Növénytermesztéstan 1

Növénytermesztéstan 1. Antal , József Berzsenyi , Zoltán Birkás , Márta Bocz , Ernő Csík , Lajos Dér , Sándor Győri , Zoltán Gyuricza , Csaba Izsáki , Zoltán Jolánkai , Márton Késmárki , István Kismányoky , Tamás Lázár , László Pepó , Péter Tóth , Zoltán Csajbók , József Izsáki , Zoltán Jolánkai , Márton Kajdi , Ferenc Kismányoky , Tamás Kiss , József Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Kruppa , József Nagy , Jenő Sárvári , Mihály Simits , Katalin Simonné , Kiss Ibolya Szabó , Miklós Szöllősi , Gergely Szőcs , Zoltán

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Növénytermesztéstan 1. Antal , József Berzsenyi , Zoltán Birkás , Márta Bocz , Ernő Csík , Lajos Dér , Sándor Győri , Zoltán Gyuricza , Csaba Izsáki , Zoltán Jolánkai , Márton Késmárki , István Kismányoky , Tamás Lázár , László Pepó , Péter Tóth , Zoltán Csajbók , József Izsáki , Zoltán Jolánkai , Márton Kajdi , Ferenc Kismányoky , Tamás Kiss , József Kruppa , József Nagy , Jenő Sárvári , Mihály Simits , Katalin Simonné , Kiss Ibolya Szabó , Miklós Szöllősi , Gergely Szőcs , Zoltán Publication date 2005 Szerzői jog © 2005 Antal József, Mezőgazda Kiadó - Budapest A növénytermesztés alapjai Szerkesztette: Antal József Gabonafélék Szerkesztette: Jolánkai Márton A növénytermesztés alapjai című rész szerzői: Antal József, Berzsenyi Zoltán, Birkás Márta, Bocz Ernő, Csík Lajos, Dér Sándor, Győri Zoltán, Gyuricza Csaba, Izsáki Zoltán, Jolánkai Márton, Késmárki István, Kismányoky Tamás, Lázár László, Pepó Péter, Tóth Zoltán Gabonafélék című rész szerzői: Csajbók József, Izsáki Zoltán, Jolánkai Márton, Kajdi Ferenc, Kismányoky Tamás, Kiss József, Kruppa József, Nagy Jenő, Sárvári Mihály, Simits Katalin, Simonné Kiss Ibolya, Szabó Miklós, Szöllősi Gergely, Szőcs Zoltán A növényrajzokat Bíró Krisztina készítette


Tartalom 1. A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI ......................................................................................... 1 1. Előszó .................................................................................................................................... 1 2. 1. A növénytermesztés jelenlegi helyzete ............................................................................. 2 3. 2. A növénytermesztéstan alapjai ........................................................................................ 12 3.1. 2.1. A talaj, a termőhely, a szántóföld és a termés .................................................. 12 3.1.1. A termőhely ................................................................................................ 12 3.1.2. A szántóföldi termőhely ............................................................................. 12 3.1.3. A szántóföldi termőhely és a termés .......................................................... 14 3.2. 2.2. Vetésforgó és vetésváltás ................................................................................. 19 3.2.1. 2.2.1. A vetésforgó, a vetésváltás és a monokultúra fogalma .................... 19 3.2.2. 2.2.2. A vetésváltás és a vetésforgó jelentősége ......................................... 21 3.2.3. 2.2.3. A vetésváltás természettudományos alapjai ..................................... 23 3.2.4. 2.2.4. A növényi összetételt befolyásoló tényezők ..................................... 26 3.2.5. 2.2.5. A növényi sorrend kialakításának alapjai ......................................... 29 3.3. 2.3. Talajművelés, talaj-előkészítés ........................................................................ 32 3.3.1. 2.3.1. A talajművelés szerepe ..................................................................... 32 3.3.2. 2.3.2. A talaj-előkészítés feladatai ............................................................. 34 3.4. 2.4. Tápanyagellátás, trágyázás .............................................................................. 42 3.4.1. A trágyák csoportosítása ............................................................................ 44 3.4.2. Szervestrágyázás ........................................................................................ 45 3.4.3. A zöldtrágya, a zöldugar és a zöldtarló ...................................................... 47 3.4.4. A zöldtrágyázás .......................................................................................... 47 3.4.5. Egyéb szerves trágyák ................................................................................ 52 3.4.6. A növények tápanyagellátásának kiszámítása ............................................ 57 3.4.7. A trágyázás módszere ................................................................................ 58 3.4.8. A talajok tápanyag-ellátottsága .................................................................. 58 3.4.9. A növény terméssel felvett fő tápanyagai .................................................. 61 3.4.10. A növény terméshozamának megtervezése .............................................. 64 3.4.11. Az egy tonna terméshez szükséges hatóanyagigény kiszámítása ............. 64 3.4.12. A trágyázás megoldásai ............................................................................ 64 3.4.13. A hatóanyag átszámítása műtrágyára ....................................................... 64 3.4.14. A mésztrágyázás ...................................................................................... 66 3.5. 2.5. Fajta, vetőmag, vetés ....................................................................................... 67 3.5.1. 2.5.1. A növényfajták állami elismerése és a fajtavédelem ........................ 67 3.5.2. 2.5.2. A vetőmag-előállítás és forgalmazás rendszere ............................... 70 3.5.3. 2.5.3. A vetőmag értékmérő tulajdonságai ................................................. 72 3.5.4. 2.5.4. A vetőmag előkészítése .................................................................... 73 3.5.5. 2.5.5. Vetés ................................................................................................. 74 3.5.6. 2.5.6. Vetési módok ................................................................................... 74 3.5.7. 2.5.7. A vetés mélysége és takarása ........................................................... 76 3.5.8. 2.5.8. A vetés ideje ..................................................................................... 76 3.5.9. 2.5.9. A vetőmag mennyisége .................................................................... 77 3.6. 2.6. Növekedésanalízis és termésképzés ................................................................. 79 3.6.1. A növények növekedése ............................................................................. 79 3.6.2. Növekedésanalízis ...................................................................................... 80 3.6.3. Növekedési mutatók és kiszámításuk módszere ......................................... 81 3.6.4. Növényegyedek növekedését jellemző mutatók ........................................ 81 3.6.5. Növényállomány növekedését jellemző mutatók ....................................... 87 3.6.6. A növekedési mutatók közötti kölcsönös kapcsolatok ............................... 90 3.6.7. Termésképzés (termés, terméskomponensek) ............................................ 91 3.7. 2.7. Növényápolás, növényvédelem ....................................................................... 93 3.7.1. 2.7.1. Talajművelő eszközökkel végzett növényápolási eljárások ............. 94 3.7.2. 2.7.2. A szárszilárdság növelésére irányuló növényápolási eljárások ........ 94 3.7.3. 2.7.3. A kultúrnövények vegetatív részeinek csonkításával járó növényápolási eljárások ............................................................................................................... 95 3.7.4. 2.7.4. Vegyszeres növényvédelem ............................................................. 95

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Növénytermesztéstan 1.

3.7.5. 2.7.5. Az állati kártevők elleni védekezés .................................................. 98 3.7.6. 2.7.6. A növényi kórokozók elleni védekezés .......................................... 100 3.7.7. 2.7.7. Gyomirtás ....................................................................................... 102 3.7.8. 2.7.8. Az Újvárosi-féle életformarendszer ............................................... 104 3.7.9. 2.7.9. Az integrált növényvédelem ........................................................... 106 3.7.10. 2.7.10. A művelőutas termesztés ............................................................ 107 3.8. 2.8. Öntözés .......................................................................................................... 108 3.8.1. 2.8.1. A növénytermesztési tér vízgazdálkodása ...................................... 110 3.8.2. 2.8.2. A növények vízgazdálkodásával kapcsolatos egyéb fogalmak, kifejezések 113 3.8.3. 2.8.3. A talaj vízháztartásának legfontosabb mutatói ............................... 115 3.8.4. 2.8.4. Öntözési módok, módszerek, eljárások .......................................... 117 3.8.5. 2.8.5. Öntözési tervek ............................................................................... 118 3.9. 2.9. Betakarítás ..................................................................................................... 121 4. 3. A növénytermesztés rendszerei ..................................................................................... 125 4.1. 3.1. A talajhasználati rendszerek .......................................................................... 125 4.2. 3.2. Növénytermelési rendszerek .......................................................................... 127 4.2.1. 3.2.1. A földművelési rendszer ................................................................. 129 4.2.2. 3.2.2. Az ipari termelési rendszerek ......................................................... 130 4.2.3. 3.2.3. Az alternatív gazdálkodási rendszerek ........................................... 130 4.2.4. 3.2.4. Az integrált rendszer ...................................................................... 130 4.3. 3.3. Precíziós termesztési rendszerek ................................................................... 131 4.3.1. 3.3.1. Talajtani – agrokémiai szempontok ............................................... 131 4.3.2. 3.3.2. Vízgazdálkodási szempontok ......................................................... 132 4.3.3. 3.3.3. Növénytermesztési szempontok ..................................................... 133 4.3.4. 3.3.4. Növényvédelmi szempontok .......................................................... 134 4.3.5. 3.3.5. Automatizálási vonatkozások ......................................................... 134 4.3.6. 3.3.6. Műszaki szempontok ...................................................................... 135 4.3.7. 3.3.7. A precíziós növénytermelés gazdasági összefüggései .................... 135 4.3.8. 3.3.8. A precíziós helymeghatározás gyakorlati alkalmazása .................. 135 4.4. 3.4. Ökológiai gazdálkodás ................................................................................... 136 4.4.1. Az ökológiai gazdálkodás kialakulása, filozófiai háttere ......................... 136 4.4.2. Az ökológiai gazdálkodás elterjedése, jelentősége .................................. 137 4.4.3. Az ökológiai gazdálkodás alapelvei ......................................................... 138 4.4.4. A növények tápanyag-igénye ................................................................... 140 4.4.5. A vetőmag és fajtaválasztás ..................................................................... 140 4.4.6. Az ellenőrzési rendszer ............................................................................ 141 4.4.7. Ellenőrzési intézkedések a mezőgazdasági termelés során ...................... 141 4.4.8. Szankciók az ökológiai gazdálkodás szabályainak megsértése esetén ..... 142 4.5. 3.5. A növénytermesztés minőségbiztosítása ........................................................ 142 4.5.1. A minőség és a minőségbiztosítás a növénytermesztésben ...................... 142 4.5.2. A minőség megvalósításának feltételei a növénytermesztésben .............. 143 4.5.3. Általános termesztési és környezetvédelmi célok. ................................... 144 2. Gabonafélék ................................................................................................................................ 148 1. Bevezető a gabonafélék termesztéséhez ............................................................................ 148 2. 1. Búza .............................................................................................................................. 151 2.1. 1.1. A búza jelentősége ......................................................................................... 151 2.2. 1.2. A búza botanikája és fiziológiája ................................................................... 153 2.3. 1.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 157 2.4. 1.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 158 2.5. 1.5. A termesztés módszere .................................................................................. 159 2.5.1. 1.5.1. Elővetemény-igénye ....................................................................... 159 2.5.2. 1.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 160 2.5.3. 1.5.3. Tápanyagellátása ............................................................................ 161 2.5.4. 1.5.4. Vetés ............................................................................................... 163 2.5.5. 1.5.5. Növényápolás, növényvédelem ...................................................... 165 2.5.6. 1.5.6. Betakarítás ...................................................................................... 166 2.5.7. 1.5.7. A betakarított gabona minősége ..................................................... 167 2.5.8. 1.5.8. A búza fontosabb minőségvizsgálati módszerei ............................. 168 2.5.9. 1.5.9. Vetőmagtermesztése ....................................................................... 169 v Created by XMLmind XSL-FO Converter.


3. 2. Durumbúza .................................................................................................................... 3.1. 2.1. Jelentősége ..................................................................................................... 3.2. 2.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................................... 3.3. 2.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 3.4. 2.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 3.5. 2.5. A termesztés módszere .................................................................................. 3.5.1. 2.5.1. Elővetemény ................................................................................... 3.5.2. 2.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 3.5.3. 2.5.3. Tápanyagellátás .............................................................................. 3.5.4. 2.5.4. Vetés ............................................................................................... 3.5.5. 2.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 3.5.6. 2.5.6. Érés és betakarítás .......................................................................... 3.6. 2.6. A durumbúza őrleményeinek minőségi elvárásai .......................................... 3.7. 2.7. Vetőmagtermesztés ........................................................................................ 4. 3. Tavaszi búza .................................................................................................................. 4.1. 3.1. Jelentősége ..................................................................................................... 4.2. 3.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................................... 4.3. 3.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 4.4. 3.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 4.5. 3.5. A termesztés módszere .................................................................................. 4.5.1. 3.5.1. Elővetemény ................................................................................... 4.5.2. 3.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 4.5.3. 3.5.3. Tápanyagellátás .............................................................................. 4.5.4. 3.5.4. Vetés ............................................................................................... 4.5.5. 3.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 4.5.6. 3.5.6. Érés és betakarítás .......................................................................... 4.5.7. 3.5.7. A tavaszi búza minősége ................................................................ 4.5.8. 3.5.8. Vetőmagtermesztése ....................................................................... 5. 4. Tönkölybúza .................................................................................................................. 5.1. 4.1. Jelentősége ..................................................................................................... 5.2. 4.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................................... 5.3. 4.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 5.4. 4.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 5.5. 4.5. A termesztés módszere .................................................................................. 5.5.1. 4.5.1. Elővetemény ................................................................................... 5.5.2. 4.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 5.5.3. 4.5.3. Tápanyagellátás .............................................................................. 5.5.4. 4.5.4. Vetés ............................................................................................... 5.5.5. 4.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 5.5.6. 4.5.6. Érés és betakarítás .......................................................................... 5.5.7. 4.5.7. A tönköly minősége ....................................................................... 5.5.8. 4.5.8. Vetőmagtermesztése ....................................................................... 6. 5. Rozs és évelő rozs ......................................................................................................... 6.1. 5.1. Rozs ............................................................................................................... 6.1.1. 5.1.1. Jelentősége ..................................................................................... 6.1.2. 5.1.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................... 6.1.3. 5.1.3. Biológiai alapok ............................................................................. 6.1.4. 5.1.4. A növény termőhelyigénye ............................................................ 6.1.5. 5.1.5. A termesztés módszere ................................................................... 6.2. 5.2. Évelő rozs ...................................................................................................... 7. 6. Tritikále ......................................................................................................................... 7.1. 6.1. Jelentősége ..................................................................................................... 7.2. 6.2. A növény botanikája, fiziológiája .................................................................. 7.3. 6.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 7.4. 6.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 7.5. 6.5. A termesztés módszere .................................................................................. 7.5.1. 6.5.1. Elővetemény-igény ........................................................................ 7.5.2. 6.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 7.5.3. 6.5.3. Tápanyagigénye ............................................................................. 7.5.4. 6.5.4. Vetés ............................................................................................... vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

170 170 171 171 172 172 172 173 173 173 174 174 175 175 175 175 176 176 176 176 176 177 177 178 178 178 178 178 179 179 179 181 181 181 181 182 182 183 184 185 186 187 187 187 187 188 190 191 191 195 195 195 196 197 198 198 198 198 198 199


7.5.5. 6.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 7.5.6. 6.5.6. Érés és betakarítás .......................................................................... 7.5.7. 6.5.7. A tritikále minősége ....................................................................... 7.5.8. 6.5.8. Vetőmagtermesztése ....................................................................... 8. 7. Őszi és tavaszi árpa ....................................................................................................... 8.1. 7.1. Jelentősége ..................................................................................................... 8.2. 7.2. Az árpa botanikája és fiziológiája .................................................................. 8.3. 7.3. Az árpa biológiájának alapjai ........................................................................ 8.4. 7.4. Az őszi árpa ................................................................................................... 8.4.1. 7.4.1. Az őszi árpa fajtaválasztás szempontjai ......................................... 8.4.2. 7.4.2. Az őszi árpa termőhelyigénye ........................................................ 8.4.3. 7.4.3. Az őszi árpa termesztési módszere ................................................. 8.4.4. 7.4.4. Az őszi árpa minősége ................................................................... 8.4.5. 7.4.5. Vetőmagtermesztés ........................................................................ 8.5. 7.5. A tavaszi árpa ................................................................................................ 8.5.1. 7.5.1. A tavaszi árpa fajtaválasztás szempontjai ...................................... 8.5.2. 7.5.2. A tavaszi árpa termőhelyigénye ..................................................... 8.5.3. 7.5.3. A tavaszi árpa termesztési módszere .............................................. 8.5.4. 7.5.4. A sörárpa minősége ........................................................................ 8.5.5. 7.5.5. Vetőmagtermesztés ........................................................................ 9. 8. Zab ................................................................................................................................ 9.1. 8.1. Jelentősége ..................................................................................................... 9.2. 8.2. A zab botanikája és fiziológiája ..................................................................... 9.3. 8.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 9.4. 8.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 9.5. 8.5. A termesztés módszere .................................................................................. 9.5.1. 8.5.1. Előveteménye ................................................................................. 9.5.2. 8.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 9.5.3. 8.5.3. Tápanyagellátás .............................................................................. 9.5.4. 8.5.4. Vetés ............................................................................................... 9.5.5. 8.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 9.5.6. 8.5.6. Érés, betakarítás ............................................................................. 9.5.7. 8.5.7. A termés minősége ......................................................................... 9.5.8. 8.5.8. Vetőmagtermesztés ........................................................................ 10. 9. Rizs ............................................................................................................................. 10.1. 9.1. Jelentősége ................................................................................................... 10.2. 9.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................................. 10.3. 9.3. Biológiai alapok ........................................................................................... 10.4. 9.4. Termőhelyigénye ......................................................................................... 10.5. 9.5. A termesztés módszere ................................................................................ 10.5.1. 9.5.1. Elővetemény ................................................................................. 10.5.2. 9.5.2. Talaj-előkészítés ........................................................................... 10.5.3. 9.5.3. Tápanyagellátás ............................................................................ 10.5.4. 9.5.4. Vetés ............................................................................................. 10.5.5. 9.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................... 10.5.6. 9.5.6. Érés és betakarítás ........................................................................ 10.6. 9.6. A rizs minősége ........................................................................................... 10.7. 9.7. Vetőmagtermesztés ...................................................................................... 10.8. 9.8. Szántóföldi rizstermesztés ........................................................................... 11. 10. Indián rizs .................................................................................................................. 11.1. 10.1. Jelentősége ................................................................................................. 11.2. 10.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 11.3. 10.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 11.4. 10.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 11.5. 10.5. A termesztés módszere .............................................................................. 11.5.1. 10.5.1. Elővetemény ............................................................................... 11.5.2. 10.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 11.5.3. 10.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 11.5.4. 10.5.4. Vetés ........................................................................................... 11.5.5. 10.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

200 200 200 201 202 202 204 208 209 209 209 210 217 217 218 218 218 220 228 231 231 231 231 233 233 234 234 234 234 235 235 236 236 237 237 237 238 239 240 241 241 242 242 244 244 245 245 246 246 247 247 247 249 249 250 250 250 251 251 251


11.5.6. 10.5.6. Érés és betakarítás ...................................................................... 11.6. 10.6. Az indián rizs feldolgozása ........................................................................ 12. 11. Kukorica .................................................................................................................... 12.1. 11.1. Jelentősége ................................................................................................. 12.1.1. A kukorica felhasználhatósága: .............................................................. 12.2. 11.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 12.3. 11.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 12.4. 11.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 12.5. 11.5. A termesztés módszere .............................................................................. 12.5.1. 11.5.1. Elővetemény ............................................................................... 12.5.2. 11.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 12.5.3. 11.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 12.5.4. 11.5.4. Vetés ........................................................................................... 12.5.5. 11.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 12.5.6. 11.5.6. Öntözés ....................................................................................... 12.5.7. 11.5.7. Érés, betakarítás, tárolás ............................................................. 12.6. 11.6. A kukorica minősége ................................................................................. 12.7. 11.7. Vetőmagtermesztés .................................................................................... 12.7.1. A hibridkukorica vetőmagtermesztés legfontosabb munkái .................. 13. 12. Szemes cirok ............................................................................................................. 13.1. 12.1. Jelentősége ................................................................................................. 13.2. 12.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 13.3. 12.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 13.4. 12.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 13.5. 12.5. A termesztés módszere .............................................................................. 13.5.1. 12.5.1. Elővetemény ............................................................................... 13.5.2. 12.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 13.5.3. 12.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 13.5.4. 12.5.4. Vetés ........................................................................................... 13.5.5. 12.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 13.5.6. 12.5.6. Érés és betakarítás ...................................................................... 13.6. 12.6. Minőségi jellemzők ................................................................................... 13.7. 12.7. Vetőmagtermesztése .................................................................................. 14. 13. Köles ......................................................................................................................... 14.1. 13.1. Jelentősége ................................................................................................. 14.2. 13.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 14.3. 13.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 14.4. 13.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 14.5. 13.5. A termesztés módszere .............................................................................. 14.5.1. 13.5.1. Elővetemény-igénye ................................................................... 14.5.2. 13.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 14.5.3. 13.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 14.5.4. 13.5.4. Vetés ........................................................................................... 14.5.5. 13.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 14.5.6. 13.5.6. Érés és betakarítás ...................................................................... 14.6. 13.6. A termesztett növény minősége ................................................................. 14.7. 13.7. Vetőmagtermesztése .................................................................................. 15. 14. Fénymag .................................................................................................................... 15.1. 14.1. Jelentősége ................................................................................................. 15.2. 14.2. Botanikája és fiziológiája ........................................................................... 15.3. 14.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 15.4. 14.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 15.5. 14.5. A termesztés módszere .............................................................................. 15.5.1. 14.5.1. Elővetemény ............................................................................... 15.5.2. 14.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 15.5.3. 14.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 15.5.4. 14.5.4. Vetés ........................................................................................... 15.5.5. 14.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 15.5.6. 14.5.6. Betakarítás .................................................................................. 15.6. 14.6. A fénymag minősége ................................................................................. viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

252 252 252 253 253 256 260 264 267 267 268 268 270 273 274 275 278 278 282 284 284 285 288 288 289 289 289 289 290 291 291 292 292 292 292 293 294 295 295 295 295 295 296 296 297 297 297 298 298 299 301 301 301 301 302 302 303 304 304 305


15.7. 14.7. Vetőmagtermesztése .................................................................................. 306 16. 15. Pohánka ..................................................................................................................... 306 16.1. 15.1. Jelentősége ................................................................................................. 306 16.2. 15.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 307 16.3. 15.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 309 16.4. 15.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 309 16.5. 15.5. A termesztés módszere .............................................................................. 309 16.5.1. 15.5.1. Elővetemény ............................................................................... 309 16.5.2. 15.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 309 16.5.3. 15.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 309 16.5.4. 15.5.4. Vetés ........................................................................................... 310 16.5.5. 15.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 310 16.5.6. 15.5.6. Érés és betakarítás ...................................................................... 311 16.6. 15.6. A termés minősége .................................................................................... 311 16.7. 15.7. Vetőmagtermesztése .................................................................................. 311 17. 16. Amaránt ..................................................................................................................... 311 17.1. 16.1. Jelentősége ................................................................................................. 311 17.1.1. Felhasználási területei ............................................................................ 312 17.2. 16.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 312 17.3. 16.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 314 17.4. 16.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 314 17.5. 16.5. A termesztés módszere .............................................................................. 314 17.5.1. 16.5.1. Elővetemény ............................................................................... 314 17.5.2. 16.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 314 17.5.3. 16.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 315 17.5.4. 16.5.4. Vetés ........................................................................................... 315 17.5.5. 16.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 315 17.5.6. 16.5.6. Érés és betakarítás ...................................................................... 315 3. Függelék ..................................................................................................................................... 317 1. 1. A termőhely és a talajtípusok csoportjai ....................................................................... 317 1.1. I. Szántóföldi termőhely: Középkötött mezőségi talajok ...................................... 317 1.2. II. Szántóföldi termőhely: Középkötött erdőtalajok ............................................. 317 1.3. III. Szántóföldi termőhely: Kötött réti talajok ...................................................... 318 1.4. IV. Szántóföldi termőhely: Laza és homoktalajok ................................................ 318 1.5. V. Szántóföldi termőhely: Szikes talajok ............................................................. 318 1.6. VI. Szántóföldi termőhely: Sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok .......................................................................................................................... 318 2. 2. A tápanyagellátás módszere és táblázatai ..................................................................... 319 2.1. A talajok tápanyag-ellátottsága ............................................................................. 319 2.2. A növény terméssel felvett fő tápanyagai ............................................................. 319 2.3. Az 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagigény megállapítása .......................... 319 2.4. Az 1 hektárra szükséges tápanyagigény ............................................................... 319 4. Szakirodalom .............................................................................................................................. 322 1. A növénytermesztés alapjai ............................................................................................... 322 2. Gabonafélék ...................................................................................................................... 325

ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az ábrák listája 1. Sokoldalú növénytermesztés .......................................................................................................... 2 2. Magyarország ökológiai tájai ......................................................................................................... 6 3. A művelési rendszerek kialakításának fő fázisai .......................................................................... 35 4. A szigmoid típusú növekedés (tömegben), a log-növekedés és a növekedési ráta általánosított idő szerinti görbéi. A görbén megjelölt növekedési fázisok: exponenciális vagy logaritmus (a), lineáris (b), csökkenő exponenciális (c), állandó állapot (fiziológiai érettség) (d). Figyeljük meg, hogy a növekedési sebesség maximuma t1/2-nél van ........................................................................................................ 79 5. A növényszám hatása a kukoricanövény szárazanyag felhalmozódására és abszolút növekedési sebességére (Berzsenyi, Lap 2000) ................................................................................................... 82 6. A napraforgó (Helianthus annuus) relatív növekedési sebességének (RGR) és levélterület arányának (LAR) időbeni változása (Evans, 1972alapján) ................................................................................ 82 7. Különböző növényfajok nettó asszimilációs rátájának (NAR) és levélterület indexének (LAI) időbeni változása. A szaggatott vonal mutatja a relatív napsugárzást az év folyamán (Evan, 1972alapján) . 85 8. A nettó asszimilációs ráta gyakorisági eloszlása (1) kétszikű fás növényekre (n = 16), (2) kétszikű lágy szárú növényekre (n = 22) és (3) lágy szárú egyszikű növényekre (n = 21), csíranövény stádiumban, termékeny, szabályozott környezetben (Hunt R. és Cornelissen JHC, 1997alapján) ....................... 86 9. Egy egyéves, determinált növekedésű gabonanövény szezonális fejlődése. Figyeljük meg a szoros összefüggést a levélterület index (LAI), a fény felfogása és a növényállomány növekedési sebessége (CGR) között (Gardner et al. 1985 alapján) ..................................................................................... 87 10. A föld feletti rész szárazanyag gyarapodásának sebessége (CGR) a szántóföldi növényekben. Növényfajok: 1. őszi búza, 2. tavaszi árpa, 3. zab, 4. tavaszi búza, 5. lóbab, 6. burgonya, 7. cukorrépa (Petr et al. 1985 alapján) .................................................................................................................. 88 11. Különböző kultúrnövény fajok levélterület-indexének fejlődése a növekedési időszakban a = 50%-os kalászhányás időpontja; b = a gumóképződés kezdete (Geisler, 1988) ........................................... 90 12. Összefüggés a növényenkénti szemszám (fiziológiai éréskor) és a növekedési ráta (a nővirágzást megelőző 7 napos és a nővirágzás utáni 21 napos időszakban) között egy egycsövű (A) és egy kétcsövű (B) kukorica genotípusban (Tollenaar et al. 2000) .......................................................................... 93 13. Az őszi búza és a kukorica dinamikai vízigénye (Ruzsányi, 1991) .......................................... 112 14. Az öntözés módjai és módszerei ............................................................................................... 117 15. Szántóföldön felvett hozamtérkép interpolált ábrázolással ....................................................... 132 16. Nedvességtérkép (Agrocom ACT). Alsó számsor: a talaj nedvességtartalma %-ban; felső számsor: különböző nedvességtartalmú területek %-os megoszlása ............................................................. 133 17. A növénytermesztés minőségbiztosításának tervezése (összefoglalás) .................................... 145 1. A gabonatermés felhasználásának megoszlása Magyarországon (%) (KSH 1999) (összes gabonatermés 13,8 millió t) ................................................................................................................................... 148 2. Az apokalipszis lovasai (Albrecht Dürer fametszete, 1498) ....................................................... 149 3. Az őszi búza habitusképe ............................................................................................................ 154 4. A búza evapotranszspirációs vízmérlege Gödöllő, 50 éves csapadékátlag, mm ......................... 158 5. A búza érési szakaszai és a szemek nedvességtartalma dekádonként (Gödöllő–Nagygombos 1998– 2002) ............................................................................................................................................... 167 6. Atavaszi búza kalásza (Papp Erzsébet) ...................................................................................... 176 7. Atönkölybúza kalásza (Papp Erzsébet) ...................................................................................... 180 8. A rozs habitusképe ...................................................................................................................... 189 9. A tritikále kalásza (Papp Erzsébet) ............................................................................................ 196 10. Az árpa habitusképe .................................................................................................................. 204 11. Az őszi árpa helye a vetésszerkezetben .................................................................................... 210 12. A zab habitusképe ..................................................................................................................... 231 13. A rizs habitusképe .................................................................................................................... 238 14. Az indián rizs kalásza (Papp Erzsébet) .................................................................................... 247 15. A kukorica hasznosítása Magyarországon (Győri Z., 2001 adatai alapján) ............................. 253 16. Akukorica vetésterülete és termésátlaga a világon, 2003 (FAO adatok alapján) ..................... 254 17. Akukorica vetésterülete és termésátlaga Magyarországon, 1921–2003 (KSH adatok alapján) 255 18. A kukorica habitusképe ............................................................................................................ 256 19. A C3-as (búza) és a C4-es (kukorica) fotoszintézisének intenzitása a megvilágítás függvényében (Larcher; 1980) .............................................................................................................................. 258

x Created by XMLmind XSL-FO Converter.


20. A kukoricahibridek termőképessége és trágyareakciója, 1992–1996 (Nagy–Sárvári adatai alapján) 262 21. A kukorica effektív hőösszeg (HU, IV–IX. hó) alakulása (°C) (Menyhért Z. 1985) ................ 265 22. A szemes cirok habitusképe ...................................................................................................... 285 23. A cirokmag keresztmetszete (Lloyd W. Rooney, Texas University) P: perikarpium, FE: lisztesendospermium, CE: viaszos endospermium, S: scutellum, EA: embrió ............................... 287 24. A köles habitusképe .................................................................................................................. 293 25. A fénymag habitusképe ............................................................................................................ 299 26. A pohánka habitusképe ............................................................................................................. 307 27. Az amaránt habitusképe ............................................................................................................ 312

xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája 1. A világ főbb kultúrnövényeinek fontossági sorrendje .................................................................... 3 2. Az agrárvertikum nemzetgazdasági értékelése ............................................................................... 4 3. A hazai mezőgazdasági termékek bruttó termelésének volumenindexe (KSH adatok) 1990. év = 100% 5 4. A földterület művelési ágak szerinti megoszlása Magyarországon (1997–2001) (ezer ha) ............ 8 5. A fontosabb növények vetésterülete Magyarországon (KSH adatok, ezer ha) ............................... 9 6. A fontosabb növények termésátlaga Magyarországon (KSH adatok, kg/ha) ............................... 10 7. Gabonafélék termése, t/ha ............................................................................................................ 14 8. A gyökgumósok termései, t/ha ..................................................................................................... 15 9. Hüvelyes növények termései, t/ha ................................................................................................ 15 10. Olaj- és ipari növények termései, t/ha ........................................................................................ 16 11. Pillangósvirágú szálastakarmányok termései, t/ha ...................................................................... 17 12. Tömegtakarmányok termése zölden, t/ha**** ........................................................................... 18 13. A művelési feladatok és a várható eredmények .......................................................................... 33 14. A kelés körülményeinek javítása a művelési rendszerben .......................................................... 37 15. Művelési cél a kímélő rendszerekben ......................................................................................... 42 16. Az istállótrágya minősítése a beltartalom alapján ....................................................................... 46 17. Az istállótrágya NPK-tartalmának hasznosulása ........................................................................ 46 18. Sertés- és szarvasmarha hígtrágyák átlagos összetétele .............................................................. 46 19. A legfontosabb növények gyökér-, élőtarló-, árvakelés tömege és tápanyagtartalma ................ 47 20. Pillangós- és keverék zöldtrágyák tömege és tápanyaga ............................................................ 49 21. Keresztesvirágú és egyéb zöldtrágyanövények tömege és tápanyaga ........................................ 50 22. A baromfiürülék százalékos összetétele ..................................................................................... 55 23. Ipari szerves hulladékok összetétele ........................................................................................... 55 24. .A talaj humusztartalmának határértékei (a nitrogénellátottság megítéléséhez) Debreceni, 1979 59 25. A talaj AL-oldható foszfortartalmának határértékei (a felvehető foszforellátottság megítéléséhez) Debreceni, 1979 ................................................................................................................................ 59 26. A talaj AL-oldható káliumtartalmának határértékei (a felvehető káliumellátottság megítéléséhez) Debreceni, 1979 ................................................................................................................................ 60 27. A terméssel felvett tápanyagok kg/t ............................................................................................ 61 28. Minta a tápanyagszükséglet kiszámításához ............................................................................... 64 29. A számított tápanyagok néhány korrekciója ............................................................................... 65 30. A tízéves csapadékátlagok szélsőértékei 19 mérőállomás adatai alapján1891–1980 között .... 108 31. Az országos csapadékmennyiség évi változása 1988–2002 között .......................................... 108 32. Magyarország öntözött területe (rizs nélkül) és a kiöntözött víz mennyisége 1990–2001 között 109 33. Különbségek szerzők és mérőállomások között a növényfajok transzspirációs koefficiensére 111 34. Néhány növényfaj mértékadó vízigényes időszaka az ország 26 mezoklima körzetében, a szélsőértékkel jellemezve ............................................................................................................... 112 35. Néhány növényfaj vízigénye a tenyészidőben .......................................................................... 113 36. A természetes csapadék becsült veszteségei sík területen, jó szerkezetű talajnál ..................... 114 37. Néhány növényfaj statikai vízigénye ........................................................................................ 114 38. Különböző mechanikai összetételű talajok sűrűsége és pórustérfogata .................................... 116 39. Különböző mechanikai összetételű talajok néhány vízháztartási paramétere ........................... 116 40. Az öntözővizek jellemzése az oldott sók minősége szerint ...................................................... 118 41. Néhány szántóföldi kultúra öntözése átlagos csapadék ellátottságnál ...................................... 119 42. A különböző talajok öntözése esetén figyelembe veendő szempontok .................................... 121 43. Újabb növénytermesztési rendszerek ........................................................................................ 128 44. Példa a minőségbiztosítási rendszer alkalmazására .................................................................. 147 1. A búza és a kukorica termésátlagának alakulása Magyarországon, t/ha (forrás: KSH) .............. 149 2. Az őszi búza termésátlagai Magyarországon (forrás: KSH) ....................................................... 152 3. A búza Triticum genus genealogiája (Mac Key nyomán ............................................................ 153 4. A kalászos gabonák fenológiai szakaszai (Kováts nyomán) ....................................................... 154 5. Minősített búzafajták száma és származása OMMI 2003 ........................................................... 157 6. Az őszi búza tápanyagigénye, kg/l t termés ................................................................................ 162 7. A búza termése szaporulati fokonként (ÁGOK 1968 nyomán) .................................................. 163 8. A búza vetési útmutatója ............................................................................................................ 164

xii Created by XMLmind XSL-FO Converter.


9. A búza vetőmagjának minőségi követelményei ......................................................................... 169 10. A durumbúza tápanyagigénye, kg/l t termés ............................................................................. 173 11. A durumbúza vetési útmutatója és vetőmag minőség követelményei ...................................... 174 12. A tavaszi búza termőhelyenkénti tápanyagigénye, kg/1 t termés ............................................. 177 13. A tavaszi búza vetési útmutatója .............................................................................................. 178 14. A tönköly tápanyagigénye, kg/1 t terméshez ............................................................................ 183 15. A tönköly vetési útmutatója ...................................................................................................... 183 16. Egy tönköly búzafaj teljes szemének és a szem frakcióinak, őrlési termékeinek beltartalmi mutatói 186 17. A rozs tápanyagigénye, kg/1 t termés ....................................................................................... 192 18. A rozs vetés útmutatója ............................................................................................................ 193 19. A rozs és hibrid rozs, valamint az évelő rozs vetőmagjával szembeni fő követelmények ........ 194 20. A tritikále tápanyagigénye, kg/1 t termés ................................................................................. 199 21. A tritikále vetési útmutatója ...................................................................................................... 199 22. A rozs-, a tritikále- és a búzalisztek aminosav-összetétele (Bushuk) ....................................... 200 23. A tritikále vetőmagjának minőségi követelményei ................................................................... 201 24. Az árpa vetésterülete, termésátlaga, össztermése hazánkban ................................................... 202 25. A Feekes-skála .......................................................................................................................... 207 26. Az őszi árpa fejlődési periódusa, a Feekes-skála és a vegetációs napok száma közötti összefüggés 208 27. Az őszi árpa tápanyagigénye, kg/1 t termés .............................................................................. 213 28. Az őszi árpa vetési útmutatója és vetőmag minőségi követelményei ....................................... 214 29. A tavaszi árpa 100 kg-os szemterméséhez szükséges tápanyag mennyisége ........................... 221 30. A tavaszi árpa tápanyagigényt, kg/1 t termés ........................................................................... 222 31. Vetés előtt kijuttatandó javasolt N-adag ................................................................................... 222 32. Az elővetemények utóhatása N-műtrágya meghatározásához .................................................. 223 33. A tavaszi árpa vetési útmutatója ............................................................................................... 224 34. A sörárpa minőségi követelményei (MSZ–081326) ................................................................. 230 35. A zabfajok (Avena sp.) genealogiája Vavilov, N. I. nyomán .................................................... 232 36. A zab tápanyagigénye, kg/1 t terméshez ................................................................................... 234 37. A zab vetési adatai .................................................................................................................... 235 38. A zab fontosabb takarmányozási értékmérő mutatói (DLG Futterwerttabellen nyomán) ........ 236 39. A rizs hő- és vízigénye ............................................................................................................. 241 40. A talaj tápanyag-ellátottságának határértékei a különböző rizstermő helyeken ....................... 242 41. A rizs tápanyagigénye, kg/1 t termés ........................................................................................ 243 42. Rizsvetési útmutató ................................................................................................................... 244 43. Arizs öntözési módjai ............................................................................................................... 245 44. A rizs vetőmaggal szembeni fő követelmények ....................................................................... 246 45. Termőterület és átlagtermés alakulása (Indián Rizs Kft., Kisújszállás) .................................... 247 46. Az indián rizs és a fehér rizs beltartalma .................................................................................. 249 47. A kukoricahibridek csoportosítása érésidő szerint .................................................................... 262 48. A FAO csoportonkénti hasznos hőösszegigény ........................................................................ 266 49. Alacsonyabb Cold-teszt értékeknél szükséges minimális talajhőmérséklet .............................. 267 50. A kukorica előveteményeinek értékelése .................................................................................. 268 51. A kukorica tápanyagigénye, kg/1 t termés ................................................................................ 270 52. A kukorica vetési útmutatója .................................................................................................... 272 53. A kukorica fontosabb gyomnövényei ....................................................................................... 273 54. Hibridkukorica-vetőmag előállítása Magyarországon (KSH 1990–2003) ................................ 279 55. A kukorica vetőmagjával szemben támasztott követelmények ................................................ 284 56. A szemes cirok tápanyagigénye, kg/1 t termés ......................................................................... 290 57. A szemes cirok vetési útmutatója ............................................................................................. 291 58. Aszemes cirok vetőmagjának minőségi követelményei ........................................................... 292 59. A köles tápanyagigénye, kg/1 t termés ..................................................................................... 295 60. A köles és a japán köles vetési útmutatója ................................................................................ 296 61. A köles vetőmagjával szembeni fő követelmények .................................................................. 298 62. A fénymag vetésterülete és termésátlaga .................................................................................. 298 63. A fénymag tápanyagigénye, kg/1 t termés ................................................................................ 303 64. A fénymag vetési útmutatója .................................................................................................... 304 65. A fénymag fehérjetartalma és aminosav-összetétele ................................................................ 305 66. A fénymag vetőmag minőségi követelményei .......................................................................... 306 xiii Created by XMLmind XSL-FO Converter.


67. A pohánka tápanyagigénye, kg/1 t termés ................................................................................ 309 68. A pohánka vetési útmutatója .................................................................................................... 310 69. A pohánka vetőmagjával szembeni fő követelmények ............................................................. 311 70. Az amaránt vetőmagjával szembeni fő követelmények ............................................................ 315 I. A talaj humusztartalmának határértékei (a nitrogénellátottság megítéléséhez) MÉM–NAK 1978 320 II. A talaj AL-oldható foszfortartalmának határértékei (a felvehető foszfor-ellátottság megítéléséhez) MÉM–NAK 1978 ........................................................................................................................... 320 III. A talaj AL-oldható káliumtartalmának határértékei (a felvehető kálium-ellátottság megítéléséhez) MÉM–NAK 1978 ........................................................................................................................... 321 IV. Az istállótrágya N, P2O5 és K2O átlagos beltartalma és hasznosulása ....................................... 321

xiv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI 1. Előszó Szántóföldön az utóbbi fél évszázad mezőgazdasága a technika és a gépesítés fejlődésével, a biológia a növénynemesítéssel, a talajtan és az agrokémia a tápanyagellátással és a növényvédelemmel kiváló minőségű nagy terméseket ért el. A jó és a biztos termések módszereinek túlzásai viszont a talajban, a környezetben vagy a termések minőségében kisebb-nagyobb károkat is okoztak. Az 1960-as és 70-es években az agrotechnika és a technológia „receptjei” a felsőfokú oktatásra is hatással volt. Az alapozó tantárgyakat szintetizáló termesztéstan tananyaga háttérbe szorult és zömmel technológiai eljárásokról szóltak a tanárok előadásai. Az elmúlt évtizedek szakkönyveibe is a technológiai elemek kerültek előtérbe. El kell ismerni, hogy az agráregyetemeinken és főiskoláinkon végzett agrármérnökök világra szóló terméseket értek el gazdaságaikban nem csak búzából vagy kukoricából, hanem többek között a kiváló minőségű vetőmagvak előállításából is. Szántóföldjeinken a kiváló fajták és a nagy teljesítményű gépek segítségével a növekvő termések vesztese lett a talaj, mert: •annál nagyobb a termés, minél több a felhasznált műtrágya, •a növényvédő szerek újdonságai és nagy választéka mindent megold, •vetésvált abra.pngás nélkül is lehet egymás után ugyanoda vetni kukoricát, búzát stb. A felsorolást lehetne folytatni, helyette viszont tudomásul kell venni, hogy a talaj túlzott terhelése, az indokoltnál több műtrágya felhasználása számos helyen a felső talajvízréteg elnitrátosodásához, a talajok elsavanyodásához és környezet szennyezéséhez is vezettek. De a termések minőségével szemben is merültek fel kifogások. Mindezekért időszerű lett az EU és a bolognai határozat szerint az agrár-felsőoktatás átszervezése, korszerűsítése. Ezekből következik az az igény, hogy a mezőgazdaságot egészében érintő, de a kereskedelemre, az élelmiszeriparra és a közegészségre is kiható következmények miatt a szántóföldi növénytermesztés alapjainak ismeretére valamennyi agrárszakembernek szüksége van. Mindezekhez pedig korszerű, egységes növénytermesztéstan tankönyv is szükséges. A növénytermesztéstan anyagának, szabályainak, összefüggéseinek, kölcsönhatásainak ismeretében lehet csak kidolgozni, fejleszteni és alkalmazni a korszerű agrotechnikát és termesztéstechnológiát. A tankönyv két kötetben jelenik meg. A szántóföldön termesztett 71 növényfaj közül terjedelmében szélesebb körű az őszi búza, az őszi és tavaszi árpa, a kukorica, a cukorrépa, a burgonya, a borsó, a szója, a napraforgó, az olajrepce és a lucerna. A többiek, az ún. kiskultúrák, a rozstól a kölesig, a szárazbabtól a lencséig, az olajlentől a földimogyoróig, vagy a szálastakarmányoktól a tömegtakarmányokig rövidebb annak ellenére, hogy jelentőségük a jövőben sem csökken. Néhány – nálunk is meghonosodó – növény még a tananyaghoz tartozik pl. az indián rizs vagy az amaránt stb. Nem tartoznak a növénytermesztéstan tananyagához a szántóföldi zöldségnövények, mint a paradicsom, a hagyma, a sárgarépa, az étkezési káposztafélék stb., a zöldborsó és a zöldbab kivételével. Hasonlóképpen nincsenek a tankönyvben a termesztett gyógynövények sem, mivel van kiváló magyar szakkönyv, ami egyben tankönyv is.

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Negyvenöt tanár és kutató, akik oktatói is a növénytermesztésnek írták le az egyes növények termesztésének alapmódszereit, a hozzátartozó növényismerettel, élettani sajátosságaival együtt, felhasználva hazai és külföldi szakkönyveket is. Nem sorol fel a tankönyv fajtákat az egyes fajokból, de a fajtatípusokat igen. Viszont agrártörténelmünkből a nagy elődeink, Baros László Bánkuti búzáját, Teichmann Vilmos Gülbaba burgonyáját vagy a lucernát meghonosító Tessedik Sámuelt kötelességünk számon tartani. Mint ahogy büszkék vagyunk azokra a XIX. és XX. században Európában tanult szakembereinkre, akik az élvonalba felhozták és fejlesztették növénytermesztésünket. Nem foglalkozik a tankönyv a termesztés egyes elemeinek gépeivel, géptípusaival, csak az elvégzendő munka nemével és minőségével. Hasonlóan a növényvédelem vegyszereivel sem, túl azon, hogy a gyakorlati órákon meg kell, hogy ismerje a hallgató. Ezekből vannak korszerű tankönyvek. Végül a főszerkesztő kötelessége volt az eltérő (esetenként) idegen szakkifejezések helyett a hagyományos – falun-városon egyaránt ismert – magyar szavakra és szakkifejezésekre átjavítani. Gödöllő, 2005. Dr. Antal József

2. 1. A növénytermesztés jelenlegi helyzete A világ növénytermesztése jelentős változásokon ment át az elmúlt évtizedek során. Ezt a változást az a biológiai, kémiai, agronómiai, technikai és technológiai forradalom tette lehetővé, amely az 1900-as évek elején kezdődött és az elmúlt fél évszázadban dinamikusan bontakozott ki a legfejlettebb nyugat-európai és északamerikai államokban. E fejlődés hajtóerejét, mozgatórugóját a növénytermesztés termékeivel szemben egyre nagyobb mértékű igények jelentették. A növekvő ipari nyersanyag-felhasználás mellett döntő lett a Föld lakosságának jelentős mértékű növekedése. Míg 1975-ben 4 milliárd ember élelmiszer-szükségletét kellett megtermelni, addig napjainkban a Föld lakossága meghaladja a 6 milliárdot (előrejelzések szerint 2015-ben 7,2; 2030-ban 8,3; 2050-ben 10,0 milliárd lesz). E számszerű növekedés mellett a minőségi elvárásokban is jelentős változások érvényesültek. Ez jelenti: •egyrészt a fejlett országokban ma már alapvető szempontként jelentkező élelmiszer-biztonságot, a növényi termékek minőségbiztosítását, nyomon követhetőségét a termőföldtől a fogyasztó asztaláig, •másrészt a differenciált minőségi igények egyre határozottabb megjelenését (a tömegáruk mellett a különleges minőségű, ökológiai [bio] termékek stb.), •harmadrészt a fejlődő, szegényebb országokban is a növényi termékek minőségi elvárásainak bizonyos mértékű növekedését. A szántóföldi növények termése a világon az elmúlt húsz évben mintegy 20–50%-kal növekedett, ugyanakkor a növekedés ellenére a Föld lakosságának élelmiszer-ellátásában jelentkező éles különbségek csak kis mértékben csökkentek. Leegyszerűsítve és sarkítva, napjainkban és a jövőben is a fejlődő országokban a növénytermesztés alapvető feladata a termelés volumenének növelése. FAO-becslések szerint a Föld lakosságának mintegy 10–15%-a alultáplált, ezen túlmenően mintegy 5%-a pedig kifejezetten éhezik. Ezzel szemben a fejlett országokban (mezőgazdasági, ill. növénytermesztési szempontból hazánkat is ide sorolhatjuk) az elsődleges szempont nem a termelés növelése, hanem olyan minőségorientált fejlesztés, amely figyelembe veszi a fenntarthatóságot, a környezetvédelmet, a természetvédelmet, a tájhasznosítást, a vidékfejlesztést, bizonyos szociális-társadalmi elvárásokat. Ezek a feladatok együttesen jelentik azokat az alapcélokat, amelyeket a sokoldalú növénytermesztés során kell megvalósítanunk (1. ábra).

1. ábra - Sokoldalú növénytermesztés


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI

A világ növénytermesztésének az elmúlt fél évszázadban elért eredményei nem kevesek. A fejlődő országokban a Nobel-díjas Borlaug professzor nevével fémjelzett zöldforradalom (green-revolution) elsősorban a gabonanövények termésátlagait növelte, részben a genetika és a nemesítés, részben a termesztés módszereinek fejlesztése révén. A hatalmas népességű Kína és India ma már élelmiszer-termelésben önellátó. Ugyanakkor az afrikai országokban és egyéb területeken az eredmények mérsékeltek. A fejlett országokban az iparszerű, túlzott mértékű ipari ráfordítású növénytermesztési technológiák szerepe mérséklődött, meghatározó jelentőségűek lettek a minőségre irányult, a fenntartható, az integrált módszerek és fokozatosan terjednek az ökológiai növénytermesztés különböző eljárásai. A jelentkező egyre nagyobb humán táplálkozási, a fokozódó ipari nyersanyag és egyéb növényi termékigényeket úgy kell napjaink növénytermesztésének kielégítenie, hogy: • az egy főre jutó termőterület fokozatosan csökken (a világon 0,2 ha/fő, hazánkban 0,5 ha/fő a szántóterület jelenleg), • kisebb a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya (a világon a lakosság 42–43%-a [1975-ben 53%-a], hazánkban 5–6%-a, a legfejlettebb országokban 1–2%-a dolgozik a mezőgazdaságban jelenleg), • kedvezőtlenebbek a termőhelyi feltételek (globális klímaváltozás, talajdegradációs folyamatok stb. hatásai), • valamint a termelés közgazdasági feltételrendszere is kedvezőtlen irányba módosult (agrárolló). A világon 1400 millió ha szántóterületen folytatnak növénytermesztést, amely a Föld szárazföldi területének mintegy 10%-át jelenti. A legfontosabb 16 kultúrnövényt az 1. táblázat tartalmazza. E növények közül 8 tartozik a gabonanövények csoportjába, melyek együttes vetésterülete mintegy 700–710 millió ha (50%), míg a többi növényt hüvelyes, olaj-, ipari és gyökér-gumós növények teszik ki.

1. táblázat - A világ főbb kultúrnövényeinek fontossági sorrendje 1.

búza

9.

zab

2.

rizs

10.

bab

3.

kukorica

11.

burgonya

4.

árpa

12.

földimogyoró

5.

köles

13.

rozs



6.

szemes cirok

14.

édesburgonya

7.

szójabab

15.

cukornád

8.

gyapot

16.

manióka

Hagyományosan az elmúlt évtizedek során – az ipari és szolgáltató ágazatok dinamikus fejlődése miatt – csökkent a mezőgazdaság GDP-n (bruttó hazai termék) belüli részaránya, az abszolút termelési érték viszont nőtt. A mezőgazdaság átalakulása a fejlett országokban, így hazánkban is azt teszi indokolttá, hogy a szűkebb értelemben vett mezőgazdasági termelés mellett az élelmiszer-ipari feldolgozást és termelést, valamint a mezőgazdaságnak termelési eszközöket, anyagokat, szolgáltatásokat nyújtó ágazatok termelését együttesen vegyük figyelembe (2.táblázat). Ezen termelési ágazatok a hazai GDP 11–14%-át jelentik, amely jelentős értéknek tekinthető. A mezőgazdaság, ezen belül a növénytermelés reális értékeléséhez azt a tényt is figyelembe kell venni, hogy évtizedek óta a mezőgazdaság-élelmiszeripar hazánkban nettó exportőr (lényegesen több árut viszünk ki, mint a behozott mezőgazdasági termékek értéke).

2. táblázat - Az agrárvertikum nemzetgazdasági értékelése Nemzetgazdasági terület

%-os arány az adott területen belül

GDP-n belül

4–5

• mezőgazdaság

3–4

• élelmiszer-feldolgozás • szolgáltató ágazatok (gépgyártás, vegyipar stb.)

4–5

Összesen

11–14

Fogyasztói kosáron belül

30–35

• élelmiszerek és élvezeti cikkek Vidéki lakosság direkt és indirekt kapcsolódása a mezőgazdasághoz

70–75

Különösen fontos az, hogy a hazai fogyasztói kosáron belül az élelmiszerek és élvezeti cikkek aránya 30–35%ot tesz ki (a legfejlettebb országokban 25% körüli), melyeknek jelentős részét hazánkban állítjuk elő. Tekintetbe kell venni továbbá azt is, hogy a vidéki lakosság 70–75%-ának direkt vagy indirekt, kisebb (hobbikert) vagy nagyobb (családi gazdaság, társas vállalkozások) mértékben kapcsolata van a mezőgazdasági termeléssel. Hazánk növénytermesztésének intenzív fejlődését az 1960-as évek elejétől számíthatjuk. Ezektől az évektől kezdődött meg a különböző ipari eredetű ráfordítások (műtrágyák, kemikáliák, fosszilis energia), valamint a korszerű technikai-műszaki eszközök széles körű és egyre intenzívebb felhasználása, melyet a biológiaigenetikai alapok jelentős változása (intenzív fajták, hibridek) kísért. Az 1970-1980-as évek világszínvonalú növénytermesztésének egyik pillérét, „hardver” részét ezek a tárgyiasult, biológiai-agronómiai-technikai feltételek jelentették. Mindez azonban nem működött volna hatékonyan megfelelő „szoftver” nélkül, melyet: •a szakemberek tudásának jelentős növekedése,


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •a közép- és felsőfokú agrárszakoktatás, •a széleskörűen támogatott és hatékony, programos kutatások jelentették. Az 1990-es évek elejétől 2005-ig – döntően a közgazdasági-pénzügyi feltételek drasztikus romlása miatt – a hazai mezőgazdaság teljesítménye jelentősen csökkent (3. táblázat).

3. táblázat - A hazai mezőgazdasági termékek bruttó termelésének volumenindexe (KSH adatok) 1990. év = 100% Növénytermesztési és állati termékek

Élő állatok és kertészeti termékek

Összesen

1991

102,5

84,4

93,8

1992

76,1

73,8

75,0

1993

69,1

66,1

67,7

1994

75,9

63,3

69,8

1995

77,3

65,5

71,6

1996

84,9

66,6

76,1

1997

84,0

62,6

73,6

1998

80,9

66,5

74,1

1999

82,8

65,4

74,4

2000

70,9

67,9

69,6

2001

93,7

66,9

80,6

2002

86,7

66,3

77,3

2003

81,1

64,6

73,8

Év

A növényi termelés napjainkban érte el az 1990-es szintet, míg az állattenyésztésben a negatív folyamatok állandósultak. Hazánk agroökológiai potenciálja Láng I. és ad hoc bizottságának felmérése szerint (1980) szántóföldi művelésre kedvező, bizonyos esetekben differenciált éghajlati és talajtani feltételekkel jellemezhető. Hazánkban 7 ökológiai nagytáj és ezen belül 35 tájkörzet különböztethető meg (2.ábra). A 35 agroökológiai körzetei: Magyarország természeti nagytájai: I. Dunai Alföld II. Tiszai Alföld III.

Kisalföld

IV.

Nyugat-magyarországi peremvidék

V. Dunántúli dombvidék 5 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI VI.

Dunántúli-középhegység

VII.

Észak-magyarországi hegyvidék

Magyarország agroökológiai körzetei:

1.

Duna menti síkság

19.

Kemeneshát

2.

Duna–Tisza közi hátság

20.

Zalai-dombság

3.

Bácskai hátság

21.

Külső-Somogy

4.

Mezőföld

22.

Belső-Somogy

5.

Dráva menti síkság

23.

Tolna-Baranyai dombság

6.

Felső-Tiszavidék

24.

Mecsek és Mórágyi rög

7.

Közép-Tiszavidék

25.

Bakony-vidék

8.

Alsó-Tiszavidék

26.

Vértes és Velencei-hegység vidéke

9.

Észak-Alföldi hordalékkúp síkság

27.

Dunazug-hegyvidék

10.

Nyírség

28.

Dunakanyar hegyvidéke

11.

Hajdúság

29.

Nógrádi-medence

12.

Berettyó-Körösvidék

30.

Cserhát-vidék

13.

Körös-Maros köze

31.

Mátra-vidék

14.

Győri-medence

32.

Bükk-vidék

15.

Marcal-medence

33.

Heves-Borsodi medencék és dombságok

16.

Komárom-Esztergomi síkság

34.

Észak-Borsodi hegyvidék

17.

Alpokalja

35.

Tokaj-Zempléni hegyvidék

18.

Sopron-Vasi síkság

2. ábra - Magyarország ökológiai tájai



Ezek között a körzetek között jelentős különbségek állapíthatók meg az ökológiai viszonyokban, melyet a művelési ág, a szántóföldi növények vetésszerkezete (fajösszetétel) kialakításánál, a fajtamegválasztásnál, a termesztés elemeinek összeállításánál, intenzitási szintjének megválasztásánál alapvető szempontként szükséges figyelembe venni. A növénytermesztés jelenlegi és jövőbeli fejlesztésében újabb fordulatra van szükség: •az elmúlt időszakban a kimagasló termésmennyiség teljesítése volt a döntő szempont, a termékminőséget csak a lehető legkisebb mértékben, alapszinten vettük figyelembe (mennyiségi szemléletű termelés), •napjainkban, de főleg a jövőben a minőségi termelés kerül előtérbe (minőségi szemléletű termelés). A termésmennyiség esetében olyan szintet, értéket tartunk megfelelőnek, amely adott ökológiai, biológiai, termesztési és pénzügyi feltételek mellett összehangolva megvalósítható. A növénytermesztési folyamatokban arra kell törekedni, hogy a termelés három alappillére, az ökológiai feltételek, a biológiai alapok és az agrotechnikai tényezők legyenek összehangolva. Ebben az optimalizálási folyamatban a kiindulópontot az adott termőhely feltételeinek (időjárási feltételek, talajtulajdonságok, környezeti viszonyok) alapos ismerete jelenti. Az ökológiai átlagértékek fontos kiindulópontot jelentenek a növénytermesztési folyamatban, de legalább ilyen fontos az ökológiai szélsőségek ismerete (időjárási elemek minimum-maximum értékei, azok előfordulási gyakorisága, valószínűsége; a tábla talajának heterogenitása, előforduló talajhibák stb.). A biológiai alapok egyrészt a fajtát, hibridet, ill. azok értékmérő tulajdonságainak összességét, másrészt a vetőmag használati értékét jelentik. A kettőnek együttesen kell megfelelőnek lennie ahhoz, hogy a növénytermesztési folyamatban az agronómiailag és ökonómiailag hatékony termelés megvalósuljon. Az agrotechnikai tényezők a termesztés során alkalmazott beavatkozások összességét jelentik. Azt, hogy ez milyen intenzitási szinten (extenzív, intenzív) valósítható meg, azt a környezeti, műszaki, agronómiai és pénzügyi feltételek együttesen határozzák meg. Ha a feltételek átlagos vagy átlagosnál kedvezőtlenebbek (szárazságra hajló időjárás, kötött vagy laza, sekély termőréteg, magas talajvíz, kedvezőtlen vízháztartású talajok, eróziónak, deflációnak kitett táblák stb.), abban az esetben a termesztés elemeinek kialakítását (pl. vetésváltás, talajművelés, tápanyagellátás, vetés, növényvédelem stb.) a termőhelyi feltételekhez kell módosítani (termőhely-specifikus megoldások). Kedvező ökológiai feltételek esetén, mely esetekben a környezeti tényezők nem vagy kevésbé limitáló hatásúak, a növénytermesztési folyamat rendszerében döntő módon lehet az adott genotípus igényéhez igazodni, az adott fajta, hibrid igényét optimálisan számításba venni a kedvező termésmennyiség, -biztonság és -minőség elérése


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI érdekében. A fajtaspecifikus termesztési minták használata különösen fontossá vált az elmúlt másfél-két évtizedben, amikor a meghatározó, legjelentősebb szántóföldi növények fajtaválasztéka jelentősen megnőtt. Azonos növényfajon belül a fajták, hibridek között jelentős eltérések tapasztalhatók mind az ökológiai igényeikben, mind az agrotechnikai elemekre adott reakciójukban (pl. tápanyagreakció, vetésidő-tőszámreakció, peszticidérzékenység, öntözési reakció stb.). Elméleti, didaktikai szempontból a termőhely- és fajtaspecifikus termesztési modellek megkülönböztetése lehetséges és indokolt; ugyanakkor a két modell elemei együttesen jelennek meg és alakítják ki ebből a végső, hatékony, környezetkímélő, optimális termesztéstechnológiai rendszert a gyakorlatban. A hazai növénytermesztés jelenlegi és jövőbeli fejlesztési terveiben a hagyományos, az integrált (fenntartható) és az ökológiai rendszerek egyaránt megtalálhatók, amelyek arányai azonban változni fognak: •a hagyományos, konvencionális növénytermesztés (egyoldalú mennyiségi szemlélet, környezeti tényezők figyelmen kívül hagyása, rendkívül nagy, túlzott mértékű anyagfelhasználás) szerepe jelentősen csökken számos ok miatt; •a hazai növénytermesztés alapvető stratégiáját az integrált, fenntartható, környezetbarát rendszerek jelentik, amelyek a minőséget, az optimális termésmennyiséget, a termésbiztonságot helyezik előtérbe; •az új rendszerekben fontos szempontként kell érvényesüljön az ökológiai és biológiai erőforrások gazdaságos hasznosítása, az agrotechnikai elemek közötti kölcsönhatások kihasználása; •várható az ökológiai növénytermesztés különböző rendszereinek mérsékelt területi növekedése – összhangban a hazai, illetve a külföldi piaci igények növekedésével. Bármelyik rendszert valósítjuk meg a gyakorlati termesztés során, alapvető szempontként érvényesíteni kell azt, hogy az egyes termesztési elem intenzitási szintje összhangban legyen egymással. Az egyes elemek optimális hatékonysága akkor teljesíthető, ha azok intenzitási szintje (extenzív, átlagos, intenzív) a termesztés egész folyamatában azonos és az eltérő intenzitási szintű elemek nem keverednek egymással. Az őszi búza példáján bemutatva: kedvező elővetemény és kiváló talaj-előkészítést (intenzív elemek) követően hiányos vagy egyoldalú tápanyagellátás (extenzív elem) hatására jelentősen csökkenhet a termésmennyiség, azaz az addigi ráfordítások hatékonysága behatárolt marad. Fordított helyzet is a hatékonyság csökkenésével jár együtt: kedvezőtlen talajelőkészítést, vetést, tápanyagellátást követően (extenzív elemek) az intenzív növényvédelem nem tud megfelelő hatékonyságot elérni. Ez tehát azt is jelenti, hogy a növénytermesztés minőségbiztosításának folyamatában, a módszer elemzése során mindig meg kell találni a legszűkebb keresztmetszetet (bottle-nack effect), amely nélkül a termesztési, az agronómiai és az ökonómiai hatékonyság nem javítható. Hazánk földterületének művelési ágak szerinti megoszlását a 4.táblázat tünteti fel. A szántóterület (4,5 millió ha) közel 50%-os aránya kifejezetten magas nemzetközi összehasonlításban, amely óriási nemzeti vagyont képvisel. Éppen ezért rendkívül kedvezőtlen az a folyamat, amely egyrészt a szántóterület évek, évtizedek óta tartó csökkenését, valamint a vetetlen szántóterület növekedését és viszonylag magas arányát okozta. A szántóföldi növénytermesztés vetésszerkezetében meghatározó jelentőségűek a gabonanövények (kalászos gabonák, kukorica, egyéb gabonafélék), melyek együttesen a szántóterület mintegy 2/3-át (65%) foglalják el. A két legfontosabb gabonanövényünk, az őszi búza és a kukorica vetésterülete – évek átlagában – 1,1–1,2 millió ha között változott (5.táblázat). Jelentős területen termesztjük a napraforgót és az árpát. A vetésszerkezet sajnálatos szűkülését, a számos kisnövények háttérbe szorulását mutatja az, hogy e négy növény együttesen a vetésterület közel 75%-át foglalja el, míg a többi növény vetésterülete általában 100 ezer ha alatt marad. Az állatállomány sajnálatos csökkenése miatt jelentősen visszaesett a takarmánynövények (silókukorica, lucerna stb.) vetésterülete.

4. táblázat - A földterület művelési ágak szerinti megoszlása Magyarországon (1997– 2001) (ezer ha) Művelési ág Szántóterület

1997

1998

4 710,8

1999

4 709,5

4 708,0


2000 4 499,8

2001 4 504,5

2002 4 515,5

2003

4 515,5


Vetésterület*

4 593,4

4 496,7

4 282,0

4 014,4**

4 215,9**

4 316,1

4 325,2

Vetetlen szántó*

226,7

212,8

426,0

360,3

183,3

199,5

190,3

Kert

109,2

1094

107,7

101,6

97,9

98,5

96,0

95,6

96,3

96,4

95,4

98,0

97,4

98,3

Szőlő

130,9

129,7

127,0

105,9

104,4

92,8

93,3

Gyep

1 148,1

1 1478

1 147,2

1 051,2

1 048,5

1 063,1

1 061,6

Mezőgazdasági terület

6 194,6

6 192,7

6 186,3

5 853,9

5 853,2

5 867,3

5 864,7

Erdő

1 7667

1 769,3

1 774,9

1 760,3

1 762,4

1 771,6

1 775,1

Nádas

41,3

41,2

41,1

60,0

60,4

60,5

60,5

Halastó

33,0

32,8

32,8

32,0

32,3

33,0

33,4

Termőterület

8 035,6

8 036,0

8 035,1

7 706,2

7 708,3

7 732,4

7 733,6

Művelés alól kivett terület

1 267,4

1267,0

1 2679

1 596,8

1 595,1

1 571,0

1 569,8

Ebből: mg.-i hasznosítású

–

–

–

479,1

492,3

413,8

365,5

Földterület összesen

9 303,0

9 303,0

9 303,0

9 303,0

9 303,0

9 303,0

9 303,0

Gyümölcsös

* 1997-től szántó és szántóként használt kerttel együtt. ** Mezőgazdasági hasznosítású szántóterületből számolva.

5. táblázat - A fontosabb növények vetésterülete Magyarországon (KSH adatok, ezer ha) Növény

1980

1990

1997

1998

1999

2000

2001

2002

Búza

1 276

1 221

1 254

1 203

761

1 048

1 206

1 110

Árpa

246

297

374

379

342

331

367

370

1229

1 082

1 081

1 055

1 140

1 254

1 258

1 206

48

135

54

58

53

29

26

22

Cukorrépa

104

131

101

83

68

60

66

55

Napraforgó

273

347

452

442

540

320

320

418

63

44

63

55

58

46

36

34

Kukorica Borsó

Burgonya



Silókukorica Csalamádé Lucerna Vörös here Zöldségfélék

292

321

135

135

138

99

126

117

33

14

6

6

6

2

3

3

378

302

232

224

214

165

155

155

54

21

12

11

11

10

8

7

121

116

136*

114*

109*

89*

101

114

* fűszerpaprika nélkül

6. táblázat - A fontosabb növények termésátlaga Magyarországon (KSH adatok, kg/ha) Növény

1986–1990. évek átlaga

1991–1995. évek átlaga

1999

2000

2001

2002

Búza

4 880

4 250

3 590

3 610

4 310

3 510

Kukorica

5 630

4 410

6 380

4 150

6 250

5 070

Rizs

3 240

2 800

3 320

3 290

2 351

3 362

Árpa

4 210

3 540

3 120

2 770

3 470

2 820

Rozs

2 350

2 090

2 030

2 000

2 380

1 980

Zab

3 020

2 430

2 540

1 670

2 470

2 160

Burgonya

17 740

14 820

18 390

15 290

25 050

21 730

Szójabab

1 770

1 820

2 400

1 390

2 020

2 110

Napraforgómag

2 030

1 750

1 520

1 620

1 980

1 860

Dohány

1510

1 260

1 860

1 700

1 680

1 770

Cukorrépa

38 400

31 450

44 540

34 350

44 190

40 160

Silókukorica

20 740

18 480

28 090

16 270

23 984

22 087

Lucernaszéna

5 240

4 590

5 450

4 240

5 420

4 480

* fűszerpaprika nélkül A fontosabb szántóföldi növények termésátlagát a 6. táblázat tartalmazza. Az 1980-as években a tápanyagok és a vetőmag-felhasználás, a műszaki háttér, a talaj-előkészítéstől a betakarításig folyó munka és a szaktudás együttesen kedvező terméseredményeket hozott, melyek a legtöbb esetben nemzetközi összehasonlításban is megállták a helyüket, különösen a gabonanövények, de egyéb növények esetében is. Az 1990-es években és napjainkban is a legfontosabb szántóföldi növények termésátlaga csökkent, a termésingadozás mértéke nőtt. A terméscsökkenés mértékét – az évjárati hatásoktól eltekintve – az adott növény technológiájának intenzitásigénye befolyásolta (pl. a gabonanövények közül a búza [relatíve intenzív] termésátlaga sokkal nagyobb mértékben esett vissza, mint a [extenzív] rozs termése).


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A hazai növénytermesztés jelenlegi helyzetét a rendkívül sok ellentmondás, pozitív és negatív folyamatok egyidejű megléte, a gyorsan változó, egymásnak ellentmondó szabályozási rendszerek, a fejlesztési alapkoncepciók konszenzusának hiánya jellemzi. A problémák teljes körű bemutatása gyakorlatilag lehetetlen, néhány fontosabb elem azonban az alábbiakban kiemelhető. Alapvető gondot az alkalmazott növénytermesztés alacsony szintjét, fejlesztési lehetőségeinek hiányát a kedvezőtlen ökonómiai–pénzügyi–közgazdasági feltételek jelentik: •alacsony (esetenként nulla vagy negatív) jövedelmezőségi szint a növénytermesztési ágazatok jelentős részében, •az „agrárolló” folyamatos és erőteljesebb nyílása az elmúlt két évtizedben (magas ipari árak, nyomott mezőgazdasági, növénytermesztési termelői, értékesítési árak), •gyorsan és kiszámíthatatlanul változó közgazdasági feltételek, •értékesítési nehézségek, piaci anomáliák, •érdekeltségi ellentét a földhasználó és a földtulajdonos között, •elaprózódott, munkaszervezési szempontból kedvezőtlen tábla- és üzemméretek. A kedvezőtlen ökonómiai feltételek miatt erőteljes agronómiai „erózió” következett be a hazai növénytermesztésben az elmúlt másfél-két évtizedben. Agronómiai szempontból •a lecsökkent műtrágya-felhasználás, •a kedvezőtlen talajművelés, vetés, növényvédelem, •a leszűkült vetésváltás, •a műszakilag és technikailag elöregedett, amortizálódott géppark, •a behatárolt logisztikai háttér, •a korlátozott fajta- és vetőmaghasználat emelhetők ki alapvető problémaként a jelenlegi hazai növénytermesztési gyakorlatban. Ezekhez a gondokhoz erőteljes mértékben hozzájárulnak az agroökológiai feltételekben utóbbi időben bekövetkezett kedvezőtlen hatások, melyek közül a legfontosabbak: •a globális klímaváltozás lokális hatásai a Kárpát-medencében, így hazánkban •az elmúlt 130 évben az évi csapadékmennyiség 30–130 mm-rel csökkent, •az évi középhőmérséklet +0,2–+0,7 °C-kal növekedett, •a csapadék kedvezőtlen eloszlásúvá vált, •az időjárási anomáliák gyakorisága és a kedvezőtlen hatások intenzitása nőtt, •a talajaink állapota kedvezőtlen irányba változott •romlott a talajok általános kultúrállapota, •kedvezőtlenebbé váltak a talajok fizikai (tömődöttség, tárcsa- és eketalpréteg), kémiai (pH) és biológiai (talajélet) tulajdonságai, •negatív hatások a talaj víz-, hő-, levegő-, tápanyag-gazdálkodásában. A hazai növénytermesztés fejlesztésének kulcsa a minőség. Olyan módszerek alkalmazására van szükség, amelynek – megfelelő termésszint és termésbiztonság mellett – a végterméke kiváló minőségű. A végtermék minősége összetett és egyúttal rendszerezett elemeket kell, hogy magába foglaljon. A minőségi


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI növénytermesztés ezen túlmenően megköveteli azt is, hogy a hagyományos végtermék minősége mellett foglalja magába a termesztési eljárások minőségét, a környezet minőségét és annak elemeire gyakorolt hatásait. Hatékony növénytermesztés e minőség figyelembevétele nélkül a jelenben, de különösen a jövőben nem folytatható.

3. 2. A növénytermesztéstan alapjai A tankönyv a szántóföldi növények termesztéséhez szükséges alapismereteket és módszereket a tennivalók időrendi sorrendjében, a hozzátartozó főbb adatokat pedig táblázatokba foglalva tartalmazza.

3.1. 2.1. A talaj, a termőhely, a szántóföld és a termés A növény termesztéséhez elsősorban a termőföldet kell szakszerűen megválasztani. Az országban 30-nál több talajtípus, altípus és talajváltozat fordul elő, melyek szántóföldi termesztésre alkalmasak. Az ezen felül még előforduló altípusok vagy változatok bár esetenként fontosak, de elhanyagolhatók, mert ott számottevő termesztést nem folytatnak. Valamennyi talajféleséghez a szántóföldi növénytermesztés gyakorlata nem tud rutinszerűen alkalmazkodni. A növények igénye és a várható termés megtervezése, az egyes feladatok összehangolása a növény és a termőhely közötti kölcsönhatásokon alapul. Ezért a talajokat a gyakorlat igényéhez igazodva csoportokba fogtuk össze.

3.1.1. A termőhely A mező- és erdőgazdaság által hasznosított földek kisebb-nagyobb egységeit termőhelynek nevezzük. A termőhely adottságaihoz tartozik a talajon kívül: •az éghajlati adottság, s különösképpen a növény vegetációja alatt az időjárás alakulása, amit elsősorban a csapadék mennyisége, a hőmérséklet és a napfényes órák száma határoz meg; •a környezet sajátosságaiból, mint a tábla és a hozzátartozó utak, mezsgyék kultúrállapota, a táblán folytatott gazdálkodás intenzív–félintenzív–extenzív színvonala, minősége és szakszerűsége. A termőhelyen belül lehet egy vagy több talajcsoport, tartozhat egy vagy több község határában elterülő haszonföld, de képezhet termőhelyet földrajzilag kialakult kistáj is (pl. a Marcal-medence vagy a Bodrogköz, vagy pedig Csongrád város határa, utóbbi kiváló búzatermő táj mezőségi talajjal és rozsot termő homokkal). Termőhelyen belül lehet nemcsak művelési ág szerint szántóföld, hanem szőlő, gyümölcsös, kert, legelő, erdő is. A termőhely nemcsak szántóföldi értelemben, hanem gazdaságföldrajzi és gazdálkodási szempontból is mezőgazdasági alapfogalom és alapegység.

3.1.2. A szántóföldi termőhely Ezek alapján az egyes szántóföldi termőhelyek elnevezése és jellemzése a következő: I. középkötött mezőségi vályogtalajok; II. középkötött erdőtalajok; III.

kötött réti agyagtalajok;

IV.

laza és homoktalajok;

V. szikes talajok; VI.

sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok.

3.1.2.1. I. Szántóföldi termőhely: középkötött mezőségi talajok


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Ide tartoznak azok a csernozjomok, többnyire vályogtalajok, melyek az ország legjobb és legtöbbet termő szántóföldjei. Jó tápanyagmegőrző képességükkel igen jó termésbiztonság párosul. Jellemzőjük közé tartozik, hogy humuszban gazdagok, a termőréteg mély, víz-, levegő- és hőgazdálkodásuk kiváló, jó a tápanyag-szolgáltató és a tápanyag-közvetítő képességük. Könnyű művelhetőségük és szerkezettartó tulajdonságuk következtében a legigényesebb szántóföldi növények is sikerrel termeszthetők rajtuk. Az alábbi talajok tartoznak ebbe a termőhelytípusba: mészlepedékes csernozjomok, réti csernozjomok, erdőmaradványos csernozjomok, kilúgozott csernozjomok, terasz-csernozjomok, humuszkarbonát-talajok és csernozjomterületek lejtőhordalékai, valamint más talajoknak a középkötött tartományba tartozó, hasonló tulajdonságú változatai. 3.1.2.2. II. Szántóföldi termőhely: középkötött erdőtalajok Ide tartoznak főleg Dunántúl és Észak-Magyarország azon középkötött erdőtalajai, melyek termőképessége alig marad el a csernozjomtalajokétól. Ezeknek a talajoknak is jó a víz-, a levegő- és a hőgazdálkodása. Tápanyag-szolgáltató képességüket befolyásolja, hogy a termőrétegben vagy az az alatti rétegekben kevesebb a mész, emiatt az évjárathatás nagyobb terméshozam-ingadozásokat okoz. Jellemzőjük közé tartozik, hogy a termeszthető növények száma kevesebb. Termésbiztonságuk nagymértékben attól függ, hogy a növények termesztését kellő szakértelemmel és hozzáállással végzik-e vagy sem. Az alábbi talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelytípusba: karbonát-maradványos barna erdőtalajok, Ramann-féle barna erdőtalajok, csernozjom barna erdőtalajok, agyagbemosódásos barna erdőtalajok, savanyú barna erdőtalajok, erdőterületek lejtőhordalékai, továbbá a rozsdabarna és a kovárványos barna erdőtalajok középkötött változatai. 3.1.2.3. III. Szántóföldi termőhely: kötött réti talajok Az ide sorolt talajokat általában a jó tápanyagkészlet mellett a gyenge tápanyag-feltáródás jellemzi. Víztartó képességük nagy, vízvezetésük viszont kedvezőtlen, emiatt a felmelegedésük lassú. A növénytermesztést, valamint a tápanyagok érvényesülését az évszakonkénti, főleg a tavaszi magas talajvízállás vagy belvíz, valamint a nagyobb esők utáni gyors túltelítődés befolyásolhatja. Agyagtartalmuk következtében nyári tartós szárazságra a zsugorodás a jellemző, ami kihat a talaj-előkészítések idejére és minőségére. A termés és a tápanyagok érvényesülése az évhatás miatt nagymértékben ingadozhat. Az ide sorolt talajok egy része a felső rétegekben CaCO3-ot nem tartalmaz, pH-ja savanyú, s rendszerint kémiai javításra szorulnak. Előfordul meszes, semleges vagy lúgos kötött réti talaj is az országban. Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelytípusba: a kötött agyag- és réti talajok, réti öntéstalajok, öntés réti talajok, nyers kötött öntéstalajok, humuszos kötött öntéstalajok, vízrendezett pszeudoglejes barna erdőtalajok, szoloncsákos réti talajok, szolonyeces réti talajok. 3.1.2.4. IV. Szántóföldi termőhely: laza és homoktalajok Az ebbe a csoportba sorolt talajok általános jellemzője a könnyű mechanikai összetétel, a szervetlen és a szerves kolloidok kis mennyisége. Ez az alapvető tulajdonság határozza meg a kedvezőtlen vízgazdálkodást, főleg az elégtelen víztartó képességet és a tápanyagok mozgékonyságát. A felsorolt talajfizikai tulajdonságok mellett számos helyen a defláció is veszélyezteti ezen talajok felszínét. A defláció következménye a heterogén termőréteg összetétele és vastagsága. A tápanyagok érvényesülését, egyben a növény termését a kedvezőtlen kémiai tulajdonságok is befolyásolják (savas vagy lúgos kémhatás). Az elérhető termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a biztonsággal termeszthető növények száma is kevés. Az alábbi talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelytípusba: humuszos homok, gyengén humuszos homok, utóhomok, öntéshomok, réti homoktalajok (laza talaj tulajdonságúak), laza kovárványos, továbbá laza és rozsdabarna erdőtalajok. 3.1.2.5. V. Szántóföldi termőhely: szikes talajok


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Ide soroljuk a szántóföldi művelés alatt álló szikes talajokat, amelyek a növénytermesztés számára – a trágyázás miatt is – mind a fizikai, mind a kémiai tulajdonságuk tekintetében kedvezőtlenek. Víz- és tápanyaggazdálkodásuk szélsőséges. A termeszthető növényfajok száma erősen korlátozott, a termésingadozás nagy, ennek megfelelően a trágyák érvényesülése és minden egyéb termesztési tényező hatékonysága évről évre változó. Leginkább az őszi gabonafélék (búza, árpa), a késő tavaszi vetésű növények, valamint a lucerna, a napraforgó termeszthető többek között biztonságosabban. A szikesek kémiai javítása a termékenységet, az elérhető termést, sőt bizonyos mértékig a műtrágyák érvényesülését is kedvezőbben befolyásolja. A kémiai javítás csak a termőréteget érinti, ugyanakkor az alsóbb talajrétegek kémiai és fizikai tulajdonságai, valamint a szikesedés okai nem változnak meg. A következő talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelytípusba: réti szolonyecek, sztyepperedő réti szolonyecek, másodlagosan elszikesedett talajok, erősen szolonyeces réti talajok és erősen szoloncsákos réti talajok. 3.1.2.6. VI. Szántóföldi termőhely: sekély termőrétegű sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok A sekély termőréteg kialakulásának okai különbözőek lehetnek. Ilyenek: nagymértékű erodáltság lejtős területeken (erdő- vagy mezőségi talajokon), köves vagy kavicsos rétegen kialakult, 50 cm-nél vékonyabb talajréteg, függetlenül a lejtési viszonyoktól. A sekély termőréteg miatt ebbe a termőhelytípusba tartozó talajok kevés víz tárolására alkalmasak. Ilyen körülmények között itt kevés vizet igénylő, rövid tenyészidejű, extenzív agronómiai igényű növényfajok termeszthetők viszonylag biztonságosan. Az ide tartozó talajtípusok a következők: podzolos barna erdőtalajok, köves-kavicsos váztalajok, földes kopárok, fekete nyirok, erősen erodált erdőtalajok, pszeudoglejes barna erdőtalajok, mocsári és ártéri erdők talajai, kötött és lazább, sekély termőrétegű talajok. Jellemzőjük ezeknek, hogy a termőréteg heterogén, s emiatt a növények fejlődése, érésének ideje és a termés sem egyöntetű.

3.1.3. A szántóföldi termőhely és a termés Az egyes szántóföldi növények várható termése termőhelyenként függ a termesztés módszereitől, a megválasztott fajtától, az évjárat időjárásától és a termőhely talajától, annak kultúrállapotától. Sokéves átlagban az egyes növények termései, becsült korrekciókkal szántóföldi termőhelyenként a 7–12. táblázatokon található.

7. táblázat - Gabonafélék termése, t/ha Szántóföldi termőhely* Növény I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

Őszi búza

4,0–8,6

3,5–8,0

3,5–7,5

2,5–5,0

3,0–6,0

3,0–5,6

Tavaszi búza

3,5–6,0

3,0–5,5

––

–

–

2,5–4,0

Durum búza

3,0–6,5

2,5–6,0

––

–

–

–

Tönköly–hántolatlan

3,0–6,0

3,0–6,0

2,0–4,0

2,0–4,0

–

2,0–4,0

Rozs

–

–

–

1,8–3,5

–

2,0–3,2

Évelő rozs

–

2,0–2,5

–

2,0–2,5

–

2,0–2,5



Tritikálé

3,0–7,0

2,6–6,0

2,5–5,0

1,6–3,8

2,0–3,5

Őszi árpa

3,5–7,3

3,0–6,0

2,5–5,0

2,4–5,5

2,0–5,0

2,0–4,0

Tavaszi árpa

3,0–5,5

3,5–6,0

2,5–5,0

–

–

2,0–3,9

Zab

3,0–5,8

2,5–5,6

2,2–5,0

2,0–4,2

–

2,0–4,5

Szemes kukorica

5,0–10,0

4,0–9,0

3,5–8,0

2,5–5,7

2,5–5,0

2,5–6,0

8–12

8–12

8–12

–

–

–

Szemes cirok

4,0–9,0

3,0–6,0

2,0–7,0

1,8–5,0

1,8–5,0

2,2–5,5

Köles

1,5–2,5

1,2–2,0

–

0,8–2,0

–

–

Fénymag

1,4–2,0

1,2–1,7

1,1–1,5

0,7–1,1

0,6–1,0

0,5–1,0

Pohánka

–

1,5–2,7

–

0,8–1,8

–

–

Csemege kukorica

Amaránt Rizs**

R1=

R2=

R3=

* I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély termőrétegű heterogén talajok. ** Rizs talajai: R1 = kötött réti, R2 = szolonyeces réti, R3 = szikes talajok

8. táblázat - A gyökgumósok termései, t/ha Szántóföldi termőhely* Növény I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

Cukorrépa

40–70

35–65

30–60

––

–

–

Burgonya

15–30

20–30

–

10–20

–

–

Burgonya öntözött

25–50

25–40

–

15–30

–

–

Korai burgonya

6–13

6–13

–

–

–

–

Csicsóka

40–80

25–40

–

10–20

–

10–20

Cikória

15–20

15–20

–

–

–

–

Cikória öntözött

25–30

25–30

–

–

–

–

* I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kiütött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. – sekély termőrétegű heterogén talajok.

9. táblázat - Hüvelyes növények termései, t/ha 15 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Szántóföldi termőhely* Növény I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

Borsó

2,0–4,6

1,6–4,0

1,5–3,8

1,0–2,5

–

–

Zöldborsó

4,0–12,0

3,5–10,0

3,5–6,5

–

–

–

Szója

1,5–3,6

1,2–3,1

1,2

3,1

–

–

Bab

0,8–2,0

0,6–1,5

0,5–1,5

0,4–1,0

–

–

Zöldbab

5,0–10,0

4,0–8,0

4,0–8,0

3,5–5,0

–

–

Lencse

–

1,5–2,5

–

–

–

–

Lóbab

2,2–4,5

1,8–3,5

1,6–2,5

–

–

–

Fehér csillagfürt

–

1,0–3,3

–

1,0–2,9

–

0,8–2,6

Sárga csillagfürt

–

–

–

0,8–2,5

–

–

2,0–3,6

1,5–2,8

–

1,0–2,0

–

–

–

–

1,0–1,8

–

0,8–2,5

–

0,5–2,0

–

–

0,7–2,5

–

–

–

–

Csicseri borsó Szegletes lednek Homoki bab Mungó bab**

0,4–1,5

Földimogyoró

1,2–2,5

1,2–2,5

–

–

–

–

0,7–1,8

–

–

–

–

–

Földi mogyoró öntözetlen

* I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély termőrétegű heterogén talajok. ** a termőhelytől függetlenül alakulhat a termés.

10. táblázat - Olaj- és ipari növények termései, t/ha Szántóföldi termőhely* Növény I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

Napraforgó

2,0–4,0

1,5–3,5

1,2–3,0

1,0–2,5

1,0–3,0

1,0–2,5

Őszi káposztarepce

1,8–3,7

1,5–3,5

Olajlen

1,5–3,5

1,4–3,4

–

–

–

–



Fehér mustár

1,0–2,2

1,2–2,6

–

0,8–1,8

–

0,5–1,5

Mák

0,5–1,0

0,3–0,7

–

–

–

–

Olajtök

0,7–1,0

–

–

0,4–0,8

–

–

Olajretek

1,2–2,5

1,3–2,8

–

0,7–2,0

–

–

Ricinus

1,5–2,2

–

–

0,7–1,4

–

–

Rostkender

6–10

–

4–7

–

–

–

Rostlen

4–7

–

–

–

–

–

Seprűcirok

2,5–4,0

2,0–3,0

–

1,2–2,0

–

–

Dohány kerti

1,8–2,5

1,3–2,0

–

1,1–1,8

–

–

Kállói

2,0–2,8

1,8–2,0

–

1,2–1,9

–

–

Virginia

1,3–2,0

1,1–1,8

–

1,4–1,7

–

–

Burley

2,1–2,8

1.6–2,3

–

–

–

–

* I. = középkötött mezősig, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély termőrétegű heterogén talajok.

11. táblázat - Pillangósvirágú szálastakarmányok termései, t/ha Szántóföldi termőhely****** Növény I.

II.

III.

IV.

V.

VI .

6–12

5–10

4–8

3–6

3–6

3–6

Vörös here sz/év**

–

15–25

–

–

–

10–20

Baltacím sz/év*

–

4–8

–

–

–

2–6

Tarka koronafürt sz/év*

–

7,0–9,0

–

6,0–7,5

–

6,0–7,5

Fehér somkóró sz/év**

–

–

–

1,2–2,4

–

–

Bíborhere*

–

3,5–4,2

–

–

–

2,0–3,0

Görögszéna sz/év*

4,0–5,5

4,0–5,0

–

3,0–4,0

–

–

Nyúlszapuka sz/év*

–

5,0–8,0

–

–

–

3,0–6,0

Szarvaskerep sz/év*

1,8–2,6

2,0–3,0

1,2–2,3

0,8–1,5

1,0––1,8

1,3–2,1

Perzsa–(fonák)here z/év***

10–15

13–16

7–10

6–12

5–8

6–10

Lucerna sz/év*



Fehérhere m/é****

0,1–0,2

0,1–0,2

0,1–0,2

–

–

–

–

–

–

0,2–0,4

–

–

Pannonbükköny m/é****

0,6–1,0

0,6–1,0

–

–

–

0,6–1,0

Tavaszi bükköny m/é****

0,8–1,4

0.8–1,4

–

–

–

–

Szöszös bükköny m/é****

* sz/év = széna/év; ** sz/év = széna összes 2 év; *** z/év = zöldtak./év; **** magtermés/év; ***** Lásd szövegben a növénynél ****** I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély termőrétegű heterogén talajok.

12. táblázat - Tömegtakarmányok termése zölden, t/ha**** Szántóföldi termőhely*** Növény I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

Zabosbükköny

16–20

15–18

15–20

13–16

13–17

13–17

Moharfélék

32–40

24–36

–

12–24

–

–

Réparepce

15–40

10–30

10–25

–

–

–

Facélia

20–40

20–40

–

–

–

–

Szudánifű

30–60

25–55

30–50

20–30

15–25

15–25

Takarmányrepce

25–40

20–36

15–30

5–15

10–20

8–20

Olajretek mv*

14–40

15–30

–

10–25

–

–

Fehérmustár mv*

14–40

15–30

–

10–25

–

–

Őszi keverékek**

15–30

–

–

–

–

–

Kukorica csalamádé

20–40

20–40

15–35

10–30

10––20

10–20

Takarmányrépa

50–80

40–70

40–75

20–40

20–40

20–40

Murokrépa

12–80

10–70

10–70

5–60

–

–

Napraforgó csalamádé



Tarlórépa

30–40

20–35

–

–

–

–

Takarmánytök

45–80

40–75

35–70

30–70

25–45

20–30

Takarmánykáposzta

60–100

60–80

50–75

35–60

–

20–30

Silókukorica

25–50

20–42

20–40

15–30

10–25

10–20

Silócirok

25–45

20–40

20–35

15–30

15–30

10–20

* mv = másodvetés ** I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély termőrétegű heterogén talajok.

*** A felsorolt takarmánynövényeken kívül a Tömegtakarmányok c. fejezet 7.1. – 7.7. táblázatban további takarmánynövények és keverékei találhatók.

3.2. 2.2. Vetésforgó és vetésváltás 3.2.1. 2.2.1. A vetésforgó, a vetésváltás és a monokultúra fogalma 3.2.1.1. Vetésforgó A vetésforgó a növénytermesztésnek olyan rendszere, melynek négy jellemző alapeleme közül egyik sem hiányozhat. A négy alapelem a következő: • a növényi összetétel (szerkezet), • a növények aránya, • a növények sorrendje és • a körforgás (rotáció). Növényi összetételén azt értjük, hogy egy gazdaságban, vagy annak bizonyos tekintetben egységes területén milyen növényeket termesztenek. Az utóbbi időszakban gazdaságaink kevesebb növényfaj termesztésére, vagyis egyszerűbb növényi összetételre törekednek. A vetésforgó alapelemei: feltételezzük, hogy egy gazdaság a következő növényeket termeszti: vörös here, kukorica, őszi búza, tavaszi árpa. A növényi összetétel, vagyis a növényfajok száma 4. A növények aránya azt jelenti, hogy a szóban forgó növényfajok az adott összterületből %-ban kifejezve mekkora területet foglalnak el. Ha például az összterület 200 ha és mindegyik növényfaj azonos nagyságú területet foglal el, akkor a • vörös here 50 ha = 25%-át, • kukorica 50 ha = 25%-át, • őszi búza 50 ha = 25%-át, • tavaszi árpa 50 ha = 25%-át foglalja el a területnek. Ebben az esetben tehát az összterületet négy egyenlő arányra (szakaszra) kell fel osztani, ahol a területrészeket, illetve szakaszokat római számokkal jelölik:

I.

lI.

III.


IV.


vörös here

kukorica

őszi búza

tavaszi árpa

50 ha

50 ha

50 ha

50 ha

(25%)

(25%)

(25%)

(25%)

A növények sorrendjén azt kell érteni, hogy a már ismert összetételű és arányú növények az adott területen (térben) a következő években, tehát időben hogyan következnek egymás után. 1. kukorica, 2. tavaszi árpa + vöröshere-alávetés, 3. vörös here 4. őszi búza. A növényi sorrendet arab számok jelölik. Jelen esetben tehát a kukorica az 1-es, az őszi búza pedig a 4-es sorszámot kapta. A körforgás (rotáció) azt az években kifejezett időtartamot jelenti, amely alatt a vetésforgó összes növénye az előbbiekben ismertetett sorrendnek megfelelően valamennyi területrészen (szakaszon) termesztésre kerül, és azok a körforgás befejezésével az eredeti szakaszra kerülnek vissza. A példában szereplő négy növényt a szóban forgó területen minden évben egyenlő arányban termesztik, a meghatározott sorrend figyelembevételével. A sorrend és a körforgás mindegyik területrészre (szakaszra) vonatkozik. A vetésforgó fogalma a következőképpen határozható meg: a vetésforgó a növénytermesztés olyan tervszerű rendszere, melyben a növények összetétele és aránya hosszabb időszakra állandó, a növényeket térben és időben előre kidolgozott sorrend szerint termesztik, és ezek meghatározott időben kerülnek vissza ismét eredeti helyükre. Ez az ún. klasszikus vagy más szóval szilárd vetésforgó. Természeti okok, gazdasági érdekek miatt szükség lehet az előbbi példában felsorolt négy növény valamelyikének részben vagy egészében más növényekkel való felcserélésére. Szükség lehet arra, hogy a gazdaság a szóban forgó területen cukorrépát is termesszen. Ilyen változási lehetőségekre gondolva szilárd (merev) vetésforgó helyett úgynevezett keretvetésforgó is tervezhető. Ebben az esetben nem konkrét növényeket, hanem egymással közel megegyező termesztést igénylő növénycsoportokat tervezünk a vetésforgóba. Az előbbi példa alapján a keretvetésforgó változata a következőképpen tervezhető: 1. kapásnövények (kukorica helyett) 2. tavaszi kalászosok (tavaszi árpa helyett), 3. pillangós takarmánynövények (vörös here helyett), 4. őszi gabonák (őszi búza helyett). 3.2.1.2. Vetésváltás A vetésváltás egy adott táblán vagy területen a növények olyan sorrendjét jelenti, amelyben az agrotechnikailag különböző csoportokba tartozó növények időben váltakoznak. Tágabb értelmezés szerint ide sorolhatók még az olyan esetek, amikor az évenkénti vetésváltás csak egy-két évben módosult. A vetésváltás nélküli termesztés fogalmán viszont azt kell érteni, amikor ugyanazt a növényt ugyanazon a táblán önmaga után ismételten vetve, hosszabb ideig megszakítás nélkül termesztik. Az ismételt vetés fontos feltétele


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI ismert, hogy vannak olyan növények, amelyek egyszeri vetés (telepítés) után négy-öt évig, sőt ennél hosszabb ideig termeszthetők ugyanazon a területen (pl. lucerna, levendula stb.). 3.2.1.3. Monokultúra A monokultúrát, illetve a monokultúrás termesztést kétféleképpen is értelmezik. Az egyik értelmezés szerint ezt a rendszert csak egy-két táblára korlátozzák, ahol ugyanazt a növényt hosszabb ideig, váltás nélkül termesztik. A másik értelmezés szerint amonokultúrás termesztési rendszer azt jelenti, amikor egy gazdaságban vagy annak nagyobb összefüggő területén egy növényfajt termesztenek hosszú időn át, váltás nélkül. A monokultúra fogalma nemzetközileg, tágabban egy egész gazdaság profiljára is vonatkoztatható, ahol egy növény termesztése meghatározó (kávé, banán, rizs, tea, kukorica stb.). A monokultúra definíciója ebben az értelemben egyetlen növényfaj termesztését jelenti egy adott területen, olyan koncentrációban, hogy az adott terület agrárprodukciójának domináns részét képezi. A növényfaj kifejezés használata fontos, mert a fajon belül a fajták, a hibridek rotációja alkalmanként feloldhatja a monotonitást, és a genetikai rotáció eszközeként szolgál. A monokultúrának két dimenziója van: •térbeli: fajok vagy fajkombinációk koncentrációja egy adott területen, •időbeni: évről évre ugyanaz a növényfaj kerül ugyanazon területre.

3.2.2. 2.2.2. A vetésváltás és a vetésforgó jelentősége A vetésváltásról és a vetésforgóról a szántóföldi növénytermesztés fejlődése során különböző vélemények alakultak ki. A mai értelemben vett szántóföldi és kerti növények huzamosabb ideig egy adott területen való termesztése az emberiség letelepedésével, vagyis a nomád életmód fokozatos megszűnésével kezdődött. A legrégebbi írásos dokumentumok Cato (i. e. 234–149), Varro (i. e. 116–26), Vergilius (i. e. 70–19) és Plinius (i. sz. 23–79) műveiből maradtak vissza. Cato munkáiban megfigyelései alapján tanácsokat ad egyes növények termőhelyének megválasztásához (őszi és tavaszi búza, árpa, répa, füge stb.), sőt már az elővetemény helyes megválasztására is utal. „A földet ezek a növények trágyázzák: csillagfürt, bab, bükköny.” Ebből a mondatból arra lehet következtetni, hogy a pillangós virágú növények kedvező hatását is megfigyelték. Columella (i. sz.) és Crescencius (XIII. sz.) a növényi sorrendet és a vetésforgót a növénytermesztés lényeges tényezőjeként ismertetik. A napjainkban általános példaként a „norfolki négyes” vetésforgó a XIII. század végén vált ismeretessé, melynek elterjedését Arthur Young munkássága segítette elő. Ez a vetésforgó a háromnyomásos 3 táblára osztott termőföld gazdálkodási rendszerből alakult ki, mely az állatok takarmányszükségletét is megoldotta, ugyanakkor bevezette az állandó földhasználatot és emellett a talaj termékenységének növelését is elősegítette. Az ugar helyét tehát a répa foglalja el, annak talajtermékenység-helyreállító szerepét pedig a vörös here vette át. A vetésforgó, illetve a vetésváltáson alapuló növénytermesztés szükségességét a következők támasztják alá: • A talaj termékenységének fenntartása és fokozása elsősorban a vetésváltáson alapuló rendszerben lehetséges. Egyes növények, illetve növénycsoportok hátrányos hatását más növények előnyös hatásával lehet és szükséges kompenzálni. • A talaj szakszerűbb és sokoldalúbb kihasználása több növény váltásos termesztése esetén jobban biztosított, mint monokultúrában, amely a talaj tápanyagait és vízkészletét egyoldalúan felhasználja, „kizsarolja”. • A vetésváltás az egyes növényfajok termésbiztonságának alapvető. feltétele. A váltás nélküli, valamint a monokultúrás termesztésben nem csak az egyes növényfajok termesztése, hanem a gazdaság növénytermesztésének összproduktuma is csökken. • A talajvédelem, vagyis az erózió és a defláció elleni védekezés alapja. Több növényfaj termesztése hatékony védelmet jelent.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •A termesztési eljárások és komplex rendszerek tervezésének és megvalósításának előfeltétele. Ésszerű talajművelési, trágyázási, öntözési, valamint növényápolási és betakarítási rendszer a vetésváltáson alapuló gazdálkodással valósítható meg, melyben egyúttal az egyes eljárások is hatékonyabbak. Különösen a talajművelés és a trágyázás jobb érvényesülését hangsúlyozzák. • A növényvédelem és a gyomok elleni védekezés tervezésének alapja és legolcsóbb eszköze. A vetésváltás elvén alapuló növénytermesztésben nemcsak az állati kártevők, hanem a kórokozók elleni preventív védekezés is jobban és olcsóbban oldható meg. A gyomok gyérítésének és irtásának leghatékonyabb eszköze. •A növénytermesztés egész rendszerének alapja, mely nélkül az intenzív gazdálkodás és a gazdaság stabilitása nem valósítható meg. Az egy növényre való alapozás az évenkénti összproduktum ingadozásához, a jövedelem és az üzembiztonság labilitásához vezet. • A vetőmagtermesztés monokultúrában nem valósítható meg. •Az állattenyésztés igényének megfelelő összetételű állandó takarmánybázis (abrak-, szálastömegtakarmányok, tápok stb.) alapja a több növény termesztését megvalósító vetésváltásos gazdálkodás.

és

• A munkaerő és a gépek egész évi egyenletesebb és jobb kihasználásának eszköze és feltétele. A monokultúrás termesztésben a munkacsúcsok miatt egy időben több gépre van szükség a termesztés során alkalmazandó eljárások gyors és megfelelő időben való elvégzéséhez. •A vetésváltásos termesztés a szakszerűbb, nyugodtabb és tervszerűbb gazdaságvezetés alapja. •A monokultúrás gazdálkodással a környezetvédelmi problémák is fokozódnak. Ez a rendszer az emberi és állati szervezetre, valamint más növényekre káros vegyszerek fokozottabb használatát teszi szükségessé. A talajpusztulás ellen is rendszerint költségesebb módszerek szükségesek. •A vetésváltás szükségességét alátámasztó elméletekkel és érvekkel szemben a monokultúrás termesztés előnyeit is sokoldalúan bizonyítják. Nemritkán ugyanazokat az okokat előnyként sorolják fel, amelyeket a vetésváltásnál a monokultúrás termesztés hátrányaként említenek. • A talaj termékenysége vetésváltás nélkül is fenntartható. A talaj tápanyagkészlete, fizikai tulajdonságai, valamint a mikroorganizmusok aktivitása nem romlik a monokultúrában. A tápanyagveszteség műtrágyákkal pótolható. •A vetésforgós, illetve vetésváltásos termesztés nem előfeltétele a talajvédelemnek. Az erózió és a defláció elleni védelemnek hatékony, a növénytermesztés rendszerétől független módszerei vannak. • Elavult az a nézet, mely szerint a növények egy csoportja a talajt tápanyagokban gazdagítja, a másik szegényíti. Elegendő tápanyagellátás esetén a vetésforgó hiányának káros következményei nem mutatkoznak. • A vetésforgó egyensúlyi állapotot hoz létre. A monokultúrában azt a növényt termesztik, amely az adott természeti körülmények között a legtöbb termést hozza. Ezzel szemben a vetésforgóban kis hozamú növényeket is termesztenek, tehát a vetésforgó összproduktuma kevesebb, mint a monokultúráé. • A vetésforgóban nagyobb a talajfertőtlenítés költsége, mert a kártevők jobban elszaporodnak, mint a monokultúrában. • A vetésforgó behatárolja a herbicidek alkalmazását. •A sok növényfaj termesztése, mely a vetésforgóra jellemző, nem egyeztethető össze a gazdaságok specializálódásával. Ez utóbbi viszont a fejlődés alapvető feltétele, mely a szellemi beruházásokban és azok hatékonyságában is érvényesül. •A monokultúrás termesztés kevesebb gépi beruházást igényel, mint a soknövényes vetésforgó. A termesztés fejlesztése viszont a gépesítés fejlesztése nélkül nem oldható meg. Több növényfaj termesztése esetén a beszerzett gépek kihasználtsága mérséklődik és növekszik a termelés költsége. • Az élőmunka termelékenysége nagyobb a monokultúrás termesztésben. • Egyszerűbb az üzeni- és munkaszervezés, gazdaságosabb a termelés.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A vetésváltásos, vagyis a több növényes, valamint a váltás nélküli, monokultúrás termesztésnek biológiai és közgazdasági okai vannak. Hazánkban jelenleg – szántóföldi viszonyok között – mintegy 45–50 növényfajt, és ezen belül több száz növényfajtát termesztünk. Ezeknek a termesztési viszonyokkal szemben támasztott igényei sok tekintetben azonosak, de ugyanakkor több vonatkozásban eltérnek egymástól. A nagyobb területarányban termesztett növényeink közül tehát a kukorica váltás nélküli, monokultúrás termesztése jöhetne számításba. Mivel az őszi gabonaféléket országosan a kukoricával azonos területarányban termesztjük, a kukorica monokultúrás termesztése arra kényszerítene bennünket, hogy az őszi gabonákat jelentős részben szintén monokultúrában termesszük. A jelenlegi, évek során országosan alig változó növényi összetételt figyelembe véve ugyanis az őszi gabonaféléknek nem biztosítható az egyéb növények után akkora terület, hogy azzal a váltásos termesztés megoldható legyen. Ezeket figyelembe véve gazdaságaink többsége az őszi gabonák (lényegében az őszi búza) és a kukorica termesztésének egy időben való helyes megoldására törekszik. A búza–kukorica, illetve búza–búza–kukorica– kukorica váltást bi-(di-)kultúrának nevezzük.

