának az erdei vegetációra gyakorolt hatása kellő mértékben napjainkban még nem tisztázott. A talaj pH-értéke az egyes talajrétegekben lényeges eltérést is mutathat, ugyanakkor jelentős különbség tapasztalható egy adott terület különböző pontjain mért talajfelszíni pH-értékek között is. Éppen ezért a talaj kémiai tulajdonságai a kémhatással megbízhatóan nem jellemezhetők. 71

A kölcsönviszony másik oldala az erdei vegetációnak a talaj kémhatására gyakorolt hatása. Ez a hatás nagymértékben függ a klimatikus viszonyoktól és a talajképző kőzettől. Hazai körülményeink között például – a talajtanból ismert – elsavanyosodás ill. podzolosodás a fenyvesítés miatt gyakorlatilag nem – vagy csak elenyésző mértékben – következik be. 4.4.2 Az erdő és a humusz A talaj humuszanyagai az elhalt növényi (minimális mennyiségben állati) szerves maradványokból képződnek, a talaj mikroorganizmusainak aktív lebontó és szintetizáló tevékenysége mellett. A nagy molekulájú, kémiailag aktív, amfoter jellegű humuszsavak és sóik a növények számára a legfontosabb tápanyagok tárolói, emellett komoly szerepet játszanak a talajképződésben és a talajszerkezet kialakításában. Általában a humuszos talajrétegben történik a magvak csirázása, s ebben él a talaj állatvilágának jelentős része. Az erdei humusz képződésének alapanyaga az erdei avar, amelynek túlnyomó hányadát a lehullott lombavar képezi. Erdőművelési szempontból fontos az avar mennyiségének, bomlási gyorsaságának és kémiai összetételének ismerete. Az avar mennyisége elsősorban a fafajtól függ. Az egyes fafajok különböző mennyiségű avart vetnek évente: —

igen kevés :

1000-1500 kg/ha/év: FD, NNY, RNY, MK

—

kevés

:

1600-2500 kg/ha/év: A, GY

—

közepes

:

2600-3500 kg/ha/év: MÉ, MJ, CS, MOT, NYI

—

sok

:

3600-4500 kg/ha/év: H, KTT, KST, B

—

igen sok

:

4500 -

kg/ha/év: FRNY, VSZ, VT, fenyők.

(Az adatok a szárazanyagra vonatkoznak.) Az avarmennyiség függ még a faállomány korától. Az idős állományok mindig több avart hullatnak, mint a fiatalok. A termőhely is módosíthatja ugyanazon fafaj állományainak avarprodukcióját. Nyilvánvaló, hogy jobb termőhelyen nagyobb a fitomassza, így az avarmennyiség is. Az avar bomlási gyorsasága is elsősorban a fafajtól függ. A bomlási gyorsaság függvényében a fontosabb fafajok az alábbiak szerint csoportosíthatók: —

igen lassú bomlás :

6-8 év: LF, FF, EF 72

—

lassú bomlás

5-6 év: VT, V, RNY, MOT

—

közepes gyorsaságú bomlás:

3-5 év: CS, H, NYI, KTT, KST

—

gyors bomlás

2-3 év: NNY, FRNY, GY, SZ, MK

—

igen gyors bomlás:

:

:

1-2 év: A, FD, MÉ

A bomlási gyorsaságot a termőhelyi tényezők is befolyásolják. Túl nedves és túl száraz viszonyok mellett a bontást végző mikroorganizmusok tevékenysége korlátozott, így a bomlási folyamat lelassul. A hőmérséklet szélsőségei ugyancsak befolyásolják az avarbomlás gyorsaságát. Az avar bomlási gyorsasága függ még az avar kémiai összetételétől is. A nagy Ca- és N-tartalmú avar gyorsabb bomlású. Az avar szárazanyagának N- és Ca-tartalma szerint a fafajok az alábbi osztályokba sorolhatók: N-tartalom

Fafajok

—

igen kevés : 0,5-0,9 % :

VT, RNY, KTT, B

—

kevés

: 0,9-1,1 %:

CS, MOT, KST

—

közepes

: 1,1-1,5 %:

H, MJ

—

sok

: 1,5-1,8 %:

SZ, FRNY, GY, MK

—

igen sok

: 1,8-2,6 %:

A, FD, MÉ, NNY

Ca-tartalom

Fafajok

—

igen kevés : 2,0-2,3 %:

CS, KTT, VT, B

—

kevés

: 2,3-2,5 %:

KST, MOT, MÉ

—

közepes

: 2,5-3,0 %:

GY, NYI

—

sok

: 3,0-4,0 %:

VSZ, MJ

—

igen sok

: 4,0-6,0 %:

RNY, A, H, FD

A talaj humusza formája szerint lehet: —

mull-humusz: a kiinduló anyag teljesen humifikálódott, a növényi maradványok már nem ismerhetők fel, a humuszanyag a talajt egyenletesen színezi.

—

móder-humusz: a kiindulási anyag részecskéi szabad szemmel még felismerhetők, a humuszanyag az ásványi talajjal alig keveredik,

—

nyershumusz: a túl nedves vagy túl száraz körülmények miatt a bomlási folyamat oly mértékben lelassul, hogy a kiinduló anyag csak kis mértékben humuszosodik. Formái a savanyú száraztőzeg (pl. humid klímájú fenyvesekben) és a semleges száraztőzeg (pl. alföldi feketefenyvesekben). 73

A humuszt mennyiségével és minőségi tulajdonságaival is szokás jellemezni. A humusz mennyisége a talajszelvényekben lefelé haladva fokozatosan csökken, majd megszűnik. A humuszosság mértékét az alábbi határértékekkel fejezik ki: —

humuszmentes talaj:

humusztartalom 0 - 1 %

—

gyengén humuszos talaj:

humusztartalom 1 - 2 %

—

humuszos talaj:

humusztartalom 2 - 4 %

—

erősen humuszos talaj:

humusztartalom 4 - 10 %

—

lápos, kotus talaj:

humusztartalom 10 % -

Humuszmentes és gyengén humuszos talajok: FH, HH, NYÖ, CH Humuszos talajok: barna erdőtalajok, RC, ÖC, ÖE, R, RÉTIE Erősen humuszos talajok: váztalajok, sötét színű erdőtalajok, KC, MLC. A humusz minősége a képződött humuszsavak arányától függ. A huminsavak túlsúlya esetén mezőségi humusz (csernozjom talajok), az ulminsavak túlsúlyakor réti humusz (réti talajok), a fulvósavak túlsúlyakor pedig erdei humusz (barna erdőtalajok) képződik. A humusz minősége jól jellemezhető a humuszstabilitási számmal (Q), amely a huminsav arányt fejezi ki: — savanyú humusz:

Q = 0-0,7 – PBE, PGBE, SBE, ABE

— telítetlen humusz:

Q = 0,7-1,2 – C, BFÖLD, RBE, RE

— telített humusz:

Q = 1,2 – SZV, FV, HK, ER

Megfelelő erdőművelési eljárásokkal a humuszképződés folyamata és a talaj humuszállapota javítható: — hűvös, nedves termőhelyeken a gyors bomlású avart adó fafajok (MÉ, RNY, H, GY) javítják a talaj tápanyaggazdálkodását, — kedvezőtlen vízgazdálkodású, száraz talajokon humuszgyarapító, lassan bomló avart vető fafajok (SZ, FRNY, MJ, fenyők) telepítése célszerű, — a talaj szempontjából előnyös a fenyvesek gyors avarbomlású fafajokkal történő elegyítése, illetve második koronaszint létesítése, — ahol lehet, kerülni kell a talaj elszegényesedését előidéző tarvágást, valamint helyes nevelővágásokkal javíthatók a humuszodás feltételei. 4.4.3 A talaj tápanyagtartalma és az erdő A növények szerves alkotóelemeik (C, H, O, N) mellett 1-5 %-ban hamualkatrészeket (S, P, K, Ca, Mg, Fe, Si, Al, Na, Mn, Cu, Zn) is tartalmaznak. Duvigneaud és Denaeyer de 74

Smet (1969) vizsgálatai szerint egy vegyeskorú (30-75 éves) gyertyános-tölgyes-bükkös földfeletti fitomasszájának szárazanyagtömege (aljnövényzettel együtt) 156000 kg/ha. A nitrogén és a fontosabb ásványi anyagok (P, K, Ca) mennyisége a fitomasszán belül: N:406 kg (0,26 %), P: 32 kg (0,02 %), K:245 kg (0,16 %), Ca:868 kg (0,56 %), egyéb hamuelemek: 81 kg (0,05 %)- összesen: 1632 kg (1,05 %) A szerves alkotóelemeknek a növényi szervezetbe való beépülése a „Növényélettan” c. tárgyból ismert, ezért csak a nitrogén erdőben történő körforgalmáról kell néhány szót ejteni. A nitrogént a növények a talajból veszik fel annak ellenére, hogy sem a talaj, sem pedig a talajképző kőzet eredendően nitrogént nem tartalmaz. A talajban élő nitrifikáló baktériumok a levegő nitrogénjének megkötésével, illetve a szerves maradványok feldolgozásával, a humuszból nitrátot alakítanak ki, amely a növény számára már felvehető. A humusz szárazanyaga 0,5-2,5 % N-t tartalmaz, így például 10 cm-es humuszréteget feltételezve 1 ha területen mintegy 760-3600 kg nitrogén van a talajban. Az erdei növényzet a felhasznált nitrogén jelentős részét visszajuttatja a talajba. A bükkösök 35-45 kg, az erdeifenyvesek 20-30 kg nitrogént juttatnak vissza évente hektáronként, emellett a csapadékból 5-6 kg/ha/év, a levegőből pedig nitrogénkötő mikroorganizmusok közvetítésével 15-20 kg/ha/év nitrogénmennyiség jut a talajba. Ezek a bevételi források nagyjából egyensúlyban vannak a két említett állománytípus évi nitrogén-felhasználásával: bükkös 45-50 kg/ha, erdeifenyves 30-35 kg/ha. Az egyéb ásványi anyagok közül a foszfor, a kálium, a kálcium és a magnézium a legfontosabbak. Ezekből a bükkös és az erdeifenyves az alábbi mennyiségeket használja fel: Bükkös

Erdeifenyves

—

P205

:

2,5 kg/ha/év

1,1 kg/ha/év

—

K2O

:

5,9 kg/ha/év

2,4 kg/ha/év

—

CaO

:

14,5 kg/ha/év

8,9 kg/ha/év

—

MgO

:

3,6 kg/ha/év

1,6 kg/ha/év

—

egyéb :

3,9 kg/ha/év

0,8 kg/ha/év

Összes hamu :

30,4 kg/ha/év

14,8 kg/ha/év

100 éves vágásforduló alatt, ezen adatok alapján a hamualkatrészek felhasználása a két típusban a következő: — bükkös: faanyaghoz 400-600 kg, lombozathoz 1800-2300 kg — erdeifenyves: faanyaghoz 100-200 kg, lombozathoz 800-1000 kg 75

Dengler vizsgálatai szerint 1 m3 faanyag és 1 m3 gallyanyag (bükk) termeléséhez foszforból, káliumból és kalciumból az alábbi mennyiségekre van szükség: faanyag

gallyanyag

— P2O5:

600 g

626 g

— K2O:

166 g

793 g

— CaO:

683 g

2150 g

Mindezek alapján az erdő tápanyaggazdálkodásáról az alábbi fontosabb következtetéseket vonhatjuk le: —

a fák tápanyagigénye a mezőgazdasági növényekhez képest alacsony (1:10),

—

az erdő a felhasznált tápanyag jelentős részét (80-90 %) visszaadja a talajnak,

—

az erdőtalaj mesterséges tápanyagutánpótlása általában nem szükséges,

—

a gally és levélzet felépítéséhez a fának háromszor annyi káliumra és kalciumra van szüksége, mint a faanyag felépítéséhez,

—

a tápanyagfelhasználás fafajonként változik.

A fafajok tápanyagigényük alapján is csoportosíthatók: — igen csekély igényűek: EF — csekély igényűek: LF, DF, SF, KTT, NYI, RNY, MABE — közepes igényűek: VF, JF, KST, CS, VT, SZG, A — nagy tápanyagigényűek: B, MOT, GY, KH, FRNY, MÉ, FFŰ — igen nagy tápanyagigényűek: MK, MAK, HJ, HSZ, NNY, FD Helyes fafajmegválasztással, elegyes állományok kialakításával és megfelelő erdőnevelési és erdőfelújítási eljárásokkal az erdőtalaj tápanyaggazdálkodását kedvezően lehet befolyásolni. A fejezet összeállítása Majer Antal (1966) nyomán készült.

76

5. AZ ERDŐ ÉS A BIOTIKUS KÖRNYEZETI TÉNYEZŐK Az erdő felépítését, életműködését nemcsak az abiotikus környezeti tényezők, hanem élő szervezetek, azaz a biotikus ökológiai tényezők is befolyásolják. Ezek a növény- és állatvilág, valamint az ember. 5.1 A növényfajok közötti kapcsolatok formái Egy növényi életközösségen belül a növényfajok populációinak kapcsolata előnyös, hátrányos vagy közömbös lehet. A kapcsolat (interakció) előnyös vagy pozitív abban az esetben, ha az egymással interakcióban lévő fajok kölcsönösen és tartósan segítik egymást. Leggyakoribb formája a szimbiózis (együttélés): két vagy több növényi szervezet időleges vagy tartós fiziológiai és morfológiai összekapcsolódása, amelyből a tagoknak kölcsönösen – főleg anyagcsere-élettani – előnyük származik. Erdei fáink egy részének (fenyők) gyökérzete ilyen szimbiózisban él bizonyos gombafajokkal, s ilyen kapcsolat áll fenn az éger gyökérzete és a sugárgombák között is. A hátrányos vagy negatív kapcsolatban, a létért folytatott harc eredményeként az egyik faj a másik létét veszélyezteti, sőt meg is szüntetheti. A kapcsolat leggyakoribb formái a parazitizmus és az allelopátia. Parazitizmus (élősködés): az élő szervezetek olyan együttélési formája, amelyben az egyik élőlény táplálkozás vagy szaporodás céljából átmenetileg vagy állandóan a másikra van utalva, és ezzel általában kárára van az ún. gazdaszervezetnek (pl. sárga fagyöngy – kocsányos tölgy). Allelopátia: olyan jelenség, amely során bizonyos magasabb rendű növények egymás fejlődését mérgező vegyületek kiválasztásával gátolják, esetleg el is pusztítják egymást. Az erdei vegetációra eddigi ismereteink szerint nem jellemző. Közömbös kapcsolat általában olyan fajok között áll fenn, amelyek ökológiai igénye lényegesen különbözik egymástól. Erdőművelési szempontból a negatív kapcsolatok a legérdekesebbek. A létért folyó harc (konkurencia, kompetició) nemcsak a különböző fajok illetve populációk – interspecifikus kompetíció – hanem a faj populációjának egyedei között – intraspecifikus kompetíció – is kialakul.

77

5.1.1 A fafajok társulásképessége A fajok sajátos tulajdonságaik révén eltérő módon tudnak alkalmazkodni élő és élettelen környezetükhöz. Ennek eredményeként erdei környezetben egyik fa a másikat kizárhatja környezetéből. A fajoknak ezt a tulajdonságát társulásképességnek nevezik. Ezek a tulajdonságok egy populáción belül is különbözők lehetnek. A társulásképességet a sajátos tulajdonságok összhatása határozza meg, ezek közül a legfontosabbak a következők: 1. Alkalmazkodóképesség —

abiotikus tűrőképesség: a termőhelyhez való alkalmazkodás, a termőhelyi szélsőségek tűrése

—

biotikus tűrőképesség: gyökérkonkurencia-tűrés, ellenállóképesség az élő károsítókkal szemben

2. Fajfenntartó képesség (életstratégia) —

magzókor

—

magtermés gyakorisága

—

mag nagysága

—

mag terjeszkedőképessége

—

csírázóképesség

—

sarjadzóképesség

3. Fiatalkori magassági növekedés 4. Tartós magassági növekedés 5. Életkor A felsorolt tulajdonságok elsősorban az erdei fafajok társulásképességét határozzák meg. A társulásképesség számszerű értékelésére Csesznák (1985) dolgozott ki egy olyan pontrendszert, amely alkalmas a fafajok összehasonlítására. Eszerint néhány fafaj a társulásképesség csökkenő sorrendjében: JF, B, GY, LF, KH, KTT, KST, EF, MSZ, NYI, VF, RNY. 5.1.2 A kompetíció fogalma és fajtái Az interspecifikus és az intraspecifikus kompetíció szabályainak ismerete az erdőművelési tevékenységek eredményes elvégzéséhez nélkülözhetetlen. Ismeretükben a felújítási és az erdőnevelési munkák egyaránt egyszerűsíthetők. 78

Interspecifikus kompetíció Minden fafaj rendelkezik egy lehetséges és egy valódi areával. A lehetséges areán belül a fafaj termőhelyi feltételei adottak. Ezek a termőhelyi feltételek egyidejűleg több fafaj jelenlétét is lehetővé teszik ugyanazon területen belül. A fajok közötti versengés eredményeként a gyengébb társulásképességű fafajok a területről kiszorulnak (elimináció). Ezt a jelenséget kompetitív kizáródásnak nevezik. A megmaradó fajok számára a terület a valódi areát jelenti. Egyes (pl. a pionír) fafajok (EF, NYI, RNY) lehetséges areája igen nagy, de mivel az idők folyamán a nagyobb társulásképességgel rendelkező fafajokkal (B, KTT, LF, JF) folytatott küzdelemben alulmaradtak, valódi areájuk lényegesen kisebb területet foglal el. Az interspecifikus kompetíció tehát hasonló ökológiai igényű fajok között kialakult kapcsolat, amelynek során a nagyobb társulásképességgel rendelkező fajok maradnak fenn (szelekció), míg a többiek kizáródnak (elimináció). Az interspecifikus kompetíció két alapvető formája különíthető el. Az első esetben két fafaj egymásnak komplett kompetitora, tehát tartós együttélésük kizárt, illetve erőteljesen korlátozott. A jelenség főfafaj-főfafaj és főfafaj-kísérőfafaj vonatkozásában is kialakulhat. Példa: Két szomszédos zonális fafaj – KTT, B – viszonya: a két fafaj kezdetben együtt él, később viszont a bükk nagyobb árnytűrése, tartósabb magassági növekedése és magasabb életkora következtében a fényigényesebb kocsánytalan tölgyet elnyomja, amely a tartós árnyalás miatt elpusztul. A második esetben két fafaj egymásnak nem komplett kompetitora, tehát populációik egymás mellett tartósan fennmaradnak (koegzisztencia). Példa erre a jegenyefenyő és a lucfenyő viszonya. Jegenyefenyves-lucosok azért alakulhattak ki, mert a két hasonló ökológiai igényű fafaj a gyökérszinten úgy osztozik meg, hogy a mélyebb gyökérzetű jegenyefenyő az alsó, míg a sekélyebb gyökérzetű lucfenyő a felső talajréteget tárja fel. Az interspecifikus kompetíció során a létért való küzdelem általában hosszú idő alatt (50-100 év) dől el. Intraspecifikus kompetíció A létért folytatott versengés a faj illetve populáció egyedei között folyik. A populáción belül a faj egyedei a környezethez eltérő módon viszonyulnak – eltérő tulajdonságúak. Ennek eredménye, hogy – az interspecifikus kompetícióhoz hasonlóan egyes egyedek kiválasztódnak (szelekció), mások elpusztulnak (elimináció). A folyamat a faj evolúciójának egyik előidéző-

79

je. Az erdei fafajok esetében különösen fiatal korban, elegyetlen állományokban szembetűnően éles a küzdelem, s ezt az erdőnevelés során ésszerűen fel lehet használni. 5.2 Az erdő és az állatvilág Az erdő állatvilágával az „Erdészeti állattan” és a „Vadgazdálkodástan” c. tantárgyak részletesen foglalkoznak, ezért tantárgyunk keretében csak az erdő életműködését jelentősen befolyásoló nagyvad – szarvas, vaddisznó, őz – erdőműveléssel való kapcsolatát említjük. Az erdei vad természetes része az erdei ökoszisztémának. Európa – különösen Magyarország – egyes erdőterületein a vadállomány – főleg helytelen vadgazdálkodás miatt – túlszaporodott, s mivel élőhelye elsősorban az erdő, annak növényzetében – elsősorban táplálkozásával - komoly károkat (mennyiségi, minőségi) okoz. Ilyenek: —

az újulat lerágása,

—

a mag felszedése,

—

a hajtások, rügyek lerágása és

—

a fák kérgének ledörzsölése, lehántása.

Ha ezen tevékenységek mértéke bizonyos határt meghalad, akkor a a vad megnehezíti az erdő felújulását, megváltoztatja a fafajösszetételt, csökkenti a növedéket és a faanyagban minőségi romlást okoz. Általában károsításról akkor beszélünk, ha az ép állapot 15 %-nál nagyobb mértékben károsodik. Az erdők vadtűrőképessége nemcsak a vadállomány nagyságától függ, hanem az erdő növényzet(fafaj-)összetételétől, a faállomány korától, szerkezetétől, az erdősítés módjától és az erdőnevelési eljárásoktól is. Az egyes fafajok vadkárosításának mértékét elsősorban az határozza meg, hogy a vad mennyire kedveli, másodsorban pedig attól, hogy a sebzéseket hogyan képes regenerálni. Ennek alapján a fafajok a vaddal szembeni ellenállóképességük szerint csoportosíthatók: —

igen gyenge: A, MAK, NNY, EF, JF, DF, SF

—

gyenge: KST, KTT, MK, LF, VF

—

közepes: VT, B, SZG, FF, NH

—

nagy: CS, MOT, GY, J, VK, MABE, BABE, RNY, FFŰ, EH

—

igen nagy: SZ, AK, FD, NYI, HNY, MÉ, KH

80

Helyes fafajmegválasztással, tudatos elegyítéssel az erdő ellenállóképessége növelhető. Nagyon fontos szerepet játszik a vad táplálkozásában a cserjeszint megléte és összetétele, ezért az erdőművelés során erre is nagy gondot kell fordítani. Az erdősítések és a fiatal faállományok mindig sérülékenyebbek, mint az idősek, amelyek méretes fáiban a vad már jelentős kárt nem tud okozni. Az egykorú, egyszintes erdőkhöz képest jóval nagyobb ellenálló-képességgel rendelkeznek a többszintes, vegyeskorú vagy szálaló szerkezetű erdők. Az erdősítések során mindig a lehető legnagyobb csemete- vagy újulatmennyiségre kell törekedni, s az erdősítések ún. „túlápolása” éppúgy növeli a vadkárt, mint az ápolatlanság. Hazánkban a fent említett erdőművelési eljárások természetesen csak akkor vezethetnek eredményre, ha a vadlétszám egy elfogadható mértékre csökken.

81

6. AZ ERDŐ VÁLTOZÁSA (FEJLŐDÉSE) Az erdő állandóan változó, dinamikus ökológiai rendszer. A változás mozgató rugói a biotópban és a biocönózisban bekövetkező – egymással összefüggő – változások. Az erdő mindig egy meghatározott fejlődési állapotot mutat, amely átmeneti, időszakos állapot, dinamikus egyensúlyi helyzet. Az erdő fejlődése időben és térben játszódik le. Az előbbi a szukcesszió, az utóbbi pedig a zonáció jelensége. 6.1 Az erdő változása a térben A vegetáció térbeni elrendeződését, változását zonációnak nevezzük. A zonáció a termőhely – elsősorban a klíma – változásának eredménye. A tér nagysága szerint beszélhetünk: — mikrozonációról (pl. tavak növényvilága), — mezozonációról (pl. asszociációk sorrendje egy domboldalon) és — zonációról vagy régióról. A zonáció horizontális, a vegetáció változását az éghajlati övek elhelyezkedése okozza. A régió vertikális, a vegetáció változását a domborzati viszonyok ill. magassági övek okozzák. A régió is szorosan összefügg a klímával, ezért a zónák és régiók természetes erdőtársulásait zónális vagy klímazónális erdőtársulásoknak nevezzük. Ha egy zónális növénytársulás nem a saját klímazónájában, hanem egy másikban jelenik meg, akkor extrazónális növénytársulásról beszélünk. Az extrazónális társulások helyi domborzati és mezo- vagy mikroklímatikus viszonyok mellett alakulnak ki (pl. gyertyánosbükkös a Soproni-dombvidék északi fekvésű völgyében.) A klímazónákhoz nem kötődő növénytársulások az azonális növénytársulások. Kialakulásuk a termőhely hidrológiai és talajviszonyaitól függ. Ezek főleg vízi életközösségek (növénytársulások). Intrazónálisak azok a növénytársulások, amelyek a klímazónákhoz csak lazán kötődnek, és elsődlegesen nem a klíma, hanem a szélsőségesen száraz, vagy nedves viszonyok hatására alakultak ki. Így beszélhetünk xerofil intrazónális erdőtársulásokról (pl. karsztbokorerdők) és hidrofil intrazónális erdőtársulásokról (pl. ártéri és ligeterdők).

82

6.2 Az erdő fejlődése (változása) az időben A növénytársulások időbeni változását, fejlődését szukcessziónak nevezzük. A változás egy meghatározott földrajzi területre értendő. A változás lehet fejlődő (progresszív) és lehet hanyatló vagy visszafejlődő (regreszszív). A fejlődési sor zárótársulása a klimaxtársulás, amely egy adott területen a potenciális vegetációt jelenti. A fejlődési sort attól függően, hogy vízi vagy sziklai (homoki) növénytársulásból indult ki, hidroszeriesznek vagy xeroszeriesznek nevezzük. Ha a fejlődési sor – ökológiai okok miatt – nem jut el a potenciális zárótársulásig, a klimaxig, akkor szubkilamaxról (zárótársulás) beszélünk. A vegetáció leromlásának végső stádiuma a paraklimax. A szukcesszió endogén, ha emberi beavatkozás nélkül természetesen, vagy exogén, ha emberi beavatkozás hatására mesterségesen megy végbe. Ha a folyamat a termőhelyi tényezők változásának függvényében játszódik le, a szukcesszió ökogenetikus. Amennyiben a változást a biocönózis belső dinamizmusa (kompetíció) okozza, a szukcesszió szüngenetikus (syngenetikus). Az ökogenetikus szukcesszió lehet klimatikus (a nagy klímaváltozások eredménye) és edafikus (a talajviszonyok változásának eredménye). Áttekintve a szukcesszió formáit: SZUKCESSZIÓ

ENDOGENETIKUS

EXOGENETIKUS

(természetes)

(mesterséges)

ÖKOGENETIKUS

KLIMATIKUS

SYNGENETIKUS

EDAFIKUS

Megjegyzés: mivel az exogenetikus szukcesszió során az ember a biotópot vagy a biocönózist változtatja meg, itt is lehet öko-, illetve syngenetikus szukcesszióról beszélni. A szukcessziós formák leggyakrabban együttesen fordulnak elő, csak időtartamuk különböző. 83

6.2.1 Az endogenetikus szukcesszió Az emberi hatástól mentes természetes szukcesszió ma már csak az őserdők sajátsága, a fejlődés évszázadokon keresztül megy végbe, azonban egyes stádiumai hosszabb-rövidebb időre állandósultak, így a változás rekonstruálható. Két alapvető formája az ökogenetikus és a syngenetikus szukcesszió jellegükben és időtartamukban is különböznek egymástól. 6.2.1.1 Az endo-ökogenetikus klimatikus szukcesszió A földtörténeti (geológiai) korok nagy klímaváltozásai következtében a vegetáció többezer éves változáson ment keresztül. Pollenanalízisek alapján Közép-Európában a jégkorszak után 6 erdőfejlődési korszakot különítenek el: I. Nyír-korszak (i.e. 10-12000 év): glaciális löszpusztákon erdőstundra növényzet élt, fafajai pionír jellegű fűzcserjék, nyír, rezgőnyár, madárberkenye, hamvas éger. Hasonló növényzet található ma az Uraltól keletre lévő síkságokon. II. Fenyő-nyír korszak (i.e. 7-10000 év): hűvös, de száraz klímával már zártabb fenyő elegyes nyíresek alakultak ki, fafajaik az erdei-, hegyi- és a cirbolyafenyő, valamint a nyír. Az Ural északnyugati előterének mai erdei. III. Mogyoró-korszak (i.e. 5500-7000 év): melegebb, száraz klíma mellett lucfenyvesek illetve tölgy-, hárs-, szil-, juharerdők terjedtek el, sok mogyoróval. Moszkvától északkeletre találhatók hasonló erdők. IV. Elegyes tölgyesek korszaka (i.e. 2500-5500 év): meleg, de nedvesebb klíma hatására az előző fafajok mellett megjelent a gyertyán és a bükk, néhol a jegenyefenyő is. Magyarország nyugati részén ekkor még sok az erdeifenyő. Ma a Kijev és Moszkva közötti terület természetes erdei. V. Bükk-korszak (i.e. 800-2500 év): a klíma hűvösebb és nedvesebb, az Alföldre leereszkedik a bükk és a gyertyán, kiszorítva a tölgyet és az erdeifenyőt. Ma pl. a KeletiKárpátoktól keletre lévő területek erdei. VII. Újabb bükk-korszak (i.e. 800-tól napjainkig): a fokozatos felmelegedés hatására a bükk eltűnik az Alföldről, s több szubmediterrán faj jelenik meg: szelídgesztenye, molyhos tölgy, cser, virágos kőris. Feltevések szerint a fejlődésben a bükköt követő állományalkotó fafaj a jegenyefenyő, tehát valószínű, hogy a klimatikus szukcesszió újabb állomása Közép84

Európában egy ún. Jegenyefenyő-korszak lesz. A jegenyefenyő egyenlőre csak átmeneti erdőtársulásokban (jegenyefenyves-bükkös, jegenyefenyves-lucos) fordul elő mint állományalkotó fafaj, ezek az állományok egy szubklimax állapotot képviselnek. 6.2.1.2 Az endo-ökogenetikus edafikus szukcesszió A vegetáció fejlődése a talajviszonyok megváltozásának eredménye. Attól függően, hogy a talajfejlődés ásványi hordalék lerakódásának vagy szervesanyag felhalmozódásának a következménye, mineralogén vagy organogén szukcesszióról beszélünk. A mineralogén szukcesszióra példaként az ártéri erdőtársulások, az organogén szukcesszióra a lápi erdőtársulások fejlődését lehet említeni. Mivel mindkét esetben a talajfejlődés a hidrológiai viszonyok változásának következménye, a fejlődési sort hidroseries-nek nevezzük. Az ártereken kontinentális klímában az edafikus szukcesszió az alábbiak szerint történik: Fekvés

IMÉ

MÉLY

KMÉ

KMA

MAG

Hidrológiai v.

VIZB

VIZB

FELSZ

ÁLLV

IDŐSZ

Talaj

HORD

NYÖ

NYÖ

HÖ

HH

Erdőtársulás

NÁD

BOKFÜ

FÜ-NY

T-K-SZ

GYV-KST

Szubatlantikus klímában a folyamat hasonló, azonban a tölgy-kőris-szil erdőtársulás talaja öntés erdőtalaj, míg a zárótársulás gyertyános-kocsányos tölgyes általában agyagbemosódásos barna erdőtalajon alakul ki. Lápon, mocsaras területeken a szukcesszió menete a következő: Hidrológiai v.

VIZB

FELSZ

ÁLLV

IDŐSZ

VFLEN

Talaj

SL

LR

R

RÉTIE

ABE

Erdőtársulás

NÁD

É LE

GY-É

T-K-SZ

GY-KST

A fejlődési sor xeroseries akkor, ha a talajfejlődés vízmentes, száraz körülmények között történik. A talajfejlődés fő jellemzője a humuszosodás-ásványosodás folyamatpár, amelyben a növényzetnek igen nagy szerepe van. Az edafikus szukcesszióra két talajfejlődési sort említünk példaként.

85

Edafikus szukcesszió löszterületen, szubkontinentális klímában: Talaj

FV

HK

KMBE

BFÖLD

Erdőtársulás, cserjés

cserjés

VK-KBE

MOT-CS

CS-KTT

Edafikus szukcesszió mészkövön, szubatlantikus klímában, déli oldalon: Talaj

SZV

RE

BFÖLD

ABE

Erdőtársulás

—

CSSZ-KBE

MOT-KTT

GY-KTT

Az edafikus szukcesszió lassú folyamat, a fejlődés a zárótársulás kialakulásáig többszáz évig tart. 6.2.1.3 Az endo-syngenetikus szukcesszió A növényzet önmagában történő változása, elméletileg állandó termőhelyi viszonyok mellett. A folyamat elsősorban az interspecifikus kompetíció következménye. A szukcesszió lehet primer vagy szekunder, attól függően, hogy frissen keletkezett felszínen, vagy korábban növénytakaróval borított területen zajlik le, amely növénytakaró valamilyen katasztrófa (pl. tűz), ill. emberi tevékenység (pl. erdőirtás) következtében megsemmisült. A syngenetikus szukcesszió viszonylag gyors lefolyású (200-300 év). Az erdészeti gyakorlatban a szekunder szukcesszió a gyakoribb jelenség, amelyre jó példa egy letarolt és magára hagyott mészkerülő bükkös erdőfejlődése (Majer 1981). A fejlődés stádiumai a következők: Az iniciális stádiumban előerdő alakul ki. A letarolt területen pionír fafajok jelennek meg: NYI, RNY, KFÜ, EF, VF. Ezek a fényigényes fafajok ritka, ligetes állományt alkotnak, amelynek talaja erősen elfüvesedik. Az állomány védelmében legfeljebb néhány árnytűrő fafaj (GY, KH, HJ) képes felújulni. Az intermediális stádiumban, azaz a közbenső (átmeneti) erdőben még a pionir fafajok uralkodnak, de az állomány alsó szintjében már tömegesen jelen vannak a félárnytűrő fafajok (GY, KH, HJ). A gyepszint már fellazul, s a második lombkoronaszint védelmében már kezd újulni a bükk. Az optimális stádiumot a tetőzőerdő kialakulása jelenti. A felső szintben már az árnytűrő fafajok uralkodnak, a pionírok közül az erdeifenyő még ugyanott jelen van, a többi már eltűnt. Az állomány fatermése jelentős, a gyepszínt hézagos, vastag avartakaró alakul ki.

86

A terminális stádiumot a végerdő jelenti. Esetünkben ez egy elegyetlen bükkös, amely lassú, de tartós növekedésű. A fejlődés többfokozatú is lehet. Babos (1954) homoki kocsányos tölgyesekben a következő szukcesszió-fokozatokat különítette el: homoki legelő – borókás legelő – fehér nyáras-borókás – borókás-fehérnyáras – tölgyes-fehérnyáras – fehérnyáras-tölgyes – homoki kocsányos tölgyes. 6.2.2 Az exogenetikus szukcesszió Emberi tevékenység következtében létrejött változás. Ezek a mesterséges beavatkozások többnyire negatívan hatnak az erdő fejlődésére, gyengítik az ökoszisztéma stabilitását. A hatás közvetett, amikor az ember az erdő termőhelyi viszonyait változtatja meg, és közvetlen, ha a növénytársulást érinti. Ennek alapján a szukcesszió lehet exo-ökogenetikus és exosyngenetikus. 6.2.2.1 Az exo-ökogenetikus szukcesszió Az ember a környezeti tényezők közül a makroklímát egyáltalán nem, a mezoklímát kis mértékben, a mikroklímát jelentősen képes befolyásolni. Erdő esetében a nagy tarvágások durván megváltoztathatják egy terület mezo-, illetve mikroklímáját, mivel megszüntetik az erdő szélsőséget mérséklő, kiegyenlítő hatását. Ennél lényegesen nagyobb károk keletkeznek, amikor az emberi tevékenység a talajt illetve annak vízháztartását érinti: —

a tarvágásokat követő erózió a talaj termékenységét csökkenti,

—

a folyószabályozások, a lápok lecsapolása, a mezőgazdaság érdekében végzett vízrendezések a talaj kiszáradását eredményezik,

—

humid körülmények között az ártéri és láperdőkben végzett tarvágások után a terület elvizenyősödik.

Ezek a durva beavatkozások a növényzet gyors változását eredményezik.

87

6.2.2.2 Az exo-syngenetikus szukcesszió Emberi beavatkozás hatására bekövetkező vegetáció változás, amely gyakran az erdő leromlását, degradációját idézi elő. Ennek egyik szélsőséges esete a fafajcsere. Okai Magyarországon a következők: —

ősi rendszertelen szálalás,

—

legeltetés, makkoltatás,

—

tarvágás, rövidített vágásérettségi kor,

—

ismételt sarjaztatás,

—

helytelen felújítóvágás,

—

mezőgazdasági elő- és közteshasználat,

—

helytelen erdőnevelés.

A felsorolt okok következménye volt, hogy az értékesebb fafajok helyét kisebb értékű fényigényes, vagy árnytűrő fafajok vették át, ezek állományai a származékerdők. A csak gazdasági érdekeket figyelembe vevő helytelen fafajmegválasztás eredményeként őshonos fafajainkat gyakran idegen fafajokkal szorították ki helyükről. (Természetesen a kultúrerdők kialakítása nem minden esetben minősül erdőművelési hibának, csak akkor, ha a kultúrerdők fenntartása ökológiailag nem biztonságos.) Az emberi beavatkozás azonban egy pozitív irányú szukcessziós folyamatot el is indíthat, vagy jelentősen fel is gyorsíthat (regeneráció). Az elindításra példa lehet az erdősítés, amely a spontán beerdősülést vagy felújulást helyettesíti, a felgyorsításra pedig az erdőnevelés, melynek során a tudatos elegyarányszabályozás révén a klimax állapot hamarabb bekövetkezik.

88

7. ERDŐTÁRSULÁSTAN, ERDŐTIPOLÓGIA Az előző fejezetekben tárgyalt ismeretanyag feltétlen szükséges az erdőtársulástan és az erdőtipológia megértéséhez. Az erdőtársulástan az erdők kialakulásával, faji összetételével és rendszerezésével foglalkozó tudomány. Az erdőtipológia az erdőtársulások társulási és termőhelyi összefüggések alaposabb megismerését és rendszerezését teszi lehetővé. 7.1 Az erdő, mint növénytársulás Az erdő a legmagasabb szinten szervezett, legbonyolultabb összetételű és működésű környezeti rendszer. Az erdőművelő számára a rendszer legfontosabb része a növényvilág, csak ennek alapos ismeretében végezhet eredményes munkát. Ezért szükséges az erdővel, mint növénytársulással külön foglalkozni. 7.1.1 Növénytársulási alapfogalmak A növénytársulás egysége az asszociáció, amely meghatározott florisztikai összetételű, állandó, egyedeiben törvényszerűen ismétlődő növénytársulás, egységes életfeltételekkel és megjelenéssel, s amely karakterfajokkal jellemezhető, és a helyi flóra tekintetében telített (pl. középhegységi bükkös). Az asszociáció konkrét megjelenési formája az állomány. Az asszociáció, mint rendszertani egység tovább bontható: —

szubasszociáció: a növénytársulás lágyszárú szintjében mások a megkülönböztető fajok (ilyen az erdőtípus is!). Pl. bükksásos-középhegységi bükkös (Melittio-Fagetum Caricetosum pilosae).

—

szociáció v. facies: a lágyszárú szintben egy fajra nézve mennyiségi változás következik be (szintén lehet erdőtípus!). Pl. elgyöngyperjésedett bükksásosközéphegységi bükkös (Melittio-Fagetum Caricetosum pilosae Melicosum uniflorae).

—

konszociáció: a növénytársulás uralkodó szintjében mások a megkülönböztető fajok, pl. a középhegységi bükkös lombkoronaszintjében a gyertyán uralkodik.

89

Az erdőtársulás olyan növénytársulás – asszociáció -, amelyben a fás növények dominanciája jellemző. 7.1.2 Az erdőtársulás és az erdőtípus Az előzőkben leírtak szerint az erdőtársulás az asszociáció, az erdőtípus pedig a szubasszociáció vagy a facies fogalmával azonosítható. Az erdőtipológia Európában keletkezett, az erdőtípus fogalmának bevezetője a finn Cajander volt, aki megfigyelte, hogy az ugyanolyan fafajösszetételű erdők különböző termőhelyeken eltérő növekedésűek, s a termőhelyi különbségeket a lágyszárú növények megbízhatóan jelzik. Az orosz Morozov ugyancsak felismerte, hogy az erdőnek csak a fafajösszetétel alapján történő megkülönböztetése nem elég. Követői – Szukacsov, Vorobjov, Tkacsenko és mások fejlesztették tovább a morozovi elveket. Magyarországon Kiss Ferenc és Magyar Pál tekinthetők az erdőtipológia úttörőinek. Elsőként a híres botanikus, Soó Rezső (1933) írta le Magyarország erdőtársulásait. Az erdészek közül Majer Antal (1956) dolgozta ki a hazai – ma is érvényben lévő – erdőtipológiai rendszert, s meghatározta az erdőtípus erdészeti fogalmát: „Az erdőtípus azon erdőrészek összessége, amelyekben a termőhelyi tényezők összhatása azonos, növénytársulási összetételük többé-kevésbé megegyező, következésképpen hasonló erdőgazdálkodási eljárásokat kíván”. Erdőtípusok csak erdőterületen állapíthatók meg, fátlan területeken a termőhelytípusokkal kell dolgozni. A termőhelytípus azon területek összessége, amelyek termőhelyi tényezőinek összhatása a növényzetre többé-kevésbé azonos, s ezért azonos erdőgazdálkodási eljárásokat kell folytatni rajtuk. A termőhelytípussal a „Termőhelyismerettan” c. tárgy foglalkozik. A hazai erdőtípusokat 4 tényező határozza meg (Majer 1956): 1. Erdőtársulások illetve faállománytípusok (lásd a későbbiekben és a 2. sz. mellékletben). 2. A talaj kémhatása, amely lehet bázisszegény, savanyú – acidofil -, vagy bázisgazdag, bázikus – bazifil. 3. A termőhely vízgazdálkodási foka (lásd 4.3.6 fejezet). 4. Az aljnövényzet (szubasszociáció vagy facies), amely alapján az erdőtípust megnevezzük (pl. Carex pilosa-gyertyános-bükkös). A lágyszárú növényzetnek az erdőtípus megállapításá90

ban kiemelkedően fontos szerepe van, mivel – az előző fejezetekben leírtak szerint – jól jelzi a talaj illetve a termőhely fontosabb tulajdonságait (vízgazdálkodás, kémhatás). A példában említett Carex pilosa-gyertyános-bükkös erdőtípus az erdész szakember számára a következő információkat tartalmazza: — a klíma szubatlantikus, — a talaj semleges kémhatású vagy gyengén savanyú, — a vízgazdálkodási fok félszáraz, — a faállomány gyertyán elegyes bükkös, —

a Carex pilosa tarackos sűrű gyökérszövevénye a természetes felújítást akadályozza,

— a felújítás és az erdőnevelés során a gyertyánt vissza kell szorítani. A fentiekből kiderül, hogy az erdőtípus fitocönológiai, ökológiai és gazdálkodási szempontok szerint is értékelhető. Ezek a tulajdonságai jelentik kiemelt fontosságát. Az erdőtípus az erdőművelés alapegysége, az erdőművelési eljárások tőle nem függetleníthetők. 7.2 Az erdőtársulások rendszerezésének alapelvei Az erdőtársulások rendszerezését botanikusok, ökológusok, erdészek egyaránt elvégezték, így több – gyakran egymástól jelentősen eltérő – erdőtársulás-rendszer ismert. A rendszerezés alapelvei a különféle rendszerekben általában azonosak, csak súlyuk változó. Ilyen alapelvek a következők: —

klímazóna, régió

—

fafajösszetétel (+cserje- és lágyszárú szint faji összetétele),

—

domborzat,

—

alapkőzet (kémhatás),

—

hidrológiai viszonyok.

A botanikai rendszerek a növényzet összetételét hangsúlyozzák ki, de természetesen figyelembe veszik a többi tényezőt is. Ilyen rendszerezés Mátyás Csaba (1989) összeállítása, amelyet a 4. melléklet tartalmaz. Majer Antal (1963) 2 formációban 5 erdőövet különít el, s ezeken belül megkülönböztet zónális és azonális társulásokat. Rendszerét kiegészíti a kultúrerdőkkel is (lásd 2. melléklet).

91

Jakucs Pál (1981) az erdőtársulásokat klímazonális és intrazonális csoportokra osztja, az intrazonális társulásokat pedig az alapkőzet, a domborzat és a víztöbblet szerint különíti el (lásd 3. melléklet). Ökológiai alapokon nyugszik Csesznák Elemér (1985) erdőtársulás rendszere, amely a speciális magyar viszonyokat figyelembe véve az öt klímazónát összefüggésben hozza az öt régióval. A klímazónákon és régiókon belül megkülönböztet klimazonális, xerofil intrazonális és hidrofil intrazonális erdőtársulásokat. Rendszerének két kisebb hibája az, hogy az intrazonális erdőtársulásokat szorosan egy-egy klímazónához köti, valamint nem veszi figyelembe, hogy egy-egy klímazónában több régió is megtalálható. Ez utóbbi hiba jelentéktelen, mert gyakorlatilag elenyésző szintkülönbségekről van szó. Rendszerének igen nagy előnye, hogy az ökológiai viszonyok mellett a gazdálkodási szempontokat is figyelembe veszi, azaz a közös erdőművelési tulajdonságok is rendező elvek. A rendszer jól áttekinthető, de a könnyebb megértés és elsajátítás érdekében annak egy módosított változatát ajánljuk. A módosítás csak annyi, hogy a klímazónákon és régiókon belül csak a klimazonális erdőtársulásokkal foglalkozunk, s külön tárgyaljuk az intrazonális erdőtársulásokat: I. Zonális erdőtársulások I.1 Kontinentális jellegű, általában síksági klímazonális erdőtársulások (Erdőspuszta) I.2 Szubkontinentális jellegű, általában halomvidéki klímazonális edőtársulások (Kocsánytalan ill. cseres-tölgyesek) I.3 Szubkontinentális-szubatlantikus jellegű, általában dombvidéki klímazonális erdőtársulások (Gyertyános-tölgyesek) I.4 Szubatlantikus jellegű, általában közép- és magashegységi klímazonális erdőtársulások (Bükkösök) I.5 Nyugat-dunántúli, (szub-)atlantikus jellegű klímazónális erdőtársulások (Fenyvesek) II. Intrazonális erdőtársulások II.1 Xerofil intrazonális erdőtársulások II.2 Hidrofil intrazonális erdőtársulások III. Kultúrerdők III.1 Fenyvesek III.2 Nemes nyárasok III.3 Akácosok

92

Magyarországon Borhidi Attila és Kevey Balázs (1996) legújabb rendszerükben (5. melléklet) 94 természetes erdőtársulást írtak le, ezek közül a tananyag 50 társulást illetve társulás-csoportot ismerteti. Egy-egy –több társulásból álló - csoport megalakítása során az erdőművelés szempontjából vett legfontosabb közös tulajdonságok voltak mérvadók. Ezek rendszerezését, részletes besorolását a Csesznák-féle módosított formában a következőkben ismertetjük. I. Klimazonális erdőtársulások I.l Síksági kontinentális klímazóna 1. Pusztai tölgyesek 2. Gyöngyvirágos- tölgyesek 3. Lösztölgyesek 4. Sziki tölgyes 5. Cseres-kocsányos tölgyesek I.2 Halomvidéki szubkontinentális klímazóna 1. Cseres-kocsánytalan tölgyesek 2. Mészkerülő tölgyesek 3. Mészkedvelő tölgyesek 4. Melegkedvelő tölgyesek I.3 Dombvidéki szubkontinentális-szubatlantikus átmeneti klímazóna 1. Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek 2. Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes 3. Gyertyános-kocsányos tölgyesek Mediterrán szubklíma hatású gyertyános-tölgyesek 4. Dél- és délnyugat-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyesek 5. Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes 6. Gesztenyés-gyertyános tölgyes 7. Ezüsthársas-cseres-tölgyes I.4 Közép- és magashegységi bükkös régió, szubatlantikus klímazóna 1. Középhegységi bükkösök 2. Mészkerülő bükkösök 3. Hegyvidéki bükkös Mediterrán szubklíma hatású bükkösök 4. Dél-dunántúli bükkösök 5. Mecseki bükkös 93

I.5 Nyugat-dunántúli (szub-)atlantikus klímazóna 1. Jegenyefenyves-bükkös 2. Fenyőelegyes lombos erdők 3. Mészkedvelő erdeifenyves 4. Homoki erdeifenyves 5. Jegenyefenyves-lucos II. Intrazonális erdőtársulások II.1 Xerofil intrazonális erdőtársulások a./ Karszbokorerdők 1. Cserszömörcés karszbokorerdő 2. Sajmeggyes karsztbokorerdő 3. Mecseki karsztbokorerdő b./ Szikla és törmeléklejtő-erdők 1. Hárs-kőris sziklaerdők 2. Sziklai hárserdő 3. Hárs-kőris törmeléklejtő-erdők 4. Ezüsthársas törmeléklejtő-erdő c./ Sziklai bükkösök 1. Sziklai bükkösök és karszterdők 2. Elegyes karszterdő 3. Tiszafás-karsztbükkös d./ Szurdokerdők 1. Szurdokerdő mészkövön 2. Szurdokerdő andeziten II.2 Hidrofil intrazonális erdőtársulások a./ Ártéri és ligeterdők aa./ Síksági ártéri és ligeterdők 1. Fűz-nyár ligeterdők 2. Tölgy-kőris-szil ligeterdők ab./ Domb- ill. hegyvidéki ligeterdők 1. Podagrafüves égerliget 2. Kőrisliget 3. Dombvidéki égerliget 4. Hegyvidéki égerliget 94

5. Síkvidéki égerliget b./ Láperdők 1. Fűzlápok 2. Éger-kőris láperdő 3. Égeres láp- és mocsárerdők 4. Égerlápok 5. Nyírlápok III. Kultúrerdők III. 1. Fenyvesek 1. Lucfenyvesek 2. Erdeifenyvesek 3. Feketefenyvesek III. 2. Nemesnyárasok III. 3. Akácosok 7.3 Magyarország erdőtársulásai A legújabb botanikai kutatások szerint a mai Magyarország területének a honfoglalás idején túlnyomó része (87 %) erdő volt, s magától értetődően ezek az erdők természetes erdőtársulások voltak. Napjainkig ez az erdőterület csaknem 1/5-ére csökkent, s a természetes illetve természetszerű erdők aránya csak valamivel haladja meg a lecsökkent erdőterület felét. A valamikori természetes erdőtársulások és a mai természetes illetve természetszerű erdők területarányát az 5. táblázat szemlélteti (Jakucs 1981). A közel 1100 év alatt bekövetkezett változások okai a következők: — a mezőgazdasági növénytermesztés térhódítása, — települések létesülése és az ezzel járó infrastruktúra területigénye, — hatalmas erdőpusztítás a török hódoltság idején, — folyószabályozások, vízrendezések.

95

4. táblázat: Magyarország természetes erdőtársulásainak térfoglalása az ország mai területének (9,3 millió ha) arányában (Potenciális erdővegetáció) Területarány (%) Erdőtársulás csoportok Honfoglaláskor Napjainkban Cseres-tölgyesek 19,5 2,5 Ártéri és ligeterdők

19

1

Gyertyános-tölgyesek

10,5

2,5

Elegyes lösz-tölgyesek

9

0,1

Gyöngyvirágos tölgyesek

8

0,5

Pusztai tölgyesek

7

0,5

Láperdők

4

0,5

Bükkösök

4

1,2

Molyhos töolgyesek

4

1

Erdeifenyvesek

1

0,1

Mészkerülő lomberdők

0,5

0,1

Lucfenyvesek

0,5

—

Összesen:

87,0

10,0

A fenti okok elsősorban mennyiségi változásokat idéztek elő. Az erdőterület fokozatos fogyásával egyidőben változott az erdők szerkezete, minősége is. A táblázat adatai alapján egy nagyon fontos jelenségre kell felhívni a figyelmet. A létükben víztől (talajvíz, folyóvíz) függő erdőtársulások (ártéri és ligeterdők, láperdők, gyöngyvirágos és pusztai tölgyesek) a honfoglalás idején az ország területének több mint egyharmadát (38 %) foglalták el, ma mindössze 3 %-os részaránnyal képviseltetik magukat. Eltűnésük legfőbb oka a folyószabályozás és a vízrendezés. Helyükön ma mezőgazdasági kultúrák és mesterséges erdők (akác, fenyő, nemes nyár) találhatók. Az erdők szerkezete és minősége más tekintetben is változott. A XIX. századra jellemző rablógazdálkodás, de még a későbbiek során is, a helytelen erdőfelújítások és nevelővágások következtében gyakran értéktelenebb állományok kerültek természetes erdeink helyére. A megváltozott – általában leromlott – termőhelyeken az 1930-as évektől kezdődően, de4 főként 1945 után hatalmas méretű erdőtelepítés történt, főleg idegen fafajokkal. Ennek köszönhető, hogy erdőterületünk 1921-hez képest csaknem félmillió hektárral gyarapodott, valamint az, hogy ennek a területnek mintegy 40 %-a kultúrerdő.

96

Az erdőművelési tevékenység során a jövőben mindig arra kell törekedni, hogy a termőhelynek megfelelő, őshonos fafajokból álló, elegyes állományok kerüljenek e kultúrerdők helyére. Ennek érdekében az „Erdőismerettan” c. tantárgy elsősorban a potenciális, természetes erdőtársulásokkal és erdőtípusokkal foglalkozik. Természetesen a jövőben sem szabad teljesen lemondani a kultúrerdők létesítéséről (kopárfásítás, ültetvényes fatermesztés stb.), ezért ezeknek a mesterséges erdőtársulásoknak az ismertetését sem lehet mellőzni. I. Klímazónális erdőtársulások I.1 A kontinentális jellegű, általában síksági, klímazonális erdőtársulások és erdőtípusaik (Erdőspusztai kocsányos tölgyesek) A klímazóna (régió) általános jellemzése A Nagyalföld és a Kisalföd tájcsoportok tájain kívül a Dél-Dunántúl egyes területein is megjelennek a zónára jellemző erdőtársulások. A domborzati viszonyokra az alacsony fekvés jellemző (80-150 m t.sz.f. magasság), de az alföldek peremvidékein a magasabb térszinteken (150-250 m) is a kontinentális klímahatás érvényesül. Az átlagos évi csapadék 500-600 mm, az átlagos évi középhőmérséklet 10-11 ºC között változik. A júliusi 14 h-s légnedvesség átlaga nem haladja meg az 52 %-ot (ESZTY, KTT klíma). Az egyes erdőtársulások kialakulását és jellegét a klíma mellett elsősorban a hidrológiai viszonyok és a talajképző kőzet határozták meg. Homokon homoki tölgyesek, löszön lösztölgyesek, elszikesedett löszös agyagon sziki tölgyesek, míg cementált kavicsos hordalékon cseres-kocsányos tölgyesek találhatók. Erdészeti szempontból döntő fontosságúak a hidrológiai viszonyok. Többletvízhatástól függetlenek általában a magasabb fekvésű löszterületek (ezeken néha szivárgó vízhatás is jelentkezik), a változó vízellátás a szik- és kavicsterületekre jellemző, míg az időszakos és állandó vízhatás elsősorban a homokterületeken érvényesül. A leggyakoribb genetikai talajtípusok az alábbiak: — váztalajok: HH, KV (csak kavicson) — üledék és hordalék talajok: NYÖ, HÖ, LH 97

— barna erdőtalajok: RBE, KBE, BFÖLD, KMBE, CBE, PGBE — csernozjom talajok: CH — szikes talajok: RSZC, SZRSZC — réti talajok: R, ÖR, SZCR — mocsári és ártéri erdőtalajok: RÉTIE, ÖE, LHE Az erdőtársulások állományalkotó fafajai a következők: KST, KTT, MOT, CS, MJ, TJ, MSZ, VSZ, MAK, VK, NYI, FRNY, EF. Erdőtársulás(csoport)ok Homokon Pusztai tölgyesek (PTAI KST) Gyöngyvirágos tölgyesek (GYV-KST) Löszön Lösztölgyesek (LÖSZ-T) Sziki tölgyes (SZIKI-KST) Kavicson Cseres-kocsányos tölgyesek (CS-KST) I.l.1 Pusztai tölgyesek Társulások: Duna-Tisza közi fehér nyáras pusztai tölgyes (Populo albae-Quercetum roboris) Nyírségi pusztai tölgyes (Festuco rupicolae-Quercetum roboris) Nőszirmos pusztai tölgyes (Iridi variegatae-Quercetum roboris) Ligetes szerkezetű „nyílt” erdőtársulások, amelyek laza szövetű, általában többletvízhatástól független homok alapkőzetű talajokon (HH, NYÖ, HÖ, LH, RBE, KMBE, CH) alakultak ki. Kialakulásuk egyaránt lehet progresszív és regresszív szukcesszió eredménye: Progresszív borókás-fehér nyáras

humuszodás ----------------a talajban

pusztai tölgyes

talajvízszint ---------------süllyedés

pusztai tölgyes

Regresszív gyöngyvirágos tölgyes

A lombkoronaszintben a kocsányos tölgy uralkodik, a második szintben elegyfafajként megjelenik a mezei juhar, a mezei szil és néha a nyír és az olasz tölgy. 98

Cserjeszintjükben gyakori a boróka, a cseregalagonya és a kökény. A lágyszárú növények jól jelzik a talaj vízgazdálkodási fokát. A szélsőségesen száraz vizgazdálkodásra a Festuca vaginata jelenléte utal. Az ilyen termőhelyeken (pl. ESZTY-TVFLEN-HH-ISE-HO) a a kocsányos tölgy igen gyenge növekedésű és 70-80 évnél tovább nem is tartható fenn. Az igen száraz viszonyokat a Festuca rupicola jelzi. A termőhely (pl. ESZTY, TVFLEN-NYÖ-SE-HO) a főfafaj számára az előzőhöz hasonló növekedési feltételeket nyújt. A száraz vízgazdálkodás leggyakoribb típusjelző növényei a Poa angustifolia és a Calamagrostis epigeois. A pusztai tölgyesek ebben az erdőtípusban közelítenek leginkább a gyöngyvirágos tölgyesekhez. Ezeken a termőhelyeken (pl. ESZTY-IDŐSZ-RBE-KMÉ-HO) a kocsányos tölgy már közepes növekedésű, és 80-90 éves korig egészséges. A pusztai tölgyes erdőtársulások természetes állapotukban ligetes szerkezetükkel már csak töredékeikben lelhetők fel (ezek természetvédelmi területek). Helyükön általában mesterséges erdei- és feketefenyvesek, néhol szürke nyárasok találhatók. I.1.2 Gyöngyvirágos tölgyesek Társulások: Duna-Tisza közi gyöngyvirágos-tölgyes (Polygonato latifolii-Quercetum roboris) Nyírségi gyöngyvirágos-tölgyes (Convallario-Quercetum roboris) Az előzőnél zártabb szerkezetű erdőtársulások, kötettebb homoktalajokon (HH, NYÖ, HÖ, LH, RBE, KBE, CBE, R, RÉTIE, ÖE) valamilyen többletvízhatás (VÁLT, IDŐSZ, ÁLLV) mellett alakultak ki. Származtathatók a pusztai tölgyesből (talajvízszint emelkedés és humuszosodás) illetve a tölgy-kőris-szil ártéri erdőből ármentett területek magasabb fekvéseiben.) Lombkoronaszintjükben mindkét „szomszéd” erdőtársulás fafajai megtalálhatók. A felső szintben az uralkodó kocsányos tölgy mellett előfordul az ártéri jellegű fehér nyár és a magyar kőris, az alsó lombkoronaszintben gyakori a vénic szil, a mezei juhar, a nyír és néha a tatár juhar. Cserjeszintjük fajokban gazdag. A társulás ártéri származását a veresgyűrű som is jelzi, jobb talajokon bodza sőt mogyoró is található, míg szárazabb viszonyokra a boróka, a cseregalagonya, a kutyabenge és a kökény utalnak. A lágyszárú szintben a félszáraztól a nedves vízgazdálkodási fokig terjedő spektrum típusjelző növényei találhatók. 99

Félszáraz vízgazdálkodást jelez a Poa nemoralis. Az ilyen területeken (pl. ESZTYIDŐSZ-RBE-MÉLY-HO) a kocsányos tölgy növekedése közepes, vágáskora 80-90 év. Az erdőtársulás névadó faja a Convallaria majalis üde viszonyokra utal. Ilyen körülmények között (pl. ESZTY-ÁLLV-HH-KMÉ-HO) a kocsányos tölgy jó növekedést mutat, vágáskora elérheti a 100 évet. A félnedves típusokban – Brachypodium silvaticum, Urtica dioica – találjuk a legszebb, legjobb növekedésű állományokat (pl. ESZTY-ÁLLV-RÉTIE-MÉLY-HO). A nedves típusok – Agrostis alba, Rubus caesius – már nehezen különböztethetők meg a keményfás ártéri erdőktől, termőhelyük inkább változó, mint állandó vízhatással jellemezhető (pl. ESZTY-VÁLT-ÖE-MÉLY-AG). A gyögyvirágos tölgyesek eredeti illetve természetszerű állapotukban több helyen fellelhetők, jóllehet eredeti termőhelyeiken ma túlnyomórészt mesterséges erdők találhatók. A félszáraz és üde termőhelyekre sajnos sok helyen erdeifenyőt és akácot, a félnedves és nedves termőhelyekre pedig nemes és hazai nyárakat ültettek. I.1.3 Lösztölgyesek Társulások: Gyertyánelegyes mezei juharos-tölgyes (Aceri campestri-Quercetum roboris) Hársas-tölgyes (Dictamno-Tilietum cordatae) Tatár juharos lösztölgyes (Aceri tatarici-Quercetum roboris) Inkább zárt, mint nyílt elegyes tölgyes erdőtársulások a síkságok és a dombvidékek találkozásainál, valamint sík löszterületeken, amelyek klimatikus szempontból is átmeneti jelleget tükröznek. Növényzetük kontinentális és mediterrán elemeket egyaránt tartalmaz, éppen ezért nem a kimondottan erdőssztyepp klímájú területeken fordul elő. Valamikor a löszterületek uralkodó növénytársulásai voltak, ma már csak néhány eredeti állapotú előfordulásuk ismert (Gödöllői dombvidék). Eredeti termőhelyeiket a mezőgazdasági kultúrák foglalták el. Lombkoronaszintjükben – s ez a legfőbb jellemzőjük – gyakran mind a négy hazai Quercus faj (KST, KTT, CS, OLT) megtalálható, kísérő fafajaik a tatár juhar, a mezei juhar, a mezei szil és nagyon ritkán a gyertyán illetve a kislevelű hárs. Átmeneti jellegüket bizonyítja, hogy fafajösszetételükben több erdőtársuláshoz is hasonlítanak (pl. cseres-tölgyesek, mész- és melegkedvelő tölgyesek).

