Ugyan, csak te értékeled fel az új módszert. Légy szerény, ahogy mindig is voltál! Most már üresen pereg az idő, Bach biztos-nehéz ütemszerkesztése elringat. Legyintek, és előre magam elé idézem a holnap reggeli konferenciát, ahol a mély-merev, öregebb kollégák majd felelőtlenségnek nevezik a módszer alkalmazását, s ekkor leopárdmozdulatokkal elhagyom a tanácskozótermet…
Fazakas úr négy nap múltán elhagyhatja a klinikát – a mellkasi seb bőrvarratai idővel felszívódnak. Nincs több kellemetlenség. Az ellenlábasok arcán már örökre rögzülnek az irigység félreérthetetlen ráncai. Két hét után irodájában dolgozik. Gőzerővel. Szeretethullámai agyonkényeztetnek. Erőtlenül tiltakozom, amikor gyereke kitalálja, a vezérigazgató úr csak luxuskocsin járhat. Ha ő úgy, akkor a drága doktor is. Bár van egy tizenhárom éves, tankszerű Volvóm – még Angliából hoztam, semmi baja, de hát lehet itt ellenállni? Így kerül alám a csodaautó – miután addigi spórolt pénzecskémet azért átadom az „üzletembernek” –, „kölcsönként”. Lehet, hogy nem volt szüksége rá, de ezt akkor nem tudtam. Élvezem a tágas, bivalyerős kocsit. Persze a munkatársak csak ámulnak megint, az irigység immár 56
nyíltan felszínre tör. Hogy a fenébe csinálja? Négy gyerekéből három egyetemista, a feleség röntgenorvos. Ennyi honorárium nincs! Idővel azután Fazakas úr házi szolgájaként kezel. Megadom az árát az aránytalan „ajándékozásnak”. Nem is bírom tovább, mint kilenc hónap. Olykor emlékeztetem, nem a csicskása vagyok. Soha fel sem vetem, mit is köszönhet a jól sikerült műtétnek. Na, egyszer csak elég lesz. Elég! Visszaadom a garázsban tartott, igen keveset használt járművet. Elviszem veje kertjébe, és leteszem iratostul. Várok, hátha visszakapom a „kölcsönt”. Hát nem kaptam. Soha. A nőangyalok mind ismételgetik a karzaton: Mindkettő bűnös, sönűb Szent Jeromos szerint, aki dadog, és olykor visszafelé beszél. Az orvos szenvedjen a nagyravágyása miatt, csak bűnhődjék a „drága bérletért” – pénze elvesztésével. A pénzembert pedig ölje a lelkiismerete, ha van még neki, hosszasan. Ölje, amiért nem becsülte helyén az orvostanárt. Károly testvéremtől kapok egy igen aprócska autót. Tényleg, talán nem is létezik annál kisebb. Csak lendkerekesnek hívom. A kontraszt ordító. Csendes bűntudatban és önsajnálatban telnek a napok. A klinikán nem könnyű használható lódítással előállni, hova is lett a csodagép… Az intenzív osztály egyik emeleti ablakából látni a Széchenyi fürdő ónkupolás csarnokait. Egyébként 57
a reggeli megbeszélés pontosan úgy zajlott, ahogy várható volt. Néhány félbizonytalan megjegyzés az öregek részéről a módszer „veszélyeiről”. Az kevésbé érthető, hogy ha semmi tapasztalatuk sincs a módszerrel, hisz meg sem próbálták, honnan tudnak a veszélyeiről?! Színtiszta megrögzöttség, ésszerűtlenség, ugyebár. Így hát nem is bosszankodom. Felötlik bennem a „Szecska” láttán, hogy olykor a nyári szünetben néhány napra Pesten ragadtunk testvérek. Elképzelhetetlen volt, hogy a sokévi bajai, Duna menti nyarak után ne lettünk volna naponta vízközelben. Nos, fürdőnadrág fel: kék vászongatya, a fecske, oldalt két madzaggal a megkötésre. És ami a serdülőknek fő szempont: a szép micsodád felett a korctól alá, a lábad közéig egy kétujjnyi, fehér csík… Ez igen jól mutat, ha szép domborulatú leánykar vonul a medence felé: a csík is mintha szélesedne – előrefelé… Irány a 25-ös villamossal a Városliget, mezítláb. A tuján az olajos, lécbordázott padló nyomja a talpad. Néhány vénkisasszony rosszallóan néz. A vonaljegy 50 fillér, az uszoda diákjegye 3 forint. A pénz Károlynál van nejlonzacskóban. A nagymedencében versenyúszás a négy fiú között, majd jól kihűlve irány a brűg, a 38 fokos meleg medence. Az én jó Miklós testvérem kuporogva egyszer csak – sunyin – szellent egyet, mi meg a felbukkanó buborékokból jövő szagot tüdőzzük. Nagy lökdösődés, szitkok. Majd a viccek. Milyen a f.ng a strandon? Blü-blü58
