nyert fölvételt! A büszke szülők részéről viharos taps jutalmazta a rektor szónoki teljesítményét. Ketten a zászló-vivők közül, a tizenhat éves Knox

N. H. KLEINBAUM

Dead Poets Society A novel by N. H. Kleinbaum. Based on the motion picture written by Tom Schulman. Based on the motion picture from Touchstone Pictures. Produced by Steven Haft, Paul Junger Witt, Tony Thomas. Directed by Peter Weir. Copyright © 1989 by Touchstone Pictures. Published by arrangement with Hyperion. Fordította: FELEKI INGRID Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékának részleteit Arany János fordításában közöljük. A többi versidézet fordítói: Keszthelyi Zoltán, Kálnoky László, Tandori Dezső, Szabó Lőrinc,Orbán Ottó, Gáspár Endre, Weöres Sándor A kamaszverseket Lakner Lívia fordította. ISBN 963 7138 52 8 Hungarian translation © Feleki Ingrid, 1995, 2005Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2005 A Lazi Kft. kiadá[email protected] A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatójaLektor: Gács DaniellaTördelőszerkesztő: Szentmiklósi CsabaBorító: Koha Kolett, Szilícium GrafikaFelelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt Debreceni Kinizsi Nyomda Kft. Felelős vezető: Bördős János

A Welton Akadémia, egy Vermont állam hegyeinek mélyén megbúvó magántanintézet kőkápolnájában, a középső folyosó két oldalán háromszáznál több, az iskola egyenzakóját viselő diák ült és várt. Oldalukon a büszke szülők feszítettek. Még fülükben csengett az ünnepélyes skót dudaszó visszhangja, amikor egy hullámzó talárba öltözött öregember meggyújtott egy gyertyát. Ezután a palalapokkal fedett hosszú folyosón keresztül zászlóvivő tanulókból, taláros tanárokból és egykori diákokból álló menetet vezetett be az idős úr az áhítatot sugalló kápolnába. A négy zászlóhordozó fiatalember ünnepélyesen vonult az emelvényhez. Az idősebb férfiak megfontolt léptekkel követték őket. A legutolsó büszkén tartotta az égő gyertyát. A dobogón egy hatvanas évei elejét taposó zömök férfiú, Gale Nolan rektor állt várakozó arccal, míg a menet be nem fejezte fölvonulását. - Hölgyeim és uraim! Fiatal barátaim! – kezdett beszédébe, majd színpadias mozdulattal a gyertyahordozóra mutatott. - íme, a tudás fénye. Az idősebb úr lassan lépett előre gyertyájával, amit a közönség udvarias tetszésnyilvánítással fogadott. A dudás az emelvény egyik sarkához masírozott, s ott megállt. Majd a négy zászlóvivő lerakta lobogóját, melyek mindegyikén egy-egy szó állt:„Hagyomány”, „Becsület”, „Fegyelem” és „Teljesítmény”. Ezután csöndben elvegyültek a hallgatóságban. A gyertyás öregúr a legelső sorok elé lépett, ahol a legifjabb tanulók ültek, még meggyújtatlan gyertyákkal kezükben. Komótosan előrehajolt, s meggyújtotta a

hozzá legközelebb álló fiú gyertyáját. - Az érett kor továbbadja a tudás fényét az ifjúságnak - nyilatkoztatta ki ünnepélyesen a rektor, minekutána valamennyi tanuló meggyújtotta gyertyáját szomszédja lángjával. - Hölgyeim és uraim, tisztelt egykori diákjaink! Idén, 1958-ban százesztendős a Welton Akadémia. Egy évszázaddal ezelőtt negyvenegy diák ült ebben a teremben, s nekik is ugyanazokat a kérdéseket tették föl, mint amelyekkel a félév kezdetekor önöket köszöntjük. - Nolan drámai szünetet tartott, tekintete végigpásztázott a termen, a feszült, aggodalommal küszködő ifjú arcokon. - Uraim - vakkantotta -, mi a mi négy oszlopunk? Lábdobogás zaja törte meg a feszült csendet: a diákok fölálltak. A tizenhat esztendős Todd Anderson, egyike a néhány fiúnak, akik nem viseltek forma-ruhát, még tétovázott, miközben a többiek már fel-ugráltak. Anyja kénytelen volt meglökni. A fiú ábrázata görcsös volt és szerencsétlen, szeme elsötétült a dühtől. Hallgatagon meredt a többiekre, akik kórusban ordították: - Hagyomány! Becsület! Fegyelem! Teljesítmény Nolan biccentésére a diákok leültek. Egy darabig még nyikorogtak a székek, majd ismét áhítatos csend borult a teremre. - A Welton Akadémia fennállásának első esztendejében - bömbölte Nolan a mikrofonba - négy tanuló tett záróvizsgát. - Kurta szünetet tartott. -A múlt évben már ötvenegy tanuló felelt meg a követelményeknek, és több mint 76 százalékuk a legkiválóbb egyetemekre

nyert fölvételt! A büszke szülők részéről viharos taps jutalmazta a rektor szónoki teljesítményét. Ketten a zászló-vivők közül, a tizenhat éves Knox Overstreet és barátja, Charlie Dalton buzgón olvadtak bele a taps-viharba. Mindketten Welton-zakót viseltek, szüleik között ültek, mintegy megtestesítvén az elit-egyetemek csábító arculatát. A rövid, fürtös hajú, megnyerő mosolyú Knoxot nyúlánk termettel áldotta meg a sors. Charlie játékos vagányarca kipi-rult a büszkeségtől és a lelkesedéstől. Mindkettenosztálytársaik felé tekingettek. - Sikereink - ömlött a szó Nolanból - az említett négy alapelv iránti izzó odaadásnak köszönhetőek. Éppen ezért küldik hozzánk a szülők távolrólis fiaikat, s ennek folytán váltunk az Egyesült Államok legkiválóbb előkészítő iskolájává. Az ismét feltörő taps újabb szünetre késztette arektort. - Kedves új diákjaink - fordult most a Welton Akadémiára legfrissebben fölvett nebulókhoz - a siker titka tehát négy oszlopon nyugszik. Ez természetesen ugyanígy és egyaránt vonatkozik a hetedik osztályosokra,

mint azokra a tanulókra, akik más intézményekből kerültek hozzánk. - A más iskolabeliek említésekor Todd Anderson kínosan öszszerezzent, mert találva érezte magát, s arcáról lerítt, mennyire kényelmetlenül érintette az egész felhajtás. - Eme négy oszlop iskolánk ténykedésének foglalata, egyúttal az önök életének alapjává is válhat. - Richard Cameron! - kiáltotta Nolan, mire a zászlóvivő ifjak egyike fölugrott. - Igen, uram! - kiáltotta Cameron, mellette ülő anyja pedig majd szétpukkant a büszkeségtől. - Cameron! Mi a hagyomány? - A hagyomány, rektor úr, az iskolánk, családunk és hazánk iránti odaadó szeretet. A Welton Akadémia hagyományai a legnemesebbek! - Jól van, Mr. Cameron. Cameron merev tartással ült vissza, miközben apja öntelten somolygott. - George Hopkins! Mi a becsület? - A becsület méltóság és kötelességteljesítés! - vágta rá a fiú. - Helyes, Mr. Hopkins. Knox Overstreet! Knox „zászlóvivő” szintén fölállt. - Igen, uram. - Mi a fegyelem? - kérdezte Nolan. - A fegyelem a szülők, a tanárok és a rektor tisztelete. A fegyelemnek belülről kell fakadnia. Knox mosolyogva foglalt helyet, mellette ülő szülei pedig versenyt veregették a vállát. - Köszönöm, Mr. Overstreet. Neil Perry, a díszcsarnok jelöltje!

A fölemelkedő Neil Perry egyenruhájának mellzsebe valósággal tarkállott a teljesítményeit jutalmazó kitűzőktől. A tizenhat éves fiú kötelességtudó arccal meredt a rektorra. - Perry úr, mi a teljesítmény? - A teljesítmény kemény munka eredménye - felelte Perry hangosan, a betanult szöveg lélektelenségével. - A teljesítmény a siker záloga mind az iskolában, mind az életben. - Leült, és mereven nézett az emelvényre. Mellette apja ült megkövült arccal, hallgatagon, mosoly nélkül. Mintha tudomást sem vett volna a fiáról. - Uraim - folytatta Nolan rektor -, Weltonban önök sokkal keményebben fognak dolgozni, mint eddigi életükben valaha. Jutalmul viszont a siker int önök felé, amit mindannyiuktól elvárunk! Ezután más tárgyra tért át. - Portius úr, a mindnyájunk által szeretve tisztelt angoltanár nyugalomba vonult. Megragadom az alkalmat, hogy bemutassam önöknek utódját, Mr. John Keatinget. Ő is ennek az iskolának érdemes diákja volt, és az elmúlt években az igen tekintélyes londoni Chester-iskolában tanított. Mr. Keating, aki a tantestület soraiban ült, könynyed meghajlással nyugtázta a mondottakat. Harmincas évei elején járó, gesztenyeszín hajú, barnaszemű, középtermetű férfi volt - a jelek szerintam olyan átlagember. Noha tekintélyes és művelt benyomást keltett, Neil Perry apja gyanakodva nézte az angol nyelv és irodalom új tanárát. - Évnyitó ünnepségünk záróaktusaként - szólalt

meg ismét a rektor - felkérem Alexander Carmichael urat, Welton legidősebb egykori tanulóját, fáradjon az emelvényre. Hadd jegyezzem meg, hogy évfolyama 1886-ban végzett ... A nézők egy emberként szökkentek talpra. Fergetegesen ünnepelték az aggastyánt, aki büszkén utasította vissza szomszédai segítségét, hiszen magától is föl tud állni! Kínos lassúsággal vánszorgott föl a pódiumra, és néhány szót mormolt, melyekből a közönség mit sem hallott, s ezzel véget is ért a gyűlés. A gyerekek és szüleik kiözönlöttek az iskola hűvös parkjába. Viharvert kőépületek sora és a hagyományos szigor légköre választotta el Weltont a világ többi részétől. Akár a vasárnapi istentisztelet után temploma előtt szemlélődő lelkész a nyájára, tekintett Nolan rektor a búcsúzkodó gyerekekre és szüleikre. Charlie Dalton anyja hátrasöpörte haját a szeméből, s forrón átölelte fiacskáját. Knox Overstreetet apja magához szorította, s miközben végighaladtak a campuson, a fiú a látnivalókat magyarázta. Neil Perry apja mereven állt fiával szemben, és a teljesítménykitűzőket igazgatta. Todd Anderson egy-magában állt, cipője orrával egy kavicsot próbált a földből kikotorni. Szülei egy másik házaspárral fecserésztek, ügyet sem vetve fiukra. Todd elfogódottan bámulta a talajt. Összerezzent, amikor a rektor névtábláját silabizálva hozzálépett. - Ó, Mr. Anderson, nehéz örökséget kell átvennie, fiatalember, hiszen bátyja egyike volt a lejobbjainknak. - Köszönöm, uram - lehelte Todd fogvacogva.

A rektor továbblépett, s megállás nélkül köszöngetett, bólogatott minden irányba. Mikor Mr. Perry-hez és Neil fiához ért, megállt, és kezét a fiú vállára tette. - Nagy dolgokat várunk öntől, Mr. Perry - szólt Neilhez. - Hálásan köszönöm, rektor úr. - Nem fog nekünk csalódást okozni - mondta az apja Nolannak. - Igaz-e, Neil? - Mindent el fogok követni, uram. A rektor a fiú vállára csapott, és továbbvonult. Észrevette, hogy a legkisebbek némelyikének reszket az álla. Mások egyenesen sírva fakadtak, amikor szüleitől - hihetőleg először életükben - búcsút vettek. - Remekül fogod magad érezni, meglátod - mondta mosolyogva egy apa, majd sietősen integetve távozott. - Ne viselkedj dedós módra! - förmedt egy másik apa könnyekben úszó fiára. A szülők lassacskán elszállingóztak. A kocsik a kijárat felé sorjáztak. A fiúk Vermont dús és vadregényes erdeinek kietlen magányában új otthonra leltek a Welton Akadémián. - Haza akarok menni! - hüppögte az egyik fiúcska. Egy nagydiák biztatóan karolta át a kiskölyök vállát, majd a szálláshelyek felé terelte.

- Lassan a testtel, uraim! - kiáltott rá a gyerekekre egy skót kiejtéssel beszélő tanár. Mintegynegyven alsó tagozatos robogott lefelé a lépcsőn, velük szemben pedig tizenöt idősebb diák ballagott fölfelé. - Igenis, Mr. McAllister! - rikkantott az egyik gyerek. - Bocsánat, uram - fűzte hozzá. A tanár a fejét csóválta, aztán hagyta, hadd rohanjanak; éppmost jöhettek ki hálótermükből, és szanaszét szóródtak az iskola területén. Az akadémia tölgyfa burkolatú dísztermét álltákkörül, vagy az ódon bőrhuzatú székeken ücsörögtek. Vártak a sorukra. Némelyek a lépcsőházat fürkészték, ahol az emeleti folyosó egy bizonyos ajtóhoz vezetett. Nemsokára nyílt az a bizonyos ajtó, és öt diákjött libasorban lefelé a lépcsőn. Szürkülő hajú, időstanár csoszogott az ajtóhoz. - Overstreet, Perry, Dalton, Anderson és Came-ron! - szólította őket dr. Hager. - Jöjjenek! Az öt fiú felügetett a lépcsőn. Az odalent várakozók közül ketten érdeklődéssel néztek utánuk. - Ki az új fiú? - kérdezte alig hallhatóan osztálytársától Pitts. - Anderson - súgta vissza Steven Meeks. Ám az öreg Hager csak észrevette, hogy pusmognak egymás között. - Mr. Pitts és Mr. Meeks, egy-egy rossz pont! recsegte szigorúan odafentről. A fiúk lesütötték a szemüket, majd egymásra pillantottak, és Pitts kacsintott. Dr. Hagernak azonban idős kora ellenére sas– szeme volt.

- Újabb rossz pont, Mr. Pitts. - Az imént szólított öt fiú most követte Hagert Nolan rektor irodájába. Menet közben láthatták a rektor feleségét, aki egyszersmind titkárnője is volt. Felsorakoztak egy széksor elé. Mr. Nolannal álltak szemben, aki íróasztala mögött ült, az oldalánvadászkutya. - Isten hozta valamennyiüket, fiúk! Hogy van az édesapja, Mr. Dalton? - Köszönöm, jól - felelte Charlie. - Már beköltöztek az új házba, Mr. Overstreet? - Igen, uram, egy hónappal ezelőtt. Nolan enyhe mosollyal biccentett. - Nagyszerű. Hallottam, milyen szép. - Megsimogatta kutyáját, a szájába dugott valamit, miközben a fiúk türelmetlenül várakoztak. - Mr. Anderson - szólalt meg Nolan. - Mivel maga itt újonc, engedje meg, hogy elmagyarázzam: itt Weltonban bizonyos tanításon kívüli tevékenységi területetérdem és kívánság szerint osztok szét. - Éles pillantást vetett rá. - Ezeket a tevékenységeket azonban éppoly komolyan kell venni. Igaz, fiúk?! - Igenis, uram! - felelték a többiek kórusban. - Aki nem jön el a megbeszélt összejövetelekre, büntetést, azaz rossz pontot kap. Lássuk csak, Mr.Dalton: az iskolai újság szerkesztése, futball, evezésés a service. Mr. Overstreet: Welton-közösség, iskolaiújság és a hajdani diákok leszármazottainak klubja. Mr. Perry: a Welton-közösség jelöltjei, kémia szakkör, matematika szakkör, iskolai évkönyv és futball. Mr. Cameron: a Welton-közösség jelöltjei, vita11

klub, evezés, service, jogi ügyek, tiszteletbeli tanácsos. - Köszönöm, uram - mondta Cameron. - Mr. Anderson, a balincresti bizonyítványa alapján: futball, iskolai évkönyv, service. Van még valami megbeszélnivalónk? Todd csak állt és hallgatott. Szeretett volna valamit mondani, de nem jött ki hang a torkán. - Beszéljen, Mr. Anderson! - biztatta Nolan. - Én... inkább... evezni szeretnék... uram - nyögte ki Todd alig hallhatóan. Egész testében reszketett. - Azt mondta, evezni? De hiszen itt az áll a balincresti bizonyítványában, hogy maga futballozott! Todd megint csak megpróbált valamit kinyögni: - Ez... ez igaz... de - suttogta. Izzadságcsöppekjelentek meg a homlokán, olyan erővel tördelte a kezét, hogy az ujjpercei elfehéredtek. A többiek rámeredtek. Todd alig tudta leküzdeni könnyeit. - Örömmel fog maga futballozni is, Anderson. Rendben van, fiúk. Leléphetnek! És már masíroztak is kifelé. Todd fehér volt, mint a fal. Az ajtó előtt dr. Hager már szólította is a következő öt nevet. Ahogy a campuson keresztül a diákszállás felé baktattak, odalépett Toddhoz Neil Perry, és kezet nyújtott neki. - Úgy hallottam, szobatársak leszünk - mondta. Neil Perry vagyok. - Todd Anderson - válaszolta halkan a másik. Elfogódottan hallgatva haladtak tovább. - Miért jöttél el Balincrestből? - kérdezte Neil. 12

- A bátyám is ide járt. Neil a fejét csóválta. - Ja úgy, akkor te vagy az Anderson. Todd vállat vont, és sóhajtott. - Eredetileg a szüleim azt szerették volna, ha végig ide járok, de nem voltak elég jók a jegyeim. Először Balincrestbe kellett mennem, hogy javítsak. - Na, legalább megvolt a vigaszdíj - nevetett fel Neil. - Holtbiztos, hogy itt nem fog neked tetszeni. - Már most sem tetszik - mondta Todd. Beléptek a diákszállás előcsarnokába, ahol zavar honolt: diákok, kofferek, párnák, írógépek és lemezjátszók között bukdácsoltak. A terem túlsó végében valami mindenesféle egy rakás holmira vigyázott, amelyekért még nem jöttek. Todd és Neil keresgélni kezdték ingóságaikat. Neil egyből kiszúrta a magáét, és szobájuk felkutatására indult. - O, édes otthon! - röhögött fel, ahogy az apró szobácskába lépett. Éppen csak elfért benne két ágy, két szekrény és két íróasztal. Az egyik ágyra hajította a cuccot. Cameron dugta be a fejét. - Hallom, egy szobába kerültél az új sráccal. Állítólag valami nagymenő. Hirtelen visszahúzódott. - O, pardon! Todd lépett be. Cameron sürgősen elhúzta a csíkot. Todd rádobta a holmiját a másik ágyra, és elkezdett kipakolni. - Ne hallgass Cameronra! - vetette oda Neil. -Süket 13

szöveget nyom mindig. Todd vállat vont. Később felbukkant még a szobában Knox Overstreet, Charlie Dalton és Steven Meeks. - Hé, Perry - mondta Charlie igaz, hogy valami nyári tanfolyamon vettél részt? - Igen, kémiából... Apám szerint még javítanom kellene belőle. - Szuper - csillant fel Charlie -, Meeks latinból, én meg angolból nem vagyok éppen egy zéró, mi lenne, ha összedolgoznánk, valami tanulókört alakítanánk? - Oké, de már Cameronnak is megígértem... Ha nincs kifogásod, vegyük be őt is. - Miért, ő mihez ért? - gúnyolódott Charlie. -Talán nyaljuk a seggét a rohadt strébernek? - Hé - bökte meg Neil -, a szobatársadról beszélsz. - Tehetek én róla?! - dohogott a másik. Míg a többiek heccelődtek, Todd csak pakolt tovább. Steven Meeks lépett hozzá. - Szia, azt hiszem, még nem ismerjük egymást. A nevem Meeks. Az újonc félénken nyújtott kezet. - Todd Anderson. Most Knox és Charlie jöttek oda, és szintén kezet ráztak. - Charlie Dalton. - Knox Overstreet. Todd udvariasan adta a kezét. - Todd bátyja volt Jeffrey Anderson - fűzte hozzá Neil. Charlie most alaposabban szemügyre vette a fiút, s 14

némi hasonlóságot fedezett fel. - Hát persze. Évfolyamelső volt, ő tartotta a búcsúbeszédet... Todd bólintott. - Hát akkor, Isten hozott a pokol fenekén! - röhécselt Meeks. - Csak azért hízeleg, hogy segítsek neki latinból. Charlie pedig folytatta: - Meg angolból... - Meeks vigyorgott - megtrigo... Ekkor kopogtak. - Bújj be! - kurjantott Neil. Ám ezúttal nem valamelyik diáktárs volt. - Apa - hebegte Neil, és elsápadt. - Azt hittem, már elutaztál! A fiúk felugrottak. - Mr. Perry - mondták szinte egyszerre. - Maradjatok csak ülve - mondta Neil édesapja, és energikus léptekkel jött be a szobába. – Hogy vagytok? - Köszönjük, uram, jól - felelték. Mr. Perry most már közvetlenül Neil előtt állt, aki feszengve toporgott. - Úgy hallom, fiam, túl sok tanterven kívüli tevékenységet vállaltál - közölte. - Beszéltem Mr.Nolannal, és egyetért azzal, hogy az iskolai évkönyv szerkesztésében csak jövőre veszel részt. -És már indult is az ajtó felé. - De apa - kiáltott utána Neil -, én lettem a főszerkesztő helyettese! - Sajnálom, fiam - felelte mereven a férfi. - De apa, ez így nem tisztességes. Én... Neil elhallgatott a mondat közepén. Az apja sötét

pillantást vetett rá, majd egyetlen mozdulattaljelezte a fiúnak, hogy kövesse kifelé. - Bizonyára megbocsátanak egy pillanatra... fordult a többiekhez udvariasan. Majd Neil mögélépett, és becsukta az ajtót. Perry úr szikrázó szemmel förmedt rá a fiára: - Ellentmondasz nekem mások előtt?! Elő ne forduljon még egyszer! - De apa - Neil szinte megdermedt nem is mondtam neked ellent... - Majd ha befejezted az orvosi egyetemet, és a magad lábára állsz, azt csinálsz, amit akarsz! Addig én döntök! Neil lesütötte a szemét. - Igen... bocsáss meg! - Ugye tudod, milyen fontos ez édesanyád számára is? - fűzte hozzá Perry úr. - Igenis, apám. - Neil ott állt az apja előtt, és szinte megnémult. Ezzel a bűntudatkeltéssel apja mindig elérte, hogy visszakozzon. - Hát... ismersz. Mindig egy kicsit túlvállalom magam. - Rendben van, fiam. Ha szükséged van valamire, hívjál fel! - Azzal tovább nem vesztegetve a szót, sarkon fordult és távozott. Neil csalódottan,sőt dühösen nézett utána. Miért hagyja magát mind-untalan sarokba szorítani?! Visszatért a szobába. A fiúk úgy tettek, minthasemmi sem történt volna. Mindenki arra várt, hogy majd a másik mond valamit. Végül is Charlie törtemeg a csendet. 16

- Miért nem hagyja, hogy azt csináld, ami takarsz? - És miért nem mersz ellenszegülni? - kérdezte Knox. - Ennél rosszabb már úgysem lehetne. Neil tekintete végigsiklott társain. - Úgy tesztek, mintha ti szembeszegülhetnétek a szüléitekkel - mondta gúnyosan -, ti jövendőbeli ügyvédek, bankárok! - Most a társai bámulták a padlót. Neil ingerülten rohangált fel-alá a szobában, letépte blézeréről az elmúlt év folyamán szerzett jelvényt, és bosszúsan odavágta az íróasztalra. - Na, álljon meg a menet! - mondta Knox Neillel szemben állva. - Én azért nem hagyom a szüleimnek, hogy hülyére vegyenek! Neil felkacagott. - Dehogyis, csak szépen megteszel nekik mindent. Egyszer majd úgyis belépsz az öregúr cégébe, olyan igaz, mint ahogy itt állok. - Aztán Charlie-hoz fordult, aki épp az ő ágyán heverészett: - Te meg addig körmölöd a váltókat, hitelleveleket, amíg a csuklód belefájdul! - Oké - nyögte megadóan Charlie -, nekem is épp elégszer gyűlik meg velük a bajom... csak éppen... - Hát, ha ti is torkig vagytok velük, akkor legalább ne adjátok nekem itt a bankot, hova tegyem az őseimet! - háborgott Neil. - Világos? - Mint a vakablak - sóhajtotta Knox -, és most mihez kezdesz? - Nincs választásom. Lemondok az évkönyvről. - Hát ez aztán igazán nem okozna nekem álmatlan éjszakát - heherészett Meeks. - Csupa olyan ürge

17

bugólkodik az évkönyvön, akik Nolannál akarnak bevágódni. Neil most becsapta a koffer fedelét, és elzuhant az ágyon. - Gondolod, hogy engem annyira érdekel? - Kezét a párna alá fúrta, csak feküdt némán, mereven bámulva a mennyezetet. Mindenki nyomott hangulatban téblábolt. Sejtették, milyen rohadt kedélyállapotban van mostNeil. „Kivételesen” Charlie dobta be magát: - Nem tudom, mit mondjak, de nekem a latin igeragozást kell gyakorolnom. Nyolckor az én szobámban, oké? - Jó - morogta Neil. - Te is jöhetsz, Todd - ajánlotta föl Charlie. - Kösz - biccentett Anderson. Mihelyt elvonultak, Neil felállt, felvette az elhajított jelvényt, Todd meg tovább csomagolt. Szülei bekeretezett fényképét húzta elő, amelyen karjuk idősebb fiuk vállán nyugodott, nyilván ő volt Todd hírneves bátyja, Jeffrey. Neil megfigyelte, hogy szobatársa szinte távol tartja magát az együttestől a fotón, mint aki nem is tartozik egészen közéjük. Most bőrből készült, gravírozott írószerkészletet rakott ki íróasztalára. Neil visszahanyatlott párnájára. - Mi a véleményed az apámról? - kérdezte üres arccal. - Még mindig különb, mint az enyém... - motyogta maga elé Todd. - Tessék? - hüledezett Neil. ' 18

- Semmi... - Ide figyelj, Todd, ha akarod vinni valamire, először is hangosabban beszélj! Lehet, hogy a mennyország a lelki szegényeké, de a Harvardra nem jutnak be, annyi szent. - Todd biccentett, épp egy állig gombolt fehér inget hajtogatott össze. Beszéd közben Neil a „teljesítmény” jelvénnyel hadonászott. - Rohadt alak! - kiáltotta hirtelen, és a tű fémcsúcsa belefúródott hüvelykujjába úgy, hogy vérezni kezdett. Todd összerezzent. Neil érdeklődéssel nézegette a vért. Aztán kihúzta a tűt, és a falhoz vágta.