100

Fejlett cserjeszintjüknek leggyakoribb fajai a kecskerágók, a kökény, az egybibéjű galagonya, a fagyal, a veresgyűrű som, a varjútövis benge és a csepleszmegy. Típusjelzője lágyszárú növényeik közül a Festuca rupicola igen száraz termőhelyet jelez (pl. KTT-TVFLEN-CBE-SE-V), ahol csak gyenge növekedésű, inkább molyhos (olasz) tölgy elegyes cseres típusa tud megélni. A száraz típusokból – Poa angustifolia, Brachypodium pinnatum – általában hiányzik a kocsányos tölgy. Az ilyen termőhelyeken (pl. KTT-TVFLEN-CBE-KMÉ-V) jól növekedik a cser. A Poa nemoralis és Lithospermum purpureo coeruleum – félszáraz típusok termőhelyein (pl. KTT-TVFLEN-BFÖLD-MÉLY-V) találhatjuk az erdőtársulások legjobb növekedésű állományait. A lösztölgyeseket felváltó kultúrerdők közül az erdei- és feketefenyvesek, valamint az akácosok érdemelnek említést. I.1.4 Sziki tölgyes (Galatello-Quercetum roboris) Sajátos – érdekes körülmények között kialakult – ritka erdőtársulás, miután a tölgykőris-szil ligeterdők talajainak elszikesedése révén keletkezett, s azokkal földrajzi értelemben is érintkezik. Zonalitása vitatható, mivel kialakulásában elsősorban edafikus tényezők játszottak meghatározó szerepet, tény viszont az, hogy maradvány állományai csak az erdőssztyepp klímájú területeken – elsősorban a Tiszántúlon- találhatók. Termőhelyének hidrológiai viszonyaira általában a változó vízellátás jellemző, de előfordul még többletvízhatástól független és időszakos vizhatású szikes talajokon (SZRSZC, RSZC, SZCR, R) is, amelyek a vályogosnál kötöttebb szövetűek (AG, NAG). Állományainak lombkoronaszintjében általában egyeduralkodó a kocsányos tölgy, amelyet az alsó szintben tatár juhar, mezei szil a vadkörte és mezei juhar kísér. A cserjeszint leggyakoribb fajai a veresgyűrű som, a fagyal, a kökény, a varjútövis benge és a cseregalagonya. A típusjelző lágyszárú növények, a vízgazdálkodási fokok és a gyakoribb termőhelytípus-változatok kapcsolatát az alábbi példák szemléltetik: Erdőtípus SZSZ Festuca pseudovina

Termőhelytípus-változat ESZTY-TVFLEN-RSZC-SE-V

ISZ

Festuca rupicola

ESZTY-VÁLT-RSZC-KMÉ-AG

SZÁ

Poa angustifolia

ESZTY-TVFLEN-SZRSZC-KMÉ-AG 101

Agropyron repens Alopecurus pratensis FSZ

Poa nemoralis

ESZTY-TVFLEN-SZRSZC-MÉLY-AG

ÜDE Polygonatum latifolim

ESZTY-IDŐSZ-R-M

FN

Brachypodium silvaticum

ESZTY-VÁLT-R-MÉLY-AG

NE

Agrostis alba

ESZTY-VÁLT-SZRSZC-MÉLY-AG

Rubus caesius VI

Carex acutiformis

ESZTY-VÁLT-RSZC-MÉLY-AG

A szikes talajokat a kocsányos tölgyön kívül más fafajjal alig lehet hasznosítani. A kocsányos tölgy a sziken gyenge-közepes növekedésű, vágáskora a termőhelytől függően 6090 év. A jobb szikesekre akácosokat, csereseket és korai nyárasokat is telepítettek. Az egyetlen reliktum természetes sziki kocsányos tölgyes Ohat és Újszentmargita határán, a Hortobágyon található, de több javított szikes területen eredményesen erdősítettek kocsányos tölggyel (pl. Püspökladány, Zsadány). I.1.5 Cseres-kocsányos tölgyesek Társulások: Cérnatippanos cseres-tölgyes (Agrostio tenuis-Quercetum cerris) Genyőtés cseres-tölgyes (Asphodelo-Quercetum roboris) Kékperjés cseres-tölgyes (Molinio litoralis-Quercetum cerris) A cseres-kocsányos tölgyeseket a botanikai szakirodalom – mint önálló erdőtársulásokat – sokáig nem különítette el, mivel csak igen kis területen és szórványosan fordulnak elő (pl. Iván, Csapod környéki ún. „cseri földek”). Erdőművelési szempontból viszont fontos az elkülönítés, mivel ökológiai és fatermési vonatkozásokban jelentősen eltérnek a csereskocsánytalan tölgyesektől. Csak a zárt tölgyes klímában jelennek meg, talajuk többletvízhatástól független vagy változó vízellátású cementált kavicsos váztalaj vagy pszeudoglejes barna erdőtalaj. Fő fafajaik a cser és a kocsányos tölgy, állományaiban szórványosan előfordul az erdeifenyő, a nyír, esetleg a mezei juhar, a mezei szil és néha a kislevelű hárs. Cserjeszintjükben gyakori a kutyabenge, a fagyal a boróka és a húsos som.

102

Lágyszárú növényzetük alapján vízgazdálkodási fokozatai a száraztól a félnedves kategóriáig terjednek. Száraz vízgazdálkodásra utal a Poa angustifolia és a talaj savanyú kémhatását jelző Calamagrostis arundinacea. Az ilyen termőhelyen (pl. KTT-TVFLEN-KV-KMÉ-TÖ) a cser közepes, a kocsányos tölgy igen gyenge növekedésű. A félszáraz – Poa nemoralis -, üde – Dactylis glomerata – és félnedves – Deschampsia caespitosa – típusokban (pl. KTT-TVFLEN vagy VÁLT-PGBE-KMÉ vagy MÉLY-AG) a kocsányos tölgy és a cser egyaránt jó növekedésűek, és állományaik kb. 100 éves korig fenntarthatók. A cseres-kocsányos tölgyesek helyére az 1950-es évek végétől, mélylazításos talajelőkészítés után gyakran erdeifenyveseket ültettek, amelyek a talaj kavicsrétegének viszszacementálódása után sínylődnek. A klimazonális erdőtársulások összehasonlítását a 5. táblázat tartalmazza.

103

5. táblázat: A kontinentális jellegű általában síksági klimazonális erdőtársulások összehasonlítása Termőhely Erdőtársulások Növényzet PTAI KST GYV-KST LÖSZ-T SZIKI KST CS-KST Klíma:

ESZTY,

ESZTY,

ESZTY, KTT

ESZTY, (KTT)

KTT

(KTT)

KTT

Hidrológiai

TVFLEN,

VÁLT,

TVFLEN,

TVFLEN, VÁLT

TVFLEN,

Viszonyok:

(IDŐSZ)

IDŐSZ,

SZIV

IDŐSZ

VÁLT

KV, PGBE

ÁLLV Genetikai talajtípusok:

HH, NYO,

HH, NYO,

BFÖLD,

RSZC, SZRSZC,

HO LH,

HO, LH,

KMBE, CBE,

SZCR, R

RBE,

RBE, KBE,

LHE

KMBE, CH

CBE, R, RÉTIE, ÖE

Fafajok:

Cserjék:

KST, MJ,

KST,

CS, KTT,

KST, MJ, TJ

CS, KST,

MSZ, NYI

FRNY,

KST, MOT,

MAK, VSZ,

TJ, MSZ, MJ,

MJ, NYI

VK

KBO,

VGY,

KÖK, EGG,

FA, VGY, CSGG,

HUSO, FA,

CSGG, KÖK

FÜBD,

BKR, CSKR

KÖK

KBN

EF, NYI

KÖK, CSGG Erdőtípusok: SZSZ

FEST VAG

ISZ

FEST RUP

FEST RUP

FEST RUP

SZA

POA ANG,

BRACH

AGROP REP,

POA ANG,

CAL EP

PINN,

POA ANG,

CAL AR

POA ANG

ALOP

LITHOSP,

POA NEM

POA NEM

POLYGONAT

DACT GL

FSZ

FEST PS

POA NEM

POA NEM UDE

CONV

LAT FN

BRACH

BRACH SILV

SILV,

CAES

URTICA NE

DESCH

AGR A,

AGR A, RUB C

RUB C VI

CAR AC

104

I.2 A szubkontinentális jellegű, általában halomvidéki klímazonális erdőtársulások és erdőtípusok (kocsánytalan ill. cseres-tölgyesek) A klímazóna általános jellemzése Főleg domb- és hegyvidékeink alacsonyabb fekvésű, melegebb éghajlatú területeit soroljuk ide. Az átlagos tengerszint feletti magasság 150-250 m között változik, de a klímazónára ill. régióra jellemző erdőtársulások extrazónálisan magasabb térszintekben is előfordulnak. A klímára jellemző az 580-650 mm átlagos évi csapadék, a 9,5-10,0 ºC átlagos évi középhőmérséklet és az 51-55 %-os júliusi 14 h-s átlagos légnedvesség. A talajvíz jelenléte ebben a régióban ritka, többletvízként néha változó vízellátás és szivárgó víz jelenik meg, de a területek zöme többletvízhatástól független. A talajképző kőzetek (ágyazati kőzetek) közül a leggyakoriabbak: mészkő, dolomit, andezit, riolit, bazalt, lösz, gneisz, agyag, csillámpala. A talajképző kőzetek és a klíma függvényében az alábbi genetikai talajtípusok alakultak ki: — váztalajok: SZV, FV — sötét színű erdőtalajok: HK, ER, RE, RA — barna erdőtalajok: BFÖLD, RBE, KMBE, SBE, PBE, PGBE — mocsári és ártéri erdőtalajok: LHE Az erdőtársulások állományalkotó fafajai a következők: KTT, CS, MOT, MJ, MSZ, VK, BABE, MABE, RNY, NYI Erdőtársulás(csoport)ok Cseres-kocsánytalan tölgyesek (CS-KTT) Mészkerülő kocsánytalan tölgyesek (AC KTT) Mészkedvelő tölgyesek (MOT-CS) Melegkedvelő tölgyesek (MOT-KTT) I.2.1 Cseres-kocsánytalan tölgyesek Társulások: Középhegységi cseres-tölgyes (Quercetum petraeae-cerris) Középhegységi rekettyés tölgyes (Genisto pilosae-Quercetum petraeae) Mecseki rekettyés tölgyes (Genisto pilosae-Quercetum polycarpae)

105

A legnagyobb térfoglalású természetes erdőtársulásaink, általában a kollin, ritkábban a szubmontán régiókban találhatók (200-400 m tszf.). Zárt erdőt alkotnak, de a laza, jó fényáteresztő lombkoronák alatt gyakran erős cserjeszint alakul ki. Fitomassza termelésük (fahozam) a klímazóna többi erdőtársulásához képest jelentős. Termőhelyeiknek hidrológiai viszonyaira az általános részben leírtak jellemzők (TVFLEN, VÁLT, SZIV). Gyakrabban bázikus és semleges, ritkábban savanyú talajképző kőzetek középmélymély termőrétegű talajain (FV, HK, ER, RE, RA, BFÖLD, RBE, PGBE, LHE) alakultak ki. Lombkoronaszintjüknek uralkodó fafajai a cser és a kocsánytalan tölgy, gyakoribb elegyfafajok a barkócaberkenye és a mezei juhar. Cserjeszintjükre mindig jellemző a fagyal jelenléte, de több mészkedvelő cserjefaj is megtalálható: húsos som, galagonyák, ostormén bangita. Erdőtípusaik az igen száraz-üde vízgazdálkodási fokozatok között fordulnak elő. Igen száraz viszonyokat jelez a Festuca rupicola, s ezt az erdőtípust csak fafajössszetétele alapján lehet elkülöníteni a mész-, ill. melegkedvelő tölgyesek hasonló erdőtípusától. A termőhely (pl. KTT-TVFLEN-RA-SE-V) vízben nagyon szegény, s a sekély termőtalajon mind a cser, mind pedig a kocsánytalan tölgy gyenge növekedésű. A száraz típusok – Brachypodium pinnatum, Poa angustifolia – már jobb termőhelyeken (pl. KTT-TVFLEN-RA-KMÉ-V) fordulnak elő, s az állományok közepes növekedésűek. Leggyakoribbak a félszáraz erdőtípusok – Melica uniflora, Festuca heterophylla, Poa nemoralis, Carex montana – ezek termőhelyein (pl. KTT-TVFLEN-BFÖLD-MÉLY-V) már jó növekedésű cseres-tölgyesek találhatók. Ritka a csak szivárgó vizű termőhelyen (pl. KTT-SZIV-RA-MÉLY-V) előforduló üde – Brachypodium silvaticum – típus, amelynek állományában a kocsánytalan tölgy 100 éves korig is fenntartható. Helytelen

erdőfelújítási

és

erdőnevelési

tevékenység

következtében

cseres-

kocsánytalan tölgyeseink nagy része elcseresedett. A másik véglet ezekben az állományokban a cser indokolatlan visszaszorítása volt, s ha az elegyetlen tölgyes célállomány kialakítása nem sikerült, erdeifenyővel vagy akáccal állománycserét hajtottak végre.

106

I.2.2 Mészkerülő tölgyesek Társulások: Középhegységi mészkerülő tölgyes (Deschampsio flexuosae-Quercetum sessiliflorae) Gesztenyés-tölgyes (Castaneo-Quercetum) Mecseki mészkerülő tölgyes (Luzulo forsteri-Quercetum) Gyakori – csak savanyú, sekély talajokon kialakult – erdőtársulások, általában 200 m tengerszint felett jelennek meg. Zonális jellegük vitatott, mivel a gyertyános-tölgyes – sőt a bükkös - övben is előfordunak ott, ahol a talaj erős savanyúsága miatt a gyertyán nem tud megélni. Inkább edafikus (intrazónális), mint klímazónális erdőtársulás, az acidofil csereskocsánytalan tölgyesek, illetve az acidofil gyertyános-kocsánytalan tölgyesek degradálódott, átmeneti formáinak is tekinthetők. Termőhelyi spektrumuk szűk, többletvízhatástól független vagy változó vízellátású savanyú talajokon (SZV, SBE, PGBE, PBE) fordulnak elő. Lombkoronaszintjükben a kocsánytalan tölgy uralkodik, kísérő fafajok a nyír, a madárberkenye és a rezgőnyár pionír jellegűek. Cserjeszintjük nincs. Lágyszárú szintjükben csak igen száraz és száraz vízgazdálkodásra utaló növények találhatók. Az igen száraz – Calluna vulgaris, Vaccinium myrtillus, Deschampsia flexuosa – típusok termőhelyein (pl. KTT-TVFLEN-SBE-SE-TÖ) gyenge növekedésű, csak véderdő jelleggel kezelendő állományok tarthatók fenn. A száraz – Luzula albida, Calamagrostis arundinacea – típusok termőhelyei (pl. KTT-TVFLEN-PBE-MÉLY-TÖ) már kedvezőbbek a kocsánytalan tölgy számára, de a közepesnél jobb növekedésre ezeken sem lehet számítani. A mészkerülő tölgyesek helyén gyakran találkozhatunk kultúr erdeifenyvesekkel. I.2.3 Mészkedvelő tölgyesek (Molyhos-cseres tölgyesek) Társulások: Középhegységi mészkedvelő molyhos tölgyes (Vicio sparsiflorae-Quercetum pubescentis) Alpokalji molyhos tölgyes (Euphorbio-Quercetum) Mecseki mészkedvelő olasz tölgyes (Tamo-Quercetum virgilianae) Mecseki sisakvirágos tetőerdő (Aconito anthorae-Fraxinetum orni) 107

Inkább domb, mint hegyvidékek meredek lejtőin, mészkövön, dolomiton vagy más bázikus talajképző kőzetek többletvízhatástól független sekély talajain (SZV, FV, HK, ER, RE, RA, KMBE) kialakult erdőtársulások. Növényzetük összetétele szubmediterrán jellegű, ezért elsősorban a Dunántúlon terjedtek el. Zonalitásuk ennek ellenére vitatott. Fafajösszetételükre jellemző, hogy a cser és a molyhos(olasz) tölgy mellett tömeges a virágos kőris jelenléte, kevés a kocsánytalan tölgy. Előfordul még a barkócaberkenye, az ezüst hárs a mezei juhar és a mezei szil. Cserjeszintjük fejlett, elsősorban mészkedvelő fajokból tevődik össze: húsos som, bangiták, kecskerágók, mogyoró. Lágyszárú növényzetükben szintén mészkedvelő fajok uralkodnak. A szélsőségesen száraz – Festuca pseudodalmatica, Carex humilis – típusokban az erdőszerkezet hasonlít a karsztbokorerdőkéhez, az igen gyenge termőhelyeken (pl. KTTTVFLEN-FV-ISE-V) jellemző a molyhos tölgy túlsúlya, a cser igen kedvezőtlen fejlődést mutat. Az igen száraz -Festuca rupicola, Bromus erectus – típusok termőhelyein (pl. KTTTVFLEN-FV-SE-V) valamivel jobb a faállomány növekedése, a cser 60-70 éves korig tartható fenn. A száraz – Oryzopsis virescens, Brachypodium pinnatum, Lithospermum purpureo-coeruleum, Melica uniflora – típusok termőhelyei (pl. KTT-TVFLEN-RE-KMÉAG) a cser növekedéséhez kedvező feltételeket nyújtanak. A félszáraz – Poa nemoralis, Festuca heterophylla, és Mercurialis perennis – típusok termőhelyi vonatkozásokban gyakorlatilag megegyeznek a cseres-kocsánytalan tölgyesek félszáraz erdőtípusaival. A mészkedvelő tölgyesek elsősorban véderdő jellegű, florisztikai szempontból színes, fajgazdag társulások, ezért helyenkénti elfenyvesítésük szakmai és természetvédelmi szempontból egyaránt indokolatlan volt. I.2.4 Melegkedvelő tölgyesek (Molyhos-kocsánytalan tölgyesek) Társulások: Melegkedvelő tölgyes (Corno-Quercetum pubescentis) Magyar aszatos dolomittölgyes (Cirsio pannonici-Quercetum pubescentis) Nyúlfarkfüves tölgyes (Seslerio hungaricae-Quercetum virgilianae)

108

Mészkövön, dolomiton vagy semleges talajképző kőzeten (pl. andezit) alakultak ki, inkább kontinentális flóraelemeket tartalmazó erdőtársulások. Előfordulásuk az Északi Középhegységben gyakori. Fafajösszetételük annyiban különbözik a molyhos-cseres tölgyesétől, hogy a molyhos tölgy mellett a kocsánytalan tölgy uralkodik, ritkább a cser, a lisztes berkenye és a virágos kőris jelenléte. Cserjeszintjükben az egyéb cserjék mellett tömegesen fordul elő a húsos som. Erdőtípusaik: — szélsőségesen száraz: Festuca pseudodalmatica, Carex humilis, Sesleria hungarica — igen száraz: Festuca rupicola, Agropyron intermedium — száraz: Poa angustifolia, Lithospermum purpureo-coeruleum Brachypodium pinnatum, Melica uniflora — félszáraz: Poa nemoralis Ökológiai és erdőművelési szempontból hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a mészkedvelő tölgyesek. A klímazóna erdőtársulásainak összehasonlítását a 6. táblázat tartalmazza.

109

6. táblázat: A szubkontinentális jellegű, általában halomvidéki klimazonális erdőtársulások összehasonlítása

Termőhely Növényzet Klíma:

CS-KTT KTT

Hidrológiai

TVFLEN, VÁLT,

viszonyok:

SZIV

Genetikai talajtípusok:

Erdőtársulások AC KTT MOT-CS KTT (GYT) KTT

MOT-KTT KTT

TVFLEN, VÁLT

TVFLEN

TVFLEN

FV, HK, ER, RA,

SZV, SBE, PBE,

SZV, FV, HK, ER,

SZV, HK, ER, RA,

RE, BFÖLD, RBE,

PGBE

RA, RE, KMBE

RE, KMBE

CS, KTT, MJ,

KTT, NYI,

CS, MOT, VK,

KTT, MOT, CS,

BABE

MABE, RNY

KTT, BABE, MJ,

VK, MJ, MSZ

PGBE, Fafajok:

MSZ Cserjék:

FA, VGY, EGG,

—

CSGG

HUSO, KBG,

HUSO, OBG,

OBG, BKR,

BKR, CSKR

CSKR, MO Erdőtípusok: SZSZ

FEST P, CAR

FEST P,

HUM

SESL HUNG, CAR HUM

FEST RUP

CALL VULG,

FEST RUP,

FEST RUP,

VACC MYRT,

BROM ER

AGROP INT

ORYZ, BRACH

POA ANG,

PINN, LITHOSP,

LITHOSP, BRACH

MEL UNI

PINN, MEL UNI

MEL UNI, FEST

POA NEM, FEST

POA NEM

HET, POA NEM,

HET, MERC PER

ISZ

DESCH FLEX BRACH PINN, SZÁ

FSZ

LUZ A, CAL AR

POA ANG

CAR MONT ÜDE

BRACH SILV

110

I.3 A szubkontinentális-szubatlantikus jellegű, általában dombvidéki klímazónális erdőtársulások és erdőtípusaik (Gyertyános-tölgyesek) A klímazóna általános jellemzése Elsősorban dombvidékeinken illetve középhegységeink 450 m-nél alacsonyabb fekvésű területein (kivétel a síkvidéken is előforduló gyertyános-kocsánytalan tölgyes). A klíma jellege – szubkontinentális-szubatlantikus – átmeneti (A Dél-Dunántúlon szubmediterrán), az átlagos évi csapadék 650-750 mm, az évi középhőmérséklet 9-10 ºC, átlagos júliusi 14 h-s légnedvesség 56-59 % (GYT klíma). A termőhelyek hidrológiai viszonyai változatosak (TVFLEN, VÁLT, SZIV, IDŐSZ, ÁLLV). Csaknem valamennyi talajképző kőzet előfordul, a leggyakoribb genetikai talajtípusok az alábbiak: — üledék és hordalék talajok: HÖ, LH — sötét színű erdőtalajok: RE, RA — barna erdőtalajok: SBE, PGBE, PBE, ABE, BFÖLD, RBE, KBE, KMBE — réti talajok: ÖR — mocsári és ártéri erdőtalajok: RÉTIE, ÖE, LHE Az erdőtársulások állományalkotó fafajai a következők: KTT, KST, GY, CS, MJ, MK, MAK, VK, MSZ, CSNY, BABE, NYI, RNY, FRNY, MÉ, KH, NH, EH, SZG Erdőtársulás(csoport)ok Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek (GY-KTT) Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes (AC GY-KTT) Gyertyános-kocsányos tölgyesek (GY-KST) Mediterrán szubklíma hatású gyertyános-tölgyesek Dél-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyesek (DDT GY-KTT) Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes (DDT GY-KST) Gesztenyés-gyertyános-tölgyes (SZG-GY-T) Ezüsthársas-cseres-tölgyes (EH-CS-T) I.3.1 Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Társulások: Hegyvidéki gyertyános-tölgyes (Carici pilosae-Carpinetum) Felvidéki gyertyános-tölgyes (Waldsteinio-Carpinetum) 111

Dunántúli gyertyános-tölgyes (Cyclamini purpurascenti-Carpinetum) Jelentős területtel rendelkező természetes erdőtársulásaink. Domb-és hegyvidékek többletvízhatástól független (esetleg szivárgó vizű vagy változó vízellátású) erdőtalajain (RE, RA, LH, ABE, BFÖLD, RBE, KMBE, LHE) alakultak ki. Extrazónálisan 400 m tszf.-i magasságban is gyakran előfordulnak. Lombkoronaszintjükben uralkodik a kocsánytalan tölgy és a gyertyán, jellegzetes elegyfafajai a kis- és nagylevelű hárs, a mezei juhar, a madárcseresznye, ritkán a cser, a virágos kőris és a barkócaberkenye. Zárt állományaikban a cserjeszint fejletlen vagy hiányzik, jellegzetes faja a mogyoró. Lágyszárú növényzetükre inkább báziskedvelő (igen száraztól a félnedvesig) fajok jellemzők. A száraz – Melica uniflora – típus termőhelyein (pl. GYT-TVFLEN-RE-KMÉV) a kocsánytalan tölgy közepes növekedési erély mellett 80-90 éves korig tartható fenn. A félszáraz – Carex pilosa, Poa nemoralis, Hedera helix – típusok már lényegesen jobb termőhelyeken (pl. GYT-TVFLEN-ABE-KMÉ-V) alakultak ki, a jó növekedésű állományok vágáskora 100-110 év. Az üde – Galium odoratum, Brachypodium silvaticum – típusok általában szivárgó vizű termőhelyeken (pl. GYT-SZIV-RA-KMÉ-V) találhatók, s ezek nyújtják a legkedvezőbb feltételeket a kocsánytalan tölgy növekedéséhez. A félnedves –Oxalis acetosella, Carex silvatica – típusok az előzőkhöz hasonló termőhelyeken (pl. GYT-SZIV-ABE-MÉLY-V) fordulnak elő. A szárazabb erdőtípusok helyén gyakoriak a mesterséges cseresek és erdeifenyvesek, míg a jobb vízgazdálkodású típusok kultúrállományai az értékesebb fenyvesek (LF, VF, DF). I.3.2 Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Luzulo-Querco-Carpinetum) Az előzőekben ismertetett erdőtársulástól annyiban tér el, hogy savanyú kőzetek (riolit, gneisz, csillámpala, agyag) többletvízhatástól független (esetleg változó vízellátású) sekélyközépmély talajain (SBE, PBE, PGBE) alakult ki. Ennek megfelelően növényzete acidofil jellegű. Lombkoronaszintjében a kocsánytalan tölgy és a gyertyán mellett szórványosan a szelídgesztenye, a nyír, a rezgőnyár és a kislevelű hárs található. Cserjeszintje általában nincs.

112

Típusjelző lágyszárú növényei közül igen száraz vízgazdálkodásra utal a Vaccinium myrtillus és a Deschampsia flexuosa. Ezek az erdőtípusok sekély, kőzettörmelékes talajokon (pl. GYT-TVFLEN-SBE-SE-TÖ) fordulnak elő, faállományaik gyenge növekedésűek. A Luzula albida és a Calamagrostis arundinacea száraz típusok termőhelyei (pl. GYT-TVFLEN-PBE-KMÉ-HO) sem nyújtanak a közepesnél jobb lehetőségeket a kocsánytalan tölgy növekedéséhez és fejlődéséhez. A kultúrállományok közül elsősorban az erdeifenyveseket ültettek több-kevesebb sikerrel a mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyesek termőhelyein. I.3.3 Gyertyános-kocsányos tölgyesek Társulások: Alföldi gyertyános-tölgyes (Querco robori-Carpinetum) Dél-alföldi gyertyános-tölgyes (Carpesio abrotanoidis-Carpinetum) Kialakulásukban és elterjedésükben a meghatározó klimatikus viszonyok mellett (GYT klíma) a többletvíz játszott döntő szerepet. Síkságokon, valamint domb- és hegyvidékek folyóvölgyeiben fordulnak elő, inkább öntés és hordalák talajokon (HÖ, LH, ÖR, RÉTIE, ÖE), ritkábban barna erdőtalajokon (ABE, PGBE, RBE, KBE). Síkságokon a gyöngyvirágos tölgyeshez hasonlóan a tölgy-kőris-szil ártéri ill. ligeterdőkből származtathatók, de nem a kontinentális, hanem a szubatlantikus klímájú területeken. Dombvidéken a kőris-éger ligeterdő edafikus szukcessziójának eredményeként alakultak ki. Termőhelyeiknek hidrológiai viszonyai is az ártéri származást jelzik (VÁLT, IDŐSZ, ÁLLV). Lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy és a gyertyán mellett inkább vízigényes fafajok jelennek meg: magas kőris, magyar kőris, fehér nyár, rezgő nyár, mézgás éger, mezei szil, mezei juhar. Cserjeszintjükben gyakori a mogyoró, a kányabangita, a fagyal és a kutyabenge. Lágyszárú növényzetük üde-nedves viszonyokat jelez. Az üde – Convallaria majalis, Galium odoratum, Brachypodium silvaticum – típusok termőhelyein (pl. GYT-IDŐSZ-HÖ-MÉLY-V) jó növekedésű állományok találhatók. A félnedves – Aegopodium podagraria, Urtica dioica – típusok kötöttebb talajokon fordulnak elő (pl. GYT-IDŐSZ-PGBE-MÉLY-AG), s csak a gyertyán határozott jelenléte alapján különíthetők el a tölgy-kőris-szil ligeterdőktől, mivel ezek a típusok mindig tartalmazzák e kiinduló társulás elegyfafajait. 113

A nedves – Stachys silvatica, Circea lutetiana – típusok állományaiban már feltűnő a vízigényes elegyfafajok nagy részaránya, a termőhely csaknem mindig ártéri jellegű (pl. GYTÁLLV-HÖ-MÉLY-V). A gyertyános-kocsányos tölgyesek állományai általában igen jó növekedésűek, 120 évig is fenntarthatók, azonban eredeti termőterületük egy részét – a természetes felújítási nehézségek miatt – ma elsősorban nemes nyárasok foglalják el, amelyek fokozatos felszámolása és átalakítása folyamatban van. Mediterrán szubklíma hatású gyertyános- tölgyesek Az ide sorolt klimazonális erdőtársulások közös jellemzője az; hogy kialakulásukban és florisztikai összetételükben a mediterrán-szubmediterrán klímahatás érvényesült. Növényföldrajzi és ökológiai szempontból a már ismertetett gyertyános-tölgyes társulások geográfiai variánsainak tekinthetők. Elterjedési területük jól körülhatárolható, Magyarországon csak a Dél- és Nyugat-Dunántúl erdőgazdasági tájcsoportokban fordulnak elő. Elkülönítésükre számos – máshol elő nem forduló – növényfaj karakterisztikus jelenléte nyújt lehetőséget. Ilyenek a szlavón tölgy, az ezüst hárs, a magyar kőris, a szelídgesztenye, a félcserjék és a lágyszárúak közül a Smyrnium perfoliatum, a Ruscus aculeatus, a Ruscus hypoglossum, a Cyclamen purpurascens, az Anemone hepatica, a Lathyrus venetus, az Asphodelus albus, a Helleborus dumetorum és a Tamus communis. I.3.4 Dél- és délnyugat-dunántúli gyertyános- kocsánytalan tölgyesek Társulások: Délnyugat-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Helleboro dumetorum-Carpinetum) Dél-zalai gyertyános tölgyes (Anemoni trifoliae-Carpinetum) Mecseki gyertyános-tölgyes (Asperulo taurinae-Carpinetum) Termőhely és növényzet tekintetében némileg különböznek egymástól és a középhegységi gyertyános-kocsánytalan tölgyesektől, de erdőtípusaik közel azonosak. Jellemző az ezüst hárs, a nagylevelű hárs, az Asperula taurina, a Ruscus aculeatus és a Tamus communis jelenléte.

114

I.3.5 Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes (Fraxino pannonicae-Carpinetum) Állományai Magyarország legértékesebb gyertyános-tölgyesei. Kialakulása a Dráva és a Mura menti tölgy-kőris-szil illetve a gyertyános-kőrises ártéri erdők edafikus szukcessziójának eredménye. Legszebb állományai az Ormánságban találhatók, ahol a szlavón tölgy őshonosan fordul elő (Sellye, Dencsháza). Az Őrségben és a Göcseji fenyőrégióban a társulás pangóvizes, pszeudoglejes talajokon található, ezt az alábbi növények jól jelzik: Genista germanica, Luzula pilosa, Gentiana pneumonante. Lombkoronaszintjében a kocsányos tölgy mellett mindig jelen van a magyar kőris és az ezüst hárs, s gyakori a mézgás éger is. Cserjefajai a veresgyűrű som és a zselnicemeggy. A lágyszárú szintben a már említett növényeken kívül jellegzetesek a Helleborus dumetorum, a Ruscus-ok és a Lathyrus venetus. Erdőtípusai és erdőművelési tulajdonságai megegyeznek más tájaink gyertyános-kocsányos tölgyeseinek hasonló tulajdonságaival. I.3.6 Gesztenyés-gyertyános-tölgyes (Dél-zalai gyertyános-tölgyes) (Castaneo-QuercoCarpinetum) A mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyesekhez hasonló erdőtársulás, a középeurópai gyertyános-kocsánytalan tölgyesek déli, szubmediterrán változata. Savanyú vagy semleges kémhatású, káliumban gazdag talajokon, a szubatlantikusszubmediterrán klíma hatása mellett alakult ki. Ennek megfelelően csak a Dunántúl nyugati és délnyugati területein találhatók őshonos előfordulásai. Lombkoronaszintjében a kocsánytalan tölgy mellett tömegesen jelenik meg a szelídgesztenye. Elegyfajai a gyertyán, a kis- és nagylevelű hárs, esetleg az ezüst hárs. Cserjeszintje fejletlen, fajai a mogyoró, a kutyabenge, és a veresgyűrű som. Erdőtípusai megegyeznek a mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes és a gyertyános-kocsánytalan tölgyes (utóbbi félszáraz-üde) típusaival.

115

I.3.7 Ezüsthársas-cseres-tölgyes (Mecseki cseres-tölgyes) (Potentillo micranthaeQuercetum dalechampii) Inkább erdőművelési, mint ökológiai tulajdonságai miatt soroljuk a gyertyános-tölgyesek közé, cönológiailag a cseres-tölgyesekhez tartozik. A Dél-Dunántúlon, elsősorban a Mecsekben, a Zselicségben és Tolnában gyakori. Ezeken a területeken a jelentős évi csapadékmennyiség (700 mm) mellett a nyár száraz és meleg, így a gyertyánt a hársak kiszorítják az erdőtársulásból. A lombkoronaszintben a névadó fafajokon (KTT, CS, EH) kívül megtalálható a nagylevelű hárs, a madárcseresznye, a virágos kőris, a mezei juhar és a barkócaberkenye. Cserjeszintjét a húsos som és a kísérő fafajok sarjai alkotják. Erdőtípusai: —

száraz: Luzula luzuloides, Melica uniflora

—

félszáraz: Poa nemoralis, Festuca heterophylla, Festuca drymeia

Az ezüsthársas-cseres-tölgyes a cseres-tölgyes és a gyertyános-tölgyesek átmeneti erdőtársulásának is tekinthető. A klímazóna erdőtársulásainak összehasonlítását a 7. táblázat tartalmazza.

116

7. táblázat: A szubkontinentális-szubatlantikus jellegű, általában dombvidéki klimazonális erdőtársulások összehasonlítása

Termőhely Növényzet Klíma:

1. GY-KTT 4. DDT GY-KTT GYT

Hidrológiai

TVFLEN, SZIV,

viszonyok:

VÁLT

Genetikai

LH, RE, RA,

talajtípusok

Fafajok:

Cserjék:

VÁLT, IDŐSZ,

FN

TVFLEN, VÁLT

ÁLLV

BFÖLD, ABE,

RBE, KBE, ÖR, ÖE,

PGBE, RÉTIE

RBE, KMBE, LHE

RÉTIE

SBE, PBE, PGBE

KTT, GY, KH, NH,

KTT, GY, NYI,

KST, GY, MK,

CS, KTT, EH,

EH (4), MJ, CSNY,

RNY, KH, SZG

MAK, FRNY, RNY,

NH, CSNY, VK,

CS, VK, BABE

(6), EH, NH (6-6)

MSZ, MJ, MÉ, EH (5)

MJ, BABE

MO

KBN, VGY (6),

KBG, KBN, VGY (5)

—

MO

MO

VACC MYRT, DESCH FLEX MEL UNI

LUZ LUZ,

LUZ A, MEL

CAL AR

UNI

CAR PIL,

POA NEM,

POA NEM,

POA NEM,

CAR PIL (6-6)

FEST HET,

HED HEL ÜDE

GYT, (KTT)

BFÖLD, RBE,

ISZ

FSZ

TVFLEN, VÁLT

7. EH-CS-T

HÖ, LH, ABE, PGBE,

Erdőtípusok: SZÁ

Erdőtársulások 2. AC GY-KTT 3. GY-KST 6. SZG-GY-T 5. DDT GY-KST GYT GYT

GAL OD,

FEST DRYM GAL OD (6)

CONV, GAL OD,

BRACH SILV

BRACH SILV,

OXALIS, CAR

AEGPOD, URTICA

SILV NE

CIRC LUT, STACHYS

117

I.4 Közép- és magashegységi bükkös régió, szaubatlantikus klímazóna erdőtársulásai, erdőtípusai (montán és szubmontán bükkösök) A klímazóna általános jellemzése A klímazóna a bükkösök elterjedési területével esik egybe. Magyarország jelenlegi erdőterületének csak 9,5 %-a alkalmas a bükk tenyészetére, azaz ekkora terület jellemezhető az ún. bükkös klímával. A Magyar Középhegység és a magasabb hegységek (Mecsek, Kőszegi- és Sopronihegység) valamint a Zselicség illetve a Nyugat-Dunántúl csapadékos, humid klímájú dombvidékei (250-300 m) tartoznak ide. Az átlagos évi csapadék 750-850 mm, az átlagos évi középhőmérséklet 7-9,5 ºC, a júliusi 14 h-s légnedvesség átlaga 60-65 %. A domborzat klímát módosító hatása a magas- és középhegységi bükkösök elterjedését jelentősen befolyásolja. A hegységek északi oldalain gyakran csak 300 m alatt, a déli oldalon pedig 700 m fölött jelennek meg állományai (extrazonalitás). A zóna illetve régió leggyakoribb talajképző kőzetei a mészkő, a dolomit, az andezit, a lösz, az agyag, a gneisz, a csillámpala és a fillit. A magas fekvésnek megfelelően a hidrológiai viszonyokat a talajvíz nem befolyásolja (TVFLEN, VÁLT, SZIV). A leggyakoribb genetikai talajtípusok az alábbiak: — váztalajok: SZV — sötét színű erdőtalajok: RE, RA — barna erdőtalajok: SBE, PBE, PGBE, ABE, RBE, BFÖLD — mocsári és ártéri erdőtalajok: LHE Az erdőtársulások állományalkotó fafajai a következők: B, GY, KTT, KH, NH, KJ, NYI, RNY, MABE, MK, HJ, HSZ Erdőtársulás(csoportok)ok Középhegységi (gyertyános-) bükkösök (GY-B) Mészkerülő bükkösök (AC B) Hegyvidéki bükkös (HV B) Mediterrán szubklíma hatású bükkösök Dél-dunántúli bükkösök (DDT B) Mecseki bükkös (MECS B) Az egyes erdőtársulások elterjedését a 12. táblázat szemlélteti. 118

I.4.1 Középhegységi (gyertyános-) bükkösök Társulások: Északi-középhegységi bükkös (Melittio-Fagetum) Dunántúli-középhegységi bükkös (Daphno laureolae-Fagetum) Nyugat-dunántúli bükkös (Cyclamini purpurascentis-Fagetum) Erdőművelési és ökológiai szempontból az erdőtársulások között nincs lényeges különbség. Elterjedésükre és termőhelyi viszonyaikra az általános részben leírtak érvényesek. Az erdőtársulások lombkoronaszintjében idős korban már csak a bükk uralkodik, fiatal és középkorú állományokban azonban mindig elegyes. Elegyfafajai a gyertyán, a kis- és nagylevelű hárs, a korai juhar és a kocsánytalan tölgy. Előfordulhat még a hegyi juhar, a hegyi szil és a magas kőris. Cserjeszintjük általában nincs. Lágyszárú növényzetük alapján az alábbi erdőtípusok különíthetők el: A száraz – Melica uniflora – típus általában kőzethatású talajokon található (pl. BTVFLEN-RE-KMÉ-AG), állománya gyenge-közepes növekedésű. A félszáraz – Carex pilosa, Poa nemoralis, Festuca drymeia – típusok elterjedése a jobb minőségű kőzethatású, illetve a gyengébb termékenységű barna erdőtalajokon gyakori (pl. B-SZIV-RA-KMÉ-V). A száraz és félszáraz típosokban a természetes felújítást a sűrű gyepszőnyeg jelentősen megnehezíti. Az üde – Galium odoratum vagy nudum – típusok jelzik a bükkösök legjobb termőhelyeit (pl. B-TVFLEN-ABE-MÉLY-V), ahol az állományok fatermési tulajdonságai igen jók (100 éves korban 800-900 m3/ha), s felújításukhoz is kedvezőek a feltételek. A félnedves – Oxalis acetosella, Carex silvatica, Mercurialis perennis, Lamium galeobdolon, Aegopodium podagraria, Circaea lutetiana és Knautia drymeia – típusok termőhelyein (pl. B-SZIV-PGBE-MÉLY-V) szintén igen jó növekedésű bükkösök találhatók. A nedves – Dryopteris filix-mas, Athyrium filix-femina, Impatiens noli-tangere – típusok inkább völgyekben, patakok mentén (pl. B-SZIV-LHE-IMÉ-V) alakultak ki. A félnedves-nedves erdőtípusok talajai hajlamosak az erős elgyomosodásra, ezért – bár kiváló bükk termőhelyek – természetes felújításuk nagy körültekintést igényel. A középhegységi bükkösök helyén található leggyakoribb kultúrerdők a luc- és vörösfenyvesek. 119

I.4.2 Mészkerülő bükkösök Társulások: Középhegységi mészkerülő bükkös (Luzulo nemorosae-Fagetum sylvaticae) Nyugat-dunántúli mészkerülő bükkös (Galio rotundifoliae-Fagetum) Mecseki mészkerülő bükkös (Sorbo torminalis-Fagetum) Sekély, száraz, savanyú talajokon (SZV, SBE, PBE, PGBE) a bükkös klímájú területeken gyakori erdőtársulás. Lombkoronaszintjükben a gyenge növekedésű bükk mellett a talaj savanyúságát jól tűrő fafajok – nyír, rezgőnyár, madár(barkóca)berkenye, kislevelű hárs és ritkán a kocsánytalan tölgy ill. a gyertyán – jelennek meg. Cserjeszintjük nincs. Lágyszárú növényzetük savanyú, száraz-igen száraz vízgazdálkodást jelez. Az igen száraz – Vaccinium myrtillus, Deschampsia flexuosa – típusok sekély talajokon (pl. B-TVFLEN-SBE-SE-V) fordulnak elő. A száraz –Luzula albida, Calamagrostis arundinacea – típusok termőhelyein (pl. BVÁLT-PBE-KMÉ-V) közepes növekedésű bükkösök találhatók. A mészkerülő bükkösök viszonylag gyengébb fatermése sem jelentéktelen, ezért erdeiés lucfenyvessé történő átalakításuk nem indokolt. I.4.3 Hegyvidéki bükkös (Aconito-Fagetum) Csak az Északi Középhegységben fordul elő 700 m-nél magasabban fekvő területeken. A középhegységi bükkös régiója felett helyezkedik el, számos hasonlóság mellett növényzetük összetételében lényeges különbségek is felfedezhetők. A különbséget az eltérő termőhelyi viszonyok okozzák. A 700 m feletti régiókban a klíma kiegyenlítettebb, hűvösebb, csapadékosabb. A talajok inkább savanyú kémhatásúak (SBE, PBE, PGBE, ABE) középmély-mély termőréteggel. A hegyvidéki bükköst elegyetlen bükkösnek is szokták nevezni, mivel lombkoronaszintjében már középkorban is a bükk uralkodik. Fiatalabb korban elegyes, de elegyfafajai közül hiányzik a gyertyán. Elegyfafajai a magas kőris, a hegyi és a korai juhar, a hegyi szil és a madárberkenye. A fák törzse gyakran zúzmós. Gyér, fejletlen cserjeszintjében mogyoró, fekete és fürtös bodza, kecskefűz és ritkán málna található. 120

Üde, félnedves és nedves erdőtípusai vannak. Az üde típusok jellegzetes növényei a Festuca silvatica (altissima) és a Prenanthes purpurea. A termőhely (pl. B-TVFLEN-PBE-MÉLY-V) hasonlít a mészkerülő bükkös azonos típusának termőhelyéhez. A félnedves – Aconitum vulparia, Aegopodium podagraria – típusok inkább változó vízellátású területeken (pl. B–VÁLT-PGBE-KMÉ-AG) fordulnak elő. A nedves – Impatiens noli-tangere, Lunaria rediviva és Petasites albus – típusok kialakulása gyakran szivárgó vízhez kötött (pl. B-SZIV-ABE-MÉLY-V). A montán bükkösök állományai kiváló növekedésűek, felújításuk könnyebb, mint a szubmontán bükkösöké. Termőhelyeik luc-, jegenye- és vörösfenyő állományok számára is kedvezőek. Mediterrán szubklíma hatású bükkösök Közös jellemzőjük, hogy növényzetükben a szubmediterrán klímahatás következtében több déli flóraelem található. Ennek megfelelően elterjedésük a Dél- és Délnyugat-Dunántúlra korlátozódik (geográfiai variánsok). I.4.4 Dél-dunántúli bükkösök Társulások: Dél-dunántúli bükkös (Vicio oroboidi-Fagetum) Dél-dunántúli homoki bükkös (Leucojo verni-Fagetum) Dél-zalai bükkös (Dornico austriaci-Fagetum) A Göcsej, a Déli Pannonhát, a Vas-Zalai hegyhát és Somogy csapadékban gazdag (800900 mm) vidékeinek jellegzetes erdőtársulásai. Szubmediterrán jellegüket a Vicio oroboides, a Lathyrus venetus, a Lamium orvala és a Cyclamen purpurascens jelzik. Termőhelyük általában mély termőrétegű, esetenként podzolosodó vagy pszeudoglejes agyagbemosódásos barna erdőtalaj, a homoki bükkösben rozsdabarna erdőtalaj. Lombkoronaszintjükben a bükk mellett a gyertyán, a kislevelű hárs, a kocsánytalan tölgy és a szelídgesztenye fordulnak elő. Cserjeszintjük nincs. Erdőtípusaik a középhegységi bükkös erdőtársulások típusaival azonosak, azonban ritkák a száraz és nedves típusok. A dél-zalai bükkösök Magyarország legnagyobb faterméssel rendelkező erdei, fakészletük meghaladhatja 100 éves korban a hektáronkénti 1000 m3-t is (Oltárc 1200 m3/ha).

121

I.4.5 Mecseki bükkös (Helleboro odori-Fagetum) A Mecsekben, a Zselicségben és a Baranya-Somogy-Tolnai löszháton előforduló erdőtársulás a bükk számára valamivel kedvezőtlenebb körülmények között alakult ki, mint a más középhegységi bükkösök, fatermése is gyengébb. Az említett területeken az átlagos évi csapadék nem éri el a 800 mm-t, a nyár meleg és száraz. A talajképző kőzet löszös-agyag, a genetikai talajtípus többnyire agyagbemosódásos barna erdőtalaj. Lombkoronaszintjében a bükk mellett az ezüst hárs még idős korban is megtalálható, előfordul még a nagylevelű hárs és a gyertyán. Cserjeszintjét hárs sarjak képezik. Lágyszárú szintjében több mediterrán flóraelem található, mint a zalai bükkösében. Erdőtípusai: — száraz: Melica uniflora — félszáraz: Carex pilosa, Festuca drymeia — üde: Galium odoratum, Nudum A mecseki bükkösökben a felújulási fázistól kezdődően egészen 80-100 éves korig az ezüst hárs – erős társulásképessége miatt – komoly erdőművelési problémát jelent. Helytelen felújítási és nevelési tevékenység következtében az állományok könnyen elhársasodnak. A klimazonális erdőtársulások összehasonlítását a 8. táblázat tartalmazza.

122

8. táblázat: A szubatlantikus jellegű, általában középhegységi klimazonális erdőtársulások összehasonlítása

Termőhely Növényzet Klíma: Hidrológiai

Erdőtársulások 1. GY-B 3. DDT B 2. AC B 4. MECS B B B TVFLEN, VÁLT, SZIV

talajtípusok:

Fafajok:

B

TVFLEN,

TVFLEN,

VÁLT

VÁLT, SZIV

RE, RA, ABE,

SZV, SBE, PBE,

ABE, PGBE,

BFÖLD. RBE, LHE

PGBE

SBE, PBE

B, GY, KH, NH, KTT,

B, NYI, RNY,

B, MK, KTT,

SZG (3),EH (4), KJ

MABE, KH,

HJ, HSZ, KJ

viszonyok: Genetikai

5. HV B

KTT, GY Cserjék:

—

—

MO, FÜBD, FBD, KFÜ

Erdőtípusok:

VACC MYRT,

ISZ

DESCH FLEX

SZÁ

MEL UNI

LUZ LUZ, CAL AR

FSZ ÜDE

CAR PIL, POA NEM, FEST DRYM GAL OD, NUDUM

FEST SILV, PREN PURP,

FN

OXALIS, CAR SILV,

ACON VULP,

MERC PER, AEGPOD,

AEGPOD

LAM GAL, CIRC LUT, KNAUT

NE

ATHYR, DRYOPT,

IMP, LUN,

IMP

PET A

123

I.5 A nyugat-dunántúli (szub-)atlantikus klímazóna erdőtársulásai, erdőtípusai (lombelegyes fenyvesek) A klímazóna általános jellemzése A Nyugat-Dunántúl legcsapadékosabb területei sorolhatók az atlantikus klímazónába A klímára jellemző, hogy az átlagos évi csapadék meghaladja a 800 mm-t, az átlagos évi hőmérséklet nem éri el a 8,5 ºC-ot, a júliusi 14-h-s légnedvesség átlagértéke 65 % felett van (B-LF klíma). A geológiai viszonyok változatosak, gyakoribb talajképző kőzetek a lösz, az agyag és a fillit. A klímazóna termőhelyei nagyrészt többletvízhatástól függetlenek, de gyakori a változó vízellátás és szivárgó vízhatás is érvényesülhet. A leggyakrabban előforduló genetikai talajtípusok: — váztalajok: HH (csak Fenyőfőn) — barna erdőtalajok: SBE, PBE, PGBE, ABE, RBE Az erdőtársulások állományalkotó fafajai: B, MK, HJ, KJ, HSZ, JF, LF, MABE, EF, NYI, RNY, KTT (csak Fenyőfőn: KST, GY, CS, MOT, MJ, MSZ). Erdőtársulás(csoport)ok Jegenyefenyves-bükkös (JF-B) Mészkerülő fenyőelegyes lombos erdők (AC EF) Mészkedvelő erdeifenyves (BAZ EF) Homoki erdeifenyves (HOM EF) Jegenyefenyves-lucos (JF-LF)

I.5.1 Jegenyefenyves-bükkös (Abieti-Fagetum) Magas hegységekben a jegenyefenyves-bükkös öv átmenetet képez a bükkös és a lucfenyves övek között. Az erdőtársulás ezért Magyarországon csak extrazonálisan a nyugati határszélen a Kőszegi-hegységben fordul elő, bár őshonos állományainak itt is csak töredékei találhatók. Kiegyenlítettebb klimatikus viszonyok mellett fordul elő, mint a magashegységi bükkös, nálunk gazdasági jelentősége csekély.

124

Állományainak lombkoronaszintjében a bükk és a jegenyefenyő uralkodik, elegyfafajai a korai és a hegyi juhar, a hegyi szil, a magas kőris és a madárberkenye. Az elegyfafajok jelenléte csak a felújulási fázistól a középkorig jellemző. Cserjeszintje fejletlen, fajai a málna, a fürtös bodza és a mogyoró. Üde, félnedves és nedves erdőtípusai az alábbiak szerint különíthetők el: — üde: Oxalis acetosella, Mercurialis perennis — félnedves: Athyrium filix-femina — nedves: Dryoptheris filix-mas, Aruncus sylvestris Mivel a jegenyefenyő fejújulását a vad szinte lehetetlenné teszi, eredeti termőhelyeit mesterséges lucosokkal hasznosították. I.5.2 Mészkerülő fenyőelegyes lombos erdők Társulások: Mészkerülő fenyves-tölgyes (Genisto nervatae-Pinetum) Mohás fenyves- tölgyes (Aulacomnio-Pinetum) Nyugat-Dunántúl csapadékos területein (Őrség, Göcsej, Vendvidék, Vas-Zalai hegyhát, Vas megyei dombvidék) fordulnak elő. Kialakulásukat a klíma mellett döntően a talajviszonyok befolyásolták. A klíma alapján elegyes bükkösöknek kellett volna megjelenniük, azonban a mészkerülő erdeifenyvesek talajai annyira savanyúak és gyenge termékenységűek (SBE, PBE, PGBE), hogy azokon zárt lomberdők nem tudnak megélni. A társulások átmeneti jellegűek, magára hagyva lomberdővé alakulnának át. Az állományokban az erdeifenyő gyakran elegyetlen lombkoronaszintet képez, szórványos elegyfafajai a kocsánytalan és kocsányos tölgy, a nyír és a rezgőnyár, s a második szintben gyakran megjelenik a bükk és a gyertyán. Cserjeszintjük gyér, fajai a kutyabenge, a füles fűz, a boróka és a kökény. Lágyszárú növényzete hasonló erdőtípusokat jelez, mint a már ismertetett acidofil erdőtársulások gyepszintje. Az igen száraz – Calluna vulgaris, Cladonia sp.– típusok termőhelyén (pl. BTVFLEN-SBE-AG) a pionír jellegű nyíres-erdeifenyves állományok tudnak csak megélni. A száraz –Vaccinium myrtillus, Deschamsia flexuosa – típusok lazább szövetű talajokon (pl. B-TVFLEN-PBE-KMÉ-HO) fordulnak elő.

125

A félszáraz –Luzula albida, Calamagrostis arundinacea – típusok állományai általában lombelegyesek, termőhelyük gyakran pangóvizes (pl. B-VÁLT-PGBE-KMÉ-V). A mészkerülő erdeifenyvesekben az erdeifenyő őshonosan fordul elő, az állományok természetes úton is felújíthatók, ezért fenntartásuk indokolt. I.5.3 Mészkedvelő erdeifenyves (Lino flavae-pinetum) (Zalai erdeifenyves) Alpin reliktum erdőtársulás, Magyarországon egyedül a Vas-Zalai hegyhát homokkő kibúvásain ismert néhány előfordulása. Talaja barnaföld, vagy csonka barna erdőtalaj. Lombkoronaszintjében az erdeifenyő a bükkel és a kocsánytalan tölggyel elegyedik. Cserjeszintjében a fürtös zanót, a kutyabenge és a bangiták találhatók. Lágyszárú növényzetében a névadó fajon kívül száraz vízgazdálkodást jelző – Brachypodium pinnatum, Cytisus nigricans, Bromus erectus – növények fordulnak elő. Védett, ritka erdőtársulás, gazdasági jelentősége nincs.

I.5.4 Homoki erdeifenyves (Festuco vaginatae-Pinetum) (Fenyőfői erdeifenyves) A Fenyőfő-Bakonyszentlászlói homokvidék szigorúan védett, egyedi erdőtársulása. A dunai eredetű, meszes – de felső szintjében kilúgozott durva homokon a mostoha talajviszonyok miatt a zónális gyertyános- ill. cseres-tölgyesek nem alakulhattak ki, a körülményekhez leginkább az erdeifenyő (őshonossága vitatott) tudott alkalmazkodni. A társulás lombkoronaszintje elegyes, az erdeifenyőn kívül mind a négy hazai Quercus faj megtalálható, a második koronaszintet a gyertyán, a mezei juhar és a mezei szil alkotják. Cserjeszintje fejlett, fajai a galagonyák, a kökény, a boróka és a sóskaborbolya. Erdőtípusai: — szélsőségesen száraz: Festuca vaginata (pl. GYT-TVFLEN-HH-KMÉ-DHO) — igen száraz: Festuca rupicola (pl. GYT-TVFLEN-HH-KMÉ-HO) — száraz: Brachypodium pinnatum (pl. GYT-TVFLEN-RBE-SE-HO)

126

I.5.5 Jegenyefenyves-lucos (Bazzanoi-Abietum) Szubalpin erdőtársulás, ezért Magyarországon csak extrazonálisan a Kőszegi-hegységben és a Vas megyei dombvidéken fordul elő, párás, nedves völgyekben. Eredeti állományait a mesterséges jegenyefenyő elegyes lucosoktól nehéz megkülönböztetni. A Kőszegi-hegységben a két főfafaj mellett megtalálható a havasi éger. Cserjeszintje nincs. Üde (nudum), félnedves (Oxalis acetosella) és nedves (Athyrium filix-femina) erdőtípusai általában szivárgó vizű termőhelyeken (pl. LF-SZIV-LHE-MÉLY-V) találhatók. Európa magasabb hegységeiben igen száraz-félszáraz típusai is vannak. A klimazonális erdőtársulások összehasonlítását a 9. táblázat tartalmazza.