3.2.3. 2.2.3. A vetésváltás természettudományos alapjai A vetésváltással kapcsolatos elméletek természettudományi és közgazdasági vonatkozásúak. A természettudományos megközelítésűek három csoportba sorolhatók: •A növények ásványianyag- és nitrogénfelvételének kémiai okai. •A növényeknek, valamint a termesztésük során alkalmazott eljárásoknak a talaj fizikai állapotára gyakorolt hatása. •A növények egymáshoz, valamint a betegségeket és a kártételeket kiváltó növényi és állati szervezetekhez való viszonyának biológiai okai. A kémiai okok csoportjába többféle elmélet sorolható: a humusz-, a tápanyag-, a nitrogén- és a talajpihentetés elmélete. A humuszelméletet Albrecht Thaer munkássága alapozta meg, melyet a XIX. megjelent könyvében foglalt össze. Erre alapozódik a XIX. század második felében század első évtizedeiben Viljamsz szovjet talajtannal foglalkozó munkássága is. szervesanyag-gazdálkodása közötti összefüggéseknek a legutóbbi időben, azaz hazánkban pedig Kemenesy Ernő a legismertebb hirdetője.

század első évtizedében Koszticsev orosz és XX. A vetésforgó és a talaj napjainkban Könnecke,

A humuszelmélet alapján szántóföldi növényeink két csoportra oszthatók: humuszgyarapítókra és humuszfogyasztókra. Amegkülönböztetés alapja a gyökértömeg, valamint a talaj felszínén a betakarítás után visszamaradó tarló és egyéb növényi részek (szár, levél) mint szerves anyagok. Avisszamaradt szerves anyag mennyisége szerint az évelő pillangósok, valamint a gyepnövények a humuszgyarapító, a gabonafélék és a kapásnövények a humuszfogyasztó csoportba sorolhatók. A vetésfogó növényeit úgy kell összeállítani, hogy a talaj szervesanyag-készletét tartsa az eredeti szinten vagy gyarapítsa. Aszervesanyag-mérleg istálló- vagy zöldtrágyázással javítható. Atápanyagelmélet is alapul szolgál a vetésváltás szükségességének magyarázatához. Ezt az elméletet Justus Liebig munkássága alapozta meg, aki a növények ásványianyag-tartalmát (összetételét) először vizsgálta. Azáltala felállított minimumtörvény szerint „a hozam a minimumban levő tápanyagtól függ”. Aminimumtörvény tehát csak a tápanyagokat veszi figyelembe. Azásványi táplálkozásból kiindulva Liebig azzal számolt, hogy mindegyik növény szegényíti a talajt. Tápanyagigényük szerint a növényeket három csoportra osztotta: foszfor-, kálium- és mészigényes növényekre. Ezen elméletnek megfelelően a növényeket váltakoztatva kell termeszteni. Anirogénelmélet Liebig ásványianyag-elmélete Boussingault megállapításával teljesedett ki tápanyagelméletté, konkrét kísérletekkel bizonyítva a pillangós virágú növények nitrogéngyűjtését. Ezen az alapon a pillangós és a nem pillangós növények váltakozó termesztése is fontos tényezője a talajtermékenység fenntartásának. Avetésváltás szükségességének egyik oka a növények különböző tápanyagfelvételével magyarázható. Azásványianyag- és a nitrogénhiány a növényfajtól, a termelés nagyságától és a termesztés körülményeiből is 23 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI függ. A cukorrépa vagy a kukorica általában több tápanyagot kíván, mint a kalászos növények vagy mint az egyéves pillangósok. Ugyanakkor a növények tápanyagarány- (NPK) igénye sem azonos. Avetésváltás fontosságát támasztja alá az a felismerés is, mely szerint a különböző növények különböző mélységről képesek a tápanyagokat felvenni. Ez a gyökérrendszer különbségeivel magyarázható. Afelvett tápanyagok arányának különbözősége növényfajonként és a talajba való visszakerülése, a növények eltérő felvevőképessége, a talajrétegek kihasználása vagy a nitrogéngyűjtés a tápanyagelmélet egy-egy részlete. Kétségtelen, hogy ezek vetésváltásra gyakorolt szerepe csökkent a rendszeres műtrágyázással. Atalajpihentetés a talaj kémiai összetevőinek természetes úton történő egyensúlyának rendeződését szolgálja. Egyrészt a fekete ugarnak vagy a zöld ugarnak, másrészt a talaj szerves anyagának segítségeivel a tápanyagszolgáltató és tápanyag-közvetítő képességét javítja a talajnak. Atalajra ható fizikai okok, amelyek a vetésváltás szükségességét támasztják alá, lényegében két csoportra oszthatók. Azegyik a növények fizikai állapotára gyakorolt közvetlen hatásának különbözősége, a másik az adott növény termesztése során alkalmazott eljárások hatása. Avetésváltáshoz kapcsolódóan a növényeknek a talaj fizikai sajátságaira gyakorolt közvetlen hatásai közül a talajszerkezetet, a vízfelhasználást és a talajvédelmet kell kiemelni. A szerkezetelmélet, mint a talajtermékenység egyik legfontosabb mutatója, Viljamsz talajtani tudós nevéhez fűződik, aki a növényeket szerkezetjavító és szerkezetromboló csoportba sorolta. Bizonyította, hogy az évelő füvek (gyepnövények) javítják a talaj szerkezetét. Ez az állapot nemcsak a tartós szerkezet megjavításával, hanem a talajműveléssel is kialakítható. A tartós morzsás szerkezetet az évelő pillangósok és a fűfélék keveréke, valamint a tisztán vetett évelő pillangósok (vörös here, lucerna), sőt az egyéves növények is kialakíthatják. A gabonafélék növényi maradványai is biztosítják a megfelelő talajszerkezet fenntartását, melyet a földművelés gyakorlata is alátámaszt. A kettős termesztéssel is növelhető a talaj szervesanyag-készlete és javítható a szerkezete. A vízfelhasználási elmélet a növények vízigényének és vízfelvételének különbözőségén alapszik. Ezek szerint a növényeket kevés, közepes és sok vizet felhasználó csoportokra osztják. Ez a csoportosítás azt a hasznosítható vízkészletet jelenti, amelyet a növények betakarításuk után a talaj bizonyos rétegében visszahagynak. Éghajlati adottságaink között a talaj vízkészlete általában tavasszal a legnagyobb. Ebből a növények a betakarításig különböző mennyiséget használnak fel, a visszamaradt mennyiség is különböző. A csoportosítás tehát szorosan összefügg a betakarítás idejével. Ennek megfelelően a nyár elején betakarított növényeket sorolják a kevés vizet felhasználók közé. Ilyenek a borsó, a bükkönyfélék, a mák és a tavaszi takarmánykeverékek zölden betakarítva. A közepes vízmennyiséget felhasználó növények a nyár folyamán takaríthatók be, mint pl. az őszi és tavaszi kalászosok, a len, a silónak vetett borsós napraforgó és a kukorica. Nagy vízmennyiséget akésőn betakarított növények használnak fel, melyek után a talajban igen kevés hasznosítható vízkészlet marad, sőt a felső 20–30 cm-es talajréteg vízkészlete gyakran a holtvíz-érték alá csökken. Ebbe a csoportba sorolható a kukorica, a cukorrépa, a napraforgó, a cirokfélék és az évelős pillangós növények. A tavaszi vetésű növények termesztésénél viszonyaink között a vízfelhasználás elmélete igen ritkán érvényesül. Gyakorlatilag tehát a tavasziakat bármilyen vízfelhasználású növény után vethetjük. Általánosítható következtetés, hogy csapadékban szegényebb viszonyok között nagy vízfelhasználású, késő ősszel betakaruló növény után nagy vízigényű tavaszi növényt nem célszerű termeszteni. A biológiai okok a vetésváltás elméleteinek harmadik csoportja. A biológiai okok a következő részletekre oszthatók: a gyökérforgó-elmélet, a gyomnövények elszaporodása, a talajtulajdonság és az allelopátia.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A vetésváltás alapjául szolgáló gyökérforgó-elmélet a termesztett növények gyökértömegének mennyiségére, minőségére és mélységi elhelyezkedésére épül. Az elmélet kialakulásában különösen jelentős Kemenesy Ernő kutatása, aki a gyökérrendszer fejlődésének a talajréteg vízgazdálkodásának összefüggéseit vizsgálta. Az egyes növényfajok nemcsak termésüktől, de jellegüktől függően is különböző gyökértömeget fejlesztenek. Szárazanyagban kifejezve legnagyobb gyökértömeget fejlesztenek az évelő pillangósok, a gyepnövényzet és a cirokfélék. A vizsgálatok szerint ezeknek a gyökérmennyisége 5–8 t/ha körül van. A kukorica és az újabb őszi búza fajtáké 2,5–4 t, a tavaszi árpa, a borsó, a bükkönyfélék és a lencse gyökértömege 1–1,5 t körüli hektáronként. A mennyiség mellett figyelembe kell venni a minőséget is, melynek egyik fontos mutatója a C:N arány. A szűkebb C:N arány kedvezőbb minőséget, jobb hatást jelent. Az évelő és az egyéves pillangós növényeknél az arány 1:18–20, a gabonaféléknél 1:40–45 között van. Igen kedvezőtlen a C:N arány a cirokféléknél és a napraforgónál (1:50–70 között). A gyökérzet nagyobb része a felső 20 cm-es talajrétegben helyezkedik el. Mélység szerint azonban mégis lényeges különbség van az egyes növényfajok között. Eszerint mélyen, közepesen és sekélyen gyökerező növények különböztethetők meg. Mélyen gyökerezők a lucerna, a vörös here, a csillagfürt; közepes mélységben az őszi és a tavaszi kalászosok; sekélyen gyökerezők a len, a borsó, a bab. A leírtak közvetlenül kapcsolódnak a vetésváltáshoz. A vetésváltást indokolja a gyomok elszaporodása. Bár a talajban sokféle gyommag található, mégis egy adott növénykultúrára meghatározott gyomösszetétel jellemző. A vetésváltás a gyomok irtásának legolcsóbb, sőt sok esetben teljesen ingyenes és egyben igen hatékony eszköze. Figyelembe kell azt is venni, hogy a gyomirtó szerek ésszerű és hatékony alkalmazásának is egyik fontos feltétele a több évre megtervezett és megvalósított növényi sorrend. A talajuntság különös figyelmet érdemel. A talajuntság jelenségét többféle ok is kiválthatja, sőt ezen okok közül egy időben többnek is szerepe lehet előidézésében. Könnecke ezeket az okokat a következőképpen csoportosítja: •a tápanyagok és mikroelemek hiánya, •növénykórtani okok, •organizmuselmélet, •toxinelmélet. A tápanyagok – makro– és mikroelemek – egyoldalú elvonása a monokultúrás termesztésben kétségtelenül bekövetkezik. Az egyoldalú tápanyagfelvétel miatt bizonyos tápelemek minimumba kerülnek, és ezáltal a termés csökken vagy a növény fejlődése leáll. A tápanyaghiány viszont műtrágyázással megszüntethető, de a termés a műtrágyázás esetén is csökken. Ezen az alapon tehát a talajuntság oka nem magyarázható egyes tápanyagok hiányával. A növényi kórokozók és kártevők elterjedését és a kártétel mértékét ugyanazon növény váltás nélküli termesztése kétségtelenül fokozza. A talajuntság egyik legfontosabb oka a kórokozók és kártevők (gyökérrothadás, szártőbetegség, nematódák) elterjedése. Az organizmuselmélet alapja, a növény a gyökérváladékaival gyökérzete térségén belül (rizoszféra) a talajban élő mikroorganizmusok elszaporodását és élettevékenységét gátolja vagy serkenti, és ezáltal hatással van az edafon jellegzetes összetételére. A mikroorganizmusok bizonyos mértékben befolyásolják a talajállapotot és ezáltal a növény fejlődését. A monokultúrás termesztésben tehát egyoldalú talajélet alakul ki, megbomlik a biológiai egyensúly, felhalmozódnak bizonyos, a mikroorganizmusok által kiválasztott anyagcseretermékek, melyek végül is gátolják azok élettevékenységét. Ez az állapot a növényváltással megszüntethető, de a talajuntság egyedül az organizmuselmélettel nem magyarázható.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A toxinelmélet atalajuntságra vonatkozik és az a felismerés, mely szerint minden élőlény saját váladéka és bomlásterméke önmagára is mérgező hatású. A szalma, a gyökérkivonatok és egyes gyomnövények bomlásterméke toxikus. Szántóföldi viszonyok között azonban sok tényező gátlólag hat a mérgezés kifejlődésére. Mindenekelőtt azokat kell figyelembe venni, amelyek elősegítik a toxikus anyagok gyors lebomlását, lemosódását vagy felhígulását. Ezek szerint a talaj hőmérséklete, vízgazdálkodása, pH-ja, C02tartalma, mikroflórája, sőt a talajművelés is gátolja a mérgező hatás érvényesülését. Az allelopátia, mint a vetésváltás szükségességét alátámasztó elmélet, szintén a biológiai okok közé sorolható. Magában foglalja a magasabb rendű növények egymás közötti, valamint ezek és a mikroorganizmusok közötti kölcsönös gátló hatásokat. A hatásokat, a hatást kiváltó anyagokat, vagyis anyagcseretermékek Grümmer német kutató szerint négy csoportra oszthatók: •Magasabb rendű növényeknek a magasabb rendű növényekre kifejtett gátló hatása. Ezeket az anyagcseretermékeket, mint gátló anyagokat, kolinoknak nevezik. •A magasabb rendű növényeknek a mikroorganizmusokra gyakorolt mérgező hatása. Ezeket az anyagcseretermékeket fitoncidoknak nevezik. •Mikroorganizmusok (kórokozó baktériumok és gombák) markazminoknak nevezett anyagcseretermékei, melyek gátló hatásukat a magasabb rendű növényekre fejtik ki. •A mikroorganizmusok gátló anyagcseretermékei más mikroorganizmusokra is hatnak. Ezeket a termékeket antibiotikumoknak nevezik. A váltás nélküli termesztés esetén bekövetkező terméscsökkenést a termesztett növényfajtól függően sokféle tényező válthatja ki. A gátló tényezők elleni védekezést nehezíti, hogy a legtöbb esetben csak az okokat ismerjük, a hatásmechanizmust viszont nem, és hogy egyazon jelenséget egy időben több ok is előidézhet.

3.2.4. 2.2.4. A növényi összetételt befolyásoló tényezők Az eredményes szántóföldi növénytermesztés egyik fontos feltétele a növények megválasztása. Nagyon sok tényezőre kell tekintettel lenni, mindenekelőtt figyelembe kell venni azt, hogy a gazdaságot a növényi összetételnek és aránynak megfelelően kell berendezni, illetve felszerelni. Ebből is következik, hogy a növényi összetétel és arány egyik évről a másikra nem változtatható meg. A növények összetételét, sőt, bizonyos mértékig arányát meghatározó tényezők a következő három nagy csoportba sorolhatók: •természeti (I.), •biológiai (II.), •üzemi és közgazdasági tényezők (III.). A következőkben ezen tényezők főbb termesztési vonatkozásait foglaljuk össze. I. Természeti tényezők. A növényi összetétel megválasztásakor a természeti tényezők közül az éghajlatra, a talajadottságokra, a domborzati viszonyokra és a talajvédelemre kell tekintettel lenni. Az éghajlati tényezők közül a vegetációs időszak hosszúsága, a hőmérsékleti és a csapadékviszonyok nemcsak a növényfajokat, hanem a fajtákat is meghatározhatják. Mindenekelőtt figyelemmel kell lenni a vegetációs idő hosszának és a termesztendő növényfaj és -fajta tenyészidejének összhangjára. A tenyészidő nem lehet hosszabb a vegetációs időszaknál, különösen abban az esetben, ha a szóban forgó növényt a biológiai érettség stádiumáig kívánják termeszteni. Viszonyaink között a hosszabb tenyészidejű kukoricafajták még beérnek, de tőlünk északra már csak rövidebb tenyészidejű fajták érnek be vagy csak silótakarmányként termeszthetők. A hőmérsékleti tényezők egyik mutatója az évi átlag. A növényfaj vagy -fajta megválasztása elsősorban függ a vegetációs időszak hőmérsékletének alakulásától. A vetés idejét a talaj felmelegedése határozza meg, de


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI emellett a tavaszi időszakban várható kései fagyok idejére és gyakoriságára is figyelemmel kell lenni. Ugyanazon kukoricafajták érési ideje között 8–14 napos különbség is lehet a déli, valamint a nyugati és az északi országrészek között. A gyakori nyári aszály miatt a hosszú tenyészidejű őszi búza fajták termése nem biztonságos, a tavaszi búza pedig lényegesen kevesebbet terem, mint az őszi búza. Az őszi vetésű és az évelő növényeknél a télállóságot, a téli hőmérsékleti viszonyokat és a hótakarást is figyelembe kell venni. A csapadéknál azévi összeg mellett a tenyészidőbeni eloszlás is befolyásolja a növényi összetételt. Különösen ott kell nagy figyelmet fordítani a csapadék tenyészidőbeni eloszlására, ahol nincs öntözési lehetőség. A csapadékviszonyok az öntözés alkalmazását is befolyásolják. Lejtős területeken és rossz vízvezető képességű talajokon a csapadék intenzitását sem szabad figyelmen kívül hagyni. A június, a július és az augusztus hónapokban lehullott csapadék mennyisége alapvetően meghatározza a kettőstermesztés lehetőségét. A másodnövények biztonságos termesztése kedvező csapadékeloszlású és öntözéses viszonyok között lehetséges elsősorban. A talaj tulajdonságai és a természeti tényezők hatására kialakult természetes termékenysége alapvetően meghatározza a termeszthető növényfajokat, vagyis a növényi összetételt. Általános törvényszerűség, hogy a kedvező tulajdonságú, termékeny talajon a növények szélesebb skálája termeszthető. A nagyobb problémát az alacsony termékenységű talajok jelentik, mivel az ilyen körülmények között is eredményesen termeszthető növényfajok száma kevesebb. A csernozjom talajokra más növény összetételt kell tervezni, mint a szikes vagy a homoktalajokra. A domborzati környezeti viszonyoktól függő is a növények termeszthetősége. A vízválasztókon és az ezekhez közeli táblarészeken a humuszos réteg rendszerint sekély, a lejtő alsó részén viszont vastagabb. Ennek megfelelően a növény víz- és tápanyag-ellátottsága is változik. Az ilyen nagy különbségeket a tudatos emberi beavatkozás sem képes megváltoztatni, tehát a növények helyes megválasztásával kell a körülményekhez alkalmazkodni. A talajvédelem is a domborzati viszonyokkal és a mechanikai összetétellel függ össze. Az erózió (víz és szél) elleni védekezés egyik hatásos módszere a talaj növénnyel való borítottsága. Ezért ezeken a táblákon a növényi összetétel megválasztásakor főleg két szempontot kell figyelembe venni: a borítottság idejét és fokát. A talajborítottság idejénél olyan növények termesztésére kell törekedni, amelyek hosszabb ideig vagy legalábbis a kritikus időszakban védik a talajt. A talajborítottság foka a növények védő hatásának különbözőségét is jelenti. Az ötszázas vagy többezres négyzetméterenkénti növényállomány (gabonafélék, évelő pillangósok vagy gyepnövényzet) nagyobb védőhatást jelent, mint amelyikből ugyanakkora területen csak 4–10 növényt termeszthetünk. II. Biológiai tényezők. A növények biológiai igényét és hatását is figyelembe kell venni a gazdaság növényi összetételének kialakításakor. Ezek a következők: •vízigény, •tápanyagigény, •kártevők és kórokozók elleni védekezés, •összeférhetőség, •gyomosságra gyakorolt hatás, •gyökér- és tarlómaradványok. Vízigény. A növényi összetétel tervezésekor az adott növénnyel egységnyi területen elérhető termés előállításához szükséges vízmennyiséget kell figyelembe venni. Vagyis a vízigénynél nem elegendő csak az evapotranszspirációs koefficienssel számolni. Mindenekelőtt a tervezett termés vízigényét és a csapadékból a talajban tárolt hasznosítható vízkészletet kell alapul venni. Amennyiben a csapadék nem elegendő, öntözni kell, ha van rá lehetőség.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A növényállomány vízigénye a termés mellett általában a tenyészidő hosszúságával, illetve a betakarítás idejével is összefügg. A rövidebb tenyészidejű és a viszonylag nem nagy szárazanyag-mennyiséget termő borsó számítások szerint mintegy 220–250 l/m2 vizet igényel. Az őszi búza 5–6 t, a kukorica 7–8 t szem- és az ennek megfelelő szalma-, valamint szárterméshez 400, illetve 700 l/m2 hasznosítható vízmennyiséget igényel. A lucerna és a szudánifű 1 t száraz termés előállításához mintegy 600–700 l/m2 vizet használ fel. A tápanyagigény a vízigényhez hasonló. A reálisan elérhető termésből kell kiindulni, és figyelembe kell venni a tápanyagok hasznosulását. A tápanyagigény a gazdaságban előállított szerves trágyával és műtrágyákkal fedezhető. A növényi összetétel meghatározásával egy időben számolni kell a rovarkártétellel és a kórokozókkal is. Az egyes növényfajoknak azonos és meghatározott kártevői, illetve betegségei vannak. Amikor a termeszthető növényeket számba vesszük, akkor egyben a kártevők és betegségek lehetőségét is be kell határolni. Több növényfaj termesztésének előnyei, de hátrányai is vannak a kevesebb számú faj termesztésével szemben. Az előny az, hogy a többféle növény térben és időben váltakozó termesztésével bizonyos kártételek, betegségek előfordulása korlátozható, sőt eleve kizárható. Hátránya viszont az, hogy a többféle növénynek nagyon sokféle betegsége és kártevője lehet, amelyeknek előfordulásával számolni kell. A növények összeférhetőségére is figyelemmel kell lenni. Könnecke több évig végzett saját, valamint mások eredményeit felhasználva a növényeket önmagukkal való összeférhetőség szerinti négy csoportra osztja. • Önmagukkal összeférhető növények, amelyek váltás nélkül több évig is termeszthetők (rozs, kukorica, lóbab, szójabab, köles, kender, dohány). • Önmagukkal való összeférhetőségre különbözőképpen reagáló növények (burgonya, bokorbab, csillagfürt, szeradella). • Önmagukkal kevésbé összeférhető növények (árpa, búza). •Önmagukkal összeférhetetlen növények, amelyek önmaguk után sikeresen csak hosszabb idő elteltével termeszthetők. Ugyanazon a táblán ismételten nem célszerű termeszteni (vörös here: 6 év; lucerna, cukor- és takarmányrépa, zab: 5 év; borsó: 4 év; tarlórépák, repce: 3 év). A gyomnövények elszaporodására, illetve fejlődésére gyakorolt hatást is figyelembe kell venni a növényi összetétel kialakításakor. Figyelembe kell venni egyrészt, hogy a tervezett növények mennyire érzékenyek a gyomok károsító hatására, másrészt, hogy ezeknek a növényeknek milyen a gyomelnyomó hatásuk. A gyomokra való érzékenység alapján a növények három csoportba sorolhatók: • Nagyon érzékenyek azok a növények, amelyeket ápolás hiányában a gyomok elnyomnak, és termésük igen nagymértékben csökken. Ilyenek: a len, a répafélék, a burgonya, a kukorica, a napraforgó, a dohány, a köles, a tavaszi árpa és az évelő takarmánynövények az első kaszálásig. • Közepesen érzékenyek az őszi gabonafélék, a zab és a repce. • Kevésbé érzékenyek apohánka, a kender, a mustár és a kukorica csalamádé. A gyomelnyomó hatás általában az érzékenység fordítottját jelenti, vagyis azt, hogy az érzékeny növények gyomelnyomó hatása kisebb. Ez a hatás a kultúrnövény fejlődési erélyével is összefügg. Így pl. a takarmánycirok-félék kezdetben igen lassan fejlődnek és ebben a szakaszban érzékenyek, viszont a jól fejlett állomány később már elnyomja a gyomokat. Anövényi összetétel tervezésekor tehát célszerű figyelembe venni ezeket a kölcsönhatásokat, és lehetőség szerint arra kell törekedni, hogy mindegyik csoport képviselve legyen. Egyoldalúan gyomérzékeny és gyenge gyomelnyomó hatású növények termesztésekor a növényvédelemre az átlagosnál nagyobb figyelmet kell fordítani, és ennek megfelelően kell felkészülni. A gyökér- és tarlómaradványok mennyisége a növényi összetétel szerint is változó lehet. Atalaj humusztartalmát a bekerülő szerves anyagok mennyisége és lebontásuk viszonya határozza meg. Ha olyan


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI termesztési rendszert alakítunk ki, amellyel a lebomlás intenzitását növeljük és ugyanakkor az évenként talajba kerülő szerves anyagok mennyisége kevesebb, akkor néhány év múltán a szervesanyag-tartalom csökkenni fog. Aborsó, a bükkönyfélék, a bab után lényegesen kevesebb gyökér és tarló marad vissza, mint például az őszi búza vagy a kukorica után. Azévelő pillangósok, a gyepnövények még a kukoricánál is nagyobb tömegű szerves anyagot hagynak vissza a talajban. Atalaj szervesanyag-tartalmának szinten tartása miatt célszerű olyan vetésszerkezetet kialakítani, amelyben a kevesebb és a több szerves anyagot visszahagyó növények egyaránt helyet kapnak. III. Üzemi és közgazdasági tényezők. Agazdálkodási és a közgazdasági adottságok részletes tárgyalása nem a növénytermesztés feladata. Akapcsolódás miatt mégis szükséges néhány gazdálkodási tényező megemlítése. Elsősorban a szakismeretet kell említeni. Az élőmunka-kapacitást nem lehet figyelmen kívül hagyni, sőt, tekintettel kell lenni az élőmunka idényszerűségére is, amely növények szerint változó. Többek között éppen ez a változó igénybevétel is indokolhatja a több növényfaj termesztését. A szántóföldi növénytermesztés és ezen belül egyetlen növény termesztése megfelelő színvonalú gépesítés nélkül nem képzelhető el. Sokféle, egymástól eltérő igényű növény termesztésének gépesítését viszont egy gazdaság nem képes megoldani. Ezért helyes az azonos gépigényű növények termesztésére irányuló törekvés. Emellett a gépek maximális kihasználása az azonos gépigényű növények helyesen megválasztott területarányával is biztosítható. A növényi összetétel meghatározásakor az állattenyésztés szükségletét is figyelembe kell venni.

3.2.5. 2.2.5. A növényi sorrend kialakításának alapjai A növényi összetétel megállapítását követő feladat a növényi sorrend kialakítása. Megfelelő növénytermesztési rendszert csakis úgy tudunk kidolgozni és következetesen alkalmazni, ha a növények meghatározott sorrend szerint következnek egymás után. A feltételek egyike a legmegfelelőbb elővetemény megválasztása. Az elővetemény azadott táblán az előző évben termesztett növény. 3.2.5.1. Az elővetemény értéke Az elővetemény-érték a különböző előveteményeknek az utánuk következő növényre gyakorolt mérhető hatása. Eza hatás lehet kedvező és kedvezőtlen. Az értékelés a következő tényezők figyelembevételével végezhető: termőhelytől függő hatás, talajra gyakorolt hatások, kártevők, betegségek és gyomok elszaporodása, az elővetemény termése, valamint a termesztés során alkalmazott eljárások. A termőhelytől függő hatás többirányú lehet. Ezek: a talaj, az időjárás hatása és a környezet. Az előveteménynek a talajra gyakorolt hatása sokoldalú, mely a tápanyagra, a vízkészletre, a szerkezetre, valamint a szerves anyagra ható változásokban jelentkezhet. A talaj tápanyagkészletét a növények nem azonos mértékben használják fel. Hasonló különbségek mutathatók ki a talaj vízkészletére gyakorolt hatásában is. A vízkészlet-kihasználás kedvezőtlen hatása elsősorban száraz, csapadékban szegény körülmények között jelentkezik, főleg olyan esetben, amikor az elővetemény letakarítása után rövid időn belül vagy azonnal vetni kell. A talajszerkezet kialakítását elősegítő, valamint a nagyobb szervesanyag-mennyiséget visszahagyó növények kedvezőbb elővetemény-értékűek. A mennyiség mellett a szerves anyag minősége is fontos. Az elővetemény nagy termése tehát nem mindig jelent jobb elővetemény-értéket, ismerni kell a kevesebb termés okát, és csak ezek után bírálható el az értéke. Csökkentik az elővetemény értékét a kártevők, a betegségek és a gyomok. Befolyásolja továbbá az elővetemény értékét a betakarítás és a következő növény vetése közötti időszak. Általában minél hosszabb ez az időtartam, annál jobb az elővetemény értéke. Az elővetemény értékét a termesztés során alkalmazott eljárások is jelentősen befolyásolják. A mélyebb művelésben részesült elővetemény után sekélyebb művelés alkalmazható, ha annak egyéb akadálya nincs. Az elővetemény értékét a betakarítás módja is befolyásolja. A nedves talajállapotban végzett betakarításkor visszamaradt mély keréknyomok és a nagymértékű taposás nemcsak a talajművelés minőségét rontják, de az elővetemény közvetlen értékét is csökkentik. 29 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI 3.2.5.2. Elővetemény-igény Elővetemény-igény szerint több szántóföldi növény azonos csoportba sorolható. Egy csoporton belül nemcsak az elővetemény, hanem a termesztés módszere is megközelítő. Ennek megfelelően az elővetemény-igény a következők szerint csoportosítható: •kalászos növények (őszi és tavaszi), •kapásnövények (széles sortávolságú), •hüvelyesek, •évelő pillangósok, •egynyári takarmánynövények, •olaj- és rostnövények. A tankönyv további kötetei valamennyi növény elővetemény-igényét kellő részletességgel leírja. 3.2.5.3. A vetésforgó szerkezete A táblák kialakítása. A tábla a szántóföldi művelésbe vont terület természetes vagy mesterséges határokkal körülzárt legkisebb egysége, melyen évenként rendszerint egy növényfajt termesztenek, és ennek megfelelő termesztést alkalmaznak. Erre épül a gazdaság növénytermesztésének nyilvántartása, a táblatörzskönyv, amely a táblára vonatkozó jellemző adatokat, a termesztés során végzett eljárásokat tartalmazza a növény és a termésátlag évenkénti feltüntetésével. A szakaszok kialakítása. A szakasz a vetésforgó összterületének egy meghatározott része, amelyen egy évben lehetőleg egy, de igény esetén több növényfajt termesztenek. Egy szakaszt egy vagy több tábla is alkothat. A több táblából álló, nagyobb területű szakasz, amennyiben azon egy növényt termesztenek, tömbnek is nevezhető. A szakaszok száma egy vetésforgó területén 6–10, sőt, több is lehet. A szakaszokat római számokkal jelölik. Ha egy szakasz több táblából áll, a tábláknak megfelelően a római számok mellé a, b, c betűket írnak (pl. II/a, III/a– b stb.). A szakaszok számozása nem változik. A szakaszok a rajtuk termesztett növények, illetve azok száma szerint osztályozhatók. Ezen az alapon három nagyobb csoportot különböztetünk meg: •egyszerű szakaszok, •osztott szakaszok és •forgón kívüli szakaszok. Egyszerű szakasz az, amelyen egy növényfajt termesztenek. A fajon belül a fajtát már nem veszik figyelembe. Olyan esetben is egyszerű szakaszról van szó, amikor keverékvetést alkalmaznak és a különböző növényfajokat együttesen takarítják be. Osztott szakasznak nevezik azt, amelyen több növényfajtát külön-külön területen termesztenek. A termesztett növények szerint az osztott szakasz további két csoportba sorolható: •gyűjtőszakasz és •összetett szakasz. Gyűjtőszakasz az,ha egy szakaszon több, azonos igényű növényt termesztenek. Például: őszi búza, őszi árpa, rozs vagy silókukorica és silónapraforgó. Az összetett szakaszban is több növényfajt vetnek, de ezek agrotechnikailag, valamint elővetemény-hatásuk miatt is különböznek egymástól, pl. cukorrépa, őszi búza vagy kukorica és tavaszi árpa. Ilyen szakaszokat a növényi sorrendben csak szükségmegoldásként alkalmaznak, de ha lehet, akkor mellőzik. Ezek ugyanis nemcsak a talajra hatnak kedvezőtlenül, hanem a következő növény vetésénél is bonyodalmakat okoznak. 30 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A forgón kívüli szakasz lényegesen különbözik az előbbiektől. A lucerna egyszeri telepítés után a körülményektől függően 3–5 évig termeszthető ugyanazon a területen. A forgón kívüli szakasz tulajdonképpen az egyszerű szakasz módosított változata. Kettőstermesztés. A vetésforgó szerkezetét a táblák és a szakaszok kialakítása mellett a kettőstermesztés is befolyásolja. Ha egy vegetációs időben egy szakaszon, egy növényféleséget termesztenek és takarítanak be, akkor az egyszerű vagy egyszeri termesztésnek nevezhető. Kettőstermesztéskor ugyanazon a területen egy vegetációs időben két, egymás után vetett növényfaj termése takarítható be. Éghajlati és szántóföldi körülményeink között a kettőstermesztés két módszere valósítható meg: 1. A második termést adó növény fejlődésének egy időszaka egybeesik a fő termést adó növény fejlődésének egy részével. E módszer megértéséhez két példa: Az ősszel vetett búzára vagy rozsra tavasszal vörös herét vetnek, vagyis úgynevezett rávetést alkalmaznak. A tavaszi árpával egy időben vörös herét vetnek, vagyis alávetést alkalmaznak. A főnövényként termesztett őszi búza, rozs vagy tavaszi árpa a takarónövény, melynek betakarítása után a rá- vagy alávetett vörös here tovább fejlődik és még ugyanabban az évben termést ad. 2. A második termést adó növényt a fő termésű növény betakarítása után vetik. A főnövény betakarítása után közvetlenül vetett növény a másodvetés vagy tarlóvetés. A másodnövény a vegetációs időszak végéig megfelelőképpen fejlődik és termést hoz. Másodvetésre általában rövid tenyészidejű, szárazságot tűrő növények alkalmasak. Például őszi búza után mohar, kukorica-csalamádé, napraforgó-csalamádé stb. Zöldborsó, őszi árpa, őszi takarmánykeverék után szuperkorai szemes kukorica, takarmányrepce, szudánifű, szója, szemes napraforgó (szuperkorai) stb. Hazai körülmények között a másodvetésnek elsősorban öntözéses gazdálkodásban és az ország csapadékosabb tájain van jelentősége. A másodvetésnek az utána következő főnövényre is hatása van, ezért az egységes elővetemény-hatás miatt célszerű az egész szakaszon és nemcsak egy részén másodnövényt termeszteni. A szakaszok száma és a körforgás. A szakaszok területének kialakításakor arra kell törekedni, hogy azok egyenlő nagyságúak legyenek. A szakasz tehát a vetésforgó összterületének meghatározott része. Egyszerű és párhuzamos vetésforgók esetén a szakaszok száma és a körforgás éve rendszerint azonos. Így a kétszakaszos vetésforgóban egy szakasz az összterületnek 50%-át, a háromszakaszosban 33,3%-át, a négyszakaszosban 25%-át, a tízszakaszosban pedig 10%-át teszi ki. A szakaszok száma szerint a vetésforgó és a körforgása •rövid (3–6 szakasz, illetve év), •közepes (7–10 szakasz, illetve év) vagy •hosszú (10-nél több) lehet. A vetésforgó összterületének szakaszokra való felosztását, a szakaszok számát és így a körforgás idejét is, elsősorban a vetésforgóban termesztett növények száma, vagyis a növényi összetétel szabja meg. Ha a növények száma kevesebb, mint a szakaszok száma, akkor egy vagy két növényt, több szakaszon több növényt kell elhelyezni. A szakaszok számának megállapítása céljából a növényeket biológiai sajátosságuk és a termesztés igényei alapján azonos csoportokba sorolják. Amennyiben a vetésforgóba „önmagukkal összeférhetetlen” növények kerülnek, a vetésforgót és a körforgást úgy kell kialakítani, hogy ezek a növények a meghatározott időszakon belül ne kerülhessenek vissza ugyanarra a szakaszra. Ezeknek megfelelően például az a vetésforgó, amelyben lent termesztünk, 6–7 szakasznál vagy amelyikben cukorrépát termesztünk, 5–6 szakasznál kevesebb nem lehet. Ebből következik, hogy a vetésforgóban a len arányát 14–16%, a cukorrépát 16–20% fölé nem célszerű emelni. 31 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A vetésforgók a rotáció évei és a szakaszok száma közötti viszony alapján is csoportosíthatók. Ezen az alapon a vetésforgók két csoportját különböztetjük meg: •teljes vetésforgók és •rövidített vetésforgók, amelyek további két alcsoportra oszlanak: a) forgón kívüli, szakaszos, rövidített vetésforgók, b) forgón kívüli, szakasz nélküli, rövidített vetésforgók. Teljes vetésforgóban a rotáció éveinek száma megegyezik a szakaszok számával. A rövidített vetésforgóban a szakaszok száma kevesebb a rotáció éveinek számánál. Ezen az alapon a vetésforgók csoportjába tartozik. A rövidített vetésforgók a és b alcsoportja között a különbség mindössze annyi, hogy az a) alcsoportban évelő növényt (pl. lucernát) forgón kívüli szakaszon termesztenek. A vetésforgók osztályozása a táblák nagysága, a termesztés feltételei és a növények számától függően a termesztés általában több rendszerben, illetve több vetésforgóban oldható meg. A vetésforgók kétféle alapon csoportosíthatók. •a növénytermesztés fő irányzata, valamint •az egyes növénycsoportok aránya szerint. A növénytermesztés fő irányzata szerint a vetésforgókat három fő típusra oszthatjuk: •szántóföldi (árutermelő), •takarmányos és •összetett vetésforgókra. A szántóföldi vetésforgók jellemző növényei a gabonafélék, a kapások, az egyéves pillangósok, valamint az ipari növények. Uralkodó növényei a gabonafélék és a kapások, mivel e két növénycsoport aránya a legnagyobb. A gazdaság szántóterületének nagyságától, a talaj fő típusától függően egy gazdaságban több szántóföldi vetésforgó is alkalmazható. A szántóföldi vetésforgókat árutermelő vetésforgóknak is szokták nevezni, mivel ezekben főleg olyan növényeket termesztenek, amelyeknek csak a melléktermékeit vagy annak egy részét használja fel a gazdaság. Az összetett vetésforgók fő növényeik és feladatuk szerint különbözők lehetnek. Fő növények szerint pl. zöldségnövényes, dohányos vagy rizses forgók különböztethetők meg, mivel ezek a növények az átlagostól eltérő termesztési viszonyokat és termesztést igényelnek. Sajátos feladatokat kell megoldani a talajvédő (eróziódefláció) vetésforgókkal is. A növénycsoportok aránya szerint a fő irányzaton belül a vetésforgó típusai az egyes növénycsoportok aránya alapján különböztethetők meg. Ilyenek: a) gabonás, b) kapás, c) gabonás-kapás, d) gabonás-takarmányos vetésforgók. Ennél a csoportosításnál – a növények biológiai igényén kívül – a termesztés során alkalmazott termesztés módszereit és nem utolsó sorban a talajtermékenységre gyakorolt hatását kell figyelembe venni.

3.3. 2.3. Talajművelés, talaj-előkészítés 3.3.1. 2.3.1. A talajművelés szerepe A talajművelés a művelhető réteg fizikai és a biológiai állapotát javító eljárás, ami a termesztési célnak megfelelően sekélyebb vagy mélyebb. Az elvetett növény szaporítóanyagának a csírázást, a kelést, a fejlődést és a termés előnyös feltételeit a talaj okszerű művelése alapozza meg. A talaj alapozásához kapcsolódó igények teljesítése során a termőföld és a környezet nem károsodhat.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Szakszerű műveléssel a talaj és a talajélet megújul. A kíméletesen művelt, jó fizikai és biológiai kondícióban megtartott talajon a növények igénye kevesebb kárral és költséggel valósítható meg. Művelési feladat a szerkezet pusztulásának (degradáció) megelőzése, a jó szerkezet megőrzésével, az eróziós és deflációs károk mérséklésével, a kártevők, kórokozók és gyomok terjedésének korlátozásával. A szerves és műtrágyákat, a termesztéshez szükséges kémiai és javítóanyagokat a feltáródás elősegítésére a szükséges mélységbe kell juttatni. Kedvező esetben a talaj víz-, levegő- és hőforgalma úgy módosul, hogy a kémiai és tápanyag-átalakulás zavartalanul megy végbe. Az elővetemény tarlómaradványai, a körülményekhez igazodóan hagyhatók a felszínen, keverhetők a talajba vagy aláforgathatók. A helyesen megművelt talaj képes a felszínére jutó csapadékot vagy öntözővizet befogadni, tárolni és a nedvességveszteséget csökkenteni. Az időjárási szélsőségek okozta kárt a jó talajállapot enyhítheti. A szakszerűen végzett talaj-előkészítés hatékonyságát, minőségét és tartósságát a vetett növény fejlődése és termése bizonyítja. A növény igénye a magágy talajának lazultságára vagy ülepedettségére, aprózottságára, valamint a gyökérzóna lazultságára vonatkozik. Ettől a talaj pillanatnyi állapota kisebb vagy nagyobb mértékben tér el. A különbség alapján kell kiválasztani a művelés idejét, módját, mélységét és eszközét. A művelés a talaj állapotán keresztül befolyásolja a nedvességforgalmát, ezáltal az időjárási szélsőségek (aszály, csapadékbőség) hatását. A tömör talaj gyenge vízbefogadó, -vezető és -tároló képessége csapadékos időben vízpangást, száraz időszakban pedig vízhiányt idéz elő. Az egyre gyakoribb időjárási szélsőségek enyhítésének feladata a kedvező talajállapot kialakítására és megőrzésére kényszerít. A talajfelszín védelmére és a nedvességveszteség csökkentésére, különösen nyáron lehet szükség a tarlómaradványok felszínen hagyására (mulcshagyás). A művelés a környezetkímélő növényvédelem egyik módszere. A magról szaporodó gyomnövények nyirkos talajban jól csíráznak és a maghozás előtt irthatók. A szár- és gyökértarackos gyomok terjedését talajba fojtással, mélyforgatással és kimerítéssel lehet korlátozni. Kedvező állapotú talajban a növények időarányosan fejlődnek, ellenállóbbak a kártevőkkel és kórokozókkal szemben. Ekkor csökken a kémiai beavatkozás kényszere és költsége is. A talajpusztulás megelőzésében ésmegállításában felértékelődik a talajvédő művelés, a humuszgyarapító és bontó folyamatok szabályozása. A talaj szerkezete, természetes termékenysége, megújuló képessége, kultúrállapota kímélő műveléssel fenntartható és javítható (13. táblázat).

13. táblázat - A művelési feladatok és a várható eredmények Művelési feladat

Várható eredmény

A tarlómaradványok zúzása és a felszínen hagyása (mulcshagyás)

Csökken a talaj nedvességvesztése, száraz idényben is megőrizhető a talaj művelhetősége és hasznos biológiai tevékenysége

Talajtakarás (mulcshagyás) száraz idényben

Csökken a kiszáradással összefüggő elporosodás és a nyári záporok eliszapoló hatása

A tarlómaradványok talajba keverése, vagy aláforgatása

Kímélő földhasználat és -művelés esetén csökkenthető a szervesanyag-veszteség

A nedvességveszteség csökkentése tarlóműveléssel

Száraz idényben is a növénytermesztési cél szerint választható meg az alapművelés módja

A nedvességveszteség csökkentése alapozó műveléssel

Száraz idényben is lehetőséget nyújt a növények igényeinek


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI teljesítéséhez A talajállapot javítása a felszínen és a gyökérzónában

A víz befogadása, vezetése és tárolása, a káros klimatikus hatások enyhítése

A talajbolygatás csökkentése az ésszerűség határáig

A talaj szerkezetének és nedvességtartalmának kímélése

A talajon járás ésszerűsítése

A talaj fizikai terhelésének enyhülése, a művelések rögösödésének csökkenése

A tömörödés körülményeinek kerülése

A talaj agronómiai szerkezetének, kultúrállapotának védelme, a művelés költségeinek csökkenése

A művelést állandó talajtulajdonságok (pl.agyagtartalom), lassan változó tényezők (pl.humusztartalom) és folyamatosan változó tényezők (pl.lazultság, nedvességtartalom) segítik vagy korlátozzák. A minőség javítása és a ráfordítások mérséklése érdekében ésszerű törekvés a kedvező adottságok kihasználása és az időjárási viszonyokhoz való alkalmazkodás. Az egészséges tarlómaradvány a talaj szerves anyagának fontos utánpótlási forrása. A maradványok, többnyire szárzúzás után, aláforgatással vagy keveréssel dolgozhatók be a talajba. A kedvező elővetemény-hatás megőrzése vagy a kedvezőtlen hatások javítása lényeges művelési feladat. •Az előbbi a korán lekerülő, jól aprítható maradványokat hagyó növények után a nedvességveszteség csökkentésére alapozódik; •Azutóbbi esetben rendszerint későn lekerülő, a talajt kiszárító, nehezen aprítható maradványokat hagyó növények után, nemegyszer erősen taposott tarlón kell megfelelő minőséget elérni. A gyomosodás aláforgatással gyéríthető. Célravezetőbb a gyomok kelésre késztetése, majd a maghozás előtti irtása műveléssel vagy vegyszerrel. Ez utóbbi hosszabb folyamat. Öntözött talajokon gyakoribbak a taposási károk, ezért folyamatosan figyelni kell a gyökérzóna állapotát, és tömörödés esetén – már száraz talajon – el kell végezni a talajéletet is elősegítő lazítást. A rendszeresen öntözött talajok hasznosítása intenzívebb, a humuszanyagok lebomlása gyorsabb, a humuszosodás gyengébb. Ezért az öntözött talajokon minden olyan művelési beavatkozás vagy hiba kerülendő, amely előidézi és fokozza a szerkezet károsodását és a szervesanyag-vesztést. Ataposási károk öntözött és öntözetlen talajokon is megelőzhetők művelőutak alkalmazásával. A művelés alapozó jellege megelőzi a növénytermesztés más, ugyancsak nélkülözhetetlen beavatkozásait: •az alapozás a gyökérzóna talajának a kívánatos mértékű lazítását teremti meg, •a legfelső réteg lazítását vagy ülepedésének előmozdítását, •a nagyobb méretű frakciók termesztési és felszín védelmi cél szerinti aprózását. A gyökérzóna állapota a növény fejlődése, termésképzése vagy az időjárási tényezőkkel szembeni tűrőképessége lesz meghatározó. A legfelső réteg állapota a vetés, az ültetés, a telepítés körülményeit, a csírázást és a kelést befolyásolja. Az okszerű művelés értékét növeli, hogy a termést befolyásoló természeti tényezőket a talaj állapotán keresztül módosítja, vagyis a káros hatásokat enyhítheti és a kedvezőket fokozhatja. Atermesztés biztonságának állandósítása a talaj megújulási képességének fenntartásával lehetséges.

3.3.2. 2.3.2. A talaj-előkészítés feladatai Atermesztést alapozó művelési eljárások és a vetés együttese rendszerbe foglalható (3.ábra). Aművelési rendszereket különbözőképpen csoportosítják.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •Egyik felosztás a növények vetésidejét, a másik a talajokat veszi alapul. •Az eszközök, és a talajra gyakorolt hatás alapján hagyományos (klasszikus), csökkentett, talajvédő- és kímélő rendszerek különböztethetők meg. •A klasszikus rendszerekben a talaj-előkészítés sorrendje hat fő szakaszból áll: tarlóművelés, alapművelés, elmunkálás, magágykészítés, vetés, vetés utáni elmunkálás. Tarlóművelés. Két fázisra osztható: •A tarlóhántás a nyári betakarítású növények tarlójának sekély (6–10 cm) lazítása és porhanyítása, amely a felszín zárásával teljes. •A hántott tarló ápolására az árva- és gyomkelés tömeges megjelenése után kerül sor, műveléssel vagy vegyszerrel végezhető el.

3. ábra - A művelési rendszerek kialakításának fő fázisai

A tarlóhántás agronómiai célja a talaj vízveszteségének és felmelegedésének mérséklése, biológiai tevékenységének pezsdítése, művelhetőségének javítása és a gyomkelés előmozdítása. Eszközei a hengerrel ellátott gömbsüveg alakú tárcsák, síklapú tárcsás porhanyítók és kultivátorok. A talaj védelme tarlómaradvány-gazdálkodást tesz szükségessé. Aratást követően egészséges tarlómaradványokkal takart talajt mulcsnak nevezzük. Mulcshagyásra a kórokozóktól mentes tarlómaradványok használhatók fel biztonságosan. A takart talaj védett a heves záporok csapó, eliszapoló hatásától, a kiszáradástól, a kiszáradással összefüggő kérgesedéstől, cserepesedéstől és porosodástól. Takarással a nyirkosan tartott talajban a szerkezet javulását is elősegítő hasznos földigiliszták szaporodhatnak el. Alapművelés. A növények termesztési rendszerében a legmélyebb művelés, amellyel a növények tenyészideje alatt igényelt talajlazultság a szükséges mélységig alakítandó ki forgatással vagy forgatás nélkül. A szántás váltvaforgató vagy ágyekével, a forgatás nélküli módok lazítóval, kultivátorral vagy tárcsával végezhetők. Az alapművelő eszközökre kombinált porhanyító, egyengető vagy tömörítőelem szerelhető. Az alapművelés mélységét agyökérzóna állapotához célszerű igazítani. Amikor a talaj legalább a 40–45 cm mélységig a termesztésre alkalmas „lazult”, kockázat nélkül elhagyható a mélyebb alapművelés. Ha pedig a gyökérzóna talaja vizet és levegőt át nem eresztően tömörödött, indokolt a mélyebb – többnyire lazításos – alapművelés. Az alapművelés módját – másként kifejezve, a forgatás szükségességét vagy elhagyását – a talaj 35 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI nedvességtartalma, illetve növényvédelmi okok szabhatják meg. A forgatás száraz talajon általában nem szerencsés, ugyanakkor elgyomosodott talajon, vonódott tarlómaradvány esetén indokolt. A művelési rendszerek ésszerűsítése megkívánja a különböző mélységű alapművelések hatástartamának figyelembevételét. A legfeljebb 20–22 cm mélyműveléssel (tárcsás, kultivátoros művelés, sekélyszántás) kialakított lazultság tartama egy tenyészidő, laza vagy kötött talajokon ennél is rövidebb. A gyökérzóna állapotát javító mélyebb művelésnél számításba kell venni a talajnak a tömörödésre való érzékenységét. Érzékeny talajok ugyanis a reméltnél rövidebb idő alatt ülepednek és tömörödnek. Alapművelés elmunkálása. Az alapműveléssel kialakult túl laza vagy rögös állapotot oly mértékben kell módosítani, hogy az elősegítse a nedvességkülönbségek kiegyenlítődését, a bekevert szerves anyagok feltáródását és a beéredéshez szükséges biológiai folyamatokat. Az alapművelés és elmunkálás egyidejű elvégzését talajvédelmi és gazdaságossági célok indokolják. Külön menetben használhatók hagyományos elmunkálók (pl. tárcsa, simító, henger, fogas), intenzív porhanyítók (pl. talajmaró, forgó vagy lengőborona), talajhajtású eszközök (pl. ásóborona, forgóelemes vagy síktárcsás porhanyító) vagy kombinált kultivátor. Magágykészítés. A talaj termőrétegének alakítását – a növény igényeihez igazodó – szükség szerinti mélységig nevezzük magágykészítésnek. A jó magágy morzsás szerkezetű, de nem poros, ülepedett, de nem tömődött, nyirkos és gyommentes. A vetés előtti talajmunkákat a növények magágyigénye, a vetőmag elhelyezési mélysége határozza meg. Jó vetőágy a lazítás, a porhanyítás, az egyengetés és a tömörítés műveletét egy menetben végző gépkombinációkkal készíthető (pl. kombinátor, kompaktor). Vetés. A vetőmagnak a kívánatos talajmélységre juttatását nevezzük vetésnek. A magágykészítés és a vetés egy menetben is elvégezhető. Ekkor a két munkafolyamat kombinált géppel, azonos időben történik a növény igényének és a körülményeknek megfelelő alapműveléssel előkészített és egyengetett talajon. Az ilyen gépekkel a bevetett talaj felszíne a nedvességtartalom szerint formálható. Vetés utáni elmunkálás. A vetéskor fellazult legfelső talajréteget tömörítik és formálják a kelés elősegítése és a talaj védelme céljából. A vetőgépre épített sortömörítő hengerek vagy pálcás boronák az egymenetes munkafolyamat előnyével járnak. Külön menetben – a talaj nedvességtartalmától függően – magtakaró fogas, profilos vagy sima henger használható. A termesztés biztonságos alapozása szakszerűséget, a változó klimatikus és gazdasági körülményekhez való alkalmazkodást követel a talaj művelőjétől. A káros klímahatások enyhülésére a jó talajállapot ad esélyt, de az időjárási körülmények kedvezősége is ekkor használható ki jobban. Olyan talajállapotot érdemes kialakítani, amely a pillanatnyi vízfölösleg befogadására éppúgy képes, mint a nedvességveszteség mérséklésére. 3.3.2.1. A talaj előkészítése az elővetemények és az utónövény vetése között A talaj-előkészítés szakaszai – tarlóművelés, alapművelés, elmunkálás, magágykészítés, vetés és felületlezárás – a klasszikus művelési rendszerekben elkülönülnek, az újabbakban egyesek összevonhatók. A talaj művelésének rendszerei az elővetemény betakarítása és az utónövény vetésének ideje szerint a következők. 3.3.2.2. Nyár végi és őszi vetésű növények talaj-előkészítése nyáron betakarított elővetemény után Június végén és júliusban kerülnek le az őszi és a tavaszi kalászosok, az őszi káposztarepce, a borsó, a bab, a mák, a len, az őszi és a tavaszi takarmánykeverékek. Augusztus elején takarítható be a mustár, az olajretek és a fénymag. A hüvelyesek, a keresztesek és a keveréktakarmányok árnyékoló hatásukkal és lazító gyökérzetükkel érettebb, kevésbé kiszáradt állapotú talajt hagynak vissza. A kalászos tarlók talaja a körülményektől függően jobb vagy leromlottabb. A vetési idény augusztus 20-tól október végéig tart: •A lucerna, a repce egyenletesre munkált, •a kalászosok morzsás, kisebb rögökkel váltakozó beéredett vetőágyra, •az őszi árpa a gyökérágyra igényesebb. Jó magágyat nedvességveszteség csökkentő műveléssel lehet előkészíteni (14. táblázat). A talaj-előkészítéshez a következő műveletek szükségesek:



14. táblázat - A kelés körülményeinek javítása a művelési rendszerben Tarlóművelés

Alapművelés és elmunkálás

Magágykészítés, vetés, felületformálás

↓

↓

↓

a talaj fizikai és biológiai előkészítése az alapművelésre

talajállapot megőrzés, vagy javítás a szükséges módon és mélységig

kedvező talajállapot kialakítása a vetéshez és a keléshez

Tarlóművelés. Első szakaszban: a sekély és mulcs-hagyó, az árva- és gyomkelést segítő, a talaj nedvességvesztését csökkentő hántás a felületzárással lesz teljes. A növényi maradványok aprítására és szétterítésére betakarításkor, utána, esetleg a hántás során kerülhet sor. A keresztes virágú növények (őszikáposztarepce, mustár, olajretek) gyökerei lazító hatásúak, tarlójuk, amikor a talaj még nem száradt ki, könnyen és jó minőségben hántható. A kalászos gabonák tarlóját, bojtos gyökérzetük talajra gyakorolt kedvező hatása, és az ún. beárnyékolási érettség következtében nagyobb rögöktől mentesre lehet hántani sekélyen járatott, lezáró elemmel kapcsolt eszközzel. Sekély (6 cmkörüli) hántásra kerüljön sor repce, borsó vagy gabonatarlón, hogy az árva- és gyomkelés minél jobb legyen, száraz idényben, kötött és taposott talajokon. Kissé mélyebb (10cm körüli) lehet a hántás, ha sok a szalma (pl. csapadékos tenyészidő után), mivel ekkor a talajba kevert mellett elegendő és nagyobb tarló marad a felszínen is. Ápoláskor a keverés minősége tovább javul, a maradványok bomlásakor rothadás nem lép fel. Nedves, de már művelhető talajt hántáskor legkevésbé a rugós, késes kultivátor művelőelemei károsítják. Száraz aratás után kockázatos a tarlóhántás mellőzése vagy késedelme. A talaj nagy vízvesztése ugyanis a nyár végi és őszi vetésű növények alá a kevés utómunkát igénylő alapművelés lehetőségét csökkenti. Kíméletes és sekély bolygatással, a felszín lezárásával és takarásával megelőzhető a talaj kiszáradása. A tarlóhántás lejtőkön, kotu- vagy futóhomok talajokon védelmi okból el is maradhat. A tarlóművelés második szakasza a hántott tarló ápolása, amely a gyomok és az árvakelés tömeges megjelenése és gyérítése miatt szükséges, továbbá azért, hogy a gyomok az alapművelésig ne érleljenek magot. Az ápoló munka kissé mélyebb legyen a hántásnál. A kíméletes porhanyítás érdekében a kultivátort vagy a síktárcsás porhanyítót érdemes előnyben részesíteni. A kémiai ápolást a nedvességveszteség csökkentése indokolhatja. A hántott tarló zárása után a termőrétegben a gyom és az árvakelés biológiai feltáró folyamatokat indít el, ami hozzájárul a jobb kultúrállapothoz. Alapművelés és magágykészítés. Az őszi kalászosoknak kellően lazult talajállapot kell. Ezt számításba lehet venni adott tábla növényi sorrendjéhez igazodó művelési rendszerek tervezésekor. Ha a mélyebb talajrétegek lazultságára érzékeny elővetemény alá talajlazítást alkalmaznak, a hatástartam a kalászos számára még kihasználható. Ugyanakkor a felszínhez közel tömörödött talajállapot száraz és csapadékos időben is kockázati tényező. A mélyebb rétegig lazult állapot megőrzésére vagy kialakítására az utóbbi évek időjárási szélsőségei irányították a figyelmet. A művelési hibáktól mentes talaj, összhangban a tápanyag-ellátottsággal, nagyobb biztonságot ad a kedvezőtlen időjárás esetén várható termésveszteség mérsékléséhez. Alapozó művelésre akkor kerülhet sor, ha a talaj a hántott réteg alatt átnyirkosodott vagy ha a felszín újólag kizöldült a kelő gyomoktól. Az alapművelés módja igazodjon a talaj állapotához és a termesztési célhoz. Száraz időszakban lehetőleg ne kerüljön sor nyári szántásra. Amennyiben a talaj jól beázott, majd felszikkadt, • szántással egy menetben elmunkálható,


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •mélyebb rétegekben tömörödött talajon középmélylazítás legyen az alapművelés módja, •száraz idényben és kötött talajokon a sekély porhanyítás vagy a középmélylazítással egyidejű felületi művelés jobb módszer a nagy vízvesztéssel járó, s emiatt nehezen elmunkálható szántásnál. A laza talajokon vetés előtt szántás, egy menetes elmunkálás és magágykészítés a célravezetőbb. A termékeny, könnyű csernozjom és humuszos homoktalajokon a lazítás és porhanyítás a megfelelőbb. Az eróziónak kitett termőhelyeken a talaj védelme szántást vagy lazítással kombinált szántást tesz szükségessé. Magágyat azalapművelés alkalmával lezárt és megülepedett talajon közvetlenül a vetés előtt kell készíteni, sekélyen porhanyító és tömörítő eszközzel, kombinátorral vagy kompaktorral. A magágykészítés és a vetés összekapcsolható. Az évelő pillangósok tarlóját a gabonák vetése előtt legalább 8 héttel (az évi 2. kaszálás után) célszerű feltörni. Sajátos művelési helyzet, mert értékes gyökerének a lebomlása javítja az elővetemény-hatást. Az évekig bolygatatlan talaj szántással és szántás nélkül törhető fel. Tárcsás porhanyításra, szántás előtt, erősen gyomos, vagy száraz talajokon kerüljön sor. A lezárt talajon két–három hét elteltével elvégezhető a szántás, és a felszín egyidejű elmunkálása. Az aláforgatás minősége előhántós, kormánylemeztoldattal ellátott vagy változtatható fogásszélességű ekékkel javítható. Árvakelés esetén ápoló eljárás szükséges, amelyhez a síktárcsás porhanyító az alkalmasabb. Az évelők tarlója, ha a talaj nyirkos, már az első beavatkozással mélyebben átmunkálható. A lazítóelemmel kombinált eke vagy a tárcsával egybeépített középmélylazító használata tömör talajon indokoltabb. A talaj felszínének porhanyítása és egyengetése a nedvesség megtartásán keresztül a szerves anyag harmonikus feltáródását segíti. A szervesanyag-veszteség elkerülése a talajbolygatások korlátozását teszi szükségessé. Az egyenletesre munkált talajon a magágykészítés és vetés közvetlenül elvégezhető. Évelő takarmánynövények telepítése. A vetési mélységük 1–2 cm. A lucerna igényes a gyökérzóna állapotára, ezért alapművelésére a középmély vagy a mélyszántás a jobb, vagy ha az altalaj tömődött, a középmélylazítás. A lazítás két tarlóművelés között előnyösebb. A lazító nyomán kialakuló rögösséget az ápoló műveléssel egy menetben kell porhanyítani. A lazítóval átmunkált talajon elmaradhat a mélyszántás. A talaj felső rétegben finom morzsás, de nem poros, alatta pedig morzsás szerkezetű magágy kompaktorral vagy kombinátorral készíthető. A telepítés előtt legalább két hétig önmagától ülepedjen a talaj. A vörös here megelégszik a sekélyebb, a talajt jól átkeverő tárcsás vagy kultivátoros műveléssel. A magágykészítés és vetés egymenetes módja biztonságosabbá teszi az évelők telepítését, és egyenletesebbé a kelését. 3.3.2.3. Őszi vetésű növények talaj-előkészítése ősszel betakarított elővetemény után Az augusztus közepe után betakarított növények, ha sorközművelésben is részesültek, a talajt jól művelhetően hagyják vissza. Számítani kell arra, hogy a nagy vízfelhasználásuk száraz idényben lerontja a talaj művelhetőségét. Csapadékos esztendőben aratáskor keletkeznek taposási károk. Figyelembe kell még venni a tarlómaradvány tömegét, apríthatóságát és a tábla gyomosságát. A növényi maradványok betakarításkor, de azt követően is zúzhatók. A beérett burgonya- és napraforgószár tárcsával is jól aprítható. A szója, a lóbab szára vagy a vonódott cirok- és kukoricaszár többnyire csak szártépőkkel készíthető elő. A cukorrépa leveles fejének szeletelése és szétterítése is munkát adhat. Alapművelés és elmunkálás. Későn lekerülő elővetemények után őszi gabonák alá a szántás kivételesen ajánlott, és ekkor egymenetes elmunkálásra kell törekedni. Szántás sok és rossz minőségben zúzott tarlómaradvány, erős kártevő- és gyomfertőzöttség miatt, nedves vagy ülepedésre hajlamos talajon és lejtős termőhelyen lehet megokolt. A tarlómaradványok aláforgatása jól beállított, kormánylemez-toldatokkal felszerelt ekével és megfelelő sebességnél sikerülhet. Nedves talajt akkor szabad szántani, ha a talaj járható, és a szántott felszín porhanyítható. Nyirkos, omlós talajon ágyekére forgóelemes porhanyítót, váltvaforgató ekére barázdaszeletelő és egyengető kombinációt érdemes 38 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI kapcsolni vagy szerelni. A száraz talajok felszántása közvetlenül a vetés előtt kockázatos. Rögös talajon Campbell-féle, nehéz rögtörő hengerek vagy síktárcsás porhanyítók hatásosabbak a hagyományos elmunkálóknál. Napraforgó után kerülendő a szántás, mivel a szárral együtt a kihullott kaszatok is bekerülnek a talajba és a következő években gyomosítanak. Ezért napraforgó után rozs vagy búza alá inkább a sekély és forgatás nélküli mód válik be. Kétszeri tárcsás műveléssel és hengerezéssel jó talajállapot alakítható ki a magágykészítéshez, de a magágykészítés és a vetés össze is köthető. Szántásra akkor kerület sor, amikor a kaszatok a sekélyen tárcsázott talajon már kikeltek vagy csírázásnak indultak. Kifogástalan kultivátorozás csak szárzúzást követően várható. A későn betakarított elővetemények rendszerint mélyebb alapművelésben részesülnek, így az őszi kalászosok sekély alapművelésének kisebb a kockázata. A tárcsát száraz és szármaradványos talajon kétszer és más-más irányban célszerű járatni. Az első menetben sekélyebben, a másodikban a tervezett mélységnek megfelelően, rögtörő hengerrel kapcsoltan. Az elmunkáló elemekkel kombinált nehézkultivátorok a talajkímélés igényével választhatók az őszi gabonák alapművelésére. A félmerev és a rugós kultivátorkapák keverő munkája zúzott kukoricatarlón is kielégítő. Mivel a kultivátor hengerelemeinek porhanyítása jó, kiegészítő műveletre túl száraz talajon lehet szükség. A középmélylazítás különösen a gyökérzónában tömör talajon indokolt. Gondoskodni kell a felső réteg porhanyításáról is. Beázott talaj lazítása vagy tárcsázása a kenődés, gyúrás miatt nem tanácsos. Magágykészítés és vetés. Magágy az alapművelés minőségétől és a rendelkezésre álló időtől függően forgóelemes kombinátorral, kompaktorral vagy ásóboronával készíthető. A vetéssel egybekötött magágykészítés előnye a kései betakarítású előveteményt követő őszi vetés esetén jól kihasználható. Beéredett talajállapot későn betakarított elővetemény után gyakran csak a vetést követően alakul ki. A kedvező folyamat előmozdításában a magágyréteg nedvességtartalmának és agronómiai szerkezetének egyöntetűsége játszik szerepet. 3.3.2.4. Őszi növények direktvetése nyáron vagy ősszel betakarított elővetemény után A talajba történő közvetlen vetésnek környezetvédelmi (talajfelszín-védelem, szerkezetregenerálódás) és/vagy ökonómiai okai vannak. A direktvetés nyitócsoroszlyás vetőgéppel megmunkálatlan talajba történő vetés, melynek során a talaj felszínének legfeljebb 10%-át bolygatják. A vetőmag a direktvető gép csoroszlyáival kihasított magárokba kerül, amelyet a lezáró elemek takarnak be talajjal. A bolygatatlan talajban a nyitó és lezáró elemek hozzák létre a csírázáshoz és keléshez szükséges állapotot. A kelést követően a növény további fejlődése attól függ, hogy az adott talajállapot mennyire biztosítja a növekedés feltételeit. A talaj-előkészítés elhagyása vagy fizikai javító vagy korlátozó hatással jár. Tömöttebb, ülepedett talajon ugyanúgy kockázatos a művelés elhagyása, mint erősen gyomos talajon. Ilyen esetben a váltás nélküli termesztés kerülendő. A növényváltás előnye a gyomflóraváltás, az allelopatikus hatások elmaradása és az azonos kórokozók elszaporodásának megelőzése. A direktvetés fő eleme a jól időzített és a körülményekhez adaptált kémiai növényvédelem. Évelő gyomokkal fertőzött talajon a gyomirtó vegyszerezést még a direktvetés bevezetése előtt el kell végezni. Nyári betakarítású növény szárát kombájnra szerelt adapterrel célszerű zúzni, hogy a tarlón szétterülve védő hatást fejtsen ki. A gyomokat és az árvakelést perzselő hatású vegyszerrel legkésőbb a vetést megelőző 2–3. héten célszerű lepermetezni. Ez az időszak kukoricát követő búzavetéskor lerövidül. A preemergens gyomirtó szert és a komplex műtrágyát a vetéssel egy menetben – esetleg a vetés előtt – a talajra kell kiszórni. Tavasszal a tarlómaradvány és a jó növényborítás korábbi gyomkelést eredményezhet. Rendszeres direktvetés kémiai védelme az első években drágább a hagyományosnál. A növényvédelemben is kihasználható biológiai egyensúly a kémiai beavatkozásokkal, a talajszerkezet regenerálódásával a 6–10. év után alakul ki.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A direktvetés a nedvességveszteség révén a korábbi módszereknél biztonságosabbá teszi a zöldtrágya- és a köztes védőnövények termesztését. Vetésükre a betakarítás után időveszteség nélkül kerüljön sor. 3.3.2.5. Tavaszi vetésű növények talaj-előkészítése nyáron betakarított elővetemény után Tavaszi kalászos a tavaszi árpa, a zab és a rizs, gyökgumós a burgonya, a cukor- és takarmányrépa, hüvelyes a borsó, a bab, a szója, a lóbab, a csillagfürt stb., olajnövény a napraforgó, az olaj- és rostlen, a mustár. A kukorica és a kölesfelék abraktakarmány növények. Az évelő pillangósok tavasszal is telepíthetők. A talajelőkészítés két szakaszból áll, az őszi alapművelésből (elmunkálva) és a tavaszi magágykészítésből. Tarlóhántás és ápolás. Megegyezik az őszi vetésű kalászosok vagy áttelelő szálasok számára az előzőekben leírtakkal. Alapművelés és elmunkálás. A tavaszi vetésű növények többsége a mélyebben átmunkált, szántott vagy középmélyen lazított talajokon fejlődik jól. A szántás hántott, ápolt tarlón, vagy a lazítóval megjáratott földeken augusztus végétől a fagyokig végezhető. Korábban szánthatók a meredekebb domboldalak, a mély fekvésű táblák, a nehezen művelhető erdő-, réti és szikes talajok. Kora tavaszi vetések alá, ha a talaj tulajdonságai azt nem korlátozzák, oly mértékben célszerű a szántás elmunkálása, az osztóbarázdák behúzása, hogy tavasszal a vetőágy egy menettel elkészíthető legyen. Lejtős táblákon a rétegvonalakkal párhuzamos, ormos szántás jobb védelmet nyújt, mint az elmunkált. A szikes talajokon inkább csak a rögtörésre kell törekedni. Az őszi alapművelés ritkábban, a szántás több esetben elhagyható. Forgatás nélkül is létre lehet hozni azt a talajállapotot, amely alkalmas az őszi és a téli csapadék befogadására és tárolására. A jó minőségben elvégzett tarlóhántás lehetőséget és időt ad tömör talajállapot javítására középmélylazítással. Ha ezt követően szántás szükséges, azt csak száraz termőréteg esetén lehet elvégezni a visszataposás elkerülésére. A kultivátoros művelési rendszer ma még alig kihasznált előny. A mulcshagyó művelés jelentősége száraz és nyirkos talajon nagyobb, ugyanakkor nedves, de művelhető talajon kisebb a szerkezet károsodás veszélye. A kultivátorral művelt, esetleg tarlómaradványos felszínre a vágótárcsás magágykészítő-vetőgépek nem érzékenyek, a talajkímélés a tarlóhántástól a vetésig megvalósulhat. Az istállótrágyát a főművelési idény kezdetéig kell kiszórni és minél előbb a talajba aláforgatni. Száraz talaj esetén a szántás előtt vagy helyett a tárcsás bekeverés megfelelőbb. Kötött talajokon középmély, homoktalajokon a mélyforgatás okszerűbb. A trágya leszántásával egyidejűleg vagy közvetlenül utána porhanyító-egyengetőt vagy Campbell-féle mélytömörítő hengert kell járatni. Ágyekéhez forgóelemes elmunkáló kapcsolható. Tökéletes alátakarás mellett kissé laza és levegős talaj szükséges a szerves trágya feltáródásához. A szántott talaj barázdában hagyása azonban szervesanyag-veszteséggel jár. Tavasszal kiegyenlített nedvességtartalmú, nagyobb rögöktől mentes és nem poros állapotot kell létrehozni. Ősszel az alapműveléskor egyenletesre elmunkált talaj a tavaszi szikkadás nyomán válik alkalmassá a magágykészítésre. Az ősszel el nem munkált talajon szikkadás után a vízveszteséget csökkentő, a műtrágyák, a vegyszerek bemunkálását elősegítő felület alakítható ki. Az egyengetésre fogas, vagy forgóelemmel kombinált simító, vagy rugós pálcás porhanyító egyaránt használható. Magágykészítésre a növények igényének megfelelően rugós vagy kanalas fogú kombinátor, vagy több művelőelemet is egyesítő kompaktor alkalmazható. A magágykészítés feladata a talaj lazítása, a vetés mélységében tömörítés, a kelő gyomok gyérítése, a trágyaanyagok és a növényvédő szerek bekeverése. Ősszel egyenletesre elmunkált talajon a tavaszi kalászosok, a borsó, az évelő pillangósok magágykészítése és vetése egy menetben is elvégezhető a célra kifejlesztett kombinált géppel. 3.3.2.6. Tavaszi vetésű növények talaj-előkészítése ősszel betakarított elővetemény után


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A kukorica szárát zúzóval, tárcsával, olykor mindkettővel célszerű aprítani. A beérett vagy defoliáns szerrel kezelt napraforgószár tárcsával könnyen aprítható. Számításba vehető még a szója-, lóbab-, silókukorica- és ciroktarlókon a szárzúzás, a cukor- és takarmányrépafej szétterítése és burgonyaföldön a bakhát egyengetése. Alapművelés és elmunkálás. A tavaszi vetésű növények hagyományos alapművelési módja az őszi mélyművelés, amely lehet mélyszántás vagy középmélylazítás. Nagy tömegű tarlómaradványt csak lassított menetsebességgel lehet teljesen bemunkálni. A deflációnak erősen kitett homok- és láptalajok, a télen víz alá kerülő területek alapművelése tavaszra maradhat. A tavaszi szántás a vízveszteség, a nedvesség és aprózottság tekintetében kiegyenlítetlen talajállapot miatt válhat kockázatossá. Tavasszal akkor kezdhető el a szántás, ha a talaj egy menetben el is munkálható. Tárcsás elmunkálásra lehetőleg ne kerüljön sor. A tavaszi gabonák alá kultivátorral is végezhető alapművelés, ha azt vizes talaj, vonódott, aprítatlan szár nem akadályozza. Az őszi vagy tavaszi alapművelés jó minősége megengedi a sűrűsoros növények egymenetes magágykészítését és vetését. Elmaradt őszi alapművelés esetén a kora tavaszi vetésű gabonák talaj-előkészítése újabb lehetősége az egymenetes művelés és vetés. Talaj-előkészítés köztes védőnövények (angolul catch crop) után. A növények elfagyott maradványaival többékevésbé takart talajon tavasszal kímélő művelés (pl. kultivátoros), esetleg direktvetés válik be. Tavaszi telepítésű évelő növények talaj-előkészítése. A tarló- és gyökérmaradványokat az őszi szántás előtt tárcsával kell aprítani. Ahol az elmunkálást termőhelyi viszonyok nem akadályozzák, ott az ekét kapcsolt eszközzel járathatják. Laza talajokon október közepéig halasztható a szántás, amit nem kell elmunkálni. A deflációra hajlamos talajokon évelők telepítése előtt sem indokolt az őszi alapművelés. Tavasszal a felszikkadt talajokon simítóval kombinált porhanyítót kell járatni, és a felső 2 cm-es réteg alatt minél jobban tömörített magágyat kell készíteni. Az évelő növények telepítése a magágykészítés és vetés egymenetes alkalmazása révén biztonságosabb a többmenetes módoknál. Erodált vagy a defláció veszélyének kitett táblákon az évelők gyorsabban kelő, a talajt idejében védeni képes takarónövénnyel is telepíthetők. Talaj-előkészítés másodvetésű növények alá. A tarlóhántás – azaugusztus elején vetendő növények kivételével – nem szükséges, mivel egyik funkciója sem használható ki. Szántani akkor kell, ha a vetésre még aznap sor kerül. Egyenletes felszín esetén kombinátorral készíthető magágy vagy alkalmazható egy menetben a magágykészítés és vetés. Alapművelésre a nedvességveszteség csökkentése érdekében a sekély, forgatás nélküli mód alkalmasabb, elmunkálóval kombinált kultivátorral vagy tárcsával. Az így előkészített talajon jó munkát végez a magágykészítős vetőgép. A talajmaró és a forgóborona porhanyító és keverő munkája jó, alkalmazásuk kis táblákon gazdaságos. Egyenletesebb lesz a kelés, ha a vetéssel egy menetben tömörítik is a felszínt. A kevesebb talajmozgatás esetén a nedvesség veszteség is kisebb. Ezért száraz időszakban számításba lehet venni a sávos művelést és vetést, vagy a direktvetést. Az áttelelő őszi másodvetések előkészítésére az őszi kalászosok sekélyművelési rendszerei az irányadók. 3.3.2.7. A talaj kímélése a művelési rendszerben A művelési irányzatok (hagyományos, csökkentett, talajvédő és kímélő) és törekvések (pl. energiatakarékos, víztakarékos, fenntartó stb.) elkülönítése az utóbbi 25–30 évben azáltal vált lehetővé, hogy bebizonyosodott, a növények talajállapot-igénye hagyományos módszerek nélkül, a korábbinál kevesebb ráfordítással is kialakítható. Hagyományos talajműveléskor alapozó művelésre ágyekét használnak. A növények fejlődéséhez kedvezőnek vélt állapotot, a talajvédelmi követelményeket háttérbe szorítva több menettel, nagy idő-, energia- és költségfelhasználással érik el. Csökkentett műveléskor a növény igényének megfelelő talajállapotot a termőhely körülményeihez szabott lehető legkevesebb eljárással és menettel végzik.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Kímélő művelés valósul meg, ha a termesztendő növény igényeinek teljesítése során újabb kárt nem szenved vagy javul a talaj fizikai-biológiai állapota (15.táblázat).

15. táblázat - Művelési cél a kímélő rendszerekben Célok

Adott idényben

Hosszabb időszakra szólóan

Művelési

A növénytermesztés biztonságos alapozása a káros klimatikus hatások enyhítése révén

Harmónia a művelési, a környezeti és az ökonómiai feltételek között

Talaj- és környezetvédelmi

A talajállapot javítása vagy megőrzése minél kevesebb környezeti kárral

Megkímélt talajon nagyobb biztonsággal teljesülnek a növénytermesztés igényei

Ökonómiai

A növénytermesztési igények teljesítése ésszerű költségszinten

Megkímélt talajon kockázat nélkül csökkenthetőek a művelési ráfordítások

A talajvédő és kímélő művelési, feladatok a következők. 1. a talajtömörödés kialakulásának megelőzése, a tömör állapot enyhítése; 2. a talajszerkezet elporosodásának megelőzése; 3. a káros időjárási hatások csökkentésére alkalmas talajállapot kialakítása és megőrzése; 4. az energiaigény ésszerűsítése; 5. okszerű szervesanyag- és tarlómaradvány-gazdálkodás; 6. talajnedvesség-gazdálkodás; 7. talajtakarás. A hazai termőhelyi viszonyokhoz alkalmazkodó talajvédő és kímélő rendszerek: középmély-lazításos, kultivátoros, tárcsás, ésszerűsített szántásos. A szántásos, a szántás nélküli és a sekélyműveléses rendszerek növényvédelmi hatása eltérő. A sekélyművelés kockázatos a tömörödött, leromlott szerkezetű talajokon, továbbá, ahol a növényvédelem színvonala gyenge és nincs vetésváltás. A sekélyművelés biztonságossá tehető vetésváltással, kultúrállapotú vagy előzetesen középmélyen lazított és a gyommentes talajon. Mulcsnak az aratásig egészségesen tartott növények maradványai alkalmasak. A talaj kultúrállapotban tartása azért is fontos, hogy a növényvédelmi beavatkozásokra időben és nagy ráfordítások nélkül kerüljön sor. A vetési mód akkor felel meg a kímélő művelési elvárásoknak, ha növeli a kelés és kezdeti növekedés biztonságát anélkül, hogy a talaj fizikai és biológiai állapota romolna. A vetési módok: magágykészítés és vetés egy menetben; művelés és vetés egy menetben; sávos művelés és vetés; bakhátas művelés és vetés; direktvetés.

3.4. 2.4. Tápanyagellátás, trágyázás Trágyázásnak nevezzük azoknak a szerves és szervetlen anyagoknak a talaj termőrétegébe történő bedolgozását, amelyek a kultúrnövényeket tápanyaggal ellátják, a talaj kémiai és fizikai tulajdonságait, valamint biológiai állapotát javítják vagy fenntartják. A növény számára a szervetlen tápanyagokat műtrágyának nevezzük, a szerves trágyákat pedig az alábbiak szerint különböztetjük meg: •a haszonállatoktól származókat istállótrágyának, karámtrágyának stb.; •a zölden alászántásra alkalmas növényeket zöldtrágyának; •a szántóföldön betakarított növénytarló és gyökérmaradványait, valamint a gazdaságon belül nem hasznosítható melléktermékeket, repce, napraforgószár stb. pedig ugartrágyának nevezzük. 42 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Ezekről részletesebben a trágyák csoportosításánál található ismeretanyag. Trágyázással, a trágyák évenkénti kijuttatásával elsősorban a következő terméshez szükséges tápelemeket biztosítják, javítják a talaj aktuális ellátottságát. A tápanyag-gazdálkodás ennél szélesebb körű, hosszabb távú, átgondolt cselekvés, amely a növények igényén kívül figyelembe kell vegye az alkalmazott trágyák hatását a talajra és a környezetre. Egyes anyagok kedvező, termésnövelő hatását már az ókorban tapasztalati alapon ismerték és felhasználták. A trágyázás a múlt században Liebig tanításai nyomán vált tudományosan megalapozottá. Liebig felismerte a növények ásványi táplálásának szükségességét, s megalkotta az úgynevezett minimumtörvényt. Liebig munkásságát az ezredfordulón Mitscherlich fejlesztette tovább. Mennyiségi összefüggést állapít meg a tápanyagadagok és a termés nagysága között. A növény termését, a termés mennyiségét és minőségét számos tényező együtt határozza meg, melyek három nagy csoportba sorolhatók: 1. genetikai tulajdonságok (növényfaj, fajta), 2. környezeti tényezők (talaj és időjárás), 3. termesztési tényezők (talajművelés, trágyázás, öntözés, kémiai növényvédelem és egyéb emberi beavatkozások). A produkciót meghatározó tényezők közül a genetikai tulajdonságok és a termesztési tényezők megválaszthatók, a környezeti tényezők adottak. A termelési szintet egy-egy termőhelyen a kiválasztott fajta és tápanyagellátás határozza meg. A rendszeres tápanyagellátás nélkülözhetetlen a talajok termékenységének megőrzésében. Az időjárás tényezőinek (hőmérséklet, csapadék) évenkénti változása kedvező, illetve kedvezőtlen hatásokat idézhet elő. A régebbi klasszikus elképzelés szerint a növény időarányos növekedéséhez és fejlődéséhez 10 elem szükséges: nitrogén, foszfor, kálium, kalcium, magnézium, kén, vas, oxigén, hidrogén és szén. Ezek közül trágyázással általában csak a nitrogént, a foszfort, a káliumot, a kalciumot, kivételesen pedig a magnéziumot kell adni. Az állandóan fejlődő növényélettani tudomány azonban bebizonyította, hogy a felsorolt tíz elemen kívül a növények hamujában sok más elem is található. Az elemeket három csoportba sorolják. • A makroelemek a növényben 0,01%-ot meghaladó mennyiségben találhatók. Ezek az előzőekben felsorolt klasszikus elemek, továbbá a szilícium, a nátrium, a klór és az alumínium. • A mikroelemek (nyomelemek) a növényekben 0,01–0,00001% mennyiségben találhatók. Közéjük tartozik a mangán, a bór, a stroncium, a réz, a titán, a cink, a bárium, a bróm, a fluor, a cirkónium, a nióbium, a rubidium, az ón és a nikkel. • Az ultramikroelemek 0,00001%-nál kisebb mennyiségben fordulnak elő. Az újabb kutatási eredmények szerint ezek is fontosak, jóllehet ez ideig csak a molibdén és a kobalt biokémiai szerepét sikerült tisztázni. • A növények tápanyagaikat oldat alakjában a talajból vagy a levélre permetezve és gáz alakban a levegőből veszik fel. Főként a levegőből veszik fel az oxigént és szén-dioxid alakjában a szenet, de mindkettőt felvehetik a talajban lévő vegyületekből is. Valamennyi növény a hidrogént elsősorban a vízből veszi fel, de egyéb vegyületekből is kivonhatja. A növényfajok és -fajták különböző mértékben veszik igénybe a talaj tápanyagkészletét. A felvételt a legkisebb mennyiségben rendelkezésre álló tápanyag korlátozza, ezért elsősorban ezt kell pótolni olyan arányban, ahogyan a növény azt a legjobban hasznosítja. A trágyázás mikéntjét és az adott tápanyagok mennyiségét meghatározza a talaj tápanyagtartalma. Ismeretes, hogy a homoktalaj tápanyagtartalma rendszerint kisebb, mint a kötött talajé. A savanyú talaj általában szegényebb, mint a közömbös vagy gyengén lúgos talaj. Tehát a kötöttségből és kémhatásból következtetni lehet a talaj tápanyagkészletének nagyságára, ami két fogalommal jellemezhető: • a tápanyagtőke a tápanyagok vagy egy tápanyag teljes mennyiségét,


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI • a hasznosítható vagy felvehető tápanyagtartalom pedig a növény által hasznosítható tápanyagtőkénél mindig kisebb részt jelenti. A tápanyagtőke és a hasznosítható tápanyagtartalom különböző okokból növekedhet vagy csökkenhet. A tápanyagtőke növekedhet biológiai felhalmozódás vagy trágyázás útján. Csökkenhet kilúgozás, kimosódás vagy erózió következtében, vagy a termesztett növények tápanyagfelvételével. A hasznosítható tápanyagtartalom növekedhet biológiai felhalmozódással és trágyázással, továbbá az oldódás és a feltáródás hatására. Csökkenhet azoldhatóság mértékének csökkenése és a tápanyagok megkötődése, valamint a talajszelvény egyes rétegei között lejátszódó átcsoportosulás következményeként. A növénytermesztés szempontjából az a lényeges, hogy a talaj hogyan képes folyamatosan ellátni a növényeket tápanyagokkal. Ezt nevezik a talaj tápanyag-szolgáltató képességének. Ez akkor kedvező, ha a viszonylag kevés tápanyagtartalom is jól kielégíti a növények szükségletét. Előfordulhat, hogy a tápanyagban gazdag talajok nem képesek folyamatosan ellátni a növényeket, mert a talajnak rossz a tápanyag-közvetítő képessége. A talajnak ezt a képességét jelentősen befolyásolja a víz és a levegő. Nem hanyagolható el azonban a szerves anyag szerepe sem, amely a különböző tápanyagok felvehetőségét kedvező irányban befolyásolja.

3.4.1. A trágyák csoportosítása A trágyázásra használt anyagok sokféleképpen csoportosíthatók. Tágabb értelmezésben trágyának nevezhetők mindazon anyagok, amelyek a talaj termékenységét növelik. Ennek alapján megkülönböztethetők: • közvetlen trágyák (növényi trágyák), amelyek a növények tápanyagszükségletét elégítik ki, • közvetett trágyák (talajtrágyák), amelyek elsősorban a talaj fizikai és kolloidikai tulajdonságaira, szerkezetére és biológiájára hatnak, és alkalmazásuk (mész, gipsz stb.) sok esetben már a talajjavítás fogalomkörébe tartozik. Szűkebb értelmezésben azonban csak azok az anyagok nevezhetők trágyának, amelyek a növényeket és a velük együtt élő mikroorganizmusokat táplálják. Ezen az alapon ugyancsak két csoport különböztethető meg: • a szerves trágyák túlnyomórészt a mezőgazdasági termelésből származnak és csak 1% körüli mennyiségben kerülnek ki ipari és más üzemekből (fekália, városi szemét, élelmiszeripari hulladék, stb.), A szerves trágyák közé tartozik: az istállótrágya, a hígtrágya, a zöldtrágya, a szalmatrágya, a kukoricaszár, a pillangósok tarló- és gyökérmaradványai, a komposzt, a városi szemét, a fekália, a tőzeg- és a baromfitrágya, továbbá az ipari szerves hulladékok. • a műtrágyák (ásványi trágyák) ipari termékek, szervetlen vegyületekből állnak. A műtrágyákat még a századfordulón három csoportba osztották: nitrogén-, foszfor- és káliumtartalmú műtrágyákra. Ez a felosztás azonban ma már nem fogadható el, mert a vegyipar fejlődése következtében számos új termék került forgalomba. Az új felosztás alapja a hatóanyag-tartalom és a halmazállapot. Eszerint megkülönböztethetők: • Egy hatóanyagú műtrágyák, amelyek csak egy hatóanyagot (nitrogén, foszfor, kálium vagy valamelyik mikroelem) tartalmaznak. Szilárd és folyékony halmazállapotban is (pl. cseppfolyós ammónia, vizes ammónia stb.) használhatók. • Több hatóanyagú műtrágyák, amelyek közül a szilárd halmazállapotú műtrágyák három csoportba oszthatók. 1. Összetett műtrágya, amely vegyület egy képlettel leírható, minden molekulájában két tápanyagot tartalmaz, ilyen pl. a kálium-nitrát (KNO3). 2. Kombinált műtrágya, amely több vegyületet és 2–3 vagy több tápanyagot tartalmaz, egy képlettel nem fejezhető ki, ilyen pl. a Nifosz és a Nitrofoszka. 3. Kevert műtrágya, amely gyári vagy üzemi keverék, NPK vagy PK vagy NP kombinációk.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A több hatóanyagú műtrágyák is használhatók folyékony halmazállapotban, mint NP, NK vagy NPK oldatok.

3.4.2. Szervestrágyázás A földművelés legrégibb és egyik legértékesebb tevékenysége a szervestrágyázás. Különösen azért, mert hatása igen sokoldalú, és alapanyaga úgyszólván teljes mértékben önellátás útján termelhető meg a gazdaságban. A szerves trágyát – tartozzék az bármely csoportba – még a humuszban gazdagabb talajok is meghálálják. Azoknak a gazdaságoknak, amelyek bőven ellátottak szerves trágyákkal, a terméshozamuk nagyobb és biztonságosabb. A szerves trágyák elsősorban talajtrágyák, ami annyit jelent, hogy a talaj fizikai tulajdonságaira, szerkezetére, vízgazdálkodására, majd ezek révén a talaj életére hatnak kedvezően, főképp a humuszanyagok szolgáltatásával. Széndioxid-képzésükkel még közvetve is szolgálják a növénytáplálást a nyers tápanyagok feltárása és oldása útján, közvetlenül pedig azáltal, hogy az asszimiláláshoz szükséges CO2-dal látják el a növényzetet. Tápanyagai a talajfaunának is, amely a tartóshumusz-képzés jelentős kialakítója. A szerves trágyák univerzális trágyák, mert teljes értékű talaj- és növénytrágyák. A talaj termékenységének folyamatos fenntartását, jó kultúrállapotát a termesztés módszere segítheti elő. Ha a talaj humusztartalma jelentősen csökken, romlik a talaj szerkezete és pufferkapacitása is. Szakszerű növénytermesztéssel a talajok szervesanyag-tartalma megőrizhető, illetve az éghajlatnak megfelelő szintig növelhető is. A szerves anyagoknak, az ásványosodás útján a talajba kerülő felvehető tápanyagoknak közvetett hatásuk is van, mert javítják •a talajok szerkezetét, •vízgazdálkodását, •mikrobiológiai életét, •pufferkapacitását (pH), •a felhasznált műtrágyák hasznosulását, •a talajok kultúrállapotát. Az állattenyésztés vagy állattartás során kétféle trágya keletkezhet: almos- és hígtrágya. Istállótrágyának nevezzük az istállóban vagy karámban keletkező, szalmával (alommal) kevert, felitatott és érlelt szerves trágyát. Szakszerű kezelésével jelentős mennyiségű növényi tápanyagot tartalmazó, megfelelő minőségű istállótrágya nyerhető. Benne a patogén szervezetek elpusztulnak, s a környezete vagy a talaj kevésbé szennyeződik. Az istállóból kihordott és kazalba rakott laza, friss trágyában végbemenő számos biológiai folyamat hőt termel. Géppel csak a jól beérett, porhanyós istállótrágya szórható ki egyenletesen. Az almos istállótrágya hatása sokoldalú. Kedvező a talaj fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságaira, és számtalan, a növénytápláláshoz nélkülözhetetlen elemet tartalmaz. Elősegíti az ásványi trágyák jobb érvényesülését, javítja a talaj adszorpciós és pufferkapacitását, mérsékli a talaj savanyodását. Ezért törekedni kell az összes szántóterület tervszerű istállótrágyázására. A szántóföldi növények közül közvetlenül istállótrágyázás után elsősorban a burgonya, a cukorrépa, az öntözött silókukorica, a lucerna és a zöldségnövények termeszthetők. Az istállótrágya minősége függ az állatfajok ürülékének, vizeletének összetételétől (16. táblázat). Régebben az istállótrágya tápanyagainak utóhatásával 40–30–20–10%-os megoszlásban négy évig számoltak. Jelenleg a talaj rendszeres ásványi NPK-trágyázásával a talajélet, valamint a lebontódási folyamatok felgyorsulása miatt az istállótrágya hatását két évre számítjuk. Az istállótrágya közvetett hatása azonban több évre tehető (17. táblázat).


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Hígtrágyázás. Hígtrágyának nevezzük az almozás nélküli istállóban tartott állatok ürülékét. A hígtrágya bélsárból, vizeletből és az öblítővízből áll. Az így keletkezett szerves anyagból homogenizálással, fázisbontással vagy kémiai-biológiai kezeléssel kapunk hasznosítható szerves trágyát (18.táblázat).

16. táblázat - Az istállótrágya minősítése a beltartalom alapján Hatóanyag, %

Jó

Közepes

Gyenge

N

0,7–1,0

0,5–0,7

0,3–0,5

P205

0,4–0,7

0,3–0,4

0,2–0,3

K2O

0,8–0,7

0,5–0,8

0,3–0,5

Szerves anyag

18–22

15–18

10–15

15–20:1

20–25:1

25–30:1

C:N arány

17. táblázat - Az istállótrágya NPK-tartalmának hasznosulása Hatóanyag kg/10 t Hasznosítási idő N

P2O5

K2O

Első évben

18

20

40

Második évben

12

15

20

Összesen

30

35

60

18. táblázat - Sertés- és szarvasmarha hígtrágyák átlagos összetétele Tápanyag kg/m3

Sertés

Szarvasmarha

N

0,8–2,6

0,9–3,5

P2O5

0,3–1,2

0,3–1,5

K2O

0,9–2,3

0,5–2,5

Szerves anyag

5,9–31,2

35–40

A hígtrágyák kezelési módja kétféle: homogenizálásos és fázisbontásos. Homogenizálásos kezelési módszert ott célszerű alkalmazni, ahol a hígtrágyát folyamatosan kijuttathatják a talajra. A fázisbontásos hígtrágya-kezelési módszer s a vele együtt járó, hosszú idejű tárolás legfeljebb csak átmenetileg jöhet számításba olyan helyen, ahol a hígtrágya folyamatos kiadagolásának feltételei nincsenek meg. A hígtrágya kijuttatása a talajra tengelyen (tartálykocsival) vagy hidraulikusan, csővezetékben történhet. A különböző növényfajok tűrőképessége eltérő, mintegy 40–60 m3 hígtrágya használható fel egy adott táblán évente és hektáronként. Ez a talaj tulajdonságától függően módosulhat. A vegetációs időszakban öntözhető növény a kender, a napraforgó, a dohány, a cukorrépa, az ipari burgonya, a repce, a gyógynövények, a kukorica. Télen őszi búzára kijuttatható, növényzet nélküli szántóra nyáron, rétre, legelőre, szőlő- és 46 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI gyümölcsültetvényekre folyamatosan. Nyersen, frissen fogyasztható növényeket hígtrágyával ne öntözzünk. Közegészségi szempontból tilos is!

3.4.3. A zöldtrágya, a zöldugar és a zöldtarló A zöldtrágyázás a talajtermékenység javításának az a módszere, amikor az erre a célra vetett növényt, fejlődésének vegetatív szakaszában zölden beszántják.

19. táblázat - A legfontosabb növények gyökér-, élőtarló-, árvakelés tömege és tápanyagtartalma Biomassza 1 tonnában Növény

Tömeg t/ha N

P2O5

K 2O

Lucerna, 3 éves

7,0

20

5

11

Vörös here, 2 éves

6,0

17

3

8

Leveles répafej

4,0

5

1

7

Zöldborsótarló

1,6

8

3

7

Egynyári zöldtakarmány

1,9

3

1

4

Kukoricacsalamádé

2,6

4

1

3

Kalászos árvakelés

0,4

2

1

2

Borsó-árvakelés

0,5

5

1

2

Repce-árvakelés

0,8

4

2

5

A zöldugar a talaj pihentetése kultúrnövények magkeverékével egy vagy több évig, ami a talaj újbóli művelésbe vételével zöldtrágyaértékű is lehet. A zöldtarló és az árvakelés is zöldtrágyának számít, ha azokat szintén zölden szántották be. Ide sorolható a betakarítatlan cukorrépafej és -levél. Nem sorolhatjuk ide az éretten betakarított szemes termények (gabonák, hüvelyesek szára, a napraforgó, az olajlen, a mák, a maghozó egyéb növények) maradványait. Ezek tarló- és gyökérmaradványai határozzák meg jórészt a növény elővetemény-értékét, amit jó, közepes vagy rossz megjelöléssel a szántóföldi növények tápanyagellátásának kiszámításánál korrekcióként érdemes figyelembe venni (19. táblázat).

3.4.4. A zöldtrágyázás A zöldtrágyázás évezredes módszere a szántóföldi növénytermesztésnek. Jelentőségét és alkalmazását csökkentette a XIX. században az istállótrágya kezelésének korszerűsítése és szakszerű felhasználása, a XX. században pedig a műtrágyázás elterjedése jórészt ki is szorította. A zöld biomassza tömege és minősége, azaz a teljes növény gyökereivel együtt a következőktől függ: a talaj típusától, a lehullott csapadéktól, a talaj tápanyagellátásától és a termesztés szakszerűségétől. A növények tömege évenként, évjáratonként változik, így az adott zöldtrágyanövény tápanyag-gazdálkodási értéke is évente más és más. Ebből következik az is, hogy a zöldtrágyázás termésalakító és termésnövelő hatása nem azonos sem a műtrágyázással, sem az istállótrágyázással. Kiterjedtebb alkalmazását az ország csapadékszegényebb és rosszabb csapadékeloszlású időjárása korlátozza.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A zöldtrágyázásnak a szerepe elsősorban a talajtermékenység fenntartásában és a talaj kultúrállapotának a javításában a számottevőbb, azon túl, hogy a zöldtrágyanövény szerves tápanyagokban gazdag. A zöld élő növény a talajban a termőréteg biológiai, agrokémiai és fizikai összetevőire hat. A zöldtrágyázás ezért az alkalmazott növénytermesztéshez tartozik, viszont a tápanyag-gazdálkodásban, mint komponens, módosító tényezője a műtrágyázásnak és az istállótrágya hiányán is enyhíthet. 3.4.4.1. A zöldtrágyázást megháláló talajok A zöldtrágyázást a különböző termőképességű talajok eltérő módon hálálják meg. Ennek figyelembevételével az alábbi talajokon van szerepe a zöldtrágyának: a) laza és szerkezet nélküli, humuszban szegény homok és kovárványos barna erdőtalajon, b) kötött agyag- és szikes talajokon, c) sekély termőrétegű erodált és heterogén talajokon. Ezenkívül valamennyi szántóföldi termőhely talajtermékenységének a fenntartásában is van jelentősége. 3.4.4.2. A zöldtrágyanövények jellemzői A zöldtrágyának legalkalmasabb növények a következőkkel jellemezhetők: •lágy szárú, nagy levélfelületű és jó talajfelszín-takaró, •mérsékelt vízigényű mind a csírázáskor, mind a vegetációban, •rövid tenyészidejű, •a kelést követően gyors fejlődésű, •dúsan és mélyen gyökeresedő, •jó tápanyagfeltáró és -felvevő képességű, •betegségekkel, kártevőkkel szemben toleráns és ezeknek a vegetatív szakaszban nem gazdanövénye. Szántóföldön az alábbi növényfajok számítanak zöldtrágyának: A pillangós virágú növények nitrogéngyűjtők, a környezetet, valamint a talajt nem terhelik. Közülük a legfontosabbak: csillagfürt, somkóró, szöszös bükköny, pannon bükköny, perzsahere, bíborhere, szarvaskerep. A keresztes virágú növények talajkímélők, a termőréteget kiváló fizikai és biológiai állapotban hagyják vissza (olajretek, fehér mustár, takarmányrepce). Szár- és gyökérmaradványaik könnyen feltáródnak a talajban. Egyéb növények, amelyek egyben a talajvédelmet is szolgálják vagy öntözésre berendezett középkötött és kötött talajon nagy zöldtömegükkel a talaj vízháztartását és szerkezetét is javítják: zöldrozs, facélia, sűrű sorú zöldnapraforgó. A telepített zöldugar a talaj pihentetését és kultúrállapotának fenntartását, valamint a szántóföldi termesztésből rövidebb-hosszabb időre történő kikapcsolását szolgálja. A kiváló összetételű biomassza zöldtrágya értékű. Ilyenek a landsbergi keverék vagy más, egyéb pillangós-füves keverékek. Az élő tarló a zöldtakarmányok, a zöldborsó, a zöldbab, a zöldségfélék betakarítása után, még kiszáradás előtt, 1–2 napon belül a tarlóhántással és annak azonnali zárásával fejt ki kisebb zöldtrágya-utóhatást. Az árvakelések a nyáron betakarított kalászos gabonák, az olajrepce, az egyéb magtermő keresztesvirágúak, a hüvelyesek közül a borsó, a lencse, a csicseriborsó, s mindazon növények, melyek után a betakarításkor az elpergett mag kikel. A talajvédő vetés a téli és a kora tavaszi vízerózió vagy defláció elleni védelmet szolgálja. A rozs vagy a rozsos szöszös bükköny, március végéig meghagyva, a talajt kiválóan takarja és az áprilisban sorra kerülő növények


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI magágy készítését nem hátráltatja, valamint a talaj vízkészletét sem csökkenti, így szintén zöldtrágyának számítható a kevés gyűjtött nitrogénnel. 3.4.4.3. A zöldtrágyanövények helye a szántóföldön A zöldtrágyákat a szántóföldi növények között az alábbi vetésidők szerint lehet megkülönböztetni: Másodvetésűek: a csillagfürt, az olajretek, a fehér mustár, a takarmányrepce, a perzsahere és a facélia. Áttelelő őszi vetésűek: a rozsos szöszös bükköny, a rozs, a bíborhere, valamint a zöldugar. Tavaszi vetésűek: a csillagfürt, a somkóró. A másodvetésű zöldtrágyák ősszel, az áttelelők tavasszal, a vegetáció megindulását követően, áprilisban vagy május elején, a tavaszi vetésűek pedig júniusban, somkóró esetében a nyár második felében kerülnek alászántásra. 3.4.4.4. A zöldtrágya tápanyagtartalma A zöldtrágyanövény beltartalmát a teljes növényben, azaz a gyökérben és a föld feletti zöldben az alászántás idejére a talajból felvett tápanyagok teszik ki. Összetétele a növényfajra jellemző, de a talaj és az évjárat, ezen belül is a növény rendelkezésére álló csapadék és talajvíz, valamint a talaj kultúrállapota módosíthatja beltartalmát. A zöldtrágya a legjobb összetételt és tápanyaghatást a virágzás szakaszában nyújtja. Erre az időre eléri vagy megközelíti a maximumot, a szárazanyagból kialakul az az állapot, ami a legelőnyösebben befolyásolja a termőréteg tápanyagkészletét és minőségét. A legfontosabb és számításba vehető zöldtrágyanövények beltartalma, tömege és szárazanyag-tartalmát a 20. és 21. táblázat tünteti fel. Az optimális növényi összetételhez a zöldtrágyanövényt is el kell látni ásványi tápanyaggal, hogy időarányosan fejlődjön és kellő tömegű szerves tápanyagok kerüljenek az alászántással vissza a talajba. Az alászántáskori zöldtömeghez nitrogénből a pillangós virágúak 50–60%-át, a keresztes virágú és egyéb növényeknek a 80–100%-át, foszforból és káliumból a 70%-át kell adniuk annak a tápanyagnak, mint amennyi a várható biomasszában az alászántáskor található több termőhely és több év átlagában.

20. táblázat - Pillangós- és keverék zöldtrágyák tömege és tápanyaga

Növény

Száraz-anyag g/kg

Csillagfürt* tavaszi vetésű virágzó (júniusban) sz.

135

Csillagfürt* másodvetésű virágzó (szeptemberben) sz.

125

Somkóró 1. év ősszel sz. virágzás kezdetén

180

Tápanyag,

Biomassza a növény

t/ha

%

zöldje

8–10

66

N

75

gyökere

2–3

33

P2O5

24

összesen

10–13

100

K2O

48

zöldje

6–7

70

N

51

gyökere

2–3

30

P2O5

18

összesen

8–10

100

K2O

42

zöldje

9–18

75

N

58

gyökere

3–6

25

P2O5

10


kg/10 t


Somkóró 2. év 2. növedék sz. virágzás kezdetén

Perzsahere másodvetésű virágzó szeptember–októberben sz.

190

170

Rozsos szöszös bükköny** őszi vetésű kalászolt

190

virágzót sz.

Landsbergi keverék*** másodvetésű 2. év őszén sz.

250

összesen

12–24

100

K2O

22

zöldje

6–12

60

N

65

gyökere

4–8

40

P2O5

12

összesen

10–20

100

K2O

30

zöldje

5–8

80

N

38

gyökere

0–2

20

P2O5

7

összesen

6–10

100

K2O

16

zöldje

10–20

75

N

45

gyökere

2–5

25

P2O5

12

összesen

12–25

100

K2O

29

zöldje

5–6

60

N

55

gyökere

2–4

40

P2O5

8

összesen

7–10

100

K2O

20

* Sárgavirágú keserű; ** Rozs 40%-szöszösbükköny 60% vetőmag kereke; *** Landsbergi keverék: bíborhere 500 + szöszös bükköny 70 + olaszperje 500 csíra/m2 vetéskor. sz = alászántás ideje.

21. táblázat - Keresztesvirágú és egyéb zöldtrágyanövények tömege és tápanyaga

Növény

Száraz-anyag a növény

g/kg

zöldje Olajretek másodvetés virágzó szept. vége–okt. sz.

130

Fehérmustár másodvetés virágzó szept. vége–okt. sz.

145

Takarmány repce vetés

Tápanyag,

Biomassza t/ha 10–16

%

kg/10 t 65 N

48

35 P2O5

22

gyökere

5–9

összesen

15–25

100 K2O

43

zöldje

8–14

70 N

40

gyökere

4–6

30 P2O5

17

összesen

12–20

100 K2O

38

zöldje

9–15

75 N

44



tavaszi–júliusig virágzó 2.

gyökere

3–5

növedék sz.

összesen

Zöld rozs vetés szeptember 1–15. kalászolás előtt

170

190

ápr. 15–20. sz.

Zöld napraforgó vetése április zöldbimbós június sz.

150

Facélia másodvetés októberben sz.