19

4. FEJEZET

Tiszta, világos éggel köszöntött rájuk az első iskolanap. A hetedikes fiúk a tusolóba siettek, majd futólépésben jöttek is kifelé, rekordsebességgel öltözködtek. Neil az arcába paskolta a hideg vizet. - Ezek a kis pisisek mindjárt összecsinálják magukat! - vihogta. - Én is így vagyok vele - vallotta meg Todd. - Ne majrézz, öregfiú! - lökte őt oldalba. - Azelső iskolanap ugyan elviselhetetlen, de aztán majd jön a többi! Majdcsak túléljük... Mihelyt elkészültek, rohantak a kémiai laborépülete felé. - Bárcsak korábban magamhoz tértem volna nyögdécselt Neil. - Most korog a gyomrom reggeli nélkül. - Nekem is - vetette oda Todd. Beléptek a laborba. Knox, Charlie, Cameron és Meeks már ott volt több ismeretlen fiú társaságában. A terem bejárat felőli oldalán egy kopaszodó homlokú, szemüveges tanár vaskos könyveket osztogatott. - A szövegben található feladatokhoz – közölte szigorúan - az ajánlólistáról mindenki választhat három kísérletet, minden ötödik héten számadást kell adniuk a kísérletek eredményéről. Az első lecke végén lévő húsz feladatot holnapig nézzék át! Amikor Charlie ezt meghallotta, és belenézett a könyvbe, kiguvadt a szeme. Hitetlenül pislogott Knox Overstreetre, mindketten kétségbeesetten rázták a fejüket. 20

Todd volt szemlátomást az egyetlen, akit sem a tanár módszere, sem a töméntelen feladat nem nyugtalanított. A tanár még mindig nyomta a sódert. Ám a diákok, mihelyt elhangzott „az első 20 feladat” című kitétel, már rá se hederítettek. Végre megszólalt a csengő, s a labort szinte mindenki Mr. McAllister tantermére váltotta fel. Valószínűleg McAllister volt a világtörténelem egyetlen skót kiejtéssel beszélő latintanára. Azonnal rátért a tárgyra, nem vesztegette az időt. Kiosztotta a könyveket, és már beszélt is: - A főnevek deklinációjával kezdjük. Agricola, agricolae, agricolae, agricolam, agricola... - a skót tanár körbevándorolt a teremben, és csak hajtogatta a magáét. A diákok igyekeztek követni... Miután ez negyven percen át így ment, McAllister megpihent, és az osztályhoz fordult. - Holnap majd meglátjuk, megtanulták-e eme főnevek ragozását, uraim. Tehát tisztában vannak vele, mi a feladat. Általános sóhaj hömpölygött végig a temen. Mielőtt még McAllister a második menettel próbálkozhatott volna, megmentette őket a csengő. - Hát ez megbuggyant! - tört ki Charlie-ból. -Az életben nem birkózom meg vele, nemhogy holnapig! - Rá se ránts! - vágta hátba Meeks. - Srácok, ma este összeülünk, és megmagyarázom, hogy mi az egész lényege. De most indíts, különben lekéssüka matekot. Dr. Hager osztályában matematikai ábrák díszítették a falakat. A tankönyvek már mindenkinek az aszta21

lán voltak. - A trigonometria tanulmányozása abszolút pontosságot követel - közölte dr. Hager. - Aki nem készít el egy házi feladatot, annak az év végi osztályzatából levonatik egy pont. Hadd kössem máris a lelkükre, hogy ezzel kapcsolatban ne akarják az idegeimet próbára tenni... Önkéntes jelentkezőt kérek, aki elmagyarázza, mi a koszinusz? Richard Cameron felállt, és már zsolozsmázta: - A szinusz, a koszinusz, a szög, az ív... Ha az alfaszöget mérjük, akkor... Dr. Hager egész óra alatt kérdésekkel bombázta az osztályt, no persze matematikából. A diák felállt, leült, felelt, illetőleg szigorú rendreutasítást kapott az elkövetett hibáért. Akár a robotok. Egy örökkévalóságig tartott, amíg csöngettek. - Hála istennek! - nyögött fel Todd, miközben elrakodta a könyveit. - A vége felé úgy éreztem, egy perccel sem bírom már tovább. - Elviselhető az öreg Hager - vigasztalta Meeks. Ha egyszer belelendülsz, sikerül lépést tartanod, már meg se kottyan. - Csak éppen már vagy hat lépéssel maradtam el... - panaszkodott Todd, miközben a következőórára ballagtak. Átvonszolták cuccaikat az angol-terembe, az asztalra hajították a könyveket, lehuppantak a székre. Előttük ült az új angoltanár. Inget és nyakkendőt viselt, de nem volt rajta zakó. Kinézett az ablakon. A fiúk leültek és vártak. Hálásak voltak, hogy legalább néhány másodpercig kiheverhetik az elmúlt órák feszültségét. De Keating továbbra is csak kibámult az 22

ablakon. A fiúk türelmetlenségük jeléül csoszogni kezdtek a pad alatt. Keating végre felállt, kezébe vett egy vonalzót, és föl-alá bóklászott a padsorok között. Majd elidőzött az egyik fiú mellett, figyelte az arcát. Az meg belevörösödött. - Nem akarok tőled semmit, ne izgulj -, fordult hozzá barátságosan. A tanár továbbsétált, és menet közben szemügyre vette az arcokat. - Bizony, bizony - mondta, amikor Todd Andersont vizslatta. - Bizony... - mondta újra Neil Perry mellett. - Hohó! - szabad kezével a vonalzóra csapott, majd erőteljes léptekkel a katedra felé indult. Idomítható ifjú agyvelők! - kurjantotta, tekintete átsiklott az osztály felett, és elhajította a vonalzót. Váratlan mozdulattal felugrott a tanári asztalra, és onnét nézegette az osztályt. - „Kapitányom, ó, kapitány!” - szavalta teljes gőzzel, és körülvizslatott megint. - No, ki tudja, kitől való ez az idézet? Ki tudja? Senki? - Átható pillantást vetett a társaságra. Senki sem emelte fel a kezét. Mindenki hallgatott. - Ezt, fiúk, egy WaltWhitman nevű költő írta, méghozzá Abraham Lincolnhoz intézve szavait - közölte türelmesen. - Szólíthatnak a jövőben Mr. Keatingnek, de a bátrabbak mondhatják azt is: „Kapitányom, ó, kapitány!” Leugrott az asztalról, és folytatta vándorútját a padsorok között. - Jobb, ha tőlem tudják (amúgy se hallgassanak so23

ha semmilyen szóbeszédre), való igaz, hogy fényévekkel ezelőtt eme műintézményben koptattam a padot magam is, bár akkor még nem rendelkeztem azzal a személyes kisugárzással, mint ma. Ha bárkinek netán az az ötlete támadna, hogy utánozzon, az nem fog ártani az angol osztályzatának. Hozzák ide a tankönyveiket, ott vannak valahol hátul, uraim, aztán fáradjanak át a díszterembe. A vonalzójával az ajtó felé mutatott és kiment. A tanulók meg se moccantak. Nem értették, mi a teendő. - Szerintem kövessük - szólalt meg Neil, és elindult az osztály élén. Ki-ki fölkapta a könyvét, fölmarkolták a többi cuccot is, és átmentek a Welton Akadémia tölgyfa burkolatú dísztermébe, ahol nemrég Nolan rektor tartott beszédet. Amikor a diákok beszállingóztak, Keating körbejárt a termen, s nézegette a falakon a részint amúlt századból származó elfakult tablókat. A vitrinek polcain mindenféle dicsőséges emlékplakettek, jelvények, serlegek díszelegtek. Egy idő múlva Keating érzékelte, hogy mindenki elfoglalta helyét. Most feléjük fordult. Az osztálynévsorra pillantott. - Mr. Pitts! - szólította. - Picit ügyefogyott név... Álljon fel, Pitts! - A fiú felállt. - Üsse fel a szöveggyűjtemény 542. oldalát, és olvassa az első versszakot! Pitts ide-oda lapozgatott. - „A szüzekhez, az időnek múlatásáról”? - kérdezte meghökkenve. 24

A többiek prüszköltek a visszafojtott röhögéstől. - Igen, erre gondoltam - erősítette meg a tanár. Pitts a torkát köszörülte, majd olvasta: Szakajtsd a rózsa bimbaját, élvezd, amit a perc ad, a virág ma mosolyog rád, holnap már holttá hervad. A fiú abbahagyta az olvasást. Keating megismételte: - „Élvezd, amit a perc ad” - erre az érzésre a latin kifejezés így hangzik: carpe diem. Ki tudja, mit jelent ez szó szerint? - Carpe diem - szólalt meg a latin ász, Meeks. Ragadd meg a napot! - Úgy van, Mr...? - Meeks. - Ragadd meg a napot! - mondta még egyszer Keating. - Vajon miért írta ezt a költő? - Mert sietős volt a dolga! - nyögte be valaki a háttérben. A többiek vihogtak. - Nem, szó se róla! Hanem mert kukaceledel vagyunk, fiúk! - harsogta Keating. - Mert csak meglehetősen korlátozott számú tavaszt, nyarat és őszt érünk meg. Alig hihető, de egy napon egyszer csak már nem is lélegzünk, kihűlünk, meghalunk! Drámai szünetet tartott: - Tápászkodjanak csak föl - unszolta az ifjúságot -, és próbáljanak ezeknek a fiataloknak az arcáról olvani, akik hatvan-hetven évvel ezelőtt idejártak. Ne féljenek! Nézzék meg őket alaposabban! A fiúk közelebb mentek, tűnődve nézegették a díszterem falain függő tablókon látható fotókat. Hamvas arcok, bizakodó tekintetek meredtek rájuk a múlt25

ból. - Nem is olyan nagy a különbség, igaz? Szemükből éppúgy ragyog a jövőben való bizakodás, mint a magukéból. Úgy képzelik, csodálatos dolgokra képesek, akárcsak maguk, fiúk! Hová tűntek a mosolygó arcok? Mivé lett a nagy remény? Elkomorodva, tűnődő ábrázattal vették szemügyre a kamaszok a fényképeket. Keating heves mozdulatokkal mutogatott a tablókra. - Vajon a legtöbben nem vártak-e túl sokáig, amikor már késő lett, hogy szemernyit is megvalósítsanak abból, amire képesek voltak? Hajszolták a mindenható bálványt, a pénzt, a sikert... s nem árulták-e így el az álmaikat? Ezeknek az uraknak a többsége ma alulról szagolja az ibolyát! De ha mégközelebb lépnek, fiúk, hallhatják a suttogásukat. Tessék! Lépjenek közelebb! biztatta őket a tanár. Hegyezzék a fülüket! Rajta! Hallják? - A legtöbben elnémultak, némelyek a fényképekre tapasztották a fülüket. - Carpe diem - susogta Keating. Ragadd meg a napot! Csinálj valami rendkívülit az életedből! Todd, Neil, Knox, Charlie, Cameron, Meeks, Pitts meg a többiek gondolataikba süppedve merengtek a látottakon, hallottakon mindaddig, amíg a csengő meg nem zavarta őket. - Fura alak - hümmögte Pitts. - Végre valami más! - mondta felvillanyozva Neil. - Kísérteties - suttogta Knox, és enyhén megborzongott, ahogy elhagyta a termet. - Vajon ebből is dolgozatot írat? - szólalt meg 26

Cameron bizonytalankodva. - Ugyan már, te lökött - nevetett Charlie -, hát tényleg nem fogtál fel egy szót sem? Ebéd után a tornaterembe vonultak, következett az elkerülhetetlen sportfoglalkozás. - Oké, uraim - ordította a tornatanár lássuk, mit lehet még kihozni töppedt testükből... Futás, indíts, körbe! Minden egyes kör után megállás, mérjék a pulzusukat! Ha nem találnák, majd segítek! Az ifjúság sóhajtozott, aztán futásnak eredtek. A tornaterem végtelen hosszúnak tűnt. A tanár önlégült mosollyal a falnak dőlt, és figyelte a szuszogó kamaszokat. - Legalább megszabadulnak fölösleges zsírpárnáiktól... és most tapintsák a pulzust! Majd kiosztott néhány dicséretet is: - Jó a stílusa, Overstreet! Szépen fut. Knox a következő körben mosolyogva intett vissza a tanárnak. Senki sem képzelte, hogy kibírja az óra végéig. - Félhulla vagyok - lihegte Pitts később a tusolóban. - Miért nem vezet a dög egy katonai kiképzőtábort?! - Ugyan már, Pitts - vihogott Cameron -, ne félj, nem árt meg! - Könnyen beszélsz! - kiáltott vissza a víz alól Pitts. - Téged észre sem vett az ürge! - Ebben a minutumban a tanár ügetett át a zuhanyozón, Pitts gyorsan a fal felé fordult. - Na, és mi lesz a tanulókörrel?! - ordított Meeks a zuhany alól. - Vacsora után! 27

- Lubickolunk a boldogságban! – kurjongattak többen. - Emelje fel a szappant, Harrison! – rendelkezett a tanár. - Maga ott... Iparkodjanak a törülközéssel! - Sajnálom, Meeks - mondta Knox -, ma este Danburryék hívtak meg vacsorára. - Ki az a Danburry? - érdeklődött Pitts. Cameron füttyentett. - Patinás család... Hogy kerülsz oda? Knox vállat vont. - Az apám ismerősei. Nyilván kilencven és a halál között... - Öregem, minden jobb, mint ez a patkányeledel röhögött Neil -, amit velünk akarnak itt megetetni. - Egyetértek! - dörögte Charlie. A fiúk behajították sportszereiket a rekeszbe, és már tolongtak kifelé. Todd némán és komótosan húzta a zokniját. - Most mire gondolsz? - telepedett mellé Neil. - Nem fontos - rázta a fejét Todd. - Eljössz este a tankörbe? - kérdezte szobatársa. Todd elmosolyodott. - Nem, kösz... én... azt hiszem, inkább történelemmel foglalkozom. - Még meggondolhatod - vetette oda Neil, hóna alá csapta könyveit, és kiment a sportcsarnokból. Todd ismét a semmibe révedt. Fölhúzta a cipőjét, fogta a táskáját, és a diákszállásra baktatott. A távolban megpillantotta a vérvörös napot, ahogy a hatalmas gyepterületet körülölelő fák zöld kontúrja 28

mögé süllyed. - Milyen hatalmas - sóhajtotta a fiú -, és mégis, mennyire szűknek érzem. A diákszállás előcsarnokán áthaladva rámosolygott néhány arra járóra, aztán bement a szobájába, és gyorsan magára zárta az ajtót. Íróasztalára tette a könyveit, megint felsóhajtott és letelepedett. „El se tudom képzelni, hogy mindezt meg kell tanulnom” - keze végigsiklott a kupac könyvön,aztán felütötte a történelemkönyvet, kezébe vett egy jegyzetblokkot, és rámeredt az üres papírra:Szórakozottan írogatta az öles betűket: RAGADD MEG A NAPOT! - Ragadd meg a napot? – kérdezte hangosan önmagától. - De hogyan? - Újra sóhajtott, letépte a blokkról a lapot, és a papírkosárba hajította. Tovább lapozott a történelemkönyvben, míg egy bizonyos helyen végre elmerült a szövegben. - Elkészült, Overstreet? - lépett be a díszterembe dr. Hager, ahol Knox megint a hajdani Welton-diákok arcmását tanulmányozta. - Igen, uram - felelte. - Köszönöm, uram. – Majd követte a tanárt az iskola furgonjához, amely az épület előtt várt rá. Az alkonyat megszelídítette a vermonti ősz lángoló színeit. - Milyen szép, amikor így ősszel a levelek rőtarany színben pompáznak, ugye, dr. Hager? lelkendezett Knox. - Tessék? Hogy rőt? Vagy arany? Hogy mondta? morogta az öregúr, miközben az autót az előkelő Danburry család tágas vidéki házához vezette. - Köszönöm a kíséretet, tanár úr - mosolygottKnox. - Danburryék megígérték, hogy majd hazavisznek. 29

- De legkésőbb kilenc óráig, fiam - mondta a tanár ünnepélyesen. - Igen, uram. - Knox sarkon fordult, és a gyarmati stílusban épült nagy fehér ház ajtajához ment, s megnyomta a csengőt. Csinos, fiatal lány nyitottajtót kurta teniszszoknyában. Alig lehetett idősebb, mint ő. - Hello! - üdvözölte a lány mosolyogva. Kék szeme ráragyogott. Knox alig tudott magához térni a csodálkozástól. - Jó... igen, hello! - nyögte ki végül. - Chethez jöttél? - kérdezte. A fiú csak bámult. Nem tehetett róla, kénytelen volt tetőtől talpig végig mustrálni a lányt. Arányos alakja volt. - Chetet keresed? - ismételte meg nevetve. Középkorú asszony dugta ki a fejét a lány mellett az ajtón. - Mrs. Danburry? - hebegte Knox. Az asszony mosolygott. - Már vártunk, Knox. Gyere be! - A lány már a ház széles belső lépcsőjénél tartott. Knox Mrs. Danburry után ügetett, ám pillantása a lányt követte, aki kettesével véve a lépcsőfokokat rohant fölfelé. Az asszony faburkolatú könyvtárszobába vezette. - Joe - fordult egy negyvenesforma, elegánsanöltözött férfihoz. - Megjött Knox. A férfi kezet nyújtott, és barátságosan mosolygott. - Örülök, hogy megismerlek. Kerülj beljebb! JoeDanburry a nevem. - Én is nagyon örülök - vigyorgott Knox. Nehezére 30

esett, hogy ne pislogjon a lépcső felé. - Szakasztott az apja - közölte a férfi, majd egypohár szódával kínálta a fiút. - Hogy van az öreg? - Kitűnően - biztosította Knox. - Épp egy nagy pert vitt a General Motors képviseletében. Joe felkacagott. - No, bizonyára sokra viszed te is. Nem esik meszsze az alma a fájától, igaz?! Ismered már Virginiát, a lányunkat? - Ó, ő a lányuk? - csillant fel Knox szeme, és a lépcső felé mutatott. Ekkor rokonszenves, de átlagos küllemű, tizenöt év körüli lány került elő. A szoba túlsó sarkában,a padlón ülve olvasott. Szanaszét hevertek a könyvei, füzetei, teleírt jegyzetlapokkal. - Köszönj, Virginia! - szólította az apja. - Ginny vagyok - fordult a lány Knox felé. -Szia! mosolyodon el félénken. - Szia! - Knox futó pillantást vetett rá. Aztán tekintete ismét a karcsú lábszárra tapadt, amely még mindig látható volt a lépcső tetején. Valaki krákogott a másik irányból, a fiú elfogódottan fordult vissza Ginny felé. - Foglalj helyet, barátom! - mondta Mr. Danburry, és egy kényelmes bőrfotelre mutatott. - Mesélt már apád arról a perről, amit közösen irányítottunk? - Tessék? - kérdezte Knox kissé szórakozottan. Most a teniszszoknyás lány egy izompacsirta kíséretében lépdelt a lépcsőn lefelé. - Nem mesélt róla neked? - kérdezte Mr. Danburry nevetve. - Nem, arról nem - Knox képtelen volt levenni pil31

lantását arról a lányról. Épp akkor jelent meg a küszöbön egy fiatalember társaságában, amikor Mr. Danburry belekezdett a történetbe. - Kutyaszorítóban voltunk, annyi szent – idézte emlékeit az ügyvéd. - Szinte biztosra vettem, hogy elveszítem az addigi legjelentősebb ügyemet. Akkor odajön hozzám apád, és kijelenti: ő egyezségre tudna jutni, feltéve, ha átengedem neki az ügyfél által felajánlott teljes honoráriumot! Az átokfajzat! - Térdét csapkodta. - No, és mit gondolsz, mit csináltam? - Tessék? Mit? - kérdezte Knox. - Átengedtem neki! - rikkantotta a férfi. Úgy kétségbe voltam esve, hogy átadtam neki az összeget! Knox igyekezett követni Danburry úr hisztérikus kitöréseit. Ám tekintete ismét az ajtóban álló párocskára esett. - Apa - vetette oda a fiatalember -, elvihetem a Buickot? - Miért nem mégy a saját autóddal? – kérdezte a férfi. - És egyáltalán, Chet, miféle viselkedés ez? Ez a fiam, Chet, ez pedig a barátnője, Chris Noel. Bemutatom Knox Overstreetet. - Már ismerjük egymást - rebegte Knox, és rámeredt Chrisre. - Aránylag. - Igaz - mosolygott Chris. - Hello! - mondta Chet méla közönnyel. Mrs. Danburry felállt. - Bocsássatok meg, de utána nézek a vacsorának. - Figyelj, apa, miért csinálsz mindig akkora ügyet abból a kocsiból? - kérdezte Chet. - Mert mióta megkaptad ajándékba a sportkocsit, 32

azóta egyfolytában az enyémet követeled. - Chris mamáját jobban megnyugtatja, ha nagy kocsival járunk, biztonságosabb. Igaz, Chris? – Chet sokatmondóan mosolygott a lányra, az meg elvörösödött. - Hagyd már, Chet, jó lesz így is - mondta. - Nincs jól... Ide süss, apa, ma este nincs szükséged a Buickra, miért ne vihetném el? Miközben az előszobában tovább folyt az alkudzás, Knox, Ginny és Chris zavartan álldogáltak a könyvtárszobában. - Öö, izé, hová is jártok iskolába? - törte meg a csendet Knox. - Ridgeway Közép - felelte Chris. - És mi a helyzet nálatok, Henley Hallban, Gin? - Elmegy - közölte szűkszavúan Ginny. - Ez a ti testvériskolátok, ugye? - kérdezte Knoxra pillantva. - Úgyszólván. - Tényleg, Ginny, játszol te is a színdarabban? - érdeklődött a lány, majd hogy Knox is értse: - a Szentivánéji álmot adják elő Henley Hallban. Ginny vállat vont. - Talán. - Öö... és hogyan ismerkedtél meg Chettel? tudakolta a fiú. Mindkét lány döbbenten nézte. -Úgy értem, öö... - dadogott. - Chet a ridgewayi focicsapat tagja, én meg a lányok szurkolótáborát vezetem - magyarázta Chris. - Régebben Weltonba járt, de elhúzták. – Most Ginnyhez fordult: - Próbáld meg, Gin, biztosan akadna számodra is testre szabott szerep! 33

Chet jelent meg az ajtóban. Ginny lesütötte a szemét. - Megvan a kocsi, Chris. Induljunk! - Örülök, hogy megismerkedtünk mosolygottmegint Chris. - Szia, Gin! - Aztán kéz a kézben el-indultak Chettel. Némi nehézség árán Knoxnak is sikerült kinyögnie: - Én is örülök. - Talán üljünk le, amíg elkészül a vacsora - ajánlotta Gin. Ismét zavart csend következett. – Chet csak azért akart a Buickkal menni, hogy valahol... parkolhassanak - avatta bizalmába a lány elvörösödve a fiút. Valahogy nem jutott eszébe megfelelőbb kifejezés. Az ablakon keresztül még látta Knox, ahogy Chris és Chet beszállnak a Buickba, és odabent hosszú, bensőséges csókot váltanak. Elfogta a sárga irigység. Két óra múlva Knox betámolygott a kolesz társalgójába, ahol Neil, Meeks, Cameron, Charlie ésPitts épp a matekot vesézte. Majd Meeks és Pittselvonult detektoros rádiót építeni. Knox az egyikfotelba zuhant. - Milyen volt a kaja? - kérdezte Charlie. - Úgynézel ki, mint egy bombatámadás után... Na mégis, mi volt? Patkányeledel? - Rémes volt! - siránkozott Knox. - Rettenetes. Megismerkedtem a legszebb lánnyal, aki valaha is a világra született! Neil odaugrott hozzá. - Megőrültél? Mi van ebben olyan rettenetes? - Az, hogy gyakorlatilag már eljegyezte Chet Danburry - sóhajtotta Knox. - Ő pedig maga Mr. Superman. 34

- Hát ez pech! - jegyezte meg Pitts. - Pech? Ez egy ógörög tragédia! - kiáltott felKnox. - Miért kell neki egy fafejhez mennie? - A bomba csajok mindig a fafejekre hajtanak állapította meg Pitts szenvtelenül. – Közismert dolog. Szállj le róla! Süppedj el inkább a trigonometriában, itt a tizenkettedik példa... az legalább megoldható. - De hát nem tudom elfelejteni, Pitts! És a matekkal most végképp nem bírok foglalkozni! Meeks felnyerített: - Miért ne tudnál? Mostanáig is azt csináltad: két pont között kerested a legrövidebb utat. Mi másez, mint trigonometria?! - Ez gyenge eresztés volt, Meeks! - hurrogta le Cameron. Meeks zavartan vigyorgott. Knox föl-alá szaladgált a szobában. - Úgy gondoljátok, tényleg felejtsem el? - torpant meg váratlanul, és társaira meredt. - Talán van más választásod? - tárta szét a karját Pitts. Knox térdre esett Pitts előtt, mint aki szerelmi vallomást akar tenni. - Csakis te, Pittsie! - esedezett sóhajtozva hozzá. Pitts eltaszította magától, Knox egy karosszékben kötött ki. - Na, srácok, mára elég legyen! - szólalt meg Meeks. - Befejeztük a tanulókört. - A holnapi nap majd meghozza az újabb feladatokat, ne izguljatok. - Te ide figyelj, mi van Todddal, miért nem jött? kérdezte Cameron, miközben összeszedegette a 35

könyveit. - Azt mondta, történelmet kell tanulnia - felelte Neil. - Gyere már, Knox! - paskolta meg a nyúlánk fiú vállát Cameron. - Majdcsak valahogy túléled azta cicamicát! Vagy talán eszedbe jut valami, amivel felcsigázhatnád az érdeklődését. Ne felejtsd el: Ragadd meg a napot! Knox elmosolyodott, és társai után eredt. Másnap reggel John Keating íróasztalánál ült a tanteremben. Szemlátomást csöndes, komoly hangulatban volt. - Fiúk - szólalt meg, amikor becsöngettek. - Üssék fel Pritchard könyvének előszavát a 12. oldalon! - Mr. Perry - szólította fel Neilt -, lenne olyan szíves A költészet értelmezéséről című első fejezetet felolvasni? Az osztály is rátalált a megadott oldalra, és szemükkel némán követték a szöveget, Neil pedig hangosan olvasta: - „Dr. J. Evans Pritchard: A költészet értelmezéséről. A költészet teljes megértéséhez először is a versformákat, a rímképleteket és a kifejezésmódot kellmegismernünk. Majd tegyünk fel magunknak kétkérdést: mekkora kifejezőerővel sikerült a költőnek megvalósítania szándékát? Másodszor: mennyire jelentős maga a költői szándék? Az első kérdés a vers művészi tökélyére, a második a faj súlyára vonatkozik. Ha már ezt a kérdést is sikerült megválaszolnunk, kiderül, hogy a költemény megítélése aránylag egyszerű dolog. A költemény művészi megvalósítását vízszintes vonallal ábrázoljuk, míg a fajsúlyt függőlegessel jelöljük. Az 36

ily módon keletkezett terület adja a költemény nagyságának mértékét. Egy Byron-vers például függőlegesen elég magasba szökken, ám horizontálisan csupán átlagosnak mondható. Ezzel szemben egy Shakespeareszonett mind két vonalon messzire nyúlik, ily módon jóval nagyobb területet lefedve, amiből következik, hogyigazán nagy költeménnyel van dolgunk.” Miközben Neil olvasott, a tanár fölemelkedett, és a táblához lépett. Diagramot rajzolt, és a vonalakkal besatírozott felületek segítségével bemutatta, hogyan aránylik egymáshoz a Byron- és a Shakespeare-vers rangja. Neil folytatta: - „Eme kötet használata során alkalmazzák a fenti mérési módszert. Ily módon egyre helyesebben ítélik meg a verseket, s egyre nagyobb örömüket lelik majd a költészetben és a költészet értelmezésében.” A fiú befejezte a felolvasást. Keating még egy darabig várt, amíg leülepszik, amit hallottak. Aztán a torkához kapott, és irdatlan ordibálást csapott: - Seggfej! Szemét! Hányadék! Tépjék ki a szöveggyűjteményből, de azonnal! Tépjék ki az egészet! Azt akarom, hogy odakerüljön, ahová való: a szemétbe! Fölkapta a papírkosarat, és színpadias mozdulattal vonult a padsorok közé. Mindenkinél megállt, és várt, míg a kitépett részt a kosárba dobja. Az osztályt rázta a röhögés. - Tépjék ki az egészet! - járt körbe Keating. -Hogy írmagja se maradjon ennek a förmedvénynek! Dr. J. Evans Pritchard, maga elviselhetetlen! A röhögés egyre harsányabb lett, s ez felkeltette a 37

szomszédos teremben tanító skót latintanár, Mr. McAllister figyelmét. Kilépett a tanterméből, és az ablaktáblán keresztül látta, ahogy a gyerekek szaggatják könyveiket. Feltépte az ajtót, és beviharzottMr. Keating osztályába. - Mi az ördög ütött magukba... - kezdte mondókáját McAllister. Ám ekkor megpillantotta Mr.Keatinget a papírkosárral. - Bocsásson meg, kolléga úr. Azt hittem, szabad foglalkozás van... - A latintanár zavarba jött. Visszavonulóban nagyon halkan tette be maga után az ajtót. Keating felszegett fejjel lépkedett vissza a katedrához, a földre tette a papírkosarat, és beleugrott mindkét lábbal. A gyerekek egyre hangosabban nevettek. Keating szemében szikrák táncoltak. Megtapodta többször is az összegyűlt papírhalmazt. Aztán kilépett, és lábával odébb penderítette a kosarat. - Ez harc, fiúk! - kiáltotta. - Ez küzdelem! Válaszúira kerültek. Vagy alávetik magukat az akadémikus hói polloi nyomásának, és a tőkén szárad el a szőlőszem, vagy győzedelmeskedik az egyéniség! Majd más hanghordozással folytatta: - Ne aggódjanak, az óráimon elsajátítják mindazt, amit az iskola megkövetel. Ám ha valóban teljesítem hivatásomat, akkor még sokkal többet tanulnak. Megízlelik a szavak, a nyelv szépségét, mert bármit mondanak is, a szavaknak, az eszméknek világmegváltó erejük van. Az imént azt a kifejezést használtam: hói polloi. Tudja-e valaki, ez mit jelent? No, halljuk, Anderson, férfi maga, vagy egy amőba? Az osztály vihorászva nézett Toddra, aki szem38

látomást begörcsölt, és csak idegesen kapkodta afejét ide-oda, és annyit tudott kinyögni: - Nem. Meeks emelte fel a kezét. - A hói polloi azt jelenti: csőcselék, ugye? - Úgy van, Meeks - bólintott Keating. - A csőcselék görög neve. Figyelmeztetnem kell azonban magukat arra, ha a hói polloit mondanak, akkor kettősnévelőt használnak, s ezzel elárulják, hogy maguk sem mások, mint hói polloi\ Keating torz mosolyt nyomott el, Meeks heherészett zavarában. Keating átszelte a termet, eljutott a túlsó falig. - Nos, most pedig Mr. Pitts közbevethetné, hogy a 19. század irodalmának vajon mi köze a nemzetgazdasághoz vagy az orvostudományhoz. Úgy véli, tanulmányozzuk mi csak lelki nyugalommal a mi kis Pritchardunkat, rímeivel és versmértékeivel, s aztán kiki fusson a saját ambíciója után... Pitts csodálkozva rázta a fejét: - Még hogy én? - kérdezte. Keating öklével verni kezdte a falat, ami úgyszólt a teremben, mint a dobpergés. Az osztály felhorkant, mindenki megfordult. - Nos - susogta Keating kihívóan -, én meg azt mondom erre: badar beszéd! Az ember azért olvas verset, mert az emberi fajhoz tartozik, amely emberi faj tele van szenvedéllyel! Az orvostudomány, jog, bankügyek... mindez szükséges ahhoz, hogy életben maradjunk. De a romantika, a költészet, a szeretet, a szépség... ezért élünk! Idézem Walt Whitmant - folytatta: 39

Ó, jaj! Ó, élet! ezek a visszatérő kérdések: A hitetlenek végenincs sorai, a bolondosokkal zsúfolt városok, Én, aki örökkön szemrehányást teszek magamnak, O, jaj, szomorú a kérdésem - Mi jó ezek közt, ó, Élet? VÁLASZ Az, hogy te itt vagy - hogy élet van és azonosság; Hogy folytatódik a hatalmas színmű, s egy verssel hozzájárulsz. Keating szünetet tartott. Az osztály némán ült, beléjük ivódott a vers lényege. A tanár az arcokat leste, majd átható hangon megismételte: - „Hogy folytatódik a hatalmas színmű, s egy verssel hozzájárulsz.” Most a férfi elhallgatott. Lassú léptekkel előresétált a tanári asztalhoz, a kamaszok tekintete elragadtatott arcára tapadt. Keating ismét körülnézett. - Vajon milyen lesz az a vers, amit maguk alkotnak meg? - kérdezte nyomatékkal. Sokáig várt. Aztán egészen józan hangon közölte: - Nyissuk ki a 60. oldalt, hadd lássuk, mi a véleménye Wordsworthnek a romantikáról. A tanárok ebédlőasztalánál McAllister Keating mellé telepedett. - Megengedi? - kérdezte, és zömök testével lezuttyant a székre. Hívta a pincért. - Természetesen - mosolyodott el az irodalomtanára. Tekintete átsiklott a diákok étterme felé, ahol mindannyian a műintézmény blézerében feszítve kanalazták a levest. 40

- Roppant érdekes volt az órája, Mr. Keating mondta McAllister ironikus hangon. Keating feléje fordult. - Elnézést, ha megijesztettem. - Szó sincs róla - rázta a fejét McAllister, és tovább tömte magába az aznapi patkányeledelt. - Lenyűgöző volt, csak nem éppen helyénvaló. Az angoltanárnak felszaladt a szemöldöke. - Ezt hogy értsem? - Fölöttébb kockázatos vállalkozás, ha elhiteti velük, hogy művészek. Mihelyt kiderül, hogy egyikük sem Rembrandt, Shakespeare vagy Mozart, magát okolják majd. - De hát nem arról van szó, hogy művészek. Ezt félreértette, George. Szabadgondolkodók! - Ja úgy, szabadgondolkodók - ismételte meg a latintanár némi maliciózus éllel. - Tizenhét éves fejjel! - Nem gondoltam, hogy ilyen cinikus – mondta Keating, és felhörpintett egy korty teát. - Nem vagyok cinikus, fiam - mondta megfontoltan McAllister. - Csak realista! „Mutasd meg azt, ki nem kerget ábrándokat, s mutatok egy boldog embert!” Elhallgatott, úgy döntött, hogy előbb lenyeli a falatot. - De az óráit mindig szívesen hallgatom – fűzte hozzá. - De igazán. Keating elvigyorodott. - Remélem, mások is - és a fiúk felé pislogott. Többen megfordultak: Neil Perry lépett a diákétterembe. Gyorsan leült társai közé.