127

9. táblázat: A nyugat-dunántúli atlantikus jellegű klímazónális erdőtársulások összehasonlítása

Termőhely Növényzet

Erdőtársulások JF-B

AC EF

BAZ EF

B, (LF)

B, (LF)

B

Hidrológiai

TVFLEN,

TVFLEN,

TVFLEN

viszonyok:

VÁLT, SZIV

VÁLT

Genetikai

PGBE, ABE,

SBE, PGBE,

SBE, PBE

PBE

B, JF, HSZ,

EF, B, KTT,

HJ, KJ, MK,

NYI, RNY

Klíma:

talajtípusok: Fafajok:

HOM EF GYT (KTT) TVFLEN

JF-LF B, (LF) TVFLEN, VÁLT, SZIV

BFÖLD, RA

HH, RBE

PBE, PGBE, LHE, ABE

EF, B, KTT

EF, KTT,

LF, JF, HVÉ

KST, CS,

MABE

MOT, GY, MJ, MSZ

Cserjék:

MÁ, FÜBD,

KBN, KÖK,

SEZA, FZA,

CSGG,

MO

KBO, FÜFÜ

KBN, KBG

KÖK,

—

KBO, SBO Erdőtípusok:

FEST

SZSZ

VAG

ISZ

SZÁ

CALL VULG,

FEST

CLADONIA

SULC

VACC

BRACH

BRACH

MYRT,

PINN, CYT

PINN

DESCH FLEX

NIGR, BROM ER

FSZ

LUZ LUZ, CAL AR

ÜDE

OXALIS

NUDUM

MERC PER

FN

ATHYR

OXALIS

NE

DRYOPT,

ATHYR

ARUNCUS

128

II. Intrazonális erdőtársulások Olyan erdőtársulások tartoznak ide, amelyek kialakulásában a klíma csak másodlagos szerepet játszott a döntően befolyásoló szélsőséges talaj- és hidrológiai viszonyok mellett. A szélsőséget vagy a víz túlzott hiánya vagy túlzott bősége jelenti, amely viszonyokat nem minden – egyébként klímazónájában lévő – fafaj tud elviselni. Az igen sekély termőrétegű, gyenge vízgazdálkodású talajokon xerofil, míg a vízben bővelkedő termőhelyeken hidrofil intrazónális társulásokat különíthetünk el. II.1 Xerofil intrazonális erdőtársulások Sekély, eróziónak kitett, vízben és tápanyagban szegény talajokon fordulnak elő. Állományaik mindig elegyesek, megtalálhatók bennük a szomszédos klímazónák és régiók főfafajai, de uralomra jutni a mostoha talajviszonyok miatt nem tudnak. Általában kisebb területeket foglalnak el, véderdő jellegük miatt közvetlen gazdasági jelentőségük nincs. Termőhelyi viszonyaik alapján a xerofil intrazonális erdőtársulások az alábbiak szerint csoportosíthatók: Karsztbokorerdők Szikla- és törmeléklejtő erdők Sziklai bükkösök és karszterdők Szurdokerdők II.1.a./ Karsztbokorerdők A zárt tölgyes és gyertyános-tölgyes klímában egyaránt megtalálhatók, általában déli, délnyugati kitettségű, meredek domb- és hegyoldalakon. Bázikus vagy semleges talajképző kőzetek (mészkő, dolomit, andezit) sekély, száraz váz- illetve kőzethatású talajain (SZV, FV, RE, HK, ER) alakultak ki, 200-500 m tengerszint feletti magasságban. Állományaik ligetszerűek, a lombkorona-záródás nem éri el az 50 %-ot. Fejlett cserje- és gyepszintjük van, növényzetükben több déli flóraelem fordul elő. Fatermésük gyenge, önreprodukáló képességük jó, stabil ökoszisztémák. Állományalkotó fafajaik: KTT, MOT, OLT, EH, CS, VK, BABE, MSZ, MJ 129

Erdőtársulások (az elkülönítés a talajképző ill. ágyazati kőzet szerint történik) Cserszömörcés karsztbokorerdő (CSSZ-KBE) Sajmeggyes karsztbokorerdő (SM-KBE) Mecseki karsztbokorerdő (MECS KBE) A három erdőtársulás fafajösszetétele gyakorlatilag azonos, cserjeszintjük és lágyszárú növényzetük is csak néhány fajban különbözik. II.1.a./1 Cserszömörcés karsztbokorerdő (Cotino-Quercetum pubescentis) A Dunántúli Középhegység, a Tornai karszt és a Cserhát dolomit, ritkábban mészkő alapkőzetű területein fordul elő, extrém – sekély, száraz – talajokon. Cserjeszintjében szinte valamennyi mészkedvelő faj megtalálható, jellemző a cserszömörce jelenléte. Lágyszárú növényzete alapján az alábbi erdőtípusok különíthetők el: — szélsőségesen száraz: Festuca glauca — igen száraz: Bromus erectus, Festuca rupicola, Carex humilis — száraz: Oryzopsis virescens, II.1.a./2 Sajmeggyes karszbokorerdő (Ceraso mahalab-Quercetum pubescentis) A Magyar Középhegység mészkő ágyazati kőzetű területeinek igen sekély, száraz vázill. rendzina talajain alakult ki. Cserjeszintjében a mészkedvelő cserjék mellett a sajmeggy tömegesen jelenik meg. Lágyszárú növényzete illetve erdőtípusai: — igen száraz: Festuca rupicola, Carex humilis, Bromus erectus — száraz: Brachypodium pinnatum — félszáraz: Melica uniflora II.1.a./3 Mecseki karsztbokorerdő (Inulo spireifoliae-Quercetum pubescentis) Csak a Mecsekben és a Villányi-hegységben fordul elő. Lombkoronaszintjében igen sok a virágos kőris. Cserjeszintjének összetétele a sajmeggyes karsztbokorerdőéhez hasonló. Lágyszárú növényzetében több kárpáti-pannon flóraelem található. Erdőtípusai: 130

— szélsőségesen száraz: Festuca pseudodalmatica — igen száraz: Festuca rupicola, Carex humilis, Poa pannonica, Agropyron intermedium — száraz: Poa angustifolia, Brachypodium pinnatum II.1.b./ Szikla- és törmeléklejtő-erdők Magasabb hegységeinkben gerinceken, sziklakibúvásokon, meredek köves lejtőkön alakultak ki, sekély, magas váztartalmú váz- és rendzina talajokon. Termőhelyük a karsztbokorerdők termőhelyétől a klimatikus viszonyok tekintetében tér csak el. Régebben ezeket az asszociációkat a bükkösök azonális erdőtársulásainak nevezték, mivel előfordulásuk elsősorban a bükkös, ritkábban a gyertyános-tölgyes klímájú területekre jellemző. Gyenge-közepes fatermésű állományaik többnyire véderdők. Fafajösszetételük változatos, állományalkotó fafajaik a következők: B, KH, NH, EH, MK, VK, KJ, HJ, MJ, CS, KTT, GY, TF, BABE Erdőtársulás(csoport)ok Hárs-kőris sziklaerdők (H-K SZKLE) Sziklai hárserdő (SZKL H) Hárs-kőris törmeléklejtő-erdők (H-K TML-E) Ezüsthársas törmeléklejtő-erdő (EH TML-E) II.1.b./1 Hárs-kőris sziklaerdők Társulások: Hársas-kőrises sziklaerdők (Tilio-Fraxinetum excelsioris) Szilikát sziklaerdő (Sorbo-Quercetum petraeae) A másnéven sziklai sztyepperdőknek is nevezett társulások az Északi Középhegység szélnek, napnak kitett sziklás tetőin, általában rendzina talajon alakultak ki, a bükkösök felett. Lombkoronaszintjükben a nagylevelű hárson és a magas kőrisen kívül előfordul a hegyi és a korai juhar, a hegyi szil, a cser a berkenyék és a kocsánytalan tölgy. Cserjeszintjük gyér: húsos som, egybibéjű galagonya, varjútövis benge. Erdőtípusaik az alábbi lágyszárú növényekkel jellemezhetők: — igen száraz: Sesleria hungarica, Poa pannonica — száraz: Melica uniflora — félszáraz: Poa nemoralis 131

II.1.b./2 Sziklai hárserdő (Tilio-Sorbetum) Ritka erdőtársulás, csak a Bükkben fordul elő szórványosan. Lombkoronaszintjében a nagylevelű hárson és a lisztes berkenyén kívül megtalálható a bükk és a hegyi juhar. Cserjeszintje jelentéktelen. Csak igen száraz – Carex humilis – típusa ismert. II.1.b./3 Hárs-kőris törmeléklejtő-erdők Társulások: Dolomit törmeléklejtő erdő (Primulo veris-Tilietum platyphyllae) Törmeléklejtő erdő (Mercuriali-Tilietum) Andezit törmeléklejtő erdő (Poa pannonicae-Quercetum petraeae) Hegységeink sekély mészkő-dolomit vagy andezit törmelékes északi lejtőin alakultak ki, magas váztartalmú rendzina talajokon. Lombkoronaszintjükben a nagylevelű hárs és a magas kőris mellett gyakori a gyertyán, a kislevelű hárs, a kocsánytalan tölgy és a korai juhar. Gyér cserjeszintjükre jellemző a veresgyűrű som és a mogyorós hólyagfa jelenléte. Száraz-félszáraz – Melica uniflora – és üde – Mercurialis perennis – típusaik vannak. Fatermési tulajdonságaik nem kedvezőtlenek, azonban talajvédelmi rendeltetésük fontosabb. II.1.b./4 Ezüsthársas törmeléklejtő-erdő (Tilio tomentosae-Fraxinetum orni) A Mecsek egyik jellegzetes erdőtársulása. Termőhelye és növényösszetétele az előző erdőtársuláséhoz hasonló, a magas kőris helyett a virágos kőris jellemző, az ezüst hárs tömegesen jelenik meg, és előfordul a Ruscus aculeatus is. II.1.c./ Sziklai bükkösök és karszterdők A Magyar Középhegység mészkő és dolomit hegyeinek gerincein, kimondottan bükkös klímájú területeken, a déli oldalak mészkedvelő tölgyeseinek és az északi oldalak bükköseinek találkozásánál alakultak ki. Ennek megfelelően fafajösszetételük változatos, de állományaik fatermése – a sekély váz- és rendzina talajokon – jelentéktelen. 132

Állományalkotó fafajaik: B, VK, KTT, CS, NH, KJ, MJ, MOT, GY, BABE Erdőtársulás(csoport)ok Sziklai bükkösök (SZKL B) Elegyes karszterdő (VK-B) Tiszafás karsztbükkös (TF-B) II.1.c./1 Sziklai bükkösök Társulások: Nőszőfüves sziklai bükkös (Epipactio atrorubentis-Fagetum) Nyúlfarkfüves sziklai bükkös (Seslerio hungaricae-Fagetum) Szórványosan a Bükkben, a Pilisben és a Naszályon fordulnak elő. Ligetes szerkezetű bükkösök, elegyfafajaik a kocsánytalan tölgy, a juharok és a barkócaberkenye. Cserjeszintjük fejletlen, jellegzetes faja a gyöngyvessző. Csak szélsőségesen száraz – Sesleria hungarica – és igen száraz – Carex humilis erdőtípusaik vannak. Véderdők, gazdasági jelentőségük nincs. II.1.c./2 Elegyes karszterdő (Fago-Ornetum) A Dunántúli Középhegység dolomit hegyein és a Bükkben található elegyes, hézagos szerkezetű erdőtársulás. Fafajösszetételének érdekessége, hogy a bükk és a gyertyán mellett megtalálható a molyhos tölgy, a kocsánytalan tölgy, a cser, a virágos kőris, a mezei juhar, a lisztes- és a barkócaberkenye. Gyér cserjeszintjét szubmediterrán fajok alkotják: cserszömörce, sajmeggy, húsos som. Igen száraz – Carex humilis – és száraz – Carex alba, Oryzopsis virescens – erdőtípusai gyakoriak. Állományai véderdők.

133

II.1.c./3 Tiszafás-karsztbükkös (Taxo-Fagetum) A bakonyi Szentgál község határában lévő dolomithegyeken (Miklóspálhegy, Balogszeg) kialakult reliktum erdőtársulás, amelyet Majer Antal (1980) mint őshonos, természetes társulást határozott meg. Termőhelye bükkös klímájú, többletvízhatástól független rendzina talaj. Lombkoronaszintjét a bükk uralja, a második szintet pedig a tiszafa képezi. Egyéb elegyfafajok: gyertyán, magas kőris, nagylevelű hárs, juharok, hegyi szil, cser, lisztes- és barkócaberkenye. A bükk árnyalása és a tiszafa tömege mellett fejlett cserjeszint nem alakulhatott ki, szórványosan galagonyák, somok és kecskerágók találhatók. Jellegzetes törpecserjéje a babérlevelű boroszlán. Lágyszárú szintjében a tavaszi aspektusban Dentaria fajok jelennek meg. Erdőtípusai: — félszáraz: Hedera helix — üde: nudum, Galium odoratum, Mercurialis perennis — félnedves: Lamium galeobdolon A szentgáli tiszafás-bükkös védett természeti érték, így erdőgazdasági jelentősége nincs. II.1.d./ Szurdokerdők A hárs-juhar- kőris szurdokerdők nedves, hűvös sziklákon, kőzettörmeléken, völgyek mélyén, humid bükkös ritkábban gyertyános-tölgyes mikroklímájú területeken alakultak ki. Előfordulásuk a Magyar Középhegységekben mészkövön és andeziten a leggyakoribb. Termőhelyük általában többletvízhatástól független, esetenként szivárgó vizű vagy változó vízellátású kőzethatású talaj (RE, RA, HK, ER) illetve barna erdőtalaj (ABE, PGBE, LHE). Fatermésük jelentős, fafajösszetételükre a bükkösök és a gyertyános-tölgyesek kísérő fafajainak jelenléte jellemző: HJ, KJ, B, MK, HSZ, NH, KH, GY Erdőtársulásaikat az alapkőzet szerint különíthetik el. Mészkő-szurdokerdő (SZUE MSZK) Andezit-szurdokerdő (SZUE AND)

134

II.1.d./1 Mészkő-szurdokerdő (Scolopendrio-Aceretum) Mészkőhegyeinken fordul elő. Termőhelye és fafajösszetétele az előzőekben leírtakkal megegyező. Cserjeszintje fejletlen, fajai a mogyorós hólyagfa, a mogyoró, a kutyabenge, a kányabangita és a bodzák. Erdőtípusai: — félnedves: Phyllitis scolopendrium, Aegopodium podagraria, Lamium galeobdolon, Urtica dioica — nedves: Aconitum vulparia, Lunaria rediviva Állományai értékesek, de talajvédelmi rendeltetésük miatt kezelésük fokozott figyelmet követel.

II.1.d./2 Andezit-szurdokerdő (Parietario-Aceretum) Csak az Északi Középhegység és a Pilis andezit alapkőzetű területein fordul elő. Az előző erdőtársulástól csak erdőtípusaiban tér el: — félnedves: Parietaria officinalis — nedves: Lunaria rediviva, Aruncus silvestris A xerofil intrazonális erdőtársulás-csoportok összehasonlítását a 10. táblázat tartalmazza.

135

10. táblázat: A xerofil intrazonális erdőtársulás-csoportok és erdőtársulások összehasonlítása Termőhely Növényzet Klíma:

1.CSSZ-KBE 2.SM-KBE 3.MECS KBE (ESZTY), KTT,

viszonyok: Genetikai talajtípusok:

B

TVFLEN

TVFLEN

RE, (SZV)

SZV, RE

NH, KH, EH, (4),

B, KTT, KJ, MJ,

KTT, MOT, CS, VK,

CS, HJ, KJ, HSZ,

BABE, GY (2),

HJ, MK, B, HSZ, KJ,

BABE, MSZ, MJ

BABE, KTT, GY, B

MOT (2), CS (2)

NH, KH, GY

(2,5) TF (5)

VK (2)

TVFLEN SZV, FV, RE, HK, ER

Fafajok:

Cserjék

1.SZUE MSZK 2.SZUE AND

GYT, B

(GYT) Hidrológiai

Erdőtársulások 1.H-K SZKLE 1.SZKL B 2.SZKL H 2.VK-B 3.H-K TML-E 3.TF-B 4.EH TML-E

valamennyi bazofil

VGY (3),

cserjefaj

MOHO (3),

Erdőtípusok:

FEST GLAU (1)

SZSZ

FEST P (3)

ISZ

BROM ER (1,2)

CAR HUM (2)

FEST SULC

SESL HUNG (1)

CSSZ (2), HUSO (2), SM (2) EGG (3), CSKR (3)

B, (GYT) TVFLEN, SZIV, VÁLT RE, RA, HK, ER, ABE, PGBE, LHE

MOHO, MO, KBN, KBG, FBD, FÜBD

SESL HUNG (1) CAR HUM

POA PANN (1) SZÁ

ORYZ (1) BRACH PINN

MEL UNI (1,3)

POA ANGT (3) FSZ ÜDE

MEL UNI (2)

CAR ALB (2) ORYZ (2)

POA NEM (1)

HED HEL (3)

MERC PER (3,4)

MERC PER (3)

FN

GAL OD (3)

PHYL SCOL (1) AEGOPOD (1) LAM GAL (1) URTICA, PARIET (2)

NE

ACON VULP (1), LUN, ARUNCUS (2)

136

II.2 Hidrofil intrazonális erdőtársulások Kialakulásukat a termőhely jelentős többletvize (pangóvíz, szivárgó víz, talajvíz, folyóés állóvizek) határozta meg. Növényzetük ennek megfelelően vízigényes illetve víztűrő fajokból áll. Fafaj-összetételükben a klíma csak másodlagos meghatározó tényező. A hidrofil intrazónális erdőtársulások hasonló növényösszetétellel különböző klímazónákban is előfordulnak. Több klimazónális erdőtársulás az edafikus szukcesszió eredményeként – a többletvízhatás megszűnésével – hidrofil társulásokból alakult ki. Szinte valamennyi erdőgazdasági tájban megtalálhatók, de általában kis kiterjedésű, szórványosan megjelenő növénytársulások. Csoportosításuk a többletvíz formája és domborzat szerint történik: Ligeterdők

Láperdők

Síksági ligeterdők Domb- ill. hegyvidéki ligeterdők II.2.a./ Ligeterdők Folyóvizek – folyamok, folyók, patakok – mentén találhatók. Kiterjedésük és fafajösszetételük a vízfolyás nagyságától, a vízfolyástól való távolságtól és a domborzati viszonyoktól függ. II.2.aa./ Síksági ligeterdők Síkságaink nagyobb vízfolyásai mentén, domb- és hegyvidékeink mélyebb fekvésű, széles folyóvölgyeiben alakultak ki, hajdan több kilométeres szélességben. Területük napjainkig a folyószabályozásokkal és a vízrendezéssel párhuzamosan az eredeti térfoglaláshoz képest jelentősen lecsökkent, sőt a megmaradt természetes erdőtársulások helyének túlnyomó részét kultúrerdők – elsősorban nemes nyárasok foglalták el. A bükkös klíma kivételével valamennyi klímatípusban megtalálhatók. Termőhelyük időszakos, állandó vízhatású vagy felszínig nedves üledék és hordalék talaj (NYÖ, HÖ), mocsári és ártéri erdőtalaj (RÉTIE, ÖE) ritkábban humuszos homok vagy réti talaj. Fafajösszetételük változatos, jellemző a vízigényes fajok többsége: FFŰ, TÖF, FRNY, FTNY, SZNY, MAK, MK, KST, MSZ, VSZ, MJ, HÉ, (GY) 137

Erdőtársulás(csoport)ok Fűz-nyár ligeterdők (FÜ-NY) Tölgy-kőris-szil ligeterdők (T-K-SZ) II.2.aa./1 Fűz-nyár ligeterdők (Syn: Puhafás ártéri erdők) Társulások: Fehérnyár-liget (Senecioni sarracenici-Populetum albae) Feketenyár-liget (Carduo crispi-Populetum nigrae) Fűzliget (Leucojo aestivi-Salicetum albae) Az árterek mély-középmély fekvésében alakultak ki, ahol az elöntés időtartama 1-5 hónap. Termőhelyük ezért felszínig nedves vagy állandó vízhatású öntéstalaj (NYÖ, HÖ). Növényzetük összetételét a vízborítás időtartama határozza meg. Vizes - Myosotis palustris, Polygonum hydropiper és Carex acutiformis – erdőtípusokban (th. pl. KTT-FELSZ-HÖ-KMÉ-V) a lombkoronaszintet szinte kizárólag a fehér fűz alkotja, cserjeszint nincs, esetleg veresgyűrű som és bokorfüzek fordulnak elő. Az elöntés időtartama 2-5 hónap. A nedves – Alopecurus pratensis, Rubus caesius és Agrostis alba – típusok (th. pl. ESZTY-ÁLLV-HÖ-MÉLY-AG) állományainak lombkoronaszintjében a fehér fűz mellett megjelenik a fekete nyár, a magyar kőris, a fehér nyár és a vénic szil. A cserjeszintet bokorfüzek, hamvas szeder, veresgyűrű som, kányabangita, és kutyabenge alkotják. Az elöntés időtartama 1-3 hónap. A fűz-nyár ligeterdők fatermése jelentős. II.2.aa./2 Tölgy-kőris-szil ligeterdők (Syn: Ártéri és ligeti kocsányos tölgyesek – Keményfás ártéri erdők) Társulások: Tiszai tölgy-kőris-szil liget (Fraxino pannonicae-Ulmetum) Szigetközi tölgy-kőris-szil liget (Pimpinello majoris-Ulmetum) Közép-dunai tölgy-kőris-szil liget (Scillo vindobonensis-Ulmetum) Dél-dunántúli tölgy-kőris-szil liget (Knautio drymeiae-Ulmetum) Az árterek középmagas és magas fekvésű területeinek természetes erdőtársulásai, amelyekben az elöntés időtartama 1 hét és 2 hónap között változik. 138

Termőhelyük változó vízellátású, időszakos vagy állandó vízhatású nyers öntés-, humuszos öntés-, réti erdő-, öntés erdőtalaj, esetenként humuszos homoktalaj. Üde erdőtípusaik közül a Convallaria majalis típus (th. pl. ESZTY-IDŐSZ-HH-MÉLYHO) faállománya mindig elegyes, a kocsányos tölgy mellett a mezei szil, a mezei juhar, a magyar kőris, a fehér és szürke nyár a leggyakoribb elegyfafajok. Cserjeszintjében a fagyal, a veresgyűrű som, a kökény, a varjútövis benge és a galagonyák fordulnak elő. Állományainak fatermése közepes, a vágáskor 90-110 év. Ebből az erdőtípusból származik a gyöngyvirágos tölgyes. Üde vízgazdálkodásúak még a Galium odoratum és Brachypodium silvaticum típusok (th. pl. GYT-IDŐSZ-ÖE-MÉLY-V), amelyek fafajösszetétele ugyancsak változatos. A kocsányos tölgy mellett egyre több a fehér és szürke nyár, egyéb elegyfafajok a magyar kőris (a Kisalföldön a magas kőris), mezei juhar, a mezei szil, a vénic szil, a fekete nyár, a fehér fűz, a hamvas éger és a gyertyán. Cserjeszintjük fejlett, fajai a veresgyűrű som, a kányabangita, a galagonyák és a csíkos kecskerágó. A gyertyános-tölgyes klímában edafikus szukcessziójának eredménye a gyertyános-kocsányos tölgyes. Állományaik fatermése kiváló, a vágáskor 100-120 év. A Dél-Dunántúlon a kocsányos tölgyet gyakran a szlavón tölgy helyettesíti. Az üde típusokban az elöntés időtartama ritkán tart tovább 1 hétnél. A félnedves – Aegopodium podagraria, Urtica dioica, Circaea lutetiana – típusok (th. pl. ESZTY-IDŐSZ-RÉTIE.MÉLY-V) lombkoronaszintjében az előbbiekben felsorolt elegyfafajok aránya a kocsányos tölgyhöz képest egyre nagyobb. A cserjeszintben a veresgyűrű som uralkodik, előfordul még a kányabangita és a kutyabenge. A középmagas és a magas fekvés határán lévő félnedves erdőtípusokban az elöntés 1-2 hétig tart. A középmagas fekvésű ártereken a nedves – Rubus caesius, Deschampsia caespitosa, Carex bryzoides – erdőtípusok gyakoriak (th. pl. KTT-ÁLLV-ÖE-KMÉ-AG). Az állományok lombkoronaszintjében a hazai nyárak és a magyar kőris mellett szórványosan található még kocsányos tölgy, mezei szil és vénic szil. A cserjeszintet a hamvas szeder sűrű szövevénye képezi. Az elöntés időtartama 1 hónapnál rövidebb. A középmagas és a középmély fekvések határán (elöntés 1-2 hónap) a vizes erdőtípusok (Carex remota, Carex acutiformis) már átmenetet jelentenek a fűz-nyár ligeterdőkhöz. A lombkoronaszintben a hazai nyárak mellett megjelenik a fehér fűz, mellettük még megtalálhatók a szilek és a magyar kőris elszórt egyedei. A cserjeszint hézagos, fajai a bokorfüzek, a kutyabenge és a kányabangita. A vizes típusok termőhelye (pl. ESZTY-ÁLLV-HÖ-MÉLY-V) a hazai nyárak számára optimumot jelent.

139

A tölgy-kőris-szil ligeterdők állományai fatermési szempontból a legkiválóbbak közé tartoznak, fafajai értékesek. Mivel felújításuk az erős gyomosodás miatt nehéz, állományait gyakran – indokolatlanul – nemes nyár kultúrákkal váltják fel. A jövő egyik kiemelt erdészeti feladata az eredeti állapot visszaállítása. Az erdőtársulások összehasonlítását a 11. táblázat tartalmazza.

Termőhely Növényzet Klíma: Hidrológiai

11. táblázat: A síksági ligeterdők erdőtársulásainak összehasonlítása Erdőtársulások FÜ-NY T-K-SZ ESZTY, KTT, GYT ESZTY, KTT, GYT ÁLLV, FELSZ

VÁLT, IDŐSZ, ÁLLV

NYÖ, HÖ

NYÖ, HÖ, HH, RÉTIE, ÖE

FFŰ, FRNY, FTNY, MAK, VSZ

KST, FRNY, MAK, MJ,

viszonyok: Genetikai talajtípusok: Fafajok:

SZNY, MSZ, VSZ, FFŰ Cserjék:

bokorfüzek, VGY, KBN, KBG

VGY, FA, KÖK, VBN, CSGG, EGG, KBN, KBG, CSKR, bokorfüzek

Erdőtípusok ÜDE

BRACH SILV, GAL OD, CONV

FN

AEGPOD, URTICA, CIRC LUT

NE

ALOP, RUB C, AGR A

RUB C, DESCH CAES, CAR BRIZ

VI

MYOS PAL, POLYGONUM, CAR AC

CAR REM, CAR AC

II.2.ab./ Domb- ill. hegyvidéki ligeterdők Domb- és hegyvidékek patakjait, kisebb vízfolyásait keskeny sávban követő éger-kőris főfafajú erdőtársulások. Az erdőssztyepp klímában csak elvétve fordulnak elő. Hidrológiai viszonyaikra elsősorban a szivárgó víz jellemző, de előfordulhat más többletvíz-forma is (VÁLT, IDŐSZ, ÁLLV, FELSZ). A leggyakoribb genetikai talajtípusok: — üledék és hordalék talajok: HÖ, LH — barna erdőtalajok: PGBE 140

— réti talajok: R, LR — mocsári és ártéri erdőtalajok: LHE Állományalkotó fafajaik: MÉ, HÉ, MK, MAK, KJ, HJ, MJ, MSZ, FFŰ, FRNY, GY, NYI, KST Erdőtársulások: Podagrafüves égerliget (GY-É) Sásos (dombvidéki) égerliget (DV É) Hegyi égerliget (HV É) Síkvidéki égerliget (SV É) Kőrisliget (HV K) II.2.ab./1 Podagrafüves (középhegységi) égerliget (Aegopodio-Alnetum) A Magyar Középhegység alacsonyabb fekvésű völgyeiben, és a Zselicségben gyakori, elsősorban bükkös és gyertyános-tölgyes klímában. A dombvidéki éger ártéri erdő edafikus szukcessziójának (patakmeder feltöltődés) eredményeként alakult ki szivárgó vizű (ritkábban időszakos vízhatású) réti, lápos réti talajokon illetve lejtőhordalék erdőtalajon. Lombkoronaszintjében a mézgás éger uralkodik, elegyfajai a gyertyán, a magas kőris és a korai juhar. Cserjeszintjében megtalálható a veresgyűrű som, a kutyabenge és a kányabangita. Félnedves – Oxalis acetosella – és nedves – Aegopodium podagraria – erdőtípusai a leggyakoribbak. Állományainak kis kiterjedése miatt gazdasági jelentősége nincs. II.2.ab./2 Sásos (dombvidéki) égerliget (Carici pendulae-Alnetum) A gyertyános-tölgyes és bükkös klímájú, inkább dombvidéki területek vízfolyásának kiszélesedő völgyeiben fordul elő állandó vízhatású vagy felszínig nedves réti talajokon és lejtőhordalék erdőtalajokon. Lombkoronaszintjét az éger uralja, szórványosan nyír, fehér fűz és fehér nyár elegygyel. Cserjeszintje nincs. Nedves –Rubus caesius – és vizes – Carex acutiformis – erdőtípusai a mézgás éger termőhelyi optimumát jelentik. Állományai fatermési szempontból is igen értékesek. 141

II.2.ab./3 Hegyi égerliget (Carici brizoidi-Alnetum) Előfordulása a bükkös klímához kötődik, így főleg a Nyugat-Dunántúl legcsapadékosabb területein, valamint a Sátor-hegység és a Bükk széles patakvölgyeiben található, szivárgó vizű, változó vízellátású vagy időszakos vízhatású réti talajokon és lejtőhordalék erdőtalajokon. Uralkodó fafaja a mézgás éger, amelyhez hamvas éger, magas kőris és fehér fűz elegyedik. Cserjeszintje jelentéktelen. Erdőtípusai: — nedves: Impatiens noli-tangere, Carex brizoides, Thelypteris palustris, Petasites hybridus — vizes: Carex acutiformis, Carex remota Termőhelyei az éger számára kitűnőek, sőt luc- és jegenyefenyővel is jól hasznosíthatók. II.2.ab./4 Síkvidéki égerliget (Paridi quadrifoliae-Alnetum) Magyarországon csak a Szigetközben kis fragmentumokban fellelhető társulás, amely növényösszetételében hasonlít a dmbvidéki égerligethez. II.2.ab./5 Kőrisliget (Carici remotae-Fraxinetum) A Bakonyban, a Soproni- és Kőszegi-hegységben, a Bükkben, az Őrségben és a Sátorhegységben található ritka erdőtársulás, amelynek termőhelyi viszonyai az előző erőtársuláséval gyakorlatilag azonosak. A lombkoronaszintben a magas kőris uralkodik, elegyfajai a mézgás éger, a hegyi juhar, a gyertyán, a madárberkenye és ritkán a kocsányos tölgy. Fejlett cserjeszintjének fajai a hamvas szeder, a fürtös bodza és a kányabangita. (Erdőtípusait lásd az előző fejezetben) Fatermési jelentősége nincs. Az erdőtársulások összehasonlítását a 12. táblázat tartalmazza.

142

12. táblázat: A domb- ill. hegyvidéki ártéri és ligeterdők erdőtársulásainak összehasonlítása Erdőtársulások Termőhely Növényzet GY-É SV É DV É HV É HV K Klíma: GYT, B GYT GYT, (B) B B, (GYT) Hidrológai

SZIV,

SZIV,

ÁLLV,

SZIV, VÁLT,

SZIV, VÁLT,

viszonyok:

IDŐSZ

IDŐSZ

FELSZ

IDŐSZ

IDŐSZ

Genetikai

R, LR, LHE

LR, R

R, LHE

R, LHE

R, LHE,

talajtípus: Fafajok: Cserjék:

PGBE MÉ, GY,

MÉ, FFŰ

MÉ, NYI,

MÉ, HÉ,

MK, MÉ, HJ,

MK, KJ

FFÜ, FRNY

FFÜ, MK

GY, KST

VGY, KBG,

—

—

FÜBD, KBG

KBN Erdőtípusok FSZ ÜDE FN

OXALIS

NE

AEGPOD

VI

IMP,

RUB C,

THELYPT,

THELYPT,

RUB C

THELIPT

IMP, CAR

IMP, CAR

BRIZ, PET H

BRIZ, PET H

CAR AC,

CAR AC,

CAR REM

CAR REM

CAR AC

CAR AC

II.2.b./ Láperdők Pangóvizes (VÁLT, ÁLLV, FELSZ, VIZB) lápos és láptalajokon (LR, SL, ML), síkságok feltöltődött mocsárvidékein, domb- és hegyvidékek lefolyástalan területein kialakult erdőtársulások, amelyekben a mézgás éger és a kőrisek uralkodnak (reliktum társulásokban a fűz és a nyír is főfafajok). Elterjedésüket a klíma alig befolyásolja. A vízrendezések és a lecsapolások következtében területük folyamatosan csökken, többségük védett természeti érték. Állományalkotó fafajaik: MÉ, MAK, MK NYI, RFÜ, FÜFÜ, FRNY, EF

143

Erdőtársulás(csoport)ok: Fűzlápok (FÜL) Éger-kőris láperdő (É-K LE) Égeres láp- és mocsárerdők (É LE) Tőzegmohás égerláp (É L) Nyírlápok (NYI L) II.2.b./1 Fűzlápok Társulások: Füles fűzláp (Salicetum auritae) Rekettyés fűzláp (Calamagrosti-Salicetum cinereae) Tőzegmohás fűzláp (Salici cinereae-Sphagnetum recurvi) Igen kis területű, szórványosan előforduló védett erdőtársulások. Hézagos lombkoronaszintjükben rekettyefűz, hamvas fűz, füles fűz, és nyír található. Jellegzetes cserjefaja a kutyabenge. Vizes – Carex elata, Carex acutiformis – erdőtípusaik vannak. II.2.b./2 Éger-kőris láperdő (Fraxino pannonicae-Alnetum) Csak a Duna-Tisza közén és Somogyban fordul elő. Termőhelye zárt tölgyes vagy gyertyános-tölgyes klímájú, állandó vízhatású lápos réti talaj. Lombkoronaszintjében a mézgás éger mellett főfafaj a magyar kőris, elegyfafajok a hazai nyárak. Cserjeszintje fejlett, fajai a kutyabenge, a kányabangita, a veresgyűrű som és a fagyal. Erdőtípusai: — félnedves: Urtica dioica, Aegopodium podagraria, Brachypodium sylvaticum — nedves: Rubus caesius, Carex remota, Deschampsia caespitosa — vizes: Carex elata, Carex acutiformis Az éger-kőris láperdők közepes fatermési tulajdonságokkal rendelkeznek, viszont stabil ökoszisztémák.

144

II.2.b./3 Égeres láp- és mocsárerdők Társulások: Égeres láperdő (Carici elongatae-Alnetum) Égeres mocsárerdő (Angelico sylvestris-Alnetum glutinosae) A Pilisben, Hévizen és a Kisalföldön (Hanság, Szigetköz) fordulnak elő síkláp és lápos réti talajokon. Lombkoronaszintjükben a mézgás égerhez szőrös nyír, magas kőris, fehér fűz és vénic szil elegyedik. Cserjeszintjük fejletlen (kányabangita, kutyabenge). Erdőtípusaik: — nedves: Rubus caesius, Carex brizoides, Deschampsia caespitosa — vizes: Carex acutiformis, Dryopteris thelypteris Gyenge fatermésük miatt erdőgazdasági jelentőségük nincs. II.2.b./4 Tőzegmohás égerláp (Sphagno squarrosi-Alnetum) Domb- és hegyvidéken (Sátor-hegység, Őrség, Somogy), ill. síkságon (Bereg, Hanság) is megtalálható, lefolyástalan álló- és pangóvizes területek tőzeges láptalajain. Lombkoronaszintjében a mézgás éger mellett gyakran előfordul a nyír, az erdeifenyő és a fehér fűz. Cserjeszintje nincs. Erdőtípusai: — nedves: Athyrium filix-femina, Impatiens noli-tangere, Carex brizoides —

vizes: Dryopteris thelypteris, Thelypteris palustris, Sphagnum sp., Carex elongata, Carex elata, Carex acutiformis

Gazdasági jelentősége nincs, állományait természetvédelmi területként kell kezelni.

II.2.b./5 Nyírlápok Társulások: Babérfüzes nyírláp (Salici pentandrae-Betuletum pubescentis) Tőzegmohás nyírláp (Betulo pubescenti-Sphagnetum recurvi) A Nyírségből és a Hanságból ismert reliktum tőzegláp erdőtársulások. Ligetes állományaikat a szőrös nyír alkotja, rezgő nyár, babérfűz eleggyel. Cserjeszintjük általában nincs,

145

gyepszintjükben Rubus ceaesius (nedves erdőtípus) és Carex acutiformis (vizes erdőtípus) fordulnak elő. Állományai védett természeti értékek. A láperdő-társulások összehasonlítását a 13. táblázat tartalmazza.

Termőhely növényzet Klíma:

13. táblázat: A láperdők erdőtársulásainak összehasonlítása Erdőtársulások FÜL K-É LE É LE ÉL KTT KTT, GYT KTT, GYT GYT, B

NYI L ESZTY, KTT

Hidrológiai

FELSZ,

ÁLLV,

viszonyok:

VIZB

Genetikai

SL

LR

SL

ML

ML

FÜFÜ,

MÉ, MAK,

MÉ, NYI

MÉ, NYI, EF

SZNYI

NYI

FRNY

KBN

KBN, KBG,

—

—

—

RUB C, CAR

RUB C,

ATHYR FIL,

RUB C

REM, DESCH

CAREX

IMPAT NOL,

CAES

BRIZ, DESC

CAREX BRIZ

ÁLLV

FELSZ

ÁLLV, FELSZ

VÁLT, FELSZ

talajtípusok: Fafajok: Cserjék:

VGY, FA Erdőtípusok FN

AEGPOD POD, URTICA DIO, BRACH SILV

NE

CAES VI

CAREX

CAREX ELA,

DRYOP

DRYOP THEL,

CAREX

ELA,

CAREX ACU

THEL,

THELY PAL,

ACU

CAREX ACU

CAR ELA,

CAREX ACU

CAREX ACU, CAREX ELO, SPHAGN

146

III. Mesterséges (kultúr-) erdők Erdőterületünk mintegy 43 %-át mesterséges – nagyrészt nem őshonos fafajokból álló – állományok borítják. Gazdasági jelentőségük nagy, a fatermés fokozása mellett talajvédelmi és talajjavító szerepük is van. Általában labilis életközösségek (ökoszisztémák), önreprodukáló és ellenálló képességük gyenge. Termőhelyükre – különösen a talajra – nagy hatást gyakorolnak, ezért nemcsak mint kultúr állományokkal, hanem mint mesterséges erdőtársulásokkal is foglalkozni kell velük. Legfontosabb kultúrerdeink a fenyvesek, a nemes nyárasok és az akácosok.

III.1 Fenyvesek A fenyő főfafajú állományok részaránya az ország erdőterületének 12,6 %-a (233,5 ezer ha) A fenyők az erdőtelepítés legfontosabb fafajai, bár az elmúlt néhány évtized negatív tapasztalatai megkérdőjelezik termesztésük ilyen arányú növelését. A hazánkban őshonos fenyők – lucfenyő, erdeifenyő és jegenyefenyő – természetes erdőtársulásai csak alig néhány ezer hektárt foglalnak el, tehát állományaik gyakorlatilag teljes egészében mesterséges eredetüek. A nem őshonos fenyőfajok közül gazdasági jelentősége csak a feketefenyőnek van, a vörösfenyő, a duglaszfenyő és a simafenyő állományok összes területe nem éri el 10000 hektárt. Az említett fafajok közül az erdőműveléstan keretében csak a luc-, erdei- és feketefenyvesek növénytársulási és termőhelyi viszonyait ismertetjük. A rövid terjedelmű áttekintés elsősorban a fafajmegválasztás problémakörét érinti, a fenyvesek egyéb erdőművelési kérdéseivel más tantárgyak részletesen foglalkoznak.

III.1.1 Lucfenyvesek (Piceetum abieti cultum) Magyarországon a lucfenyő őshonossága erősen vitatott, természetes előfordulása Nyugat-magyarországon szórványos. Mesterséges úton létrehozott állományai mindössze 20 ezer hektárt foglalnak el. Térfoglalásuk csak a Soproni-hegységben, az Őrségben, a Bükkben és a Mátrában jelentős.

147

A lucosok lombkoronaszintje idős korig gyakorlatilag elegyetlen, a kiritkult állományban később megjelennek az eredeti erdőtársulás fa- illetve cserjefajai. Lágyszárú növényzetük is a terület természetes erdőtársulására illetve erdőtípusára utal, bár összefüggő gyepszint ritkán alakul ki. Az erdőtípusok, az eredeti erdőtársulások, a termőhelyi viszonyok és a fatermési tulajdonságok összefüggéseit a 14. táblázat szemlélteti.

Vízg. fok ISZ

14. táblázat: A lucfenyvesek erdőtípusai és termőhelyi viszonyai Erdőtípus Eredeti Hidrológiai Genetikai Fat. Klíma (lágyszárúak) erdőtársulás viszonyok talajtípus oszt. VACC MYRT, AC B, AC B, TVFLEN SBE, PBE IV-V. DICR,

KTT

GYT

LUZ A, MEL

AC B, GY-B,

B,

UNI

AC GY-KTT

GYT

CAR PIL,

GY-B, GY-

B,

NUDUM

KTT

GYT

GAL OD,

GY-B, GY-

B,

TVFLEN,

NUDUM

KTT, JF-LF

GYT

SZIV

NUDUM,

JF-LF, GY-B,

B

OXALIS,

JF-B

Vágáskor (év) 40-50

POLYTRI SZÁ

FSZ ÜDE

FN

URTICA NE

TVFLEN

SBE, ABE

II-III.

TVFLEN

PBE, ABE IV-V.

50-60

40

ABE

II-III.

60

TVFLEN,

PGBE,

I-II.

70-80

SZIV,

ABE,

VÁLT

LHE I-II.

80-90

RUB C, RUB

JF-LF, JF-B,

B

VÁLT,

PGBE,

FR, ATHYR

HV B

(LF)

SZIV

LHE

III.1.2 Erdeifenyvesek (Pinetum silvestris cultum) A Nyugat-Dunántúlon őshonos erdeifenyő természetes erdőtársulásain kívül az állományok mesterséges eredetűek, az erdősítések zöme a homokvidékek eredetileg fátlan területein, illetve a domb- és hegyvidékek kisebb értékű faállományainak helyén (néha kopárokon) történt. Az erdeifenyő – pionír jellegéből adódóan – igen jól tűri a termőhelyi szélsőségeket, kultúrái ezért terjedhettek el ilyen nagy mértékben.

148

15. táblázat: Az erdeifenyvesek erdőtípusai és termőhelyi viszonyai Vízgazdálkodási fok SZSZ

homokon bazifil FEST VAG

Erdőtípus Domb- és hegyvidéken acidofil bazifil

Eredeti erdőtársulás

Klíma

Hidrológiai viszonyok

Genetikai talajtípus

Fatermési osztály

Vágáskor (év)

HOM EF, PTAI KST

ESZTY,

TVFLEN

HH, FH

V-VI.

30

TVFLEN

HH, RBE,

IV-V.

40-50

IV.

50-60

III-IV.

60

PBE, PGBE

II-III.

60-70

SZIV,

PGBE, ABE,

II.

70-80

VÁLT

LHE

SZIV,

PGBE, LHE

I-II.

80

KTT ISZ

FEST

CAL VULG,

SULC

CLAD

CAR HUM

HOM EF, PTAI

ESZTY,

KST, AC EF

KTT,

BFÖLD, SBE

GYT, B SZÁ

FSZ

BRACH

VACC MYRT,

BRACH PINN,

HOM EF, PTAI

ESZTY,

PINN

DESCH FLEX,

BROM ER,

KST, AC EF, AC

KTT,

PBE, PGBE,

DIR SCOP

CYT NIGR

KTT, BAZ EF

GYT, B

SZV

POA ANG,

LUZ LUZ,

POA ANG

GYV-KST, AC EF,

ESZTY,

CONV,

CAL AR

AC B, AC KTT,

KTT,

CS-KTT

GYT, B

PTERID, BRACH SILV,

GY-KTT, GY-KST,

GYT, B

NUDUM

GY-B

NUDUM, OXALIS, AEGPOD, URTICA, RUB C

GY-KTT, GY-KST,

CAL EP ÜDE

FN

ATHYR, MOL AR,

GY-KST, DV É,

DESCH CAES, STACHYS

HV É

149

TVFLEN

HH, RBE, SBE,

HH, RBE, PBE, PGBE, BFÖLD

TVFLEN VÁLT

GYT, B

GY-B NE

TVFLEN

GYT

VÁLT

A mesterségesen létrehozott állományok lombkoronaszintje csak a vékonyrudas korig elegyetlen, mivel az erősen fényigényes erdeifenyő a zárt állást sokáig nem viseli el, állományban öngyérülése jelentős. A zárt állás megszűnése után megjelennek az eredeti erdőtársulás fa- és cserjefajai. Az erdeifenyvesek erdőtípusai megegyeznek az eredeti természetes erdőtársulások erdőtípusaival. Az erdőtípusok, az eredeti erdőtársulások, a termőhelyi viszonyok és a fatermési tulajdonságok összefüggéseit a 15. táblázat szemlélteti.

III.1.3 Feketefenyvesek (Pinetum nigrae cultum) A feketefenyő Magyarországon nem őshonos, ezért állományai kivétel nélkül mesterséges eredetűek. Jelentős területet foglalnak el, elsősorban homokon és kopár területeken. A legtöbb feketefenyves a Duna-Tisza közén található. Állományainak lombkoronaszintje homokon elegyetlen, egyéb területeken elegyfafajként megjelennek a természetes erdőtársulás fafajai. Fejlett cserjeszintjükben a termőhelynek megfelelő fajok jelennek meg. A lágyszárú szint fajai az eredeti erdőtípust jelzik. Az erdőtípusok, az eredeti erdőtársulások, a termőhelyi viszonyok és a fatermési tulajdonságok összefüggéseit a 16. táblázat szemlélteti.

150

16. táblázat: A feketefenyvesek erdőtípusai és termőhelyi viszonyai Vízgazdálkodási fok SZSZ

Erdőtípus Homokon Domb- és hegy. FEST FEST GLAU VAG

Eredeti erdőtársulás PTAI KST,

ESZTY,

MOT-CS,

KTT

Klíma

Hidrológiai viszonyok TVFLEN

Genetikai talajtípus FH, HH,

Fto. vágáskor V-VI.

SZV

50

FH, HH,

IV-V.

RBE, SZV,

60

MOT-KTT, KBE ISZ

FEST

FEST SULC

PTAI KST,

ESZTY,

SULC

CAR HUM

MOT-CS,

KTT

TVFLEN

MOT-KTT,

RE, HK, FV

KBE SZÁ

POA ANG

POA ANG,

PTAI KST,

ESZTY,

BRACH PINN,

MOT-CS,

KTT

MEL UNI

CS-KTT

ESZTY,

TVFLEN

HH, RBE,

II-III.

RE, RA, ER

70

KTT FSZ

CAL EP,

NUDUM

NUDUM

GYV-KST,

ESZTY,

TVFLEN,

RBE, HH,

II.

CS-KTT

KTT

IDŐSZ

ABE

70

(GYT) ÜDE

NUDUM

BRACH SILV

GYV-KST,

ESZTY,

TVFLEN,

RBE,

I-II.

GY-KTT,

KTT,

SZIV

RÉTIE,

80

GY-KST

GYT

IDŐSZ

KBE, BFÖLD, LH, ABE

FN

AEGPOD,

GY-KTT,

URTICA, RUB

GY-KST

GYT

SZIV, VÁLT

ABE, LHE

I. 80

C

III.2 Nemes nyárasok (Populetum cultum) A nemes nyárasok belterjesen kezelt ültetvényszerű erdők illetve faültetvények. Térfoglalásuk jelentős, igen nagy területeket borítanak a Nyírségben, a Duna-Tisza közén és a Duna árterületén. A nemes nyárak közül régebben az óriás nyár, az olasz nyár, és a korai nyár fajták, újabban pedig a Pannonia és az OP-229 fajták terjedtek el leginkább, az újabb nemesített fajták és klónok állományainak tulajdonságairól még csak kevés tapasztalat áll rendelkezésre. Az említett 3 fajta általános és részletes ismertetése, erdőművelési tulajdonságaik elemzése a 8.14 fejezetben megtalálható.

151

Ritka hálózatú állományaik általában elegyetlenek, erős – a termőhelynek megfelelő – cserje- és lágyszárú szinttel. A szinte áthatolhatatlan cserjeszint miatt az eredeti erdőtársulás fafajai általában nem jelennek meg. Az erdőtípusok, az eredeti erdőtársulások, a termőhelyi viszonyok és a fatermési tulajdonságok összefüggéseit a 17. táblázat szemlélteti. III.3 Akácosok (Robinietum pseudoacaciae cultum) Az akác a legnagyobb területet elfoglaló fafajunk. Állományai a Soproni hegyvidék kivételével valamennyi erdőgazdasági tájban megtalálhatók, a legnagyobb területeket a Nyírségben, a Duna-tisza közén, a Cserháton és Somogyban foglalják el. Egzóta jellege ellenére sajátos növényzetet szelektált ki flóránkból, állományai mármár természetes erdőtársulásoknak is tekinthetők speciális növényösszetételük miatt. Állományainak lombkoronaszintje elegyetlen. Cserjeszintjük fejlett, száraz talajokon a galagonyák, a kökény, a boróka, üde talajokon a bodzák megjelenése jellemző. Erdőtípusai elsősorban a tavaszi aszpektusban, bolygatott talajon különíthetők el biztosan egymástól. Az erdőtípusok, az eredeti erdőtársulások, a termőhelyi viszonyok és a fatermési tulajdonságok összefüggéseit a 18. táblázat szemlélteti.

152

Vízgazdálkodási fok FSZ ÜDE

FN

17. táblázat: A nemes nyárasok erdőtípusai és termőhelyi viszonyai Erdőtípus Eredeti Hidrológiai Genetikai Célállomány, fatermési Klíma (lágyszárúak) erdőtársulás viszonyok talajtípus osztály, vágáskor (év) CONV, POLYGONAT GYV-KST ESZTY, KTT IDŐSZ RBE, RÉTIE, ÖE ÓNY III-IV. 20 BRACH SILV

AEGPOD, CIRC LUT,

T-K-SZ

T-K-SZ

URTICA, SOLID

FN-NE

RUB C, IMP

ESZTY, KTT,

IDŐSZ,

(GYT)

ÁLLV

ESZTY, KTT,

ÁLLV

ÖE

HÖ, ÖE

(GYT) FÜ-NY, É LE

ESZTY, KTT,

ÁLLV

SL, LR, HÖ

(GYT)

NE VI

CAR REM, DESCH CAES FÜ-NY, É LE ESZTY, KTT, (GYT) CAR AC, MYOS PAL,

FÜ-NY

ESZTY, KTT, (GYT)

POLYGONUM

153

ÓNY II-III.

25

OLNY II-III.

15

KONY III.

30

ÓNY I-II.

25

OLNY I.

15

KONY II.

30

ÓNY I-II.

20

OLNY I.

15

KONY II.

30

FELSZ

NYÖ, HÖ, LR

KONY III-IV.

25

FELSZ

NYÖ

KONY IV.V.

20

Vízg. fok SZSZ

ISZ SZÁ

18. táblázat: Akácosok erdőtípusai és termőhelyi viszonyai Erdőtípus Eredeti Hidrológiai Klíma erdőtársulás viszonyok normál tavaszi FEST VAG, STIPA P. SEC SILV, — ESZTY TVFLEN MELIC TRAN

BROM TECT

FEST SULC,

SEC SILV,

STIPA C, CAL EP

BROM TECT

POA ANG, CAL EP

BROM TECT

ÜDE

FN

NUDUM, POLY LAT

BROM STER

V-VI.

Vágáskor (év) 20

Fto.

PTAI KST

ESZTY

TVFLEN

HH

V-VI.

20

PTAI KST,

ESZTY

TVFLEN,

HH, KMBE

IV-V.

25

III-IV.

30

LÖSZ-T FSZ

Genetikai talajtípus FH

IDŐSZ

GYV-KST

ESZTY,

TVFLEN,

HH, KBE,

LÖSZ-T

KTT

IDŐSZ

KMBE HH, KBE

II-III.

30

I-II.

40

BRACH SILV,

BROM STER,

GYV-KST,

ESZTY,

TVFLEN,

NUDUM

ANTHR TRICH

GY-KST

KTT, GYT

IDŐSZ

CHEL MAJ, URTICA,

GAL AP, VER

GYV-KST,

ESZTY,

TVFLEN,

HH, KBE,

CANN SAT, RUB C

HED, RANUN FIC

GY-KST

KTT, GYT

IDŐSZ

RBE, CBE

154

8. A FAFAJOK ERDŐMŰVELÉSI TULAJDONSÁGAI Hazánk erdőterülete csak bizonyos határig növelhető. A Magyar Tudományos Akadémia az ország ökológiai potenciáljának felmérése során megállapította, hogy erdeink területe további kb. 800 ezer hektárral növelhető, s ezt a területgyarapítást erdész társadalmunk 2030-ig végre is akarja hajtani. A terv megvalósulása esetén erdeink területaránya elérné a 22 %-ot. A terv nem kis feladatot ró az erdőgazdálkodásra, mivel a területi gyarapításon kívül – elsősorban az elsődlegesen gazdasági rendeltetésű erdőkben a fajlagos fahozamot és a faanyag minőségét is javítani kell. Ehhez viszont elsősorban helyes fafajmegválasztás és gondos fatermesztési tevékenység szükséges. Mindkét tevékenység az erdőművelés körébe tartozik, s mindkettőhöz nélkülözhetetlen a fafajok erdőművelési tulajdonságainak ismerete. Egy fafaj számos tulajdonsággal jellemezhető, ezek közül azokat választottam ki, amelyek az erdőművelés szempontjából a legfontosabbak. Ezeket 6 főbb szempont szerint csoportosítottam: I. A fafaj földrajzi elterjedése, alakjai — área (térkép), horizontális elterjedés — magassági övek szerinti (vertikális) elterjedés — hazai előfordulások, terület, területarány — fontosabb alfajok, ökotípusok, változatok, formák — nemesített és honosított hazai fajták — rokon fajok II. A fafaj termőhelyigénye — Klíma:

meterológiai klímatípusok termőhelytipológiai klímatípus hőigény páraigény csapadékigény klimatikus szélsőségek tűrése

— hidrológiai viszonyok:

talajnedvesség-igény (vízgazdálkodási fok) termőhely vízellátottsága iránti igény talajvíz-igény vízpangás, elárasztás tűrése 155

— talajviszonyok:

tápanyagigény kémhatás-igény (pH optimum és szélső értékek) termőréteg vastagsága iránti igény szövet (fizikai talajféleség) genetikai talajtípusai optimumot jelentő termőhelytípusok (változatok)

III. A fafaj előfordulása természetes erdőtársulásokban Azoknak a zónális és intrazónális erdőtársulásoknak a felsorolása klímazónák szerint, amelyekben az adott fafaj természetesen fordul elő.

IV. A fafaj társulásképessége —

alkalmazkodóképesség

—

szaporodási készség:

magzókor magtermés gyakorisága mag mérete (ezermagtömeg) mag terjeszkedőképessége mag csírázási erélye, felújulási készség sarjadzó- és visszaszerzőképesség

—

gyökérzet

—

fényigény, árnyéktűrés

—

növekedési erély

—

természetes életkor

—

ellenállóképesség: abiotikus kártevőkkel biotikus károsítókkal szemben

V. A fafaj fatermési tulajdonságai —

folyó- és átlagnövedék kulminációja

—

vágáskor

—

termesztési cél

—

fatermési és faállományszerkezeti jellemzők (törzsszám, átlagmagasság, átlagos mellmagassági átmérő, körlapösszeg, fatérfogat) szélső értékei (I. és VI. fatermési osztályban)

156

VI. A fafaj erdőgazdasági jelentősége —

területének változása

—

állományainak rendeltetése

—

faanyagának műszaki paraméterei (térfogati sűrűség, keménység, rugalmasság, tartósság) és felhasználása

Főbb fafajaink térfoglalása 2006. január 1-i állapot a 19. táblázatban rögzített fafajstatisztikában látható, amely nem tartalmazza a mintegy 90 ezer hektár nagyságú üres területet. 19. táblázat: Magyarország erdőterületének megoszlása fafajonként (2006) Fafajok Terület (ha) Területarány (%) Kocsányos tölgy 155 604 8,7 Kocsánytalan tölgy

180 438

10,1

33 293

1,9

Csertölgy

201 362

11,3

Bükk

107 088

6,0

95 197

5,3

415 272

23,2

17 150

1,0

4 294

0,2

Kőrisek

51 633

2,9

Egyéb kemény lomb

18 267

1,0

Nemesnyárak

124 870

7,0

Hazai nyárak

61 372

3,4

Füzek

22 137

1,2

Éger

49 648

2,8

Hársak

21 305

1,2

6 139

0,3

Erdeifenyő

132 243

7,4

Feketefenyő

67 167

3,7

Lucfenyő

20 022

1,1

Vörösfenyő

3 834

0,2

Egyéb fenyő

2 518

0,1

1 790 853

100,0

Egyéb tölgyek

Gyertyán Akác Juharok Szilek

Egyéb lágy lomb

Összesen:

157

8.1 A TÖLGYEK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE A tölgyek (beleértve a csert is) legfontosabb erdei fafajaink. Magyarországon a legnagyobb területet foglalják el (571 ezer hektár, az erdőterület 31,9 %-a). Mivel állományai nagyrészt elegyesek, a tölgy állományok borítják erdőterületünk csaknem 40 %-át. A fafajpolitikai célkitűzésekben területük további növelését irányozták elő, területük az új erdőtelepítések és az erdőszerkezet-átalakítás révén valamelyest növekedni fog. Hazai őshonos tölgyfafajaink valamennyi klímazónában előfordulnak, zónális és intrazónális erdőtársulásokban egyaránt, fő- illetve mellékfafajként (34. táblázat). Az ismertetett tölgyfajok több erdőművelési tulajdonságban különböznek egymástól (35. táblázat). A jegyzet 4 hazai fajt, 1 alfajt és 1 adventiv fajt ismertet részletesen: hazai fajok: kocsányos tölgy kocsánytalan tölgy molyhos tölgy csertölgy szlavón tölgy (alfaj) adventiv faj: vörös tölgy (Észak-Amerika) Európában még számos tölgyfaj él, ezek közül néhány Magyarországon is megtalálható: Olasz tölgy (Quercus Virgiliana Ten.) Magyar tölgy (Quercus Frainetto Ten.) Hamvas tölgy (Quercus pedunculiflora C. Koch) Mocsártölgy (Quercus palustris Münchn.) Észak-amerikai faj 8.1.1 KOCSÁNYOS TÖLGY (Quercus robur L.) (Idegen nyelveken: angol: European oak német: Stieleiche francia: chene pédonculé orosz: letnij dub) I. Földrajzi elterjedése Európai kontinentális, síksági fafaj. Elterjedését a 10. ábra szemlélteti. A síkvidék állományalkotó főfafaja. Tenyészetének optimuma a Dráva-Száva közti síkságon található. Ked158

vező termőhelyi viszonyok (főleg patakok völgyében) mellett a középhegységekbe is felhúzódott. Legmagasabb tengerszint feletti előfordulása a Kárpátokban 1088 m-en található. A Magyar Középhegységben 410-734 m elterjedésének felső határa. Hasonló tengerszint feletti magasságban, az Alpokban és a Kárpátokban a jegenyefenyővel elegyesen természetes erdőtársulást képez. Magyarországon csaknem valamennyi erdőgazdasági tájban megtalálható, mintegy 156 ezer hektár területet foglal el, amely az összes erdőterületnek 8,7 %-a. Állományainak kb. 9 %-a sarj eredetű. Évszázadokkal ezelőtt az Alföldön hatalmas kiterjedésű kocsányos tölgyesek álltak, amelyek túlnyomó része a vízrendezések (vízelvezetés) következtében kipusztult, és helyét a mezőgazdaság foglalta el. Jelenleg a Dél-Dunántúlon és az Alföldön foglal el nagyobb területeket. Legjobb növekedésű állományai Somogy, Baranya síkságain, a Duna árterén (Kölked), a Sárvár mellett lévő Farkaserdőn, az Ormánságban, a Nyírségben, a Szatmár-Beregi síkságon és a Körösök vidékén találhatók. A kocsányos tölgy alak és formagazdagsága igen nagy. Mátyás Vilmos (1973) 5 alfaját különítette el, ezek közül az egyik legértékesebbel, a szlavón tölggyel (Quercus robur ssp. slavonica) külön fejezetben foglalkozunk. II. Termőhelyigény Vízigénye meghatározó tényező. Talajvizet igényel, ezt hegyvidéken szubatlantikusatlantikus klímában a 700 mm feletti évi csapadék helyettesítheti. Az egyéb termőhelyi tényezőkkel szemben eléggé igénytelen. Klíma: hazánk valamennyi klímatípusában megtalálható, de a hűvösebb, párásabb klímából más fafajok (elsősorban a bükk) kiszorítják. A meleget és a hideget egyaránt jól elviseli, de a kései fagyok károsítják. Hidrológiai viszonyok: kedveli a száraz, időnként átnedvesedő, valamint a sem túl kiszáradó, sem pedig túlnedves talajokat. Legjobban olyan helyeken nő, ahol a talajfelszín közelében (1-1,5 m) talajvíz van (időszakos és állandó vízhatású termőhelyek) vagy az árterek középmély és középmagas fekvésű területein, ahol 2-3 hetes elöntést kap. Az 1 hónapnál tartósabb elöntést vagy vízpangást nem kedveli. Elviseli az időszakosan túl száraz és túl nedves körülményeket is, karógyökere képes áttörni a glejes, pszeudoglejes rétegeket (változó vízellátású termőhelyek pl. cseri talajok, pszeudoglejes barna erdőtalajok, szikes talajok).