blü-blü-blü – mutatja be Károlyka szépen emelkedő, dallamos hangon. Röhögés. Na, és a buzi fing? Paaah! – mondja Gábor ernyedt szájjal és nyűglődő fejhangon, majd jót nevet. Miklós megismétli elcsukló hangon, „fransziásan”: büzefeen. Még nagyobb nyerítés, a víz csapkodása és a másik lenyomása a víz alá. Jómagam kényszeredetten vihorászok, mert nem értem, bár első gimis vagyok. Csak harmadikban magyarázta el az egyik osztálytársam, amikor valakiről az osztályban már akkor tudni lehetett, hogy az, szegény. Undorral vegyes kíváncsisággal szemléltem őt attól kezdve, de nagyobbrészt csak sajnáltam. Délután törülközővel a válladon haza, ugyanúgy. Hajt az éhség. Édesanya a bableves mellé három serpenyőben egyszerre süt vagy száz palacsintát, hozzá lekvár, cukros kakaó, tejfölös túró. Nem marad egy sem. Az őrzőben három „nehéz” beteg fekszik. Kitérni nem lehetett operálásuk elől: „az utolsó esély megadásának” hordozói vagyunk, ugyebár. És neked „szép feladat” – hiszen ki más végezze a műtétet, mint a főnök. Tiéd a diadal és olykor a keserű vég okozta kínlódás is. A levegő nehéz a hőségtől, nehéz az életükért küzdők kipárolgásaitól. Egyikük – műbillentyűt, koszorúér-áthidalásokat kapott, és az elhalt bal kamrarész kimetszésében is részesült – homlokán gyöngyözik a veríték, lecsurog a szemgödrébe, nyilván csípi a bőrét. Szólni nem tud 59
a lélegeztető csőtől. Nedves gézlapot veszek, és letörlöm. Hálásan villan a szeme. Eltűnődöm: évek alatt sem sikerült elintézni az őrző klimatizálását – bezzeg az igazgatói irodákban finom hűs uralkodik… Bosszúsan legyintek, amikor a monitoron vészjósló ritmuszavar görbéi jelennek meg. Nézem az észlelőlapot, bizony alacsony a káliumszint! Hívom a nővért, aki a meleg miatt ugyancsak lengén takargatja előnyeit. A látvány atavisztikusan tompítja korholásomat: – Hányszor, de hányszor megbeszéltük az ionpótlást a nagy melegben! Drága Gabika! Késő! A monitoron a szív rendszertelen összehúzódását mutató jelsorozat indul, a vérnyomás meredeken zuhan. A fejtámlát kirántom a beteg mögül, felnyalábolom a kissé vézna testet, most már Gabi nővér is elemében van – érezve a mulasztás súlyát, tolja a beteg alá a kemény lapot. Ugrom a mellkasra. Összenyomom ritmusosan, vigyázva a friss csontszétvágásra, hogy egyben maradjon, de a szív összenyomatása legyen hatékony. – Két gramm káliumot, 100 milliliter bikarbonátot az osztóba, 100 százalék oxigént a lélegeztetőn át! Gyorsan Gabikám! – hangom nyugodt, de veszettül dobol a halántékom. – Defibrillátort! Töltse fel 300-ra! Félre! Szedje szét a pészmékerzsinórt! Gyerünk! Ütés! A monitoron egyenes vonal, a riasztó egy hangon vijjog. Újabb mellkasösszenyomások, kézi lélegez60
tetés ballonnal a mellkasnyomások szünetében: négy-egy, négy-egy, négy-egy, majd újabb ütés. Lassú kamrai ritmus indul, de nincs vérnyomás mögötte. – Kapcsold rá a pészmékert, 90 ütésszám percenként! Csöpp lett a bal kamrája az elhalt rész kimetszése után, nem szabad túlfeszíteni… – Gyerünk! A nyomásgörbe lassan emelkedik, majd végtelennek tűnő idő után szép „felszökkenő-púpos” lesz. A szembogár szűk. A beteg meg is emeli a szemhéját. – Hall engem, Bodoki úr? Hunyja le a szemét, ha érti, amit mondok! A kamraremegés végtelenül hosszúnak tűnt, a falióra mintha megállt volna: pedig az egész nem volt több három-négy percnél! – Jól van, ez szép volt! Vegyétek vissza az oxigént, Dopamin 200, vérgáz, ion, pH-kontroll azonnal! Órás vizelet, vérvesztés-ellenőrzés, mellkasröntgen! Elernyedve, de boldogan megyek a nővérszobába, és az üvegen át figyelem a beteget. A nővérek ott rajzanak az ágy körül. Perceken belül tiszta huzat, lecsutakolt beteg, szép rend övezi a visszatért embert. Kap egy kis altatót, nem kell, hogy emlékezzék… A lányok visszatérnek az észlelőablak mögé. Csendben méregetjük egymást. Tiszta szemük61