41

Srácok, nem fogjátok elhinni! - alig pihegett. Ezt találtam a könyvtárban. - Neil gyors pillantást vetett Keating felé, aki azonban épp McAllisterrel folytatott élénk csevelyt a tanárok asztalánál. Fölütötte a fellelt évkönyvet, és olvasta: - „A futballcsapat kapitánya, az évkönyv szerkesztője, a nők bálványa, egy ember, aki alighanem mindent véghezvisz, amit akar. A Holt Költők Társaságának tagja.” Többen az évkönyv után nyúltak. Charlie fölnevetett. - A nők bálványa? K. úr tehát belevaló srác volt... Jó neki! - Mi az a Holt Költők Társasága? – kérdezte Knox. Tovább lapozott a régi fotókkal teleragasztott, Keating hajdani osztályáról szóló albumban. - Van benne csoportkép is? - érdeklődött Meeks. - A holt társaságról nincs - felelte Neil a képaláírásokat böngészve. - Egyébként az ő neve sem szerepel már később... Ekkor Charlie bokán rúgta. - Vigyázz, jön Nolan! - sziszegte társának. A rektor lépett hozzájuk. Az asztal alatt Neil továbbadta a könyvet Cameronnak, aki azonnal átnyújtottaToddnak. Az újonc kérdőn meredt társára, aztán elvette. - Nos, hogy ízlik idén az iskola, Mr. Perry? kérdezte Nolan, és egy másodpercet időzött asztaluknál. - Nagyon is, uram - felelte Neil. - No és Mr. Keating? Érdekesen magyaráz, ugye, fiúk? -

42

- Igen - lelkesedett Charlie -, épp róla volt szó. - Helyes - biccentett a rektor. - Örülünk, hogy hozzánk került. - A fiúk mosolyogva helyeseltek. Most Nolan egy másik asztalhoz lépett. Todd előhúzta az évkönyvet az asztal alól. Addig az ölében böngészte. Amikor kifelé indultak, Neil Toddhoz lépett. - Kérem vissza az évkönyvet! - Mit akarsz vele kezdeni? - kérdezte némi habozás után Todd. - Néminemű kutatómunkát végzek – jegyezte meg önelégült mosollyal szobatársa. A tanítás után Neil, Charlie, Meeks, Pitts, Cameron és Todd együtt indult a diákszállás felé. Egyszeriben észrevették, ahogy Mr. Keating sportzakóban, sálban, hóna alatt egy halom könyvvel a gyepen át bandukol. - Mr. Keating? - szólt utána Neil. - Uram! Kapitány! - Keating megtorpant, és bevárta, amíg a fiúk utolérik. - Uram, mesélje el nekünk, mi volta Holt Költők Társasága? Egy másodperc tört részéig Keating arcát enyhe pír öntötte el. - Véletlenül kezembe került egy régi évkönyv magyarázkodott a fiú -, és ott... - A kutatómunka - mondta Keating, mihelyt ismét visszanyerte lelki egyensúlyát - sohasem ártalmas. A fiúk várták, hogy még hozzáfűz valamit, hogy ennél többet mond. - De hát mi volt az a társaság? - szívóskodottNeil. Keating körülnézett, mint aki bizonyos akar lenni 43

abban, hogy senki sem figyeli. Suttogóra vette a hangját. - Titkos társaság volt. Nem tudom, mit szólna hozzá a mai vezetőség. De kétlem, hogy kivívnák vele jóindulatukat. Tekintete a campus területét fürkészte. A fiúk viszszafojtották a lélegzetüket. - Tudnak titkot tartani? - Habozás nélkül bólintottak. - A Holt Költők Társasága azért alakult, „hogy kiszívják az élet velejét”. Ez a mondatThoreau-tól származik, s minden összejövetelkor ünnepélyesen idézgettük - magyarázta. - Egy barlangban találkozott rendesen a kis csapat, és fölváltva olvasgattunk Shelleyt, Thoreau-t, Whitmant, vagy akár saját verseinket... és a pillanat varázsa mindenkit bűvkörébe vont. Keating szeme felragyogott, ahogy emlékezett. - Úgy érti, összecsődült egy banda, és kölcsönösen versekkel traktálták egymást? - furcsálkodottKnox. Keating elmosolyodott. - Mindkét nembeliek képviseltették magukat, Mr. Overstreet. És higgye meg, nem csak olvasgattunk... úgy ízlelgettük a szavakat, mint a mézet.A nők elaléltak, a szellem a magasba csapott... megszületett a csoda, uraim. A kamaszok némán tébláboltak. - És mit jelentett a név? - érdeklődött Neil. -Csak holt költőket idéztek? - Megengedtetett bármely vers, Mr. Perry. Az elnevezés csupán arra utalt, hogy a szervezet tagjává az ember csak akkor válhatik, ha halott. - Tessék?! - harsogták a fiúk kórusban. 44

- Az élők csak jelöltek lehettek - mondta a tanár. Az ember egész életén át csupán jelölt lehet, a teljes jogú tagságot csak azután érheti el. Bizony, sajnos, magam is még mindig csak egyszerű jelöltecske vagyok! A fiúk döbbenten pislogtak egymásra. - Az utolsó összejövetel körülbelül tizenöt évvel ezelőtt volt - mondta eltűnődve a férfi. Megint csak körülnézett, nem figyeli-e valaki. Aztán sarkon fordult és elment. Mihelyt Keating hallótávolságon kívül került, Neil izgatottan súgta: - Menjünk oda még ma este. Benne vagytok mind? - De hát merre van az a barlang, amiről beszélt? - A folyón túl - felelte Neil. - Nyugi, én tudom, hol. - Nincs nálam a hétmérföldes csizmám - kesergett Pitts. - Baromság az egész - mondta ajkbiggyesztve Cameron. -Akkor ne gyere - passzolta vissza a labdát Charlie. - Sejted te egyáltalán, mennyi büntetést zsebelhetünk be ezért az őrültségért? - kérdezte Cameron. - Akkor aztán pláne ne gyere - mondta Charlie. Cameron most más húrokat pengetett. - Csak azt mondom, legyünk óvatosak. Nehogy elkapjanak bennünket. - Ezt komolyan gondolod, Sherlock? – heccelte Charlie. Neil félbeszakította a vitát azzal, hogy szavazásra bocsátotta a kérdést: - Ki van benne? 45

- Én - vágta rá Charlie elsőként. - Én is - így Cameron. Neil ekkor Knoxra, Pittsre és Meeksre pillantott. Pitts habozott. - Szóval... - Na, gyere csak szépen, Pitts! - biztatta Charlie. Az osztályzatai ugyanis bénák hozzá. - Majd te besegítesz neki, Meeks! - vetette közbe Neil. - Mi ez az egész éjjeli tanulókör? - mondta Pitts még mindig bizonytalanul. - Felejtsd el, Pitts! - Hát te, Meeks, a te osztályzataid is meggátolnak abban, hogy velünk barlangásszál? - Mindenki röhögött. - Nem vitás - tárta szét a karját Meeks. - Mindent meg kell egyszer próbálni. Charlie oldalba bökte. - Kivéve a szexet. Igaz-e, kispajtás? - Meeks fülig vörösödött. - Hát te, Knox? - kérdezte Charlie. - Nem is tudom - tűnődött Knox -, mire jó ez az egész? - Hogy közelebb férkőzhessél Chrishez - bátorította Charlie. - Hallottad, hogy Keating azt mondta, hogy megszületik a csoda, és a nők elalélnak...? - De mitől... ? - Knox még mindig döntésképtelen volt. Szétoszoltak. Knox követte Charlie-t. - Mitől gyengülnek el a nők, Charlie? Áruld el, mitől... - kérdezte Knox. De ebben a pillanatban felcsendült a távolban a va46

csorához hívó harangszó. Vacsora után Neil és Todd egymás mellett ült a tanulószobán. - Ide süss! - szólt Neil fojtott hangon szobatársához. - Érezd magadat meghíva arra a barlangbeli bulira. - A fiú ugyanis észrevette, hogy senki sem kérdezte Toddot. - Nem várhatod, hogy mindenki te utánad ácsingózzon! Alig ismernek még, te meg alig állsz velük szóba. - Kösz - mondta Todd, de nem erről van szó. - Hát miről? - kérdezte Neil. - Hát... így se, úgy se mennék - habogta Todd. - De miért nem? - faggatózott Neil. - Nem érted, mire célzott Keating? Semmit sem akarsz kezdeni az életeddel?! - A felügyelő tanár ekkor arrajárt, és gyanakvó pillantást vetett rájuk. Neil sebesen lapozott tankönyvében. - De igen - súgta vissza Todd, mihelyt a tanár odébbállt. - Csak... - Mi csak? - szívóskodott Neil. - Áruld már el! Todd leszegte a fejét. - Semmi kedvem felolvasni. A másik hitetlenül pislogott rá. - Tessék? - Keating azt mondta, felváltva fogunk felolvasni valamit - magyarázta Todd. - És ehhez semmi kedvem. A társa csak a fejét csóválta. - Na most aztán fején találtad a szöget. Hogy-hogy nem szeretnél felolvasni? Ez a legfontosabb: hogy az ember ki tudja fejezni az érzelmeit!

47

Todd Anderson elvörösödött. - Hogyan magyarázzam? Egyszerűen nem akarom. Neil Perry végigmérte barátját, és felnyalábolta jegyzeteit. Most más oldaláról próbálta megközelíteni a témát. - És mi lenne, ha neked nem kellene felolvasnod? Ha egyszerűen csak eljössz, és meghallgatsz bennünket? - De hát ez eltér az alapítók szándékától - keresgélt újabb kibúvót Anderson. - Meg aztán a srácok úgyis nyúzni fognak, hogy olvassak fel. - Ez igaz. De mit szólnál ahhoz, ha én megmondanám nekik, hogy neked egyszerűen nem kell felolvasnod?! Todd elpirult. - Tényleg megmondanád nekik? Neil, de hát ez kínos. - Ökörség! - pattant fel Neil. - Várj csak... - Neil! - kiáltott utána Todd. A felügyelő tanár hárafordult, és lesújtó pillantással mérte végig. Neil már messze járt. Todd szomorúan roskadt székére. Aztán kinyitotta a történelemkönyvet, és a ceruzájáért nyúlt. A folyosón Neil, Charlie és Knox sustorgott. Körülöttük a lefekvés tájékán szokásos zűrzavar. Pizsamás kamaszok rohangáltak, egyik kezükben kispárna, a másikban könyv. Neil vállára vetette törölközőjét, barátságosan hátba veregette Knoxot, aztán bement a szobájába. Ekkor az íróasztalán észrevett valamit, ami korábban nem volt ott. Eldobta a törölközőt. Némi habozás után kezébe vette a könyvet. Ütött48

kopott költői antológia volt. Kinyitotta. A belső borítón egy név állt: „J. Keating.” Ami alatta következett, azt már hangosan olvasta Neil: - „A Holt Költők Társaságának.” Az ágyra vetette magát, és forgatni kezdte az ódon kötet elsárgult lapjait. Le sem tudta tenni vagy egy óra hosszat, alig hallotta a folyosón egyre halkabbá szelídülő hangzavart, az ajtócsapkodást. Csak aztvette észre, hogy kialszik a villany. „Odakint Hager még mindig körbejár - gondolta Neil. - Még mindig ébren van.” Mintha épp az ő ajtaja előtt álltvolna meg. - Mindenütt csend van - állapította meg dr. Hager fejcsóválva. - Túlontúl is nagy a csend. A korhadt vén juharfa alatt találkoztak órákkal később a fiúk, miután megbizonyosodtak a felől, hogy a diákszállás elnyugodott. Télikabátot, sapkát, kesztyűt viseltek, némelyek zseblámpát hoztak, hogy megvilágítsák az erdei utat a sötétben. - Grrr! - A műintézet farkaskutyája ugrott elő a bokorból, és vicsorított rájuk félelmetesen. - Jó kutyus - Pitts kekszet tömött a szájába, s néhány darabot még a földre is szórt. A kutya rávetette magát. - Indíts! - sziszegte Pitts társainak. A tiszta, csillagos ég alatt futásnak eredt a kiscsapat a hatalmas pázsiton keresztül. - Ügyes voltál - lökte oldalba az állatidomárt Neil. Hamarosan elérték az irdatlan fenyőerdőt. - Fázom - vacogott Todd. Keresgélték a barlangot. Charlie járt legelöl. A többiek nehezen követték a jeges szélfúvásban. Elérték a folyópartot. 49

- Most már hamarosan ott kell lennünk - jelentette ki Knox. Tovább bukdácsoltak a fák, bokrokés földből kiálló gyökerek között. - Hello, én már holt költő vagyok! - kurjantotta homályból Charlie, aki felfedezte a barlangot. - Ah, örvendezz, Dalton! - óbégatott Meeks. - Fiúk - lelkendezett Charlie -, itt végre senki sem zavar, magunk vagyunk. Mind benyomultak a sötét barlangba, ahol hamarosan találtak száraz fát, rőzsét a tűzrakáshoz. Nagy nehezen meggyulladt, a kopár üreg valamelyest bemelegedett. A lángokba meredtek lélegzet-visszafojtva, akárha szent helyen tartózkodnának. - A Welton Akadémia nevében ezennel ismét megnyitom a Holt Költők Társaságát - jelentette ki Neil ünnepélyes hangon. - Az összejöveteleken az újonnan érkezettek vesznek részt. Todd Anderson, aki nem óhajt verset olvasni, vezeti majd a jegyzőkönyvet. - Anderson összerezzent, de aztán nem szólt semmit. - Most pedig felolvasom klubtársunk, Henry David Thoreau hagyományos megnyitó beszédét. Neil felütötte azt a könyvet, amit Keating hagyott az asztalán. - „Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni.” - Itt a fiú kihagyott egy részt, majd folytatta: - „Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét.” - Arra teremtettek engem is - kacsintott Charlie. - „Felszámolni mindazt, ami nem volt élet” folytatta Neil, ismét ugorva egyet. - „Hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá: nem éltem.” – Mély hallgatás 50

következett. Knox Overstreet emelkedett szólásra. Neil átnyújtotta a könyvet. Knox felütött egy másik oldalt, és olvasta: - „Aki hisz az álmaiban, annak olyan sikerekben lehet része, amilyenekben az átlagembernek soha.” - A fiú szeme szikrázott... - Igen, nekem is sikerem lesz Chris karjaiban. Charlie kiragadta a kezéből a könyvet. - Édes öregem, itt komoly dolgokról van szó! Megköszörülte a torkát, és olvasta: Akár szerelmet nyújt feléd egy csodálatos lány... Vagy hű barát kötelme leng körül... Akár gyerek derül, elbűvöl mindahány, A szíved mindezeknek egyformán örül... De a legjobban űz az a vad tűz, mely több, mint az anyai szeretet! Amelytől forróbb a nappalés lángolóbb az éj... A borgőzös mámortól vezetett szédítő szenvedély. - Ismeretlen költő alkotása - fejezte be Charlie nevetve, és továbbnyújtotta a könyvet Pittsnek. - „Itt nyugszik nőm, e néma hant alatt, Én otthon leltem meg nyugalmamat.” - Elvihogta magát. John Dryden, 1631-1700. Ki hitte volna, hogy ezeknek a vén fafejeknek humoruk is volt – fűzte hozzá. A többiek is jót röhögtek, Pitts meg továbbadta a kötetet Toddnak. Todd megdermedt, Neil pedig gyorsan kiragadta a kezéből, mielőtt még bárki felfigyelt volna a dologra. Aztán Charlie marta el a kötetet, és hangosan olvasta: 51

Szeretni tanít? Inkább tanuljon maga! Ennek én vagyok a professzora. A szerelem-isten, no már, ha van ilyen, Csupán tanulhat tőlem. Jókedvükben a fiúk hangos „ah” és „ó” kiáltásokat hallatva körbetáncolták Charlie-t. - Viselkedjetek tisztességesen, gyermekeim! -szólt közbe Neil. Most Meeks vette át a szöveggyűjteményt, lapozgatott benne. - Figyeljetek, ez szuper! - És ünnepélyes hangon szavalta: Az éjből, mely úgy hull fölém, mint földtekére zord pokol',bármely istent áldok énlelkemért, mely meg nem hajol. - Na hallod, Meeks - jegyezte meg Pitts gúnyolódva , talán rólad szól a dal? - Tessék?! - horkant fel Meeks, maga a sértett ártatlanság. Következőként Knox lapozgatott bele a verseskötetbe. Egyszeriben hangosan felnyögött, és szemét égre emelte. - Hogy mennyire szeretlek? Sorolom.. . bár nincs rá szó, nincs rá fogalom... Szóval:oly forrón... - Hideg zuhany alá vele - rántotta ki a kezébőlCharlie a könyvet. A fiúk vihogtak. Neil megkaparintotta a könyvet, és egy darabig némán forgatta. A többiek közelebb húzódtak a tűzhöz, amely egyre kevesebb meleget adott. - Pszt - intett Neil Perry. Majd nagy lendülettel szavalta: ........................... Föl, barátaim, 52

nincs még túl késő új földet keresni. El a parttól, és hasítsuk a zengő barázdákat; akarom, hogy repüljünktúl a napon, s túl minden nyugati csillag fürdőjén, mire meghalok. Talán lemos az örvény dühe, de talán a Boldogok Szigete vár,s kit ismertünk, látjuk a nagy Achillest. Sok titok van még; és bár nem vagyunkaz az erő, mely egykor eget ésföldet rázott: vagyunk, ami vagyunk;sors és idő gyengíthetett, de hősszívünk együtt ver s kemény hite, hogyküzd, keres, talál s nem hagyja magát. - Tennyson Odysseusából hallottatok egy részletet mondta végezetül. Neil szenvedélyes előadása, Tennyson hívó szava mindenkit mélyen megérintett. Hallgattak. Most Pitts kezébe vándorolt a könyv. Ahogy ütemezte a következő költeményt, ő maga is mintha tamtam dobot verne. Nagy fekete bakok a kocsmában, kocsmai királyok, lábuk összekeverik,roggyantan és részegen az asztalt verik,az asztalt verik, döngetik az üres hordót seprűnyéllel boldogan,ahogy csak az erejükből telik,bam, bam, BAM. Utik-verik esernyővel, seprűnyéllel boldogan,bimli, bumli, bamli, BAM. Akkor jött a vallás. A szent látás-hallás. Mégse tűnt el előlem e röhej, e kavargás. MEGLÁTTAM A KONGÓ ARANYFOLYAMÁT FÉNYLENI AZ ERDŐ FÁIN ÁT, MEGLÁTTAM A KONGÓ ARANYFOLYAMÁT, FÉNYLENI AZ ERDŐ FÁIN ÁT. A magával ragadó ritmus felpörgette a srácokat.Táncra hívott, akár a dobpergés. Ugrabugráltak, rán53

gatóztak, mókáztak, őserdei állathangokat utánoztak. Egyre inkább nekivadult a hangulat. Fejükönés lábukon verték a ritmust. A dzsungel hangjaitörtek fel mellkasukból. Pitts még az utolsó sorokat ismételgette, amikor Charlie már vezettekifelé a fékevesztetten viháncoló bandát a barlangból. Vadul rángatódzva vonultak át az erdőn, kör-táncot lejtettek az óriás fatörzsek közt, nekifeszültek a süvítő szélnek. A barlangban kihunyt a tűz. Koromsötét lett azerdő. Már nem táncoltak tovább. Szertefoszlott a varázs. Hirtelen megérezték, mennyire hideg van. A lelkesedés alábbhagyott. - Siessünk! - mondta Charlie. - Hamarosan megkezdődik a tanítás. Küszködve törtek utat az éjszakai erdőn keresztül, amíg egy tisztásra nem értek. Innét már kirajzolódtak a Welton épületegyüttes házai. - Vissza a valóságba - mondta csüggedten Pitts. Neil felsóhajtott: - Vagy még oda sem. - Aztán nesztelenül az ajtóhoz lépett, kihúzta a fapöcköt, és lábujj hegyen beosont a szobájába. Másnap a legtöbben csak ásítoztak az angolórán. Maga Keating erőteljes léptekkel járkált fel-alá. - Ne mondják azt, nagyon fáradt, inkább: kimerült! Ne mondják, hogy nagyon szomorú – ujjával csettintett, és az egyik fiúra mutatott. - ...hanem búskomor. - Helyes! - nevetett Keating. - Csak azért találták fel 54

a nyelvet az ékesszólók, fiúk, hogy... – most Neilre mutatott. - ...kifejezzük magunkat? - Hogy meg tudjuk nyerni a nőket. És ebbe nem szabad belefáradni. Éppoly kevéssé, mint a fogalmazások írásába. Az osztályban nevetgéltek. Keating összecsapta a könyvét, a táblához ment, felemelte a térképet, mögötte idézet bújt meg. A tanár lassan olvasta: Hitvallások és iskolák elmaradoznak, Félreállnak egy időre, érték szerint becsülve, de sohasem feledve, Jónak-rossznak szállást adok én, tőlem mindenkikényekedve szerint beszélhet, Akadály nélküli őserejű természet. Persze megint csak a jó öreg Walt - tette hozzá. De ó, milyen nehéz is nekünk hitet és iskolát félreállítanunk, amikor szüléink, származásunk és amodern kor mind gúzsba köt. Kedves Walt, miként juttassuk kifejezésre őserejű természetünket? Hogyan szabaduljunk meg előítéleteinktől, szokásaink-tól, a hamis befolyás béklyóitól? Barátaim, a válasza következőképp hangzik: szüntelenül törekednünkkell arra, hogy újabb és újabb szemszögből nézzüka dolgokat. - A fiúk feszülten figyeltek. Most a tanár felugrott íróasztalára. - Miért álltam ide föl? - kérdezte. - Hogy nagyobbnak képzelje magát – vélekedett Charlie. - Azért álltam a tanári asztalra, hogy emlékeztessem magam arra, hogy mindig új nézőpontból kell szemlélni a 55

világot. Ideföntről minden másként fest. Ha nem hiszik, jöjjenek ide, álljanak fel! Jöjjenek mind. Tessék, egymás után! Keating leugrott. A kamaszok előresereglettek - persze Todd kivételével -, és párosával ugráltak fel a tanári asztalra. Ezenközben Keating a padsorok között sétálgatott fel-alá, és nézte őket. Mihelyt lassacskán visszatértek a helyükre, közölte: - Amikor már egészen biztosak a dolgukban, akkor iparkodjanak a témát egészen más nézőpontból is megvizsgálni, még ha hamisnak vagy ostobának tartják is ezt a nézőpontot. Ha olvasnak, ne csak a szerző véleményét vegyék figyelembe, hanem formálják meg saját álláspontjukat is! Amikor már mindenki ismét a helyén ült, folytatta: - Próbálják megtalálni a saját hangjukat, fiúk! Minél tovább várnak, annál kevesebb az esély, hogymeglelik. Thoreau azt mondta: „A legtöbb ember csöndes kétségbeesésben tengeti életét.” Miért akarnának beletörődni ebbe? Járjanak új utakon! -Keating az ajtóhoz ment, minden szempár követte. Megfordult, behunyta a szemét, többször föl-lekapcsolta a villanyt, s valami olyan zajt hallatott, mint az égzengés. - A házi dolgozat mellett - hirdette ki a demonstrációt követően - szeretném, ha mindenki írna egy verset is. És előadná az osztály előtt. Hétfőn! Azzal kiment a teremből. A kamaszok némán ültek, megbabonázta őket a különc tanár. Ekkor Keating még egyszer bedugta a fejét, és vigyorgott, akár egy pajkos manó. 56

- És ne higgye, hogy nem tudom, Mr. Anderson, hogy magát halálra rémíti ez a feladat. Maga vak-egér! Keating kinyújtotta karját, mint aki villámokat akar Todd felé eregetni. Az osztály bizonytalanul heherészett. Szégyellték magukat Todd nevében, akinek válaszul csak egy kényszeredett mosolyra tellett. Pénteken korábban fejeződött be a tanítás, így hát egy szabad délután reményében hagyták el a fiúk az irodalomórát. Már a füvön át haladtak, amikor Pitts azt mondta Meeksnek: - Menjünk fel a harangtoronyba! Próbáljuk ki, működik-e a detektoros rádiónk. A Szabad Amerika Hangja! - Nem bánom - egyezett bele Meeks. Elballagtak egy sereg fiú mellett, akik izgatottan várták a postát. Némelyek gyephokit játszottak a pázsiton, a távolból Mr. Nolan hangja hallatszott, aki a tavonedző iskolai evezős csapatot buzdította. Knox bringájának csomagtartójába hajította könyveit, és átkarikázott a campuson. Már a főkapu felé közeledett, ekkor egy válla fölött hátravetettpillantással megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, s vadul tekert kifelé a kapun, a mezőn át, Welton községig. Most a Ridgeway Középiskola felé vette útját. Mély lélegzetet véve fürkészte, jár-e valaki erre a weltonbeliek közül. Majd a tekintete a helybeli diákokra siklott, akik az iskola előtt parkoló hárombuszhoz igyekeztek. A zenekar a dobpergést próbálta, néhányan skáláztak, majd beszálltak az első autóbuszba. A kipárnázott vállú focisták betódultak a másodikba. Majd a harmadik busz telt