120

25 P2O5

19

12–20

100 K2O

35

zöldje

8–15

66 N

40

gyökere

4–5

33 P2O5

11

összesen

12–20

100 K2O

26

zöldje

7–13

60 N

22

gyökere

5–9

40 P2O5

20

összesen

12–22

100 K2O

47

zöldje

3–6

50 N

16

gyökere

3–6

50 P2O5

9

összesen

612

100 K2O

21

sz = alászántás ideje A zöldtrágyanövény NPK-tartalmának az utána következő növénynél foszforból és káliumból az első évben 60%-ot, a második évben 40%-ot lehet figyelembe venni, a nitrogénből a pillangós zöldtrágyából 80%-ot, a keresztesvirágúak után 70%-ot, az egyéb zöldtrágyáknál 50–70%-ot. 3.4.4.5. A zöldtrágyázás helye a tápanyag-gazdálkodásban A zöldtrágyázás hasznáról és jelentőségéről a következők állapíthatók meg: •a zöldtrágya közvetlenül nem növeli a talaj tápanyag-ellátottságát, kivéve a pillangós virágú növény által gyűjtött nitrogént. A talajból és a zöldtrágyanövény számára adott, műtrágyából felvett tápanyagokat az utána vetett, ültetett vagy palántált növény hálálja meg; •évjárattól függően a zöldtrágya biomassza-tömege eltérő, ezért termésnövelő hatása változó, esetleg el is marad; •javítja az utána következő növény számára a tápanyag hasznosulását; •az altalajból a zöldtrágyanövény gyökerei tápanyagot vesznek fel; •csökkenti a termőrétegből a tápanyag kimosódását; •javítja – ha csak átmenetileg is – a talaj szerkezetét kötött és szikes talajon; •növeli a talaj vízkapacitását; •hatékonyabbá teszi a laza talaj defláció elleni védelmét; •a keresztes virágú olajretek és a fehér mustár nematicid hatása a legjelentősebb. A zöldugar zöldtrágyaértéke azon túl, hogy a talajt takarja, védi a talajfelszínt a hő és fény okozta szélsőséges hatásoktól, a biomassza tömege pedig szervestrágya-értékű. A zöldugarnak ezek az előnyei akkor érvényesülnek, ha a talaj mentes évelő tarackos gyomoktól.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Az élő zöldtarló gyökerével, az árvakelés, valamint a téli és tavaszi talajvédelmi célt szolgáló zöldellő vetés a tavaszi növények tápanyagfelvételét segíti elő, javítja a terméshozam biztonságát, sőt a gyökér és a talajt borító zöld az átmeneti szárazságot is mérsékli.

3.4.5. Egyéb szerves trágyák Az istálló- és zöldtrágyán kívül a mezőgazdaság még sok más szerves trágyát is használ. Ezek jelentősége mindinkább növekszik, ezért fokozottabb gondot kell fordítani készítésükre és felhasználásukra. 3.4.5.1. Szalmatrágya A szemtermés mennyiségének növekedésével együtt évről évre nő a gabonaszalma tömege is. Ugyanakkor az almozáshoz egyre kevesebb szükséges, sőt egyes állattartó telepeken egyáltalán nincs is szükség alomszalmára. A távol fekvő és csak rossz utakon megközelíthető táblákról nem gazdaságos a szalma beszállítása, és az istállótrágya kiszállítása sem oldható meg. Ezért felvetődhet az erjesztett szalmatrágya (nevezik mesterséges istállótrágyának is) készítése a gabonatáblán. Sok kézi erőt és vizet igényel, ezért a gyakorlatban nem terjedt el. A táblán termelt gabonaszalma erjesztés nélkül – mint nyers szalmatrágyázás – is a talajba dolgozható. A gabonaszalma tág – mintegy 90:1 – C:N aránya miatt a lebomlás gyors, és átmenetileg nagy a nitrogénlekötés. Ennek ellensúlyozására a szalmatrágyázást feltétlenül össze kell kapcsolni nitrogénműtrágyázással, hogy a következő növény termése ne csökkenjen. A nitrogénműtrágya hatóanyag-mennyisége 100 kg szárazanyagra vetítve 0,5–1,0 kg attól függően, hogy a talaj jó szerkezetű, szellős és nitrogénben viszonylag gazdag-e vagy sem. Az utónövénytől is függ a nitrogénműtrágya adagja. Az őszi vetésű növények több nitrogént igényelnek, mert a szalma lebontására kevesebb idő áll rendelkezésre, mint tavaszi vetés esetén. Ha pillangós virágú növény kerül a szalmatrágyázott táblába, a nitrogénadagolás el is maradhat, mert a pillangósok nitrogén tekintetében szinte önellátók. A nyers szalmatrágyázás úgy történik, hogy aratáskor a kombájn szétszórja a szalmát a talajon, amit műtrágyázás után alászántanak. A szalma előzetes szecskázásával jobb minőségű lesz a szántás és a trágyázás. A nyers szalmatrágyázás előnye, hogy elmarad a szalma beszállítása, a trágyakihordás és teregetés igen jelentős költsége. Számításba kell venni, hogy a nyers szalma növényi betegségek terjesztője lehet. A kombájntarló is nyers szalmatrágyázásnak tekinthető. Amennyiben a kalászost a szokásosnál magasabb tarlóra aratják, hektáronként 1,7–2,0 t szalmamennyiséghez szükséges nitrogénműtrágyát kell kiszórni, és a tarlót aratás után mielőbb alá kell szántani. A tarlóégetés kétségtelenül a legolcsóbb eljárás. Megoldja a tábla gyors letakarítását és megkönnyíti a talajművelés elvégzését. A búza utáni búzatermesztés során a szártőbetegségek és a gyomfertőzések megakadályozására is alkalmas. Figyelmet érdemel azonban, hogy a tarlóégetés szárazságban veszélyes eljárás, és környezetszennyező. A tarlóégetés feltételeit, a kivitelezés módját kormányrendelet szabályozza. 3.4.5.2. Kukoricaszár A kukoricaszár egy részét takarmányozásra használják. Nagyobbik részét, elsősorban a távol fekvő táblák termését és a késő ősszel letört kukorica szárát célszerű járvaszecskázó géppel felaprítani és még a tél beállta előtt alászántani. Tekintettel arra, hogy a kukorica szára és gyökérzete nitrogénben szegény, a hiány pótlására a szemtermésből becsült (1:1 szem–szalma arány szárazanyagban kifejezve) melléktermék-mennyiségre 1 kg N/100 kg szárazanyag arányban N-műtrágya hatóanyaggal kell kompenzálni a tág C/N arányt. Ezzel tehát megoldható a gazdaságtól távol fekvő táblák szervestrágyázása és megtakarítható a kukoricaszár levágási és behordási költsége. 3.4.5.3. Tarló- és gyökérmaradványok A tarló- és gyökérmaradványok szerepe a talaj termékenységében már régóta ismeretes. Növelik a talaj szervesanyag-készletét és tápanyagait. A műtrágyázás is rajtuk keresztül hat, mert ezáltal nagyobb tömegű és tápanyagtartalmú növényi maradvány kerül, illetve marad vissza a talajban (lásd a 19. táblázatot). Jelentősége tápanyaghatásban és szerkezetalakító hatásban jut kifejezésre. A gyökérzet előnye a talajba vitt szerves trágyákkal szemben az, hogy homogénen behálózza a talajt, s így a szerves anyag eloszlása egyenletes. A feltáródó tápanyagok folyamatosan alakulnak át és állnak a növény rendelkezésére. 52 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A kultúrnövények gyökérzete jelentős mennyiség. Kemenesy szerint a gyökérmaradványok mennyisége a talaj felső 20 cm-es rétegében szárazanyagban hektáronként a következő: őszi búza tavaszi árpa tavaszi árpa+vörös here borsó

1180 kg/ha, 880 kg/ha, 2840 kg/ha, 570 kg/ha,

kukorica

2470 kg/ha,

napraforgó

3900 kg/ha,

lucerna, 2 éves

8300 kg/ha,

lucerna, 4 éves

10200 kg/ha.

A gyökereken kívül a tarlómaradványoknak is számottevő szerepük van. Mennyiségüket befolyásolja a vetés sűrűsége és a tarló magassága. Vetter vizsgálatai szerint kalászosoknál 5–8 cm tarlót feltételezve a tarlómaradványok a gyökérmaradványok 33–43%-át teszik ki. Egyéb növényeknél a 32–49% között van. Általában elfogadható, hogy a tarlómaradványok mennyisége mintegy 1/3-a a gyökérmaradványoknak. A tarló- és gyökérmaradványok minősége a pillangós virágú és a nem pillangós virágú növények között igen eltérő. Az utóbbiak szerves maradványai nitrogénben szegények, a C:N arány tág. Így például a búzánál 75:1, a kukoricánál 45:1, a napraforgónál 38:1. A visszamaradt szerves anyag csak műtrágyákkal kiegészítve fogadható el trágyának. Az évelő és pillangós virágú növények (lucerna, vörös here, baltacím, somkóró, füves here) tarló- és gyökérmaradványai egymagukban is olyan értékes szerves trágyát szolgáltatnak, mint egy teljes adagú istállótrágyázás. A visszamaradt szerves anyagok C:N aránya lucernánál 14:1, a somkórónál 15:1, tehát jobb, mint a jól erjesztett istállótrágya 20:1 aránya. A fiatal és elvénült, valamint a zölden vágott és éretten aratott növények gyökerei között nemcsak mennyiségi, hanem beltartalmi különbség is van a fiatal és zölden vágott növények gyökerei javára. A nitrogén-, a foszfor- és a káliumtartalom lényegesen nagyobb, a kalciumtartalom azonban az elvénült növények gyökereiben nagyobb, mert az érés folyamatában a kalcium a föld feletti részekből a gyökerekbe vándorol. Az egyéves pillangós virágú növények (bab, borsó, lencse, bükköny, őszi és tavaszi keveréktakarmányok stb.) szerves maradványai ugyancsak kedvező hatásúak. C:N arányuk tágabb, mint az évelőké, a jól kezelt istállótrágyával közel azonos. A borsó C:N aránya 22:1, a tavaszi bükkönyé 18:1, a szegletes ledneké 16:1, a lóbabé 20:1. A visszamaradt szerves anyag mennyisége azonban jóval kevesebb, mint az évelőké. Ezért az egyéves pillangósok trágyázó hatása a féladagú istállótrágyázás hatásával vehető egyenértékűnek. 3.4.5.4. Komposzt A komposzt alapanyagai hulladék szerves anyagok, amelyekből bonyolult mikrobiológiai lebontás és szintetizálás útján mesterségesen előállított trágya nyerhető. A komposztálás számos válfaja alakult ki a különböző kezelések szerint. A végtermék az alapanyagtól és a kezelési eljárástól függően különböző összetételű, egynemű, földszínű, morzsás szerkezetű. Az alapanyag igen változatos. A mezőgazdaságban és a kertészetben sokféle hulladékanyag található. Értékesek a zöld levél- és szárrészek, a zöldségfélék hulladékai, az avar- és lombféleségek, a segédüzemek hulladékai, de felhasználhatók a magkenderszár, a dohányszár, a lentörek, a gyümölcstörköly, a szőlőtörköly stb. is. 53 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A felhasznált szerves anyag akkor kedvező, ha C:N aránya 30:1 körüli. Ebből jól irányított folyamattal kb. 20:1 arányú komposzt állítható elő. Legfontosabb a levegőzöttség megteremtése. A komposztot úgy kell lazán tartani, hogy az aerob és az anaerob viszonyok között egyensúly alakuljon ki. Ajánlatos az alapanyag aprítása is, hogy felülete nagyobb legyen. Előnyös föld, istállótrágya, trágyalé és egyéb serkentő anyag bekeverése. Ugyancsak jó hatású, ha 15% lignitport, 20% lápi földet rétegezünk a prizmába. A savanyodás elkerülése miatt célszerű rétegesen őrölt mészkőpor elhelyezése is. A komposzt tápanyagtartalma közel sem éri el az istállótrágyáét, viszont a talaj szerkezetére, víz-, levegő- és tápanyag-gazdálkodására, valamint biológiai életére gyakorolt hatása jóval nagyobb. Elsősorban kertészetekben, szőlőkben és gyümölcsösökben, valamint rétek és legelők trágyázására célszerű felhasználni. Szántóföldön erősen kötött és túlságosan laza talajokon mutatkozik meg a kedvező hatása. Valamennyi növény alap- és fejtrágyázására alkalmas. Alaptrágyaként adagja 12,0-17,0 t/ha. 3.4.5.5. Fekália Az emberi ürülék (fekália) értékes trágya. 1%-on felüli nitrogéntartalma a nitrogént kedvelő növények (kukorica, répa, csalamádé, stb.) termését gyarapítja. Évi mennyisége személyenként általában 450–500 kg-ra becsülhető. Egymagában nem szállítható, mert rendkívül bűzös. Ezért tőzeggel kell kezelni. A szervestrágya-gyűjtő vállalatoknak ehhez hetenként 1 személyre 1 kg tőzegkorpát kell számítani. Általában úgy járnak el, hogy a kitisztított pöcegödör fenekére 8–10 cm vastag tőzegréteget terítenek, majd minden használat után az ürülékre egy marék tőzegkorpát hintenek. A fekália átlagosan 0,70% nitrogént, 0,45% foszfort, és 0,25% káliumot tartalmaz. Tehát az istállótrágyához viszonyítva nitrogénben és foszforban gazdagabb, de káliumban szegényebb, amelyet kiszórás után azonnal be kell munkálni, mert könnyen bomlik. A gyorsan ható trágya közvetlen fogyasztásra szolgáló zöldségfélék alá nem használható. 3.4.5.6. Tőzeg A tőzeg is alkalmas szervestrágyázásra, de még inkább egyéb szerves trágyák hátrányos tulajdonságainak megjavítására, a komposztálás elősegítésére. Az ország tőzegvagyona mintegy 75 millió tonna, de csak 400–500 ezer tonna az évi felhasználás. Előnye a nagy adszorbciós képesség és a baktericid hatás, ami lehetővé teszi a kellemetlen szagú alapanyagok felhasználását, és a kórokozók számának nagymérvű csökkentését, valamint csökkenti a trágya nitrogénveszteségét is. A hazai tőzegföld szerves anyaga nehezen bomlik el, a nitrogéntartalom a növények által közvetlenül nem vehető fel. Víztartalma mintegy 80%, és gyakran tartalmaz redukált vasat. Ez utóbbi káros a növényzetre, ezért felhasználás előtt a nyers tőzeget ki kell szárítani és át kell levegőztetni. A tőzeg leggazdaságosabb a fekál- és sertéstrágyák felitatására. Jól adszorbeálja az ammóniát. 50–60 cm-es trágyarétegre 40–50 cm-es tőzegréteget helyezünk el. Szagtalanná, könnyen kezelhetővé teszi a trágyákat. A hazai síkláptőzegek összetétele: 50–60% szárazanyag, ebben 30–35% a szerves anyag, 1–2% a nitrogén-, 0,05–0,10% a foszfor-, 0,05–0,10% a káliumtartalom. Tőzegből komposztálással kitűnő minőségű szerves trágya készíthető, amelyet főleg a kertészetben használnak fel. Alkalmazható a tőzegtelepek környékén fekvő ásványi talajú szántóföldek trágyázására is. E helyeken a tőzeggel kombinált almozás is használatos, amelynek az az előnye, hogy a tőzeg szagtalanítja az istállót és a vizeletet teljes mennyiségében felitatja. 3.4.5.7. Baromfitrágya Baromfitelepeken jelentős mennyiségű, tápanyagokban gazdag, értékes trágya termelődik, amely vagy komposztálással, vagy az istállótrágyával keverve használható fel. Minél gazdagabb az állati ürülék


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI tápanyagokban, annál távolabbra lehet gazdaságosan elszállítani. Ezért a baromfitrágya távolabbra szállítható el, mint a vízzel kevert szarvasmarha- vagy sertésürülék (22. táblázat).

22. táblázat - A baromfiürülék százalékos összetétele Állatfaj

Nedvesség, %

Szerves anyag, %

N, %

P, %

K, %

Liba

77–95

4–13

0,5–0,6

0,1–0,5

0,5–1,0

Kacsa

60–85

10–25

1,0–2,0

0,1–1,5

0,6–2,2

Tyúk

60–90

8–25

0,9–1,4

0,5–2,5

0,8–2,3

A baromfitrágya a gyorsan ható, heves trágyák közé tartozik. Egy libától évente 11 kg, egy kacsától 8,5 kg, egy tyúktól 5,5 kg ürülék származik. Összetételüket a táblázat mutatja be. 3.4.5.8. Ipari szerves hulladékok A felsorolt trágyákon kívül még igen sokféle szerves hulladékanyag alkalmas trágya készítésére, illetve trágyázásra. Ilyenek a vágóhídi melléktermékek: a vérliszt, a húsliszt, a bendőtrágya stb.; a különböző gyári szerves hulladékok: a nikotinsalak, a napraforgóhéj, a bőrhulladékok stb.; a konzervgyárak és az élelmiszeripari üzemek hulladékai: az almaprés-, a káposzta-, a szőlő-, a hagyma- és a zöldséghulladékok, továbbá a gyümölcstörköly, a bortörköly, a nádtörek stb. Néhány anyag összetételét a 23. táblázat ismerteti.

23. táblázat - Ipari szerves hulladékok összetétele Nedvesség

Szerves anyag

N

P

K C:N arány

Szerves anyagok % Bendőtrágya

85

14

0,40

0,30

0,20

27:1

Komposzt

20

20

2,00

1,00

2,00

20:1

Nikotinsalak

15

40

6,00

6,00

2,00

30:1

Napraforgó terméshéj

70

10

0,40

0,50

0,25

28:1

Rácsszemét

82

16

0,34

–

–

21:1

Csatornaiszap

95

3

0,34

–

–

–

Papírgyári hulladék

44

28

0,36

0,21

0,05

26:1

Szőlőtörköly

–

–

2,00

1,50

1,50

–

Rizshéjhamu

59

14

–

0,25

1,30

–

Kreybig szerint 3.4.5.9. Az istállótrágyázás irányelvei Az istállótrágya a trágyakazalban átlag 100 nap alatt érik be. Ennél hosszabb ideig tartó érlelése nem tanácsos, mert lényeges tápanyag-veszteséget szenved. A beérett és jól leföldelt trágyakazal csak akkor bontható meg, ha azonnal kezdődik a kihordás, a szétterítés a táblán és az alászántás, mert ellenkező esetben tetemes a veszteség. 55 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A jelentős hatáscsökkenés elsősorban a nitrogénveszteségnek tulajdonítható. A trágyázást tehát úgy kell megszervezni, hogy a rakodás, a kihordás, a szétterítés és az alászántás egyidejűleg történjék. A gyakorlatban ez úgy valósítható meg, hogy a trágyázandó táblát a szántásnak megfelelően osztják fel, és ezek helyét pontosan kijelölik. A trágya kihordását és szétterítését az első fogáson kell elkezdeni, és amint azt befejezték, azonnal megkezdeni az alászántást. A trágya kihordását és szétterítését pedig azon a fogáson folytatni, amelyen a szántás következik. Trágyázásra a nyári, a nyár végi és az őszi időszak felel meg. Az aratás utáni nyári és a nyár végi, augusztusi, szeptemberi időszakok előnye, hogy a száraz földutakon és a trágyázandó táblán a járművek nagy megterheléssel is könnyen haladhatnak. A szállítás tehát gyorsabb és olcsóbb. Ezzel szemben számítani kell a nyári nagy melegben – különösen, ha szeles az időjárás – nitrogénveszteségre. Figyelembe kell venni azt is, hogy nagy szárazságban az alászántás minősége sem kifogástalan. Az őszi trágyázás előnye, hogy a trágya hatóanyag-vesztesége a hűvös és párás időjárásban jóval kisebb, mint nyáron, az alátakarás pedig az őszi mélyszántással végezhető el. Így lényegében megtakarítható egy talajművelés költsége. Hátránya viszont, hogy az utak állapota ilyenkor már rosszabb, a járművek csak kisebb terheléssel közlekedhetnek. Azt is figyelembe kell venni, hogy a betakarítás csúcsidőszakában a szállítókapacitás más fontos munkák miatt leterhelt. A tavaszi istállótrágyázás csak a homoktalajokon fogadható el akkor, ha közvetlenül a vetés előtt történik. Ilyen talajon a trágya gyorsan lebomlik, a növények a tápanyagokat a tenyészidő alatt már felvehetik. Éppen a gyors lebomlás miatt e talajokon nem ajánlható a nyári és az őszi istállótrágyázás. A téli trágyázás a legrosszabb, mert a fagyott talajra kihordott, és csak később alászántható trágya tápanyagai elvesznek. Az istállótrágya adagja különböző lehet: 15,0 t/ha adag gyenge trágyázásnak, 30,0 t/ha adag közepes trágyázásnak, 40,0 t/ha adag erős trágyázásnak felel meg. Ez a megállapítás ma is érvényes. Ennek értelmében a laza talajokon és a jó szerkezetű középkötött talajokon az alászántás mélysége 18–20 cm, kötött, levegőtlen talajokon 12–16 cm. A mélyebb alászántás különösen homoktalajon fontos, mert ezzel a gyors mineralizáció és a képződött tápanyagok kimosódása mérsékelhető. Az alászántás mélysége a trágya érési fokától is függ, a szalmás trágya (friss trágya) ugyanis mélyebbre szántható alá, mint az érett trágya. Az adagot befolyásolja a talaj kötöttsége, állapota, az istállótrágya minősége és a termesztett növény trágyaigénye. A talaj állapota és tulajdonságai annyiban befolyásolják az adagot, hogy a kiélt, régen trágyázott, elhanyagolt területekre célszerűbb nagyobb adagot adni. A szélsőségesen kötött talajokra is több trágya szükséges, hogy a talaj fizikai tulajdonságait kedvezően befolyásolja. Irányelv, hogy általában kötött talajra 4 évenként 30,0 t/ha, könnyű mechanikai összetételű, laza talajra 2–3 évenként 15,0–20,0 t/ha alkalmazása lenne indokolt. Az istállótrágya minősége elsősorban a trágya erjesztésétől és kezelésétől függ. A jobb minőségű, tehát tápanyagokban gazdag trágyából kisebb adag is hatásos. Eszerint a jobban erjesztett és kezelt, értékesebb trágyával évente nagyobb terület trágyázható meg, mint a silány minőségű trágyával. Az istállótrágyát elsősorban olyan növények alá kell adni, amelyek szervestrágya-igényesek, és a trágyázást nagyobb terméssel hálálják meg. Ilyenek a kapásnövények, a burgonya, a silókukorica, a szálastakarmányok. A kalászosok alá közvetlenül nem istállótrágyázunk, hanem előveteményüket trágyázzuk. Az istállótrágyázott talajba vetett kalászos ugyanis könnyen megdől, megszorul, érése megkésik, a gabonarozsda és egyéb betegségek jobban megtámadják. Kivételes esetekben azonban a tápanyagokban szegény talajon kalászos alá is adható fél adagú istállótrágya.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Az alászántás eszköze a kormánylemezes eke. Előhántó nem használható, mert összehúzza a szétteregetett trágyát és az csomókban kerül a talajba. Az alászántással egyidejűleg az üregesség megszüntetése és a trágya kedvező korhatásának elősegítése céljából nehéz gyűrűs hengerrel tömöríteni kell. Kivétel az őszi alászántás, ehhez nincs szükség a henger használatára, sőt nedvesebb talajokon kárt is okozhat. Az alászántás mélysége. Irányelvét Cserháti a következőképpen határozta meg: „…a trágya olyan mélyen szántandó alá, amint azt a talaj légjárhatósága megengedi. Minél mélyebbre szántjuk alá a trágyát – a megengedhető határok között –, annál mélyebben fejlődik a növény gyökérzetének zöme. A gyökerek ugyanis ott fejlődnek a legnagyobb számban, ahol elegendő táplálékot találnak. Ha pedig a gyökérzet nagy része mélyebb rétegekben fejlődik, a szárazságot nem érzi meg olyan könnyen, termése tehát sokkal biztosabb.” Műtrágyázás. A kiszórás előtt a műtrágyákat az igényeknek és a szükségleteknek megfelelően elő kell készíteni. A műtrágyák, jelentős részét – különösen az összeállásra hajlamos N-műtrágyákat – felhasználás előtt fel kell aprítani. Az összetapadásra hajlamos N-műtrágyák kiszórás előtt műtrágyaőrlő géppel, nagy teljesítménnyel apríthatók. A műtrágyák mechanikus keverése csak a kémiai és fizikai szempontból egyaránt összeférhető műtrágyaféleségekkel valósítható meg megfelelő minőségben. Esetleges őrlés mellett a különböző hatóanyagú műtrágyák keverhetők, amennyiben azok kémiailag összeférhetők és a szemcseméretük is hasonló. A szilárd műtrágyák kijuttatása mechanikus vagy pneumatikus gépekkel történik. Ma általános a röpítőtárcsás gépek alkalmazása. A mai korszerű röpítőtárcsás gépek – szakszerű üzemeltetés esetén – az agrotechnikai követelményekben előírt adagolási és szórási pontosságot biztosítják. Fontos azonban, hogy a fogások csatlakoztatását akezelési utasításban meghatározott munkaszélességeknek megfelelően alkalmazzák, különben a műtrágya eloszlása nem lesz megfelelő. A szórási munka minősége tehát egyrészt az elvégzendő műtrágyázási feladat jellegének legmegfelelőbb szórógépek megválasztásával, másrészt a gépek szakszerű üzemeltetésével teremthető meg. A szórt sávok helytelen csatlakoztatása következtében a terület egyes részeire a szükségesnél több vagy kevesebb műtrágya kerülhet. Az ilyen szórási hiba – pl. gabonafélék N-műtrágyával történő fejtrágyázásakor – művelésirányban, a hosszirányú sávok mentén a növényállomány eltérő színeződését és fejlettségi állapotát okozza. Különösen a N-tartalmú műtrágyák egyenlőtlen szóráseloszlása következtében jelentős a termésveszteség. A műtrágyák, folyékony formában is kijuttathatók. Azoldatműtrágyák kijuttatásához erre alkalmas szántóföldi permetezőgépeket, szuszpenziókhoz speciális kijuttató gépeket alkalmaznak. Az oldat- és szuszpenziós műtrágyák gyári és házi keverőüzemekben egyaránt elkészíthetők. A szállítási költségek csökkentése és a rugalmasabb alkalmazkodás érdekében elterjedtebbek a házi vagy körzeti keverőüzemek, ahol a folyékony műtrágyák készítése megfelelő technológiával, szilárd műtrágyák oldásával és szuszpendálásával, kiegészítő anyagok hozzáadásával történik. Kezelés, tárolás és kijuttatás szempontjából a szuszpenziós műtrágyák jelentik a nagyobb feladatot. Mind a tárolás, mind a szállítás során intenzív keverésről kell gondoskodni a jelentős ülepedési hajlam miatt.

3.4.6. A növények tápanyagellátásának kiszámítása A trágya tápanyagtartalma főként a talajon keresztül jut el a növény gyökereihez. Lehet tápanyagot a leveleken keresztül is eljuttatni a növénybe, legtöbbször oldott formában. A talaj ismerete szükséges az eredményes trágyázáshoz. A talajok tápanyagtartalmának és egyéb agrokémiai tulajdonságainak vizsgálata elősegíti a célszerűbb és gazdaságosabb tápanyag-gazdálkodást. A rendszeres talajvizsgálattal elbírálhatjuk talajaink változó állapotát tápanyag-ellátottsága, pH-ja vagy más egyéb tulajdonságai szerint. A szakszerűbb és korszerűbb tápanyagellátás akkor éri el célját, ha a trágyázás gyakorlata az alábbiakat veszi figyelembe:


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI a) a különböző növények tápanyagellátása és ennek kialakított módszere igazodjon a termőhely talajához; b) az egyes növények trágyázása során csak annyi tápanyagot adjunk, amennyit az adott növény a vegetáció során igényel, illetve amennyit a terméssel és a melléktermékkel (szalma, kóró, répafej stb.) betakarítunk; c) a talaj felvehető tápanyagai ne csökkenjenek, és csak annyival növekedjenek, amennyi a talajra, a talaj kultúrállapotára és a környezetre nem káros.

3.4.7. A trágyázás módszere Az egyes növények tápanyagellátásának kiszámítása az alábbi tényezők megállapítása szerint történik: 1. az adott termőhely szántóföldje alkalmas-e a választott növény számára; 2. milyen a szántóföldi termőhely tápanyag-ellátottsága; Termőtalajaink megkülönböztetésének alapja a genetikai talajosztályozás. A szántóföldi termőhelyek meghatározását erre alapozták, és egy-egy csoportba több, bizonyos tekintetben egymáshoz néhány tulajdonságban közel álló talajtípust soroltak (20-22. oldal). Termőhely száma, szántóföldi termőhely neve I. Középkötött mezőségi talajok, II. Középkötött erdőtalajok, III.

Kötött réti agyag talajok,

IV.

Homok- és laza talajok,

V. Szikes talajok, VI.

Sekély rétegű, sík vagy erősen lejtős, erodált és heterogén talajok.

7. a vetésre kerülő növény 1 tonna terméssel mennyi N, P 2O5, és K2O-ot vesz fel a talajból (a betakarított melléktermékkel együtt); 8. az adott növényből ha-onként mennyi a tervezhető termés; 9. a talaj tápanyag-ellátottsága alapján az adott szántóföldi termőhelyen egy tonna terméshez mennyi N, mennyi P2O5 és mennyi K2O tápanyag szükséges; 10.

a kiszámított terméshez egy hektárra mennyi tápanyag szükséges N-ből, P2O5-ből és K2O-ból;

11. a tápanyagok átszámítása külön-külön történik műtrágyára, szerves trágyára vagy a kettő kombinációjára. A tápanyagellátás végezhető szerves trágyákkal, műtrágyákkal vagy a kettővel együtt.

3.4.8. A talajok tápanyag-ellátottsága A talajok tápanyagtartalmát, felvehető tápanyagkészletét a termőrétegből vett talajminták laboratóriumi vizsgálatával állapítják meg. A talajvizsgálat során meghatározzák a talaj típusát, KA kötöttségét, pH-értékét, a CaCO3-t humusz%-ot, a felvehető P2O5-t és K2O-t. A talaj nitrogénellátottságát a humuszból állapítják meg. A talajok humusztartalmának a nitrogénellátottság megítéléséhez szükséges határértékeit a 24.táblázat tünteti fel, az AL-oldható P-tartalmának értékeit a felvehető foszforellátottság megítéléséhez a 25.táblázat, az ALoldható K-tartalmának értékeit pedig a felvehető káliumellátottság megítéléséhez a 26.táblázat, termőhelyenként megjelölve a következő ellátottsági fokozatokat: igen gyenge, gyenge, közepes, jó és igen jó.



24. táblázat - .A talaj humusztartalmának határértékei (a nitrogénellátottság megítéléséhez) Debreceni, 1979 Szántóföldi termőhely

Humusz (%) KA igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

> 42

< 2,00

2,01–2,40

2,41–3,00

3,01–4,00

4,01 <

< 42

< 1,50

1,51–1,90

1,91–2,50

2,51–3,50

3,51 <

> 38

< 1,50

1,51–1,90

1,91–2,50

2,51–3,50

3,51 <

< 38

< 1,20

1,21–1,50

1,51–2,00

2,01–3,00

3,01 <

> 50

< 2,00

2,01–2,50

2,51–3,30

3,31–4,50

4,51 <

< 50

< 1,60

1,61–2,00

2,01–2,80

2,81–4,00

4,01 <

30–38

< 0,70

0,71–1,00

1,01–1,50

1,51–2,50

2,51 <

< 30

< 0,40

0,41–0,70

0,71–1,20

1,21–2,00

2,01 <

> 50

< 1,80

1,81–2,30

2,31–3,10

3,11–4,00

4,01 <

< 50

< 1,40

1,41–1,80

1,81–2,60

2,61–3,50

3,51 <

> 42

< 1,30

1,31–1,70

1,71–2,40

2,41–3,30

3,31 <

< 42

< 0,80

0,81–1,20

1,21–1,90

1,91–2,80

2,81 <

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

25. táblázat - A talaj AL-oldható foszfortartalmának határértékei (a felvehető foszforellátottság megítéléséhez) Debreceni, 1979 Szántóföldi

Karbonátosság

termőhely

(CACO3%)

igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

>1

< 50

51–90

91–150

151–250

251–450

<1

< 40

41–80

81–130

131–200

201–400

>1

< 40

41–70

71–120

121–200

201–400

<1

< 30

31–60

61–100

101–160

161–360

>1

< 40

41–70

71–110

111–180

181–380

<1

< 30

31–60

61–100

101–150

151–350

>1

< 50

51–80

81–130

131–250

251–450

P2O5 (ppm)

I.

II.

III.

IV.



<1

< 30

31–60

61–100

101–200

201–400

>1

< 40

41–70

71–120

121–180

181–380

<1

< 30

31–60

61–100

101–140

141–340

>1

< 50

51–80

81–130

131–200

201–400

<1

< 30

31–60

61–100

101–150

151–350

V.

VI.

26. táblázat - A talaj AL-oldható káliumtartalmának határértékei (a felvehető káliumellátottság megítéléséhez) Debreceni, 1979 Szántóföldi termőhely I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

Humusz (%) KA igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

> 42

< 100

101–160

161–240

241–350

351–550

< 42

< 80

81–130

131–200

201–300

301–500

> 38

< 90

91–140

141–210

211–300

301–500

< 38

< 60

61–100

101–160

161–250

251–450

> 50

< 150

151–250

251–380

381–500

501–700

< 50

< 120

121–200

201–330

331–450

451–650

30–38

< 90

91–120

121–160

161–220

221–420

< 30

< 50

51–80

81–120

121–180

181–380

> 50

< 200

201–280

281–400

401–550

551–750

< 50

< 150

151–230

231–330

331–450

451–650

> 42

< 120

121–160

161–220

221–300

301–500

< 42

< 80

81–120

121–180

181–250

251–450

A humusz- és az oldható káliumtartalmat a mechanikai összetétel szerint (a termőhely kötöttségi száma), az oldható foszfortartalmat a termőréteg karbonátossága szerint (1% CaCO3 felett, illetve CaCO3 nélkül) két-két sorban megosztva tüntetik fel a táblázatok. A talaj közepes ellátottsági szintjeit termőhelyenként más és más értékszámok – tól-ig – adatai jelzik. Humusznál a %-os adatok, a foszfornál és a káliumnál a ppm-adatok. A %-os humusz és a ppm-adatok szántóföldi termőhelyenként más-más nagyságrendűek. A termőhely talajának a közepes ellátottsági szintje azt az értéket fejezi ki, amikor a növénynek a várható terméshez közel annyi tápanyagot lehet adni, amennyit a terméssel és a betakarított hozzátartozó melléktermékkel a talajból átlagosan felvesz.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A gyenge ellátottsági szinten több, az igen gyengén még több, a jó ellátottsági szinten kevesebb és az igen jó ellátottsági szinten még kevesebb tápanyagra van szüksége a növénynek, külön-külön tápanyagonként.

3.4.9. A növény terméssel felvett fő tápanyagai A hazai termésátlagok alapján az egyes növényeknek a terméssel és a hozzátartozó melléktermékkel (szalma, szár stb.) a betakarításkor felvett és a területről elszállított N, P2O5, K2O, CaO, MgO kg/tonna adagjait veszi figyelembe a trágyázási módszer. Évjárattól és szántóföldi termőhelytől függően mutatkozhat néhány százaléknyi eltérés. Ezek az eltérések több év átlagában kiegyenlítődnek, és kisebbek annál, hogy velük kapcsolatban korrekcióra, akár laborvizsgálatra lenne szükség (27.táblázat). Akésőbbi évek többéves igazolt vizsgálatai az adatokat módosíthatja.

27. táblázat - A terméssel felvett tápanyagok kg/t Növény

N

P2O5

K 2O

CaO

MgO

Őszi búza

27

11

18

6

2

Makarónibúza

29

11

18

6

2

Tönköly

29

11

18

6

2

Rozs

25

12

26

8

2

Tritikále

27

12

24

7

2

Őszi árpa

27

10

26

6

2

Tavaszi árpa

20

9

21

8

2

Zab

28

12

29

6

2

Rizs

22

10

20

6

2

Kukorica

28

11

30

8

3

Csemegekukorica

15

12

25

8

3

Szemes cirok

29

10

31

8

3

Köles

20

9

22

7

2

Fénymag

22

8

23

6

2

Pohánka

23

9

20

8

2

Burgonya

5

2

9

3

1

Csicsóka

4

2

7

3

1

Cukorrépa

4,2

1,9

6,5

0,9

1,7

Borsó

60

17

35

32

6



Zöldborsó

19

6

15

10

2

Szója

62

37

51

42

9

Bab

55

25

40

38

8

Zöldbab

13

8

12

13

3

Lencse

45

22

40

40

8

Lóbab

52

23

46

35

7

Fehér csillagfürt

70

28

37

24

10

Sárga csillagfürt

77

21

45

25

9

Csicseriborsó

50

20

40

35

5

Szegletes lednek

40

25

45

14

6

Homoki bab

56

27

44

42

8

Mungóbab

56

27

44

42

8

Földimogyoró

70

42

55

40

8

Napraforgó

41

30

70

24

12

Őszi káposztarepce

55

35

43

30

10

Olajlen

40

13

50

18

3

Fehér mustár

50

25

40

35

5

Mák

45

15

50

20

3

Olajtökmag

50

35

100

20

10

Olajretekmag

55

30

48

32

6

Ricinus

30

33

73

17

4

Rostkender

10

4

20

22

2

Rostlen

12

6

12

13

2

Seprűcirok

33

14

30

10

3

Dohány

40

6

65

18

2

Lucernaszéna

27

7

15

35

3

Vöröshere-széna

23

5

20

25

5



Baltacímszéna

25

9

17

35

4

Tarka koronafürtszéna

25

12

15

18

3

Fehérsomkóró-széna

22

10

22

45

5

Bíborhere-széna

23

7

18

20

5

Görögszéna*

27

7

15

35

3

Nyúlszapukaszéna

23

7

18

21

6

Szarvaskerepszéna

22

8

17

15

2

Perzsahere zölden

2,2

1,2

2,4

2,0

0,3

Fehérhere-mag

23

16

20

18

5

Szöszösbükköny-mag

40

18

28

20

6

Pannonbükköny-mag

40

18

28

20

6

Tavaszi bükköny-mag

36

18

28

20

6

Zabos bükköny zölden

2,5

1,2

3,5

1,1

0,6

Moharfélék zölden

3,1

1,3

3,4

1,5

0,4

Réparepce

2,5

1,5

3,9

2,0

0,7

Facélia

2,3

1,5

3,2

1,0

0,4

Szudánifű

2,6

1,2

3,5

1,0

0,5

Takarmányrepce

2,8

1,3

3,4

1,1

0,6

Olajretek zöld

2,9

1,6

3,2

2,8

0,6

Fehér mustár zölden

2,6

1,9

3,7

2,5

0,5

Kukoricacsalamádé

2,9

1,2

3,0

1,3

0,2

Napraforgó-csalamádé

2,8

1,3

3,1

1,3

0,3

Takarmányrépa

3,7

1,7

5,5

4,2

1,2

Murokrépa

4,0

1,5

5,0

3,6

1,0

Tarlórépa

3,2

1,5

3,9

3,0

0,6

Takarmánytök

3,6

1,8

4,9

4,0

1,2

Takarmánykáposzta

3,8

1,5

4,8

3,8

0,9



Silókukorica

3,5

1,5

4,0

2,0

0,7

Silócirok

3,1

1,4

3,2

1,5

0,5

* becsült adatok

3.4.10. A növény terméshozamának megtervezése Egy adott növényfaj tervezhető terméseit a talaj tulajdonságaitól, kultúrállapotától, az agrotechnika színvonalától, a fajtától és a talaj tápanyag feltöltöttségétől függően szántóföldi termőhelyek szerint célszerű megállapítani. Kedvezőtlen évjáratban előfordul kisebb termés, de azonos adagú tápanyagellátás mellett, szakszerű termesztési módszerrel párosult, jó csapadékellátottság, optimális hő- és fényviszonyok között a termés lehet nagyobb is.

3.4.11. Az egy tonna terméshez szükséges hatóanyagigény kiszámítása A tervezett terméshozam t/ha értékével megszorozzuk az 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagokat, külön Nre, külön P2O5-re és külön K2O-ra, és megkapjuk az 1 ha-ra szükséges tápanyagok mennyiségét.

3.4.12. A trágyázás megoldásai A mezőgazdasági termelés attól függően határozza meg, hogy az eredményes növénytermesztéshez mennyi állati eredetű trágya jut, hogy mekkora az állattartás vagy -tenyésztés, illetve a tápanyagellátást – kivéve a biogazdálkodást – a műtrágyázásra alapozza. Mivel országos méretekben a műtrágyázás képezi a tápanyagellátás alapját, ezért először a műtrágyaszükségletet vesszük figyelembe.

3.4.13. A hatóanyag átszámítása műtrágyára A kiszámított tápanyagokat a rendelkezésre álló vagy beszerzendő műtrágyára számítjuk át. Ezzel megkapjuk, hogy a várható terméshez mennyi az adott növény 1 hektárra vetített műtrágyaszükséglete az adott szántóföldi termőhelyen.

28. táblázat - Minta a tápanyagszükséglet kiszámításához Termőhely: Szántóföldi termőhely: Talajtípus: Kötöttség, KA:

pH:

Humusz (%):

felvehető P2O5:

Tervezett termés:

CaCO3: ppm felvehető K2O:

t/ha növényfaj:

ppm

fajta:

Istállótrágyázás éve (1,2 vagy több):

tömege:

A kiszámítás menete

Nitrogén

Ellátottsági szint


P 2O 5

t/ha

K2O


1 tonna terméshez szükséges 1 ha szántóra tápanyag, kg Elővetemény levon: Hozzáad: Istállótrágya levon: Egyéb módosítások 1 ha korrigált tápanyag

Átszámítás műtrágyára: Nitrogénműtrágya

kg/t

Szuperfoszfát

kg/t

Kálisó

kg/t

Korrekciós szempontok a tápanyag adagjaira vonatkoztatva: a kiszámított és felhasznált tápanyag csak akkor érvényesülhet, ha a talaj kultúrállapota jó, továbbá a termésalakító tényezőket, vagyis a szántóföldi termőhelyet, az előveteményt jól választottuk meg, a talajművelés, a vetés, a növényápolás pedig szakszerű. Amennyiben akár egy vagy több tényező minősége, szakszerűsége közepes, rossz vagy kedvezőtlen, az a tápanyagadagok növelésével, korrekciójával nem ellensúlyozható. A kiszámított tápanyagadatokat a talaj szakszerű és többéves ismerete alapján a 29.táblázat szerint módosítani indokolt.

29. táblázat - A számított tápanyagok néhány korrekciója Hatóanyag

N

A korrekció megnevezése

Módosítás

• egyéves pillangós után levonás

– 30 kg/ha

• kissé gyomos egyéves pillangós után levonás

–15 kg/ha

• gyomos egyéves pillangós után nincs levonás

0 kg/ha

• évelő pillangós után első évben levonás

– 50 kg/ha

• gyomos évelő pillangós utáni első évben levonás

0–20 kg/ha

• évelő pillangós után második évben levonás az I., II., III., termőhelyen

0 kg/ha

• gyomos évelő pillangós utáni második évben levonás

0 kg/ha

• szár- és tarlómaradványok időbeni lebontásához és a talaj biológiai feltáró 100 kg szárazanyaghoz további folyamatainak elősegítéséhez a IV., V., VI. termőhelyeken 0,8 kg N-t kell adni

P 2O 5

A számított adagot csökkenteni lehet az I., II., III.

200 pp felett

termőhelyen

50–70%-kal 65 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


a IV., V., VI. termőhelyen

30–60%-kal

• 20% feletti CaCO3 és 5 pH (KCI) alatti túlzott savanyúság esetén

a számított P2O5 adagot 15–20%kal

• a P2O5 hasznosulása jó kultúrállapotú talajon Kedvezőbb; elhanyagolt, gyomos, rossz kultúrállapotú talajon kevesebb hasznosul

növelni kell – –

K 2O

A számított adagot csökkenteni lehet az I., II., III.

200 pp felett

termőhelyen

50–80%-kal

a IV., V., VI. termőhelyen

40–70%-kal

• kukoricaszár-levonás

6–8 kg/ha

• napraforgószár-levonás

20–30 kg/ha

• gabonaszalma-levonás

5–10 kg/ha

A növényfajtákhoz a nemesítők és a kutatóintézetek trágyázási javaslatokat is adnak. Ezek az ajánlások rendszerint általánosak vagy nagyobb tájra vonatkoznak. Az egyes növényfajták tápanyag-reakciójának ismerete is fontos információ, ami nem hagyható figyelmen kívül. Egy adott termőhely talajának tápanyag-vizsgálati adatain – amelyek lehetnek korábbiak is – és az adott szántóföldi termőhely termőképességén alapuló tápanyagadagon külön-külön legfeljebb 5–15%-os módosítás lehet indokolt. A tápanyagok kiszámításához a 28.táblázat nyújt segítséget.

3.4.14. A mésztrágyázás A savanyú vagy kevés Ca-ot tartalmazó talajok csökkentik a tápanyagok érvényesülését. Valamennyi kultúrnövény a terméssel kalciumot is felvesz, s ez évről évre csökkenti a talaj mészkészletét. A meszet, mint a negyedik fő tápelem több évre (4–5 évre) célszerű kiszórni. Adagja 2 t/ha CaCO3 legyen. Kiszórása télen, vetetlen, fagyott talajra a legjobb. 3.4.14.1. A magnéziumtrágyázás Az ötödik tápanyag szerepe és jelentősége nem szorítható háttérbe. Magnéziumhiány elsősorban savanyú homok- és erősen kilúgozott talajokon fordul elő. Erre a célra Mg-szulfát vagy Kieserit használható. 3.4.14.2. A tápanyagellátás ideje és módja Alaptrágyának számítanak a foszfor és kálium hatóanyagú műtrágyák, az istállótrágya, a zöldtrágya stb. A PK-műtrágyákat alaptrágyaként a tavaszi vetésű növények számára az őszi szántással, az őszi vetésűek alá pedig a nyári talajművelések valamelyike során forgatjuk alá vagy keverjük be a talajba. A nitrogén egy részét az őszi vetésű növények a magágyba kapják, a tavaszi vetésűek pedig tavasszal, szintén a magágyba. Ősszel alaptrágyaként (a tavaszi vetésű növények alá) N-t adni nem célszerű, mert egy része elvész a növény számára, és talajvíz- vagy környezetszennyező is. A kelő növénynek, továbbá a tavaszi vegetáció megindításának elősegítésére a kisebb adagú nitrogénműtrágyázás a starter trágyázás. Az őszi kalászosok, a repce stb. növényekre az áttelelés utáni nitrogénműtrágya kiszórása a fejtrágyázás. 66 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


3.5. 2.5. Fajta, vetőmag, vetés 3.5.1. 2.5.1. A növényfajták állami elismerése és a fajtavédelem A növényfajtákat érintően a nemzetközi (elsősorban az európai) előírásoknak és gyakorlatnak megfelelően Magyarországon is két alapvető, egymástól független szabályozási rendszer alakult ki. Az egyik a növényfajták kereskedelmi forgalmazási rendszere, amely a fajta állami elismerését és a szaporítóanyagok minősítését foglalja magába, a másik pedig a növényfajták oltalmi rendszere, amely a nemesítő kizárólagos hasznosítási jogának elismerését jelenti. A növényfajták kereskedelmi forgalmazási rendszerét a növényfajták állami elismeréséről, valamint a szaporítóanyagok előállításáról és forgalmazásáról szóló 2003. évi LII. törvény (közismert nevén az ún. Vetőmagtörvény) és a végrehajtására kiadott FVM-rendeletek szabályozzák, amelyek Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozása időpontjában, azaz 2004. május l-jén léptek hatályba. A törvény és a végrehajtási rendeletek alapját az Európai Unió vonatkozó irányelvei képezik. Az Európai Unió tagországai vetőmagtörvényeinek az a célja, hogy a mezőgazdaság részére kiváló minőségű vetőmagot biztosítson és ezzel a lakosság jó élelmiszer-ellátását garantálja. Az Európai Unióban a szántóföldi növények és a zöldségnövények meghatározott fajainak, valamint a szőlő fajtaelismerését és szaporítóanyag-forgalmazását közösségi szinten szabályozzák. A szántóföldi növények közül 81 faj és egy nemzetséghibrid tartozik a közösségi szabályozás alá, amelyek állami elismerése kötelező. A szántóföldi növények közös szabályozást az Európai Unió Tanácsának a 2002/53/EC1 irányelve az EU szántóföldi Közös Fajtajegyzékéről, a 2002/54/EC irányelve a répafélék vetőmagjáról, a 66/401/ECC 2 irányelve a takarmánynövények vetőmagjáról, a 2002/56/EC irányelve az olaj- és rostnövények vetőmagjáról, a 66/402/ECC irányelve a gabonafélék vetőmagjáról és a 2002/56/ECC irányelve a burgonya vetőgumóról tartalmazzák. Az utóbbi öt irányelv tartalmazza a közösségi szabályozás alá tartozó növényfajok felsorolását és a vetőmag-minősítés követelményrendszerét. Az irányelvek szerint a szántóföldi növényfajok fajtáinak kereskedelmi forgalmazása két fontos alapra épül: •A szabályozási rendszerhez tartozó fajok fajtáinak vetőmagja csak akkor hozható kereskedelmi forgalomba az Európai Unió területén, ha azt mint elit vagy mint szántóföldön ellenőrzött és minősített (a nemzetközileg használt szóval certifikált) vetőmag-kategóriában minősítették. •A tagállamoknak gondoskodni kell arról, hogy az így minősített vetőmag a Közösségen belül semmilyen forgalmi korlátozást ne szenvedjen. A közösségi szabályozás alá nem tartozó növényfajok fajtáinak vetőmagja állami elismerés és hatósági vetőmag-minősítés nélkül is forgalmazhatók, azonban a jogszabályok lehetőséget adnak a fakultatív módon történő állami elismerésre és vetőmag minősítésre. A növényfajták állami elismerése a termelők és a felhasználók érdekeit szolgáló államigazgatási eljárás, amelynek során egy növényfajtát a vonatkozó jogszabályokban előírt vizsgálati eredmények alapján felvesznek a Nemzeti Fajtajegyzékre. A fajta a növények egy botanikai taxonon belül ismert legalacsonyabb szintű azon csoportja, amely egy genotípus vagy a genotípusok kombinációjából kialakult tulajdonságokkal jellemezhető (azaz egyöntetű), más populációtól megkülönböztethető és tulajdonságaiban állandó. Az állami elismerés feltétele a Nemzeti Fajtajegyzékre, ill. az EU Közös Fajtajegyzékre történő felvételhez a következők: •eredményes DUS-vizsgálat; •eredményes VCU-vizsgálat; •megfelelő fajtanév és •megfelelő fajtafenntartás. 1 2

European Community (Európai Közösség) European Economic Community (Európai Gazdasági Közösség)


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Eredményes a DUS-vizsgálat, ha a fajta a CPVO1 (az EU Közösségi Fajtahivatala), az UPOV2 (az új növényfajták oltalmazására létrejött Egyezmény és Szervezet), vagy ezek hiányában nemzeti irányelvek alapján végrehajtott vizsgálatok szerint megkülönböztethető (Distinct), egyöntetű (Uniform) és állandó (Stable). A DUS betűszó tehát a megkülönböztethető, az egyöntetű és az állandó szavak angol megfelelőjének kezdőbetűiből keletkezett. Egy fajta akkor tekinthető megkülönböztethetőnek, ha egy vagy több fontos tulajdonságban minden más, a bejelentés időpontjában ismert fajtától kellő mértékű eltérést mutat. Ismert fajtának kell tekinteni az állami elismerés esetében azokat a fajtákat, amelyek a bejelentés időpontjában az EU Közös Fajtajegyzékén vagy a tagországok Nemzeti Fajtajegyzékén szerepelnek, illetve bármelyik tagországban állami elismerésre bejelentették. Egy fajta akkor tekinthető egyöntetűnek, ha egyedei a mutációból, eseti keveredésből vagy más okból előforduló eltérő típusoknak, valamint a termékenyülési viszonyoktól függő változatoknak olyan alacsony gyakoriságát tartalmazza, amely lehetővé teszi a pontos leírást, a megkülönböztethetőség megállapítását és biztosítja a fajtaállandóságát. Egy fajta akkor tekinthető állandónak, ha lényeges tulajdonságai tekintetében az ismételt szaporítások után vagy minden egyes előállítási ciklus végén megegyezik az eredeti fajtaleírásban foglaltakkal. A szántóföldi növények esetében a termesztési és használati érték, röviden VCU-vizsgálat (Value for Cultivation and Use) a fajta termőképességére és minőségére, ill. különböző növényi betegségek és környezeti hatások vizsgálatára irányul. Egy fajta termesztési és használati értéke akkor tekinthető kielégítőnek, ha az illető tagállamban az elismert fajtákhoz képest az ország egész területén vagy annak egy részén a termesztési tulajdonságokat, a termés, ill. a belőle készült termék mennyiségét és minőségét tekintve határozottan jobb. Egyes tulajdonságok gyengébb voltát más kedvező tulajdonságok ellensúlyozhatják. A DUS-vizsgálatok és a VCU-vizsgálatok követelményrendszerét az Európai Unió 2003/91/EC Bizottsági irányelve határozza meg. A fajtaelnevezések tartalmi és formai követelményeit az Európai Unió 930/2000 számú Bizottsági rendelete szabályozza. Az államilag elismert fajtákat szakszerűen kell fenntartani és minden fajtának felelős fajtafenntartóval kell rendelkezni. A fajtafenntartás feladata a fajta vetőmag-felszaporításához szükséges szuperelit vetőmag folyamatos és szükségszerű mennyiségű előállítása oly módon, hogy az eredeti regisztrált tulajdonságait megőrizze. Aközösségi szabályozású fajták fajtafenntartását az EU területén vagy olyan országokban kell végezni, amelyekkel az EU-nak fajtafenntartási ekvivalencia, azonossági megállapodása van. Azállami elismerésre bejelentett fajták vizsgálatát az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) végzi el. A vizsgálati eredmények alapján előterjesztési javaslatot készít a fajta állami elismerésére vagy a további vizsgálatok megszüntetésére, ill. az állami elismerés meghosszabbítására vagy visszavonására. AFajtaminősítő Bizottság állásfoglalása alapján az OMMI adja ki a határozatot, amelyet a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) hivatalos lapjában közzé tesznek. Ahatározat ellen az államigazgatási eljárás általános szabálya szerint jogorvoslatnak van helye. A szántóföldi növények állami elismerése a megadás dátumától számított 10. év végéig tart, amely a bejelentő kérelmére további 10 éves időtartamra többször is meghosszabbítható, amennyiben a meghosszabbítás feltételének megfelelnek. Az OMMI az államilag elismert fajtákat az évente megjelenő Nemzeti Fajtajegyzékben teszi közzé. Aszántóföldi növények Nemzeti Fajtajegyzéke az alábbi részekre tagolódik: •A fajtajegyzék „A”fejezetének I. része tartalmazza azokat a fajtákat, amelyek a Nemzeti Fajtajegyzékről rákerültek az EU Közösségi Fajtakatalógusára, s amelyek vetőmagja az EU egész területén forgalmazható. •A fajtajegyzék „A”fejezetének II. része tartalmazza azokat a fajtákat, amelyek pl.: DUS vagy gazdasági érték vizsgálat, nem megfelelő fajtanév, esetleg a fajtafenntartási ekvivalencia hiánya miatt a Nemzeti Fajtajegyzékről még nem kerültek rá az EU Közösségi Fajtakatalógusára, s amelyek vetőmagja kizárólag Magyarország 68 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI területén forgalmazható az EU Mezőgazdasági, Kertészeti és Erdészeti Vetőmagvak és Szaporítóanyagok Állandó Bizottsága három évre megadott engedélye alapján. (Ez csak átmeneti kategóriának tekinthető.) •A fajtajegyzék „A”fejezetének III: része tartalmazza azokat a fajtákat, amelyek az EU Közös Fajtakatalógusáról s egyúttal a Nemzeti Fajtajegyzékről törlésre kerültek, s amelyek vetőmagja csak Magyarország területén forgalmazható a visszavonást követő harmadik év június 30-ig. •A fajtajegyzék „B”fejezetének IV. része tartalmazza azon fajok fajtáit, amelyek állami elismerése az EU-ban nem kötelező, de Magyarországon a korábbi kötelező előírás miatt, vagy a jelenlegi jogi szabályozás alapján fakultatív módon állami elismerést kaptak. Ezeknek az elismert fajtáknak a vetőmagja az EU egész területén forgalmazható. •A fajtajegyzék „B”fejezetének V. része az EU-ban állami elismerésre kötelezett fajok azon speciális fajtáit tartalmazza, amelyek hasznosítási célja eltér a faj többi fajtájáétól (pl.: anyarozs, stb.). Állami elismerése nem kötelező és csak zárt rendszerben hasznosítják, így a vetőmagjuk nem kerül közforgalomba. •A fajtajegyzék „B”fejezetének VI. része azokat a fajtákat tartalmazza, amelyek vetőmagja az EU-n és az OECD fajtaigazolási rendszerén kívüli országok részére forgalmazhatók. Az EU tagországainak Nemzeti Fajtajegyzéke és az EU Közös Fajtajegyzéke egymásra épülő rendszerek, ugyanis az EU Közös Fajtajegyzék nem más, mint a tagországok Nemzeti Fajtajegyzékeinek összessége. A vonatkozó jogszabályok alapján a Nemzeti Fajtajegyzéken lévő, valamint az EU Közös Fajtajegyzékéről hazai elővizsgálatokkal kiválasztott fajtákat a termelői tájékoztatás céljából tovább lehet vizsgálni. A vizsgálatok elsősorban a fajták termőképességének, minőségének és növénykórtani tulajdonságainak megállapítására irányulnak. Az OMMI és más intézetek, szervezetek által elvégzett kísérleti eredmények alapján a Magyar Agrárkamara az egyes termékpályákat összefogó szakmai szervezetek által létrehozott bizottság közreműködésével kiadja az Ajánlott Fajták Jegyzékét. A Nemzeti Fajtajegyzékben lévő elismert fajták leírását és jellemzőit az OMMI Leíró Fajtajegyzékben teszi közzé az állami elismeréshez végzett DUS-vizsgálatok és gazdasági értékvizsgálatok eredményei alapján. A növényfajták védelmi rendszere törvény által szabályozott magánjogi intézmény, amely az előírt feltételek megléte esetén kizárólagos hasznosítási jogot ad az adott fajtára a nemesítőjének. Ez a rendszer tehát a nemesítők érdekeit védi. A fajtavédelmi eljárás nem kötelező, azt csak a nemesítő kérelmére kell lefolytatni. Az oltalmi rendszer alapvető közgazdasági rendeltetése, hogy biztosítsa a kutatási és fejlesztési ráfordítások megtérülését azáltal, hogy az oltalommal járó kizárólagosság időleges piaci monopolhelyzetet teremt a nemesítő számára profit elérésére. Tehát a fajtaoltalom jogot ad a nemesítőnek, hogy a fajtát az oltalmi időszak alatt licenc díj ellenében kizárólagosan hasznosítsa. A növényfajták oltalmazására, a fajtatulajdonosi jogok érvényesítésére a nemesítők az Európai Unió területén már kétféle lehetőség közül választhatnak. Az egyik az ún. nemzeti fajtaoltalom, amely csak azon országok területére érvényes, ahol a fajta az oltalmat megkapta. Tehát ezt a formát mindegyik tagországban külön-külön kérelmezni kell, ahol a nemesítő a fajtát oltalmaztatni kívánja. A másik lehetőség az ún. közösségi fajtaoltalom, amely egyszeri eljárással az Európai Unió egész területére érvényes A kétféle oltalmi lehetőség közül mindenki szabadon választhat, azonban egy fajtára egy időben csak az egyik féle oltalmi forma érvényesíthető. A nemzeti fajtaoltalmat Magyarországon a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló, a 2002. évi XXXIX. törvénnyel módosított 1995. évi XXXIII. Szabadalmi törvény szabályozza. A törvénynek a növényfajtákra vonatkozó része az UPOV 1991. évi Egyezmény szövege alapján készült. Az oltalom feltétele: •eredményes DUS-vizsgálat; •a fajta újdonsága és •megfelelő fajtaelnevezés.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A fajtaoltalomhoz szükséges DUS-vizsgálatok megegyeznek az állami elismeréshez végzett vizsgálatokkal. A különbség csupán annyi, hogy a megkülönböztethetőség szempontjából itt ismert fajtának kell tekinteni bármely országban államilag elismert vagy oltalmazott fajtát, ill. az ilyen célokra bejelentett fajtát. Magyarországon a fajtaoltalmi bejelentést a Magyar Szabadalmi Hivatalhoz (MSZH) kell benyújtani. A bejelentés elfogadása esetén a nemesítőnek az elsőbbség napját követően 4 év áll rendelkezésre, hogy az oltalomhoz szükséges DUS-vizsgálati dokumentációt átadja az OTH-nak. A szabadalmi törvény a DUSvizsgálatok elvégzésére az OMMI-t jelölte ki. A DUS-vizsgálati dokumentációt az állami elismerés céljára végzett vizsgálati eredmények alapján, vagy ennek hiányában a fajtaoltalom céljából lefolytatott DUS-vizsgálati eredmények felhasználásával kell elkészíteni. A szabadalmi törvény lehetőséget ad a farmerjog alkalmazására is. A farmerjog azt jelenti, hogy a termelő a jogszabályban meghatározott fajok oltalmazott fajtájával előállított termést a saját birtokán vetőmagként újra felhasználhatja a nemesítő külön engedélye nélkül. A közösségi fajtaoltalmat az EU 2100/94 számú Tanácsi rendelete szabályozza, amelynek az alapját szintén az UPOV 1991. évi Egyezménye alkotja. A közösségi fajtaoltalomra a fajtát a franciaországi Angersben található Közösségi Fajtaoltalmi Hivatalhoz (CPVO) lehet bejelenteni. A bejelentés megtehető közvetlenül vagy az OMMI közreműködésével. A fajtaoltalom feltételeként meghatározott kritériumok azonosak a nemzeti fajtaoltalomnál ismertetekkel az újdonság kivételével. A közösségi fajtaoltalom tekintetében a fajta akkor minősül újnak, ha az elsőbbségi napot megelőzően a nemesítő tudtával nem hozták kereskedelmi forgalomba •az EU területén egy évnél korábban, •az EU területén kívül négy évnél korábban. A közösségi fajtaoltalom időtartama a szántóföldi növényekre vonatkozóan 25 év, kivéve a burgonyát, ahol is ez 30 év. A közösségi fajtaoltalmi rendelet szintén engedélyezi a farmerjog alkalmazását.

3.5.2. 2.5.2. A vetőmag-előállítás és forgalmazás rendszere Vetőmagnak vagy generatív szaporítóanyagnak az ivarosan szaporodó növények magját vagy szemtermését nevezik. A Vetőmagtörvény a vetőmag fogalmába érti a burgonya és a csicsóka vegetatív szaporítóanyagát, a vetőgumót is. Az EU közösségi szabályozása alá tartozó, a hivatkozott irányelvekben megadott, 81 szántóföldi növényfaj és 1 nemzetséghibrid fajtáinak vetőmagja csak szántóföldön ellenőrzött és minősített vetőmag-kategóriában állítható elő és hozható kereskedelmi forgalomba az EU területén. Az általános szabálytól eltérően megfelelő engedéllyel a következő vetőmagféleségek is forgalomba hozhatók: •az engedményes vetőmag, amely vetőmaghiány esetén a Nemzeti Fajtajegyzéken vagy az EU Közös Fajtajegyzéken nem szereplő, vagy a vonatkozó szabványelőírásoknak meg nem felelő vetőmag átmeneti forgalomba hozatalát jelenti, •a csírázóképességi vizsgálat befejezését megelőzően forgalomba hozott vetőmag, •a kísérleti célú vetőmag, •a kereskedelmi vetőmag és •a vetőmagkeverék. A közösségi szabályozás alá nem tartozó szántóföldi növényfajok fajtáinak vetőmagja hivatalos minősítés nélkül is forgalmazható. Ugyanakkor lehetőség van arra, hogy a fakultatív módon állami elismerést kapott fajtát a vetőmag-előállító kérelmére hivatalos szántóföldi ellenőrzésben és vetőmag-minősítésben részesítsék. A szántóföldön ellenőrzött és minősített vetőmag az államilag elismert szántóföldi növényfajok fajtáinak a szántóföldi ellenőrzés során alkalmasnak minősített növényállományából származó, meghatározott szaporítási


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI fokú, a szabványnak megfelelő minőségű fémzárolt vetőmag, melynek szakszerű fajtafenntartásból származó kiindulási alapanyaga van. A szántóföldön ellenőrzött és minősített vetőmag szaporítási fokai a következők: •a szuperelit vetőmag (SE), amely a növényfajta nemesítőjének közvetlen irányításával a tenyészkerti törzsek keverékéből származó, továbbszaporításra kiadott vetőmag, •az elit vetőmag (E) a szuperelit vetőmag első továbbszaporítása és a hibridvetőmag-előállításra kiadott szülőkomponens vetőmagja, •az I. szaporítási fokú vetőmag (I. fok) az elit fokú vetőmag első továbbszaporítása, •a II. szaporítási fokú vetőmag (II. fok) az I. szaporítási fokú vetőmag első továbbszaporítása, •a III. szaporítási fokú vetőmag (III. fok) a II. szaporítási fokú vetőmag első továbbszaporítása. A szántóföldi ellenőrzésben részesített és minősített vetőmag-szaporításokat hivatalos szántóföldi ellenőrzésben és minősítésben kell részesíteni. Az ellenőrzés célja annak igazolása, hogy az előállított fajta igazolt vetőmagja egy vagy több generáción keresztül a fajta hiteles alapanyagából, vetőmagjából származik és annak tulajdonságait a felszaporítás során megtartotta. A vetőmag-előállításokat ellenőrzés céljából az OMMI területileg illetékes Vetőmag-felügyelőséghez kell bejelenteni. A bejelentéshez származási igazolást kell mellékelni, amelyet a nemesítő vagy az elitnél alacsonyabb szaporítási fokú vetőmag előállításakor felhatalmazás alapján a vetőmag-előállító ad ki. A szántóföldi szemle során az alábbi tényezőket kell vizsgálni: •az elővetemény-korlátozás betartása; •a kötelezően előírt védőtávolság (izoláció) megléte; •a szaporítótábla általános kultúrállapota; •a növényállomány fejlettsége és kiegyenlítettsége; •a növényállomány faj- és fajtatisztasága; •a szaporítótábla gyomossága; •a nehezen tisztítható magvú idegen növények előfordulása; •a károsítók jelenléte és kártétele. A szántóföldi szemle során megbecsülik a szaporító tábla várható termését is. A szántóföldi szemléről szántóföldi ellenőrzési jegyzőkönyvet kell felvenni, amely a következő szántóföldi ellenőrzésre alkalmas, vetőmagnak alkalmas, laboratóriumi vizsgálat eredményétől függően feltételesen alkalmas, vagy vetőmagnak nem alkalmas minősítést tartalmazhat. A szántóföldi ellenőrzés lezárásakor kiadott, érvényes szántóföldi szemlejegyzőkönyvvel együtt érkezik a nyers vetőmagtétel a vetőmagüzembe. Az üzemi feldolgozás fajtól és technológiától függően általában szárítással kezdődik, majd a tisztítás és a csávázás után kerül sor a csomagolásra, és a fémzárolásra való előkészítésre. Vetőmagüzemi alapkövetelmény, hogy a fémzárolásra előterjesztett vetőmagtétel azonossága minden vonatkozásban visszavezethető legyen a szántóföldön megtermelt nyers vetőmagra. A fémzárolás során a vetőmagtételt külön szabályok szerint mintavételi jegyzőkönyv felvétele mellett meg kell mintázni, egyidejűleg a megmintázott tételt fémzárral vagy fémzár értékű, eltávolításkor megsérülő azonosító jellel (pl. szúrókötés, zárszalag, varrás stb.) le kell zárni és a csomagolási egységeket azonosító jelzéssel (címkével) kell ellátni. A fémzárolás alkalmával vett vetőmagminta laboratóriumi vizsgálata alapján kell a vetőmagtételt a vonatkozó szabványelőírások szerint minősíteni. Amennyiben a tétel a vonatkozó szabványok feltételeinek megfelel az OMMI hivatalos bizonyítványt állít ki róla. Ez a vetőmag-minősítő bizonyítvány, amely tartalmazza a vetőmagtétel adatait és a forgalomba hozatala feltételeinek való megfelelést. A vetőmagtételek jelölésére a csomagolási egység külső oldalán elhelyezett hivatalos hatósági címke szolgál. A belföldi (az Európai Unió területére érvényes) címkék színei a következők: 71 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •szuperelit szaporítási fok esetén fehér színű, lila átlós csíkkal áthúzva; •elit szaporítási fok esetén fehér színű; •I. szaporítási fok esetén kék színű; •II. és további szaporítási fok esetén piros színű; •nem véglegesen minősített vetőmag esetén barna színű. A címkének tartalmazni kell többek között a faj megnevezését, a fajta megnevezését, a szaporítási fokot, a minősítő hatóságot, a fémzárolási számot, a fémzárolás időpontját és a csomagolási egység súlyát. A fémzárolt és forgalomba hozott vetőmagok faj- és fajtaazonosságát, valamint fajtatisztaságát hivatalos kisparcellás fajtaazonosító vizsgálattal kell ellenőrizni, amely feladatot az OMMI látja el. A vizsgálat célja annak megállapítása, hogy a fajta a hivatalos fajtaleírásban rögzített tulajdonságait a továbbszaporítás során megőrizte-e. A kisparcellás fajtaazonosító vizsgálat csak a vonatkozó rendeletben előírt vetőmagtételekre terjed ki. A minősítő intézet a vizsgálat eredményéről vizsgálati bizonyítványt állít ki.

3.5.3. 2.5.3. A vetőmag értékmérő tulajdonságai A forgalomba hozott vetőmagok tulajdonságairól a forgalmazó a felhasználókat tájékoztatni köteles, amely több mint száz éves alapelv Magyarországon. A fémzárolt kész vetőmagot minősíti a fajtaazonosság és a genetikai tisztaság, a mechanikai tisztaság, a csírázóképesség, a nedvességtartalom, egyes fajoknál az osztályozottság és egyéb speciális tulajdonság. E tulajdonságokat a csomagolási egységekre helyezett címkék és a kísérő okmányok tartalmazzák. Technikai tisztaság. Avetőmagnak ez az egyik legfontosabb minőségi tulajdonsága, amely lényegében a fajazonos magvak arányának tömegszázalékát jelenti. Atiszta anyaghoz sorolják a teljesen kifejlett és ép magvakon kívül a fajhoz tartozó kevésbé fejlett vagy a mag felénél nagyobb törött magvakat is, melyekből ép csíra fejlődhet. Atisztaságvizsgálat során különválasztják a tiszta anyag közül az idegen magvakat és a hulladéknak minősülő anyagokat. Idegen mag a vizsgált fajtól eltérő minden más faj magja, függetlenül attól, hogy termesztett kultúrfaj vagy gyomfaj magja. Hulladéknak pedig azok a magvak minősülnek, amelyekről megállapítható, hogy léhák, továbbá a mag nélküli termésrészek, a törött mag fele vagy kisebb része, és minden más anyag, amelyet a szabvány felsorol. Az idegenmagtartalom-vizsgálat célja az idegen magok darabszámának meghatározása összesen vagy egyes magcsoportokra bontva, amelyet db/kg vagy db/minta mértékegységben adnak meg (MSZ 6354–2:2001). Genetikai tisztaság és fajtaazonosság. A vetőmagok genetikai tisztaságát és fajtaazonosságát a szántóföldi vetőmag-szaporítások ellenőrzése során lehet megállapítani, de a kisparcellás fajtaazonossági vizsgálati eredmények is erről adnak tájékoztatást. Egyes növényfajok genetikai tisztaságát, ill. fajtaazonosságát csak bizonyos kémiai, citológiai és biokémiai módszerekkel lehet meghatározni. Vegyi oldatokkal lehet egymástól megkülönböztetni többek között pl. a pannon bükkönyt a sávos bükkönytől, vagy a fehér somkórót a savanyú somkórótól. Kromoszómaszámolás alapján választhatók szét a fajon belül jellemzően eltérő ploiditást mutató fajták a fűféléknél, a répaféléknél vagy egyes keresztesvirágú fajoknál. A kukorica fajtatisztaságának vizsgálatához a zein tartalékfehérjéket izoelektromos fókuszálással (IEF) választják szét. Csírázóképesség. Ez a minőségi tulajdonság tekinthető a másik legfontosabb értékmérő tulajdonságnak. A vizsgálat célja az ellenőrzött, szabályozott, a faj igényeinek optimálisan megfelelő laboratóriumi körülmények között, egységes módszerekkel úgy megállapítani a maximális csírázóképességet, hogy az bármikor megismételhető legyen. A csírázóképességi vizsgálathoz a tisztasági vizsgálat során nyert tiszta magvakat használják. Értékét a kicsírázott, egészséges csírát hozó magvak százalékában adják meg 4 vizsgálatának átlaga alapján. A csíráztatás végezhető papír- vagy homokrétegen speciális berendezések (csírakamrák, -szekrények, -asztalok) használatával, kellő víz, meghatározott fény- és hőmérséklet-viszonyok mellett. A csírázóképesség mellett használják a csírázási erély fogalmát is, amely az az értékszám, amely azon a napon adja meg az ép, fejlett csíranövények százalékát, amely a szabványban szerepel első értékelési napként (MSZ 6354–3:1992). 72 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Életképesség. Amíg a csírázóképesség meghatározásánál azt vizsgálják, hogy az adott magszámból hány darab ép csíranövény fejlődik optimális körülmények között, az életképesség vizsgálatakor a magban rejlő potenciális lehetőséget, a mag életlehetőségét, életképességét próbálják meghatározni. Az életképesség megállapítására többféle módszer lehetséges, leggyakrabban a laboratóriumi biokémiai módszereket alkalmazzák. A módszerek lényege, hogy biokémiai festékek segítségével feltérképezik az élő és a holt szövetek arányát és ebből következtetnek a mag életképességére (MSZ 6354–4:1985). Életrevalóság. A vetőmagvak életrevalóságában (vitalitás, vigor) is különbségek találhatók, mely a magvak kelésének erélyében és a fiatal növények fejlődésének gyorsaságában mutatkozik meg. Az életrevalóság vizsgálatának többféle módszere van. Az egyszerű tesztek közül a két legismertebb módszer a cold-teszt, amelynek során hideg, nedves környezetet szimulálva csíráztatják a magot, és az ún. öregítési teszt, amelynek során magas hőmérséklet és páratartalom mellett mesterségesen öregítve vizsgálják a mag teljesítőképességét. Egészségi állapot. Laboratóriumi körülmények között vizsgálják a limitáltan megengedett vagy tiltott kórokozók előfordulását a mag felületén vagy a mag belsejében. Kötelezően a len (Botrytis cinerea, Septoria linicola), a bab (Colletotrichum lindemuthianum) és a napraforgó (Botrytis cinerea, Sclerotinia sclerotiorum, Diaporthe helianthi) vetőmag vizsgálatánál alkalmazzák. Nedvességtartalom. Fontos tájékoztatást ad a vetőmag állapotáról annak nedvességtartalma. A nagyobb nedvességtartalom módosítja az ezermagtömeget és egyben előidézheti a magban az enzimatikus, illetve a csírázási folyamatok megindulását, amely jelentős csíraromlást okozhat. A nedvességtartalmat a szárítás után mért tömegveszteségnek a bemért tömeghez viszonyított százalékában fejezik ki (MSZ 6354–7:2001). Osztályozottság. A vetőmagok osztályozottságának vizsgálatakor a magokat hosszúság és szélesség alapján válogatják szét, amit a fajra megadott méretű kerek vagy hosszúkás nyílású lemezrosták segítségével hajtanak vége. Azt vizsgálják, hogy a meghatározott vetőmagmennyiségből egy időegység alatt mozgatásra mennyi hullik át. Az a jó, ha minél kevesebb mag esik át a rostán.

3.5.4. 2.5.4. A vetőmag előkészítése A vetőmag előkészítésén értjük mindazon munkálatokat, melyek segítségével a nyers vetőmagból a növények szaporítására alkalmas, a minőségi követelményeknek megfelelő szaporítóanyagot nyerünk. A különböző szaporítási fokú, a vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzése során „vetőmagnak alkalmas” minősítést kapott nyers vetőmag előkészítését a vetőmagtermesztő gazdaságok, illetve a vetőmag-feldolgozó üzemek végzik. A vetőmag-feldolgozásra beszállított nyers vetőmagból az üzemben mintát vesznek, majd elvégzik a szükséges vetőmagvizsgálatot, ami érzékszervi, tisztasági, csíráztatási és nedvességtartalom-vizsgálatára terjed ki. Ezt egészíti ki a tisztíthatósági vizsgálat, mely laboratóriumi gépekkel végzett próbatisztítás. E művelet során megállapítható, hogy a beérkezett nyers vetőmagból mennyi fémzárolt vetőmag várható, illetve az, hogy milyen tisztítási technológiát alkalmazzanak. A nyers vetőmag feldolgozásának első szakasza a szárítás. A vetőmag nedvességtartalmát az egyes növényfajokra vonatkozóan szabvány írja elő. Amennyiben a vetőmag nedvességtartalma a szabvány értéket meghaladja, akkor szárításra van szükség. A szárítást természetes és mesterséges úton végezhetjük. A természetes szárítás során a vetőmagot vékonyan elterítjük, átforgatjuk, szellőztetjük. A mesterséges szárításnál szárítóberendezéseket használunk, ügyelve a kíméletes vízelvonásra és arra, hogy a szárítóközeg hőmérséklete a 40 °C-ot ne haladja meg. Magasabb hőfokon történő szárítás csírakárosodást okoz. Az előkészítés legfontosabb és legfőbb munkát igénylő része a vetőmag tisztítása és osztályozása. A tisztítás lényege, hogy a vetőmag minőségét károsan befolyásoló összetevőket, az ún. keveréket eltávolítsuk. A tisztítás elve azon alapszik, hogy a keverékben találjunk olyan fizikai tulajdonságokat, amelyek eltérnek a vetőmagétól. Ezek a tulajdonságok: a méret, az alak, a sűrűség, az aerodinamikai viselkedés, a felületi érdesség, a rugalmasság, a szín. A tisztítás folyamata felosztható az előtisztítás, az alaptisztítás és a különleges tisztítás mozzanataira. Ezek a korszerű tisztítógépeknél egymást követő rendszerben, egy gépsorban történik. A tisztító- és osztályozóberendezések a szelelők, a tisztító- és osztályozórosták, a triőrök, a végtelenített ponyvák, a válogatóasztalok (szeparátorok) és a különleges tisztítók, mint pl. a mágneses tisztító és fotocella. A vetőburgonya tisztítására használatosak még az osztályozószalagok, illetve a kő- és rögelválasztó, valamint a fényvisszaverésen alapuló elektronsugaras kő- és rögkiválasztó berendezések.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A vetőmag előkészítésének következő fontos területe a magkezelési eljárások, mellyel a vetőmag valamilyen tulajdonságát kívánjuk javítani. A magkezelési eljárások lehetnek: • fizikai (koptatás, szegmentálás, skarifikálás, nyomásingadozás), • kémiai (csávázás, inkrusztálás, drazsírozás, stimulálás, gázosítás), • biológiai (magoltás) eljárások, valamint • sugár (infravörös, ultraibolya, izotóp) ultrahang és elektromos kezelések. Egyes növényfajok, mint pl. a répafélék gomolytermése magkezelés nélkül nem felel meg a korszerű vetéstechnikának. Így koptatással agomoly fölösleges részeit (a perikarpium külső, puha részét) eltávolítják és alkalmassá teszik további feldolgozásra. Szegmentálásnál mechanikai úton darabolják a többmagvú répagomolyt, hogy egymagvú (monogerm) vetőmagot nyerjenek. Örökletesen egymagvú répagomolynál ezt nem alkalmazzák. A skarifikálás a kemény héjú magvak (pl. lucernamag) egyenletes kelése érdekében végzett maghéjsértés, amit kvarchomokkal, dörzspapírral vagy finomszöges hengerrel végeznek. A nyomásingadozásos eljárás lényege, hogy a zárt terű vetőmagkamrákat szén-dioxiddal feltöltik, túlnyomást hoznak létre és azt néhány napig tartják. A vetőmagban lévő kártevők ezt nem tudják elviselni, elpusztulnak. A kezelés végén a túlnyomást hirtelen megszüntetik, aminek hatására a kártevők jelenlévő tojásai szétrobbannak. A csávázás olyan kémiai eljárás, amely a vetőmag, illetve csíranövény, kórokozókkal és/vagy kártevőkkel szembeni védelmét szolgálja. Porcsávázáskor acsávázószert por alakban adják a vetőmaghoz, amely annak felületén megtapad. A nedves csávázás során a csávázószert folyadék formában juttatják a vetőmagra. A korszerű csávázószerekből csak néhány litert kell tonnánként a vetőmaghoz adagolni, így az a vetőmagnál visszanedvesedési problémát nem okoz. A csávázott vetőmag balesetveszélyes, étkezésre és állati takarmányozásra felhasználni tilos. A csávázott vetőmag felismerhető a természetestől nagyon elütő színéről is (piros, kék, zöld stb.). Az inkrusztálás célja olyan összetett védőhatást biztosítani a vetőmagnak, amely a hagyományos csávázással nem érhető el. E művelet során több rétegben, filmszerűen visszük fel a vetőmagra: a gomba- és rovarölő szereket, a tápelemeket, a csíranövény fejlődését segítő hormonokat, az antibiotikumokat, a színező, ragasztó, madárriasztó és egyéb adalékanyagokat. Ennyi anyag felvitele során a vetőmag alakja és mérete is kismértékben változik. Drazsírozás során a vetőmaghoz drazsírozó, granuláló anyagot adnak, ami a maghoz tapadva, azt szilárd réteget képező burkolóanyaggal vonja be. A drazsírozott, gömb alakúra formált mag átmérője 0,5–1 mm-rel növekszik. A drazsírozó anyagba tápelemeket és növényvédő szereket kevernek. A stimulálás a csírázás serkentését szolgálja általában vegyszeres, ritkábban sugár- vagy elektromos kezelés alkalmazásával. A pillangós virágú növények meghatározott fajai rhizóbiumokkal élnek szimbiózisban. Ezek a nitrogéngyűjtő baktériumok azonban nem minden talajban találhatók meg kellő mennyiségben vagy nem kellő virulenciájúak. Ilyen esetben célszerű a vetőmagot a megfelelő rhizóbiumfajjal beoltani. Leggyakrabban a szójánál találkozunk a vetőmag oltásával. Az oltott vetőmagot minél előbb vessük el. Ügyeljünk, hogy napfény (tűző nap) ne érje és nehogy megcsávázzuk, mert a csávázószer elpusztítja a baktériumokat. Az infravörös, ultraibolya, izotóp sugárzás használata, valamint az ultrahang és elektromos kezelések amindennapi gyakorlatban kevésbé terjedtek el. Használatukkal a magvak egészségi állapota, csírázóképessége, keményhéjúsága, esetenként a növény növekedése és genetikai tulajdonságai befolyásolhatók.

3.5.5. 2.5.5. Vetés Vetésnek nevezzük azt a műveletet, amikor az ivarosan szaporodó növények magját a talaj kellően elkészített rétegébe, az ún. magágyba (vetőágyba) helyezzük annak érdekében, hogy ott kicsírázva belőle növény fejlődjék. Amennyiben a vetőanyag nem mag, hanem ivartalanul szaporított növényi rész (gumó, gyökér stb.), akkor ültetésről beszélünk. Palántázáskor viszont a kikelt, illetve előnevelt növénykéket helyezzük a talajba. A palántázás feltétele a palántaágyba történő előzetes vetés, palántanevelés.

3.5.6. 2.5.6. Vetési módok A vetőgépek által talajba juttatott vetőmagvak térbeli eloszlása alapján megkülönböztetünk szórva vetést, sorba vetést, szemenkénti vetést és szalagos vetést.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A szórva vetésnél aszemeket a vetőszerkezet véletlenszerű térbeli elrendezéssel juttatja a talajba. A módszer fő alkatinazási területe a fűfélék, apró magvak telepítése, vetése, míg kisebb jelentőségű felhasználási kör a gabonafélék szórva vetése. Amíg az első esetben a módszer jól alkalmazható, addig a második esetben a használat vitatható. A gabonafélék síkbeli, egyenletes eloszlása ugyanis lényeges követelmény és igen fontos a vetési mélység is. A gabonafélék szórva vetésére használt röpítőtárcsás műtrágyaszóró, valamint a vetést követő magtakarás ezeket a követelményeket nem tudja maradéktalanul teljesíteni. Ezért, jóllehet a módszer előnye a nagy területteljesítmény, csak megkésett vagy ismételt vetések esetén, a rendelkezésre álló rövid idő okán lehet javasolni alkalmazását. A szórva vetés továbbfejlesztéseként alakult ki a sorba vetés. A sorba vetést sorvető gépekkel végezzük. Ezek a gépek pontos sortávolságra, soronként elméletileg egyforma magmennyiség-magszám kivetését biztosítják, de a soron belül a magok elrendeződése véletlenszerű. A sorba vetés formája a növényfajok, illetve a csoportok igényeinek megfelelően alakult ki. A vetési sorok távolságától függően megkülönböztetünk szűk sorközű (6–8 cm), sűrű sorú (10,5–12,0–16,0 cm) és kapás sortávolságú (40–80 cm) vetést. A kalászos gabonák vetése leggyakrabban 12 cm-es sortávolságú, amit gabona-sortávolságú vetésnek neveznek. Szűk sorközű vetéskor a vetőmageloszlás kedvező, azonban csak gyommentes, kiváló minőségű magágy esetén alkalmazható. Részben e feltételek és részben a megfelelő vetőgép hiánya miatt ez a vetési mód nem terjedt el. Az egyenletes vetőmageloszlás érdekében vetődött fel az ún. keresztsorú vetés. Ennél a módnál a vetőmag felét az egyik irányba, míg a másik felét keresztben (45°-os szögben) vetik el. Tény, hogy a növényállomány eloszlása egyenletesebb, de ez érdemi terméstöbblettel nem jár együtt. A kétszeri vetés pedig a költségeket jelentősen növeli, a vetésidőt elhúzza, így e vetésmód nem terjedt el. A nagyobb tenyészterületet kívánó, ún. kapásnövények vetésénél szélesebb sortávolságú sorba vetést alkalmazunk és egyeléssel, ritkítással igyekszünk a kívánatos tőszámot beállítani. A sorokon belül a magvak egyenlő távolságra való kijuttatása a szemenkénti vetés (helybe vetés, fellazított vetés). Lényege a kívánt tőszámnak megfelelő, szisztematikus mag- (szem-) elhelyezés. Előfeltétele: a kifogástalan magágy, a gyommentes, talajlakó kártevőktől mentesített vagy nagyrészt védett tábla, a kifogástalan és nagy használati értékű, kalibrált vetőmag, végül az időben történő vetés. A helybe vetés – ha megfelelőek az agronómiai feltételek – igen eredményes módszer, mely szükségtelenné teszi a ritkítást, az egyelést, a tőszámbeállítást. E módszert általában a széles sorközre vetett kapásnövényeknél alkalmazzuk, pl. a kukoricánál, napraforgónál, egymagvú répagomolyognál stb. Fellazított vetés esetén a kívánatosnál kisebb növénytávolságra vetjük a magvakat és később egyeléssel vagy tőszámbeállítással alakítjuk ki a végleges tenyészterületet. E módszer kézimunka-igényes és a vetéssorok fellazítottságától függően könnyebben vagy nehezebben oldható meg a kívánatos tőszám beállítása. A fellazított vetést legtöbbször cukorrépánál alkalmazzuk. A szalagos vetés a sorba vetés és a szórt vetés kombinációja. A vetést többnyire sorvetőgéppel végzik el úgy, hogy a magot szétterítve juttatják a talajba. Ilyen módon vetik pl. a rostlent. Az ikersoros vetés megkönnyíti a tenyészidő alatti gépi művelést a kapásnövények termesztésénél. Ikersoros vetésnél a szűkebb és szélesebb sorközök váltják egymást. A széles sorközű, ikersoros vetésnek egyik régmúlt formája volt a Kolbai-féle ikersoros kukoricatermesztés. Erősen lejtős területeken szokták alkalmazni a sávosvetést. Lényege az, hogy a vetőgép szélességének vagy annak többszörösének megfelelő sávban egymást váltva különböző növényeket vetünk a rétegvonalak mentén. A vízerózió megakadályozására sűrű sorú, jobb talajvédő hatású és széles sorközű kapásnövények váltják egymást. Váltakozó sorú vetésről akkor beszélünk, ha két növényt nem közös sorba, hanem szabályosan váltva – az egyik növényt a másik mellé – külön-külön sorba vetjük. E módszer a takarónövényes pillangós virágú szálastakarmányok telepítésénél használható. Ha a növényeket egymással társítva vetjük (pl. bükkönyös rozs, borsós napraforgó stb.) keverékvetésről beszélünk. A vetés elvégezhető a növényfajok vetőmagjának keverékével, de ennél kedvezőbb, ha a vetést fajonként külön-külön keresztsoros vetéssel, két menetben végzik el (vörös here és tavaszi árpa takarónövényes vetése). Kisüzemi körülmények között alkalmazott vetés az ún. köztesvetés, amikor valamely nagy tenyészterületet igénylő növény közé más növényt vetünk (pl. kukorica közé tök vagy bab stb.). Rávetésnek vagy felülvetésnek nevezzük, amikor a már kikelt növényállományra egy másik növényfaj magját vetjük (pl. kiritkult őszi árpára vagy búzára vörös herét vagy rozsra tavaszi somkórót stb.) sorba párhuzamosan vagy keresztsorosan.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Ha nem a növények botanikai termését (szem, mag, gomoly stb.) vetjük el, hanem valamely vegetatív részét – ez lehet gyökér, gumó, szár- vagy gyökérrész –, ültetésről beszélünk. Az ültetéshez a közönséges vetőgéptől eltérő szerkezeti felépítésű gépek szükségesek. Ezeknél alapvető kívánalom, hogy ültetőszerkezetük ne sértse a szaporításra szolgáló növényi részeket. A szántóföldi növénytermesztésben legelterjedtebbek a vetőgumóültetőgépek, amelyek a gumókat meghatározott növény- és sortávolságra vetik. Speciális vetési művelet a palántázás. A hosszú tenyészidejű és a tavaszi utófagyokra érzékeny növényeket magról melegágyban vagy hidegágyban előnevelik, majd a kis növénykéket, palántákat a szántóföldre kipalántázzák. A palántázás mindenkor kényes művelet, mert az érzékeny fiatal növény hirtelen jelentősen más mikroökológiai adottságok közé kerül. Palántázzuk a dohányt, a fűszerpaprikát, a paradicsomot stb. Palántázhatunk kézzel vagy speciális gépekkel. A szántóföldi növénytermesztésben igen ritkán alkalmazott szaporítási mód a dugványozás. A szántóföldi termesztésben ilyen évelő kultúra a komló.

3.5.7. 2.5.7. A vetés mélysége és takarása A vetés mélységét anövény biológiai igényének megfelelően kell megválasztani, amit befolyásol a vetőmag nagysága, a faj csírázáskori fényigénye, a talaj kötöttsége, szerkezete, nedvességtartalma, hőmérséklete, valamint a vetés idején uralkodó időjárás és maga a vetés ideje. Általános elv, hogy az apró magvakat sekélyebben, a nagyobb magvakat mélyebben vetjük. Akisebb magvaknak kevesebb a tartalék tápanyaga, ezért mélyre vetve csírázási esélyük gyengébb, csírájuk nehezebben tud a talaj felszínére törni. Kötött, tömődött talajokon sekélyebben, míg laza szerkezetű talajokon mélyebbre vetünk. A vetés mélységére a talaj nedvességtartalma is meghatározó. Száraz talajon, szárazabb viszonyok között mélyebben vetünk, mint a kellő nedvességtartalmú talajon. Hideg, lassan felmelegedő nedves talajba sekélyebben vetünk. A vetés során figyelmet kell fordítani a mag takarására, valamint a vetést követően a magágy tömörítésére. A korszerű vetőgépek a csoroszlyák után elhelyezett takaró és tömörítő elemekkel, illetve sorhengerrel felszereltek és a vetéssel egy menetben elvégzik a magtakarást és a tömörítést. Ennek hiányában a mélyebbre vetett magvak takarását fogasolással végezzük. Amagágy vetést követő tömörítését – amennyiben a talaj nedvességtartalma azt megengedi – hengerezéssel biztosítjuk. Különösen fontos a talaj tömörítése, hengerezése szárazabb talajon, sekély vetést igénylő, aprómagvú növények vetésekor.

3.5.8. 2.5.8. A vetés ideje Anövényfajok, illetve -fajták növekedésükhöz és fejlődésükhöz meghatározott hőmérsékletet, hőösszeget és megvilágítást igényelnek az egyes fejlődési fázisokban, illetve a tenyészidő alatt. Ebből eredően szántóföldi növényeink tenyészidő hosszában kisebb-nagyobb különbségek adódnak. Aszántóföldi növények élettani folyamata, növekedése 5 °C napi középhőmérsékletnél már viszonylag intenzív. Így az 5 °C napi középhőmérsékletet meghaladó napok összegével behatárolhatjuk hazánk éghajlati körülményei között a növények növekedésére, fejlődésére, rendelkezésre álló időszakot. Ez az ország középső és déli részein 245–260 nap, míg az északi és nyugati, hűvösebb klímájú vidékein 230–240 nap. Sok év átlagában a napi középhőmérséklet országosan március közepén éri el az 5 °C-ot, majd november elejére, közepére csökken le erre az értékre. A vetésidő eszköz a kezünkben, hogy ezt a hőmérsékleti feltételek által determinált tenyészidőt – a növények genetikai sajátosságait figyelembe véve – a lehető legjobban kihasználjuk. Avetésidővel befolyásolhatjuk a növény tenyészidejének hosszát, jelentősebben a vegetatív periódus és kisebb mértékben a generatív periódus hosszát. Avetés idejétől függően megkülönböztetünk: tavaszi, nyár eleji, nyár végi és őszi vetésidőszakot. Akellő erejű csírázáshoz minden növénynek meghatározott hőmérsékletre és nedvességre van szüksége. A csírázási hőmérsékletnek megkülönböztetjük minimumát, optimumát és maximumát. A csírázáshoz szükséges vízmennyiséget általában a mag száraztömegének százalékában szoktuk kifejezni. Kis csírázási vízigényűek a köles, a rozs, a kender, amelyek 35–50%-nyi vízfelvétel után már csírázásnak indulnak. Közepes vízigényűek a búza, a kukorica, a hüvelyesek, míg nagy vízigényűek a lucerna, a vörös here, a len, a cukorrépa. Azelőbbiek 50–100%, míg az utóbbiak 100–150%-nyi vízfelvételt igényelnek a csírázáshoz. Avetés idejének megválasztásakor a növény biológiai igényét és a talajhőmérséklet, valamint nedvességviszonyait vesszük figyelembe.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Tavaszi vetésű növényeink vetésidejét a csírázáshoz szükséges hőmérséklet és a kikelt növény fagyérzékenysége határozza meg. Így a vetés akkor kezdhető meg, amikor a vetés mélységében a talajhőmérséklet tartósan elérte a csírázási hőmérsékleti minimumnál 1–2 °C-kal magasabb értéket. Atavaszi vetések kezdete szempontjából fontos tájékoztató adat, hogy a talajhőmérséklet havi átlaga a 10 cm-es talajrétegben márciusban 4–5 °C, míg áprilisban 9–11 °C. Általában a mérsékelten korai vetés azelőnyös. A túl korai vetés kedvezőtlen, mert a hideg talajban a kelés vontatott, a hosszú ideig elfekvő mag jobban ki van téve a talajlakó kártevőknek, károkozóknak, az elgyomosodás veszélye nagyobb, a kelés hiányosabb. A megkésett vetésekben a vegetatív fejlődési szakasz lerövidül, kisebb asszimiláló felület képződik, csökken a fotoszintézis hatékonysága, esetenként kevesebb termőhajtás fejlődik, mindezek eredőjeként a termés csökken. Megkésett vetéskor a talaj felső rétege gyakran száraz, ami hiányos, illetve részben kettős kelést okoz. A nyár eleji, nyári, nyár végi vetéseknél ahőmérséklet nem korlátozza a csírázást, illetve a kelést, mert ekkor a napi középhőmérséklet szántóföldi kultúráink csírázási hőmérsékleti optimuma körül alakul. A nehézséget elsősorban az okozza, hogy a talaj rendszerint száraz és jó magágyat csak kivételesen tudunk készíteni. Akellő időben való vetésnek így a magágy-előkészítés a meghatározója. Az őszi vetésekkor a talajhőmérséklet a csírázásra kedvező, bár elmarad az optimumtól. A vetésidőt ilyenkor a talaj nedvességtartalma és a növény növekedéséhez, fejlődéséhez még az ősz folyamán szükséges idő határozza meg. Ha a vetésidő elérkezett, a vetést kezdjük meg, még akkor is, ha a talaj száraz, mert jobb, ha az esőt a mag a talajban várja, s nem a zsákban. Amennyiben az optimális vetésidő után is még a talaj átnedvesedésére, az esőre várunk, akkor a vetéssel jelentősen megcsúszhatunk. Megkésett vetéskor a növényállomány nem éri el a jó átteleléshez szükséges őszi fejlettséget, a hideg tél így károsíthatja, az állomány kiritkulhat, tavaszi fejlődése is gyengébb lesz.

3.5.9. 2.5.9. A vetőmag mennyisége Egy-egy növényfaj, illetve -fajta terméshozama, termés minősége és egyes agronómiai tulajdonságának tenyészidő alatti alakulása szorosan összefügg a növényállomány sűrűségével, a tőszámmal Minden növényfajnak, illetve -fajtának meg van az optimális tenyészterülete, állománysűrűsége, tőszám intervalluma, amelynél genetikai tulajdonságai és gazdasági értékei a leginkább kifejezésre jutnak, realizálódnak. A tőszámot így alapvetően meghatározza egy-egy növényfajnál a fajta, továbbá a termesztési cél, a termőhelyi adottságok, a vetésidő, a vetési mód és a termesztés színvonala. A növényállomány sűrűségét alapvetően a csíraszámmal, illetve a vetőmag mennyiségével befolyásolhatjuk. A vetőmagmennyiség meghatározásakor arra törekszünk, hogy biztosítsuk azt az optimális termőtőszámot, amellyel az adott termesztési körülmények között a legkedvezőbb termés és minőség érhető el. A vetőmagmennyiség kiszámításához ismerni kell a tervezett tőszámot és a vetőmag értékmérő tulajdonságait, a csírázóképességet (Cs), a tisztaságot (T) és az ezermagtömeget (E). Atervezett tőszám eléréséhez szükséges csíraszám megadható db/fm, db/m2 és db/ha értékben. Amennyiben folyóméterenként (fm) vagy m2-enként van megadva a csíraszám, előbb ki kell számítani a hektárra szükséges mennyiséget. 3.5.9.1. A vetőmagszükséglet számítása 3.5.9.1.1. A. Hektáronkénti csíraszám ismeretében 1. Logikai lépésenként Példa: őszi búzából a tervezett csíraszám 5,5 millió/ha, tisztaság 98%, csírázóképesség 96%, ezerszemtömeg 43 g, hány kg vetőmagot kell vetni hektáronként?

a)

b)

c) 2. Részszámítások egyszerűsítésével, összevont képlettel



3.5.9.1.2. B. Négyzetméterenkénti csíraszám ismeretében

3.5.9.1.3. C. Folyóméterenkénti csíraszám ismeretében A folyóméterenkénti csíraszámot a sortávolság ismeretében átszámítjuk hektáronkénti csíraszámra.

a)

b) 3.5.9.1.4. D. Szemenkénti vetésnél, a tervezett tőtávolság (magtávolság) ismeretében Példa: Kukoricából szemenkénti vetéssel 60 ezres ha-onkénti tőhöz 76,2 cm sortávolság mellett 20 cm-enként akarunk egy-egy szemet vetni, tisztaság 99,5%, csírázóképesség 92%, ezerszemtömeg 300 g, hány kg vetőmagot kell vetni hektáronként?

a)

b)

c)

d) 3.5.9.2. Vetésellenőrzés-számítások A vetőmagmennyiség kiszámításakor általában vetésellenőrzés-számítást is kell végezni. Ez rendszerint úgy jelentkezik a gyakorlatban, hogy a vetőmagmennyiségből meg kell határozni, hogy folyóméterenként hány db magot vessen a gép, vagy hány cm-re legyenek egymástól a magvak. a) Példa: Őszi búzából 250 kg-ot vetünk hektáronként, 12 cm-es sortávolságra, tisztaság 98%, ezerszemtömeg 43 g, hány magot kell vetni folyóméterenként?

b) Példa: Kukoricából 20 kg-ot vetünk hektáronként, sortávolság 76,2 cm, tisztaság 95,5%, ezerszemtömeg 300 g, szemenkénti vetéssel hány cm-re vessen egy-egy szemet a gép?



3.6. 2.6. Növekedésanalízis és termésképzés A növekedésanalízis különböző mutatóinak, valamint a kiegészítő agronómiai, ökológiai és fiziológiai méréseknek az alkalmazásával válik lehetővé az agronómiai reakciók időbeni folyamatának, valamint a termésképzéssel való kapcsolatuknak a megismerése.

3.6.1. A növények növekedése Minden élő szervezet életének különböző szakaszaiban képes növekedni. Megfelelő körülmények között, a növekedés változást jelenthet méretben, formában és/vagy számban. A növények növekedése számos módon kifejezhető. A mennyiségi növekedést térbeli kiterjedés (hosszúság, szélesség, átmérő vagy magasság) vagy tömegbeli gyarapodás mérésével jellemezzük, de bármilyen morfológiai vagy fenológiai változáskor az élettani folyamatok mérését is elvégezhetjük. A magasságbeli növekedés a legszembetűnőbb megnyilvánulása a növekedésnek, azonban a tenyészidőszaknak csak meghatározott periódusára jellemző. Bármilyen növényi szerv vagy szervezet növekedése számadatokkal jellemezhető. Többnyire a méretek időben történő változása nyújt olyan adatsort, amelyből karakterisztikus görbék szerkeszthetők. Ezek a görbék részben a genotípusra, részben a környezeti és agronómiai hatások összességére adnak vizuális alapinformációt. Fitotronban beállított kísérletekben egy-egy külső tényező hatása külön-külön is vizsgálható. A növényegyed magasságának alakulása mellett külön lehet mérni a levél, a virág (virágzat) vagy a termés (terméságazat) méretváltozásait vagy tömeggyarapodásának mértékét. Ily módon a hosszmértékben kifejezett tulajdonságok mellett a tömegmértékben megadott fitomassza produkcióbiológiai jellemzőit is észlelhetjük. Ezeket a méréseket kiegészíthetjük bizonyos vegyületek (pl. hatóanyagok) vagy anyagcsoportok (pl. összes fehérje, keményítő stb.) mennyiségi kémiai meghatározásával is. A vegetatív és a reproduktív növekedés szekvenciáit szabályozó fiziológiai folyamatok időbeni változása vizsgálható időtartamban és átlagos rátában. A növénytermesztésben a növekedést általában szárazanyag-gyarapodásként definiálják, mivel ennek a legnagyobb a gazdasági jelentősége. Számos rokon paramétert is használnak, így a magasságot, térfogatot, levélterületet és esetenként a zöld- vagy nyerstömeget. Empirikusan a növény növekedése kifejezhető a genotípus és a környezet interakciója határozza meg a genetikai potenciál érvényre jutását. A modern növénytermesztés célja, hogy maximalizáljuk a növekedési rátát és a termést, mind a genotípus, mind pedig a környezet szabályozása révén. A növekedés dinamikáját egy generáción keresztül tipikusan a szigmoid görbének nevezett növekedési függvény jellemzi (4.ábra). Az S-alakú görbét a növény életciklusa során a növekedés eltérő sebességei (rátái) eredményezik. Legtöbb növénytermesztő kevés jelentőséget tulajdonít az exponenciális fázisnak, mivel a növekedés kezdeti időszakában van és a szántóföldi növényeknél időtartama csak néhány nap, különösen sűrű állományban. Mihelyt a növényállomány záródik, bekövetkezik a lineáris fázis viszonylag hosszú időszaka, amely során a száraz anyag konstans rátával növekszik. A növényállományban a lineáris fázist a termésnövekedés rátájával (CGR) fejezzük ki. A lineáris fázis időtartama és meredeksége jelzi legjobban a termésprodukciót. A harmadik szakaszban a növény növekedése tovább csökken, amíg tömege elér egy állandó állapotot. Az állandó állapot stádiumában (fiziológiai érettség) a szárazanyag-növekedés és -veszteség egyensúlyban van, amely végül is a rátát zéróra csökkenti.

4. ábra - A szigmoid típusú növekedés (tömegben), a log-növekedés és a növekedési ráta általánosított idő szerinti görbéi. A görbén megjelölt növekedési fázisok: exponenciális vagy logaritmus (a), lineáris (b), csökkenő exponenciális (c), állandó állapot (fiziológiai érettség) (d). Figyeljük meg, hogy a növekedési sebesség maximuma t1/2-nél van



A növekedésnek ez a mintázata egészen általános az egyéves növényeknél, amelyek termőtalaj környezetben nőnek, jóllehet nagy variáció van a száraztömeg-értékek nagyságában, a görbe szimmetriájában és abban az időskálában, amikor a növekedés végbemegy. Évelő növényeknél a mintázat kezdetben hasonló, azonban később (legalábbis a mérsékelt égövben) a száraztömeg-növekedés évenkénti ciklusok sorozatában megy végbe, melyeket közben negatív növekedési periódusok köthetnek össze. A növényegyedek időbeni növekedése rendszerint szigmoid típusú, amely jól leírható magasabb fokú polinommal vagy aszimptotikus függvénnyel (pl. Richards-függvény). A növényállomány tömegének időbeni növekedése azonban esetenként nem szigmoid, hanem tartalmaz egy kezdeti exponenciális fázist, amely fokozatosan lineáris növekedési fázisba megy át. A növényállomány záródásáig a CGR megközelítőleg exponenciálisan nő, az állományzáródás után a termésprodukció növekedése lineáris marad. A növényállománynak ezt a növekedési formáját az ún. expolineáris függvény írja le.