159

10. ábra: A kocsányos tölgy áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

160

Ez az erős karógyökér gyakran 10 m mélyre is lehatol, így a kocsányos tölgy száraz homoktalajokon is megél (többletvízhatástól független termőhelyek). Talaj: általában megállapítható, hogy a kocsányos tölgy nem a három szintes barna erdőtalajok, inkább az üledék és hordalék talajok fafaja. Termőhelyi igényét – a genetikai talajtípustól függetlenül – legjobban az időszakos vagy állandó vízhatású, mély termőrétegű, vályogos (középkötött) szövetű talajok elégítik ki. A talajjal szemben eléggé érzéketlen, tápanyagigénye közepes. Néhány talajhibára azonban igen érzékeny. Ilyenek: a 8,5-nél magasabb pH-értékek, a 15 %-nál nagyobb szénsavas mésztartalom, a 0,25 %-ot meghaladó összes sótartalom, a 0,10 % feletti fenolftalein lúgosság, és a 70-es értéknél magasabb Arany-féle kötöttségi szám. Legalább középmély termőréteget igényel. A váztalajok közül csak a jó vízgazdálkodású (IDŐSZ, ÁLLV), mély termőrétegű humuszos homoktalajokon tenyészik. Jól hasznosítja a nem karbonátos üledék és hordaléktalajokat. Kedveli a barna erdőtalajokat, jó növekedést mutat az agyagbemosódásos, a rozsdabarna és a kovárványos barna erdőtalajokon. A csernozjom talajokra mesterségesen telepítették, közülük a kilúgozott, a réti és az öntés csernozjomok nyújtanak számára kedvező létfeltételeket. A kocsányos tölgy fontos szerepet játszik a szikes talajok fásításában. A réti szolonyec és a szteppesedő réti szolonyec talajokon eredményesen telepítették. A réti talajok (kivéve a lápos réti talaj) valamennyi típusán megtalálható. Legjobb növekedésű állományai a mocsári és ártéri erdőtalajokon találhatók. Ezek a talajtípusok nagyobb vízfolyások mentén alakultak ki, hidrológiai adottságaik kedvezőek, tápanyagban gazdagok. A főtípushoz tartozó szivárgó vizű lejtőhordalék erdőtalajok ugyancsak kiváló kocsányos tölgy termőhelyek. III. Erdőtársulások A kocsányos tölgy Magyarországon zónális és hidrofil intrazónális erdőtársulásokban fordul elő. Homoki tölgyesek Sziki tölgyes Lösztölgyesek Cseres-kocsányos tölgyesek Tölgy-kőris-szil ligeterdők 161

Gyertyános-kocsányos tölgyesek Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes A középhegységi szubatlantikus klímazónát már kerüli, itt csak egy hidrofil intrazónális erdőtársulásban fordul elő elegyfafajként: Kőrisliget (Carici remotae-Fraxinetum) A természetes erdőtársulásokon kívül jelentős területet foglalnak el mesterségesen telepített állományai. Ezek nagyobb részét olyan termőhelyre telepítették, ahol egykor nagy valószínűséggel természetes kocsányos tölgyes erdőtársulások voltak. Legjobb növekedésű állományai a gyertyános-kocsányos tölgyesekben ill. a tölgykőris-szil ligeterdőkben találhatók. IV. Társulásképesség A kocsányos tölgy alkalmazkodóképessége közepes, s ez meghatározza társulásképességét is. Magzókorát viszonylag későn, 30-40 éves korában éri el. Viszonylag ritkán, 3-4 évenként terem, tömeges makktermés viszont csak 5-7 évenként ismétlődik. Ezt nagyrészt a virágzat és a makk károsodása okozza, megfelelő védekezéssel a makktermés gyakorisága és mennyisége növelhető. Hektáronként 1-4 t makk terem. A kocsányos tölgy ezermagtömege átlagosan 4000 g. A nagyméretű makk helyben marad, legfeljebb állatok terjesztik. Az erdei vad kedvelt tápláléka, de a rovarok is károsítják pl. a tölgymakk-zsuzsok. A kocsányos tölgy előnyös tulajdonsága a jó sarjadzóképesség (tuskóról), a rendkívül erős gyökérfejlesztő képesség (karógyökér), valamint a fiatalkori közepes gyorsaságú növekedés. Rendkívül fényigényes faj (különösen idős korban), ezért főleg fiatal korában a gyorsabban növő fényigényes (pl. kőris) illetve árnytűrő elegyfafajok (pl. gyertyán, hársak) konkurrenciáját nehezen viseli el. Magas életkora (200-300 év Magyarországon) és tartós időskori magassági növekedése miatt azonban túlnövi konkurrenseit és kielégíti fényigényét. Az elegyetlen kocsányos tölgyesek éppen nagy fényigényük miatt erősen kiritkulnak. Törzse igen hajlamos vízhajtások képzésére, amely később csúcsszáradáshoz vezethet. Ezért olyan állományszerkezet kialakításáról kell gondoskodni, amely biztosítja a törzsek árnyalását. Az abiotikus károkozó tényezőkkel szemben általában ellenálló (kivétel a kései fagy), sokkal gyakoribban a biotikus kártételek. Lombját több rovar pl. a gyapjaslepk és az aranyfarú lepke hernyója károsítja, de a vad is szívesen fogyasztja. Gomba kártevői közül a legve162

szélyesebb a tölgylisztharmat. A károsítás láncreakciószerűen lép fel: tartós elöntés – lombrágók – tölgylisztharmat (másodhajtásokon) – pusztulás. V. Fatermés A kocsányos tölgy átlagos vágásérettségi kora hazánkban a termőhelytől függően 80120 év, amit célszerű 100-150 évre emelni. Lassan növő, értékes fafaj, termesztésének célja: értékfa, lemezipari alapanyag. Átlagnövedéke 50 éves, folyónövedéke 30 éves korban kulminál. Fatermési tulajdonságai elsősorban a termőhelytől függnek. Néhány jellemző adat a szélsőséges termőhelyeken lévő állományok – 100 éves korra vonatkozó – fatermési tulajdonságairól (Sopp, L. 1974): I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

130

340

Átlagmagasság (m):

36

20

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

55

30

Körlapösszeg (m2/ha):

30

23

600

250

3

Fatérfogat (m /ha):

A kiváló termőhelyeken igen erőteljes a kocsányos tölgy vastagsági növekedése, ez viszont azt jelenti, hogy az átlagos évgyűrű szélesség 2,5-3 mm, amely a lemezipari feldolgozás szempontjából hátrányos. Ilyen célra a közepes minőségű (II-III. fatermési osztály) termőhelyek kocsányos tölgyesei jobban felhasználhatók. VI. Erdőgazdasági jelentőség A kocsányos tölgy szerepe a magyar erdőgazdálkodásban mindenkor jelentős volt, s jelentősége a jövőben is megmarad. Az elmúlt 40 évben területaránya 10,2 %-ról 8,7 %-ra csökkent, abszolút területe viszont nőtt. Jelenlegi területe még kb. 50 ezer hektárral növelhető. Faanyaga igen értékes. Fája nehéz (térfogati sűrűség: 0,68 g/cm3), kemény (Keménységi szám: 66 N/mm2), rugalmas (rug. modulusz: 11700 N/mm2). A bányászat, a kádár-, bútor- és épületasztalosipar széles körben használja. A fűrész- és lemezipar egyik legfontosabb alapanyaga.

163

8.1.1a SZLAVÓN TÖLGY (Quercus robur ssp. slavonica (Gáy./Máty.) (Idegen nyelveken: angol: Slavonian oak német: slawonische Eiche francia: chene slavon orosz: slavonskij dub) I. Földrajzi elterjedés A szlavón tölgy a szlavóniai táj (Horvátország) őshonos kocsányos tölgy ökotípusa. Áreája a Drávától északra Magyarország területére is átnyúlik, az Ormánságban őshonos. Eredetileg ártéri-síksági ökotípus, általában 100 m tengerszint feletti magasság alatt tenyészik. Magyarországon állományainak zömét mesterségesen telepítették, sík- és hegyvidéken egyaránt. A Soproni hegységben 450 m, az Északi Középhegységben 500 m tengerszint feletti magasságban is találhatók szlavón tölgy állományok, de növekedésük gyenge. Legjobb növekedésű állományai a Dráva árterületén, az Ormánságban és a Körösök vidékén állnak. Magyarországon csak kis területet (kb. 1300 ha) foglal el (11. ábra).

11. ábra: A szlavón tölgy hazai előfordulása (Koloszár 1982)

Növényrendszertani besorolása vitatott. Gáyer (1928) formának, Mátyás (1964) alfajnak, Majer (1979) pedig ökotípusnak tartja. A botanikai szakirodalomban az utolsó leírás szerint 164

Mátyás (1973) alfaj (subspecies). Az egyéb kocsányos tölgyektől csak gyertyaegyenes törzse, és vékony felfelé törő ágakból álló koronája különbözteti meg. Mind a hazai kocsányos tölgynek, mind a szlavón tölgynek vannak korán (subpraecox) és későn (tardissima) fakadó alakjai. II. Termőhelyigény A kocsányos tölgy és a szlavón tölgy termőhelyigénye közel azonos. Őshonos termőhelyi viszonyaihoz az Ormánság klimatikus tényezői állnak a legközelebb, de éghajlati tűrőképessége igen nagy. Hazánk egész területén képes megélni. Őshonos és telepített állományai a hazai klímazónákban a következő arányban fordulnak elő: bükkös klíma (csak szórványos előfordulások), gyertyános-tölgyes klíma (49 %), zárt tölgyes klíma 28 %, erdősztyepp klíma 23 %. Talajvíz iránti igénye kisebb, mint a kocsányos tölgynek. Kerüli a magas vízállású, pangóvizes területeket, illetve ezekről kipusztult. Az állandó vízhatású termőhelyeken. például Sellyén – állományai elkőrisesedtek. Ha legalább évi 700 mm csapadék áll rendelkezésre, akkor domb- és hegyvidéki többletvízhatástól független termőhelyeken is megél (Magyarországon telepített állományainak 58 %-a ilyen termőhelyeken található!). Leginkább az időszakos vízhatású vagy szivárgó vizű területeket kedveli. Őshonos területén (Dráva-Száva között) a mélyebb fekvésű ártéri kocsányos tölgyesekben alig fordul elő, míg a magasabb térszintek gyertyános-kocsányos tölgyeseiben főfafaj. A talajjal szemben is igénytelenebb, mint a kocsányos tölgy. Bizonyított, hogy a jobb termőhelyeken a kocsányos tölgy, míg a gyengébb termőhelyeken a szlavón tölgy növekedése az erőteljesebb. Ugyanazokon a genetikai talajtípusokon él, mint a kocsányos tölgy, állományainak több mint felét barna erdőtalajokra telepítették. Termőhelyi igényéről általában megállapítható, hogy az a kocsányos tölgy és a kocsánytalan tölgy igénye között képez átmenetet. III. Erdőtársulások Természetes erdőtársulásai Szlavóniában a gyertyános-kocsányos tölgyesek illetve a tölgy-kőris-szil ligeterdők. Telepített állományai a kocsányos tölgy erdőtársulásai helyén állnak (60 %), míg érdekes, hogy a gyertyános-kocsánytalan tölgyesek területére telepítették állományainak 40 %-át.

165

IV. Társulásképesség A társulásképesség tekintetében tulajdonságai általában hasonlók a kocsányos tölgy tulajdonságaihoz. Néhány eltérés azonban tapasztalható. Magzókorát valamivel később éri el, ritkábban és kevesebb makkot terem. Gyökérenergiája kisebb, de horizontális gyökerei – megfigyelések szerint – jobban feltárják a felső talajrétegeket, mint a kocsányos tölgy oldalgyökerei. Későn fakadó változata általában elkerüli a kései fagy és a lombrágás kártételeit. V. Fatermés Fatermési tulajdonságait az a tény határozza meg, hogy jobb termőhelyeken gyengébben, rosszabb termőhelyeken pedig erőteljesebben nő a kocsányos tölgynél. Így az I-II. fatermési osztályokban ugyanazt a körlapösszeget ill. fatérfogatot mintegy 10-15 %-kal nagyobb törzsszámmal éri el, mint a kocsányos tölgy. VI. Erdőgazdasági jelentőség Kis területe és szórványos előfordulásai miatt a múltban – bár többen felhívták rá a figyelmet – nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a szlavón tölgynek. Kiváló alaki tulajdonságait a jövőben azonban fokozott mértékben ki kell használni. Éppen ezért 1982-84. között az ország területén 139 ha területen szlavón tölgy magtermelő állományt jelöltek ki az értékes tölgytípus fenntartása, illetve elszaporítása céljából. Faanyaga keresett, műszaki tulajdonságai megegyeznek a kocsányos tölgyével. Felhasználási területük is azonos. Hengeres „gyertyaegyenes” törzsét rúd- és oszlopfának is felhasználják. 8.1.2 KOCSÁNYTALAN TÖLGY (Quercus petraea Liebl.) (Idegen nyelveken: angol: sessile oak német: Traubeneiche francia: chene rouvre orosz: zimnij dub) I. Földrajzi elterjedés Európai szubkontinentális-szubatlantikus, dombvidéki és középhegységi fafaj. Kisebb áreával rendelkezik, mint a kocsányos tölgy. Elterjedését a 12. ábra szemlélteti.

166

A domb- és középhegyvidékek egyik állományalkotó főfafaja, tenyészetének optimuma Franciaországban van. A Kárpátokban és az Alpokban 1100 m-ig, a magyar Középhegységben 900 m-ig húzódik fel. Az Alföldet kerüli. Magyarországon a harmadik legnagyobb elterjedésű fafaj, területe 180 ezer hektár (10,1 %), állományainak 53 %-a sarj eredetű. Legjobb növekedésű állományai 200-700 m tengerszint feletti magasságban találhatók a Mecsekben, a Zselicségben, a Vas-Zalai hegyháton és a Bakonyban. A kocsánytalan tölgy nem kevésbé gazdag formákban és alakokban, mint a kocsányos. A botanikusok a kocsánytalan tölgyet 3 önálló fajra különítik el: Quercus petraea Matt. Quercus polycarpa Schur. Quercus dalechampii Tenn. A 3 fajon kívül még több változat és forma ismert. Erdőművelési szempontból egyelőre nem szükséges az elkülönítésük, mert ökológiai és biológiai tulajdonságaik alig ismertek. Ezért a továbbiakban a kocsánytalan tölgyről, mint egységes fafajról lesz szó. II. Termőhelyigény A kisebb área miatt a kocsánytalan tölgy klímaigénye határozottabb, mint a kocsányos tölgyé. Az éghajlat szélsőségeit nem tűri. Klíma: a kontinentálisnál kiegyenlítettebb klímaviszonyokat kedveli. Legjobban ott terjedt el, ahol az évi csapadék 550-700 mm, az átlagos évi középhőmérséklet 9 ºC felett van, és a júliusi 14 h-s légnedvesség 52-58 % közötti. Ezért hazánkban az erdőssztyepp klímaövből hiányzik. A bükkös klímában is megél, de a hűvösebb, párásabb területről (északi kitettségű oldalak) a bükk kiszorítja. Legnagyobb területei a gyertyános-tölgyes és a szárazabb zárt tölgyes klímazónában találhatók. A kései fagy károsítja. Hidrológiai viszonyok: hegy- és dombvidéki elterjedésénél fogva a kocsánytalan tölgynek nincs talajvíz-igénye, az elárasztást és a tartós vízpangást nem tűri. Kedveli azonban az üde talajokat, és elviseli az időszakos szárazságot is. A szivárgó víz kedvezően hat növekedésére. Talaj: savanyú és bázikus talajokon egyaránt előfordul. Jól hasznosítja a pszeudoglejes barna erdőtalajokat, ha azok a vízpangás miatt túlságosan nem levegőtlenek. Tápanyagigénye közepes. A váztalajokon előfordul, ha a klimatikus feltételek adottak, de növekedése igen gyenge.

167

A sötét színű erdőtalajok valamennyi típusán megtalálható, növekedése a klimatikus viszonyokon kívül a termőréteg vastagságától függ. Leginkább a barna erdőtalajokon terjedt el, legjobb növekedésű állományait is ezeken a talajtípusokon találjuk. A kocsánytalan tölgy a barna erdőtalajok fafaja. III. Erdőtársulások A kocsánytalan tölgy hazánkban több zónális és xerofil intrazónális erdőtársulásban megtalálható. Lösztölgyesek Cseres-kocsánytalan tölgyesek Mész- és melegkedvelő tölgyesek Mészkerülő tölgyesek Xerofil intrazónális erdőtársulások Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes Ezüsthársas-cseres-tölgyes Dél-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Gesztenyés-gyertyános-tölgyes Középhegységi bükkösök Dél-dunántúli bükkösök Mészkerülő lombelegyes erdeifenyves IV. Társulásképesség A kocsánytalan tölgy alkalmazkodóképessége jobb, mint a kocsányos tölgyé. Fényigényes, de nem annyira, mint a kocsányos tölgy. Fiatal korában jól tűri az árnyalást, ezért állományai nem annyira elegyesek, mint a kocsányos tölgyesek. Fiatalon közepes gyorsasággal nő, magassági növekedése idős korban is tartós. Hosszú életkorú fafaj (nálunk 200-300 év). Törzse hajlamos vízhajtások képzésére. Sarjadzó- (tuskóról) és visszaszerző képessége jó, bírja a felnyesést. Régebben felújítását éppen ezért sarjról végezték el. Magzókorát 40-50 éves korban éri el, 4-6 évenként bőségesen terem. Makkjának ezermagtömege átlagosan 3000 g.

168

12. ábra: A kocsánytalan tölgy áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

169

Károkozói ugyanazok, mint a kocsányos tölgynek, viszont ellenálló képessége nagyobb, ezért állományaiban korábban jelentősebb károkat nem tapasztaltak. Napjainkban azonban hazánk kocsánytalan tölgyeseit nagy kalamitás érte, s 1978. óta tölgypusztulásról beszélünk. A pusztulás egy kárláncolat eredménye, amelynek okait megnyugtatóan még nem sikerült tisztázni. V. Fatermés A kocsánytalan tölgy állományok – a fafaj mérsékeltebb fényigénye miatt – nem ritkulnak ki annyira, mint a kocsányos tölgyesek, ezért összfatermésük nagyobb. Mivel hazánkban állományainak több, mint a fele sarj eredetű, célszerű a fatermési tulajdonságokat az eredet szerinti csoportosításban ismertetni. A mag eredetű állományok átlagos vágásérettségi kora Magyarországon – a termőhelytől függően – 100-150 év. Az átlagnövedék 70 éves, a folyónövedék 45 éves kor körül kulminál. A legjobb és a leggyengébb növekedésű állományok országos átlagadatai a következők; 100 éves korban (Sopp, L. 1974): I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

193

920

Átlagmagasság (m):

33

14

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

52

21

Körlapösszeg (m2/ha):

42

31

820

267

Fatérfogat (m3/ha):

A sarj eredetű állományok kezdetben gyorsabban nőnek, később növekedésük lelassul. Vágáskoruk 80-120 év. Az átlagnövedék 45 év, a folyónövedék 25 év körül kulminál. A fatermési tényezők szélső értékei 100 éves korban: I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

181

925

Átlagmagasság (m):

30

12

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

50

19

Körlapösszeg (m2/ha):

36

25

660

196

Fatérfogat (m3/ha):

Értékes fafaj, termesztési cél: értékfa, lemezipari alapanyag.

170

VI. Erdőgazdasági jelentőség Egyik legfontosabb fafajunk. Területaránya 40 évvel ezelőtt 16 % volt, ma 10,1 %. Abszolút területe ugyanakkor növekedett. Ez a terület a továbbiakban kb. 40 ezer hektárral növelhető. Fontos feladat a meglévő sarjerdők szálerdőkké történő átalakítása. Faanyaga ugyanolyan értékes, mint a kocsányos tölggyé. 8.1.3 MOLYHOS TÖLGY (Quercus pubescens Willd.) (Idegen nyelveken: angol: pubescent oak német: Flaumeiche francia: chene pubescens orosz: lishistyj dub) I. Földrajzi elterjedés Dél- és közép-európai szubmediterrán, dombvidéki és középhegységi fafaj. Elterjedését a 13. ábra szemlélteti. Kimondottan délies, a domb- és hegyvidékek déli, száraz, meredek lejtőin állományalkotó. Tenyészetének optimuma Magyarországtól délre a Balkánon található. A Kárpátokban 700 m tengerszint feletti magasságig is felhúzódik, hazánkban csak 500 m-ig alkot zárt állományokat. A Magyar Középhegységben, somogyi löszdombokon, Pécs és Sopron környékén mindössze kb. 17 ezer ha területet foglal el (1 %). A tölgyek között a legnagyobb forma- és alakgazdagsággal rendelkezik, faj alatti egységeikkel e tárgy keretében nem foglalkozunk. Rokon fajnak tekinthető az olasz tölgy (Quercus virgiliana TEN), amelynek áreája csak Délkelet-Európára korlátozódik, s amely nagyobb termetével, egyenesebb törzsével és vastagabb ágaival helyenként hazai lösz- és homoki tölgyeseinkben jelenik meg. II. Termőhelyigény Szubmediterrán jellege révén hőigénye meghatározó tényező. Klíma: hőigénye nagy, a fagyra érzékeny. Olyan területeken, ahol a júliusi 14 h-s légnedvesség átlagos értéke meghaladja az 55 %-ot, nem fordul elő. Az erdőssztyepp és a zárt tölgyes klímatípusokban fordul elő. Hidrológiai viszonyok: a nedves vizes talajokat egyenesen kerüli, viszont a legszárazabb talajokon is megél. Talaj: igénye a talajjal szemben minimális. Az igen sekély, sekély és középmély termőrétegű talajokat hasznosítja, mélyebb talajokról más fafajok (cser, kocsánytalan tölgy) már

171

kiszorítják. Kimondottan báziskedvelő. Tápanyagigénye gyenge-közepes. Mész- és szárazságtűrő. Leginkább a váztalajokon és a sötét színű erdőtalajokon terjedt el. Megtalálható még a barna erdőtalajok néhány sekély termőrétegű talajtípusán (Ramann-féle, csernozjom-, karbonátmaradványos barna erdőtalajok). III. Erdőtársulások Nagy melegigénye miatt jóval kevesebb erdőtársulásban fordul elő, mint a többi dombvidéki tölgyfaj. Lösztölgyesek Mész- és melegkedvelő tölgyesek Xerofil intrazónális erdőtársulások IV. Társulásképesség Gyenge alkalmazkodóképességű fafaj. Melegigénye és fagyérzékenysége eleve meghatározza létfeltételeit. Magzókorát a termőhelytől függően 30-50 éves korban éri el, ritkán (8-10 évenként) ad nagyobb makktermést. Makkja kisebb méretű a kocsánytalan tölgyénél (ezermagtömeg átlagosan 2100 g), s az erdei vad szívesen fogyasztja. Természetes úton éppen ezért nehezen újul fel, viszont kiválóan sarjadzik tuskóról. Állományainak zöme sarjerdő. Fényigényes, de jól tűri az árnyalást. Igen lassan nő, csak másod-, harmadrendű fa. Ellenállóképessége jó.

172

13. ábra: A molyhos tölgy áreája (Zólyomi 1950) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

173

V. Fatermés A fatermelés szempontjából jelentéktelen fafaj. 15 m-nél nagyobb magasságot csak ritkán ér el, s mellmagassági átmérője sem haladja meg a 30 cm-t. Tűzifának használható. VI. Erdőgazdasági jelentőség A kopárfásítások legfontosabb fafaja. Fája nehéz és sűrűbb szövetű az egyéb tölgyek faanyagánál, de értéktelen választéka miatt felhasználási köre igen szűk. A molyhos tölgy állományok fontos szerepet játszanak a talajvédelemben, száraz, meredek domb- és hegyoldalakon meggátolják a talajeróziót. 8.1.4 CSERTÖLGY (Quercus cerris L.) (Idegen nyelveken: angol: Turkey oak német: Zerreiche francia: chene cerris orosz: avstrijskij dub) I. Földrajzi elterjedés Délkelet-európai, kisázsiai, kelet-mediterrán, domb- és hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 14. ábra szemlélteti. Áreája csaknem egybeesik a molyhos tölgyével, tenyészetének optimuma a Balkánon van. A domb- és hegyvidékek déli, melegebb oldalain terjedt el, a kontinentális klímájú síkságokon csak szórványosan fordul elő. A Kárpátokban és Törökországban 100 m tengerszint feletti magasságig is felhúzódik. Magyarországon 500 m felett már csak ritkán található meg. Az akác után a második legnagyobb elterjedésű fafajunk (201 ezer hektár), területaránya 11,3 %. Állományainak 42 %-a sarjerdő. Legjobb növekedésű állományai domb- és hegyvidéken találhatók, általában gyertyános-tölgyes erdőtársulások helyén. A csertölgy (a továbbiakban cser) változatait a levelek alakja szerint különítették el. Hazánkban két fontosabb változatát ismerjük: Quercus cerris var. austriaca (Willd.) Loud. Quercus cerris var. cerris Lous. A változatok erdőművelési tulajdonságaikban alig különböznek egymástól.

174

II. Termőhelyigény A cser termőhelyigényét szubmediterrán jellegénél fogva nagy melegigénye és szárazságtűrése határozza meg. Klíma: csak ott terjedt el, ahol az évi középhőmérséklet meghaladja a 8 ºC-t. Ezért hazánk klímatípusai közül a bükkös klímát kerüli, fagyérzékeny, erős lehűlés hatására törzsén fagyrepedés keletkezik. A csapadék és a légnedvesség mértéke iránt közömbös. Hidrológiai viszonyok: vízigénye csekély, az elárasztást egyáltalán nem tűri, de elviseli az időszakos vízpangást, így a változó vízellátású termőhelyeket is képes hasznosítani. Talaj: a talajjal szemben igénytelen, inkább mészkerülő, de elviseli a 20 %-nál magasabb szénsavas mésztartalmat is. A talaj vízzáró rétegeit karógyökere áttöri, sekély talajokon viszont erős oldalgyökereket fejleszt. A cser Magyarországon két szélsőséges termőhelyen jelentős fafaj. A dombvidéki és középhegységi száraz termőhelyeken, elsősorban a véderdőkben van szerepe, míg a síkvidéki pangóvizes, pszeudoglejes erdőtalajokon (cseri földeken) is jelentős, ahol más fafaj nem tud megélni (Majer 1983). A váztalajok sziklás és földes típusain megél, hasznosítja a kavicsos, cementált váztalajokat, igaz, hogy igen gyenge növekedéssel. Az üledék és hordalék talajok közül csak a lejtőhordalék talajon fordul elő. A sötét színű erdőtalajok egyik főfafaja, s ezeken indokolt fenntartása. A középmély és ennél sekélyebb termőrétegű talajokat itt a cser jobban hasznosítja, mint a kocsánytalan tölgy. Leginkább a barna erdőtalajokat kedveli, de ezeken a talajokon a kocsánytalan tölgy értékesebb faanyagot ad, ezért róluk a cser visszaszorítandó. Gyakran megtalálható a pszeudoglejes barna erdőtalajokon, s ezek gyengébb termékenységű változatain fenntartása indokolt. A mocsári és ártéri erdőtalajok közül a réti erdőtalajokon célszerű termeszteni, ott, ahol a talaj a kocsányos tölgy részére túl száraz, az akác és a nemes nyárak számára viszont túl kötött. A cser fenntartása és termesztése tehát általában a kocsányos és a kocsánytalan tölgy határtermőhelyein célszerű.

175

14. ábra: A csertölgy áreája (Houtzagers 1954) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

176

III. Erdőtársulások A cser természetes körülmények között mindig elegyes erdőtársulásokat alkot, általában más főfafajok társaságában él. Lösztölgyesek Cseres-kocsányos tölgyesek Cseres-kocsánytalan tölgyesek Mész- és melegkedvelő tölgyesek Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Ezüsthársas-cseres-tölgyes Xerofil intrazónális erdőtársulások IV. Társulásképesség Közepes alkalmazkodóképességű fafaj. Magzókorát már 20-30 éves korban eléri, rendszeresen (2 évenként) és bőven terem. Makkja a legnagyobb méretű a hazai Quercusfajok között (ezermagtömeg átl.: 5500 g), és igen jól csírázik. Természetes úton magról - és erős sarjadzóképessége révén tuskósarjról - jól újul. Fiatalon gyorsabban nő a nemes tölgyeknél, de természetes életkora rövidebb (nálunk 150-200 év). Fényigényesebb a többi tölgynél, és nagyobb hőigénye miatt 15-20 nappal később fakad, mint a kocsánytalan tölgy. Az abiotikus károkozóknak a fagy kivételével jól ellenáll. A törzsön keletkező fagyrepedést követően a különböző farontó gombák megtámadják, és álgesztesedét okoznak. Leggyakoribb gombakártevői a kétalakú csertapló, a szenes tölgytapló és a fehér csertapló. A lisztharmat nem károsítja. Több rovar is károsítja, a legnagyobb kárt a gyapjaslepke lombrágó hernyói okozzák. A vad károsítása kisebb mértékű, mint a nemes tölgyek állományaiban. V. Fatermés A csertölgy állományok fatermése mind mennyiségben, mind pedig értékben elmarad a kocsányos és a kocsánytalan tölgyesek fatermésétől. Fiatal korban gyorsan nő, így folyónövedéke a mag eredetű állományokban már 30 év körül, átlagnövedéke pedig 50 éves korban kulminál.

177

A szálerdők néhány fatermési jellemzőjét 100 éves korban a fatermési tábla I. és VI. fatermési osztályának adatai segítségével mutatjuk be (Sopp, L. 1974): I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

177

826

Átlagmagasság (m):

30

13

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

51

21

Körlapösszeg (m2/ha):

36

29

564

217

Fatérfogat (m3/ha):

A sarj eredetű állományok fatermése 40 éves kortól valamivel kisebb. A folyónövedék 20-25 éves, az átlagnövedék 35-40 éves kor körül kulminál. A fatermési jellemzők szélső értékei 100 éves korban a következők: I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

200

755

Átlagmagasság (m):

28

12

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

48

19

Körlapösszeg (m2/ha):

36

21

519

148

Fatérfogat (m3/ha):

A cseresek vágásérettségi kora az eredettől és a termőhelytől függően 60-100 év között változik. A tapasztalatok szerint 60 éves életkor felett a faanyag jelentős hányada fahibákkal terhelt. A hibás faanyag csak kisebb értékű választékokra (apríték, tűzifa stb.) alkalmas, az egészséges viszont fűrészipari alapanyagnak is megfelel. VI. Erdőgazdasági jelentőség A cser erdőgazdasági jelentősége meglehetősen ellentmondásos. Az ellentmondás fő oka az, hogy erdőművelési szempontból az egyik legkönnyebben kezelhető fafaj (könnyen felújítható, nevelhető), viszont faanyagának minősége (értéke) elmarad más fafajok, főleg a nemes tölgyek minőségétől. Felmérések szerint a cser állományok kb. 40 %-a olyan termőhelyeken található, amelyeket a többi tölgyfaj – elsősorban a kocsánytalan tölgy – jobban hasznosítana. 178

Már 40 évvel ezelőtt elhatározták a cser területének csökkentését, azonban ez csak a területarány tekintetében sikerült (18 %-ról 11,3 %-ra). Az abszolút terület ugyanakkor mintegy 18 ezer hektárral nőtt. Ez azt bizonyítja, hogy a csertölgy nélkülözhetetlen, és bizonyos körülmények között nehezen pótolható fafajunk. Egészséges fájának műszaki tulajdonságai nem sokban térnek el a nemes tölgyek hasonló tulajdonságaitól (térfogati sűrűség: 0,75 g/cm3, keménységi szám: 57 N/mm2, rugalmassági modulusz 13000 N/mm2). Az egészséges cser ezért hasonló célokra használható fel, mint az egyéb tölgyfélék faanyaga. A leggyakoribb fahibák a fagyléc, a vörös álgeszt, és a gyűrűs elválás. A hibás faanyag csak tűzifának, aprítéknak, papír-, vagy rostfának alkalmas. Az egészséges holt faanyagot a gombák, elsősorban a különféle házigombák károsítják. Minimális faanyagvédelmi költséggel a károk kiküszöbölhetők, s a kezelt faanyag azonos értékű az egyéb tölgyek faanyagával.

8.1.5 VÖRÖS TÖLGY (Quercus borealis Michx. syn. Quercus rubra L.) (Idegen nyelveken: angol: red oak német: Roteiche francia: chene rouge orosz: krasnyj dub) I Földrajzi elterjedés Észak-amerikai atlantikus (keleti partvidék), inkább domb- és hegyvidéki fafaj. Őshazájában a síkságok folyóvölgyeiben is előfordul. Az 1700-as évek elején került Európában, s elsősorban az akkori Németországban terjesztették el. Magyarországra a XIX. század végén hozták be, jelenlegi területe már 14 ezer ha (0,8 %). Állományai elszórtak, nagyobb területen a körösök mentén (Bélmegyer), Somogyban, Baranyában, Vas megyében (Ivánc) és a Nyírségben találhatók (15. ábra) Leginkább a gyertyános-kocsánytalan tölgyesek, a középhegységi bükkösök és az ártéri kocsányos tölgyesek helyére ültették. Előfordul még a cseres-kocsánytalan tölgyesek és a dunántúli mészkerülő tölgyesek helyén is. A vörös tölgy elnevezés gyűjtőfogalom, helyesebb vörös tölgyekről beszélni, mivel a botanikusok 4 fajt sorolnak a vörös tölgyek közé. Ezek néhány tulajdonság tekintetében különböznek egymástól.

179

15. ábra: A vörös tölgy hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995) Vörös tölgyek:

Quercus borealis Michx. (vörös tölgy) Quercus borealis var. maxima Sarg. (nagylevelű vörös tölgy) Quercus palustris Münchh. (mocsár- v sártölgy) Quercus coccinea Münchh. (bíbortölgy)

II. Termőhelyigény Atlantikus fafaj lévén őshazájában meghatározó termőhelyi tényező a klíma. Magyarországon az éghajlati tényezők elterjedésében jelentősebb szerepet nem játszanak, mivel az erdőssztyepp klímában is jól növekszik (Bélmegyer). A vöröstölgyek fagyérzékenyek (kivéve a bíbortölgy), ezért a bükkös klíma termőhelytípusain telepítésük nem célszerű. Hidrológiai viszonyok: őshazájukban hiányoznak a nedves talajú árterekről, a jól szellőzött talajokat kedvelik. Hazai tapasztalatok szerint sem tűrik a magas, felszíni talajvizet. Talaj: a bíbortölgy kivételével kifejezetten mészkerülők, de a túl savanyú talajokat is kerülik. Agyagos, kötött talajokon növekedésük gyenge. Jól hasznosítják a magasabb fekvésű, nem karbonátos üledék és hordalék talajokat. A sötét színű erdőtalajok közül csak a legalább középmély termőrétegű rendzinákon és ranker talajokon növekednek megfelelően. 180

Kedvelik a barna erdőtalajokat, legjobb növekedésű állományaik agyagbemosódásos, rozsdabarna és kovárványos barna erdőtalajokon találhatók. A csernozjom talajok közül a kilúgozott és a nem karbonátos réti csernozjomokon telepíthetők eredményesen. A vörös tölgyek tenyészetének (kivétel a sártölgy) az általában kötött réti talajok nem felelnek meg. A vályogos szövetű, nem karbonátos mocsári és erdőtalajok kitűnő vörös tölgy termőhelyek. III. Erdőtársulások Magyarországon csak mesterségesen telepített kultúr vörös tölgy állományok találhatók, főleg gyertyános-tölgyes erdőtársulások helyén. IV. Társulásképesség A vörös tölgyekre nagy alkalmazkodóképesség jellemző. A magzókort már 20 éves korban elérik, rendszeresen 2 évenként teremnek, makkjuk nagy (ezermagtömeg 3800 g). A vörös tölgyek makkját a vad nem kedveli. Fiatal és középkorban (50 éves korig) gyorsabban nőnek, mint a nemes tölgyek. Fiatalon árnyéktűrők, később fényigényesek. Gyökerük karószerű, erős elágazó oldalgyökerekkel. Tuskóról jól sarjadzanak, visszaszerző-képességük kiváló.A vad károsítja. V. Fatermés Fatermési tulajdonságaik tekintetében a kocsányos tölgy és a kocsánytalan tölgy között foglalnak helyet. Ezt bizonyítják a fatermési tábla I. és VI. fatermési osztályaira vonatkozó adatai 100 éves korban (Sopp, L. 1974): I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

210

463

Átlagmagasság (m):

31

20

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

50

31

Körlapösszeg (m2/ha):

41

35

640

371

Fatérfogat (m3/ha):

Gyors növekedésüket igazolja, hogy állományaik folyónövedéke 25 év, átlagnövedéke pedig 40 év körül kulminál. 181

Méretes faanyagot adnak, termesztési cél az értékfa-termelés. VI. Erdőgazdasági jelentőség Legidősebb állományai Magyarországon mostanában érik el a 100 éves életkort. A vörös tölgy területének növelése feltétlen indokolt, kiválóan alkalmas rontott erdők átalakítására. Faanyaguk műszaki tulajdonságai alig különböznek a hazai tölgyek hasonló tulajdonságaitól (térfogati sűrűség 0,70 g/cm3, keménységi szám: 66 N/mm2, rugalmassági modulusz: 13000 N/mm2). A faanyag telítődik, ezért hordógyártásra alkalmatlan. Falburkolat, ajtó, ablak, talpfa és bányafa gyártására alkalmas. 20. táblázat: A Quercus fajok előfordulása természetes erdőtársulásainkban Fa f a j o k Erdőtársulás neve KST KTT CS MOT Homoki tölgyesek + Sziki tölgyes

+

Lösztölgyesek

+

Tölgy-kőris-szil ligeterdők

+

Cseres-kocsányos tölgyesek

+

+

+

+

Cseres-kocsánytalan tölgyesek

+

+

Mész- és melegkedvelő tölgyesek

+

+

Mészkerülő tölgyesek

+

Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek

+

Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes

+

Gyertyános-kocsányos tölgyesek

+

+

(+)

+

Ezüsthársas-cseres-tölgyes

+

Szelídgesztenyés-gyertyános-tölgyes

+

Középhegységi bükkösök

(+)

Mészkerülő bükkösök

(+)

Xerofil intrazónális erdőtársulások

(+)

Kőrisliget

(+)

Erdeifenyvesek

(+)

(+) = előfordulás mellékfafajként

182

+

(+)

+

(+)

21. táblázat: A Quercus-fajok erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítása Szempontok KST KTT CS MOT VT európai kontinentális

Flóraelem

európai szubkont. szubatlanti

DK-európai szubmed.

É-amerikai atlantikus

domb- és

Dél- és középeurópai szubmed. domb- és

domb- és hegyvidéki

hegyvidéki

hegyvidéki

hegyvidéki

domb- és

Montanitás

síksági

Fényigény

igen nagy

nagy

nagy

igen nagy

nagy

Hőigény

nagy

közepes

igen nagy

igen nagy

közepes

Páraigény

csekély

közepes

csekély

csekély

csekély

közepes

közepes

csekély

csekély

közepes

4-8

3-6,8

4-7,2

6,8-8

3-5

Alkalmazkodóképesség

közepes

közepes

közepes

gyenge

nagy

Gyökérfejlesztőképesség

erős

erős

erős

erős

erős

30-40 év

40-50 év

20-30 év

30-50 év

20 év

3-4 év

4-6 év

2 év

8-10 év

2 év

közepes

gyors

igen lassú

gyors

igen csekély-

Vízigény (ált.)

nagy

Tápanyagigény Kémhatás-igény (pH)

Magzókor Magtermés gyakoriság

közepes-lassú

kély igen csekély

közepes közepes

szél

igen nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

hó

nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

gyenge

gyenge

gyenge

gyenge

gyenge

gyenge

gyenge

nagy

nagy

közepes

rovar

közepes

közepes

gyenge

nagy

nagy

gomba

nagy

nagy

gyenge

nagy

nagy

fagy vad

Károsítás ell.

Ellenállókép.

Fiatalkori növekedés

igen cse-

183

8.2 BÜKK (Fagus silvatica L.) (Idegen nyelveken: angol: European beech német: Rotbuche francia: hetre commun orosz: buk) I. Földrajzi elterjedés Nyugat- és közép-európai, szubatlanti hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 16. ábra szemlélteti. A bükk a hegyvidékek egyik főfafaja, de előfordul azokon a tengerparti síkságokon is, ahol az atlantikus klímahatás érvényesül (Dánia, Észak-Németország). Az Alpokban és a Kárpátokban kb. 1000 m, az Appeninekben 1200 m tengerszint feletti magasságig húzódik fel. Magyarországon zónális társulásai a Dunántúli Középhegységben, a Bükkben, Vas és Zala megyében, a Börzsönyben, a Sátor-hegységben valamint a Soproni- és Kőszegihegységekben találhatók. Mecsekben, a Mátrában, a Vértesben, a Pilisben, a Cserháton és Közép-Somogyban lévő erdőtársulásai extrazónálisak. Szálanként a Dráva-menti tölgyesekben is előfordul. Általában a 450-600 m tengerszint feletti magasságban szubmontán, 600 m felett pedig montán bükkösökről beszélünk. A bükk területe hazánkban 107 ezer ha, területaránya 6,0 %. Állományainak mintegy 20 %-a sarjerdő. Változatai közül említésre méltó a balkáni bükk (Fagus silvatica var. moesiaca (Maly)), amely átmenetet képez a keleti bükkhöz (Fagus orientalis Lipsky). A balkáni bükk néhány példánya nálunk a Börzsönyben található. Erdészeti szempontból a bükk korán és későn fakadó változatai érdekesek. Utóbbiak elkerülik a késői fagyok kártételeit. II. Termőhelyigény Klíma: meghatározó tényező. A bükk csak az atlantikus vagy szubatlantikus klímahatással érintett területeken fordul elő. Légnedvesség iránti igénye igen nagy. Csak ott él meg, ahol a júliusi 14 h-s légnedvesség átlagértéke meghaladja a 60 %-ot. A termőhelytipológiában ez a bükkös klímának felel meg. Erdőterületünknek mindössze 9,5 %-a jellemezhető ezzel a klímatípussal.

184

16. ábra: A bükk áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

185

A bükk kiegyensúlyozott, szélsőségektől mentes klímát igényel az aszályra és a kései fagyra nagyon érzékeny. Hidrológiai viszonyok: talajvizet egyáltalán nem igényel, vízszükségletét a magas átlagos évi csapadékmennyiség fedezi. Legjobban a szivárgó vízhatással rendelkező termőhelyeket hasznosítja. A pangóvizet kerüli, de megél a változó vízellátású pszeudoglejes talajokon is. A Dráva mentén és a Szatmár-Beregi síkságon időszakos vízhatású rozsdabarna erdőtalajokon

fordul

elő.

A

bükkösök

termőhelyének

túlnyomó

része

azonban

többletvízhatástól független. Mindezek alapján megállapítható, hogy a bükk az üde és félnedves vízgazdálkodású talajokon képes a legnagyobb fatermésre. Talaj: a bükk tápanyagigénye nagy. Báziskedvelő, azaz a meszes alapkőzetű talajokat kedveli, de nem tűri a termőréteg magas karbonát-tartalmát. Kedvező a gyengén savanyú, vagy semleges kémhatás (4-6,5 pH). Megfelelő növekedéséhez legalább középmély termőrétegű talaj szükséges, amely sem túl laza, sem túl kötött szövetű. A váztalajok közül megél a köves-sziklás és a földes váztalajokon is, de ezeken igen gyengén nő. A sötét színű (litomorf) erdőtalajok valamennyi típusán megtalálható, növekedése elsősorban a termőréteg vastagságától és a klímától függ. Legjobb növekedésű állományai a barna erdőtalajokon állnak, közülük az agyagbemosódásos barna erdőtalajok jelentenek a bükk számára optimumot. A mocsári és ártéri erdőtalajok közül a bükkös klímában lévő lejtőhordalék erdőtalajokon – különösen szivárgó víz jelenlétében – igen jól nő. A bükk számára a legkedvezőbb a bükkös klímájú, szivárgó vizű, mély termőrétegű és vályogos szövetű agyagbemosódásos barna erdőtalaj termőhelytípus változat. III. Erdőtársulások A bükk Magyarországon szubmontán és montán jellegű, zónális és intrazónális erdőtársulásokban fordul elő Középhegységi bükkösök Mészkerülő bükkösök Hegyvidéki bükkös Dél-dunántúli bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások Jegenyefenyves-bükkös

186

IV. Társulásképesség Társulásképességét elsősorban erős árnyalóképessége és magas életkora határozzák meg. A bükk csemetekorban rövid ideig fényigényes, később árnyéktűrő, lombozata dús, így idős korra állományaiból termőhelyi optimumán, minden más fafajt kiszorít. Magzókorát állományban 60-80 éves korban éri el, hátrányos tulajdonsága, hogy igen ritkán ad bőséges makktermést (10-15 évenként). Makkja – bár könnyű (ezermagtömeg: 220 g), nem terjeszkedőképes, de csírázási erélye jó. A makkot a vaddisznó kedveli. Sarjadzóképessége fiatal korban jobb, később igen gyenge. Gyökere eleinte lefelé futó karógyökér, amelyből később igen erős, messzire futó oldalgyökereket fejleszt (szívgyökérzet). Gyakori és érdekes jelenség az egyes fák oldalgyökereinek összenövése. Fiatalon igen lassan nő, de magassági növekedése idős korban tartós. Természetes életkora 500-600 év, Magyarországon 200 éves példányai a legidősebbek. Ellenállóképessége a biotikus károsítókkal szemben közepes, a sérüléseket követően könnyen fertőződik. Az abiotikus károsítások közül gyakori a fagykár, a széldöntés és a kéregaszás. V. Fatermés A lassan növő fafajok közül a bükk állományok fatermése a legnagyobb. Vágáskora a termőhelytől függően 100-150 év. Folyónövedéke 50-60 év, átlagnövedéke 75-90 év körül kulminál. Termesztésének célja nagy értékű választékok (fűrész- és lemezipari rönk) termelése. 100 éves korban az I. és VI. fatermési osztályokban fatermése az alábbi adatokkal jellemezhető (Sopp, L. 1974): I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

273

469

Átlagmagasság (m):

35

21

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

42

29

Körlapösszeg (m2/ha):

38

31

725

387

3

Fatérfogat (m /ha):

Magyarországon a legnagyobb fakészlettel a zalai bükkösök (Oltárc, Lenti, Vétyem) rendelkeznek (850-950 m3/ha), de a bakonyi bükkösökben (Farkasgyepü) is találhatók 800 m3/ha élőfakészletű 100-120 éves állományok.

187

VI. Erdőgazdasági jelentőség A bükk – faanyagának fülledékenysége miatt – hajdan „gyomfának” számított, ezért állományait vagy sarjerdőként kezelték, vagy tölgyesekké illetve fenyvesekké alakították át. A kitermelt faanyag fülledékenységét később gőzöléssel megszüntették, s ettől kezdve egyre keresettebb árucikké vált. Faanyaga kiváló műszaki tulajdonságokkal rendelkezik: nehéz (térfogati sűrűsége 0,72 g/cm3), kemény (keménységi szám: 72 N/mm2) és rugalmas (rugalmassági modulusz: 16000 N/mm2). Fáját széles körben hasznosítják. Kiváló hámozási rönköt ad, alkalmas bútor, rétegelt lemez, bányafa, papír, faszén és hamuzsír gyártására. Területe az elmúlt 40 év alatt alig változott, területaránya viszont 9 %-ról 6,0 %-ra csökkent. Ez az arány Magyarország éghajlati adottságai miatt csak minimális mértékben (cca. 20 ezer ha) növelhető, elsősorban a bükkös klímában lévő gyertyán konszociációk átalakításával. 8.3 GYERTYÁN (Carpinus betulus L.) (Idegen nyelveken: angol: hornbeam német: Weissbuche (Hainbuche) francia: charme orosz: grab) I. Földrajzi elterjedés Nyugat- és közép-európai szubatlanti, domb- és hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 17. ábra szemlélteti. Általában 250-500 m tengerszint feletti magasságban a tölggyel elegyesen fordul elő. Felhúzódik a bükk zóna alsó részéig is. A kontinentális klímájú síkságokról hiányzik. A gyertyán Magyarországon 95 ezer ha területet foglal el, területaránya 5,3 %. Állományainak 51 %-a sarjerdő. Botanikai változatainak (var. betulus, var. Tuzsonii, var. Soói) nincs erdészeti jelentősége. II. Termőhelyigény A gyertyán elterjedését a klíma határozza meg. A szubkontinentális, szubatlantikus éghajlatú területeken kívül az atlantikus klímazónában is előfordul. A légnedvesség iránti igénye kisebb, mint a bükké, Magyarországon a gyertyános-tölgyes és a bükkös klímatípusokban található. (Július 14 h-ás átlagos légnedvesség min. 55 %) A fagyzugot elviseli. 188

Hidrológiai viszonyok: talajvizet nem igényel, elviseli az 1 hétnél rövidebb elöntést. A túl száraz körülményeket nem bírja. Az üde, félnedves talajokat kedveli. Talaj: a talajjal szemben hasonló igényeket támaszt, mint a bükk, de jobban elviseli a savanyúságot. A laza homoktalajokról hiányzik. III. Erdőtársulások Hazai erdőtársulásainkban a gyertyán karakter-fajként fordul elő. Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Gyertyános-kocsányos tölgyesek Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes Ezüsthársas-cseres-tölgyes Gesztenyés-gyertyános-tölgyes Hidrofil intrazónális társulások Középhegységi bükkösök Mészkerülő bükkösök Dél-dunántúli bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások Kőrisliget IV. Társulásképesség A gyertyán kiváló szaporodó és regenerálóképessége meghatározza társulásképességét. Magzókorát állományban 40 év körül éri el, minden évben terem, apró, szárnyas magja (ezermagtömeg: 50 g) terjeszkedőképes. Gyökérről gyengén, tuskóról igen jól sarjadzik. Szívgyökérzetet fejleszt, messze futó oldalgyökerekkel. Fiatalon néhány évig lassan, majd 5-8 éves korától gyorsan nő. Már csemetekorban árnyéktűrő, később mérsékelten fényigényes, de akkor is elviseli az árnyalást. Viszonylag rövidéletkorú, az állományokból 100 éves kora körül kipusztul. A biotikus és abiotikus károkozókkal szemben rendkívül ellenálló.

189

17. ábra: A gyertyán áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

190

V. Fatermés Elegyetlen állományai rontott erdők, ezt bizonyítja gyenge fatermése is. Az állományok folyónövedéke 25-30 év, átlagnövedéke pedig 40 éves kor körül kulminál. Fatermése 80 éves életkorban az alábbi átlagadatokkal jellemezhető (Sopp, L. 1974): I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

363

1145

Átlagmagasság (m):

26

14

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

31

13

Körlapösszeg (m2/ha):

28

15

410

113

3

Fatérfogat (m /ha):

Termesztésének célja kisebb értékű választékok megtermelése. Vágáskora elegyetlen állományokban 40-80 év, elegyes állományokban az előhasználatok során 50-100 év. VI. Erdőgazdasági jelentőség A gyertyán erdészeti jelentősége elég ellentmondásos. Faanyaga kevésbé keresett, törzse általában bordás, csavarodott növésű. Fájának műszaki tulajdonságai jók: nehéz (térfogati sűrűség: 0,83 g/cm3), kemény (keménységi szám: 71 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 16200 N/mm2). Szerfának, szerszámok készítésére használják. Erdőművelési szempontból előnyös tulajdonsága a talaj árnyalása. Gyorsan bomló avart vet, a talajt humuszban és tápanyagban gazdagítja. Elegyes állományaiban idős korban a második koronaszintben foglal helyet, s ezáltal a főfafajoknak a törzsárnyalást biztosítja. A gyertyán jelenléte a tölgyesek és a bükkösök felújítása során sok gondot okoz. Rendkívüli módon képes elszaporodni, fiatalon gyorsabban nő az említett fafajoknál, árnyéktűrő, így könnyen elnyomhatja a tölgy illetve bükk újulatot. Helyes erdőművelési eljárások alkalmazásával ez a veszély elhárítható, s későbbiekben a gyertyánt, mint értékes elegyfafajt kímélni kell. Területe 1970 óta alig változott, területaránya viszont 11 %-ról 5,3 %-ra csökkent. Területének további csökkentése rontott állományainak felszámolásával és átalakításával lehetséges.

191

8.4 FEHÉR AKÁC (Robinia pseudoacacia L.) (Idegen nyelveken: angol: common acacia német: Robinie francia: robinier orosz: belaja akacia) I. Földrajzi elterjedés Észak-amerikai, atlantikus fafaj, a 43-45. szélességi fokok között őshonos. Őshazájában a humid klímát kedveli (1000-1500 mm átlagos évi csapadék). Európába 1601-ben hozták be, rövid idő alatt elterjedt. Magyarországra 1710-ben került, s olyannyira népszerűvé vált, hogy évtizedek óta a legnagyobb területaránnyal rendelkező fafajunk. Jelenleg 415 ezer hektárt foglal el (23,2 %). Állományainak 64,8 %-a sarj eredetű. Valamennyi erdőgazdasági tájban megtalálható (18. ábra).

18. ábra: A fehér akác hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995) Legjobb növekedésű állományai a Nyírségben találhatók. Változatai közül legismertebb az árbócakác (Robinia pseudoacacia var. rectissima RABER), amely gyertyaegyenes, monopodiális törzséről ismerhető fel.

192

Hazánkban az Erdészeti Tudományos Intézet kutatói az akácnemesítés terén kiváló eredményeket értek el, több államilag minősített fajtát (ÁM) és fajtajelöltet (Fj) bocsátottak az erdőgazdálkodás rendelkezésére: Robinia pseudoacacia „Appalachia” (ÁM 1979, honosító: ERTI): Fatermesztési célú, fűrészrönk termelésére alkalmas klón. Jó növekedés, egyenes, hengeres, koronán át végig követhető törzs, finom ágú, dús lombú korona, jó iparifa kihozatal jellemzi. Testsűrűsége 10 éves korban 0,693 g/cm3. Ütő-törő munkája és húrirányú dagadása kiemelkedő. Robinia pseudoacacia „Császártöltési” (ÁM 1979, nemesítő: ERTI): Kettős hasznosítású, oszlop és rúdfafélék célválasztékként való termelésre és méhlegelő javítására is alkalmas klónkeverék. Törzse egyenes, kevés vékony ágból álló koronája a famagasság mintegy egynegyede. Virágzását a közönséges akác után mintegy 2-5 nappal fejezi be, nektárjának cukorértéke kiemelkedő. Korán fakad, ezért a kései fagyokra érzékeny. Robinia pseudoacacia „Jászkiséri” (ÁM 1979. nemesítő: ERTI): Fatermesztési célú, fűrészrönk termelésre alkalmas klón. Erőteljes növekedésű, egyenes törzsű, dús lombozatú, nagy koronájú. Villásodásra hajlamos. Testsűrűsége viszonylag alacsony (0,625 g/cm3), de kedvező nyomószilárdság jellemzi. A kései fagyoktól szenved. Apríték, félcellulóz-, forgács- és farostipari célra más akácfajtáknál alkalmasabb. Robinia pseudoacacia „Kiscsalai” (Fj 1983, nemesítő: ERTI): Nem árbóc típusú, de egyenes törzsű, jó ágtisztulású klónkeverék. Átmérőnövekedése erőteljes. Nem virágzik. Robinia pseudoacacia „Kiskúnsági” (ÁM 1979. nemesítő: ERTI): Kettős hasznosítású, fűrészrönk termelésére és méhlegelő javítás céljára is alkalmas klónkeverék. Egyenes, hengeres, koronán át végig követhető törzsű, vékony ágakból álló keskeny koronájú, jó növekedésű fajta. Jó mennyiségi és minőségi hozam jellemzi. Fájának sűrűsége 0,670 g/cm3/ 10 éves korban), nyomószilárdsága és húrirányú zsugorodása igen kedvező. Virágzása 1-4 nappal hosszabb, mint a közönséges akácé, cukorértéke jó. Bőven és rendszeresen virágzik, így kiváló méhlegelőt biztosít. Robinia pseudoacacia „Nyírségi” (ÁM 1973, nemesítő: ERTI): Fatermesztési célú, fűrészrönk termelésére alkalmas klónkeverék. Nagyon gyors fiatalkori növekedésű, egyenes törzsű, dús lombú fajta, melynek iparifa kihozatala kedvező. Testsűrűsége 0,652 g/cm3 /10 éves korban), hajlítószilárdsága és ütő-törő munkája kedvező, sugár- és húrirányú zsugorodása és dagadása kiemelkedő. Robinia x ambigua „Rózsaszín AC” (ÁM 1973, nemesítő: ERTI): Méhészeti célú, nektártermelésre szelektált, rózsaszín virágú klónkeverék. Későn és sokáig, bőven virágzik.

193

Nektárjának cukorértéke kiemelkedő. Telepítése a nem elsősorban fatermesztésre alkalmas területeken, fásításokban méhlegelő biztosítását szolgálja. Robinia pseudoacacia „Szajki” (ÁM 1982, nemesítő: ERTI): Fatermesztési célú, oszlop és rúdfélék célválasztékként való termesztésére alkalmas klónkeverék. Egyenes, hengeres törzsű, keskeny, kevés ágból álló koronájú. Jobb gyökeredési hajlama miatt vegetatív úton eredményesebben szaporítható üzemi körülmények között. Robinia pseudoacacia „Üllői” (ÁM 1982, nemesítő: ERTI): Fatermesztési célú, fűrészrönk célválasztékként való termelésre alkalmas klónkeverék. Törzse erőteljes, hengeres, egyenes. Nagy fatömeget adó fajta. Vegetatív szaporítása – jobb gyökeredési hajlama miatt – eredményesebb üzemi körülmények között is. Robinia pseudoacacia „Zalai” (ÁM 1973, nemesítő: ERTI): Kettős hasznosítású, oszlop és rúdfélék célválasztékként való termelésére és méhlegelő javítására is alkalmas klónkeverék. Jó növekedésű, egyenes, hengeres törzsű, keskeny koronájú fajta. Jó iparifa kihozatal mellett testsűrűsége 0,667 g/cm3 /10éves korban), sugárirányú zsugorodás-dagadása kedvező, nyomószilárdsága kiemelkedő. (Az egyes fajták ismertetése a Növénytermesztési és Minősítő Intézet által kiadott „Szaporításra engedélyezett dísz- és erdészeti növényfajták jegyzéke (1985)” kiadvány alapján történt. II. Termőhelyigény Melegigényes, fagyérzékeny fafaj. Bár képes szélsőséges körülményekhez is alkalmazkodni, tenyészetének optimumát elég szűk termőhelyi skálán találja meg. Klíma: a fagy iránti érzékenysége és melegigénye miatt fagyzúgokban, illetve a bükkös klímájú területeken nem célszerű termeszteni. Hidrológiai viszonyok: mivel jól szellőzött talajt igényel, legjobban az üde vízgazdálkodású, többletvízhatástól független termőhelyeken érzi jól magát. Az elöntést és a pangóvizet nem tűri, viszont megél az időszakos vízhatású területeken is, ahol a talajvíz nem emelkedik 150 cm fölé. A tartós szárazságot elviseli, de növekedése és fejlődése ilyen körülmények között lelassul. Talaj: tápanyagigénye közepes, leginkább a jó levegőgazdálkodású, gyengén savanyú vagy semleges kémhatású laza, illetve középkötött talajokat kedveli. Több genetikai talajtípuson tervezhető célállományként. A váztalajok közül a humuszos homoktalajokat hasznosítja a legjobban. 194

Az üledék és hordalék talajok közé tartozó nyers öntés, gyengén humuszos öntés és lejtőhordalék talajokon is jól érzi magát. A barna erdőtalajok közül a vályogos szövetű, mély termőrétegű agyagbemosódásos, pszeudoglejes, Ramann-féle, rozsdabarna, karbonátmaradványos, kovárványos és csernozjom barna erdőtalajokon érdemes termeszteni. Igen jól növekszik a kilúgozott, a mészlepedékes, a réti és az öntés csernozjom talajokon. Szikfásításra kevésbé alkalmas, egyedül a sztyeppesedő réti szolonyec talajokon él meg. A réti talajok közül a réti és az öntés réti talajokra javasolható, amennyiben azok szövete a vályogosnál nem kötöttebb. A mocsári és ártéri erdőtalajok közül a lazább szövetű réti és lejtőhordalék erdőtalajokra érdemes telepíteni. III. Erdőtársulások Az akác adventív fafaj, állományait mesterségesen telepítették, így természetes erdőtársulásokról nem beszélhetünk. Majer (1982) szerint viszont az akác egzóta jellegét az elmúlt 250-300 év alatt eléggé elvesztette. Síkvidékeink jellemző fafajává vált, sajátos nitrofil és ún. efemer növényzetet szelektáltak erdőtársulásai a magyar flórából. Ezért legalább sarjról eredt állományait már a természetszerű erdők közé sorolhatjuk. IV. Társulásképesség Meghatározó rendkívül erős gyökér- és tuskósarjadzó képessége. Ahol megtelepedett, onnan igen nehéz kiirtani. Magzókorát állományaiban 10-15 évesen éri el, 2-3 évenként bőségesen terem. Ezermagtömege átlagosan 20 g, magjának csírázóképessége gyenge, ezért magról természetes úton általában nem újítható fel. Kezdetben karógyökeret fejleszt, amely később messzefutó sekély oldalgyökerekkel szétágazik. Fiatalon mérsékelten árnyéktűrő, később fényigényes, ezért a felső szintű elegyfafajok elnyomják. Viszonylag rövid életű, ezért hazánkban átlagos vágáskora 40-50 év. Fiatalon igen gyorsan nő. 195

Az abiotikus károkozók közül igen érzékeny a kései fagyra, a széllel és hónyomással szemben közepesen állóképes. A biotikus károsítók között igen nagy ellensége a vad. A gomba és rovarkárosítókkal szemben eléggé ellenálló, leggyakoribb károsítói az akácszú, az akác levélaknász és a gyökértapló. V. Fatermés Az akácnak rövid vágásfordulója ellenére nagy a produktivitása. A mag és a sarj eredetű állományok fatermési tulajdonságai az átlag- és a folyónövedékek kivételével alig különböznek egymástól. Néhány adat a szélsőséges termőhelyeken lévő állományok 40 éves korra vonatkozó fatermési tulajdonságairól (SOPP, L. 1974): Mag eredetű állományok A folyónövedék 10-22 éves korban, az átlagnövedék pedig 15-26 éves korban kulminál. I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

282

765

Átlagmagasság (m):

30

13

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

40

16

Körlapösszeg (m2/ha):

35

15

510

117

Fatérfogat (m3/ha): Sarj eredetű állományok

A folyónövedék a termőhelytől függően már nagyon korán 8-14 éves korban, az átlagnövedék 14-22 éves korban kulminál. I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

300

921

Átlagmagasság (m):

30

12

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

37

14

Körlapösszeg (m2/ha):

32

13

470

100

Fatérfogat (m3/ha):

Mint az adatokból látható, az akác csak a jó termőhelyeken ér el rönkméreteket. termesztési cél: iparifa és szerfatermelés. 196

VI. Erdőgazdasági jelentőség Az akác az egyik legfontosabb, ugyanakkor leginkább vitatott fafajunk. 1958-ban területe 201 ezer ha (15,8 %) volt, s annak ellenére, hogy az erdészeti célkitűzés területének csökkentését írta elő, területe és területaránya jelentősen megnőtt napjainkig. Ennek okát a fafaj sajátos tulajdonságaiban kell keresnünk. Az akác faanyaga igen sokoldalúan hasznosítható. Fája kemény (Keménységi szám: 78 N/mm2), nehéz (térfogati sűrűség 0,77 g/cm3), rugalmas (rugalmassági modulusz: 11300 N/mm2), és nyersen is jól ég. Kiváló tűzifa, a bányászat, a vízépítés valamint a szőlőtermesztés szívesen használja. E hagyományos felhasználási területein kívül újabban parkettának, támoszlopnak, ragasztott tartónak, bútorlécnek is feldolgozzák. Egyre jobban elterjedt a farostlemezgyártásban is. Ipari hasznosításán kívül a méhészet legkedveltebb fafaja. Az akácállományok jelentős szerepet játszanak a talajvédelemben és a roncsolt területek újrahasznosításában is. Már a XVIII. században a futóhomok megkötésének volt az egyik legfontosabb fafaja. Sajátos tulajdonsága, hogy a talajt nitrogénben dúsítja. Gyökerein olyan szimbionta baktériumok élnek, amelyek megkötik a levegő szabad nitrogénjét. Alkalmas út- és vasútmenti fásításokra, jelentős szerepet tölt be a meddő- és salakhányók rekultivációjában. Az akác jellegzetes magyar fafajjá vált, s előnyös tulajdonságai miatt továbbra is meghatározó szerepet fog játszani erdőgazdálkodásunkban.