ben még ott a riadalom, és Gabikáéban a rémület. Sóhajt szegény, lerogyik a székre. Öt napon belül harmadszor van tizenkét órás szolgálatban. Finom kis pofikáján a fáradtság lenyomata, szeme körül a kialvatlanság sötét árnyai. – Jól van, na! – fordulok hozzá. – Igaz, jobb az ilyet megelőzni, nem igaz Gabikám? Szegény, lehajtja a fejét, majd csak rázkódó vállát látni, amint a sírás hullámai törnek rá. Vigasztalni próbálom. Lelkiismeretes, jó szakember. Azt is tudom, a fizikai kizsigerelés lassan elemészti hivatástudatukat. Vitázhatok az intézetvezetéssel. Az ég szerelmére! Becsüljük meg fizetésükben is ezeket a kiváló embereket! Magyarázat mindig van. Ilyenolyan megszorítások. A fenét, azért a főigazgató a saját cégétől az intézet bérelte szuperluxuskocsival jár… Okádhatnékom van… Hol vagyunk már a „beteg érdeke a legfőbb szempont” elvétől? Legyintek, amit szegény nővér félreért, hirtelen feláll, és akadozó hangon mentegetni kezdi magát. Ellágyulok, s megsimogatom a buksiját, mire szinte nekem dől a megkönnyebbüléstől. A pillanatnyi testérintkezés – semmi érzéki nincs benne, bár súlyos és híresen tömör keblei ingerlőek – feloldja az ijedtséget, és a felszabadultság fényes könnyétől nedves lesz a szeme. Hálásan tekint rám, tudom, ezentúl még jobban fog igyekezni. Szobám felé menet még mindig zakatol a szívem, összevont szemöldökkel, öntudatlanul méregetem 62
az utamba kerülő tárgyakat, büszkeség feszíti mellemet, s valami hatalomféle érzés buzdul bennem, amelyet azonnal elkerget az alázat, és csendben mormolom: Köszönöm Uram!, miközben tekintetemmel a mennyezet felé fordulok… A szobában még most is Bach szól – bekapcsolva maradt a lejátszó. A nyugalmat árasztó zene magába burkol, és eltűnök e zseni hangharangjában. A nyári meleg nem szűnik a kora esti órákban sem, eltűnődöm a bajai nyaralások egyikén: mezítláb igyekszünk a Pázmány utca porában a Sugovicára. A gázgyár melletti homok égeti a talpam, lábainkat kapkodva futunk a hűsítő vízbe. A nagyobbak Szentjánoson vannak, a Nagy-Dunán. Pecáznak. Izgat a fogás. Utánuk eredek. Két bátyám és két unokatestvérem áll egy kavicsos öböl sodrás felőli oldalán. Fenekeznek. Testvéreimnek nagyszerű pecabotjai vannak. A házunkban lakik a tőrvilágbajnok, a Rejtő Ildi. Tőle vannak letört végű vívótőrök. A markolatvédő leszerelése után csak egy farúdba kell becsavarni, és rászigszalagozni a damilfuttatókat. Egyszerű racsni, végólomsúly, és kész a világ legjobb fenekező botja. Végének finom rezgése jelzi a kapást. Kis lótetűkkel törpeharcsáznak. A lótetűket a disznóól vályúja alól lehet kiásni. Egyre-másra kapják ki a húsz-huszonöt centis törpéket. Nagymiki botján két horog is van. Egyszer csak kapás! Beakaszt. Húzza. Forr a víz, csapkodás, máris a parton a két törpeharcsa. Mu63