3.6.2. Növekedésanalízis A növények növekedését és a termésprodukciót a biológiai szerveződés (organizáció) különböző szintjein tanulmányozhatjuk, a növényállománytól a növényegyeden és a növényi szerveken keresztül egészen a molekuláris és ez alatti szintekig. A növénytermesztők a termésprodukciót hagyományosan a növényállomány szintjén értékelik. Azok a tényezők, amelyeket fontosnak tartanak, úgy mint a növényszám, a levélterület-index, a fény megkötése és a kompetíció, a növényállományok jellemzői. A hasznos termést területegységre vetítve mérjük és a növényállomány jellemzőjeként tanulmányozzuk. Ugyanakkor a genotípusok agronómiai és ökológiai reakciói közötti különbségek okainak feltárásához egyre fontosabb a növényegyedek és a növényi szervek növekedésének vizsgálata. A növényfiziológusoknak az a törekvése, hogy módszereket és mutatókat fejlesszenek ki a növényi növekedés leírására, a XX. század első felében kezdődött. Kutatásaik az egész növényre és a növényállományra irányultak és elvezettek a növekedésanalízis módszereinek és mutatóinak kidolgozásához. A növekedésanalízis a növénytermesztésben alkalmazható tudományos módszer, amely lehetővé teszi, hogy a kísérleti kezelések és a környezeti tényezők hatását ne csak a végső produktumban (szemtermés, biomassza) mérjük, hanem vizsgáljuk a fotoszintetikus produkció dinamikájában bekövetkezett változásokat a növény növekedésének és fejlődésének teljes időszakában. A növekedésanalízis új megvilágításba helyezte először a növényfiziológiát, azután az agronómiát és legújabban a növényökológiát. A növekedésanalízis képviseli az első megközelítést a primer produkció vizsgálatában, összekötő híd a növényi produkció leírása és a fiziológiai módszereket alkalmazó analízisek között. A növekedésanalízis alapadatai közé tartozik az egész növény és részeinek (szár, levél, reproduktív részek stb.) száraz tömege, valamint az asszimiláló szervek nagysága (levélterület és más asszimiláló szervek területe) vagy a klorofilltartalom. Az alapadatokból különböző növekedési mutatókat számítunk ki, amelyek leírják a növénynek, illetve különböző részeinek a növekedését, az asszimiláló szervek és a szárazanyag-produkció közötti viszonyt. A növekedésanalízis magában foglalja a növény teljes betakarítását a mintavételkor (száraztömeg meghatározása), ezért nincs lehetőség arra, hogy az analízist ugyanazon a növényegyeden végezzük a kísérlet teljes időszakában. Ezért különösen nagy jelentősége van az egységes növényállományok kialakításának. A növekedésanalízis lehetővé teszi, hogy a növény biomassza-képződésének és akkumulációjának, a környezeti és genetikai faktorok által determinált folyamatát elemezzük. A növekedésanalízis ún. klasszikus módszerénél a 80 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI növekedési mutatók átlagos értékeit a két egymást követő mintavétel közötti intervallumra számítjuk ki. A növekedésanalízis ún.funkcionális módszerénél, amelyet az 1960-as években dolgoztak ki és azóta folyamatosan fejlesztenek, a növekedési mutatók pillanatnyi értékeit a növény száraztömeg és levélterület adatainak vagy logaritmusainak idő szerinti sorozatához illesztett függvényekből számítjuk ki. Az utóbbi években a növekedésanalízisben – nyilvánvaló előnyei miatt – nagyobb figyelmet kapott a funkcionális módszer.

3.6.3. Növekedési mutatók és kiszámításuk módszere A növény tömegének és levélterületének szekvenciális méréseiből a növekedési mutatók öt típusa számítható ki: (a) abszolút növekedési sebességek (ráták), (b) relatív növekedési sebességek (ráták), (c) egyszerű arányok, (d) összetett növekedési sebességek (ráták) és (e) integrál (tartósság) mutatók. Meghatározhatjuk e mutatóknak a pillanatnyi értékeit, vagyis nagyságukat egyetlen időpontban, továbbá átlagértékeiket egy adott időintervallumban. A növekedésanalízis irányulhat a növényegyedek vagy a növényállományok vizsgálatára. A növényegyedek növekedésének analízise, amelyet gyakran a korai stádiumban végzünk, a következő mutatókat foglalja magában: (1) abszolút növekedési sebesség (AGR), (2) relatív növekedési sebesség (RGR), (3) nettó asszimilációs ráta (NAR), (4) levélterület-arány (LAR) (5) specifikus levélterület (SLA), (6) levéltömegarány (LWR). A növényállomány növekedésanalízisének mutatóihoz tartoznak: (1) termésnövekedési sebesség (CGR), (2) nettó asszimilációs ráta (NAR), (3) levélterület index (LAI), (4) harvest-index (HI), (5) levélterület tartósság (LAD), (6) biomassza tartósság (BMD). A növekedésanalízis rendszerint magába foglalja mind a növényegyedeknek, mind pedig a növényállománynak a vizsgálatát. A növekedési mutatókat szezondinamikával, átlagos, maximális és pillanatnyi értékekkel jellemezhetjük. A növénytermesztők általában a növényállomány növekedését analizálják, mivel ily módon betekintést kapnak a hasznos termésprodukció (pl. szemtermés) képződésének folyamatába. A növényállomány szintjén a maximális termés rendszerint olyan növényszámnál érhető el, amely a növényenkénti produktivitást csökkenti a kompetíció következtében.

3.6.4. Növényegyedek növekedését jellemző mutatók 3.6.4.1. (1) Abszolút növekedési sebesség (AGR, G33) Az abszolút növekedési sebesség (AGR) a növény növekedésének legegyszerűbb mutatója, a méretbeli növekedés rátája időegység alatt. Leggyakrabban az egész növény vagy a növényi szervek száraztömegének abszolút növekedési sebességét határozzuk meg. Jelölése: AGR vagy G. Egy növény vagy növényi szerv abszolút növekedési rátája bármely pillanatban:

ahol W a száraztömeg t időben. A pillanatnyi értéket a W idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvényből vezetjük le. Ha W = fW(t), akkor a függvény első differenciálhányadosa, vagyis az abszolút növekedési sebesség G = fW’ (t). Az átlagos érték t 1 és t2 közötti időtartamban:

Az átlagos értéket megkapjuk a W1 és W2 destruktív méréséből t1 és t2 időpontban. Tipikus mértékegysége a g/nap vagy g/hét. A szárazanyag abszolút növekedési sebességének dinamikája harang alakú görbével jellemezhető, vagyis az AGR fokozatosan nő a maximumig és ezt követően fokozatosan csökken. A növényszám hatását a kukorica összes szárazanyag-produkciójának és abszolút növekedési sebességének dinamikájára az 5.ábrán mutatjuk be. A sűrítés hatására a növényenkénti szárazanyag-produkció és az abszolút növekedési sebesség egyaránt csökken. Az abszolút növekedési sebesség értékes komparatív mutató különböző kísérleti kezelések hatásának összehasonlításakor, azonban nem ad megfelelő információt a növény szárazanyag-produkcióban kifejezett fiziológiai teljesítményéről, minthogy nagyon gyakran az abszolút növekedési ráta megközelítőleg arányosan alakul a növény méretével.

3

AGR, G = Absolute Growth Rate



5. ábra - A növényszám hatása a kukoricanövény szárazanyag felhalmozódására és abszolút növekedési sebességére (Berzsenyi, Lap 2000)

3.6.4.2. (2) Relatív növekedési sebesség (RGR, R4) A relatív növekedési sebesség (RGR) a növény tömegének növekedése a növény már elért egységnyi tömegére és az időegységre vetítve, azaz az abszolút növekedési ráta osztva a növény tömegével. (Azért relatív egység, mert a mérés kezdetén meglevő tömeghez viszonyítjuk a tömeggyarapodást.) Jelölése: RGR vagy R. Pillanatnyi értéke:

A pillanatnyi értéket a 1nW idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvény első differenciálhányadosa adja meg, vagyis, ha lnW = fW(t), akkor R = fW’(t). Az átlagos relatív növekedési sebesség (R) kiszámításának képlete:

ahol W1 és W2 a növény száraz tömege az első (t1) és második (t2) mintavételkor. Az RGR mértékegysége g g–1 nap–1 vagy g g–1 hét–1. Ezen kívül százalék hét–1 vagy százalék nap–1 is használatos. A napraforgó relatív növekedési sebességének időbeni dinamikáját a klasszikus módszerrel meghatározott átlagos értékekkel a 6.ábra mutatja. Az RGR maximális értéke (RGRmax) a csíranövény korban a legjobb általános indikátora a növény adaptációjának a stresszfaktorokhoz. Az RGRmax átlagos értéke közel tízszeres nagyságrendben változik a mérsékeltövi lágy szárú növényfajok között, azonban a különbség mindössze kétszeres ugyanazon növényfaj különböző geográfiai populációja között vagy a különböző genotípusok között a populáción belül.

6. ábra - A napraforgó (Helianthus annuus) relatív növekedési sebességének (RGR) és levélterület arányának (LAR) időbeni változása (Evans, 1972alapján)

4

RGR, R = Relative Growth Rate



3.6.4.3. (3) Levélterület-arány (LAR, F5) A levélterület-arány a levélterület (LA) aránya a növény száraztömegéhez (W) viszonyítva, amely megadja a fotoszintetikus kapacitás mértékét a respiráló tömeghez viszonyítva. A növény levélborítottságának morfológiai mutatója. Jelölése: LAR vagy F. Pillanatnyi értéke:

Mértékegysége tipikusan mm2 mg–1 vagy m2 g–1. Az átlagos érték t1és t2 intervallumban:

A funkcionális módszer alkalmazásakor a pillanatnyi értékeket a 1nL A és a 1nW idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvények deriváltjai adják meg. Ha 1nLA = fL (t) és InW = fW (t), akkor

A nem kiegyenlített pillanatnyi értékek közvetlenül megkaphatók a F = LA/W formulából, amelyet rendszerint minden mintavételre kiszámítunk (33. ábra). Minthogy a LAR jellemzi az asszimiláló szervek relatív nagyságát, fontos tényezője a növényfajok (fajták) vagy növényállományok közötti differenciáknak. A növény magas növekedési sebessége (RGR) adódhat a magas nettó asszimilációs rátából (NAR) vagy a magas levélterületarányból (LAR), de rendszerint nem mindkettőből egyidejűleg. A LAR szezonális változásai rendszerint visszatükrözik az ontogenetikai faktorok (levelek átlagos kora és pozíciója, tekintettel a levélterületre) és a környezeti faktorok (a LAR-t növeli a levelek kölcsönös árnyékoló hatása, a nitrogénellátottság magas szintje és a kedvező vízellátottság) közötti interakciót. A levélterület-arányt két komponensnek, a specifikus levélterületnek (SLA) és a levéltömegaránynak (LWR) a szorzatára bonthatjuk fel, melyeket elkülönítve tudunk tanulmányozni:

3.6.4.4. (4) Specifikus levélterület (SLA6)

5 6

LAR, F = Leaf Area Ratio SLA= Specific Leaf Area


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Kifejezi az átlagos levélterület-expanziót a levél száraztömegéhez viszonyítva. A specifikus levélterület megközelítőleg azt mutatja, milyen levélstruktúra képződik a rendelkezésre álló szárazanyagból. A nagy specifikus levélterület jelzi a vékony leveleknek viszonylag nagy területét és fordítva. Pillanatnyi értéke:

A növény összes levélterülete (LA) és az összes levél száraztömege (LW) közötti arány. Mértékegysége: mm2 mg– 1 vagy m2 g–1. Átlagos értéke t1és t2 intervallumban:

Pillanatnyi értékeket a 1nLA és lnLW idő szerinti görbéjéhez illesztett függvényekből deriváljuk, ha 1nLA = fA (t) és 1nLW = fW (t), akkor LA/LW = exp[fA (t) – fW (t)]. 3.6.4.5. (5) Levéltömegarány (LWR7) A levéltömegarány kifejezi, hogy az összes asszimilátáknak mekkora hányada marad vissza a levélben. A növény produktív invesztálásának mutatója, mivel a potenciálisan fotoszintetizáló szervekre történt relatív ráfordítást fejezi ki. A növény összes levelének száraztömege (LW) és a növény száraztömege (W) közötti arány. Pillanatnyi értéke:

Mértékegysége: dimenzió nélküli, az értéktartomány 0 < x > 1. Az átlagos érték t 1 és t2 intervallumban:

A pillanatnyi értékeket megkapjuk a 1nLW és a 1nW idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvények deriválásával. Ha 1nLW = fL (t) és 1nW = fW (t), akkor LW/W = exp[fL (t) – fW (t)]. A LAR két komponense közül az SLA általában érzékenyebb a környezeti változásra és hajlamosabb az egyedfejlődés alatt ontogenetikai sodródásra. Az SLA sokkal plasztikusabb, különösen a környezeti faktorokat figyelembe véve, mint az LWR. Az LWR inkább konzervatív mutató, a környezeti faktorok inkább az individuális levelek számára és méretére hatnak, mint a levél száraztömegének a növény összes tömegéhez viszonyított arányára. A LAR ezáltal gyakran úgy tűnik, hogy mérsékli a környezetnek a hatását az SLA-ra, amely talán a legplasztikusabb növekedési jellemző. A mély árnyék az SLA meglepő növekedését okozhatja, amely részben kiegyenlíti a NAR csökkenését. A környezetnek az SLA-ra, LWR-re és LAR-ra gyakorolt hatása eltérő a különböző fajoknál. Az LWR-ben és SLA-ban egyaránt előfordulnak különbségek még a közeli rokonságban levő fajok között is. Optimális nitrogénellátottságnál és közepes-magas fényintenzitás mellett fejlődő növényekre a tipikus LWR értékek 0,3 és 0,8 g–1 között, illetve az SLA értékek 10 és 50 m2 (levélterület) kg–1 száraztömeg között vannak. Poorter és Remkes (1990) 24 C3-as vadon élő növényfaj, köztük számos gyomnövény, RGR, NAR, LAR és más növekedési mutatóit határozta meg klímakamrában, optimális hőmérsékleten. A vizsgált fajok RGR értékei 113 és 365 mg g–1nap–1, NAR értékei 7,4 és 14,1 g m–2nap–1, LAR értékei 12,9 és 35,9 m2 kg–1. SLA értékei 25,3 és 50,2 m2kg–1, LWR értékei 0,43 és 0,66 g g–1 között változtak. Gyomnövényekre és kultúrnövényekre egyaránt szoros korrelációt állapítottak meg az RGR és a LAR között. 3.6.4.6. (6) Nettó asszimilációs ráta (NAR, E8) 7 8

LWR = Leaf Weight Ratio NAR, E = Net Assimilation Rate


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A növények produktív efficienciájának indexe, amelyet nem az összes száraztömeghez (mint az RGR-t), hanem az összes levélterülethez viszonyítva számítunk ki. A NAR-t mind a növényegyedek, mind a növényállományok növekedésének mutatójaként használjuk. A NAR a növény (vagy növényállomány) szárazanyag-produkciójának (W) rátája, az összes levélterület (LA) egységére vetítve. Jelölése: NAR vagy E. Pillanatnyi értéke:

ahol: LA a növény összes levélterülete. Mértékegysége tipikusan g m–2 (levélterület) nap–1 vagy mg mi mm–2 (levélterület) nap–1. A növekedésanalízis funkcionális módszerében a NAR pillanatnyi értékét megkapjuk a 1nW és 1nLA idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvényekből, ha 1nW = fW(t) és 1nLA = fL(t), akkor NAR = (1/LA)(dW/dt) = fW’(t) · exp[fW(t) – fL(t)]. A NAR átlagos értéke t1 és t2 intervallumban – W és LA között lineáris összefüggést feltételezve – az alábbi formulával fejezhető ki:

A NAR az asszimiláló szervek efficienciájának mutatója az új növekedés előállításában, és visszatükrözi mind a forrás (resource) ellátottságot (különösen a fényt), mind pedig a levélzet architektúráját. A NAR a nettó fotoszintetikus ráta hosszú időtartamú mérése. A nettó asszimiláció kifejezést azért használjuk, mert a légzési veszteséget nem számítjuk. Legnagyobb az értéke fiatal növények esetén, és amikor a legtöbb levél ki van téve a közvetlen napsugárzásnak. Ahogy a növény és a LAI nő, egyre több levél kerül árnyékba, amely a NAR csökkenését okozza a növekedési időszak előrehaladásával. A NAR maximuma a nyári napéjegyenlőség (június vége) közelében alakul ki, függetlenül a kultúrnövény sajátosságaitól vagy a vetés idejétől. Ezek a maximumok főként az intenzív napsugárzás, a magas hőmérséklet és a hosszú nappalok kombinációjának tulajdoníthatók (7.ábra).

7. ábra - Különböző növényfajok nettó asszimilációs rátájának (NAR) és levélterület indexének (LAI) időbeni változása. A szaggatott vonal mutatja a relatív napsugárzást az év folyamán (Evan, 1972alapján)



A NAR értéke mérsékelt és trópusi klímában alig változik a hőmérséklettel. A legfontosabb befolyásoló faktor a fény. A kedvezőtlen környezet, így a vízhiány, a korcpetíció a tápanyagokért és más faktorokért – hasonlóan a növény életkorához és méretbeli növekedéséhez – fokozza a NAR ontogenetikai driftjét. A NAR értéke csökken a denzitás növekedésével, a közvetlenül ható tényező azonban a fény. A lágy szárú növényfajok és fafajok csíranövény fázisaiban kétszeres-háromszoros variáció van a fajok között egy funkcionális csoporton belül és mérsékelt különbségek vannak a csoportok között is (8. ábra).

8. ábra - A nettó asszimilációs ráta gyakorisági eloszlása (1) kétszikű fás növényekre (n = 16), (2) kétszikű lágy szárú növényekre (n = 22) és (3) lágy szárú egyszikű növényekre (n = 21), csíranövény stádiumban, termékeny, szabályozott környezetben (Hunt R. és Cornelissen JHC, 1997alapján)



3.6.5. Növényállomány növekedését jellemző mutatók 3.6.5.1. (1) Termésnövekedési sebesség (CGR, C9) Kifejezi a növényállomány szárazanyag-produkciójának (W) sebességét egységnyi termőterületre (P) és időegységre vetítve. Jelölése: CGR vagy C. Pillanatnyi értéke:

Átlagos értéke:

ahol W1 és W2 a növény száraztömege, t1 és t2 időben végzett mintavételekből. A funkcionális módszernél a pillanatnyi értéket megkapjuk a 1n(W/P) idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvényből Ha 1n(W/P) fenti képletéből, felhasználva az azonos P termőterületről származó W 1 és W2 méréseket, t1 és t2 időpontban. Mértékegysége g m–2 nap–1 vagy t ha–1 év–1. Növényállományokban a produkció hatékonyságának fontos mutatója a CGR. Különböző genotípusok CGR értékeit megalapozottan összehasonlítani a növényállomány teljes záródásakor lehet, különben a fajták közötti különbségek főként a fotoszintetikusan aktív sugárzás (PAR) abszorbeált arányában vannak. A növényállomány növényszámának ugyancsak reprezentatívnak kell lenni. Figyeljük meg a szoros összefüggést a levélterület index (LAI), a fény felfogása és a növényállomány növekedési sebessége (CGR) között (9.ábra).

9. ábra - Egy egyéves, determinált növekedésű gabonanövény szezonális fejlődése. Figyeljük meg a szoros összefüggést a levélterület index (LAI), a fény felfogása és a növényállomány növekedési sebessége (CGR) között (Gardner et al. 1985 alapján)

9

CGR, C = Crop Growth Rate



A CGR-t kifejezhetjük az egész növényre vagy a különböző növényi részekre (pl. reproduktív szervekre). Különbség van a fotoszintézis C3-as és C4-es típusához tartozó növények CGR értéke között. A vizsgálatok szerint a maximális növekedési ráta C3-as növényfajok állományaiban 34–39 g m–2 nap–1 volt, összehasonlítva a C4-es növényfajok 50–54 g m–2 nap–1 értékével. Általában 20 g m–2 nap–1 átlagos CGR értéket elfogadhatónak tartanak a legtöbb növényre, különösen a C3-as típusúakra. 30 g m–2 nap–1 átlagos CGR értéket érhetünk el a C4es típusú növényeknél Néhány fontosabb szántóföldi növény CGR értékének szezondinamikáját a 10. ábra szemlélteti.

10. ábra - A föld feletti rész szárazanyag gyarapodásának sebessége (CGR) a szántóföldi növényekben. Növényfajok: 1. őszi búza, 2. tavaszi árpa, 3. zab, 4. tavaszi búza, 5. lóbab, 6. burgonya, 7. cukorrépa (Petr et al. 1985 alapján)



3.6.5.2. (2) Levélterület index (LAI, L10) A növényenkénti levélterület (LA) és a tenyészterület (P) közötti arány, vagyis a levélterület egységnyi termőterületre vetítve. A LAI kifejezi az asszimiláló rendszer méretét és a fényadaptációt. Jelölése: LAI vagy L. Pillanatnyi értéke:

amelyet a mintavételenként meghatározott LA értékekből számítunk ki. A funkcionális módszernél a pillanatnyi értéket az LA/P idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvény LA/P = fL(t) deriválásával kapjuk. A LAI átlagos értéke t1és t2 közötti intervallumban:

Legtöbbször P1 = P2 (kivételt képeznek a sűrítési, vagyis a denzitás kísérletek), így a formula egyszerűsíthető. A LAI kiszámításánál kizárólag a levélterületet vesszük figyelembe, annak ellenére, hogy egyes növényfajoknál (pl. gabonafélék) jelentős mértékű fotoszintézis történik a növény egyéb szerveiben is (szárban, levélhüvelyben, virágzatban). Levélterületen minden esetben a levéllemeznek csak az egyik felülete (nem a színe és fonákja együtt), a növény levélterületén pedig az összes levél területe értendő. Mértékegysége: dimenzió nélküli pozitív szám (m2 m–2). A LAI lényegében a növény komplett levélszintjeinek a száma, azonban figyelembe kell venni, hogy a levelek ténylegesen sohasem képeznek komplett szinteket, továbbá azt, hogy a levélállás típusa (amely hatással van a fénypenetrációra) növényfajon belül a fajták (genotípusok) között is eltérő, és befolyásolják a termesztés körülményei is. Mindamellett, mint a növényállomány produktív kapacitásának mutatója, a LAI nagy jelentőségű. A LAI elsődleges faktor egy növényállományban a szárazanyag-produkció sebességének meghatározásában. Jelentős különbségek figyelhetők meg a LAI szezonális mintázatában egyetlen fajon belül is a különböző fajták között. A LAI a környezeti tényezők közül függ a hőmérséklettől, a víz- és tápanyagellátottságtól, a denzitástól és a napsugárzás mértékétől, valamint a lombsátor természetétől, struktúrájától. A levélterület-index szezonális mintázatát különböző termesztett növényeknél jól szemlélteti a 4.ábra. A modern fajták LAI értékei nagyobbak, azonban a LAI szezondinamikája változatlanul jobban függ az egyedfejlődéstől, mint az év időszakától (11. ábra). Szemben több más mutatóval, a LAI bizonyos mértékig a növénytermesztő közvetlen szabályozása alatt áll (növényszám és térbeli elhelyezés megválasztása, gyors levélnövekedés elősegítése stb.). A legtöbb kultúrnövény maximális szárazanyag-produkciójához a LAI 4 és 6 közötti értékére van szükség.

10

LAI, L = Leaf Area Index



11. ábra - Különböző kultúrnövény fajok levélterület-indexének fejlődése a növekedési időszakban a = 50%-os kalászhányás időpontja; b = a gumóképződés kezdete (Geisler, 1988)

3.6.5.3. (3) Harvestindex (HI) A harvestindex (HI) a szemtermés (hasznos produkció) aránya a növény összes föld feletti tömegéhez (biológiai hozam, biomassza-produkció) a betakarítás időpontjában. A kiszámítás módszere: HI = hasznos termés/biológiai hozam Dimenzió nélküli arányszám, gyakran százalékban kifejezve. Jelentős számú kísérleti adat bizonyította az elmúlt évtizedekben, hogy a HI növelése a legtöbb kultúrnövény genetikai terméspotenciálját javította. A búza HI értéke az 1940-es éveket megelőző 0,35-ről a nemesítés eredményeként az 1980-as években 0,5-re nőtt. A HI növekedésével párhuzamosan nőtt a szemtermés. 1980-tól csak kismértékű növekedést értek el a Hl-ben. Gabonaféléknél a HI biológiai maximuma 0,6 lehet. A kalászos gabonaféléken kívül más fontos kultúrnövényeket is magas HI-re nemesítettek. A szója HI-e 0,45–0,55, a kukoricáé megközelíti a 0,5-öt, a burgonya HI-e 0,8. Jóllehet ezek a HI értékek változhatnak, egy genotípuson belül stabilak maradnak a környezeti feltételek tág tartományában. A HI-nek ez a stabilitása indokolja a genetikailag magas HI értékű fajták nemesítésére való törekvést. 3.6.5.4. (4–5) Levélterület-tartósság (LAD11) és biomassza-tartósság (BMD12) A LAI idő szerinti görbéje alatti területből integrálszámítással az egyedi LAI értékek összegezhetők a teljes növekedési időszakban, s az így kapott mutatót levélterület-tartósságnak nevezzük. A LAD mennyiségi formában fejezi ki, hogy milyen hosszú ideig tartja fenn a növényállomány az aktív foto szintetizáló területet. A LAD rendszerint szorosan korrelál a terméssel, mivel a napsugárzás-abszorpció egy hosszabb időszakban általában nagyobb összes szárazanyag-produkciót jelent. Ha a növényenkénti összes száraztömeget az idő függvényében ábrázoljuk, akkor a biomassza-tartósság (BMD) a görbe alatti területként definiálható. A BMD a növényállomány vitalitását jellemző mutató.

3.6.6. A növekedési mutatók közötti kölcsönös kapcsolatok

11 12

LAD = Leaf Area Duration BMD = Biomass Duration


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A növényegyed szintjén az RGR adott időpontban egy fiziológiai (NAR) és egy morfológiai (LAR) jellemző -produkció növekedésének sebessége (CGR) függ a NAR-tól és a LAIMindezek a mutatók egy keretet adnak a kultúrnövények növekedésanalíziséhez. Az abszolút és relatív növekedési sebesség (AGR, RGR), valamint a termésnövekedés sebessége (CGR) kifejezik a növényegyedek vagy növényállományok örökletes képességét a szárazanyag-akkumulációban, illetve az ökológiai és termesztési tényezők módosító hatását. A termesztett növények szárazanyag-akkumulációja a levelekben végbemenő fotoszintézis eredménye, így a levélterület és az egységnyi levélterületre vetített produktivitás (NAR) is fontos. A levelek képzése a napsugárzás felfogására (LAI és LAR) és a növények örökletes képessége, hogy átalakítsák a felfogott napsugárzást szárazanyaggá (NAR és RGR), illetve hasznos tervékké (HI), a növényi produktivitás fontos mutatói. Ezek a mutatók hozzásegítik a növénytermesztőket ahhoz, hogy jobban megértsék a növényegyedek és növényállományok szárazanyag-produkciójának dinamikáját, továbbá feltárják a genotípusok eltérő környezeti és agronómiai reakcióinak tényezőit.

3.6.7. Termésképzés (termés, terméskomponensek) A növény termése közvetlenül függ az adott környezetben rendelkezésre álló forrásoktól (napsugárzás, víz, tápanyagok), a növény által felvett források szárazanyaggá történő átalakításának hatékonyságától és a hasznos termésnek az összes szárazanyag-produkcióhoz viszonyított arányától. A növény növekedését és termésképzését korlátozhatják különböző biológiai faktorok (betegségek, kártevők, gyomnövények), időjárási és talajtényezők. A termés kockázata függ e tényezők súlyosságától és idejétől, valamint a növény toleranciájától (rezisztenciájától), illetve érzékenységétől. A növény termése (Y) kedvező termőhelyen, ahol a víz nem korlátozó tényező, a következőképpen fejezhető ki: Y = I × RUE × HI ahol I = a növény által felfogott napsugárzás (MJ m–2),RUE13 = napsugárzás hasznosításának hatásfoka (kg szárazanyag MJ–1) és HI = harvest-index. A fenti egyenletből következik a levélterület gyors növekedésének, a kritikus LAI minél hosszabb ideig történő fenntartásának és a napsugárzás-hasznosítás magas hatásfokának fontossága. A szántóföldi növények összes szárazanyag-produkciója a nettó CO2 asszimiláció akkumulációjának eredménye a tenyészidőszakban. Az összes szárazanyagra ható legfontosabb faktorok az abszorbeált napsugárzás és a napenergia hasznosításának hatásfoka. A produktív növényfajok korai növekedésük jelentős részét a levélterület növelésére fordítják, amely a napsugárzás hatékony felhasználását eredményezi. Számos agronómiai eljárást használnak a gyorsabb talajborítottság kialakítására és a fényfelfogás növelésére (pl. starter műtrágyázás, magas növényszám, a növények egyenletes térbeni elrendeződése, kicsi sortávolság). Mivel virágzáskor befejeződik a levélterület fejlődése, az agrotechnikai eljárásoknak az a célja, hogy maximalizálják a fotoszintézist a napsugárzás csaknem teljes felfogásának elősegítésével. Ez hatékony a gabonaféléknél, ahol a szem tömegének nagy része a virágzás utáni fotoszintézisből származik. A növényfajok CGR értékei rendszerint szorosan összefüggnek a napsugárzás megkötésével. A CGR és LAI közötti kétféle összefüggés alapján kritikus és optimális LAI-t különböztetünk meg, melyek a maximális CGR eléréséhez szükséges minimális LAI értéket jelentik. Mindkettő olyan LAI értéket feltételez, amely a legtöbb fényenergiát (a beeső sugárzás 95%-át) abszorbeálja. Az optimális LAI reakció ritka. Ebben az esetben a CGR csökken, amikor a LAI nagyobb a maximális CGR eléréséhez szükségesnél. Ezzel szemben a kritikus LAI reakciót mutató növényeknél a maximális CGR eléréséhez szükséges LAI további növelése nem változtatja meg szignifikánsan a CGR értékét, amely így viszonylag konstans marad. A növényállományok felfogják mind a direkt napfényt, mind az indirekt vagy diffúz napsugárzást. A felső levelek egyaránt képesek felfogni a teljes direkt és diffúz sugárzást, míg az alsó részén levő levelek a direkt napsugárzásnak csupán kisebb hányadát kapják. A napsugárzás csökkenését (extinkció) az állományban a Monsi-Saeki egyenlet írja le:

13

RUE = Radiation Use Efficiency


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI ahol I0 = fotoszintetikusan aktív sugárzás (PAR) az állomány felett, I i = fotoszintetikusan aktív sugárzás a levelek i-edik szintje alatt, LAI = a levelek i-edik szintjének levélterület indexe, k = extinkciós koefficiens, amely az állományra jellemző és e = a természetes logaritmus alapja (2.71828). Az I (felfogott napsugárzás) értéke függ a beeső napsugárzástól (I0) és a felfogott napsugárzás hányadától (f). A növényállomány által felfogott napsugárzás hányada (f) kiszámítható a LAI ismeretében az alábbi exponenciális egyenlettel: f = 1 – exp(–k LAI) Az f értéke aszimptotikusan nő a LAI növekedésekor. A k extinkciós koefficiens értéke termesztett növényeknél általában 0,4–0,7 között változik. Függ a levelek horizontális és vertikális elrendezésétől (disztribúciójától), a levelek hajlásszögétől (inklináció), a napsugárzás beesési szögétől. A levelek inklinációja hatással van a napsugárzás felfogására és állományon belüli megoszlására. A levél hajlásszög kiterjed a planofil típustól (a legtöbb levél közel horizontális, <35° a vízszintessel) az erektofil típusig (legtöbb levél közel vertikális, >60° a vízszintessel). A planofil lóhere állománynak kevesebb levélterületre van szüksége a napsugárzás nagy részének felfogásához, mint az erektofil fűféléknek. A levélhajlásszög változhat az állomány különböző szintjeiben. Az állomány felső részében vertikális hajlásszögű levelek, majd az állomány alsó részéhez közeledve fokozatosan horizontálissá váló levélállás tekinthető ideális levélelrendeződésnek. Azok a kukoricaállományok, amelyek a cső felett vertikális hajlásszögű levelekkel rendelkeznek, többet teremtek, mint azok, amelyek levelei planofil, illetve vertikális pozíciójúak. Búzában, árpában, rizsben és kukoricában végzett vizsgálatok szerint az erektofil állományok CGR értéke többnyire nagyobb volt, mint a planofil típusú állományoké. Ha a növény száraztömegének növekedését a felfogott napsugárzástól függően ábrázoljuk, rendszerint szoros lineáris összefüggést kapunk. A lineáris függvény meredeksége kifejezi a napsugárzás-hasznosítás hatásfokát (RUE). A RUE értéke növényfajonként eltérő és a környezeti feltételektől függően változik. A RUE változását befolyásoló fő faktor a levelek fotoszintetikus hatékonysága. Stresszmentes körülmények között a kukorica (C 4es növény) fényhasznosításának hatásfoka 1,6–1,7 g MJ–1, ezzel szemben a rizs és a búza (C3-as növények) fényhasznosítása 1,1–1,4 g MJ–1. A termés (Y) a növény növekedésanalízise alapján a következőképpen írható le: Y = CGR × DR × HI ahol Y = szemtermés, CGR = átlagos termésnövekedési ráta (kg ha –1 nap–1), DR = reproduktív növekedés időtartama (nap), HI = harvest -ndex (%). A növekedési ráta (CGR) a forrásfelvétel rátáját és a felvett forrás szárazanyaggá (biomasszává) történő átalakításának hatékonyságát fejezi ki. A fenti egyenlet a forrásfelhasználás időtartamában meglevő genotípusos különbségeket hangsúlyozza. A termés felbontása komponenseire és azoknak a mechanizmusoknak a tanulmányozása, amelyek az egyes komponenseket szabályozzák, jelentősen elősegítheti a termésképződési folyamatok alaposabb megértését. A legegyszerűbb terméskomponens egyenlet magában foglalja a termést meghatározó elsődleges terméskomponenseket: Termés (tömeg terület–1) = (magszám terület–1) × (tömeg mag–1) A termés számos, a környezetre érzékeny fiziológiai folyamat eredménye a növény növekedése és fejlődése során. Az idő bevonása interakciókat képez a fejlődés stádiuma, a környezet és a termés között. A terméskomponensek megkönnyítik ezeknek az interakcióknak a meghatározását, mivel minden egyes komponens a növényi fejlődés specifikus stádiumaihoz kapcsolódik. A termésképződési folyamat három szakaszra osztható fel: (1) szervek képzése a tápanyag abszorpcióra és a fotoszintézisre, (2) a virágszervek és a szemszám kialakulása, (3) szemtelítődés és fiziológiai érés. Az első stádium a vegetatív növekedés, melynek során a növény levélzete és gyökérzete alakul ki. A második stádium képviseli a reproduktív szervek fejlődését, a megtermékenyülést és a termés szemszám komponensének kialakulását. A harmadik stádium a szemtelítődés időszaka, amikor a termésképzés ténylegesen végbemegy. Az összefüggés a terméskomponensek (szemszám, szemtömeg) és a termés között nem mindig egyértelmű, és a terméskomponensek értelmezését bonyolítja a közöttük kialakuló kompenzáció is. A szemszám a termést meghatározó elsődleges terméskomponens. A növény fejlődése során a szemszám képződésének van egy ún. kritikus szakasza, amikor a tényleges szemszám kialakul. E periódus előtt és után a szemszám kevésbé érzékeny a környezetre. Kukoricában a kritikus periódus a szemszámra a nővirágzást megelőző kéthetes és a nővirágzás utáni háromhetes időszakban van. A kukorica szemszáma arányosan nő a növény növekedési sebességének 92 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI (AGR) növekedésével, egészen 4 g növény–1 nap–1 rátáig. Ha AGR > 6 g növény–1 nap–1 értéknél, akkor kétcsövű (prolifikus) hibrideknél és alacsony növényszámnál második cső képződhet, és ez lehetővé teszi a növényenkénti szemszám további növekedését (12. ábra). A szemképződés küszöbértéke 1 g növény–1 nap–1 növekedési sebesség. Környezeti stressz esetén a növekedési sebesség e küszöbérték alá csökkenhet, amely meddőséghez vezet.

12. ábra - Összefüggés a növényenkénti szemszám (fiziológiai éréskor) és a növekedési ráta (a nővirágzást megelőző 7 napos és a nővirágzás utáni 21 napos időszakban) között egy egycsövű (A) és egy kétcsövű (B) kukorica genotípusban (Tollenaar et al. 2000)

A szemszámot alapvetően meghatározza a fotoszintézis mértéke a kritikus periódus időszakában, másrészt a fejlődő magkezdemény minimális asszimiláta szükséglete. A szemszámot meghatározó tényezőket a következő egyenlet fejezi ki (Charles–Edwards et al. 1986.):

ahol NG = szemszám egységnyi területen, ηG =asszimiláták allokációja a reproduktív növényi részekbe, ΔF = növényállomány napi nettó fotoszintézise egységnyi területen, aG = a magkezdemény minimális asszimilátafluxus szükséglete. A fenti egyenlet világosan mutatja, hogy a szemszám nemcsak a reproduktív növekedéshez rendelkezésre álló asszimilátáktól függ (azaz, fotoszintézis ΔF,megoszlás ηG), hanem a mag jellemzői is hatással vannak rá. Bármely növényfajta a maximális szemszámot akkor éri el, ha a környezeti tényezők megfelelőek a maximális állomány-fotoszintézisre a szemszám képződésének kritikus periódusában. A szem tömegét kifejezhetjük a szem növekedési sebességének és a növekedés időtartamának szorzataként. Genetikai különbségeket a szem tömegében rendszerint a szem növekedésének rátája határozza meg, és a nagyobb szemtömeg rendszerint nagyobb növekedési sebességgel jár együtt. A környezeti variációt a szem tömegében okozhatja a szemtelítődés időtartamának változása (amely függ a fotoszintézis időtartamától). A vízhiány, a nitrogénstressz, továbbá a túl magas hőmérséklet a szemtelítődés időszakában kisebb szemtömeget eredményezhet a szemtelítődési időszak csökkentése révén. A szem tömegének változása a szemtelítődési időszak genetikai vagy környezeti variációja következtében közvetlenül összefügg a terméssel. A szemtelítődés időszakának növelése nemesítéssel több kultúrnövényfajnál termésnövekedést eredményezett.

3.7. 2.7. Növényápolás, növényvédelem A növényápolás célja a vegetációs időszakban ideális körülmények teremtése a fejlődő növényállomány számára, továbbá az egyenletes fejlődést akadályozó, a termés mennyiségét és minőségét hátrányosan befolyásoló tényezők hatásának megelőzésére, megszüntetésére, illetve csökkentésére. Ezek a tennivalók egyaránt lehetnek fizikai, fiziológiai, illetve növényvédelmi jellegűek.



3.7.1. 2.7.1. Talajművelő eszközökkel végzett növényápolási eljárások Ma már számos valamikor általánosan alkalmazott növényápolási technikát – mint például az állomány tőszámának vetés utáni mechanikai úton történő beállítását (pl. cukorrépa esetében) – nem alkalmazunk, mert a nemesítés, a vetőmag-előállítás, a kemizáció és a gépesítés előrehaladása következtében fel sem vetődik számos probléma. Másokkal azonban mind a mai napig számolni kell. Az alábbiakban néhány ma is fontos növényápolási művelet elvégzése gyakran válik szükségessé. Az őszi vetések áttelelése fontos termesztési szempont, mert a tőszámban, illetve annak egyenletességében, továbbá a növényállomány fejlettségében jelentős eltéréseket okozhat a tél. Az egyenletes hóborítás védelmet nyújt a nagyobb fagyok ellen, ezért kedvező az őszi vetések átteleléséhez. A hótakaró, ha nem fedi összefüggő jégréteg, biztosítja a növények számára a légzéshez szükséges oxigént. Előfordulhat azonban, hogy a hótakaró felszíne megolvad, gyorsan megfagy vagy ónos eső hatására tartósan megmaradó jégréteg alakul ki rajta. Ilyen viszonyok között anaerob körülmények jöhetnek létre, ami a növényállomány kipállását okozhatja. Ebben az esetben a jeget gyűrűs hengerezéssel vagy traktorral fel kell törni. A jégréteg feltörése az esetleges hópenész (Fusarium nivale) károsítását is csökkentheti. A rossz szerkezetű, vizet nehezen áteresztő, illetve vízzel telített, víznyomásos talajokon a mélyedésekben hóolvadáskor gyakran tócsák keletkeznek. A vizet mielőbb le kell vezetni a tábláról, mert hosszabb vízborítás esetén ugyancsak kipusztul a növényállomány. A tábla belvízzel borított mélyedéseiből egy ekefejes ekével vízlevezető barázdákat kell ilyenkor nyitni. Különösen humuszban gazdag talajon fordul elő afelfagyás. A felső talajréteg nappal felenged, éjjel viszont megfagy. A talajmozgás hatására a gyökerek elszakadhatnak vagy a közvetlen kapcsolatuk megszakad a talajjal. Felfagyás esetén a vetéseket sima hengerrel kell megjárni. A hengerezéssel a növényeket visszanyomjuk a talajhoz, és elősegítjük a meggyökerezésüket, illetve a továbbfejlődésüket. A hengerezésnél figyelemmel kell lenni a talaj nedvességére. A hengerezést a talaj kellő megszikkadása után lehet elvégezni, amikor a talaj már nem ragad a munkaeszközre. Régebben az őszi búza gyakori ápolási munkája volt a tavaszi fogasolás, küllős kapázás. Ezt akkor végezték, amikor a tél folyamán hónyomást szenvedett, továbbá a felfagyástól károsodott vetés hengerezés után már magához tért, új járulékos gyökereivel jól megkapaszkodott a talajban, bokrosodása megindult; rendszerint április elején, közepén került erre sor. Célja az volt, hogy a tél folyamán megtömődött talajfelszínt porhanyítsák és a gyomokat irtsák. Kísérletek a tavaszi fogasolásnak a termés mennyiségére gyakorolt előnyös hatását nem igazolták, sőt a gépek okozta tömörítés az alsó rétegekben még nedves talajon határozottan káros is lehet. Gyomirtó hatása nem jelentős, csak a kelőfélben levő gyomokat gyéríti. A biogazdálkodásban azonban a fésűs boronákat („gyomfésű”) a csírázó magról kelő gyomnövények elleni hatékonyságuk miatt ma is elterjedten használják. Az állomány tavaszi fogasolása korábban borsóban és a vegetáció megindulása előtt lucernában, illetve vörös herében is elterjedt növényápolási technika. A széles sortávolságra vetett kapás növényállományokban alkalmazott sorközművelő kultivátorozással mechanikai úton hatékonyan irthatók a sorközökben fejlődő gyomok, továbbá a talajfelszín cserepesedése is megszüntethető. Azokkal a sorközművelő kultivátorokkal pedig, amelyek műtrágyaszóró egységekkel vannak kombinálva, egy menetben a fejtrágya-kijuttatás és a bedolgozás is megoldható. Talajművelő eszközökkel végezzük a töltögetés műveletét is, amire főként burgonyatermesztésben a szekunder bakhátak kialakításakor, illetve az áttelelő cukorrépa-magtermesztés során az áttelelés biztonságának növelése céljából van szükség. A tarló ápolása is igen fontos feladat a talaj kultúrállapotának fenntartása érdekében. Az eddigi hagyományos szempontokon túlmenően megfigyelések szerint azokon a táblákon, ahol az amerikai kukoricabogár (Diabrotica virgifera virgifera Le-Conte) már elterjedt károsító és a korán lekerülő előveteményeket kukorica követi, a szomszédos táblán pedig az adott évben amerikai kukoricabogár által károsított kukorica volt, fenn áll a veszélye annak, hogy a kigyomosodott tarlóra átvándorol a kártevő és ott fennmaradva a következő évi kukoricavetést a vetésváltás megléte ellenére károsíthatja. A tarló gyommentesen tartása ezért is elengedhetetlen feladat.

3.7.2. 2.7.2. A szárszilárdság növelésére irányuló növényápolási eljárások A gabonákban gyakori problémaként jelentkezik a megdőlés, különösen, ha nitrogénnel jól ellátott az állomány. A megdőlés ellen az agrotechnikai módszerek mellett regulátorokkal is védekezhetünk. A legelterjedtebb 94 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI készítmények a klórmekvát hatóanyagú szerek. A regulátort a bokrosodás végén (Fe. 5.) kell kipermetezni az állományra. Hasonló esetekre a repcetermesztés során is számítani lehet. Megfigyelések szerint, a repceállományokban az ősszel négyleveles korban a tebukonazol hatóanyaggal elvégzett gombaölőszeres kezelésnek bioregulátor hatása van, amely következtében lerövidül az epykotyl, erős tőlevélrózsa és gyökérzet alakul ki és javul a télállóság. Tavasszal pedig csökken a növénymagasság, ezzel a megdőlés veszélye is, továbbá nagyobb számban képződnek oldalágak nagyobb becőszámmal, egyöntetűbb lesz a virágzás és az érés, könnyebb lesz a betakarítás.

3.7.3. 2.7.3. A kultúrnövények vegetatív részeinek csonkításával járó növényápolási eljárások A kultúrnövények vegetatív részeinek csonkítását a magrépatermesztés és a dohánytermesztés követeli meg. A kukorica valaha elvégzett fattyazását ma már nem tartjuk szükségesnek. A magrépatermesztés fontos második évi tavaszi növényápolási eleme a magszár visszavágása. A magszárat ezzel sűrűbb elágazásra késztetjük a nagyobb termés elérése érdekében. A dohány tetejezése során a virágzatot távolítjuk el abból a célból, hogy a tápanyagok ne a termésben, hanem a levelekben halmozódjanak fel. A tetejezés után hamarosan megindul a levélhónaljakból kinövő oldalhajtások, kacsok fejlődése, ami szintén a levelek tápanyagtartamát csökkenti. A kacsozás művelete során az oldalhajtásokat kis csonk meghagyásával célszerű eltávolítani, mivel ezzel késleltetjük a kacsok újabb kifejlődését.

3.7.4. 2.7.4. Vegyszeres növényvédelem A növényvédelmi problémák megelőzésében és kezelésében a mechanikai eljárások, illetve az egyéb hagyományos módszerek (pl. vetésváltás) alkalmazásának nagy jelentősége van. Számos növényvédelmi munka azonban nem orvosolható vegyszerek felhasználása nélkül, mivel ma még a biológiai növényvédelmi módszerek hatékonysága a legtöbb esetben nem hasonlítható a kémiai védekezési eljárások hatékonyságához. Egyre nagyobb szerep jut a kisadagú, nagy biológiai aktivitású környezetkímélő szerek használatának és a növekvő integrált növényvédelmi eljárásoknak. Szükségszerű a biológiailag aktívabb, szelektívebb, kevésbé mérgező, korszerű formájú, könnyen kezelhető szerek előállítása. Háttérbe szorulnak a perzisztens, kumulálódó szerek, terjednek a rövidebb hatástartamú specifikus készítmények. Növekedni fog a gyomirtott területek nagysága, ami a nehezen irtható gyomnövények [Ambrosia elatior (parlagfű), Avenafatua (vadzab), Apera spica-venti (nagy széltippan), Alopecurus myosuroides (réti ecsetpázsit), Panicum miliaceum (vadköles), Sorghum halepense (fenyércirok), Xanthium italicum (olasz szerbtövis), Phragmites communis (nád)] pusztítására irányuló többletvédekezésekből adódik. A rovarölő szerek területén elsősorban a specifikus hatásspektrumú (pl. a kitinszintézist gátló, táplálkozást befolyásoló) készítmények növekvő felhasználása várható. A hagyományos (kontakt) és szisztemikus hatású gombaölő szerek kombinációinak további terjedésével lehet számolni. A kisadagú (2–10 g/ha aktív hatóanyagú) szereknek jövőjük van. Várható szélesebb körű elterjedésük, ezek felhasználása az átlagosnál nem veszélyesebb az eddigi tapasztalatok alapján, sőt a környezet terhelése előnyösen alakul. Előtérbe kell helyezni a csökkenő peszticidterheléssel járó, környezetkímélő, energiatakarékos, integrált elemeket is tartalmazó növényvédelmi módszereket. A biológiai védekezés – jelenlegi ismereteink szerint – elsősorban csak a zárt termesztőberendezésekben tud terjedni, a megfelelő technológiai fegyelem mellett. A felhasznált peszticidek mennyiségének csökkentése a cél, a biológiai hatás csökkenése nélkül. Fejleszteni szükséges a különböző hatásfokozó adalékanyagok használatát. Folyamatosan figyelemmel kell kísérni a veszélyes és nehezen irtható gyomnövényfajokat, minden kultúrában speciális eljárást kell kidolgozni. A növényvédelemben a jövőben is csak akkor lehet átütő eredményt elérni, ha az általános agrotechnikai színvonal tovább emelkedik, a rezisztencianemesítés, a biotechnika újabb eredményeket hoz, illetve az 95 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI alkalmazástechnika és az előrejelzési módszerek mind szélesebb körben elterjednek. A növényvédelem jelenlegi, de főleg jövőbeni helyzete feltétlenül igényli a hatékonyabb, gazdaságosabb és a mezőgazdaság változó igényeinek jobban megfelelő géntípusok kifejlesztését, illetve gyártását. A növényvédelem szorosan kapcsolódik a növénytermesztéshez és annak szerves részét képezi. Az egyes kultúrák növényvédelmi problémáit ezért az adott növénnyel foglalkozó fejezet a termesztés módszeréhez illesztve külön ismerteti. A növényvédelemhez kapcsolódó általános ismeretek az alábbiak. 3.7.4.1. Alkalmazástechnika Az alkalmazástechnika feladata, hogy a kijuttatásra kerülő növényvédő szert térben jól illessze a védendő növény és a visszaszorítandó károsító együtteséhez. Alapvető eljárásai a csávázás, talajfertőtlenítés, permetezés, ködözés, porozás, mikrogranulátum-szórás, kenés, raktár- és terményfertőtlenítés. 3.7.4.2. Csávázás A csávázás a vetőmagok, vetőgumók, hagymák vagy más szaporításra szolgáló növényi részek vírusos, baktériumos és gombás betegségek és egyes kártevők elleni kezelésére szolgál. Megkülönböztetünk nedves, por- és nedvesített porcsávázást. A vetőmagkezelésre engedélyezett szerek a következő csoportokra oszthatók: •vírusok, baktériumok és gombák leküzdésére szolgáló szerek, melyek vagy a mag •felületén vagy a maghéjban, a magban vagy a talajban fejtik ki hatásukat, •állati kártevők elleni védekezésre szolgáló szerek, •magstimuláló szerek. 3.7.4.3. Talajfertőtlenítés Speciálisan a talajlakó kártevők ellen irányuló művelet. A talajfertőtlenítő szer a talajba juttatható, a növényvédő szerek talajba injektálásával, illetve a granulátumok talajra szórásával vagy a folyékonyak talajfelszínre permetezésével, majd talajba dolgozásával. Költség- és környezetkímélő eljárás, ha a vetéssel egy menetben a vetőmagcsoroszlya által nyitott barázdafenékre juttatják a talajfertőtlenítő szert. A talajfertőtlenítő és csávázó szerek lehetnek mély hatású, illetve felszívódó vagy szisztemikus szerek. A mélyhatású inszekticidek a növények kelése után károsító betelepülő kártevőket (pl. levéltetvek) nem korlátozzák. A szisztemikus vagy felszívódó szerek azonban a növényben transzlokálódva bizonyos ideig rendelkeznek gyérítő hatással a betelepülő kártevőkkel szemben is. 3.7.4.4. Permetezés Ez a legelterjedtebb állomány- és talajkezelő eljárás. A növényvédő szer hatóanyagát folyékony hordozóanyag segítségével 50–750 µm átmérőjű cseppekre bontva oszlatják el a célfelületen. A permetezés hatékonyságát a permetezéstechnikai tényezők (permetezőberendezés, cseppméret, lémennyiség, koncentráció, keverhetőség, stabilitás, adalékanyagok alkalmazása, időjárási tényezők) jelentősen befolyásolják. A permetezés minőségét a következő jellemzők alapján ítélhetjük meg: biológiai hatás; cseppborítás (cseppszám/m2, fedési százalék); szórásegyenletesség, az adagolás pontossága; penetráció; anyagvisszanyerés; elsodródás. A permetezéstechnikai jellemzők optimális értékeinek meghatározásánál a végső cél a jó biológiai hatás elérése, ami többek között függ a növénykultúra és a károsító sajátosságaitól is. Az ideális cseppborítás a különböző károsító csoportok esetén különböző lehet. Mozgó kártevőknél a megfelelő toxikus rács már 35–50 csepp/cm2-es sűrűséggel kialakítható 100–300 µm-es cseppekkel. Gombaölő szeres kezelésnél legalább 50–70 csepp/cm2 szükséges. Gyomirtás esetében a nagyméretű cseppek (400–800 µm) a kedvezőek. Talajkezelésnél elegendő 10–15 csepp/cm2, állománykezelésnél 20–30 csepp/cm2 szükséges minimálisan.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A szórásegyenletességet a kereszt- és hosszirányú szóráskép alapján ítélhetjük meg. Jó keresztirányú szórásképet jól beállított és kifogástalanul működő permetező gépekkel érhetünk el. A jó hosszirányú szóráskép biztosítása pedig a gépcsoport haladási sebességének egyenletességével, illetve haladási sebességfüggő lémennyiség szabályzó automatika alkalmazásával lehetséges. Penetráción a növényvédő szernek a növényállomány mélyebben elhelyezkedő részeibe való behatolását értjük. A penetráció javítható légbefúvással, helikopteres permetezéssel vagy speciális növényállomány széthajlító eszközökkel. Az anyagvisszanyerés vagy recovery (R%) a kijuttatott szer mennyiségéből a védendő növény felületéről visszamérhető hányadot jelenti. Tehát azt a mennyiséget, amennyi a kijuttatott szerből valóban oda került, ahová azt juttatni akartuk. A permetezés során a növényvédő szerek egy része ugyanis a talajra kerül, illetve elpárolog, elsodródik. Ennek figyelembevételével a 60%-os recovery érték már jónak mondható. Az R% értékének növelésére találták ki a cseppek elektrosztatikus feltöltését, ami segíti a cseppek növények felületére történő lerakódását. Az elsodródás (drift) nagysága elsősorban a permetezési mód, a cseppméret és az időjárási tényezők függvénye. Aprócseppes (100–200 µm) permetezésnél már kis szélsebesség (2–3 m/s) is elsodródást okoz. Ez különösen veszélyes lehet gyomirtó szerek légi kijuttatása esetén. A gyors felmelegedés következtében létrejövő termitek (talajtól fölfelé irányuló légáramlás) is nagy elsodródási veszélyt jelentenek. Az optimális cseppmérettartomány sok mindentől függ. A cseppméret csökkenésével nő a párolgási veszély, nő az elsodródás, de javul a penetráció és javítható az eloszlás egyenletessége. A cseppméret növekedésével a permetlémegfolyás (lecsöpögési veszteség) növekszik. A permetezési eljárásokat afelhasznált lémennyiség szerint a következőképpen csoportosíthatjuk. •ultranagy lémennyiség (UHV) 500 l/ha vagy >, •nagy lémennyiség (HV) 150–500 l/ha, •közepes lémennyiség (MV) 50–150 l/ha, •kis lémennyiség (LV) 25-50 1/ha, •nagyon kis lémennyiség (VLV) 5–25 l/ha, •ultra kis lémennyiség (ULV) 0,5–5 l/ha, •ultra-ultra kis lémennyiség (UULV) 0,1–0,5 l/ha. Újabban előtérbe kerültek a kis lémennyiségű permetezések, mivel számos előnye van: •kisebb a vízszükséglet és a szállítási költség, •nagyobb a területteljesítmény, •aprócseppes permetezéssel kedvező körülmények között jobb cseppborítás érhető el. Permetezéskor a különböző vegyszereket (növényvédő szerek és lombtrágyák) gyakran együtt juttatják ki. A vegyszerek keverésekor különös gonddal járjunk el. Keverhetőségi táblázat vagy előzetes próba segítségével ellenőrizzük a keverhetőséget. A víz keménységét szintén vegyük figyelembe, mert a túl kemény víz is gyakran keverhetőségi és stabilitási problémákat okozhat. A permetezés hatékonyságát különböző, a permetléhez kevert adalékanyagokkal növelhetjük: •nedvesítőszer: csökkenti a felületi feszültséget, ezzel a levélfelületen a szer jobban szétterül, •tapadásfokozó, •cseppnehezítő: légi permetezésnél van jelentősége (a viszkozitást növeli), •párolgásgátló, 97 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •habzásgátló. Az időjárási tényezők szintén jelentősen befolyásolják a permetezés hatékonyságát és környezetre gyakorolt hatását. Az elsodródás veszélye miatt 4 m/s-nál nagyobb szélben nem tanácsos permetezni. Magas hőmérsékleten és alacsony páratartalom mellett pedig a párolgási veszély erősen megnő. Permetezésre legkedvezőbb időpont a kora hajnali, illetve az esti órák. 3.7.4.5. Ködözés Ködözéskor a folyadékot 0,5–50 µm nagyságú cseppekre bontják. Két eljárása ismert: •hidegködképzés pnemumatikus vagy rotációs szórófejekkel, •melegködképzés termikus ködgenerátorokkal. Ködözéskor a gyári kiszerelésű vegyszert általában hígítás nélkül juttatják ki. Nálunk elsősorban zárt terekben (növényházak, raktárak) jön számításba a használata, emellett közegészségügyi céllal (szúnyog-, kullancsirtás) végeznek termikus ködözést. 3.7.4.6. Porozás Porozáskor néhány mikrométer nagyságú (0,5–100 µm), szilárd szemcséket juttatnak ki. A hatóanyagot rendszerint kombinálják por alakú vivőanyaggal (talkum, gipsz). Környezetszennyezési hátrányai miatt ma már csaknem teljesen háttérbe szorult. 3.7.4.7. Mikrogranulátum-szórás Egyes növényvédő szereket, elsősorban a talajfertőtlenítő inszekticideket mikrogranulátum alakjában hozzák forgalomba. Néhány gyomirtó szer granulátum formájában való kijuttatására is az utóbbi években sor került (Casoron g, Casoron G SR). Ezek szemcsemérete 150–1500 µm között van. Előnyei: nincs vízfelhasználás, minimális a környezetszennyezési veszély, tartós növényvédő hatás, kis üzemeltetési költségek. Az anyagfelhasználás általában 10–50 kg/ha közötti. Kiszórhatók a vetéssel, illetve a talajműveléssel egy menetben, granulátumszóró adapter segítségével vagy külön munkafolyamatban, speciális granulátumszóró eszközökkel. A beállításnál ügyeljünk arra, hogy a szóróelemek teljesítménykülönbsége a ± 20%-ot nem haladhatja meg. 3.7.4.8. Kenés Ennél az eljárásnál a folyékony növényvédő szert a növény felületére kenik. Jelenleg csak a gyomirtásra használják. Egyes szisztemikus totális hatású herbicidek szelektív alkalmazására nyílik így lehetőség. A kultúrnövénynél magasabban elhelyezkedő kenőfelület csak a magasra nőtt gyomokat keni be. Előnyei: csekély szerfelhasználás, nincs környezetszennyezés, elsodródás, kicsi az üzemeltetési költség. 3.7.4.9. Raktár- és terményfertőtlenítés Az üres terménytárolók vagy a tárolt termény védelmére a raktári károsítók ellen alkalmazzák. Leggyakoribb eljárásai: gázosítás, ködképzés, a tárolt termény permetezése.

3.7.5. 2.7.5. Az állati kártevők elleni védekezés A szántóföldi növényeket nagyszámú állati kártevő károsíthatja, de a kártétel nagysága elsősorban nem a kártevők fajainak számától, hanem a károsító egyedszámától függ. A faj életmódja szoros összefüggésben van a környezeti tényezőkkel, ezért ezek ismerete az eredményes védekezéshez nélkülözhetetlen. A környezeti tényezők az alábbi elemekből állnak: •élettelen természeti tényezők (hőmérséklet, fény, nedvesség, levegő, talaj stb.), •élő természeti tényezők (táplálék, fajtársak, más fajú élőlények), •az ember tevékenységéből eredő tényezők. Az állati kártevők a termesztett növények között mint az élettársulás szerkezeti elemei jelennek meg. Az állati kártevők önmaguk is állattársulásokat képeznek és egy tápláléklánc mentén helyezkednek el. Az állatok szaporodását, élettartamát és fejlődési sebességét a táplálék mennyisége és minősége jelentősen befolyásolja. A 98 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI táplálék hiányát az aktív élettevékenységet folytató, intenzíven táplálkozó, fejlődésben levő állatok csak rövid ideig, a nyugalmi állapotban levők azonban nagyon hosszú ideig képesek elviselni. Az állati kártevők szaporodóképessége rendkívül nagy. Ez – azonos környezeti feltételek között – a nemek arányától, az egyedek vitalitásától és a tojásszámtól függ. Az állati kártevők egyedszáma sohasem azonos, hanem évszakonként változó. A lappangási szakaszban csak a „törzsállomány” van jelen. Ilyenkor kártétel nincs. A kedvező környezeti tényezők hatására a szaporodás megindul. A bevezető szakaszban a kártétel már szigetszerű. A tetőzés szakaszában a kártevő viszont nagy területen jelentkezik. Ennek kezdeti fázisa a kitörés, befejeződése pedig az összeomlás (azaz a normális szintre való visszatérés). A növénytermesztés sajátosságának megfelelően különböző állattársulás kialakulásához nyújt lehetőséget. Ezek – és az ezeket alkotó fajok életmódjának – ismerete előfeltétele a védelem megtervezésének. A kártevők előrejelzésének különböző térbeli formái és időbeli fokozatai vannak. Az előrejelzési módszerek alkalmazásával sikeresen végrehajtható a védekezés anélkül, hogy a környezetet indokolatlanul terheljük, az egyéb élőlényeket pusztítsuk. A kártevők elleni védekezés lehetőségei és módszerei lehetnek: •megelőző és közvetett, illetve •közvetlen védekezési módok. A megelőző és közvetett védekezési módok csoportjába sorolhatók a karantén intézkedések, a rezisztencianemesítés és az agrotechnikai eljárások. A karantén intézkedések akarantén megakadályozását szolgálják.

állati

kártevők

(pl.

burgonya

fonálféreg)

továbbterjedésének

A rezisztencianemesítés célja olyan ellenálló növényfajták előállítása, amelyek bizonyos kártevőknek (pl. napraforgómoly) örökletesen ellenállnak. Az állati kártevők kártételének nemesítéssel való megelőzése ma még igen ellentmondásos. A biotechnológiai módszerek, ezen belül a géntechnológia alkalmazásával ma már rendelkezünk olyan növényekkel, amelyek más élőlényekből átvitt géneknek köszönhetően egyes kártevőkre toxikus anyagokat termelnek (pl. az ún. „BT” növények). A biológiailag módosított növények (GMO) termesztésével azonban még nincsenek széleskörű tapasztalatok és az Európai Unióban nem engedélyezett ezek termesztése. Nem tisztázott pl. az ily módon védetté vált növények által termelt toxinokkal szembeni rezisztencia kérdése és a közömbös, ill. hasznos szervezetekre gyakorolt hatás. Az agrotechnikai eljárásokkal (termőhely megválasztás, növényi sorrend, trágyázás, talajművelés, vetés, ápolás, betakarítás) a növény számára optimális, a kártevők számára viszont kedvezőtlen körülményeket teremtünk. A „versenyben” így a kultúrnövény kerülhet előnyösebb pozícióba. A közvetlen védekezési módok közé sorolható a mechanikai és fizikai védekezés, a biológiai és a vegyi védekezés. A mechanikai és fizikai védekezés során a kártevők tovaterjedését azok távoltartásával, összegyűjtésével, fizikai megsemmisítésével akadályozzuk meg. A biológiai védekezésben az ember valamilyen élő szervezetet tudatosan használ fel a másik féken tartására vagy megsemmisítésére. Ezek lehetnek vírusok, baktériumok, gombák, fonálférgek, ízeltlábúak, gerincesek stb. Az élő szervezetek tudatos felhasználása e célra ma még nem általános. A paraziták hatása ugyanis nem minden esetben egyértelmű, több közülük a hasznos állatok ellensége is lehet. A biológiai védekezés sajátos módja az önpusztító módszer: Lényege, hogy a populációdinamikát steril hímek elterjesztésével negatív irányba befolyásolják. Olyan fajoknál alkalmazható elsősorban, amelyek mesterséges körülmények között is jól szaporíthatók. A biológiai védekezés jelentősége a vegyi védekezés környezetszennyező hatása miatt fokozatosan nő, de hatékonysága általában még nem vethető össze a kémiai védekezési módszerek hatékonyságával. A vegyi (kémiai) védekezés a vegyi (kémiai) anyagok kártevők elleni tudatos használatát jelenti. A növények felületére jutott szerek:


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •a felszínen (kontakt szerek), •a levélszövetbe beszívódás (mély hatású szerek), illetve •a növény nedvszállító rendszerébe jutva (szisztemikus szerek) fejthetik ki a hatásukat. A hatás kiterjed az elszaporodott kártevőfaj populációján kívül: •az élő közösség hasznos tagjaira, •a közömbös fajokra, •a tűrő és ellenálló törzsek, rasszok kialakulására, •a haszonállatokra és •az emberre. A káros mellékhatások igen sokszor nem közvetlenek, azaz nem szembetűnőek, hanem közvetve, lassú felhalmozódás következményeként alakulnak ki. A felhasznált szermennyiséget ezért a lehetőségek szerint minimálisra kell csökkenteni, együttesen eleget téve gazdasági és környezeti szempontoknak.

3.7.6. 2.7.6. A növényi kórokozók elleni védekezés A növénybetegségeket okozó kórokozók csoportjába tartoznak a vírusok, a baktériumok és a gombák. A vírusok. Áttelelhetnek (elsődleges forrás): •a talajban (pl. dohány nekrózis vírus), •a vetőmagon (pl. bab mozaik vírus), •a vegetatív szaporítórészen (burgonya, répa, hagyma), •a szabadban áttelelő évelő növényeken (lucerna mozaik vírus, pl. a labdarózsán), •a rovarokban (pl. sztolbur vírus). Többféle módon fertőzhetnek: •mechanikai úton (a vírusbeteg növény szövetnedve a megsérült egészséges növény szövetébe jut), •vegetatív részekkel (pl. oltás, szemzés, gumó, hagyma), •vetőmaggal (pl. bab), •rovarvektorokkal (a szúró-szívó szájszervű rovarok képesek a vírus átvételére és •továbbadására (pl. levéltetvek stb.), •a talajjal, •arankafajokkal. Legjelentősebb a rovarvektorokkal való fertőzés. Fertőzés esetén a sejtekbe behatolt vírus szaporodni kezd és továbbterjed a növényen. A megbetegedés a tünetek megjelenésével válik láthatóvá. A baktériumok. Többségük heterotróf szervezet. Hasadással szaporodnak. A baktériummal fertőzött növényi részek nyálkásak, fénylőek. Ezek a baktériumok telepei. Szaporodásukat a külső tényezők közül a hőmérséklet, a nedvesség, a talaj levegőtartalma és a fény befolyásolja elsősorban. A fertőzésforrásai a talaj, a gyökérzóna, a beteg növény elhalt része, a már beteg élő növény és a fertőzött mag lehet. Terjedhet a vízben, levegőben, rovar és ember által. A növényi szövetbe a légzőnyílásokon, a víznyílásokon vagy a mikrosérüléseken keresztül juthatnak be. Szerepük, jelentőségük – egyes eseteket kivéve, pl. babbakteriózis – viszonylag kisebb.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A gombák. Heterotróf szervezetek. A táplálkozás megkönnyítésére a legtöbb gomba fejlett, elágazó fonalakból álló gombatestet (micéliumot) fejleszt. Szaporodásuk lehet ivartalan és ivaros. Terjedésüket ahőmérséklet, a nedvesség, a fény, a talaj levegőtartalma, a közeg pH-ja (általában savas) és parazitái befolyásolják. A fertőzés forrásai azonosak a baktériuméval. Terjedési módjuk közül legjelentősebb a légáramlat, az esőcsepp hatása, esetenként a talajban levő víz, a rovar és az ember. A gomba a következő utakon juthat a növényi szövetbe: •az ép kutikularéteg feltörésével (Botrytis), •természetes nyílásokon (peronoszpóra stb.), •virágfertőzéssel (pl. búzaporüszög), •csírafertőzéssel (pl. búzakőüszög), •rügyeken keresztül (pl. burgonyarák), •sebeken keresztül (a legtöbb gomba). A megfertőzött növényben a gomba elhelyezkedhet: •a növény felületén (pl. lisztharmat), •a növényi szerv belsejében. A gomba továbbterjedhet: •lokálisan (pl. a kukorica golyvásüszög), •diffúz módon, amikor az egész növényre kiterjed. Járványról akkor beszélünk, ha a betegség tömegesen lép fel, s teljes táblákat, határrészt, tájrészt pusztít végig. Hazánkban különösen jelentős lehet a búzarozsda, a burgonyavész, a dohányperonoszpóra, a répa cerkospórás levélfoltossága, a hagyma- és paradicsomperonoszpóra stb. járványainak kialakulása. A járványok akkor lépnek fel, ha a kórokozó igényének megfelelőek a klimatikus viszonyok, melyek meghatározólag hatnak a gazdaszervezetre is. A növénybetegségek előrejelzése ma még sokkal bizonytalanabb, mint az állati kártevőké. Ez elsősorban azzal függ össze, hogy a járvány kialakulásának klimatikus feltételeit ugyan ismerjük, de annak várható alakulását már nem. Ennek ellenére a gyakorlatban a gazdálkodás intenzívebbé válása a növényi betegségek előrejelzésén alapuló növényvédelmet is szükségessé teszi. Az előrejelzés a következő lépések figyelembevételével készül: • az elsődleges fertőzési források vizsgálata során a talajt, a talajra hullott növényi maradványokat, a kórokozók áttelelésére szolgáló gyomnövényeket, vetőmagvakat vizsgáljuk, • a másodlagosfertőzési források vizsgálata során a fertőzött növényeken megvizsgáljuk a kórokozók mennyiségét, a várható járvány erőssége szempontjából (pl. a búzalisztharmat, -rozsda betegségeiről már ősszel, áttelelés előtt lehet így tájékozódni), • a kórokozó terjedésmódja meghatározza a járvány terjedésének a mértékét (pl. szél útján terjedőknél nagyobb terület van veszélynek kitéve), • az időjárási tényezők előrejelzésével különböző grafikonokon, nomogramok segítségével a tünetek megjelenése kiszámítható, egyes esetekben az effektív hőösszeg ad útmutatást.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A növénybetegségek elleni védekezés módjai (megelőző és közvetett, illetve közvetlen védekezési módok) hasonlóak az állati kártevőknél leírtakkal. A módszerek azonban a növény sajátosságainak megfelelően másképpen – a következő eltérésekkel – érvényesülnek. A rezisztencia-nemesítésnek kiemelkedő eredményei vannak a növényi betegségek elleni védekezésben (pl. a tenyészidő hossza, a szövetek szilárdsága, a természetes nyílások milyensége stb., jelentős szerepet játszik a fertőzésben, ezeket a tulajdonságokat nemesítéssel módosítani lehet). A fizikai növényvédelem formái: •üvegházakban talajfertőtlenítés (gőzzel stb.), •a beteg növényi részek megsemmisítése (pl. tarlóégetés), •a gyors betakarítás, a mesterséges szárítás vagy tartósítás silózással. A biológiai növényvédelem formái: •a hiperparazita mikroorganizmusok (kártevők kártevői) vagy •antagonista mikroorganizmusok (kedvezőtlen hatást kiváltók) felhasználása (az antagonizmus az esetek többségében antibiotikumok termelésére, illetve a magasabb rendű növények által termelt mikroorganizmusgátló, illetve -serkentő [fitoncid] anyagok termelésére vezethető vissza). Kémiai növényvédelem. A növénybetegségek elleni védekezés során felhasznált növényvédő szerek specifikus vagy gátló hatásuk alapján vírusellenesek, baktériumölők, gombagátlók vagy gombaölők. A kémiai védekezésben használt szerek szerves és szervetlen vegyületek lehetnek. A szervetlen vegyületek közül néhány használata az ökológiai gazdálkodásban is engedélyezett (pl. Cu- és S-tartalmú szerek). A növényi betegségek elleni védekezési eljárások közül ma még legnagyobb jelentősége a kémiai védekezési eljárásoknak van. A vírusok és a baktériumok elleni vegyszeres védekezés lehetőségei ma még korlátozottabbak, a gombás betegségek leküzdésére azonban a rendelkezésre álló fungicidek választéka már széles körű. A vegyszeres védekezési módok sem kínálnak minden esetben teljes megoldást egyes növénybetegségek orvoslására, ezért a vegyszeres védekezés az agrotechnikai védekezési eljárások (pl. vetésváltás) alkalmazása nélkül önmagában gyakran nem kellően hatékony.

3.7.7. 2.7.7. Gyomirtás Az egyes szántóföldi növénykultúrák különböző mértékben érzékenyek a gyomosodásra. Általánosságban megállapítható, hogy a tág térállású kapások érzékenyebbek, míg a sűrű vetésű növényállományok jobb gyomelnyomók. Ha jó kultúrállapotú a talaj és egyenletes, jól fejlett a növényállomány, például őszi búzában nem mindig szükséges a gyomirtás, mert a búzának jó a gyomelnyomó képessége. Elhanyagolt területen, illetve nem kellően fejlett állomány esetén azonban védekezni kell a gyomok ellen. Megfelelő vegyszerek állnak rendelkezésre mind a kétszikű, mind az egyszikű gyomok irtására, de a gyomirtás csak akkor lehet igazán hatékony, ha a vegyszeres gyomirtást a termesztés egész rendszerébe integrálva, a vetésváltás, a talajművelés és a tápanyagellátás feladataival összhangban egységet alkotva alkalmazzuk. 3.7.7.1. A gyomirtás gyakorlata Az alkalmazott gyomszabályozási eljárások következtében a szántóföldön előforduló gyomnövények faji összetétele folyamatosan változik, ezért a gyomirtási gyakorlatnak is folyamatosan alkalmazkodni kell a változó gyomviszonyokhoz. A gyomszabályozás ezért csak akkor lehet szakszerű és hatékony, ha az rendszeres gyomfelvételezésen alapul. 3.7.7.2. A gyomnövények kártétele Versengés a vízért. A gyomnövények általában nagyobb mennyiségű vizet használnak fel fejlődésük folyamán, mint a kultúrnövények. A talaj vízkészletének elhasználása nemcsak az adott időpontban lehet káros, a következő növény kelését is hátrányosan befolyásolhatja száraz időszakban. Verseny a tápanyagért. A gyomnövények a talajok tápanyagkészletét a kultúrnövények rovására használják fel. Általában a nitrogén az a tápanyag, amely a gyom- és kultúrnövény konkurenciája folytán először jelent hiányt. 102 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Jelentős különbségek találhatók a kultúr- és gyomnövények relatív tápanyagfelvételének szintje között. A modern tápanyag-gazdálkodási rendszerünk mellett nagy veszélyt jelentenek a gyomok, mivel képesek tönkretenni termelési és trágyahasznosítási terveinket. A gyomok árnyékoló hatása. A növények versenyében, ha van víz és a tápanyag elegendő, a fény a növekedés fő meghatározója. A fényért folyó versenyben azok a növények vannak előnyben, amelyek levelei a fényt jobban felfogják és a szomszédaiknál magasabbra nőnek. Toxikus anyagok termelése. A növények bizonyos aktív anyagok termelésével is versenyezhetnek egymással. Több faj ismeretes, amelyek egyedei környezetükbe olyan anyagokat bocsátanak ki, amelyek más növények fejlődését akadályozzák (ezt nevezzük allelopátiának). A talaj hőmérsékletének csökkenése. A gyomnövények árnyékolásukkal a talaj hőmérsékletét 1–4°C-kal csökkenthetik. Ez különösen tavasszal káros, amikor a csírázást, a talajélet megindulását egyébként is hátráltatja a hideg. Vírusos és gombás betegségek, illetve kártevők terjedésének elősegítése. Akultúrnövényeket támadó vírusok jelentős része a gyomokon is megél, onnan közvetítővel fertőzik a kultúrnövényt. Agyomok a gombás betegségek köztesgazdái, terjesztői lehetnek. Számos állati kártevőnek a gyomok a köztesgazdái, tápanyagforrásai, így közvetve is veszélyeztetik a termelést. A termelés költségeinek növelése. Mérési eredmények szerint 1 ha erősen gyomos terület felszántásához 28,7 kg, míg a kevésbé gyomos területek megműveléséhez csak 17,6 kg üzemanyagra volt szükség. Azerősen elgyomosodott táblákban a betakarítógépek teljesítménye 30–40%-kal is csökkenhet. A termés értékének csökkenése. Agyomokkal szennyezett termék mindig kisebb értékű, mint a tiszta. Azértékcsökkenés különösen akkor nagy, ha a szennyezés külön tisztítási és egyéb eljárást tesz szükségessé a feldolgozás során. 3.7.7.3. A gyomirtás eredményességét befolyásoló tényezők Amesterségesen kialakított növénytermelési rendszerekben arra törekszünk, hogy a kultúrnövényen kívül egyéb konkurens szervezet lehetőleg ne legyen jelen. Agyomok elleni küzdelemnek a gazdaság egészére kell kiterjednie, mivel végső soron az a cél, hogy a táblák gyommal való visszafertőzési folyamatait megállítsuk vagy a minimumra csökkentsük. Agyomirtás hatását befolyásoló tényezők állandóan változnak. Az üzemi gyomirtás eredményére a következő fontosabb tényezők hatnak. Betakarítás. Kombájnnal csak érett növényállomány takarítható be. Az érés kivárásával a gyomok is több magot érlelnek be. Abetakarítás során a kombájn a növényi maradványokkal együtt a gyomok magvait is szétteríti a táblán, és elősegíti azok terjedését. Talajművelés. Felfogható mechanikus gyomirtásnak is. Tágabb értelemben is gyomirtás, mert a különféle talajművelési rendszerek – más-más ökológiai viszonyt teremtve –, elősegítik vagy visszaszorítják a táblán a gyomok fejlődését. Növényállomány, tőelosztás. Agyomirtásnál a növényállománynak is van szerepe, ha az a fejlődés bizonyos szakában természetes gyomelnyomó képességgel rendelkezik. Vetőmagtisztaság. Agyomnövények legkönnyebben a fertőzött magtételekkel terjednek. Ezért gyommaggal szennyezett magot elvetni nem szabad. Ez különösen érvényes akkor, ha a vetőmag veszélyes gyomnövény magjait tartalmazza (pl. aranka). Rostaaljak szakszerű kezelése. Üzemi tisztítótelepeken rendkívül fontos, hogy a keletkezett rostaaljakat csak aprítás, gőzöléses csírátlanítás után használják fel a visszafertőzés elkerülése végett. Trágyakezelés. Szakszerű trágyakezeléssel csökkenthetjük az istállótrágyák gyommagtartalmát. Ez különösen akkor fontos, ha gyommaggal fertőzött takarmányt etetünk. A mezőgazdaságilag nem művelt területek szerepe. Agyomvisszafertőzés egyik fő gócpontját e területek alkotják. Ide sorolhatók a táblán lévő műtárgyak (villanyoszlopok, hidránsok, gáz- és olajvezetékek fogadóállomásainak körzetei stb.), ahol évről évre fertőzési gócok alakulnak ki.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Megfelelő növényváltási rendszer: Rendkívül nagy szerep van a kultúrnövények cseréjének és az ezzel együtt járó herbicidrotációnak. A gyomirtó szerek szelektív növényi mérgek. A huzamosan ugyanazon típusú gyomirtó szer felhasználása tehát elősegíti a vegyszerellenálló gyomok elszaporodását. A kultúrnövények váltakoztatásával a tábla ökológiai viszonyai is folyamatosan változnak, ami szintén hatékonyan korlátozza az ott lévő gyomokat. Az eddig leírtakból megállapítható, hogy az üzemi gyomirtás nem egyenlő a vegyszeres gyomirtással. A vegyszeres gyomirtás az üzemi gyomirtásnak csak egyik része. Az üzemekben többoldalúan integrált gyomirtási rendszereket szükséges kialakítani, amelyek egyes tényezői adott pillanatban döntő jelentőségűek, termelést meghatározók lehetnek. 3.7.7.4. A gyomirtás előkészítése Alapvető a gyomirtó szer helyes megválasztása. A jó vegyszeres gyomirtásnak az adott tábla gyomnövényzetének zömét el kell pusztítania. A tábla gyomviszonyai nem állandóak, a kémiai anyagok, a termesztett kultúrnövények, az időjárás stb. hatására állandóan változnak. A változásokat folyamatosan figyelni, rögzíteni, értékelni kell, hogy a gyomirtás során az indokolt változásokat idejében meg lehessen tenni. Emellett fontos az alkalmazott gyomirtási módszerek folyamatos ellenőrzése, hogy a szükséges korrekciókat, egyéb kiegészítő kezeléseket időben el lehessen végezni. A gyomirtási munkák lényegében két kezelési időpontra oszthatók. Az egyik a gyomok csírázása előtti kezelése, ami lehet az ún. presowing vagy preplanting (vetés vagy ültetés előtti), illetve a preemergens (kelés előtti) kezelések. Ekkor, a permetezések idején vizuálisan a gyomfertőzés mértékét, összetételét nem ismerjük. Itt a kombinációk összeállítására az előző években végzett gyomfelmérés értékelése ad támpontot. A másik a posztemergens (kelés utáni) kezelés, amikor a gyomok fertőzését vizuálisan értékelni, mérni tudjuk. A kezelések eltérő volta miatt célszerű kétféle gyomfelvételezést végezni. Az egyik csoportba a hosszú távú prognózisokat szolgáló felvételezések tartoznak, amelyek a kultúr- és gyomnövények kelését megelőző szerkombinációhoz adnak támpontot. A másik csoportba a posztemergens kezelések előtt 4–5 nappal végzett felmérések tartoznak. Ezek alapján dönteni lehet arról, hogy a területet kell-e gyomirtó szerrel kezelni, és ha igen, milyen szert vagy szerkombinációt alkalmazzunk. A hatékony és gazdaságos vegyszeres gyomirtás egyik feltétele tehát a szakszerű gyomfelvételezés, valamint a kapott adatok értékelése és a fertőzési értékszámokat figyelembe vevő technológia kialakítása.

3.7.8. 2.7.8. Az Újvárosi-féle életformarendszer A kultúrnövényekkel versengő gyomnövények maggal és vegetatív szaporító szervekkel egyaránt szaporodhatnak. Különböző hosszúságú a vegetációs idejük, fenológiai stádiumaik pedig az év más-más szakaszára esnek. A gyomok ellen hatékony helyes agrotechnika és gyomirtó szer megválasztása ezért megköveteli a gyomnövények életformájának ismeretét. Ezek közül a szántóföldi termesztési módszerekhez jól igazítható Újvárosi-féle életformarendszer a következő: 3.7.8.1. Egyévesek (Therophyta, T) Olyan gyomnövények tartoznak e csoportba, melyek életciklusa nem haladja meg a 13 hónapot. A gyomnövények a kedvezőtlen időjáráshoz (téli hideg, nyári meleg) vagy mag, vagy csíranövény formájában alkalmazkodtak. Ősszel csírázó, kora tavaszi áttelelő egyévesek (T1). Optimális csírázási hőmérsékletük 10–14 °C. Csírázásuk fő időszaka a nyár vége, az ősz, az enyhe hónapok. A csoport tagjai az őszi esők hatására (szeptember, október, november) csíráznak, télen csíranövény vagy tőlevélrózsa alakjában találhatók. Életciklusuk rövid, a tavasz elmúltával véget ér. Kettős alkalmazkodásúak: télen csíranövény vagy tőlevélrózsa; a nyári szárazság idején pedig mag stádiumban vannak. Fontosabb fajok: tyúkhúr [Stellaria media (L.)VILL.], veronikafajok (Veronica spp.),árvacsalánfajok (Lamium spp.). Ősszel és tavasszal egyaránt csírázó nyár eleji egyévesek (T2).Optimális csírázási hőmérsékletük 4–8 °C. A csoport tagjai szintén kettős alkalmazkodásúak, de hosszabb életű fajokból állnak, mint a T 1-esek. Ősszel, novemberben csíráznak (kisebb részben télen vagy igen kora tavasszal is). Így a telet akár csíranövény, akár mag alakban, de a nyár nagy részét mindig csak mag alakjában képesek átvészelni. Jellemző rájuk, hogy igen alacsony hőmérsékleten csíráznak, a gabonafélékkel élnek és aratásig magot érlelnek. Fontosabb fajok: ragadós


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI galaj (Galium aparine L.),pipacs (Papaver rhoeas L.),kék búzavirág (Centaurea cyanus L.),szarkalábfajok (Consolida spp.), nyári hérics (Adonis aestivalis L.). Tavasszal csírázó nyár eleji egyévesek (T 3 ). Optimális csírázási hőmérsékletük 8–14 °C. E csoport tagjai tavasszal kelnek és nyár elején érlelnek magot. Így a telet és a nyári szárazságot egyaránt mag alakjában vészelik át. Elsősorban a tavaszi gabonák gyomnövényei, de előfordulnak minden kora tavasszal vetett növény állományában. Csapadékos nyáron és ősszel is találunk csíranövényeket, ezek azonban a fagy hatására elpusztulnak. Fontosabb fajok: héla zab (Avena fatua L.),vadrepce (Sinapis arvensis L.),repcsényretek (Raphanus raphanistrum L.),parlagi füstike [Fumaria schleicheri (SOY.) WILL.]. Tavasszal csírázó nyárutói egyévesek (T 4 ). Optimális csírázási hőmérsékletük 18–30 °C. A T, csoporttal pontosan ellentétes ökológiai igényű fajok tartoznak e csoportba. Melegigényesek, nyár elején csíráznak és egész késő őszig tart életciklusuk. A hideg iránti érzékenységük különböző, de abban mind megegyeznek, hogy a 0 °C alatti hőmérsékletet csak mag formájában képesek elviselni. A legtöbbjük erőteljes és mély gyökérzetű, a nyári szárazságot is kitűnően bírják. Legnagyobb tömegben a kapáskultúrákban találhatók. Az egyéves gyomnövények legnépesebb csoportját alkotják. Fontosabb fajok: kakaslábfű [Echinochloa crus-galli (L.) P.B.] fehér libatop (Chenopodium album L.),szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus L.),parlagfű (Abrosia elatior L.). 3.7.8.2. Kétévesek (Hemitherophyta, HT) Rendszerint késő tavasszal vagy nyár elején kelnek. Nyáron megerősödnek, nagy levélrózsát és erős raktározógyökeret fejlesztenek, és azzal telelnek át. Az egyik telet mag, a másikat levélrózsa alakban vészelik át. Átmeneti életformatípus a T és H életforma között. A szélsőséges nyári szárazsághoz való alkalmazkodás egyik típusát képviselik, ugyanis az első vegetációs évben sok tápanyagot gyűjtenek, és ennek segítségével a második évben korán tavasszal virágoznak, és a nagy szárazságok beköszönte előtt termést hoznak. Érdekes biológiai sajátosságuk, hogy az ide tartozó fajok egy része szántóföldön egyéves formában is megjelenhet, pl. a vadmurok (Daucus carota L.),illetve ismerünk olyan évelő fajt is, mint a vadrezeda (Reseda lutea L.),amelynek egyéves alakja az évelő formával együtt váltakozva is előfordulhat. Fontosabb fajok: R. lutea, nagy bojtorján (Arctium lappa L.),bürök (Conium maculatum L.),orvosi atracél (Anchusa officinalis L.). 3.7.8.3. Talajszintben telelő évelők (Hemikryptophyta, H) Áttelelő szervképleteik (rövid szártagú szár, gyöktörzs) a talajban függőlegesen állnak. Ezeket talajszintben telelőknek nevezzük (kivéve a hagymásokat, amelyek a G csoportba tartoznak). Bojtos gyökérzetűek (H1). Törpe gyöktörzsesek, de sem föld feletti, sem föld alatti szaporodásra nem képesek vegetatív úton. Elsősorban a gyepes területek gyomnövényei. Fontosabb fajok: mocsári gólyahír (Caltha palustris L.),réti boglárka (Ranunculus acer L.). Indás évelők (H2). Föld feletti indáik segítségével vegetatív szaporodásra képesek. Főleg nedvességkedvelő fajok és a rétek, legelők vagy a ruderális területek gyomnövényei. Szántóföldeken csak a pillangósokban és a nedves termőhelyeken van jelentőségük. Fontosabb fajok: sovány perje (Poa trivialis L.),kúszó boglárka (Ranunculus repens L.),pimpófajok (Potentilla spp.), kerek repkény (Glechoma hederacea L.). Szaporodásra képes gyökerűek (H3). Az ide tartozó fajok karógyökerén járulékos rügyeket találunk. Így a gyökér feldarabolása útján a gyökérdarabkákból új növények fejlődnek vagy a föld feletti rész elpusztulása után a gyökérből új hajtás képződik. Ennek ellenére a rendszeres talajművelést nem bírják, és így elsősorban réteken és legelőkön találhatók meg. Fontosabb fajok: fekete nadálytő (Symphytum officinale L.),fehér mécsvirág [Melandrium album (MILL.) GARCKE], pongyola pitypang (Taraxacum officinale F. WEBER EX VIGGERS), réti lórom (Rumex obtusifolius L.). Szaporodásra nem képes karógyökerűek (H4). Gyökerüket elvágva vegetatív szaporodásra nem képesek, elpusztulnak. Rétek, legelők kellemetlen gyomnövényei tartoznak ebbe a csoportba. Szántóföldön is nagy fajszámmal szerepelnek, de ott a pillangósokat kivéve jelentőségük alig van, mert többnyire csak szálanként és ritkán találhatók. Fontosabb fajok: tövises iglice (Onosis spinosa L.),mezei iringó (Eryngium campestre L.). Ferde gyökértörzsűek (H5). A ferdén növő gyöktörzs feldarabolása esetén vegetatív szervvé alakul. Szántóföldön nem életképesek (sekélyen gyökerezők, ezért a szántás megsemmisíti őket), így elsősorban a


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI gyepes területek jellemző növényei. Fontosabb fajok: nagy útifű (Plantago major L.),fekete üröm (Artemisia vulgaris L.),fekete peszterce (Ballota nigra L.),sédkender (Eupatorium cannabinium L.). 3.7.8.4. Talajban telelő évelők (Geophyta, G) A szaporodást és az áttelelést szolgáló szervképletek (tarack, rizóma, gumó, szaporítógyökér, hagyma) a talajban találhatók. E csoportba tartoznak szántóföldjeink legveszélyesebb gyomnövényei. Tarackos, rizómás fajok (G1). Módosult föld alatti hajtásuk (tarack, rizóma) van. A tarackon olyan vékony, hosszú szártagú, módosult hajtást értünk, amely csomókkal (nódusz) tagolt, és minden csomón egy, a szaporodást szolgáló rügy (axilláris rügy) található, amelyet allevelek borítanak, védenek. Fontosabb tarackos gyomnövényeink: tarackbúza (Agropyron repens P. B),csillagpázsit [Cynodon dactylon (L.)PERS.], felfutó sövényszulák [Calystegia sepium (L.)R. BR.], nagy csalán (Urtica dioica L.),mezei zsurló (Equisetum arvense L.). A rizóma, hasonlóan a tarackhoz, szintén módosult hajtás, annál azonban jóval vastagabb és rövidebb szártagú. Tehát a tarack és a rizóma eredetét és funkcióját tekintve hasonló, csupán méretbeli különbségek alapján differenciálunk. Fontosabb fajok: fenyércirok [Sorghum halepense (L.)PERS.], nád (Phragmites australis TRIN.). A tarackok és rizómák többnyire vízszintesen és sekélyen (10–30 cm) futnak a talajban. Gumósok (G2). Földbeli száruk (tarack) helyenként raktározásra alakult át, és egyes helyeken megvastagodott gumóvá fejlődött. A közbülső, meg nem vastagodott részek évenként elpusztulnak, s a következő évben mindegyik megvastagodott rész új növényegyedet hoz létre. Fontosabb fajok: mezei menta (Mentha arvensis L.),vízi menta (Mentha aquatica L.),mocsári tisztesfű (Stachys palustris L.). Szaporítógyökeres fajok (G3). Az áttelelést és szaporítást szolgáló szaporítógyökerek többé-kevésbé vízszintesen futnak. Az ezekből eredő gyökerek viszont függőleges elhelyezkedésűek és mélyen hatolnak a talajba. ÚJVÁROSI (1952) gyökértarackosoknak nevezi az idetartozó fajokat. A szaporítógyökér olyan módosult gyökér, melyen sorokban szaporodást szolgáló járulékos (adventív) rügyek képződnek. Annak ellenére, hogy e fajok gyökérzete 12 m mélyre is lehatol, járulékos rügyek csupán a felső 30–40 cm-ig találhatók. A szaporítógyökér a módosult föld alatti hajtásoktól (tarack, rizóma) két lényeges tulajdonsága alapján különíthető el. Egyrészt a szaporítógyökér nem tagolt, rajta a járulékos rügyek endogén keletkezésűek, és a rügyek vagy szabadon állnak vagy rejtettek. Másrészt a szaporítógyökér soha nem tör a talaj felszínére. Fontosabb fajok: mezei aszat [Cirsium arvense (L.)SCOP.], apró szulák (Convolvulus arvensis L.),selyemkóró (Asclepias syriaca L.),közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris MILL.). Hagymások és hagymagumósok (G4). A hagymás gyomnövények kisebb jelentőségű gyomfajokat foglalnak magukba, melyek sarjhagymáik vagy fiókhagymák segítségével szaporodnak. Fontosabb fajok: őszi kikerics (Colchicum autumnale L.),ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum L.),gumós perje (Poa bulbosa L.).

3.7.9. 2.7.9. Az integrált növényvédelem A műszaki-tudományos fejlődés a növényvédelemben elsősorban a kémiai védekezés kiszélesedéséhez vezetett (sok új vegyszer jelent meg). Ez több – előre nem látott – következménnyel járt: •a növényvédő szerekből a termékekbe kerülő szermaradványok világszerte egyre súlyosabb problémát jelentenek, •a terület életközösségében az egyensúly megbomlott, elsősorban a hasznos élőlények arányának csökkenése miatt, •a kártevők egyedsűrűsége lényegében nem csökkent, sőt ellenálló rasszok, törzsek jelentek meg, •a védekezés költségei ugrásszerűen növekedtek. E hátrányok kiküszöbölésére dolgozták ki a védekezés átfogó rendszerét, az integrált növényvédelmet, amely komplex módon felöleli mindazokat az agrotechnikai, fizikai, nemesítési, biológiai védekezési módokat, amelyek hatásosak lehetnek és továbbfejlesztve beépítik a kémiai növényvédelmet is mint a védelem egyik elemét. A feladat tehát olyan növényvédelem kialakítása, amelyben a cél a kártevők veszélyességi szint alatt tartása, s nem azok totális kiirtása. Így akadályozható meg a természetes életközösség súlyosabb zavara. Ennek érdekében az integrált növényvédelmi módszer keretében.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •először megismerkedünk a terület életközösségével, •a védekezést a prognózis alapján készítjük elő, •meghatározzuk a nem vegyi védekezési módokat, •a vegyi védekezést az egyedsűrűség szerint határozzuk meg a következők figyelembevételével: •a vegyszeres védekezést a megvédendő területre összpontosítjuk, •főleg szelektív és szuperszelektív szereket használunk, •a rövid és hosszú hatástartamúakat ésszerűen kombináljuk, •méhkímélő szereket is közbeiktatunk, •vegyszerkombinációkkal dolgozunk. A különböző védekezési módok integrálásával tehát csökkentjük a vegyszerfelhasználást és az ezzel járó környezeti terhelés mértékét. Számos növényvédelmi probléma amúgy sem oldható meg pusztán vegyi úton, ezért a növénytermesztés rendszerébe ésszerűen integrált növényvédelmi stratégia nem nélkülözheti azokat az agrotechnikai eljárásokat (pl. vetésváltás, talajművelés, ápolási munkák stb.), amelyekkel pótlólagos befektetés nélkül vagy minimális ráfordítással jelentősen növelhetjük a növényvédelem rendszerének hatékonyságát.

3.7.10. 2.7.10. A művelőutas termesztés A növényápolási feladatokkal összefüggő művelőutas vetést a sűrűn sorba vetett kultúrákban (pl. kalászos gabonák) akkor alkalmazható, ha rendszeres növényvédelemre és késői fejtrágyázásra van szükség. A növényvédelmi és tápanyag-ellátási munkákhoz használt traktor keréktávolságának és abroncsméretének megfelelően 2–2 vagy 3–3 sort kell kihagyni. A művelőutak a munkagép munkaszélességének megfelelő távolságokra kerülnek. A művelőút lehetővé teszi, hogy az említett munkák nagyobb átfedés és kihagyás nélkül végezhetők. A művelőutas termesztés lehetőséget ad arra, hogy a műtrágyázási és a növényvédelmi munkák elvégzése a növény igényeihez igazodó módon és számban – bokrosodástól virágzásig, – az állomány taposása nélkül, szántóföldi géppel megvalósítható legyen. A művelőút lényege, hogy a vetéssel egy menetben a vetőgép egyes vetőelemeinek lezárásával, meghatározott távolságban olyan vetetlen nyompárokat alakítsunk ki, melyeken a tenyészidőszak alatt taposásmentesen közlekedhetnek a szántóföldi gépek. A művelőút kialakításának számos előnye van. A gépek paramétereinek figyelembevételével kialakított művelőút méretei nyompontosak és az egész táblán állandóak, pontos a csatlakozás, ami lehetővé teszi a műtrágyák és a vegyszerek pontos adagolását, hatékony alkalmazását, egyszóval az agrotechnikai beavatkozások színvonalának javulását, mivel nincs túladagolás és nincs elmaradt kezeletlen terület sem. A különböző növényvédelmi és trágyázási munkák az adott helyzetnek és a növény igényének megfelelően bármikor elvégezhetők a növényállomány taposása nélkül, továbbá újabb eljárások viszonyai között is. A művelőutas termesztés mint a korszerűsítés egyik eleme, elsősorban a belterjes termelés módszere. A művelőutas vetés a legtöbb vetőgéppel elvégezhető. A napjainkban használatos gépek, eszközök ide vonatkozó paramétereit a nyomszélesség legkedvezőbb értékét 12 cm-es sortávolság esetén 3 sor (azaz 4 sorköz: 48 cm), 15, illetve 24 cm-es sortáv esetén pedig 2 sor (azaz 3 sorköz: 45, illetve 72 cm) kihagyásával biztosítható. A művelőút sávjai vetetlenek, ebből következik, hogy ez termést csökkentő tényező, ezért törekedni kell a vetetlen nyom miatti kiesés mérséklésére úgy, hogy annak aránya ne legyen nagy. Ezt befolyásolja a művelőutak egymástól való távolsága és a nyom szélessége. A területkiesés nem jelent egyúttal ilyen mértékű terméscsökkenést, ugyanis a művelőútpárok szélső sorai, az ún. szegély- vagy szélhatás (nagyobb tenyészterület, több tápanyag, több víz, több fény) eredményeképpen csaknem teljesen kompenzálják a kiesést. A művelőút készítésekor a termés néhány százalékát kockáztatjuk csupán a művelőút előbb felsorolt előnyeivel szemben. A művelőutas termesztés alapja a vetőgépek, műtrágyaszóró gépek és munkaszélességének a szinkronja. Ennek megvalósítása nem mindig egyszerű dolog. 107 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

növényvédelmi

gépek


3.8. 2.8. Öntözés A növényi produkciót a talaj termőképessége és az időjárás alapvetően befolyásolja. A talajtípusok, köszönhetően a nagy pufferkapacitásuknak, viszonylag stabilan őrzik a termőerejüket, ha a talajhasználat agronómiai szabályait betartjuk. Az időjárás viszont, különösen a kontinentális klímazónákban, ígyhazánk egész területén is rendkívül változékony. A meteorológiai tényezők közül a csapadékingadozás a legnagyobb időben és térben egyaránt (30.táblázat). A XX. század 80-as éveitől ráadásul a felmelegedés fokozódásával tovább csökkent a növények által hasznosítható csapadék mennyisége. A hazai főbb növénytársulások faji összetételét alapul véve (erdő, gyep, szántó, gyümölcs-szőlő) a kielégítő évi növényi produkcióhoz 600–650 mm, a jó termésekhez 650–750 mm csapadék kellene, szemben az 557 mm-es 1988–2002 közötti átlaghoz képest (31. táblázat). Ezért elődeink is felismerték az öntözés jelentőségét (1700-as évek végén Márialigeten, Győr-Moson-Sopron megyében rendszeres volt a rétöntözés). A világ más tájain már az ókorban birodalmak, civilizációk létalapját képezte az öntözés (Tigris, Eufrátesz és Nílus mente, az amerikai földrész indián kultúrái), ami egyúttal a természettudományok fejlődésére is nagy hatással volt. Magyarországon jogilag is szabályozott öntözésről 1937-től beszélhetünk (XX. törvény./1937). Mind az öntözésre berendezett, mind pedig a ténylegesen öntözött terület 1965–1985 között volt a legnagyobb (450 000 hektár, ill. 390 000 hektár).

30. táblázat - A tízéves csapadékátlagok szélsőértékei 19 mérőállomás adatai alapján1891–1980 között Tízéves periódus

Csapadék, mm

Mérőhely

minimum

maximum

min.

max.

1891–1900

515

913

Szolnok

Pécs

1901–1910

496

901

Hatvan

Pécs

1911–1920

516

878

Salgótarján

Pécs

1921–1930

520

779

Hatvan

Nagykanizsa

1931–1940

573

829

Szolnok

Nagykanizsa

1941–1950

453

700

Szolnok

Kaposvár

1951–1960

516

784

Szeged

Kaposvár

1961–1970

502

757

Szeged

Nagykanizsa

1971–1980

491

700

Szolnok

Kaposvár

Forrás: Varga-Haszonits Z., 1987 Az 1980-as évek végétől drasztikusan csökkent az öntözött terület és a hektáronként kiadott víz mennyisége. Jóllehet a 31. táblázat adatai szerint 1988–2002 között az időszak átlagcsapadéka (557 mm/év) jóval elmaradt az azt megelőző 50 éves átlagtól (600 mm/év) és 10 év kifejezetten száraz volt. Csak az ezredfordulón kezdődött az öntözött terület lassú növekedése és a műszaki színvonal javulása (32.táblázat).

31. táblázat - Az országos csapadékmennyiség évi változása 1988–2002 között Évek

Évi csapadék, mm

%

Évek

Évi csapadék, mm


%


1988

519

93

1996

641

115

1989

540

97

1997

502

90

1990

482

87

1998

694

125

1991

609

109

1999

730

131

1992

476

85

2000

407

73

1993

479

86

2001

587

105

1994

500

90

2002

536

96

1995

650

Átlag

557

100

117

Ahhoz, hogy a víz ne legyen a termés abszolút korlátozója, a következők szükségesek a makrogazdaságtól, kezdve a termelő vállalkozásokig: •víztakarékos öntözéses gazdálkodás (tervezés, kivitelezés), •az öntözéses gazdálkodás területi, ágazati bővítése, •az öntözéses gazdálkodás támogatási rendszere, •a növénytermesztési tér vízgazdálkodásának kutatása, •a határainkon át érkező víz bennünket megillető részének jogi érvényesítése, •az időszakos vízfelesleg kezelése, tározása, •a szennyvíz tisztítása és öntözéses hasznosítása.

32. táblázat - Magyarország öntözött területe (rizs nélkül) és a kiöntözött víz mennyisége 1990–2001 között Évek Megnevezés

Mértéke 1990 1995 1998 1999 2000

2001

Öntözött terület

ezer ha

217

161

93

34

125

105

Kiöntözött víz

millió m3

395

148

89

27

180

111

1 ha-ra jutó víz

m3

1820 1088

957

794 1440

1057

1 ha-ra jutó víz

mm

Vízjogilag engedélyezett terület ezer ha

182

109

96

79

144

106

?

357

264

238

236

230

Az öntözés – sokrétű hatása miatt – sokoldalú termesztési eljárásnak nevezhető. Az öntözés általános meghatározás szerint nem más, mint a növény optimális terméséhez szükséges vízigény – méréseken alapuló – tervszerű kiegészítése gazdaságilag indokolt mértékben, a környezeti értékek megóvásával. Az öntözés általános céljai a szántóterületen:


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •az évenkénti termésingadozás mérséklése, •hozamnövelés és minőségjavítás, •biztonságos kettőstermesztés (terület intenzifikálás). Az öntözés különleges céljai és területei. •trágyázó öntözés, •színező, fagyvédelmi öntözés a kertészeti termelésben, •dugvány- és palánta-előállítás, •jóléti és szabadidős létesítmények vízellátása, •páratartalom-növelés a fóliasátrakban, üvegházakban. Az öntözéses szántóföldi növénytermesztés a kitűzött célok megvalósulása esetén is számos, a vállalkozás egészét érintő hatást gyakorol, amelyekkel számolni kell: •a termesztés módszerének minden eleme változhat, •változik az üzemágak közötti arány, kapcsolat, •más típusú szakmai ismeretekre van szükség, •nőnek a ráfordítások, ehhez pótlólagos pénzügyi források kellenek, •az öntözés hatására nő a termés, de az értékesítési gondok is. Az öntözési mód, esetenként a szakmai hibák negatív hatásokat okozhatnak: •nettó termőterület-csökkenés (árasztó, barázdás öntözés), •vízbázisszennyezés (növényvédőszer-kimosódás), •talajszerkezet-romlás, •szikesedés. Az öntözőberendezések beruházási költsége jelentős, megtérülési idejük hosszú, tetemes forráslekötéssel járnak, működtetésük, karbantartásuk költségigényes. Annak érdekében, hogy az öntözés a vállalkozás hasznára legyen, a termelésirányítóknak a következő területeken kell speciális ismeretekkel rendelkezniük: •vetett növények vízgazdálkodása, •a talaj vízgazdálkodása, •agrometeorológia, •öntözési technikák és technológiák, •öntözési tervek értékelése, •vízjogi- és környezetvédelmi ismeretek, •vállalat-gazdaságtan.