197

8.5 A JUHAROK (ACER-FAJOK) ÁLTLÁNOS JELLEMZÉSE Fontos elegyfafajok, területük 17 ezer hektár (1,0 %), Elegyetlen állományaik rontott erdők. A Magyarországon előforduló juhar fajok számos tulajdonságban különböznek egymástól. A hegyvidéken honos Acer-fajok, a hegyi juhar és a korai juhar méretes, értékes faanyagot ad. Az inkább dombvidéki mezei juhar és a többnyire cserje méreteket elérő síksági tatár juhar, valamint zöld juhar fajok fatermési szempontból jelentéktelenek, de a talajárnyalás, a talajjavítás és a törzsárnyalás révén fontos szerepet töltenek be állományainkban. A zöld juhar (Észak-amerikai faj) kivételével Magyarországon őshonosak, fenntartásuk, védelmük indokolt. A jegyzet nem ismerteti az ugyancsak Észak-amerikai ezüst juhart (Acer saccharinum L.), amely parkokban, kertekben, fasorokban kedvelt díszfa. Az erdészeti szempontból fontos 5 juharfaj fitocönológiai és fontosabb erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítását a 22-23. táblázatok tartalmazzák.

8.5.1 HEGYI JUHAR (Acer pseudoplatanus L.) (Idegen nyelveken: angol: sycomore német: Bergahorn francia: érable sycomore orosz: gornyj kljon) I. Földrajzi elterjedés Közép-európai, szubatlantikus, domb- és hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 19. ábra szemlélteti. Kimondottan hegyvidéki fafaj, a madárberkenye mellett a legmagasabbra felhatoló lombfa. Magyarországon a középhegységekben és Nyugat-Dunántúlon őshonos, egyébként az Alföld kivételével ültetve mindenütt előfordul. Mintegy 4 ezer hektár területet foglal el . Sok fajváltozata van. II. Termőhelyigény A termőhellyel szemben határozott igénye van.

198

Klíma: a hűvös párás klímát kedveli (bükkös klíma), a szárazságot nem bírja, fagytűrő, de a korai fagyok néha károsítják. Hidrológiai viszonyok: nedvességigénye közepes, az üde-félnedves talajokat kedveli. 1-2 hetes elöntést is kibír. Talaj: laza, de nem homokos szövetű mély talajokon nő a legjobban, de megél törmelékes, sziklás talajokon is. Tápanyagigénye nagy, inkább báziskedvelő. Talaj- és termőhelyigénye általában a bükkéhez hasonló. Síkságokon igen szépen fejlődik a mocsári és ártéri erdőtalajokon. III. Erdőtársulások A hegyi juhar csak a középhegységi és a hegyvidéki régióban jelenik meg természetesen: Hegyvidéki bükkös Középhegységi bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások Kőrisliget Jegenyefenyves-bükkös IV. Társulásképesség Határozott klímaigénye miatt alkalmazkodóképessége gyenge. Magzókorát állományban elég későn, 40-50 évesen éri el, évente terem, magja (ezermagtömeg: 110 g) átfekvő, csíraképessége közepes. Tuskóról viszonylag jól sarjadzik. Tányérgyökérzete mélyrehatoló vastag oldalgyökerekből áll. Árnyéktűrő, fiatalon gyorsan nő. Ellenállóképessége általában közepes, a gombákkal szemben gyenge. V. Fatermés Elegyetlen állománya alig van, viszont rendkívül értékes elegyfafaj bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben és keményfás ártéri erdőkben. Kedvező körülmények között 80-100 éves korban még nagyobb növedékkel rendelkezik, mint a bükk. Vágáskora 100 év körül van. 35 m magasságot is elérhet.

199

VI. Erdőgazdasági jelentőség Az ún. „nemeslomb” elegyfajok közül az egyik legértékesebb a hegyi juhar. Faanyaga kiváló minőségű, nehéz (térfogati sűrűség: 0,63 g/cm3). kemény (keménységi szám: 62 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 9400 N/mm2). Bútor- és furnérgyártásra használják, alkalmazható a magasépítésben is. A játék- és hangszerkészítés egyik legfontosabb alapanyaga. Elegyes állományokban fiatal korban, kezdeti gyors növekedésével veszélyezteti a főfafajok létét, ezért a tisztítások során vissza kell szorítani. Később általában az alsó koronaszintben marad. Jó talaj- és törzsárnyaló, sőt avarja talajjavító. A gyérítések alkalmával fokozatosan kitermelendő, így megakadályozható, hogy a véghasználat után tömegesen felújuljon. Csak elegyfafajként célszerű termeszteni. Ártereken a keményfás ártéri erdőkbe telepítve javítja azok fahozamát. Őszi színes lombja miatt kedvelt díszfa.

200

19. ábra: A hegyi juhar áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

201

8.5.2 KORAI JUHAR (Acer platanoides L.) (idegen nyelveken:

angol: Norway maple német: Spitzahorn francia: érable plane orosz: ostrolistnyj kljon)

I. Földrajzi elterjedés Európai, észak-kontinentális, domb- és hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 20. ábra szemlélteti. Hasonlóan hegyvidéki fafaj, mint a hegyi juhar, de alacsonyabb fekvésben foglal helyet. Magyarországon a középhegységekben és a Dunántúlon gyakori, de síkságainkon árterekre is telepítették. Területe kb. 1700 hektár. Igen sok kultúrváltozata van. II. Termőhelyigény Szerényebb igényű a hegyi juharnál. Klíma: hőigénye közepes, melegebb klímát igényel, mint a hegyi juhar. Az éghajlati szélsőségeket jól bírja, a fagyra sem érzékeny. Hidrológiai viszonyok: optimális számára az üde talaj, de megél száraz sekély talajokon is. Az elárasztást jobban bírja, mint a hegyi juhar. Talaj: a laza mély termőrétegű talajokat kedveli. Inkább báziskedvelő, tápanyagigénye közepes. Legjobban a barna erdőtalajokon növekszik, megél a rendzinákon is. III. Erdőtársulások Általában ugyanazokban az erdőtársulásokban természetes, mint a hegyi juhar, de előfordul a gyertyános-tölgyes klímával jellemezhető dombvidéki átmeneti klímazónában is. Égerliget Hegyvidéki bükkös Középhegységi bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások Jegenyefenyves-bükkös

202

20. ábra: A korai juhar áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

203

IV. Társulásképesség Alkalmazkodóképessége hasonló a hegyi juharéhoz, de szerényebb igényei miatt jobban elterjedt. Magzókorát állományban 30-40 évesen eléri, évente gyakran terem, magja (ezermagtömeg: 140 g) jól csirázik, átfekvő. Tuskóról közepes eréllyel sarjadzik. Gyökérzete szerteágazó, erőteljes, de nem hatol olyan mélyre, mint a hegyi juharé. Árnyéktűrő, fiatalon igen gyorsan nő. Ellenállóképességére ugyanaz jellemző, mint a hegyi juharéra. V. Fatermés Bár fiatalon gyorsan nő, növekedése hamar lelassul, s általában nem ér el olyan méreteket, mint a hegyi juhar. Elegyfafaj, értékes előhasználati faanyagot ad. VI. Erdőgazdasági jelentőség A korai juhar és a hegyi juhar erdeinkben hasonló szerepet töltenek be. A különbség az, hogy előbbit inkább a gyertyános-tölgyesekben célszerű elegyfafajként ültetni. Fája nehezebb (térfogati sűrűség: 0,74 g/cm3), de kisebb méretei miatt kevésbé értékes. Az erdőművelési teendők ugyanazok, mint a hegyi juhar esetében. A korai juhar alkalmas még jobb kopárok fásítására is, s mint díszfát is szívesen telepítik.

8.5.3 MEZEI JUHAR (Acer campestre L.) (Idegen nyelveken: angol: field maple német: Feldahorn francia: érable champétre orosz: polnyj kljon) I. Földrajzi elterjedés Európai, meleg-kontinentális, síksági-dombvidéki fafaj. Elterjedését a 21. ábra szemlélteti. Európában szinte mindenütt megtalálható, Magyarországon csak a Tiszántúlról és a Duna árterületéről hiányzik. Síkságon, domb- és alacsonyabb hegyvidékeken egyaránt előfordul. Területe kb. 8 ezer ha. Nagy áreája következtében rendkívül nagy az alakgazdagsága.

204

II. Termőhelyigény Lényegesen igénytelenebb a hegyi és korai juharoknál. Klíma: nagy hőigényű, melegkedvelő fafaj, ezért a bükkös klímájú termőhelyekről hiányzik. A hőséget és a hideget egyaránt bírja, fagytűrő. Hidrológiai viszonyok: nedvességigénye csekély, ugyanakkor kedveli a szivárgó vizű termőhelyeket, sőt az 1 hónapnál rövidebb elárasztást is elviseli. Talaj: a talajjal szemben igénytelen. Inkább báziskedvelő és sótűrő. Ültetve szinte valamennyi talajtípusunkon, így a szikes talajokon is előfordul. III. Erdőtársulások A középhegységi és hegyvidéki régió kivételével, mint kísérő fafaj több zónális és intrazónális erdőtársulásban megtalálható. Homoki tölgyesek Sziki tölgyes Lösztölgyesek Cseres-kocsányos tölgyes Cseres-kocsánytalan tölgyesek Mész- és melegkedvelő tölgyesek Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Gyertyános-kocsányos tölgyesek Ezüsthársas-cseres-tölgyes Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes Xerofil intrazónális erdőtársulások Tölgy-kőris-szil ligeterdők IV. Társulásképesség A mezei juhart igen nagy alkalmazkodóképesség jellemzi. Magzókorát 25-30 évesen éri el, évente bőven terem, magja (ezermagtömeg: 80 g) átfekfő, nehezen csirázik, viszont gyökérről és tuskóról egyaránt jól sarjadzik. Visszaszerzőképessége igen jó. Mélyrehatoló tányérgyökérzete van. Mérsékelten árnyéktűrő, de valamennyi juharnál jobban bírja az árnyalást. Lassan nő, ritkán éri el a 20 m magasságot. Ellenállóképessége jó. V. Fatermés Mivel csak másod-, harmadrendű fa, fatermési szempontból nem jelentős. 205

21. ábra: A mezei juhar áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

206

VI. Erdőgazdasági jelentőség Faanyaga kis méretei miatt értéktelen, viszont erdőművelési szempontból nem jelentéktelen fafaj. Kopárok, szikes talajok fásítására egyaránt alkalmas, mezővédő erdősávokba is szívesen ültetik. A nyesést jól bírja, így élősövénynek is szokás használni. Elegyes állományokban a fiatalosokban vissza kell szorítani, később a cserjeszintben, vagy az alsó koronaszintben marad. 8.5.4 TATÁR JUHAR (Acer tataricum L.) (Idegen nyelveken: angol: Tartarian maple német: russischer Ahorn francia: érable de Tartarie orosz: tatarskij kljon) I. Földrajzi elterjedés Délkelet-, kelet-, közép-európai kontinentális, síksági-dombvidéki fafaj. Elterjedését a 22. ábra szemlélteti. Áreájának északi és nyugati határa Magyarországon húzódik. Somogy és Zala kivételével hazánkban elszórtan – igen kis területen (kb. 100 ha) - mindenütt megtalálható. II. Termőhelyigény Klíma: hőigénye nagy, határozottan melegkedvelő, ezért csak az erdőssztyepp és a zárt tölgyes klímában fordul elő. Az éghajlat szélsőségeit jól bírja. Hidrológiai viszonyok: nedvességigénye igen csekély, homoktalajokon is megél. Talaj: tápanyagigénye igen csekély, inkább báziskedvelő és sótűrő. Váztalajokon, sötét színű erdőtalajokon, csernozjom talajokon, karbonátmaradványos barna erdőtalajokon és szikes talajokon gyakori. III. Erdőtársulások Csak kevés erdőtársulásban fordul elő, mint erdőssztyepp-kontinentális karakter Homoki tölgyesek Sziki tölgyes Lösztölgyesek A tatár juhar megtalálható még a halomvidéki szubkontinentális klímazóna néhány erdőtársulásában is, azonban ezekben jelenléte nem jellemző. 207

22. ábra: A tatár juhar áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása Bartha-Mátyás 1995)

208

IV. Társulásképesség Közepes alkalmazkodóképességű fafaj. Általában apró magjáról (ezermagtömeg: 60 g) szaporodik. Félárnyéktűrő, kezdetben elég gyorsan nő, de növekedése hamar lelassul, és csak cserje-méretet ér el. Tőről jól sarjadzik. V. Fatermés Harmadrendű fa vagy cserje, fatermési szempontból nincs jelentősége. VI. Erdőgazdasági jelentőség A kopár-, szik-, és homokfásítások során alkalmazható, mint elegyfafaj, díszcserjének is használják. 8.5.5 ZÖLD JUHAR (Acer negundo L.) (Idegen nyelveken: angol: ash-leaf maple német: amerikanische Ahorn francia: érable negundo orosz: amerikanskij kljon) I. Földrajzi elterjedés Észak-amerikai, atlanti, síksági fafaj. Európába, mint adventív fafaj 1688-ban került. Őshazájában folyóvölgyekben és tavak környékén tenyészik. Magyarországon az ártereken és az alföldi erdőkben a leggyakoribb (kb. 1800 hektár), de csaknem mindenütt előfordul díszfaként (23 ábra). Területe jelentéktelen, viszont elterjedése védett természeti területeken nemkívánatos. Több alfaja és ökotípusa ismert. II. Termőhelyigény Atlantikus jellege ellenére a száraz klímájú síkságainkon is jól érzi magát, igaz csak akkor, ha elegendő nedvesség (talajvíz) áll rendelkezésre. Legerőteljesebben az üledék és hordalék, valamint a mocsári és ártéri erdőtalajokon növekszik. III. Erdőtársulások Idegen fafaj, természetes erdőtársulásainkra nem jellemző.

209

IV. Társulásképesség Gyakran terem, sarjadzóképessége jó, a nyesést is bírja. Fiatal korban gyorsan nő, de növekedése hamar leáll. A 20 m-es magasságot ritkán éri el. Fiatalon árnytűrő, télálló, később fényigényes.

23. ábra: A zöld juhar hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995) V. Fatermés Másodrendű fa, fatermési szempontból nincs jelentősége. VI. Erdőgazdasági jelentőség Puha, könnyű fája értéktelen. Mint elegyfafaj ártereken, nyárasokban, valamint a szikfásítás során kerülhet szóba. Erdőn kívüli fásításokban (fasor, élősövény stb.) az amerikai medveszövő lepke (Hyphantria cunea Drury) gazdanövénye, ezért már nem telepítik.

210

22. táblázat: A juharok előfordulása természetes erdőtársulásainkban Fa f a j o k Erdőtársulás neve HJ KJ MJ TJ Homoki tölgyesek (+) Sziki tölgyes

(+)

(+)

Lösztölgyesek

(+)

(+)

Cseres-kocsányos tölgyesek

(+)

Mész- és melegkedvelő tölgyesek

(+)

Cseres-kocsánytalan tölgyesek

(+)

Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek

(+)

Gyertyános-kocsányos tölgyesek

(+)

Ezüsthársas-cseres-tölgyes

(+)

Égerligetek

+

Kőrisliget

(+)

Hegyvidéki bükkös

(+)

(+)

Középhegységi bükkösök

(+)

(+)

Xerofil intrazónális erdőtársulások

(+)

(+)

Jegenyefenyves-bükkös

(+)

(+)

(+) = előfordulás mellékfafajként

211

(+)

23. táblázat: A juharok erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítása Szempontok

HJ

KJ

MJ

TJ

ZJ

közép-euró-

európai

európai

kelet-délkelet-

É-

pai

észak-konti-

meleg-kont.

közép-európai

amerikai

atlantikus

nentális

kontinentális

atlantikus

hegyvidéki-

hegyvidéki-

síksági-

síksági-

alhavasi

alhavasi

hegyvidéki

dombvidéki

Hőigény

csekély

közepes

nagy

nagy

nagy

Fényigény

közepes

közepes

közepes

közepes

közepes

Páraigény

nagy

nagy

közepes

igen csekély

csekély

Vízigény (ált.)

közepes

közepes

csekély

igen csekély

nagy

Tápanyagigény

igen nagy

nagy

közepes

igen csekély

csekély

5-7,2

5-7,2

5-8

6,8-9

5-8

Alkalmazkodóképesség

gyenge

közepes

nagy

közepes

közepes

Gyökérfejlesztőképesség

erős

közepes

erős

erős

erős

40-50 év

30-40 év

25-30 év

20-25 év

20-25 év

évente

évente

évente

évente

évente

Sarjadzó képesség

erős

közepes

erős

közepes

közepes

Fiatalkori növekedés

gyors

igen gyors

lassú

gyors

gyors

szél

nagy

nagy

gyenge

nagy

nagy

Hó

közepes

közepes

közepes

közepes

közepes

nagy

igen nagy

igen nagy

Nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

közepes

közepes

közepes

közepes

közepes

gyenge

gyenge

gyenge

gyenge

gyenge

Flóraelem

Montanitás

Kémhatás-igény (pH)

Magzókor

Fagy Vad Rovar Gomba

Károsítás ellen

Ellenállókép.

Magtermés gyakoriság

212

síksági

8.6 A SZILEK (ULMUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE A szilek területe és jelentősége nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában rendkívüli módon csökkent. A szilfavész (Ceratostomella ulmi) a szileket – különösen a mezei szilt – tömegesen kipusztította az állományokból, így hazánkban a jellegzetes tölgy-kőrisszil ligeterdőkben szilfajokat már csak elvétve találunk. A hazai három őshonos szilfaj erdőművelési szempontból eltérő tulajdonságokkal rendelkezik (24-25. táblázatok): — a hegyi szil kimondottan középhegységi-hegyvidéki fafaj, — a mezei szil a síkságokon és a dombvidékeken gyakori (a jegyzetben nem teszünk különbséget a simalevelű mezei szil és az érdeslevelű mezei szil között) — a vénic szil pedig a síkságokon és az ártereken terjedt el. Nemesített szilfajta a puszta szil (Ulmus pumila ’Puszta’), amelyet turkesztáni szilnek is hívnak. Államilag minősített fajta (ÁM 1981), a nemesítő az Erdészeti Tudományos Intézet. Fontosabb tulajdonságai a következők: Szélsőséges, védelmi rendeltetésű termőhelyeken termőhelyállásra nemesített, ázsiai származású szilváltozat hazai telepítésekben szelektált egyedeiből létesített magtermő magoncösszeállítás. Szélsőséges körülményeket is elvisel, emellett hasznosítható faanyagot is ad. A hazai szileket növekedésben felülmúlja. Száraz homoki erdőkben jó elegyfa, szélsőséges termőhelyen (sziken) véderdőkben, fásításokban főfafaj lehet. Hazai megfigyelések szerint sem károsítja a szilfavész (Szaporításra engedélyezett dísz- és erdészeti növényfajták jegyzéke. NÖMI Kiadvány 1985) Hazánkban a szilek területe mindössze 4,3 ezer hektár (0,2 %), hasznos elegyfafajok, elterjesztésük és védelmük fontos feladat.

213

8.6.1 HEGYI SZIL (Ulmus glabra MILL) (Idegen nyelveken: angol: wych elm német: Bergrüster francia: orme de montagne orosz: ilm) I Földrajzi elterjedés Európai hűvös-kontinentális, síksági-hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 24. ábra szemlélteti. Közép-Európában csak hegyvidéken fordul elő. Magyarországon ritka, csak bükköseinkben található szórványosan. Területe nem éri el az 500 hektárt. II. Termőhelyigény Klíma: hűvös, párás, kiegyenlített klímát igényel, csak a bükkös klímatípusban természetes. A fagyra nem érzékeny. Hidrológiai viszonyok: nedves talajt, szivárgó vizet igényel, a szárazságot nehezen viseli el. 1-2 hetes elárasztást eltűr. Talaj: közepes tápanyagigényű, inkább mészkedvelő. Hegyvidéken a sötét színű erdőtalajokon és a barna erdőtalajokon, síkvidéken elszórtan párás folyóvölgyekben öntés talajokon és öntés erdőtalajokon fejlődik a legjobban. III. Erdőtársulások A hegyi szil a bükkösök egyik – nálunk ritka – kísérő fafaja. Hegyvidéki bükkös Középhegységi bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások (Szurdokerdők) Jegenyefenyves-bükkös IV. Társulásképesség Határozott klíma- és nedvességigénye miatt alkalmazkodóképessége gyenge. Magzókorát 50 év körül éri el, gyakran és sokat terem, de magja (ezermagtömeg: 10 g) csak nedves viszonyok között csirázik. Tuskóról jól sarjadzik. Gyökérzete mélyrehatoló karógyökérből és kiterjedt oldalgyökerekből áll. Fényigényes, de fiatal korban árnyéktűrő. Lassan nő, de kedvező termőhelyen 3040 magasságot is elérhet. 214

24. ábra: A hegyi szil áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

215

Az abiotikus károkozókkal szemben ellenálló, viszont számos rovar- és gombakárosítója van. V. Fatermés Elegyetlenül ritkán fordul elő, viszont mint elegyfafaj értékes faanyagot ad. 100 évnél tovább ritkán él. VI. Erdőgazdasági jelentőség A károsítások miatt eléggé kipusztult erdeinkből, pedig a bükkösök egyik legértékesebb elegyfája. Faanyaga nehéz (térfogati sűrűség: 0, 68 g/cm3), kemény (keménységi szám: 64 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 11000 N/mm2). Bútor-, furnér-, jármű-, hajó, sportszer- és játékgyártásra használható.

8.6.2 MEZEI SZIL (Ulmus campestris L.) (Idegen nyelveken: angol: French elm német: Feldrüster francia: orme rouge orosz: berest) I. Földrajzi elterjedés Európai, meleg-kontinentális (mediterrán), síksági-dombvidéki fafaj. Elterjedését a 25. ábra szemlélteti. Nagy áreájú fafaj, nagy alak- és formagazdagsággal. Újabban két mezei szil fajt különítettek el: a símalevelű mezei szilt (Ulmus minor MILLER) és az érdeslevelű (angol) szilt (Ulmus procera SALIBS). Erdőművelési tulajdonságaikban lényegesen nem különböznek egymástól, így a tananyag együtt tárgyalja őket mezei szil fogalom alatt, amely Magyarországon a hegyvidékek kivételével mindenütt megtalálható (kb. 2600 hektár). II. Termőhelyigény A termőhellyel szemben igénytelenebb, mint a hegyi szil. Klíma: melegkedvelő, a bükkös klímában nem él meg. Fagytűrő, az éghajlat szélsőségeit jól bírja. Páraigénye csekély-közepes. Hidrológiai viszonyok: leginkább az üde, időszakos vízhatású talajokat kedveli, a tartós szárazságot megsínyli. Az 1-2 hónapos elárasztást elviseli, de a vízpangást nem bírja.

216

25. ábra: A mezei szil áreája (Walter 1954) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

217

Talaj: a mély termőrétegű, középkötött, humuszos talajokon érzi magát a legjobban. Inkább báziskedvelő, sótűrő. Nem a barna erdőtalajok fája. Leggyakrabban üledék és hordalék talajokon, csernozjom talajokon, valamint mocsári és ártéri erdőtalajokon található. III. Erdőtársulások A mezei szil a síkságtól a dombvidékig több zónális és intrazónális erdőtársulásban fordul elő:

Homoki tölgyesek Lösztölgyesek Tölgy-kőris-szil ligeterdők Mész- és melegkedvelő tölgyesek Xerofil intrazónális erdőtársulások Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes Kőrisliget

IV. Társulásképesség Jó alkalmazkodóképességgel rendelkező fafaj. Magzókorát 40 év körül éri el, évente bőven terem, de elég sok a léha mag. Magja (ezermagtömeg: 7 g) jól csírázik. Gyökérről és tuskóról jól sarjadzik, s jó a visszaszerzőképessége is. Gyökérzete mély karógyökérből és erős oldalgyökerekből áll. Fényigénye mérsékelt, fiatalon gyorsan nő. Hasonló méreteket érhet el kedvező körülmények között, mint a hegyi szil. Elég sok betegség támadja meg, ezek közül legveszélyesebb a szilfavész, amely száraz, aszályos nyarakon tömegesen pusztítja. V. Fatermés Rövidebb életkorú, de gyorsabb növekedésű a hegyi szilnél, de a két fafaj fatermési tulajdonságai hasonlóak. VI. Erdőgazdasági jelentőség A mezei szil a felsorolt erdőtársulások fontos elegyfafaja. Faanyaga értékesebb a hegyi szilénél, felhasználása ugyanaz, mivel műszaki tulajdonságaik megegyeznek. Erdőművelési szempontból a mezei szil hálás fafaj. Olyan erdőtársulásokban fordul elő, ahol főfafajok felújítása természetes úton nem, vagy igen nehezen végezhető el, s így a 218

mesterséges felújítás után a fiatalos záródását biztosítja anélkül, hogy a főfafaj létét veszélyeztetné. Később védi a talajt az elgyomosodástól. Pusztulóban lévő fafajunk, ezért védelme és fenntartása feltétlen indokolt. 8.6.3 VÉNIC-SZIL (Ulmus laevis Pall.) (Idegen nyelveken: angol: European Whita elm német: Flatterulme francia: orme diffus orosz: vjaz) I. Földrajzi elterjedés Kelet-délkelet-közép-európai, meleg-kontinentális, síksági fafaj. Elterjedését a 26. ábra szemlélteti. Síkságokon gyakori, domb- és hegyvidékekre csak ritkán húzódik fel. Magyarországon a Nagyalföldön gyakori (kb. 500 ha), egy-két előfordulása ismert a középhegységekben és a Dunántúlon. Területe jelentéktelen. II. Termőhelyigény Melegkedvelő fafaj, nálunk az erdőssztyepp klímatípusban terjedt el. A talajjal szemben igénytelenebb, mint a mezei szil. Közömbös, inkább mészkedvelő, a 8 pH-nál nagyobb lúgosságot is elviseli, sziktűrő. A nedves talajokat kedveli, elviseli az 1 hónapnál rövidebb idejű elöntést. Tápanyagigénye közepes. Leggyakrabban az üde homoktalajokon, az üledék és hordaléktalajok, a szikes talajok, a réti talajok és a mocsári ill. ártéri erdőtalajok talajtípusain fordul elő. III. Erdőtársulások Mindössze két erdőtársulásban, a síksági kontinentális klímazónában szerepel, mint mellékfafaj. Homoki tölgyesek Tölgy-kőris-szil ligeterdők IV. Társulásképesség Nagy alkalmazkodóképességgel rendelkező fafaj. Magzókorát állományban 20-30 évesen éri el, szárnyas apró magja (ezermagtömeg: 9 g) révén jól terjeszkedik. Gyökérzete karógyökérből és kiterjedt oldalgyökerekből áll. Tuskóról és gyökérről is jól sarjadzik.

219

26. ábra: A vénic szil áreája (Walter 1954) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

220

Lassan nő, a 20 m-es magasságot ritkán éri el. A károsítókkal szemben közepes ellenállóképességgel rendelkezik. V. Fatermés Rövidebb életkorú, de gyorsabb növekedésű a hegyi szilnél, de a két fafaj fatermési tulajdonságai hasonlóak. VI. Erdőgazdasági jelentőség Faanyagának műszaki tulajdonságai hasonlóak a mezei sziléhez, azonban fája nehezen hasad, kisebb értékű. Mint árnyéktűrő elegyfafajt érdemes figyelembe venni az ártéri erdőkben és a szikfásítás során. 24. táblázat: A szilek előfordulása a természetes erdőtársulásainkban Fa f a j o k Erdőtársulás neve HSZ MSZ Homoki tölgyesek (+) Lösztölgyesek

(+)

Tölgy-kőris-szil ligeterdők

(+)

Mész- és melegkedvelő tölgyesek

(+)

Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek

(+)

D-Dt-i gyertyános-kocsányos tölgyes

(+)

Kőrisliget

(+)

Gyertyános-kocsányos tölgyesek

(+)

Xerofil intrazónális erdőtársulások

(+)

Hegyvidéki bükkös

(+)

Jegenyefenyves-bükkös

(+)

(+) = előfordulás mellékfajként

221

(+)

VSZ (+)

(+)

25. táblázat: A szilek erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítása MSZ

VSZ

Flóraelem

európai hűvöskontinentális

eurázsiai melegkontinentális

kelet-délkelet-közép-európai meleg-kontinentális

Montanitás

síksági-alhavasi

síksági-dombvidéki

síksági

Hőigény

csekély

nagy

nagy

Fényigény

közepes

nagy

közepes

Páraigény

nagy

csekély

csekély

Vízigény (ált.)

közepes

közepes

közepes-nagy

Tápanyagigény

nagy

közepes

közepes

Kémhatás-igény (pH)

5-6,8

5-8,5

5-8,5

Alkalmazkodóképesség

gyenge

nagy

nagy

Gyökérfejlesztőképesség

erős

erős

erős

Magzókor

50 év

40 év

20-30 év

Magtermés gyakoriság

1-2 év

évente

évente

Sarjadzó képesség

erős

erős

erős

Fiatalkori növekedés

lassú

gyors

gyors

szél

igen nagy

igen nagy

igen nagy

hó

nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

gyenge

gyenge

közepes

gyenge

gyenge

közepes

igen nagy

igen nagy

igen nagy

fagy rovar gomba vad

Károsítás ellen

HSZ

Ellenállókép.

Szempontok

222

8.7 A KŐRISEK (FRAXINUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE A kőrisek, mint elegyfafajok csaknem valamennyi természetes erdőtársulásunkban előfordulnak (26. táblázat). Térfoglalásuk Magyarországon jelentős, területük 52 ezer hektár (2,9 %). Faanyaguk igen értékes. Nagy fényigényük miatt állományaik erősen kiritkulnak, ezért elegyetlenül nem érdemes termeszteni őket. Erdőművelési tulajdonságaik tekintetében eléggé különböznek egymástól (27. táblázat). A jegyzet három hazai és egy adventív kőris fajt ismertet: hazai fajok:

magas kőris magyar kőris virágos kőris

adventív faj:

amerikai kőris (észak-amerikai fafaj)

A kőrisek számára megfelelő termőhelyek további hasznosításával területük növelhető. 8.7.1 MAGAS KŐRIS (Fraxinus excelsior L.) (Idegen nyelveken: angol: European ash német: Esche francia: frene commun orosz: obyknovennyj jasen) I. Földrajzi elterjedés Európai, meleg- kontinentális, síksági-hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 27. ábra szemlélteti. Síkságokon vízfolyások mentén, domb- és hegyvidéken egyaránt előfordul. Ennek megfelelően egy hegyvidéki és egy síksági ökotípusát különítették el, utóbbit gyakran összetévesztik a kimondottan síkvidéki magyar kőrissel. Hegyvidéki ökotípusa a bükk zónában él. A magas kőris Magyarországon valamennyi erdőgazdasági tájban megtalálható (kb. 25 ezer ha, 1,3 %). II. Termőhelyigény Melegkedvelő, fagyérzékeny fafaj, ennek ellenére hazánk valamennyi klímatípusában előfordul.

223

Hidrológiai viszonyok: legjobban a nedves, üde-félnedves termőhelyeken nő. A vízpangást nem szereti, de 1-2 hetes elárasztást elvisel. A síkvidéki ökotípusnak határozott talajvíz igénye van, ezért leggyakrabban a középmagas ártéri területeken jelenik meg időszakos vagy állandó vízhatású termőhelyeken. Talaj: tápanyagigénye nagy, mérsékelten báziskedvelő. A mély középkötött talajokat kedveli. A síkvidéki ökotípus az üledék és hordalék talajokon, valamint a mocsári és ártéri erdőtalajokon, illetve a barna erdőtalajok közül a rozsdabarna erdőtalajon érzi magát a legjobban. A hegyvidéki ökotípus számára az agyagbemosódásos barna erdőtalaj, a barnaföld, a gyengén podzolos barna erdőtalaj és a lejtőhordalék erdőtalaj jelent optimumot. Előfordul még a legalább középmély termőrétegű barna rendzinákon is. III. Erdőtársulások A magas kőris különböző erdőtársulásokban főfafajként és elegyfafajként egyaránt megtalálható. Tölgy-kőris-szil ligeterdők Égerligetek Középhegységi bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások (Szurdokerdő) Kőrisliget Hegyvidéki bükkös Jegenyefenyves-bükkös IV. Társulásképesség Társulásképességét kiváló szaporodóképessége és gyors fiatalkori növekedése határozza meg. Magzókorát állományban 40 év körül éri el, s minden évben bőségesen terem. Magja (ezermagtömeg: 80 g) elég jól terjeszkedik és kellő eréllyel csírázik. Tuskóról jól sarjad. Fiatalon mérsékelten árnyéktűrő, később erősen fényigényes. Kezdeti gyors növekedése révén más fafajt (tölgy, bükk) könnyen visszaszoríthat. Gyökérzete nem hatol mélyre, de messze szétágazik. Rövidebb életű a tölgynél és a bükknél, ezért 80-100 éves korban az állományokból kipusztul.

224

27. ábra: A magas kőris áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása a magyar kőrissel együtt (Bartha-Mátyás 1995)

225

Ujulatát, csemetéit a vad erősen károsítja, egyébként a rovar és gombakártevőkkel szemben ellenálló (kivéve a kőrisbogár). Az abiotikus károsítások közül a legnagyobb veszélyt a kései fagy, a hó és a széltörés jelentik. V. Fatermés Elegyetlenül csak konszociációk és kisebb telepítések formájában fordul elő. Faanyaga keresett, termesztésének célja: értékfa-termelés. Állományaiban a folyónövedék 20-35 év, az átlagnövedék 30-50 éves kor körül kulminál. Szokásos vágáskora 70-80 év. Fatermési tulajdonságai 80 éves korban az alábbi adatokkal jellemzehetők (Sopp, L. 1974): I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

182

465

Átlagmagasság (m):

35

16

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

49

24

Körlapösszeg (m2/ha):

35

20

603

465

3

Fatérfogat (m /ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

Rendkívül értékes fafaj. Fája kiváló műszaki tulajdonságokkal rendelkezik (térfogati sűrűség: 0,69 g/cm3, keménységi szám 65 N/mm2, rugalmassági modulus 13400 N/mm2). Barnás gesztjéről kapta a barna kőris nevet, csomoros törzse szép rajzolatú metszetet ad (habos kőris). A bútoripar, a sportszer- és járműgyártás kedvelt alapanyaga. Elsősorban elegyfafaj, ezért a felújítások és az erdőnevelési eljárások során – gyors növekedése és nagy szaporodóképessége miatt – féken kell tartani. Helytelen vágásvezetés miatt – elsősorban bükkösökben - könnyen uralkodóvá válik, s az így keletkezett elegyetlen kőrisek később erősen kiritkulnak, talajuk elgyomosodik. A magas kőris térfoglalása nem jelentéktelen, területének csökkentése semmiképp nem indokolt, mint elegyfafaj a jövőben is fontos szerepet tölt be erdeinkben.

226

8.7.2 MAGYAR KŐRIS (Fraxinus aungustifolia Vahl. ssp. pannonica Soó) I. Földrajzi elterjedés Dél- és közép-európai, pannon-pontusi flóraelem, síksági-dombvidéki fafaj. Elterjedését a 28. ábra szemlélteti. Közép-és Dél Európa síkságain, elsősorban vízfolyások mentén terjedt el. Előfordul a domb- és középhegyvidékek erdőtársulásaiban is, patakok, kisebb folyók mellett (kb 10 ezer ha). Magyarországon Dél-Dunántúlon, valamint a Nagyalföldön a leggyakoribb.

28. ábra: A magyar kőris áreája (Fukarek 1954) II. Termőhelyigény Klíma: melegkedvelő, fagyérzékeny fafaj, ezért a bükkös klímában már nem jelenik meg. Hidrológiai viszonyok: a talajvíz iránti igénye meghatározó. Leginkább az időszakos és állandó vízhatású termőhelyek üde, félnedves talajait kedveli. A pangóvizet kerüli, de az elárasztást jobban tűri, mint a kocsányos tölgy, így az ártereken a szil-kőris-tölgy keményfás ártéri erdők gyakran elkőrisesednek.

227

Talaj: tápanyagigénye nagy. Az erősen kötött sekély talajokon sínylődik. Legjobban az üledék és hordalék talajokon, a mocsári és ártéri erdőtalajokon, a rozsdabarna és a kovárványos barna erdőtalajokon, valamint a vályogos szövetű réti talajokon fejlődik. III. Erdőtársulások Homoki tölgyesek Tölgy-kőris-szil ligeterdők Éger-kőris láperdő Gyertyános-kocsányos tölgyesek A hidrofil intrazónális társulás névadó főfafaja. IV. Társulásképesség Hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a magas kőris. Termése valamivel nagyobb, gyakran és bőségesen terem, magról és sarjról egyaránt jól újul. A vad erősen károsítja. Fiatalon gyorsan nő, eleinte mérsékelten árnyéktűrő, később fényigényes. A fagyra, a hóra és a szélre érzékeny. V. Fatermés A magas kőriséhez hasonló fatermési tulajdonságokkal jellemezhető. VI. Erdőgazdasági jelentőség Jelentős értékes elegyfa. Faanyaga fehér színű, rugalmas, a fafeldolgozó- és bútoriparban „szívós kőris” néven ismert. Műszaki tulajdonságai megegyeznek a magas kőris jellemzőivel. A sportszergyártás, a fűrész- és lemezipar keresett faanyaga. Erdőművelési szempontból ugyanazokkal az előnyös és hátrányos tulajdonságokkal rendelkezik, mint a magas kőris. Elegyetlen állományaiban korán és gyakran kell alsószintű gyérítést végezni.

228

8.7.3 AMERIKAI KŐRIS (Fraxinus pennsylvanica MARSH.) (Idegen nyelveken: angol: American ash német: Amerikanische Esche francia: fréne d’ Amerique orosz: amerikanskij jasen) I. Földrajzi elterjedés Észak-amerikai, atlantikus, sík- és dombvidéki fafaj. Őshazájában főleg folyóvölgyekben terjedt el. Magyarországon is a nagyobb vízfolyások mentén, az árterek mélyebb fekvésein telepítették kb. 7 ezer ha-on (29. ábra).

29. ábra: Az amerikai kőris hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995) Változatai közül hazánkban a leggyakoribb a zöld amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica MARSH. var. subintegerrima VAHL.) II. Termőhelyigény Vízigénye meghatározza elterjedését és termesztésének lehetőségét. Klíma: határozottan melegkedvelő, fagyérzékeny. Nálunk az erdőssztyepp klíma egyik legfontosabb elegyfafaja.

229

Hidrológiai viszonyok: magas talajvízszintet igényel (állandó vízhatás), de megél az időszakos vízhatású és a változó vízellátású termőhelyeken is, így a hullámterek fásítására is alkalmas. Jól tűri az elárasztást (4-6 hónap!) és a vízpangást is. Talaj: tápanyagigénye nagy, közömbös ill. inkább mészkedvelő. Fiatalon sziktűrő. A legalább középmély termőrétegű, üledék és hordalék talajokat, valamint a mocsári és ártéri erdőtalajokat kedveli. III. Erdőtársulások Idegen fafaj, természetes erdőtársulásainkra nem jellemző. Elsősorban a síksági keményfás és puhafás ártéri erdőkbe, illetve a sziki tölgyesekbe vitték be, mint elegyfafajt. IV. Társulásképesség Meghatározó erős szaporodóképessége. Magzókorát már 20-30 éves korban eléri, évente bőven terem. Termése (ezermagtömeg: 30 g) jól terjeszkedik, magról és sarjról egyaránt jól újul. Gyökérzete sekély, felszínen futó. Fiatalon igen gyorsan nő, de növekedése később lelassul. Fényigényes, elegyetlen idős állományai kiritkulnak. Lényeges előnye a többi kőrissel szemben, hogy a vad nem károsítja. A biotikus károsítókkal szemben ellenálló. A hó, a fagy és a szél okozhat károkat állományaiban. V. Fatermés Fatermési tulajdonságai alig térnek el a magas kőrisétől. Elegyfafaj, ezért elegyetlen állományainak száma igen csekély. VI. Erdőgazdasági jelentőség Faanyaga a magas kőriséhez hasonló, keresett, de görbe növése miatt kisebb értékű. Erdőművelési szempontból jelentős elegyfafaj. Kiváló felújulóképessége révén megakadályozza a talaj elgyomosodását, így az ártéri, ill. sziki tölgyesekben a törzsárnyaláson kívül talajvédő szerepet is betölt. Elegyetlenül, elöntött, pangóvizes területeken érdemes telepíteni, bár természetvédelmi területen nemkívánatos fafaj! Kiválóan alkalmas erdőn kívüli fásításokra is.

230

8.7.4 VIRÁGOS KŐRIS (Fraxinus ornus L.) (Idegen nyelveken:

angol: flowering ash német: Mannaesche francia: fréne á fleurs orosz: belyj jasen)

I. Földrajzi elterjedés Dél-európai, szubmediterrán, domb- és hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 30. ábra szemlélteti. Elsősorban a dombvidékeken és a középhegységek déli kitettségű lejtőin terjedt el. A bükk zónában is felhúzódik, helyenként 1000 m tengerszint feletti magasságban is megtalálható. Síkvidékeken csak ritkán fordul elő, karbonátos, löszös talajokon. Csaknem valamennyi domb- és hegyvidékünkön találkozhatunk a virágos kőrissel (kb. 11 ezer ha). Fajváltozatait a levélalakok szerint különítik el. II. Termőhelyigény Rendkívül igénytelen fafaj, a termőhely szélsőségeit jól tűri. Klíma: melegkedvelő, szárazságtűrő, a fagyra nem érzékeny. valamennyi klímazónában előfordul, leggyakoribb a zárt tölgyes klímában. Hidrológiai viszonyok: a talajnedvességgel szemben támasztott igénye igen csekély, s megél az alacsony páratartalmú területeken is. Talaj: tápanyagigénye közepes, mészkedvelő, leginkább a mészkövön és dolomiton kialakult sekély, száraz talajokon szaporodott el, ahol más fafajok (kivétel a molyhos tölgy) nem képesek megélni. A talajban nem válogat, így előfordul savanyú barna erdőtalajokon is. A váztalajok, a sötét színű erdőtalajok és a sekély termőrétegű barna erdőtalajok talajtípusain terjedt el. III. Erdőtársulások A virágos kőris a síksági, a halom- és dombvidéki erdőtársulásokban zónálisan, a közép- és magashegységi erdőtársulásokban pedig intrazónálisan fordul elő, mint mellékfafaj.

231

30. ábra: A virágos kőris áreája (Walter 1954) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

232

Lösztölgyesek Mész- és melegkedvelő tölgyesek Xerofil intrazónális erdőtársulások Ezüsthársas-cseres-tölgyes IV. Társulásképesség Nagy alkalmazkodóképességű fafaj. Magzókorát korán eléri, évente bőségesen terem. Magja apró (ezermagtömeg: 30 g), jól csirázik. Magról és sarjról egyaránt jól újul. Fiatalon gyorsan nő, de növekedése kb. 20 éves korban leáll. Ritkán éri el a 15 m-es magasságot. Gyökérzete sekély, szétterjedő. Fényigényes, de fiatalon árnytűrő. A különböző biotikus és abiotikus károkozókkal szemben ellenálló. V. Fatermés Harmadrendű fa, ezért fatermési jelentősége nincs. VI. Erdőgazdasági jelentőség Jóllehet faanyagának műszaki tulajdonságai jók (lásd magas kőris), törzse vékony, így értékesebb választékokat nem ad. A kopárfásítás egyik fontos fafaja, ahol pionír szerepet tölt be. Jobb termőhelyeken elszaporodása veszélyeztetheti – főleg fiatal korban – értékesebb fafajok felújulását és növekedését.

233

26. táblázat: A kőrisek előfordulása természetes erdőtársulásainkban Fafajok Erdőtárulás neve MK MAK VK Homoki tölgyesek (+) Lösztölgyesek

(+)

Tölgy-kőris-szil ligeterdők

+

+

Mész- és melegkedvelő tölgyesek

(+)

Kőris-éger láperdő

+

Gyertyános-kocsányos tölgyesek

(+)

Ezüsthársas-cseres-tölgyes

(+)

D-Dt-i gyertyános-kocsányos tölgyes

(+)

Kőrisliget

+

Égerligetek

+

Középhegységi bükkösök

(+)

Xerofil intrazónális erdőtársulások

(+)

Hegyvidéki bükkös

(+)

Jegenyefenyves-bükkös

(+)

(+) = előfordulás mellékfafajként

234

(+)

27. táblázat: A kőrisek erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítása Szempontok MK MAK AK európai melegkontinentális

Flóraelem

dél- és-középeurópai szubmediterrán.

VK

É-amerikai atlantikus

dél-európai szubmedit.

Montanitás

Síksági hegyvidéki

síksági

Síksági dombvidéki

Domb és hegyvidéki

Hőigény

közepes-nagy

nagy

nagy

igen nagy

Fényigény

nagy

nagy

nagy

igen nagy

Páraigény

közepes-nagy

csekély

csekély

igen csekély

Vízigény (ált.)

nagy

igen nagy

igen nagy

igen csekély

Tápanyagigény

igen nagy

nagy

nagy

csekély

5-6,8

5-6,8

6-7

6-7,5

Alkalmazkodóképesség

közepes

közepes

közepes

nagy

Gyökérfejlesztőképeség

közepes

közepes

gyenge

gyenge

Magzókor

40 év

30-40 év

20-30 év

15-20 év

Magtermés gyakoriság

évente

évente

évente

évente

Sarjadzó képesség

erős

erős

erős

erős

Fiatalkori növekedés

gyors

gyors

igen gyors

gyors

Szél

gyenge

gyenge

gyenge

nagy

Hó

gyenge

gyenge

gyenge

nagy

gyenge

gyenge

gyenge

nagy

gyenge

igen gyenge

igen nagy

nagy

közepes

közepes

nagy

nagy

közepes

közepes

nagy

nagy

Fagy Vad rovar gomba

Károsítással szemben

Ellenállóképesség

Kémhatás-igény (pH)

235

8.8 FEKETE DIÓ (Juglans nigra L.) (idegen nyelveken: angol: black walnut német: schwarzer Walnus francia: noyer noir d’ Amerique orosz: chornyj oreh) I. Földrajzi elterjedés Észak-amerikai atlantikus, síksági fafaj, amerikai dió néven is említik. Őshazájában folyóvölgyekben, ártereken terjedt el. Magyarországra 1656-ban került, először díszfának használták, később a nagyobb folyók, elsősorban a Duna árterületére telepítették. Legismertebb és legszebb növekedésű állományai Karapancsa mellett, az Alsó-Duna árterén találhatók. Területe kb. 5,6 ezer ha (31. ábra)

31. ábra: A fekete dió hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995) II. Termőhelyigény Termőhelyigénye hasonló a kocsányos tölgyéhez. Melegkedvelő fafaj, ezért a bükkös klímában már sinylődik. A téli és korai fagyokat jól tűri, de a késői fagytól szenved.

236

Hidrológiai viszonyok: nedvességigénye közepes, az üde talajokat kedveli. A hideg talajt, a pangóvizet és az elöntést nem tűri. Vízigényét legjobban az időszakos vízhatású termőhelyek elégítik ki. Talaj: tápanyagigénye nagy, inkább báziskedvelő. Sziken és üde homoktalajokon is megél, de az agyagos kötött talajokat kerüli. A humuszos homoktalajokon, az üledék és hordalék talajokon, a rozsdabarna és kovárványos barna erdőtalajokon, a sztyeppesedő réti szolonyec talajokon és a mocsári ill. ártéri erdőtalajokon érzi magát a legjobban. III. Erdőtársulások Adventív fafaj, természetes erdőtársulásainkra nem jellemző. Mesterségesen elsősorban az ártéri és ligeti kocsányos tölgyesek helyére telepítették. IV. Társulásképesség Magzókorát elég korán, 10-15 évesen eléri, gyakran terem, de kemény (élvezhetetlen) csonthéjas terméséről nehezen újul fel. Tuskója jól sarjadzik. Mély karógyökeret fejleszt. Növekedése közepes gyorsaságú. Erősen fényigényes, az árnyalást nem viseli el. Károsítója a kései fagyok kivételével alig van, a vad is elkerüli. V. Fatermés Elegyetlen állományairól fatermési adatok nem állnak rendelkezésre. 60-80 éves életkorig tartható fenn, ebben a korban legjobb növekedésű állományai 28 m-es átlagmagasságot, kb. 50 cm mellmagasági átmérőt és mintegy 500 m3 hektáronkénti fatérfogatot érnek el. Termesztésének célja értékfa termelés. VI. Erdőgazdasági jelentőség Értékes faanyaga keresett. Fája nehéz (térfogati sűrűség: 0,61 g/cm3), kemény (keménységi szám: 50 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 12500 N/mm2). Törzse egyenes növekedésű, a faanyag kissé szálkásodó. A faipar mint bútorgyártási alapanyagot, tömörfát hasznosítja, de kiválóan alkalmas hangszer, gépalkatrész és fametszetek gyártására is. Árterek középmagas, magas fekvésein, a legjobb talajokon érdemes telepíteni.

237

8.9 KÖZÖNSÉGES NYÍR (Betula pendula Roth) (idegen nyelveken:

angol: Swedish birch német: Weissbirke francia: bouleau verruquex orosz: berjoza)

I. Földrajzi elterjedés Eurázsiai északi jellegű, domb- és hegyvidéki pionír fafaj. Elterjedését a 32. ábra szemlélteti. Hegyvidéki jellege ellenére Eurázsiában szinte mindenütt, síkságokon és dombvidékeken is megtalálható. Optimuma a Baltikumban van. Magyarországon a fafajstatisztika szerint mintegy 4,5 ezer ha területet foglal el. Nagy elterjedése következtében sok faj- és klímaváltozata, illetve ökotípusa ismert. A szőrös nyír (Betula pubescens EHRH.) külön faj, eurázsiai, atlantikus-boreális flóraelem, hazánkban ritka. II. Termőhelyigény A nyírre nagy alkalmazkodóképesség jellemző. Klíma: az éghajlati tényezőkkel szemben közömbös, hő- és páraigénye csekély. Valamennyi klímatípusban előfordul. Hidrológiai viszonyok: vízigénye nincs, de megél a mocsaras elárasztott területeken is. Legjobban az üde talajokon fejlődik. Talaj: a talajban általában nem válogat, inkább mészkerülő. Tápanyagigénye csekély, s a legsavanyúbb talajokon is képes megélni (4,5 pH alatt). Leginkább a kavicsos váztalajokon, a savanyú homoktalajokon, a nem karbonátos öntéstalajokon, a savanyú nem podzolos, a podzolos és a pszeudoglejes barna erdőtalajokon terjedt el. III. Erdőtársulások A nyír zónális és intrazónális erdőtársulásokban egyaránt megtalálható, mint kísérő, vagy mellékfafaj. Homoki tölgyesek Mészkerülő tölgyesek Mészkerülő gyertyános- tölgyes Égerligetek 238

32. ábra: A közönséges nyír áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

239

Égerlápok Nyírlápok Mészkerülő bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások Fenyőelegyes lombos erdők A felsoroltakon kívül a nyír még számos erdőtársulásban előfordul pionír jellege révén, de jelenléte ezekben nem jellemző. IV. Társulásképesség Társulásképességét igénytelensége és kiváló szaporodóképessége határozza meg. Magzókorát már 10-12 évesen eléri, évente bőven terem. Termése jól terjeszkedik, apró magja (ezegmagtömeg: 0,15 g) viszont hamar elveszti csírázóképességét. Tuskóról és gyökérről kiválóan sarjadzik. Gyökérzete sekély, oldalirányban terjeszkedő. Kezdetben gyorsan nő, de rövid életű fafaj. Természetes életkora 100-200 év, Magyarországon viszont általában 50 éves kora körül elpusztul (gombakártevők). Erősen fényigényes, de lombozata laza, a fényt átengedi. Ellenállóképessége - a gombakártevők kivételével – jó. V. Fatermés Másodrendű fa, fatermése nem nagy. Elegyetlen állományai ezért rontott erdőnek minősülnek, amelyeket legkésőbb 60 éves korban ki kell termelni. Ebben az életkorban az alábbi fatermési adatokkal jellemezhető (Sopp, L. 1974): I. fatermési

VI. fatermési

osztály

osztály

Törzsszám (db/ha):

297

1232

Átlagmagasság (m):

26

10

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

39

14

Körlapösszeg (m2/ha):

33

18

397

102

3

Fatérfogat (m /ha):

Állományainak folyónövedéke 15-20 év, átlagnövedéke 25-30 éves kor körül kulminál. Termesztésének célja kisebb értékű választékok megtermelése.

240

VI. Erdőgazdasági jelentőség A nyír szerepe és jelentősége erdészeti szempontból ellentmondásos. Fája kedvező műszaki tulajdonságokkal rendelkezik (térfogati sűrűség: 0,65 g/cm3), keménységi szám: 22 N/mm2, rugalmassági modulusz: 15000 N/mm2, de vékony. Papír- és rostfának, valamint szerszámnyél készítésére alkalmas. Mint pionír fafaj a felhagyott területeket hamar ellepi, előerdőt képez, avarja talajjavító. Helytelen gazdálkodás következtében elegyetlen konszociációi alakulhatnak ki, amelyek nem tudják kihasználni a termőhely potenciális termőképességét. Elegyfafajként fontos szerepet tölthet be értékesebb állományokban, de az előhasználatok során ki kell termelni. Díszfának szívesen használják. 8.10 MADÁRCSERESZNYE (Cerasus avium L.) (Idegen nyelveken: angol: European cherry német: Vogelkirsche francia: merisier orosz: dikaja cheresnja) I. Földrajzi elterjedés Nyugat-közép-európai szubmediterrán, síksági-hegyvidéki fafaj. Európában mindenütt elterjedt, északon a Skandináv-félsziget déli részéig húzódik fel. Erdei változata – amely hazánkban is a leggyakoribb – a Cerasus avium L. var. silvestris KIRSCH, csak kisebb területen őshonos (Balkán, Appennin-félsziget, Pireneusi-félsziget, Kisázsia, Kárpátok és a Kárpát-medence). Magyarországon csaknem mindenütt megtalálható (33. ábra), a Nagyalföldről – a Nyírség kivételével – hiányzik. Területe nem számottevő (kb. 650 ha). II. Termőhelyigény Határozottan melegkedvelő és szárazságtűrő fafaj. A hűvös klímát és a nedves talajokat kerüli. Báziskedvelő, tápanyagigénye közepes. Sekély talajokon is megél. Leggyakrabban a következő talajtípusokon fordul elő: sziklás-köves váztalaj, földes kopár, rendzina talajok, karbonátos lejtőhordalék talaj, agyagbemosódásos, pszeudoglejes és csernozjom barna erdőtalajok, barnaföld.

241

33. ábra: A madárcseresznye hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995) III. Erdőtársulások Mint elegy fafaj több zónális is intrazónális erdőtársulásban megtalálható. Lösztölgyesek Tölgy-kőris-szil ligeterdők Cseres-kocsánytalan tölgyesek Mész-és melegkedvelő tölgyesek Xerofil intrazónális erdőtársulások Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Kőrisliget Középhegységi bükkösök IV. Társulásképesség Közepes alkalmazkodóképességű fafaj. Magzókorát 20 év körül éri el, évente terem. Termését a vad és a madarak kedvelik. Magról jól újul, tőről kielégítően sarjadzik. Gyökérzetének egyik része mélyrehatoló, másik része felszín alatt futó. Fiatalon gyorsan nő, de életkora nálunk elég rövid (40-50 év). Fényigényes, de az enyhe árnyalást elviseli.

242

V. Fatermés Másodrendű fa, szálanként, vagy kisebb csoportokban elegyedik, fatermési szempontból nem jelentős. VI. Erdőgazdasági jelentőség A madárcseresznyét, mint elegyfafajt feltétlen meg kell őrizni. Vadgazdálkodási szempontból jelentős, ugyanakkor faanyaga igen értékes (térfogati sűrűség: 0,61 g/cm3, keménységi szám: 59 N/mm2, rugalmassági modulusz: 11000 n/mm2). Fája szép rajzolatú, a bútoriparban keresett, alkalmas intarziák, hangszerek, furnér és luxustárgyak készítésére. 8.11 A BERKENYÉK (SORBUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE A berkenyék fatermesztési szempontból nem játszanak jelentős szerepet. Területük a fafajstatisztika szerint nem éri el a 100 hektárt, elszórtan, elegyfafajként találhatók. Érdekes viszont, hogy a síkvidéktől a hegyvidékig több erdőtársulás fajgazdagságát gyarapítják (28. táblázat). Másodrendű fák, kisebb méreteik miatt faanyaguk felhasználhatósága korlátozott. Erdészeti szempontból két fajuk érdemel említést, hazánkban mindkettő őshonos: barkócaberkenye madárberkenye Az említetteken kívül Magyarországon még az alábbi európai berkenye fajok fordulnak elő, kertekben, parkokban, fasorokban gyakoriak: házi berkenye (Sorbus domestica L.) lisztes berkenye (Sorbus aria L.) déli berkenye (Sorbus graeca Hedl.) budai berkenye (Sorbus semiincisa Borb.) 8.11.1 BARKÓCABERKENYE (Sorbus torminalis L.) (Idegen nyelveken: angol: service tree német: Elsbeere francia: alisier orosz: lechebnaja berjoka)

243

I. Földrajzi elterjedés Közép- és dél-európai szubmediterrán, domb- és hegyvidéki fafaj. A Skandinávfélsziget és Skócia kivételével egész Európában elterjedt. Megtalálható a Krímben, a Kaukázusban és Kisázsiában is. Áreáját keleten a Kárpátok vonulata határolja. Magyarországon a Dunántúlon és középhegységeinkben gyakori(34.ábra). 36 változatát levél- és termésalakok szerint különítették el.