57

meg: dudorászó, kuncogó lányok szurkolócsapatával. Közöttük volt Chris Noel is. Knox ott állt a kerítésnél, és bámult. Látta, ahogy a lány a már futballdresszben feszítő Chet felé röppen, és szájon csókolja. Chet magához szorítja. Aztán szalad a lány kuncogva, és felszáll a harmadik buszra. Knox átvetette a lábát kerékpárján, és lassan viszszakarikázott Weltonba. A Danburryéknél elköltött vacsora óta álmodozott a Chris Noellel való találkozásról. De nem egészen így képzelte: szenvedélyes ölelkezés, csak épp nem Chet Danburryvel! A fiú azon tűnődött, vajon talál-e valaha is olyan szavakat, amelyektől a lány úgy elgyöngül, hogy az ő nyakába esik. Délután Todd az ágyán ült, az ölében jegyzetfüzet. Írt valamit rá, aztán áthúzta, letépte a lapot, és a papírkosárba dobta. Majd elkeseredésében kezébe temette arcát. Ebben a pillanatban viharzott a szobába Neil. Íróasztalára hajította könyveit. Az arca kipirult izgalmában. - Megtaláltam! Igen! - kurjantotta. - Mit vagy kit? - kérdezte Todd. - Hogy mit akarok majd csinálni! Hogy mi rejtőzik bennem! - Egy papírlapot tartott szobatársa orra elé. Nézd! - Szent-iván-éji-álom... - betűzte Todd. - Az mi? - Színdarab, te holdkóros. Todd összerezzent. - Azt én is tudom. De mi közöd van hozzá? - Henley Hallban fogják előadni. Most próbálják. Nézd itt: „További közreműködőket keresünk.” - Na és? - értetlenkedett Anderson. 58

- Na és, játszani fogok benne! - harsogott Neil, és az ágyra vetette magát. - Ameddig csak vissza tudok emlékezni, ezt akartam. Tavaly is, már a nyári játékok előtt is el akartam menni a meghallgatásra, de persze az apám nem engedte. - És most megengedi? - emelte föl szemöldökétTodd. - Marhaság, persze hogy nem. De nem is erről van szó. Lényeg az, hogy először életemben tudom, mit akarok tenni, akár ellenzi az apám, akár sem.Carpe diem, Todd! Neil kezébe vette a szövegkönyvet, és beleolvasott. Az arca sugárzott az örömtől, a kezével hadonászott a levegőben. - De hát - vetette ellen Todd -, hogyan akarsz a darabban játszani, ha az apád megtiltja? - Először is kapjam meg a szerepet. Majd aztán töröm rajta a fejem. - Kinyír, ha megtudja, hogy elmégy a meghallgatásra! - Ha rajtam múlik - morogta Neil -, sohasem fogja megtudni. - No de tudod, hogy ez képtelenség! - Ökörség! - vigyorgott Neil. - Semmi sem lehetetlen. Kérdezd meg inkább előre! - ajánlotta Todd. Hátha igent mond. - Hülye vagy! - mondta Neil megvetően. – Ha nem kérdezem, legalább végre nem leszek az engedelmes kisfiú. - De ha nemet mond, akkor... - aggodalmaskodott Todd. 59

- Kinek a pártján állsz te tulajdonképpen? Azon-kívül még sehol sincs a szerep. Nem örülhetek legalább előre egy kicsit? - Ne haragudj! - Todd ismét jegyzeteibe mélyedt. A színészpalánta elhelyezkedett az ágyon, és olvasni kezdte a darabot. - Egyébként ma délután Holt Költők-összejövetelt tartunk. Eljössz? Todd először fintorgott. - Talán - közölte aztán kegyesen. Neil félrerakta Shakespeare-t, és hitetlenkedve kérdezte: - Rád tényleg ennyire nem hatott, amit Mr. Keating mondott? - Hogy érted? - kérdezte durcásan Todd. - Tudjon lelkesedni, aki a Társaság tagja. Te meg úgy föl vagy dobva, öregem, akár a lócitrom. - Most éppen ki akarsz billenteni a buliból? bosszankodott Todd. - így érted? - Nem - mondta halkan Neil. - Azt akarom, hogy benne maradj. De ez egyszersmind azt is jelenti, hogy tenned is kell valamit. Nemcsak óbégatni folytonfolyvást. Todd dühödten fordult hátra. - Ide figyelj, nagyrabecsülöm közreműködésedet, de én nem vagyok olyan, mint te. Te csak kinyitod a szádat, és mindenkinek leesik az álla. Hallgatnak, figyelnek rád. Én másmilyen vagyok. - De vajon miért? - replikázott Neil. - Nem gondolod, hogy ez rajtad is múlik? - Nem... - ordította Todd. - Illetve nem is tudom. Fel60

tehetően nem is fogom megtudni soha. Mindenesetre, ha egyszer úgysem tudsz átnevelni, hát hagyjál békén, megértetted?! Megállok a magam lábán, világos? - Nem... - mondta Neil. Todd meghökkent. - Nem...? Hogyhogy nem? Neil hanyagul vállat vont, és megismételte: - Nem. Nem hagylak békén. Majd kinyitotta könyvét, és tovább olvasott. Todd csak ült és bámulta. - Na jó - mondta leverten. - Veled megyek. - Helyes - mosolygott a másik, és végigolvastaa színdarabot. Aznap délután futballedzés előtt találkozott a Holt Költők Társasága a barlangban. Charlie, Knox, Meeks, Neil, Cameron és Pitts körbejárták a földalatti klubházat, megvizsgálták minden zegét-zugát, majd bevésték a sziklafalba a nevüket. Todd később érkezett. Amikor mind együtt voltak, Neilfelállt, és megnyitotta a gyűlést. - „Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az életvelejét.” - Istenem! - jajveszékelt Knox. - Én Christ szeretném magamba szívni. Meghalok érte! - Tudod, hogy mit szólnának ehhez a holt köl-tők? vigyorgott Cameron. - „Szakajtsd a rózsabimbaját...” - De hát apám legjobb barátjának a hülye fiába szerelmes! Ehhez mit szólnának a holt haverok? vergődött Knox. Neil feltápászkodott.

61

- Indulnom kell a meghallgatásra - mondta. Szorítsatok nekem! - Jó szerencsét! - üvöltötte Meeks, Pitts és Cameron kórusban. Todd némán bámult szobatársa után. - Nekem olyan érzésem támadt, mintha eddig még sohasem éltem volna - fakadt ki Charlie-ból, ahogy távozó társát nézte. - Évek óta nem mertem semmit. Sejtelmem sincs, ki vagyok, mi akarok len-ni. Neil legalább tudja, hogy színészpályára vágyik. Knox vágya, hogy övé legyen Chris. - Ó, Chris - sóhajtotta Knox légy az enyém! - Meeks - bökte oldalba a fiút Charlie -, te vagy itt az orákulum. Mit szólnának a holt költők egy olyan alakhoz, mint én? - A romantikusok kísérletező kedvű lelkek voltak bölcselkedett Meeks. - Minden elképzelhetőt megpróbáltak, mielőtt elkötelezték magukat egy ügy mellett. Cameron savanyú képet vágott. - Welton nem sok lehetőséget kínál a kísérletezéshez. Ezen aztán eltűnődött a társaság, Charlie pedig fölalá járkált. Hirtelen megtorpant. Arca felderült. - Ezennel a szenvedélyes kísérletezők CharlieDalton-barlangjává nyilvánítom eme helyet közölte széles mosollyal. - Legközelebb csakis az én engedélyemmel léphet be ide bárki. - Bocs, Charlie! - vetette ellen Pitts. - Ez társasági tulajdon voltaképpen... - Voltaképpen! De én találtam meg, és most bejelentem rá az igényemet. Carpe cavem\ Fiúk, ra-

62

gadjuk meg a barlangot! - Még jó, hogy nem mindenki olyan, mint te, Charlie - elmélkedett Meeks. A többiek is fejcsóválva, fintorogva néztek egymásra. Együtt vették birtokba a barlangot, és leltek otthonra benne... Végre valahol lehettek, távol Weltontól, távol a szülőktől, tanároktól és a többiektől, ahol olyanok lehettek, amiről korábban álmodni sem mertek. A Holt Költők Társasága ismét felvirágzott, és készen állt arra, hogy megragadja anapot. Nemigen akaródzott aznap elhagyniuk a búvóhelyet. Az utolsó percben érkeztek a futballedzésre. Legnagyobb megdöbbenésükre Mr. Keating is a pálya felé közeledett. - Oda süssetek, ki lesz ma az edzőnk! - füttyentett Pitts. Az angoltanár focilabdákkal és egy aktatáskával vonult föl. - Kinél van a névsor, fiúk? - Nálam - jelentkezett az egyik idősebb diák, és átnyújtotta neki. Keating átvette a háromoldalas lajstromot, és vizsgálgatta. - Feleljen igennel, aki jelen van - mondta. Chapman? - Igen! - Perry? - Senki nem válaszolt. - Neil Perry? - Fogorvosnál van, uram - vágta rá Charlie. - Ühüm - hümmögött a tanár, majd Watsont szólította. Nem kapott választ. - Richard Watsonnakis fáj a

63

foga? Valaki megszólalt: - Beteg. - Hm. Tehát beteg. Tulajdonképpen rossz pontot kellene adnom Watsonnak. De ha Watsonnak rosszpontot adnék, akkor Perrynek is adnom kellene, és én kedvelem Perryt. - Összegyűrte a listát, és eldobta. A fiúk tágra nyílt szemmel bámultak. - Elmehet, akinek nincs kedve a focihoz... Aki játszani akar, az kövessen! A táskával és labdákkal felszerelt Keating nekilódult. A legtöbben vele tartottak, de azért akadt ezek között is néhány, aki furcsaságairól, szeszélyességéről pusmogott. - Most üljenek le! - mondta Keating, amikor elérték a térfél közepét. - A szurkolók vitázhatnak azon, melyik sportág a különb - mondta fel-alájárkálva. - Számomra a sportban a legfontosabb , hogy teljesítőképességünk határait ostromoljuk...Platón, aki - akárcsak szerénységem – tehetséges ember volt, egyszer azt mondta: „Csakis a versengés tett engem íróvá, gondolkodóvá, szónokká.”Most vegyen mindenki egy cédulát, aztán sorakozzanak fel egymás mögött. Keating szétosztotta a kíváncsivá tett tanulók között a cédulákat. Aztán előreszaladt, és a sorban legelöl álló fiú elé tette a labdát. Todd kedvetlenül ácsorgott hátul. - Most már tudják, mi a teendő... rajta! - kiáltotta. Arra jött McAllister, és meghökkenve hallgatta, ahogy az első fiú kilép és olvassa: - „Csekély az esélyem ugyan, de én rettenthetetlenül nézek az ellenség szemébe!” - Aztán neki64

futott, és a kapufélfa mellé lőtt. - Semmi baj, Johnson. Fontos, hogy megpróbálta, csakis ez számít - jelentette ki a tanár, és letette a következő labdát. Most felnyitotta az aktatáskát, és egy hordozható lemezjátszót emelt ki. Majd föltett valami klasszikus zenét, óriási hangerővel. - A ritmus, fiúk! - harsogta túl Keating a zenét. - A ritmus a fontos! Most Knox következett, hangosan olvasta: - „Amikor egyes-egyedül állsz velük szemben,csak akkor tudod meg igazán, mire vagy képes!” -Knox nekifutott, és belerúgott a labdába: - Chet! - rikoltotta közben. Most Meeks került a sor élére. - „Kínpad, vérpad, börtön és gyűlölet nem riaszt!” Nekiszaladt, és a labda a hálóban kötött ki. Ekkor Charlie lépett ki. - „Isten akarok lenni!” - ordította, és kapuralőtt. McAllister mosolyogva csóválta a fejét, és továbbballagott. A focisták felolvasták mondókájukat, és lövöldöztek, amíg beesteledett. - Legközelebb folytatjuk, fiúk - mondta végül Keating. - Sok sikert! Todd Anderson megkönnyebbülten sóhajtott, és már ügetett is a diákszállás felé: - Nyugi, Anderson! - szólt utána a tanár. – Maga is sorra kerül még! - Todd érezte, ahogy fülig vörösödik, és mihelyt a szobába ért, az ágyra vetette magát. - Fene egye meg! - dünnyögte, majd fölült. Pillantása a félbehagyott versre esett, amelyet jegyzet-

65

blokkra írt, és még az ágyon hevert. Ceruzát fogott, hozzáírt még egy sort. Aztán dühroham vett rajta erőt, és kettétörte a ceruzát. Mély sóhajjal keresgélt egy másikat, megpróbált tovább költeni. Ekkor a folyosó felől meghallotta Neil indiánüvöltését: - Megkaptam! Megkaptam a szerepet! - Feltépte az ajtót, és meglátta a bent gubbasztó fiút. - Hé, én vagyok Puck! - Pukkadj meg, de ne csapj ekkora balhét – szólt valaki a folyosó túlsó végéről. Charlie és néhány társa betódult a szobába, megakarták ünnepelni. - Szuper, Neil! Gratulálunk! - Kösz, fiúk. De most hagyjatok magamra. Dolgom van. A siserahad elvonult, Neil pedig rozoga írógépet húzott elő az ágy alól. - És most hogy akarod nyélbe ütni? - aggodalmaskodott Todd. - Pszt! Már nyomon vagyok... - magyarázta Neil. - Engedélyre van szükségük. - Tőled? - kérdezte Todd. - Apámtól és Nolantól. - Csak nem akarsz... - hüledezett a hajdani eminens öccse. - Nyugi! - közölte Neil. - Gondolkodnom kell. - Miközben gépelte a szöveget, versrészleteket mormolt maga elé a darabból, néha még kuncogott is hozzá. Társa hitetlenkedve csóválta a fejét, és megpróbált 66

saját versére összpontosítani. Másnap az angol irodalomórán elsőként KnoxOverstreetnek kellett a versét elszavalnia. A mosolya elbűvölt menten, egy pillantás... szerelmes lettem. Jövőnk mi lesz? Nem sejthetem, de érzem... Knox megállt. Leeresztette kezében a cédulát. - Bocsásson meg, Mr. Keating. Nem igazán jó azzal visszament a helyére. - Semmi vész, Knox - mondta a tanár -, nagyszerű kísérlet. - Majd az osztályhoz fordult. - Amitbarátunk megkísérelt, roppant fontos. Nemcsak a versírásról van ugyanis szó. Hanem hogy az ember foglalkozzon az élet fontos dolgaival, mint a szerelem, szeretet, szépség, igazság, igazságosság. Föl-alá mászkált az osztály előtt. - És a költészetet nem szabad csupán egy szóra korlátozni. A muzsika is költészetet tartalmaz, egy fénykép is, sőt egy vacsora elkészítésében is lehet költészet... mindenben, ami formát ad a megnyilatkozásnak. Jelen lehet a költészet egészen hétköz-napi dolgokban is, csak éppen sohasem szabad közönségesnek lennie. írhatnak akár egy lány mézédesmosolyáról, miért ne, csak éppen az utolsó ítéletrevagy akár a világvégére kell ilyenkor felesküdniük. Csak az a meghatározó, a döntő, hogy lázba tud-e hozni, megvilágít-e valamit, és feltéve, hogy valami zseniálisról van szó, a halhatatlanság érzését közvetíti a számunkra. - Kapitányom - jelentkezett Charlie -, van költészet a matekban is? - Többen elnevették magukat. - Okvetlenül, Mr. Dalton... a matematikában ele-

67

gancia van. Hiszen ha mindenki verseket írna, tönkremenne a földgolyóbis, igaz?! De sok örömtől fosztanánk meg magunkat, ha az élet legegyszerűbb dolgaiban nem tudnánk felfedezni a költészetet. Nos, ki akarja fölolvasni a következőverset? Önkéntes jelentkezőt kérek! Úgyis mindenkire sor kerül. A tanár körülnézett, de senki sem jelentkezett. Ekkor kaján vigyorral Toddhoz lépett. - Ni csak, Mr. Anderson, halálfélelemben leledzik. Jöjjön előre, fiam, megszabadítjuk a nyomorától. Minden szempár Toddra szegeződött. Idegesen állt fel, és lassú léptekkel indult előre, mint a halálraítélt a vesztőhely felé vezető úton. - Hozott magával verset, Todd? - kérdezteKeating. Todd tagadóan rázta a fejét. - Anderson úr úgy gondolja, hogy az ő lelke fabatkát sem ér, és hogy ő mindenkire kínosan hat.Így van? Todd elgyötörtén bólintott. - Akkor hát hadd nézzünk körül az ő lelkében ✓

- folytatta a tanár. - Úgy gondolom, hogy nagyon sok értékes rejlik benne. - A férfi hosszú léptekkel iramodott a táblához, és felírta: „FELHARSAN BARBÁR RIVALLÁSOM A VILÁG HÁZTETŐI FÖLÖTT” / Walt Whitman/. Most az osztályhoz fordult. - Aki nem tudná, a rivallás az hangos kiáltás, ordítás. Todd, bemutatna nekünk itt egy ilyen rivallást, de barbárat! Todd megnyikkant, de persze alig hallhatóan. 68

- Barbár rivallást szeretnék hallani! Keating várt egy darabig. Aztán odaugrott Toddhoz. - Az isten szerelmére, üvöltsön már egyet! - Hahó! - kiabálta Todd ijedten. - Még egyszer! - vágta rá Keating. - Hangosabban! - HAHÓÓ! - HANGOSABBAN! - JAAAAAAJ! - Na, tessék. Nagyon jó volt, Anderson. Tehátvalóban rejlik önben egy barbár! - Keating tapsra fakadt, a többiek követték. Todd vérvörös volt ugyan, de mintha megkönnyebbült volna. - Todd, ott látja az ajtó fölött Whitman arcképét. Mire gondol, amikor látja? Gyorsan, Anderson, nem kell mindig gondolkodni! - Egy őrült - felelte a fiú. - Milyen őrült? Nem gondolkodni, rávágni! - Félelmetes... őrült. Használja a fantáziáját! - szorongatta a tanár. Mondja azt, ami az eszébe jut! Még ha marhaság is!

69

- ...nyáladzó őrült! - Most már a költő beszél magából! – dicsérte Keating. - Hunyja be a szemét! írja le, amit lát! RAJTA! - Ahogy lehunyom a szemem - mondta Todd -,a kép elhalványul. - ...nyáladzó őrült - segített neki Keating. - ...nyáladzó őrült... - Tovább! - kiáltotta a tanár. - Rám mered, és a tekintete át meg átjár - mondta Todd. - Nagyszerű! Csináltasson vele valamit! Adjon bele ritmust! - Felém nyújtja a kezét, fojtogat... - Igen... - buzdította Keating. - Valamit susog hozzá... - Mit? - Az igazat! - kiáltotta Todd. - Az igazság olyan, mint egy takaró, és alatta mindig hideg marad az ember lába. Az osztályban néhányan felnevettek. Akkor Todd feszült arca eltorzult: - Ne hallgasson rájuk! - mondta a férfi. - Többet szeretnék hallani a takaróról. A fiú kinyitotta a szemét, és most már szinte kihívóan beszélt az osztályhoz. - Húzhatjátok... húzhatjátok, akkor sem takar be egészen soha! Ráléphettek, széttéphetitek, soha-soha... - Csak tovább! - kiáltotta Keating. - Attól a pillanattól fogva, amikor sírva a világra

jövünk - ordította Todd, miközben látszott, hogy ki kell kínlódnia minden szót -, addig a percig, amikor holtan itt hagyjuk az egészet, panaszkodhatunk, sírhatunk, jajveszékelhetünk, akkor is hideg marad a lábunk. Todd még sokáig állt ott némán. Aztán hozzálépett Keating. - Ez varázslat volt, Mr. Anderson. Sohase felejtse el! Neil elsőként csapta össze a kezét. Majd a többiek is követték példáját. Todd mély lélegzetet vett, a mosolya először tűnt bizakodónak. - Köszönöm, uram - mondta, és a helyére ment. Tanítás után Neil kézen fogta Toddot. - Mindig is tudtam, hogy ez megvan benned mondta mosolyogva. - Csodálatos voltál. Hát akkor... találkozunk ma délután. - Kösz, Neil - Todd még mindig szélesen mosolygott. - Hát akkor... délután! Aznap délután Neil rozzant lámpaernyőbe bugyolált tárgyat cipelt az erdőn keresztül. - Bocs, hogy elkéstem - mondta lélekszakadva, amikor beesett a barlangba. A Holt Költők Társaságának tagjai éppen Charlie-t vették körül a földön, aki törökülésben, behunyt szemmel egy ütött-kopott szaxofont tapogatott. - Ide nézzetek! - mondta Neil. - Mi ez? - érdeklődött Meeks. - Egy lerobbant lámpaernyő - állapította megPitts. Neil lehúzta hozományáról a leplet, festett szobrocska került elő. - Ez a barlang istene - mosolygott a színészpalánta.

71

- Ej ha! - füttyéntett Meeks. Neil a földre állította a figurát, amelynek fejéből nyél állt ki. Majd gyertyát erősített a cövekre, és meggyújtotta. A gyertyafényben fiatal, kék-piros egyenruhás dobos alakja rajzolódott ki. Nemes arcvonásai szenvedésről, nélkülözésről tanúskodtak. Todd, aki az irodalomórán aratott sikere óta szemlátomást szinte új emberré vált, a fejére biggyesztette a lámpaernyőt. Charlie hangosan köszörülte a torkát. A fiúk kényelembe helyezkedtek. - Uraim - jelentette be -, Charles Dalton szerzeménye következik... Charlie csak úgy vaktában megeresztett szaxofonján néhány tétova hangot. Majd megszólalt: - „Sírni, nevetni, tétován suttogni. Több ennél...” Megint játszott egy szekvenciát. Majd letette hangszerét, és rákezdte, ezúttal gyorsabb ütemben: - „Kavarog a káosz, a káosz álmodik, röpül és ordít minden: mi van még benne? Mi van még...” Mindenki elnémult az odúban. Majd Charlie megint ajkához emelte a hangszerét, és egynemű,szívhez szóló dallamot csalt ki belőle. Minél tovább játszott, hallgatói arcáról annál inkább leolvadt a kétség, s végül odaadóan füleltek. Elnyújtott, sóvárgással teli kádenciával zárta. A fiúk csöndesen hallgatták, és hagyták, hogy elringassák őket az éteri hangok. Elsőként Neil ocsúdott: - Óriási volt, Charlie. Hol tanultad...? A fiú lassan visszatért a földre. - A szüleim klarinétra járattak, de azt utáltam. A 72

szaxofon egészen más. Váratlanul kilépett a körből Knox, kitört belőle a fájdalom: - Nem bírom tovább! Ha nem szerzem meg Christ, megölöm magam! - Maradj nyugton, Knox! - csitította Charlie. - Egy életen át nyugton maradtam. Ha most nem csinálok valamit, beleőrülök! - A fiú kirohant a barlangból. Neil utánakiabált: - Most hová mégy?! - Felhívom telefonon! - üvöltötte vissza Knox, és eltűnt az erdőben. Az összejövetel ezzel hirtelen véget is ért. A fiúk követték barátjukat az iskolaépület felé vezető úton. Knox ugyan feltehetően nem rohan bele az első szakadékba, de azért mégiscsak elképzelhető, hogy nem meri felhívni a lányt, ők pedig indíttatva érezték magukat, hogy a költőtárs mellé álljanak. Knox kezébe ragadta a kagylót. - Meg kell tennem! - sulykolta magának. Merészkézzel tárcsázott. Odakint szinte őrt álltak a többiek.

73

- Halló? - Mihelyt a vonal túlsó oldalán meghallotta Chris hangját, inába szállt a bátorság, és letette. - Gyűlölni fog! Az egész Danburry család megutál. A szüleim is kinyírnak! - Körülpislogott, megpróbált olvasni az arcokon. Senki sem mukkant. - Na jó, igazatok van, a fene egye meg! És ha kinyírnak. Carpe diem! Levette a kagylót, még egyszer tárcsázott. - Halló! - már hallotta is a lány hangját. - Halló, Chris - lehelte -, itt Knox Overstreet. - Knox... ja igen. Knox. Örülök, hogy felhívsz. - Tényleg? - kezével eltakarva a kagylót izgatottan közölte barátaival: - Örül, hogy felhívom! - Ugyanis már én is éppen akartalak hívni. Csak nem volt meg a számod. Chet szülei ugyanis elutaznak a hétvégén, és csapunk egy bulit. Eljössz? - Hát persze! - a fiú felragyogott. - De ne dumálj róla senkinek, mert Chet szüleinek nem szabad megtudniuk. Nyugodtan hozhatod a barátnődet is. - Jövök - így Knox átszellemültem - Tehát Danburryéknél. Péntek este. Kösz, Chris. Kábultan tette le a fiú a kagylót, és indiánüvöltést hallatott. - Hát ez nem igaz! Ő hív meg engem egy buliba?! - Egy Chet Danburrynél rendezendő buliba emlékeztette Charlie. - Jól van, na. - Na és? - érdeklődött Charlie. - Na és! - védekezett Knox. - Máris azt képzeled, hogy veled fog bulizni? - Hülyeség, Charlie, hát persze hogy nem. De nem

74

is arról van itt szó. Egyáltalán nem arról van szó. - Hát miről? - tudakolta Charlie. 9. FEJEZET - Arról, hogy gondolt rám. Charlie a fejét rázta. -Ja, úgy. Örömében Knox a levegőbe szökellt. - Még csak egyszer találkoztam vele, és már gondol rám! A nyavalyába, kezd beindulni a dolog. Az enyém lesz! Amikor Overstreet kirohant a telefonfülkéből,a lába alig érte a földet. A haverok csak a fejüketcsóválták. - Ki tudja - mondta tűnődve Charlie. - Remélhetőleg nem csalódik - morogta maga elé Neil. Rohanvást karikázott át biciklijén Neil a község főterén. A próbára igyekezett Henley Haliba. Elhajtott a városháza, majd néhány üzlet előtt, aztán a csöndes országút következett, amíg Henley Hall fehér téglás épülete elé ért. Átemelte a kerékpárt a kapun, majd az épület melletti állványba helyezte. - Siess, Neil! Puck nélkül nem tudjuk próbálni a jelenetet. Nevetve szaladt fel Neil a színpadra, a kellékesnőtől elkapta bűvös pálcáját, és már mondta is: Még csak három? Egy híján kétszer kettő férfi, lány, Jön az is, de halovány, Ámor úr fi nagy zsivány, Tőle ily bolond a lyány. Puck a színpad túlsó végén megpillantotta a szerelembolondja Hermiát, akit Ginny Danburry dom-

75

borított, ahogy elvadult ábrázattal, kimerültén mászik a földön. A rendező, egy szőke, negyvenes tanárnő, félbeszakítva Ginnyt, Neilhez fordult. - Jó volt, Neil. Tényleg az az érzésem, hogy a kezedben van a figura. Csak azt ne feledd, hogy bármit tegyen is Puck, szívvel-lélekkel teszi. Neil biccentett, s akár egy varázserejű kobold, kacsintva ismételte meg: „Ámor úrfi nagy zsivány,/ Tőle ily bolond a lyány.” - Nagyszerű! - mosolygott rá a rendezőnő. – És most te jössz, Ginny! Ginny, azaz Hermia ismét a színpadra kúszott, és rákezdte: Soha ily aléltság! ennyi leverő! Megtépve tüskén, ázva harmaton: Nem járni, bennem csúszni sincs erő; Lábam nem oly gyors, mint kívánatom. A többi szereplő is feljött a színpadra, a rendező felemelte a kezét. Véget ért a próba. - A holnapi viszontlátásra! - kiáltott Neil, és már igyekezett is a kerékpárállvány felé. Az arca még mindig tüzelt a színjáték izgalmában, a szeme szikrázott. Esteledett, amikor átkerekezett az álmos városkán a Welton Akadémia felé. Félhangon még verssorokat mormolt maga elé a Szentivánéji álomból. Óvatosan közelítette meg a főkaput, nehogy bárki is észrevegye. Fölhajtott a dombtetőre, leállította a bringát. A házhoz közelítve látta, hogy Todd a fal mellett ül. - Todd! - szólította, és odalépett hozzá. A fiú kabát 76

nélkül ült a sötétben,9.ésFEJEZET vacogott. - Mi van? -kérdezte Neil. Todd nem válaszolt. Neil melléje ült, és megkérdezte: - Mi bajod? Itt meg kell fagyni. - Ma van a születésnapom - mondta a fiú tompán. - Tényleg? - csodálkozott Neil. - Miért nem mondtad már hamarabb? Gratulálok! Kaptál valami ajándékot? Todd csak ült némán és vacogott. Egy dobozra mutatott. A szobatársa kinyitotta. Ugyanaz az író-készlet volt, mint ami már Todd íróasztalán is látható volt. - De hiszen ez a... nem értem... - Pontosan ugyanezt kaptam a legutóbbi születésnapomra! - kiabálta Todd. - Már nem is emlékeznek. - Ó - mondta halkan Neil. - O, igen - mondta ironikus hangon Todd. - Na igen, talán úgy gondolták, szükséged van még egyre, egy újra - mondta Neil hosszú, kínos hallgatás után. - Talán úgy gondolták... - Talán egyáltalán nem is rám gondoltak, hanem a bátyámra! - dühöngött Todd. - Az ő születésnapján mindig nagy a cécó. - Az írókészletre meredt, aztán fölkacagott. - Az a vicc az egészben, hogy már tavaly se tetszett. - Ide figyelj, Todd - szólalt meg most Neil -, ritka szép ajándékot kaptál. Mások focilabdát kapnak meg baseball-ütőt, netán autót, de ki az, aki ilyen csodálatos írókészlet többszörös, boldog tulajdonosának mondhatja magát? - Aaaz! - csuklott Todd a nevetéstől, átragadt rá Ne77

il gunyoros jókedve. - Nézd csak ezt a vonalzót! Mindketten nevettek. Csak nézték a készletet, míg töksötét nem lett. Neil megborzongott. - Tudod, mit mondott az apám, amikor nagyobb lettem? „5 dollár 98. Ennyit ér az emberi szervezet, ha lebontják kémiai összetevőire, és eladják.” Belém verte, hogy én sem érnék többet, ha napról napra nem iparkodnék. Neil hitetlenül rázta a fejét. „Nem csoda, hogy enynyire gátlásos” - gondolta. - Amikor még kicsi voltam - folytatta Todd -, úgy gondoltam, hogy a szülők automatikusan szeretik a gyerekeiket. Ezt mesélték nekem a tanárok. Ezt olvastam a könyvekben, amiket a kezembe adtak. Na igen, az lehet, hogy a bátyámat szeretik a szüleim, de engem sohasem szerettek. Az elgyötört fiú feltápászkodott, és bement a diákszállásra. Neil meg sem moccant, csak ült a hideg kőfalon, görcsösen kereste a szavakat. - Todd... - szólalt meg bizonytalanul. Aztán nekiiramodott, és szobatársa után futott. - Hé! - kiabálta Cameron, amikor másnap délután a fiúk Mr. Keating tantermébe csődültek. – Itt a táblán az áll, hogy menjünk az udvarra. Pitts érdeklődő arcot vágott. - Ki tudja, megint milyen ötlettel áll elő Keating. A fiúk az előcsarnokon át a hűvös udvarra ügettek. - Emberek - szólalt meg Keating, miután mind köré gyűltek. - Munkáitokban az egyhangúság, az egyformaság veszedelmes elemeit fedeztem fel. 78