3.8.1. 2.8.1. A növénytermesztési tér vízgazdálkodása


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Növénytermesztési térnek nevezzük az aktív gyökérzónától a mindenkori átlagos növénymagasságig terjedő zónát. A növények az életműködésükhöz sok vizet használnak, de ennek csak töredékét építik be a szervezetükbe. Nagy részét elpárologtatják (transzspiráció). A növénytermesztési tér vízvesztesége ettől eltérő. Az aktív gyökérzónából a mélyebb rétegekbe folyékony állapotban távozik annyi víz, amennyit a gravitáció kikényszerít. A gyökérzónából a növények szívóerejével, szintén folyékony állapotban (tápelemekkel együtt) a föld feletti részekbe áramlik a víz, ahonnan nagy része pára alakban távozik. A talaj növényzettel nem borított részéről szintén történik párolgás (evaporáció). A növényzettel borított talajfelszín pára alakban történő összes vízvesztesége az evapotranszspiráció. A növényzettel borított terület párologtatása sok tényezőtől függ. Transzspiráció (T): mértéke a faji (genetikai) sajátosságoktól, a légkör állapotától (hőmérséklet, páratartalom, légmozgás), antropogén hatásoktól (nemesítés, tápanyagellátás, egészségi állapot) döntő mértékben függ. Mértékegysége: 1 kg szárazanyag előállításához szükséges víz mennyisége. Kifejezésmódja: sz. a. kg/l víz, megnevezése transzspirációs koefficiens (együttható). A transzspirációs koefficiens egyik eleme, a párologtatás, csak mesterséges körülmények között mérhető és az alkalmazott módszer is hatással van a kapott eredményre. Ezért az idevágó vizsgálati adatok erősen szóródnak, a növényállomány vízigényének megállapítására gyakorlatilag nem alkalmasak (33. táblázat). Evaporáció (E): a szabad talajfelszín párologtatása, szintén sok tényező függvénye (légkör állapota, talaj színe, a felszín egyenletessége, a tábla kitettsége, a talaj vízmegkötő képessége). Kifejezésmódjai: l/m 2, mm/m2, l/ha, mm/ha. Evapotranszspiráció (ET): az öntözéssel kapcsolatos egyik legfontosabb mutató. Kifejezésmódjai ugyanazok, mint az evaporációé. Folyamatos mérésére a liziméterek és az evapotranszspiro-méterek jól beváltak. Ezen kívül több, számításon alapuló meghatározás is van. Nálunk legismertebbek a Petrasovits-, valamint az Antall- és Petrasovits-féle képletek. Általánosan elfogadott, hogy az evapotranszspiráció jól kifejezi a növénytermesztési tér pára alakú vízveszteségét. Az ET-hoz több jelentős, a növény vízgazdálkodásához kapcsolódó fogalmak: ETopt = a növénytermesztési tér légnemű vízvesztesége optimális fitoprodukciónál. ETakt = a növénytermesztési tér aktuális légnemű vízvesztesége az optimálistól eltérő fitoprodukciónál.

33. táblázat - Különbségek szerzők és mérőállomások között a növényfajok transzspirációs koefficiensére

Növényfaj

1 kg szárazanyag előállításához szükséges víz (l)

Szerzők, kutatási állomások

Őszi búza

338–513

Hellriegel–Briggs–Schranz

Rozs

240–685


Tavaszi árpa

310–774

Hellriegel–Wolny

Zab

376–665

Hellriegel–Wolny

Borsó

273–788


Burgonya

620–849

Kézikönyvek–Hank–Frank



Cukorrépa

397–400

Briggs–Schranz–Kézikönyvek

Kukorica

239–368

Bezencsuki Állomás–Briggs–Schranz

Napraforgó Lucerna Szója

Kézikönyvek

569 586–831 810

Bezencsuki Állomás–Briggs–Schranz Hanz–Frank

Öntözővízigény = ETopt – ETakt (tapasztalati értékek a 33. táblázatban). Öntözővíz-szükséglet = (ETopt + öntözési veszteség) – ETakt, Éghajlati vízhiány: ETopt > csapadék. Éghajlati víztöbblet: ETopt < csapadék. Vízigényesség: a növénytermesztési tér víztartalma iránti igény fajtól (fajtától) függően.

34. táblázat - Néhány növényfaj mértékadó vízigényes időszaka az ország 26 mezoklima körzetében, a szélsőértékkel jellemezve Növényfaj

Mértékadó vízigényes hónapok Vízigény (mm) V.

62–74

VI.

89–106

VII.

105–133

VIII.

105–135

VII.

115–158

VIII.

116–164

VI.

93–119

VII.

117–147

VII.

119–160

VIII.

86–119

VI.

101–132

VII

118–163

Őszi kalászosok

Kukorica

Cukorrépa

Burgonya

Napraforgó

Lucerna

13. ábra - Az őszi búza és a kukorica dinamikai vízigénye (Ruzsányi, 1991)



Az ETopt teljes tenyészidőre mért vagy számított értékei adják az adott növénytermesztési tér összes vízigényét. Ha ezt folyamatában (pl. dekádonként) koordinátarendszerben ábrázoljuk, akkor a görbe csúcsi szakasza jelzi a növénytermesztési tér mértékadó vízigényes időszakát (többnyire ez a fajok úgynevezett generatív szakasza), az így kapott ábrát dinamikus vízigényábrának nevezzük. A mértékadó vízigényes időszakban bekövetkező szárazság okozza a legnagyobb terméskiesést (33.,34. táblázat, 13. ábra).

3.8.2. 2.8.2. A növények vízgazdálkodásával kapcsolatos egyéb fogalmak, kifejezések Vízfelhasználás hatékonysága: egységnyi fitoprodukció előállításához elhasznált ET akt vízvesztesége. Kifejezése: sza. kg/l víz. Szárazsági index (ariditási index) = E0/P, ahol E0 = a levegő párologtató képessége mm-ben, P = csapadék mm. Mivel a levegő párologtató képessége a hőmérséklettől és a légmozgástól is függ, ezért esetenként E 0 helyett E0tt (tényleges párologtatást) szerepeltetnek a képletben. Az egynél nagyobb hányadosok növekvő légköri szárazságra utalnak, öntözéskor pedig veszteségforrásként jelennek meg. A szárazsággal összefüggésben több kifejezés is használatos. Szárazság: ETopt > ETakt ha több a növénytermesztési tér párolgási vesztesége, mint amennyit a növényzet felvenni képes, akkor légköri szárazságról beszélünk. Általában a vegetációs idő magas hőmérsékleti szakaszában lép fel. Talajszárazság akkor is előfordulhat, ha a talajban van ugyan víz, de a gyökérzóna hőmérsékleti viszonyai gátolják felvehetőségét (pl. mélyen fagyott talaj vagy éppen túl magas az aktív gyökérzóna hőmérséklete). Fiziológiai szárazság lép fel megfelelő vízkészlet és mérsékelt ET akt- nál, ha növény-egészségügyi problémák terhelik az állományt (pl. „talajlakó és zöld” kártevők, asszimiláló és párologtató felület sérülései). A szárazság fajtól, fajtától, termesztési módszerétől függően csökkenti a fitoprodukciót, de az állomány „túléli”, különösen a szárazságtűrők, a jó regenerációs képességűek: baltacím, lucerna, cirokfélék, kabakosok. A hosszan tartó szárazság akkor minősül aszálynak, amikor a vízhiány következtében az egész állomány vagy egy része („sülevényes foltok”) elpusztul.

35. táblázat - Néhány növényfaj vízigénye a tenyészidőben Összes vízigény Növényfaj

Tenyészid ő átlagos (hónapok) években

száraz években

Vízigény a kritikus dekádban

A tenyészidő max. öntözővíz igénye

átlagos években

átlagos években

száraz években

mm


száraz években


Kukorica

V–IX.

400–450 500–550

30–35

40–45

140–160 250–270

Cukorrépa

IV–IX.

450–550 550–650

40–45

45–50

140–160 350–400

Lucerna

IV–IX.

500–600 650–750

40–45

50–60

200–240 300–350

Burgonya

V–VIII.

300–400 450–550

35–40

40–50

170–200 250–300

Szója

V–IX.

300–600

80–450

35–40

45–50

120–160 240–280

Gyep

IV–IX.

500–600 700–800

50–60

60–70

220–260 320–380

A növényállományok vízigényét döntően a természetes csapadék biztosítja (35.táblázat). Ezért lényeges a csapadék milyensége, hasznosulási mértéke. A tenyészidőben lehulló, folyékony állapotú csapadék több mint 99%-a a talajon keresztül hasznosul, mértéke attól függ, milyen intenzitású, ez összhangban van-e a talaj víznyelőképességével vagy elfolyik, tócsásodást, levegőtlenséget idéz elő az aktív gyökérzónában (36.táblázat). Veszteséget jelent a párolgás különösen a tenyészidő melegebb szakaszában, amit a légmozgás fokoz. A legtöbb növényfajra jótékony hatású a harmatképződés, esetenkénti mennyisége 0,1–0,5 mm. A tenyészidőben a szilárd halmazállapotú csapadék, a jég negatív hatású.

36. táblázat - A természetes csapadék becsült veszteségei sík területen, jó szerkezetű talajnál Veszteségforrások Csapadékforma

Párolgás Elfolyás

Összesen

% A talaj víznyelő képességénél kisebb intenzitású

18–25

2–3

20–28

A talaj víznyelő képességénél nagyobb intenzitású

15–19

10–20

25–40

Fagymentes talajról, lassú olvadással

2–3

10–15

12–18

Fagyott talajról, gyors olvadással

4–5

30–40

34–45

Eső*

Hó

* a kisebb értékek 20 °C alatti, a nagyobbak 20 °C feletti becsült értékek A vegetációs időn túli szilárd csapadék a hó. Amennyiben lassú az olvadás, rendkívül hasznos, ha gyors az olvadás, különösen nagymértékű lehet az elfolyás fagyott talajfelszínről, súlyos esetekben belvízkárral is járhat. A gyakorlatban kiindulási pontként az 1 cm-es hóvastagságot 1 mm csapadékkal azonosíthatjuk. A különböző időszakokban hullott csapadékveszteségekről a 37.táblázat tájékoztat.

37. táblázat - Néhány növényfaj statikai vízigénye Növényfaj Kalászos gabonák

Optimális víz:levegő aránya a hézagtérfogatban 72–75:25–28



Kukorica

67–70:30–33

Burgonya

65–68:32–35

Borsó

62–65:35–38

Lucerna

78–80:20–22

Vörös here

86–90:10–14

Cukorrépa

76–80:20–24

A víz és a növényállományok kapcsolatának tisztázásához tudományos és gyakorlati tapasztalat szolgált eredményekkel. Megállapították, hogy: •a hűvös klíma alatt is jól díszlő növények (kalászosok, lucerna, burgonya, cukorrépa) alacsonyabb hőmérsékleti tartományban gazdálkodnak jobban a vízzel, – ezzel szemben a meleg igényesek (kukorica, napraforgó, tökfélék, cirokfélék) magasabb hőmérsékleten állítanak elő kevesebb vízből 1 kg szárazanyagot. A növényfajok, állományaik, a növénytermesztési tér vízgazdálkodásának másik tényezője az a talajréteg, ahol a mindenkori aktív gyökérzóna (élő, vízben oldott tápanyagok felvételére képes gyökérzettel átszőtt talajréteg) 50–60%-a található. Az aktív gyökérzet elhelyezkedése faji sajátosságoktól, a mindenkori fejlettségtől és a talajtulajdonságoktól is függ (vízben oldott, felvehető tápanyagok elhelyezkedése, „eke- és tárcsatalpbetegség”). Az egynyári, áttelelő, rövid tenyészidejű fajoknál az aktív gyökérzet tömege a felső 0–40 cm-es réteget szövi át, a mélyen gyökerezőknél (kukorica, répafélék, évelő pillangósok, T 4, G1–3,H1–5 életformájú gyomok) ez a zóna a 0–60 cm-es talajrétegben található. A legtöbb növényfaj gyökérzetének kis része ennél jóval mélyebbre is hatol (pl.: ástak már ki lucernagyökeret 16 m mélyről is). Ezek „életmentő” szerepe akkor nagy, ha a felső réteg tartósan kiszárad. A talajtípusok szelvényeinek (rétegeinek) vízháztartása azonban elsődlegesen a következőktől függ: •termőréteg vastagsága és rétegzettsége, •mechanikai összetétel, •a szerves anyag mennyisége és minősége, •szerkezetesség vagy annak hiánya (Ca, agyagásványok, szerves anyag), •homogén vagy rétegzett termőréteg (pl.: többrétegű öntéstalajok), •mélység szerinti hőmérséklet-különbségek és ezzel összefüggésben a tározott víz halmazállapota.

3.8.3. 2.8.3. A talaj vízháztartásának legfontosabb mutatói Víznyelő vagy vízbefogadó képesség: a talajfelszínre különböző intenzitással juttatott víz elnyelési sebessége teljes víztelítettségig, mm/h. Fontos öntözési mutató, az öntözés intenzitása nem haladhatja meg ezt az értéket adott talajtípusnál. Vízáteresztő képesség: a vízzel telített talajrétegben a gravitáció hatására időegység alatt átszivárgó víz mennyisége, mm/h. A mutató alapján beszélünk jó vagy rossz víztartó képességű termőrétegről. Talajsűrűség (Ts): egységnyi tömegű, abszolút száraz, hézagmentesre tömörített talaj tömege, kg/dm3. Talajtérfogat-tömeg (Tt): egységnyi tömegű, abszolút száraz, eredeti szerkezetű talaj tömege, kg/dm3(38. táblázat).



38. táblázat - Különböző mechanikai összetételű talajok sűrűsége és pórustérfogata Talajtulajdonság Mechanikai összetétel sűrűség (Ts), kg/dm3

pórustérfogat (P%)

Humuszos homok

2,45–2,55

32–33

Homokos vályog

2,55–2,60

33–35

Agyagos vályog

2,60–2,65

42–46

Nehéz agyag

2,65–2,70

50–53

Differenciált porozitás: a pórustérfogat (P%) méret szerinti frakciói. A talaj vízáteresztő képessége és a növények által felvehető víz mennyisége nagymértékben függ tőle. A 10–100 µm méretű pórusok tárolják a felvehető víz zömét. (39. táblázat)

39. táblázat - Különböző mechanikai összetételű talajok néhány vízháztartási paramétere VK szántóföldi

Holtvíz (HV)

Hasznos víz (DV)

Talajtípus térfogat %-ban Homok

10–15

3–5

7–10

Homokos vályog

15–25

5–10

10–15

Vályog

25–35

10–15

15–20

Középkötött vályog

28–38

15–20

15–18

Agyagos vályog

35–44

20–27

15–17

Agyag

42–50

27–33

15–17

megközelítően elfogadható átszámítás: 1 térf % víz ≈ 1 mm Szántóföldi vízkapacitás (VKsz): a talajszelvény által természetes körülmények között a gravitáció ellenében maximálisan visszatartható vízmennyiség, l/térfogattömeg, l/térfogat, mm/térfogattömeg, mm/térfogat (lásd mérési metodikák). Az öntözés fontos mutatója, ennél nagyobb egyszeri vízadaggal semmiképpen sem szabad öntözni (levegőtlenség, tócsásodás, vízpazarlás). Holtvíz (HV): az aktuális talajvíztartalom azon része, amelyik erősebben kötődik a talajrészecskékhez, mint amilyen szívóerőt (sink) a növények ki tudnak fejteni. Növényfajonként, növényi fejlettségtől is függ az értéke, de alapvetően a talaj fizikai tulajdonságai befolyásolják. Holtvíztartalomig akkor szárad ki a talaj, ha a tesztnövények elhervadtak („hervadási pont”). Kifejezésmódjai a VK sz-sal azonosak. Diszponibilis (hasznos) víz (DV): a talaj aktuális vízkészlete és a holtvíztartalom (HV) közötti mennyiség. Ezt a hányadot tudja felvenni a növény, leküzdve a talaj vízmegkötő erejét. Kifejezésmódjai azonosak a VK sz-sal. A növény szívóereje a faji sajátosságoktól, a fejlettségétől is függ, tehát nem állandó érték. Ezen kívül, ahogy fogy 116 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI a DV, egyre nagyobb energiát használ el a növény egységnyi víz felvételéhez. Ezért az ún. pF-görbéken ezt külön fel is tüntetik. A DV érték ismerete nélkülözhetetlen az öntözésnél. Általában 40–50%-os DV értéknél javasolják az öntözés megkezdését. A talaj víztartalmának meghatározása létfontosságú a szakszerű öntözéshez, az öntözés egyre gyakoribbá váló automatizált vezérléséhez. A gyakoribb mérési módszerek közül néhány: •szárítószekrényes (Vér-féle 100 cm3-es mintavevő használatával), •tenziométeres (jelenleg legelterjedtebb a gyakorlatban), •elektromos ellenállás-változás mérése, •elektromos kapacitás-változás mérése, •TDR (Time Domain Reflectometry) – rövid hullámok terjedési sebességének mérése, •neutronszondás mérés, •zöld növényi részek vízpotenciálja alapján történő mérés, •távérzékelési módszerek, •γ-radiációs módszerek és ezek esetenkénti kombinációi, melyeket egyre inkább összekapcsolnak a számítógép vezérlésű automata öntözést vezérlő technikákkal (öntözés ideje, intenzitása, dózisa). Az aktív gyökérzóna víztartalmára, annak felvehető hányadára bizonyos körülmények között az altalajvíz is hatást gyakorol. Ez akkor következik be, amikor az altalajvíz 2–3 m mélységben van, felette kapilláris vízemelő zóna helyezkedik el, így ebből vízhez juthat a növény. Az altalajvíz, amennyiben a talajfelszínig feljön (pl.: magasvezetésű csatorna hidrosztatikus nyomására), az aktív gyökérzónából kiszorul a levegő, ami a növények pusztulásához vezet (rejtett belvíz). Ha az altalajvíz a felszínen is megjelenik, nyílt belvízről beszélünk. A gyökérzetnek és a gyökérzónában élő hasznos szervezeteknek, a növénytáplálásnak kedvező kémiai folyamatokhoz nem csupán hasznosítható vízre, de levegőre is szükségük van. Az optimális fitoprodukció a pórusok megfelelő víz:levegő arányát igényli. Ezt az arányt nevezzük statikai vízigénynek, amely fajonként különböző. A talaj vízgazdálkodását, a felvehető víz mennyiségét az agrotechnika is befolyásolja: •a talajművelés hat a víznyelő és vízáteresztő képességre, a párolgásra (de nem módosítja a vízkapacitást), •minden olyan eljárás, ami javítja a növény kondícióját, növeli a gyökerek szívóerejét (pl.: trágyázás), vetésváltás, tőszám-optimalizálás, optimális vetésidő.

3.8.4. 2.8.4. Öntözési módok, módszerek, eljárások Az öntözendő terület ökológiai és terepviszonyai, a vízforrás sajátosságai (vízadó képesség és szezonális változékonysága, esetleges hatósági vízkorlátozások stb.), a termesztett növényfajok és területük, nem utolsósorban az öntözés célja együttesen határozzák meg azt az öntözési módot, módszert, eljárást, amely alapján készülhetnek öntözési tervek (14. ábra).

14. ábra - Az öntözés módjai és módszerei



3.8.5. 2.8.5. Öntözési tervek Az öntözés hosszú távú, költséges beruházás, a gazdálkodás teljes körű tevékenységére, a környezetre hatással van. Ezért a tervezést szakavatott tervezőre célszerű bízni, de az öntözést irányító szakembereknek is részt kell venni ebben. Közreműködésük akkor eredményes, ha birtokában vannak az öntözés alapismereteinek. A tervezés két lépcsőben történik (40.,41. táblázat).

40. táblázat - Az öntözővizek jellemzése az oldott sók minősége szerint Anionok A víz típusa

Cl– mg.e.é./l

a) hidrokarbonátos

0,50–1,00

0,00–0,25

0,00–0,25

b) hidrokarbonátos-szulfátos

0,50–1,00

0,25–0,50

0,00–0,25

c) szulfát-hidrokarbonátos

0,25–1,00

0,50–0,75

0,00–0,25

d) hidrokarbonátos-klorid-szulfátos

0,25–1,00

0,00–,025

0,25–0,50

Kationok Mg2+ A víz típusa

Na

+

Ca2+ +Mg2+ mg.e.é./l



e) kalciumos

0,00–0,35

0,00–0,25

f) kalcium-magnéziumos

0,00–0,35

0,25–0,50

g) magnézium-kalciumos

0,00–0,35

0,50–1,00

h) kalcium-nátriumos

0,35–0,50

0,00–0,50

i) nátrium-kalciumos

0,50–0,65

0,00–0,50

j) nátrium-magnéziumos

> 0,65

0,50–1,00

k) nátriumos

> 0,50

0,00–0,50

A növények sótűrő képessége faji adottság. Sótűrők: petrezselyem, spenót, árpa, cukorrépa Közepes sótűrők: szőlő, hagymafélék, tök, uborka, sárgarépa, paradicsom, fűfajok, lucerna, kukorica, napraforgó, kalászosok, cirokfélék, burgonya Érzékenyek: gyümölcsfajok, szamóca, borsó, bab.

41. táblázat - Néhány szántóföldi kultúra öntözése átlagos csapadék ellátottságnál

Növény

Termésszint , t/ha

Várható öntözési időszak

Idénynorma Mértékadó Egyszer Önt.-i i , vízigényes fordulók vízadag időszak , db mm , mm

Cukorrépa (ipari)

45–55

06.01– 08.10.

140–160

06.15– 08.10.

40–60

3–4

Kukorica (szemes)

11–13

06.20– 08.10.

140–160

07.01– 07.31.

40–60

3–4

Burgonya (étk.i)

38–45

05.20– 07.20.

170–200

06.10– 07.10.

25–35

6–7

Lucerna (széna)

11–14

05.20– 08.20.

200–240

06.01– 08.15.

60–80

3–4

Gyep (zöld)

300–400

05.20– 08.30.

220–260

06.01– 08.15.

70–90

3–4

Szója (mag)

3,5–4,0

06.10– 08.10.

120–160

06.10– 07.10.

40–50

2–3

Borsó (mag)

3,8–4,5

04.25– 06.10.

70–100

05.10– 05.25.

25–35

2–3

3.8.5.1. 1. Hatástanulmány vagy előterv Tartalmi részei:


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •ökológiai körülmények, •a szárazművelésben elért eredmények, •vízbeszerzés, vízvezetés, vízminőség, energiaigény, •öntözés területi méretezése, •termesztett növényfajok és területük, •műszaki megoldások, •várható ökonómiai előnyök (ráfordítás-hozam, költség-árbevétel, megtérülés). 3.8.5.2. 2. Létesítmény- vagy kiviteli terv Tartalmi részei: •a kiválasztott berendezés és a kapcsolódó létesítmények műszaki leírása, működtetésük, karbantartásuk módja, •vetésszerkezet, talajhasználat (esetleg melioráció), •hozamtervek (fő- és melléktermékek), •az öntözés összes, mértékadó vízszükséglete, •az egyes növények öntözővíz normái (idénynorma, mértékadó vízigény, öntözési fordulók), •lehetőség az idényen kívüli (tározó) öntözésre, trágyalevek kijuttatására, •öntözővíz kezelés, különösen mikroöntözés esetén (szűrés, kémiai vízjavítás), •a hozamtervekhez a vízszükséglet és a kijuttatáshoz kapcsolódó ökonómiai számítások, •szakhatósági engedélyek. A tervezésnél és az üzemeltetés során előforduló, eddig még nem tárgyalt fogalmak közül a leggyakoribbak a következők: Effektív vízszolgáltató képesség: a berendezés névleges teljesítményének kb. 70–75%-a, l/perc. Idénynorma: az öntözött terület vagy egy növényfaj összes számított öntözővíz szükséglete (kb. 10%-kal több, mint az öntözővízigény), m3, mm. Egyszeri vízadag: öntözési fordulókénti vízadag, m3, mm. Öntözési forduló: két öntözés között eltelt idő, nap. Öntözési intenzitás: az egyszeri vízadag kijuttatási sebessége, mm/h. Effektív üzemidő: a berendezés tényleges vízszolgáltatásának időtartama h/nap (a gyakorlat kb. 14 órával számol). Mértékadó vízigényes időszak: az öntözött terület legnagyobb öntözési vízigényt támasztó időszaka (a berendezés kapacitásának tervezéséhez fontos), többnyire 1–2 dekád. Ami az öntözés rövid távú jövőképét illeti, a következő törekvések körvonalazódnak: •víz- és energiatakarékosság, •az élőmunka takarékosság miatt nő az automatizálás jelentősége, •a fóliás és üvegházi termesztésben a mikroöntözési módok már ma is uralkodóvá váltak,


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •a szántóföldi öntözés 80%-át napjainkban az esőszerű öntözést megvalósító berendezések adják, közülük kisebb területen a csévélhető (tömlős), nagyobb telepeken a linear, a körforgó (centerpivot) öntözőgépek részesülnek előnyben.

42. táblázat - A különböző talajok öntözése esetén figyelembe veendő szempontok

Talajkategória

Vízveze Haszno tő s víz képessé VK g mm/óra

Öntözési mód

Adagolás sebessége

Adagolás Víznorm gyakoriság a a

%-ban

Nagy vízbefogadó képességű, > 300 gyengén víztartó talajok

> 60

permetező

nem kell megszabni

kicsi v. közepes

gyakran

Nagy vízbefogadó képességű, > 300 közepesen víztartó talajok

50–60

permetező

nem kell megszabni

nagy

közepes

permetez

–

nagy

ritkábban

felületi

nagy

közepes

közepes

barázdás

nagy

nagy

ritkábban

permetező max. 10 mm/ó sávos csörg. kicsi

csak kieg.

–

barázdás

közepes

Jó vízbefogadó képességű, jó víztartó talajok

100–300 50–60

Közepes vízbefogadó70–100 40–50 képességű, erősen víztartó talajok

Közepes vízbefogadó70–100 20–40 képességű, erősen víztartó talajok

Rossz vízbefogadó30–70 képességű, erősen víztartó talajok

Igen rossz vízbefogadó képességű, igen erősen víztartó talajok

20–40

közepes

Kicsi

gyakran közepes

Permetező max. 10 mm/ó sávos csörg. kicsi

csak kieg.

barázdás

közepes

gyakran

permetező max. 10 mm/ó sávos csörg. kicsi

csak kieg.

–

barázdás

kicsi

kicsi

kicsi

kicsi

kicsi

– Gyakran

gyakran gyakran Gyakran

< 30

< 20

sávos csörg.

kicsi

kicsi

3.9. 2.9. Betakarítás 121 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

(a-szint szabja meg)

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A szántóföldi növénytermesztés termesztéstechnológiájának utolsó művelete a termőföldön a betakarítás, melyet egyéb kapcsolódó műveletek (szárítás, tisztítás stb.) követhetnek. Adott növények (pl. cukorrépa) betakarított termését közvetlenül vagy átmeneti deponálást követően szállítják a feldolgozó üzembe. A betakarítás rendkívül fontos agrotechnikai művelet. A termés mennyiségét ugyan nem növelhetjük szakszerű, optimális idejű és módú betakarítással, de kedvezőtlen esetekben a már megtermelt, betakarításra kész állományban jelentős veszteségek léphetnek fel. A mennyiségi veszteségek kedvező feltételek mellett 0,5–3%osak a szemes termények esetében, kedvezőtlen esetekben azonban elérhetik a 10–40%-ot is. A betakarítási veszteséget több tényező is befolyásolhatja: • ökológiai feltételek: •időjárási tényezők (hőmérséklet, csapadék stb.), •talajtani tényezők (talajegyenlőtlenség stb.), •környezeti tényezők, • afajta, hibrid értékmérő tulajdonságai. •érésdinamikája, •pergési, kalász-, hüvelytöredezési hajlama, •szárszilárdsága, •betegségekkel szembeni ellenállósága, •talajtól mért hüvelymagassága, • agrotechnikai elemek: •vetésváltás (visszahagyott, nehezen bomló növényi maradványok), •talajművelés (talajfelszín egyenletesség), •tápanyagellátás (harmonikus NPK-ellátás, egyenletes tápanyag-kijuttatás – gyors, egyöntetű vagy elhúzódó érés), •vetésminőség (vetésidő, állománysűrűség), •növényvédelem (elsősorban a gyomirtás hatékonysága, de a kórokozók és kártevők elleni védelem is), •öntözés (nagyobb nedvességtartalom, állomány heterogenitás, megdőlés, gyomosodás), •deszikkálás, állományszárítás. A betakarítás szakszerű végrehajtása nemcsak a termés mennyiségét, annak veszteségeit, hanem a termés minőségét is befolyásolja. Minőség, valamint a felhasználás szempontjából a betakarítás idejének megválasztása különös gondosságot igényel (pl. őszi búzánál a teljes érés elején betakarított termés jobb sütőipari minőségű, mint a teljes érés végén [étkezési-takarmány búza felhasználási cél], a tavaszi árpát takarmányozás céljára teljes érés elején [magasabb fehérjetartalom], míg söripari alapanyagnak, malátakészítésre teljes érés végén [nagyobb szénhidráttartalom] kell betakarítani). A betakarítás módja, az arató-cséplőgép átalakítása, üzemeltetése elsősorban a mechanikai sérülésekre érzékeny magok, termések (hüvelyes és olajnövények) minőségét befolyásolja alapvetően. Egyéb növények esetében is hasonló fontosságú agrotechnikai művelet a betakarítás mind mennyiségi, mind minőségi szempontból egyaránt (pl. gyökér-gumós, szálastakarmány növények, rostnövények). A szántóföldi növények jelentős részét arató-cséplő gépekkel, gabonakombájnokkal takarítjuk be. Ilyen növények a kalászos gabonák, a takarmánykukorica, a hüvelyes és olajnövények. Az egyes növényfajok esetében azonban a gabonakombájn szerkezeti elemeinél, valamint egyes részegységeinél (pl. vágóasztal) kisebb-nagyobb átalakításokat, ill. cserét kell elvégeznünk. 122 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A kalászos gabonanövények betakarítása során alapvető fontosságú a betakarítási idő helyes megválasztása. Ehhez ismerni szükséges a gabonanövények érésdinamikai folyamatait, az érés folyamán lezajlódó fiziológiai változásokat, az érés szakaszait. A gabonanövények érése során kezdetben a fehérjevegyületek intenzív transzlokációja történik a szemtermésbe. A szénhidrátok erőteljes beáramlása az érési folyamat végén zajlódik le. A gabonafélék esetében a következő érési fázisokat különböztetjük meg: •zöldérés (a szemtermés nedvességtartalma 65–85%) – minimális szárazanyag-tartalom, a termések térfogati, terjedelmi méreteinek kialakulása, •tejesérés (a szemtermés nedvességtartalma 40–65%) – az endospermium állománya tejszerű, körömmel nagyon könnyen szétnyomható, •viaszérés (a szemtermés nedvességtartalma 20–40%) – a szemtermés még lágy, körömmel szétkenhető, egyre inkább növekvő szárazanyag-tartalom, •teljesérés (a szemtermés nedvességtartalma 14–20%) – a szemtermés kemény, elérte a jellemző ezerszemtömeget, kézzel, körömmel nem vágható szét, •túlérés vagy holtérés (a szemtermés nedvességtartalma 5–14%) – a szemtermés fokozatosan veszít mennyiségéből és minőségi értékéből, pergési és egyéb veszteségek lépnek fel. A gabonanövényeket teljesérésben kell betakarítani, figyelembe véve a felhasználási célt, a gabonafajt, a fajtát, a környezeti-időjárási feltételeket, a gépkapacitást. Szűkös gépkapacitás esetén a teljesérés elején célszerű megkezdeni a betakarítást azért, hogy minél kevesebb területet legyünk kénytelenek holtérésben betakarítani. A kalászos gabonafélék betakarítása esetén vágási, cséplési, szalmarázó és rostaveszteségek léphetnek fel. Különösen jelentősen megnőhet a betakarítási veszteség megdőlt állományokban. A különböző fajtáknak eltérő az optimális betakarítási időintervalluma, melyet célszerű a betakarítás ütemezésénél figyelembe venni. Vannak olyan őszi búzafajták, amelyek rövidebb (3–5 nap), míg más fajták hosszabb (10–12 nap) betakarítási optimum intervallummal jellemezhetők. A rövid optimum betakarítási idejű fajtákat igyekezzünk a lehető legrövidebb idő alatt betakarítani, ha elérte az ideális érettségi állapotot. A gabonanövények fő termékének betakarítása után haladéktalanul meg kell kezdeni a melléktermék (szalma) betakarítását, melynek különböző módjai vannak (szalmalehúzás, kis- és nagybálás betakarítás). Ezzel megteremthető a tarlóhántás azonnali elvégzésének feltételei, amely a talaj vízkészletének gyarapítását (talajharmat képződés), a talajélet beindulását, a későbbi talajmunkák jó minőségű elvégzésének feltételeit teremti meg. A kalászos gabonák kombájntiszta termését tisztítani, bizonyos esetekben (csapadékos időjárás) szárítani szükséges. A gabonafélék tartós tárolása csak 14% alatti nedvességtartalom esetén biztonságos. A kukorica betakarítása – a kalászos gabonafélékkel ellentétben – általában kedvezőtlenebb őszi, csapadékosabb időszakra esik. Célunk a veszteségmentes (speciális csőtörő adapterek) betakarítás mellett a minél kisebb szemnedvességgel történő betakarítás, a szárítás energiaigényének csökkentése, a termelés gazdaságosságának javítása. A kukorica hibridek tenyészideje között jelentős különbségek vannak (a FAO 200 és 500 hibridek érésideje között 30–50 nap különbség is lehet). A kukorica fiziológiailag érett, ha szemtermésében a feketeréteg kialakult (ez kb. 28–34% szemnedvességnél következik be). Ezt követően a szemtermésbe további tápanyag-beépülés nem történik, viszont a szemnedvesség eltérő mértékben csökken. A napi vízleadás maximuma 1,2–1,7%-ot is elérheti kedvező időjárási feltételek esetén jó vízleadó tulajdonságú hibrideknél. A denttípusú hibridek általában jobb vízleadással jellemezhetők, mint a flint és semident típusú hibridek. Kedvezőtlen időjárási feltételek (csapadék) esetén a kukorica szemtermésének visszanedvesedése is bekövetkezhet. A kukorica vízleadását a szemtermés típusa mellett egyéb tulajdonságok is meghatározzák (csuhélevelek száma, nyitottsága, a csutka vastagsága stb.). Kedvező őszi időjárás (száraz, meleg) esetén szeptember–október közepe között célszerű a természetes vízleadást kihasználva minél alacsonyabb szemnedvességgel betakarítani a kukoricát. Ilyen esetekben, főleg a korai hibridek szemnedvessége 15% körüli értékre is lecsökkenhet. Általában a kukorica 23–25% körüli, ill. az alatti nedvességnél már jól kombájnolható. A „lábon szárítás” alapfeltétele – az időjárás mellett – a hibrid megfelelő szárszilárdsága. A kukorica betakarított szemtermésének jelentős részét a betakarítást követően szárítjuk, majd tisztítjuk és 13– 14% nedvesség mellett tároljuk. Egyéb betakarítási módok is ismertek, melyeknél a szárítást nem végezzük el, így költségeket takaríthatunk meg (nedves szemes tárolás, CCM). Ez utóbbi esetekben megfelelő takarmányozási technológiák kellenek az állatállomány etetéséhez. A kukorica betakarított tömegét lényegesen


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI növelhetjük a LKS és MKS betakarítási technológiák alkalmazásával, mely takarmányt kérődzőkkel etethetjük fel. A kukorica melléktermékei óriási tömeget, nehezen bomló szár- és gyökérmaradványokat jelentenek, melyet aprítani, zúzni szükséges a talajba dolgozást megelőzően. A növényi maradványok bálázása is lehetséges, melyet az állattenyésztésben vagy energetikai célra használunk. Bizonyos esetekben a szemes kukorica állományában defóliálást is alkalmazhatunk. A hüvelyes növények betakarítása még nagyobb gondosságot igényel részben az egyenlőtlen érés, az alacsony növénymagasság (rendszerint a talajon hozza a legfejlettebb hüvelyeit), a magvak sérülésérzékenysége, rövid dormanciája (a mag a hüvelytermésben csírázásnak indulhat elhúzódó csapadékos időjárás esetén) miatt. A hüvelyes növények betakarítása egy- és kétmenetes technológiával történhet. Megfelelő agrotechnika, homogén állomány esetén az egymenetes, átalakított, flexibilis adapterrel felszerelt gabonakombájnos betakarítás kisebb veszteséggel és sérüléssel jár. Egyenlőtlen érésű, elgyomosodott állomány esetében célszerű kétmenetes betakarítást alkalmazni: a rendre vágást követően 1–3 napos száradás után a második menetben történik a kombájnos cséplés. A betakarított termést tisztítani, szükség esetén szárítani kell. A tartós tárolás kezdetén gázosítással védekezünk a zsizsik ellen. Az olajnövények virágzása és érése rendkívül elhúzódó, amely megnehezíti a kombájnos betakarítás optimális idejének megválasztását. Az állomány egyöntetű, gyors leszáradását, a veszteségek csökkentését, a szárítási energia mérséklését megfelelő deszikkálással érhetjük el (gyors és lassú hatású szerek). A mennyiségi és minőségi (olaj) veszteségek csökkentése érdekében rendkívül fontos a defóliálás idejének a megválasztása. A speciális adapterrel felszerelt, átalakított gabonakombájnok üzemeltetése nagy gondosságot igényel, mivel e növények magvai, termései könnyen sérülnek, aminek következtében minőségkárosodás (mikrobiológiai folyamatok, penészesedés, avasodás stb.) következik be. A betakarított termést előtisztítani, szárítani, majd utótisztítást végezni szükséges. A nagy olajtartalom miatt csak alacsony nedvességtartalom (8% körül) mellett lehet az olajnövények magvait tárolni. Az egyéb szántóföldi növények betakarítása speciális gépeket igényel. A betakarítási folyamatok részletes ismertetése az egyes növények tárgyalásánál kerül sor, jelen részben csak néhány fontos alapösszefüggésre hívjuk fel a figyelmet. A cukorrépa betakarításánál figyelembe kell venni a technológiai érettséget (az a minimális digesztió, amelynél a gazdaságos cukorgyári feldolgozás megkezdhető, min. 13–14%), valamint a biológiai érettséget (17–19% digesztió). A betakarítás ütemezését a cukorgyárak az üzemekkel egyeztetve végzik. A betakarítás ütemét szeptemberben a cukorgyár közvetlen fogadókapacitása határozza meg. Októberben, amikor a levegő hőmérséklete jelentősen lecsökkent, valamint a cukorrépa-állomány elérte a biológiai érettséget, akkor kezdődhet el a teljes kapacitású betakarítás, melynek egy része közvetlenül a gyárba, jelentős része pedig deponálásra kerül. A cukorrépa betakarítását egy-, két- és hárommenetes gépsorral végezhetjük. A kétmenetes gépek mellett az utóbbi években a nagy teljesítményű, egymenetes gépek terjedtek el széleskörűen. A burgonya betakarításánál egy- és kétmenetes gépek alkalmazhatók. Különösen fontos a gumók sérülésmentes betakarítása. A tárolás előtt tisztításra, válogatásra kerül sor. A tárolás számos formája alkalmazott napjainkban (nagyhalmos, konténeres stb.), melyeknél a megfelelő szabályozott tárolási feltételekre (hőmérséklet, páratartalom) nagy gondot kell fordítani a minőségi károsodás elkerülése céljából. A rostnövényeket (kender, len) speciális gépekkel takarítjuk be. Fontos a minőségi követelmények (technikai szárhossz, rostok szakítószilárdsága stb.) figyelemmel kísérése a betakarítási műveletek során. A silótakarmány növények betakarítását megfelelő fenofázisban (szénhidrátok, fehérjék mennyisége, erjeszthetőség stb.) silózógépekkel végezzük el. A megfelelő erjesztéshez a szecskaméret, az azonos minőségű alapanyag (minél gyorsabban kell befejezni egy-egy silót) és a jó tömörítés elengedhetetlenül fontos. A szálastakarmányok betakarítása számos nehézséggel jár. E növények tápértékük (fehérjetartalom) meghatározó részét a levél jelenti, ezért törekedni kell az optimális időben történő kaszálásra, a gyors és egyenletes minőségű renden való száradásra (szársértővel felszerelt kasza, rendforgató, ill. rendkezelő alkalmazása), valamint a minél kisebb levélpergéssel járó felszedésre és beszállításra. A szénát ömlesztve, vagy kis- és nagybálás formában kazlazhatjuk. A kazlazás után hideglevegős szárítás történik. A pillangós takarmánynövényekből készíthetünk szenázst is. Az utóbbi időben kezd terjedni a fóliázott körbálák készítése, amely a veszteségek csökkentését eredményesen szolgálja. A korábbi időben széleskörűen alkalmazott forrólevegős lucernaliszt és pellet készítése – az energiaárak jelentős növekedése miatt – jelentősen lecsökkent.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Bármely növényi termék tárolásának alapvető szabálya, hogy csak gondos tisztítás után, megfelelő nedvességtartalom mellett történhet. A tárolás körülményei befolyásolják a mennyiségi és minőségi veszteségeket. Az árutermelésben a magvak, termések szárítását max. 70–80 °C-on, a vetőmagvak esetében kíméletesen, lassúbb folyamatban, max. 40 °C-on végezhetjük. A vetőmag-feldolgozás során különösen ügyelni kell a faj- és fajtatisztaság megőrzésére, az idegen anyagok és gyommagvak eltávolítására, a magvak csírázóképességének megőrzésére.

4. 3. A növénytermesztés rendszerei 4.1. 3.1. A talajhasználati rendszerek A talajhasználat a művelési ág (pl. szántó, gyep, erdő stb.), a vetett vagy telepített növények és a termesztési módszereik összessége. A talajhasználat aföldműveléstan tárgykörébe tartozó földművelési rendszereknél tágabban értelmezendő. E fejezetben a szántóföldi használathoz kapcsolódó tudnivalók találhatók. A termőhely és a növénytermesztés összhangja a talaj használata során kedvezően és kedvezőtlenül alakulhat. A kölcsönhatás akkor kedvező, amikor a termőhelyhez és a közgazdasági körülményekhez alkalmazkodó növények termesztése során hosszabb időszak alatt sem károsodik a környezet. A talajhasználat kedvezőtlen, ha a termesztés vagy annak egyes elemei rontják, vagy súlyosbítják a környezet állapotát. A szántóföldi talajhasználati rendszerek a növénytermesztés színvonala, gazdasági és környezeti hatása alapján értékelhetők és csoportosíthatók: korai extenzív, hagyományos, korai intenzív, modern intenzív, modern extenzív, integrált és ökológiai. Az értékeléshez figyelembe vett tényezők: növény, termeszthetőség, termés, trágyázás, gyomirtás, kémiai terhelés, eszközszint, energiaráfordítás, szakértelem, talajművelés, környezeti kár. Korai extenzív talajhasználat. Időszak: 1000–1860 (a művelés kezdeteitől az első mélyművelésig). A földművelési rendszerek – parlagos, legelőváltó, erdőváltó, ugaros – kedvező utóhatása a pihentetési időszakok rövidülése miatt folyamatosan csökkent. A növényfajok termeszthetőségét az időjárási körülményekkel, a termőhellyel összefüggő nehézségek és az alacsony technikai színvonal határolja be. A talajmélyítésre alkalmas eszközök és a vonóerő elégtelensége miatt szinte az időszak végéig sekélyművelést alkalmaztak. A természetes gyepek, az erdők helyén kialakított szántóföldeken megindult talajpusztulást az adott agronómiai és technikai színvonallal nem lehetett megfékezni. Kémiai terhelés akkor még nem érte a talajokat. Hagyományos talajhasználat 1860-tól, az első mélyművelés időpontjától az 1960-as évekig tartott. Művelési szempontból a hazai gyakorlatban még nem tekinthető befejezettnek. A földművelés rendszere a vetésváltás volt. A termesztett növényfajok változatossága ellenére – jórészt a művelési hibákból adódóan – a jobb elővetemények hatását nem tudták kihasználni. A termés mennyisége az időjárástól, a termőhelytől, a talajtermékenységtől és a növényfajtáktól függően alakult. Természetes és mesterséges eredetű trágyákat használtak, de szakszerű és tervszerű növénytáplálás nélkül. A növénytermesztés előrehaladását a művelési technológiák lassú fejlesztése is behatárolta. A növényvédelem esetlegessége, a mechanikai gyomirtás lehetőségeinek kihasználatlansága hozzájárult a földek elgyomosodásához. A termesztésre fordított energia szintje változóan alakult. A teljes időszak alatt többnyire egyszerűen működtethető, kis hatékonyságú eszközöket használtak. A mélyítés-lazításos (kezdetben túróekés) módról a mélyebb szántásra való áttérés veszélyeit (terméketlen rétegek feltalajba keverése, terméscsökkenés), a talajvizsgálatok jelentőségét fokozatosan ismerték fel. A talajművelés sablonossága, a gyakori talajmozgatás szerkezetromboló hatása az időszak elején (sokszántásos rendszerek) és a végén is kimutatható. Csapadékos és száraz években az eszközök alkalmatlansága miatt több, átlagos idényben kevesebb környezeti kár keletkezett. Kémiai anyagokat az időszak vége felé növekvő mértékben használtak, esetenként nagyobb terhelés is előfordult. A hagyományos talajhasználat a korábban megindult fizikai talajkárosodás megállítására nem volt alkalmas, és a károk többnyire súlyosbodtak. Az intenzív talajhasználat korai változata. A hagyományos módtól elkülönülve az 1960-as évektől az 1980-as évek végéig tartott. A földművelési rendszerek változatosak (vetésváltó, monokultúrás, iparszerű). A nagy termésekre törekvések korszakának is nevezték, amely egy-egy gazdaságban kevés növényre alapozott intenzív


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI termesztésen alapult. Az intenzív módszereket főként a művelésre, a műtrágyázásra és a kémiai növényvédelemre terjesztették ki. Ez a cél az utóbbi kettőnél kezdetben látványos eredményeket hozott, ám a termelés színvonalának fenntartása növekvő költségekkel is kétségessé vált. A szakszerű termesztést a talaj és a környezet fokozatosan romló állapota is korlátozta. A hagyományos talajhasználat során megindult degradációs folyamatok az intenzív, sokmenetes művelés következtében felerősödtek és kiterjedtek. Az intenzív talajhasználat összességében károsnak minősíthető. Lényeges, hogy a korai és a modern intenzív talajhasználat törekvései (az előbbi a termésmaximumra, az utóbbi az optimumra) és következményei között is több az eltérés. A modern intenzív talajhasználat, céljában a korai változattól több tekintetben eltérően, az 1990-es években vette kezdetét. A földművelési rendszerei monokultúrás, bi- és trikultúrás és vetésváltásos. Kevés, ún. piacképes, az intenzív technológiához alkalmas növényfajt termesztenek, optimális termésszintet biztonságosan alapozó műveléssel, trágyázással és növényvédelemmel. A korai intenzív módra jellemző, ún. feltöltő trágyázásra nem kerül sor. A kémiai anyagok (növényvédő szerek, műtrágyák) használata a szükségletnek megfelelően növekszik, olykor csökken. A növényvédelemben biológiai módszerekre is támaszkodnak. A talajok kémiai terhelése elsősorban ökonómiai megfontolásból ritkább, a fizikai – igaz, idényenként eltérően – gyakoribb. A talajművelésben a változó mélység és mód dominál, és a szükséges időközönként a mélyítő művelést is elvégzik. A termesztés eredményességét többnyire nagy energiaráfordítással és több, korszerű eszközzel tartják fenn. Az intenzív gazdálkodás hátrányainak leküzdése kellő szakértelmet, nagy tudást igényel. A termőtalaj pusztulását a termelés biztonságos fenntartása érdekében előzik meg, de a korábban kialakult és súlyosabb károk enyhítését csak részlegesen vállalják fel. A modern intenzív talajhasználat alkalmazásának aránya az igényeknek megfelelően alakul a jövőben. Létjogosultságát az ilyen módon gazdaságosan termeszthető növények köre (pl. cukorrépa, vetőmagbúza, kukorica és napraforgó, valamint az utóbbi három növény árunövényként termesztve) és vetésterületi aránya határozza meg. A modern extenzív talajhasználat elkülönülését a gazdaságosság kényszere és a környezetvédelmi feladatok előtérbe kerülése tette szükségessé az 1990-es évek elején. A földművelési rendszer bi- és trikultúrás, monokultúrás és vetésváltásos. A kevés növényből adódóan az elővetemény-hatás kihasználása esetleges. A növénytermesztés piacközpontú, inkább a tömeg, mint a minőség előállítása jellemző. Ha a talaj pihentetése közvetett hasznot hozhat, ún. regeneráló növény is bekerül a sorrendbe. A növekvő költségek miatt szorul háttérbe a monokultúrás termesztés, helyette tömegáru előállítására alkalmas két- vagy háromnövényes váltást használnak. Energianövények eredményesen termeszthetők extenzív talajhasználattal. A korai változat jellemzőiből csupán a kis ráfordításokra törekvés fedezhető fel. A kis és közepes műtrágyaadagok használatával a termés szintje kicsi vagy közepes, és ehhez képest szélsőséges időjárás esetén is elenyésző a veszteség. A kártevőket és kórokozókat kémiai, a gyomokat kombinált módszerrel korlátozzák. A környezet minimális terhelését célzó növényvédelem az elgyomosodás veszélye miatt nem ad biztonságot a gyomrezisztencia ellen. A növénytermesztést kevés, ám korszerű, nagy teljesítményű géppel szolgálják ki. A gépek és a termelési rendszerek fejlesztése és a költségek csökkentése érdekében folyamatos. A talajvédelem a minimális művelési technológiából (pl. sekély- vagy sávos műveléses, direktvetéses) adódóan általában megfelelő, szerkezetkímélő és nedvességvesztést csökkentő. Tömörödés a felszínközeli rétegben alakulhat ki. Az energiaráfordítás a talajállapot-javítás periódusaiban nagyobb, egyébként kicsi. Mivel a művelési hibákat orvosolják, súlyos környezeti ártalmak nem alakulnak ki. A talajmozgatás csökkentése, és a felszín idényen kívüli fedettsége következtében a modern, extenzív talajhasználat alkalmas az erózió és a defláció mérséklésére. A talajhasználat extenzív módja a jövőben is elsősorban sajátáru-termelésre vagy energianövények termesztésére korlátozódik. A modern extenzív mód – közepes és gyengébb, de termesztésre még alkalmas termőhelyeken vagy akkor, ha a tenyészidei szárazság még gyakoribbá válik – területi aránya feltehetően növekszik, majd egy ésszerű szintet ér el. Az integrált talajhasználat a fenntartható fejlődés céljaihoz alkalmazkodóan az 1980-as évek közepén vette kezdetét. Ez az alkalmazkodó vagy értékőrző talajhasználat a korábbiakból azokat a módszereket és fogásokat ötvözi, amelyek hosszabb időszakot tekintve is alkalmasak a gazdálkodás kockázatának és a környezeti ártalmak csökkentésére. Élelmiszer, valamint talajállapot javító (ökológiai és ökonómiai szempontból is alkalmas) növényeket termesztenek vetésváltással. A zöldtrágya- és a védőnövények vetésváltásba illesztésével enyhíthető az ún. ’piacképes növények’ talajra gyakorolt kedvezőtlen hatása. A tápanyag-visszatartás (catch crop) pedig a környezet kémiai terhelésének csökkentése révén előnyös. A szerves- és műtrágyázást a környezetterhelés és szennyezése elkerülésének igénye jellemzi. A növényvédelemben a kémiai, mechanikai és biológiai módszerek alkalmazási összhangjára törekednek. A szervesanyag-körforgás fenntartása feltételezi, hogy a talajba munkált tarlómaradványokon ne legyenek a következő növényt károsító kártevők vagy kórokozók. A talajművelés változatos mélységű és módú, termőhelyhez alkalmazkodó, védő, helyreállító és fenntartó jellegű. A forgatás, 126 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI valamint a talajok mélyebb rétegei állapotának javítása vagy helyreállítása időszakosan szükséges. A talajok fizikai és kémiai terhelésének csökkentését a környezet megóvása és a gazdálkodás biztonságának megtartása érdekében vállalják fel. Az integrált talajhasználat végső soron a gazdálkodás hatékonyságát a környezet és a természeti erőforrások állapotának megőrzésével összhangban tartja fenn. A szántóterület nagyobb részét várhatóan integrált módon hasznosítják. Jelenleg a kedvezőtlen talajállapot és a gyomosodás szab gátat az integrált mód gyorsabb terjedésének. A kímélő hasznosítási módra való áttérést követően a talajok fizikai és biológiai állapotának javulása várható. Gyorsabb és hatékonyabb javulást hozhat a talajhasználat és a művelési rendszer tartós harmóniája. Az ökológiai (más megnevezés szerint vagy szűkebben értelmezve biológiai) talajhasználat az intenzív növénytermesztés következményein okulva az 1980-as években alakult ki. Alkalmazói a környezet védelmét természetes eredetű anyagok felhasználásával vállalják fel. A környezet szennyezését, károsítását kiváltó anyagok és termesztési módszerek használatának mellőzésével minőségi termék előállítására törekednek. Az ökológiai talajhasználat leggyengébb láncszeme a növényvédelem, a kórokozók és gyomok biztonságos korlátozása. Az ökológiai módszerre áttérés után bizonyos idővel olyan egyensúly alakul ki, amelyben a kártevők természetes ellenségei is megfelelő élettérhez jutnak. A gyomok korlátozásában a mechanikai és a biológiai módszerek együttes alkalmazása vezet eredményre. A környezet védelme változatos talajvédő módszerekkel valósulhat meg. Az ökológiai talajhasználat új igények kielégítésére keletkezett. A jövőben elsősorban a különlegesen érzékeny és védendő területeken az igények szerint terjeszkedhet. Magyarországon az 1990-es években egyidejűleg több talajhasználati módot alkalmaztak. A tőkeszegény kisbirtokokon korai extenzív vagy hagyományos, a középbirtokokon hagyományos, korai és modern intenzív, valamint – kisebb arányban – integrált hasznosítással gazdálkodtak. A nagyobb birtokokon hasonlóan változatos volt a talajok hasznosítása. A korai intenzív használat a tőkeerőtől függően korszerűsödött, és ily módon fokozatosan csökkent a talaj és a környezet károsítása is. Rosszabb esetben a gazdálkodás visszafejlődött a hagyományos gazdálkodás szintjére. Az integrált talajhasználat a környezet megóvását a gazdálkodás visszafejlesztése nélkül, nagyobb biztonsággal kínálja. Az extenzív mód jelentőségét a kedvezőtlen klimatikus viszonyok gyakorisága növeli. Az új évezredben a szántóföldnek megtartott területeket – termőhelyenként változó arányban – modern intenzív, modern extenzív, integrált és ökológiai módon hasznosíthatják. A hagyományos talajhasználat és vele együtt a sokmenetes művelés a környezetre és a gazdálkodásra gyakorolt kedvezőtlen hatások miatt szükségszerűen és fokozatosan alakul át a modern rendszerek valamelyikévé, amikor a talajállapot javítása az átalakulással összhangban mehet végbe.

4.2. 3.2. Növénytermelési rendszerek Amióta az emberiség tudatosan foglalkozik növénytermesztéssel, felváltva a nomád vadász-gyűjtögető életformát, hatást gyakorol az őt körülvevő természetre és az ökológiára. Ennek kezdete a mezolitikum (i. e. 8000–3000) időszakára datálható, amikor kialakult a kapás gazdálkodás, a földművelés és a letelepedés életformává vált. Az ökológiára gyakorolt hatás ekkor még jelentéktelen volt. A neolitikumban (i. e. 4500– 1800) vélhetően Elő-Ázsiából került a mediterránba, később a jelenlegi Európába az ekés kultúra, amely párhuzamosan a nemzetségek és ezek határainak kialakulásával és a lótenyésztés fejlődésével járt együtt. A folyamatos talajhasználat és a tápanyag-visszapótlás hiánya előbb-utóbb éreztette hatását, és bizonyos mértékű tájpusztulás is kezdetét vette. A bronzkorszakban (i. e. 1800–750) kialakult a bányászat, tökéletesedtek a fegyverek és a szerszámok, növekedett a népesség, intenzívebbé vált a talajművelés és a földhasználat, a táj és termőföld pusztulása jelentőssé vált. Ez a folyamat tovább fejlődött a vaskorszakban (i. e. 750–i. sz.), kialakult az ipar, a munkamegosztás, az árutermelés, vas eszközökkel hatékonyabbá vált a talajművelés, a talajok leromlása felerősödött. Az ókorban (i. sz. 800) a népesség (egy része rabszolgaként) intenzíven művelte a földet, a talajzsarolás, túllegeltetés kifejezetté vált, vélhetően a népvándorlások egyik mozgató rugója volt a föld eltartó képességének a csökkenése. A társadalmi és civilizációs fejlődéssel összefüggésben a középkorban (i. sz. 800– 1500) rögzültek a feudális birtokviszonyok, városok alakultak ki, ahol a hulladékok elégtelen kezelése időnként járványos betegségek kialakulásához vezetett. A túlzott fakitermelés, a bányászat fejlődése és az intenzívebbé váló mezőgazdaság a környezetet jelentős mértékben terhelte anélkül, hogy a társadalom tudatosan kiépítette volna a védekezési mechanizmusokat. A folyamat tovább erősödött az újkorban (1500) és az erdők pusztulása, a víz és a levegő szennyeződés fokozódott. A későbbiekben a kialakuló kapitalizmus során a tudományos, technikai fejlődés lehetővé tette a még eredményesebb talajhasználatot, tudatossá vált a vetésforgó és a trágyázás nélkülözhetetlen szerepe. A korábbiakhoz képest más földművelési rendszer, illetve rendszerek alakultak ki (43. táblázat). 127 Created by XMLmind XSL-FO Converter.


43. táblázat - Újabb növénytermesztési rendszerek Alternatív növénytermesztés Intenzív növénytermesztés

Integrált növénytermesztés Biológiai-dinamikus

Szerves-biológiai

Jellemzők Termés

Nagy

Vetésforgó

Kevés növény Vetésforgó

Műtrágya

Szükséglet

Szerves trágya Kevés

Termés

Optimális

Termés

Ökológiailag elérhető

Egyszerűsített

Vetésforgó

Sokoldalú

Műtrágya

Kivont tápanyag Műtrágya

Nélkül

Könny en oldható nélkül

Szerves trágya

Mérleg szerint

Szerves trágya

Komposzt

Kompo szt

Mélylazítás, Forgatás sekély

Talajművelés

Mélyforgatás Talajművelés

Konzerváló

Talajművelés

Növényvédele m

Szintetikus szerekkel

Növényvédelem

Szintetikus szerekkel

Növényvédelem Szintetikus

Szerek nélkül

Gyomirtás

Kémiai, mechanikai

Gyomirtás

Kémiai, mechanikai

Gyomirtás

Mechanikai

Termés

Maximálisan lehetséges

Termés

Átlagosan lehetséges

Termés

Feltételek szerint

Előnyök Nincs tápanyaghiány

Talajtermékenység fenntartása

Talajtermékenység állandó növelése a növekvő biomassza által

Nagy táblák

Csökkenő erózió

Nagy fajgazdagság a flórában és a faunában

Mélyen művelt talajréteg

Jó minőségű élelmiszer (kevés szermaradvány)

Minimális tápanyag és szermaradvány, egészséges élelmiszer

Magasfokú specializáció

A biotóp védelme

A biotóp védelme, bővítése

Minimális munkaidő-felhasználás Elérhető legnagyobb termés Hátrányok A talajtermékenység csökkenése, szervesanyag-csökkenés

Talajélet időszakonkénti Időleges tápanyagszegénység zavarai

Erózióveszély

Csak átlagtermés

Alacsonyabb termésátlagok


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI lehetséges Szelektív szegényedés a flórában és a faunában

Közepes munkaidő felhasználás

Nagyobb munkaidő felhasználás Nagyobb értékesítési árak szükségesek (vagy állami támogatás)

Csökkenő élelmiszer minőség

4.2.1. 3.2.1. A földművelési rendszer A földművelési rendszer azokat a komplex és egymással összefüggő termesztéstechnológiai, meliorációs és szervezési eljárásokat foglalja magába, amelyek egyrészt a talajhasznosítás intenzitását, másrészt a talajtermékenység fenntartását és fokozását jellemzik. A földművelési rendszerek alkotóelemei: az agrotechnikai szervezettség, a talajművelési rendszer, trágyázási rendszer, növényvédelmi rendszer, talajvédelmi rendszer, vetőmag-termelési rendszer, öntözés, vízrendezés, talajjavítás, erdősítés. Ezeknek az elemeknek a mikéntje és hatása az ökológiára a történelmi időszak, a társadalmi és technikai színvonal fejlettségének a kérdése. Adott időpontban a világ különböző részein különböző földművelési rendszerek egymás mellett létezhetnek és az egyes klasszifikált rendszerek között az átjárhatóság megvalósul. A fontosabb földművelési rendszerek a következők: parlagos (legelő és erdőváltó), ugaros, vetésváltó, füves, zöldtrágyázásos (sziderikus), szabad és monokultúrás. Napjaink földművelési rendszereit a későbbiekben részletezzük. Minden termőhelyre jellemző a termőhely produktivitása, amely a klíma, a talaj és a növényi produkció eredőjeként a termés nagyságával, a biomassza produkálásával mérhető. Hazai vonatkozásban, a letelepedés utáni időszakban évszázadokig jellemző volt a legeltetéses állattartás, a takarmánytermesztés hiánya, az ugaros földművelési rendszer két-, illetve háromnyomásos változata. A talaj termőképességét az ugarolt szakasz pihentetése volt hivatott fenntartani, a művelt szakaszokon csak gabonát termeltek. A vetésforgós földművelési rendszer a XVI–XVII. században alakult ki a mai Belgium és Hollandia területén. A XVIII. század folyamán először Angliában, majd Franciaországban, a XIX. században pedig Németországban vált általános rendszerré. Az európai fejlődésben, vetésforgós rendszerek kialakulásában nagy szerepet játszott az újvilágból átkerült új növényfajok, továbbá egyéb géncentrumokból származó takarmány és ipari növények termesztésbevonása, amely jelentette a talajhasználat diverzifikációját és a vetésforgó kialakíthatóságának az előfeltételeit. Magyarországon a múlt század közepén még ugaros földművelési rendszer és az ennek megfelelő termelőeszközök használata volt általános. A vetésváltó rendszer a múlt század végén kezdett elterjedni először a városokhoz, ipari létesítményekhez (cukorgyárak) közeli, valamint az istállózott, intenzív állattenyésztést folytató gazdaságokban. Az 1700-as évek második felében, Mária Terézia uralkodása idején jelentős fejlődés figyelhető meg. Ekkor kezdődött a takarmánytermesztés, erre az időszakra jut Tessedik munkássága, ekkor terjedt el az istállózott állattenyésztés és hódítottak teret az egyszerűbb talajművelő gépek. A másik nagy fellendülés az 1800-as évek vége, amikor a mezőgazdaság terhelése megkétszereződik, egyes kultúráké megháromszorozódik, a fekete ugar helyét a kukorica foglalja el, megjelennek és elterjednek a vető-, cséplő- és kapálógépek. Különösen jelentős a fejlődés a talajművelésben (gőzeke, őszi mélyszántás). E század elejétől egészen a 60-as évekig mezőgazdaságunkra a stagnálás jellemző. A harmadik nagy növekedési szakasz a 60-as évek második felétől a nyolcvanas évek első feléig tart. Ez az az időszak, amikor a szántóföldi növénytermesztésünk a világ élvonalába kerül. Az egy főre jutó gabonatermesztésben az USA, Kanada szintjét érjük el. A búza termésátlagok tekintetében elérjük az Egyesült Államok termésátlagának kétszeresét és megközelítjük a nyugat-európai színvonalat. Ebben a rohamos fejlődésben az adott klímapotenciál bázisán, jelentős szerepet játszott a genetikai haladás (például a hibrid kukorica elterjedése), új nemesítési eljárások és a tudományok szerepének a felértékelődése, a műtrágya-felhasználás növekedése, a növényvédő szerek alkalmazása. Egyszóval iparszerűvé vált a mezőgazdaság, ahol a termesztési folyamatban egyre nagyobb arányban használtuk fel az ipari háttérből származó energiákat, ugyanakkor előtérbe kerültek a környezetvédelmi problémák, a kedvezőtlen ökológiai hatások és az egyre táguló agrárolló okozta gazdasági nehézségek.



4.2.2. 3.2.2. Az ipari termelési rendszerek Az ipari termelési rendszer kialakulásának folyamata hazánkban az 1970-es évek elején kezdődött. Az agrármérnökök szaktudása és a világon a kitekintés kezdetének hazai érvényre juttatása teremtette meg a korszerű termelési rendszer alapját. A növénytermesztés területén az első időszakban különböző elnevezésekkel létesült iparszerű termelési rendszer egy növény (kukorica, burgonya, búza, szója stb.) többé-kevésbé komplexnek nevezhető termesztésére korlátozódott. A rendszerre jellemző a jó minőségű vetőmag, a korszerű gépimport, műtrágya, valamint növényfajonként kidolgozott és ajánlott termesztéstechnológia bevezetése és a tudományos eredmények mind szélesebb körű alkalmazása. Az egy növényre való korlátozás azonban nem felelt meg a gazdaságok hosszabb idő óta kialakult profiljának. Bár a gazdaságokban a növénytermesztés terén is megkezdődött a specializálódás, mégis általános a több növény termesztése. A termesztési tapasztalatok, az egyes gazdaságok részletes adatainak összegyűjtése és gépi adatfeldolgozása hozzájárult a sablonszerűen alkalmazott termesztéstechnológia helyett a helyi talaj- és gazdasági adottságokhoz való jobb alkalmazkodáshoz. Az iparszerű termelési rendszerben a növények termésátlagai jelentősen növekedtek, ugyanakkor a természeti erőforrások fokozatos kicserélése (helyettesítése) mesterséges erőforrásokkal és a mesterséges erőforrásráfordítás kényszerű rohamos növelése a jövedelmezőség romlását és a környezeti problémákat váltotta ki (termőtalaj-pusztulás, szervesanyag-csökkenés, talajbiológiai csökkenés, savanyodás, szerkezetromlás stb.). Az egyoldalúan nagy termésekre való törekvés és az intenzív kemizáció sokszor csökkenő élelmiszer-minőséget eredményezett (élelmiszerek beltartalmának felhígulása), esetenként az egészséges élelmiszer fogalma is megkérdőjelezhető. Jelentős az élővizek, talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok elszennyeződése, a környezeti ártalmakkal összefüggő egészségkárosodás. A szermaradványok feldúsulása kiszámíthatatlan hatásúak az élőlényekre, emberre, állatra és az egész biotópra. Az 1980-as években a tudományos életben és a gyakorlati termelők körében egyre inkább előtérbe került az az igény, hogy a korábban olcsó input-ra alapozott, teljes egészében profit centrikus iparszerű rendszerek helyett valami más megoldás nyerjen teret a növénytermesztésben és általában a mezőgazdasági termelésben. Ezeknek az elképzeléseknek adott helyet az integrált növénytermesztés és az alternatív növénytermesztés koncepciója, amelyeknek az EU országaiban és az USA-ban jelenleg több évtizedes gyakorlata ismert.

4.2.3. 3.2.3. Az alternatív gazdálkodási rendszerek Az alternatív gazdálkodási rendszerek (szerves-biológia, biológiai-dinamikus stb.) nem az ökológia potenciál maximális kihasználására törekednek, hanem csak az ökológiailag elérhető termésszinteket tűzik ki célul és az ökonómiai előnyöket szorgalmazzák. A rendszer maga a nagyobb profitról való lemondást az árszínvonal és az állami beavatkozások rendezésével tartja elképzelhetőnek. Nagyrészt az üzemi körforgás folyamataira alapoz és csak kisebb mértékben az ipari háttérből származó energiákra. Szorgalmazza az alkalmazkodó környezet- és tájgazdálkodást, a tájnak megfelelő biológiai alapok használatát és a talajtípusnak megfelelő talajkímélő talajművelést. Több szakaszos vetésforgók használatát javasolja, amelyek gyomirtó, talajtermékenységet fenntartó, ökológiát kiegyensúlyozó szerepére alapoz. Nem használ szintetikus növényvédő szereket, helyette a vetésforgó, fajtaválaszték, vetésidő, talajművelés, mechanikai gyomirtás stb. agrotechnikai eszköztárral pótolja a peszticidhasználatot, illetve e célból természetes anyagokat használ. A szintetikus N-műtrágyákat kerüli, a PK nehezen oldódó természetes formáit és a szerves trágyákat használja a talajerő fenntartása céljából. A legfontosabb N-forrás az N-fixáló növények termesztése a vetésforgóban, amelynek hatására csökken a NO 3 kimosódás és az ammónia gáz alakú veszteségei. A fentiek eredményeképpen a talajtermékenység növelése a növekvő biomassza által történik, a flórában és a faunában nagy a fajgazdagság. Kialakul a biotóp védelme, bővítése. Minimális a szermaradvány, egészséges az élelmiszer. A talajokban időleges tápanyagszegénység következhet be, alacsonyabbak a termésátlagok, nagyobb a munkaidő felhasználás és nagyobb értékesítési árak szükségeltetnek (vagy állami támogatás).

4.2.4. 3.2.4. Az integrált rendszer Az integrált földművelési, növénytermesztési rendszerek az optimális kompromisszumra törekednek az ökonómiai és az ökológiai kívánalmaknak megfelelően. A környezeti károsodás minimalizálásával egyidejűleg jövedelmező termelést kíván elérni. Az egyszerűsített vetésforgóban szereplő növények megválasztásánál cél a gazdaságosság, a humuszmérleg egyensúlya és a talajpusztulás kivédése. A növényvédelem szintetikus szerek 130 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI használatával történik, a gazdaságosság határáig. Ugyanakkor a szerek mennyiségi csökkentése a cél: rezisztens fajták, vetésforgó-használat, vetéstechnika, N-mérlegegyensúly, preventív védekezés az integrált növényvédelem megvalósítását célozza. Az inszekticidek használatával egyidejűleg nem várható egy harmonikus populációdinamika, mivel a hasznos populációk is károsodnak. A kémiai anyagok tartós metabolitjai beépülhetnek a talaj struktúrájába és a kötött szermaradványok később felvehetővé válva megjelenhetnek a talajvízben. A tápanyag-gazdálkodás terén a vetésforgótól függő legjobb műtrágya- és szervestrágya-hatás elérése a cél. Az istállótrágyát maradéktalanul hasznosítja, s ezzel – nagy állatsűrűség esetén – jelentős mennyiségű műtrágya kiváltható. Kevés állat vagy állattartás hiányában a műtrágyázás a talajerő-fenntartásnak eszköze. Az optimálist megközelítő N-trágyázás esetén a talajvíz nitrátosodása visszaszorítható (tápanyagmérlegek). Ebben a rendszerben a talaj termékenysége fenntartható és fokozható. Csökkenthető az erózió és egyéb talajpusztulási folyamat. Az élelmiszer minősége jó, a szermaradvány minimális. Megvalósulhat a biotóp védelme. A körülményeknek megfelelő átlagtermések érhetők el, a munkaidő-felhasználás közepes. A különböző növénytermelési rendszereknek értékelhető hatása van a környezetre, a termések nagyságára és az üzemi nyereségre. A fent említett rendszerek (és ezek közötti átmenetek) olyan választékot kínálnak, amely alapján egy térség vagy egy egész ország mezőgazdaságának stratégiáit, a megvalósítás eszközeit kidolgozhatja. Amennyiben a fenntartható mezőgazdaság lényege olyan jövedelmező és produktív termelés, amelyeket a természeti erőforrások regenerálhatósága, az emberi egészségmegőrzés követelményei, a környezetkímélő technológiák megvalósítása korlátoz, a fenti megoldásoknál a döntés Achilles-sarka a piac, az agrárpolitika és az árszabályozás. Az alternatív növénytermesztési rendszer alatt több irányzatot lehet elkülöníteni, amelyek az ökogazdálkodás nevén foglalhatók össze.

4.3. 3.3. Precíziós termesztési rendszerek A XXI. század kezdetének minden bizonnyal egyik leghangsúlyosabb és legtöbb eredményt ígérő agrárkutatási területe a precíziós gazdálkodási módszerek vizsgálata, kidolgozása, elterjesztése. A kutatási terület alapvetően eltér minden más kutatástól. Míg minden kutatást egy valós probléma indokol, amelyhez megoldásokat, eszközöket keresünk, addig a precíziós gazdálkodás esetében egy – a műszaki-informatikai kutatások eredményeképpen – már megjelent, és jól működő eszközrendszer mezőgazdasági alkalmazásához szükséges megteremteni annak feltételrendszerét. A precíziós növénytermesztés célja lényegében a termőhelyi viszonyokhoz való minél pontosabb termesztéstechnológiai adaptáció. Győrffy megfogalmazása szerint a precíziós mezőgazdaság magába foglalja a termőhelyhez alkalmazkodó termesztést, táblán belül változó technológiát, integrált növényvédelmet, a csúcstechnológiát, távérzékelést, térinformatikát, geostatisztikát, a növénytermesztés gépesítésének változását és az információs technológia vívmányainak behatolását a növénytermesztésbe, a talajtérképek mellett terméstérképek készítését és a termésmodellezést. Talajtérképek összevetését a terméstérképekkel, kártevők, gyomok, betegségek táblán belüli eloszlása törvényszerűségeinek megállapítását. A precíziós, termőhely-specifikus módszerek kutatása és feltételrendszerének kidolgozása interdiszciplináris feladat. Ez a komplex kutatás felöleli a talajtan és agrokémia, a térinformatika, a vízgazdálkodás, a növénytermesztéstan, a növényvédelem, a műszaki informatika és automatizálás, valamint az agrárgazdaság területeit, illetve e területek speciális szempontjainak tanulmányozását.

4.3.1. 3.3.1. Talajtani – agrokémiai szempontok A mezőgazdasági gyakorlatban a szántóföldi növénytermesztés keretei között a helymeghatározáson alapuló technika (GPS) alkalmazása lehetőséget nyújt ahhoz, hogy a korábbi, a termesztési egységekre (táblákra) vonatkozó információk (pl. hozamtérkép, talajtérkép, növényi kórokozók, kártevők és gyomok által károsított terület és a károsítás foka) egységes rendszerben legyenek kezelhetők és a beavatkozások – trágyázás, növényvédelmi munkák stb. – adott helyhez kötötten történhessenek. A pozicionáláson alapuló precíziós termesztés alapelemei rendelkezésre állnak, illetve előállíthatók. Kiindulási alap a hozamtérkép (15. ábra), mely több, sok esetben egymással össze nem függő tényező (betegségek, kártevők, gyomosodás hatása, technológiai hibák stb.) együttes hatását mutatja. A korrekt táblatérképek felvétele, GIS-alapú térinformatikai rendszer építése, a gyakorlati szempontból kezelhető méretű homogén táblarészek elkülönítése alapvető fontosságú a precíziós technológia alkalmazásakor. A foltok a GPS-technika 131 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI alkalmazásával térben beazonosíthatók, a műveletek során a traktoron elhelyezett technika segítségével felismerhetők és a kiszórandó mennyiségek változtathatók. A tápanyag-utánpótlási szaktanácsadás készítésekor ezekre az elkülönített foltokra határozhatók meg azok a trágyaadagok, melyeket a szaktanácsadó vagy a gazdálkodó agronómiai és technológiai szempontból különbségként el tud fogadni. A talaj termékenységének fenntartásában, a trágyázásban már korábban voltak kezdeményezések arra, hogy a táblákat ne homogén egységenként kezeljék, hanem különítsék el azokat a – homogénnek tekinthető – táblafoltokat, melyek eltérő adagú trágyázást igényelnek. A homogén táblafoltok (mozaikok) kijelölésének módszerei rendelkezésre álltak, s egy – a fentieknek megfelelő elven működő – tápanyag-utánpótlási szaktanácsadási rendszert az 1980-as évek közepén az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetében ki is dolgoztak.

15. ábra - Szántóföldön felvett hozamtérkép interpolált ábrázolással

A precíziós trágyázáshoz kiindulási térképi információként, hazánkban a szántóterületek több mint 70%-ára elkészült, 1: 10 000 méretarányú genetikus talajtérkép adatállománya a legmegfelelőbb. Ezt a digitális terepmodellel összekapcsolva a lejtőviszonyokról, a kitettségről és az eróziós viszonyokról is információ nyerhető. Ezek az információk – a helyszíni bejárással kiegészítve – lehetőséget biztosítanak a homogén táblarészek elkülönítésére.

4.3.2. 3.3.2. Vízgazdálkodási szempontok Magyarország természeti adottságai között is nagy biztonsággal előre jelezhető, hogy a mezőgazdaságfejlesztésnek és a környezetvédelemnek egyaránt a víz lesz egyik meghatározó tényezője, a vízfelhasználás hatékonyságának növelése, ennek érdekében pedig a talaj vízháztartás-szabályozása megkülönböztetett jelentőségű kulcsfeladata. Vízkészleteink ugyanis korlátozottak. A lehulló csapadék a jövőben sem lesz több (sőt a prognosztizált globális felmelegedés következtében esetleg kevesebb), mint jelenleg, s nem fog csökkenni tér- és időbeni változékonysága sem. Hazánkban pedig éppen ennek van megkülönböztetett jelentősége. Az átlagos évi csapadékmennyiség ugyanis többnyire szeszélyes időbeni és területi megoszlásban hull le, s gyakran csupán szerény hányada jut el a növényig. Ezért adódik azután gyakran zavar a növények vízellátásában, s van vagy 132 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI szükség lenne a hiányzó víz pótlására, illetve a káros víztöbblet eltávolítására – esetleg ugyanabban az évben, ugyanazon a területen. Mivel egy terület közvetlen vízháztartás-szabályozásának lehetőségei (öntözés, drénezés) egyaránt nagymértékben korlátozottak, a megoldást csak a talaj termőhely-specifikus, precíziós termesztési technológiákba épített nedvességszabályozása jelentheti. A talaj vízgazdálkodása nemcsak a növények vízellátását szabja meg, hanem meghatározza a talaj levegő-, hőgazdálkodását, biológiai tevékenységét és – ezeken keresztül – tápanyag-gazdálkodását is. Végül befolyásolja, hogy a talaj vagy terület a környezet „stresszhatásait” milyen mértékig képes pufferolni, s melyek a tűrési határt meghaladó „terhelés” esetén a talajban vagy a talajjal érintkező felszíni vagy felszín alatti vízkészletekben várhatóan bekövetkező károsodások rövid vagy hosszú távon, az adott területen vagy annak környezetében. A talaj vízgazdálkodásának alapvető tényezői a talajszelvény felépítése, a talajfelszín és a talajvízszint közötti rétegek egymásutánisága, vastagsága, települési viszonyai és vízgazdálkodási tulajdonságai: nedvességtartalma, a talajnedvesség állapota, kémiai összetétele, vertikális és horizontális mozgása. A vízháztartás-szabályozási beavatkozások tudományos igényű megalapozásához ezen tényezők pontos, egzakt és kvantitatív ismeretére van szükség, azok valószínűségi és gyakorisági értékeivel együtt. Mégpedig a beavatkozások minden szintjén (országos, regionális, üzemi és tábla szinten) és minden fázisában (döntéshozatal, tervezés, kivitelezés). A 16. ábrán példaként egy mezőgazdasági tábla feltalajának nedvességtartalom térképét mutatjuk be.

16. ábra - Nedvességtérkép (Agrocom ACT). Alsó számsor: a talaj nedvességtartalma %-ban; felső számsor: különböző nedvességtartalmú területek %-os megoszlása

4.3.3. 3.3.3. Növénytermesztési szempontok A precíziós növénytermesztés gondolata nem előzmény nélküli a magyar növénytermesztéstanban. A termelés ökológiai alapegységén a termőtáblán belüli inhomogenitás tanulmányozása, az ahhoz való biológiai, termesztési és technológiai alkalmazkodás igénye csaknem évszázados múltra tekinthet vissza. A megoldás azonban napjainkig váratott magára, hiszen sem az informatikai felkészültség, sem a műszaki-technikai lehetőségek nem voltak elegendőek a növénytermesztési termőhely-specifikus problémák megoldásához. A növénytermesztés csaknem mindegyik termesztéstechnológiai komponense kapcsolódik a precíziós megoldásokhoz: •Talajművelés (az elővetemény, a talaj szerkezete és állapota, valamint művelhetősége szerint);


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI •Tápanyagellátás (az adott talajpont tápanyagkészletének, valamint a növényzet aktuális fejlettségének függvényében); •Vízellátás (a talaj vízszolgáltató képessége és a termesztett növény igényének összhangja szerint); •Vetés (termőhely és növényfaj/fajta specifikus tőszám, sortáv, vetésmélység biztosítása); •Növényápolás (állapotfelvételen alapuló technológiai beavatkozások); •Növényvédelem (állati kártevők, gyomosodás, kórokozók elleni védekezés integrált profilaktikus és tüneti kezelési módszereinek kialakítása); •Betakarítás (érési viszonyok inhomogenitásához való alkalmazkodás).

4.3.4. 3.3.4. Növényvédelmi szempontok A konvencionális növényvédelmi gyakorlat egyik nagy ellentmondása annak a problémának a kezelése, hogy a termőterületeken a károsító szervezetek területi előfordulása inhomogén jellegű, ugyanakkor a kezelések homogén módon, táblaszinten tervezettek és végrehajtottak. Ennek az ellentmondásnak velejáró negatív „eredménye” az a peszticid többletráfordítás, amely nemkívánatos sem gazdasági, sem pedig környezetszennyezési szempontból. A mikroelektronika, az informatika, a mesterséges képfelismerés és az erre alapozott folyamatszervezés, valamint a termelésirányítás területén a közelmúltban elért tudományos és gyakorlati eredmények új lehetőségeket nyitnak meg az integrált és peszticidtakarékos növényvédelem területén. A precíziós agrárgazdaság növényvédelmet érintő módszereinek fejlesztése hazánkban kevésbé kimunkált, bár a növényvédelem számos részterületét is érinti, mint pl. a járványtant, a károsító előrejelzési módszerek újragondolását, a különböző gépi permetezési műszaki megoldások kifejlesztését, folyamatvezérlést stb. A problémakör – a növényvédelem speciális jellegéből adódóan – alapvetően két elméleti fő irányra bontható a növénytermesztés állandó és változó elemeinek figyelembevételével: •A preventív védekezések idő- és térbeli részleteinek (precíziós) meghatározása. Ez elsősorban a növénykórtani problémák, az állati kártevők elleni védekezések és a preemergens gyomirtás esetében indokolt. •A posztemergens gyomirtás és a járványterjedést megakadályozó, tünetekkel jellemzett, már a károsító egyed megjelenése esetében történő döntés- és folyamatirányítás. A két fejlesztési főirány eltérő jellegű megoldásokat igényel. Valószínűsíthető, hogy az első esetben megjelölt károsító csoport várható megjelenésének előrejelzésére továbbra is az eddig használt, jól bevált elméleti modelleket kell alkalmazni, a hagyományos technikai eszközök adatainak feldolgozását, eredményeinek értékelését azonban számítógépre alapozott szimulációs modellek alapján kell végezni. A második esetben megjelölt problémák egyenesen igénylik azt a fejlesztési technikát, amellyel a precíziós védekezési gyakorlat megvalósítható.

4.3.5. 3.3.5. Automatizálási vonatkozások A fejlett országokban a precíziós vagy helyspecifikus termesztéshez már rendelkezésre áll több automatizálási módszer és rendszer is. Ezek közül a legfontosabbak a műholdas helymeghatározó rendszerek (GPS), a földrajzi információs rendszerek (GIS), valamint különböző fedélzeti számítógépek, melyekhez egész sor érzékelő és esetenként beavatkozó berendezés is tartozik. Ezen rendszerek/berendezések egy része igen korszerű és üzembiztos. Ennek ellenére gyenge pontja szinte valamennyi rendszernek, hogy a termesztési folyamat teljes körét, a tábla talajától és a terepviszonyoktól kiindulva egészen a betakarítást követő hozam elemzésig egyik sem fogja át. Ebben a folyamatban hiányoznak egyrészt bizonyos automatikaelemek (elsősorban érzékelők), másrészt a meglévő automatikák között sem minden esetben biztosított a megfelelő adatátvitel, majd az adatfeldolgozás, valamint az anyag- és költségfelhasználás értékelhetősége.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI A fentiekre való tekintettel a feladat olyan szántóföldi információs rendszer kialakítása, amely alkalmas •a célszerű talajmintavétel támogatására (talajmintavételi térkép generálására stb.) és adatainak feldolgozására; •a vetés igény szerinti szabályozására és a helyspecifikusan szabályozott vetés adatainak feldolgozására; •a talajművelésnek a talaj- és terepadatok alapján való irányítására (pl. munkamélység) és a talajművelési adatok feldolgozására (pl. fajlagos talajellenállás); •a tápanyag-utánpótlásra rendelkezésre álló rendszerek adattal való feltöltésére és a gépcsoportokkal a helyspecifikusan szükséges fajlagos mennyiség kijuttatására; •a gyomosodás érzékelése (földi vagy távérzékeléssel) és a gyomtérkép alapján növényvédelmi beavatkozás helyi igényekhez igazodó szabályozására; •betakarítás során hozamtérkép felvételére, ennek feldolgozására, majd az eredmények bevitelére az információs rendszerbe; •a talaj mintavételi, vetési, talajművelési, tápanyag-utánpótlási, növényvédelmi és betakarítási eredmények tábla- és táblán belüli poligonspecifikus bevitelére az információs rendszerbe, ezek feldolgozására, majd az eredmények alapján szakértői rendszer kialakítására, amely alapja lehet az egyes munkafolyamatok tervezésének és a munkafolyamatok terv szerinti elvégzésének.

4.3.6. 3.3.6. Műszaki szempontok Az űrkutatási tevékenység felgyorsulása lehetővé tette bizonyos eredmények (eljárások, módszerek, technológiák) felhasználását a polgári életben is. Itt elsősorban a GIS-re (Geographical Information System), a GPS-re (Global Positioning System), ill. a DGPS-re (DifferentialGPS) kell gondolni. A GPS, ill. DGPS a különböző mozgó objektumok (erőgép, munkagép, mintavevő kocsi stb.) helyét határozza meg műholdak segítségével, míg a GIS ugyancsak műholdak segítségével az adott termőterületről ún. szatellittérképet készít, azt egységekre bontja és a GPS alapján kapott információkat lokálisan rögzíti. Ennek alapján terméstérképek, a talajjellemzőket rögzítő térképek (pl. pH-érték, talajfizikai jellemzők stb.) készíthetők, ill. elemezhető a hozam és pH- érték, vagy a hozam és a talajfizikai jellemzők stb. kapcsolatrendszere. Ennek alapján helyspecifikus és precíziós kezelések végezhetők el a gazdaságossági, a minőségi és a környezetvédelmi elvárások, ill. peremfeltételek kielégítése mellett.

4.3.7. 3.3.7. A precíziós növénytermelés gazdasági összefüggései A precíziós növénytermelés agrárgazdasági szempontból nem más, mint a fenntartható fejlesztés konkrét megvalósítása a termőhelyi differenciáltság függvényében, a legújabb tudományos felismerések és technikák alapján, a fogyasztói igények kielégítése érdekében, gazdasági haszon elérése mellett. A társadalmi összefüggések a precíziós növénytermelés globális, regionális és lokális vonatkozásai, a lehetőségek-igények, áldozatok-előnyök stb. a jövő fejlődési irányaiban ugyan igen fontosak, mégis a kutatási programban a tisztánlátás, a megvalósíthatóság érdekében az üzemgazdasági, szervezési és vezetési (menedzsment) kérdéseket, vizsgálatokat célszerű előtérbe állítani.

4.3.8. 3.3.8. A precíziós helymeghatározás gyakorlati alkalmazása A precíziós növénytermelés lényege az előbb felsoroltaknak megfelelően nem más, mint az adott tábla GPS helymeghatározó eszközzel történő, pontonkénti beazonosítása, majd az adott ponthoz rendelt adatok (földrajzi paraméterek, mintavételből származó fizikai, kémiai, biológiai információk, és technológiai folyamatokból származó adatok: termés, növényállomány stb.) gyűjtése, nyilvántartása és a termeléstechnológiai folyamatokba történő visszacsatolása. Ma világszerte, így Magyarországon is számos eszközrendszer van a gyakorlati bevezetés stádiumában, amely több-kevesebb sikerrel alkalmas a feladat végrehajtására. Leggyakoribb egyébként a növényvédő szer kijuttatását végző permetezőgépek, illetve a tápanyagellátást végző műtrágyaszóró gépek precíziós eszközökkel történő vezérlése. A művelet lényegében azonos elven valósul meg: az erőgép a hozzátartozó munkagéppel a technológiában meghatározott módon halad a táblában. Haladás közben a gépen lévő GPS berendezés folyamatosan azonosítja azt a pontot, amelyen a szerelvény éppen áthalad. Megfelelő adatbázis birtokában a 135 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI fedélzeti számítógép értékelni képes az adott pont jellemző adatait (pl. tápanyag-ellátottsági adatait), és programjának megfelelően a vezérlő automatikán keresztül növeli, vagy csökkenti a kijuttatandó anyag mennyiségét. Ily módon a technológiában egy-egy kezelés nem sematikusan, ún. „átlagkezelés” formájában történik, hanem mindenkor az adott pont állapotának, szükségleteinek megfelelően. Természetesen a rendszer ahhoz, hogy működőképes legyen két alapvető szempontnak kell megfeleljen: •a technikai eszközök és az input-output rendszer működése megbízható és zavarmentes kell legyen; •az adott hely meghatározott pontjait nem elegendő beazonosítani, hanem el kell látni mindazokkal az információkkal, amelyek alapján a szakember technológiai döntést képes hozni, amely döntést azután az eszközprogramja segítségével képes lesz végrehajtani.

4.4. 3.4. Ökológiai gazdálkodás Az ökológiai gazdálkodás egyik átfogó rendszere a mezőgazdasági termelésnek (növénytermesztés és állattartás). Az üzemen belüli folyamatokat előnyben részesíti a külső termelési anyagok és energiák felhasználásával szemben. A termelés során biológiai és fizikai módszereket alkalmaz, a szintetikus kémiai anyagok használatát mellőzi. Az ökológiai gazdálkodást a következők jellemzik: •növeli a mezőgazdasági rendszer biológiai sokszínűségét; •fokozza a talaj biológiai aktivitását; •a talajtermékenység hosszú távú fenntartására törekszik; •a mezőgazdasági termelés során keletkező növényi és állati hulladékok hasznosítása a talajból kivont tápanyagok pótlására, ezáltal a nem megújuló erőforrások lehető legalacsonyabb szinten történő felhasználása; •a megújuló erőforrások és helyi mezőgazdasági rendszerek használata; •a talaj, a levegő és a víz fenntartható használata; a növénytermesztés és állattartás okozta környezetszennyezés lehető legalacsonyabb szintre csökkentése; •a mezőgazdasági termékek feldolgozás során olyan módszerek alkalmazása, amelyek a termék biológiai teljes értékűségét és minőségét a feldolgozás minden szakaszában megőrzi; •minden működő mezőgazdasági üzemben bevezethető, az átállási idő figyelembe veszi a helyi sajátosságokat (pl. a korábbi talajhasználatot, az állattartás és a növénytermesztés gyakorlatát). Az ökológiai állattartás szoros kapcsolatot tételez fel az állatok és a mezőgazdasági területek között. Az állatok sok szabadtéri kifutót igényelnek, s a takarmányoknak nagyrészt a saját gazdaságból kell származniuk. Az ökológiai gazdálkodás célja a növénytermesztés és az állattartás során: •a környezet védelemét figyelembe vevő termelési módszerek alkalmazásával, •az agrár-ökoszisztémák harmonikus használatával, •az állatok igényeihez igazodó tartással, •kiváló minőségű mezőgazdasági termékek előállítása. Ezeknek a nehezen mérhető céloknak a feltételrendszerek olyan konkrét tartalmat adnak, amelyek egyértelműen meghúzzák a határvonalat a konvencionális és ökológiai gazdálkodás között.

4.4.1. Az ökológiai gazdálkodás kialakulása, filozófiai háttere Az ökológiai gazdálkodás kialakulása a XX. század 20-as 30-as éveiben kezdődött. A nyugat-európai országok mezőgazdaságában ekkora vált uralkodóvá a minden kritikai szemléletet nélkülöző kemizálás. Kialakításában különböző világnézetű és agrárpolitikai motivációjú emberek működtek közre. A gondolkodásukban közös volt, 136 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI hogy egy olyan termelési módot akarnak kialakítani, amely képes a helyi erőforrásokra alapozva, egészséges élelmiszereket előállítani és a természetes ökoszisztéma védelmét biztosítani. A fejlődés kiváltó okai a következők voltak: •a hagyományos paraszti gazdálkodási formák ellehetetlenülése; •a vidéki életmód megváltozása; •a gazdák egyre fokozódó függése az input anyagok gyártóitól; •az állatok termékenységének csökkenése; •az egyre fokozódó növényvédelmi problémák; •a talajtermékenység csökkenése; •az élelmiszer-minőség romlása. Az ökológiai gazdálkodás jelenlegi formája több, egymástól független, alternatív mezőgazdasági eljárások fejlődése során alakult ki. Különösen három irányzatot kell kiemelni: •a biodinamikus („biologisch-dynamisch”) mezőgazdasági termelést, amely főként Németország keleti tartományaiban, Rudolf Steiner filozófiai útmutatásai szerint alakult ki; •a szerves mezőgazdasági termelést („organic fauning”) Angliában, amelynek alapjait Sir Albert Howard könyve a „Mezőgazdasági testamentumom” (1940) adja, •az organikus-biológiai („organisch-biologisch”) mezőgazdaságot, amelyet Svájcban Hans Peter Rusch és Hans Müller alapítottak. Ezeknek a különböző irányzatoknak, amelyekből az ökológiai gazdálkodás jogszabályaiban megtalálható fogalmak származnak, a legfontosabb közös alapelvei a következők: •szoros kapcsolat a mezőgazdasági termelés és a természeti környezet között; •a termelés során különös figyelmet fordítani a természetes folyamatokra. A legfontosabb különbség a hagyományos – konvencionális – gazdálkodás alapelvétől, hogy nem célja a hozamok szintetikus trágyák és növényvédő szerek felhasználásával történő maximalizálása. Ma már igazolást nyert, hogy az ökológiai gazdálkodás a mezőgazdasági rendszerek között a leginkább környezetbarát termelési mód. Aktívan hozzájárul az ökoszisztéma és a fajok sokféleségének megőrzéséhez, a talaj- és a vízbázisok védelméhez. Mindezek mellett fontos szerepet tölt be a vidéki munkahelyek megőrzésében és fejlesztésében.

4.4.2. Az ökológiai gazdálkodás elterjedése, jelentősége A XX. század ötvenes éveiben a mezőgazdaság fejlesztésének fő célja a termelékenység javításával a lakosság élelmiszer-igényének kielégítése, az egyes országokban az önellátás arányának növelése volt. Ezen célok mellett az ökológiai mezőgazdaság nem kapott jelentős szerepet. A Közös Piac legfejlettebb ipari országaiban a hatvanas évek végén és a hetvenes években az egyre nyilvánvalóbb környezeti problémák hatására fokozódott a társadalmakban a környezettudatos gondolkodás. A mezőgazdaság és élelmiszer-gazdaság területén egyre többen fordultak az alternatív termelés módok felé. Az ökológiai kérdések és a természethez közeli élet iránt fogékony mezőgazdasági termelők és fogyasztók egyesületekbe tömörültek, megalkották a saját feltételrendszereiket, ökológiai termékek termelési és feldolgozási szabályait. Az ökológiai mezőgazdaság igazi áttörése a nyolcvanas években következett be. Az új termelési módszerek iránt a fogyasztók érdeklődése nemcsak az európai országokban, hanem a tengerentúlon (pl. USA, Kanada, Japán) is folyamatosan növekszik. Az ökológiai gazdálkodás növekedése mögött a fogyasztók egészséges, természetes élelmiszerek iránti igénye áll. Ezzel párhuzamosan az ökológiai gazdálkodás hivatalos, állami 137 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI elismerésre került (pl. Ausztria, Dánia, Franciaország). A Közös Piac egyes tagállamai nemzeti vagy regionális szinten megkezdték az ökológiai gazdálkodás támogatását. Mindezek ellenére ebben az időszakban még hiányzott az ökológiai gazdálkodás áttekinthetősége. A fogyasztókban komoly zavart keltett, hogy a gazdálkodás szabályai és az azokhoz kapcsolódó korlátozások a különböző „iskolák”, „filozófiák” esetén nem egységesek. A termékek jelölése különféle szabályok szerint történt, így a termékeket biotermékekként, minőségi termékként, natúr és reform termékekként stb. kínálták. A hagyományostól eltérő termékek termelőinek az európai előírások biztosítják a lehetőséget. A hagyományostól eltérő termékek esetén a következő megkülönböztetési lehetőségek állnak rendelkezésre: •védett eredet megjelölés, •földrajzi eredet megjelölés, •hivatkozás tradicionális előállítási módszerekre, •hivatkozás az ökológiai eredetre. Az ilyen jelölések szabályait minden esetben jogszabályok határozzák meg és hatékony ellenőrzési rendszer garantálja, hogy csak olyan termékek viselhetik, amelyek megfelelnek a szabályoknak.

4.4.3. Az ökológiai gazdálkodás alapelvei Az ökológiai gazdálkodás legfontosabb alapelve, hogy biztosítsa a mezőgazdasági üzemen belül a zárt anyagáramlást, amelyet a növénytermesztés és az állattartás szoros egysége biztosít. A szántóföldi termesztés során az árunövények mellett megfelelő mennyiségű takarmánynövényt is kell termeszteni. A gazdálkodás során keletkező szerves hulladékokat és az állatok trágyáját komposztálva vagy komposztálás nélkül a növénytermesztésben kell hasznosítani. Az ökológiai gazdaságokban tartható állatok számát a mezőgazdasági terület nagysághoz kell igazítani, így gátolva meg a túltrágyázás miatti környezetszennyezést. Az ökológiai gazdálkodás szabályai szerint az állattartás növénytermesztés nélkül nem lehetséges, azonban a állattartás nélküli szántóföldi növénytermesztés megengedett. A szántóföldi gazdaságokban a hiányzó állati trágyát a vetésforgóban rendszeresen termesztett pillangós virágúakkal lehet pótolni. Az ökológiai gazdálkodás során az egyik legfontosabb cél a talajtermékenység fenntartása és növelése. A talaj nemcsak a növény fejlődésének közege, hanem központi szerepet tölt be annak tápanyag-ellátásában és egészségének megőrzésében. A biogazdák szerint csak a termékeny talaj lehet az „egészséges talaj → egészséges növény → egészséges állat → egészséges ember” kapcsolatnak az alapja. Mindezek mellett vallják, hogy utódaink számára termékeny talajt kell továbbadni. Az ökológiai gazdálkodás során tilos a különféle szintetikus növényvédő szerek és nitrogén műtrágyák használata. A nitrogén pótlása csak a gazdaság szerves hulladékaival, állati trágyáival és a nitrogénkötő növények termesztésével lehet. Az egyéb ásványi tápelemeket természetes formáikban lehet alkalmazni. A szintetikus növényvédő szerek helyett a legfontosabb a betegségek és kártevők megjelenésének megelőzése. Fontos a természetes szabályzó mechanizmusok kialakulásának elősegítése, mint a hasznos élőszervezetek elterjedésének elősegítése, az ellenálló fajták használata, a megfelelő tápanyagellátás vagy a megfelelő időben végzett talajművelés és növényápolás. A géntechnológia teljes mértékben tiltott, ez nemcsak genetikailag módosított szervezetekre, hanem az azokból származó anyagokra is vonatkozik. A géntechnológia az élőlényeket nem az élőrendszer részeként kezeli, hanem mint életképes építő elemekből álló egységeket, amelyek az emberi akarat szerint szétszedhetők, kombinálhatók és „új”, a természetben soha létre nem jövő élőlények hozhatók létre. Mindezek mellett mezőgazdasági géntechnológia környezeti és egészségi hatásai még alig ismertek. Ez a gondolkodás nem veszi figyelembe az ökoszisztémák kapcsolatrendszereit, ezért ellentmond az ökológiai mezőgazdaság egészben történő gondolkodásának.


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Az ökológiai gazdálkodás az átállási időszakkal kezdődik. Ez alatt az idő alatt be kell tartani minden szabályt, azonban a termékek még nem jelölhetők ökológiai/biológiai termékként. Kezdete az ellenőrzési rendszerbe történő bejelentkezés. Az átállási időszak alatt, amennyiben a termék betakarítását megelőzően a 12 hónap átállási időszak letelt, mód van az átállásra. A termék jelölésében csak az „ökológiai gazdálkodásra való áttérés időszakából” hivatkozás szerepelhet. Pl.: „Lucernaliszt az ökológiai gazdálkodásra való áttérés időszakából”. Az átállási időszak hossza: •egyéves növények esetén a vetést megelőzően 24 hónap; •évelő növények esetén (rét és legelő kivételével) 36 hónap a betakarítás előtt; •rét és legelő esetén 24 hónap a betakarítás előtt. Az átállási időszakot az ellenőrző szervezet az illetékes hatóság jóváhagyásával – a terület korábbi hasznosításától függően – lerövidítheti vagy meghosszabbíthatja. Az átállási folyamat megkezdése előtt célszerű azt megtervezni. A tervezés során a következő szempontokat kell figyelembe venni: •korábbi földhasználat (gyomosodás, talajhibák stb.), •tápanyag-ellátottság, •értékesítési lehetőségek. Az átállás tervezése során az agronómiai tényezők mellett figyelembe kell venni az értékesítési lehetőségeket. Az átállás időpontjától számítva 24 hónapnak kell eltelni a biotermékek vetése előtt. A hazai klimatikus viszonyok (a legtöbb növény esetén évi egy betakarítás) mellett általában az átállás utáni harmadik betakarítás során kerül először biotermék a tárolókba. Az átállási időszakban termesztett növényeket úgy kell kiválasztani, hogy az értékesítés során az ökológiai termékekre jellemző árelőny legalább részben realizálható legyen. Az átállási terméket azonban nem lehet összetett termékek gyártásához (kivéve a keverék takarmányokat) felhasználni. Ilyen növények lehetnek zöldségfélék, burgonya, gabonafélék, gyümölcsök. Ezeket általában közvetlenül kell a fogyasztók részére értékesíteni. További lehetőség az átállás során a különféle takarmánynövények termesztése. Az ökológiai állattartás során, ha a takarmányok nagyobb része saját előállítású, akkor az átállási takarmány aránya 60% lehet, azonban ha a takarmányok jelentős része más üzemekből vásárolt, akkor csak 30% lehet. A szabályok szerint nagyon kevés lehetőség van nem ökológiai gazdaságból származó szerves trágyák felhasználására. Ez csak akkor lehetséges, ha az ökológiai gazdaság minden lehetséges agrotechnikai intézkedést (pl. megfelelő pillangós részarány a vetésforgóban) meghozott és még így sem tudja egyes növények tápanyagigényét fedezni. Az ellenőrző szervezeteknek minden nem ökológiai gazdálkodásból származó trágyavásárlást jóvá kell hagyni. Az ökológiai növénytermesztés legfontosabb eleme a vetésforgó. Ezzel lehet a talajtermékenységet fenntartani, a talaj szerkezetét javítani, szervesanyag-tartalmát növelni, a gyomokat, a kártevőket és a betegségeket féken tartani. Az ökológiai gazdálkodás során különösen érvényesek a klasszikus vetésforgó-tervezés szabályai, amelyeket a konvencionális gazdálkodás során sok esetben figyelmen kívül hagynak. Megfelelően kialakított vetésforgó lehetőséget ad a gazdaság számára az egyes termékek esetén bekövetkező piaci problémák vagy a természeti csapások kárainak csökkentésére. A vetésforgó-tervezés során a következő szempontokat kell figyelembe venni. A talaj szervesanyag- és nitrogéntartalmának növelése: A pillangós virágúak által megkötött légköri nitrogén az ökológiai növénytermesztés egyik alapköve. A csak szántóföldi növénytermesztést folytató ökológiai gazdaságokban a vetésforgónak legalább 25%-ban kell


A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI pillangósvirágúakat tartalmazni. A pillangósvirágúak lehetnek fővetésűek vagy másodvetésűek (zöldtrágyák), lehetnek tisztán (takarmányborsó) vagy köztesvetésként (tavaszi árpa–vörös here). A megkötött nitrogént megfelelően kell a talajban tárolni, meg kell akadályozni, hogy idő előtt kimosódjon. A kimosódás megakadályozásában fontos szerepet játszik a művelési idő kiválasztása és a nem pillangós áttelelő zöldtrágyanövények termesztése. Annak eldöntésében, hogy egy fővetésű pillangós kettő vagy három „nitrogénfogyasztó” növény ellátását tudja biztosítani, fontos szerepe van a termőhely tulajdonságainak.

4.4.4. A növények tápanyag-igénye A vetésforgón belül a növényi sorrendet sok tényező (gazdasági megfontolások, gyomosodás, betegségek/kártevők helyzete) együttesen határozza meg. A tervezés során a pillangós szakasz után általában egyre kisebb igényű növényt célszerű tervezni. A tápanyag-igényesként számon tartott napraforgót, kukoricát célszerű gabona után termeszteni, és nem közvetlenül a pillangós után, mert a gabonafélék jelentősen csökkenteni tudják a gyomosodást. 4.4.4.1. A tavaszi és őszi vetésű növények sorrendje Minden egyes talajművelés elősegíti a gyommagvak csírázását. A kultúrnövények vetése különösen elősegíti a gyommagvak kelését. Ha a vetés időpontja gyakran ugyanarra az időszakra esik, számolni kell azzal, hogy bizonyos gyomfajok jelentősen felszaporodnak, néhány év alatt súlyos problémákat okozva. A tavaszi és őszi vetések változtatása segít a különböző gyomok túlzott felszaporodásának megakadályozásában. A vetésforgóban a különböző vetési időszakú növények arányának megváltoztatásával bizonyos túlszaporodott gyomfajokat vissza is lehet szorítani. 4.4.4.2. A megfelelő időbetartás azonos, fajok visszatérése között Az ökológiai gazdálkodás során, amennyiben a vetésforgó tervezés egyéb szempontjait figyelembe vesszük, akkor a várakozási idők betartása általában nem okozhat gondot. Fontos alapelv, hogy a vetésforgón belül a kalászosok aránya ne legyen több mint 2/3-ad rész és a búza aránya ne haladja meg az 1/3-ad részt. Mindenképpen el kell kerülni a búza elővetemény után a búza vagy a tönkölybúza termesztését. Különös figyelmet kell fordítani a pillangósvirágúak közötti időre, hiszen a pillangósvirágúak nagyon fontos összetevői a vetésforgónak, viszont sokszor egymás betegségeinek is köztigazdái lehetnek. 4.4.4.3. Alávetések, köztesvetések Mind a megfelelő tápanyagellátás, mind a gyomszabályozás során rendkívül fontos az alávetések és köztesvetések alkalmazása. Azok a növények, amelyek fővetésként termesztésre kerülnek, nem kerülhetnek szóba köztes vetésűként. A pillangósokat tartalmazó jól sikerült alávetés vagy köztes vetés remekül tudja biztosítani a következő fővetés nitrogénellátását, ezen túlmenően lazítja a talajt, javítja a talajszerkezetet és növeli a talaj szervesanyagtartalmát. A gyomnövények számát is képes jelentősen csökkeni. 4.4.4.4. Gyomelnyomó növények termesztése A vetésforgóban az évelő pillangósvirágúak nélkülözhetetlenek. Ismert a herefélék és a lucerna jó gyomelnyomó hatása. A gyomelnyomó hatás időbeli érvényesülése hasonló a nitrogénszolgáltató képességhez. Minél távolabb van egy növény az évelő pillangósoktól a vetésforgóban, annál inkább számítani lehet a gyomosodás erősödésére. Célszerű a vetésforgó későbbi időszakában a nyomterhelést is megfelelően elviselő növényeket tervezni (pl. rozs). Számos szakember szerint évelő pillangósok nélkül nincsen hosszú távon fenntartható vetésforgó.