II. Termőhelyigény Melegkedvelő, ezért a bükk övezetben csak ritkán fordul elő. A fagyra nem érzékeny. Vízigénye csekély, báziskedvelő, de mészkerülő erdőtársulásokban is előfordul. Megél a sekély termőrétegű talajokon is. Leggyakrabban váztalajokon és sötét színű erdőtalajokon

34. ábra: A barkócaberkenye hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995) található meg, míg legjobban agyagbemosódásos barna erdőtalajon és barnaföldön fejlődik. Az acidofil erdőtársulásokban elegyfafajként kielégítő növekedést mutat a savanyú nem podzolos és a podzolos barna erdőtalajokon is. III. Erdőtársulások Mint elegyfafaj zónális és intrazónális erdőtársulásokban egyaránt előfordul. Lösztölgyesek Tölgy-kőris-szil ligeterdők 244

Cseres-kocsánytalan tölgyesek Mész- és melegkedvelő tölgyesek Mészkerülő tölgyesek Xerofil intrazónális erdőtársulások Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Gesztenyés-gyertyános-tölgyes Középhegységi bükkösök IV. Társulásképesség Lassú növekedésű, gyengén sarjadzó fafaj. 20-25 éves életkorban kezd teremni, termését a vad kedveli. Magról kielégítően újul. Mérsékelten árnyéktűrő. V. Fatermés Másod-, harmadrendű fa, a 15 m-es magasságot ritkán haladja meg, így fatermése nem jelentős. VI. Erdőgazdasági jelentőség A barkócaberkenye a kopárfásítások egyik kedvelt és hálás fafaja. Faanyaga jó műszaki tulajdonságokkal rendelkezik (térfogati sűrűség: 0, 75 g/cm3, keménységi szám: 48 N/mm2, rugalmassági modulusz: 11700 N/mm2), de vékony, értékes választékokat nem ad. Szerszámnyelek készítésére alkalmas. 8.11.2 MADÁRBERKENYE (Sorbus aucuparia L.) (Idegen nyelveken: angol: owantree német: Eberesche francia: sorbier orosz: rjabina) I. Földrajzi elterjedés Európai (euroszibériai), alhavasi, szubboreális fafaj. Európában Görögország és Spanyolország déli részeinek kivételével mindenütt elterjedt. A legmagasabbra felhatoló lombfafaj, a magas hegységekben a jegenyefenyves zónában is előfordul.

245

Magyarországon elszórtan szinte mindenütt megtalálható (35 ábra), az Alföldön ritka. Leggyakoribb a Soproni- és a Kőszegi- hegységben. Nagy áreája következtében számos változata ismert. II. Termőhelyigény Hűvös, párás klímát kedvel. A fagy nem károsítja. Tápanyagigénye közepes, mészkerülő, podzolos, illetve savanyú nem podzolos barna erdőtalajokon a leggyakoribb, Vízigénye csekély.

35. ábra: A madárberkenye hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995) III. Erdőtársulások Zónális és intrazónális erdőtársulásokban kísérő fafajként fordul elő. Tölgy-kőris-szil ligeterdők Mészkerülő tölgyesek Középhegységi bükkösök Mészkerülő bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások Hegyvidéki bükkös Jegenyefenyves-bükkös

246

IV. Társulásképesség 10 éves korától évente bőven terem, magról jól újul és kiválóan sarjadzik. Magja átfekvő (ezermagtömeg: 3,5 g), termését és magját a madarak kedvelik. Fiatalon árnyéktűrő, később fényigényes. Fiatalkori gyors növekedés jellemzi, azonban a 15 m magasságot ritkán éri el. Harmadrendű fa. Fagytűrő, a tartós talaj- és légszárazságot megsínyli. Biotikus károsítója alig van. V. Fatermés Fatermési szempontból nincs jelentősége. VI. Erdőgazdasági jelentőség Hazánkban jelentéktelen területet foglal el, viszont dekoratív elegyfafaj. Faanyagának műszaki tulajdonságai hasonlóak a barkócaberkenyéhez, fája hasonló célokra használható fel. A madárberkenye piros termése és szép őszi lombozata miatt kedvelt díszfa. 28. táblázat: A berkenyék előfordulása természetes erdőtársulásokban Fajok Erdőtársulás neve BABE MABE Lösztölgyesek (+) Tölgy-kőris-szil ligeterdők

(+)

Cseres-kocsánytalan tölgyesek

(+)

Mész- és melegkedvelő tölgyesek tölgyes

(+)

Mészkerülő tölgyesek

(+)

Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek

(+)

Gesztenyés-gyertyános-tölgyes

(+)

Középhegységi bükkösök

(+)

Mészkerülő bükkösök

(+)

(+)

(+) (+)

Xerofil intrazónális erdőtársulások

(+)

(+)

Hegyvidéki bükkös

(+)

Jegenyefenyves-bükkös

(+)

(+) = előfordulás mellékfafajként

247

29. táblázat: A berkenyék erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítás Szempontok Barkócaberkenye Madárberkenye közép- és dél-európai szubmediterrán domb- és hegyvidéki

európai hűvöskontinentális alhavasi

közepes

igen csekély

Fényigény

közepes-nagy

közepes-nagy

Páraigény

csekély

igen nagy

Vízigény (ált.)

csekély

csekély

Tápanyagigény

csekély

közepes

5-7,5

3-6

Alkalmazkodóképesség

közepes

Közepes-nagy

Gyökérfejlesztőképesség

közepes

közepes

Magzókor

20-25 év

10 év

Magtermés gyakoriság

1-2 év

évente

Sarjadzó képesség

gyenge

erős

Fiatalkori növekedés

lassú

gyors

Szél

nagy

igen nagy

Hó

nagy

nagy

nagy

igen nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

Flóraelem Montanitás Hőigény

fagy Vad rovar gomba

Károsítás ellen

Ellenállókép.

Kémhatás-igény (pH)

248

8.12 SZELÍDGESZTENYE (Castanea sativa MILL.) (Idegen nyelveken:

angol: chestnut német: Edelkastanie francia: cháteigne orosz: kastan)

I. Földrajzi elterjedés Dél-európai, szubmediterrán, hegy- és dombvidéki fafaj. Elterjedését a 36. ábra szemlélteti. Magyarországon a Mecsek déli lejtőin, Zalában, a Soproni és a Kőszegi hegységben őshonos. legszebb telepített állományai a Budai hegyekben, Nagymaros mellett, a Somló hegyen, a Balatonfelvidéken és a Bakonyban találhatók. Területe nem számottevő. II. Termőhelyigény A termőhellyel szemben határozott igényeket támaszt. Klíma: melegkedvelő, minimálisan 9 ºC évi átlagos középhőmérséklettel és 600 mm feletti átlagcsapadékkal jellemzett területeken él meg. Hidrológiai viszonyok: víz- és nedvességigénye közepes, a félszáraz-üde, többletvízhatástól független talajokat kedveli. Talaj: mészkerülő. tápanyagigénye csekély, a káliumban gazdag talajokat jól hasznosítja. A mély (min. 100 cm) homokos-vályogos, vályogos szövetű talajokon jól növekszik. A barna erdőtalajok közül az agyagbemosódásos, a pszeudoglejes, a Ramann-féle, a rozsdabarna és a savanyú nem podzolos barna erdőtalajokon érzi magát a legjobban. Jó növekedést mutat még a nem karbonátos lejtőhordalék erdőtalajokon is. III. Erdőtársulások Több zónális erdőtársulásunkban előfordul, mint kísérő fafaj. Cseres-kocsánytalan tölgyesek Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Mészkerülő gyertyános- tölgyes Ezüsthársas-cseres-tölgyes Dél-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Déldunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes

249

36. ábra: A szelídgesztenye áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

250

Gesztenyés-gyertyános-tölgyes Mészkerülő bükkösök Dél-dunántúli bükkösök IV. Társulásképesség A szelídgesztenye alkalmazkodóképessége közepes, s ez meghatározza társulásképességét is. Magtermő kora szabad állásban 15-20 év, zárt állásban 40-50 évnél kezdődik. Elég egyenletesen, 2-3 évenként terem. Ezermagtömege 4500 g, termése (gesztenyegyümülcs) kedvelt emberi táplálék, a vad is szívesen fogyasztja. Gyökérzete mélyrehatoló karógyökérből és messzefutó oldalgyökerekből áll. Kiválóan sarjadzik tőről és tuskóról, még idős korban is. Fényigényes, de a gyenge árnyalást elviseli. Gyorsabban nő a hazai tölgyeknél, de növekedése 40-50 éves korban lelassul. Lombfáink közül a legmagasabb kort érheti el (7-800 év). Télálló, viszont a kései és korai fagyok egyaránt károsítják. Biotikus károsítói közül első helyen a vadakat kell említeni, amelyek kéreghántással okoznak komoly károkat. A gombák közül a gyűrűs tölcsérgomba szijácskorhadást okoz. V. Fatermés Fatermési tulajdonságai tekintetében 50-60 éves korig megelőzi a tölgyeket és a bükköt. Folyónövedéke 20-30 év, átlagnövedéke 30-40 év között kulminál. Vágáskora 80-100 év. Termesztésének célja: iparifa (rönk) termelés. Fatermési tulajdonságai 100 éves korban az alábbi adatokkal jellemezhető (Birck, O. 1962): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

314

1793

Átlagmagasság (m):

27

12

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

43

13

Körlapösszeg (m2/ha):

44

25

638

190

Fatérfogat (m3/ha):

251

VI. Erdőgazdasági jelentőség Több szempontból is rendkívül értékes fafaj. Fájában, kérgében cserzőanyag van, termése (gyümölcse) ízletes. Jó mézelő fafaj. Fája keresett, faanyagának műszaki tulajdonságai jók: nehéz (térfogati sűrűség: 0,63 g/cm3), közepesen kemény (keménységi szám: 38 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 9000 N/mm2). Hordók gyártására a cserzőanyag miatt nem, viszont szőlőtámnak kiválóan alkalmas, egyébként ugyanolyan célokra használják fel, mint a tölgyek faanyagát. 8.13 A HAZAI NYÁRAK (POPULUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE A hazai nyárak egykor nagy területet foglaltak el Magyarországon. A XX. században kezdődött el jelentős visszaszorulásuk, amely két okra vezethető vissza. Az első a vízrendezés. Síkságainkon a lecsapolások és a csatornázások hatására a talajvízszint lesüllyedt, és az idősebb nyárasok gyökérzetükkel ezt a süllyedést már nem tudták követni, elpusztultak. A másik ok a nemes nyárak megjelenése. A nemes nyárakat általában a hazai nyárak termőhelyeire telepítették. Növekedésük és faminőségük tekintetében valóban felülmúlták a hazai nyárakat, viszont állományaik, mint kultúr ökoszisztémák nem stabilak, második, harmadik generációk már kizsarolják a termőhelyet, egészségi állapotuk romlik. A hazai nyárak jelenlegi területe 61 ezer hektár (3,4 %). Ennek a területnek a növelése – azokon a termőhelyeken, amelyek a nemes nyárak számára kevésbé alkalmasak – a jövőben feltétlenül indokolt. Hazai nyárfajaink az alábbiak:

fehér nyár fekete nyár szürke nyár rezgő nyár

Fitocönológiai és fontosabb erdőművelési tulajdonságaik összehasonlítása a 30-31. táblázatokban található. 8.13.1 FEHÉR NYÁR (Populus alba L.) (Idegen nyelveken:

angol: white poplar német: Weisspappel francia: peupliner blanc orosz: belyj topol)

252

I. Földrajzi elterjedés Dél-eurázsiai, meleg-kontinentális síksági fafaj. Elterjedését a 37. ábra szemlélteti. Síkságokon, folyó és állóvizek mentén Európában szinte mindenütt megtalálható. Magyarországon ugyanilyen körülmények között gyakori, de viszonylag kis területet foglal el. A fafajstatisztikában 15 ezer hektárral szerepel. Nagy áreája miatt több változata van. Magyarországon nemrégiben szelektálták ki első fajtajelöltjét (Fj): Populus alba „I-58/57” Fj 1983, honosító: ERTI és Felsőtiszai EFAG): fatermesztési célú fajtajelölt. Erőteljes, gyors növekedésű, törzse egyenes, hengeres, ágai az alapfajhoz képest finomabbak. Vegetatív úton jól szaporítható. Elsősorban az euramerikai nemesnyárak számára már kevésbé hasznosítható határtermőhelyekre ajánlott. II. Termőhelyigény Jó alkalmazkodóképességű, a termőhelyi szélsőségeket jól tűrő fafaj. Klíma: melegigényes, de a téli hideget és a nyári aszályt is elviseli. A fagy nem károsítja. Hidrológiai viszonyok: a nedves (időszakos és állandó vízhatású, felszínig nedves) talajokat kedveli, bírja az elárasztást és a pangó vizet is. A hullám- és árterek egyik főfafaja. Jelenléte mindig felszínközeli talajvízre utal. Talaj: inkább báziskedvelő, tápanyagigénye csekély. A laza, mély, homokos, vályogos talajokat kedveli, a kötött agyagot kerüli. A váztalajok közül a gyengén humuszos homoktalajokon jól fejlődik. Az üledék és hordalék talajokon nő a legjobban, különösen a karbonátos lejtőhordalék, a karbonátos nyers öntés, és gyengén humuszos öntéstalaj típusokon. A csernozjom talajok valamennyi típusán eredményesen termeszthető. A vályogosnál nem kötöttebb réti talajtípusokon is megél. Sziken csak ott fordul elő, ahol a talaj kémhatása nem haladja meg a 7,5 pH értéket. A mocsári és ártéri erdőtalajok közül az öntés erdőtalajokon célszerű termeszteni. III. Erdőtársulások A fehér nyár őshonos fafajunk, több erdőtársulásunkban előfordul mint fő- vagy kísérő fafaj. Homoki tölgyesek Tölgy-kőris-szil ligeterdők Fűz-nyár ligeterdők 253

Éger-kőris láperdő Gyertyános-kocsányos tölgyesek IV. Társulásképesség A fehér nyár a társulásképesség szempontjából előnyös tulajdonságokkal rendelkezik. Magzókorát 10-15 éves korban eléri, évente terem. Apró magja (ezermagtömeg: 0,55 g) jól terjeszkedik és kiválóan csirázik. Gyökérről igen erőteljesen sarjadzik. Gyors növekedésű, és kedvező körülmények között többszáz évig él. Erősen fényigényes, de tűri az oldalárnyalást. Gyökérzete erős karógyökérből és messzefutó felszínközeli kötélgyökerekből áll. Az abiotikus károkozókkal szemben ellenálló. A biotikus károsítók közül megemlítendő a vad, de ennek kártételeit gyorsan kiheveri. Leggyakoribb gombakárosítói a nyárfa-áltűztapló és a lilás réteggomba. A rovarok közül a májusi cserebogár és a tarka égerormányos károsítják. V. Fatermés Mag és sarj eredetű állományai hasonló fatermési tulajdonságokkal rendelkeznek. A fehér nyár állományok vágáskora hazánkban 40-60 év. Nagy produktivitású fafaj, azonban törzsminősége közepes, ezért rönkkihozatala gyenge. Termesztési célkitűzés: fagyártmányfa és kisebb értékű választékok termelése. Néhány adat – 40 éves korra vonatkozó – fontosabb fatermési tulajdonságairól (Sopp, L. 1974).

254

37. ábra: A fehér nyár áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

255

I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

230

600

Átlagmagasság (m):

35

16

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

49

22

Körlapösszeg (m2/ha):

43

22

682

200

Fatérfogat (m3/ha):

Állományainak folyónövedéke 20-25 éves korban, átlagnövedéke 30-35 éves korban kulminál. IV. Erdőgazdasági jelentőség A nemesnyárak térhódításával a hazai nyárak, így a fehér nyár jelentősége az elmúlt évtizedekben csökkent. Ma már látjuk, hogy őshonos nyárfajaink elhanyagolása hiba volt, s ezért a rontott nemesnyárasok helyére indokolt hazai nyáraink visszatétele. A fehér nyár jól keresztezhető, s így kialakíthatók olyan nyárfajták, amelyek bizonyos termőhelyeken eredményesebben termeszthetők, mint az euramerikai nemesnyárak. A fehér nyár fája puha (keménységi szám: 27 N/mm2), könnyű (térfogati sűrűség: 0,45 g/cm3), közepesen rugalmas (rugalmassági modulusz: 8250 N/mm2). A gyufagyártás kedvelt faanyaga, alkalmas ládák, rakodólapok, furnér és farost gyártására is. Extrém termőhelyeken eredményesen alkalmazható (homokfásítás, rekultivációk), elegyfaként is célszerű telepíteni. A jövőben az ártérfásításban fokozott figyelmet kell a fehér nyárra fordítani. 8.13.2 FEKETE NYÁR (Populus nigra L.) (Idegen nyelveken: angol: black poplar német: Schwarzpappel francia: peuplier noir orosz: osokor) I. Földrajzi elterjedése Dél-eurázsiai, meleg-kontinentális, síksági fafaj. Elterjedését a 38. ábra szemlélteti. Inkább ártéri jellegű, mint a fehér nyár. Hazánkban főleg az Alföldön terjedt el, előfordulása szórvá-

256

nyos (kb. 4,6 ezer ha). Fajváltozatai közül a tiszaháti nyár (Populus nigra var. thevestina Dode) érdemel említést. II. Termőhelyigény A termőhelyi szélsőségekre érzékenyebb, mint a fehér nyár. Klíma: kimondottan melegigényes, ködmentes levegőt kíván. Nálunk az erdőssztyepp és a zárt tölgyes klímában érzi magát a legjobban. Télálló, a fagy nem károsítja. Hidrológiai viszonyok: vízigénye nagyobb, mint a fehér nyáré. A 4-6 hónapos elárasztást is elviseli, de a pangóvizet nem tűri. Legjobban az állandó vízhatású, a felszínig nedves és a vízzel borított termőhelyeken nő. Jól tűri a szárazságot is, ezért egykor homokfásításra is használták, ha gyökérzete elérte a talajvizet. Talaj: inkább mészkerülő, tápanyagigénye nagy, az árterek laza vagy középkötött talajait kedveli. Legszebb növekedésű állományait a nem karbonátos humuszos öntéstalajokon találhatjuk.

III. Erdőtársulások Bár őshonos fafajunk, határozott termőhelyigénye miatt csak néhány hidrofil intrazónális erdőtársulásban fordul elő, mint kísérő fafaj. Tölgy-kőris-szil ligeterdők Fűz-nyár ligeterdők Éger-kőris láperdő IV. Társulásképesség Gyengébb alkalmazkodó-képességű, mint a fehér nyár. Magzókorát 10-15 éves korban éri el, magja hasonló a fehér nyáréhoz. Igen gyors növekedésű, de rövid életű. Magról jól újul, tuskóról és gyökérről egyaránt jól sarjadzik. Gyökérzete néhány mélyre hatoló és több messzefutó oldalgyökérből áll. Erősen fényigényes, ezért árnyéktűrő fafajokkal nem elegyíthető. Ellenállóképessége gyengébb a fehér nyárénál. Fogékony a rozsdagombára és a rákra.

257

38. ábra: A fekete nyár áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás1995)

258

V. Fatermés Fatermési tulajdonságai hasonlóak a fehér nyáréhoz, faanyaga azonban a törzs gyakori csomorossága miatt értéktelenebb. VI. Erdőgazdasági jelentőség Kisebb jelentőségű, de nem elhanyagolható fafaj. Faanyagának műszaki tulajdonságai csaknem azonosak a fehér nyáréval, fáját a gyufagyártás és a cellulózipar hasznosítja. Az árterek mély és középmély fekvéseiben a rontott nemesnyárasok helyén célszerű újra visszatérni a fekete nyárral, így várható, hogy területe a jövőben némileg növekedni fog. Elég ritkán előforduló, kiveszőben lévő fafajunk, ezért védelme feltétlen indokolt. 8.13.3 SZÜRKE NYÁR (Populus canescens SMITH) (Idegen nyelveken:

angol: gary poplar német: Graupappel francia: grisaille orosz: seryj topol)

I. Földrajzi elterjedés Európai, szubmediterrán, síksági-dombvidéki fafaj. Természetes keverékfaj a fehér nyár és a rezgő nyár között, amely önálló fajként állandósult. Áreája megegyezik a fehér nyáréval, területe jelentős 42 ezer ha (2,3 %).

II. Termőhelyigény Termőhelyigénye a fehér nyáréhoz hasonló. Klíma: melegkedvelő, fagytűrő, télálló, s néha még a bükk zónába is felhúzódik. Hidrológiai viszonyok: a túl száraz és túl nedves termőhelyeket kerüli. Legjobban az időszakos és az állandó vízhatású területeket kedveli. Az árterek magasabb fekvéseit foglalja el. Talaj: igénye hasonló a fehér nyáréhoz, de a kötöttebb agyagos talajokon is megél. A száraz homoktól a hullámtérig csaknem minden termőhelyet képes hasznosítani. III. Erdőtársulások Néhány zónális és hidrofil intrazónális erdőtársulásban fordul elő, mint kísérő fafaj. Elegyetlen állományait mesterségesen telepítették. 259

Homoki tölgyesek Tölgy-kőris-szil ligeterdők Fűz-nyár ligeterdők IV. Társulásképesség Nagy alkalmazkodóképességű fafaj. Magzókorát 15-20 évesen éri el, évente bőven terem. Magról és gyökérsarjról egyaránt jól újul. Igen gyorsan nő, fényigényes. Gyökérzete a fehér nyáréhoz hasonló, kevesebb károsítója ismert, ellenállóképessége jó. V. Fatermés Ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik mint a fehér nyár. VI. Erdőgazdasági jelentőség Kedvelt és előszeretettel alkalmazott hazai nyárféleségünk. Fája kevésbé szurtos, mint a fehér nyáré, hasonló célokra használható fel. 8.13.4 REZGŐ NYÁR (Populus tremula L.) (Idegen nyelveken: angol: European aspen német: Zitterpappel francia: peuplier tremble orosz: osina) I. Földrajzi elterjedés Eurázsiai, északi jellegű, síksági-hegyvidéki, pionír fafaj. Elterjedését a 39. ábra szemlélteti. Pionír fafajként Európában, elsősorban hegyvidéken mindenütt elterjedt. Hazánkban kis területet foglal el, szórványosan mint elegyfafaj fordul elő (1,5 ezer ha). Az Alföldön ritka, leggyakoribb a Magyar Középhegységben. Magyarországon egy hegy- ill. dombvidéki, valamint egy lapályi klímaváltozata ismert. Ismertebb fafajváltozatai: Populus tremula L. var. villosa Lang Populus tremula L. var. lepida Dode Populus tremula L. var. erecta Sylv. Populus tremula L. cv. „gigas” Nilsson

260

II. Termőhelyigény Igénytelen, a termőhelyi szélsőségeket jól tűrő fafaj. Klíma: melegigényes, de valamennyi klímatípusunkban megél. Páraigényes, tartós légszárazság esetén talajvizet igényel! A fagy nem károsítja. Hidrológiai viszonyok: nedves és száraz viszonyok között egyaránt tenyészik, leginkább az üde talajokat kedveli. Talaj: inkább mészkerülő, tápanyagigénye csekély. Sivár homokon, sziken, kötött agyagon sínylődik. Leggyakrabban agyagbemosódásos, podzolos, savanyú nem podzolos barna erdőtalajokon, illetve nem karbonátos öntés erdőtalajokon található. III. Erdőtársulások Pionír jellegénél fogva több erdőtársulásban előfordul, mint kísérő fafaj. Homoki tölgyesek Sziki tölgyes Tölgy-kőris-szil ligeterdők Gyertyános-kocsányos tölgyesek Mészkerülő gyertyános- tölgyes Mészkerülő tölgyesek Mészkerülő bükkösök Égerlápok Fenyőelegyes lombos erdők IV. Társulásképesség Előnyös és hátrányos tulajdonságokkal egyaránt rendelkezik. Magzókorát 15-25 éves korban eléri, minden évben terem, magról és gyökérsarjról jól újul. Visszaszerzőképessége gyenge, nehezen dugványozható. Erősen fényigényes. Fiatalon 30-40 éves korig gyorsan nő, életkora rövid (50-60 év). 30 m körüli magasságot is elérhet. Ellenállóképessége a különböző károsítókkal szemben közepes. Gyökérzete sekély, szerteágazó.

261

39. ábra: A rezgő nyár áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

262

V. Fatermés Szórványosan előforduló elegyfafaj, fatermési jelentősége nincs, bár fája értékes iparifa. VI. Erdőgazdasági jelentőség Régen gyomfának tekintették, ma értékes előhasználati elegyfajként tartjuk nyilván. Faanyagát a furnér- és lemezipar, a gyufagyártás, valamint a cellulózipar hasznosítja. Fájának műszaki tulajdonságai a fehér nyáréhoz hasonlóak. Avarja mészvisszapótló, így talajjavító szerepe jelentős. Kopár területek, felhagyott meddőhányók, vízmosások fásításakor csemetével szokás erdősíteni. 30. táblázat: A hazai nyárak előfordulása természetes erdőtársulásainkban Fafajok Erdőtársulás neve FRNY FNY SZNY RNY Homoki tölgyesek + (+) (+) Sziki tölgyes

(+)

Tölgy-kőris-szil ligeterdők

(+)

(+)

(+)

Fűz-nyár ligeterdők

+

+

+

Éger-kőris láperdő

(+)

(+)

Mészkerülő tölgyesek

(+)

(+)

Gyertyános-kocsányos tölgyesek

(+)

(+)

Mészkerülő gyertyános- tölgyes

(+)

Mészkerül bükkösök

(+)

Égerlápok

(+)

Fenyőelegyes lombos erdők

(+)

(+) = előfordulás mellékfafajként

263

31. táblázat: A hazai nyárak erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítása Szempontok FRNY FNY SZNY RNY Flóraelem

dél-eurázsiai meleg-kont.

dél-eurázsiai meleg-kont.

igen nagy

európai szubmediterrán síkságidombvidéki nagy

eurázsia szubboreális síkságihegyvidéki közepes-nagy

Montanitás

síksági

síksági

nagy

Fényigény

igen nagy

igen nagy

igen nagy

igen nagy

Páraigény

igen csekély

igen csekély

csekély

nagy

Vízigény (ált.)

nagy

igen nagy

közepes-nagy

közepes

Tápanyagigény

csekély

közepes

csekély

igen csekély

Kémhatás-igény (pH)

5-7,5

6-7,5

6-7,5

3-6

Alkalmazkodóképesség

nagy

közepes

nagy

közepes

Gyökérfejlesztőképesség

erős

erős

erős

gyenge

10-15 év

10-15 éve

15-20 év

15-25 év

évente

évente

évente

évente

igen erős

igen erős

igen erős

erős

gyors

gyors

gyors

gyors

Szél

nagy

nagy

nagy

közepes

Hó

nagy

nagy

nagy

közepes

nagy

nagy

nagy

nagy

igen nagy

nagy

nagy

közepes

gyenge

gyenge

közepes

közepes

gyenge

igen nagy

közepes

közepes

Hőigény

Magzókor Magtermés gyakoriság Sarjadzó képesség

fagy Vad rovar gomba

Károsítás ellen

Ellenállókép.

Fiatalkori növekedés

264

8.14 A NEMES NYÁRAK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE Magyarországon a nemes nyárak 125 ezer hektár területet foglalnak el, ez az erdőterület 7,0 %-a. Területük 1950. óta a nyolcszorosára nőtt (40.ábra).

40. ábra: A nemes nyárak hazai előfordulásai (Bartha-Mátyás 1995) A nemes nyárak az amerikai fekete nyár (Populus deltoides Marschall) és az európai fekete nyár (Populus nigra L.) természetes kereszteződése révén alakultak ki NyugatEurópában. 1950-ben a Stockholmi Botanikus Kongresszus a nemes nyárakat Populus x euramericana (Dode) Guinier összefoglaló névvel illette. A magyar szakirodalomban már a XVIII. sz, végén említik az amerikai fekete nyárakat (akkor kanadai nyárról beszéltek), de a hibridek (cultivarok) tömeges elszaporítása Magyarországon csak 1945. után kezdődött meg. A nemes nyárak rövid idő alatt igen nagy fatérfogat termelésére képesek, vegetatív úton – elsősorban dugványról – könnyen szaporíthatók, erős gyökérenergiával rendelkeznek, s a nyesést igen jól bírják. Faültetvényként kezelendők, erdőnevelésük egyszerű, jól gépesíthető. Hátrányos tulajdonságaik: a termőhellyel szemben rendkívül igényesek, ellenállóképességük a biotikus és abiotikus károsítókkal szemben gyenge, 265

erősen fényigényesek, még az oldalárnyalást sem tűrik, koronájuk ritka, így a talaj alattuk könnyen elgyomosodik, magról nem újíthatók (ha igen, akkor korcsok keletkeznek), gyökérsarjaik életképtelenek, tuskósarjaik görbe növekedésűek. A jegyzet részletesen a három legrégebbi ún. alapklónt ismerteti, ezek: óriás nyár, olasz nyár (I-214), korai nyár. Ezek a nyárfák a legelterjedtebbek, rajtuk kívül még számos klón található hazánkban, amelyek közül a szaporításra engedélyezett újabb fajtákat a jegyzet röviden külön fejezetben ismerteti. 8.14.1 ÓRIÁS NYÁR (Populus x euramericana (Dode) Guinier cv. „Robusta”) (Idegen nyelveken: angol: „Robusta” poplar német: „Robusta” Pappel francia: peuplier „Robusta” orosz: „Robusta” topol) I. Földrajzi elterjedés Franciaországban, 1985-ben keletkezett hímivarú klón, a Populus angulata AIT anya, és a Populus nigra L. var. plantierensis apa kereszteződéséből. Észak-Európa kivételével egész kontinensünkön elterjesztették. Magyarországon az 1950-es években kezdődött meg nagyobb arányú telepítése. Nálunk nem annyira az árterek, inkább az Alföld fája. Főleg sík vidékeinken találhatók nagyobb állományai (Duna-Tisza köze, Debrecen környéke, Jászság, Hanság, Kisalföld, Körösök vidéke). Fasorokba, erdősávokba egyaránt szívesen ültették. Domb- és hegyvidékeinkről hiányzik. II. Termőhelyigény A termőhelyi tényezőkkel szemben határozott igényekkel lép fel. Klíma: határozottan melegigényes, a bükkös klímában egyáltalán nem él meg, a gyertyános-tölgyes klímájú területeken csak a nagyobb folyók árterületén célszerű ültetni. Klimatikus szempontból a kontinentális és szubkontinentális éghajlatú (erdőssztyepp valamint zárt tölgyes klíma) területek a legkedvezőbbek számára. Az éghajlat szélsőségeit jól bírja, legfeljebb a téli fagyok károsítják (fagyrepedés). 266

Hidrológiai viszonyok: talajvíz-igénye meghatározó. Legkedvezőbbek számára az állandó vízhatású és az időszakos vízhatású termőhelyek, a változó vízellátású területeken csak akkor fejlődik jól, ha nincs tartós vízpangás. A többletvízhatástól független termőhelyek túl szárazak számára. Az elöntést jól bírja (1-2 hónap), de a vízpangást és a hosszan tartó magas vízellátást (felszínig nedves és vízzel borított termőhelyek) megsínyli. Talaj: a többi nemes nyár fajtához képest talajigénye csekély. A túl kötött, vagy túl laza talajok kedvezőtlenek számára, optimumot a vályogos szövet jelent. Csak akkor nő kielégítően, ha a termőréteg legalább középmély. A szikes és a túl meszes talajokon nem szabad termeszteni. Tápanyagigénye nagy. A váztalajok közül egyedül az állandó vízhatású humuszos homoktalajokra ültethető. Az üledék és hordalék talajok jó nyártermőhelyek, ha legalább időszakos vízhatásúak. A barna erdőtalajok közül csak az időszakos vízhatású rozsdabarna és kovárványos barna erdőtalajokon érdemes termeszteni. A csernozjom talajok az óriás nyár számára túl szárazak, egyedül az időszakos vízhatású öntés csernozjom talaj felel meg igényeinek. A réti talajok, ha nem agyagos szövetűek, és időszakos vagy állandó vízhatásúak, kedvezőek az óriás nyár számára. Vízrendezés után a láptalajokon is célszerű termeszteni. A mocsári és ártéri erdőtalajok homokos és vályogos szövetű típusai a legjobb óriás nyár termőhelyek, ha időszakos vagy állandó vízhatásúak. III. Erdőtársulások Természetes erdőtársulásai nincsenek, általában elegyetlenül telepítik. IV. Társulásképesség Az óriás nyár társulásképességét gyenge alkalmazkodóképessége határozza meg. Igen erősen fényigényes, még az oldalárnyalást sem tűri. Rendkívül gyorsan nő, 20 éves korra 35 m-es magasságot is elérhet. Rövid életű, 40 éves korában elpusztul. Tuskóról jól sarjadzik, de tuskósarjai görbén nőnek. Az abiotikus károkozók közül legveszélyesebbek a téli fagyok. Az erős szélnek kitett óriás nyár állományok megdölnek és ferde állásúak lesznek. A füstgázokra (fluór, kén) igen érzékeny. 267

Biotikus károsítója igen sok van. Nagy károkat okoz a kéregfekély. Érzékeny a rozsdagombákra, a nyár mozaik vírusra és számos farontó gombára. Gyakoribb rovarkárosítói: nyár karcsú díszbogár, kis nyárfacincér, nagy nyárfacincér, tarka égerormányos, darázslepke, nyárfa levélsodró, nyár gyapjaslepke. V. Fatermés Az óriás nyár állományok kiváló fatermési tulajdonságokkal rendelkeznek. Gyors növekedésük révén hamar záródnak és rövid idő alatt nagy fakészletet érnek el. Szokásos vágáskoruk Magyarországon 25 év. Fáját sokrétűen lehet hasznosítani (iparifa, rostfa, papírfa stb.). Az állományok folyónövedéke 10 éves, átlagnövedéke már 15 éves korban kulminál. Fatermési tulajdonságaira – 25 éves korban – az alábbi adatok jellemezhetők (Szodfridt, I. 1969): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

310

600

Átlagmagasság (m):

31

15

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

39

18

Körlapösszeg (m2/ha):

36

14

520

109

Fatérfogat (m3/ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

Az óriás nyár állományok területe 1973 óta mintegy 40 ezer hektárral csökkent! Ennek oka az újabb nemes nyár fajták megjelenése. A várható további csökkenés másik oka állományainak fokozatosan romló egészségi állapota. A jó termőhelyeken lévő, egészséges óriás nyárasok jó minőségű faanyagot adnak. Fája könnyű (térfogati sűrűség: 0,44 g/cm3), puha (keménységi szám: 33 N/mm2), közepesen rugalmas (rugalmassági modulusz: 9200 N/mm2). Lemez-, furnér- és fűrészrönköknek egyaránt alkalmas, fontos cellulóz- és papírfa, farost- és forgácslap-gyártásra is felhasználható.

268

8.14.2 KORAI NYÁR (Populus x euramericana (Dode) Guinier cv. „Marilandica”) (Idegen nyelveken: angol: „Marilandica” poplar német: „Marilandica” Pappel francia: peuplier „Marilandica” orosz: „Marilandica” topol) I. Földrajzi elterjedés Franciaországban 1800 körül keletkezett nőivarú, heterózisos hibrid, valószínűleg a Populus nigra L. anya és a Populus x eurmericana cv. „Serotina” apa kereszteződéséből. Magyarországra Németországból került 1905 körül, így a legrégibb nemes nyár fajtánk. Az 1960as évek elején az összes nemes nyárasaink 90 %-át képezte. Elsősorban az árterek fája, legszebb állományai az Alsó-Duna árterében találhatók, jelentősebbek még a Debrecen környéki és a hansági előfordulásai. Fasorokba és erdősávokba korábban egyaránt ültették. II. Termőhelyigény Igénye az óriás nyáréhoz hasonló. Klíma: melegigényes, de nem annyira, mint az óriás nyár. A bükkös klíma túl hideg számára. Az éghajlat szélsőségeit jól bírja. Fagytűrő, néha a korai fagyok károsítják. Hidrológiai viszonyok: talajvíz-igénye meghatározó. Az elöntést 1-1,5 hónapig elviseli, s a vízpangást is jobban tűri, mint az óriás nyár. Az állandó és időszakos vízhatású termőhelyeken fejlődik a legjobban. A többletvízhatástól független területeken nem szabad telepíteni. Talaj: az árterek tápanyagban gazdag középmély termőrétegű, laza, vagy kötött talajaira célszerű telepíteni. A savanyú talajokon nem termeszthető! A kötött agyagos talajokat jobban hasznosítja, mint az óriás nyár, ezért az alábbi talajtípusokra javasolható: agyagos szövetű réti csernozjom talaj, agyagos réti talaj, változó vízellátású agyagos réti szolonyec talaj, agyagos szövetű réti erdőtalaj. III. Erdőtársulások Természetes erdőtársulásai nincsenek, elegyetlenül telepítik.

269

IV. Társulásképesség Hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint az óriás nyár, néhány tekintetben viszont különbözik tőle. Lassúbb növekedésű, vágáskora 35-40 év, természetes életkora max. 60 év. Az abiotikus károkozók kevésbé károsítják. A biotikus károsítók közül igen érzékeny a rozsdagombákra és a levélfoltosodásra. V. Fatermés Lassúbb növekedése miatt fatermési tulajdonságai kedvezőtlenebbek az óriás nyárénál. Törzse fiatal korban egyenes, később gyakran görbe, szabad állásban sudarlós. Vágáskora hazánkban általában 40 év. Folyónövedéke 10, átlagnövedéke 25 éves korban kulminál. Jellemző fatermési adatok 40 éves korban (Halupa-Kiss 1975): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

230

600

Átlagmagasság (m):

34

14

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

49

22

Körlapösszeg (m2/ha):

43

23

615

165

3

Fatérfogat (m /ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

A korai nyár területe az elmúlt 40 év alatt jelentősen csökkent. Általában csak azokra a termőhelyekre érdemes telepíteni, amelyek az értékesebb nemes nyárak számára már kedvezőtlenek. Az újabb fajták a korai nyárat lassan kiszorítják. Fája könnyű (térfogati sűrűség: 0,39 g/cm3), puha (keménységi szám: 28 N/mm2)). Közepesen rugalmas (rugalmassági modulusz: 7800 N/mm2). A lemez-, papír és cellulózipar egyik keresett alapanyaga.

270

8.14.3 OLASZ NYÁR (Populus x euramericana (Dode) Guinier cv. „I-214”) (Idegen nyelveken: angol: „I-214” poplar német: „I-214” Pappel francia: peuplier „I-214” orosz: „I-214” topol) I. Földrajzi elterjedés Spontán hibrid, a Pó völgyében Piccarolo szelektálta. Valószínűleg a Populus angulata AUT és a Populus nigra L. természetes kereszteződéséből származik. Csak nőivarú egyedeit ismerik. Dél- és Közép-Európában, valamit az egész amerikai kontinensen gyorsan elterjedt. Magyarországra 1952-ben hozták be „Sacrau 79” néven. Hazánkban valamennyi erdőgazdasági tájban előfordul, legnagyobb összefüggő állományai Kiskunhalas környékén és a Hanságban találhatók. II. Termőhelyigény Termőhelyigénye az óriás nyáréhoz áll legközelebb. Klíma: az éghajlat szélsőségeit a legjobban tűrő nemes nyár fajta. A hűvös klímában sínylődik, melegigényes, a fagyra egyáltalán nem érzékeny. Hidrológai viszonyok: igénye megegyezik az óriás nyáréval. Talaj: tápanyagban viszonylag szegényebb talajokhoz is jól alkalmazkodik, egyébként ugyanazokon a talajokon illetve termőhelytípusokon termeszthető, mint az óriás nyár.

III. Erdőtársulások Természetes erdőtársulásai nincsenek, elegyetlenül ültetik. IV. Társulásképesség A nemes nyárak közül a legjobb alkalmazkodóképességű. Fiatalon rendkívül gyorsan nő. Lombja igen korán fakad, s későn, október végén fejezi be növekedését. Természetes életkora 25-30 év. Az abiotikus és biotikus károkozókkal szemben valamennyi nemes nyárnál ellenállóbb.

271

V. Fatermés Az olasz nyár jelenleg az összes termesztett nemes nyár közül a legnagyobb fatermést adja. Vágáskora általában 20 év. Folyónövedéke 12, átlagnövedéke 15 éves korban kulminál. Jellemző fatermési tulajdonságai 20 éves korban az alábbiak (Halupa-Kiss 1975): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

320

600

Átlagmagasság (m):

34

15

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

42

18

Körlapösszeg (m2/ha):

44

16

685

123

Fatérfogat (m3/ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

Az olasz nyár erdőgazdasági jelentősége elsősorban nagy fatermésének tulajdonítható. Területe 1960 óta kb. hatszorosára nőtt. Napjainkban állományait fokozatosan újabb nyárfajtákkal váltják fel, de az olasz nyár előnyös tulajdonságai – nagy alkalmazkodóképesség, nagy fatermés – miatt nem fog eltűnni erdeinkből. Fája igen könnyű (térfogati sűrűség: 0,35 g/cm3), igen puha (keménységi szám: 20 N/mm2), közepesen rugalmas (rugalmassági modulusz: 6100 N/mm2). Faanyaga, rövid rostjai miatt – gyufa- és papírgyártásra kevésbé alkalmas, egyébként felhasználási területe azonos a nemes nyáréval. 8.14.4 Egyéb nyárfajták és fajtajelöltek Populus x euramericana „BL” (ÁM 1980, honosító: ERTI): Fatömegtermelés célját szolgáló, korán fakadó, nőivarú klón. Törzse egyenes, ágai finomak, géppel jól kitermelhető. Faanyaga az „I-214”-nél nagyobb testsűrűségű, furnér készítésére alkalmas. Telepítése elsősorban jó nyártermőhelyekre ajánlott, itt felülmúlja az „I-214” fatömeghozamát. Populus x euramericana „Blanc de Poitou” (ÁM 1980, honosító: ERTI): Fatömegtermelés célját szolgáló, igen késői lombfakadó, hímivarú klón. Az „I-214”-hez hasonló fatömeghozamot és jó faminőséget biztosít. Termesztéstechnikai tulajdonságai jobbak, mint a „I-214” fajtáé. Igen késői lombfakadása miatt a tavaszi erdősítési idény széthúzható.

272

Termőhellyel szemben kevéssé igényes. Véghasználati vágáskora a fa műszaki tulajdonságainak romlása nélkül szükség szerint megnyújtható. Populus alba x Populus grandidentata „Favorit” (ÁM 1977, nemesítő. ERTI): Elsősorban díszítő célú, út- és parkfásításra alkalmas hímnemű klón. Gyors növekedésű. Törzse hengeres, koronán át végig követhető, ágai a közönséges fehér nyárnál finomabbak, koronája aránylag keskeny és laza szerkezetű. Kérge sima, világosszürke. Populus x euramericana „H-328” (Fj 1979, nemesítő: ERTI): Fatermesztési célú, nőnemű klón. Törzsalakja, ágassága az óriás nyáréhoz hasonló. Gépi kitermelésre alkalmas. Fatermése az óriás nyárhoz képest 30-40 %-kal több, határtermőhelyen (humuszos homok) megközelíti az „I-214”-ét. A „Robusta” helyettesítésére ajánlott. Populus x euramericana „I-45/51” (ÁM 1980, honosító: EVAG és ERTI): Fatermesztési célú, hímivarú klón. Törzse egyenes, hengeres, ágai finomak. Gép kitermelésre igen alkalmas, faanyagának minősége megközelíti a „Robusta” fajtáét. Kérge korán parásodik, durván repedezett, erősen vadjárta helyen is sértetlen maradt, míg az „I-214” több mint fele károsodott. Ezért elsősorban az intenzív vadgazdálkodást folytató Erdő- és Vadgazdaságok területére ajánlható. Ártéri termőhelyeken fatömeghozama az I-214-gyel közel azonos, vagy kissé több is lehet. Populus x euramericana „I-154” (ÁM 1978, honosító: ERTI): Fatermesztési célú, későn fakadó, hímivarú klón. Fiatalkori növekedése igen gyors, de hamar lecsökken. Mennyisége és – testsűrűség kivételével – minőségi fahozama gyengébb, mint az „I-214” fajtáé. Optimális nyártermőhelyen, rövid vágásforduló esetén várható jó teljesítmény. Populus x euramericana „I-273” (ÁM 1984, honosító: ERTI): Fatermesztési célú, hímivarú klón. Az „I-214”-hez hasonló, de finomabb ágrendszerű, gépi kitermelésre alkalmas, jó növekedésű fajta. Fájának műszaki tulajdonságai az „I-214”-et jelentősen felülmúlják. Lápi-kotus, pangóvizes termőhelyeken termőhelyálló, itt fatömege megközelíti az „I-214”-ét. Populus x euramericana „Kopecky” (Fj 1983, nemesítő: ERTI): Fatermesztési célú, hímivarú klón. Ellenőrzött keresztezésből származó, mesterséges hibrid, a „Pannonia” hímnemű testvére. Korábbi kísérleti jelzése H-490/4. Törzsalakja egyenes, koronája keskeny, óriás nyár-szerű. Kéregfekélyre ellenálló. Jó termőhelyen fatömege kevesebb, mint az „I-214é, határtermőhelyen több, vagy azonos. Populus x euramericana „OP-229” (ÁM 1972, honosító: ERTI): Fatermesztési célú, nőnemű klón. Törzsalakja és ágrendszere, valamint faanyagának minősége az óriás nyáréhoz hasonló. Láp-, csernozjom jellegű homok és csernozjom talajon az”I-214”-nél nagyobb fatömeghozamot mutatott fel. A kéreg a törzs alsó részén erősen repedezett, durva. Kéregfe273

kélyre az óriás nyárnál kevésbé érzékeny, csemetekorban levélrozsdára fogékony. Területe már meghaladja a 10 ezer hektárt. Populus x euramericana „Pannonia” (ÁM 1980, nemesítő: ERTI): Fatermesztési célú, nőivarú klón. Korábbi kísérleti jele H-490/3 volt. A”Robusta”-hoz hasonló törzs-koronaalak és ágrendszer jellemzi. Fatömeghozama hasonló, mint az „I-214” fajtáé, testsűrűsége a „Robusta”-éval közel egyező. Többlethozam elsősorban a nyártermesztés határtermőhelyein várható. Durva kérge vadveszélyes helyen előnyös. Területe már elérte a 26 ezer hektárt. Populus x euramericana „S-611-c” (Fj 1979, honosító: ERTI): Fatermesztési célú, hímnemű klón. Törzsalakja óriás nyár-szerű, gépi kitermelésre alkalmas. Fatermése 30-50 %kal több mint a „Robusta” fajtáé, határtermőhelyen az „I-214”-gyel azonos. Levél- és kéregmeg-betegedésekkel szemben a „Robusta”-nál ellenállóbb. Durva kérge vadjárta területen előnyös. Populus x euramericana „Tripló” (Fj 1983, honosító: ERTI): Fatermesztési célú, hímnemű, olasz nemesítésű klón. Korábbi jele I-37/61. Egyenes, hengeres törzsű, feltűnően nagylevelű, közepes fakadási idejű. Kéregfekélyre és Marssoninára nem érzékeny. Fatermése megközelíti, vagy több lehet, mint az”I-214”-é. (A fajták ismertetése a NÖMI által 1985-ben kiadott „Szaporításra engedélyezett dísz- és erdészeti növényfajták jegyzéke” c. kiadvány alapján történt. 8.15 A FŰZEK (SALIX-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE Rendkívül fontos fafajaink, mivel olyan szélsőséges körülmények között képesek megélni, mint az állandó vízborítás. Területük (22 ezer ha, 1,2 %) viszonylag állandó, ezt erős vízigényük magyarázza. Könnyű, puha, rugalmas fájuk jól hasznosítható. Csak hidrofil intrazónális erdőtársulásokban természetesek (46. táblázat). Az ismertetett két faalakú fűzfaj, a fehér fűz és a törékeny fűz erdőművelési tulajdonságai hasonlók. Egyéb gyakoribb cserje alakú fűzfajaink az alábbiak: mandulalevelű fűz (Salix triandra L.) csigolyafűz (Salix purpurea L.) kosárkötő fűz (Salix viminalis L.) selevényfűz (Salix rosmarinifolia L.) kecskefűz (Salix caprea L.) rekettyefűz (Salix cinerea L.) 274

8.15.1 FEHÉR FŰZ (Salix alba L.) (Idegen nyelveken:

angol: white willow német: Weis weide francia: saule blanc orosz: verba)

I. Földrajzi elterjedés Dél- eurázsiai, kontinentális, síksági fafaj. Elterjedését a 41. ábra szemlélteti. Mindenütt elterjedt, ahol termőhelye legalább 1 hónapos elárasztást kap. Leggyakrabban vízfolyások mentén fordul elő, de megtalálható tavak partján, mocsaras és lápos területeken is. Magyarországon 20 ezer hektár területet foglal el (1,2 %). Több fajváltozata ismert, egyik legkedveltebb alakja a Salix alba var. Vitellina pendula (L.) ARC. cv. Tristis, amelyet lecsüngő ágai miatt gyakran tévesen szomorú fűznek hisznek. A valódi szomorú fűz (Salix babylonica L.) nálunk nem fordul elő. A fehér fűz jól nemesíthető, hazánkban több államilag minősített fajta (ÁM) és fajtajelölt (Fj) ismert: Salix alba „Bédai egyenes” (ÁM 1972, nemesítő: Gemenci EVAG és ERTI): Fatermesztési célú, hím és nőnemű klónok keveréke. Nagy fahozamú, egyenes, hengeres, koronán átfutó törzset nevelő fajta, jó minőségű törzse kiváló választékolási tulajdonságokra utal. Telepítése elsősorban ártereken, öntés- és hordaléktalajokon, réti és lápos termőhelyeken ajánlott. Salix alba „Csertai” (ÁM 1972, nemesítő: Gemenci EVAG és ERTI): Tömegtermesztési célú, hímnemű klón. Nem annyira törzsminősége, de mindegyik minősített fajtát felülmúlő tömeghozama jelentős. Törzse koronán átfutó, de alul ívesen hajlott. Erős ágképzésre hajlamos. Ártéren, vizes hordalék-, öntés-, réti és láptalajokon cellulóz (apriték) füzes célállományok telepítésére kiváló. Salix alba „I-1/59” (ÁM 1972, honosító: ERTI és EFE): Fatermesztési célú, korán fakadó hímivarú klón. Törzse egyenes, hosszú, ágtiszta szakaszokkal. Koronája keskeny, ritka állású, hosszú ágakkal. Belterjes, ültetvényes termesztésben gyors növekedés mellett nagyon jó minőségű faanyagot ad. Mély fekvésű nyers öntéstalajokon, felszínig nedves homokos réti talajokon díszlik a legjobban. Salix alba „I-4/59” (ÁM 1980, honosító: ERTI): Fatermesztési célú, a „Bédai egyenes” növekedését felülmúló, kedvezőbb feldolgozási és termesztés-technológiai tulajdonságú fajta. Az „I-1/59”-hez hasonló törzsű, de annál szélesebb koronájú. A nyártermesztéshez már 275

túl nedves, de még belterjesen kezelhető, nem szélsőségesen kedvezőtlen termőhelyeken fatermése megközelíti a jó nyárasokét. Salix alba „Pörbölyi” (ÁM 1972, nemesítő: Gemenci EVAG és ERTI): Fatermesztési célú, a „Bédai egyenes”-nél korábban fakadó, hímnemű klón. Törzse koronán átfutó, egyenes, koronája laza, vékony ágai felállóak. Termőhelyigénye a „Bédai egyenes”-éhez hasonló. A pangó vizet jól tűri. Salix alba „SI-2-61” (Fj 1983, honosító: ERTI): Fatermesztési célú, egyenes törzsű, finoman ágas, feltűnően laza koronájú klón. Kevésbé ágas, mint a „Bédai egyenes”, nyesési igénye mérsékelt. Kísérleti adatok szerint betegségekre nem érzékeny, valamennyi olasz fajta közül a legkülterjesebben kezelhető. Fatömege közel azonos, mint a standard fajta „Bédai egyenes”-é. Salix alba „Veliki Bajar” (Fj 1980, honosító: ERTI): Fatermesztési célú, nőnemű klón. Törzse egyenes, legfeljebb enyhén görbe. Ágrendszere laza, finom. Fatömege a „Bédai egyenes”-t megközelítő, vagy vele közel azonos. Lápi-, lápos-réti, kotus termőhelyeken időszakonként felszínig nedves viszonyok között termőhelyállása igazolt. (Az egyes fajták ismertetése a Növénytermesztési és minősítő Intézet által kiadott „Szaporításra engedélyezett dísz- és erdészeti növényfajták jegyzéke (1985)” kiadvány alapján történt. II. Termőhelyigény Legvízigényesebb fafajunk, életfeltételeit a víz határozza meg. Klíma: az éghajlat szélsőségeit jól tűri, a korai és kései fagyokra érzéketlen, bár általában melegkedvelő. Hidrológiai viszonyok: a tartós szárazságot elviseli, de vízigénye határozott. Az állandó vízhatású, a felszínig nedves és a vízzel borított termőhelyek fafaja. Legjobban hullámtereken, illetve az árterek igen mély és mély fekvésű területein érzi magát, ahol az elárasztás 4-6 hónapig tart. A vízpangást viszont csak rövid ideig tűri (1-2 hét). Talaj: inkább báziskedvelő, tápanyagigénye közepes. A laza vagy középkötött, mély termőrétegű talajokat kedveli. Az üledék és hordalék talajokon, a réti és láptalajokon termeszthető eredményesen.

276

41. ábra: A fehér fűz áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

277

III. Erdőtársulások A fehér fűz kizárólag hidrofil intrazónális erdőtársulásokban fordul elő, mint pionír főfafaj. Fűz-nyár ligeterdők Égerligetek Égerlápok IV. Társulásképesség Vízigénye meghatározza társulásképességét is. Magzókorát már 8-10 évesen eléri, évente bőven terem. Apró magja hamar elveszti csirázó képességét, ezért csak a zöldárak után újul fel tömegesen magról. Kiválóan sarjadzik tuskóról és gyökérről, jól dugványozható, visszaszerzőképessége igen jó. 3-5 évenként visszavágva ún. fejesfa-üzemmódban is termesztik. Gyökérzete sekély, oldalgyökerei messzefutók, hosszan elárasztott területeken járulékos léggyökereket fejleszt. Fényigényes, nagyon gyorsan nő, de 100 évnél tovább ritkán él. Szokásos vágáskora 40-50 év. Az abiotikus károkozókkal szemben ellenálló, a biotikus károsítók közül megemlítendő a lilás réteggomba, egyébként ugyanolyan élőlények károsítják, mint a hazai nyárakat. V. Fatermés Gyors növekedése révén rövid idő alatt nagy fatérfogatot ér el. Állományainak folyónövedéke 15 éves, átlagnövedéke pedig 20 éves kor körül kulminál. Néhány adat – 40 éves korra vonatkoztatva – fatermési tulajdonságairól (Sopp, L. 1974): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

300

490

Átlagmagasság (m):

30

17

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

40

24

Körlapösszeg (m2/ha):

38

21

480

180

Fatérfogat (m3/ha): Termesztési cél: iparifa (rönk) termelés. 278

VI. Erdőgazdasági jelentőség A fehér fűz igen fontos fafajunk. Kiemelkedő szerepe van a part és árvízvédelemben, faanyaga értékes, jól hasznosítható. Fája könnyű (térfogati sűrűség: 0,35 g/cm3), puha (keménységi szám: 23 N/mm2), közepesen rugalmas (rugalmassági modulusz szám: 7200 N/mm2). A furnér-, a bútor-, a rétegelt lemez- és a gyufagyártás fontos alapanyaga. A fehér fűz területe a jövőben jelentősen nem fog változni, mivel termőhelye a vízhez kötődik. 8.15.2 TÖRÉKENY FŰZ (Salix fragilis L.) (Idegen nyelveken: angol: crack willow német: Bach weide francia: sauée fragile orosz: lomkaja jiva) I. Földrajzi elterjedés Euszibériai, kontinentális, síksági-dombvidéki fafaj. Áreája közel azonos a fehér fűzével, azonban domb- és hegyvidékekre is felhúzódik, patakok völgyében gyakori. II. Termőhelyigény Inkább melegkedvelő, a kötött talajt jobban, az elárasztást kevésbé tűri, mint a fehér fűz. A bükkös klímazónában csak ritkán fordul elő. III. Erdőtársulások Csak néhány hidrofil intrazónális erdőtársulásban található, mint elegyfafaj. Fűz-nyár ligeterdők Égerligetek Égerlápok IV. Társulásképesség Tulajdonságai hasonlítanak a fehér fűzéhez, annál azonban gyorsabban nő, viszont rövidebb életkorú. V. Fatermés Harmadrendű fa, fatermési szempontból jelentéktelen. 279

VI. Erdőgazdasági jelentőség Tavak és vízfolyások mentén partbiztosítás céljából érdemes ültetni. Vesszői kosárfonásra – törékenységük miatt – alkalmatlanok. 32. táblázat: A fűzek előfordulása természetes erdőtársulásainkban Fajok Erdőtársulás neve FFÜ TÖFÜ Fűz-nyár ligeterdők + (+) Égerligetek

(+)

(+)

Égerlápok

(+)

(+)

(+) = előfordulás mellékfafajként 8.16 AZ ÉGEREK (ALNUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE Jelentőségük a fűzekéhez hasonló, mivel nedves, vízzel borított termőhelyeken élnek. Elegyetlen állományaik a gyakoribbak, de több erdőtársulásban is előfordulnak, mint elegyfafajok (33. táblázat). Területük jelentős (50 ezer ha, 2,8 %), bár 1945. után a mocsarak lecsapolásával többszáz hektár égeredő elpusztult. A két ismertetett égerfaj, a mézgás éger, és a hamvas éger erdőművelési tulajdonságai általában hasonlítanak egymáshoz, néhány vonatkozásban viszont eltérnek egymástól (34. táblázat). Ritkábban előforduló, de megemlítendő még a havasi éger (Alnus viridis DC.). 8.16.1 MÉZGÁS ÉGER (Alnus glutinosa GARTN.) (Idegen nyelveken: angol: common alder német: Schwarzerle francia: aune noir orosz: chornaja olha) I. Földrajzi elterjedés Európai, enyhén atlantikus, síksági-hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 42. ábra szemlélteti. Vízfolyások, állóvizek mentén, mocsár- és lápvidékeken mindenütt megtalálható. Inkább síksági, de patakok medrében domb- és hegyvidékekre is felhúzódik 600-800 m tenger-

280

szint feletti magasságig. Magyarországon tömegesen a Hanságban, Somogyban, a Duna-Tisza közén, a Bodrogközben és az Ecsedi lápon fordul elő. Területe hazánkban 50 ezer ha (2,8 %). Változatos fafaj, nálunk két alakja a leggyakoribb: a szőrős mézgéséger (Alnus glutinosa var. pilosa) és a keskenylevelű éger (Alnus glutinosa var. Balatonialis). Korán és későn fakadó változatai is vannak. II. Termőhelyigény Elterjedését és termőhelyigényét nagy vízigénye határozza meg. Klíma: az éghajlat szélsőségeit jól tűri, nálunk valamennyi klímatípusban megtalálható. A tenyészidőszakban meleget kíván, de a száraz hőséget nem kedveli. Hidrológiai viszonyok: nagy talajnedvességet igényel. Legjobban patakok, folyók oxigéndús vize mellett fejlődik, de az állóvizek mentén is megél. A pangóvizet kerüli. Tápanyagigénye közepes, inkább mészkerülő. A gyengébb sziken is előfordul. A láptalajok illetve az üledék és hordalék talajok egyik leggyakoribb fafaja, ha a termőhely szivárgó vizű, állandó vízhatású vagy felszínig nedves. III. Erdőtársulások A mézgás éger csak hidrofil intrazónális erdőtársulásokban fordul elő fő-, vagy kísérő fafajként. Éger-kőris láperdő Dél-dunántúli gyetyános-kocsányos tölgyes Égerlápok Égerligetek Kőrisliget IV. Társulásképesség A mézgás éger társulás- és alkalmazkodóképessége gyenge. Magzókorát állományban 40 év körül éri el, évente terem. Apró magja (ezermagtömeg: 1,1g) gyengén csirázik, magról csak vizes, minerális talajfelszínen újul megfelelően. Tuskóról jól sarjadzik, jól dugványozható. Mélyrehatoló szívgyökérzetével a talajt jól feltárja. Fiatalon gyorsan nő, de növekedése 40-50 éves korban lelassul. Fényigényes, de a gyenge árnyalást eltűri.

281

Az abiotikus károsítók közül legveszélyesebb az aszály, egyébként hóval, széllel szemben ellenálló. A vad károsítását gyorsan kiheveri, viszont számos rovarkárosítója van.