Mr. Pitts, Mr. Cameron, Mr. Overstreet és Mr. Chapman, álljanak ide! - Rámutatott egy helyre. - Háromig számolok, és akkor induljanak kérem körben az udvarban. Semmi különösre nem kell ügyelniük. Nincs osztályzás. Egy, kettő, három, rajt! A négy fiú elindult. Először az udvar egyik oldalán haladtak, majd amikor a végéhez értek, balra kanyarodtak, majd újabb bal kanyarral megérkeztek kiindulóhelyükre. - Rendben van - bólintott Keating. - Kérem, folytassák! Még egyszer körbejárták az udvart. Az osztály eközben a tanárt figyelte. Hamarosan egyformán lépett a négy fiú, halkan megdöndült a flaszteron az induló ritmusa. Es ez így ment tovább - balra, egy, kettő, három, négy -, majd Keating ütemes tapsba kezdett. - Hát ez az... Hallják?! - kiáltotta, és hangosabban tapsolt. - Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő... Hogy örülünk Keating órájának... McAllister üres tanteremben ült, és dolgozatot javított. Az ablakon keresztül figyelte, mi történik odakint. Most lendült bele csak igazán a négy masírozó. Már egyformán lóbálták a karjukat is, egyformán emelték a lábukat, mindig megtartva a ritmust. A buzdító kiáltások, az ütemes tapsolás megzavarta Nolan rektort is. Kinézett az ablakon, miféle csinnadratta folyik itt. Rosszallóan csóválta a fejét, amikor megpillantotta az irodalomtanárt az udvaron. „Mi a csodát művelnek?” - töprengett. - Állj, minden világos! - szólt oda Keating a masírozóknak. - Miként bizonyára észrevették, eleinte Mr. 79

Overstreet és Mr. Pitts más ütemben léptek, mint másik két társuk: a hosszú lábú Pitts és Knox, a maga ruganyos járásával. Rövid idő múlva azonban mégis mintha mindannyian egy láthatatlan ütemre igazodnának. És mindezt csupán világosabbá akartam tenni taps révén. Keating körülnézett. - Nos, ez a kísérlet semmiképpen sem a végettjött létre, hogy Overstreetet vagy Pittst kipellengérezzem. Sokkal inkább azt mutatja, hogy milyen nehéz valamennyiünk számára mások társaságában a magunk hangjára hallgatni, saját elképzeléseinket érvényesíteni. Ha valaki azt képzeli maguk közül, hogy ő másképpen masírozott volna, akkorengedje meg, hogy figyelmeztessem: ő is velünk egy ütemben tapsolt. Srácok, valamennyien szeretnénk kivívni környezetünk elismerését, mégis bármily népszerűtlen is, mindig a bennünk rejlő másságra, az eltérőre kell összpontosítanunk. Miként Frost mondta: „Két különböző utat találtam az erdőben - és én a kevésbé járt utat választottam, s ezaz, ami meghatározta egész életemet.” Csöngettek. Am a kamaszoknak szinte gyökeret eresztett a lábuk. Csak bámulták a tanárt, s igyekeztek megemészteni, amit az imént mondott. Keating elbúcsúzott tőlük, távozott. Az osztály is szétszéledt. Nolan hátralépett az ablaktól. „Mihez kezdjek ezzel az emberrel?” - gondolta. McAllisternek azonban nevethetnékje támadt, mielőtt visszatért füzeteihez. A fiúk az udvaron át a következő órára indultak. - Vacsora után találkozunk a barlangban – súgta oda Cameron Neilnek. 80

- Hány órakor? - 7.30. - Továbbadom - mondta Neil, majd Toddhoz lépett. Késő este mind ott ültek a barlangban, és melengették a kezüket a tűznél: Todd, Neil, Cameron, Pitts és Meeks. Sűrű köd ülte meg a tájat odakint, a fák zizegtek, imbolyogtak a széllökésektől. - Kísérteties ez az este - Meeks megborzongott, és közelebb húzódott a tűzhöz. - Hol van például Knox? - Biztosan csinosítja magát a partira – élcelődött Pitts. - És mit művel Charlie? - érdeklődött Cameron. Hiszen ő rendelt bennünket ide. Némelyek vállat vontak. Neil megnyitotta a találkozót. - „Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét...” - Neil megállt. Valami sustorgott az erdőben. Mindnyájan hallották, és biztosak voltak benne, hogy nem a szél... Bármilyen furcsa, mintha női kuncogás lett volna. Egyszer csak tényleg egy lány hangját hallották: - Semmit sem látok... - panaszolta. - Mindjárt megérkezünk - hallották aztán a fiúk Charlie-t. Kisvártatva Charlie két, náluk idősebb, vihogó lánnyal karöltve bukkant fel a barlangban, ahol afiúk döbbent arcát érzékletesen megvilágította a tűz. - Hello, srácok! - kurjantotta Charlie, karját egy szőke bombázó vállán nyugtatva -, bemutatom Glóriát 81

és... - Elnémult, és kérdőn meredt Glória barátnőjére, aki első pillantásra kevésbé feltűnő,barna hajú, zöld szemű lány volt. - Tina vagyok - mondta elfogódottan, és gyorsan kortyolt egyet a sörösdobozból. - Tina és Glória - lelkendezett Charlie -, a Holt Költők Társaságának tagjelöltjei. - Milyen furcsa elnevezés - csodálkozott Glória nevetve. - Elmagyaráznád, mit jelent? - Mondtam már, hogy titok - válaszolta Charlie. - Hát nem zabálnivaló? - lehelte Glória, és átkarolta Charlie-t. A többiek meghökkenve meredtek az egzotikus lényekre, akik behatoltak barlangjukba. Idősebbek lehettek, mint ők, talán húsz év körüliek, és a fiúk magukban mind azt kérdezték vajon hol szedhette fel ezeket Charlie? - Emberek - szólalt meg a jóképű zsivány, és olyan szorosan ölelte magához Glóriát, hogy társainak fönnakadt a szemük -, közhírré tétetik: a Hol tKöltők szenvedélyes kísérletező kedvéhez méltó módon mai napon leteszem a Charlie Dalton nevet. Mától fogva a nevem Nuwanda! A lányok kuncogtak. - Ezt úgy érted, hogy ne hívjalak többé Charlie-nak, drágám? - kérdezte Glória, és a nyakába csimpaszkodott. - Mit jelent az, hogy Nuwanda? - Nuwanda azt jelenti: Nuwanda - közölte Charlie. Kitaláltam magamnak egy nevet. - Fázom - simult a fiúhoz Glória. - Hozzunk egypár ágat a tűzre! - állt fel Meeks. 82

Charlie hálás pillantást vetett rá, mikor a többiekkel együtt rőzséért indult. Majd a falhoz lépett, levakart a szikláról némi földet, bemázolta vele az arcát - most úgy festett, mint egy indián harcos. Szívdöglesztő pillantást lövellt Glória felé, és követte a többieket a sűrűbe. Tina és Glória továbbvihorászott. Miközben a Társaság tagjai az erdőben botorkáltak, Knox Overstreet vígan tekert a Danburry család háza felé. Ott aztán a bokrok közé állította kerékpárját, levette a kabátját, és a csomagtartóra helyezte. Megigazította nyakkendőjét, a kapuhoz szökellt, kopogott. A házból dübörgő zene áradt, de senki sem nyitott ajtót. Még egyszer kopogott. Végül megfordította a gombot, belépett. Knox vad buli kellős közepébe pottyant. Előszörmegpillantott egy párocskát, akik a bejárati hallban a díványon hemperegtek. Mások fotelban, lépcsőn, padlón ücsörögtek, szemlátomást mindenről megfeledkeztek maguk körül. Most megpillantotta Christ, amint zilált hajjal kilép a konyhából. - Chris - szólította meg a fiú. - Ja, szia! - üdvözölte közönyösen a lány. - Örülök, hogy eljöttél. Hoztál magaddal valakit? - Nem - felelte Knox. - Itt van valahol Ginny Danburry, elszórakoztathatnád - vetette oda elmenőfélben. - De Chris... - a fiú szerette volna túlharsognia dübörgő muzsikát. - Meg kell keresnem Chetet! - kiáltott vissza a lány. - Jó mulatást! Es már el is tűnt. Knox leeresztett... Átbukdácsolt

83

néhány padlón heverő párocskán, és csüggedten keresgélte Ginnyt. Odakint a barlang környékén a fiúk letört ágakat, gallyakat keresgélve bukdácsoltak a sötétben. - Charlie - suttogta Neil. - Nuwanda a nevem. - Nuwanda - mondta türelmesen Neil. - Mi folyik itt? - Semmi különös - felelte Charlie -, úgy teszel, mintha nem is örülnél, hogy lányok is vannak. - Hát persze hogy... bomba jó - szólalt meg Pitts, aki éppen összeütközött Neillel. - Csak éppen,tudod... jó lett volna, ha előre figyelmeztetsz. - Szerintem az ilyesminek spontán kell jönnie súgta vissza Charlie. - Épp így érdekes, nem? - Hol szedted fel őket? - tudakolta Neil. A focipálya kerítésénél mentek, mendegéltek mesélte Charlie gunyorosan. - Hát egyszer csak meghívtam őket a barlangba. - Henley Haliba járnak suliba? – érdeklődöt tCameron. - Nem hinném, hogy még iskolások - vont vállat Charlie. Cameron nagyot nyelt. - Csak nem idevalósiak? - No de fiacskám. Mi ütött beléd? – veregette vállon osztálytársát Charlie. - Csak nem rezelsz be tőlük? - Hülye vagy. Nem arról van szó. Csak hát: ha elkapnak velük, kinyiffanunk, végünk van. - Hé, srácok, mit izéltek ott kint?! - kiáltott ki a bar84

langból Glória. - Majd meglátod - kurjantott vissza Charlie. -Már jövünk. - Aztán odasúgta Cameronnak: - Te meg tartsd a pofád, te beszari stréber! Amúgy semmi okunk, hogy berezeljünk. - Még hogy stréber, én?! Aztán csak nézd meg magad, Dalton! - Ne húzd fel magad, Charlie! – figyelmeztette Neil. - A nevem Nuwanda! - helyesbített a vadonfia, majd bement a barlangba. A többiek követték. Cameron forrt a méregtől. Egy darabig habozott, velük tartson-e ő is, aztán mégiscsak utánuk ment. Magasba csapott a láng, ahogy belehajították az összegyűjtött gallyakat a pislákoló tűzbe, amelyet most ismét körülültek a fiúk. - Vajon mit csinál most Knox? - nevetett felPitts. - Szegény gyermek - sóhajtotta Neil. - Alighanem most éli át élete egyik legnagyobb csalódását. A csalódott Knox a hatalmas Danburry-házban csetlett-botlott. Végül az éléskamrában landolt, ahol egy párocska épp szenvedélyesen csókolózott. Knox elfordította tekintetét, ahogy észrevette: a fiú keze minduntalan a lány szoknyája alá siklik, a lány azonban igyekszik szabadulni tőle. Knox végre észrevette Ginny Danburryt. A lány elfogódottan somolygott rá. - Nem te vagy Mutt Sanders öccse? – kérdezte egy enyhén nyomott focistaféle, aki épp italt kevert magának.

85

Knox megrázta a fejét: - Nem. - Búbba - lökte oldalba a focista a mellette álló másik izompacsirtát, aki félrészegen támasztotta a hűtőszekrényt. - Hát nem kiköpött Mutt Sanders ez a fiú? - Biztos, hogy nem vagy a testvére? – habogta Búbba. - Szálljatok le rólam! - hárította el Knox. – Még az életben nem hallottam a nevét. Sajnálom. - Ide süss, Steve - szólt most Búbba a focistához-, hát nem tudod, mi az illem? Itt áll az orrod előtt Mutt Sanders tesója, és te még egy rohadt italt sem löttyentesz neki?! Iszol velünk egy konyakot? - Ami azt illeti, nem iszom alko... - de Steve rá se hederített, kezébe nyomott egy poharat, teleöntötte whiskyvel, aztán még rálökött egy kólát fröccs gyanánt. Búbba koccintott Knoxszal. - Mutt egészségére! - közölte. - Muttra! - jelentette ki Steve is. - Muttra - ment bele a játékba Knox. A két sportoló egyetlen hörpintésre kiitta italát. Knox is utánozta őket, de félrenyelt. Köhögési rohamot kapott. Steve még egyszer töltött mindnyájuknak. Knox úgy érezte, belülről lángra gyúl a mellkasa. - Na, hogy van mostanság Mutt? - kérdezteBúbba. - Ami azt illeti... - nyögte még mindig köhécselve Knox -, tulajdonképpen nem ismerek semmiféle Muttot... 86

- A Bivaly Muttra! - emelte poharát Búbba. -Bivaly Muttra! - ismételte meg alázatosan Steve. - Bivaly... Mutt... - hümmögött Knox. Aztán megint kiürítették poharukat, Knoxnak újból köhögnie kellett. A focista jó erősen hátba vágta. - Mi baj, haver? - heherészett. - Na megyek, megkeresem Patsyt – jelentette be Búbba, és hangosat csuklott. Még egyszer hátbavágta Knoxt. - Add át üdvözletünket! - Úgy legyen - helyeselt Knox. Hátrafordult, é slátta, hogy Ginny mosolygó arccal távozik az éléskamrából. - Add a poharad, haver! - lökte oldalba Steve, és egy újabb whiskyt lódított Knox poharába. Knox érezte, hogy a világ forogni kezd körülötte. A barlangban lobogott a tűz. A fiúk szorosanTina és Glória mellé húzódtak, lenyűgözve bámulták a táncoló lángnyelveket. A „barlangisten” fejére erősített gyertya fénye is sejtelmesen imbolygott. Tina a csorba szobrocskára meredt. - Hallottam, hogy fura pókok vagytok, de hogy ennyire... - Egy laposüveg whiskyt húzott elő, megkínálta Neilt. Az kortyolgatta, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Visszaadta a lánynak a flaskát. - Add tovább! - buzdította Tina. A whisky meg a tűz melege tette talán, de korábban semmitmondónak tűnő arcocskája most szinte kivirult, vonzóvá vált. Az üveg körbejárt. Mind tette, hogy ízlik neki a ke-

87

sernyés izé. Todd még csak nem is köhögött. - O - ámult Glória -, milyen nagy a huzataToddnak. Mondjátok, nem hiányzik nektek semmi, ha egyszer nincsenek itt lányok? - faggatózott. - Már hogyne hiányozna? - pattant fel Charlie. Majd megveszünk! Hiszen épp a nők imádata az egyik fő célkitűzése a társaságnak. Ez alkalomból tudomásotokra is hozom, hogy cikket közöltem le az iskolai lapban, amelyben a Holt Költők Társasága nevében követelem, hogy ezentúl lányok is jár-

88

hassanak Weltonba. Hogy ne csak a magunk levében főjünk... - Mit csináltál?! - ugrott fel most Neil. – Hogy tehetted?! - Én vagyok az egyik korrektor - közölte Charlie dagadó kebellel. - Becsempésztem a cikket. - Atyaisten - hörögte Pitts. - Most aztán lőttekaz egésznek. - Miért? - csodálkozott Charlie. - Senki sem tudja, kik vagyunk. - Szélsebesen kiszedik belőled, hogy te írtad a cikket! - üvöltötte Cameron. - És majd megkérdezik, mi az a Holt Költők Társasága. Ehhez nem volt jogod, Charlie! - Nuwanda vagyok, Cameron. - Igaz - dorombolt a fiú vállát átkarolva Glória. - Nuwandának hívják. - Csak nagy szavakat pufogtatunk itt, vagy álljuk is, amit mondunk? - kérdezte Charlie. – Ha ennyi az egész, hogy idejövünk, és verseket olvasgatunk... Emberek, nem érhetjük be ennyivel! - Akkor sem lett volna szabad ezt tenned... morfondírozott Neil föl-alá járkálva a barlangban. - Nem nyilatkozhatsz a Társaság nevében. - Ne izguljatok már annyira az értékes nyakatokért! - horkant fel Nuwanda. - Ha elkapnak, majd azt mondom, hogy csak kitaláltam ezt az egész tár-saság marhaságot. Nyugi, nincs veszélyben a feneketek! Meg aztán... Tina és Glória nem azért jött ide, hogy élvezze, amint vitatkozunk. Igazi holtösszeröffenést tartunk, vagy sem? 89

-Igen! Nekünk pedig el kell döntenünk, beakarunke lépni egyáltalán a Társaságba. - Belépni? - Neil magasba vont szemöldökkel meredt Charlie-ra, aki azonban tudomást sem vett róla, s máris Tinához fordult: „Mondjam: társad, másod a nyári nap? / Te nyugodtabb vagy, s az nemoly üde”... Tina úszott a boldogságban. - O, de édes... - sóhajtotta, és átkarolta Charlie-t. A többiek adták a bankot, mint akiket nem is érdekel az egész, nehogy leríjon róluk a féltékenység. - Neked írtam - mondta Tinának Charlie. A lány szeme kocsányon lógott elragadtatásában. - Tényleg? Amikor Charlie észrevette, hogy Glória irigységében kipirul, gyorsan hozzáfűzte: - Neked is költők egyet, Glória. - „Tovatűnik, akár egy éjszaka.” E szavak után a nagy szívtipró égre emelte tekintetét, felkelt, és átsietett a barlangon. Majd mindenkinek hátat fordítva felütött egy kötetet, magaelémormolt valamit... Glória várakozón meredt rá. A fiú ekkor összecsukta a könyvet, és felé fordult: ...Szépsége, mint a csillagok, / Holdfényes, tiszta éjszakán / Szép szeme ha rám ragyog.” Glória visított elragadtatásában: - Hát nem csodálatos? A többiek hamuszürke arccal, irigykedve figyelték Charlie kirohanásait. Glória szorosan hozzásimult. Ez idő tájt Knox Overstreet is a féltékenységtől szenvedett, ahogy a fiataloktól tarkálló Danburryházban esetlenkedett. 90

- A francba, a srácoknak igazuk volt! - morogta maga elé. Eszébe jutott, ahogy óva intették attól, hogy túlságosan belelovalja magát Chrisszel kapcsolatos reményeibe. Sötétség borult a házra. Csak a hold világított be az ablakokon. Harsány zene töltötte be a helyiségeket. Mindenfelé szorosan összefonódó párok heverésztek. Kezében poharával Knox éppen belebotlott egy párocskába a padlón. Dülöngélt a Búbba és Steve társaságában benyakalt jó pár pohárnyi whiskytől. - Hé! - csattant fel valaki bosszúsan. – Nézzed már, hova lépsz?! Mi baj, haver? Talán túl sokatvedeltél? - Bocs - motyogta Knox. Aztán a díványra zuhant. Jobb kezével hátranyúlt, megmarkolta a féligtelt poharat, és nagyot húzott a kesernyés ízű italból. Mintha már nem is égette volna, ahogy leeresztette a torkán. Lassanként kezdett magához térni az ivászat utórezgéseiből. Körülnézett. Balján egy pár hevert, olyan hangot hallatva, mint egy ziháló óriásszörny. Jobb oldalán egy másik párocska, mintha egészen belesüppedt volna a heverőbe. Knox szeretett volna feltápászkodni, akkor azonban ugyanaz a pár, amelyikbe belebotlott, rágurult a sípcsontjára, úgyhogy moccanni sem bírt. Körülnézett, és csaknemhangosan felnevetett. „Legfőbb ideje, hogy kényelembe helyezzem magamat” tűnődött. Körülötte mindenki olyannyira el volt foglalva, hogy ügyet sem vetettek rá. Amikor félbeszakadt a zene, már csak hangos zihálást lehetett hallani a szobában. „Akár ha a mesterséges lélegeztetést gyakorolnák” - gondolta. Hirtelen beléhasított a vágy egy lány után. A jobbján lévő

91

pár felé siklott sóvár tekintete. „Mintha le akarná harapni a csaj ajkát” pillantott a srácra. Ekkorbal felől ismerős hang ütötte meg a fülét. - O, Chris, milyen szép vagy! „Atyaisten, ez Chris és Chet!” - villant át agyán. A szíve hevesebben dobogott. Chris Noel ült közvetlenül mellette a díványon. Megszólalt újra a zene. „Az a varázsos pillanat”, áradt a hang a szobán keresztül. Knox agyában tótágast állt a világ. Chris és Chet ölelkeztek, mint az őrültek. Knox nem akarta nézni, de a tekintetét újra és újra magához vonzotta a lány - Chris - nyögött fel Chet. - Milyen csodálatos vagy! - Chet szenvedélyesen csókolta a lányt, aki egyre inkább Knoxnak támaszkodott. A holdfén-ben kirajzolódott az arca, nyakának íve, melle gömbölydedsége. Knox felhörpintette italát, és erőnek erejével más irányba nézett. „Istenem, segíts!” - gondolta. Chris egyre erősebben dőlt neki. Knox arca eltorzult, harcolt a kísértéssel. Nem akart odanézni. De érezte lelke mélyén, hogy vesztesen kerül ki a küzdelemből. Hirtelen megint csak Chris felé fordult. „Carpebusentum” - mormolta maga elé, és behunyta aszemét. „Ragadd meg a mellét!” - Ó?! - lehelte Chris Chet felé. - Nem szóltam semmit! - mondta a fiú. Folytatták a csókolózást. Knox - mintegy mágneses erőtől hajtva - kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány nyakát. Majd a melle felé közeledett. A fiú feje hátrahanyatlott, szemét szorosan lezárva, lassú 92

mozdulatokkal simogatni kezdte. Chris hevesen reagált. Természetesen azt hitte, Chet becéző kezét érzi. Most már Knox lélegzete is akadozott. - Jaj, milyen mesebeli érzés - suttogta a sötétbena lány. - Tessék? - hökkent meg Chet. - Mit mondtál? - Tudod jól - sóhajtotta a lány. Knox elhúzta a kezét. Chet egy pillanatra fölemelte a tekintetét. Aztán tovább csókolta a lányt. - Ne hagyd abba! - nyögdécselte a lány. - Abbahagyni? Most? - Chet! Knox ismét a lány nyakára helyezte kezét, simogatni kezdte, ujjai újra a lány melléhez közeledtek. - Jaj, jaj - nyögte Chris. Chet felriadt. Tudni akarta, milyen változás mentvégbe a lányban. Azután feladta, és újra kezdte a csókolózást. Chris jajongott a gyönyörtől. Knox hátradőlt a kanapén. Mélyeket lélegzett.A szobában felerősödött a zene. Nem bírta tovább türtőztetni magát. Mindenütt cirógatta a lány felsőtestét, annak meg egyre inkább elakadt a lélegzete. Knox is eksztázisba esett. És ekkor kiesett a kezéből a pohár. Chet váratlanul elkapta a másik fiú kezét, kigyulladt egy lámpa. Knox az őrjöngő Chettel és a teljesen zavarban lévő Chrisszel találta magát szemközt. - Mit művelsz itt?! - üvöltött rá Chet. A hirtelen támadt éles fénytől a lány beárnyékolta kezével a szemét. 93

- Knox? - Chet! Chris! - Knox meglepetést színlelt. – Mit csináltok itt? - Hallod-e... - Chet öklével vetélytársa arcába vágott, megragadta az ingét, földhöz vágta, és ráugrott a padlón heverőre. Megint csak Knox fejének akart esni. Az meg igyekezett fedezni magát. -Te kis szaros! ordibált Chet. Chris megpróbálta odébb ráncigálni. - Nem értem, miért bántod, Chet? – szívóskodott a lány. De Chet csak csépelte a másik fiút. - Elég volt, Chet! - kiabált Chris. - Semmit sem vétett neked. - Odébb lökte a nekivadult srácot. Knox ideoda támolygott, fogta a fejét. - Most már elég legyen! visította Chris, az öklével döngetteChet mellkasát, és igyekezett elrángatni onnét. Chet Knox fölé hajolt, aki vérző orrát, sérült arcát tapogatta. - Bocsáss meg, Chris, bocsáss meg! – kesergett Knox. - Akarsz még... akarsz? Tessék! Hordd el magad! Chet megint csak Knoxra vetette magát, de ekkor már többen lefogták. Két srác már vezette is kifelé a sérült fiút a szobából. Az imbolygó Knox a konyha felé menet még egyszer hátrafordult. - Igazán sajnálom, Chris. - Ha még egyszer előfordulsz errefelé - tajtékzott Chet -, halál fia vagy! Nem sejtve, hogy társuk szorult helyzetben van, a Holt Költők Társasága folytatta összejövetelét. A tűz fénye megvilágította a barlangot, és különös árnyakat vetett a falra. Glória Charlie derekára fonta karját, rajongó pillantást vetett rá. Tina és a többiek 94

között egy flaska whisky járt körbe. - Hé, srácok - kurjantott Charlie -, nem mutatnátok meg Tinának a holt költők kertjét? – Fejével a barlang bejárata félé intett. - Kertet? - álmélkodott Meeks. - Miféle kertet? - kérdezte Pitts. Charlie társai felé vetett pillantásával jelezte, hogy éppenséggel leléphetnének. Neilnél leesett a tantusz, és könyökével megbökte Pittst. Most már az is fölfogta, miről van szó. - Ja, persze - csapott a homlokára. - A kert. Gyertek utánam! - Nahát, milyen izgi! - kiáltotta Tina ámulva. -Még kertetek is van? Most már mindenki kimászott a barlangból, Meeks kivételével. - Miről beszéltek? - értetlenkedett. Charlie rámeredt. Ha egy tekintettel ölni lehetne, Meeks már elterült volna. - Nincs is semmiféle kertünk, Charles, ja bocs, Nuwanda - mondta. Charlie megvárta, amíg az egész díszes társaságodakint volt. Aztán Glória szemébe nézett. - Ahhoz képest, hogy jó tanuló, elég mulya! somolygott. Glória a fiú szemébe nézett, az ragyogott. - Szerintem igazán aranyos - súgta a lány. - Szerintem te vagy édes - sóhajtott fel Charlie, szemét lehunyva, és előrehajolt, hogy megcsókolja a lányt. De még mielőtt épp összeforrt volna az ajkuk, Glória hirtelen megszólalt: - Tudod, mi az, ami annyira vonzó benned? 95

mondta. Charlie rákacsintott. - No, mi? - Azok a fiúk, akiket ismerek, mind csak egyet akarnak tőlem... Te egészen más vagy! -Más? - Igen - mosolygott rá a lány - Mindenki más már lerohant volna. Légy szíves, költsél nekem valami verset! - Na de... - dadogta Charlie. - Kérlek! Olyan csodálatos, ha valaki szeret... ha valaki azért szeret... tudod, már... mert az embernek lelke van. - A fiú feljajdult, és a kezébe temette arcát. Glória hátrafordult és rátekintett. - Nuwanda? Igazán... - kérlelte. - Na, jó! Hadd gondolkozzam egy kicsit! - eltöprengett, majd szavalni kezdte: „Volna köröttem zord vadon, sötét, veszett... mennyország volna nékem azegyütt veled...” Glória boldogan sóhajtott. - Folytasd! Charlie folytatta az idézetet, a lány pedig egyre hangosabban nyögdécselt. „S ha volnék minden föld ura az ég alatt...koronám legszebb ékkövevolnál magad” - Ez jobb, mint a szex! - kiáltott fel Glória. – Ez ROMANTIKA! Charlie csalódottan fordította félre tekintetét, és szavalta tovább a verset, bele az éjszakába. Másnap összehívták valamennyi diákot a Welton Akadémia kápolnájába. Morajlás futott végig a so96