4.4.5. A vetőmag és fajtaválasztás Az ökológiai gazdálkodásban használt vetőmagoknak ökológiai gazdálkodásból kell származni. A vetőmagnak meg kell felelni a vetőmag szabványoknak és a 2092/91/EGK rendelet követelményeinek is. A vetőmag termesztés során használt anyanövények vetőmagjai származhatnak konvencionális gazdálkodásból is. 140 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Az árunövények vetőmagjának azonban ökológiai eredetűnek kell lenni. Ez alól felmentést csak akkor lehet adni, ha a termelő igazolni tudja, hogy nem áll rendelkezésre az általa termeszteni kívánt vagy hasonló tulajdonságú fajtából megfelelő mennyiségű ökológiai vetőmag. Az 1452/2003/EK rendelet szerint az engedélyezés alapját minden tagállamban egy internetes adatbázis képezi. A termelők nyilvántartásba vetethetik eladásra kínált ökológiai vetőmagkészleteiket. Amíg egy fajtából kínálat mutatkozik az adatbázisban, addig nem adható engedély konvencionális vetőmag felhasználásra. Magyarországon az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet az adatbázis-kezelő, amely a weboldalon díjtalanul elérhető mindenki részére. A vetőmagokkal szembeni további követelmények: •nem lehetnek genetikailag módosítottak; •nem lehetnek szintetikus csávázószerekkel kezeltek. A fajtaválasztás során az alábbi szempontokat kell fokozottan figyelembe venni: •ellenálló képesség a betegségekkel és kártevőkkel szemben; •az extenzív körülmények tolerálása; •jó növekedési erély és gyomelnyomó képesség; •megfelelő termékminőség.

4.4.6. Az ellenőrzési rendszer 4.4.6.1. Az ellenőrzési rendszer jelentősége, felépítése Az ökológiai gazdálkodás fontos része az ellenőrzési rendszer. A rendszer felel azért, hogy ökológiai jelöléssel csak olyan termékek kerüljenek forgalomba, amelyek megfelelnek a termelési és jelölési szabályoknak. Ez az alapja a fogyasztói bizalomnak és a tisztességes piaci versenynek. Általános elv, hogy minden vállalkozásnak, amely ökológiai terméket termel, feldolgoz, forgalmaz, illetve importál, be kell jelentkezni az ellenőrzési rendszerbe, és alá kell vetni magát a jogszabály által meghatározott ellenőrzési intézkedéseknek. A legtöbb EU-tagállamban, így Magyarországon is kétszintű ellenőrzési rendszer működik. Az első szint az ellenőrző hatóság. Minden tagállamnak, illetve az EU-val egyenértékű rendszert működtető országnak ki kell jelölni egy állami szervet az ellenőrző hatósági feladatok ellátására. A hatóság feladatai: •a vállalkozások nyilvántartása; •az ellenőrző szervezetek elismerése; •az ellenőrző szervezet tevékenységének felügyelete, az ellenőrzési intézkedések hatásosságának felülvizsgálata; •kapcsolattartás más országok hatóságaival és az EU-Bizottsággal. A hatóságnak koordinációs és felügyeleti szerepe van. A vállalkozások ellenőrzését privát ellenőrző szervezetek végzik. Az ellenőrző szervezetekkel szemben támasztott követelmények a következők: •rendelkezzenek az ellenőrzések elvégzéséhez szükséges személyi és tárgyi feltételekkel; •rendelkezzenek dokumentált ellenőrzési és tanúsítási eljárásokkal és szabályok megsértése esetén alkalmazandó intézkedésekkel; •feleljenek meg az EN 45011 számú (A terméktanúsító szervezetekkel szemben támasztott általános követelmények) szabvány követelményeinek; •legyenek pártatlanok és függetlenek.

4.4.7. Ellenőrzési intézkedések a mezőgazdasági termelés során 141 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI Az ellenőrzési eljárás első lépéseként a termelő és az ellenőrző szervezet elkészíti a kérelmező üzemleírását. Az üzemleírás tartalmazza az összes földterület, raktárak, telephely, feldolgozó-, csomagolóegység leírását, amelyekben az ökológiai termelés folyik. A üzemleírásnak tartalmazni kell minden szükséges adatot, amely az ökológiai egység azonosítását szolgálja. Ezen túlmenően rögzíteni kell, hogy a termelő milyen intézkedésekkel szavatolja a szabályok betartását. A növénytermesztő üzemeknek minden évben be kell küldeni a vetéstervüket az ellenőrző szervezetnek. A termelőknek részletes nyilvántartást kell vezetni a termékek előállításáról. Dokumentálni kell minden munkaműveletet, anyagvásárlást és felhasználást, illetve az értékesített ökológiai termékek mennyiségét és vevőjét. Az állattartó üzemeknek pontosan dokumentálni kell az állatállomány változásait (új állatok vásárlása, elhullás, saját szaporulat) a takarmányozást és az állatgyógyászati beavatkozásokat. Amennyiben a gazdálkodó az ökológiai gazdálkodás mellett konvencionális gazdálkodást is folyat, köteles a két egységhez tartozó földterületeket és raktárakat hatékonyan elválasztani. Azonos fajtájú növény vagy morfológiailag nehezen elkülöníthető fajtákat nem szabad párhuzamosan termeszteni. Az ellenőrzési intézkedések az egész üzemre kiterjednek, nemcsak az ökológiai egységre. Ökológiai termékeket csak zárt csomagolásban lehet más egységekbe szállítani, úgy, hogy a csomagoláson és a kísérő dokumentumokon is fel van tüntetve az ökológiai eredet és a termék előállításának felelőse. Az ellenőrző szervezetek évente egyszer előzetesen bejelentett, teljes körű ellenőrzést végeznek. Az éves ellenőrzéseket bizonyos számú, be nem jelentett ellenőrzések egészítik ki. Amennyiben felmerül a tilalmas anyagok használata, akkor minden esetben mintavételt és laboratóriumi vizsgálatot kell végezni. Az ellenőrzés során a dokumentumokat és a termelés (raktárak, földterületek, istálló) részleteit átvizsgálják. Az ellenőrzés során jegyzőkönyv készül, amely tartalmaz minden megfigyelést és az azokat alátámasztó objektív bizonyítékot. Az ellenőrzési jelentés alapján végzi el az ellenőrző szervezet a gazdaság termékeinek tanúsítását. A tanúsítványban az ellenőrző szervezet azt igazolja, hogy a termék(ek) termelése során betartották a vonatkozó jogszabályokat (2092/91/EGK rendelet). Ökológiai terméket ökológiai jelöléssel forgalomba hozni csak az ellenőrző szervezet tanúsítványával lehet.

4.4.8. Szankciók az ökológiai gazdálkodás szabályainak megsértése esetén Amennyiben egy ellenőrző szervezet a szabályok megsértését feltárja, köteles a szabálytalanságban érintett árutételt vagy a teljes éves termést kizárni az ökológiai jelölés használatából. Amennyiben az eset nyilvános (pl. a fogyasztók értesülnek a szabálysértésről) vagy a szabálysértésnek hosszan tartó hatása van (pl. tiltott növényvédő szerek használata szántóföldeken), úgy a termelőt az ellenőrző szervezet rövidebb-hosszabb időre eltilthatja az ökológiai termékek forgalmazásától. Az ellenőrző szervezetek kötelesek minden súlyos szabálytalanságot bejelenteni a hatóságnak.

4.5. 3.5. A növénytermesztés minőségbiztosítása 4.5.1. A minőség és a minőségbiztosítás a növénytermesztésben A minőség- azISO 8402 szabványa szerint – egy termék vagy szolgáltatás azon tulajdonságainak és jellemzőinek összessége, amelyek alkalmassá teszik meghatározott és elvárt követelmények teljesítésére. Aszakirodalomban számos minőségdefiníció szerzőjük nevéről ismert, de tartalmuk lényegében ugyanaz, a minőség megfelelés az előírásoknak. Vagyis a termék (termés), vagy szolgáltatás (amennyiben bértermesztésről van szó) feleljen meg a vevő által megfogalmazott és elvárt igényeknek, a gyártó, a termelő vagy a termeltető üzleti céljainak. A növénytermesztésben a termék a betakarított szem, gumó, gyökér, zöldtömeg, amelyekkel szemben az átvevő különböző igényeket támaszt, pl. tisztaság, méret, nedvességtartalom, fehérje- vagy olajtartalom. Ezeket együttesen minőségspecifikációknak nevezik. A minőségbiztosítás létjogosultsága azon a felismerésen alapul, amely szerint a tervezett minőség egyenletes színvonalon csak rendszerszerű szemlélettel kialakított, minőségügyi szisztéma működtetésével valósítható meg. A minőség összetevői pontosan felmérhetők, a megvalósítás előírásai rendszerbe foglalhatók. A követelmények teljesülésének ellenőrzési módja a minőségügyi rendszer keretei között jelölhető ki az adott esetben szükséges javító intézkedésekkel együtt. Kezdetben minden gyártó kialakította a saját termékeire érvényes minőségügyi 142 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI rendszert, és a vevők megnyeréséért ezek a rendszerek versenyeztek egymással. Azeltérő minőségi felfogás miatt egyre erőteljesebb igény mutatkozott a gyártótól független rendszerkövetelmények megfogalmazására. A nemzetközileg elismert, egységes minőségügyi követelményeket független szervezet dolgozta ki és nemzetközi szabványban tette közzé. Ez idő szerint az ISO 9000-es sorozatú szabványok a legismertebbek és legelterjedtebbek. Az ISO szabványokat ipari gyártási követelményekhez fejlesztették ki, de a rendszer más területek (szolgáltatás, egészségügy, élelmiszeripar, mezőgazdaság stb.) minőségügyi követelményeinek meghatározására is alkalmas. Az élelmiszeriparban használatos termékszabványokat, amelyek minőségspecifikációkat is meghatároznak, illetve a HACCP (veszélyelemzés, kritikus szabályozási pontok) módszert itt nem részletezzük. Ezek ugyanis a növénytermesztés egyes területeire (pl. fajtafenntartás, vetőmagelőállítás) és többnyire a termesztés utáni folyamatokra (nyersanyag-előkészítés, osztályozás, tárolás, gyártás stb.) adaptálhatóak. A környezeti irányítási rendszer egyes ajánlásai azonban figyelembe vehetők. Amezőgazdaságban használatos rendszerektől elvárható, hogy megvalósításuk során újabb kár ne érje a környezetet. A környezetirányítási követelményrendszer a természeti környezet megőrzését szolgálja, amennyiben az ISO 14 000 szabvány szerint valósul meg. A minőségbiztosítás – nemzetközileg elfogadott meghatározás alapján – a minőségügyi rendszeren belül alkalmazott és szükség szerint igazolt, minden tervezett és módszeres tevékenység, amely bizalmat hivatott kelteni ahhoz, hogy a vállalat, gazdaság, szolgáltató stb. teljesíti a minőségkövetelményeket. A minőségbiztosítási rendszer követelményeinek teljesüléséről kapott tanúsítvány igazolja a vevőnek, megrendelőnek, hogy a tanúsítvány birtokosa egyenletes minőségű termék előállítását vagy szolgáltatását garantáló termelési rendszerrel rendelkezik. A vállalati rendszerépítési tevékenységek során igazolódott, hogy a minőségbiztosítási rendszer jól illeszthető más rendszerekhez (termelésirányítási, pénzügyi stb.), és különösen jól, kiegészítőlegesen illeszkedik a környezetirányítási rendszerhez. Ez különösen igaz a növénytermesztési folyamatokra. Az élelmiszeripar növekvő követelményeinek való megfelelés a szántóföldi növénytermesztésben már jelenleg is szükségessé teszi a minőségközpontú szemléletet. A minőségbiztosítási tevékenység révén csökken a betakarított termék minőségi ingadozása akkor is, ha a klimatikus tényezők szélsőségesek. A termékminőség az egymást követő, ún. minőségképes folyamatok zavartalan egymáshoz kapcsolódása révén valósul meg. Ahhoz, hogy a termékek minősége minél kisebb mértékben térjen el a tervezettől, folyamatosan tökéletesíteni kell a termesztési rendszer és a kapcsolódó folyamatok (pl. trágyázás, növényvédelem) minőségképességét. A folyamatok minőségképessége objektív módszerrel (ellenőrzési listával) mérhető. A növénytermesztési folyamatok minőségének számszerűsített értékelése, továbbá hiba, hiányosság esetén a javító intézkedések végrehajtása adott folyamat, vagy a folyamatláncolat (termesztési rendszer) minőségképességét növeli. Minőségképes az a folyamat, amelynek eredménye az előírásokat nagy valószínűséggel kielégíti. A minőség- és környezetközpontú növényrendszerek alkalmazása révén csökkenhet a gazdálkodás kockázata és javulhat a környezet állapota.

4.5.2. A minőség megvalósításának feltételei a növénytermesztésben A növénytermesztési rendszerektől elvárható, hogy a minőség javítását gazdaságosan, minél nagyobb biztonsággal és minél kisebb környezeti terheléssel érjék el. A növénytermesztés minőségközpontú, a környezetvédelemmel összehangolt követelményrendszere az alábbi – egymásra épülő – fázisokból áll: 1. Általános termesztési és környezetvédelmi célok meghatározása. 2. Növénytermesztési rendszerek változatainak kidolgozása, adaptálva a termőhelyi és a közgazdasági körülményekhez. A várható környezeti hatások előzetes felmérése. 3. A termesztés rendszerének és folyamatainak kiválasztása növényenként és táblánként. A várható kockázatok felmérése. 4. Minőségi előírások és ellenőrzési tervek meghatározása a termesztési folyamatokra. A folyamatok minőségés környezetképességének kiszámítása. 5. A termesztési folyamatok hibáinak felfedése, hibajavító eljárások alkalmazása. 6. A növénytermesztés eredményének és a minőség költségeinek elemzése. 7. Termesztési és minőséginformációs adatok dokumentálása, intézkedések a minőség fejlesztésére, a folyamatok tökéletesítésére.



4.5.3. Általános termesztési és környezetvédelmi célok. A minőség és a környezetpolitika előírásainak elfogadása és a termesztési célokkal való összehangolása. Hosszú távra szóló célok megfogalmazása, pl. a növénytermesztés biztonságos alapozása és a minőség javítása a lehető legkisebb környezetkárosítással és költséggel. A termesztési irányelvekben az állandó (pl. termőhely, talajtulajdonságok) és változó természeti (csapadék, talajállapot, felvehető tápanyagok) és gazdasági (piaci igények, eszközök és anyagok ára) tényezők lehetséges hatásai is szerepeljenek. Figyelembe kell venni a termesztés biztonságát szolgáló talaj (tápanyagtartalom, tápanyagigény, szerkezet) és biológiai (fajta, vetőmag értéke, növényi sorrend) tényezőket. A környezeti hatásokhoz igazodó terv lehet a talajok állapotának javítása, azért, hogy megelőzzék, de legalább csökkentsék a súlyos csapadékhiány vagy időszakosan nagy csapadéktöbblet terméscsökkentő hatását. Növénytermesztési rendszerek változatainak kidolgozása, adaptálva a termőhelyi és a közgazdasági körülményekhez. A várható környezeti hatások előzetes felmérése. Adott termőhelyre a művelési, trágyázási, gyomszabályozási, növényvédelmi feladatokat a környezetvédelem előírásai alapján, a minőségtörténelem-dokumentumok (pl.talajvizsgálatok ideje, eredménye, trágyázási, növényvédelmi és termesztési adatok) felhasználásával és a növények termesztéstechnológiai követelményei szerint kell tervezni. A gazdasági és termőhelyi körülményekhez alkalmazkodó lehetséges változatokat táblaszintre lebontva tartalmazzák. A technológiai változatok tervezéséhez felhasználandók azok a dokumentált tapasztalatok (feljegyzések, eseménynaplók, valós adatokat tartalmazó táblatörzskönyvek), amelyek a korábbi években születtek. A növény termesztéstechnológiai követelményeihez alapadatok, szabályzatok, szerződések álljanak rendelkezésre (pl. vetőmag-termesztési, exportcél-termesztési, bérművelési, bértermeltetési stb.). A megelőző években gyűjtött és dokumentált adatok információt szolgáltatnak ahhoz, hogy a hibák (művelési, trágyázási, növényvédelmi) többsége elkerülhető legyen, és ugyanazon hiba újból ne merülhessen fel. A dokumentumok igazolhatják a termelő vétlenségét valamely vitás ügyben vagy erőfeszítéseit valamely hiba elkerülése érdekében, és jó szolgálatot tehetnek a következő folyamat minőségi problémáinak elkülönítésekor, és alátámaszthatják valamely folyamat minőségképességét. A termesztési folyamatok várható környezeti hatását (környezetképesség) a talaj- és a klimatikus viszonyok ismeretében kell felmérni (előrejelzés). A számítás itt is ellenőrzési listákkal végzendő. A termesztés rendszerének és folyamatainak kiválasztása növényenként és táblánként. A várható kockázatok felmérése. A termesztés megkezdése előtt dönteni kell arról, hogy az időjárás, a talajállapot, a piaci igények és az előzetes költségterv alapján melyik technológiai változat a legalkalmasabb. A döntést követően célszerű kockázatelemzést (minőségi és környezeti) végezni. A kockázat a hiba előfordulásának gyakorisága. A kockázatelemzés valamely termékben, rendszerben vagy folyamatban rejlő kockázatok, és azok jelentőségének megfelelő összefüggések összesített, előzetes felmérése. A műveléssel kapcsolatos kockázat pl. a talaj nedvességtartalma, tömődöttsége vagy az erős gyomosodás. A trágyázással kapcsolatos kockázatok egy része a környezet terhelésével, más része a trágyaanyagok rossz hasznosulásával függ össze. A kockázat számszerű megítélésére a minőségbiztosításban alkalmas elemzési módszerek vannak (pl. 5M-módszer, FMEA- módszer). A minőségtörténelmi dokumentumok korrekt vezetése és felhasználása hozzájárul a kockázatok előzetes felismeréséhez és csökkentéséhez. Minőségi előírások és ellenőrzési tervek meghatározása a termesztési folyamatokra. A folyamatok minőség- és környezetképességének kiszámítása. Az adott körülményekhez (gazdasági, klimatikus) alkalmazkodó rendszer kiválasztása után meghatározhatók a minőségi előírások és megtervezhetők a szükséges ellenőrzések. Az adott körülményekre kijelölt termesztési folyamatoknak teljesíteniük kell a számszerűsített előírásokat. Ilyen lehet a művelési, a vetési mélység teljesítése, a trágya-, a javító- vagy a talajfertőtlenítő anyag adott mélységre juttatása. FMEA módszerrel megbecsülhető, hogy a várható hibajelenségek egy folyamat vagy művelet során kritikus kihatással lesznek-e vagy sem a termesztés eredményére. A minőségi előírások betartását ellenőrzésekkel felügyelik. Ellenőrzési tervekkel szabályozzák, hogy ki, mit, mivel, mikor és hogyan ellenőrizzen és dokumentáljon, továbbá, hogy eltérés esetén mi a teendő. Az ellenőrzési tervben meg kell jelölni az ellenőrzéshez alkalmas, vagy kijelölt eszközöket, műszereket. Az eszközök és műszerek hitelesíttetve, kalibrálva álljanak rendelkezésre, hogy a mérési eredmények a valóságos értékeket reprezentálják. Az ellenőrzési költségek a minőség költségeihez tartoznak. A minőségképesség meghatározása annak eldöntése, alkalmas-e adott folyamat az előírtak teljesítésére. A döntéshez minden részletes ellenőrző listák és próbaeljárások (pl. vetési próba, szórásképvizsgálat) alkalmazandók. A jól megszerkesztett ellenőrzési listák egyes vállalatoknál üzemi titkoknak minősülnek. A legalkalmasabb ellenőrzési listák a folyamat minőségképességére számszerű értéket adnak. A minőségképességvizsgálatokkal az is megállapítható, hogy adott talajállapot esetén mely művelési eljárás vagy adott gyomösszetételnél mely védelmi módszer a legalkalmasabb az előírtak teljesítésére. A vizsgálatok alapján 144 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI kialakított művelési, növényvédelmi stb. folyamatrangsor a későbbi döntések előkészítését is segíti. A kiválasztott termesztési folyamatok környezeti hatása (környezetképesség) a munkák megkezdése előtt a talajés klímaadatok ismeretében számítandó ki. A bírálat ellenőrzési listákkal végzendő. Annak a folyamatnak a környezeti hatása kedvező, amelynek elvégzése során adott klimatikus viszonyok között nem lép fel kár – pl. tömörödés, porosodás, szervesanyag-csökkenés, vegyszerfelhalmozódás, elsodródás – és a végeredmény – pl. lazultság, tartamhatás, mulcshagyás, jó szóráskép – a termésminőség alapozása mellett a környezetvédelmi előírásokat is kielégíti. A termesztési folyamatok hibáinak felfedése, hibajavító eljárások alkalmazása. A hiba a folyamat minőségképességét rontó tényező vagy tényezők sokasága, a tervezett követelményektől való elmaradás. A legtökéletesebben működő minőségügyi rendszerben is keletkeznek hibák a folyamatok működtetése során. A „0 hiba”, mint célkitűzés lehetséges, de elérése lehetetlen. A bekövetkezett hibák kezelésére a következő alapelv érvényes: egyféle hiba csak egyetlenegyszer fordulhat elő, többször nem. Új hiba előfordulhat, de az is csak egyszer. Minden bekövetkezett hiba esetén el kell végezni a hibaokok kiértékelését (lehetőleg teammunkában), és a lehető leggyorsabban végre kell hajtani a hibajavító intézkedéseket. A hibajavítás költséggel jár. A javítás a hiba teljes terjedelmére vonatkozzon, gyors és hatékony legyen, és ne kerüljön többe, mint a hibaköltség. Bizonyos idő elteltével ellenőrizni kell, megvalósultak-e a javító intézkedések. A hibaokok feltárására alkalmas minőségbiztosítási módszerek a hivatkozott szakirodalomban fellelhetők (Birkás és Csík 2001, 2002). A termesztés eredményének és a minőség költségeinek értékelése. A munkafolyamatok befejezésekor értékelni kell az elért eredményt. Értékelendő, hogy a mennyiségre vagy a minőségre vonatkozó előírások mennyiben teljesültek. Az értékelés kiterjed a minőséggel kapcsolatos költségek felhasználására. A hibamegelőzés költségei – betanítás, továbbképzés, kockázatelemzés stb. – a hiba elkerülése érdekében felhasznált ráfordítások. Idény előtti feladat a rendelkezésre álló gépek feladatra alkalmasságának elbírálása és javítása vagy a tápanyag-ellátottság felmérése. A hibavizsgálati költségekhez azelőírt vizsgálatok költségei és a mérőeszközök beszerzési árai tartoznak. A hibakárok költségei a hibából eredő kiesések, hátrányok, javítások, technológia módosítások ráfordításai és közvetett kárként az elmaradt haszon értéke. A minőségköltségek ilyetén történő kimutatása az évek során lehetővé teszi, hogy a hibamegelőző költségek (mint ráfordítások) és az ehhez kapcsolódó minőségkárok közötti összefüggéseket felfedjék.

17. ábra - A növénytermesztés minőségbiztosításának tervezése (összefoglalás)



Így az is kimutatható, hogy mely hibamegelőző módszer a leghatékonyabb. Általában igaz, hogy ha a folyamat első fázisában követik el a hibát, és nem végzik el a javítást, akkor a második fázisban a rárakódott költségekkel együtt tízszeres, a harmadik fázisban pedig százszoros hatványozott költséget, kárt jelent. A hibajavítási költségek is közel ezt a trendet követik. A növénytermesztési folyamatok végrehajtása során okozott hibák többsége talaj- és a környezeti kárral jár. A károk megelőzése érdekében a klimatikus tényezőkhöz, a talajnedvesség-tartalom változásaihoz célszerű igazodni. A környezetvédelmi feladatok teljesülésének elbírálásához a növénytermesztési rendszerben ténylegesen alkalmazott folyamatok környezetképességi száma használandó fel. Termesztési adatok dokumentálása, intézkedések a minőség fejlesztésére, a folyamatok tökéletesítésére. A dokumentálás kiterjed a termesztés eredményére (mennyiség, minőség) a termesztési eljárások minőségére, megbízhatóságára, a környezetvédelmi előírások teljesítésére, a kockázatelemzés eredményeire, a hibamegelőzés és -javítás eredményére és költségeire és az idényben tapasztalt új hibákra, azok okaira és következményeire. A termelőnek a minőség fejlesztése érdekében folyamatos tökéletesítésre kell törekedni. A tökéletesítés annak felismerése, hogy a legjobbnak mutatkozó minőség is tovább fejleszthető. Ismerni kell a termeltető elégedettségét, fel kell mérni, indokolt-e a minőségbiztosítási rendszer vagy a minőségközpontú termelés kiterjesztése, folyamatosan elemezni a minőséggel kapcsolatos termelési, szolgáltatási adatokat, hibamegelőző és hibajavító intézkedéseket kell hozni. A folyamatminőség javításának lépéseit a minőségkárok és költségek csökkentése céljából körültekintően kell megtervezi, kimunkálni, bevezetni és ellenőrizni. A növénytermesztés minőségbiztosításának hét fázisát, megjelölve a követelményeket és a megvalósítás eszközeit az 17. ábra összefoglalóan mutatja. A közölt példában (44.táblázat) a termesztési feladat exportra alkalmas kiváló minőségű őszi búza termelése 80 ha területen. Rendelkezésre állnak barna erdő, mészlepedékes csernozjom és réti öntés talajok. A csapadék sokévi átlaga a búza tenyészideje alatt 500 mm. Lehetséges elővetemények: borsó, őszi káposztarepce, esetleg kukorica. Az elővetemények tenyészideje alatt 90 mm a csapadékhiány. A műveléshez, trágya- és vegyszerkijuttatáshoz, a betakarításhoz szükséges gépek rendelkezésre 146 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI állnak. A példában a termesztési feladat a minőségbiztosítási rendszerbe foglalt környezetvédelmi előírásokhoz igazodva teljesül.

44. táblázat - Példa a minőségbiztosítási rendszer alkalmazására A minőségbiztosítás rendszere

A termesztési cél megvalósítása

Termesztési, környezetvédelmi költség és minőség célok kijelölése.

Minőségi búzatermesztés minél kisebb környezeti kárral, ésszerű felhasználással.

Termesztési rendszer változatok kidolgozása a termőhely, a klíma, a gazdasági körülmények és a környezetképesség alapján.

Alapadatok felhasználása a minőségtörténelmi dokumentumokból. A nyári, a nyár végi szárazság miatt a kisebb vízfelhasználású elővetemények vehetők számításba. A nedvességveszteség csökkentésére alkalmas művelési rend szerek kidolgozása indokolt. A tervezéshez: műtrágya-, növényvédőszer-, hajtóanyagárak; támogatások, piaci előrejelzések, termeltetői szerződés.

A körülményekhez legalkalmasabb Döntés: Talaj: barna erdő; Elővetemény: repce; Talajművelés: betakarítás után technológiai változat kiválasztása. A várható mulcshagyó tarlóhántás, kultivátoros alapművelés, magágykészítés és vetés egy kockázatok felmérése. menetben; Műtrágyázás: talajvizsgálat szerint; Növényvédelem: kártevő- és gyommonitoring és előrejelzések szerint. A termeltető előírásainak betartása. Kockázatbecslés: talajállapot, őszi/téli/tavaszi időjárás, kártevő és kórokozó gradáció (FMEA, ok-hatás, Fa diagram). Minőségi előírások és ellenőrzési tervek a termesztési folyamatokra. A folyamatok minőség- és környezet képességének kiszámítása.

Minőségi előírások: tarlóhántás, alapművelés, magágykészítés és vetés, trágyakijuttatás, növényvédelmi beavatkozások, betakarítás; Ellenőrzés (lista szerint, számszerű): alkalmazott gépek; gyökérzóna állapota; magágy- és vetésminőség; kémiai anyagok dózisa, alkalmazhatósága; Környezetképesség számítás (a környezet minőségét befolyásoló minden folyamatra) és értékelés.

Folyamathibák megállapítása, és hibajavító eljárások alkalmazása.

Hibaokfeltárás: hiányos művelés, kelés, gyomosodás, minőségrontó kórokozó kártétel, környezetszennyezés stb. esetén. Hibajavítás: a betakarításig javítható hibákra vonatkozóan.

Termesztési eredmények és minőségi költségek értékelése. A környezetvédelmi feladatok teljesülésének bírálata.

Eredményértékelés: termés mennyiség, minőség; minőség érdekében tett szokásos és többlet ráfordítások és a megtérülés kapcsolata.

Termesztési adatok rögzítése. Minőségfejlesztő és folyamattökéletesítési programok.

Dokumentálás, archiválás: a termesztésre és a környezetvédelemre vonatkozó adatok. Minőségfejlesztés: a termesztési folyamatok kritikus bírálata a tökéletesítés érdekében,

Környezetképesség értékelés a növénytermesztési rendszer ténylegesen alkalmazott folyamatainak összességére.


2. fejezet - Gabonafélék 1. Bevezető a gabonafélék termesztéséhez Magyarországon a gabona felhasználásával kapcsolatosan elsőként a kenyérgabonára – ezen belül is elsőként a búzára – gondolunk, minősége alatt pedig általában a kenyérgabona minőségét, így a malom- és sütőipari minőségét értjük. Ezzel szemben az összes megtermett gabonának csak mintegy 10%-át fogyasztjuk humán táplálékként belföldön, amit ha kiegészítünk a közvetett formában nagyrészt élelmezési végcélú ipari felhasználással is (keményítő, szeszgyártás, vitális glutin, izocukor stb.), akkor is csak mintegy negyedét fogyasztjuk el. Az összes megtermett gabonán belül igen jelentős mennyiséget tesz ki a vetőmag (1. ábra).

1. ábra - A gabonatermés felhasználásának megoszlása Magyarországon (%) (KSH 1999) (összes gabonatermés 13,8 millió t)

Az összes gabona közül legnagyobb vetésterülete a búzának van. Magyarországon az elmúlt évszázad során – egyes természeti, vagy társadalmi katasztrófájú éveket nem számítva – a búza vetésterülete 1,1–1,3 millió ha között volt. A búza vetésterületén belül a durumbúza mindössze néhány 10 000 ha-t tesz ki. Tavaszi búzát, valamint tönkölybúzát pedig csak szerényebb nagyságú területen termelünk, előbbit az esetleges őszi vetések elmaradásának pótlására, utóbbit pedig alternatív növényként. Jelentős területet foglal el Magyarországon a szemes kukorica termesztése. E növény területe is meghaladja hagyományosan az 1–1,1 millió hektárt. A kukorica legjelentősebb takarmány alapanyagunk, továbbá keresett export terményünk. A többi kalászos gabona, így az őszi és a tavaszi árpa, a rozs, a tritikálé és a zab termesztésének mértéke változó, de összességében több százezer hektárra tehető. A rizs termesztése hazánkban az ezredfordulóra visszaszorult, ennek ellenére termesztési adottságai és ezáltal jövőbeli esélyei hazánkban megvannak. Újabban terjed a Magyarországon korábban nem ismert, ún. indián rizs termesztése. Szerényebb területen termelt növényeink közé tartozik a szemes cirok, a köles és a fénymag. Reneszánszát éli táplálkozás-élettani értéke, valamint igénytelensége révén a pohánka. Az amaránt megjelenése régi-új növényfajjal gyarapította a hazai gabona szortimentet. E növény, bár termesztése még csak kevéssé elterjedt, beltartalmi értéke, valamint különleges agronómiai jellemzői révén ugyancsak ígéretes növény lehet. A gabonanövények ily módon Magyarországon összességében a szántóterületnek csaknem kétharmadát foglalják el. Ennek vannak kétségtelen előnyei, de ugyanakkor hátrányai is. Kedvezőnek értékelhetjük gazdaságilag azt, hogy csaknem az összes gabonanövény termesztése azonos gépparkon alapul, esetlegesen a vetés és a betakarítás gépei esetében van szükség kiegészítő eszközök, pl. adapterek alkalmazására, speciális gépeket azonban nem igényelnek. Részben hasznos a gabonanövények termesztése agronómiailag is, mert zömében sűrű soros növények, vagy kapások, így nem gyomnevelők. Hátrányuk, hogy a nagy szántóföldi részarányuk miatt vetésváltási és elővetemény problémákat okoznak. Továbbá ugyancsak hátrányosnak tartható, hogy óhatatlanul részleges monokultúrát eredményezhet termesztésük, ami számos növénytáplálási, növényvédelmi és talajművelési probléma forrása lehet. Mindezt azonban ellensúlyozhatja a gabonanövények gazdasági haszna. Ez elsődlegesen széles körű felhasználásukban rejlik, valamint két – immáron történelmileg is felismert tulajdonságukon – a tárolhatóságon 148 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

és a szállíthatóságon. Csaknem minden gabonafaj magvai megfelelő fizikai és biológiai körülmények között szinte korlátlan ideig tárolhatók és viszonylag kis ráfordítással szállíthatók nagyobb távolságra is (1. táblázat).

1. táblázat - A búza és a kukorica termésátlagának alakulása Magyarországon, t/ha (forrás: KSH) Év

Búza

Kukorica

1870

0,72

0,78

1900

1,18

1,26

1920

0,96

1,48

1938

1,67

1,67

1946

0,88

0,82

1950

1,51

1,55

1960

1,69

2,34

1970

3,07

4,17

1980

4,74

6,11

1990

5,05

4,41

2000

3,61

4,45

Magyarország gabonatermesztését a XIX. század második felétől kezdődően lényegében a gépesítettség szintje, az agrokémia eszköztára a növénytáplálásban és a növényvédelemben, valamint a biológiai alapok, azaz a nemesítés és genetika eredményei határozzák meg. Az 1.ábra akétlegnagyobb volumenű gabonanövényünk, a búza és a kukorica termésátlagainak alakulását szemléltetik. A kötetben szereplő gabonanövények mindegyikénél, a maga helyén részletesen taglaljuk az adott növény termesztésének történetét. Itt, e helyen mindössze arra szeretnénk utalni e két növény példája segítségével, hogy a mintegy 0,7 t/ha-os „természetes termőképesség” szintjét csak és kizárólag az emberi tudás, a tudomány és technika eredményei révén van módunk megemelni, megsokszorozni. Háborúk, gazdasági válságok, társadalmi átalakulások csaknem mindegyike visszaesést, stagnálást okozott a gabonatermesztés színvonalában. Végezetül, de nem utolsósorban szükségszerű, hogy megfogalmazást nyerjen e kötetben a gabona humán táplálkozási jelentősége. Korunkban, az – e könyv megjelenésének idején Magyarországon is, hasonlóképpen az ún. fejlett ipari társadalmakban fel-felbukkanó nézetekhez – furcsa filozófiák, politikai irányok látszanak kibontakozni. A relatív gazdasági jólét, a természet és az élő környezet védelme iránti jogos aggodalom, a merkantil globalizációtól való elfordulás számos esetben a termelés, a növénytermesztés és közvetetten az egész mezőgazdaság elleni nézeteket, véleményeket, mozgalmakat hozott létre. Honfitársaink többsége számára az élelmezés mindössze azt jelenti, hogy jövedelmünk kisebb-nagyobb hányada ellenében megtöltjük bevásárló kosarainkat a legközelebbi szupermarket bőséges kínálata alatt roskadozó polcokról. Legtöbbünknek nincs is tudatában, hogy ezek az élelmiszerek, mindennapi kenyerünk hogyan is kerültek oda arra a polcra. Legtöbbünk számára a mezőgazdaság jó esetben egyféle árkádiai ihletettségű, mezei tevékenység képét idézi, hacsak nem egy környezetromboló, természetellenes termelési ágazat vízióját kelti fel, ami ellen védekezni kell (2. ábra).

2. ábra - Az apokalipszis lovasai (Albrecht Dürer fametszete, 1498)


Gabonafélék

A mezőgazdasági termelés, ezen belül annak – mondhatni gerince – a gabonafélék termesztése nem valamiféle hobbi kertészkedés, hanem valós, létfontosságú gazdasági tevékenység. Ma a világ hatmilliárd lakosa közül egy milliárd alultáplált, és évente közel százmillió ember pusztul el az éhínség közvetlen vagy közvetett okán. Már az ókorban felismerték, hogy az emberiséget fenyegető összes baj közül az éhínség jelenti a legnagyobb veszedelmet. Álljon itt illusztrációként Albrecht Dürer mesteri ábrázolása az apokalipszis lovasairól. Ne ringassuk magunkat rózsaszínű álmokba; relatív jólétünk, tömött élelmiszerüzleteink tudatában, holmi politikai sugallatok által elképzelt élelmiszer-túltermelés képzetével se feledjük el, hogy az emberiség táplálkozásának alapeleme a gabonatermesztés. Egy olyan gabonatermesztés, amely képes jóllakatni az emberiséget, egyszersmind óvja a természetet, szebbé és jobbá teszi környezetünket. 150 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Gödöllő, 2005 Jolánkai Márton szerkesztő

2. 1. Búza 2.1. 1.1. A búza jelentősége A búza termesztésének története egyidős az emberi társadalmak történelmével. Régészeti leletek már a Kr.e. VI. évezredből is fennmaradtak. Babilon és Ninive granáriumai, Gizeh piramisainak sírkamrái, Knossos gazdasági épületei őrzik a búzatermesztés tárgyi emlékeit, a hajdan termesztett búzafajták magvait, az abból készült kenyér és más élelmiszerek maradványait. Homérosz immár háromezer évvel ezelőtt szemléletes leírást ad a búza aratásáról, illetve az új lisztből készülő első lakomáról: „Ringó búzamezőt is formált, rajta a béres nép aratott, éles sarlót lendítve kezében: egyoldalt a csomók hullottak rendben a földre, ott meg a kévekötők fűzték kévékbe kötéllel. Három kévekötő kötözött, de mögöttük a markot kisgyerekek szedték, tele öllel hordva szüntelen nyújtották a nyalábot; csöndben tartva a pálcát állt a király a barázda fölött, örvendve szívében. Távol a tölgyfa alatt híradók lakomát kerítettek: áldoztak nagy tulkot, s mind körülötte sürögtek; étket főztek a nők, belehintve a hószínű lisztet.” A búza termesztésének a többi gabonához képest minden korban nagy jelentősége volt. Ennek egyetlen oka van: már a történelem hajnalán az ember felismerte, hogy a búza tápértéke nagyobb az összes többi gabonáénál. A Biblia amellett, hogy érzékletesen fogalmazza meg az apokalipszis lovasainak megjelenését, akik a halált okozó három legszörnyűségesebb okot; a háborút, az éhínséget és a járványt testesítik meg, egyszersmind adatszerű utalást is tartalmaz a búza értékét illetően. ,,Látám azért, és ímé egy fekete ló; és annak, a ki azon üle, egy mérleg vala a kezében. És hallék a négy lelkes állat között szózatot, a mely ezt mondja vala: a búzának mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje egy dénár ...” (János jelenései 6.). Prjanyisnyikov megfogalmazásában a gabonanövények egyik előnye a többi kultúrnövénnyel szemben az, hogy magjukban olyan arányban vannak nitrogéntartalmú és nitrogénmentes anyagok, hogy az ember szükség esetén egyedül a kenyéren is fenntarthatja magát. A kenyér szó a legtöbb nyelv alapszókincséhez tartozik. A kenyér – tekintet nélkül formájára és elkészítési módjára – mind az öt lakott kontinensen az emberi táplálék alapvető eleme. Mindössze néhány csendes-óceáni és sarkvidéki néptörzs nem ismeri étrendjében a kenyeret. Dietetikusok szerint általában kenyérrel fedezzük energiaigényünk és fehérjebevitelünk mintegy hatodát. Mivel a kenyér csaknem minden létfontosságú kémiai elemet, valamint a szükséges vitaminok legnagyobb részét tartalmazza, ezért volt lehetséges a középkorban a kenyéren és vízen élő rabok számára, hogy hosszú időn át megélhessenek súlyosabb egészségkárosodás nélkül. A búza termesztésének története minden más termesztett növénynél jobban dokumentált, tárgyi és írásos emlékei mintegy hatezer évet ölelnek fel. A legrégebbi előfordulása az ókori Mezopotámiában volt. Termesztették Egyiptomban és a görög-római mediterráneumban is. A Kárpát-medencébe is nagy valószínűséggel római közvetítéssel jutott el. A római kori Pannóniában a legfontosabb gabonanövény volt. 151 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Termesztésének színvonala, eszköztára, tisztításának, tárolásának és feldolgozásának módja lényegében meghatározó volt az azt követő másfél évezred során. Nem véletlen, hogy Columella I. században írott műve a „De re rustica”, amely összefoglalta korának gazdálkodási ismereteit, oly mértékben hasznos – és részben még ma is helytálló – ismereteket tartalmazott, hogy „A mezei gazdaság tizenkét könyvei” címen, magyar fordításban még 1812-ben is megjelent hazánkban. A római birodalom bukása visszavetette a búzatermesztést is. A honfoglaló magyarok például nem ismerték, nem is termesztették a búzát. Fő gabonanövényük az árpa és a köles volt. A magyarországi búzatermesztés csak a feudális államrend kialakulásával, a birtokviszonyok stabilizálódásával teremtődött meg. A búza lényegében a XIV–XV. században vált ismét meghatározó árunövénnyé. Az első dokumentálható búzaexport Zsigmond korából ismert. A búzatermesztésben áttörést a XIX. század második fele jelentette, csakúgy, mint az a mezőgazdaság legtöbb területén is érzékelhető volt. Lényegében három tényező játszott döntő szerepet; elsőként a gépesítés, amely a talajművelés minőségi javulását eredményezte, a másik az agrokémia előretörése, amely a tápanyagellátás és a növényvédelem területén jelentett előrelépést, és végül, de nem utolsósorban a genetika és a fajtanemesítés eredményeinek megjelenése. Maga a búzatermesztés végül is a XX. században teljesedett ki. A terméseredmények fejlődésén (2.táblázat) jól lehet nyomon követni a búzatermesztés sikerét és kudarcait. A táblázat kiragadott – de jellemző – éveket mutat be. Az 1870-es évvel kezdődik, ugyanis országosan ez tekinthető a hagyományos rurális termesztéstechnológiák egyik utolsó évének. A hétmázsás termésátlag lényegében a jelentősebb anyag- és energia input nélküli „természetes termőképességet” tükrözi. Minden későbbi termésnövekedés a biológiai-genetikai, agrokémiai és műszaki fejlődés eredményével hozható összefüggésbe, illetve a háborúkat és gazdasági recessziókat követő visszaesések oka is ezek sérülésében, ellehetetlenülésében keresendő (2.táblázat).

2. táblázat - Az őszi búza termésátlagai Magyarországon (forrás: KSH) Év

Termés t/ha

1870

0,72

1900

1,18

1920

0,96

1938

1,67

1946

0,88

1950

1,51

1960

1,69

1970

3,07

1980

4,74

1990

5,05

2000 után

cca 4

A búza termesztésének a célja mindmáig általánosan az emberi táplálkozási igények kielégítése. Magyarországon a búza zömét belföldi élelmezési céllal termesztjük. Ezen túl azonban jelentős mennyiségben termelünk exportra is. Az emberi táplálkozás mellett jelentős mennyiséget tesz ki az állati takarmányozás, illetve a takarmány-feldolgozóipari felhasználás. Növekvő szerepe van a búza közvetlen ipari felhasználásának is. Ez elsődlegesen a magvak endospermiumának két fő komponense, a fehérje-, illetve a szénhidráttartalmú anyagok kinyerésére és további feldolgozására irányul.


Gabonafélék

Magyarországon az őszi búza termésterülete a trianoni területre vetítve az elmúlt száz év során átlagosan 1,3 millió ha körül alakult. Az ettől az értéktől való eltérés, ingadozás a legtöbb esetben nagyrészt időjárási okokra vezethető vissza (csapadékos ősz, kifagyást okozó tél stb.), és csak kisebb mértékben gazdaságpolitikai eredetű. Termése szántóföldi termőhelyenként az alábbiak szerint alakulhat: I. középkötött mezőségi talajok 4,0–8,6 t/ha, II. középkötött erdőtalajok 3,5–8,0 t/ha, III.

kötött réti talajok 3,5–7,5 t/ha,

IV.

laza és homoktalajok 2,5–5,0 t/ha,

V. szikesek 3,0–6,0 t/ha, VI.

sekély termőrétegű talajok 3,0–5,6 t/ha.

2.2. 1.2. A búza botanikája és fiziológiája Rendszertanilag a búza a Poaceae (Gramineae) család Triticum nemzetségébe tartozó növény. Különböző ploidszintű sorozatokat alkot. 7 kromoszómája van, ennek megfelelően a diploid 14, a tetraploid 28, a hexaploid 42 kromoszómával rendelkezik. Más kalászos gabonáktól eltérően a magyar nyelv az eltérő ploidszinthez tartozó fajok körét saját névvel illeti. Ezek az alakor, a tönke és a tönköly (3. táblázat).

3. táblázat - A búza Triticum genus genealogiája (Mac Key nyomán Diploid14 kromoszóma alakor Vadfajok

Kultúr pelyvás búzák

Tetraploid28 kromoszóma tönke

T. boeticum

T. dicoccoides

Aegilops

T. timopheevi

T. monococcum

T. dicoccum

Hexaploid42 kromoszóma tönköly

T. aestivum ssp spelta T. aestivum ssp vavilovi

Kultúr csupasz búzák

T. durum

T. aestivum ssp vulgare

T. turgidum

T. aestivum ssp compactum

T. turanicum

T. sphaerococcum

T. polonicum T. carthlicum Magyarországon a hexaploid Triticum aestivum ssp. vulgare, a közönséges búza, annak is főleg az őszi változata, valamint szerényebb mértékben a tetraploid Triticum durum, a makarónibúza van köztermesztésben. Kisebb területen ígéretes kezdeményezés a T. spelta termesztése. Morfológiáját tekintve a búza tipikus gabonanövény. A kifejlett növény magassága 80–160 cm közötti. Gyökérzete bojtos gyökérrendszer, amely az elsődleges fő- és mellékgyökerekből, valamint a bokrosodást követően kialakuló másodlagos gyökerekből áll. Minden oldalhajtása saját járulékos gyökérrendszert fejleszt. Szára a búzaszalma, amely szárcsomókból és a közöttük lévő szártagokból áll.


Gabonafélék

Levélzetét a szárcsomókból eredő levélhüvelyeken alakítja ki. A levélhüvely és a levéllemez találkozásánál a fajra jellemző méretű fülecske és nyelvecske alakul ki. Az ún. gabona ABC (árpa–búza, rozs, zab fülecske– nyelvecske méret) empirikus szabálya szerint már korai fenofázisban azonosíthatók a gabonafajok.

3. ábra - Az őszi búza habitusképe

Virágzata a kalász, botanikai szempontból füzéres füzér. A kalászorsón, vagyis a füzérvirágzat tengelyén, annak kiszögellésein, az ún. kalászpadkákon további rövid füzérkék, triviális néven kalászkák sorakoznak. A kalászkákat 2–2 pelyvalevél védi. A kalászkákon belül 3–5 virág van. A búza öntermékenyülő növény – hím és nővirágzata egy kalászkán belül helyezkedik el. Termése a szem, benne egyetlen mag, melynek maghéja a terméshéjjal összenőtt. A búza egynyári, egyszer termő növény, az életciklusának időtartama alapján van őszi, tavaszi és úgynevezett járó búza. A növény növekedése során különböző fejlődési szakaszokon megy keresztül, amelyek törvényszerűen követik egymást és mindig azonos sorrendben zajlanak le. A genetikailag meghatározott sorrendet nem, de a szakaszok hosszát és bekövetkezésük időpontját lényegesen módosíthatják a termőhelyi és a termesztési körülmények. A búza fejlődése az organogenezis (szervképződés) és a fenológiai változások megfigyelésével követhető nyomon. A tenyészőkúp nagysága és differenciálódottsága, a későbbiekben pedig a virág, majd a szem fejlettsége utal az organogenezis szakaszaira, a fenológiai fázisok viszont a különböző morfológiai bélyegek megjelenésével jellemezhető. A fenológiaí fázisok meghatározására általánosan a Feekes skálát használják. Több más skála is van, amelyek közül a Keller–Baggiolini és a Zadoks a leggyakoribb. A fenofázisok különböző besorolásai, ugyanis akár a nemesítésben, akár a termesztés során az egyes jelenségeket, a beavatkozások, műveletek, módszerek pontos idejét leggyakrabban valamely skála alapján határozzák meg (4.táblázat).

4. táblázat - A kalászos gabonák fenológiai szakaszai (Kováts nyomán)


Gabonafélék

Keller-Baggiolini

Feekes-Large

Zadoks et al.

Fenológiai fázis skálabeosztások Kelés

A

1

10

1 levél

B

1.1

11

2 levél

c

1.2

12

3 levél

D

1.3

13

Bokrosodás kezdete

E

2

21

Bokrosodás

F

3

22

Bokrosodás vége

G

4

23

Szárba indulás

N

5

30

1 nódusz

I

6

31

2 nódusz

J

7

32

Zászlós levél

K

8

37

Nyelvecske

L

9

45

Levélhüvely felnyílása

m

10

47

Kalászhányás kezdete

N

10.1

51

Kalászhányás vége

o

10.5

59

P–W

10.51–11.51

61–95

Virágzás–érés

A búza fejlődési szakaszai és azok jellemzői a következők: Kelés. A kelés időszaka a csírázás kezdetétől a kelés befejezéséig tart. A csírázás megindulásához a száraz búzaszemek tömegük mintegy 50%-ának megfelelő mennyiségű vizet kell felvenniük. A megduzzadt szemben a csíra növekedése és a tartalék tápanyagok átalakulása már 0 °C körül megindul, de optimális hőmérséklete 15 °C és 20 °C között van. Ennél jóval magasabb hőmérsékleten (35–40 °C) a csírázás megszűnik. Tapasztalati tény, hogy az őszi búzák érésük évében a vetésig gyakran nem érik el a csírázóképességük maximális értékét. Érés után a búzaszemek elsődleges nyugalmi állapota többnyire 1–2 hónapig tart. A csírázást és a kelést a hőmérsékleten kívül a magágy minősége és a talaj nedvességtartalma befolyásolja. Optimális körülmények között a vetés után 12–14 napra kel a búza, de különösen kedvező esetben már 5 nap elteltével is kikelhet. A csíranövény fejlődése addig tart, amíg a rügyhüvely hosszában felreped, és az elsődleges lomblevelek megjelennek. Bokrosodás. Az első mellékhajtás megjelenésétől a szárba-indulásig tart. A bokrosodás egyéb feltételek megléte esetén már alacsony hőmérsékleten, 2–4 °C-on is megindul, de valójában 13–18 °C hőmérséklet az optimális. A kelés és a bokrosodás kezdete között általában 15–25 nap telik el. Késő őszi vetés esetén a fenofázis hossza 4–5 hónap. Optimális körülmények között a bokrosodás időtartama 50–60 nap. A bokrosodás folyamata ugyan ősszel kezdődik, azonban a szervdifferenciálódás mindig tavasszal megy végbe. Az Fe 3. és 4. 155 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

fokozatában alakul ki a kalászonkénti kalászkaszám, ezért ezek a szakaszok a szemtermés szempontjából meghatározók. Lényeges, hogy ezekben a fejlődési szakaszokban felvehető tápanyag álljon a növények rendelkezésére. Különösen fontos a megfelelő nitrogénellátás, amelyet célszerű kora tavaszi fejtrágyázással még az Fe 2–3-as növényfejlettségnél biztosítani. Az egyes fenofázisok bekövetkezésének időpontja évjárattól, fajtától és termőhelytől függően módosulhat. A bokrosodás mértékét az egy növényre eső átlagos hajtásszámmal fejezzük ki. A produktív bokrosodást a növényenkénti átlagos kalászszám adja meg. Szárba szökés. Az első kitapintható nódusz megjelenésétől a kalászolás kezdetéig tart. A kialakult vegetatív szervek nagymértékű mennyiségi növekedése jellemzi. A tenyészőkúpon a kalászkák differenciálódása játszódik le, kialakulnak a virágok. Ebben az állapotban dől el a kalászkánkénti virágszám. Az őszi búza csak akkor indul szárba, ha bizonyos ideig hideghatás éri. Az őszibúza-fajták vernalizációja (jarovizáció) –1 és +1 °C közötti hőmérsékleten általában 40–60 nap alatt megy végbe. A fajták vernalizációs igénye eltérő. A szárba szökés kezdetét és ütemét főként a késő tavaszi időjárás szabályozza. Korán beköszöntő meleg tavaszon a bokrosodás csak rövid ideig tart, a szárba szökés korán megindul. Ha a meleg szárazsággal párosul, a szár rövid lesz. A főhajtás hosszanti növekedése addig nem kezdődik, amíg a mellékhajtások ki nem alakulnak. A levélhüvelyek védelme alatt a búza főhajtásának tengelye igen hamar kialakul, sőt a kalászkezdemény is megjelenik a csúcsán. A szárba indulás kezdetén a búza főhajtásának tengelye már 3–4 cm hosszú. Általában a búzák már április elején reproduktív tenyészőkúppal rendelkeznek. Ebben a szakaszban a szártagok még törpék, s csak ezután következik a megnyúlás. Ahhoz, hogy a generatív szervek differenciálódhassanak, a búzának fényszakaszon is át kell esnie. Az őszi búzák ősszel rövid-, tavasszal és nyáron hosszúnappalos körülmények között fejlődnek. Az állandó fény a fejlődést általában gyorsítja, de csak akkor, ha a hőmérséklet 5 °C-on felüli. Kedvezőbb a helyzete azoknak a fajtáknak, amelyek a kora tavaszi alacsonyabb hőmérsékleten előbb tudják megkezdeni a szén-dioxid-asszimilációt. Ez előnyös a korán bekövetkező sarjrügyképződés és kalászdifferenciálódás szempontjából, még akkor is, ha a kalászkaszám felső határa genetikailag meghatározott. Ebben az időszakban igen fontos a fény. A fajták maximális magasságára a tenyészidő alatti csapadék mennyiségének döntő hatása van. Általában megállapítható, hogy minél korábban vetjük az intenzív fejlődésű őszi búzákat, annál nagyobb lesz a főhajtás hosszúsága. Kalászhányás. Az első kalász megjelenésétől a teljes kalászolásig tart. Lezajlik a virágok redukciója és meghatározódik a termékenyülő virágok száma. A kalászolás bekövetkezésének idején a kalász már teljesen kifejlődött, a kalászképződés a levélhüvely védelmében már ezelőtt végbement. Kalászoláskor a fejlett kalász kitolódik a levélhüvelyből. Magyarországon általában május végén következik be, és rövid ideig tart, a vetésidőtől függően 4–9 napig. Kritikus időszak a kalászolás előtti 14–18 nap, ekkor nagyon hátrányos a magas hőmérséklet. Virágzás. Az első portokoknak a kalászkákból való kilépésétől az összes kalászka elvirágzásáig tart. A virágzást megelőző folyamatok a területegységre eső szemszámot, a virágzást követőek pedig az átlagos szemtömeget határozzák meg. Két-három héttel a virágzás előtt a fejlődő virágzaton belül az egyes magkezdemények között versengés indul meg az asszimilátákért. Ez a szemszám és a szemtömeg közötti negatív korreláció egyik oka. Az ekkor esetleg fellépő fényhiány vagy szárazság terméscsökkentő hatású. A búzára a nyitva virágzás jellemző. A virágok nyílása reggel 4–5 órakor kezdődik és 19–20 óráig tart. A virágok nyílásához legalább 11–16 °C hőmérséklet szükséges. A búza általában öntermékenyülő, azonban megporzása háromfélképpen is történhet: önmegporzás (aleogamia), amikor a virág bibéjére a saját portokok virágpora hull, szomszédporzás (geitogamia), amikor a bibére a növény másik virágjából származó virágpor száll, és idegenmegporzás (xenogámia), amikor két különböző búzatő virágai porozzák be egymást. A kalászkákban az életképes virágok között 3–5 megtermékenyül, de teljes szemmé rendszerint csak 2–3 fejlődik ki. Érés. Az érésnek négy fokozatát különböztetjük meg: Zöld vagy tejes érés. A zöld vagy tejes érésben levő gabonatábla még zöld, csak a szár töve kezd sárgulni. A termés zöld, belseje tejszerűen fehér. A szem már elérte végleges nagyságát, de még kb. 50% vizet tartalmaz, és a tápanyag-bevándorlás erőteljesen folyik. A csíra kialakult, fejlődését azonban nem fejezte még be. 156 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Viasz vagy sárga érés. A szár és a levelek sárgák és fénylők. A szemek már jellegzetes színűek, körömmel elvághatók, belsejük viasszerű, víztartalmuk 20–25%. Teljes érés. A szem víztartalma 13–15%-ra csökken, körömmel már nem vágható ketté. A táplálóanyagok bevándorlása teljesen megszűnt. Holtérés. Akkor következik be, ha a növényt lábon hagyják, a kalász törékennyé válik, a szem könnyen kipereg, s minősége romlik.

2.3. 1.3. Biológiai alapok Magyarországon a Nemzeti Fajtajegyzék három éréscsoportba sorolja a búzafajtákat; korai-, közép és középkésői érésű csoportokba. A 4.táblázat a 2003. évben állami minősítéssel rendelkező fajták számát és származásukat tartalmazza. Minthogy a Nemzeti Fajtajegyzék 158 államilag minősített búzafajtát tartalmaz, továbbá az, hogy e fajták nyilvánvalóan csak egy kiragadott, statikus állapotot jellemeznek, hiszen a fajtanemesítés és -honosítás, illetve a visszavonások évről-évre módosítják a fajtajegyzékeket, eltekintünk a név szerinti felsorolástól (5. táblázat). A minősített búzafajták kétharmada hazai nemesítésű. Az igen nagyszámú fajta közül mindössze 20–25 olyan, amelyet jelentősebb területen termesztenek. Magyarországon két kutatóintézetben, a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetében Martonvásáron és a Gabonakutató KHT-ban Szegeden, továbbá számos nemesítő intézetben folytatnak búzanemesítést. A fajta helyes megválasztása nagymértékben befolyásolhatja a termesztés sikerét, eredményességét. Elsődlegesen a termesztés célja szerint szükséges kiválasztani a figyelembe vehető fajták körét (pl. minőségi szempontok, takarmányozási cél stb.). Lényeges szempont a termesztés ökológiai feltételei, a talaj- és klimatikus igényekhez történő alkalmazkodás. Búza esetében megkönnyíti a választást, hogy az OMMI összes állomásán, illetve vizsgálati helyén állítanak be búza fajtakísérleteket, továbbá az agrár kutatóintézetek és felsőoktatási intézmények többsége is tart búzabemutatókat, ahol az adott tájegység búzatermesztési adatai, a vizsgált fajták tulajdonságai megismerhetők.

5. táblázat - Minősített búzafajták száma és származása OMMI 2003 Származása Búza faj, illetve fajtacsoport

Éréscsoport

Fajták száma külföldi*

hazai Őszi búza Triticum aestivum

korai érésű

60

48

12

Őszi búza Triticum aestivum

középérésű

46

28

18

Őszi búza Triticum aestivum

középkésői

22

10

12

Tavaszi búza Triticum aestivum

8

2

6

Tönkölybúza T. spelta

4

2

2

Őszi durum búza Triticum durum

5

0

5

13

12

1

158

102

56

Tavaszi durum búza Triticum durum

* Származási országok: Ausztria, Csehország, Franciaország, Horvátország, Jugoszlávia, Németország, Románia, Svájc, Ukrajna A fajtamegválasztás szempontjait a fajta agronómiai értékmérői is befolyásolják; a termőképesség, az alkalmazkodóképesség, a termésbiztonság, a tápanyag- és vízreakció, a betegségekkel szembeni rezisztencia, 157 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

illetve tolerancia. A fajták fenológiai tulajdonságai is hatással lehetnek a termesztés eredményességére; a tenyészidő, a kelési és a bokrosodási tulajdonságok, a télállóság, a vernalizációs és a nappalhossz-igény, az állóképesség, a virágzás ideje, az érésdinamikai tulajdonságok, valamint a pergésre való hajlam. Az őszi búzafajtákat malom- és sütőipari minőségük alapján az alábbiak szerint különböztetjük meg: •javító minőségű A vagy A, lisztet adó és 34%-nál több sikért tartalmazó, •étkezési minőségű B vagy B, lisztet adó és 27–34% nedves sikért tartalmazó, •takarmány minőségű C lisztet adó búzák.

2.4. 1.4. Termőhelyigénye Talajigénye. Az őszi búza az ország valamennyi talajába vethető. Termesztésének sikerét, termésének nagyságát és minőségét az egyes termőhelyek talajának típusa, az időjárás alakulása és a választott termesztési módszer szakszerű alkalmazása határozza meg, vagy alakítja. Legjobb talajai a középkötött mezőségi és középkötött erdő talajok. Ugyancsak megfelelőek a búza számára a belvizektől mentes és jó vízháztartású réti talajok. Mérsékeltebben felel meg termesztésének a javított szikes, a jó kultúrállapotú humuszos és a gyengén humuszos homok- és a laza erdőtalaj. Kedvezőtlenebbek az erodált, a sekély termőrétegű, a lejtős és erodált, valamint a köves-kavicsos talajok. A heterogén táblákon, a kora tavasszal vízállásos és a mély fekvésű talajokon termése kisebb, de szárazabb tavasz esetén ezeken is kedvező termést adhat. Éghajlat- és időjárásigénye. A búza kontinentális hatást megháláló növény. Hazánk területén csaknem mindenütt sikerrel termeszthető. Az őszi búza –20 és +40 °C közötti hőmérséklet-tartományban biztonsággal megél. A durum búzák télállósága ennél szerényebb. A búza a hideg telet hótakaró védelmében jobban viseli, azonban a 90 napot meghaladó hóborítás már káros hatással lehet későbbi fejlődésére. Csapadékigénye szerény, minimálisan 300–350 mm, optimális fejlődéséhez azonban 500–600 mm-re van szüksége. A csapadék mennyiségénél fontosabb annak arányos eloszlása. Termését csökkentheti a szárazabb tavasz, a csapadékszegény május és aratáskor a betakarítást késleltető esős idő, valamint a megdőlést előidéző viharos május vége és június eleje. A június végi kánikula tejeséréskor akkor okozhat szemszorulást, ha a tavasz megkésett, és második fele az átlagosnál jelentősen hidegebb (4. ábra).

4. ábra - A búza evapotranszspirációs vízmérlege Gödöllő, 50 éves csapadékátlag, mm

A 4. ábra a búza havi evapotranszspirációs vízigényét szemlélteti a gödöllői 50 éves havi átlagcsapadékhoz viszonyítva. Az ábra jól jellemzi a magyarországi búzatermesztés vízigényét, illetve vízellátottsági szempontjait. A búza vízigénye két jól elkülöníthető szakaszra osztható:


Gabonafélék

•a téli félévre, amikor a kezdeti fenofázisok a bokrosodás, szárba indulás időszakáig csak kismértékű evapotranszspirációs vízigényük egyrészt a növény fejlettségéből adódik a szerényebb mértékű transzspiráció, valamint a téli félév hőmérsékleti és megvilágítási viszonyaiból következő kisebb evaporáció miatt, •a tavaszi–nyári időszakra, amikor a vegetatív, majd generatív fejlődési fázisokban a búza evapotranszspirációs vízigénye növekszik, és március végén meghaladja a rendelkezésre álló átlagos csapadék mennyiségét. Vízmérlege folyamatosan romlik, egészen a teljes érés kezdetéig, amikor a szemtelítődés befejeződik, a további transzlokáció elmarad, a növény vízfelvétele csökken, majd megszűnik. A búza tavaszi vízigényét lényegében a téli félévben lehullott – az akkori vízigényt meghaladó mértékű – csapadék fedezi. A vetésforgó hatása mellett a tápanyagellátással is befolyásolható a talaj agronómiai szerkezete. A tápanyagellátási szint növelésével az agronómiai szempontból kedvező morzsafrakció aránya is növekszik. Tápanyagellátással, öntözéssel, talajjavítással kötöttebb agyagtalajokon, szikeseken és jobb homokon is elfogadható termést ad. A termés mennyiségét a talajtípus mellett az aranykoronában kifejezett minőség is befolyásolja. Megfigyelések szerint több fajtánál a jobb földminőség nagyobb termésátlagot is eredményezett. A mérsékelt égöv hőmérsékleti és csapadékviszonyaihoz jól alkalmazkodik. Hőmérsékletre kritikus időszak: •a tél, amikor a –20 °C alatti hó nélküli hideget már az igazán jó fagytűrő fajták sem vészelik át károsodás nélkül, •a tél végi, tavasz eleji erősebb fagyok okozhatnak növénypusztulást, •a hosszan tartó tél, a tartós hőingadozás kedvezőtlenül hat a termésre, •a tavaszi fejlődést a mérsékelten meleg idő segíti, a jó minőségű szemtermés kialakulásához a virágzás utáni száraz meleg időjárás kedvező, •a júniusi kánikula szemszorulást okozhat. A tenyészidő során hullott csapadék mennyisége és eloszlása meghatározó tényezője a termés mennyiségének és minőségének: •a száraz ősz egyenlőtlen lassú kelést és kezdeti fejlődést idéz elő, ami az áttelelést is kedvezőtlenül befolyásolja, •a száraz tavasz és csapadékszegény május terméscsökkentő, •a szárba indulástól a szemfejlődés időszakáig igényel jó vízellátást, érés és betakarítás időszakában csapadékmentes időjárás a kedvező, •a betakarítást közvetlenül megelőző csapadék a szem visszanedvesedését okozza. Környezetigénye. Alkalmazkodóképessége szántóföldi növényeink közül a legjobb. A tábla kultúrállapotához és a termesztés intenzív, félintenzív vagy extenzív színvonalához egyaránt jól alkalmazkodik. A búzával bevetett táblára – ami lehet a gazdasághoz tartozó, a szomszédos táblákkal együtt, vagy más tulajdonában lévő táblával körülvett – kihat a környezet gondozottsága, s ezzel a termésre is a mezsgyék, a dűlőutak, ligetek, fasorok állapota is. A búzatermésre ható környezeti tényezők: •a tábla homogén vagy heterogén fizikai állapota, •a táblára ható humid, félarid vagy arid környezet.

2.5. 1.5. A termesztés módszere 2.5.1. 1.5.1. Elővetemény-igénye 159 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

A búza előveteményei a következők szerint minősíthetők: •egyik az idő tényező, vagyis az elővetemény betakarításától a búza vetéséig elegendő idő legyen. A szükséges talajmunkák és a vetés-előkészítés műveletei optimálisan jó minőségben elvégezhetők legyenek, továbbá a vetőágy fizikai és biológiai állapota a vetésig egyensúlyba kerülhessen. •másik tényező a víz- és tápanyagállapot. Kerülendő minden olyan elővetemény, amely a búza őszi keléséhez és fejlődéséhez szükséges mértéket meghaladóan igénybe veszi a talaj vízkészletét, s kedvezőtlen tápanyagszolgáltató viszonyokat teremt; •harmadik tényező a növényvédelem; a betegségek, a rovarkártevők és a gyompopuláció alakulása; •kizáró minden olyan növény előveteményként, amely a búza termesztésére fokozottabban veszélyt jelenthetnek. Legjobb előveteményei a nyár folyamán (július elejétől augusztus közepéig) betakarított növények, ezek közül is elsősorban valamennyi hüvelyes növény. Kivétel lehet ez alól szárazabb nyár és ősz esetén a szója, amennyiben öntözésben nem részesült. Kiváló előveteményei a keresztesvirágúak, így a repce, mustár, olajretek, továbbá az olaj és rostlen, a rostkender, a júliusig feltört, gyommentes lucerna, vörös here és egyéb pillangósok, az illóolajat adó egyvagy kétéves, dudvás szárú gyógynövények. Jó előveteményei intenzív szántóföldi növénytermesztési viszonyok között a szeptember 10-ig betakarított szója, cukorrépa, napraforgó, szemes és silókukorica, továbbá a maghozó cukorrépa és az augusztus végéig betakarított, kerti magnak termesztett növények. A burgonya, a paradicsom, a hagyma, az étkezési- és a fűszerpaprika, a nyári és a kora őszi betakarítású, egyéb szántóföldi zöldségek szintén jó elővetemények. Előnyük, hogy visszahagyott szár- és gyökérmaradványaik átmenetileg növelik a talaj szervesanyag-tartalmát és javítják a talaj tápanyag-szolgáltató képességét. Közepes elővetemény általában a szeptember második felében betakarított szemes kukorica. Rossz elővetemények az október 1. után betakarított növények. Ez nem zárja ki, hogy ha jó magágy készíthető, akkor nem vethető közepes vagy rosszabbnak tartott elővetemény után is búza. Minőségi búza termesztésénél, vetőmagtermesztésnél azonban lehetőség szerint kerülni kell. Ne kerüljön új telepítés július után feltört gyomos lucernába, gyeptörésbe, évelő gyógynövény feltört tarlójába, cirokfélék után. Őszi árpa, rozs, tritikálé után kenyér- és vetőmagbúza ne következzék. Kerülendő a búza monokultúrás termesztése. Önmaga után egyszer következzen, kivételesen kétszer. Ezt követően fokozatos leromlással, terméscsökkenéssel kell számolni. Ennek ellenére – mintegy 60%-os gabonanövény vetésterületi arány miatt gyakori a búza esetében a részleges monokultúra. Ilyenkor a jobb tápanyagellátás, a kifogástalan növényvédelem, a genetikailag távol álló fajták alkalmazása, valamint az optimális időben elvégzett vetés mérsékli a kedvezőtlen hatásokat. Mindez azonban nem garantálhatja a monokultúrából fakadó hátrányok kiküszöbölését, mindössze csak a problémák enyhítésére lehet alkalmas.

2.5.2. 1.5.2. Talaj-előkészítés A búza talaj-előkészítése az egyik legfontosabb munka, amely meghatározhatja a termelés sikerét. A talajelőkészítés során három fontos tényezőt szükséges figyelembe venni: • első az elővetemény, amelynek tarlója, visszamaradt gyökér és szármaradványai meghatározzák a tarlóhántás és majdan a tarlóápolás módját; • második a talaj nedvességtartalma, amely meghatározza a talajmunkák végzésének idejét és eszközét; • harmadik a magágykészítés, a tápanyag-kijuttatás, a növényvédelmi kezelések és más szükséges beavatkozások, melyek meghatározhatják a talaj-előkészítés egyes elemeit, s azok sorrendjét, mint időtényezők. A búza az alapozó talajmunkákra kevésbé igényes, de a magágy minősége annál fontosabb. A legtöbb esetben nincs szükség külön alapozó talajmunkára, azok a tarlóhántással, tarlóápolással együtt elvégezhetők. A nyáron betakarított elővetemények és melléktermékek betakarítása után (kivéve repce, mustár, zöldségnövény-maradék, amit célszerű felaprítani, hogy ne akadályozza, főleg száraz talajon) a talaj-előkészítést. Feladatai a következők: •sekély tarlóhántás és lezárás (célja a gyommagok és az elpergett kultúrnövény-magvak kicsírázásának és kelésének elősegítése); 160 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

•a hántott tarló ápolása és elmunkálása akkor, amikor a gyomok még nem kötöttek magot, •kombinátoros magágykészítés szeptemberben. A talajmunkák művelési mélysége változik attól függően, hogy száraz vagy nedves, továbbá kötött, középkötött vagy laza, esetleg könnyű homok a tábla talaja. Száraz kötött réti talajon a talajmunka célja csak a tarlómaradványok bedolgozása, az elmunkálással a rögök minél jobb aprítása legyen, hogy eső után mind a gyomok magvai, mind a kultúrmagvak kikeljenek. Megkésett kelésű gyomokat, árvakelést ne hagyjunk 2–3 hétnél tovább zöldellni. A talajba tárcsával bekevert vagy aláforgatott, zsenge zöld anyag hengerrel gondosan zárva, kiváló magágykészítést tesz lehetővé szeptemberben. Középkötött mezőségi és erdőtalajon tárcsával hántsuk meg sekélyen a tarlót, és gyűrűs hengerrel zárjuk. A gyomokat kelésük után tárcsával vagy ásóboronával keverjük a talajba. Ha augusztus második felében a tábla kizöldül, a tarlóápolást meg kell ismételni. Homokon – függetlenül a nedvességi állapottól – tárcsázásokkal műveljük a talajt, és minden munka után alapos és gondos záró hengerezés következzék! Ha nincs nagy átmérőjű gyűrűs henger, a simahenger után fogassal a felületet hullámossá kell tenni. Lejtős eróziónak kitett talajokon a nyári munkáknak a talajvédelmet is szolgálniuk kell. A szikesek, javított szikesek perctalajok. Nyáron betakarított elővetemény után a talaj a legtöbb esetben száraz. Talaj-előkészítésre rendszerint eső után kerülhet csak sor. Augusztus elején betakarított elővetemény után rendszerint csak tarlóhántásra kerül sor. Amennyiben ezután a kikelt gyomok még augusztusban magot is kötnének, a tarlóápolás ne maradjon el. A szeptember elején betakarított növények után a táblán maradt szalmát vagy szárat fel kell aprítani és tárcsával keverni a talajba. Amennyiben a talaj száraz és rögös marad, rögtörőzést kell végezni, amit szükség esetén meg kell ismételni. Szeptember végén és októberben betakarított gyommentes cukorrépa után a talaj egyvagy kétszeri tárcsázással és fogasolással vetésre alkalmas állapotba hozható. Kukorica után, amennyiben a szár nem került le a tábláról, felaprítva alászántással kell a talajba bemunkálni. Nyáron feltört lucerna után rendszerint többször megismételt munkával kell és lehet jó magágyat készíteni. Kellő időben és minőségben végzett nyári munkák után a magágykészítés eszköze a kombinátor. A magágy mélysége a vetés mélysége alatt 3–4 cm legyen, ami legtöbbször 8–9 cm vetőágy mélységet jelent. Kötöttebb talajokon, száraz őszön, ha nincs meg a feltétele a jó magágykészítésnek, talajmarózást kell végezni sekélyen, hogy „porbavetéssel” kerüljön a vetőmag a talajba. Homokon szeptember vagy október elején betakarított növény után, amennyiben száraz a felső 15–20 cm-es réteg, csak esőt követően forgathatók alá ekével a tarló- és gyökérmaradványok. Ezt kövesse henger, nyomában pedig a vetés, amit zárjon gyűrűs henger.

2.5.3. 1.5.3. Tápanyagellátása A búza egy tonna szemterméssel és a hozzátartozó szalmával, mint melléktermékkel a talajból átlagosan a következő tápanyagokat veszi fel: nitrogén (N) 27 kg foszfor (P2O5) 11 kg kálium (K2O) 18 kg mész (CaO 6 kg magnézium (MgO) 2 kg A makroelemek kijuttatása a talaj tápanyag-szolgáltató képességének megőrzését, annak javítását szolgálja. A tápanyagellátás ennek megfelelően célszerűen a vetést megelőzően történik – mintegy megelőlegezve a termesztett növény számára az általa későbbiekben felvett tápanyagokat. Ez a megoldás messze szakszerűbb és


Gabonafélék

egyúttal környezetkímélőbb az ún. tápanyag-visszapótlásnál, amikor is a talajzsarolás utólagos korrekcióját végezzük. Amennyiben vizsgálat alapján ismert a tábla talajának tápanyagállapota és szintje – a függelékben lévő három táblázat segítségével – a 2.6.táblázat adataiból lehet a várható, vagy a tervezhető terméshez szükséges N, P 2O5 és K2O adagokat megállapítani. A makroelemek közül a nitrogénadagolás funkcionálisan eltér a többi elemétől. A nitrogént ugyanis a talajban végbemenő biokémiai folyamatok – az N ciklus – miatt nem juttatható ki előre, egy adagban, hanem mindig a talaj és a növény igényéhez igazítva, szükség szerint több részletben, alap-, illetve fejtrágyaként (6.táblázat). A foszfor- és káliumtartalmú műtrágya nyáron betakarított elővetemény után a hántott tarló ápolása előtt már kiszórható és a tarlóápolással bedolgozható, de ki lehet szórni a magágykészítés előtt is.

6. táblázat - Az őszi búza tápanyagigénye, kg/l t termés A talaj tápanyag-ellátottsága

Szántóföldi termőhely

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

Hatóanyag igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

N

33

29

27

25

10

P2O5

17

14

12

10

7

K2O

22

20

17

13

10

N

24

30

28

27

23

P2O5

18

15

13

11

8

K2O

23

22

18

15

12

N

35

30

28

25

20

P2O5

20

17

15

12

9

K2O

23

20

16

13

10

N

37

33

30

25

25

P2O5

20

19

17

17

12

K2O

27

25

22

18

13

N

35

32

29

25

20

P2O5

20

18

16

13

10

K2O

24

22

19

15

11

N

37

33

30

27

25

P2O5

19

17

14

12

9

K2O

24

22

20

17

13


Gabonafélék

A nitrogénműtrágya számított adagjából a magágyba csak starternyit kapjon. Jó elővetemény esetén 15–20 kg, nagyobb gyökér- és tarlómaradványt visszahagyó őszi betakarítású növény után 25–50 kg N-t juttassunk ki a magágy készítésekor. Tavasszal a megmaradt adagot két részletben legjobb kiszórni. Ennek harmadát közvetlenül a tél végén indító fejtrágyának, kétharmadát pedig március végén vagy április elején a vegyszeres gyomirtással adagoljuk ki. Mezőségi és erdőtalajon a tavaszi feltrágyázás jó kultúrállapotú középkötött talajon egyszerre is elvégezhető. A búza lombtrágyázására csak kivételes esetben kell sort keríteni, így a hó alatt kikelt vetésre száraz tavasz esetén április vagy május elején. A lombtrágyázás lényegében a mikroelemhiányok pótlásának lehet eredményes módszere. Makroelemek alkalmazásakor hatékonysága kétséges. Lombtrágya szereket célszerűen valamely növényvédelmi vagy regulátorkezeléssel egyidejűleg kell kiadni.

2.5.4. 1.5.4. Vetés A vetés ideje, csíraszáma, mélysége, egyéb előírásainak pontossága határozza meg a majdan kialakuló állományt. Hatással vannak a csírázásra, a kelésre és a kezdeti fejlődésre, valamint a bokrosodás feltételeire, valamint magára a kifejlett, jól beállt növényállományra is. Ép, csírázóképes, tiszta és igazolt származású, fajtaazonos vetőmag a legjobb. Legcélszerűbb fémzárolt vetőmagot használni. Utántermesztett vetőmagvak használata terméscsökkenéshez, esetleges növénykórtani problémák kialakulásához vezethet. Magyarországon a búza gombás betegedései ellen kötelező a védekezés a vetőmagvak csávázással. Az utóbbi évtized során a különféle organikus termesztési módszerek csávázatlan vetőmagot használtak. Amellett, hogy ez jogszabályt sért, súlyosan veszélyeztetheti a szomszédos gazdálkodók gabonáját, valamint fertőzött termést is okozhat. A csávázatlan vetőmag nem azonos a biovetőmaggal. A „biovetőmag”-nak – bár vegyszeres csávázásban nem részesül – mások a termesztés feltételei, valamint rezisztencia okán mentes a kórokozóktól. Ezt azonban a biotermelőnek ugyancsak dokumentálni kell. A búza termése szaporulati fokonként kismértékű eltérést mutat és az utántermesztett generációk egyre kisebb termést adnak. Ennek számos oka van (genetikai, kórtani, tápanyag-hasznosítási stb.). Lényeges, hogy mindig igazolt eredetű, és szaporulati fokú vetőmag kerüljön vetésre. Csak ezzel lehet garantálni a fajtaazonosságon túl a vetőmag egyéb tulajdonságait, így pl. a termőképességét is. A 7.táblázat azegyes búza szaporulati fokok egymáshoz viszonyított termését mutatja, országos felmérés alapján. Ilyen teljes körű statisztika Magyarországon utoljára 1968-ban készült az ÁGOK (Állami Gazdaságok Országos Központjának) kezdeményezésére (7.táblázat).

7. táblázat - A búza termése szaporulati fokonként (ÁGOK 1968 nyomán) Szaporulati fok Első fok

Szemtermés 100,0

Másod fok

96,7

Harmad fok

91,9

Utántermesztett

85,3

A búza vetésének optimális ideje Magyarországon október első két dekádja. A korábbi vetés erőteljesebb őszi fejlődést eredményezhet, ami csökkentheti a búza áttelelési esélyeit. A későbbi vetés ugyanakkor a legtöbb esetben nem teremti meg az átteleléshez szükséges 3–5 leveles állapotot. Előfordul, hogy a búza nem kel ki ősszel. Amennyiben egyéb körülmény nem gátolja, legtöbbször mag állapotban telel át – vernalizálódik –, majd tavasszal kelve képes teljes értékű állományt fejleszteni. Előfordulhat a későn kikelő, fejletlen növényekkel a kora tavaszi vagy a talaj menti fagykár. A búza állománysűrűségét a vetett tőszám nagymértékben befolyásolja. Általában 5–5,5 millió csírát kell hektáronként vetni. Kivétel a vetőmagtermesztés vagy javító minőségű búza termesztése, ahol mintegy 10%-kal kevesebb csírázó magot kell vetni. Tapasztalatok szerint a búza állománysűrűségének szélső értékei 2,8–7,5 millió tőszámnál vannak. Előbbi esetben fejlett az állomány, de gazdaságtalan, utóbbi esetben viszont a sűrű állomány saját életfolyamatait gátolja. 163 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

A búza vetésmélysége optimális esetben 4–6 cm. Ennél mélyebbre vetve csökken a csírázó mag fejlődésének esélye, míg sekélyebbre kerülve a kiszáradás, illetve télen a kifagyás fenyegeti. Minden vetés nyomában szükséges a magágy hengerrel történő lezárása: •ami lehetővé teszi a magvak talajjal való érintkezését és •kapcsolatát a talajszemcsék által biztosított vízzel és tápanyagokkal. A vetés módjai a következők: •gabonasor-távolságra (10–15 cm vetőgéptől függően), •gabonasor-távolságra művelőúttal, •szórva vetéssel, •talaj-előkészítés nélkül direktvetőgéppel. A vetési módok közül a szórva vetés csak szükségmegoldás: •Előnye abban van, hogy az ún. perctalajokon, ahol a talajnedvesség szélsőséges változásai miatt a lehető legrövidebb időn belül szükséges vetni, ott végrehajtható. •Hátránya ugyanakkor, hogy több vetőmag szükséges, továbbá a szórva kijuttatott magvak nem egyenletes mélységbe kerülnek, hanem a bedolgozó eszköz munkamélységének megfelelő tartományban oszlanak el. A sorba vetés a világ egyes országaiban eltérő sortávra történik, víz- vagy tápanyag-takarékosság okán pl. gyakori a kétszeres gabonasortávra történő vetés is (pl. USA, Ausztrália). Ez azonban kisebb termések elérését teszi csak lehetővé (8.táblázat). A vetést lehetőleg nedves, ülepedett magágyba kell végezni. Vetés után a nedves vagy a nyirkos magágyat magtakaró fogassal, a száraz talajt hengerrel kell zárni. Későn betakarított növény után, kiszáradt talajba, kivételesen „porba” is vethető a búza. A búza a középkötött talajok egy részén talajművelés nélkül is vethető, ha a termőréteg pórustérviszonyai jók, a talaj tápanyagkészlete legalább közepes és van e célra gyártott, ún. direktvető gép.

8. táblázat - A búza vetési útmutatója Megnevezés

Értékszámok

Vetésidő

X. 1–20.

Sortávolság

0–15 cm

Vetésmélység

4–6 cm

Megjegyzés későn lekerülő elővetemény után X. 31-ig vethető

Csíraszám • bokrosodó fajtából

500 db/m2 – 60–76 db/fm

• nem bokrosodó fajtákból (fajtaleírás szerint)

600 db/m2 – 72–84 db/fm

Ezermagtömeg

40–44 g

Csírázóképesség

85,0%

szeptember 30. előtt lisztharmatra fogékony búzafajtát ne vessünk; október 1. előtti vetés a légykár miatt is veszélyes lehet; szárazabb, továbbá laza talajba mindenkor mélyebben vessünk.

legalább 164


Gabonafélék

Tisztaság

99,0%

legalább

Nedvességtartalom

14,5%

legfeljebb

2.5.5. 1.5.5. Növényápolás, növényvédelem A búza általában nem igényli a vetések ápolását. Néhány esetben azonban szükséges a mechanikai beavatkozás. Huzamosabb, megkérgesedett felületű hóborítás hatását töretéssel, járatással lehet csökkenteni. A fagyott felületű hótakaróra állatot csak pata- és csüdvédővel felkötve engedjünk. Tavasszal, amennyiben a búza felfagyott, hengerezni kell. Ugyancsak hengerezéssel szükséges a hóolvadás, illetve az esetleges vízborítás (belvíz, összefolyás stb.) következtében létrejött cserepesedést megszüntetni. Az országban ritkán fordul elő a hópenész (Fusarium nivale). Ellene fogasolással lehet védekezni. Gyomirtás. Búzavetés gyakoribb gyomnövényei a nagy széltippan, a pipitérfajok, a rozsnokfajok, a szulákkeserűfű, a mezei acat, a parlagfű, a parlagi ecsetpázsit, a ragadós galaj, az orvosi székfű, az ebszékfű, a vadzabfajok, a poloskafű, az apró szulák, a tyúkhúr, a veronikafajok és a sovány perje. A gyomok elleni védekezés legjobb módja a megfelelő elővetemény, a vetésváltás, illetve vetésforgó, valamint a hatékony tarlóápolás. Amennyiben a búzavetés gyomviszonyai indokolják, tavasszal vagy vegyes hatóanyagú, vagy hormonbázisú herbiciddel lehet védekezni. Javító minőségű búzában csak kivételesen használható hormonbázisú herbicid. Hosszú ősz esetén a bokrosodást és a jó áttelelést akadályozó elgyomosodáskor sor kerülhet őszi gyomirtásra is. Búza esetében preemergens szereket kevésbé alkalmaznak. Vegyszeres gyomirtás esetén a szerek megválasztásakor figyelembe kell venni a termesztett búzafajta herbicidérzékenységét is. A búzafajták herbicid-toleranciája különböző lehet. A helytelen dózisú, illetve kijuttatási idejű herbicid fitotoxikus hatásokat válthat ki – ilyen pl. a perzselés vagy az ablakos kalász, amikor a kalászban egy-egy kalászka nem termékenyül meg. A pontos herbicidhasználatot elősegítheti a művelőutas termesztés. Az állománysűrűség és a bokrosodás ugyancsak képes védelmet nyújtani a gyomosodással szemben. A búza ún. jó gyomelnyomó növény. Betegségek. A főbb betegségek ellen csávázással és gombaölő szerekkel való permetezéssel kell védekezni. A lisztharmat elleni hatásos védekezés több betegség fellépését is háttérbe szoríthatja. Leggyakoribb betegségei a szár- és levélrozsdák, az üszöggombák, ritkábban a szártőbetegségek, a torsgomba. Vírusos betegség is megtámadhatja. Az elmúlt évtizedekben a búzában is megjelent az árpa sárga törpeség vírusa (BYDV). A búza jelentősebb betegségei: Gyakorisága

Kártétele

Porüszög

Ustilago tritici

10 évente

10–20%

Kőüszög

Tilletia foetida

10 évente

20–60%

Szárrozsda

Puccinia graminis

5 évente

20–50%

Levélrozsda

Puccinia recondita

3 évente

10–15%

Lisztharmat

Erysiphe graminis

minden évben

5–10%

Fuzáriumok

Fusarium nivale, F. graminearum

2–3 évente

10–20%*

Torsgomba

Ophiobolus graminis

eseti

a fertőzött terület egésze

eseti

10–20%

Szártörőgomba Cercosporella herpotrichoides


Gabonafélék

* a fuzariumos termés megmaradó része is legtöbbször átfertőződik, és eladhatatlanná válik. Kártevők ellen a legjobb védelem a megelőzés, vetésváltással, talajfertőtlenítéssel. A futrinka és a poloskák ellen a közvetlen vegyi védelem jelent megoldást. A jelentősebb kártevők: Gyakorisága

Kártétele

Fritlégy

Oscinella frit

évente

gyenge, elszórt

Futrinka

Zabrus tenebroides

2–3 évente

erős (csócsárlás)

Poloskák*

Eurygaster marra, Eurygaster ssp.

5 évente

közepes

Szipolyok*

Anisoplia lata, Anisoplia segetum,

3–5 évente

közepes erős

Anisoplia austriaca Levéltetvek*

Rhopalosiphon graminum

1–2 évente

közepes

Vetésfehérítő

Lema melanopus

3–5 évente

foltokban totális

* kalászkárosítók Szárszilárdítás. Tápanyagban gazdagabb talajon és megdőlésre érzékeny fajták esetén szárba indulás kezdetén engedélyezett szárszilárdító szerekkel kezelve álló gabonánk marad. Ez mind az elgyomosodás, mind a betakarítás szempontjából előnyös. A szárszilárdítás létjogosultsága különösen a vetőmagtermesztésben jelentkezik, ugyanis itt a megdőlés a tábla idegenlehetetlenségéhez, és ezáltal a terület vetőmagtermesztésből történő kizárásához vezethet. Öntözés. A búza nem tartozik az öntözött szántóföldi kultúrák közé, mert az öntözést különösebben nem hálálja meg. Idényen kívül a jobb minőségű vetőágy készítéséhez a 25–30mm-es adagú tározó öntözés előnyös lehet, későn betakarított elővetemény után. Amennyiben lehetőség van rá (pl. lineárok alatt) a tavaszi fejlődést elősegítő öntözés, mint vízpótló öntözés száraz, csapadékszegény tél és tavasz esetén lehet indokolt. Az egyvagy kétszeri öntözővíz mennyisége összesen 60–80mm is lehet.

2.5.6. 1.5.6. Betakarítás A búza június vége és július közepe között érik. Érése fiziológiailag akkor veszi kezdetét, amikor megszűnik a szemekbe történő vízbeáramlás. Érési stádiumok: tejes érés, viaszérés, teljes érés, holtérés (5.ábra). Abúzát arató-cséplő géppel a teljes érés kezdetén kell betakarítani. Ateljes érés ideje fajtánként változik és 5–8napig tart. Az ezt követő időszak a túlérés, illetve holtérés. A kalászos gabonák tenyészidő csoportjai között nincs nagy különbség. Őszi búzából az országban három éréscsoportot (korai, középérésű és késői érésű) különböztet meg a növénytermesztés. Az éréscsoportok szélső értékei – évjárattól függően 3–12nap közöttiek. Ez az időtartomány nem széles, viszont az érési időszak időjárása igen szélsőséges lehet, aszályostól az erősen csapadékosig, ami miatt akár 1–2nap eltérés is okozhat kárt a termés mennyiségében, illetve minőségében. Az éréscsoportok között a termésmennyiség nem tér el jelentősen, bár élettanilag a hosszabb tenyészidő nagyobb termésre képesít. Ez többek között az adott év időjárásának is függvénye. A fajták megválasztásakor célszerű arányos éréscsoport összetételre is törekedni, összhangban a betakarító kapacitással. Átlagos évjáratban még így is előfordulhat, hogy a fajták „összeérnek”, vagyis az éréscsoportok között csak minimális különbség alakul ki (5. ábra).


Gabonafélék

5. ábra - A búza érési szakaszai és a szemek nedvességtartalma dekádonként (Gödöllő– Nagygombos 1998–2002)

A betakarítás követelményéhez tartozik, hogy a termést a lehető legkisebb veszteséggel takarítsa be a kombájn. Általában 4% szemveszteség a maximum. Ennél nagyobb szemveszteség nem fordulhat elő. Műszakilag üzemképes betakarítógépen a hibás beállítás okozza legtöbbször. Lényeges a szemek sérülés nélküli betakarítása. A helytelenül beállított gép törheti, megsértheti a szemeket, amelyek azután a további műveletek, illetve a tárolás során károsodhatnak. Reggeli órákban a gabona vonódott, a harmat felszáradásáig várni kell a betakarítással. A kombájnból kikerült búza az ún. kombájntiszta búza. Vetőmagbúzát mindenkor tisztított és ellenőrzött kombájnnal kell betakarítani. A termés szem–szalma aránya 1:0,8–0,9. Betakarításkor a vonatkozó balesetvédelmi és tűzrendészeti szabályokat be kell tartani. A betakarítás után a szalmát lehúzva és kazlazva vagy bálázva a tábláról le kell hordani, hogy a tarlóhántásra mielőbb sor kerülhessen. A búzatábla beárnyékolásból eredő, jól munkálható talajállapotát kell kihasználni. A betakarítást követő műveletek közé tartozik a szárítás és a tárolás. A búza szárítására általában csak kivételesen kerül sor, amikor csapadékos az időjárás és ún. visszanedvesedés következik be. A szárítás legyen mindig kíméletes, vagyis a szárító levegő hőmérséklete, valamint a nedvességelvonás sebessége ne károsítsa a szemek minőségét.

2.5.7. 1.5.7. A betakarított gabona minősége A búza minőségét alapvetően két tényező határozza meg. Az egyik a genetikai adottság, mely szerint az adott fajta képes valamilyen minőség elérésére. A másik a termesztés módszere, amely ezt érvényre juttatja, esetleg lerontja, de javítani semmiképpen nem tudja. Az érés során a szemekben a vízforgalom befejeztével számos kémiai folyamat zajlik le. Ekkor alakulnak ki a sikért alkotó fehérjék, zajlanak le azok az enzimatikus folyamatok, amelyek végül a búza rheológiai tulajdonságait meghatározzák. Viaszéréskor már jelen vannak a szemben a fehérjék és ekkor a legnagyobb a magvak sikértartalma is, s a fehérjék átalakulása sem ért véget, következésképpen egyes minőségi mutatók, mint pl. a farinográfos érték, vagy a próbacipó térfogata majd csak a teljes érés időpontjában éri el maximális értékét. Ezt követően a túlérés során mindegyik minőségi mutató romlik. A klasszikus kétmenetes betakarítás kedvező volt a búza minőségének kialakulására, ugyanis: •ekkor a gabonát viaszérésben vágták le, a kévéket a keresztekbe összerakva a szemek beértek, •csak ezt követően csépelték el.


Gabonafélék

Így lehetett elérni a betakarítással a sikértartalom maximumát, ugyanakkor a teljes érés feltételeit, s ezzel a jobb sütőipari minőséget. A mai egymenetes gépi aratáscséplés szükségmegoldás. Az elhúzódó, megkésett betakarításból számos probléma fakad: •első a mennyiségi veszteség. Ennek oka egyrészt a növényállomány senescenciájából, leromlásából fakad; megdőlés, pergés, esetlegesen megázás és újraszáradás következményeként. •másik a minőségi veszteség. Ez egyrészt az előzőkben felsorolt mutatók változásaiból fakad, másrészt egyéb élettani folyamatok eredménye is lehet, mint pl. az alfa-amiláz aktivitás megváltozása (különösen megázott gabona esetében), ami negatívan hat a sütőipari értékre, de még ennél is nagyobb mértékben ronthatja a Hagberg-féle esésszámot. Külön gondot jelenthet megkésett betakarításkor a növény állapotának megváltozása: •gyomosodás jelentkezik. Aratáskor megjelennek az első T4-es gyomok, felszaporodásuk néhány hét alatt akár betakaríthatatlanná is teheti a gabonát; •gombás megbetegedések, különösen csapadékos nyáron nagymértékben károsíthatják a termést: a fuzárium, az üszöggombák, továbbá a késői szárrozsda (eléri a kalászszintet) vagy a betakarítatlan gabonaállomány egészét tönkretevő korompenész. •számolni kell az állati kártevők megjelenésével. Ebben a fenofázisban már nem a rovarok, hanem a magasabb rendű állatok tarolnak: a veréb és a rágcsálók.

2.5.8. 1.5.8. A búza fontosabb minőségvizsgálati módszerei A búza fontosabb minőségi paraméterei, valamint azok vizsgálatának jellemzői az alábbiak (Concordia 2004 nyomán): Nyersfehérje. Nitrogéntartalmú aminosavakból felépülő óriásmolekulák, melyek közül a vízben nem oldhatók képezik a búza sikérvázát. Meghatározása az ún. Kjeldahl- vagy Dumas-módszerrel kimutatott nitrogén mennyiségének 5,7-es szorzatával történik. Gyors módszerrel, infravörös technikával, jól kalibrált műszerrel is meghatározható legfeljebb ±0,5% eltéréssel. A búza fehérjetartalma közepes, ha a szárazanyagra vetítve 11,5– 13,0% közötti. A nemzetközi kereskedelemben döntő paraméter. Nedves sikér. A sikér a búzaszem vízben nem oldódó térhálós fehérjeváza. Meghatározása a búzalisztből a keményítő és a vízoldható fehérjék kimosása után visszamaradó rugalmas sikérgolyó mérésével történik. Jól kalibrált infravörös műszerrel, gyors méréssel elérhető mérési pontosság: ±1,5%. Közepes a búza nedves sikértartalma 26–30% között. Esésszám (Hagberg). A búzában lévő ép keményítő forró víz hatására vizet köt meg és megduzzad. Ezt nevezik zselatinizációnak. A csírázás indulásához a magban lévő alfa-amiláz a keményítőt kezdi bontani, kisebb részekre tördelni. Az ilyen búza zselatinizációja gyengébb, az oldat hígabb, viszkozitása csökken, a mérőműszer próbateste gyorsabban süllyed le a szuszpenzióban. Esésszámnak nevezzük a mérőcsőben a próbatest süllyedésének másodpercben mért idejét (a keverési idővel együtt). Kedvező a búza esésszáma 250–350 mp között, de 230 mp alatt már takarmánynak minősül (intervencióra sem alkalmas!). Ha a lábon álló, beérett búza esőt kap, úgy minden egyes eső újabb 40–60 mp-cel csökkenti a kiinduló esésszámot! A kereskedelemben döntő paraméter. Szedimentációs érték (Zeleny). A búzasikér mennyiségének és minőségének, felhasználhatóságának a nemzetközi kereskedelemben használt komplex mérőszáma. Mérése a búzaliszt tejsavas közegben megduzzadt szuszpenziójának ülepedése után az üledék magasságának meghatározásával történik. A jó minőségű és sok sikért tartalmazó liszt részecskéi a tejsav hatására jobban megduzzadva, magasabb oszlopot alkotnak a mérőcsőben. A közepes minőségű búza szedimentációs értéke 25–40 ml közötti. Farinográfos (valorigráfos) vizsgálatok. Hazai fejlesztésű (Hankóczi Jenő, 1927) tésztaminősítési módszer, mely a búzaliszt vízfelvételét, a dagasztással kialakuló tészta tulajdonságait és a dagasztással szembeni ellenállását, időbeli ellágyulását határozza meg. Ennek alapján számítják a sütőipari értéket, mely javító minőségű (A), malmi minőségű (B) és takarmány minőségű (C) csoportokba sorolja a búzákat. A világon a német Brabender cég által gyártott farinográfokat használják, míg Magyarországon a hazai fejlesztésű


Gabonafélék

valorigráfok a gyakoribbak. A sütőipari érték fogalma szinte kizárólag Magyarországon használatos, máshol a farinográf leginkább a vízfelvétel mérésére szolgál. Alveográfos vizsgálatok (W, P/L). A búzalisztből standard módon készült tészta minősítésének (nyújthatóságának, a sikér minőségének), elsősorban a francia szakmai körökben elterjedt módszere. A lapos, pogácsa alakú tésztából kialakított próbatestet a műszer gömbbé fújja, miközben a tészta ellenállását a „buborék” kiszakadásáig diagrammal ábrázolja. Legfontosabb mutatószánok a görbe alatti terület (W, „a tészta ereje”), a görbe legmagasabb pontja (P), a görbe hossza (L), valamint ezek aránya (P/L). A közepes minőségű búza W értéke 180–250 közötti. Extenzográfos vizsgálatok (A). A tészta szakítószilárdságának főleg németalföldi szakmai körökben elterjedt mérési módja. A speciálisan elkészített, pihentetett tésztából kialakított próbatestet a műszer folyamatosan, annak elszakadásáig húzza, miközben a húzással szembeni ellenállást diagrammal rögzíti. A diagramból leolvasható értékek közül a legfontosabb az „energia” (A) – a görbe alatti terület (cm2-ben) –, más néven „a tészta nyújtásához szükséges munka”. Ezt egyes laborok „energia” = E értékként is jelölik. A nyújtással szembeni ellenállás (R) a görbe magasságából, a nyújthatóság (E) a görbe hosszából számítható ki (e kettő hányadosát is megadják). A vizsgálat a sikérminőség időbeli változását is jelzi. A közepes minőségű búza energia (A) értéke 50–80 cm2 közötti, alatta gyenge, felette erős búzáról beszélünk.

2.5.9. 1.5.9. Vetőmagtermesztése A búza vetőmagtermesztésének előírásait a 48/2004. FVM rendelet tartalmazza. A vetőmag-szaporító területek ellenőrzését, valamint a vetőmagtermés minősítését, fémzárolását az OMMI végzi, a termelő előzetes, a jogszabályi feltételeknek megfelelő bejelentése alapján. Az őszi búza vetőmagtermesztéséhez mindenkor jó kultúrállapotú, homogén talajú táblát kell választani: •előveteménye nem lehet kalászos gabona, •előírt elválasztósáv 2 m, •N-túladagolás rendszerint káros, •2–2,5 m-es sávokban, a sávok között 2–4 sor kihagyásával (szelekciós utak) kell vetni. Elit és I. szaporítási fokú vetőmagból 20–25%-kal kevesebb vethető, ha azt a fajtafenntartó nemesítő is indokoltnak tartja az adott talajon és helyen. Vegyszeres gyomirtást mindenképpen végezni kell, és célszerű szárszilárdítót is használni. A OMMI ellenőrzésére a szaporító táblát elő kell készíteni. A betakarított vetőmag feldolgozó üzembe kerül. Itt végzik a vetőmag szárítását, tisztítását, laboratóriumi csírázásának megállapítását. A vetőmag-feldolgozás befejező fázisa a fémzárolás. A búza fémzárolása – más növényekkel ellentétben – nem csak zsákosan vagy konténerben, de nagyobb tételben, pl. magtári egységenként, illetve silónként is történhet. A vetőmag állagának, biológiai állapotának megóvása a tárolás feladata. A betakarított búzát legalább 14,5%-ra kell szárítani. A szárítási hőmérséklet nem haladhatja meg a 40 °C fokot. A betároláskor figyelemmel kell lenni a visszanedvesedésre. A tárolóberendezésnek száraznak, tisztának, kártevőmentesnek kell lennie, és a betárolt vetőmag bármikor tetszőlegesen szellőztethető, mozgatható legyen (9.táblázat).

9. táblázat - A búza vetőmagjának minőségi követelményei Idegenmag-tartalom, db/minta Szaporítási fok

SE-E

Csírázóképesség, legalább, %

Tisztaság, legalább, %

85

99

más növényfaj összesen

más nem gabona fajok

Egyéb gabona

4

1*

3


Nedvességtartalom, legfeljebb,%

Vizsgálati minta, g

Gabonafélék

I–II. fok

85

98

10

7

7

14,5

* a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek Az OMMI a fémzárolás után a mintavételi előírás szerinti súlyú és számú mintát vesz, azokat a rendeltetési helyükön és ideig, a fajtafenntartó vagy szaporító gazdaság elzárva, az illetékes megyei vetőmag-felügyelőség hasonlóan, a tárolójában sértetlenül megőrizni köteles.

3. 2. Durumbúza 3.1. 2.1. Jelentősége A búza és a lisztből készített élelmiszerféleségek, a kenyér évezredek óta az ember egyik legfontosabb tápláléka. Kis-Ázsiában és Észak-Iránban Kr. e. 10 000–8 000-ben Közép-Európában Kr. e. 5000 körül termesztettek búzát. Az első kenyeret közönséges búzából Egyiptomban sütötték Kr. e. 5000–4000 éve. A durumbúzát az ókori Egyiptomban már vetették és használták különböző élelmiszerek alapanyagaként. A durumbúzát a felhasználás céljának megfelelően nevezik kemény szemű, üveges, ill. makaróni búzának is. Több mint 20 millió ha-os vetésterületével a második legnagyobb területen termesztett búzafaj a világon. Ökológiai igényének megfelelően areája kezdetben kizárólag Triticum aestivumtól délre volt a mérsékelt égöv melegebb és szárazabb övezetében. A kisebb elterjedés okát többen gyengébb alkalmazkodóképességében, szerényebb produktivitásában, gyengébb télállóságában, állóképességében látják. A nemesítési munkának eredményeképpen a durumbúza termeszthetőségének határa egyre északabbra terjedt, és ma már a világ számos országában termesztik a helyi éghajlati adottságoknak megfelelően tavaszi és őszi változatait. A durumbúza igazi értéke kiváló minőségében rejlik. Belőle több dara (szemolina) őrölhető. A szemolinából tojás és egyéb adalékanyagok felhasználása nélkül is jó főzési értékű és a magas béta–karotin-tartalom miatt sárga színű tészta készíthető, amelynek érzékszervi tulajdonságai (íz, illat, haraphatóság) szintén kedvezőek. Amíg a T. aestivum búzából maximum 25%, a Triticum durumból 62–66% dara őrölhető, a T. durumot rendkívül magas, 62–66% darakihozatal jellemzi. A kizárólag durumbúzadarából és lisztből fermentáció nélkül, egyszerű extrudálással készült száraztészták jobb tápláló értékűek, hiszen természetes állapotban tartalmazzák a búza alkotórészeit. Ezen kívül megfelelnek a korszerűbb koleszterinmentes táplálkozás követelményeinek. Tárolásuk hosszú ideig higiénikusan megoldható. Az ázsiai országokban és bizonyos mértékben Észak-Afrikában is a héj résztől többé-kevésbé elválasztott durumgrízt és lisztet kenyér és lepény készítésére használják. Nagy szemcseméretű durumlisztből készül az észak-afrikai népi eledel, a „kuszkusz”. A Balkán-félsziget országaiban és Közel-keleten már a Bizánci korból ismert durumbúzából készül a „bulgur”, a „trahana”, a „kishk”, a „falabel”. Ezek elkészítési módja rendkívül változatos. Gyakran más gabonafélékkel vagy joghurttal, tejjel keverik össze a durumgrízt. Törökországban sokféle édes süteményt készítenek durumbúzából, ezekben a cukor mennyisége általában kétszerese a felhasznált gríz mennyiségének. Eredeti kínai készítmény a durumgríz és a rizslisztnek a keveréke, halenyvvel összepréselve. Száraztészta alatt értjük a makarónin és spagettin kívül a metélt, a leves és egyéb tésztaféleségek széles skáláját. Európában 100 kg durumbúzából az őrlés során átlagosan 68 kg grízt (180–530 nm), amelyből 10% durva gríz (450–530 nm). Az előbbiből tésztaipari száraztészta készíthető, az utóbbiból levesek, édes tészták és kuszkusz készítéshez használható alapanyagok. További alkotórész 7 kg liszt, amit háziállatok etetésére használnak fel. A durumbúzából nyert 20 kg korpa és 5 kg apró szem szintén háziállatok takarmányozására használatos. Termesztésük extenzív jellegük miatt gazdaságosabb, valamint a biztos piac és a kedvező export árak miatt előállításuk kb. 30%-kal jövedelmezőbb a közönséges búzáknál. Kiváló minőségét felismerve a fejlett tésztaiparral rendelkező országok ma már szinte kizárólag durum alapanyagokat használnak száraztészta előállítására.