latságos, hogy az egyik épphogy megvan tíz centi, a másik pedig hatalmas példány, legalább harminc centi. A kisebbiket visszadobja, hadd nőjön még. Mindenki egyetértően bólint. A halakat egy vastagabb damilra fűzik fel a kopoltyún keresztül. A horgászzsinór végén keresztbe odacsomózott fadarab akasztja meg a halfűzért. Nemsokára méter hosszú már a vízbe rakott zsákmánysor. A jó kapás miatt nem akarják abbahagyni. Megbíznak, hogy vigyem haza az eddigi fogást. Ott majd Ilka megtisztítja a halakat, és délutánra, a hőség csökkenésével el is készülhet a halászlé. A nagy ház a Dunától vagy két kilométerre van. Megkapom Nagymiki 28-as férfikerékpárját, amelynek kormányára vetem a halfüzért. Büszkeség fog el, hogy bringázhatok. Persze a jobb lábamat át kell dugni a váz alatt, hogy elérjem a pedált. Így a bicikli kicsit jobbra dőlve halad, de jól. A papok temploma előtt azonban baj történik. Elszakad a damil, és a síkos halak szanaszerte csúsznak a lócitromos, bazaltkockás úttesten. Jaj, most mi lesz? Próbálom összekötözni a horgászzsinórt, felfűzni ismét a törpéket. Ekkorra már három szekér és a tejesautó torlódik össze a halak miatt. Végül egy bunyevác asszony siet a segítségemre, és füles kosarat ad, hogy abba gyűjtsem össze a kis harcsákat. – Májd elhoz a szerb templom melletti utcába vissza a kosár. Jó? 64
Megköszönöm, a kormányra akasztom a kosarat, és megkönnyebbülten karikázok hazafelé… – Bodoki úr spontánja kiváló, extubáljam? – kérdezi lelkesülten Gabi nővér telefonon az újraélesztés után vagy három órával. – Természetesen most nem! Persze, hogy bent vagyok még a klinikán. Elmúlt már este nyolc is. Igen, hazaszólsz: Később jövök, újraélesztettünk, igen, sikerült. Szegény feleségem megint magára marad. Egy fiú van már csak otthon a négyből, s ő is a maga útját járja egyetemista társaival… Ücsörgök a kényelmetlen fotelben. Fizikai nyomoromat még fokozzák a ki tudja, miért, de éppen most feltoluló gondolatok: Miért is annyira orvosellenes a társadalom? Az én példám nem elég? Reggel fél héttől itt vagyok. Hat órát álltam a műtőben, késő délután újraélesztettem. A „házban” rend van. Ettem egy halas kenyeret, ittam rá ásványvizet. Porhüvelyem rendben. Agyam tiszta, lelkem, na, az bolydult. Miért is? No, fáradsz így estére, ugye, te? Különben nem tennél fel ilyen naiv kérdéseket. Kit érdekel a te szorgalmad? Kinek hír a te szellemi és morális rendszereteted? Hír az bárhol is? Eltelt tizenöt év, s a felvetések ugyanazok maradtak. Ja, mert „megéri”! Mi?! Bodoki úr hálája? A műtéti előkészítés során, amíg közérthetően magyarázom a műtét lényegét, a sovány ember az ágy szélén ül sokszor mosott, elnyűtt, enyhe penészszagot árasztó, vékonyka kön65
tösében. Éjjeliszekrényén barna bőrtokban Szokol táskarádió, hátuljára befőttesgumival rögzített két lapos elem… Ráncoktól szabdalt arccal, göbbedt háttal ücsörög, a hallottak nyomán nagyokat bólint, szeme idegesen ugrál, s végre kiböki: – Tudja, tanár úr, én úgy kerültem ide, hogy a másik klinikán előre megmondták, mibe kerül a műtét. Higgye el, annyi pénz nincs is! El is jöttem onnan. A szobatársam, egy katonatiszt meg levelet írt a miniszternek a műtét ára dolgában segélyért. Mi lett vele? Nem tudom. Magáról meg tudjuk, hogy a szegény embertől nem fogad el egy fillért sem. Ugye, így van? Mérhetetlen düh fog el. Igaz, ebből a beteg semmit sem lát. Nagy zavaromban csak annyit vagyok képes kipréselni magamból: – Kérem, én elsősorban gyógyítással foglalkozom, s nem kereskedő vagyok! Lélekkufárt akartam mondani, de nem voltam biztos, megérti-e. Látszik, hogy megkönnyebbül, s szinte vidáman szól utánam: – Köszönöm, akkor holnap találkozunk a műtőben! – Az biztos, Bodoki úr! És ne feledje, az ébredés után nagyokat lélegezni a torkában lévő csövön keresztül! Vörös arccal, elkomorulva megyek a folyosón. A nővérek összenéznek, mindenkinek hirtelen dolga akad az ágyak mellett… 66