rokon, amikor elhelyezkedtek a padokon: az iskolai újság példányait körözték egymás között. Knox Overstreet egészen összezsugorodott, hogy elrejtse sérült, földagadt képét. Neil, Todd, Pitts, Meeks, Cameron és mindenekelőtt Charlie kimerültnek látszottak. Pitts ásítást nyomott el, amikor Charlie átadott neki egy aktatáskát. - Minden világos? - súgta oda Pitts. Charlie bólintott. Mihelyt Nolan rektor belépett a kápolnába, a fiúk szélsebesen eldugták az újságokat, és felálltak. A rektor hosszú léptekkel szelte át a termet, ment az emelvény felé, majd egyetlen kézmozdulattal jelezte a nebulóknak, hogy leülhetnek. Hangosan köszörülte a torkát. - A „Welton Honors” e heti számában illetlen cikk jelent meg engedély nélkül, amelyben követelik, hogy lányok is járhassanak hozzánk. Semmi kedvem értékes időmet arra pazarolni, hogy a bűnösöket felderítsem, de biztosak lehetnek abban,hogy megtalálom mind. Felhívom ezúton a tanuló-ifjúság figyelmét arra, hogy aki valamit tud a cikkről, itt és most jelentkezzék. Bárki lett légyen is a tettes, csakis így kerülheti el az iskolából való kiutasítást. Nolan elhallgatott, valamiféle visszajelzésre várván. A feszült csendben egyszer csak megszólalt a telefon. Charlie gyorsan ölébe vette aktatáskáját, és kinyitotta. A tanulók ámulva sustorogtak egymás között. Ilyen szemtelenséget még, sohasem mert Weltonban elkövetni senki! Charlie szemrebbenés nélkül vette fel a kagylót. - Halló, Welton Akadémia? - kérdezte olyan han97

gosan, hogy mindenki hallja. - Igen, itt van, egy pillanat, máris adom. - Majd színlelt komolysággal közölte: - Mr. Nolan, önt keresik. A rektor arca elvörösödött. - Micsoda?! - ordította. Charlie a magasba emelte Nolan számára a kagylót. - Itt az Úristen! Azt üzeni, hogy lányok is járhatnának az iskolánkba. - Alighogy kiejtette a száján ezeket a szavakat, eget verő röhej rázta meg az ódon kápolna kőfalait. A rektor egy percig sem habozott, hogy a tréfhoz méretezze a büntetést. Charlie még alig pislogott, és már Nolan dolgozószobája közepén állt. A férfi őrjöngve járt-kelt a szobában föl-alá. - A mocskos vigyor hamarosan lehervad az arcáról! - rohanta le a diákot. - Ki van még benne a dologban? - Senki, uram - rázta a fejét Charlie. - Csak én. Én olvasom mindig a korrektúrát, és Rob Cranecikkét egyszerűen kicseréltem a magaméra. - Tisztelt Dalton úr - kezdte Nolan -, ha azt képzeli, hogy ön az első, aki megkísérelte kidobatni magát ebből az iskolából, nagyon téved. Másoknak is eszébe jutott már az ötlet, és meghiúsult a tervük. Magának sem fog sikerülni. Most hajoljon előre! Charlie engedelmeskedett, és Nolan, hatalmas, ódon sulykolófát vett elő. Lyukak voltak benne a nagyobb sebesség elérése érdekében. Nolan levette zsakettjét, és Charlie mögé lépett. Számoljon velem együtt hangosan, Dalton úr! 98

közölte a rektor. Aztán lesújtott a fiú hátsó felére. - Egy. - A férfi ismét odavágott, most még erősebben. Charlie teste összerándult. - Kettő. Nolan ütött, Charlie számolt. Szavai a negyedikcsapásnál már alig voltak hallhatók, arca eltorzult. Mrs. Nolan, a rektor felesége, egyszersmind titkárnője, aki az előszobában ült, igyekezett nem odafigyelni, ahogy tovább folytatódott a fenyítés.A szomszédos díszteremben három diák dolgozott, festőállványok tetején - közöttük Cameron. Szarvas-fejeket pingáltak a falakra. Hallották, ahogy az ütések Charlien csattannak, és mélységes riadalom kerítette őket hatalmába. Cameron képtelen volt befejezni a jávorszarvast. A hetedik ütésnél könnyek öntötték el Charliearcát. - Számolni! - rikoltotta Nolan. A kilencedik és a tizedik csapásnál már egyetlenhang sem hagyta el a fiú torkát. Akkor a rektor abbahagyta a verést, előrement, hogy megszemlélje a fiú arcát. - Még mindig kitart amellett, hogy egyes-egyedül maga követte el...? - kérdezte. Charlie legyűrte fájdalmát. - Igen... uram. - Mi ez a Holt Költők Társasága?! - üvöltötteNolan. - Neveket akarok hallani! A fiú nyomorúságosán érezte magát. Rekedten válaszolta: -

x

/

- En vagyok, Mr. Nolan. Esküszöm! En találtam ki az egészet. - Ha rájövök, hogy mások is vannak a dologban, 99

Mr. Dalton, akkor ezeket a másokat kicsapom az iskolából, maga viszont itt marad! Megértette? Most keljen fel! Charlie engedelmeskedett. Az arca vérvörös volt. Küszködött a könnyeivel, mélységesen megalázták. - Welton megbocsát, Mr. Dalton, feltéve, ha van bátorsága ahhoz, hogy belássa hibáját. Az egész iskola előtt kell bocsánatot kérnie. Charlie kitámolygott Nolan dolgozószobájából, és lassan vánszorgott a diákszállás felé. A fiúkhol szobájukban tébláboltak, hol lerohangáltak az előcsarnokba. Várták társuk visszatérését. Amikor azonban megpillantották Charlie-t, berohantak a szobákba, és úgy tettek, mintha buzgón tanulnának. Charlie lassú léptekkel ballagott be az előcsarnokba, nem akarta, hogy a többiek észrevegyék, milyenfájdalmai vannak. Ahogy a szobájához közeledett, elé rohant Neil, Todd, Knox, Pitts és Meeks. - Na, mi volt?! - csapott le rá Neil. – Minden oké? Vagy kicsapott? - Nem - morogta Charlie szemlesütve. - De hát mégis mi volt? - kérdezte Neil. - Köpjek be mindenkit, kérjek bocsánatot az egésziskola előtt, és akkor mindenkinek megbocsáttatik... Kinyitotta az ajtót, és bement a szobájába. - És most mit akarsz csinálni, Charlie? - kérdezte Neil. - A nyavalya essen beléd - förmedt rá a másik-, a nevem Nuwanda! - Azzal jelentőségteljes pillantást vetett társára, és bevágta az ajtót maga után. A többiek egymásra néztek, volt, aki vihogott. 100

Csodálták Charlie-t. Nem hagyta magát... Késő délután Nolan átment az iskola egyik épületébe, ott a folyosón Mr. Keating tantermét kereste fel. Az ajtó előtt megtorpant, majd kopogott és belépett. Odabent Keating éppen McAllisterrel beszélgetett. - Mr. Keating, néhány szavam lenne önhöz szakította félbe Nolan a társalgást. - Parancsoljon! - állt fel McAllister, és elhagyta a szobát. A rektor körülnézett. - Ez volt az első osztályom, John, tudta ezt? -Nolan eltűnődve szelte át a szobát. - Az első tanári asztalom... - a férfit szemlátomást hatalmába kerítette az emlékezés. - Nem is tudtam, hogy régebben tanított - mondta Keating. - Méghozzá angolt. Jóval ön előtt... Nehéz szívvel váltam meg a tanítástól, megvallom. – Szünetet tartott, aztán szúrós pillantást vetett Keatingre. -Olyan hírek terjengenek, John, hogy óráin holmi forradalmi metódusokat vezetett be. Nem akarom ezt egyenes összefüggésbe hozni a Dalton fiú ballépésével, elképesztő impertinenciájával, de úgy hiszem, fölösleges rámutatnom arra, hogy az ilyenkorú fiatalokat rendkívül könynyű befolyásolni. - Az ön büntetése bizonyára mély benyomást tett rá - vágta rá a tanár. Nolan szemöldöke fölszaladt, de eleresztette a füle mellett a megjegyzést. - Es mi volt ez legutóbb az iskolaudvaron? - kérdezte. 101

- Az iskolaudvaron? - visszhangozta Keating. - Körbejáratta a fiúkat, és ütemre tapsoltak hozzá... - O, az csak egy kis gyakorlat volt arra, hogy bebizonyítsam, milyen nevetséges a konformizmus. - John, a tananyag adott. Bevált, működik. Ha maga kétségbe vonja, mi akadályozhatja meg a gyerekeket abban, hogy szintúgy kételkedjenek benne? - Az én véleményem mindig is az volt, hogy a nevelés lényege nem más, mint hogy a tanulókat önálló gondolkodásra buzdítsuk - közölte Keating. A rektor felnevetett. - Ebben a korban? Ugyan már! A tradíciók átadása, John! És a fegyelem! - Atyai mozdulattal lapogatta Keating vállát. - Készítse elő őket a főiskolákra, egyetemekre, a többi már magától megy. Mr. Nolan fensőbbséges mosollyal távozott. Keating némán bámult ki az ablakon. Egy idő múlva McAllister dugta be az orrát. Nyilván hallgatózott. - Én a maga helyében nem csinálnék gondot abból, hogy a nebulók túlságosan konformisták, John - mondta. - Miért nem? - Nos, maga is ezek közül a felszentelt falak közül indult, ha jól sejtem. - Igen. - Ha meggyőződéses ateistát akar faragni valakiből - folytatta McAllister akkor adjon neki szigorú papi nevelést. Ez mindig bejön. Keating meghökkenve meredt a másikra. McAllister hirtelen harsány nevetésben tört ki, sarkonfordult, és eltűnt a folyosón. 102

Estefelé Keating átment a fiúk szállására. Éppen valahová készülődtek. Az angoltanár odalépettCharliehoz, aki társaival épp az ajtóban állt. - Mr. Keating! - mondta Charlie meglepődve. - Ostoba tréfa volt - jelentette ki a tanár szokatlan szigorúsággal. - Csak nem áll Nolan pártján? - hüledezett Charlie. - Mi lesz akkor a carpe diemmél, meg azzal, hogy az élet velejéig kell hatolni, meg minden? - Hogy az élet velejéig kell hatolni, nem feltétlenül azt jelenti, hogy fejjel rohanunk a falnak, Charles. Bizonyos esetekben bátorságra van szükség, máskor meg inkább az óvatosság kívánatos.Az okos ember pedig felismeri, mikor melyik a helyénvaló - így Keating. - De hát én azt gondoltam... - dadogta Charlie. - A semmiért egy iskolából való kicsapatást bezsebelni, nos, ez se nem okos, se nem bátor cselekedet. Talán nem éppen ideális ez a hely, de azért tagadhatatlanul vannak bizonyos lehetőségek. - Igazán?! - csattant fel bosszúsan Charlie. -Miféle lehetőségek? - Nos, ha más nem, akkor az én irodalomórám, nem igaz? - Ez igaz - mosolyodon el Charlie. Keating a Holt Költők Társaságának többi tagjelöltje felé fordult, akik a közelben tébláboltak. - Ne veszítsd el a fejed - adta ki az utasítást -,de ti sem! - Igyekszünk - bólogattak bizonytalanul a többiek. Keating elmosolyodott, és faképnél hagyta őket. Másnap Keating öles betűkkel egyetlen szót írt fel 103

a tanteremben a táblára: „EGYETEM”. - Uraim - kezdte -, ma arról a képességről fogunk beszélni, ami az egyetemeken szükségeltetik:könyveket kell elemezni, amelyeket sohasem olvastak. - A fiúk jót nevettek. A tanár körülnézett. -Az egyetemen feltehetően kiölik önökből a költészet szeretetét. Gondoskodnak erről azáltal, hogy órákhosszat elemeznek unalmas szövegeket, szőrszálhasogatással foglalkoznak, keresgélik a kákán a csomót. Különböző fajsúlyú irályokkal kerülnek szembe: halhatatlan mesterművekkel, amelyeket majd meg kell emészteniük, persze csomó szemét is a kezükbe kerül, amelyeket kerülniük kellene, mint a leprát. Beszéd közben föl-alá sétált az osztály előtt. - Tegyük fel - folytatta -, hogy fölvesznek egy előadás-sorozatot, amelynek a címe a modern regény. A szemeszter folyamán olyan remekműveket olvasnak majd, mint a lenyűgöző Goriot apó Balzactól vagy Turgenyev megrázó Apák és fiúkja. De amikor a diploma dolgozatukra kerül a sor, esetleg kiderül, hogy az apai szeretet témájáról írandó tanulmányt egy olyan mű alapján kell megírniuk, mint a Kétes kezdés című regény - s ezt a műfaji megjelölést csupán nagyvonalúságból használom -, amit nem más izzadt ki magából, mint a professzorukszemélyesen. Keating összeráncolta a homlokát, ahogy pillantása végigsiklott az osztályon. - Az első három oldal elolvasása után kristálytisztán érzékelhető, hogy szívesebben jelentkeznének önkéntesnek a frontra, mint hogy efféle kacattal terheljék szellemüket. No de szabad-e ilyenkor kétségbeesni? 104

És bezsebelni egy csúf osztályzatot? Semmi esetre sem. Jobb, ha előre felkészülnek az effajta szerencsétlenségre. A fiúk feszült figyelemmel lesték a tanár szavait. Keating továbbra is fel-alá járkált az orruk előtt. - Felütik a Kétes kezdést, és a fülszövegből értesülnek arról, hogy a regény hőse egy bizonyos Frank, aki mezőgazdasági kisgépekkel ügynököl, s minden áldozatot vállal azért, hogy Christine nevű leánya számára - aki maga is meglehetősen karrierhajhász - az előkelő társaságban biztosítsa a kezdő lépéseket. Az esszé elejére biggyesztik máris azt a megjegyzést, hogy a cselekmény újólagos ismertetése voltaképpen fölösleges, egyszersmind azért elejtenek néhány mondatot, amiből a professzoruk meggyőződhet róla, hogy olvasták a művet. Keating mély lélegzetet vett. - Ezután tanácsos bedobni néhány általánosan ismert, áligényes gondolatot. Például azt írják: „figyelemre méltó az egybeesés Freud elméletével, ahogy a szerző az apai szeretet könyörtelen voltát ábrázolja. Christine nem más, mint Elektra, apja az elbukott Oidipusz.” Végezetül sötét képet festve, hatásosan írjanak valami effélét... Keating megállt, szünetet tartott. Majd folytatta: - Legizgalmasabb az a hasonlóság, amelyet a regény a nagy hindu filozófus, Avesh Rabesh Non tanaival tart. Rabesh Non fájdalmas aprólékossággal ábrázolja, miként hagyják el a szülőket a gyerekek a háromfejű szörny kedvéért, amely nem más,mint: a dicsvágy, pénz és társadalmi siker. Ecseteljék érzékletesen 105

a hindu filozófus elméletét, milyen konc az, amit a szörny elé hajítanak, majd hogyan vágják le annak fejét, és így tovább. Végül dicsérjéka prof ragyogó stílusát és példás bátorságát, amelylyel a Kétes kezdést önök által a közönség számára még inkább hozzáférhetővé tette. Meeks keze magasba lendült. - Kapitány, és mi van akkor, ha valaki még soha az életben nem hallotta ennek a Rabesh Nonnak a nevét? - Rabesh Non nem is létezett soha, kedves Meeks. Kitalálják őt, vagy valami hasonlót. Egyetlen felfuvalkodott egyetemi professzor sem fogja bevallani, hogy erről a jelentős tudósról még sohasem hallott.Valószínűbb, hogy olyan véleményt ír, amilyet én kaptam annak idején. Keating papírlapot vett fel íróasztaláról, és onnan olvasta: - „Rabesh Nonra való utalásai mély megértésről tanúskodnak, és kitűnő az elemzés. Örömmel veszem tudomásul, hogy rajtam kívül is van olyasvalaki, aki Kelet érdemtelenül elfeledett nagy tudósának jelentőségét becsüli. Jeles!” Ismét az asztalra helyezte a papírlapot. - Uraim, záróvizsgájukon minden bizonnyal rémes könyveket kell elemezniük, amelyeket sohasem olvastak. így hát az tanácsolom, inkább előre gyakoroljanak. Most pedig elérkeztünk néhány olyan csapdához, amelyeken az ember könnyen fennakadhat. Vegyenek elő füzetet és ceruzát, fiúk! Egykönnyű kis tesztet fogunk elvégezni. A növendékek engedelmeskedtek, Keating ki106

osztotta a feladatlapokat. A tábla elé vetítővásznat állított fel. A tanterem másik végében volt a vetítőgép. - Egy nagy egyetem olyan, mint Szodoma és Gomorra - nevetett. - Ott ugyanis igen nagy számban fordulnak elő azok a bizonyos ínycsiklandó bestiák, amelyeknek asszony a neve. Veszedelmesen nagyaz esély, hogy elterelik a vizsgaalany figyelmét a munkáról. Ez a kis vetélkedő azonban felkészíti önöket erre a helyzetre is. Iparkodjanak, mert értékelem a feladatlapokat. Indítok! A fiúk elmélyedtek munkájukban, Keating bekapcsolta a vetítőgépet, behelyezte az első diát. A vetítővásznon főiskolás korú csinos lány volt látható, éppen lehajolt, hogy felemeljen egy ceruzát. A lánynak figyelemre méltóan jó alakja volt, s épp annyira hajolt előre, hogy a kis csipkebugyi láthatóvávált. A sihederek felpillantottak füzeteikből, és rámeredtek a képre. Szinte mindegyik többször is. - Csak húsz percük van, fiúk! – figyelmeztette őket Keating. - Igyekezzenek! - Közben már bekészítette a vetítőgépbe egy leheletnyi ruhaneműtviselő hölgy képét. A fiúk igyekeztek összpontosítani figyelmüket, de újra és újra a vászonra esett a tekintetük. Keating újabb és újabb vonzó nőket vetített le, némelyeket kihívó testtartásban, közöttük még néhány meztelen görög nőalak szobra is szerepelt. Nők végtelen sora. A kamaszok tekintete cikázott a papír és a vászon között. Knox elbűvölten meredt a fehér lepedőre, és egyre csak azt firkálta a papírlapra: „Chris, Chris,Chris!” A hűvös téli légáramlatok elérték Vermont államot, a Welton Akadémia hatalmas parkját. Szín107

pompás őszi lombok borították a földet, a hevesszél továbbkergette a száraz leveleket, amerre a szemellátott. Kapucnis dzsekiben, sállal bebugyolálva ballagott Todd és Neil az egyik iskolaépület mentén. Süvített a szél, arcukba vágott, Neil pedig csak annál hangosabban gyakorolta Szentivánéji álom-beli szerepét. - „Itt, itt gazember! Készen. Hát te hol?” - harsogta emlékezetből, drámai erővel. - „Megyek, no!” - olvasta a szerepkönyvből Todd Lysander válaszát. - „Jer hát; víni jobb e hely / s egyenlőbb” kiáltotta Neil az üvöltő szélnek. - Hát nem csodás? - A darab? - kérdezte Todd. - Persze, de a színjátszás is - lelkesedett Neil. -Az egész világon a legcsodálatosabb, azt hiszem. Az emberek többsége csupán itt-ott él izgalmasan, már ha ennyire is szerencsés flótás. Ha mindenféle szerepet eljátszhatnék, több tucat nagyszerű életet élhetnék át egymagam! A színészpalánta előrerohant, majd felugrott egy kődarabra, és onnét szavalta nagy lendülettel: - „Lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés!” Atyaisten, először életemben érzem úgy, hogy igazán élek! Neked is meg kell próbálnod! - fordult mostTodd felé, és leugrott a kőről. - Gyere el a próbákra! Még mindig szükség van segítségre a világításhoz meg a kulisszatologatásnál. - Kösz, nem hiszem. - Lányok is vannak - csalogatta társát kobold módjára Neil. - Az, aki Hermiát játssza, igazán belevaló! 108

- Elmegyek majd az előadásra - ígérte Todd. - Pi-pi-pi... kiscsibém, gyere szépen... - unszolta Neil. - Hol is tartottunk? - „Ott vagy? megállj!” - olvasta Todd, immár Demetrius modorában. - Több hangerőt! - nyaggatta Neil. - „Ott vagy? megállj!” - bömbölte Todd. - így már jó. „Kövesd a hangom... víni jobb etáj”. A fiú meghajolt, és integetett Toddnak. -Köszönöm, barátom, vacsoránál találkozunk. Azzal elrohant a diákszállás felé. Todd hosszan nézett utána. Aztán fejcsóválva kanyarodott be a könyvtár épületébe. Neil tánclépésben ugrabugrált végig a folyosón. Az arra járók csodálkozva figyelték, mi ütöttbelé. Hatalmas lendülettel vágta ki az ajtót maga előtt, kezében a Puck szerepéhez tartozó pálcátlóbálva. Ekkor megtorpant. Az íróasztalnál az apja ült! Neil arca krétafehérre vált a riadalomtól. - Apa! - Azonnal felhagysz ezzel az idióta bohóckodással! - ripakodott rá Mr. Perry. - De hát apa, én... Mr. Perry felpattant, és öklével verte az asztalt. - Ne merj nekem ellentmondani! - üvöltötte. -Elég baj, hogy ennyi időt elfecséreltél ezzel a mihaszna színészkedéssel. Ráadásul mindezt alattomos módon, a hátam mögött csináltad. - Dühöngve járt fel-alá a szobában a remegő Neil előtt. – Valóban azt képzelted, hogy keresztül vered nálam ezt a tervet?! - bömbölte. 109

Ki bujtott fel erre? Talán ez a Mr. Keating? - Senki... Meglepetés akart lenni. Minden tantárgyból jelesem van... - Azt gondoltad, nem fogok rájönni? Odajön hozzám Mrs. Marks és azt mondja: „Az unokahúgom együtt szerepel az ön fiával.” Mire én: „Nagyon téved. Az én fiam nem lép fel semmiféle színdarabban.” Most hazugnak tartanak, Neil. Holnap odamégy szépen a próbára, és megmondod, hogy nem lépsz fel. - De hát apa, én játszom az egyik főszerepet... magyarázkodott a fiú. - Holnap este lesz az előadás. Kérlek, apa... Perry úr elsápadt a dühtől. Kinyújtotta a mutatóujját Neil felé. - És ha a világ holnap este összedől, engem nem érdekel. De te nem fogsz fellépni abban a színda-rabban. Világos? MEGÉRTETTED? - Igen... - Neil csak ennyit tudott kinyögni. Mr. Perry megállt, és metsző pillantással figyelte fiát. - Nagy áldozatokat hoztam azért, hogy ebbe az iskolába járhass, Neil. Nem okozhatsz nekem csa-lódást. Az apa megfordult, és peckes léptekkel elvonult. Neil sokáig meg sem moccant. Aztán odalépett az íróasztalhoz, és verni kezdte az öklével, egyre erősebben, amíg szinte elzsibbadt a keze. Könnyek folytak végig az arcán. Este együtt ültek a Holt Költők Társaságának tagjelöltjei a Welton ebédlőjében. Csak Neil mentette ki magát, fejfájásra hivatkozva. De úgy festett, mintha 110

mindnek nehezére esett volna az evés. Az öreg dr. Hager bizalmatlan arccal lépett az asztalukhoz. - Dalton, fiam, valami baj van? - kérdezte. - Miért nem eszik rendesen? - Mr. Meeks, Overstreet, Anderson, maguk mind balkezesek? - Nem, uram. - Hát akkor miért fogják a bal kezükben a kanalat? A fiúk pillantása találkozott. Knox szólalt meg mindnyájuk nevében: - Talán nem árt olykor bizonyos begyepesedett szokásokkal szakítani - magyarázta. - Mi bajuk van bizonyos régóta kialakult szokásokkal, Mr. Overstreet? - Gépies életmódhoz vezetnek - jelentette ki Knox. Megbénítják a szellemet. - Mr. Overstreet - dr. Hager hangja szigorúbban csengett -, azt tanácsolom önnek, foglalkozzék talán valamivel kevesebbet ősi szokások áthágásával, inkább a szorgalmas tanulás jó szokásával foglalatoskodjék. Megértette? - Igen, uram. - És ez természetesen mindannyiukra vonatkozik közölte Hager, és végigmérte a tanulókat. – És most egyenek tovább tisztességesen, mint máskor. A fiúk először engedelmeskedtek, de amint a tanár elvonult, Charlie megint bal kezébe vette az evőeszközt. A többiek sorra követték példáját. Végre befutott Neil is. Ahogy az asztalhoz lépett,

111

már látszott, milyen komor, elfogódott. - Minden rendben? - kérdezte Charlie. - Vártatanul megérkezett az apám - mondta Neil fojtott hangon. - Most nem szabad a darabban játszanod? - kérdezte Todd. - Nem tudom - mondta Neil kissé bizonytalanul. - Próbáld megbeszélni Mr. Keatinggel - javasolta Charlie. - Mire jó az? - Neil hangja komoran csengett. Charlie vállat vont. - Talán tud valami tanácsot adni. Talán beszél apáddal. Neil fölnevetett. - Most cukkolsz? Elment az eszed?! De akárhogy kardoskodott is Neil, a fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy Mr. Keatingnek talán sikerülel rendeznie az ügyet. Vacsora után felmasíroztak a tanárok szobájához a felső szintre. Todd, Pitts ésNeil ott maradt Mr. Keating ajtaja előtt. Charlie bekopogott. - Ökörség - mondta Neil. - Még mindig jobb, mint várni a sült galambot! csattant fel a másik, és újra kopogott. De senki sem nyitott ajtót. - Nincs itt. Menjünk a francba! - könyörgöttNeil. Charlie ekkor lenyomta a kilincset, és az ajtófeltárult. A fiú belépett Keating szobájába. – Várjuk meg itt - mondta a többieknek. - Charlie! Nuwanda! - hívogatták a többiek a folyosóról. - Gyere már ki! - Charlie habozott. Most már 112

társait is hatalmába kerítette a kíváncsiság, beszivárogtak mind. A szűk helyiség sivár, kietlen volt. A fiúk zavartan tébláboltak. - Nuwanda - suttogta Pitts. - Nem szabad itt maradnunk. Charlie nem hallgatott rá, hanem körbesétált a szobában. Az ajtó mellett a földön kisebbfajta kék koffer hevert, rajta könyvek, némelyik eléggé vedlett állapotban. A fiú odalépett az íróasztalhoz, és kezébe vett egy keretezett képet. Huszonöt év körüli vonzó nőt ábrázolt. Füttyentett. - Hé! Ide süssetek! - A fénykép mellett megkezdett levél: - Édes Jessica, olyan magányos vagyok néha nélküled... ecetetrá... Olyankor csak az arcképedet nézegetem, vagy behunyom a szemem, ésmegpróbálom felidézni ragyogó mosolyodat. De gyatra képzelőerőm aligha pótolja jelenlétedet. Jaj, úgy hiányzol, bárcsak... A fiú szeme tovább futott a sorokon, ám a többiek ajtónyikorgásra lettek figyelmesek. Hátraugrottak. Keating állt az ajtóban. - Jó, hogy jön, Mr. Keating - üdvözölte Charlie. A tanár sem zavartatta magát, odalépett hozzá, és kivette a levelet a kezéből, majd összehajtogatta, és zsebre vágta. - A nő olyan, akár egy katedrális, srácok - jelentette ki. - Valahányszor csak alkalom adódik rá, áhítattal közelítsétek! - Az íróasztalhoz lépett, kihúzott egy fiókot, és becsúsztatta a levelet. Majd felpillantott Daltonra... - Óhajt még valahol „kutatómunkát” végezni, Mr. 113