500

Gabonafélék

A világ búza vetésterületének közel 90%-át az aestivum faj foglalja el, kb. 200 millió ha-ral. Becslések szerint a fennmaradó 10%-án durumbúzát vetnek. Évjárattól függően a durumbúza vetésterülete 20–25 millió ha között változik. Legjelentősebb termesztő országok az USA, Kanada, Argentína, Ausztrália, Marokkó, Olaszország, Franciaország, Németország, Spanyolország, Görögország, Törökország és a volt Szovjetunió utódállamai közül Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkménia. Dél- Délkelet és Nyugat-Európában, valamint Amerikában évszázadok óta termesztik és elterjedésének határa egyre északabbra tevődik. Magyarország a durumbúza termesztésének a legészakibb határa. A világ durumbúza termésének több mint 1/3-a USA-ban és Kanadában terem (itt a tavaszi típusokat termesztik). Ez a két ország képviseli az export 80–90%-át is. Az import szempontjából kiemelkedő Nyugat-Európa és Észak-Afrika. Az Európai Unió három legjelentősebb termelője Olaszország 63%, Franciaország 22% és Németország 12%. Hazánkban a T. aestivum búzát 1,2 millió ha-on termesztik. A T. durum vetésterülete az összes vetésterületből Ausztriához hasonlóan 1%, kb. 10 ezer ha. A termés átlaga az elmúlt években 4–4,5 t/ha. Hazai száraztésztaelőállítás céljára 25–30 ezer ha vetésterület lenne indokolt. Az utóbbi években a durumbúza területének növekedését segítette az őrlemények vizsgálati rendszere. Őrlésére külön malmot állítottak be a durumbúzafeldolgozás szabványának figyelembevételével. Termése szántóföldi termőhelyenként a következőképpen alakulhat:

I.

középkötött mezőségi talajok 3,0–6,5 t/ha

II. középkötött erdőtalajok

2,5–6,0 t/ha

3.2. 2.2. A növény botanikája és fiziológiája A Triticum durum a tönke sorozat tetraploid faja. A tönke az alakorhoz hasonlóan prehisztorikus búza, Vavilov szerint keletkezési helye Abesszínia (Etiópia, Eritrea) magas fennsíkjai. Az ásatási leletek alapján az Elő- és Kis-Ázsiában, Egyiptomban hatalmas prehisztorikus dicoccum areát kell feltételezni. Innen kiindulva terjedt el a Római Birodalomban és Közép-Európában. XVI. Lajos uralkodása idején jutott el Észak-Afrikából Franciaországba. A fajt először Desfontaines 1798-ban írta le, Észak-Afrikából (Marokkó) hozott alapanyagból. A XIX. század első felében több szerző a közönséges búza alfajaként osztja be. A faj alakköre nagyon változatos. 22 változat különböztethető meg, amelyeket két alfajba csoportosít: ssp. abessinicum Vav (alacsony termetű, korán érő búzák) és ssp. expansum Vav (magas, későn érő búzák). Főbb termesztési területe a Földközi-tenger vidéke, Abesszínia, Irán, az egykori Szovjetunió területének erdősztyepp vidéke, Transzkaukázia, Közép-Ázsia országai, Nyugat-Szibéria, Észak-Amerika középső vidéke, Argentína, Chile, Dél-Ausztrália, Elő-India. A T. durum faj rendszertanát utoljára a Körnicke-féle bélyegek alapján állították össze, amelyhez szálkás kalászú búzák is tartoznak. A növényre közepesen gyors kezdeti fejlődés jellemző. Gyökérzete bojtos gyökérrendszer, elsődleges fő- és mellékgyökerekből áll, valamint a bokrosodást követően kialakuló másodlagos gyökerekből. Minden oldalhajtása saját járulékos gyökérrendszert fejleszt. Szalmája kopasz, sima, kevésbé üreges, vastag szártagfalú. A kalásztartó szárrész bélzettel bír, a kalásztartó szalma tömött, kétszeresen, háromszorosan görbült a nyaki részen. Levelei. A levelei közepesen viaszosak. Az őszi változat őszi levélállása fajtától függően felállóak, félig lehajlóak, világos zöld vagy zöld színűek. Virágzata füzéres füzér. Kalászai négyszögletes keresztmetszetűek, erőteljesen szálkásak, de tar jellegű is lehet. Kalászkáiban 5–7 virág fejlődik, de csak 2–4 termékenyül. A pelyvafog kihegyezett csúcsa vállas.

3.3. 2.3. Biológiai alapok


Gabonafélék

Magyarországon először Grábner E. próbálkozott durumbúza honosításával és termesztésével 1908-ban, később Havas (1930) 20 éven keresztül. Az 1950-es évektől Szegeden és Martonvásáron párhuzamosan folytak durumbúza termesztési kísérletek. A nemesítési munka során télálló őszi durumfajtákat igyekeztek előállítani, mivel a gyakran bekövetkező aszályos nyári időjárás miatt hazánkban a tavaszi búzák megszorulnak, termésük kevesebb. A nemesítés célja olyan őszi típusú fagy- és télálló fajták előállítása, amelyeknek termőképessége megközelíti az aestivum búzák szintjét, minőségük kielégíti a malom- és tésztaipari követelményeit. A világon köztermesztésben lévő durumbúzák 98–99%-a tavaszi búza. A Kárpát-medencében a tavaszi búzák termése elmarad az őszi búzákétól. Ennek érdekében a durumbúzák nemesítését, majd fajtafenntartását a szegedi Gabonatermesztési Kutató Intézetben és a martonvásári MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetben kezdték el, és kiváló fajtákat állítottak elő. A világ durumbúzatermésének több mint 1/3-a az USA-ban és Kanadában terem meg. Európában Olaszország, a Közel-Keleten Törökország, Észak-Afrikában Marokkó, Dél-Amerikában pedig Argentína a legnagyobb termesztő országok. Évente a durumbúza mennyisége megközelíti a 20 millió tonnát.

3.4. 2.4. Termőhelyigénye Talajigény. Szerkezettartó, egyöntetű, középkötött mezőségi vályog és középkötött erdőtalajokon ad egyszerre érő, jó minőségű termést. Nem való kötött réti talajra, mert – ősszel száraz időjárás esetén jó kelésű és megerősödött állomány nélkül – áttelelése bizonytalan. Tavasszal a kötött talaj késve melegszik, ami hátráltatja bokrosodását és időarányos fejlődését. Nem való sem gyengén humuszos homokra, de humuszos homokra sem, továbbá szikesekre és sekély rétegű talajokra. Éghajlatigény. Ősszel nedves magágyat és enyhe októbert kíván. A téli és a kora tavaszi hirtelen hőmérsékletingadozásra érzékeny. Szemkitöltődés idején fellépő száraz meleg, aszályos időszakok nemcsak terméscsökkentők, hanem a termés minőségét is rontják. A durumbúzára jellemző sárga színéhez, acélos, nagy fehérje- és sikértartalmához napfényes, hosszú napokat, 23–30 °C meleget, 30–40%-os relatív páratartalmat, átlagos csapadékú júniust igényel. Környezetigény. Országunk északi határa a durumbúzát termesztő európai országoknak. Igényes a jó kultúrállapotú talajra, s egyben a szomszédos táblák, mezsgyék, dűlőutak kultúrállapotára is. Intenzív szántóföldi termesztési és gazdálkodási feltételeket és körülményeket igényel a nagy terméshez és a jó minőséghez.

3.5. 2.5. A termesztés módszere 3.5.1. 2.5.1. Elővetemény Valamennyi korán lekerülő, nagy tömegű növényi maradványokat nem hagyó elővetemény kiválóan megfelel a durumbúza számára. A hüvelyes növények közül elsősorban a borsó, a bab, a csicseri borsó – jó szerkezetben visszamaradó talajai – elsőrendű előveteménynek számítanak. Az általuk visszahagyott nitrogén a kevesebb tápanyagot igénylő durumbúza számára kedvező. Jó előveteménynek számítanak a korán lekerülő, keresztes virágú növények. A mustár, az olajretek, továbbá a repce, a len, a mák és a korai burgonya. A kalászos gabona nem lehet elővetemény, két ok miatt is: •elpergett magjából még jó nyári árvakelés után is marad vissza, ami a durumbúza kereskedelmi értékét csökkenti, •a búza általában önmegtermékenyülő, nyitva virágzó, a durumbúzáénak a nyitva virágzás ideje többszöröse is lehet, emiatt hajlamosabb az idegen termékenyülésre.


Gabonafélék

Nyár végén és ősszel betakarított kapások (kukorica, napraforgó stb.) ne legyenek előveteményei, mert szárazra forduló ősz esetén veszélyezteti az őszi beállottságot és áttelelését a durumbúzának.

3.5.2. 2.5.2. Talaj-előkészítés A talaj előkészítése hasonló módon történik, mint a közönséges búzáé, attól függően, hogy mi volt az előveteménye. A magágy legyen a középkötött talajokra jellemző szerkezetes, 10–12 cm mély, tömörített és a felszínen annyira zárt, hogy októberre maradjon nyirkos és jó kelést segítsen elő.

3.5.3. 2.5.3. Tápanyagellátás A durumbúza hajlamosabb a megdőlésre, gyengébb az állóképessége, mint a kenyér búzáé. Tápanyagonként egy tonna szem, a hozzátartozó szalmával az alábbiakat veszi fel a talajból: nitrogén (N)

29 kg

mész (CaO)

6 kg

foszfor (P2O5) 11 kg

magnézium (MgO)

2 kg

kálium (K2O)

18 kg

Alaptrágyaként ősszel az összes P-t és K-t, a nitrogén 40–50%-át magágyba kell kiadni. Tavasszal a nitrogén műtrágya fennmaradó részét két alkalommal, hó nélküli fagyott talajra és szárba indulás előtt kell kiszórni. A kora tavaszi fejtrágyázás azért indokolt, mert a kalász differenciálódása fagymentes talajban január végén, február elején végbe megy. Ekkor eldől, hogy hány szem lesz egy kalászban. Kedvezőtlen áttelelés után nitrogén fejtrágya indokolt a szárba indulás előtt is. A száraztésztagyártásra alkalmas durumbúza minőségét a kései, a virágzáskori levéltrágya javíthatja. A termőhelyenkénti tápanyagigényét a 10. táblázat mutatja. A talaj tápanyag-ellátottsági szintje a függelék 3 táblázatából állapítható meg.

10. táblázat - A durumbúza tápanyagigénye, kg/l t termés A talaj tápanyag-ellátottsága


I.

II.

Hatóanyag gyenge

közepes

jó

igen jó

N

33

30

28

26

P2O5

16

14

12

10

K2O

24

20

19

17

N

–

32

31

30

P2O5

–

15

14

13

K2O

–

22

20

17

3.5.4. 2.5.4. Vetés A durumbúza vetése október 10–20 közötti időszakaszban a legalkalmasabb. A termés minőségéhez a vetőmag szemnagysága, ezermagtömege a fajtára jellemző kell legyen és 550–600 darab négyzetméterenkénti csírát kell


Gabonafélék

vetni. Amennyiben nem árutermesztés, hanem a vetőanyag előállítása a cél, úgy a négyzetméterenkénti csíra és a felhasznált műtrágya mennyisége 25%-kal csökkenthető. A vetés módszere hasonló a kenyér búzáéhoz. A vetési adatokat a 11. táblázat mutatja. A tavaszi durumbúzának csak a vetés ideje különbözik az őszi durumbúzák vetésétől.

11. táblázat - A durumbúza vetési útmutatója és vetőmag minőség követelményei Megnevezés

Megjegyzés

Adatok

Vetésidő

X. 10–20.

A járófajták tavasszal is vethetők

Sortávolság

12 vagy 15,2 cm

Vetésmélység

5–6 cm

Csíraszám - malmi célra

500–550 db/m2

- vetőmag-szaporításra

400–450 db/m2

Ezerszemtömeg

45–55 g


85,0% legalább

Tisztaság

99,0% legalább

Nedvességtartalom

14,5% legfeljebb

Előfordul 60 g-ig

Megjegyzés: a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek

3.5.5. 2.5.5. Növényvédelem, növényápolás A növényápolási és növényvédelmi teendők hasonlóak a közönséges őszi búzáéhoz. A télállósága a durumbúzának ugyan gyengébb, de regenerálódó képessége kedvezőbb, mint az aestivum búzáé. Kora tavaszi felfagyás esetén a hengerezés, majd kombinált hatóanyagú herbicidek használata szükségszerű. A durum búzafajták kórokozókkal és kártevőkkel szemben nem ellenállók, ezért elengedhetetlen a vegyszeres védekezés. Gyomok. Jellemző gyomnövényei a nagy széltippan, a pipitérfajok, a rozsnokfajok, a szulákkeserűfű, a mezei acat, a parlagfű, a parlagi ecsetpázsit, a ragadós galaj, orvosi székfű, ebszékfű, vadzabfajok, poloskafű, apró szulák, tyúkhúr, veronikafajok, sovány perje. Betegségek. Különösen érzékeny a fuzáriumfertőzésre, a szeptóriára és a helmintospóriumra, s mindhárom betegség a durumbúzában gyakorta elő is fordul. Kártevők. A kártevők közül jelentős mértékben rontja a termésminőséget a vetésfehérítő, a gabonapoloska és a gabonafutrinka lárvája. Eredményes védekezés a gradáció pontos ismeretén alapszik.

3.5.6. 2.5.6. Érés és betakarítás A durumbúzák hazai termőhelyein megközelítően a középérésű kenyérbúzákkal egy időben, teljes érésben kell aratni. Fontos a betakarítás idejének pontos betartása. Megkésett aratás esetén romlik a minősége. Túlérve hajlamos a megdőlésre, mely nemcsak nehezíti a betakarítást, de jelentős minőségváltozást, az acélosság csökkenését, a darakihozatal és a sárga pigmenttartalom romlását idézi elő.


Gabonafélék

3.6. 2.6. A durumbúza őrleményeinek minőségi elvárásai A durumbúza a közönséges búzától külső formájában, fizikai és kémiai tulajdonságaiban jelentősen eltér és speciális vizsgálati módszereket igényel: •a szem színe sárgás, a benne lévő nagyobb arányú (8–12 mg/kg) béta–karotin-tartalom következtében. Eloszlása az endospermiumban egyenletes, a barna színanyagok a héjban fordulnak elő; •a szem áttetsző, üveges; csak a 100%-ban üveges szemek fogadhatók el •ezermagtömege akkor megfelelő, ha legalább 45–55 g. •Hl tömege 80–85 kg. •darakihozatala a fajra jellemző módon 55–60%, emiatt alkalmasabb a jó minőségű, nagyobb főzési stabilitású száraztészta készítmények előállítására; •a darák hamutartalma több mint az aestivum búzából őrölteké. A dara hamutartalma 15–25 relatív%-kal több mint a kenyér búzáé; •az ásványi anyagok közül a Mg- és a Zn-tartalom kiemelkedő; •fehérje és nedvességtartalma több, •a tészták rugalmassága jelentős mértékben meghaladja az aestivum búzákból készülteket.

3.7. 2.7. Vetőmagtermesztés Vetőmagjának szaporítása azonos a kenyér búzáéval. A vetőmag minőségi követelményeit a 11.táblázat tartalmazza.

4. 3. Tavaszi búza 4.1. 3.1. Jelentősége A tavaszi búza termesztésének nincs a jelen időkre kialakult hagyománya. Vetésére akkor van szükség, amikor az őszi búza vetését az időjárási- és talajviszonyok megakadályozzák. Előfordul ősszel vetett búzával hiányos kelés vagy jelentős fagykár és a terméskiesés teszi indokolttá a tavaszi búza vetését. Az őszi búzánál szerényebb termőképessége miatt tavaszi búzát akkor is vetnek, ha a kisebb termést jobb áron lehet értékesíteni, s ezzel a jövedelme elfogadható a termelő számára. Termése a malom- és sütőiparnak az őszi búzáéval megegyező. A tavaszi búza termesztésének sikerességét jelentősen befolyásolja az időjárás. A száraz és meleg tavasz nem kedvez a tavaszi kalászosoknak, ilyenkor az őszi búzák 30–40%-kal nagyobb termésre is képesek a tavaszi búzához képest. A tavaszi búza kalászolása később kezdődik, mint az őszié, így a szemtelítődés-érés idején többnyire magasabb a hőmérséklet. Részben ennek köszönhető, részben a kisebb termésnek, hogy a tavaszi búzák az őszieknél jobb minőség elérésére képesek. Ez azonban nem jelenti feltétlen azt, hogy minden tavaszi búza termése jobb minőségű lenne. Termőterülete évenként változó, 4000–5000 hektár között. 2002-ben 4897 hektáron vetettek tavaszi búzát. Nagyobb területen a Közép-Dunántúlon és Győr–Sopron–Moson megyében termesztik, de jelentős még a DélDunántúl és a Dél-Alföld is. Termése a szántóföldi termőhelyek szerint a következő:

I.

középkötött mezőségi talaj

3,5–6,0 t/ha

II.

középkötött erdő talaj

3,0–5,5 t/ha

VI.

sekély termőrétegű heterogén talajok

2,5–4,0 t/ha


Gabonafélék

4.2. 3.2. A növény botanikája és fiziológiája A tavaszi búza rendszertani besorolása, botanikája megegyezik az őszi búzáéval. Gyökérzete bojtos gyökérrendszer, amely az elsődleges fő- és mellékgyökerekből, valamint a bokrosodást követően kialakuló másodlagos gyökerekből áll. Minden oldalhajtása saját járulékos gyökérrendszert fejleszt. Ekkor a bokrosodási csomóból a főhajtás mellett oldalhajtások fejlődnek. Vernalizációt, hideghatást nem igényel a bokrosodás megindulásához. Szára. Szalmaszára van, amely szárcsomókból és a közöttük lévő szártagokból áll. A szára az őszi búzához képest kicsit rövidebb. Levélzet. A szárcsomókból eredő levélhüvelyeken alakítja ki a levélzetet. Virágzata. Virágzata a kalász, botanikai szempontból egy füzéres füzér. A kalászkákat 2–2 pelyvalevél védi. A kalászkákon belül 3–5 virág van. A tavaszi búza öntermékenyülő növény. Termése. Szemtermés, amelyet pelyvalevelek takarnak. A fenológiai fázisok időtartama rövidebb, így érése csak 1–2 nappal van később, mint az őszi búzáé.

4.3. 3.3. Biológiai alapok 2004-ben 8 elismert tavaszi búza fajtából 6 külföldi, 2 pedig hazai nemesítésű. A tavaszi búza termesztésének alapját a svájci Lona fajta adja, amely a jó termésstabilitáson kívül igen nagy sikértartalmú és kiváló sikérminőségű. A magyarországi tavaszi búzából egyiket Mosonmagyaróváron állították elő, a másikat a szegedi Gabonakutató Kht-ben 1996-tól. Jelentős különbségek vannak a fajták alkalmazkodóképessége között. Ritkán fordul elő, hogy egy fajtának a termőképessége a különböző időjárású években is folyamatosan átlagon felüli.

4.4. 3.4. Termőhelyigénye Talajigény. A középkötött mezőségi és erdő talajok a legmegfelelőbbek számára, ezek mellett a sekély termőrétegű, heterogén talajokon is megterem, mérsékeltebb terméssel. A tavaszi búza alkalmazkodóképessége rosszabb az őszi búzáénál, ezért termesztése nem javasolható a kötött réti, homok és szikes talajokon. Éghajlatigény. Csapadékos, enyhe tavasz kedvező a tavaszi búzának, így gyorsabb a fejlődése és korábban bokrosodik. A szemtelítődés-érés ideje általában meleg és száraz időszakra esik, ezért fontos, hogy erre az időre a növény kellő mértékű csapadékban részesüljön. Környezetigény. A Közép-Dunántúl az egyik legalkalmasabb környezet a tavaszi búzának a nagyobb tavaszi csapadék miatt, de megfelelő környezetet jelent számára a Dél-Dunántúl és a Dél-Alföld termőterületei is.

6. ábra - Atavaszi búza kalásza (Papp Erzsébet)

4.5. 3.5. A termesztés módszere 4.5.1. 3.5.1. Elővetemény 176 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

A tavaszi búzának mindazok a szántóföldi növények lehetnek előveteményei, melyek az őszi búzának legalább jó vagy közepes előveteményei. Ezek alapján: Legjobb előveteményei a nyár folyamán betakarított növények, ezek közül is elsősorban valamennyi hüvelyes növény. Kiváló előveteményei a keresztesvirágúak, így a repce, a mustár, az olajretek, továbbá az olaj és a rostlen, a kender, a júliusig feltört, de nem gyomos lucerna, a vörös here és az egyéb pillangósok, az illóolajat adó egyvagy kétéves dudvás szárú gyógynövények. Jó előveteményei intenzív szántóföldi növénytermesztési viszonyok között a szeptember 10-ig betakarított cukorrépa, napraforgó, szemes és silókukorica, továbbá a maghozó cukorrépa és az augusztus végéig betakarított, kerti magnak termesztett növények. A burgonya, a paradicsom, a hagyma, az étkezési- és a fűszerpaprika, a nyári és az őszi betakarítású egyéb szántóföldi zöldségek szintén jó elővetemények. Előnyük, hogy visszahagyott szár- és gyökérmaradványaik átmenetileg növelik a talaj szervesanyag-tartalmát és javítják a talaj tápanyag-szolgáltató képességét. Közepes elővetemény általában a szeptember második felében betakarított szemes kukorica. Önmaga és más őszi vagy tavaszi kalászos után ne következzen.

4.5.2. 3.5.2. Talaj-előkészítés Nyáron betakarított elővetemény után sekély tarlóhántás és gondos zárás szükséges, hogy az elpergett kultúrnövény magjai kikeljenek. Az árvakelést a gyomokkal együtt tarlóápolással legalább 10–15 cm mélyen kell aláforgatni és újból zárni a felszínt. Ősszel a szántás jó minőségű elmunkálása elengedhetetlen. Az a talaj, amin jó magágy március közepéig nem készíthető, nem tavaszi búzának való. Tavasszal a simítózással kezdjük a talajmunkát, amit a 8–10 cm mély magágykészítés követ. Ősszel betakarított elővetemény, a kukoricaszár betakarítása, a napraforgószár és egyéb növény melléktermékének felaprítása után, az őszi szántás legyen legalább 25 cm. Sekély termőrétegű talajon a szántás a művelt réteg mélységéig forgassa be a növénymaradványokat. Elmunkálni a szántást nem kell. Tavasszal az osztóbarázdák behúzása után a simító és a magágykészítő gép munkája összekapcsolható. A magágy legfeljebb 10 cm mély legyen.

4.5.3. 3.5.3. Tápanyagellátás Tápanyagellátása gyakorlatilag azonos az őszi búzáéval. A P-t és a K-t az őszi alapművelés előtt teljes egészében a N-t a tavaszi magágykészítés előtt kell kiszórni egy adagban. Rosszabb tápanyag-ellátottságú talajon célszerű a nitrogént több adagban fejtrágyaként kiszórni. A termőhelyenkénti tápanyagigényét a 12.táblázat mutatja, amihez a talajvizsgálati adatok ismeretében a függelékben található táblázatokból a talaj N-, P2O5-, K2O-tartalma alapján megállapítható az ellátottsági szint (12.táblázat).

12. táblázat - A tavaszi búza termőhelyenkénti tápanyagigénye, kg/1 t termés A talaj tápanyag-ellátottsága


I.

II.


gyenge

közepes

jó

igen jó

N

33

29

27

25

20

P2O5

17

14

12

10

7

K2O

22

20

17

13

10

N

34

30

28

27

23

P2O5

18

15

13

11

8

K2O

25

22

18

15

12


Gabonafélék

VI.

N

37

33

30

27

25

P2O5

19

17

14

12

9

K2O

24

22

20

17

13

4.5.4. 3.5.4. Vetés Vetése március első felében legyen és március 15-ig célszerű befejezni. Március második felében vetése már kockázatosabb, áprilisban pedig késő, termése bizonytalan. A vetést 3–4 cm-es, egyenletes mélységbe kell elvégezni. A hektáronkénti kivetendő csíraszám 5,0–5,2 millió. 40–42 g-os ezerszemtömeggel hektáronként 210–220 kg a vetőmagszükséglet. A kései vetés hátrányait megnövelt magmennyiséggel javítani nem lehet. Minél későbbi a vetése, annál alacsonyabb a növénymagasság, ezáltal kevesebb a szalma is. A tavaszi búzák reprodukciós képessége elmarad az ősziekétől. A megkésett vetés rövidebb kalásszal jár együtt, benne kevesebb termékenyült kalászkával, valamint kisebb ezerszemtömegű terméssel. Vetési útmutatóját a 13.táblázat tartalmazza.

13. táblázat - A tavaszi búza vetési útmutatója Megnevezés

Értékszámok

Megjegyzés A március második felében vetése már kockázatos, az áprilisi pedig eredménytelen.

Vetésidő

III. 1–15.

Sortávolság

12 vagy 15,2 cm

Vetésmélység

3–4 cm

Egyenletes mélységben.

Csíraszám

5,0–5,2 millió csíra/ha

Minél későbbi a vetés, annál alacsonyabb a növénymagasság és kevesebb a szalma.

Ezermagtömeg

40–42 g

4.5.5. 3.5.5. Növényvédelem, növényápolás Növényvédelme és növényápolási módszerei megegyeznek az őszi búzánál leírtakkal. A térbeli- és időbeli izolációval, a tápanyagellátással a betegségek kialakulása elleni megelőző védekezésre fokozott figyelmet kell fordítani a tavaszi búza esetében, a gyorsan végbemenő fenológiai fázisok és a rövidebb tenyészidő végett.

4.5.6. 3.5.6. Érés és betakarítás A tavaszi búza sikere nagymértékben függ a termés betakarítástól is. A tavaszi búza rendszerint az őszi középkései érésűekkel egy időben vagy utána 1–2 nappal később érik. Folyamatosan nyomon kell követni az érés fázisait és mérni a szem nedvességtartalmát. A 14–14,5% víztartalmú szemek már biztonsággal arathatók és szárításra ekkor már nincs szükség. Teljes érés állapotában végzett aratás a tavaszi búza esetén is a legmegfelelőbb. Túlérésben aratott tavaszi búza minősége – a termésveszteségen túl – jelentős mértékben romlik.

4.5.7. 3.5.7. A tavaszi búza minősége A tavaszi búza minőségi mutatói megegyeznek az őszi búzáéval, mind a malomipar, a sütőipar, mind a takarmányozás területén.

4.5.8. 3.5.8. Vetőmagtermesztése


Gabonafélék

Az őszi búza vetőmagjának termesztési és minőségi követelményei a tavaszi búzára is vonatkoznak. A vetőmagtermesztés módszere alapvetően nem különbözik az őszi búzáétól, kivéve a vetésidőt (március 1–15), a vetés mélységét (3–4 cm) és a kevesebb csírázó vetőmagszükségletet (az őszitől kevesebb).

5. 4. Tönkölybúza 5.1. 4.1. Jelentősége A XX. század utolsó éveiben a szántóföldünkön újra megjelent egy, a korábbi évszázadokban már termesztett növényfaj – a tönköly (Tritucum aestivum L. em. Thell. ssp. spelta (L.)Thell.).Ennek a növényfajnak és fajtáinak állami elismerésével a hagyományos és az ökológiai termesztésbe egyaránt beilleszthető, s velük az egészséges táplálkozáshoz szükséges természetes eredetű tápanyagok egy része nagyobb arányban egészíthető ki. Nálunk a XX. század elejéig termesztették. A XI–XII. században német területről került az országba. A pelyvával burkolt szemet az élelmiszeripari feldolgozás előtt hántolni szükséges, aminek jelentős az energiaigénye. A hántolás többletenergia-igénye volt az oka a termesztés fokozatos visszaszorulásának. Az 1870-es esztendőben vetésterülete még 7933 ha volt, ami 1885-re 3781 ha-ra, 1901-ben 1232 ha-ra és 1914-re 881 ha-ra csökkent. Termésének kiváló biológiai értéke járult hozzá ismételt termesztésbe vonásához. Vetésterülete 1995-ben 500 ha-t, 1999-ben 2000 ha-t, 2000-ben 8000 ha-t, 2001-ben 10 200 ha-t ért el, ami napjainkban 3000–4000 ha-ra mérséklődött. Termesztése iránt külföldön is érdeklődés tapasztalható. Vetésterülete a világon folyamatosan növekszik, ami az ezredfordulón 200–300 ezer hektár volt. A faj pelyvás (hántolatlan) szemtermése a termőhely ökológiai adottságaitól függően is széles határok – 2,5–7,0 t/ha – között változhat. A szem, ellentétben a közönséges búzával, a betakarítás során kombájnnal nem csépelhető ki. Termését ezért hántolni kell, ami külön berendezéssel egyszerű technikai eljárás. Sok hasznú a nyers termése. Kalászát a szem tejes állapotában levágva fagyasztással tartósítják. Másik lehetőség a gyöngykásakészítés, amikor a kalászokat a szem tejes érésének végén, a lisztesedés kezdeti fázisában gyűjtik be. A kalászok színe ekkor még zöld, így azokat szárítani kell, s csak ezt követi a hántolás. Az éretten betakarított termény tömegének kb. 30%-a pelyva, így a tiszta szemtömeg a betakarított teljes termésnél ennyivel kisebb. A malomipari feldolgozás során az őrlési veszteség azonban már csak fele (15% körüli) a közönséges búzákhoz képest, ami a vékonyabb szemhéjjel magyarázható. A sütő-, a keksz- és az édesipar a teljes őrlésű és a fehér liszteket egyaránt hasznosítja, azok használata azonban más technikát és több figyelmet igényel. A szem kiváló beltartalmi összetétele miatt lisztjét gyermektápszerekbe keverik, 5–10%-ban a közönséges búza lisztjéhez keverve természetes eredetű lisztjavítóként is használható. „Búzahús” is készíthető belőle. Takarmányozási értéke kiváló. Szalmája erős, magas, de a szem érésével egyidejűleg „felpuhul”. A pelyva értékes faipari alapanyag, belőle préselt lemez készíthető. Az ökológiai gazdálkodás vezérnövénye. Kiváló gyomelnyomó képességű, kórokozói és kártevői köre még nem kialakult. Termése: a termőhelyek szerint nem alakult ki, de termőhelycsoportok szerint a következőképen alakul hántolatlan szemtermése: • középkötött mezőségi és erdőtalajon 3–6 t/ha • a kötött, a laza és egyéb talajokon

2–4 t/ha

5.2. 4.2. A növény botanikája és fiziológiája A tönköly a Búza- (Triticum) nemzetségbe tartozó, egyéves öntermékenyülő növény. A nemzetség a Zárvatermők törzsébe (Angiospermatophyta), az Egyszikűek osztályába (Monocotyledonopsida), a Liliomalkatúak alosztályába (Liliidea), a Pázsitfüvek rendjébe (Poales), a Pázsitfűfélék családjába (Poaceae = Gramineae), a Perjefélék alcsaládjába (Pooideae = Festucoideae) tartozik. A Búza-nemzetség fajai három 179 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

tagozatba sorolhatók, a tönköly a Tönköly-tagozatba (Hexaploidea) tartozik. Alakköre változatos. Körnicke és Werner 12 változatát írja le, melyek a pelyva színe (fehér, pirosló, kékes-feketés), a felülete (kopasz, molyhos), valamint a kalász szálkás vagy tar jellege szerint különböznek egymástól. A változatokat Flaksberger két prolesbe – aproles allemanum-baés a proles ibericum-ba – sorolta. A Tönköly-sorozatba pelyvás és pelyva nélküli (csupasz szemű) fajok is tartoznak. A tönköly a pelyvásak közé tartozik a T. macha DEK. et MEN.fajjal együtt. A pelyvás fajok fiatalabbak a csupasz szeműeknél és kialakításukban a csupasz szemű fajok is szerepet játszottak. A tönköly keletkezéséről több hipotézis ismert, származása még ma sem egyértelmű. Plinius szerint a picenumiak fedezték fel, más nézetek alapján a Nílus völgyéből való. A speltát Iránban is megtalálták, Täckholm szerint keletkezési helye Délnyugat-Ázsia, s az csak később került a Nílus-völgyébe. A legvalószínűbb nézet szerint az Alpok vidékén keletkezett. Termesztési területei Délnyugat-Németország, az Ardennek vidéke, Luxemburg, Belgium, Nyugat-Tirol, Svájc, Erdély, Bánát, Spanyolország, az Amerikai Egyesült Államok és Irán. Az azonos tagozatba tartozó közönséges csupasz szemű búza és a tönköly egymással jól keresztezhetők. Az utódok a közönséges búza termőképességét és minőségét, de a spelta zárt pelyva jellegét öröklik. Ma több olyan fajta is köztermesztésben van, melyek jellegüknél fogva spelták, de beltartalmi tulajdonságaik elmaradnak azoktól. Egynyári vagy őszi vetésű (áttelelő) gabona. A termőhelyi adottságoktól függően állománymagassága 60–170 cm, levelei és a kalászai is erősen viaszoltak, szürkészöld színűek. Gyökérzete. Igen fejlett, télállósága és szárazságtűrő képessége kiváló.

7. ábra - Atönkölybúza kalásza (Papp Erzsébet)

Szára. Szalmája erős, vastag, de vékony falú. Levele. A levéllemez kopasz, esetleg ritkásan szőrözött. Virágzat. A kalász laza szerkezetű, hosszú, a kalászkák jól elkülönülnek egymástól. A kalászorsó törékeny, széles és vastag. A kalász keresztmetszete négyzetes. A kalászkák hosszabbak, megnyúltak, átlagos hosszuk 14– 16 mm, szélességük 6–9 mm, vastagságuk 4–5 mm. Bennük 3–4 virág van, amiből rendszerint 2, ritkábban 3 szem fejlődik. A kalászok csúcsi és alapi részén a kalászkákban mindig 1–1 szem fejlődik ki. Egy-egy kifejlett kalászban átlagosan 20–22 padka található, a termékenyült virágok száma a fő kalászokban 38–40 db. A kifejlett kalászok teljes tömege 3,2–4,1 g. A termésösszetevőket a termesztési körülményektől függően nagyfokú variabilitás jellemezheti. A hántolatlan szemtermés hektolitertömege 27,3 és 41,5 kg között változott, de igen változó a hántolatlan (74,4–106,5 g) és a hántolt ezerszemtömeg (35,5–48,4 g) alakulása is. A hántolt szemek hektolitertömege 76–79 kg közötti. Termése. A szemek a toklászokban teljesen zártak. A pelyvák lemeze kemény, széles és romboid vagy tojás alakú, csúcsuk zömök, hegyes pelyvafogban zárul, és széles-vízszintes vállba szélesedik ki. A pelyvagerinc a lemezből kiemelkedik. A tojás alakú külső toklász vékony lemezű, csúcsán szálka fejlődhet vagy az hiányzik. A szálka lehet rövid, olykor hosszú. A gyengén lapított szemtermés megnyúlt alakú, mindkét vége gyengén hegyesedő, szögletes keresztmetszetű. A hasi barázda mély. A szem belső állománya lehet lisztes vagy üveges.


Gabonafélék

A növény robusztus megjelenésű, évjárattól függően július végén–augusztus elején-közepén, a középkései közönséges őszibúza-fajták után érik. Túlérésben a kalász töredezik, akár az egész kalász is letörhet.

5.3. 4.3. Biológiai alapok A 2003. évi Nemzeti Fajtajegyzékben 4 fajta szerepel. Ezek közül 2 hazai, 1 német, 1 svájci. A hazai fajták nemesítését Győr környékén, illetve Mosonmagyaróváron génbanki alapanyagokból kiindulóan végezték. A nemesítés módszere egyed- és tömegszelekció. Az ÖKO 10 az első hazánkban elismert fajta, pelyvájának színe barna-barnássárga, ÖKO 82 a fehér pelyvaszínű, szálkátlan csoport első hazai tagja. A külföldi eredetű fajták pelyvája barnás-sárga, honosítójuk és fajtafenntartójuk Martonvásáron van. A tiszta spelta fajták nagy fehérjetartalmúak, ennek legnagyobb értéke akár 20–23% is lehet. A szín alapján morfológiailag jól elkülöníthető a fehér pelyvájúak kedvezőbb beltartalmi tulajdonságúak, nagyobb fehérje- és lizintartalommal rendelkeznek. E fajták különféle kórokozókkal szembeni érzékenysége azonban fokozottabb, így a lisztharmat és a rozsda korábban is megjelenik rajtuk.

5.4. 4.4. Termőhelyigénye Talajigény. A közönséges búza és a tönköly talajigénye egymástól eltérő. A szélsőséges talajok kivételével (futóhomok, belvíznek kitett talajok, szikesek) minden talajtípuson vethető. Hozama és a termés beltartalma az eltérő talajadottságoknak megfelelően széles határok között változhatnak. Kiváló búzát termő talajba inkább a közönséges búzáé az elsőség, mert ott a tönkölyök szemtermése 10–15%kal is elmaradhat. A gyengébb termőhelyi adottságú, de szakszerűen művelt homokon, savanyú talajokon, termősziken, erodált lejtő talajokon a közönséges búzánál nagyobb termés is elérhető. A talaj mésztartalmával szemben nem igényes. Éghajlatigény. A tönköly télállósága kiváló, 30–40 cm vastag, többhónapos hótakarót is elvisel. Nem fagyérzékeny. Csírázásához a pelyvalevelek átnedvesítése miatt több talajnedvességre van szüksége, azonban elegendő nedvesség esetén a csírázás akár 1–2 °C-on is megindul. A megkésett vetést (decemberi januári) jól tolerálja, a levegőtlenséget és a vízborítást más búzafajokhoz képest jobban tűri. Szárazság- és aszálytűrése a magas prolintartalom következtében kiváló. Szalmája magas, a szélnek jól ellenáll, sűrű vetésben azonban megdől. A kalászorsó a szem teljes érésekor már törékeny, a betakarítás időpontjának megválasztása ezért ennél a fajnál fontos szempont. Környezetigény. Jó alkalmazkodóképessége révén az „égaljra nézvesem oly válogatós”, mint a közönséges búza. Az extenzív viszonyokat jól tűri. Változó a feltételigénye a hasznosítás módja szerint: vetőmag-, árunövény-, étkezési vagy takarmány és a termesztés két iránya, azaz ökológiai vagy hagyományos. A tönköly külterjes feltételek között maradt fenn az évszázadok során. Értéke ebből is következik. Környezetének elhanyagoltsága, kultúrállapota miatt viszont ne legyen betegségek, kártevők és különösen veszélyes gyomtól túlfertőzött, mert az veszélyeztetheti értékeinek biztos fennmaradását.

5.5. 4.5. A termesztés módszere A tönköly termesztése sok tekintetben megegyezik a közönséges őszi búzáéval. A köztermesztésben eltelt néhány év rövid idő a termesztési módszert ismerni, ezért a fellelhető ismeretekkel együtt jött létre termesztés módszere.

5.5.1. 4.5.1. Elővetemény Minden olyan elővetemény, mely a közönséges búzának is megfelel, kedvez a tönkölynek is. A termőhelyek leegyszerűsödött vetésváltási rendszereivel e növény kórokozói és kártevői is felszaporodhatnak, ezért a klasszikus kapás-kalászos növényi sorrend betartása ajánlott. Önmagával összefér, még a szigorú vetésváltási


Gabonafélék

rendet követelő ökogazdálkodásban is kényszerűségből lehet egyszeri önmaga utáni vetése. Praktikusabb ilyen esetben váltani más gabonafajjal, pl. árpával, tritikáléval. Jó előveteményei a korán lekerülő kétszikűek, így a borsó, a szeptember közepéig lekerülő szója, valamint keresztesvirágúak, mint a repce stb. Jó gyomelnyomó képességű, amit bizonyított napraforgó utáni termesztése. Cukorrépát követően is vethető, ha betakarítása legkésőbb szeptember végére befejeződött. Minden olyan egyéb elővetemény is megfelelő számára, melyek után legkésőbb a vetés-előkészítés szeptember közepétől, végétől megkezdhető és elvégezhető.

5.5.2. 4.5.2. Talaj-előkészítés A talaj-előkészítés módját, a vetőágy-előkészítés és trágyázás rendszerét illetően érdemes Schlipf útmutatását követni: „a föld vetés előtt ne legyen igen porlasztott; könnyű földnél a mag beszántatik, a nehézen pedig csak beboronálandó; erős trágyázás után félős hogy megdül; középszerű trágyaerő mellett mindig inkáb sikerül mint a búza”. Az őszi kalászos gabonák talaj-előkészítési rendszerét alapul véve szántásos-forgatásos, vagy forgatás nélküli talajművelés is végezhető. A mélyebb (25–30 cm) forgatásos, esetleg sekélyen forgatott (15–20 cm), de mélyebben (30–35 cm) lazított művelés e növényfajnál kedvezőbb, mert a tönköly erős gyökérrendszere így mélyebbre tud kifejlődni. Gyökerekkel így átszőtt talajréteg nagyobb felvehető víz- és tápanyagkészletet biztosít a növényállományok számára, ami többlettermésben vagy termésbiztonságban jelentkezik. A forgatás nélküli talaj-előkészítés végezhető tárcsával, nehézkultivátorral vagy középmélylazítóval, illetve ezen eszközök kombinálásával. Ezek a műveletek a szántásos eljáráshoz viszonyítva kisebb vonóerő-igényűek, egyúttal gyorsabban is végezhetők el. A szántásos talaj-előkészítés előtt az elővetemény tarlóját a tarlómaradványok felaprítása és a nedvességmegőrzés végett először tárcsázni, majd gyűrűshengerezni szükséges. Csapadékos időjárás esetén, nyáron betakaruló növények után az aratást követően a tarlóhántást és zárásukat 3–4 héttel későbben célszerű megismételni, majd szeptember közepén elvégezni a középmély szántást, melyet azonnal le kell zárni hengerrel. Attól függően, hogy milyen az alapművelés, illetve mi volt az elővetemény, a vetés előtti utolsó talaj-előkészítés rendszerint a vetés mélységéig (4–6 cm) hatoló kombinátorozásból áll.

5.5.3. 4.5.3. Tápanyagellátás A biológiai értéket képviselő minőségi árutermesztés legalapvetőbb feltétele a növényállomány. Tápanyagigénye a közönséges búza szükségleteinél valamivel nagyobb. A tervezéshez a közönséges búza igényével kell számolni (1 t szemtermés tápanyagigénye 27 kg N, 11 g P 2O5, 18 kg K2O, 6 kg CaO és 2 kg MgO). A gyökérzetének nagy adszorpciós kapacitása és a közönséges búzákéhoz képest közel 50–60%-kal nagyobb gyökértömege ezt a tápelemkülönbséget nem minden esetben szükséges és indokolt kijuttatni. Azokon a talajokon ugyanis, ahol N-túlsúly alakulhat ki a vegetációs idő második felében, a nitrogéntöbblet a növényállományok megdőléséhez vezethet. Nitrogéntrágyázása a tönkölynek eltér a közönséges őszi búzák tápanyagrendszerétől: •ősszel, ha egyébként sincs sok tarlómaradvány, ne is kapjon nitrogént; •ilyen esetben a kora tavaszi fejtrágyázás szintén elmaradhat, •csak a bokrosodás végső szakaszától (március vége–április eleje) jelentkező nitrogénszükségletet kell a kívánalmakhoz igazítva levéltrágyázással kielégíteni. Egy-egy állománykezelés alkalmával azonban 20 kg/ha-nál több N hatóanyagot ne kapjon. A N-trágyázás összekapcsolható a növény okszerű növényvédelmi munkáival (lisztharmat, fuzáriózis, kártevők elleni védekezés).


Gabonafélék

A tervezett termésszinthez szükséges foszfor és kálium mindig az alapvető talajművelés előtt kerüljön kiszórásra. A szükséglethez igazodó tápanyagellátás feltétele a talaj humusz-, foszfor- és kálium-ellátottsági szintjének ismerete. Az N, a P2O5 és a K2O a függelékben található táblázatok segítségével, a 14.táblázatból állapítható meg. A kiegyenlített minőségű termés alapja, a tápanyagok táblán belüli egyenletes kiszórása, elengedhetetlen.

14. táblázat - A tönköly tápanyagigénye, kg/1 t terméshez A talaj tápanyag-ellátottsága



gyenge

közepes

jó

igen jó

N

37

33

30

27

22

I. P2O5

20

17

15

13

10

K2O

24

22

19

15

12

N

38

34

31

30

26

II. P2O5

21

18

16

14

11

K2O

27

22

20

17

15

N

40

35

32

29

24

III. P2O5

24

21

19

16

13

K2O

25

22

18

15

12

N

42

38

35

31

28

IV. P2O5

24

23

21

18

15

K2O

30

28

25

21

16

N

40

36

33

29

25

V. P2O5

25

23

20

16

13

K2O

27

25

22

17

15

N

42

38

35

31

29

VI. P2O5

24

22

16

15

13

K2O

28

26

23

20

16

A közvetlen szervestrágyázást az első évben jelentkező nitrogéntöbblet miatt kerülni kell.

5.5.4. 4.5.4. Vetés A tönköly az összes gabonaféle közül a legjobban bokrosodik. A minősített fajták mindegyike őszi vetésű. A produktív bokrosodás száma gyakran 5–6. Ehhez szükséges, hogy a vetés korán, lehetőleg október első két dekádjában megtörténjen (15. táblázat).

15. táblázat - A tönköly vetési útmutatója


Gabonafélék

Megnevezés

Megjegyzés

Adatok

Vetési idő

X. 1–20.

Sortávolság

12,0–12,5 cm

Vetésmélység

4–6 cm

Vetéskori csíraszám

250 db/m2

Tőtávolság

29–31 db/fm

Ezerszemtömeg

3,0–3,5 cm pelyvás

pelyvájával együtt vetendő, a vetőanyag csávázása nem szükséges, a kalászkákban gyakran két szem van

70–75 g Csírázóképesség

85%, legalább

Tisztaság

98%, legalább

Nedvességtartalom

14,5%, legfeljebb

Vetőanyaga az aratáskor a kalászorsóról leválasztott kalászka. Egy-egy kalászkában rendszerint kettő, nagyon ritkán három szem is kifejlődik. A kalász csúcsi és alapi részén azonban csak mindig egy szem fejlődik egy kalászkában. A vetendő csíraszám 200–250 db/m2,fele-harmada a közönséges őszi búzáknál használt 500 db/m2. A hektáronként vetendő pelyvás szemtömeg 120–160 kg között változik az ezerszemtömegtől függően. Kedvezőbb talajadottságú termőhelyekre a kisebb, míg rosszabbakra a nagyobb vetőmagadagot érdemes vetni. Koraibb vetésidőben szintén kevesebb csírázó magot vessünk. 12–12,5 cm-es gabona-sortávolságra vetve a folyóméterenkénti szemszám 25–30 db, 15 cm-es sortávolság esetén ez az érték 30 és 36 között változzon. Klasszikus vetésváltási rendszer esetén és jó kultúrállapotban lévő talaj esetén a vetőmagot nem szükséges csávázni. A vetésmélység pontos és egyenletes tartása kiemelt jelentőségű, mert csak így számíthatunk nagyobb produktív bokrosodásra. A vetésmélység középkötött és kötött talajokon 4–5 cm, könnyű talajok esetén 6 cm legyen. A vetőágy-előkészítés és a vetés munkái e növényfajnál is kombinálhatók, azonban a csupasz szemű búzák vetéséhez kifejlesztett gépkapcsolások nem mindegyike használható. Legjobban a hagyományos – bütyköshengeres – vetőgépek váltak be, de a vetésmélység egyenletességét a direktvető-tárcsás gépek is jól biztosítják. A különböző géptípusok használata előtt ajánlott a leforgatás elvégzése, elsősorban azért is, mert a legtöbb vetőgépnek nincs e növényfajra kalibrált beállítási értéke. Ügyelni kell arra is, nehogy a csoroszlyák fölötti gégecsövek megtörjenek vagy a vetőelemek törjék a pelyvás kalászkákat. A sérült vagy „könyökös” gégecsőben a vetőmag könnyen elakadhat, ezáltal a vetés egyenetlen és a növényállomány hiányossá válik. Nyirkos magágyban a csírázás gyorsan megindul. A csírázás minimális hőmérséklet-igénye 1–2 °C. Megkésett, decemberi, esetleg januári vetésekkel – a csírázás megindulásához szükséges alacsony hőigény miatt – még jó termések érhetők el.

5.5.5. 4.5.5. Növényvédelem, növényápolás A kezdeti gyors csírázást, majd kelést követően a növényállomány fejlődése lassú. A levelei vékonyabbak, karcsúbbak, így a kisebb csíraszám miatt ősszel és még kora tavasszal is a tábla ritka állományképet mutat. Nedves termőréteg esetén – március közepétől-végétől is – a növényállomány gyors fejlődésnek indul. Az oldalhajtások megjelenése és azok gyors növekedésével zárt állomány április közepére alakul ki, és rendszerint fedi a talaj felszínét. Gyomok. Még tág térállásban is jó gyomelnyomó képességgel rendelkezik, ami abban nyilvánul meg, hogy a gyomnövények fejlődéséhez szükséges életteret elveszi (árnyékolás, a felső talajréteg nedvességkészletének gyors kimerítése). Zárt állományban e tulajdonsága miatt vegyszeres gyomirtást nem is igényel. Elgyomosodott, valamint a nehezen irtható egyéves (pl. vadzab) és évelő gyomok (pl. mezei acat) ellen vegyszeres gyomirtására mégis szükség lehet. 184 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Szükség esetén a közönséges búzáknál használható készítmények alkalmazhatók, a szerek engedélyokirataiban feltüntetett fenofázisokban és adagokban. Betegségei közül egyelőre a levélrozsda (Puccinia recondita) és a lisztharmat (Erysiphe graminis) jelenthet nagyobb veszélyt. Azok elleni védekezés szükségessége évjárattól függően is változhat. Az ismételt gabonaelővetemények után való termesztése során számolni kell e kórokozók nagyobb mértékű megjelenésére. A vegetációs idő végén a sárga levélrozsda (Drechslera tritici-repentis) is megjelenhet a növényeken, annak kártétele azonban már nem jelentős. Üszögfertőzöttség ez ideig nem fordult elő. Kalászfuzáriózis ellen leghatékonyabban a növényállományok harmonikus tápanyagellátásával lehet védekezni. Csapadékos időjárás, megkésett betakarítás esetén számolhatunk e betegség nagyobb mértékű fellépésére. Ilyenkor a termést szárítani kell. A zárt pelyva a szántóföldön megvédi a szemet a gombák közvetlen károsításától, azonban a nyirkos, alacsony hőmérsékletű és rosszul szellőztethető tárolóterekben a gombák gyors szaporodásnak indulnak, veszélyeztetve ezáltal a felhasználhatóságot. Kártevői. Szántóföldön egymást követő vetése együtt jár kártevőinek fokozatos megjelenésével. A kártevők számának gyérítése az elővetemények tarlójának ápolásával, vagy az árvakelések azonnali talajba forgatásával is elérhető. Számításba vehető kártevői a gabonafutrinka (Zabrus tenebroides), a vetésfehérítő bogarak (Oulema septentrionis, Oulema melanopus stb.), a levéltetvek, valamint a raktári kártevők közül elsősorban a gabonazsizsik (Sitophilus granarius) és a gabonamoly (Sitotraga cerealella). A tönköly nagy fehérjetartalma a raktári rágcsálók számára is kiváló táplálékul szolgál, azok irtására fokozott figyelmet szükséges fordítani.

5.5.6. 4.5.6. Érés és betakarítás A tönkölyt a szemet védő pelyvájával együtt aratják. A kalászok betakarítása zölden, kis területre korlátozódik, a munka sok kézimunkaerőt igényel. Az érés közeledtével a zöld szín egyre inkább halványul, s a növényállományok a fajtára jellemző fehér vagy sárga-sárgásbarna színt veszik fel. A kalászolás és a virágzás sorrendjét követve a tönköly rendszerint a közönséges középkései őszi búzák után érik július közepén, az ország nyugati és északi termőhelyein pedig július végén. A betakarítás időpontjának helyes megválasztása ennél a növényfajnál fokozottabb, mivel a kalászorsó túlérésben töredezik. A megkésett betakarítás jelentős termésveszteséggel járhat. Célszerű emiatt a betakaríthatóság külső jeleinek figyelemmel kísérése, s ezek észlelése alkalmával a tábláról gyakrabban mintát gyűjteni, annak nedvességtartalmát meghatározni. Az aratás akkor kezdhető meg, ha a pelyvalevél száraz, a szem nedvességtartalma 16% alá csökken. A betakarítás szükségességét az is jelzi, amikor a kalászok alapi része nyakban megtörik. A növények a talaj heterogén volta miatt nem egyszerre érnek. A nagyobb tápanyagtartalmú, laposabb fekvésű táblarészeken vagy a tábla szélein az érés elhúzódhat. Egy-egy tábla betakarítási idejének meghatározásánál ne az ezeken a területeken fejlődött növények érettségi állapota legyen a döntő. Az ilyen táblarészeket, ha ez egyébként megoldható, ne is arassuk a fő tömeggel egy időben. Átlagos időjárási feltételek között a kalászorsó nem törik. Viharos szél az érett vagy túlérett állományokban már jelentős mértékű, 10–30%-os kárt is okozhat. Aratás közben csapadékos időjárás szintén kedvezőtlen, mert az érett szem nyugalmi ideje rövid. Az átázott kalászokban visszafordíthatatlan biokémiai folyamatok indulnak meg (többszöri visszanedvesedéssel növekszik az enzimaktivitás, csökken az esésszám, a sikér- és a fehérjetartalom. A túlérésben lévő, többször megázott kalászok fényüket vesztik, egyúttal csökken a termés hektoliter- és ezerszemtömege is. Aratása előtt a kombájnok alapos felkészítése is megkívánt. Ez azért szükséges, mert a tönköly harvest indexe tágabb a közönséges búzákénál. 5 t/ha-os pelyvás szemtermés esetén a hektáronkénti szalmatömeg 7–8 tonna is lehet: •az 1 hektár termőterület betakarítása akár 12–13 tonna anyag is átáramolhat a kombájn cséplő- és tisztítórendszerein. 185 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

•a szűk cséplőszerkezet-beállítású kombájn a szemet kicsépli ugyan, de a csépléssel egyidejűleg fellépő nagymértékű szemtörés a termény tartós tárolását és a későbbi hasznosíthatóságát hátrányosan befolyásolja. A kombájn feladata a kalászkák kalászorsóról történő leválasztása. A kombájnok beállítása ne a közönséges búzák betakarítása során alkalmazott, hanem a kukoricánál használt értékekre történjen. Mindez érvényes a dobhézagok és a tisztítószerkezet beállítására is: •ahol a rostanyílás nem állítható, ott 12–14 mm-es átmérőjű körrosta használata szükséges, •a polyvarostát a megszokottól ajánlatos jobban hosszirányban megdönteni. A közönséges búza aratásánál használt kisebb dobfordulattal történjen a cséplés, ami kisebb szemtörést idéz elő: •egész kalászrészek nagyobb szalmában történő megjelenése esetén a dobhézagok csökkenthetők vagy a dob fordulatszámának növelésével a kalász feldarabolódása fokozható. A kombájnolt nyerstermést tisztítani kell, amihez 2–3 szintes magtisztító használható. A rostaméretek kiválasztásához minden tétel tisztítása előtt ajánlott a próbatisztítás elvégzése. A nyers tételekhez leggyakrabban használt rostaméretek: kör alakú rögrosta 11–13 mm közötti lyukmérettel; kör alakú szemrosta 5–7 mm lyukmérettel vagy hasítékrosta, 3,2–4,5 mm közötti résmérettel. Porrostaként hasítékrostát használjunk, melynek résmérete 2,0–2,5 mm. A tisztítógépen átengedett termény a közönséges búzák garmadájának 2–2,5-szeres magasságát elérve biztonsággal tárolható, azonban a garmada hőmérsékletének rendszeres ellenőrzését és legalább havonként egy alkalommal történő átmozgatását el kell végezni. A pelyvás termény minden további előkészítés nélkül csak takarmányozásra használható, de – a baromfival való közvetlen takarmányozást kivéve – ahhoz is darálásra szorul. Élelmiszeripari felhasználáshoz további előkészítés szükséges, speciális hántológépeken. A hántolás során külön válik a pelyva és a szem, s azok további felhasználása is eltérő technológiákat követel.

5.5.7. 4.5.7. A tönköly minősége A táplálkozáshoz testépítő, energiaszolgáltató és folyamatszabályozó tápelemekre van szükség, azonban ezeknek nemcsak a mennyisége, hanem egymáshoz való aránya is lényeges. A tönkölyfajták esetében ezek a mennyiségek és arányok rendkívül kedvezőek. Kedvező feltételek esetén fehérjetartalma 18–20% közötti. Az aminosavak közül e fajta aszparaginsav-, glutaminsav-, alanin-, metionin-, prolin-, leucin- és izoleucin-, tirozin-, fenilalanin- és lizintartalma is kedvezőbb a közönséges búzáénál. Nagyobb a fajta összes esszenciális aminosav-mennyisége is. A 16. táblázat adatai alapján az is látható, hogy a fajta glutaminsav-, metionin- és prolintartalma is jelentős. Kiemelkedően nagy a különböző vitamintartalma is, pl. a B,-, a B2-, a B6-, a niacin- és az E-vitamin-tartalma.

16. táblázat - Egy tönköly búzafaj teljes szemének és a szem frakcióinak, őrlési termékeinek beltartalmi mutatói

Őrlési frakciók

Minta jele

Fehérje, %

Nyers zsír, %

csíra

28,5

10,88

1,198

0,866

0,042

0,693

dara

16,9

1,72

0,214

0,115

0,024

0,563

korpa

22,4

5,94

2,152

1,871

0,053

0,137

emelt rost

21,9

4,09

0,775

0,559

0,044

0,274

finomliszt

18,3

2,16

0,232

0,137

0,028

0,079


P, %

K, %

Ca, %

Mg, %

Gabonafélék

Kenyérminta

Lisztminta

tésztaliszt

17,1

1,44

0,275

0,079

0,027

0,048

teljes őrlés

19,6

2,57

0,556

0,367

0,038

0,203

búza szemminta

17,3

1,73

0,185

0,079

0,027

0,055

fehér

19,9

0,21

0,254

0,227

0,038

0,068

barna (teljes őrlésű)

20,6

0,64

0,532

0,479

0,044

0,170

fehér

19,1

1,40

0,222

0,170

0,035

0,071

barna (teljes őrlésű)

20,4

2,31

0,590

0,419

0,035

0,207

korpa

21,7

3,15

1,174

1,098

0,063

0,065

A minősített fajták beltartalmi értékei között lényeges különbségek mutathatók ki, melyek javarészt genetikai eredetűek, de ökológiai és szántóföldi okok is nagymértékben befolyásolják azok változásait. A szem és a belőle készült különféle őrlési frakciók beltartalmi értékeit a 16. táblázat ismerteti. A nagy fehérjetartalom egyúttal nagy sikértartalommal is párosul, azonban sikértartalma specifikus, a sikérváz könnyen fragmentálódik. A közönséges búzákra kidolgozott minősítési rendszer alapján lisztje nagyobbrészt C1-C2-es sütőipari minőségű.

5.5.8. 4.5.8. Vetőmagtermesztése Vetőmagtermesztése főbb vonalaiban megegyezik az árutermesztésnél leírtakkal. A jó és szabványos minőségű vetőanyag-előállítás alapja a termőhely körültekintő kiválasztása. A reprodukciós hányadosa nagyobb a közönséges búzákénál, elérheti a 15–20-szorost is. Vetőmagjának minőségi követelményei megegyezik az őszi búzáéval (9.táblázat).

6. 5. Rozs és évelő rozs 6.1. 5.1. Rozs 6.1.1. 5.1.1. Jelentősége A rozs termesztésének alárendelt szerepe van a világ gabonatermesztésében. A rozs évszázadok óta főleg az európai kontinens északi részének növénye és még ma is fontos szerepet tölt be annak a régiónak a gabonatermesztésében. Az utóbbi tíz évben a világ rozstermése évente 29,5 millió tonna. Európában 94%-át, 2%-ot Észak-Amerikában és a maradékot a többi kontinensen. Legnagyobb rozstermesztők: Oroszország, Lengyelország, Németország, Belorusszia és Ukrajna. A fő rozstermesztő övezet a Rajnától az Urál-hegységig húzódik. Az elmúlt ötven év alatt a rozs vetésterülete 36 millió hektárról 1995-re kb. 8,5 millió hektárra csökkent. Ugyanebben az időszakban termése 1,1 t/ha-ról 2,77 t/ha-ra növekedett. Magyarországon a XX. század első felében még jelentős volt a rozs. A 600–700 ezer ha-on termelt mintegy 700–720 ezer tonna rozs napjainkra 30–40 ezer ha-ra és 80–100 ezer tonnára csökkent. Ezen időszak alatt a termésátlagok – a világtendenciához hasonlóan – megduplázódtak és jelenleg 2,0–2,2 t/ha körüliek. Vetése a növénytermesztés intenzívebbé válásával folyamatosan visszaszorult a homoktalajokra. Kezdetben elsősorban a búza foglalta el a helyét, az utóbbi években pedig a tritikále. Évente a kb. 100 ezer tonna rozs a hazai gabonatermés 1,0%-a. A hazai rozstermesztés részesedése az összes gabonából a harmadát sem éri el az EU átlagának (3,4%). Rozsot hagyományosan takarmányozási és étkezési célra a viszonylag gyenge termőhelyi adottságú talajokon termesztik, mivel kiválóan alkalmazkodik a szélsőséges talaj és éghajlati viszonyokhoz. Hazánkban a homokhasznosításban a rozstermesztésnek jelentős a


Gabonafélék

szerepe. Magyarországon a megtermelt rozs több mint 80%-át az állatok takarmányozására (abrak) használják. Arozs kenyérgabonakénti felhasználása kb. 20 ezer tonna, ami 20,0%-a a megtermelt rozsnak. A rozs felhasználása a táplálkozásban elsősorban kenyérgabona. Európában – főleg tőlünk északabbra – a rozskenyér vagy búzaliszttel vegyesen sütött rozsos kenyér fogyasztása általánosan elterjedt. Arozskenyérben 10–12 % fel nem szívódó, emészthetetlen szénhidrát található, ami a zsírsavak és cukrok felszívódását is gátolja. A rozskenyér B1- és B2-vitamintartalma nagyobb, mint a fehér kenyéré. Arozskenyér fehérjetartalma ugyan kisebb, de lizinben jóval gazdagabb, mint a búzakenyér. Termése az alábbiak szerint alakul, szántóföldi termőhelyenként: IV laza és homoktalajokon .

1,8–3,5 t/ha

VI sekély termőrétegű talajokon 2,0–3,2 t/ha . A rozstermesztés jövőjét a rozs – mint élelmiszer alapanyag, állati takarmány és egyéb felhasználású nyersanyag – iránti jövőbeli kereslet fogja meghatározni. A rozsot a jövőben a rozsból készült élelmiszerek egészségre gyakorolt pozitív hatása fogja fenntartani.

6.1.2. 5.1.2. A növény botanikája és fiziológiája 6.1.2.1. Rendszertana A rozs a Gramineae családba, Secale nemzetségbe tartozik. A Secale nemzetséget két szekcióra tagolják, egyrészt az Agrestesre, másrészt a Cerealia-ra. Az elsőbe a kultúrrozstól távolabb eső aprómagvú, ún. vadfüvek, míg az utóbbiba a kultúrrozs és a rokon vad, valamint gyomformák tartoznak. A Secale nemzetség valamennyi fajának ivarsejtjei 7 kromoszómát (n = 7) tartalmaznak és egymással könnyen keresztezhetők. A Secale nemzetség: Jellemzők

Faj I. Szekció Agrestes 1. Secale silvestre Host.

1 éves

törékeny

vad növény

2. Secale montanum Guss.

évelő

törékeny

vad és gyomnövény

S. mont. var. Vavilovii Grossh.

1 éves

törékeny

vad növény

3. Secale africanum Stapf.

évelő

törékeny

vad növény

1. Secale ancestrale Zhuk.

1 éves

törékeny

vad növény

2. Gyomrozs (Secale cereale L.)

1 éves

törékeny

gyomnövény

II. Szekció Cerealia


Gabonafélék

Kultúrrozs 2n és 4n (Secale cereale L.)

1 éves

nem törékeny

kultúrnövény

Az Agrestes szekció tipikus vad tulajdonságokban mutatkozik meg – törékeny kalászorsó és többnyire apró, értéktelen mag. Ezekhez tartozik Secale silvestre, ami törékeny kalászorsójú, homoktalajokon növő, egyéves vadrozs, amely Magyarországtól kezdve Jugoszlávián, Románián, Dél-Oroszországon, a Kaukázuson, az Uralon, Észak-Afganisztánon keresztül Közép-Ázsiáig elterjedt. A Secale montanum Guss. számos alfajt foglal magába, amelyeket az idősebb szerzők külön fajoknak tekintettek. A Secale montanumnak van egyéves és évelő változata, melyek törékeny kalászúak és többnyire apró szeműek. A Secale montanum a Földközi-tenger partján Spanyolországtól Kis-Ázsiáig éppúgy megtalálható, mint Örményországban és Perzsiában. Secale cereale x Secale montanum fajkeresztezésből származnak a Magyarországon nemesített évelő rozsfajták. A Secale africanum olyan faj, amelyik igazi vadfűnek tűnik és földrajzilag teljesen izoláltan fordul elő DélAfrikában. Nagy állományt képes képezni, amely évente a rhizómából újból kihajt és morfológiailag, valamint citológiailag a Secale montanumra hasonlít. A kutatások szerint a Secale montanum és a S. africanum közelebb áll egymáshoz, mint a kultúrrozshoz. A Cerealia szekció fajaihoz a kultúrrozson kívül (Secale cereale L.) a feltételezett ősét a vad Secale ancestrale Zhuk.-t sorolják. A kultúrrozs kizárólag természetes kiválogatódás során a búza és az árpa között növő, erős kalászorsójú gyomrozsból keletkezett, másodlagos kultúrnövényként. A vad formából a kultúrformába való átmenet emberi tevékenység eredménye, jóllehet nem szándékosan, amit a köztesformák felfedezésével igazolni lehet.

8. ábra - A rozs habitusképe

6.1.2.2. Származása


Gabonafélék

Keletkezési helye (elsődleges géncentruma) a búzáéval azonos. Európába a termesztett rozs (Secale cereale L.)őse gyomnövényként került be a búzával. Kezdetben a természetes szelekció, majd később a tudatos termesztői és nemesítői munka eredményeként – Észak- és ÉK-Európa legfontosabb kenyérgabonája lett. Hazánkban a bronzkor óta ismert. 6.1.2.3. Morfológiája Gyökérrendszer. A gabonafélékre jellemző bojtos gyökérzetű és az összes gabonaféle közül a legerőteljesebb. Szár. A bokrosodás mértékétől függően 2–15 szalmaszár, mely a búzánál hosszabb és rendszerint vastagabb. A növénymagasság 80–170 cm között változik. Örökletesen gyenge szárszilárdságú. Az újabb fajták és hibridek állóképessége jobb. Kalász és virág. Hasonló a búzáéhoz. Kalászkáiban azonban rendszerint kevesebb a virágok száma. Egy kalászkában a kifejlett virágok száma többnyire csak 2, ritkán 3. Termése. Jellegzetes alakú, a búzaszemnél vékonyabb, megnyúltabb. 6.1.2.4. Biológiája A rozs egyedfejlődése hasonló a többi gabonaféléhez. Jarovizációs szakasza hosszabb a búzáénál. Csírázása, kelése. Alacsonyabb hőmérsékleten és gyorsabban csírázik, mint a búza. A csírázás már 0 °C-on megindul, de legkedvezőbb csírázási hőmérséklet 10–35 °C között. A rozs e tulajdonságával elkésett vetés (nov. 10–15.) esetén a tél folyamán, a hótakaró alatt is kikel, és tavasszal a hóolvadás után sorol. Bokrosodása. Bokrosodása során nemcsak hajtásszáma alakul ki, hanem kezdetét veszi a kalászkezdemények differenciálódása is. Mind a produktív bokrosodás mértékét, mind a kalász differenciálódás folyamatát jelentősen befolyásolja az őszi időjárás. Kisebb mérvű bokrosodás tavasszal is előfordulhat. Szárba indulása. A vetésidőtől és a tavaszi időjárástól függően általában április eleje – közepe közötti időszakra tehető. A szárnövekedés időszakában intenzív a szervesanyag-képződés. Ugyanakkor a kalászkezdemények differenciálódása tovább folytatódik, mialatt a virágszervek kialakulása is végbemegy. Kalászolás, virágzás, termékenyülés. Hazai viszonyok között a rozs május első felében kalászol és május 15– 25. között virágzik. A rozs idegentermékenyülő. A kalász szerkezete és virágzásbiológiája jelentősen eltér a többi kalászosokétól. Az öntermékenyítés megakadályozását szolgálja virágnyíláskor először a portokok teljes kifordulása a virágból. Ezt követően repednek fel és szórják ki pollenjeiket. Egy-egy kalászkában csak két virág termékenyül, amelyből két szem fejlődik ki. A virágzást nagyban meghatározza a hőmérséklet és a levegő páratartalma. A virágzás zöme a kora délelőtti órákban van, 12 °C feletti hőmérsékleten. A virágzás a kalász középső harmadában kezdődik, ettől fölfelé és lefelé terjed, 4–5 nap alatt fejeződik be. Egy tábla virágzása 8–10 napig is eltart. A portokokból kiürült pollen zöme viszonylag kis távolságban (10–20 m) lerakódik, de elenyésző hányadát a szél akár 500 m távolságra is elsodorja. A termékenyültség hiánya, az ún. „ablakosság”. A ma forgalomban lévő rozsfajták fő erőssége a tökéletes termékenyültség. Érés, betakarítás. A rozsot teljes érésben kell aratni. Érésideje július közepe. Az érés után a szem csíranyugalmi állapota jóval rövidebb a búzáénál. Ezért csapadékos években, különösen a dőlt vetésekben, gyakori veszélyt jelent a kalászban való kicsírázás.

6.1.3. 5.1.3. Biológiai alapok A rozsnemesítés a XVIII. század végén kezdődött Németországban. Rimpau az első német rozsnemesítő 1867ben kezdte munkáját és tájfajtából előállított Schlanstedti fajta volt a világon az első tudatos nemesítésű rozsfajta. A legismertebb rozsnemesítő a német Lochow 1881-ben ugyancsak tájfajtából állította elő a világszerte ismert és még 1960-ig Európa-szerte a legnagyobb területen termesztett Petkusi rozsot. A hazai rozsnemesítésben a múlt század végén volt köztermesztésben a Nyíri tájfajta, szárazságtűréséért és jó minőségéért a Jánosnapi tájfajtát elsősorban legeltetés céljára vetették. A korszerű rozsnemesítés hazánkban 190 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

több nemesítőtelepen párhuzamosan indult a XX. században az első világháború előtt és után. Ezek közül legjelentősebbek: a Magyaróvári Országos Növénynemesítő Intézet a Nyíri tájfajtával, a Hatvani Nemesítő Telep a Hatvani rozzsal kezdte el nemesítést. Az első és a második világháború között állította elő Fleischmann Rudolf Kompolton az „F” rozsot. Dunántúl rozstermő talajain még jelenleg is vetik a Lovászpatonai rozsot, amit Horn Miklós állított elő a Lovászpatonai Növénynemesítő Telepen. A Petkusi fajta hazai hasznosítását Papp Zsigmond 1926-ban kezdte, majd ennek anyagát Teichmann Vilmos a Kisvárdai Nemesítő Telepen tovább javította és Kisvárdai rozs néven 1951-ben kapott állami elismerést. A Bauer Ferenc által előállított KecskemétiH rozs 1959-ben kapott elismerést. A rozs fajtatípusai: szabadelvirágzású, hibrid és évelő. Szabadelvirágzásúból a tetra típust anyarozs előállítására vetik. Arozsfajtákat szármagasság szerint három csoportba sorolják: • magas

150–180 cm,

• középmagas 120–150 cm, • alacsony

80–120 cm.

6.1.4. 5.1.4. A növény termőhelyigénye Talajigény. A rozs hazánkban a gyengén humuszos homoktalajok, kovárványos barna erdőtalajok és a lejtős, erodált, sekély termőrétegű talajok növénye. Ezen talajok bármelyikén, amennyiben a tritikálé, búza vagy árpa többet terem, rozsot nem vetnek kenyérgabona vagy takarmány céljára. Éghajlatigény. Arozs a búzánál hűvösebb és csapadékosabb éghajlatot kedvel. Klimatikus adottságaink a rozs számára kedvezőek. Időjárásigény. Fejlődésének kezdeti szakaszában az enyhe, csapadékos, hosszú ősz és a hűvös, hosszú tavasz kedvezően hat a bokrosodására. Magtermés szempontjából kritikus időszak a virágzás idején előforduló, késői májusi fagy, az igen hűvös, csapadékos napokkal. Ajúniusi szárazság – ha az azt megelőző időszak csapadékos volt – a rozsban már számottevő veszteséget nem okoz. Környezetigény. Arozs elterjedését Európában az alkalmazkodóképességének és igénytelenségének köszönheti. Az extenzív növénytermesztést folytató gyenge termőhelyi adottságú gazdaságok kalászosa. A sík tábláktól kezdve a dombos, hullámos, heterogén és erősen lejtős talajokig nemcsak vethető, hanem ősztől késő tavaszig kiváló termőrétegvédő növény is. Fasorok, fás ligetek és erdők árnyékoló hatását a legjobban elviselő kalászos. Körzetei a Nyírség, Duna–Tisza köze és belső Somogy homoktalajain, valamint Zala, Vas, Győr-Sopron-Moson és Veszprém megye sekély termőrétegű talajain alakult ki.

6.1.5. 5.1.5. A termesztés módszere 6.1.5.1. 5.1.5.1. Elővetemény A homoktalaj kevés növénynek felel meg. Aválasztás lehetősége is szűkös. Következhet ezért minden olyan növény után, amit szeptember 10-ig betakarítottak. Agabonafélék közül a rozs – árutermesztésre – önmaga után termeszthető. A rozs legjobb előveteménye a korán lekerülő nyári burgonya, a dohány, a magtermők: mint a csillagfürt, a somkóró vagy az olajretek, továbbá a második kaszálás után feltört lucerna. Ezek után jó minőségű magágy készíthető, ami a kifogástalan kelés és a jó termés előfeltétele. Hibrid rozsnak – jobb talajokon – jó előveteményei még a zöldségfélék: paprika, paradicsom, uborka, dinnye, tök stb. Pillangósok után – jobb homokra – ne vessük a megdőlés veszélye miatt. Sekély termőrétegű talajokon valamennyi nyáron és nyárutón, szeptemberig betakarított növény után termesztik.


Gabonafélék

6.1.5.2. 5.1.5.2. Talaj-előkészítés A rozs elengedhetetlen igénye a jól ülepedett magágy. A rozs egész vegetációjára kihat őszi fejlődése. Gyengén fejlett, ritka állománynál már eleve terméscsökkenéssel lehet számolni. Homok- és laza talajokon, nyáron betakarított elővetemény után a következő munkákat kell elvégezni: •sekély tarlóhántás, hengerezve és felülete fogasolva, •gyomosodás után, de azok magkötése előtt ápoló tárcsázás, utána ismét zárva hengerrel, •magágykészítés szeptember elején kombinátorral vagy ásóboronával 7–10 cm mélyen. Későn betakarított növény után – lehetőleg a tarlómaradványok aprításával és betárcsázásával – jó magágy készíthető. Nedves homokon 2–3 évenként indokolt 20–25 cm mély, jól forgató szántás. Sekély termőrétegű vagy lejtős, kötöttebb talajon, nyáron betakarított elővetemény után a tarlóhántásnak és a tarlóápolásnak az erózió elleni talajvédelmet is szolgálnia kell. A magágy legyen mindenkor 7–10 cm mély. 6.1.5.3. 5.1.5.3. Tápanyagellátás Egy tonna szem a hozzátartozó és betakarított szalmával az alábbi tápanyagokat veszi fel a talajból. nitrogén (N)

25 kg

mész (CaO)

foszfor (P2O5)

12 kg

magnézium (MgO) 2 kg

kálium (K2O)

26 kg

8 kg

Tápanyagellátása teljes egészében műtrágyákkal megoldható. Tápanyagszükséglete a tervezhető terméshez a 17. táblázat adataiból számítható ki. A talajvizsgálat alapján számított PK-t teljes egészében, a N-nek a •IV. sz. szántóföldi termőhelyen 30–40%-át, a •VI. sz. szántóföldi termőhelyen 40–50%-át a vetés előtti magágykészítéssel kell a talajba keverni. A fennmaradó N-t tél végén, kora tavasszal egy vagy két alkalommal kell kiadni, utóbbit legkésőbb április elejéig. További N-fejtrágyát csak kivételesen kaphat, különben az amúgy is gyenge szalmájának szilárdsága tovább csökken. Szárszilárdító használata esetén 100 kg/ha feletti N-adagot is meghálál. Nagyobb (100–120 kg/ha) N-adagokat csak hibrid fajta esetén és szárszilárdítás egyidejű alkalmazásával kapjon. Lucerna, egyéb pillangós takarmány, csillagfürt, csicseriborsó vagy homoki bab után – amennyiben gyommentes volt az elővetemény, vetése pedig optimális időben történt – ősszel a rozs ne kapjon nitrogént. Savanyú homoktalajon javasolt 2–3 t/ha önporló dolomit kijuttatása is, ami a tápanyagok felvételét segíti és növeli a termést is (17. táblázat).

17. táblázat - A rozs tápanyagigénye, kg/1 t termés Szántóföldi termőhely

A talaj tápanyag-ellátottsága Hatóanyag igen gyenge

gyenge


közepes

jó

igen jó

Gabonafélék

IV.

VI.

N

39

34

30

27

24

P2O5

20

16

13

11

8

K2O

31

29

26

22

19

N

37

34

27

25

23

P2O5

20

17

11

10

9

K2O

30

27

20

18

17

6.1.5.4. 5.1.5.4. Vetés Homoktalajokon a korai – szeptember közepi – vetés az őszi bokrosodás miatt biztonságot jelent. A rozs fejlődése, állománysűrűsége, állóképessége és ezekből adódóan termésének mennyisége és minősége is jelentősen függ vetésidejétől és az elvetett csíraszámtól. A túl korai vetés, az optimálisnál nagyobb csíraszám és a nitrogén túladagolás egyaránt növeli a szármagasságot és az állománysűrűséget, ami fokozza a megdőlés veszélyét.

18. táblázat - A rozs vetés útmutatója Megnevezés

Ajánlott értékek

Megjegyzés

Vetésidő

IX. 20–30

Sortávolság

12 v. 15,2 cm

Vetésmélység

5–7 cm

Csíra

450–470 db/m2

szeptemberben

• szabad elvirágzású

500–520 db/m2

októberben

• hibrid

400–500 db/m2

• évelő

300–400 db/m2

Ezermagtömeg legalább

30–34 g


85,0%, legalább

Tisztaság

99%

Nedvesség

145%, legfeljebb

évelő rozs 1X.10–20. homokon 4–6 cm

nedvesség 14,5%

A késői vetés (okt. 10. után) – az optimális vetésidőhöz képest – minden esetben terméskieséssel járhat (20– 40%), amelyet nitrogén műtrágyázással csak részben lehet ellensúlyozni. Vetési adatait a 18. táblázat tartalmazza. A zárójelben lévő kisebb csíraértékek jobb termékenységű talajra és/vagy korábbi vetésre, a nagyobb számok gyengébb termékenységű talajra és/vagy későbbi vetésre vonatkoznak. Homoktalajon a mélyebb, kötöttebb talajon a sekélyebb vetés előnyösebb. Túl mély vetés (8–10 cm) 40–60%-os terméscsökkenést is okozhat. 6.1.5.5. 5.1.5.5. Növényvédelem, növényápolás


Gabonafélék

Szárszilárdításra, növekedésszabályozók használatára – intenzív termesztés vagy vetőmagtermesztés és magasabb N-adagok esetén – a termésbiztonság növelése érdekében szükség van. Intenzív termesztésnél szárszilárdítással a rozs termése meg is duplázható, ha a talaj tápanyagkészlete a jó ellátottsági szintet eléri. Gyomnövényei. Nehezen tisztítható káros gyomok: gabonarozsnok, vadzab, apró szulák, csormolyafajok, repcsényretek. A szabadelvirágzású középmagas és magas szárú rozsfajták képesek elnyomni a gyomokat, így gyomirtásra nincs szükség. Vegyszeres gyomirtásra csak hibrid rozsnál van szükség. Betegségei: Fuzárium, csíkos mozaik vírus, barnarozsda, kőüszög, porüszög, anyarozs. Kártevői: Drótférgek, pajorok, gabonapoloskák, gabonalegyek. 6.1.5.6. 5.1.5.6. Érés és betakarítás, minőség Teljes érésben kell betakarítani. Az 1 m feletti nagyobb szalmatömeg miatt a kombájnt át kell állítani. A rozsszalma 1,5–1,7-szerese a szemtermésnek. A rozs teljes érésben azonnal csírázásra képes, mert nincs csíranyugalmi állapota. Ezért indokolt a gyors betakarítás. Éretten megázott vagy dőlt állapotban, a kalászban csíráznak a szemek és csökken a minősége, rontja a rozsliszt, illetve a rozskenyér minőségét. A rozsszemnek – még az érés későbbi fázisában is – erőteljes az enzimaktivitása, a légzés intenzívebb, mint a búzában. Tárolás során külsőleg érettnek látszó, száraz szemtermés könnyen bemelegszik és befülled. Ezért kezdetben állandó forgatással gondoskodni kell szellőztetéséről. 6.1.5.7. 5.1.5.7. Vetőmagtermesztés A szabad elvirágzású fajtákat vetőmagnak jó kultúrállapotú, homogén talajon, 20%-kal kevesebb csíraszámmal célszerű vetni, mint a takarmány vagy a malomipari célú rozsot. Előveteménye rozs és egyéb kalászos nem lehet. A szuperelit-előállítás szigetelőtávolsága legalább 500 m, az elité 300 m, az I. fokúé 250 m, a II. fokúé 200 m kell legyen. Elválasztósáv egyéb gabonától: 2 m. Veszélyes gyomok a galaj fajok és a vadzab, nehezen tisztíthatók a repcsényretek, a csormolyafajok, a konkoly és az apró szulák. Az anyarozsot tartalmazó kalászok száma szaporítási foktól függően mintaterenként 5, 7, 10, 20 db. Szántóföldi szemlére egy alkalommal, a rozs sárguló kalászú, de még zöldszalmás állapotában kerül sor. Vetőmagjának minőségi követelményeit a 19. táblázat tartalmazza. Hibrid rozs vetőmagot csak homogén középkötött talajban lehet szaporítani. Előveteménye sem rozs, sem egyéb kalászos nem lehet. Hibrid rozs és szülőkomponenseinek szaporításakor az izolációs követelmények a következők: Elit fokú anyai szülőkomponens vetőmag-előállítás esetén a szigetelőtávolság 1000 méter, Elit fokú apai szülőkomponens vetőmag-előállítás esetén a szigetelő távolság 600 méter, míg I. fokú (hibrid F 1) vetőmagelőállítás esetén 500 méter ugyanazon faj szülőkomponensétől, vagy más fajtától, vagy ugyanazon fajtától, mely fajtatisztaságra erős heterogenitást mutat. A káros és nehezen tisztítható gyomok azonosak a szabad elvirágzásúnál leírtakkal. Szántóföldi szemle háromszor: a virágzás kezdete előtt, virágzáskor és érés idején. A rozsot betakarítás után 1–2-szer forgatni kell, mert néhány hétig izzad. Szárítani max. 40 Celsius-fokon lehet, tárolni légszárazon max. 14,5% nedvességtartalommal lehet (19. táblázat).

19. táblázat - A rozs és hibrid rozs, valamint az évelő rozs vetőmagjával szembeni fő követelmények Idegenmag-tartalom, db/minta Szaporítási fok

Csírázóképesség, legalább,%


85

98


más nem gabona fajok

egyéb gabona

4

3

1

10

7

7

SE-E I–II. fok


Nedvesség tartalom, legfeljebb,%

Vizsgálat i minta, g

14,5

500

Gabonafélék

Megjegyzés: Claviceps purpurea (anyarozs) tartalom: SE-E: 1 db, I., II. szaporítási fok: 3 db, kivéve hibrid rozs, ahol SEE: 1 db, I. szaporítási fok: 4 db, 5 db akkor elfogadható, ha a második mintában nem több 4 db-nál. A vetőmag tételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek. Évelő rozs Idegenmag-tartalom legfeljebb, Nedves Idegenmag-tartalom, db/minta % Csírázó ségTisztasá képessé g, Szaporí g, tartalo Alopec Alopec Raphan Elytrigi Elytrigi tási fok m ururs Ebből ururs Rumex us Gallium legaláb Össz Ebből a a legaláb b, % es egy faj legfelje b, % myosur egy faj myosur spp. raphani spp. repens repens bb, % oides oides strum SE-E

60

97

I. fok

0,4

–

–

–

20

5

5

2

1

1

15

1

0,5

0,3

0,3

–

–

–

5

3

7

14

Évelő rozsra vonatkozó további követelmények: Avena spp. (vadzab fajok) 0 db/minta. Anyarozs és üszög legfeljebb 0,2%/minta lehet. A vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek.

6.2. 5.2. Évelő rozs Interspecifikus hibrid – az évelő rozs és a fajkeresztezésből (Secale cereanum). Élettartama 3–4 év. Júliusban érik és beállt állománya ősszel legeltethető. Termése. 2,0–2,5 t/ha szem és ősszel legeltetve 3,5–4,0 t/ha zöldtakarmány. Termőhelyigénye. A lejtős domb- és hegyvidék az északi és dunántúli erdőtalaj, valamint a laza talajok növénye. Jó kultúrállapotú talajon 4 évig ad termést. Elővetemény-igénye és talaj-előkészítése azonos a rozsfajták igényével. Tápanyagellátása megegyezik a rozséval. A számított alaptrágyák 3–4-szeresét adjuk vetése előtt a talajba bemunkálva. A nitrogén első évi adagja legyen azonos az egyéves rozs adagjával. A második évtől kapjon 40–50 kg/ha fejtrágyát kora tavasszal, egyszeri kijuttatásban. Ápolása. Megegyezik a hagyományos rozséval. Gyomirtást az első évben igényel, s ha jól beállt, gyakorlatilag gyomelnyomó. Betakarítása. Július 2. dekádjában érik. Aratáskor 15 cm-es tarlót kell hagyni, a jó sarjadás elősegítésére. Szalmája a szemtermés 1–1,5-szerese. Vetőmagtermesztése. A fajtarozsra vonatkozó előírásokkal azonos. Állományában a veszélyes és káros, nehezen tisztítható gyomnövények nem fordulhatnak elő.

7. 6. Tritikále 7.1. 6.1. Jelentősége 195 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

A tritikále nemesítésének és termesztésének története az újat alkotó ember sikerének is a története. Az első tritikále törzsek gyenge állóképességűek és kis termőképességűek, a szemek aszottak, zsugorodottak, a száruk magas és gyenge volt. Ezeket a törzseket az anyarozs vagy varjúköröm (Claviceps purpurea (Fr.) Tul.), mint gyógyszer alapanyag sikeresen fertőzte, némi vigaszt nyújtva a gyenge termésért. A sertésekben és a baromfikban jobban értékesülő, nagyobb fehérje- és lizintartalom sem ellensúlyozta a kisebb termést. A termesztésben ma már megtalálhatók a nagy termőképességű, rezisztens, állóképes, szép szemtípusú, nagy lizintartalmú fajták, továbbá a fehérjetartalom hasonló lett a kenyérbúzáéhoz. Egyes tritikálefajták őszi és tavaszi vetésben, öntözött és száraz körülmények között is felülmúlták a búzákat. Több esetben a nitrogént hatékonyabban hasznosítja a tritikále, mint a búza. A legtöbb országban takarmánygabonaként sertéssel, baromfival vagy tejelő marhákkal etetik. Termése szántóföldi termőhelyek szerint az alábbiak szerint alakul.

I.

középkötött mezőségi talajok

3,0–7,0 t/ha,


2,6–6,0 t/ha,

III. kötött réti talajok

2,5–5,0 t/ha,

IV. laza és homoktalajok

1,6–3,8 t/ha,

V. szikesek

2,0–3,5 t/ha.

7.2. 6.2. A növény botanikája, fiziológiája A tritikále a X Triticosecale (Witt.) tudományos nevet kapta, kifejezve azt a bizonytalanságot, hogy önálló nemzetségbe vagy a triticum nemzetségbe sorolják be. A búza (Triticum) és a rozs (Secale) keresztezése során a steril törzsek fertilitását colchicinkezeléssel és az ún. másodlagos hibridek előállításával javították. Így állítottak elő olyan búza vagy tritikále genotípusokat, fajtákat, melyek a búzagenom mellett egy és hét között tartalmaznak rozs kromoszómapárokat vagy csak kromoszómarészeket. Az ebből létrejött nagyszámú változatból több éves válogató, szűrő és felszaporító munkával lett a tritikálé. A tritikále egyedfejlődése, származásából következően nem tér el lényegesen a szülőnövényekétől. Öntermékenyülő, de a virágzásidő alatti hűvös, csapadékos időben nagyobb idegentermékenyülésre kell számítani. Őszi és tavaszi változata is van. A világ termesztési gyakorlatában nappalhosszúságra közömbös, hidegtűrő fajták is ismertek, főleg Ernesto Borlaug, a Zöld Forradalom (Green Revolution ötletételindító nemesítő munkájának eredményeként. Gyökérzete. A gabonafélékre jellemző bojtos gyökérzet, a rozsnak köszönhetően erőteljes, a búzához képest jobb víz- és tápanyag-hasznosító képességgel. Szára. Szármagassága fajtától függően 95–115 cm, rugalmas. Állóképessége jó, de nitrogén túlsúlyra megdől. Kalász és virág. Kalászmérete 10–17 cm, a virágok száma 3–5 és a szemkötés is a búzához hasonló. Eltérő a kalász színe, mind a vegetációs idő alatt, mind éréskor. A levél, a szár és a kalász színe hamvas vagy viaszos, a búzánál sötétebb, a rozsnál világosabb árnyalatú. Termése. A szemek mérete, formája is jellegzetes. Testesebb, mint a rozs, nyúlánkabb, mint a búzaszem. Szemszíne is a két növény keveréke, hasonlóbb a búzához. Ezerszemtömege 40–44 g körül van, de előfordulhat 38 és 52 g is.

9. ábra - A tritikále kalásza (Papp Erzsébet) 196 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

7.3. 6.3. Biológiai alapok A biológiai alapok szélesítésére ma is állítanak elő primer tritikále törzseket a rozs és a búza fajtáival. Cél a minél szélesebb genetikai alap biztosítása, a termőképesség, a minőség és az alkalmazkodóképesség javítása. Termesztésének és nemesítésének történetéhez tartozik, hogy az első nagyobb területen termesztett kereskedelmi fajtát Kiss Árpád Kecskeméten állította elő a 60-as években. Az No–57 és No–64 előzetesen elismert fajták világszerte érdeklődést váltottak ki. A tritikálé nemesítése az 1970-es években Kanadában, Mexikóban, az akkori Szovjetunióban és Lengyelországban történt. A magyarországi nemesítést visszavetette az akkori integráció, miszerint országunkban erre a nemesítési programra nincs szükség. A nemesítési anyag jelentős részét megkapta Lengyelország.


Gabonafélék

Sikeres lett a tritikálenemesítés. A Lasko lengyel fajta a nemzetközi őszi búza kísérletekben kiemelkedően szerepelt, a Bókoló, alacsony szárú magyar törzset öt országban szabadalmaztatták, Harkovban nagyszerű fagyálló fajtákat állítottak elő, Mexikóban a Búza és Kukorica Központban nemesítették az Armadillo törzset, mely részben magyar eredetű és sikeres lett az ún. fejlődő Harmadik Világ országaiban. A 2004-es Nemzeti fajtajegyzék tritikálét nem jelöl.

7.4. 6.4. Termőhelyigénye Talajigény. A középkötött mezőségi vályogtalajon elmarad termése a búzától, de ezeken a talajokon is jó termésre képes. A középkötött erdőtalajok megfelelnek a tritikálénak. A kötött réti talajt ne veszélyeztesse belvíz. Mind a homoktalajok, mind a szikesek alkalmasak számára. A sekély termőrétegű talajokon termesztése esetenként sikeres, de előfordulhat, hogy rosszul telel át. Éghajlatigény. Ahol a búza és a rozs megterem, ott hazánkban bárhol termeszthető. Hőösszegigénye 2100– 2200 °C körül van. Ősszel a bokrosodásához, tavasszal a fejlődéséhez csapadékot kíván. Érésekor a mérsékeltebben meleg idő kedvezőbb, mert ilyenkor a szemek nem szorulnak meg. Környezetigény. A tritikále környezetigényét a búza és a rozs határán lehet meghatározni. Alkalmazkodóképessége jó. Intenzív talajhasználatot nem hálál meg, de a kevésbé intenzív és a külterjes gazdálkodás feltételei is megfelelnek számára. Kultúrállapot-igénye a rozséhoz hasonló. Jól tűri a fasorok, ligetek beárnyékoló hatását.

7.5. 6.5. A termesztés módszere 7.5.1. 6.5.1. Elővetemény-igény Korán lekerülő növény után készíthető megfelelő magágy számára. Bármely nyáron betakarított növény után következhet. Önmaga után legfeljebb 3 évig termeszthető.

7.5.2. 6.5.2. Talaj-előkészítés Alapozó talajmunkát külön nem kíván, a nyári talajmunkáknak a kultúrállapot-fenntartó gyomirtást kell szolgálnia. A 12–15 cm mélységig jól tömörített magágyat szeptember elején kell elkészíteni.

7.5.3. 6.5.3. Tápanyagigénye Egy tonna szem a hozzátartozó betakarított szalmával az alábbi tápanyagokat veszi fel: nitrogén (N)

27 kg/t

mész (CaO)

7 kg/t

foszfor (P2O5)

12 kg/t

magnézium (MgO)

2 kg/t

kálium (K2O)

24 kg/t

Tápanyagellátásához a 21.táblázat segítségével számíthatók ki a műtrágyaadagok. Ősszel, a magágykészítéskor középkötött talajokon ne kapjon nitrogénből 20 kg/ha-nál, az egyéb talajokon pedig 25–30 kg-nál többet. Tavasszal, a vegetáció megindulása után – az áttelelést figyelembe véve – kapja meg egyszeri fejtrágyázással a számított adag fennmaradó részét.


Gabonafélék

Azok a tritikáléfajták, melyeknek magassága megközelíti a rozsét és jól áttelelt a vetés, a középkötött szántóföldi termőhelyeken kapjanak 15–30%-kal kevesebb tavaszi nitrogénfejtrágyát (20.táblázat).

20. táblázat - A tritikále tápanyagigénye, kg/1 t termés A talaj tápanyag-ellátottsága


I.

II.

III.

IV.

V.


gyenge

közepes

jó

igen jó

N

33

31

28

26

24

P2O5

17

14

12

11

10

K2O

26

24

31

20

19

N

35

33

30

28

26

P2O5

18

15

13

12

11

K2O

27

25

22

21

20

N

N

31

29

26

24

P2O5

P2O5

21

18

15

13

K2O

K2O

28

26

24

22

N

N

38

36

33

31

P2O5

P2O5

21

17

14

13

K2O

K2O

31

29

26

24

N

N

35

33

30

28

P2O5

P2O5

21

18

15

13

K2O

K2O

28

26

24

22

7.5.4. 6.5.4. Vetés Szeptember 20-a október 20-a közötti vetésidejét a magágy állapota és a tritikálé tervezhető terméséhez kell igazítani. Gyenge termőhelyi adottságok között vetésére szeptember 20–30. között, kötött talajokon és szikeseken időjárástól függően október 10-ig legyen elvetve. Nagy termésekre képes vályogtalajokon október 10–20. között legjobb vetni. A vetési adatokat a 21.táblázat tartalmazza.

21. táblázat - A tritikále vetési útmutatója Megnevezés

Megjegyzés

Adatok

Vetési idő

IX. 20-X. 20.

Sortávolság

12 cm

Vetésmelység

4–5 cm

Vetéskori csíraszám

480–520 db/m2

Magja a talajban gyengébben csírázhat, mint a csíráztatóban. 199


Gabonafélék

Ezerszemtömeg

40–45 g

Előfordul 40 g alatt is


85,0% legalább

Tisztaság

98,7% legalább

Nedvességtartalom

14,5% legfeljebb

7.5.5. 6.5.5. Növényvédelem, növényápolás Gyomok. A gyomok ellen a búzánál is használt gyomirtó szerekkel védekezhetünk. Betegségei a környezeti feltételektől – csapadékos vagy száraz idő –, a genotípustól, a növényállománytól függően támadnak. A búza kórokozói kisebb mértékben jelennek meg a tritikálefajtákon, mint a hasonló körülmények között termesztett búzafajtákon. Kártevők. A kártevők közül a drótférgek (Agriotes sp.),a gabonalégy (Chlorops pumilionis) és a gabonapoloskák (Eurigaster sp.) ellen talajfertőtlenítéssel, vetésváltással védekezhetünk. A telt szárú fajtatípusok rezisztensek a búzaléggyel (Cephus pygmaeus) szemben.

7.5.6. 6.5.6. Érés és betakarítás Teljes érésben kell aratni. A fajták között a korábban és későbben érő típusok között 6–7 nap a különbség. A korai tritikálefajták a középérésű búzafajtákkal egy időben érnek, ami meghatározza betakarításuk sorrendjét is. Aratáskor az általában nagyobb szalmatömeg és a búzánál szorosabb pelyvaburkolás miatt lassúbb a betakarítás sebessége. Megkésett aratáskor sem pereg a szem. A búza- és rozsfajtákhoz hasonlóan a nagyobb enzimaktivitásuk miatt csapadékos betakarítási időben hajlamosabbak a kalászban csírázásra és ez vetőmagminőség és a lisztminőség romlásával járhat együtt. A veszteségek elkerülésére indokolt szárítása.

7.5.7. 6.5.7. A tritikále minősége Minőségét meghatározza, hogy a búza és a rozs keresztezéséből származó állandósult hibrid, aminek fehérjetartalma a két szülő közé esik. 86% szárazanyagra számolva 12–16% közötti a legtöbb fajtánál. A makroelemek közül a K, P, Mg, S, Ca mennyisége, míg a mikroelemek közül a Mn, Zn, és a Fe jelentős. A tritikále keményítője egyszerű, szemcsés jellegű, melynek átmérője a két szülő között van, a búza, a rozs és a tritikále tartalék fehérjéinek rokonságáról tanúskodnak. Az aminosav összetételről a 22.táblázatban találhatók adatok.

22. táblázat - A rozs-, a tritikále- és a búzalisztek aminosav-összetétele (Bushuk) g/16 gN Aminosav Tritikále

Rozs

Durumbúza

Acélos búza

Lizin

3,40

2,80

2,29

2,10

Hisztidin

2,14

2,34

2,37

2,31

Arginin

4,55

4,77

3,64

3,67

Aszparaginsav

6,82

5,67

4,62

3,43

Treonin

3,26

3,05

2,82

2,51

Szerin

4,11

4,37

4,37

4,07


Gabonafélék

Glutaminsav

30,51

32,91

35,78

40,53

Prolin

15,29

14,18

13,92

12,54

Glicin

3,82

3,87

3,52

3,60

Alanin

4,06

3,57

3,27

2,88

Cisztin

2,65

3,22

2,66

2,69

Valin

5,22

4,93

4,77

4,34

Metionin

2,15

2,25

2,14

I,70

Izoleucin

4,21

4,37

4,51

3,94

Leucin

6,65

7,55

7,46

7,11

Tirozin

2,16

2,81

2,67

2,48

Fenilalanin

5,16

4,98

5,48

6,09

Az amilolitikus enzimekről megállapították, hogy az aktivitásuk sokkal nagyobb, mint a búzában és esetenként nagyobb, mint a rozsban. Nyersfehérje-tartalma a búzáénál könnyebben emészthető és a rozstól eltérően vízben oldódó sikérfehérjéket is tartalmaz. Lisztjéről megállapítható, hogy kenyérkészítéskor elősegíti a fermentáció gyorsabb lefolyását, növeli a lisztek vízfelvevő képességét, a kenyerek átlagos fehérjetartalmát. Lisztjéből új, jó ízű kenyér süthető, felhasználható a tésztafélék és sütemények készítésekor is.

7.5.8. 6.5.8. Vetőmagtermesztése Jó hő- és vízgazdálkodású talajt igényel. Az idegeneléshez 2–2,5 m széles sávokban kell vetni. A szigetelőtávolság más gabonafajoktól 2 m, tritikáléfajták között: öntermékenyülő

idegentermékenyülő

SE

100 m

500 m

E

50 m

300 m

I. fok

20 m

250 m

II. fok

20 m

200 m

A szántóföldi szemlére az érés kezdetén kerül sor, amikor a szalma még zöldes. 15%–ot meghaladó fuzáriumos kalász kizáró ok. SE-nél 5, E-nél 7, I. fokúnál 10 és II. fokúnál 20 db anyarozsot tartalmazó kalász fordulhat elő a mintaterek átlagában. Vetőmagjának minőségi követelményeit a 23.táblázat tartalmazza.

23. táblázat - A tritikále vetőmagjának minőségi követelményei

Szaporítási fok

Csírázó-képesség, legalább,%


Idegenmag-tartalom, db/minta más növényfaj


más nem

egyéb

Nedvességtartalom, legfeljebb, %


Gabonafélék

összesen

gabonafajok

gabona

SE-E

80

98

4

3

1

I–II. fok

80

98

10

7

7

14,5

500

Megjegyzés: a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek.

8. 7. Őszi és tavaszi árpa 8.1. 7.1. Jelentősége Az árpát kiváló alkalmazkodóképességével a legkülönbözőbb éghajlatú országokban vetik. Rövid nyarú északi tájakon a legfontosabb gabona. A meleg, déli országokban termése abraktakarmány. Az enyhe, mérsékelten meleg vidékeken elsősorban sörárpának termesztik. A tavaszi árpa termesztésének északi határa a 70. szélességi fok térségére tehető, ahol minden évben termést ad, más gabonafélék viszont ott csak zöldtakarmányként jönnek számításba. Kiváló tulajdonsága az is, hogy az Alpokban 1900 m tengerszint feletti magasságban is vethető. Tibetben a Himalája vidékén 4000 m magasságig is fellelhető. Szubtropikus viszonyok között is termeszthető. Jó adaptálódó képessége elsősorban rövid tenyészidejének köszönhető. Nincs még egy gabonaféle, amely ilyen széles körben elterjedt volna, bár vetésterülete viszonylag szerény. Az árpa termesztése a II. világháború után a Föld több országában jelentősen fellendült, a megnövekedett sörfogyasztás hatására. E területnövekedés elsősorban a zab rovására történt. Európán kívül nagy a vetésterülete Irakban, Argentínában, Ausztráliában, Új-Zélandon, s csak a trópusokon nem termesztik. Hazánkban a búza és a kukorica után az árpa a legfontosabb gabonanövény. Az őszi árpa és tavaszi árpa egy része takarmány, a többi a söripar alapanyaga. Az őszi és a tavaszi árpa fontosabb adatait a 24.táblázat mutatja (KSH adatok). Az őszi árpa termőterülete világviszonylatban kisebb, szinte csak Közép-Európára korlátozódik, aminek oka a gyengébb télállóság, amely növeli a termesztés kockázatát.