42.ábra: A mézgás éger áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

282

V. Fatermés Fatermési szempontból fontos fafaj. Gyorsan nő és viszonylag jó produktivitással rendelkezik. Állományainak folyónövedéke a termőhelytől függően 15-35 éves korban, átlagnövedéke pedig 25-55 éves korban kulminál. Termesztésének célja: iparifa és fagyártmányfa termelés. Fontosabb fatermési tulajdonságait – 50 éves korban (vágáskorban) – az alábbi adatok jellemzik. I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

440

910

Átlagmagasság (m):

27

14

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

32

16

Körlapösszeg (m2/ha):

35

18

460

130

Fatérfogat (m3/ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

Fontosságát bizonyítja az a tény, hogy területe az elmúlt 40 év alatt több mint kétszeresére növekedett. Fája közepesen nehéz (térfogati sűrűség: 0,55 g/cm3), puha (keménységi szám: 35 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 11700 N/mm2), víz alatt tartva sem korhad el, egyébként levegőn fülledékeny. A furnér- és bútoripar, valamint a magasépítés egyik kedvelt fafaja. Játék- és hangszergyártásra is alkalmas. 8.16.2 HAMVAS ÉGER (Alnus incana MOENCH) (Idegen nyelveken: angol: grey alder német: Grauerle francia: aune blanc orosz: seraja olha) I. Földrajzi elterjedés Észak-északkelet-európai, hűvös-kontinentális, hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 43. ábra szemlélteti. Elsősorban domb- és hegyvidékeken fordul elő, de néhol a síkságok folyóvölgyeibe is leereszkedik. Hazánkban csak szórványosan fordul elő a Duna mentén, a Dráva partján, a Hanságban és a Tisza vidékén (kb. 50 ha). Hegyvidékeinken patakok mentén elszórtan fellelhető. Több levélváltozata van, magát a hamvas égert gyakran összetévesztik az

283

alhavasi jellegű havasi égerrel (Alnus viridis DC.), amely az Őrségben, Kőszeg és Sopron környékén található. II. Termőhelyigény Klíma: nedves, hűvös kiegyenlített klímát igényel, legjobban a bükkös és a gyertyános klímazóna területein érzi magát. Hidrológiai viszonyok: nem olyan vízigényes, mint a mézgás éger. Kopár, többletvízhatástól független területeken éppúgy megél, mint a felszínig nedves termőhelyeken. A talajvíz ingadozását jól bírja. Talaj: magas hegyvidékeken mészkerülő, a podzolos talajok egyik pionír fája, míg nálunk inkább mészkedvelő, karbonátos homokon, üledék és hordalék talajokon fordul elő. III. Erdőtársulások Magyarországon csak hegyvidéki égerligetekben fordul elő. IV. Társulásképesség Lényegesen

nagyobb

az

alkalmazkodóképessége,

mint

a

mézgás

égernek.

Magzókorát mageredetű állományokban 15 évesen, sarj eredetű állományaiban már 6 évesen eléri. Gyakran és bőven terem, magról és sarjról egyaránt jól újul. Árnyéktűrő, fiatalon gyorsan nő, avarja talajjavító. Gyökérzete sekély, szétágazó. Ellenállóképessége igen jó. V. Fatermőképesség Kisebb méreteket ér el, mint a mézgás éger. VI. Erdőgazdasági jelentőség Faanyagát kis méretei miatt a faipar nem tudja hasznosítani. A földes kopárokon és homoktalajokon érdemes telepíteni, mivel sűrű gyökérzetével védi a talajt az eróziótól, valamint nitrogénben gazdagítja.

284

43. ábra: A hamvas éger áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

285

33. táblázat: Az égerek előfordulása természetes erdőtársulásainkban Fajok Erdőtársulás neve MÉ HÉ Éger-kőris láperdő + D-Dt-i gyertyános kocsányos tölgyes

(+)

Égerligetek

+

Égerlápok

+

Kőrisliget

(+)

(+) = előfordulás mellékfafajként 34. táblázat: Az égerek erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítása MÉ

Szempontok

HÉ

európai enyhén észak-északkelet-európai, atlantikus hűvös-kontinentális síksági-hegyvidéki hegyvidéki

Flóraelem Montanitás Hőigény

csekély

igen csekély

Fényigény

nagy

csekély

Páraigény

közepes

igen nagy

igen nagy

nagy

5-7

4-6

Alkalmazkodóképesség

gyenge

közepes-nagy

Gyökérfejlesztőképesség

erős

gyenge

Magzókor

40 év

15 év

Magtermés gyakoriság

évente

évente

Sarjadzó képesség

erős

erős

Fiatalkori növekedés

gyors

gyors

Szél

nagy

nagy

Hó

nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

nagy

gyenge

nagy

közepes

nagy

Vízigény (ált.)

fagy Vad rovar gomba

Károsítás ellen

Ellenállókép.

Kémhatás-igény (pH)

286

8.17 A HÁRSAK (TILIA-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE Legfonosabb elegyfafajaink közé tartoznak. Területük 21 ezer hektár (1,2 %), több természetes erdőtársulásunkban megtalálhatók (49. táblázat). Elegyetlen állományai rontott erdőnek minősülnek. Faanyaguk értékes, emellett talajjavító és törzsárnyaló szerepük is fontos. Erős árnyéktűrő- és jó szaporodóképességük miatt más fafajokat – főleg fiatal korban – képesek elnyomni, ezért az erdőfelújítások során visszaszorítandók. Hazai hársfafajaink az alábbiak:

kislevelű hárs nagylevelű hárs ezüst hárs

Erdőművelési tulajdonságaik alig különböznek (50. táblázat). 8.17.1 KISLEVELŰ HÁRS (Tilia cordata Mill.) (Idegen nyelveken: angol: lime-tree német: Winterlinde francia: tilleul á petites orosz: melkolistnaja lipa) I. Földrajzi elterjedés Európai, észak-kontinentális, hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 44. ábra szemlélteti. Egész Európában elterjedt, azonban a síkságokon csak ritkán fordul elő. Magyarországon domb- és hegyvidékeken mindenütt megtalálható, az Alföldről – kivétel a Nyírség – hiányzik. Előfordulása szórványos, elegyetlen állományai ritkák, általában elegyfafajként jelenik meg, ritkán mag-, gyakrabban sarj eredetben. Területe kb. 9 ezer hektár. Nagy áreája következtében igen sok változata alakult ki. II. Termőhelyigény Határozott klíma és talajigénnyel rendelkező fafaj. Klíma: hűvös kontinentnális jellegéből adódóan hazánkban csak a gyertyános-tölgyes és a bükkös klímazónában fordul elő. Az éghajlat szélsőségeit jól tűri, a késői fagyok nem károsítják.

287

44. ábra: A kislevelű hárs áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

288

Hidrológiai viszonyok: nedvességigénye csekély-közepes, az üde talajokat kedveli. A túl nedves, pangóvizes területeket kerüli. Talaj: a mély termőrétegű, háromszintes erdőtalajok fafaja, inkább báziskedvelő, de a talaj savanyúságával szemben érzéketlen. Tápanyagigénye közepes. A barna erdőtalajok valamennyi típusán megtalálható, de előfordul a gyengébb vízgazdálkodású mocsári és ártári erdőtalajokon is. III. Erdőtársulások A síksági és halomvidéki klímazóna kivételével több erdőtársulás jellegzetes elegyfafaja. Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Mészkerülő gyertyános tölgyes Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes Gesztenyés-gyertyános-tölgyes Középhegységi bükkösök Mészkerülő bükkösök Dél-dunántúli bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások IV. Társulásképesség Társulásképességét nagy alkalmazkodóképessége határozza meg. Magzókorát állományban 25-30 évesen éri el, évente bőségesen terem. Magja (ezermagtömeg: 35 g) átfekvő, jól csirázik, így magról jól újul. Tuskóról igen erősen sarjadzik, s igen jó visszaszerzőképessége is. Gyökérzete mély karógyökérből és erős, messzefutó oldalgyökerekből áll. Erősen árnyéktűrő, a hársak közül a leglassabban nő. Avarja talajjavító. Ellenállóképessége az abiotikus károkozókkal szemben jó, a vad és a rovarok sem károsítják. Hátrányos tulajdonsága, hogy kis mechanikai sérülések nyomán a farontó gombák könnyen elkorhasztják, ezért nálunk magas életkort ritkán ér el. V. Fatermés Elegyetlen állományai általában sarj eredetű rontott erdők, fatermési tulajdonságairól igen kevés adat áll rendelkezésre. Tölgyesek és bükkösök elegyfafajaként a kislevelű hárs értékes előhasználati faanyagot ad. Jó termőhelyeken eléri a 30 m magasságot és a 40-50 cm mellmagassági átmérőt is. Vágáskora 80-100 év. 289

VI. Erdőgazdasági jelentőség Mint elegyfafajnak fontos talaj- és törzsárnyaló, valamint talajjavító szerepe van. Jó méhlegelő, virágjából ízletes tea készíthető. Faanyaga közkedvelt, fája középnehéz (térfogati sűrűség: 0,53 g/cm3), puha (keménységi szám: 38 N/mm2), kevésbé rugalmas (rugalmassági modulusz: 7400 N/mm2). Nem vetemedik, jól faragható. A furnér- és lemezipar használja, ceruzát és játékszereket is készítenek belőle. 8.17.2 NAGYLEVELŰ HÁRS (Tilia platyphyllos SCOP) (Idegen nyelveken: angol: large-leaved német: Sommerlinde francia: tilleul á grandes orosz: krupnolistnaja lipa) I. Földrajzi elterjedés Közép- és délkelet-európai, szubmediterrán, hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 45. ábra szemlélteti. A kislevelű hársnál lényegesen kisebb áreája van, Európa északi és keleti részéről hiányzik. Magyarországon csak domb- és hegyvidékeken fordul elő (6 ezer ha). A botanikusok 5 alfajtát különítenek el, ezek hazánkban is megtalálhatók: Bársonyos nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos ssp. grandifolia EHRH): A Bakonyban és a Mecsekben szurdokerdőkben él. Valódi nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos ssp. platyphyllos SCOP): hazánkban ez az alfaj a legelterjedtebb. Kopasz nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos ssp. pseudorubra C.K. SCHNEID): A Balaton-felvidék, a Vértes és a Budai-hegység déli lejtőin gyakori. Vörös nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos ssp. rubra DC): ritka, inkább csak arborétumokban található alfaj. Kaukázusi nagylevelű hárs (Tilia platyphyllos ssp. caucasica RUPR): előfordulása nálunk nagyon ritka. II. Termőhelyigény Klíma: az éghajlati szélsőségeket kevésbé viseli el, mint a kislevelű hárs. Melegkedvelő, a késői fagyoktól szenved. Eléggé páraigényes, ezért csak a gyertyános-tölgyes és a bükkös klímazónában érzi jól magát.

290

45. ábra: A nagylevelű hárs áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

291

Hidrológiai viszonyok: az üde talajt kedveli, de megél a meleg száraz, illetve a nedves 1-2 hétnél rövidebb ideig elárasztott területeken is, így kopár- és ártérfásításra egyaránt alkalmas. Talaj: tápanyagigénye nagyobb mint a kislevelű hársé, inkább báziskedvelő. A sekély és középmély termőrétegű, de humuszban gazdag talajokat jól hasznosítja. Leggyakrabban váztalajokon és sötétszínű erdőtalajokon fordul elő. A barna erdőtalajok közül a barnaföldet és az agyagbemosódásos barna erdőtalajt kedveli. Határozottabb klímaigénye miatt kevesebb erdőtársulásban fordul elő, mint a kislevelű hárs. III. Erdőtársulások Ezüsthársas-cseres-tölgyes Gesztenyés-gyertyános-tölgyes Középhegységi bükkösök Dél-dunántúli bükkösök Xerofil intrazónális erdőtársulások IV. Társulásképesség Nem annyira alkalmazkodóképes, mint a kislevelű hárs. Évente terem, nagyobb magja (ezermagtömeg: 110 g) nehezen csirázik. Sarjadzó és visszaszerzőképessége jó. Gyökérzete plasztikus, a talajviszonyokhoz alkalmazkodó. Árnyéktűrő, fiatalon gyorsabban nő, mint a kislevelű hárs. Igen magas – akár 1000 éves – életkort is elérhet. Egyéb tulajdonságaiban hasonlít a kislevelű hárshoz. V. Fatermés Nagyobb méreteket ér el a kislevelű hársnál, mint elegyfafaj értékes előhasználati faanyagot ad. Vágáskora 80-100 év. Elegyetlen állományainak fatermési jellemzőiről keveset tudunk. VI. Erdőgazdasági jelentőség Fája, bár valamivel puhább a kislevelű hársénál, hasonló célokra használható fel. Jó méhlegelő. Az elegyes állományokban hasonló szerepet tölt be, mint a kislevelű hárs. A kopárfásításoknál elegyetlenül is telepíthető. 292

8.17.3 EZÜST HÁRS (Tilia tomentosa DESF.) (Idegen nyelveken: angol: white lime német: Silberlinde francia: tilleul argenté orosz: serebristaja lipa) I. Földrajzi elterjedés Délkelet-európai, szubmediterrán, síksági-dombvidéki fafaj. Elterjedését a 46. ábra szemlélteti. Elterjedésének északi határa Magyarország déli részén húzódik. A DélDunántúlon, a Zselicségben tömegesen fordul elő, megtalálható a Mecsekben és a Nyírségben is. Egyéb területekre – így az Alföldre is – telepítették (kb. 6 ezer ha). Számos levélváltozata ismert. II. Termőhelyigény Klíma: a hársak közül a legnagyobb hőigényű faj, a legjobban tűri a szárazságot. Az éghajlati szélsőségeket elviseli, a fagyra érzéketlen. Valamennyi klímazónánkban megél, tenyészetének optimuma a gyertyános-tölgyes és bükkös klímában van. Hidrológiai viszonyok: az üde talajokat kedveli, elviseli a tartós szárazságot is, de kerüli a túl nedves termőhelyeket. Talaj: a mély termőrétegű, háromszintes talajokat kedveli, de megtalálható a kétszintes erdőtalajokon is. A váztalajok közül a humuszos homoktalajon eredményesen termeszthető. Mind a kislevelű, mind pedig a nagylevelű hárs talajain megél. Legszebb állományai barnaföldön és rozsdabarna erdőtalajon találhatók. III. Erdőtársulások Jellemzően a mediterrán szubklíma földrajzi variáns erdőtársulásaiban fordul elő. Dombvidéki szubkontinentális-szubatlantikus átmeneti klímazóna Ezüsthársas-cseres-tölgyes Dél-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyesek Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes Gesztenyés-gyertyános-tölgyes

293

46. ábra: Az ezüst hárs áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

294

Dél-dunántúli bükkösök (Az ezüst hárs megtalálható még homoki tölgyesekben, cseres-kocsánytalan tölgyesekben, és karsztbokorerdőkben is, de előfordulása ezekben az asszociációkban nem jellemző. IV. Társulásképesség Rendkívül életképes fafaj. Évente bőven terem, magja (ezermagtömeg: 80 g) jól csirázik, így magról kitűnően újul. Gyökérről és tuskóról egyaránt kiválóan sarjadzik. E tulajdonságai révén az ezüst hárs igen erősen képes terjeszkedni. Fiatalon mérsékelten árnyéktűrő, később fényigényes. Gyorsan nő, viszont rövid életkorú. Egyéb tulajdonságaiban a másik két hársfajhoz hasonlít. V. Fatermés Fatemési tulajdonságai átmenetet képeznek a kislevelű és a nagylevelű hárs között. Igen szép növekedésű fafaj, azonban egészségi állapota 50-60 éves kor körül leromlik. Elegyes állományokban értékes előhasználati faanyagot ad. VI. Erdőgazdasági jelentőség Az ezüst hárs jelentősége és szerepe eléggé vitatott. Fiatal elegyes állományokban veszélyezteti a főfafajok (bükk, tölgy) létét, ugyanakkor erdőművelési szempontból hálás fafaj. Könnyen felújítható és nevelhető, faanyaga ugyanolyan értékes, mint a másik két hársé. Az ezüst hárssal gazdálkodó erdőgazdaságok arra törekednek, hogy az ezüst hárs főfafajaként is termeszthető legyen. Ez a törekvés jogos olyan határtermőhelyeken, ahol a bükk vagy a tölgy csak nehézségek árán nevelhető. Egyéb termőhelyeken az ezüst hársat csak elegyfafajként szabad szerepeltetni. Az ezüst hárs a többi hársfajjal együtt kedvelt díszfa is, kertekben, parkokban, fasorokban egyaránt szívesen ültetik.

295

35. táblázat: A hársak előfordulása természetes erdőtársulásainkban Fajok Erdőtársulás neve KH NH EH Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek (+) Mészkerülő gyertyános- tölgyes

(+)

Ezüsthársas-cseres-tölgyes

(+)

D-Dt-i gyertyános-kocsánytalan tölgyesek

(+)

D-Dt-i gyertyános-kocsányos tölgyes

(+)

Gesztenyés-gyertyános-tölgyes

(+)

(+)

Középhegységi bükkös

(+)

(+)

Mészkerülő bükkösök

(+)

D-Dt-i bükkösök

(+)

Xerofil intrazónális erdőtársulások

(+)

(+) = előfordulás mellékfafajként

296

+

(+)

(+)

(+)

36. táblázat: A hársak erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítása Szempontok KH NH EH

hegyvidéki

közép-délkeleteurópai szubmediterrán hegyvidéki

síksági-dombvidéki

csekély

közepes

nagy

Fényigény

igen csekély

csekély

közepes

Páraigény

közepes

nagy

közepesen-nagy

Vízigény /ált.)

közepes

közepes

közepes

Tápanyagigény

közepes

nagy

nagy

4-6

5,5-7,5

4,5-7

Alkalmazkodóképesség

nagy

közepes

nagy

Gyökérfejleszt. - képesség

erős

erős

erős

25-30 év

20-25 év

20-25 év

évente

évente

évente

igen erős

erős

igen erős

lassú

közepes

gyors

Szél

erős

erős

erős

Hó

közepes

közepes

közepes

nagy

gyenge

nagy

igen nagy

közepes

közepes

igen nagy

igen nagy

igen nagy

közepes

nagy

nagy

Flóraelem

európai északkontinentális

Montanitás Hőigény

Kémhatás-igény (pH)

Magzókor Magtermés gyakoriság Sarjadzó képesség

fagy Vad rovar gomba

Károsítás ellen

Ellenállóképesség

Fiatalkori növekedés

297

délkelet-európai szubmediterrán

8.18 A FENYŐK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE Fafajpolitikánk egyik sarkalatos kérdése a fenyőtermesztés. A magyar erdőgazdálkodás hatalmas erőfeszítéseket tett az elmúlt néhány évtizedben a fenyők területének növelése érdekében. A fenyők által elfoglalt erdőterület 1960-ban 80,5 ezer hektár volt, napjainkig ez a szám csaknem megháromszorozódott. Ma a fenyők területe 226 ezer hektár (12,6 %). Az ökológiai potenciál felmérésekor kiderült, hogy ez a terület tovább növelhető, bár természetvédelmi szempontból a növelés nemkívánatos. A fontosabb fenyőfajok aránya (erdeifenyő, feketefenyő, lucfenyő, és egyéb fenyők) három időpontban:

Erdeifenyő

1960 (ha) 55 946

1984 (ha) 143 862

2006 (ha) 132 243

Feketefenyő

17 305

58 881

67 167

Lucfenyő

5 489

15 545

20 022

Egyéb fenyők

2 423

8 370

6 352

80 563

226 658

225 784

Összesen:

Fenyveseink ültetvényszerű kultúrerdők, legfontosabb rendeltetésük az értékes faanyag megtermelése, de nem hanyagolhatók el egyéb védelmi, jóléti funkciók sem. A fenyők az új erdők telepítésének és az állomány-átalakításoknak legfontosabb fafajai. Termesztett fenyőfajaink közül a jegyzet a következőket ismerteti részletesen: európai fajok:erdeifenyő feketefenyő lucfenyő jegenyefenyő vörösfenyő tiszafa észak-amerikai fajok:duglászfenyők simafenyő A hasonló igényű fenyőfajok erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítását az 3738. táblázatok tartalmazzák.

298

8.18.1 ERDEIFENYŐ (Pinus silvestris L.) (Idegen nyelveken: angol: Scots pine német: Waldkiefer francia: pin sílvestre orosz: sosna) I. Földrajzi elterjedés Eurázsiai, észak-kontinentális, montán-praealpin, északon síksági fafaj. Elterjedését a 47. ábra szemlélteti. Áreája hatalmas, csak az Atlanti Óceán partvidékéről hiányzik (kivéve Skócia). A magasabb hegyvidékeken (Svájci-Alpok, Kaukázus, Pireneusok) 2000 m-ig is felhúzódik, míg Skandináviában csak 2-300 m-ig hatol fel. Nagy áreája következtében számos ökotípusa alakult ki. Rubner (1960) Európában 4 főtípust különít el: 1. Lappországi erdeifenyő (Pinus silvestris ssp. lapponica): Észak-skandináviai ökotípus, Közép-Európában nem sikerült elterjeszteni. 2. Alpesi erdeifenyő (Pinus silvestris var. engandensis): a Magas-Alpokban honos. 3. Kaukázusi erdeifenyő (Pinus silvestris var. hamata): a Krímben, a Kaukázusban honos, de Ausztriában (Tirol) is megtalálható. 4. Közép-európai erdeifenyő: Rubner (1960) 6 táji változatát különített el. 4.1. Dél-francia erdeifenyő: Auvergne környékéről ismert 700-1200 m között található a hegyvidékeken. 4.2. Magyar erdeifenyő (Pinus silvestris ssp. pannonica): Nyugat-Magyarországon a Soproni-hegység és a Dráva közötti hegy- és dombvidékeken honos 300-800 m között. Erősen tűhullásos, gyenge minőségű típus. 4.3. Kurlandi erdeifenyő: csak hazájában mutat kedvező tulajdonságokat. 4.4. Kelet-porosz erdeifenyő: az egykori Kelet-Poroszország és a Mazuri-tavak vidékéről származik, jó növekedésű típus. 4.5. Belga erdeifenyő: tengerparti, kis elterjedésű változat. 4.6. Skót erdeifenyő: az atlantikus klímához alkalmazkodott, gyenge növekedésű típus. Magyarországon az erdeifenyő valamennyi erdőgazdasági tájban megtalálható, síkságon, domb- és hegyvidéken egyaránt. A Nyugat-Dunántúlon (Vas megye, Őrség, Göcsej) őshonos, a fenyőfői, a zselici, a somogyi és zempléni előfordulások őshonossága vitatott. Hazánkban 132 ezer hektárt foglal el , területaránya 7,4 %.

299

47. árbra: Az erdeifenyő áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

300

A magyar nemesítők az elmúlt évtizedben több erdeifenyő fajtajelöltet (Fj) és minősített fajtát (ÁM) alakítottak ki, elsősorban magtermelés céljából: Pinus silvestris „Alföld” (Fj 1980, nemesítő: ERTI): Erdőssztyepp klímából származó hazai törzsfák magas ezermagtömeg alapján, jobb termőhelyállásra szelektált magtermő klónösszeállítása. Pinus silvestris „Ásotthalom” (Fj 1983, nemesítő: ERTI): Dél-alföldi homoki termőhelyen fatermési vizsgálatok során kitűnt populációban kiválasztott törzsfák magtermő klónösszeállítása. Pinus silvestris „Cikota-1” (ÁM 1974, nemesítő: ERTI) Magtermesztés céljára szelektált magtermő klónösszeállítás, amely eddig köztermesztésben szereplő vegyes erdei populációk. A plantázsmag genetikai és gazdasági értéke a kommersznek többszöröse. Utódai a vizsgálatok szerint a hazai erdeifenyő populációk átlagánál jobb minőségi és mennyiségi hozamot mutatnak fel. Pinus silvestris „Cikota-2” (ÁM 1984, nemesítő: ERTI): A „Cikota-1” utódvizsgálata során nyert genetikai eredmények alapján módosított összetételű, nagyobb teljesítőképességű magtermő klónöszeállítás. Pinus silvestris „Pornói” (Fj 1983, nemesítő: ERTI): Többszörös szelekció és utódvizsgálat után a kísérletekben legjobban szereplő pornóapáti származás törzsfáinak magtermő oltványaiból létesített magtermő klónösszeállítás. A „Cikota-1”-hez képest 10 % fatérfogattöbbletet ad, jobb faminőség és jellegzetes finom oldalágak képzése mellett. A legjobb erdeifenyő termőhelyekre telepítendő. II. Termőhelyigény Az erdeifenyő pionír jellege révén igen széles termőhelyi spektrummal rendelkezik. E tulajdonságai miatt szinte minden termőhelyre telepítették, s ennek következtében hazánkban állományai igen sok tekintetben különböznek egymástól. Az erdeifenyőt a termőhellyel szemben általában az igénytelenség jellemzi, de eredményes termesztéséhez feltétlen ismernünk kell tenyészetének optimális feltételeit. Klíma: igénye nehezen határozható meg, mert szinte mindenhol megél. Az éghajlati szélsőségeket, a fagyot és a szárazságot jól tűri. Hazánkban valamennyi klímazónában előfordul, a bükkös klíma termőhelyein őshonosan azonban csak ott található meg, ahol a rendkívül kedvezőtlen talajviszonyok miatt más fafaj nem tud megélni. Hidrológiai viszonyok: mint a legtöbb fafaj, az üde talajokon érzi magát a legjobban. A szélsőségesen száraztól a félnedves vízgazdálkodásig minden típusban előfordul. A felszí301

nig nedves és a vízzel borított termőhelyeken viszont elpusztul. A vízpangást jól tűri. A szivárgó víz kedvezően hat növekedésére. Talaj: rendkívül igénytelen. Határozottan mészkerülő, az erősen savanyú (3-3,5 pH) talajokon is jól fejlődik, de megél a gyengén lúgos kémhatású meszes talajokon is. Ha a feltalaj kémhatása 8 pH feletti (szikes talajok), növekedése jelentősen visszaesik. A kémhatásoptimuma 4-6 pH között van. Laza és kötött talajokon egyaránt termeszthető, optimális számára a vályogos szövet. Az igen sekély termőrétegű talajokat is hasznosítja. Tápanyagigénye minimális. Mint pionír fafajt a váztalajok valamennyi típusára ültették, ezek közül a humuszos homoktalajokon fejlődik a legjobban. A futóhomok megkötésében igen fontos szerepe van. Az üledék és hordalék talajok nyers öntéseire nem való, mert a hosszú elárasztást nem bírja. Eredményesen telepíthető viszont a nem karbonátos magasabb fekvésű humuszos öntéstalajokra illetve a nem karbonátos lejtőhordalék talajokra. A sötét színű erdőtalajok valamennyi típusán termeszthető. A barna erdőtalajok jelentik számára az optimumot. A savanyú nem podzolos erdőtalajok a hegyvidéki erdeifenyvesek legtipikusabb talajai. A podzolos és az agyagbemosódásos erdőtalajokon csak akkor érdemes telepíteni, ha a termőréteg sekély, egyébként ezeken a talajokon a lucfenyő sokkal értékesebb. Igen jól hasznosítja a pszeudoglejes és a rozsdabarna erdőtalajokat. Gyakori kovárványos barna erdőtalajokon is. Barnaföldön és karbonátmaradványos barna erdőtalajon csak akkor növekszik jól, ha a feltalaj kilúgozott, mészmentes. Csernozjom, szikes és réti talajokra nem érdemes ültetni. A láptalajok közül csak a tőzegmoha lápokon érzi jól magát, ezek azonban Magyarországon igen ritkán fordulnak elő. A mocsári és ártéri erdőtalajok túl jók az erdeifenyő számára, ezekre más, főleg lombos fafajokat kell ültetni. III. Erdőtársulások Magyarországon természetes erdőtársulásai csak a nyugat-dunántúli atlantikus zónában találhatók. A természetes erdeifenyves erdőtársulásokat a talajviszonyok szerint osztályozhatjuk: Fenyőelegyes lombos erdők Mészkedvelő zalai erdeifenyves Homoki (fenyőfői) eredeifenyves 302

A fentieken kívül az erdeifenyő spontán megjelenik még több lombos erdőtársulásban is, ilyenek a mészkerülő kocsánytalan tölgyesek, a mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyesek és a bükkösök. Magyarország erdeifenyveseinek zöme kultúrerdő. Ezeket a termőhelyi viszonyok alapján 3 csoportba sorolhatjuk: Homoki erdeifenyvesek Pszeudoglejes talajon lévő erdeifenyvesek Egyéb barna erdőtalajokon lévő erdeifenyvesek IV. Társulásképesség Pionír fafaj lévén alkalmazkodóképessége igen nagy. Magzókora szabadállásban 1520 év, állományban 30-50 év. 3-6 évenként bőségesen terem. Magja (ezermagtömeg: 7 g) minerális talajfelszínen jól csirázik, terjeszkedőképes. Csírázóképességét 3-4 évig megtartja. Nem sarjadzik, de visszaszerzőképessége fiatalon elég jó. Plasztikus szívgyökérzete szinte minden talajt képes feltárni. Erősen fényigényes, hazai viszonyok között gyorsan nő. Életkora maximum 300 év, nálunk 100 éves kor után már beteg. Az abiotikus károsítások közül első helyen a hónyomást és a hótörést kell említeni. A vad is károsítja, de veszélyesebbek a különböző gomba- és rovarkártevők. A gombák közül leggyakoribbak: erdeifenyő tűkarcgomba, mézszínű tölcsérgomba, fenyőtapló, a fenyő likacsgomba, gyökérrontó tapló. Legveszélyesebb rovarkártevő: májusi cserebogár, fenyőrontó darázs, fenyőilonca, nagy fenyőormányos, fehérfoltos fenyőbogár, nagy fenyőháncssszú, tizenkétfogú szú, hétfogú fenyőszú. Az erdeifenyő a füstgázokra is érzékeny, s állományait – többnyire emberi gondatlanság miatt – a tűz is gyakran pusztítja. V. Fatermés Pionír jellege ellenére hazánkban kedvező fatermési tulajdonságokkal rendelkezik. Gyorsan nő, állományainak folyónövedéke a termőhelytől függően 15-30 év, átlagnövedéke 25-35 év körül kulminál. Vágáskora szintén a termőhelyi viszonyoktól függ. Homokon 60-80 év, domb-és hegyvidéken 80-100 év. Termesztésének célja: iparifa termelés.

303

Fatermési tulajdonságait 100 éves korra vonatkoztatva – az alábbi adatok jellemzik (Sopp, L. 1974): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

269

844

Átlagmagasság (m):

35

19

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

45

20

Körlapösszeg (m2/ha):

42

27

680

260

Fatérfogat (m3/ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

Az erdőtelepítések és az erdőszerkezet-átalakítások legfontosabb fafaja. Területe 1960. óta csaknem a háromszorosára nőtt. További térfoglalásának üteme a jövőben várhatóan csökkeni fog. A szélsőséges termőhelyekre telepített erdeifenyveseink nagy része beteg, faanyaga értéktelen. A fenyvesítési program hazánkban az 1950-es években kezdődött, azóta beláttuk, hogy az erdeifenyő pionír jellegével nem szabad visszaélni. A silány homoktalajokra és a kopárokra inkább a feketefenyő való, a jobb termőhelyekre – ahol az erdeifenyő nagy fahozamot ad, de faanyaga értéktelen – inkább értékesebb fenyőféléket (lucfenyő, vörösfenyő) érdemes telepíteni. A jó termőhelyeken nevelt erdeifenyő faanyaga értékes, fája középnehéz (térfogai sűrűség: 0,52 g/cm3), puha (keménységi szám: 40 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 12000 N/mm2). Felhasználása: épületfa, bányafa, bútoripar, papír- és farostfa. Az erdeifenyő a rekultiváció és a védelmi fásítások egyik legfontosabb fafaja is. lombos erdőkbe erős fényigénye miatt csoportosan célszerű elegyíteni. 8.18.2 FEKETEFENYŐ (Pinus nigra ARN.) (Idegen nyelveken: angol: Austrian pine német: Schwarzkiefer francia: pin noir orosz: chornaja sosna) I. Földrajzi elterjedés Dél-európai (alpin-balkáni), szubmediterrán, hegyvidéki fafaj. Elterjedését a 48. ábra szemlélteti. Kis elterjedésű, megszakított áreájú fafaj. Spanyolországban, Korzikán, Dél304

Olaszországban, Görögországban, Törökországban és Cipruson 800-1600 m, a Pireneusokban 250-800 m, Ausztriában, Jugoszláviában és a Krímben 300-1000 m tengerszint feletti magasságok között él. Klímaváltozatai közül az alábbiak a leggyakoribbak: Ausztriai fekefenyő (Pinus nigra ssp. austriaca), Pireneusi feketefenyő (Pinus nigra ssp. cebennensis), Kalábriai feketefenyő (Pinus nigra ssp. calabrica), Krimi feketefenyő (Pinus nigra ssp. pallasiana). Magyarországon az ausztriai és a kalábriai típus a leggyakoribb. Hazánkban a feketefenyő nem őshonos, telepített állományai azonban minden erdőgazdasági tájban megtalálhatók, főleg homokon és kopárokon. Területe 67 ezer hektár (3,7 %). II. Termőhelyigény A termőhellyel határozottabb igényeket támaszt, mint az erdeifenyő. Klíma: meleg nyarat kíván, de a hideg telet is jól bírja. Páraigénye minimális. Fagytűrő. Klímaigényét számokkal nehéz jellemezni, mert mindenütt megél. Őshonosan ott terjedt el, ahol az átlagos évi középhőmérséklet meghaladja a 7,5 0C-t. Melegigényesebb, mint az erdeifenyő. Hidrológiai viszonyok: a szárazságot még az erdeifenyőnél is jobban bírja, de túl nedves viszonyok (felszínig nedves, vízzel borított termőhelyek) között sínylődik. A száraz, gyorsan felmelegedő talajokat kedveli. A pszeudoglejes talajokat kerüli. Talaj: rendkívül igénytelen. A sziken és a lápon kívül mindenütt termeszthető. Báziskedvelő, de savanyú termőhelyeken is megél (Soproni-hegység). Tápanyagigénye minimális. A váztalajok valamennyi típusára ültethető. Optimumot a sötét színű erdőtalajok jelentenek számára. A barna erdőtalajokra nem érdemes telepíteni, mert ezeket más fafajokkal jobban lehet hasznosítani. Eredményesen a sekély termőrétegű, karbonátmaradványos, Ramann-féle és savanyú nem podzolos barna erdőtalajokon termeszthető. III. Erdőtársulások Csak kultúr erdőtársulásai vannak, ezeket alapvetően két csoportba sorolhatjuk: Homoki feketefenyves, Sziklakopár feketefenyves.

305

48. ábra: A feketefenyő áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

306

IV. Társulásképesség Igénytelensége révén a szélsőséges viszonyokhoz is jól alkalmazkodik. Magzókorát 20-30 év körül éri el, 3-4 évenként terem. Magja (ezermagtömeg: 22 g) jól terjeszkedik, és minerális talajfelszínen jól csirázik. Sarjadzó- és visszaszerzőképessége igen gyenge. Gyökérzete az erdeifenyőéhez hasonló. Fiatalon mérsékelten, később erősen fényigényes. Gyorsan nő, természetes életkora 2-300 év. Nálunk 60-100 éves korig érdemes fenntartani. A károsítókkal szemben ellenállóbb, mint az erdeifenyő. A hónyomást bírja, a vad kevésbé károsítja. Gomba- és rovarkárosítói egy-két kivétellel ugyanazok, mint az erdeifenyőnél. A szú kerüli. V. Fatermés Valamivel lassabban nő, mint az erdeifenyő. Állományainak folyónövedéke a termőhelytől függően 20-25 év, átlagnövedéke 25-45 év körül kulminál. Vágáskora gyengébb termőhelyeken 50-60, jobb termőhelyeken 90-100 év. Termesztési cél: iparifa termelés. Néhány adat – 100 éves korban – fatermési tulajdonságairól (Sopp 1974): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

268

761

Átlagmagasság (m):

30

15

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

45

20

Körlapösszeg (m2/ha):

43

25

670

240

Fatérfogat (m3/ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

Szélsőségesen száraz, igen száraz talajokon az erdőtelepítés legfontosabb fafaja. Fontosságát bizonyítja, hogy területe az elmúlt 40 év alatt több mint háromszorosára növekedett. A kopárokon kívül ma már a gyenge homoktalajokra is szívesebben ültetik, mint az erdeifenyőt, mivel a károsítóknak jobban ellenáll. Talajvédő és pionír (rekultivációk) szerepén kívül fatermelési funkciója sem hanyagolható el. Fája göcsösebb, így valamivel kisebb értékű az erdeifenyőnél, de műszaki tulajdonságaik megegyeznek, ezért hasonló célokra használható fel.

307

8.18.3 LUCFENYŐ (Picea abies Karst.) (Idegen nyelveken: angol: Norway spruce német: Fichte francia: épicéa orosz: jel) I. Földrajzi elterjedés Euszibériai, hűvös (észak-) kontinentális, alhavasi-magashegységi fafaj. Elterjedését a 49. ábra szemlélteti. Magas hegységekben külön övet alkot (Piceion-régió). Áreája három részre osztható. Északon a Skandináv-Baltikum-i terület: 2-300 m magasságig hatol fel a lucfenyő. Harz-hegység, Kárpátok területe: régiója 1000-1500 m-ig húzódik fel. Az Alpok és a Balkán területe: állományai 2000 m magasságban is megtalálhatók. Rendkívül változatos fafaj. Krüssmann (1960) több mint 100 változatát írta le. Erdészeti szempontból 4 európai alfaja (ökotípusa) érdekes: Szibériai lucfenyő: (Picea abies ssp. obovata): északi ökotípus, külön fajnak is tartják. Nálunk Sopron környékén található néhány példánya. Közép-európai lucfenyő (Picea abies ssp. Acuminata): az Alpokban, a Kárpátokban és a Balkános honos. Magyarországon is elég gyakori. Európai lucfenyő (Picea abies ssp. europaea): a két fenti alfaj átmeneti alakja. Hazánkban ez az ökotípus a leggyakoribb. Finn lucfenyő (Picea abies sso. fennica): Skandináviában a 63. szélességi fok felett honos. Külön fajok a szerb lucfenyő (Picea omorika Pancic) és a kaukázusi lucfenyő (Picea orientalis Carr.). Az elágazás-típus szerint fésűs, lelógó és felálló ágú formákat különítettek el. Magyarországon a lucfenyő csak a nyugati határvidéken (Vendvidék, Sopronihegység, Kőszegi-hegység) tekinthető őshonosnak. Legszebb telepített állományai a Börzsönyben, a Mátrában, a Bükkben és a Zempléni-hegységben találhatók. Területe 20 ezer hektár (1,1 %). II. Termőhelyigény Pára- és nedveségigénye meghatározó, ezért lényegesen kisebb területen terjedt el, mint az erdeifenyő. Klíma: optimális számára a 65 %-ot meghaladó júliusi 14 h-s légnedves308

ség és 800 mm-t meghaladó átlagos évi csapadékmennyiség. A szárazságot egyáltalán nem bírja, ezért az erdőssztyepp klímazónában nem él meg (Alföld). A hideg telet jól tűri, a kései fagyra viszont – főleg fiatal korban – érzékeny, Magyarországon a bükkös klímában termeszthető eredményesen, megél a gyertyános-tölgyes klímájú területeken is, de ezeken 5060 évnél tovább nem tartható. Hidrológiai viszonyok: a jó növekedéséhez bő talajnedvesség szükséges. Az üdefélnedves talajokat kedveli, különösen, ha szivárgó víz is jelen van. A változó vízellátású (pszeudoglej) termőhelyeket is jól hasznosítja, ha a talaj felső 30-40 cm-es rétege levegős. Talaj: mészkerülő, a talaj savanyú kémhatására érzéketlen. A bázikus meszes talajok viszont szárazak számára. Kémhatás optimuma: 4,5-5,5 pH. Tápanyagigénye közepes. A túl kötött és a laza talajokon nem érzi jól magát. Termesztése az alábbi genetikai talajtípusokon javasolt: Sötét színű erdőtalajok: a rendzinák és a ranker talajok kedvezők számára. Barna erdőtalajok: az erősen savanyú nem podzolos és a podzolos barna erdőtalajokon a leggyakoribb, az említett feltételek mellett megél a pszeudoglejes barna erdőtalajon is, míg optimumot számára az agyagbemosódásos barna erdőtalaj jelent. Mocsári és ártéri erdőtalajok: igen jól fejlődik a nem karbonátos lejtőhordalék erdőtalajon. Legjobb növekedését a bükkös klímájú, szivárgó vizű, mély termőrétegű és vályogos szövetű agyagbemosódásos barna erdőtalajon éri el. III. Erdőtársulások Csak kultúrállományai vannak hazánkban, bükkösök vagy gyertyános tölgyesek helyén, egyes vélemények szerint a jegenyefenyves-lucos erdőtársulás a Nyugat-Dunántúlon extrazónálisan előfordul. IV. Társulásképesség Megfelelő klimatikus viszonyok között alkalmazkodóképessége jó. Magzókorát szabad állásban 30-50 év, állományban 60-70 év körül éri el. 3-5 évenként bőségesen terem, magja (ezermagtömeg: 8 g) jól csirázik, könnyen terjeszkedik, őshonos előfordulási területein jól újul. Visszaszerzőképessége igen gyenge. Gyökérzete sekély, tányéralakú, kötélgyökeres.

309

49. ábra: A lucfenyő áreája (Meusel 1995) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

310

Erősen árnyéktűrő, csemetekorban egyenesen árnyékigényes. Idős korban közepes fényigényű. Növekedése lassú, életkora áreájában 3-400 év (max: 1000 év), Magyarországon 80-120 év. Ellenállóképessége a károsítókkal szemben – különösen kedvezőtlen termőhelyeken – gyenge. A károsítások általában láncszerűen lépnek fel. Jó példa erre az elmúlt 6-7 év középés nyugat-európai lucfenyő pusztulása. A csapadékban rendkívül szegény néhány esztendőben az állományok vitalitása csökkent, s az abiotikus (füstgáz, savas eső) illetve a biotikus (gombák, rovarok) károsítók megtizedelték a lucfenyveseket. Magyarországon az abiotikus károk közül leggyakoribb a széldöntés és a hótörés. Veszélyesebbek a biotikus károkozók. Jelentős a vad károsítása, de több gomba és rovar is támadja a lucfenyőt. Gombák: mézszínű tölcsérgomba, gyökérrontó tapló. Rovarok: kis lucfenyő fenyődarázs, zöld luc gubacstetű, sárga luc gubacstetű, nagy fenyőormányos, apácalepke, kis téli araszoló, betüzőszú. V. Fatermés A vörösfenyő mellett legnagyobb produktivitású és egyik legjobb faanyag-minőségű európai fenyőfajunk, így fahozama mennyiségi és minőségi tekintetben is jelentős. Lassú növekedése miatt állományainak folyónövedéke csak 40-45 éves, átlagnövedéke 55-75 éves korban kulminál. Vágáskora termőhelytől függően 60-100 év. Termesztési cél: értékfa termelés. Néhány adat – 100 éves korban – fontosabb fatermési tulajdonságairól (Sopp L. 1974). I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

285

492

Átlagmagasság (m):

34

17

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

47

27

Körlapösszeg (m2/ha):

50

29

820

302

Fatérfogat (m3/ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

Egyik legértékesebb fafajunk. Területe 1960. óta négyszeresére nőtt, azonban éghajlati adottságaink miatt a további növelésnek akadályai vannak. Lucosaink nem stabil ökoszisztémák – ezt bizonyitja az 1990-es évek többezer hektárt érintő lucfenyő pusztulása (aszályos 311

évek + szúkár) - ellenállóképességük gyenge, tűavaruk a talajt elsavanyíthatja. A luc termesztése azonban fontos, de csak a számára legalkalmasabb termőhelyeken gazdaságos (párás, nedves hegylábak, völgyek). Faanyaga igen értékes. Fája könnyű (térfogati sűrűség: 0,37 g/cm3), puha (keménységi szám: 32 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 11000 N/mm2), szép rajzolatú. Felhasználása: építészet, bányászat, papír- és gyufagyártás. A luc elegyfafajként is hasznos. Csoportosan elegyítve megnöveli a lomberdők (bükkösök, tölgyesek) fahozamát és értékét. 8.18.4 JEGENYEFENYŐ (Abies alba Mill.) (Idegen nyelveken: angol: silver fir német: Weisstanne francia: sapin pectine orosz: pihta) I. Földrajzi elterjedés Közép- és dél-európai, atlantikus montán-szubalpin fafaj. Elterjedését az 50. ábra szemlélteti. Elterjedésének északi határán, a Türingiai-erdőben 800 m-ig, az Alpokban és a Kárpátokban 1200-1300 m-ig, az Appenninekben és a Pireneusokban 1800 m-ig húzódik fel. A Balkánon 300-1000 m között találhatók állományai. A lucfenyő és bükk régió között foglal helyet (jegenyefenyves-bükkös átmeneti zóna). Magyarországon őshonossága vitatott (Soproni-hegység, Kőszegi-hegység, Őrség). Telepített állományai vannak a Bakonyban, a Mátrában és a Bükkben. Területe nem haladja meg a 200 hektárt. Sok változata van. Több európai, ázsiai és észak-amerikai rokonfaja van, ezek közül Európában a következők a leggyakoriabbak: Szibériai jegenyefenyő (Abies sibirica Ledeb.) Kaukázusi jegenyefenyő (Abies nordmanniana Spach.) Görög jegenyefenyő (Abies cephalonica Lous.) Kolorádófenyő (Abies concolor Lindl. et Gord.) Óriás jegenyefenyő (Abies grandis Lindl.) Balzsamos jegenyefenyő (Abies balsamea Mill.) II. Termőhelyigény Atlantikus, hegyvidéki jellege meghatározza termőhelyigényét. 312

Klíma: csak ott érzi jól magát, ahol a júliusi 14 h-s légnedvesség értéke 60 % felett van (bükkös klíma), és a csapadék évi átlaga meghaladja a 800 mm-t. A szárazságot nem bírja, a fagyra is nagyon érzékeny. Évi középhőmérséklet igénye + 5 ºC-nál nagyobb (min. – 27 ºC, max. + 38 ºC). Hidrológiai viszonyok: legjobban az üde és félnedves talajokon nő, bírja a vízpangást is (szivárgó vizű, változó vízellátású, többletvízhatástól független termőhelyek). Talaj: a mély, középkötött, tápanyagban gazdag, káliumos talajokat kedveli. Inkább mészkerülő. Megél a sekély kőtörmelékes talajokon is. A barna erdőtalajok fafaja. Legjobb növekedésű állományai savanyú nem podzolos, pszeudoglejes és agyagbemosódásos barna erdőtalajokon találhatók. Termőhelyigénye hasonlít a bükkéhez, de annál igényesebb. III. Erdőtársulások Magyarországon csak két extrazónális természetes erdőtársulásban fordul elő NyugatDunántúlon: Jegenyefenyves-bükkös Jegenyefenyves-lucos

IV. Társulásképesség Érzékeny fafaj, alkalmazkodóképessége inkább gyenge. Magzókorát állományban 60-70 év körül éri el, 3-4 évenként terem. Magja (ezermagtömeg: 55 g) jól csírázik, csíraképességét tavaszig megőrzi. Visszaszerzőképessége elég jó. Gyökérzete rendkívül energikus, erős oldalgyökerű koronagyökérzet. Csemetekorban kimondottan árnyékigényes, később erősen árnyéktűrő. Lassan nő, magas életkort ér el. Hazai viszonyok között maximum 150-180 éves korig tartható fenn, közép-európai őserdőkben 300-500 éves példányok is találhatók. Ellenállóképessége elég gyenge. A fagyra még idős korban is érzékeny, gyakori a fagyrepedés. Törzsein erős napsütésben héjaszás léphet fel. A vad erősen károsítja. Füstgázokra érzékeny. Gombakárosítói közül a legveszélyesebb a jegyenyefenyő-rák. A rovarok közül a szúk mellett leggyakrabban a jegenyefenyő-gubacslégy és a jegyenyefenyő hajtástetű károsítja.

313

50. ábra: A jegenyefenyő áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

314

V. Fatermés Fatermési tulajdonságai tekintetében a bükkhöz hasonlít. Lassú növekedése miatt folyónövedéke csak 30-50 éves korban, átlagnövedéke 60-70 éves korban kulminál. Termesztési cél: iparifa termelés. Fatermési tulajdonságai – 120 éves korra vonatkoztatva – az alábbi adatokkal jellemezhetők (Greiner 1936): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

294

520

átlagmagasság (m):

33

16

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

50

29

Körlapösszeg (m2/ha):

58

34

840

257

Fatérfogat (m3/ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

Hazánkban a jegenyefenyő csak igen kis területen él meg, ezért erdészeti jelentősége nem nagy. Fája értékes, könnyű (térfogati sűrűség: 0,45 g/cm3/, puha (keménységi szám: 30 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 11000 N/mm2). Felhasználása: építészet, bányászat, papír- és gyufagyártás. 8.18.5 VÖRÖSFENYŐ (Larix decidua Mill.) (Idegen nyelveken: angol: European larch német: Lärche francia: méléze d’ Europe orosz: listvennica) I. Földrajzi elterjedés Közép-európai, hűvös kontinentális, hegyvidéki-alhavasi fafaj. Elterjedését a 51. ábra szemlélteti. Változatos fafaj, Európában 4 fontosabb alakját különítik el. Az alpesi vörösfenyő az Alpokban jellegzetes, 1000-2400 m magasságban található, a Magyarország nyugati részén őshonosnak vélt előfordulások ehhez a típushoz tartoznak. A szudéta vörösfenyő a Szudéta-vidékre jellemző, 300-800 m magasságban helyezkedik el, nálunk ritka. A tátrai (kárpáti) vörösfenyő a Kárpátokban (600-1800 m) található (Tátra, Fátra, Szlovák Érchegy-

315

ség), északi hegyvidékünkön fellelhető. A lengyel vörösfenyő (150-600 m) Varsótól délre, síkságon és dombvidéken honos. Ázsiából származik a szibériai vörösfenyő (Larix sibirica Ledeb.) és a japán vörösfenyő (Larix leptolepis Murr. et Gord). Utóbbi kereszteződik az európai vörösfenyővel (Larix x eurolepis Henry). Magyaroszágon a vörösfenyő a Vendvidéken vitatottan őshonos. Mint elegyfafaj gyakori a Nyugat-Dunántúlon, a Bakonyban, a Börzsönyben, a Bükkben és a Sátor-hegységben. Területe 3,8 ezer hektár (0,2 %). II. Termőhelyigény Kontinentális, pionír jellege ellenére elég határozott igényű. Klíma: hőigénye közepes, az éghajlat szélsőségei megviselik. Fagytűrő. A túlságosan párás klímát kerüli. Hazánkban tenyészetének minimális klimatikus feltételei: évi középhőmérséklet:

max. 9,5 ºC

évi átl. csapadék:

min. 700 mm

júliusi 14 h-s légnedvesség:

min. 52 %

Az adatok alapján a vörösfenyő a gyertyános-tölgyes és a bükkös klímájú termőhelyeken termeszthető. Hidrológiai viszonyok: üde talajt kedvel, a szivárgó vizet meghálálja, tűri a vízpangást is, de túl száraz, és erősen nedves, vizenyős területeken sínylődik. Talaj: mély termőrétegű, levegős, tápanyagdús talajokat kedvel. Inkább báziskedvelő, savanyú talajokon is megél, de növekedése gyenge. A kötött, agyagos talajt kerüli. A sötét színű erdőtalajok közül csak a barna rendzinán és a ranker talajon fejlődik kielégítően. Leggyakoribb a barna erdőtalajokon. Optimumot jelent számára az agyagbemosódásos barna erdőtalaj, de jól hasznosítja a savanyú nem podzolos, a podzolos, a pszeudoglejes erdőtalajokat is, valamint a barnaföldet. III. Erdőtársulások Magyarországon természetes erdőtársulásai nincsenek, gyertyános-tölgyesekben és bükkösökben ültetve előfordul.

316

IV. Társulásképesség A magasabb hegységek pionír fafaja, a társulásképesség szempontjából ellentmondásos tulajdonságokkal rendelkezik. Magzókorát már 20 év körül eléri, 3-4 évenként szórványosan, 7-10 évenként bőven terem. Apró magját (ezermagtömeg: 6 g) a szél messze elrepíti, de csak minerális talajfelszínen képes csirázni. Visszaszerzőképessége jó. Erős, szétterülő koronagyökérzete még sekély talajon is megvédi a széldöntéstől. Rendkívül erős fényigénye miatt más fafajok könnyen elnyomják. 30-50 éves korig igen gyorsan nő, kedvező körülmények között 5-600 évig is él (Magyarországon 80-100 év). Az abiotikus károkózókkal szemben ellenálló, a vad károsítja. Legveszélyesebb gombakárosítója a vörösfenyő-rák. V. Fatermés Inkább elegyfafajként jelentős, de elegyetlen állományai is igen kedvező tulajdonságokkal rendelkeznek. Termesztésének célja: iparifa termelés. Állományainak folyónövedéke 40-50 éves korban, átlagnövedéke 55-75 éves korban kulminál. Vágáskora a termőhelytől függően 60-100 év. Néhány adat – 100 éves korban – fatermési jellemzőiről (Sopp. L. 1974): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

236

458

Átlagmagasság (m):

38

22

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

51

28

Körlapösszeg (m2/ha):

48

29

857

316

Fatérfogat (m3/ha): VI. Erdőgazdasági jelentőség

A bükkösök, gyertyános tölgyesek és fenyvesek fontos elegyfafaja, elegyetlenül csak kisebb területeken célszerű telepíteni. 1960. óta erdeinkben területe megháromszorozódott. Hazai körülmények között gyorsan nő, széles évgyűrűket fejleszt, így faanyaga nem olyan értékes, mint a magashegységi, vagy szibériai vörösfenyőké. Fája nehéz (térfogati sűrűség: 0,59 g/cm3), középkemény (keménységi szám: 53 N/mm2), igen rugalmas (rugalmassági

317

modulusz: 13800 N/mm2), tartós. Felhasználása: víz- és hídépítés, bányászat, vasútépítés, bútorgyártás.

51. ábra: A vörösfenyő áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

318

8.18.6 TISZAFA (Taxus baccata L.) (Idegen nyelveken: angol: common yew német: Eibe francia: taxis orosz: tis) I. Földrajzi elterjedés Európai, atlanti hegyvidéki-alhavasi fafaj. Elterjedését az 52. ábra szemlélteti. Szórványosan egész Európában, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában megtalálható fafaj. Magyarországon található legnagyobb előfordulása (kb. 20 ha) a Bakonyban, Szentgál község mellett van (Miklóspálhegy, Balogszeg, Mögszeg, Mecsekhegy). Néhány példánya a Bükkben is él (Lillafüred, Ómassa). Kertekben, parkokban, temetőkben gyakori díszfa. Változatai közül a spirális levélállású (f. fastigiata) típus a leggyakoribb. II. Termőhelyigény Klíma: hűvös, párás kiegyenlített klímát kedvel (gyertyános-tölgyes és bükkös klíma), de igen jól tűri az éghajlat szélsőségeit is. Fagytűrő. Hidrológiai viszonyok: az üde talajokat kedveli, de megél sekély száraz váztalajokon is. Talaj: a talajjal szemben igénytelen, inkább mészkedvelő. Leggyakrabban kövessziklás váztalajokon és sötét színű erdőtalajokon fordul elő. III. Erdőtársulások Főleg elegyes karszterdőkben fordul elő. Xerofil intrazónális bükkösök IV. Társulásképesség Alkalmazkodóképessége rendkívül nagy. Magzókorát 20 év körül éri el, magja mérgező (taxin). Kiválóan sarjadzik, s igen erős visszaszerzőképessége is. Gyökérzete sekély, kötélgyökér rendszer tányérgyökérzet. Rendkívül lassan nő, a 10 m magasságot ritkán éri el. Igen magas életkort ér el (1000 év). Erősen árnyéktűrő. Károsítója alig van, a vad által okozott sebzéseket hamar benövi.

319

52. ábra: A tiszafa áreája (Meusel 1965) és hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

320

V. Fatermés Harmadrendű fa, fatermési szempontból nincs jelentősége. VI. Erdőgazdasági jelentőség Ritka fafaj, állományai és vadon lévő példányai védelmet érdemelnek. Fája nagyon értékes: nehéz (térfogati sűrűség: 0.67 g/cm3), kemény (keménységi szám: 71 N/mm2), finom szövetű, sima felületű. Felhasználása: bútorok borítása, berakott és esztergált munkák, fafaragványok. 8.18.7 DUGLÁSZFENYŐ (Pseudotsuga menziesii Britt.) (Idegen nyelveken: angol: Douglas-fir német: Douglasie francia: Douglas vert orosz: duglasovaja pihta) I. Földrajzi elterjedés Észak-Amerika nyugati hegységeiben honos fafaj. Három típusa ismert. Európában 1837-ben jelent meg. Zöld duglász (Pseudotsuga menziesii var. viridis Franco). Észak-Amerika nyugati partvidékén honos, inkább síksági típus. Magyarországon a leginkább ez terjedt el. Szürke duglász (Pseudotsuga menziesii f. caesia Franco): A sziklás-hegységben honos, kontinentálisabb jellegű, lassú növekedése miatt Magyarországon nem vált be. Kék duglász (Pseudotsuga menziesii var. glauca Franco): A sziklás-hegység déli része és Mexikó északi határa között honos. A legkontinentálisabb duglászfenyő, igen lassan nő. Magyarországon mindhárom típus megtalálható. A zöld duglász legszebb telepített állományai a Sátor-hegységben és Délnyugat-Dunántúlon találhatók (53. ábra). Az állományokban 40-45 m magas példányok is előfordulnak. A kék duglász Tatán, Háromhután és Szántód-Köröshegyen fordul elő elegyetlenül. A szürke duglász ritka, inkább csak díszfaként parkokban található. Becslések szerint a duglászfenyők mintegy 3-400 ha területet foglalnak el hazánkban. II. Termőhelyigény Mivel Magyarországon erdészeti jelentősége leginkább a zöld duglásznak van, a továbbiakban csak ennek a változatnak ismertetem termőhelyigényét és erdőművelési tulajdonságait. 321

Klíma: a nagy hidegre és a tartós szárazságra érzékeny, kiegyenlített, párás klímát igényel. Nálunk a bükk termőhelyén érzi magát a legjobban. A korai és kései fagyokra érzékeny. Hidrológiai viszonyok: üde, szivárgó vizű, vagy többletvízhatástól független, de jól szellőzött talajokat kedvel. A pangó vizet kerüli, ezért pszeudoglejes talajokra nem érdemes ültetni.

53. ábra: A zöld duglász hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995) Talaj: tápanyagigénye csekély, mészkerülő, a gyengén savanyú kémhatású (4-4,5 pH) talajokon érzi magát a legjobban. Talajigénye a bükkéhez hasonló. Az üledék és hordalék talajok közül a nem karbonátos lejtőhordalék talaj felel meg igényeinek. A sötét színű erdőtalajok közül a barna rendzinán és a vörösagyagos rendzinán termeszthető, de megél a ranker talajon is. Legszebb állományai rozsdabarna, Ramann-féle és agyagbemosódásos barna erdőtalajokon találhatók. Szépen fejlődik nem karbonátos lejtőhordalék erdőtalajon is.

322

III. Erdőtársulások Csak kultúrállományai vannak. IV. Társulásképesség Határozott klímaigénye miatt alkalmazkodóképessége gyenge. Magzókorát 20-25 év körül éri el, 3-4 évente bőségesen terem. Magja (ezermagtömeg: 10 g) jól csirázik. Fiatalon árnyéktűrő, később fényigényes. Gyorsabban nő, mint valamennyi hazai fenyőfajunk. A biotikus károsítókkal szemben ellenálló, a szél és a hónyomás sem károsítja. A vad ellen védeni kell. V. Fatermés Fatermési tulajdonságai igen jók. Őshazájában 60-100 m-es magasságot és 2,5-4,0 mes mellmagassági átmérőt is elérhet. Ismert egy olyan 375 éves állománya, amelynek fakészlete hektáronként 2700 m3! Előnyös tulajdonságait hazai példák is igazolják. Valamennyi korosztályban nagyobb fatérfogatot ad, mint a lucfenyő. Javasolt vágáskora hazánkban 100-120 év. Néhány érdekesebb adat fatermési tulajdonságairól 100 éves korban (Harkai, L. 1973): I. fatermési osztály

VI. fatermési osztály

Törzsszám (db/ha):

145

318

Átlagmagasság (m):

46

22

Átl. mellmagassági átmérő (cm):

70

40

Körlapösszeg (m2/ha):

54

39

1100

500

Fatérfogat (m3/ha):

Az állományok átlagnövedéke 25-35 év, folyónövedéke 15-25 év körül kulminál. VI. Erdőgazdasági jelentőség Előnyös fatermési tulajdonságai miatt jelentősége egyre fokozódik. Elegyetlenül, de lucfenyővel vagy bükkel elegyesen is telepítik. Fája értékes, középnehéz (térfogati sűrűség: 0,51 g/cm3), kemény (keménységi szám: 50 N/mm2), igen rugalmas (rugalmassági

323

modulusz: 12000 N/mm2), széles évgyűrűi miatt nehezen gyalulható. Felhasználása: építőfa, szelvényárú, késelési és hámozási alapanyag, oszlop, bányafa. A duglászfenyő kedvelt karácsonyfa és díszfa. 8.18.8 SIMAFENYŐ (Pinus strobus L.) (Idegen nyelveken: angol: white pine német: Weymouthskiefer francia: pin Weymouth orosz: vejmutovaja sosna) I. Földrajzi elterjedés Észak-amerikai, atlantikus, domb- és hegyvidéki, az Öt-tó vidékéről származó fafaj. Európába az 1700-as évek elején került. Magyarországon kultúrállományai közül a legszebbek Somogyban, Vas megyében, a Bükkben és a Sátor-hegységben találhatók (kb. 600 ha). Kertekben és parkokban is gyakori (54. ábra).