Dalton? - Bocsásson meg - nyelt egyet Charlie. - Én, mi... Segélykérő tekintete társai felé siklott. Ekkor előlépett Neil. - Kapitány, ó, kapitányom, azért jöttünk, mert szeretnék valamit megbeszélni - nyögte ki. - Oké - a tanár pillantása az egész kis csapatra esett. - És a többiek? - Szívesebben mondanám el négyszemközt - vallotta meg Neil, és kérdőn nézett társaira. Azok meg egyenesen megkönnyebbültek, hogy végre visszavonulhatnak, kivált Charlie. - Rohadtul sok a magolnivaló - hümmögte Pitts. - Nekünk is... - csatlakoztak a többiek. – Hát akkor, viszlát, Mr. Keating. - Sietősen húzták be maguk mögött az ajtót. - Jöhettek bármikor máskor is! - kiáltotta utánuk a tanár. - Köszönjük! - kurjantották már az ajtó mögül. Pitts oldalba bökte Charlie-t. - A franc essen beléd, Nuwanda! Nem vagy normális. - Egyszerűen kíváncsi voltam - vont vállat Charlie. Odabent Neil föl-alá járt a szobában, furcsállva pislogott körbe. A tanár elmosolyodott. - Hát - kezdte a fiú -, nem valami tágasan lakik a tanár úr. Keating keserű fintort vágott. - Nyilván azért, nehogy holmi világi hívságok elvonják figyelmemet a tanári tevékenységről. - De hát egyáltalán - kiáltotta Neil -, miért ma114

rad itt?! Úgy értem, mindig azt prédikálja: ragadd meg a napot! Az ember azt képzelné, hogy világgá megy, vagy valami ilyesmi... - De hiszen itt van a világ, Neil. Ez az új világ. Meg aztán egy efféle intézménynek nem árt legalább egy olyan tanár, mint szerénységem. - Felkacagott. Talán azért jött ide, hogy tanári tevékenységemről társalogjunk? Neil mély lélegzetet vett. - Az apám nem akarja, hogy szerepeljek holnap a Henley Hallban a darabban. De én arra gondolok, hogy Carpe diem meg minden... és amúgy is úgy érzem magam, mint egy börtönben! Színész szeretnék lenni, Mr. Keating! Mindenem a színpad. Persze meg tudom érteni az apám álláspontját is.Mi nem vagyunk olyan gazdagok, mint Charlie szülei... De hát ő eltervezte már az egész életemet, anélkül hogy megkérdezte volna, mihez van kedvem. - És beszélt már erről az édesapjának is? - kérdezte Keating. - Mármint a színpad iránti vonzalmáról? - Tréfál velem? Kinyírna! - Tehát szerepet játszik előtte is, igaz? - jegyezte meg halkan a tanár. Neil még mindig izgatottan járkált fel-alá, Keating követte a szemével. - Bármily hihetetlen is a maga számára, kedves Neil, feltétlenül beszélnie kell az édesapjával, és meg kell értetnie vele, ki is a fia voltaképpen. - De hát már előre tudom, mit fog mondani. Hogy a színészkedés csupán múló szeszély nálam,és a művészvilág frivol, felejtsem el. Ecseteli, mimindent várnak tőlem, és ne is gondoljak erre többet, „saját érdekem115

ben”. Keating lehuppant az ágyra. - Nos, ha a dolog valóban több, mint múló szeszély, akkor bizonyítsa be neki. Bizonyítsa be teljes szenvedéllyel és odaadással, hogy valóban színészakar lenni. Ha ez sem használ... nos, akkor végülis hamarosan tizennyolc éves, akkor úgyis azt tesz,amit akar. - Tizennyolc! És mi lesz a darabbal? Az előadásholnap este van! - Beszélnie kell vele! - biztatta Keating. - Nincs más lehetőség? - kérdezte Neil. - Nincs. Ha hű akar maradni önmagához. Egy darabig még némán ültek egymás mellett. Végül is Neil megszólalt: - Köszönöm, Mr. Keating. Most már csak el kell döntenem, mit csináljak. Mialatt Neil Keatinggel beszélgetett, Charlie,Knox, Pitts, Todd és Cameron a barlang felé vette útját. Havazott, és a puha, fehér hótakaró minthamegóvta volna a földet a jeges széltől, amely keresztülsöpört a völgyön. A barlangban a fiúk gyertyát gyújtottak, ki-ki gondolataiba merült. Ma estére senki sem hívta egybeőket, magától jött mind. Charlie szomorú-szép dallamot fújt a szaxofonon. Knox a sarokba húzódott, és valamit mormolt maga elé. Elszántan dolgozott a Chrisnek szóló szerelmes versen. Todd egyedül gubbasztott, szintén írt. Cameron magolt. Pitts a barlang sziklafalába próbált vésni egy idézetet. Cameron pillantása most az órájára esett. - Tíz perc múlva takarodó - figyelmeztette a többieket. Senki sem moccant. 116

- Mit bütykölsz ott? - fordult most Knox Todd felé. - Nem is tudom - tűnődött Todd. - Talán egy verset. - Angolórára? - Nem tudom. - Srácok, ha nem megyünk vissza, büntetést kapunk - unszolta őket Cameron. Charlie figyelemre sem méltatta, tovább szaxofonozott. Todd buzgón rótta a sorokat. Cameron vállat vonva jelentette ki: - Én visszamegyek. Egyedül távozott a barlangból. Knox halkan felolvasta Chrishez írott szerelmesversét, aztán nagyot csapott a combjára. - A nyavalyába! - nyögött fel. - Most már csakChrist kell rávennem, hogy el is olvassa. - Hát olvasd fel neki! - tanácsolta Pitts. - Nuwanda is felolvasott valamit egy csajnak, amitől elolvadt. - De hát látni sem akar többé, Pitts! – kiabálta Knox. - Felhívtam a lakásán, és nem jött a telefonhoz. - Nuwanda verseket szavalt Glóriának, és az egészen elgyöngült... Igaz, Nuwanda? Charlie leeresztette a szaxofont. Eltűnődött. - Bizony, hajszálpontosan így volt... - aztán megint belefújt hangszerébe. A távolban megszólalt az estéli harangszó. Charlie befejezte a dalt, és tokjába tette hangszerét. Kilépett a barlangból. Todd és Pitts összekaparta céduláit, és követték az éjszakába. Knox egyedül maradta barlangban, az ölében heverő versre meredt. Aztán berakta a cédulát egy könyvbe, elfújta a gyertyát, és vad elszánással rohant ki az erdőbe. - Ha neki sikerült, nekem is sikerülni fog - mo117

tyogta maga elé. Gondolatban már tervet kovácsolt, miként tálalja versét Chrisnek. Másnap reggel mély hó borította a környéket. Knox vastag sálba bugyolálva korán elindult. Lesöpörte a havat biciklijéről, majd átcipelte egy letakarított útra, nyeregbe pattant, és buzgón tekerta Ridgeway Középiskola lankái felé. Az iskola előtt hagyta a kerékpárt, és rohant a gyerekektől zsongó-zsibongó előcsarnokba. Fiúk, lányok vegyesen tülekedtek befelé, bedobták kabátjukat a ruhatárba, hónuk alá csapták könyveiket,viháncolva, nevetgélve. Knox végigrohant a folyosón, majd megtorpant, pár szót váltott az egyik fiúval. Aztán sarkon fordult, és kettőzött sebességgel robogott a lépcsőn a fölső emeletre. - Chris! - a fiú azonnal kihorgászta. A lány éppen néhány barátnőjével cseverészett a ruhatár előtt. Megfordult. - Mit keresel itt, Knox? - társnőitől távolabb húzta a fiút, a sarokba. - Azért jöttem, hogy még egyszer elnézésedet kérjem azért az éjszakáért. Ezt hoztam neked és egy verset, amit írtam. Átnyújtott a lánynak egy csokor kissé elfagyott, fonnyadt virágot és a költeményt. Chris csak ámult, de aztán nem fogadott el semmit. - Ha Chet észrevesz, megöl, hát nem érted?! kiáltott fel. - Fütyülök rá! - fortyant fel a fiú. – Szeretlek Chris, 118

és különb srácot érdemelnél, mint Chet, és ez vagyok én. - Megőrültél, Knox! - rázta le a lány, és ekkor becsöngettek. Mindenki bezúdult a tantermekbe. - Kérlek! - szólt a fiú könyörögve. - Tudom, hogy úgy viselkedtem, mint aki meghibbant. Bocsáss meg! Chris a csokorra pillantott, habozott, hogy elfogadja-e. Aztán a fejét rázta. - Nem. És ne fuss utánam, kérlek! - Sarkon fordult, és bevonult az egyik tanterembe. A folyosó most egészen kiürült. Knox ott állt, kezében a lehorgasztott fejű virágok meg a vers.Habozott. Aztán összeszedte magát, és belépett a lány osztályába. A lányok éppen leültek, Knox félretolta a tanárt, aki épp az egyik tanuló padjánál állva, annak házi feladatához fűzött néhány megjegyzést. - Knox! - csattant fel Chris. - Hát ez elképesztő! - Nem kell semmit tenned, csak meghallgatod a versem - azzal a fiú kihajtogatta a darab papírt ésf ennhangon szavalni kezdett. A tanár meg a többi diák hátrafordult, és csak hüledeztek. Egy égből röppent lány: a neve Chris, aranyhaja engem is az égbe visz,az érintése akár a megújult éden,és édes csókja felforralja vérem. Chris fülig vörösödött, és kezébe temette arcát. Társnői döbbent pillantásokat váltottak, némelyek kis híján hangosan elnevették magukat. De Knox tovább olvasott: Új istennő, Chris lett a neve, csoda, nem tudok betelni vele.Hozzáláncol hűséges szerelem,bársonytestét soha nem feledem. 119

A fiú olyan áhítattal suttogta, mintha kettesbenl ennének. A mosolya végtelenül édes, szerelmes vagyok, nem lehet kétes. Sorsunk mi lesz? Nem sejtem én... A boldogság máris enyém. Leengedte a papírlapot, és tekintete a lányra tapadt, aki mérhetetlen zavarban ujjai közül pislogott rá. Knox letette a padjára a virágot meg a verset. - Szeretlek, Chris - közölte még egyszer, majd kivonult a teremből. Knox szinte menekült a Ridgeway Középiskolából, és olyan gyorsan taposta visszafelé a pedált, ahogyan csak bírta. Jeges utakon csúszkált, szemét vakította a hófúvás. Odabent az iskolában épp Mr.Keating órája ért véget. Társai körülállták a tanári asztalt, és jóízűen nevetgéltek. Kicsöngettek. - Mára ennyit, uraim - fejezte be Keating, és összecsapta a könyvet. Némelyikük felsóhajtott. Semmi kedvük sem volt a McAllister-féle latin-órához. Beszélhetnénk egy percre, Neil? - szólt a tanár. A többiek összeszedelőzködtek, és elindultak az ajtó felé. Megvárták, amíg mindenki odakint volt. - Mit mondott az édesapja? - érdeklődött Keating. Beszélt már vele? - Igen - hazudta Neil. - Igazán? - kérdezte izgatottan Keating. – És ugyanazt mondta neki is, mint nekem? Megvallotta a színpad iránti szenvedélyét? 120

Neil úgy érezte, hogy hazugsága egyre nagyobb dimenziókat ölt. - Igen. S ha nem is volt éppenséggel lelkes, de legalább ezt a szerepet eljátszhatom. Ő ugyan nem tud eljönni... Üzletileg Chicagóba kell mennie. De remélhetőleg hagyja majd aztán is, hogy játszhassam. Feltéve, ha nem romlik a bizonyítványom. Neil kerülte a tanár pillantását. Annyira kínos volt az ügy, hogy nem is hallotta, mit válaszolt Keating. Összecsomagolta cuccait, és bokros teendőire hivatkozva, elügetett. A tanár meghökkenve bámult utána. Mihelyt Knox elérte az iskola épületét, kerékpárját a hátsó bejáratnál a konyhához állította, és berohant. Majd megfagyott, de diadalt aratott. Egymásodpercig élvezte a konyhából áradó meleget, az ínycsiklandó illatokat. Éppen almás lepényt sütöttek, bekapott egyet. Társai éppen a másik tanterembe vonultak a folyosón. Mihelyt megpillantották, azonnal rászálltak. - Na, hogy sikerült? - faggatta Charlie. - Felolvastad neki? - Igen - vigyorgott Knox, és lenyelte az illatos sütemény maradványát. Pitts elismerő vállveregetéssel nyugtázta a tettet. - Príma! És mit szólt? - Nem tudom - hümmögött Knox. - Mi az, hogy nem tudod?! - hökkent meg Charlie. Mielőtt a fiúnak sikerült volna lelécelni, társai egy üres tanterembe tuszkolták, és rázárták az ajtót. - Oké, Knox - szólalt meg Charlie -, most mindent elmesélsz elejétől fogva. 121

Aznap este a fiúk mind szobáik előtt szorongtak. Mr. Keatingre vártak, aki Henley Haliba viszi majd át őket, a Szentivánéji álom előadására. Knox magába süppedve üldögélt egy széken, maga sem tudta, öröm vagy kétségbeesés kerülgette, a Chrisszel való találkozás teljes bűvöletében élt. - Hová lett Nuwanda? - nézett körül Meeks. -Ha nem sietünk, lekéssük Neil első jelenetét. - Azt mondta, indulás előtt még ki kell pirosítania magát - vont vállat Pitts. - Hogyan? - álmélkodott Cameron. Ebben a másodpercben trappolt lefelé a lépcsőn Charlie. - Midet festetted te pirosra? - érdeklődött Meeks. Charlie óvatosan körülnézett, aztán kigombolta azingét. A mellkasán hatalmas vörös nyíl ékeskedett. - Mire jó ez? - tudakolta Todd. SS

- Indián harcos jelképe, férfiasságot jelent. Őrülten férfiasnak érzem magam általa. Úgy érzem, minden lányt magamba tudok majd bolondítani. - De mi lesz, ha meglátják? - kérdezte Pitts. Charlie kacsintott. - Annál jobb! - Kretén - morogta Cameron, és a kis csapat az előcsarnok felé vette útját. Amikor a kijárathoz értek, beleütköztek Chrisbe, aki éppen befelé igyekezett. - Chris! - Knox kis híján önkívületbe esett. Szíve vadul kalapált. - Knox, miért tetted ezt velem?! - kiáltotta a lány. A fiú körülnézett. 122

- Nem maradhatsz itt... - motyogta, és a helyiség egyik elhagyott zuga felé terelte. A tanár megérkezett, és az „urakat” kocsijához terelte. - Busszal megyek! - kiáltott utánuk Knox, és kivezette Christ az épületből. - Ha itt elkapnak, mindketten csúnyán ráfázunk mondta fogvacogva. - Igazán? - kérdezte gúnyos hangon a lány. – Ést e bejöhetsz hozzám az iskolába, és nevetségessé tehetsz mindenki előtt, ugye?! - Pszt, csendesebben! Az hétszentség, hogy nem akartalak nevetségessé tenni - engesztelte a fiú. - Pedig azt tetted! Chetnek persze nyomban fülébe jutott a história, és magánkívül volt a dühtől.Ide akart rohanni, hogy kinyírjon. Igazán nem volt könnyű viszszatartani, hidd el! Hagyd már abba ezt az őrültséget, Knox! - De hát szeretlek! - Ezt hajtogatod egyfolytában. Közben meg nem is ismersz. Ekkor hangos dudálás hallatszott. Keating meg a fiúk az iskola furgonjában várakoztak Knoxra. - Menjetek csak! Majd én utánatok megyek gyalog! - kiáltotta a fiú. Visszafordult Chrishez. - Hogyne ismernélek - suttogta. - Már amikor először megláttalak, tudtam, hogy csodálatos lélek lakozik benned. - Ez ilyen egyszerű? - csodálkozott a lány. - Hát persze. Mindig így van ez, amikor két ember rádöbben arra, hogy egymás számára vannak teremtve. 123

- És ha félredöbbentél? Ha én az égadta világon semmit sem érzek irántad? Knox nem hagyta magát megtéveszteni. - Akkor nem jöttél volna ide, hogy megvédjél Chet haragja elől. Ettől a lány gondolkodóba esett. - Most mennem kell - közölte. - Különben lekésem az előadást. - Chettel mész a színházba? - Chet és a színház?! Ne hülyéskedj! - Akkor menjünk együtt! - javasolta a fiú. - Rémes vagy, Knox. - Adj nekem esélyt! Ha a mai este után is az a véleményed, hogy nem kellek neked, többé nem zargatlak. - Ugyan! - csattant fel Chris gúnyos mosollyal. - Ígérem. A holt költők becsületszavára... Gyerevelem ma este! Ha aztán nem akarsz többé látni, visszavonulok. A lány még mindig habozott. - Ha ezt megtudja Chet... akkor mindkettőnket... Sohasem fogja megtudni - esküdözött Knox. Majd az utolsó sorba ülünk, és lelécelünk, mihelyt véget ér... - Ha megígéred, hogy aztán mindennek vége. - A holt költők becsületszavára! - kurjantotta afiú, és keze a magasba lendült. - Az mit jelent? - Becsszóra. - Knox a szívére tette a kezét, és sokatmondón nézett a lányra. Majd belékarolt, és lassacskán elindultak a Henley Hall felé vezető úton. 124

Mr. Keating és a haverok már rég elfoglalták azelső sorokat, amikor Knox és Chris belépett a csarnokba. Gyorsan behúzódtak a terem hátsó fertályába. Persze a fiúk nyomban kiszúrták őket, és bátorítóan integettek. Megkezdődött az előadás. Neil homlokán virágkoszorú díszelgett. Ez volt élete első nagy szerepe: Puck. A Holt Költők Társasága harsány üdvrivalgással fogadta. Neil riadtan fürkészte a közönséget. Todd az angol babona szerint összekulcsolta ujjait,úgy szorított neki. - „Hohó, szellem! hová mégy?” - kezdte rá Neil, azaz Puck. - „Hegyen át, völgyön át” - felelte a tündért alakító lányka. - „Tüskön-bokron keresztül..- Keating tanár úr a fiúkra pillantott, és lelkesen emelte a magasba az öklét. - „Találtad, cimbora. / Hát én vagyok az éj vígvándora, / Ki Oberont is megnevettetem, / Ha a zabszúrta mént rárászedem, / Nyerítve hozzá, mintszép kancaló...” Neil könnyedén, szépen, kifejezően mondta a szövegét. A fiúk egy percre sem tudták levenni róla tekintetüket. A kellő helyen behozta a nevetést, szemlátomást maga is élvezve az előadás minden pillanatát. Todd félhangon mormolta maga elé a szöveget, mintha ezzel segítene Neilnek. Annak azonban nem volt szüksége rá. - Remek - súgta oda barátainak izgatottan Charlie. Tényleg nagyon jó! Hamarosan Lysander és Hermia következett. Ez utóbbit Ginny Danburry alakította, figyelemre méltó 125

volt már a kosztüm is: gallyakból és levelekből állították össze. - Lágy hant legyen kettőnk párnája itt / Egy szív,egy ágy, két kebel és egy hit.” - „Nem úgy, Lysander: ha szeretsz, galambom,/ Feküdj odább, ne ily közel, ha mondom.” Charlie a műsorfüzetben lapozgatott, a Hermiát játszó lány nevét kereste. - Ginny Danburry! Milyen csinos... - és sóhajtva pillantott ismét a lány testét borító levelekre. Most megszólalt a lány: - „De, jó barátom, hogyha engemet / Szeretsz, odább feküdj, s tarts illemet, / Amennyi távolt ifjúés leány / Közt a világi tisztesség kíván, / Azt tartsdmeg, édes; most jó éjszakát. / Tartson szerelmed az életen át.” Charlie megbabonázva hallgatta a lányt. Mialatt Ginny és a Lysandert alakító ifjú jelenete játszódott a színpadon, Neil a kulisszák mögül egyre csak a nézőteret vizslatta. Hirtelen észrevette, hogy édesapja lép az aulába, és hátul megáll. A szívverése felgyorsult, de arcvonásain sikerült uralkodnia. Ekkor véget ért Lysander és Hermia jelenete. - „Most minden enyhét öntse rád az álom” - lehelte Lysander. - „Felét a jókívánónak kívánom” – viszonozta Hermia. A párocska lefeküdt a színpadon, és álomba merült. Puck újabb érkezését aláfestő zene vezette be. A lírai hangulatú zenére Puck vidám, fesztelenmozdulatokat tett, amelyek kisugárzása azonban elbű126

völő volt. A röpke közjáték során a reflektor megvilágította a közönség soraiban ülő társait is. Charlie lenyűgözve meredt Hermiára. Keating és társasága elragadtatással figyelte az egész előadást. Knox viszont alig pillantott a színpadra, számára Chris volt a főszereplő. A lány ugyan nem mutatta ki érzelmeit, de egyre inkább hatalmába kerítette a fiú iránti vonzódás. Amikor a színdarab véget ért, Neil, vagyis Puck egyedül állt a színpadon. Utolsó szavait az egész közönséghez intézte, ám valójában édesapjához szólt, aki még mindig ott állt a terem mélyén. „Ha mi árnyak nem tetszettünk, Gondoljátok, s mentve tettünk: Hogy az álom meglepett, S tükrözé e képeket. E csekély, meddő mesét, Mely csak álom, semmiség, Nézze most el úri kegy, Másszor aztán jobban megy. S amint emberséges PuckA nevem: ha megkapjuk, Hogy most kímél a fulánk, jóvátesszük e hibánk, Máskint a nevem ne Puck, Legyen inkább egy hazug. Most uraim, jó’tszakát -Fel, tapsra hát, ki jó barát, S Robin megjavítja magát. ” Neil zárómonológját követően a függöny lehullott, és a közönség zajos tetszésnyilvánításban tört ki. Akinek társai közül még kételye lehetett színészi képességei felől, az most saját bőrén érezte a hatást. A fiúk felálltak, és állva, szűnni nem akaró ovációval ünnepelték. A többi néző is követte példájukat.

127

Neilnek és az egész együttesnek számtalanszor kellett a függöny elé lépni, olyan kitartó volt a tapsvihar. Aztán egyenként hajoltak meg a szereplők. Ginny különösen nagy tapsot kapott. Charlie vörösre ütögette tenyerét, és felkurjantott: - Bravó! - A lány visszamosolygott rá a színpadról. Knox Chrisre emelte csillogó szemét, s abbahagyva a tapsolást, megfogta a lány kezét. Nem tapasztalt ellenállást. Amikor Neil ismét a színpadra lépett és meghajolt, társai vad ujjongásban törtek ki. A tetszésnyilvánítás befejeztével a szereplők lejöttek az aulába,és elvegyültek a nézőközönség soraiban. Némelyek ugyan már korábban felugráltak a színpadra, hogy gratuláljanak. Ekkor hangszórón tudatta a rendezőnő: „Kérjük a családtagokat és barátokat, hogy az előcsarnokban fogadják a szereplőket!” - Neil! - kiáltotta felé Todd meg a többiek. – Az előcsarnokban találkozunk! Óriási voltál! A színpadon Ginny Danburryt vették körül a gratulálok. Charlie fütyült a rendező kérésére, és felugrott a színpadra. Hirtelen egy másik kamaszhangja ütötte meg a fülét: - Csodálatos voltál, Hermiám! - Lysander volt az... éppen átkarolta a lányt. - Isten éltessen sokáig! - folytatta Lysander, és magához vonta a partnerét. De Charlie rettenthetetlenül tört utatmagának. - Mosolyod földöntúli édes - búgta a lány felé, őszintén. Ginny érzékelte, hogy komolyan beszél, és viszonozta a pillantást. Egymás szemébe mélyedtek, de 128

olyan sokáig, hogy Lysander zavart mosolylyal visszavonult. A kulisszák mögött az ujjongó társaság vállán vitte Neilt az öltözőbe. Ekkor a gondterhelt arcú rendezőnő lépett oda hozzájuk. - Neil - suttogta -, édesapád vár odakint. - A fiú a földre pattant, és követte őt kifelé. A ruhatárban hamar fölkapta a kabátját. Amikor apját megpillantotta, aki még mindig a terem végében állt összefont karral, megtorpant. Aztán lelépett a színpadról - még mindig kezében tartva Puck fejdíszét-, és közeledett hozzá. Charlie messziről kiáltott felé: - Neil! - Ám a fiú nem felelt. Aztán Charlie látta, ahogy odalép az apjához. Azonnal érzékelte, hogy itt valami nincs rendjén. Kézen fogta Ginnyt, és levonult vele a színpadról. Keating és a „holt költők” az előcsarnokban várták Neilt. - Fiúk, bemutatom Christ - intett Knox a mellette álló lány felé. - Hu, már rengeteget hallottunk rólad! - kurjantotta Meeks, amire Knox megsemmisítő pillantást lövellt felé. - Vagyis... - dadogta Meeks -, tudod...izé... úgy értem... Ekkor fölpattant az ajtó, Mr. Perry fogolyként terelte maga előtt fiát az aulából a főbejárat felé.Charlie és Ginny utánuk... Néhány néző még üdvrivalgással köszöntötte a nap hősét, Neilt. Todd szeretett volna közel férkőzni barátjához, de bennragadt a tömegben. - Neil - kiáltotta neki -, első osztályú voltál!

129

- És most következik a buli - kurjantotta Knox. Neil hátrafordult. - Semmi értelme - mondta lehangoltan. Mr. Keating keresztülnyomakodott a tömegen, és a fiú vállára tette a kezét. Sugárzó arccal mondta: - Remekül játszott, Neil! Mr. Perry odébb tolta a tanár kezét. - El... el a kezekkel a fiamtól! - förmedt rá dühödtem Kínos hallgatás követte az udvariatlan szavakat. Perry úr kivezette fiát, és betuszkolta a kocsiba. Charlie utánuk akart rohanni, de Mr. Keating visszatartotta. - Csak rosszabb lenne neki... - mondta a tanár leverten. A kocsi nekilódult. Az oldalsó ablakból Neil egy halálraítélt ábrázatával lesett kifelé, mint akit a vesztőhelyre visznek. - Neil! - üvöltötte utána Todd. A Holt Költők Társasága némán állt. Aztán Charlie odalépett Keatinghez. - Nem baj, ha mi gyalog megyünk vissza? - kérdezte. - Nem - sóhajtott Keating. És a „holt költők” a két lány: Chris és Ginny társaságában kiléptek a hideg, sötét éjszakába. Neil édesanyja sírástól feldagadt szemmel ült a fülledt dolgozószoba sarkában. Mr. Perry mereven feszített íróasztala mögött. Nyílt az ajtó, és Puck-kosztümben belépett Neil. Az ő szeme is sírástól vöröslött. Anyjára nézett se130

gélykérő pillantással, mint aki mondani szeretne valamit, de apja azon nyomban rácsördített: - Fiam, minden erőmet latba vetve igyekeztem megérteni, miért akarsz nekünk szakadatlanul ellenszegülni. Bármely okok késztetnek is erre, nem hagyhatom, hogy elpuskázd az életedet. Holnap kiíratlak Weltonból. A bradeni katonai iskolába kerülsz. Aztán Harvard következik, orvos leszel. Neil véraláfutásos szeméből ismét ömlöttek a könnyek. - De hát apa - szólalt meg könyörögve -, az még tíz év! Egy egész élet! - Olyan lehetőségeid vannak, amilyenekről én még csak nem is álmodhattam! – mennydörögte Mr. Perry. Nem hagyom, hogy lábbal tipord őket! azzal peckesen kivonult a szobából. Egy pillanatra úgy tűnt föl, mintha Neil édes-anyja valamit hozzá akart volna tenni... Aztán némán követte férjét. A fiú egyedül maradt. Úgy érezte, nem is képes semmiféle érzelemre. Görcsösen igyekezett, hogy ne gondoljon arra, milyen jövőt szánt neki édesapja. Ezen közben a Holt Költők Társaságának tagjai úgy döntöttek, hogy nem mennek vissza egyenesen Weltonba, hanem egy kis kitérőt tesznek a barlang felé. Ott összekuporodtak szorosan egymás mellett az istenszobrocska fejénél lobogó gyertyalángja körül. Charlie félig telt pohár bort tartotta kezében. Mellette a szinte üres üveg. Valamennyien búsan meredtek a lángba, amely számukra Neilt jelképezte, hisz ő hozta az isten131

séget a barlangba. - Knox, haza kell már mennem - szólalt megChris. - Hátha telefonál Chet. - Maradj még egy kicsit! - Knox megszorította a lány kezét. - Hiszen megígérted. A lány önkéntelenül elmosolyodott. - Rémes alak - súgta. Hirtelen fölpattant Meeks. - Hol van Cameron? Charlie húzott egyet az üvegből. - Ki tudja? És egyáltalán kit érdekel? Ekkor felugrott Todd, és öklével kalapálta a sziklafalat. - Ha még egyszer a szemem elé kerül Neil apja, hát kinyírom. És nem érdekel, hogy aztán velem mi történik! - Elment a sütnivalód - jegyezte meg Pitts. Todd nyugtalanul járt föl-alá a barlangban. Váratlanul Keating dugta be a fejét. A holdfény megvilágította alakját a sziklahasadék bejáratánál. - Mr. Keating! - kiáltották többen megdöb-benve. Charlie gyorsan eldugta a borospoharat meg a palackot. - Sejtettem, hogy itt talállak benneteket - jelentette ki a tanár. - Nem szabad búnak ereszteni a fejünket... Neil biztosan nem akarná. - Tarthatnánk egy ülést a tiszteletére - javasolta Charlie. - Kapitány, átvenné a vezényletet? A többiek buzgón helyeseltek. Keating habozott. - Nem is tudom, fiúk... 132

-Ugyan már, Mr. Keating, esedezünk... - unszolta Meeks. Keating hamarosan megpuhult a várakozásteljes arcok láttán. - Oké - biccentett -, de akkor kurta lesz az öszszeröffenés. - Egy villanásnyit tűnődött. Aztán rákezdte: „Kimentem a vadonba, mert tudatosanakartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni azélet velejét. Nehogy a halálom napján döbbenjek rá, hogy nem éltem” Itt szünetet tartott. - És most,mit mond E. E. Cummings úr?! bukj álmokért vagy egy jelszó felborít(gyökere a fa és szél a szél) kövesd szived bár lángolnak a tengerek (szeretkezz szerelemre bár visszarohannak a csillagok) tiszteld a múltakat de köszöntsd a jövőt(és messze űzd halálodat e menyegzői táncban) ne törődj a világgal hőseivel gazembereivel(mert isten szereti a lányokat a holnapokat meg a földet) Az angoltanár befejezte és körülnézett. - Na, ki akar még felolvasni valamit? – Senki sem jelentkezett. - Rajta, fiúk, mitől féltek?! - Van itt valamim - törte meg a csendet Todd. - Amit magad írtál? - érdeklődött Charlie. Todd bólintott. A srácok őszintén meglepődtek, hogy Todd önként jelentkezett. Előlépett, néhány összegyűrt cédulát vakart ki a zsebéből, mindenkinek szétosztott egy-egy példányt. - A refrént olvassátok hozzá kórusban! - közölte. Majd széthajtogatott egy nagyobb lapot, és rákezdte: 133