54. ábra: A simafenyő hazai előfordulása (Bartha-Mátyás 1995)

324

II. Termőhelyigény Klíma: páraigénye közepes, kiegyenlített klímát kedvel, ezért az erdőssztyepp klímájú területekre nem szabad telepíteni. Hideg- és fagytűrő. Hidrológiai viszonyok: az üde talajt kedveli, a túl száraz és túl nedves termőhelyeken sínylődik. Talaj: inkább mészkerülő, de a 4 pH-nál alacsonyabb kémhatású talajokat kerüli, ugyanúgy mint a száraz meszes talajokat. Tápanyagigénye igen csekély. Mély termőrétegű talajt kedvel. A váztalajok közül a humuszos nem karbonátos homokon szépen fejlődik. Az üledék és hordalék talajok közül a lejtőhordalék talajokra érdemes telepíteni. Legjobb növekedésű állományai illetve példányai a rozsdabarna erdőtalajon találhatók, de szépen díszlik az agyagbemosódásos, a gyengén podzolos, a kovárványos erdőtalajokon is. Homokos szövetű réti talajokra is ültetik. A mocsári és ártéri erdőtalajok valamennyi típusán megél. III. Erdőtársulások Idegen fafaj, csak kultúrállományai vannak. IV. Társulásképesség Alkalmazkodóképessége elég jó. Évente terem, magja (ezermagtömeg: 22 g) közepes eréllyel csirázik. Fiatalon árnyéktűrő, később fényigényes. Gyorsabban nő, mint az erdeifenyő. A hónyomásra és az aszályra érzékeny, biotikus károsítói közül legveszélyesebb a vad. Néhány gombafaj is károsítja. V. Fatermés Fatermési tulajdonságairól kevés adat áll rendelkezésre. Az eddigi kísérletek tapasztalatai alapján kb. 30 éves korig minden tekintetben felülmúlja az erdeifenyőt. 50-60 éves korban célszerű kitermelni. VI. Erdőgazdasági jelentőség Árnyékos, mély talajú, párás völgyekbe elegyetlenül is érdemes telepíteni, de elegyfaként is növeli erdeink fakészletét. Fája könnyű (térfogati sűrűség: 0,40 g/cm 3), puha (kemény325

ségi szám: 20 N/mm2), rugalmas (rugalmassági modulusz: 10040 N/mm2), könnyen megmunkálható. A belsőépítészet kedveli, bányafának és gyufagyártásra is alkalmas. 37. táblázat: Az erdei-, a fekete- és a simafenyő erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítása

Szempontok

EF

FF

SF

eurázsiai észak-kontinentális hegyvidéki-alhavasi, északon síksági igen csekély

dél-európai szubmediterrán

észak-amerikai atlantikus

hegyvidéki

domb-és hegyvidéki

nagy

közepes

Fényigény

igen nagy

nagy

közepes

Páraigény

igen csekély

igen csekély

közepes

Vízigény (ált.)

csekély

igen csekély

közepes

Tápanyagigény

igen csekély

igen csekély

csekély

3,5-7,5

4,5-7,5

4,5-6,5

Alkalmazkodóképesség

igen nagy

nagy

közepes

Gyökérfejlesztőképesség

igen erős

erős

erős

Magzókor

30-50 év

20-30 év

30-40 év

3-6 év

3-4 év

évente

igen gyenge

igen gyenge

igen gyenge

gyors

gyors

igen gyors

szél

nagy

nagy

nagy

Hó

igen nagy

gyenge

gyenge

igen nagy

nagy

nagy

igen gyenge

gyenge

Igen gyenge

igen gyenge

igen nagy

igen nagy

nagy

nagy

gyenge

Flóraelem Montanitás Hőigény

Kémhatás-igény (pH)

Magtermés gyakoriság Sarjadzó képesség

fagy vad rovar gomba

Károsítás ellen

Ellenállókép.

Fiatalkori növekedés

326

38. táblázat: A luc-, a jegenye-, a vörös- és a duglászfenyő erdőművelési tulajdonságainak összehasonlítása

Szempontok

LF

JF

VF

közép- és dél-európai atlantikus magashegységi- hegyvidéki-alhavasi -alhavasi csekély csekély euszibériai észak-kont.

Flóraelem Montanitás Hőigény

DF

közép-euró-pai észak-amehűvös kont. rikai atl-kont. hegyvidéki-alhavasi igen csekély

hegyvidéki csekély

Fényigény

csekély

igen csekély

igen nagy

közepes

Páraigény

igen nagy

igen nagy

közepes

nagy

Vízigény (ált.)

közepes-nagy

közepes-nagy

közepes

közepes

Tápanyagigény

közepes

közepes

csekély

közepes

Kémhatás-igény (pH)

3,5-5,5

3,5-5,5

4,5-7

4-6

Alkalmazkodóképesség

közepes

gyenge

közepes

gyenge

Gyökérfejlesztőképesség

gyenge

erős

erős

erős

60-70 év

60-70 év

20 év

20-25 év

3-5 év

3-4 év

7-10 év

3-4 év

igen gyenge

közepes-erős

lassú

lassú

igen gyors

igen gyors

szél

igen gyenge

nagy

igen nagy

közepes

hó

gyenge

gyenge

igen nagy

nagy

közepes

gyenge

igen nagy

gyenge

nagy

igen nagy

gyenge

igen gyenge

igen gyenge

közepes

közepes

nagy

igen gyenge

közepes

gyenge

nagy

Magzókor Magtermés gyakoriság Sarjadzó képesség

fagy vad rovar gomba

Károsítás ellen

Ellenállókép.

Fiatalkori növekedés

327

gyengeközepes

gyenge

1. MELLÉKLET: RÖVIDÍTÉSEK Klíma LF

— lucfenyves klíma

B

— bükkös klíma

GYT

— gyertyános-tölgyes klíma

KTT

— zárt tölgyes klíma

ESZTY

— erdőssztyepp klíma

Hidrológiai viszonyok TVFLEN

— többletvízhatástól független

VÁLT

— változó vízellátású

SZIV

— szivárgó vizű

IDŐSZ

— időszakos vízhatású

ÁLLV

— állandó vízhatású

FELSZ

— felszínig nedves

VIZB

— vízzel borított

Genetikai talajtípusok Váztalajok SZV

— sziklás-köves váztalaj

KV

— kavicsos váztalaj

FV

— földes váztalaj

FH

— futóhomok

HH

— humuszos homok és kombinációi Lejtőhordalék és öntéstalajok

NYÖ

— nyers öntéstalaj

HÖ

— humuszos öntéstalaj

LH

— lejtőhordalék talaj Sötét színű erdőtalajok

HK

— humuszkarbonát talaj

RE

— rendzina talaj

ER

— erubáz talaj

328

RA

— ranker talaj

CSERI

— cseri talaj Barna erdőtalajok

SBE

— savanyú, nem podzolos barna erdőtalaj

PBE

— podzolos barna erdőtalaj

ABE

— agyagbemosódásos barna erdőtalaj

PGBE

— pszeudoglejes barna erdőtalaj

BFÖLD

— barnaföld

RBE

— rozsdabarna erdőtalaj

KBE

— kovárványos barna erdőtalaj

CSBE

— csernozjom barna erdőtalaj

KMBE

— karbonátmaradványos barna erdőtalaj Csernozjom talajok

KCS

— kilúgozott csernozjom talaj

MLCS

— mészlepedékes csernozjom talaj

RCS

— réti csernozjom talaj

ÖCS

— öntés csernozjom talaj

CSJH

— csernozjom jellegű homoktalaj és kombinációi Szikes talajok

SZK

— szoloncsák talaj

SZKSZC

— szoloncsák-szolonyec talaj

RSZC

— réti szolonyec talaj

SZRSZC

— sztyeppesedő réti szolonyec talaj

MSZIK

— másodlagos szikes talaj

Réti talajok R

— típusos réti talaj

SZKR

— szoloncsákos réti talaj

SZCR

— szlonyeces réti talaj

ÖR

— öntés réti talaj

LR

— lápos réti talaj

CSR

— csernozjom réti talaj Láptalajok

ML

— mohaláp talaj

RL

— rétláp (síkláp) talaj 329

Mocsári és ártéri erdőtalajok RETIE

— réti erdőtalaj

ÖE

— öntés erdőtalaj

LHE

— lejtőhordalék erdőtalaj

Termőréteg vastagsága ISE

— igen sekély

SE

— sekély

KMÉ

— közepes mélységű (középmély)

MÉLY

— mély

IMÉ

— igen mély

Fizikai talajféleség TÖ

— törmelék

DHO

— durva homok

HO

— homok

V

— vályog

AG

— agyag

Vízgazdálkodási fok SZSZ

— szélsőségesen száraz

ISZ

— igen száraz

SZÁ

— száraz

FSZ

— félszáraz

ÜDE

— üde

FN

— félnedves

NE

— nedves

VI

— vizes

Fafajok KST

— kocsányos tölgy – Quercus robur

SZT

— szlavón tölgy – Quercus robur ssp. slavonica

KTT

— kocsánytalan tölgy – Quercus petraea

MOT

— molyhos tölgy – Quercus pubescens

OLT

 olasz tölgy - Quercus virgiliana

MAT

— magyar tölgy – Quercus farnetto

VT

— vörös tölgy – Quercus rubra

CS

— csertölgy – Quercus cerris 330

B

— bükk – Fagus silvatica

GY

— gyertyán – Carpinus betulus

A

— akác – Robinia pseudoacacia

HJ

— hegyi juhar – Acer pseudoplatanus

KJ

— korai juhar – Acer platanoides

MJ

— mezei juhar – Acer campestre

ZJ

— zöld juhar – Acer negundo

TJ

— tatár juhar – Acer tataricum

HSZ

— hegyi szil – Ulmus glabra

MSZ

— mezei szil – Ulmus campestris

VSZ

— vénic szil – Ulmus laevis

MK

— magas kőris – Fraxinus excelsior

MAK

— magyar kőris – Fraxinus angustifolia ssp. pannonica

AK

— amerikai kőris - Fraxinus pennsylvanica

VK

— virágos kőris – Fraxinus ornus

FD

— fekete dió – Juglans nigra

CSNY

— madárcseresznye – Cerasus avium

SM

— sajmeggy – Cerasus mahaleb

MBE

— madárberkenye – Sorbus aucuparia

BABE

— barkócaberkenye – Sorbus torminalis

SZG

— szelídgesztenye – Castanea sativa

EZ

— ezüstfa – Eleagnus angustifolia

NNY

— nemes nyárak

HNY

— hazai nyárak

FRNY

— fehér nyár – Populus alba

FTNY

— fekete nyár – Populus nigra

SZNY

— szürke nyár – Populus canescens

RNY

— rezgő nyár – Populus tremula

FFŰ

— fehér fűz – Salix alba

TFŰ

— törékeny fűz – Salix fragilis

KFŰ

— kecskefűz – Salix caprea

FÜFŰ

— füles fűz – Salix aurita

MÉ

— mézgás éger - Alnus glutinosa

HÉ

— hamvas éger – Alnus incana 331

HVÉ

— havasi éger – Alnus viridis

KH

— kislevelű hárs – Tilia cordata

NH

— nagylevelű hárs – Tilia platyphyllos

EH

— ezüsthárs – Tilia tomentosa

NYI

— közönséges nyír – Betula pendula

EF

— erdeifenyő – Pinus silvestris

SF

— simafenyő – Pinus strobus

FF

— feketefenyő – Pinus nigra

LF

— lucfenyő – Picea abies

VF

— vörösfenyő – Larix decidua

DF

— duglaszfenyő – Pseudotsuga menziesii

TF

— tiszafa – Taxus baccata

KBO

— közönséges boróka – Juniperus communis

Cserjék BKR

— bibircses kecskerágó – Euonymus verrucosa

CSGG

— cseregalagonya – Crataegus laevigata

CSKR

— csíkos kecskerágó – Evonymus europaea

CSSZ

— cserszömörce – Cotinus coggygria

EGG

— egybibés galagonya – Crataegus monogyna

FA

— közönséges fagyal – Ligustrum vulgare

FBD

— fekete bodza – Sambucus nigra

FÜBD

— fürtös bodza – Sambucus racemosa

FZA

— fürtös zanót – Cytisus nigricans

HUSO

— húsos som – Cornus mas

KBG

— kányabangita – Viburnum opulus

KBN

— kutyabenge – Frangula alnus

KÖK

— kökény – Prunus spinosa

MÁ

— málna – Rubus idaeus

MO

— mogyoró – Corylus avellana

MOHO

— mogyorós hólyagfa –Staphylea pinnata

OBG

— ostormén bangita – Viburnum lantana

SBO

— sóskaborbolya – Berberis vulgaris

SEZA

— seprőzanót – Sarothamnus scoparius

VBN

— varjútövis benge – Rhamnus catharticus 332

VGY

— vörösgyűrű som – Cornus sanguinea

Mohák, harasztok, félcserjék és zárvatermő lágyszárú növények ACONI VULP

— farkasölő sisakvirág – Aconitum vulparia

AEGOP POD

— podagrafű – Aegopodium podagraria

AGROT A

— fehér tippan – Agrostis alba

AGROP INT

— deres tarackbúza – Agropyron intermedium

AGROP REP

— tarackbúza – Agropyron repens

ALOP

— réti ecsetpázsit – Alopecurus pratensis

ANTHR TRICH

— zamatos turbolya – Anthriscus trychosperma

ARUNC SYL

— tündérfürt – Aruncus sylvestris

ATHYR FIL

— hölgypáfrány – Athyrium filix-femina

BRACH PIN

— tollas szálkaperje – Brachypodium pinnatum

BRACH SYL

— erdei szálkaperje – Brachypodium sylvaticum

BROMU ERE

— sudár rozsnok – Bromus erectus

BROMU STE

— meddő rozsnok – Bromus sterilis

BROMU TEC

— fedél rozsnok – Bromus tectorum

CANNA SAT

— kender – Cannabis sativa

CALAM ARU

— erdei nádtippan – Calamagrostis arundinacea

CALAM EPI

— siska nádtippan – Calamagrostis epigeios

CALL VULG

— csarab – Calluna vulgaris

CAREX ACU

— posvány sás – Carex acutiformis

CAREX ALB

— fehér sás – Carex alba

CAREX BRI

— selymes sás –Carex brizoides

CAREX ELA

— zsombék sás – Carex elata

CAREX ELO

— nyúlánk sás – Carex elongata

CAREX HUM

— törpe sás – Carex humilis

CAREX PIL

— bükk-sás – Carex pilosa

CAREX MON

— hegyi sás – Carex montana

CAREX REM

— ritkás sás – Carex remota

CAREX SIL

— erdei sás – Carex sylvatica

CHELI MAJ

— vérehulló fecskefű – Chelidonium majus

CIRCA LUT

— varászlófű – Circaea lutetiana

CLADONIA

— bokros zuzmó fajok – Cladonia

CONVA MAJ

— gyöngyvirág – Convallaria majalis 333

CORYD CAV

— odvas keltike – Corydalis cava

CYT RAT

— selyem zanót – Cytisus ratisbonensis

DACTY GLO

— csomós ebir – Dactylis glomerata

DESCH CES

— gyepes sédbúza – Deschampsia caespitosa

DESCH FLE

— erdei sédbúza – Deschampsia flexuosa

DICRA SCO

— sarlómoha – Dicranum scoparium

DRYOP FIL

— erdei pajzsika – Dryopteris filix-mas

DRYOP THEL

— tőzegpáfrány – Dryopteris thelypteris

FESTU DRY

— hegyi csenkesz – Festuca drymeia

FESTU GLA

— deres csenkesz – Festuca glauca

FESTU HET

— felemáslevelű csenkesz – Fetuca heterophylla

FESTU P

— bédai csenkesz – Festuca pseudodalmatica

FESTU PSV

— sovány csenkesz – Festuca pseudovina

FESTU RUP

— pusztai csenkesz – Festuca rupicola

FESTU ALT

— erdei csenkesz – Festuca altissima

FESTU VAG

— homoki csenkesz – Festuca vaginata

GALIU APA

— ragadós galaj – Galium aparine

GALIU ODO

— szagos müge – Galium odoratum

GENIS PIL

— selymes rekettye – Genista pilosa

HED HEL

— borostyán – Hedera helix

IMPAT NOL

— erdei nenyúljhozzám – Impatiens noli-tangere

KNAUT DRY

— magyar varfű – Knautia drymeia

LAMIU GAL

— sárga árvacsalán – Lamium galeobdolon

LITHO PUR

— erdei gyöngyköles – Lithospermum purpureo – coeroleum

LUNAR RED

— évelő holdviola – Lunaria rediviva

LUZUL LUZ

— fehér perjeszittyó – Luzula luzuloides

MELIC TRAN

— erdélyi gyöngyperje – Melica transsilvanica

MELIC UNI

— egyvirágú gyöngyperje – Melica uniflora

MERCU PER

— évelő szélfű – Mercurialis perennis

MOLIN AR

— nagy kékperje – Molinia arundinacea

MYOSO PAL

— mocsári nefelejts – Myosotis palustris

ORYZ VIR

— bajuszos kásafű – Oryzopsis virescens

OXALIS ACE

— madársóska – Oxalis acetosella

PARIE OFF

— falgyom – Parietaria officinalis 334

PETAS ALB

— fehér acsalapu – Petasites albus

PETAS HYB

— vörös acsalapu – Petasites hybridus

PHYLL SCO

— gímpáfrány – Phyllitis scolapendrium

POA NEM

— ligeti perje – Poa nemoralis

POA PAN

— magyar perje – Poa pannonica

POA ANG

— karcsú perje – Poa pratensis ssp. angustifolia

POLY LAT

— széleslevelű salamonpecsét – Polygonatum latifolium

POLYGONUM

— borsos keserűfű – Polygonum hydropiper

POLYT

— szőrmohák – Polytrichum fajok

PRENA PUR

— nyúlsaláta – Prenanthes purpurea

PTERID AQU

— saspáfrány – Pteridium aquilinum

RANUN FIC

— salátaboglárka – Ranunculus ficaria

RUB C

— hamvas szeder – Rubus caesius

RUB FR

— erdei szeder – Rubus fruticosus

SEC SIL

— vadrozs – Secale silvestre

SESL HUN

— magyar nyúlfarkfű – Sesleria hungarica

SOLID GIG

— magas aranyvessző – Solidago gigantea

SPHAGN

— tőzegmohák – Sphagnum fajok

STACH SYL

— erdei tisztesfű – Stachys sylvatica

STIPA C

— kunkorgó árvalányhaj – Stipa capillata

STIPA P

— pusztai árvalányhaj – Stipa pronnata

THELY PAL

— tőzegpáfrány – Thelypteris palustris

URTIC DIO

— csalán – Urtica dioica

VACCI MYR

— fekete áfonya – Vaccinium myrtillus

VERON HED

— borostyánlevelű veronika – Veronica hederifolia

VINCA MIN

— kis télizöld – Vinca minor

Erdőtársulások PTAI KST

— Pusztai tölgyesek

GYV.KST

— Gyöngyvirágos- tölgyesek

LÖSZ-T

— Lösztölgyesek

SZIKI KST

— Sziki tölgyes

CS-KST

— Cseres-kocsányos tölgyesek

CS-KTT

— Cseres-kocsánytalan tölgyesek

MOT-KTT

— Melegkedvelő tölgyesek 335

MOT-CS

— Mészkedvelő tölgyesek

AC KTT

— Mészkerülő tölgyesek

GY-KTT

— Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek

AC GY-KTT

— Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes

GY-KST

— Gyertyános-kocsányos tölgyesek

DDT GY-KTT

— Dél-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyesek

DDT GY-KST

— Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes

SZG-GY-T

— Gesztenyés-gyertyános-tölgyes

EH-CS-T

— Ezüsthársas-cseres-tölgyes

GY-B

— Középhegységi bükkösök

AC B

— Mészkerülő bükkösök

DDT B

— Dél-dunántúli bükkösök

MECS B

— Mecseki bükkös

MHGS B

— Hegyvidéki bükkös

JF B

— Jegenyefenyves-bükkös

AC EF

— Mészkerülő fenyőelegyes lombos erdők

BAZ EF

— Mészkedvelő erdeifenyves

HOM EF

— Homoki erdeifenyves

JF-LF

— Jegenyefenyves-lucos

CSSZ-KBE

— Cserszömörcés karsztbokorerdő

SM-KBE

— Sajmeggyes bokorerdő

MECS KBE

— Mecseki karsztbokorerdő

H-K SZKLE

— Hárs-kőris sziklaerdők

SZKL H

— Sziklai hárserdő

H-K TML-E

— Hárs-kőris törmeléklejtő-erdők

EH- TML-E

— Ezüsthársas törmeléklejtő-erdő

TF-B

— Tiszafás-karsztbükkös

SZKL B

— Sziklai bükkösök

VK-B

— Elegyes karszterdő

SZUE MSZK

— Mészkő-szurdokerdő

SZUE AND

— Andezit-szurdokerdő

FÜ-NY

— Fűz-nyár ligeterdők

T-K-SZ

— Tölgy-kőris-szil ligeterdők

GY-É

— Podagrafüves égerliget 336

SV É

— Síkvidéki égerliget

DV É

— Sásos (dombvidéki) égerliget

HV É

— Hegyi égerliget

HV K

— Kőrisliget

FÜ L

— Fűzláp

K-É LE

— Éger-kőris láperdő

É LE

— Égeres láp- és mocsárerdők

ÉL

— Tőzegmohás égerláp

NYI L

— Nyírláp

337

2. MELLÉKLET: Magyarország természetes erdőtársulásainak osztályozása Majer Antal (1963) szerint Fenyvesek I. Lucfenyves erdőöv a./ Lucfenyvesek 1. Jegenyefenyves-lucos (Bazzanio-Abietum) b./ Erdeifenyvesek 2. Mészkerülő erdeifenyves (Genisto nervatae-pinetum) 3. Mészkedvelő erdeifenyves (Lino flavae-pinetum) 4. Homoki erdeifenyves (Festuco vaginatae-pinetum) Lomberdők II. Bükkös erdőöv a./ Bükkösök 5. Magashegységi bükkös (Aconito-Fagetum) 6. Jegenyefenyves-bükkös (Abieti-Fagetum) 7. Középhegységi bükkös (Melitti-Fagetum) 8. Mészkerülő bükkös (Deschampsio-fagetum) 9. Dél-dunántúli dombvidéki bükkös (Vicio oroboidi-Fagetum) 10. Ezüsthársas-bükkös (Helleboro odoro-Fagetum) b./ Juhar-hárs-kőris sziklaerdők 11. Sziklai bükkös (Seslerio-Fagetum) 12. Elegyes karszterdő (Fago-Ornetum) 13. Sziklai hárserdő (Tilio-Sorbetum) 14. Hárs-kőris sziklaerdő (Tilio-Fraxinetum) 15. Hárs-kőris törmeléklejtő-erdő (Mercuriali-Tilietum) 16. Ezüsthársas törmeléklejtő-erdő (Tilio argenteae-Fraxinetum) 17. Tiszafás-bükkös (Taxo-Fagetum) 18. Szurdokerdő mészkövön (Phyllitidi-Aceretum) 19. Szurdokerdő andeziten (Parietario-Aceretum) III. Gyertyános-tölgyes erdőöv a./ Gyertyános-tölgyesek 338

20. Gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Querco petraeae-Carpinetum) 21. Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Luzulo-Querco-Carpinetum) 22. Gyertyános-kocsányos tölgyes (Querco robori-Carpinetum) 23. Dél-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Asperulo taurinae- Carpinetum) 24. Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes (Helleboro dumetoro- Carpinetum) b./ Éger-Kőris ártéri és láperdők hegyvidéken 26. Gyertyános-égeres ártéri erdő (Aegopodio-Alnetum) 27. Gyertyános-kőrises ártéri erdő (Fraxino pannonicae-Carpinetum) 28. Hegyvidéki kőrisliget (Carici remotae-fraxinetum) 29. Dombvidéki égerliget (Carici acutiformi-Alnetum) 30. Hegyvidéki égerliget (Carici brizoidi-Alnetum) 31. Éger láperdő (Thelypteridi-Alnetum) 32. Fűzláp (Calamagrosti-Salicetum cinereae) IV. Tölgyes erdőöv a./ Tölgyesek 33. Mészkerülő kocsánytalan tölgyes (Genisto-Quercetum petraeae) 34. Mészkedvelő tölgyes (Orno-Quercetum pubescenti-cerris) 35. Melegkedvelő tölgyes (Corno-Quercetum pubescenti-petraeae) b./ Cseres-tölgyesek 36. Cseres-kocsánytalan tölgyes (Quercetum petraeae-cerris) 37. Ezüsthársas-cseres-tölgyes (Tilio argenteae-Quercetum) 38. Cseres-kocsányos tölgyes (Quercetum robori-cerris) V. Erdőssztyepp öv a./ Erdőssztyepp cserjés tölgyesek aa./ Hegyvidéki cserjés tölgyesek 39. Cserszömörcés karsztbokorerdő (Cotino-Quercetum pubescentis) 40. Sajmeggyes karsztbokorerdő (Ceraso-Quercetum pubescenti) 41. Karsztbokorerdő andeziten (Poa pannonicae-Quercetum pubescentis) ab./ Lösztölgyesek 42. Tatár juharos lösztölgyes (Aceri tatarico-Quercetum) ac./ Homoki tölgyesek 43. Pusztai tölgyes (Festuco-Quercetum roboris) 44. Gyöngyvirágos tölgyes (Convallario-Quercetum roboris) ad./ Sziki tölgyesek 339

45. Sziki kocsányos tölgyes (Galatello-Quercetum roboris) b./ Síksági ártéri és ligeterdők 46. Fűz-nyár ligeterdő (Salicetum albae-fragilis) 47. Tölgy-kőris-szil ligeterdő (Fraxino pannonicae-Ulmetum) c./ Síksági láperdők 48. Páfrányos égerláp (Dryopteridi-Alnetum) 49. Kőris-éger láperdő (Fraxino pannonicae-Alnetum) 50. Nyírláp (Salici pentandrae-Betulatum)

340

3. MELLÉKLET: Magyarország természetes erdőtársulásainak osztályozása Jakucs Pál (1981) szerint Klimazonális erdők Alföldi klimazonális erdő 1. Tatár juharos lösztölgyes (Aceri tatarico-Quercetum) Dombvidéki-középhegységi klimazonális erdők Cseres-tölgyesek 2. Cseres-kocsánytalan tölgyes (Quercetum petraeae-cerris) 3. Cseres-kocsányos tölgyes (Quercetum robori-cerris) 4. Ezüsthársas-cseres-tölgyes (Tilio argenteae-Quercetum petraeae-cerris) Gyertyános-tölgyesek 5. Gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Querco petraeae-Carpinetum) 6. Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Luzulo-Querco-Carpinetum) 7. Gyertyános-kocsányos tölgyes (Querco robori-Carpinetum) 8. Dél-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Helperulo taurinae-Carpinetum) 9. Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes (Helleboro dumetoro-Carpinetum) 10. Gesztenyés-gyertyános-tölgyes (Castaneo-Querco-Carpinetum) Bükkösök 11. Középhegységi bükkös (Melitti-Fagetum) 12. Dél-dunántúli dombvidéki bükkös (Vicio oroboidi-Fahetum) 13. Ezüsthársas-bükkös (Helleboro odoro-Fagetum) 14. Magashegységi bükkös (Aconito-Fagetum) 15. Jegenyefenyves-bükkös (Abieti-Fagetum) Fenyvesek 16. Jegenyefenyves-lucos (Bazzanio-Abietum) 17. Mészkerülő erdeifenyves (Genisto nervatae-Pinetum) 18. Mészkedvelő erdeifenyves (Lino flavae-Pinetum) 19. Homoki erdeifenyves (Festuco vaginatae-Pinetum)

341

Edafikus, intrazonális erdők Elsődlegesen a víz által befolyásolt erdők Fűzligetek, puhafás-ligeterdők 20. Fűz-nyár ligeterdők (Salicetum albae-fragilis) Tölgy-kőris-szil ligeterdők, keményfás ligeterdők 21. Tölgy-kőris-szil ligeterdő (Fraxino pannonicae-Ulmetum) Láperdők 22. Fűzláp (Calamagrosti-Salicetum cinereae) 23. Kőris-éger láperdő (Fraxino pannonicae-Alnetum) 24. Éger láperdő (Thelypteridi-Alnetum) 25. Nyírláp (Salici pentandrae-Betuletum) 26. Páfrányos égerláp (Dryopteridi-Alnetum) Szubmontán égerligetek 27. Gyertyános-égeres ártéri erdő (Aegopodio-Alnetum) 28. Gyertyános-kőrises ártéri erdő (Fraxino pannonicae-Carpinetum) 29. Dombvidéki égerliget (Carici acutiformi-Alnetum) 30. Hegyvidéki égerliget (Carici brizoidi-Alnetum) 31. Hegyvidéki kőrisliget (Carici remotae-Fraxinetum) Elsődlegesen az alapkőzet által befolyásolt erdők Homoki erdők 32. Pusztai tölgyes (Festuco-Quercetum roboris) 33. Gyöngyvirágos tölgyes (Convallario-Quercetum roboris) Sziki tölgyesek 34. Sziki kocsányos tölgyes (Galatello-Quercetum roboris) Mészkerülő erdők 35. Mészkerülő kocsánytalan tölgyes (Genisto-Quercetum petraeae) 36. Mészkerülő bükkös (Deschampsio-Fagetum) Elsődlegesen a domborzat által befolyásolt erdők Szubmediterrán jellegű tölgyesek 37. Cserszömörcés karsztbokorerdő (Cotino-Quercetum pubescentis) 38. Mészkedvelő tölgyes (Orno-Quercetum pubescenti-cerris) 39. Elegyes karszterdő (Fago-Ornetum) Kontinentális jellegű tölgyesek 342

40. Sajmeggyes karsztbokorerdő (Ceraso-Quercetum pubescentis) 41. Karsztbokorerdő andeziten (Poa pannonicae-Quercetum pubescentis) 42. Melegkedvelő tölgyes (Corno-Quercetum pubescenti-petraeae) Sziklai és törmeléklejtő-erdők A./ Hársas-kőrisek 43. Hárs-kőris sziklaerdő (Tilio-Fraxinetum) 44. Hárs-kőris törmeléklejtő-erdő (Mercuriali-Tilietum) 45. Ezüsthársas törmeléklejtő-erdő (Tilio argenteae-fraxinetum) B./ Szurdokerdők 46. Szurdokerdő mészkövön (Phyllitidi-Aceretum) 47. Szurdokerdő andeziten (Parietario-Aceretum) C./ Sziklai bükkösök 48. Sziklai bükkös (Seslerio-Fagetum) 49. Sziklai hárserdő (Tilio-Sorbetum) 50. Tiszafás-bükkös (Taxo-Fagetum)

343

4. MELLÉKLET: Magyarország természetes erdőtársulásainak cönológiai osztályozása Mátyás Csaba (1989) szerint 1. assz. oszt. BÜKKÖSÖK ÉS ELEGYES ERDŐK (CARPINO –FAGETEA) a./ Bükkös klímaöv 1. Magashegységi bükkös (Aconito-Fagetum) 2. Jegenyefenyves-bükkös (Abieti-Fagetum) 3. Középhegységi bükkös (Melitti-Fagetum) 4. Mészkerülő bükkös (Deschampsio-Fagetum) 5. Tiszafás-bükkös (Taxo-Fagetum) aa./ Azonális társulások (sekély, sziklás talajokon, meredek oldalakon) 6. Sziklai bükkös (Seslerio-Fagetum) 7. Elegyes karszterdő (Fago-Ornetum) 8. Hárs-kőris sziklaerdő (Tilio-Fraxinetum) 9. Hárs-kőris törmeléklejtő- erdő (Mercuriali-Tilietum) 10. Ezüsthársas törmeléklejtő-erdő (Tilio argenteae-Fraxinetum) 11. Szurdokerdő mészkövön (Phyllitidi-Aceretum) 12. Szurdokerdő andeziten (Parietario-Aceretum) ab./ Szubmediterrán jelelgű praeillir bükkösök 13. Dél-dunántúli dombvidéki bükkös (Vicio oroboidi-Fagetum) 14. Ezüsthársas-bükkös (Mecseki bükkös) (Helleboro odoro-Fagetum) b./ Gyertyános-tölgyes klímaöv 15. Gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Querco petraeae-Carpinetum) 16. Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Luzulo-Querco-Carpinetum) 17. Gyertyános-kocsányos tölgyes (Querco robori-Carpinetum) bb./ Szubmediterrán jellegű gyertyános-tölgyesek 18. Mecseki gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Asperulo taurinae-carpinetum) 19. Dél-dunántúli gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Helleboro dumetorum-Carpinetum)

20. Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes (Fraxino pannonicae-Carpinetum) 21. Gesztenyés-gyertyános-tölgyes (Castaneo-Querco-Carpinetum)

344

2. assz. oszt. TÖLGYESEK (QUERCETEA PUBESCENTIS PETRAEAE) a./ Tölgyes klímaöv 22. Cseres-kocsánytalan tölgyes (Quercetum dalechampii-cerris) 23. Mészkerülő kocsánytalan tölgyes (Genisto-Quercetum petraeae) 24. Melegkedvelő tölgyes (Corno-Quercetum pubescenti-petraeae) 25. Sajmeggyes karsztbokorerdő (Ceraso-Quercetum pubescentis) 26. Karsztbokorerdő andeziten (Magyarperjés andezit-tölgyes) (Poa pannonicaeQuercetum pubescentis) aa./ Szubmediterrán tölgyesek és karszerdők 27. Mészkedvelő tölgyes (Orno-Quercetum pubescenti-cerris) 28. Nudum mészkerülő tölgyes (Castaneo Quercetum) 29.Ezüsthársas-cseres-tölgyes (Tilio argenteae-Quercetum petraeae-cerris) 30. Cserszömörcés karszbokorerdő (Cotino-Quercetum pubescemtis) 31. Sziklai hárserdő (Tilio-Sorbetum) b./ Erdőspuszta klímaöv 32. Tatár juharos lösztölgyes (Aceri tatarico-Quercetum) 33. Pusztai tölgyes (Festuco-Quercetum roboris) 34. Gyöngyvirágos tölgyes (Convallario-Quercetum roboris) 35. Cseres-kocsányos tölgyes (Quercetum robori-cerris) 36. Sziki kocsányos tölgyes (Galatello-Quercetum roboris) 3. assz. oszt. FENYVESEK (VACCINIO-PICEETEA) a./ Erdeifenyvesek (Erico-Pinetalia) 37. Mészkerülő erdeifenyves (Genisto nervatae-Pinetum) 38. Mészkedvelő erdeifenyves (Lino flavae-Pinetum) 39. Homoki erdeifenyves (Festuco vaginatae-Pinetum) b./ Lucfenyvesek (Vaccinio-piceetalia) 40. Jegenyefenyves-lucos (Bazzanio-Abietum) 4. assz. oszt. LIGETERDŐK (SALICETEA) a./ Folyómenti (ártéri) erdők 41. Bokorfüzes (Salicetum triandrae) 42. Fűz ligeterdők (Salicetum albae-fragilis) 43. Tölgy-kőris-szil ligeterdő (Fraxino pannonicae-Ulmetum) 44. Fűz-nyár ligeterdő (Saliceto-Populetum) 45. Gyertyános-égeres ártéri erdő (Aegopodio-Alnetum) 345

b./ Hegyvidéki patakmenti erdők 46. Dombvidéki égerliget (Carici acutiformi-Alnetum) 47. Hegyvidéki égerliget (Carici brizoidi-Alnetum) 48. Hegyvidéki kőrisliget (Carici remotae-Fraxinetum) 5. assz. oszt. LÁPERDŐK (ALNETEA) 49. Fűzláp (Calamagrosti-Salicetum cinereae) 50. Kőris-éger láperdő (Fraxino pannonicae-Alnetum) 51. Éger láperdő (Thelypteridi-Alnetum) 52. Nyírláp (Salici pentandrae-betuletum) 53. Páfrányos égerláp (Dryopteridi-Alnetum)

346

FELHASZNÁLT IRODALOM Babos I. (1961): A Jászság. – Az Erdő 11: 481. p. Bartha D. (szerk) (2001): A természetszerű erdők kezelése, a kultúr- és származékerdők megújítása. TermészetBÚVÁR Alapítvány Kiadó. Budapest. Bartha D.-Mátyás Cs. (1995): Erdei fa- és cserjefajok előfordulása Magyarországon. Sopron. Bartha D. - Bidló A. - Berki I. - Király G. – Koloszár J. – Mátyás Cs. - Víg P. (2006): „Magyarország erdészeti tájai.„ c. szakkönyv alapján készült. Bondor A. (1989): Erdőgazdálkodás tervezése I. Szakmérnöki jegyzet. Kézirat. Sopron. Borhidi A.-Kevey B. (1996): An annotated checklist of the Hungarian plant communities II. The forest vagetation. In Borhidi A. (ed.): Critical revision of the Hungarian plant communities. Janus Pannonius Tudományegyetem. Pécs. 95-138. p. Csapody I.-Csapody V.-Rott F. (1966): Erdei fák és cserjék. OEE Kiadvány. Budapest. Csertölgygazdálkodás és hasznosítás. VEAB Kiadvány. Veszprém 1983. Csesznák E. (1985): Erdőműveléstan I. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Sopron. Danszky I. (szerk.) (1963): Magyarország erdőgazdasági tájainak erdőfelújítási, erdőtelepítési irányelvei és eljárásai. OEF kiadvány. I-IV. kötet Budapest. Danszky I. – Rott F. (1964) (szerk.): Általános irányelvek. Erdő- és termőhelytípus térképezés. – OEF. Budapest. p. 53. Danszky I. (szerk.) (1973): Erdőművelés. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest. Danszky I. –Tomcsányi P. (szerk.) (1973): Szaporításra engedélyezett dísz- és erdészeti növényfajták jegyzéke. NÖMI Kiadvány. Budapest. Dengler A. (1971): Waldbau I. Paul Parey- Verlag. Hamburg-Berlin. Dengler A. (1972): Waldbau II. Paul Parey-Verlag. Hamburg-Berlin. Ellenberg H. (1973): Ökosystemforschung. Springer-Verlag. Stuttgart. Erdőtervezési útmutató. MÉM Erdőrendezési Szolgálat kiadványa. Budapest, 1986. Hortobágyi T.–SimonT. (szerk.) (1981): Növényföldrajz, társulástan és ökológiai. Tankönyvkiadó. Budapest. Járó Z. (1963): Talajtípusok. OEF kiadvány. Budapest. Járó Z. (1964): Az egyes termőhelytípusokon alkalmazható célállományok és várható növekedésük. ERTI kiadvány. Budapest.

347

Járó Z. (1981): Intercepció a gödöllői kultúrerdei ökoszisztémákban. VEAB kiadvány. Veszprém. 36-46 p. Keresztesi B. (szerk) (1966): A fenyők termesztése. Akadémiai Kiadó. Budapest. Keresztesi B. (szerk.) (1967): A tölgyek. Akadémiai Kiadó. Budapest. Keresztesi B. (szerk) (1978): A nyárak és a fűzek termesztése. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest. Keresztesi B. (szerk.) (1984): Az akác. Kismonográfia. Akadémiai Kiadó. Budapest. Koloszár J. (1977): Az erdei humusz minőségi vizsgálatának erdőművelési jelentősége. Doktori értekezés Sopron. Koloszár J.(1982): A szlavón tölgy termőhelyi igénye és erdőművelési jelentősége. Kandidátusi értekezés. Sopron. Koloszár J. (1984): Mérnökbiológia. Szakmérnöki jegyzet. Kézirat. Sopron. Koloszár J. (1987): Erdőműveléstan I.B. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Sopron. Koloszár J. (1989): Erdőművelési lapismeretek. Szakmérnöki jegyzet. Kézirat. Sopron. Koloszár J. (1990): Erdőműveléstan I. A. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Koloszár J. (2004): Erdőismerettan. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Larcher W. (1976): Ökologie der Pflanzen. Birkhäuser-Verlag Basel-Stuttgart. Magyarország erdőállományai 2006. Állami Erdészeti Szolgálat Kiadványa. Budapest 2008. Majer A. (1963): Erdő- és termőhelytípusok útmutató növényei. OEF kiadvány. Budapest. Majer A. (1966): Erdőműveléstan I.A. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Sopron. Majer A. (1966): Erdőműveléstan I. B. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Majer A. (1968): Magyarország erdőtársulásai. Akadémiai Kiadó. Budapest. Majer A. (1981): Erdőműveléstan I. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Sopron. Majer A. (1982): Természetszerű erdeink jelentősége és jövője. Az Erdő. XXXI. Évf. 5. szám. 210-212. p. Marosi S. – Somogyi S. (1990) (szerk.): Magyarország kistájainak katasztere. – MTA Földtudományi Intézet, Budapest. Mátyás Cs. (szerk.) (1996): Erdészeti ökológia. Mezőgazda Kiadó. Budapest. Mátyás V. (1971): Magyarország kocsánytalan tölgy alakkörének kritikai elemzése. Erdészeti Kutatások. Vol. 67. I. 43-96. p. Mátyás V. (1972): A szlavón tölgy erdészeti jelentősége Magyarországon. Erdészeti kutatások. Vol. 68. 63-77. p. Nemky E. (1964): Erdészeti növénytan V. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Sopron. 348

Nemky E. (1968) : Növényrendszertan II. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Sopron. Odum H. T. (1957): Tropic structure and productivity of Silver Springs, Florida. Ecol. Monogr. 27. 55-112. p. Rubner K.-Reinhold F. (1953): Das natürliche Waldbild Europas. Paul Parey-Verlag. Hamburg und Berlin. Rubner K. (1953): Die pflanzengeographischen Grundlagen des Waldbaues. NeumannVerlag. Berlin. Soó R. (1945): Növényföldrajz. Egyetemi tankönyv. Budapest. Soó R. (1960): Magyarország új florisztikai növényföldrajzi beosztása. MTA Biol. Csop. Közl. Budapest. Soó R. (1964): A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve I. Akadémiai Kiadó. Budapest. Sopp L. (1974): Fatömegszámítási táblázatok. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest. Szodfridt I. (1984): Fafajneveink helyesírása. Az Erdő XXXII. évf. 11. szám. 515-516. p. Szodfridt I. (1987): Termőhelyismerettan II. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Sopron Tendances et perspectives du bois en Europe Jusgu’ en l’an 2000 et au-delá. Nations Unies. New-York. 1987. Vancsura R. (1989): Növényföldrajz. Egyetemi jegyzet. Kézirat. Sopron. 2009. évi XXXVII. Törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról

349

TARTALOMJEGYZÉK ELŐSZÓ..................................................................................................................................... 4 1. AZ ERDŐMŰVELÉS FOGALMA ....................................................................................... 5 1.1 Az erdőművelés célja, feladata, tevékenységei .................................................................... 5 1.2 Az erdőművelés különleges vonásai .................................................................................... 6 1.3 Az erdőművelés helyzete Magyarországon .......................................................................... 7 1.4 Az erdőművelés történeti áttekintése, fejlődése ................................................................... 8 1.5 Az erdőműveléstan kialakulása, fejlődése, tárgyköre ........................................................ 10 2. AZ ERDŐ FOGALMA ........................................................................................................ 12 2.1 A Föld erdei ........................................................................................................................ 12 2.2 Európa erdei ....................................................................................................................... 13 2.3 Magyarország erdei ............................................................................................................ 13 2.4 Az erdő fogalma, az erdőfogalom kritériumai ................................................................... 14 2.5 Az erdők osztályozása ........................................................................................................ 15 3.1 Az ökoszisztéma fogalma................................................................................................... 20 3.2 Az ökoszisztéma felépítése, működése .............................................................................. 20 3.3 Az ökoszisztémák osztályozása.......................................................................................... 23 3.4 Az erdei ökoszisztémák ...................................................................................................... 24 3.4.1 Az erdei ökoszisztémák felépítése, működése ................................................................ 25 3.4.2 Az erdei ökoszisztémák osztályozása ............................................................................. 26 4. AZ ERDŐ ÉS AZ ABIOTIKUS KÖRNYEZETI TÉNYEZŐK ......................................... 27 4.1 Az erdő és a földrajzi fekvés .............................................................................................. 27 4.1.1 Európa erdőtájai .............................................................................................................. 27 4.1.2 Magyarország erdészeti tájai ........................................................................................... 30 4.1.3 Az erdő és a földfelszíni tényezők .................................................................................. 45 4.2 Az erdő és az éghajlat......................................................................................................... 47 4.2.1 Az erdő és a fény ............................................................................................................. 49 4.2.2 Az erdő és a hő ................................................................................................................ 53 4.2.3 Az erdő és az atmoszféra ................................................................................................. 55 4.2.4 Az erdő és a légköri nedvesség ....................................................................................... 56 4.3 Az erdő és a többletvíz ....................................................................................................... 62 4.3.1 Az erdő és a talajvíz ........................................................................................................ 63 4.3.2 A pangóvíz és az erdő ..................................................................................................... 63 4.3.3 A szivárgó víz és az erdő................................................................................................. 64 4.3.4 Az állóvizek és az erdő .................................................................................................... 64 4.3.5 A folyóvizek és az erdő ................................................................................................... 65 4.3.6 A talaj vízgazdálkodási foka, az erdei növények vízigénye ............................................ 65 4.4 Az erdő és a talaj ................................................................................................................ 69 4.4.1 A talaj kémhatása és az erdő ........................................................................................... 69 4.4.2 Az erdő és a humusz........................................................................................................ 72 4.4.3 A talaj tápanyagtartalma és az erdő ................................................................................. 74 5. AZ ERDŐ ÉS A BIOTIKUS KÖRNYEZETI TÉNYEZŐK ............................................... 77 5.1 A növényfajok közötti kapcsolatok formái ........................................................................ 77 5.1.1 A fafajok társulásképessége ............................................................................................ 78 5.1.2 A kompetíció fogalma és fajtái ....................................................................................... 78 5.2 Az erdő és az állatvilág ...................................................................................................... 80 6. AZ ERDŐ VÁLTOZÁSA (FEJLŐDÉSE) .......................................................................... 82 6.1 Az erdő változása a térben ................................................................................................. 82 350

6.2 Az erdő fejlődése (változása) az időben ............................................................................. 83 6.2.1 Az endogenetikus szukcesszió ........................................................................................ 84 6.2.1.1 Az endo-ökogenetikus klimatikus szukcesszió ............................................................ 84 6.2.1.2 Az endo-ökogenetikus edafikus szukcesszió ............................................................... 85 6.2.1.3 Az endo-syngenetikus szukcesszió .............................................................................. 86 6.2.2 Az exogenetikus szukcesszió .......................................................................................... 87 6.2.2.1 Az exo-ökogenetikus szukcesszió ................................................................................ 87 6.2.2.2 Az exo-syngenetikus szukcesszió ................................................................................ 88 7. ERDŐTÁRSULÁSTAN, ERDŐTIPOLÓGIA .................................................................... 89 7.1 Az erdő, mint növénytársulás ............................................................................................. 89 7.1.1 Növénytársulási alapfogalmak ........................................................................................ 89 7.1.2 Az erdőtársulás és az erdőtípus ....................................................................................... 90 7.2 Az erdőtársulások rendszerezésének alapelvei .................................................................. 91 7.3 Magyarország erdőtársulásai .............................................................................................. 95 I. Klímazónális erdőtársulások ................................................................................................. 97 I.1 A kontinentális jellegű, általában síksági, klímazonális erdőtársulások és erdőtípusaik (Erdőspusztai kocsányos tölgyesek)................................................................................. 97 I.l.1 Pusztai tölgyesek ............................................................................................................... 98 I.1.2 Gyöngyvirágos tölgyesek ................................................................................................. 99 I.1.3 Lösztölgyesek ................................................................................................................ 100 I.1.4 Sziki tölgyes (Galatello-Quercetum roboris) ................................................................. 101 I.1.5 Cseres-kocsányos tölgyesek ........................................................................................... 102 I.2 A szubkontinentális jellegű, általában halomvidéki klímazonális erdőtársulások és erdőtípusok (kocsánytalan ill. cseres-tölgyesek) ............................................................ 105 I.2.1 Cseres-kocsánytalan tölgyesek ...................................................................................... 105 I.2.2 Mészkerülő tölgyesek .................................................................................................... 107 I.2.3 Mészkedvelő tölgyesek (Molyhos-cseres tölgyesek) ..................................................... 107 I.2.4 Melegkedvelő tölgyesek (Molyhos-kocsánytalan tölgyesek) ........................................ 108 I.3 A szubkontinentális-szubatlantikus jellegű, általában dombvidéki klímazónális erdőtársulások és erdőtípusaik (Gyertyános-tölgyesek) ................................................. 111 I.3.1 Gyertyános-kocsánytalan tölgyesek ............................................................................... 111 I.3.2 Mészkerülő gyertyános-kocsánytalan tölgyes (Luzulo-Querco-Carpinetum) ............... 112 I.3.3 Gyertyános-kocsányos tölgyesek ................................................................................... 113 I.3.4 Dél- és délnyugat-dunántúli gyertyános- kocsánytalan tölgyesek ................................. 114 I.3.5 Dél-dunántúli gyertyános-kocsányos tölgyes (Fraxino pannonicae-Carpinetum) ......... 115 I.3.6 Gesztenyés-gyertyános-tölgyes (Dél-zalai gyertyános-tölgyes) (Castaneo-QuercoCarpinetum) .................................................................................................................... 115 I.3.7 Ezüsthársas-cseres-tölgyes (Mecseki cseres-tölgyes) (Potentillo micranthae-Quercetum dalechampii) ................................................................................................................... 116 I.4 Közép- és magashegységi bükkös régió, szaubatlantikus klímazóna erdőtársulásai, erdőtípusai (montán és szubmontán bükkösök) ............................................................. 118 I.4.1 Középhegységi (gyertyános-) bükkösök ........................................................................ 119 I.4.2 Mészkerülő bükkösök .................................................................................................... 120 I.4.3 Hegyvidéki bükkös (Aconito-Fagetum) ........................................................................ 120 I.4.4 Dél-dunántúli bükkösök ................................................................................................. 121 I.4.5 Mecseki bükkös (Helleboro odori-Fagetum) ................................................................. 122 I.5 A nyugat-dunántúli (szub-)atlantikus klímazóna erdőtársulásai, erdőtípusai (lombelegyes fenyvesek) ...................................................................................................................... 124 I.5.1 Jegenyefenyves-bükkös (Abieti-Fagetum) .................................................................... 124 I.5.2 Mészkerülő fenyőelegyes lombos erdők ........................................................................ 125 351

I.5.3 Mészkedvelő erdeifenyves (Lino flavae-pinetum) ........................................................ 126 I.5.4 Homoki erdeifenyves (Festuco vaginatae-Pinetum) ...................................................... 126 I.5.5 Jegenyefenyves-lucos (Bazzanoi-Abietum)................................................................... 127 II. Intrazonális erdőtársulások ................................................................................................ 129 II.1 Xerofil intrazonális erdőtársulások .................................................................................. 129 II.1.a./ Karsztbokorerdők ....................................................................................................... 129 II.1.a./1 Cserszömörcés karsztbokorerdő (Cotino-Quercetum pubescentis) .......................... 130 II.1.a./2 Sajmeggyes karszbokorerdő (Ceraso mahalab-Quercetum pubescentis) ................. 130 II.1.a./3 Mecseki karsztbokorerdő (Inulo spireifoliae-Quercetum pubescentis) .................... 130 II.1.b./ Szikla- és törmeléklejtő-erdők .................................................................................... 131 II.1.b./1 Hárs-kőris sziklaerdők .............................................................................................. 131 II.1.b./2 Sziklai hárserdő (Tilio-Sorbetum) ............................................................................ 132 II.1.b./3 Hárs-kőris törmeléklejtő-erdők................................................................................. 132 II.1.b./4 Ezüsthársas törmeléklejtő-erdő (Tilio tomentosae-Fraxinetum orni)....................... 132 II.1.c./ Sziklai bükkösök és karszterdők ................................................................................. 132 II.1.c./1 Sziklai bükkösök ....................................................................................................... 133 II.1.c./2 Elegyes karszterdő (Fago-Ornetum) ......................................................................... 133 II.1.c./3 Tiszafás-karsztbükkös (Taxo-Fagetum) ................................................................... 134 II.1.d./ Szurdokerdők .............................................................................................................. 134 II.1.d./1 Mészkő-szurdokerdő (Scolopendrio-Aceretum) ...................................................... 135 II.1.d./2 Andezit-szurdokerdő (Parietario-Aceretum) ............................................................ 135 II.2 Hidrofil intrazonális erdőtársulások ................................................................................ 137 II.2.a./ Ligeterdők ................................................................................................................... 137 II.2.aa./ Síksági ligeterdők...................................................................................................... 137 II.2.aa./1 Fűz-nyár ligeterdők (Syn: Puhafás ártéri erdők) ..................................................... 138 II.2.aa./2 Tölgy-kőris-szil ligeterdők (Syn: Ártéri és ligeti kocsányos tölgyesek – Keményfás ártéri erdők) .................................................................................................................... 138 II.2.ab./ Domb- ill. hegyvidéki ligeterdők .............................................................................. 140 II.2.ab./1 Podagrafüves (középhegységi) égerliget (Aegopodio-Alnetum) ........................... 141 II.2.ab./2 Sásos (dombvidéki) égerliget (Carici pendulae-Alnetum) ..................................... 141 II.2.ab./3 Hegyi égerliget (Carici brizoidi-Alnetum) ............................................................. 142 II.2.ab./4 Síkvidéki égerliget (Paridi quadrifoliae-Alnetum) ................................................. 142 II.2.ab./5 Kőrisliget (Carici remotae-Fraxinetum) ................................................................. 142 II.2.b./ Láperdők ..................................................................................................................... 143 II.2.b./1 Fűzlápok ................................................................................................................... 144 II.2.b./2 Éger-kőris láperdő (Fraxino pannonicae-Alnetum).................................................. 144 II.2.b./3 Égeres láp- és mocsárerdők ...................................................................................... 145 II.2.b./4 Tőzegmohás égerláp (Sphagno squarrosi-Alnetum) ................................................ 145 II.2.b./5 Nyírlápok .................................................................................................................. 145 III. Mesterséges (kultúr-) erdők ............................................................................................. 147 III.1 Fenyvesek ....................................................................................................................... 147 III.1.1 Lucfenyvesek (Piceetum abieti cultum) ...................................................................... 147 III.1.2 Erdeifenyvesek (Pinetum silvestris cultum) ................................................................ 148 III.1.3 Feketefenyvesek (Pinetum nigrae cultum) .................................................................. 150 III.2 Nemes nyárasok (Populetum cultum) ............................................................................ 151 III.3 Akácosok (Robinietum pseudoacaciae cultum) ............................................................. 152 8. A FAFAJOK ERDŐMŰVELÉSI TULAJDONSÁGAI .................................................... 155 8.1 A TÖLGYEK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ................................................................. 158 8.1.1 KOCSÁNYOS TÖLGY (Quercus robur L.) ................................................................. 158 8.1.1a SZLAVÓN TÖLGY (Quercus robur ssp. slavonica (Gáy./Máty.).............................. 164 352

8.1.2 KOCSÁNYTALAN TÖLGY (Quercus petraea Liebl.) ............................................... 166 8.1.3 MOLYHOS TÖLGY (Quercus pubescens Willd.) ....................................................... 171 8.1.4 CSERTÖLGY (Quercus cerris L.) ................................................................................ 174 8.1.5 VÖRÖS TÖLGY (Quercus borealis Michx. syn. Quercus rubra L.) ............................ 179 8.2 BÜKK (Fagus silvatica L.) ............................................................................................... 184 8.3 GYERTYÁN (Carpinus betulus L.) ................................................................................. 188 8.4 FEHÉR AKÁC (Robinia pseudoacacia L.) ...................................................................... 192 8.5 A JUHAROK (ACER-FAJOK) ÁLTLÁNOS JELLEMZÉSE ........................................ 198 8.5.1 HEGYI JUHAR (Acer pseudoplatanus L.) ................................................................... 198 8.5.2 KORAI JUHAR (Acer platanoides L.) ......................................................................... 202 8.5.3 MEZEI JUHAR (Acer campestre L.) ............................................................................ 204 8.5.4 TATÁR JUHAR (Acer tataricum L.) ............................................................................ 207 8.5.5 ZÖLD JUHAR (Acer negundo L.) ................................................................................ 209 8.6 A SZILEK (ULMUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ...................................... 213 8.6.1 HEGYI SZIL (Ulmus glabra MILL) ............................................................................. 214 8.6.2 MEZEI SZIL (Ulmus campestris L.) ............................................................................ 216 8.6.3 VÉNIC-SZIL (Ulmus laevis Pall.) ................................................................................ 219 8.7 A KŐRISEK (FRAXINUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ............................. 223 8.7.1 MAGAS KŐRIS (Fraxinus excelsior L.) ...................................................................... 223 8.7.2 MAGYAR KŐRIS (Fraxinus aungustifolia Vahl. ssp. pannonica Soó) ....................... 227 8.7.3 AMERIKAI KŐRIS (Fraxinus pennsylvanica MARSH.) ............................................ 229 8.7.4 VIRÁGOS KŐRIS (Fraxinus ornus L.) ........................................................................ 231 8.8 FEKETE DIÓ (Juglans nigra L.) ...................................................................................... 236 8.9 KÖZÖNSÉGES NYÍR (Betula pendula Roth) ................................................................ 238 8.10 MADÁRCSERESZNYE (Cerasus avium L.) ................................................................ 241 8.11 A BERKENYÉK (SORBUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ........................ 243 8.11.1 BARKÓCABERKENYE (Sorbus torminalis L.)........................................................ 243 8.11.2 MADÁRBERKENYE (Sorbus aucuparia L.) ............................................................. 245 8.12 SZELÍDGESZTENYE (Castanea sativa MILL.) ........................................................... 249 8.13 A HAZAI NYÁRAK (POPULUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ................ 252 8.13.1 FEHÉR NYÁR (Populus alba L.) ............................................................................... 252 8.13.2 FEKETE NYÁR (Populus nigra L.) ........................................................................... 256 8.13.3 SZÜRKE NYÁR (Populus canescens SMITH) .......................................................... 259 8.13.4 REZGŐ NYÁR (Populus tremula L.) ......................................................................... 260 8.14 A NEMES NYÁRAK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE .................................................. 265 8.14.1 ÓRIÁS NYÁR (Populus x euramericana (Dode) Guinier cv. „Robusta”) ................. 266 8.14.2 KORAI NYÁR (Populus x euramericana (Dode) Guinier cv. „Marilandica”) ........... 269 8.14.3 OLASZ NYÁR (Populus x euramericana (Dode) Guinier cv. „I-214”) ..................... 271 8.14.4 Egyéb nyárfajták és fajtajelöltek ................................................................................. 272 8.15 A FŰZEK (SALIX-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ....................................... 274 8.15.1 FEHÉR FŰZ (Salix alba L.) ........................................................................................ 275 8.15.2 TÖRÉKENY FŰZ (Salix fragilis L.) .......................................................................... 279 8.16 AZ ÉGEREK (ALNUS-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ................................. 280 8.16.1 MÉZGÁS ÉGER (Alnus glutinosa GARTN.) ............................................................ 280 8.16.2 HAMVAS ÉGER (Alnus incana MOENCH) ............................................................. 283 8.17 A HÁRSAK (TILIA-FAJOK) ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ..................................... 287 8.17.1 KISLEVELŰ HÁRS (Tilia cordata Mill.) .................................................................. 287 8.17.2 NAGYLEVELŰ HÁRS (Tilia platyphyllos SCOP) ................................................... 290 8.17.3 EZÜST HÁRS (Tilia tomentosa DESF.) .................................................................... 293 8.18 A FENYŐK ÁLTALÁNOS JELLEMZÉSE ................................................................. 298 353

8.18.1 ERDEIFENYŐ (Pinus silvestris L.)............................................................................ 299 8.18.2 FEKETEFENYŐ (Pinus nigra ARN.) ........................................................................ 304 8.18.3 LUCFENYŐ (Picea abies Karst.) ............................................................................... 308 8.18.4 JEGENYEFENYŐ (Abies alba Mill.) ........................................................................ 312 8.18.5 VÖRÖSFENYŐ (Larix decidua Mill.) ....................................................................... 315 8.18.6 TISZAFA (Taxus baccata L.) ...................................................................................... 319 8.18.7 DUGLÁSZFENYŐ (Pseudotsuga menziesii Britt.) .................................................... 321 8.18.8 SIMAFENYŐ (Pinus strobus L.) ................................................................................ 324 1. MELLÉKLET: RÖVIDÍTÉSEK ........................................................................................ 328 2. MELLÉKLET: Magyarország természetes erdőtársulásainak osztályozása Majer Antal (1963) szerint.................................................................................................................. 338 3. MELLÉKLET: Magyarország természetes erdőtársulásainak osztályozása Jakucs Pál (1981) szerint.................................................................................................................. 341 4. MELLÉKLET: Magyarország természetes erdőtársulásainak cönológiai osztályozása Mátyás Csaba (1989) szerint .......................................................................................... 344 FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................................. 347 TARTALOMJEGYZÉK ........................................................................................................ 350

354