A holnapról ábrándozunk, de a holnap várat magára. Dicsőségről, amit nem is igazán kívánunk. Az új napra várunk, holott már régóta itt van ez az új nap. Menekülnénk a csata elől, amelyet mégis meg kell vívni Most a fiú jelt adott egy biccentéssel, és a többiek kórusban olvasták: És mi még mindig csak alszunk, és imádkozunk, és félünk... Aztán Todd egyedül folytatta: Halljuk a szót, de nem ügyelünk a hangra. Áhítjuk a jövőt, de a jövő nem más, mint tervek és tervek. Bölcs tanácsokról álmodozunk, amelyeket aztán nem követünk. Megváltásért esdeklünk, holott a megváltás a kezünkben van. Ismét belépett a kórus:

134

És mi még mindig csak alszunk,és imádkozunk,és félünk... Végül Todd szomorúan fűzte hozzá: - „És mi még mindig csak alszunk.” – Aztán összehajtogatta művét. Összecsattantak a tenyerek. - Hát ez szenzációs volt! - ujjongott Meeks. Todd szerényen fogadta a dicséretet meg az elismerő hátbaveregetést, de az arca sugárzott. Keating mosolya ritka örömről tanúskodott, amit a nemrég még oly zárkózott gyerek bámulatos fejlődésén érzett. Gömbölyű cseppkövet tört le a barlang tetejéről, és összehúzott szemmel közölte: - Kristálygolyót tartok a kezemben - kántálta-, s ebben fényes jövőt látok Todd Anderson számára. Mr. Keating és Todd, akik egymással szembenálltak, hirtelen összeölelkeztek. Mihelyt eleresztették egymást, a tanár a többiekhez fordult. - Most pedig Vachel Lindsay következik... „William Booth tábornok bevonul a mennyországba”. Amikor elhallgatok, ti vágjátok rá a kérdést: - „Fürösztött-e téged a Bárány vére?” Keating most rákezdte: - „Booth jött az élen, verte a nagydobot.” Az első versszak után mindenki kórusban mondta: „Fürösztött-e téged a Bárány vére?” Majd Keating kivezette a barlangból a fiúkat meg a lányokat, és egész úton hazafelé folytatták a versidézgetését. Mialatt Neil barátai voltaképp az ő tiszteletére üléseztek a közös szentélyben, ő maga odahaza gubbasztott a sötét szobában, és kibámult az ablakon.Nem kínozta már semmiféle szenvedély. Testéből-lelkéből kihalt minden

135

érzelem. Mintha üres, kiszikkadt kagylóhéj volna, amely akár egy hópihesúlyától is összemorzsolódik. Mialatt a Holt Költők Társasága vonult a néma éjszakában, a Perry-házra vészjósló csend nehezedett. Mr. és Mrs. Perry már aludni tért, leoltották a hálószobában a lámpát. Nem hallották, amikorNeil kinyitotta szobája ajtaját, és nesztelenül a földszintre osont. Holdfény vetült Mr. Perry dolgozószobájára...Neil apja íróasztalához lépett, kihúzta a felső fiókot, mélyen belenyúlt. Kihalászott egy kulcsot, s azzal kikattintotta a legalsó rekeszt. Aztán egy bőrfotelba zuhant, hátranyúlt a virágkoszorúért, amit Puck szerepében hordott, s a fejére tette. Egy befagyott vízesésnél megtorpant a kis csapat. A jeges képződmény mintha fittyet hányt volna a nehézségi erő minden törvényének. Legalábbis a fiúk ilyennek látták a bámulatos képet. A holdfényt viszszaverő hótakaró különös kékes ragyogást vetett rájuk. Ekkor Keating folytatta a költeményt: Koronásán, palástban, odalépett Krisztus úrBooth-hoz, a katonához, a nép meg leborult jámborul. Látta Jézus királyt. Látta szemtől szembe, és könnyezve térdelt e szent, szent helyre. - „Fürösztött-e téged a Bárány vére?” – vágták rá megint. A holdfény, a fagyott vízesés különös varázsa, és a költészet megbabonázó ereje arra késztette őket, hogy a társaság viháncolni, táncolni kezdjen a havon. A bolondozás aztán valóságos tombolássá fokozódott. Knox és Chris lassan különhúzódott a többiektől, s egymás karjaiba estek. Gyengéd, szerelmes csókot 136

váltottak a hűvös éjben. 14. FEJEZET Mr. és Mrs. Perry mélyen aludt, amikor éles csattanás hasította át az éjszakát. Perry úr felhor-kant: - Mi volt ez?! - Micsoda? - kérdezte a felesége félálomban. - Ez a csattanás! Nem hallottad? - Csattanás? Mr. Perry kiugrott az ágyból, kiszaladt a folyosóra. Ide-oda kóválygott a házban, végül Neil szobájába is benyitott. De már jött is kifelé, és robogott le a lépcsőn. Mrs. Perry futott utána. Csak útközben kapta magára pongyoláját. Az apa belépett dolgozószobájába, villanyt gyújtott, fürkésző tekintete körbesiklott a tárgyakon. Látszólag minden a helyén... Amikor azonban megfordult, fényes, fekete tárgyat pillantott meg a földön - a revolverét. Rémülten kerülte meg az íróasztalt. Akkor meglátta a holtsápadt kezet. Elfojtott kiáltás tört fel torkán. Neil vértócsában hevert a padlón. Mr. Perry letérdelt, átkarolta fiát. Felesége szívszaggató sikoltozásban tört ki. - Nem! - kiáltotta Mr. Perry. - Nem! Mr. Keating és a fiúk hazakísérték a hölgyvendégeket. Már hajnalodott, amikor ők maguk megérkeztek Weltonba. - Teljesen tropa vagyok és hulla – nyögdécselte Todd, amikor a szobája felé ment. - Föl ne ébreszszetek délig! De már kora reggel belépett hozzá Charlie, Meeks és Knox. 137

Az arcuk hamuszürke volt. Egy darabig nézték, milyen békésen hortyog a barátjuk. - Todd! - szólt hozzá tompa hangon Charlie. -Todd! A fiú kinyitotta a szemét, felült. Még mindig igencsak bágyadtan pislogott. Aztán egy idő múlva hozzászokott a fényhez, de megint visszahanyatlott párnájára, és lehunyta a szemét. Majd az ébresztőóra felé nyúlt, és hunyorogva állapította meg: - Még csak nyolc óra. Hagyjatok békén... - Megint fejére húzta a takarót. Hirtelen ismét felült, és tágra nyílt szemmel bámult. A srácok még mindig némán álltak az ágya mellett. Belenyilallott, hogy valami történt. - Todd - szólalt meg Charlie. - Neil halott. Agyonlőtte magát. Todd körül forogni kezdett a világ. - Atyaisten! - jajveszékelte. - Ó, Neil! – Kiugrott az ágyból, és a folyosón üvöltve rohant a mosdó felé. Befordult a vécébe, letérdelt a kagyló elé, és okádni kezdett, okádni, egészen addig, amíg úgy érezte, kiköpi már a lelkét. Barátai kínosan feszengve, tehetetlenül várakoztak a fülke előtt. Aztán arcát törölgetve kilépett Todd. Özönlöttek a könnyei. A mosdóhelyiségben még téblábolt egy darabig. - Meg kell mondani, hogy az apja volt! Neil sohasem tett volna ilyet! Ahhoz túlságosan szerette az életet! - Csak nem gondolod komolyan, hogy az apja... szakította félbe Knox. - Nem a revolverrel! - üvöltötte Todd. - De a ro138

hadt életbe, ha nem is az ő kezében volt a fegyver, akkor is... - Todd olyan hangosan zokogott, hogy az utolsó szavakat már nem is lehetett érteni.Végül sikerült visszanyernie önuralmát. - Még ha nem is Mr. Perry lőtt - mondta higgadtan -, akkoris ő nyírta ki. Jobb, ha ezt tudja mindenki. - Végigrohant a folyosón, berohant a termekbe, és fájdalomtól elcsukló hangon kiabálta: Neil! Neil! - A falnak támaszkodott, megint erőt vett rajta a zokogás. Lassan csúszott lefelé, míg aztán a kövön kötött ki. Ekkor társai jobbnak látták, ha magára hagyják,hogy kibőgje bánatát. Mr. Keating magában gunnyasztott tanári asztalánál az osztályban. Nem sejtette, hogy a fiúk már tudják, mi történt. Nehezen tudott úrrá lenni érzelmein. Felállt, és Neil padjához ballagott. Ott fölemelt egy könyvet. Saját kopott költészeti antológi-ja volt. Felütötte, és pillantása saját kézírására esett:„A Holt Költőknek.” Neil székére roskadt, és most már nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. Hűvös, borongós, szomorú nap következett. Heves széllökések söpörtek végig a gyászmeneten, amelyet az iskola dudásainak szívszorító, panaszos dallama vezetett. Neilt a Welton városbeli temetőben helyezték örök nyugalomba. A koporsót a „Holt Költők” vitték a vállukon a sírig. A sűrűn elfátyolozott anya ott állt férje mellett, mindketten szinte megkövülve a fájdalomtól. Nolan rektor, Mr. Keating és még néhány tanár komor arccal vett részt a szertartáson. A temetés után az egész iskola a Welton Akadémia kápolnájában gyűlt össze. A fal mentén álltak a

139

tanárok, köztük Mr. Keating. A pap beszéde előtta tanulók elénekeltek egy egyházi dalt. - „Mindenható Isten, kérünk Téged, fogadd kegyeidbe Neil Perryt. Add rá áldásodat, és fogadd be őt országodba! Orcád fénye sugározzon rá, kegyelmezz neki! Emeld föl rá tekintetedet, és adj neki békességet! Most és mindörökké. Ámen.” - Ámen. A lelkiatya után Mr. Nolan lépett az emelvényre. - Uraim, Neil Perry halála súlyos tragédia - kezdte. - Kitűnő tanuló volt, egyike Welton kiválósá-gainak, és mi sohasem fogjuk elfelejteni. Minden szülővel kapcsolatba léptünk máris, hogy tisztázzuk a körülményeket. Természetesen mindnyájan mélységesen meg vannak döbbenve. Neil szüleinek kifejezett kívánságára alapos vizsgálatot fogok elrendelni az ügyben. Várom feltétel nélküli közreműködésüket. Azzal a gyülekezetet elbocsátották, a fiúk némán ballagtak kifelé a kápolnából. Charlie, Todd, Knox, Pitts és Meeks meg Cameron egy darabig együtt mentek, aztán szétváltak útjaik. E két utóbbi kivételével nem sokkal később összejöttek a Holt Költők a diákszállás mindennemű kacattal telezsúfolt raktárában. Valaki kopogott. Meeks volt az. Fejcsóválva lépett be. - Nem találom. - Megmondtad neki, hogy most itt találkozunk? kérdezte Charlie. - Kétszer is - felelte Meeks. 140

Charlie a magasba lendítette a kezét. - Na tessék! Óriási! - Az ablakhoz lépett, és a hatalmas pázsitos területen túli igazgatósági épület felé tekintett. Majd társaihoz fordult: - Hát ezaz, öregfiúk, most mind sorra kerülünk. - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Pitts. - Cameron áruló! És ebben a pillanatban Nolan dolgozószobájában tartózkodik, hogy beköpjön bennünket. - De hát mit mondhat neki? - csodálkozott Pitts. - Hát a Holt Költők Társaságáról mindent, ami csak elképzelhető! Gondolj csak bele! - Pitts meg a többiek elképedt arcot vágtak. - Bűnbakra van szükségük! sziszegte Charlie. - Ugyanis az efféle eseteken iskolák mehetnek tönkre. A fiúk gondterhelt pillantásokat váltottak. Egyszer csak ajtó csikordult a folyosón. Knox kinézett a folyosóra, és integetett Cameron felé, hogy siessen. Cameron először habozott, aztán odasomfordált a többiekhez a raktárba. Mindnyájan feszülten figyelték minden mozdulatát. - Mi a baj, emberek? - kérdezte Cameron, ártatlanságot mímelve. Charlie megragadta az ingénél fogva. - Beköptél bennünket, igaz?! A fiú kiszabadította magát. - Menj a búsba, te alvajáró, sejtelmem sincs, miről beszélsz! Ha nem hallottál volna még róla, Dalton, van ebben az iskolában valami, amit becsület-kódexnek hívnak. Ha a tanár kérdez tőled valamit, akkor becs-

141

ületbeli ügy, hogy az igazat mondjad, vagy pedig kicsapnak az iskolából. Charlie megint nekiesett Cameronnak. Knox és Meeks visszarántották barátjukat. - Undorító féreg! - üvöltötte Nuwanda. - Ő is benne van nyakig. Azért spicliskedik, hogy a saját bőrét mentse. - Ne nyúlj hozzá, Charlie! - intette Knox. - Különben kikészít. - Kikészültem én már amúgy is - lökte vissza őt Charlie. - Na, ebben igaza van. És ha van egy csöpp eszetek, akkor ti is pont úgy csináltok, ahogy én, és felajánljátok szolgálataitokat. Nem is ránk megy ki a játék. Mi csak áldozatok vagyunk. Mi és Neil. - Hát akkor kire buknak?! - hördült fel Charlie. - Ki kell nekik? - Hát természetesen Mr. Keating. A „Kapitány”személyesen. Csak nem képzeltétek, hogy meglóghat a felelősségre vonás elől? - Mr. Keating? Hogy ő lenne felelős Neilért? Ezt etették meg veled? - Charlie újra kitépte magát Knox és Meeks szorításából. - Miért, mit gondoltál, te tetű! - így Cameron. - Ki más lenne a felelős?! Talán az igazgatóság? Vagy Mr. Perry? Keating bujtott föl bennünket azegészre, vagy nem? Ha ő nincs, akkor most Neil teljes lelki nyugalommal ül a szobájában, magolja a kémiát, és arról ábrándozik, hogy hamarosan a zsebébe vándorol az orvosi diploma. - Ez nem igaz! - rikoltotta Todd. - Mr. Keating so142

hasem mondta Neilnek, hogy szerepeljen. Neil maga akart színész lenni. - Felőlem azt gondoljátok, amit akartok - vonogatta a vállát Cameron. - De azt tanácsolom: inkább Keating üsse meg a bokáját. Miért fuserálnátok el a saját jövőtöket? - Te gané! - Charlie a terem túlsó végéből egy ugrással ott termett, és egy horogütést vitt be az árulónak. Cameron a padlóra zuhant, Charlie meglovagló ülésben rátelepedett. - Charlie! - nyögdécselt kezét tördelve Knox. Cameron felnézett, megdörzsölte az állát, ahol a találat érte. Elvigyorodott. - Most aláírtad a kicsapatásodat, Nuwanda! Letörölte az arcán csorgó vért. Charlie felállt, sarkon fordult és távozott. A többiek követték. Cameron magára maradt. A padlón fekve kiáltotta utánuk: - Ha van egy csöpp eszetek, ti is úgy tesztek, mint én. Úgyis tudnak rólunk mindent! Keatinget már úgysem tudjátok megmenteni. Mentsétek meglegalább magatokat! Neil ágyát lehúzták, íróasztalát kiürítették. Todd az ablakban ült, pillantása a pázsitos területen túlra, az igazgatósági épületre esett. Egyszer csak dr.Hager lépett ki a házból. Mellette Meeks, akit az idős tanár kísért a diákszállás felé. Todd az ajtót figyelte. Hager és Meeks éppen bekanyarodott a folyosón. A tanár megvárta, amíg a fiú némán a szobájafelé ballag...

143

Szemlesütve haladt el Todd mellett, aki látta, hogy könnyek csorognak az arcán. Aztán bevágódott az ajtó Meeks mögött. - Knox Overstreet! - szólította most dr. Hager a következőt, és türelmetlenül téblábolt a folyosó végén. Knox kilépett a szobájából, elindult az idős tanár felé. Majd együtt léptek ki a házból, szelték áta campust. Todd várt még egy darabig. Aztán, hogy senkit sem látott, kisurrant a folyosóra, és bekopogott Meeks szobájába. - Szia - suttogta -, Todd vagyok, eressz be. - Menj innen! - a hang rideg, rekedtes volt. -Épp elég a tanulnivalóm. Todd még mindig nem tágított. Sejtette, mi folyik körülötte. - Mi lett Nuwandával? - kérdezte a zárt ajtónkeresztül. - Kivágták - mondta tompán Meeks. A fiúnak szinte földbe gyökerezett a lába. - Mit mondtál nekik? - suttogta még mindig azajtón túlról. - Semmit, már amúgy is tudtak mindent - hebegte Meeks. Todd visszabújt a kuckójába, az ablakhoz ült, és hamarosan láthatta, amint visszakísérik Knoxot a diákszállásra. Megint csak kikukucskált a folyosóra. Már jött is befelé Hager és Knox. A fiúnak remegett az álla. Mint aki bármelyik pillanatban összeroskad. Bement a szobájába, s alig hallhatóan tette be maga után az ajtót. Todd bebotorkált a saját vackába, nekidőlt a falnak. 144

Megrendült. Hát már Knoxot is a markukba kaparintották! Aztán meghallotta a saját nevét. - Todd Anderson! - dr. Hager várt rá a lépcsőháznál. A fiú mély lélegzetet vett, a mennyezetet fürkészte... Aztán kinyitotta az ajtót, és lassan lépdelt a tanár felé. Dr. Hager szinte csak csoszogott, ahogy bandukoltak a gyepen, nehezen szedte a levegőt. Szemlátomást kimerítette az ide-oda futkározás. Az igazgatósági épület előtt megállt, mély lélegzetet vett, majd belépett. Todd követte őt felfelé a lépcsőn, amely Nolan dolgozószobájához vezetett. Úgy érezte magát, mint akit az akasztófa alá hurcolnak. A rektor íróasztala mögött ült. A fiú nagy megrökönyödésére ott voltak a szülei is. - Apa! Anya! - csak ennyit bírt kinyögni. - Üljön le, Mr. Anderson! - utasította a rektor. Todd leült a Nolannal szemközti székre. Szüleit figyelte. Az arcuk semmit sem árult el, de a tekintetük komor volt. Izzadságcsepp hullott az ingére. - Mr. Anderson, már elég pontosan kirajzolódott, mi is játszódott le itt - kezdte a rektor. - Beismeri, hogy ön is a Holt Költők Társaságához tartozott? Todd előbb a szüleire nézett, aztán Nolanra, behunyta szemét. Még mielőtt „igen”-t bírt volna mondani, vagy biccentett volna, felcsattant az apja. - Légy szíves, válaszolj! - Igen - mondta halkan Todd. - Nem értettem pontosan... - mondta a rektor. - Igen, uram - ismételte meg a fiú alig hango145

sabban, mint az imént. Nolan a diákra és szüleire pillantott. Kezében egy papírlapot lobogtatott. - Itt van az önök találkozóinak s az ott folyó eseményeknek a részletes leírása. Ebből megtudható, miként bujtotta fel önöket Mr. Keating a Társaság alakítására, amely aztán különféle zabolátlan, fegyelemsértő akciók melegágyává vált. A továbbiakban még kitér az írás arra is, miként ösztönözte az angoltanár mind a tanítás alatt, mind az iskolán kívül Neil Perryt arra, hogy szülei akarata ellenére a színjátszás iránti rögeszmés sóvárgása egyre inkább megerősödjék benne. Mr. Keating szégyentelenül visszaélt helyzetével, ez aztán szükségképpen torkollott Neil Perry halálába. A rektor átnyújtotta Toddnak a papírlapot. - Kérem, olvassa át figyelmesen, Todd! fűztehozzá. - Ha nincs különösebb kiegészíteni- vagy változtatni valója, akkor kérem, írja alá. A fiú elvette a papírt és olvasta. Sokáig tartott...Amikor befejezte, remegett a kezében a lap. - És... és... mi lesz Mr. Keatinggel? - kérdezte. Az édesapja felpattant, és fenyegetőn intett felé. - Mi közöd hozzá?! - De kérem, Mr. Anderson! - így Nolan. - Foglaljon ismét helyet! Nyugodtan megtudhatja. – Majd ismét Toddhoz fordult: - Még nem egyértelmű, megsértette-e Mr. Keating a büntető törvénykönyvet. Ha igen, akkor vádat emelnek ellene. Mi mindenesetre megteszünk minden tőlünk telhetőt, s ebben segítenek bennünket a maguk aláírásai, annak érdekében, hogy 146

soha többé ne taníthasson. - Hogy ne... taníthasson? - hebegte Todd. Az apja megint csak felugrott. - Elég legyen - harsogta -, azonnal aláírod az iratot! - Kérlek, drágám - szólalt meg az édesanyja ahelyéről. - A mi kedvünkért! - De hiszen az élete... a tanítás! - kiáltott fel Todd. - Tanárnak lenni, ez számára a legtöbbet jelenti. - Mit törődsz vele?! - ripakodott rá az apja. - És ti, ti törődtetek valaha is velem?! - kiabálta neki Todd. - Ő törődött velem! Ti soha! Az apa dühtől sápadtan nyújtotta felé a tollat. - Azonnal aláírod, Todd! - parancsolta. A fiú csak megrázta a fejét. - Nem, ezt én nem írom alá. Az édesapja megpróbálta a kezébe nyomni a tollat. Nolan felállt. - Hagyja! Akkor majd viseli a következményeit. Megkerülte az íróasztalt, és kidüllesztette a mellét. - Azt képzeli még mindig, hogy megmentheti Mr. Keatinget? - kérdezte. - A többiek mind aláírták. De ha ön nem óhajtja, majd fegyelmi úton büntetem meg. Az év hátralévő részében minden délután és valamennyi hétvégén ügyeletre lesz beosztva. Ha csak egyetlenegyszer is elhagyná azAkadémia területét, a következmény: azonnali kicsapás. Todd szülei és a rektor arra vártak, hogy a gyerek most megváltoztatja döntését. Ám a fiú néma maradt. - Nem írom alá - mondta aztán halkan, de ha147

tározottan. - Akkor jelentkezzen nálam a tanítás után! - közölte a rektor, és hátat fordított neki. - Most induljon! Todd felállt, és az ajtóhoz ment. A rektor a fiú szüleire nézett. - Bocsásson meg, Mr. Nolan - mondta Mrs. Anderson. - Úgy érzem, mi vagyunk a hibásak. - Egyáltalán nem kellett volna ebbe az iskolába küldenünk - fűzte hozzá az apa lesütött szemmel. - Ostobaság! - vágta rá a rektor. - Az ilyen korú kamaszok rendkívül befolyásolhatók. Majd a helyes útra tereljük. Másnap McAllister, a latintanár egy csoport diákot vezetett a hófödte campuson keresztül, a diákok az igeragozást darálták. McAllister egy pillanatra megtorpant, a tanárok emeletének egyik ablakában ugyanis észrevette Keating magányos alakját. Egy percre találkozott a tekintetük. Majd McAllister megfordult, mély lélegzetet vett, és továbbhaladt diákjaival. Keating hátralépett az ablaktól, a könyvespolchoz lépett, és kiemelte kedvenc költőit: Byron, Whitman, Wordsworth... Aztán sóhajtva tette vissza a köteteket. Bekattintotta bőröndjét, utolsó pillantást vetett a szűk kis szobára, és kilépett az ajtón. Ez idő tájt hajdani diákjai az elkövetkezendő angolórára készülődtek. Todd lesütött pillantással, magába gubózva ült, akárcsak az első napon. Knox, Meeks és Pitts nyugtalanul fészkelődtek a padjukban. Látszott, mennyire megalázták őket. Valamennyi hajdani „holttárs” szégyellte magát, alig mertek egymás szemébe nézni. Csak Cameron látszott aránylag nyugodtnak. 148

Ült, és tömte a fejét, mintha semmi sem történt volna. Két pad hiányzott a tanteremből. Neil és Charles padja. Hirtelen felpattant az ajtó, és Nolan rektor lépett be. A fiúk felálltak. Nolan a tanári asztalhoz ült, ekkor az osztály is leült. - A félév végi vizsgákig átveszem a tanítást - közölte, és pillantása átsiklott az osztály felett -, majd a szünidőben új angoltanár után nézünk. Ki tudná megmondani, meddig jutottak a Pritchard-könyvben? Nolan körülnézett. Senki sem jelentkezett. - Mr. Anderson? - A... ö... Pritchard... - Todd alig hallhatóan enynyit bírt kinyögni. Idegesen turkált könyvei között. - Egy szót sem értek, Mr. Anderson mondtaNolan. - En... úgy értem... mi... - motyogta Todd éppoly halkan, mint az előbb. - Mr. Cameron - Nolan türelmetlen lett -, tájékoztasson kérem, ha egy mód van rá! - Hát ide-oda csapongtunk, uram. Átvettük a romantikusokat és néhány fejezetet a polgárháború utáni irodalomból. - És a realistákat? - Azokat többnyire átugrottuk - mondta Cameron. Nolan Cameronra meredt, aztán körülnézett az osztályban. - Na jó, hát akkor kezdjük elölről. Mi a költészet lényege? - A rektor várta a választ. Senki sem jelentkezett. Ekkor föltárult az ajtó, és Mr. Keating lépett be. 149

- Néhány személyes holmimért jöttem – szólt Nolanhoz. - Megvárjam, amíg befejezi az órát? - Nem, inkább vigyen csak mindent azonnal mondta ingerülten a rektor, majd ismét az osztályhoz fordult. - Uraim, üssék fel a bevezetés 21. oldalát! Cameron úr, kérem, olvassa fel Dr. Pritchard kitűnő esszéjét a költészet értelmezéséről. - Rektor úr, ez az oldal nálam ki van tépve - jelentette Cameron. - Akkor kérjen kölcsön egy könyvet valaki mástól mondta Nolan, aki kezdte elveszíteni a türelmét. - Ezek a lapok mindenkinél ki vannak tépve közölte Cameron. Nolan Keatingre meredt. - Mit jelentsen ez, tanár úr, hogy mindenütt ki van tépve?! Cameron rákezdte: - Az úgy volt... - Köszönöm, Cameron - mondta Nolan, és át-adta neki saját példányát. - Olvassa! - „A költészet értelmezéséről, írta Dr. J. Evans Pritchard. A költészet teljes megértéséhez előszöris a versformákat, a rímképleteket és a kifejezés-módot kell megismernünk. Majd tegyünk fel magunknak két kérdést: mekkora kifejezőerővel sikerült a költőnek megvalósítania szándékát...” Mialatt Cameron folytatta, a sarokban lévő szekrény mellett álló Keating tekintete megpihent a diákokon. Todd szeme könnyben úszott. Knox, Meeks, Pitts... még mindig nem mertek a szemébe nézni, szégyellték magukat. De látszott rajtuk, hogy mélyen fel150

dúlta őket a dolog. A tanár sóhajtott. A sors iróniája, hogy Nolan rektor úr éppen most veszi elő Pritchard esszéjét, amikor ő belép a tanterembe...szinte hihetetlen. Keating cókmókját összeszedvén a kijárat felé indult. Akkor Todd felugrott. Tanár úr! - kiáltotta Cameront félbeszakítva. Mindenkit kényszerítettek az aláírásra! Nolan dühödten pattant fel. - Tartsa a száját, Mr. Anderson! - parancsolta. - Mr. Keating - folytatta Todd -, de igazán így volt. Higgyen nekem! - Elhiszem magának, Todd - mondta halkan Keating. Nolan egyre idegesebb lett. - Induljon, Keating, de azonnal! - üvöltötte. De Toddnak már nem lehetett megtiltani, hogy kimondja: - És mégsem az ő hibája volt, rektor úr! Nolan a fiú felé sietett a padsorok között, és a székre nyomta. - Üljön le, Anderson! - kiáltotta. - Ha még egyszer ilyen fegyelmezetlen lesz... - most az osztályfelé fordult - vagy bárki más, az illető azonnal röpül az iskolából! - Majd Keating felé fordult, aki ekkor néhány lépést tett visszafelé, mint aki Todd segítségére akar sietni. - Induljon, Mr. Keating! -bömbölte Nolan. - De tüstént! A fiúk Keatingre meredtek. Az viszonozta pillantásukat. Utoljára nézett rájuk, külön-külön

151

mindegyikre. Aztán sarkon fordult, és az ajtó felélépdelt. - Kapitány! Ó, kapitányom! - szakadt ki ekkor Toddból. Keating hátranézett. S ekkor az egész osztály odanézett: Todd a padjára tette egyik lábát, majd fölállt egészen. S miközben könnyeivel küszködött, Mr. Keating szemébe nézett. - Leülni! - bömbölte Nolan. És Todd felé rohant. Ekkor a másik oldalról Knox szólította kedvenc nevén Keatinget, és felmászott a pad tetejére. Meeks minden bátorságát összeszedve utánozta. Pitts is követte. Egyik a másik után, végül többen is egyszerre fölugrottak a pad tetejére, hogy néma búcsút vegyenek tőle. A rektor képtelen volt már érvényt szerezni akaratának. Mozdulatlanul állt és bámulta, miként vesz búcsút az osztály lenyűgöző tiszteletadással hajdani irodalomtanárától. Az ajtóban álló Keating alig tudott uralkodni érzelmein. - Köszönöm, fiúk - rebegte. - Köszönöm. - Először Todd, majd a többi „Holt Költő” szemébenézett. Aztán biccentett, és kiment az ajtón, míg diákjai még mindig némán álltak - utolsó üdvözletként - a padok tetején.