24. táblázat - Az árpa vetésterülete, termésátlaga, össztermése hazánkban Évek

1976–1980

1981–1985

1986–1990

1995

2000

Vetésterület, 1000 ha Őszi

102

158

182

186

151

Tavaszi

135

115

104

206

174

Őszi

3,61

3,84

4,42

4,01

3,51

Tavaszi

2,97

3,84

4,07

3,22

2,13

Őszi

370

619

799

746

530

Tavaszi

399

385

424

663

371

Termésátlag, t/ha

Össztermés, 1000 t


Gabonafélék

Őszi árpa az ország egész területén sikerrel termeszthető, a búzához és a kukoricához viszonyítva az ország nyugati termőtájain vetik nagyobb területen. A kalászosok közül a leggyengébb talajokon adja a nagyobb termést és legkevésbé reagál a talaj minőségének változására. Egy aranykorona-érték változásra 40–50 kg/ha termésátlag-változás következik be, a búza esetében ez 70 kg, a kukoricánál pedig 140–150 kg. Homokon, kovárványos barna erdőtalajon, szikes talajon, sekély termőrétegű lejtőtalajokon jobb termést ad, mint a búza. Sziken, homokon a búzaszem már megszorul a júliusi melegben, az őszi árpa ekkorra már teljesen érett, aratható. Gazdasági előnye, hogy korai aratásával elegendő a tenyészidő a kettős termesztésre, így utána takarmánynövények, zöldtrágya stb. vethető. A másodvetésű silótakarmány területet szabadít fel az árunövények számára. Gabonára koncentrált vetésforgókban őszi árpával a munkacsúcsokat szét tudjuk húzni, a kombájnkapacitás jobban kihasználható. Szerényebb elővetemény igénye miatt jobban tűri a gabona-előveteményeket, őszi búza után is nagy termést ad. Repcetermelő gazdaságokban ez a legkiválóbb elővetemény, mivel korai lekerülése miatt jó vetőágy készíthető, és a repcét idejében el tudjuk vetni. Utána a tarlóra a vegetációs idő alatt tárolt hígtrágya hamar kihelyezhető. Az őszi árpa és kukorica egymást jól kiegészítő növények. Az őszi árpa termesztését gyenge és közepes, a kukoricáét közepesnél jobb talajokon kell szorgalmazni. Sertéstenyésztő üzemekben igény van rá, mivel tápanyagban gazdag, könnyen emészthető és takarmánykeverékekbe szinte korlátozás nélkül keverhető. Fehérjéjének lizintartalma nagyobb, mint a takarmánybúzáé (3–4%). Az őszi árpa termesztésének növelése lehetővé teszi a szójaimport csökkentését: 100 kg kukoricához 18–22 kg szója szükséges a sertések számára kívánatos 17%-os fehérjekoncentráció eléréséhez, 100 kg árpához 8–10 kg elegendő. A viaszérés idején a teljes növényt (whole crop) szilázsként betakarítva vagy szárítás-őrlés után granulálva nagy keményítőértékű és sok emészthető fehérjét tartalmazó takarmányt nyerhetünk (GPS-módszer). Az őszi árpa N-hasznosítása jó, N-műtrágyaigénye szerény. Energiatakarékos talajművelési rendszerekben is nagy terméssel fizet, mivel sekély művelést kíván. A vetőágy minőségére igényes. Egy tonna gabonafélét legolcsóbban őszi árpával tudunk előállítani, mert termelési költsége kicsi, termésátlaga viszont a gabonáké között a középmezőnyben helyezkedik el. Sör- és malátaiparunk igényeinek kielégítése, továbbá a sörárpaexport-lehetőségek kihasználása végett sörárpatermesztésünk fejlesztése indokolt. A hazai sörgyártás mennyiségi és nem utolsósorban minőségi fejlesztést igényel. Bár a tavaszi árpa genetikai potenciálja a kukorica és a búza nagyságrendjét nem éri el, statisztikák bizonyítják, hogy gyengébb talajokon e két fontos növénynek versenytársa lehet a jövedelmezőség tekintetében. A sörárpa ugyanis magasabb áron értékesíthető, mint a kukorica vagy a búza. Jelenleg belföldi sörárpaszükségletünk összes gabonatermésünknek csupán 1%-a. A sörfogyasztást – és ezzel együtt a sörárpaigényt – növeli az idegenforgalom növekedése is, és a kevesebb alkoholt tartalmazó szeszes italok iránti kereslet. 1950-ben még 8,3 l volt a fejenkénti sörfogyasztás évente, 1960-ban már 36,8 l, 1970-ben 59,4 l, 1980-ban 86,6 l, 1985-ben 92,4 l, 1986-ban 99,0 l, 2000-ben 71,6 l. 1990től kezdve a söripar 230–250 ezer t jó minőségű sörárpára tart igényt évente, amely csak a sörárpatermesztés volumenének és minőségének fejlesztésével elégíthető ki. Örvendetes, hogy a magán sörfőzők száma is növekszik hazánkban. Napjainkban a sörárpa termesztésének módszere nem tér el a takarmányozásra szánt tavaszi gabonákétól és a termés minősége sem a szokottétól. Ugyanazon termés mind takarmányozásra, mind sörárpaként értékesíthető. A jó minőségű söripari alapanyag előállításához azonban figyelembe kell venni a sörárpatermesztés sajátosságait a technológiai folyamat minden eleménél. A tavaszi árpa a számára alkalmas termőhelyeken és talajadottságok mellett a nagy területen termesztett növények közé jól beilleszthető, különösen a későn lekerülő cukorrépa, burgonya, kukorica után, de a nagyobb „gabonakoncentrációt” is jobban tűri, mint a búza. Hazánk északi és nyugati tájain, ahol a termőhelyi adottságok a búza és a kukorica termesztésére kevésbé megfelelőek, a tavaszi árpával jelentős eredmények érhetők el. Termése szántóföldi termőhelyenként az alábbiak szerint alakul: őszi árpa

tavaszi árpa


Gabonafélék

I.


3,5–7,3 t/ha

3,0–5,5 t/ha

II.

középkötött erdőtalajok

3,0–6,0 t/ha

2,5–6,6 t/ha


2,5–5,0 t/ha

2,5–5,0 t/ha


2,4–5,5 t/ha

–

V. szikesek

2,0–5,0 t/ha

–

VI. sekély termőrétegű talajok

2,0–4,0 t/ha

2,0–3,0 t/ha

8.2. 7.2. Az árpa botanikája és fiziológiája Az árpa (Hordeum vulgare L.)rendszertani helye Linné óta több ízben változott. Így például Körnicke 1885-ben egy széles körű morfológiai rendszert dolgozott ki az árpára, de rendszerében több hiányosság is mutatkozott. Ezeket a hiányokat kiküszöbölték, s az ő rendszere szerint a változatok csoportosítása a következő: Hordeum vulgare: I. convar. hexastichon Alef. többsoros árpák, II. convar. intermedium (Körn.) Mans. középárpa, III. convar. distichon Alef. kétsoros árpák, IV. convar. deficiens (Stend) Mans. hiányos árpa, V. convar. labile (Schiem.) Mans. labilis árpa. Az egyes alfajok megkülönböztetése a hexastichon, a distichon és a deficiens esetében genetikailag megalapozott. Az intermedium és a labile helyzete a rendszertanban nem egészen tisztázott. Az intermedium morfológiai karakterét a kalászkák középső szemsorainak szálkázottsága és az oldalsó szemsorok szálkanélkülisége adja meg. A labile alfajon egy kalászon belül az oldalsó szemsorok vagy teljesen kifejlődnek, vagy rudimentáriásak, vagy teljesen hiányoznak. A genetikai viszonyok itt meglehetősen bonyolultak. Az egyes fajok részletes leírása: I. Hordeum vulgare convar. hexastichon (többsoros, hatsoros árpa). Mind a középső, mind az oldalsó szemek megtermékenyülnek, a pelyvalevelek hosszú vagy rövid toklászsertét viselnek, esetleg szálka nélküliek.

10. ábra - Az árpa habitusképe


Gabonafélék

II. Hordeum vulgare convar. intermedium. Azegy padkán lévő 3 virág(kalászka) közül a középső mindig termékeny, a külsők pedig felváltva termékenyülnek. Ennek az alfajnak csak a Himalája hegységtől Japánig terjedő földrészen van jelentősége. Atoklász nélküli árpák nemesítésében használják mint nemesítési alapanyagot. III. Hordeum vulgare convar. distichon (kétsoros árpa). Az egy padkán lévő három virágból a középső virágok termékenyülnek, az oldalsók redukálódtak. A középső szemeken hosszabb-rövidebb szálka van, amelyek fogazottak, de szálkanélküliség is előfordul. A kétsoros árpánál is szerepet játszik a kalászorsó internodiumainak hosszúsága. IV Hordeum vulgare convar. deficiens (hiányos árpa). A középső virágok megtermékenyülnek, az oldalsók többé-kevésbé redukálódtak, a pelyvalevelek kicsik vagy hiányoznak. Ez az alfaj főként Abesszíniában és Eritreában jelentős, jó bokrosodó képességű, ezerszemtömege nagy, formagazdag. V. Hordeum vulgare convar. labile. Mezőgazdasági jelentősége nincs, a középső virágok megtermékenyülnek, az oldalsók közül csak némelyik hoz szemtermést. A többsoros árpához közel álló változat. Hazai árpafajta típusok közül a többsorosak ősziek, a kétsorosak inkább tavasziak, de kétsoros őszi árpák is vannak köztermesztésben. Többsoros tavaszi árpa jelenleg nincs. Gyökérzet. A csírázás során a gyököcskéből fejlődik ki a főgyökér, majd a szikközépi részből az 5–6 csíragyökér. A csíragyökerek kezdeményei szövettanilag már az érő árpaszemben kialakulnak. A többi gabonaféléhez képest az árpának több a csíragyökere, ami a fejlődés korai szakaszában nagy előnyt jelent. A csíragyökér rendszer megmarad és funkcionál a növény egész élettartama alatt. Szerepe jelentős a tápanyag- és vízfelvételben. A járulékos gyökerek száma nagy, az elsődleges gyökerek mintegy 30–35-szöröse. A járulékos gyökerek főként a felső talajréteget hálózzák be, az elsődleges csíragyökerek pedig több, mint 1 m mélyre is lehatolnak. Mindkét gyökértípus elérheti a körülményektől függően a 150–160 cm mélységet.


Gabonafélék

Szárazságban a gyökerek mélyre, jó vízellátottságú talajokon sekélyebbre hatolnak. A virágzás idején a gyökérzet fejlődése lelassul, és a beépülési folyamatok kerülnek előtérbe. Az árpa gyökérnövekedése 30 °C talajhőmérséklet esetén a legnagyobb, a hőmérséklet csökkenésével az elágazások száma kevesebb. A gyökérzet tömege a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól függően, évjáratonként is különböző lehet. Hajtás. A kezdeti stádiumban a levelek göngyöltek, később jobbra csavarodva kiszélesednek. A nyelvecske (ligula) rövid, a fülecskék (auricula) nagyok, sarlószerűen görbültek. A levélerek párhuzamosak, szélesebbek, mint a búzán. A kifejlett levelek a legintenzívebben derült napokon 9–14 óra között növekednek. Borult időben, kis fényintenzitás esetén a levelek növekedése leáll. A bokrosodási csomó fajtától függően 10–45 mm mélyen alakul ki a talajfelszín alatt. Elhelyeződése szoros kapcsolatban van a télállósággal, a kései fagyokkal szembeni ellenállósággal. A gyökérnövekedéssel párhuzamosan megy végbe a bokrosodás, amely a tavaszi árpán kisebb mértékű, mint az őszi vetésűn. A négysoros (szabálytalan hatsoros) tavaszi árpák produktív bokrosodása általában kisebb (1,4–1,9), a kétsoros tavaszi árpáké átlagosan 1,8–2,3 db kalász/növény. Természetesen a fajták között jelentős különbségek vannak. Az aratáskori kalászszám nincs korrelációban a bokrosodáskori hajtásszámmal. Egy kevésbé bokrosodó fajta aratáskor több produktív kalászt hozhat, mint egy intenzíven bokrosodó. Ez a jelenség a kalászhányás előtti hajtáselhalásokra vezethető vissza, amely elsősorban környezeti tényezők függvénye. Az őszi árpa hajtásszáma rendszerint már a tél beállta előtt kialakul, ennek jelentősége leginkább enyhe ősz alkalmával mutatkozik meg. A bokrosodás enyhe télen, illetve tavasszal folytatódhat. Az őszi árpán a kalászhányás annál korábban következik be, minél nagyobb az átlagos napi középhőmérséklet és minél hosszabb a megvilágítás időtartama március hónapban. A szár hosszúsága mind az őszi, mind a tavaszi árpán a fajtától és az évjárattól függ. Az évjárattól függően a szár hosszúsága 15–20 cm eltérést is mutathat. Száraz évjáratban a növénymagasság mindig kisebb, mint csapadékosban. A kalászorsó a kalász tengelye, amelyet a kalászorsó padkái több internodiumra osztanak. A padkán helyezkedik el a 3 egyvirágú kalászka. A többsoros árpákon mindhárom virág(kalászka) megtermékenyül, a kétsoros árpákon csak a középső. Ezek a termékenyülési viszonyok képezik az alapját az alfajok szerinti csoportosításnak. A kétsoros tavaszi árpának többnyire hosszabb a kalásza, mint a többsoros árpáké. A kalásztömöttség meghatározza a kalász formáját. A kalászorsótagok száma a hexastichon árpákon általában kevesebb, mint a distichon árpákon. A kétsoros árpákon 12–18 orsópadkát találunk, a 4 és 6 sorosakon 10–20-at, de ez a fajtától, tápanyagellátástól és egyéb ökológiai tényezőktől is függ. Az egyik legfontosabb termésmeghatározó tényező a kalászonkénti megtermékenyült virágok száma. Ez már a tenyészőcsúcs differenciálódásakor eldől, és a környezeti tényezőktől függően fejlődnek ki. Az árpa önmegtermékenyülő növény. A főhajtás kalásza virágzik először, utána a mellékhajtásoké, kialakulásuk sorrendjében. A kalászon belül a virágzás a kalász középső részén kezdődik meg. A virágzás 10 °C felett indul meg és a nap folyamán többnyire 6–9, illetve 15–18 órakor megy végbe. Egy-egy kalász virágzása általában 3–4 napig, egy növényé 7–9 napig tart. A pollen a bibére kerülve azonnal csírázni kezd, és a pollentömlő 20–30 perc után eléri az embriózsákot. A környezeti tényezők és a tápanyagellátottság jelentősen befolyásolja a pollen sterilitását, illetve termékenyítőképességét. A fényhiány a fiatal kalászok részleges sterilitását okozhatja a pollen degenerációja következtében. A terméketlen virágok jelentős szerepet játszanak a termés kialakulásában. Az érési stádiumokat a búzáéhoz hasonlóan különítjük el: tejes, viasz-, teljes, illetve holtérés. A virágpelyva (pontos botanikai nevén: toklász) a kultúrárpákon 8–12 mm hosszú, 2–5 mm széles, orsó alakú, a két végén csúcsban végződik. A termés a pelyvával szorosan összenőtt (kivéve a csupasz árpát). A belső pelyva talpsertét visel, amely fontos bélyeg az egyes fajták és formák elkülönítésére. A pelyvalevél (toklász) tengelyének folytatásában található a toklászserte (arista), amelynek hosszúsága, fogazottsága fontos fajtabélyeg. Az embrió az egész mag tömegének mintegy 1,3–3%-a. A terméshéj és a kétrétegű maghéj összenőtt, amelyre szorosan tapad a toklász. A maghéj alatt találjuk a 2–3 rétegű aleuronréteget, ez alatt helyezkedik el a mag legnagyobb részét kitöltő belső tápszövet (endospermium). Ez két részből áll, fehérjetartalmú rétegből és 206 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

liszttestből. A szemtermés legnagyobb részét kitevő liszttestben sok a keményítő, melynek szemcséi fehérjedús plazmába ágyazottak. Az őszi árpa fejlődési szakaszai: Az őszi árpa fenológiai fázisait a gabonákra általánosan kidolgozott Feekes-skála alapján – az ábécé betűivel jelzett egyszerűsített forma a Biologischer Bundesanstalt, Braunschweig munkája – a 2.25.táblázat tartalmazza. Az őszi árpa fejlődési fázisainak és fontosabb fenológiai stádiumainak tartama a csírázástól az érésig átlagosan a 26.táblázat szerint alakul. A tavaszi árpa fontosabb fejlődési fázisai hazai körülményeink között a tenyészidőn belül a következő ideig tartanak: kelés

12–15 nap,

bokrosodás

33–35 nap,

szárba indulás

17–27 nap,

kalászolás, virágzás

10–12 nap,

érés

24–26 nap.

25. táblázat - A Feekes-skála 1–5. A bokrosodás periódusa 1. Kelés

Vegetatív periódus A) kelés B) 1. levél C) 2. levél stádiuma D) 3. levél

2. Bokrosodás kezdete

E) A bokrosodás kezdete

3. A növény még fekvő állapotban van

F) A bokrosodás időszaka

4. Az áltengely fölfelé kezd növekedni (a levélhüvelyből)

5. Az áltengely erőteljesen feláll

G) A bokrosodás befejeződése (a generatív periódus kezdete) H) Szárba indulás kezdete

6–10. A szárnövekedés periódusa (szárba indulás) 6. Kialakul az első nódusz

I) 1. nódusz stádiuma

7. A második nódusz kialakul

J) 2. nódusz stádiuma

8. Az utolsó levél is látható, a kalász kezd megduzzadni

K) Az utolsó levél megjelenése

9. A nyelvecske az utolsó levélnél is látható

L) Ligula stádiuma 207


Gabonafélék

10. Az utolsó levélhüvely éppen kialakulóban, a kalász erősen duzzadt

M) Utolsó levélhüvely kialakulása

10.1–10.5 A kalászhányás periódusa

Vegetatív periódus

10.1. Az első kalász látható

N) Kalászhányás kezdete

10.2. A kalász ¼ része megjelenik 10.3. A kalász ½ része megjelenik 10.4. A kalász ¾ része megjelenik 10.5. A növény összes kalásza megjelent a hüvelyből

O) A kalászhányás vége

10.5–10.5.3. A virágzás periódusa 10.5.1. A virágzás kezdete

P) A virágzás kezdete

10.5.2. Az egész kalász virágzik 10.5.3. A kalász alsó része elvirágzott

Q) A virágzás vége

11.1–11.4. Érési periódus

Érési periódus

11.1. Teljes érés, a szem még zöld,

R) Szemképződés

teljes konzisztenciájú

S) Tejesérés

11.2. Viaszérés, a szemközép

T) Tésztás állapot

keményedik

U) Viaszérés

11.3. Teljes érés, körömmel nehéz a szemet összenyomni

V) Teljes érés

11.4. Holtérés, a szár is teljesen beérett

W) Holtérés

26. táblázat - Az őszi árpa fejlődési periódusa, a Feekes-skála és a vegetációs napok száma közötti összefüggés Fejlődési periódus

Feekes-skála

Napok száma

1

9–12

Bokrosodás

2–4

188–190

Szárfejlődés

6–10.5.

37–47

10.5.1–10.5.2.

12

10.5.3–11.3.

34–37

Kelés

Kalászhányás–virágzásig Virágzás–érés

8.3. 7.3. Az árpa biológiájának alapjai 208 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Vavilov szerint az árpa géncentruma, mint primer centrum, Kelet-Ázsia. Elő-Ázsia mint átmeneti, Japán pedig mint mellékgéncentrum, Abesszínia és Eritrea, mint szekunder géncentrum szerepel. A kelet-ázsiai géncentrumban, beleértve Tibetet, Kínát, Északkelet-Indiát, eredetileg csak a többsoros árpa volt honos. A kétsoros árpa feltehetőleg későbbi odakerülés vagy keresztezés eredménye. Az árpa (Hordeum) nemzetségben ma 16 fajt tartanak nyilván. Vannak köztük 7, 14 és 21 pár kromoszómát tartalmazó fajok. A számtalan génmutáció és az emberi szelekció eredményeként az eredetileg csak 2 sor szemet termő kalászokból hatsorosak is keletkeztek. Ez a megváltozás a jelek szerint még a termesztés korai időszakában bekövetkezett. Az árpa nem hidegtűrő, télálló növény. Emiatt azokon a vidékeken, ahol a télállóság fontos, csak a nagyon rövid tenyészidejű tavaszi árpák terjedtek el. A meleg és száraz éghajlatot nagyon jól bírja, ezért az emberi segítséggel eredeti őshazájától messzire került, olyannyira, hogy valamennyi kontinensen termesztették, és ma sok ezer fajtáját ismerjük.

8.4. 7.4. Az őszi árpa 8.4.1. 7.4.1. Az őszi árpa fajtaválasztás szempontjai A fajták télállósága összetett tulajdonság, amelynek fontosabb összetevői a faggyal szembeni ellenálló képesség, az edződési folyamatok lefolyása, a télállósághoz szükséges védőanyagok és szénhidrátok megfelelő mennyiségű raktározása. Genetikai meghatározottsága a kipusztulás mértékét az őszi, kora tavaszi hőmérséklet-ingadozások és agrotechnikai tényezők is befolyásolják. Az intenzív termesztés feltételei között, nagyobb adagú nitrogénműtrágyával, a talajok jó tápanyag-ellátottsága csak szárszilárd, jó állóképességű fajtával hasznosítható. A nem kellően szárszilárd fajta korai megdőlése miatt nehezen és nagy veszteséggel takarítható csak be, lényegesen gyengébb minőséggel. A termésbiztonság fontos tényezője a betegségekkel szembeni rezisztencia. A korszerű őszi árpa fajtát a nagy termőképesség mellett a nagy fehérje- és aminosav-tartalom, a jó minőség is jellemzi. A felsorolt minőségi jellemzőkön kívül a gyors fejlődés, a korai érés, a jó tápanyagreakció, a kedvezőtlenebb ökológiai feltételekhez való alkalmazkodás is meghatározza a fajta termesztési értékét. Külföldi (Németország, Ausztria) és hazai nemesítési célkitűzések között egyre jelentősebb a kétsoros őszi árpa fajták söripari célra való nemesítése. Ennek oka elsősorban az, hogy a kétsoros őszi fajták korai betakarításával a söripari feldolgozás korábban megkezdhető. Az őszi árpa termesztés eredményességéhez jelentős mértékben hozzájárult az intenzív, korszerű fajtákból álló fajtaválaszték kialakulása és bővülése.

8.4.2. 7.4.2. Az őszi árpa termőhelyigénye Talajigény. Az őszi árpa a homokos, a lazább középkötött mezőségi vályogtalajokon termeszthető legkedvezőbben. A homok- és anyagtalajokon is jó termést ad, ha a talaj pH-értéke 6 körüli. Pozitív kapcsolat mutatható ki a termőréteg vastagsága és a termés mennyisége között. A gyakorlatban azonban a jó termékenységű talajokon igényesebb növényeket termesztenek, mert az őszi árpa a gyengébb talajadottságok ellenére is megfelelő termést ad. Ez utóbbi talajokon lett versenytársa a búzának és a kukoricának. Vethető ezeken kívül az ország legtöbb talaján, kivéve ott nem, ahol a szélsőségesen kötött, zsugorodó, szárazságra repedező réti agyag és szikes talaj szeptember közepére nem készíthető elő vetésre. Éghajlatigénye. Az őszi árpa időjárási igényét hazánk egész területe kielégíti. Kevésbé télálló, mint a búza vagy a rozs, ezért termesztése zord északi tájakon nem javasolható. A száraz tavaszt jobban elviseli, mint a tavaszi árpa, az aszály is ritkábban károsítja, mert június közepére, második felére rendszerint beérik. A vetés-kelés időszaka. Az őszi árpát általában szeptember végén, október elején vetik, s október első két dekádjában várható a kelése. Ebben az időszakban átlagosan 60 és 140 óra közötti napsütéses órával, 10,5 és 25,0 kJ/cm2 sugártömeggel, valamint 11,0 és 15,0 °C közötti hőmérséklettel lehet számolni.


Gabonafélék

Középkötött talajokon a csapadék 10–30 mm, a párologtató képesség 25–55 mm, a párolgás 10–20 mm, a felső 20 cm-es talajréteg nedvességtartalma pedig 5–15 mm között ingadozik szeptember végén. A szárba indulás-kalászolás időszaka. Aszárba indulás április közepére, végére esik, a kalászolás a május elején. E fenofázis átlagos hossza 20–40 nap között ingadozik. Anapsütéses órák száma ekkor 170–270 óra, az összes sugárzás átlagai 27,0–88,0 kJ/cm2, a hőmérsékleti átlagok pedig 17,5–19,5 °C között alakulnak. A csapadék átlagos mennyisége 50–85 mm, a felső 20 cm-es talajréteg nedvességtartalma 5–20 mm között alakulhat. A fenofázisok hosszúságára legerősebben a sugárzás hat. Ahőmérséklet és a sugárzás együttes vizsgálata azt mutatta, hogy – ugyanúgy, mint az őszi búzán – magas hőmérsékletek és kis globálsugárzási értékek között a fenofázistartam rövid lesz, alacsony hőmérsékletek és nagy összsugárzási értékek esetén pedig hosszabbá válik. A párologtató képesség és a párolgás szintén hatással van az őszi árpa fejlődésére. Az említett értékek egységnyi növekedése a fázistartam egységnyi növekedését, csökkenésük pedig a fázishossz ugyanakkora csökkenését idézik elő. Az őszi és téli viszonyok hasonlóan hatnak, mint az őszi búzára. Tavasszal a szárba induláskalászolás és a kalászolás-viaszérés időszakban egyaránt a hűvösebb időjárás kedvez a nagyobb termés kialakulásának. Kalászolás-viaszéréskor a felső 20 cm-es talajréteg nagyobb nedvességtartalma mellett a kisebb párologtató képesség is kedvező a nagy termések létrejöttéhez. Az őszi árpa fontos agronómiai tulajdonsága a télállóság. A túl korai vetés, a nagy N-adag, az erősen fejlett állomány hajlamosító tényező a téli kifagyásra, a teljes vagy részleges kipusztulásra. A hótakaró nélküli hideg teleken (–15 °C) várható nagyobb mértékű károsodás, és ha akkor a hőmérséklet hirtelen 0 °C alá esik. Termesztése ott biztonságos, ahol a téli hótakarónak nagy a gyakorisága. A jó áttelelés feltételeihez az időjárás akkor kedvező, ha a keléshez a talaj 25% vízkapacitásig telített ősszel és kicsi a hőingadozás. Környezeti igény. Az őszi árpa alkalmazkodó képessége jó. A szántóföld talajhasználatához az intenzívtől az extenzívig egyaránt jól alkalmazkodik. A talaj kultúrállapotára közepesen igényes, viszont termését befolyásoló évelő gyomok ne legyenek. A tábla mezsgyéje és a dűlőutak növényvédelmi okok miatt legyenek gondozottak. A tábla fekvésére közömbös, a sík fekvéstől a lejtősig.

8.4.3. 7.4.3. Az őszi árpa termesztési módszere 8.4.3.1. 7.4.3.1. Elővetemény Az őszi árpa szerényebb elővetemény-igényű a búzánál, ezért a vetésszerkezetbe jól beilleszthető. Lényeges, hogy az elővetemény korán lekerülő legyen, ami után jó minőségű vetőágy készíthető, és a vetés időben megtörténhet. A hazai nagy „gabonakoncentráció” miatt gyakran búza után vetik. A búza elővetemény nem kedvezőtlen. Amennyiben a búza előveteménye kapás vagy pillangós volt, akkor is nagy termések érhetők el őszi árpával.

11. ábra - Az őszi árpa helye a vetésszerkezetben


Gabonafélék

Négy éven belüli visszakerülésnél számolni kell a betegségek és a rovarkártevők nagyobb mértékű elszaporodásával, amelyet intenzívebb növényvédelemmel lehet ellensúlyozni. Lehet előveteménye olaj- és rostlen, mák, keresztesvirágú növény, zöldtakarmány. Kerülni kell a hüvelyes és pillangós növényeket. Az őszi árpának – mint előveteménynek – a vetésszerkezetben olyan előnye van, hogy korai betakarításával vethető utána másodnövény vagy zöldtrágya. Szalmájának leszántása kedvező a talaj szervesanyag-tartalmára, mivel elbomlásához megfelelő idő áll rendelkezésre az utána következő növény vetéséig. Az őszi árpa elhelyezését a vetésszerkezetben a 11. ábra szemlélteti. 8.4.3.2. 7.4.3.2. Talaj-előkészítés Az őszi árpa a korán lekerülő előveteménye – leggyakrabban gabona – után kerül a talajba. A talajművelés célja a következőkben foglalható össze: •az elővetemény melléktermékeit és a tarlómaradványt bemunkálva kell elbomlásának feltételeit megteremteni, •a nyáron kelő, egyébként nehezen irtható gyomok ritkítása, •az elővetemény betakarításakor a kombájn és a szállítóeszközök talajtömörítő hatásának megszüntetése a talajmunkával, a pórustérfogat és a talajélet növelése. A talaj-előkészítést őszi árpa alá kétféle megoldással lehet megoldani: 1. Június végén vagy július első felében betakarított elővetemény után tarlóhántással, nyári alapműveléssel és magágykészítéssel szeptember közepére. 2. Július második felében betakarított elővetemény után – rendszerint két talajmunkára jut idő – alapművelésre és magágykészítésre. Tarlóhántás. Középkötött talajokon aratás után a melléktermék, szalma lehordása napokon belül, abból a célból, hogy a tarlóhántásra sor kerülhessen: •tarlóhántás legyen minél sekélyebb, azért, hogy a betakarított elővetemény aratási veszteségéből az elpergett mag csírázásának a feltételeit megteremtse; •sekély tarlóhántás azzal a hátránnyal jár, hogy a tarló egy része a talaj felszínén marad; •a sekély tarlóhántás viszont – nemcsak a kultúrnövény magjainak csírázását segíti elő, hanem a jó gyomkelést is elősegíti; 211 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

•a tarlóhántást mindezekért hengerrel kell zárni, még azon a napon, mert csak így van lehetőség a beárnyékolási érettség talajnedvességének megőrzésére, •a jó árvakelés és a kikelt egynyári gyomok hasznos zöld szerves anyagok a talaj számára, de csak addig az ideig, míg nem kezd a gyomok között az első faj virágzani, magot kötni. Éppen ezért a nyári alapművelés idejét ehhez kell igazítani és azt elvégezni. Kötött talajokon és szikeseken aratás végére a talaj termőrétege legtöbbször jobban kiszárad, mint középkötött talajon. Ezért a tarlóhántás sekélyen nem végezhető el. Két lehetőség van: •egyik, esőre várni, ami után a talajba forgatható a tarlómaradvány, •a másik lehetőség a tarlófeltörés átkeverő megoldással és a rögök nehéz gyűrűs hengerrel zárása, ami egyben valamennyit darabol is, •hátránya, hogy elmarad a gyom- és árvakelés. Laza, száraz talajokon a sekély tarlóhántás nem lehetséges, ezért 8–10 cm-es tarlószántással és azonnali zárással a gyomok kelésének a feltételei megvannak. Nyári alapművelés nem maradhat el, mert ez teremti meg az őszi árpa gyökereinek őszi dúsabb kifejlődését, a jobb őszi bokrosodást és az áttelelés biztonságát. Ez a termőréteg gondos és alapos átmunkálása: •megszünteti a talajtömörödést, •degradált talajokon megakadályozza az eketalpréteg kialakulását, javítja a rossz talajszerkezetet, •elősegíti a talajélet kifejlődését, ami az elvégzett tarlóhántással kizöldült, élő szerves anyagainak feltáródását segíti elő, sőt a talaj tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességét egyensúlyban tartja. Az elmaradt tarlóhántás miatt a nyári alapművelés idejét a kikelt gyomok magkötése előtt kell elvégezni, különben gyomritkító szerepe nemcsak elmarad, hanem növeli is a talaj gyommag „készletét”. Vetőágykészítés. Az őszi árpa vetőágykészítésének a célja alapvetően a tervezett csíraszám és a fejlődő növény igényeinek megfelelő feltételek biztosítása. Ha az elővetemény után a tarlóművelés, az ápolás jó minőségben és mélységben megtörtént, ülepedett jó vetőágyat lehet készíteni. A magágy erőteljes mélyítésére az őszi árpa – elsősorban humuszban szegény talajokon – terméscsökkenéssel reagál. A vetőágy mélysége mintegy 10 cm legyen. Ha a korai elővetemény után mélyebb művelést végeznek, a vetőágykészítés során csak sekélyebb megmunkálás szükséges. Kötött talajokon, ha az elővetemény utáni talajmunka rögös szerkezetet hagyott, annak aprítását össze kell kötni a magágykészítéssel. Az őszi árpának aprómorzsás (<5 mm) talajszerkezetre van szüksége a vetőágy teljes mélységében (8–10 cm). Csak ilyen vetőágyban tudja a szem a vizet felvenni. A mélyebben fekvő gyökérágyban viszont durvább morzsás, aprórögös talajszerkezet szükséges, mivel ilyen körülmények között a fejlődés későbbi szakaszában, a gyökérfejlődés idején az esetleges csapadéktöbblet nem okoz oxigénhiányt. A magágyat a vetést megelőzően (kb. szeptember 15–20.) 8–10 nappal kell elkészíteni, hogy ülepedett, jó minőségű talajba kerüljön a mag. 8.4.3.3. 7.4.3.3. Tápanyagellátás Az őszi árpa 1 tonna szemterméssel és a hozzátartozó melléktermékkel az alábbi tápanyagokat veszi fel a talajból: nitrogén (N)

27 kg

mész (CaO)

6 kg

foszfor (P205)

10 kg

magnézium

2 kg


Gabonafélék

(MgO) kálium (K2O)

26 kg

Az őszi árpa kezdeti fejlődése gyors, gyökérzetét hamar kifejleszti, tápanyag-hasznosítása jó, éppen ezért a búzához képest kisebb műtrágyaadaggal elérhető a tervezett termésszint. A szükséges hatóanyag mennyiségeket – termőhelyek szerint – a 27. táblázat tartalmazza.

27. táblázat - Az őszi árpa tápanyagigénye, kg/1 t termés A talaj tápanyag-ellátottsága


I.

II.

III.

IV.

V.

VI.


gyenge

közepes

jó

igen jó

N

29

25

22

19

15

P2O5

17

14

11

9

6

K2O

28

27

25

24

21

N

30

26

23

20

15

P2O5

19

16

12

10

8

K2O

30

28

27

25

22

N

30

27

24

20

17

P2O5

20

17

14

11

8

K2O

29

27

24

22

19

N

33

30

26

23

19

P2O5

18

16

13

11

10

K2O

34

32

29

26

24

N

32

28

25

22

19

P2O5

21

17

14

11

8

K2O

32

29

26

22

19

N

31

28

25

22

18

P2O5

19

16

14

11

9

K2O

34

32

28

24

20

A P- és K-műtrágyákat alapműtrágyaként kell kiadni az őszi alapműveléssel, kiegészítő trágyázásra ezekből nincs szükség. Az őszi árpa Mg-igényes növény. Középkötött talajokon erre nincs szükség, de laza homoktalajokon, savanyú talajokon, továbbá ott, ahol a K2O:Mg-arány nagyobb, mint 3:1, Mg-trágyázásra is szükség van. Hiányában csökken az ezerszemtömeg, a hl-tömeg és a termés.


Gabonafélék

Az őszi árpa mészigényes, ezért savanyú talajokon mésztrágyázás szükséges 2 t/ha-nál nem nagyobb mennyiségű CaCO3-tal. A trágyázás rendszerébe beépített ismételt meszezés a talajjellemzők alapján is szükséges lehet. Az őszi árpa N-ellátása igényli a legnagyobb körültekintést. Túlságosan kis N-adag esetében nagy termés nem várható, az optimális adagot meghaladóan viszont nagyobb terméscsökkenést okozhatnak, mint a búzánál. Az őszi alap nitrogéntrágyát túladagolva, túl fejlett állomány megy a télbe, és így megnő a téli kipusztulás veszélye, továbbá az állomány már tél elején fogékony lesz a lisztharmatra. A fejtrágyaként kijuttatott tavaszi Nadag az adott évben várható termés igényét meghaladja, megnő a dőlés kockázata, amely őszi árpánál még a legjobb fajták esetében is jelentősebb, mint a búzánál. Szárszilárdító szerek alkalmazásával növelhető a tavaszi N-fejtrágya adag mennyisége, továbbá lehetővé válik a többszöri fejtrágyázás is. A 27.táblázat adatai alapján a tervezett termésszinthez szükséges N-műtrágya hatóanyagigény kiszámítható. Az összes N-adag megosztására vonatkozó általános gyakorlat, hogy az őszi árpa N szükségletének 50–70%-át az őszi alapműveléssel juttatják ki, a fennmaradó részt pedig a kora tavaszi fejtrágyázás alkalmával. Ha a tábla kiválasztása és a vetés-kelés körülményei minden szempontból kedvezőek, továbbá pillangós elővetemény után és istállótrágya 2. évi utóhatása esetén középkötött, kötött talajokon ősszel N-trágyát kiadni nem szükséges. 8.4.3.4. 7.4.3.4. Vetés A vetőmag csávázása meghatározó a növény egészségi állapotára, fejlődésének valamennyi szakaszában. Az őszi árpa fungicides vetőmagcsávázása védelmet nyújt a maggal vagy maggal is terjedő fuzáriózis, helminhosporiózis, árpa barna levélfoltosság (Helminthosporium teres), árpa levélcsíkosság (H. gramineum), az árpa porüszög (Ustilago nuda) és az árpa fedettüszög (U. hordei) kórokozói ellen. Vetés. A gabonák közül az őszi árpa a legérzékenyebb a vetésidőre. A szeptember 20. és október 5. közötti időben vetett árpa még a tél beállta előtt hajtást nevel a hozzá tartozó gyökérzettel együtt. Az erőteljes gyökérzet kialakulása lehetővé teszi a zavartalan tápanyagfelvételt. Az egyes országrészekben a legjobb vetésidő nem egyforma. A vetésidőt úgy kell megválasztani, hogy az árpa lehetőleg október 10–20. között egységesen keljen ki és összefüggő állományt adjon. Átlagos időjárási körülmények esetén az őszi árpa optimális vetésideje az ország középső részén szeptember 25–október 5., a déli területen október l–október 8., északon szeptember 20–30. Az elkésett vetés megrövidíti a bokrosodás idejét és nem vagy csak kismértékben alakul ki az ősz folyamán. A nem bokrosodott, gyengén fejlett gyökérzetű növény áttelelése bizonytalan. A tél utáni bokrosodás esetén már csak kevesebb kalászt, kisebb kalászonkénti szemszám várható. A tapasztalatok szerint az optimális vetésidőhöz képest a 2–3 hetes késés a termést 8–13%-kal csökkentheti.

28. táblázat - Az őszi árpa vetési útmutatója és vetőmag minőségi követelményei Megnevezés

Megjegyzés

Adatok

Vetésidő

IX. 20–X.5.

Sortávolság

12 vagy 15,2 cm

Vetésmélység

3–5 cm

Csíraszám

450 db/m2

laza talajon

54 db/fm

500–550 db/m2

Ezermagtömeg

37–42 g


az őszi búza előtt

Gabonafélék


SE–E, I–II.: 85%

legalább

Tisztaság

SE–E: 99%, I–II.: 98%

legalább

Nedvességtartalom

14,5%

legfeljebb

Más növényfaj összesen

SE–E: 4, I–II.: 10

idegenmag-tartalom, db/minta

Egyéb gabona

SE–E: 1, I–II.: 7

Más nem gabonafajok

SE–E: 3, I–II.: 7

Megjegyzés: a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek. A jól előkészített talajba négyzetméterenként 500–600 csírát vessünk. A fajták átlagos ezerszemtömege 38–42 g. A keléshez minimum 3–4 °C talajhőmérsékletre, oxigénre és megfelelő talajnedvességre van szükség. A vetés mélysége 3–5 cm legyen. Tavasszal, amint a talaj megszikkad, a fagyok elmúltával az állományt nehéz simahengerrel kell járatni. Nagyobb esőzések esetén ez elmaradhat. A hagyományos vetési mód mellett egyre nagyobb területen a művelőutas mód, amely nem igényel külön gépi fejlesztést, csupán a vetőgép csoroszlyáinak részleges elzárásával alakítják ki vetéskor a művelő keréknyomokat, így a termesztés további lépései földi gépekkel (repülőgépes permetezés nélkül) megoldhatók. A meglévő géppark figyelembevételével alakítják ki a nyompártávolságot, amely általában 12–18 m, fejtrágyázáshoz és növényvédelemhez. Tapasztalatok szerint a vetetlen művelőnyomok területéből adódó terméskiesést a vetésmódból származó előnyök ellensúlyozzák. Az őszi árpa vetési útmutatóját a 28.táblázat tartalmazza. 8.4.3.5. 7.4.3.5. Növényvédelem, növényápolás A növény gyomirtása, a kórokozók és kártevők elleni védekezése a tenyészidőszak alatt több alkalommal indokolt lehet. A vetőmag csávázásával a növényt a kórokozóktól csak részben lehet megvédeni, a körülményektől függően a tenyészidőszak során növényvédelmi beavatkozásra lehet szükség. 8.4.3.5.1. Vetés előtt Talajfertőtlenítés. Ha a talajlakók és a fiatal növényt károsítók egyedsűrűsége nagy, talajfertőtlenítést kell végezni. A vetőgépek alkalmasak a talajfertőtlenítő és granulált inszekticidek vetéssel egy menetben való kijuttatására. A vetés előtti gyomirtásra használható szerek a magról kelő egy- és kétszikű gyomok irtására alkalmasak. 8.4.3.5.2. Csírázástól ősz végéig Gyomok. Nedves, meleg őszön kikelhetnek a „T1-es” gyomnövények és indokolttá teszik az őszi, posztemergens gyomirtást. Gombák. A hiányos kelést az őszi árpában a vetéshibán kívül okozhatja a fuzáriózis, a helmintosporiózis és a torzsgomba. Ilyenkor az elpusztult csírák vékonyak, tekeredettek, a gyököcskék vége barna. Az őszi árpa levelein ősszel megtalálhatók a vörösrozsda (Puccinia triticina) uredotelepei, az árpa törperozsdájának (P. hordei) sárga, apró telepei, amelyek még a hó alatt is szaporodnak. Hűvös, nedves évjáratban az első leveleken is látható barna, recés rajzolatú folt, az árpa barna levélfoltosság (Pyrenophora


Gabonafélék

teres) tünetei. Meleg, hosszú őszön pedig az árpa lisztharmat piszkosfehér, bolyhos bevonatát találjuk a levélen. Fungicides védekezésre ekkor nem szokott sor kerülni, legfeljebb tavasszal. Kártevők. Az őszi árpa levélereinek „kócszerű” összesodrását – amely kezdetben zöld, később sárgásbarna – gabonafutrinka lárvája okozza, ha a kalászos elővetemény árvakelésére a nyár folyamán tojást tudott rakni (durva agrotechnikai hiba). Erős fertőzés és hosszú meleg ősz esetén számottevő lehet a tőkipusztulás. Hasonló kárt okoznak a talajlakók is. A vezérhajtás sárgulását, elhalását az ősszel károsító fritlégy (Oscinella frit), az árpafrit (O. pumilla), a vastagcombú búzalégy (Meromyza saltatrix) és az őszi fekete búzalégy (Phorbia securis) lárvája okozza. A csíkoshátú búzalégy (Chlorops pumilionis) esetén a vezérhajtás-elsárgulás a tő hagymaszerű megduzzadásával jár együtt. Száraz, hosszú őszökön az árpa levélhegye vörösödik, a vírusvektor kabócák (4 faj) kártétele következtében. Szabálytalan rágásával a vetési bagolypille fejlődő lárvája okoz kárt. A mezei pocok az ősz folyamán betelepedhet. A vetési varjú kúp alakú csírarágása, a fácán kikaparásos kártétele mellett megtalálható a nyúl, az őz és a vetési lúd „legelésszerű” kártétele is. 8.4.3.5.3. Hóolvadástól szárba indulásig Élettani károsodás. Hó nélküli, hideg teleken kifagy, korai olvadáskor felfagy, a vegetáció korai megindulásakor elfagy a vetés. „Kipállik” a vetés a tartós pangó víz alatt, a levél leszárad, barnul, a gyökér elhal. Gyomok. A tavaszi posztemergens (ha ősszel nem volt) gyomirtás is ebben az időben esedékes. Ekkorra már a T1-es gyomok mellett a T2-es és T3-asok is kikeltek. Vetésváltás esetén, a kétszikű (Veronica sp., Consolida sp., Papaver sp., Amaranthus sp., Chenopodium sp., Sinapis sp.) gyomok vannak. Ha a repce, a len gyakori váltogatása vagy a gabonafélék egymás után termesztése miatt felszaporodtak az egyszikűek (Apera sp., Poa sp., Alopecurus sp., Avena sp.), szükséges az egyszikűek elleni gyomirtó szerek használata. Gombák. Hosszan tartó, jeges hótakaró esetén a hóolvadás után a vetés kisebb-nagyobb foltokban kipusztul a hópenész (perfekt alak: Calonectria nivalis, imperfekt alak: Microdochium nivale syn.: Fusarium nivale) hatására. Korai vetésű, buja állományban ez gyakoribb. Azonos tünetekkel jelentkezik az árpalisztharmat is, de a növények nem pusztulnak ki. Az árpa levelein a barna foltok a torsgomba kora tavaszi tünetei. Kártevők. A gabonafutrinka „kócszerű” levélkártétele tavaszra tőkipusztuláshoz vezet. A mezei pocok őszi és téli irtásának elmaradását az egyre nagyobb foltban kipusztuló árpa jelzi. 8.4.3.5.4. Szárba indulástól a virágzás végéig Gombák. A hirtelen kitavaszodáskor fellépő relatív víz- és tápelemhiány a levelek sárgulását okozza. Hasonló tünetet okoz a torsgomba és a helmitosporiózis is, de akkor az árpa lassan megy szárba, apró, satnya a tő. Az árpa levélszínén és fonákán megjelenő apró rozsdavörös foltok a levélrozsda-fertőzést jelzik. A leveleken és a száron található piszkosfehér bevonat az árpalisztharmat terjedésének a jele. Védekezni ekkor szükséges. Kártevők. A szárba ment árpa sarjhajtásainak elhalását okozhatják az ősszel is károsító gabonalegyek. A kabócák csillag alakú szívásnyomai a levélen másodlagos kárnak tekinthetők a víruskiterjesztés mellett. Fő gondot ebben az időben a vetésfehérítő bogarak (Lema sp.) imágóinak betelepedése, kártétele, tojásrakása és a lárvák kártétele jelenti. Felhasználható minden olyan inszekticid, amely a felszínen élő rovarkártevőkre hatásos. Ha a vetésfehérítő bogarakkal egy időben számottevő szúró-szívó szájszervű kártevő is (levéltetű, poloska, kabóca, tripsz, atka stb.) betelepedett és károsít, rovarölő szert kell használni. Ha az árpa-lisztharmatfertőzés indokolja, a gombák és a kártevők ellen együttesen lehet védekezni. 8.4.3.5.5. Szárszilárdító szerek használata Az őszi árpa állóképességének nemesítési módszerekkel való javítása mellett, a megdőlés megakadályozásának egyik lehetősége a szintetikus növekedésszabályozók használata. Hatásuk elsősorban az internódiumok – különösen az utolsó – növekedésének gátlásán alapul, amelynek következménye a növény növekedésének ideiglenes lelassulása, a szárhosszúság csökkenése. A növénymagasság csökkenése (mintegy 10–15%-kal) révén az őszi árpa szárának falvastagsága kisebb-nagyobb mértékben megnő, ezáltal a növények állóképessége javul. Az őszi árpánál általánosan használt etilén hatóanyagú növekedés-szabályozók korai, a szárba indulás kezdetén történő alkalmazása a hajtásképződést befolyásolja, növeli az életképes hajtások számát. Későbbi időpontban (Feekes 9) használva a felsőbb internódiumok hosszának csökkentésével a szárszilárdságot jobban növeli.


Gabonafélék

8.4.3.6. 7.4.3.6. Érés és betakarítás Az őszi árpa betakarítására az országrésztől és az évjárattól függően június 3–4. hetétől július közepéig kerül sor. Az aratást 15% nedvességtartalomnál kezdhetjük meg. Ilyenkor szárításra már nincs szükség. Fontos a gyengébb állóképességű őszi árpák gyors betakarítása, mivel a megdőlt állomány gyorsan elgyomosodik, így az aratás egyre nehezebbé válik, nagy lesz a szemveszteség. Elkésett aratás esetén növekszik a kalásztörés, a pergési veszteség és a szem beltartalmi értékei is romlanak. A szem víztartalma a levegő relatív páratartalmával összefüggésben, napszakonként változik. Eső hatására vizet vesz fel az érett kalász. (E búzára vonatkozó megállapítások többé-kevésbé az árpára és a többi kalászosra is igazak). A hajnali visszanedvesedés miatt, illetve az eső után addig várni kell a betakarítással, amíg a szem újra ki nem szárad. A kombájnnal általában reggel 8-tól a harmat leszálltáig arathatunk. A betakarítási veszteség a 4–5%-ot nem haladhatja meg. Ezt a kombájn beállításának többszöri ellenőrzésével lehet elérni. Az őszi takarmányárpa tárolása a többi gabonafélével megegyező, a tavaszi sörárpa esetében azonban speciális kezelési módok szükségesek (lásd ott).

8.4.4. 7.4.4. Az őszi árpa minősége A gabonafélék közül a takarmányárpának kiemelkedő jelentősége van, elsősorban az egygyomrú állatok takarmányozásában. Nagy nyersrost- és vitamintartalma, ízletessége, a fehérje előnyös aminosav-összetétele miatt a sertés- és baromfitenyésztésben nélkülözhetetlen. Az őszi árpa nyersrost-tartalma általában 6%, a tavaszi árpáé 4,5%, a csupasz árpáé 1,3%. Az értékek a fajtától függően változnak. A nyersrost-tartalom a takarmánykeverékekben előnyösen befolyásolja a tej zsírtartalmát, ugyanakkor kisebb rosttartalmú árpák etetése a malacnevelés során és étkezési célból nagy jelentőségű. Az őszi árpák nyersfehérje-tartalma 12–13,5% között változik, N-műtrágyázással azonban ez az érték jelentősen növelhető. Az egyes aminosavak aránya az összes fehérjén belül jórészt fajtatulajdonság, az ökológiai tényezők és főként a műtrágyázás azonban jelentős változásokat idézhet elő az aminosav-összetételben. Az őszi takarmányárpánál a különböző N-műtrágya kombinációk érdemleges változást az aminosavak arányában nem okoznak. A fehérje biológiai értékét a lizin adja. Az őszi árpa fehérjéjének lizintartalma 3,7%, ami azt jelenti, hogy 1/3-dal több, mint a búzáé (2,8%), de nem éri el a szójabab (7,5%), a lucerna (6,1%) vagy a borsó (5,0%) lizintartalmát.

8.4.5. 7.4.5. Vetőmagtermesztés Az árpa fajtafenntartásának és vetőmag-szaporításának szervezését alapvetően befolyásolja, hogy az árpa öntermékenyülő növény. Az öntermékenyülést az is elősegíti, hogy a gyakran már hasban elvirágzó fajtáknál a pollen ki sem jut a szabadba, hogy az esetleg nyitott szomszédos, közeli virágokat megtermékenyítse. Az őszi árpa vetőmagtermesztésében a szokásos takarmányárpa-termesztés módszerét módosítani kell, mégpedig: •az árpatermesztés szabályait fokozottabban figyelembe kell venni (talaj, termőhely, növényvédelem stb.) •gabona után vetőmagtermő tábla nem következhet a vetésváltásban az esetleges faj-, fajtakeveredés miatt; •a vetőmagot 15–20%-kal célszerű csökkenteni, •célszerű szelekciós (idegenélő) utak kihagyása vetéskor, •szárrövidítő szerek használata engedélyezett, •törekedni kell a teljes éréskor való betakarításra, •lényeges a szemek sérülésmentes betakarítása, •szárítási hőmérséklet maximum 45 °C , •fokozott figyelmet kell fordítani a faj- és fajtakeveredés elkerülésére,


Gabonafélék

•a tisztításon túlmenően a vetőmagot osztályozni, fémzárolásra előkészíteni és fémzároltatni kell, •a vetési bejelentés, szántóföldi szemle, fémzárolási kérelem szükséges. A vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének általános előírásait, a vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének vizsgálati követelményeit és minőségi határértékeit a 48/2004.FVM rendelet írja elő.

8.5. 7.5. A tavaszi árpa 8.5.1. 7.5.1. A tavaszi árpa fajtaválasztás szempontjai A termesztési értéket meghatározó jellemzők: •nagy termőképesség, melynek feltétele a négyzetméterenkénti 800–1000 kalász, 18´25 db szem/kalász és 40– 44 g ezerszemtömeg; •intenzív, gyors fejlődés, korai érés; •jó bokrosodó képesség, kiváló produktív bokrosodás és minél kisebb sarjhajtásképzés; •szilárd, rövid szár, jó állóképesség; •jó alkalmazkodóképesség, kedvezőtlenebb ökológiai feltételek között is megfelelő termőképesség; •betegségekkel, mint pl. Helminthosporiumos levélcsíkossággal, lisztharmattal, rozsdával szembeni ellenálló képesség. A söripari minőség alapvető követelményei: •kis, 11,5% alatti fehérjetartalom; •a 70% feletti osztályozottság (2,5 mm rostán); •9% alatti pelyvaarány; •finom pelyva; •erőteljes, egyöntetű csírázás, kiváló csírázóképesség; •sérüléstől mentes, egészséges, szalmasárga színű szem; •16% alatti nedvességtartalom; •kiváló extrakttartalom; •nagy ezerszem- és hektolitertömeg.

8.5.2. 7.5.2. A tavaszi árpa termőhelyigénye Talajigény. A sörárpa középkötött, mélyrétegű, humuszban gazdag, jó vízgazdálkodású, főként cukorrépatalajokon termeszthető. Általában a cukorrépa utónövénye volt, mivel termőhelyi igényük több szempontból hasonló. A 15–30% leiszapolható részt tartalmazó talajok, amelyek mésszel jól ellátottak, alkalmasak a sörárpa termesztésére. Úgyszintén azok, amelyeknek viszonylag mély a termőrétegük, megfelelő agyag-iszap frakciójuk, bázikus jellegűek, jó a levegő- és vízgazdálkodásuk. Savanyú pH-jú talajra nem való, ne termesszük, mert alacsonyabb termésszint mellett a söripari minőség is gyengébb, vastagabb a héj, romlik a bél/héj arány (%), s kevesebb extraktum várható. Termése szántóföldi termőhelyenként az alábbiak szerint alakulhat:


Gabonafélék

I.


3,0–5,5 t/ha


3,5–6,6 t/ha


2,5–5,0 t/ha

VI sekély termőrétegű talajok .

2,0–3,9 t/ha

Éghajlatigény Fényigény. Hosszúnappalos, napi 12 óránál hosszabb megvilágításban fejlődik a legjobban. A fény intenzitása és a megvilágítás hossza fajtától függően jelentős mértékben befolyásolhatja a terméselemek kialakulását, az egész fejlődésmenetet, sőt a minőségét is. Hazai körülményeink között fényigénye mindenütt kielégíthető, befolyásolása szántóföldi körülmények között korai vetéssel lehetséges. A tavaszi árpa hőigénye sajátos, a termés és a söripari minőség tekintetében egyaránt érzékeny a hőre. A tavaszi vetésű növények többségével ellentétben a keléstől a kalászhányásig, a meteorológiailag rögzített sokévi átlag alatti hőmérsékletet igényli, viszonylag nagy relatív páratartalom mellett. A meleg, száraz március, a hűvösebb, csapadékosabb április, május, június olyan év, amelyben nagy termés és jó söripari minőség várható. A 95–130 napos tenyészidőszak alatt 1300–1800 °C hőt igényel a következő napi átlaghőmérsékletekkel: csírázás-keléskor

1–3 °C,

bokrosodáskor

5–7 °C,

szárba induláskor

10–12°C,

virágzáshoz

16–18 °C,

éréshez

18–20 °C.

Az ennél nagyobb hő-, illetve átlaghőmérséklet esetén jó söripari minőség (lisztes szem, kis fehérjetartalom) nem várható. Érzékeny a szélsőséges időjárásra. A kalászképződéskor a 11 °C-nál magasabb, néhány napos hőmérséklet is csökkenti a termést, mégpedig a kalászszám csökkenésén keresztül. A kalászolás folyamán eltérés az optimumtól egyes kalászkakezdemények lemaradnak, a steril kalászkák száma elsősorban a csúcsi részen és a kalásztőn megnő. A szárba indult kalászok egy része hasban marad. Vízigény. A tavaszi árpa vízigénye a többi tavaszi vetésű növényhez képest szerény. 1 kg szárazanyag előállításához csak 300 l vizet fogyaszt. A tenyészidőszak alatt (március–június) 225–250 mm csapadék elegendő, jó eloszlással, különösen a szárba szökkenés, virágzás kritikus fejlődési fázisokban. A tavaszi árpa mérsékelt vízigénye, rövid tenyészideje, gyökérzete a többi gabonaféléhez képest kevésbé tud mélyre hatolni, illetve kifejlődni, ezért a tenyészidőszak alatti egyenletes csapadékeloszlás a legkedvezőbb. A kora tavaszi aszály veszélyezteti a termést, s a kalászhányás kezdetén fellépő szárazság miatt a kalász gyakran a levélhüvelyben marad. A tenyészidőszak csapadékeloszlása a következők szerint a legmegfelelőbb: március

30–40 mm,

április

40–50 mm,

május

60–65 mm,

június

50–60 mm, 219 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

július (első fele) 20–25 mm. Sörárpatermesztésre javasolt tájegységeink évi 550–650 mm csapadékösszege a növény igényét kielégíti, azonban a tenyészidőszak alatt szükséges 225–250 mm-nek az eloszlása nem minden évben megfelelő. Környezetigény. Az alapvető környezeti tényezők a sörárpa számára az ország nem minden termőtáján állnak rendelkezésre. A termésszintet és a fajtakaraktert az agroökológiai tényezők erősen befolyásolják A termőhelyhatás és az évjárathatás a talaj és a műtrágya hatásánál is erősebb. Az újabb termesztési lehetőségek (vegyszer, műtrágya, nagyobb fajtaválaszték stb.) tovább módosították a sörárpatermesztő körzetek helyét, a termesztésének lehetőségei a termőhely tekintetében kibővültek. Hazánknak hagyományosan két fontos sörárpatermő vidéke, egyben környezetigénye: 1. Nyugat-Magyarország (Sopron vidéke és a Rába völgye kb. Pápáig). 2. Észak-Magyarország (Hatvan, Gyöngyös, Füzesabony, Jászberény, Mezőnyárád, Miskolc, Szerencs) vidéke. Az ország más részein is vethető tavaszi árpa, így elsősorban a Tisza völgyében Szolnok és Csongrád között, továbbá Siófoktól délre a Dunántúl egész területe megfelelő. Alkalmazkodóképessége közepes. A gazdaság szántóföldi talajhasználata legyen intenzív. Rendezett és gondozott mezsgyék, dűlőutak szükségesek a söripari minőség eléréséhez.

8.5.3. 7.5.3. A tavaszi árpa termesztési módszere 8.5.3.1. 7.5.3.1. Elővetemény A tavaszi árpa elsősorban a sörárpa, ami fokozottan érzékeny, az előveteményekre döntőbb, mint más gabonaféléké vagy akár a tavaszi takarmányárpáé. Számára a kedvezőtlen elővetemény hatását a jó termesztési módszer csak kismértékben csökkenti. A tavaszi árpa rövid tenyészideje miatt a rossz előveteményt nehezen tűri. Számára a legjobb elővetemény a cukorrépa, előnyös kultúrállapotban, N-ben viszonylag gyengén ellátottan, rendszerint gyommentesen hagyja vissza a talajt. A trágyázáskor és elsősorban a N-műtrágyázáskor figyelembe kell venni azt, hogy az istállótrágya lebontása és a feltáródásból származó szervetlen N csak becsült érték. A Nadagra érzékeny sörárpát körültekintően kell N-műtrágyázni, ellenkező esetben megdőléssel és a szabvány értéket meghaladó fehérjetartalommal kell számolni. Kiváló és egyben gyakori előveteménye a silókukorica és a burgonya, ami után jó minőségű talajmunkát lehet végezni. Általában N-többlet és szermaradvány nincs, közös kórokozók és kártevők jelenlétével sem kell számolni. A len, a repce, a mák is a jó elővetemények közé sorolható A napraforgó, mint elővetemény nem összeférhetetlen a tavaszi árpával, azonban figyelembe véve a területegységre vetített nagyobb vízfogyasztást, a sok szármaradvány, az árvakelések miatt előveteményként nem javasolt. A kukorica közepes elővetemény, viszont jónak számít, amennyiben a kukoricaszárat lehordták. A gyenge, rossz elővetemények negatív hatása azonban mérsékelhető. Vagyis ha kalászos után kell vetni a sörárpát, az semmiképp ne legyen önmaga, vagy őszi árpa. Pillangósok, hüvelyesek után sörárpát vetni nem lehet, mert a N-gyűjtő növények után mineralizálódott a felvehető N, a szerves anyag humifikálódása és az ásványi anyagok feltáródása a leszántás után következő évben is folytatódik, és az esetleges túlzott N-kínálat miatt a sörárpa minősége romlik, a megdőlés kockázata nagy. Kerülni kell a takarónövényes telepítést is (sörárpa + vörös here stb.). Gyeptörést, másodvetésként pillangós zöldtrágyázott területet is más növénnyel kell hasznosítani. 8.5.3.2. 7.5.3.2. Talaj-előkészítés Talajművelési rendszere során fő cél a téli csapadék minél nagyobb részét megőrizni a talajban, és a vetőágyat a legjobb minőségben előkészíteni.


Gabonafélék

A korai vetés egyik előfeltétele az őszi szántás. A tavaszi árpa a túlságosan mély őszi szántást nem igényli, a mély-, illetve mélyítőszántást vagy lazítózást inkább az elővetemény kapja. A 20–25 cm-es szántás elegendő. Az őszi szántást nehézboronával, tárcsával célszerű durván elmunkálni. Ezt minden esetben előzze meg a barázdák behúzása, mivel ez az egyenletes magágykészítés előfeltétele. Lejtős táblákon az őszi szántást, ha az rétegvonalasan történt, ne munkálják el, mert az elmunkált talajt a hóolvadáskor és a tavaszi esőzések idején a lefolyó víz lehordja és nagy lesz az eróziós kár. Lejtőn érdemes váltva forgató ekét használni. A termesztés sikerét nagymértékben befolyásolja az idejében elkészített, aprómorzsás magágy. A jó vetőágy a vetés mélységéig (3–6 cm) kellőképpen megszikkadt, megfelelő nedvességtartalmú, agronómiailag optimális 3 mm körüli morzsafrakciókat tartalmazó talajt jelent, amelyből a kelő mag saját tömegének mintegy felét kitevő vizet képes felvenni. Az aprómorzsás vetőágy készítésének eszköze általában a könnyű fogas- vagy a nehézborona, rögösebb talajon, simítózás után ásóborona vagy kombinátor. Az eljárást és az eszközt minden esetben az alapművelés minőségének és a talaj állapotának megfelelően kell megválasztani. Tavasszal a tárcsás művelést mellőzni kell, mivel a keverő-forgató eljárás a talajt a vetőágy mélységében szárítja. A vetőágykészítő műveleteket lehetőleg azonnal kövesse a vetés. Az energiatakarékos minimális talajművelés rendszerei sörárpa esetében nem bizonyultak sikeresnek. 8.5.3.3. 7.5.3.3. Tápanyagellátás A tavaszi árpa 1 tonna termése és a hozzátartozó melléktermék az alábbi tápanyagokat veszi föl a talajból: nitrogén (N)

20 kg

mész (CaO)

8 kg

foszfor (P2O5)

9 kg

magnézium (MgO)

2 kg

kálium (K2O)

21 kg

A sörárpa rövid életciklusa alatt viszonylag sok tápanyagot igényel, ezért szükséges, hogy könnyen felvehető tápanyag elegendő mennyiségben álljon a növény rendelkezésére. A műtrágyázás nemcsak a termésszintet, hanem a söripari minőséget is jelentősen befolyásolja. A tavaszi árpa 100 kg terméséhez szükséges tápanyagokat a 2. 29.táblázat tartalmazza.

29. táblázat - A tavaszi árpa 100 kg-os szemterméséhez szükséges tápanyag mennyisége Szem

Szalma

Összesen

Tápanyag kg/100 kg N

1,5–2,0

0,5–0,7

2,0–2,7

K2O

0,6–0,7

1,5–1,8

2,1–2,5

P2O5

0,9

0,2

1,1

CaO

0,2

0,4–0,5

0,6–0,7

MgO

0,2

0,1–0,2

0,3–0,4

Több évjárat laboratóriumi vizsgálata alapján az tűnik ki, hogy a fajlagos N- és K-igény változó, a P-érték állandó. Az NPK aránya 2–1–2, amiből kitűnik a kálium fontossága. K-hiány vagy N-túlsúly esetén növekszik a megdőlés- és a betegségérzékenység, továbbá bizonyíthatóan romlik a söripari minőség. A szárazanyaggyarapodás a Fe 10,1–10,4 szakaszban befejeződik és 70–100 nap alatt a növény a tápanyagok döntő többségét 221 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

felveszi, a későbbiek során inkább csak reutilizáció és transzlokáció útján épülnek be a tápanyagok a szemtermésbe. A növény fejlődésére jellemző tápanyag-ellátottság növényanalízissel ellenőrizhető. Hasonlóképpen a táblázat szerinti optimális tápelemarányok is. Figyelembe véve a rövid tenyészidő, tápanyaghiány esetén a kiegészítő trágyázásnak meghatározó szerepe nincs, esetleg a szárba indulás-virágzás közötti időszakban N-t nem tartalmazó lombtrágyázásjöhet számításba. A sörárpa N-fejtrágyát kapjon, ne az esetleges fehérjenövekedés miatt. Ezért fontos az alaptrágya adagja, amellyel a tenyészidőszakban a növényt folyamatosan ellátja tápanyagokkal. A termőhelyenként tervezhető termésekhez a hatóanyag a függelékben lévő táblázatok segítségével a 32. táblázatból számítható ki. A tavaszi alaptrágyázásra visszamaradt N-t (PK-ot) a magágykészítéssel egy időben célszerű a talajba dolgozni. Ha a N-adag 50 kg/ha-nál kevesebb, az egész adagot tavasszal, a vetés előtt kell felhasználni. N-trágyázás. A N-műtrágyázás a sörárpa tápanyagellátásának a legnehezebb feladata, mert a nagyadagú Ntrágyázás mind önmagában, mind pedig NPK-kombinációban kedvezőtlen hatást gyakorol a termésre és a minőségre, még akkor is, ha nincs megdőlés. Gyakorlati tapasztalatok szerint a 3%-nál több humuszt tartalmazó talajokon 40 kg/ha-nál kevesebb, 2% humusz esetén 40 kg/ha, 1,5–2,0% humusztartalomnál 50–60 kg/ha, ennél kisebb 1,0–1,5% humusz esetén pedig 80 kg/ha N-hatóanyag felhasználás javasolható. A N-műtrágya érvényesülését a talaj, az időjárás és az elővetemény N-trágyázása, az elővetemény által visszahagyott nitrogén számottevően meghatározza. A talaj termésszintnek megfelelő N-adagot meghaladó Ntöbblet (pozitív N-mérleg), kijuttatásának következtében is romlanak a sörárpa fizikai és beltartalmi tulajdonságai. A 30. táblázatban szereplő N-trágyázási javaslat általában a tavaszi árpára vonatkozik. Sörárpánál – figyelembe véve a minőségi követelményeket – a számokat az I., II. termőhelyeken 10–20%-kal célszerű csökkenteni. A 31. táblázat a tavasszal, vetést megelőzően kijuttatandó N-mennyiségére tesz javaslatot a hektáronkénti Nminimum függvényében.

30. táblázat - A tavaszi árpa tápanyagigényt, kg/1 t termés Szántóföldi Hatóanyag termőhely

I.

II.

III.

A talaj tápanyag-ellátottsága igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

N

20

17

15

10

7

P2O5

24

19

15

12

10

K2O

34

32

30

24

17

N

26

22

20

15

10

P2O5

25

21

18

16

12

K2O

37

35

32

28

24

N

25

23

21

18

14

P2O5

24

20

17

15

12

K2O

40

38

35

30

24

Megjegyzés: Tavaszi árpa termesztése szikes talajon, valamint homokon nem ajánlott.

31. táblázat - Vetés előtt kijuttatandó javasolt N-adag 222 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Nmin (kg/ha)

Vetés előtt javasolt Nadag (kg/ha)

170

0

140–160

20

100–140

20–40

80–100

40–60

50–80

60–80

50

100

A talaj szervetlen N-tartalmának vizsgálata elsősorban istállótrágyázott elővetemény után, 2 évvel korábbi gyepfeltörés, lucernafeltörés, zöldtrágyázás után indokolt, mert ezekben az esetekben a folyamatos elbomlásból származó N-feltáródás csak becsülhető. A N-műtrágya adagok becslésekor a 32.táblázatban található tényezőket kell figyelembe venni, amelyek az elővetemények utóhatásából adódnak.

32. táblázat - Az elővetemények utóhatása N-műtrágya meghatározásához Elővetemény

Növényi maradvány, kg/ha

N-korrekció, kg/ha

Őszi gabonák • gyökér, tarló

2500

–12,5

• szalma

4500

–27,5

• gyökér, tarló

3500

–19,0

• szár, levél

5000

–25,0

30000

+36,0

• gyökér, szár

10000

–55,0

Zöldtrágya

20000

+50,0

Istállótrágya 2. évi utóhatása

30 t/ha

+36,0

}–40

Kukorica

}–44

Cukorrépa • leveles cukorrépafej Repce

Megjegyzés: Pillangósok előveteményként sörárpánál nem jöhetnek számításba. A N-műtrágya számított adagját általában vetés előtt, a tavaszi magágykészítés során


Gabonafélék

juttatjuk ki. Nagyobb adagok (80–100 kg/ha) esetében is célszerű a N-adagot megosztani. Foszfortrágyázás. A sörárpa P-trágyázása a N-trágyázáshoz képest egyszerűbb. Foszforral tulajdonképpen nem közvetlenül a növényt, hanem a talajt, az egész vetésváltási rendszert trágyázzuk. Ha a tábla foszforral már feltöltött és a jó ellátottsági szintet az adott talajban már elérte, szerényebb P-adag kijuttatása is elegendő. Káliumtrágyázás. A sörárpa K-igénye viszonylag nagy, jelentős szerepe van a söripari minőség kialakulásában. Hiányában vagy az N/K arány eltolódása esetén csökken a szárszilárdság, mivel a parenchimaszövetek gyarapodása kerül előtérbe a szárszilárdító szövetek rovására, így növekszik a megdőlés kockázata Mésztrágyázás. A sörárpatermesztésre javasolt talajok nem mindegyikén elegendő a talaj Ca-készlete. Esetleges hiánya szoros összefüggésben van a talaj pH-, illetve y1-értékével. Savanyú talajokon csak javítás után, enyhén savanyú talajokon csak Ca-trágyázással termeszthető jó minőségű sörárpa. 30 KA- és 4,6 y1-érték esetén, továbbá 35 KA- és 8,0 y1-értéknél meszezni kell, és a meszezést akkor is el kell végezni, ha a pH (KCI) érték 5,6 alatti. A meszezőanyagokat az alapműveléssel vagy a tavaszi magágykészítéskor sekélyen munkáljuk a talajba. 8.5.3.4. 7.5.3.4. Vetés A sörárpatermesztés alapvető tényezője a korai, a szakszerűen előkészített, vetőágyba végzett és jó minőségű vetőmaggal való vetés. A vetésnél elkövetett hibákat a későbbiek során csak kismértékben lehet helyrehozni. A vetőmaggal szemben a szabvány előírásai érvényesek. Vetésre csak fémzárolt vetőmagot érdemes felhasználni. Utántermesztett kereskedelmi vetőmag csak takarmányárpának való. A vetés előtt a vetőmagot csávázni kell. A legtöbb gombás betegséget elsősorban csávázással lehet megelőzni. A sörárpa csírázását, növekedését és termését károsan befolyásoló kórokozók egy része csak maggal vagy maggal is terjed. A fungicides vetőmagcsávázás védelmet nyújt az árpafuzáriózis (Fusarium spp.), a helminthosporiózis, az árpa barna levélfoltossága (Helminthosporium teres), az árpa levélcsíkosság (Helminthosporium gramineum), az árpa repülőüszög (Ustilago nuda) és az árpa fedettüszög (Ustilago hordei) kórokozói ellen. A vetés során a legfontosabb az optimális vetésidő betartása. A növény fejlődésére nézve az optimális vetésidő a kitavaszodás és a talajállapot függvénye, mivel a vetést „amint lehet”, el kell kezdeni. Vetését csak a máké és a borsóé előzi meg. Már 1–3 °C talajhőmérséklet esetén is biztonságos, egyöntetű a kelés. Hazai körülmények között a vetésre március, de a hónap első két dekádja tekinthető legmegfelelőbbnek. A vetés naptári időpontja országrészenként és talajtípusonként különböző. A vetés mélységét három tényező határozza meg: zavartalan vízfelvétel a talajból, megfelelő oxigén- és széndioxid-csere a talaj felső rétegében, 1–3 °C talajhőmérséklet a felső 2–3 cm-es szintben. Jó vetőágy esetén kötöttebb talajon 2–3 cm, lazább talajon és ha a magágykészítés kifogásolható, 3–5 cm-es vetésmélység a megfelelő. Egyenletes vetésmélységgel lesz egyenletesen fejlődő, egyöntetűen érő állomány. Túl mély vetés (6 cm-nél mélyebb) esetén hosszú, vékony, sárguló növények fejlődnek, amelyek tartalék tápanyagukat kimerítették, nagy termés képzésére nem képesek. A vetőmag mennyiségét a környezeti tényezők befolyásolják. Optimális vetésidő és jó magágy esetén elegendő a 4–4,5 millió db csíra/ha elvetése, gyengébb, száraz vetőágy és az optimálistól eltérő vetésidő esetén viszont növelni kell a 5–6 millió db/ha-ra a csírázó magszámot. A tavaszi árpa vetési útmutatóját a 33.táblázat tartalmazza.

33. táblázat - A tavaszi árpa vetési útmutatója Megnevezés Vetésidő

Megjegyzés

Adatok III. 1–20.

A Dunántúlon III. 31-ig, 224


Gabonafélék

kivételesen április elejéig Sortávolság

12 vagy 15,2 cm

Vetésmélység

3–5 cm

Csíraszám

400–450 db/m2 48–54 db/fm 550 db/m2

megkésett vetés vagy tavasz esetén

66 db/fm Ezermagtömeg

35–42 g


85%

legalább

Tisztaság

98%

legalább

Nedvességtartalom

14,5%

legfeljebb

Más növényfaj összesen

10

Egyéb gabona

SE–E: 1, I-II.: 7

Más, nem gabonafajok

SE–E: 3, I-II.: 7

idegenmag-tartalom, db/minta

8.5.3.5. 7.5.3.5. Növényvédelem, növényápolás 8.5.3.5.1. Ápolás Az elvetett tavaszi árpát már a vetés után gyűrűshengerrel zárni, főként lazább, száraz talajokon. Ha a hengerezés után a talaj csapadékot kap, tömörödötté, cserepessé válhat. Ilyen esetben küllőskapa vagy ismételten gyűrűshenger használata szükséges. A tavaszi árpa keléséhez, bokrosodásához a kellően tömörödött magágyat igényli. Ezért a kelés utáni tömörítés könnyű hengerrel is hasznos, termésnövelő. 8.5.3.5.2. Növényvédelem Az újabb vetőgépek alkalmasak a granulált talajfertőtlenítő rovarirtó szerek vetéssel egy menetben való kijuttatására, ha a talajlakók és a fiatal növényt károsítók távelőrejelzése indokolttá teszi. 8.5.3.5.3. Keléstől a bokrosodás végéig Ebben az időszakban a sörárpát öt kórokozó, huszonhat kártevő veszélyeztetheti. A kelés utáni gyomirtást is a szárba indulásig kell elvégezni. Gyomirtás. A tavaszi vetésű sörárpában a T1-es gyomok (pl. Stellaria media, Veronica sp. stb.) csak utókezelés esetén, kis számban fordulnak elő. A fő feladatot az árpával egyszerre csírázó T2-es és T3-as kétszikű gyomok okozzák (pl. Galium sp., Raphanusraphanistrum, Sinapis arvensis, Chenopodium album). Betegségek. A levelek sárgulását okozhatja a hirtelen lehűlés, néha a torsgomba miatt gyengén fejlődik (a többitől lemarad). Ha a sárguló levelek vékonyak, satnyák, 2–3 levél kihúzása után elszárad a tő, a gyökerek rothadtak, akkor a fuzáriózis késői fertőzése következett be. Ha viszont erősen bokrosodik a tő, de gyengén fejlődik, sárgul a levele, akkor a helminthosporiózis csírafertőzését túlélte, de termést természetesen nem hoz.


Gabonafélék

A bokrosodó árpa levélszínén különálló, 1,5 mm-es rozsdavörös foltok a búza levélrozsdájának (Puccinia ssp.) korai fertőzését jelentik, ami akkor következik be, ha az április csapadékos, a relatív páratartalom nagy és a hőmérséklet huzamosan 10 °C feletti. Erős fertőzéskor a levelek sárgulása is bekövetkezhet. Meleg, párás áprilisban a sörárpa levelein a piszkosfehér, bolyhos bevonat az árpalisztharmat korai fertőzését jelzi, ami elsősorban az őszi árpáról származhat. Kezdeti, hatásos védelem a két növény között betartott izolációs távolság. Kártevők. A sörárpában a levélerek „kócszerű” összesodródását – amely kezdetben zöld, később sárgásbarna – a gabonafutrinka lárvája akkor okozza, ha az elővetemény kalászos árvakelésére az előző év nyarán tojást tudott rakni, és a lárvának tavaszig volt mivel táplálkoznia. Erős fertőzés és enyhe tavasz esetén számottevő lehet a tőkipusztulás. Szélsőséges esetben az árpát ki kell tárcsázni. A kukoricabarkó kelő és bokrosodó árpa leveleit karéjozva rágja és tőkipusztulást is okozhat kukorica elővetemény esetén. Répa előveteményű táblákon a fekete tücsök és a répabarkók (lisztes, fekete, hegyesfarú) károsítanak. A vetési bagolypille levelek szabálytalan rágását akkor okozza a majdnem kifejlett lárvája, ha az üzem az elővetemény lekerülése után nem tartotta „feketén” a táblát, és az árvakeléseken „fölnevelte” tavaszra a kártevőt. Hasonló a kárképe a réti gyapjaslepke (Hypogymna morio) lárvájának is, ha a sörárpát rét vagy legelő szomszédságába vetik. A néhány leveles és bokrosodó sörárpában az őszi kalászosoknál jól ismert vezérhajtás-sárgulást, -elhalást tavasszal a fritlégy (Oscinella frit), az árpafrit (Oscinella pusilla) és a tavaszi fekete búzalégy (Phorbia haberlandti) lárvája okozza. Korán fölmelegedő áprilisban a gabonapoloskák (Eurygaster sp., Aelia sp.) betelepednek, és az imágók táplálkozása szintén vezérhajtás-sárgulást okoz. A kalászos után vetett, bokrosodó sörárpa sárgulását, elhalását okozhatja a kalászrágó bagolypille nagy lárvája is, amely a föld feletti részbe rág be és ott járatot készít. A levelek színén apró, csillag alakú kifehéredések, barnulások a gabonakabócák (Macrostelessp., Psammotettixsp.) szívogatásának hatására keletkeznek. A kárkép elsősorban a táblának a gyepes területekkel határos részén valószínű. Hasonló levélelszíneződést okoz a gabona-takácsatka (Bryobia graminum) is, de itt a levél ívesen meggörbül, a fonákon pedig a takácsatkákra jellemző szövedéket találjuk. A sörárpa levele elszíneződés nélkül deformálódik, görbül, száraz meleg tavaszokon az őszi kalászosokról korán áttelepedő fűtetű (Schizaphis graminum) szívogatásának hatására. A kisebb-nagyobb tetűkolóniák a levél védettebb részén alakulnak ki. Kalászos után vetett sörárpában érdemes megkeresni az ekkor még tünetet nem okozó, a levélhüvely alatt szívogató búzatripszet. A két levélér közötti lemez hosszanti átrágását már április közepétől található meg, ami a vetésfehérítő bogarak (Lema sp.) imágójának kártétele. Védekezésre felhasználható minden olyan rovarölő szer, amely a felszínen élő rágókártevők ellen hatásos. Ha erre az időszakra az árpalisztharmat felszaporodott, a fungicidet és az inszekticidet együtt is ki lehet juttatni. Ha a levélanalízis indokolja, a lombtrágya is bekeverhető a permetlébe. 8.5.3.5.4. A szárba indulástól a kikalászolásig Betegségek. Május folyamán, ha a sörárpa levele sárgán foltosodik, sárgul, azt a hirtelen melegedés révén bekövetkezett víz- vagy elemhiány (Ca, P, K, Fe stb.) okozza. Szintén levélsárgulással jár együtt a torzsgomba fertőzése és a helminthosporiózis, de ekkor a sörárpa lassan megy szárba, apró, satnya marad. Ha a szárba ment árpa alsó levelei száradnak, rajtuk fekete pontokat tartalmazó, piszkosfehér, nemezes bevonat található, az az árpalisztharmat-fertőzés következménye. Megismételt védekezésre akkor van szükség, ha a felső leveleken is megtalálhatók a kisebb-nagyobb piszkosfehér, bolyhos bevonatok. A kikalászolás előtt az egészséges, zöld növény felső levelei akkor sárgásbarnák, ha az árpaporüszög-fertőzés bekövetkezett, de a jellegzetes tünet a kalászon még nem látszik. A kalászolás kezdetén már megjelenhetnek és a növényállomány fölé nőnek a puha tapintású, sötétbarna színű, árpaüszög-spóratömeget tartalmazó kalászok, melyeket kezdetben ezüstszürke, vékony hártya fed. A hártyák mechanikai hatásra hamar felrepednek, szétporladnak, és azok fertőznek tovább – tünet nélkül –, amelyek a 226 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

bibére jutnak. Az árpa fedettüszöggel fertőzött növények kalászai később tűnnek fel (a szemek helyén zsíros, lágy spóratömeget találunk, amelyet maghéj takar, és virágzás alatt a puffancs nem porlad szét). Az árpa levelein és levélhüvelyén az árpatörperozsda apró, narancssárga uredotelepei jelennek meg. Ha viszont rozsdabarnák a foltok, akkor a levelek egy része leszárad, és a kalászok is kisebbek, jelezve a búzalevélrozsdájának termést csökkentő kártételét. A bokrosodás idején lisztharmat-fertőzöttség miatt az alsó leveleken és levélhüvelyeken nemezessé válik a bevonat, rajta fekete pontokban megjelennek a peritéciumok. Kedvező időjárás esetén a ,zászlós” leveleken is megtalálható a fehér, bolyhos bevonat. A fungicides védekezés feltétlenül szükséges a terméscsökkenés megakadályozására. Ha az árpa felső levelein vékony, fehér nekrotikus csíkok találhatók, s a felálló merev, alsó leveleken a csík barna, a növény fejlődésében visszamaradt, akkor az árpa csíkos mozaik vírus (BSMV) károsít. Az árpa csíkos mozaik vírus által fertőzött tövek pollenjével kerül a vírus az egészséges növényekre. Az árpa-levélcsíkosság kórokozójának fellépését a levélen megjelenő hosszú, keskeny, sárga csíkok jelzik, amelyek közepe megbarnul és a levelek behasadnak. A kórokozó alulról fölfelé terjed, és erős fertőzés esetén a kalász hasban marad. Hasonló tüneteket okoz a táblaszéleken az árpa sárga-törpülés vírusa (BYDV) is. A kalász „hasban” maradása mellett találunk töveket, melyek erősen bokrosodnak, száradtak és szárba se mentek. Ilyen esetben érdemes a tábla belsőbb részeiben megkeresni a levélcsúcs felől sárguló, száradó, törpült oldalhajtású, de normális kalászokat hozó töveket, így a fertőzés mértéke megállapítható. Törpült, kalász nélküli hajtás a tünete a helminthosporiózisnak és torzsgombának is, bár ez utóbbinál a fehérkalászúság sem ritka. Kártevők. Szárba ment árpa tövénél barna, kócszerűen összesodort levélétömeg a gabonafutrinka lárvájának kártételét bizonyítja. A kóctömeg alatt megtalálható a lárva függőleges járata. Erős fertőzéskor csökött a növény, elmarad a szárba menés, és tőkipusztulás is előfordulhat. Az árpa felső levelein is megtalálhatók a barkók ésa vetési bagolypille lárvájának karéjozó vagy szabálytalan rágásai. Hűvös csapadékos tavaszokon, mély fekvésű területeken a levelek hullámosak, csavarodottak, kékes színűek, csúcsaikon száradnak. Aszár fejlődése lassú, vontatott, rövid ízközű vagy el is marad, ha a szárféreg és a zabfonálféreg károsít. Hasonló kárképet okoz a levélhüvely alatt szívogató búzatripsz és a bokrosodási csomó felett károsító ugarlégy lárvája. A gabonapoloskák szívogatására sárgul meg, hal el a szárba ment növény „vezérhajtása”. Tartósan meleg májuson lankadnak, fonnyadnak, majd elpusztulnak az árpatövek a talajlakók kártétele következtében. A levéltetvek is rohamosan szaporodnak. Anövény levelein és levélhüvelye alatt szívogatnak, aminek hatására deformálódik, satnyul a növény. Akabócák a levél színén és fonákán kifehéredő vagy elsárguló, szabálytalan foltokat okoznak, és a levél csúcsa is szárad. A zászlós leveleken okoz mozaikosan sárguló, barnuló foltokat a gabona-takácsatka. Jellegzetes szövedékét a levélfonákon mindig megtalálhatjuk. A vetésfehérítő bogarak imágóinak két levélér közti hosszanti átrágásos kárképe mellett megtalálhatók a lárvák kezdeti hámozgatásai. Ha az imágók elleni védekezés elmaradt vagy egyéb okból nem fejtette ki a hatását, a védekezés megismétlésére a tömeges lárvakelés az optimális időpont. Vírusok ellen közvetlen védekezésre nincs lehetőség. Egyetlen ellenszer a vírusmentes fajta és a vírusvektorok (levéltetvek, kabócák) inszekticides gyérítése. Nemcsak a kórokozók, hanem a kártevők egy része is előidézheti a kalászolás elmaradását. Ahűvösebb országrészekben vagy nedves időjárás esetén a szálféreg (a levelek csavarodottak, kékes árnyalatúak), a zabfonálféreg (a levélcsúcsok vörösek, szárazak) és a nyereggubacsszúnyog (Haplodiplodis equestris) levélhüvely alatti jellegzetes kárképe miatt marad el a kalászolás, száraz körülmények között pedig a gabonapoloskák imágóinak, a csíkos hátú búzalégy (Chlorops pumilionis) és a fűbolha (Chaetocnema aridula) lárváinak a szár alsó részén bekövetkezett károsítása okoz hasonló tüneteket. A vetésfehérítő bogarak imágóinak hosszanti levélrágása mellett ebben az időben már megtalálható a lárvák hámozgató kártétele. Ha az első védekezés elmaradt vagy időjárási és egyéb okok miatt nem sikerült, az inszekticides kezelés megismétlésére van szükség (tövenkénti 5 lárva esetén). Aleveleken szívogatnak és okoznak sárgulást a gabona takácsatkák, a levéltetek kolóniái és gyepes terület szomszédságában a kabócák. Ezek a legfontosabb vírusvektorok. Avirágzó sörárpában is található néha lankadó, száradó, kipusztult növény. Nedves időjárásban cserebogárpajorok lárvái rágják el a gyökeret vagy a közönséges gyökérfonalféreg okoz kezdeti levélsárgulást, a gyökereken megtelepednek a baktériumok és a gombák, ami tőpusztuláshoz vezet.


Gabonafélék

A szalmadarázs (Cephus pygmaeus) kis lárvájának károsítását a felső levelek enyhe sárgulása jelzi. Aszár felvágása után látni lehet az átrágott nóduszokat és a jellegzetes ürülékcsomókat. 8.5.3.6. 7.5.3.6. Érés és betakarítás Betakarítás. A tavaszi árpa hazai körülmények között elsősorban sörárpa. Jó minőségben csak akkor kell betakarítani, ha teljesen érett (14–16% víztartalom) és az egy menetben takarítható be. Korai betakarításkor a szemtermés nem felel meg a söripari feltételeknek, a szemek nem teltek, csírázóképességeik gyenge. Ha a betakarítással túlérésig (holtérés) várnak, megnövekszik a pergési veszteség és romlik a söripari minőség. Az aratás ütemezésekor figyelembe kell venni a fajta érési idejét, a különböző vetésidejű táblák sorrendjét és a víztartalmat. 16% víztartalom felett, tárolás előtt a termést szárítani kell, mert befülled. Törekedni kell az aratás minél előbbi befejezésére, és a toklászoló helyes beállítására. Ha helytelen gépbeállítás miatt a szem megsérül, csírázóképessége romlik, malátakészítésre alkalmatlanná válik. A repedezett sérült magvak vizet vesznek fel és megpenészesednek. A kombájntól behordott szemtermést azonnal előtisztítani kell, és ha a szem víztartalma a 16%-ot meghaladja, 40 °C-nál kisebb hőmérsékleten szárítani kell. A szárítás és az előtisztítás után végleges tisztítás és osztályozás szükséges. Osztályozásra 2,2–2,5 mm-es osztályozólemezeket (résrostákat) használnak. Osztályozottság szempontjából a termett tavaszi árpának mintegy 70–80%-a felel meg a söripari szabványnak, de az évjárat és a termesztéstechnika ezt nagymértékben befolyásolja. Tárolás. A szem nedvessége, a tárolási hőmérséklet és a környezet, illetve a garmada relatív páratartalma határozza meg a tárolhatóságot. Leggyakoribb tárolási mód a garmada. Csak kevés gazdaságban van szabályozható padozatlevegőztetéses berendezés vagy acélsilós tároló. Az optimális tárolás feltételei: •az árpaszem víztartalma 13–14% (max. 15%), •a termény hőmérséklete 10 °C (max. 15–18 °C), •a tároló relatív páratartalma 65% (max. 75%), •idegen anyag, szennyeződés 0,5% (max 1 %). A 16%-nál nagyobb nedvességtartalmú árpát tárolni nem lehet. Az intenzíven lélegző árpát átforgatással, levegőátfúvatással szellőztetik. Szellőztetni kell, ha: •a külső hőmérséklet 5 °C-kal kisebb, mint a garmada hőmérséklete; •a külső hőmérséklet és a gabona hőmérséklete megegyezik, de a relatív páratartalom 75%-nál nagyobb; •a garmada magassága az árpaszem víztartalmától és az esetleges szennyező anyagok jelenlététől függ. Ha az árpaszem víztartalma és a szennyeződés 14% + 1%, a garmada magassága

5 m,

ha 14–15,5% + 1–2% a garmada magassága

3 m,

ha 15,5–17% a garmada magassága

1,25 m,

ha > 17% a garmada magassága

1 m.

8.5.4. 7.5.4. A sörárpa minősége


Gabonafélék

A malátakészítés és a sörgyártás folyamán biológiai és kémiai folyamatok játszódnak le, amelyek csak tiszta, minőségileg megfelelő alapanyag felhasználásakor mennek végbe zavartalanul. A szemtermés átvételi árát is néhány fontosabb jellemző vizsgálatával állapítják meg. A minőség szerinti osztályba sorolást az MSZ–08 1326–79 szabvány rögzíti. A jó sörárpa jellemző tulajdonságai: a jól beérett sörárpa szemszíne fényes, világos szalmasárga vagy sárga a csírás csúcsa nem elszíneződött, szem alakja telt, héja vékony, hasi oldalán redőzött, finoman keresztben ráncolt, sima tapintású, legalább 2,2 mm széles. Nem egészséges, dohos, egészben megmelegedett vagy melegedésen keresztülment, penészes, romlott és az árpa jellemző szagától elütő szagú árpát nem vesz át a söripar. Laboratóriumi vizsgálatok Sűrűségmérés. A sűrűséget ugyanúgy mérik, mint a búzáét és az eredményt táblázat segítségével számítják át. Osztályozottság. Az osztályozottságot mechanikai vizsgálattal állapítják meg, amelynek eredménye megmutatja, hogy a „nyers árpa” hány százaléka a malátagyártás szempontjából értéktelen takarmányárpa, tehát mennyi a csekély extrakttartalmú árpa. Az árpa víztartalma befolyásolja az osztályozottság eredményét. A nedves árpaszemek nagyobbak, mint a szárazak, ezért az osztályozottság eredményét 14 vagy 15% normál víztartalomra számítják át. Csírázási energia. A csírázási energia értéke arra utal, hogy a vizsgált árpaszemek hány százaléka csírázik ki normális csíráztatási körülmények között. A csírázási energiát a 3. vagy az 5. napon határozzák meg. A vizsgálatot 500 szemmel végzik csíráztató szekrényben, 17–20 °C-on. Víztartalom. A vizsgálathoz az átlagmintából kétszer 20 g-ot fémből készült, lezárható bemérőedénybe mérnek. A szárítási hőmérséklet 40–42 °C. A szárítási idő 3 óra. A víztartalmat a szárazanyag visszamérésével állapítják meg. Csírázóképesség. Az átlagmintából 200 vagy 500 árpaszemet vesznek ki. Az idegen anyagot és a nem teljes értékű magokat eltávolítják. A mintát ezután 2 napig 200 ml 0,75%-os H2O2-oldatban áztatjuk, 48 óra eltelte után a folyadékot szita segítségével elválasztják az árpától és 200 ml újabb 0,75%-os H2O2-oldatotöntenek rá. A szemek még 24 óráig áznak az oldatban. A folyadékot ezután leöntik és megszámolják a nem csírázó szemeket. Az összes áztatási idő 72 óra, a víz hőfoka 20 °C. Ha a mintának legalább 95%-ánál kevesebb csírázott ki vagy nagyobb pontosságra van szükség a nem csírázott szemek héját eltávolítják, és a magokat még 24 óráig állni hagyják. A héjat a következőképpen távolítják el: éles szikével a mag csíra felőli oldalán a héjat lehúzzák, ezáltal a csíra láthatóvá válik. A csírán fennmaradt finom, barna hártyát ujjal való dörzsöléssel távolítják el. Az így lehámozott árpaszemeket ezután 24 órára csíráztató szekrényben homokra vagy szűrőpapírra kerül. A csírázóképességet a H2O2-dal és az utócsíráztatással kicsíráztatott szemek százalékával adják meg.

A számolás menete: csírázóképesség ahol n = a nem csírázó magok száma. Az eredményt egész számban adják meg. A csíráztatáshoz az oldatot mindig frissen kell készíteni, úgy, hogy 5 ml 30%-os H2O2-ot csapvízzel 200 ml-re kell feltölteni. A tömény H2O2-ot jégszekrényben tartják és töménységét gyakran kell ellenőrizni. A csírázóképesség gyors meghatározására használhatjuk a jódtetrazóliumos vizsgálatot is. Fehérjetartalom. A fehérje mennyiségének vizsgálata nitrogénmeghatározáson alapul. Mivel a fehérjék átlagos nitrogéntartalma 16%, 1 g nitrogénnek

A nitrogént a szokásos roncsolásos (feltárás, desztillálás, titrálás) laboratóriumi vagy egyéb műszeres módszerrel határozzák meg. Ezerszemtömeg. Az ezerszemtömegnek a malátázási veszteség számításakor van jelentősége. Az átlagmintából legalább 40 g-os mennyiséget kell kimérni és számolják a lemért mennyiségben levő szemeket. A számolást végezhető kézi vagy gépi úton. Az idegen anyagot és a nem teljes értékű szemeket külön kell válogatni, és ezek tömegét a számoláskor le kell vonni. A számoláshoz az árpa víztartalmát figyelembe kell venni. 229 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Várható malátaextrakt-tartalom. A maláta extrakttartalmát a nitrogén- (vagy nyersfehérje-) tartalom és az árpaszem szárazanyagra számított ezerszemtömeg ismeretében a következő képlettel számíthatják ki:

(ha a nitrogéntartalmat átszámítottuk nyersfehérjévé, a 4,7 N helyett 0,75 P-érték szerepel a képletben), ahol E% = a száraz maláta várható extrakttartalma, A

= a fajtától függő konstans*

N

= az árpaszem szárazanyagra vonatkoztatott nyersfehérje-százalék (N x 6,25),

G

= az árpaszem szárazanyagára vonatkoztatott ezerszemtömeg.

*

= az EBC (European Brewery Convention) szerint ez a konstans állandó a két soros fajtáknál 80,0.

A száraz maláta extrakttartalma 81,0% fölött jónak, 78,5% alatt gyengének minősül. A sörárpa minőségi követelményeit a 34.táblázat tartalmazza.

34. táblázat - A sörárpa minőségi követelményei (MSZ–081326) Alap Határkövetelmények követelmények

Minőségi jellemzők Sűrűség (dkg/l) (hektolitertömeg, kg/hl)

68

legalább 65

Tisztaság, %

98

legalább 96

Keverék, %

2

legfeljebb 4

• ebből értékes keverék, %

1,5

legfeljebb 3

• értéktelen keverék, %

0,5

legfeljebb 1

• káros keverék, %

0,2

legfeljebb 0,5

A 2,5 mm-es lyukasztású osztályozólemezen fennmaradó teljes értékű árpa, %

75

legalább 70

A 2,2 mm-es lyukasztású osztályozólemezen áthulló árpa, %

4

legfeljebb 5

Csírázóképesség, %

95

Fehérjetartalom a szárazanyagban, %

11,5

Osztályozottság

legfeljebb 12,5

A söriparnak a termelőkkel kötött szerződése értelmében a standard átvételi árat módosítják az egyes minőségi tulajdonságok és az osztályba sorolás alapján. A jó minőségű tételek után prémiumot fizetnek, gyenge minőség esetén pedig csökkentik az átvételi árat. Az évjárat, a termőhely és a fajta meghatározó szerepén túlmenően a termesztés módszerének, különösen a N-műtrágyázásnak jelentős minőséget módosító hatása van. 230 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

8.5.5. 7.5.5. Vetőmagtermesztés A tavaszi árpa vetőmag termesztésének előírásai és minőségi követelményei az őszi árpa vetőmagtermesztésével megegyeznek.

9. 8. Zab 9.1. 8.1. Jelentősége A zab minden bizonnyal az emberiség legrégebben termesztett gabonái közé tartozik. Géncentruma valószínűleg Kis-Ázsia. Tömeges elterjedése világszerte a középkorra tehető. A lóállomány takarmányozásában betöltött szerepe révén – mintegy „üzemanyagként” csaknem ezer éven keresztül stratégiai termény volt. A humán táplálkozásban zabpehelyként a csecsemők és gyermekek fontos kiegészítő tápszere, diétás felnőttek és idősek étrendjéhez adalék. Leginkább az angolszász világban van hagyománya a zabkása fogyasztásának (oatmeal, porridge), különböző élelmiszerek és cukrászati termékek komponenseként, sütőipari adalékként is felhasználjuk. Nagy fehérje- és zsírtartalma révén a zab értékes állati takarmány és emberi tápanyag. Minthogy a lovak takarmányozásában abraktakarmányként első helyet foglalt el, ezért termesztése az egyes történelmi korokban szoros összefüggést mutat a lóállomány alakulásával. Magyarországon pl. a XX. század első felében átlagosan 250 ezer ha területen termesztették, ez a második világháborút követően fokozatosan csaknem tizedére csökkent. A ló mellett a nyúlágazatban van kiemelkedő takarmányozási szerepe. Szemesterményeink között – nagy pelyvatartalma révén – a legnagyobb mennyiségű nyersrostot (10–12%) tartalmazó gabonamag. Nagy fehérje- és biológiailag értékes zsírtartalma (5%), valamint kedvező aminosavösszetétele miatt a takarmánykeverék-gyártás egyik keresett alapanyaga. Jelentős a tokoferol-, tiamin- és lecitintartalma. Az ivari folyamatokat élénkítő hatása révén elsősorban a fiatal állatok, valamint a tenyészhímek takarmányozására alkalmas. Alacsonyabb energiakoncentrációja folytán alkalmas a jércék túl intenzív fejlődésének késleltetésére, illetve a húshibrid szülőpárok elhízásának megelőzésére is. A zab zöldtakarmányként, illetve keveréktakarmány komponensként is hasznosítható. Legelterjedtebb takarmánykombinációi a zabos bükköny, illetve a zabos borsó. A zab szalmája is hasznosítható takarmányként, illetve szilázskészítési adalékanyagként. A zabszalma, bár tápértéke kicsi, étrendi hatása, jó íze révén főként a szarvasmarha és a juh kedvelt takarmánya.

9.2. 8.2. A zab botanikája és fiziológiája A zab (Avena sativa L.)morfológiailag jelentősen eltér a többi gabonanövénytől. Öntermékenyülő növény, amelynek kalászkái hosszú nyélen ülő buga virágzatot alkotnak.

12. ábra - A zab habitusképe


Gabonafélék

A zab bugája kétféle típusú lehet: •az ún. bugás zab, ahol a buga kúp alakú. Ez a virágzat mind az őszi, mind a tavaszi zabra jellemző, •a másik a zászlós zab, amely bugájának oldalágai egy oldalra hajlanak. Ez a virágzat csak a tavaszi zabnál található meg. Azab kalászkái 2–3 virágúak, amelyek közül a legbelső virág rendszerint meddő. Levélzete, mint a többi kalászos gabonáé, a nóduszokon eredő levélhüvelyen fejlődik ki. Anyelvecske-fülecske alakulása jellegzetes, mert a fülecske a zabnál a legkisebb, illetve hiányozhat is (lásd gabona ABC; árpa–búza– rozs–zab méretsorrend). Alevélzet kialakulási iránya a száron az óramutató járásával ellentétes irányú. Azab növény 100–150 cm magasságúra nő meg.

35. táblázat - A zabfajok (Avena sp.) genealogiája Vavilov, N. I. nyomán

Vadfajok

Diploid

Tetraploid

Hexaploid

14 kromoszóma

28 kromoszóma

42 kromoszóma

Avena hirtula

Avena barbata

Avena fatua Avena sterilis

Kultúrfajok • pelyvás

• csupasz

Avena strigosa

Avena abyssinica

Avena sativa

Avena brevis

Avena byzantina

Avena nudibrevis

Avena nuda var. chinensis

(ssp. biaristata)


Gabonafélék

Gyökérzete hatalmasra fejlődik, akár 200 cm mélységet is elérhet. A zab gyökerének szívóereje a legnagyobb a kalászos gabonák között. Bokrosodása általában gyenge, inkább csak az őszi zabra jellemző. Termése. Szemtermését általában virágpelyva fedi, ez azonban az árpával ellentétben nem nő össze az epidermisszel, mindössze szorosan fedi a szemet. Vannak ún. „csupasz” zabok is, amelyeknél a virágpelyva csépléssel eltávolítható. A zab szemei keskenyek, hosszúkásak. Ezerszemtömegük 27–32 g. Rendszertanilag a zab az Avena nemzetségbe tartozik, és különböző ploid szintű sorozatokat alkot. 7 kromoszómája van, ennek megfelelően a diploid 14, a tetraploid 28, a hexaploid 42 kromoszómával rendelkezik (35. táblázat).

9.3. 8.3. Biológiai alapok A Nemzeti Fajtajegyzék 8 fajtát tart nyilván. Ezek mindegyike tavaszi, kettő közülük csupasz. A hazai termesztés az igényeknek megfelelően megváltozott. Míg korábban a termőképesség és a szárszilárdság volt a döntő, ma a kereslet leginkább a nagy fehérjetartalmú, valamint a jobb gyomelnyomó képességű fajták iránt mutatkozik meg. A zab fontos agronómiai jellemzője az érés típusa. Bugavirágzatával a zabszemek érése nem egyszerre következik be. Azoknál a fajtáknál, ahol elhúzódó a szemek érése, nagyobb lehet a pergési veszteség. Zabot korábban csaknem kizárólag takarmánynak vetettek. Élelmezési vagy ipari céllal nem. A csupasz zab sokáig nem volt sikeres, mert termése kisebb volt, termésbiztonsága pedig elmaradt a pelyvás fajtákétól. Valójában a csupasz zabok pergésre való hajlama nem mutat eltérést. Nemesítésével és fajtafenntartásával a szegedi Gabona Kutató Kht. foglalkozik.

9.4. 8.4. Termőhelyigénye Talajigény. A talajjal szemben a zab nem igényes. Talajának megválasztásakor fontos szempont a kora tavaszi vetés lehetősége, a belvíztől ne legyen veszélyeztetett a tábla. A középkötött talajok növénye. Ezeken a talajokon adja a legnagyobb termést. Kötött talajon is megél, a sekély termőrétegű talajokon pedig gyakran ad jó terméseket. Alkalmatlanok számára a gyengén humuszos homokok, mert a korai vetésnek a defláció miatt nincs esélye. Nem való továbbá perctalajokra, mert ezeken korai vetésre nincs lehetőség. Éghajlat- és időjárásigénye. Az ország egész területe alkalmas számára. Jó, ha a tavasz csapadékosabb. A májusi esők és meleg napok termésmeghatározók. Érésekor pár órás vihar is nagy kárt okozhat, mert éretten könnyen pereg. Környezetigénye. Alkalmazkodóképessége kiváló. A gazdálkodás intenzív, félintenzív vagy extenzív színvonala nem termésmeghatározó. A talaj kultúrállapota tekintetében – az erősen káros gyomok kivételével – a legkevésbé igényes kultúrnövényfajok közé tartozik. Az ország nyugati és északi térségeiben termése rendszerint nagyobb, mint a Nagy-Alföldön. Termése termőhelyenként tág határok között ingadozhat. Termése szántóföldi termőhelyenként az alábbiak szerint alakul:

I.

középkötött mezőségi talajok 3,0–5,8 t/ha,

II.


2,5–5,6 t/ha,


2,2–5,0 t/ha,


2,0–4,2 t/ha,


Gabonafélék


2,0–4,5 t/ha.

9.5. 8.5. A termesztés módszere 9.5.1. 8.5.1. Előveteménye Előveteményekre a zab nem igényes. Csaknem minden növény után biztonsággal vethető. Cukorrépa, burgonya, dohány és zöldségfélék után ne következzék. A többi gabonánál jobb gyomelnyomó képessége révén sikerrel termeszthető elhanyagoltabb körülmények között is. Következhet gyomosabb lucernatörésbe, gyeptörésbe vagy erdőirtás után is. Önmaga után nem vethető, különösen csapadékosabb termőhelyeken ne, tekintettel a nematódaveszélyre. Őszi zab csak korán lekerülő elővetemény után következzen.

9.5.2. 8.5.2. Talaj-előkészítés Nyáron betakarított elővetemény után a nyári sekély tarlóhántási és tarlóápolási munkákon kívül 18–22 cm mély, elmunkált őszi szántást kíván. Elviseli esetenként a tavaszi szántás utáni vetést is, azonban ekkor a várható termés kisebb lesz. A zab igénye a homogén jó vetőágy. Még a sekély termőrétegű talajokon is törekedni kell aprómorzsás, nem üreges talaj kialakítására. Tömörödött, vízzáró réteges, művelőtalpas talajokon, különösen akkor, ha azok egyenetlenül mély termőrétegűek, előnyös a mélylazító használata. A magágy ne legyen 6–8 cm-nél mélyebb, kivéve, ha tavaszi szántás után kerül sor vetésére.

9.5.3. 8.5.3. Tápanyagellátás A zab a szemterméssel, valamint a teljes föld feletti melléktermékkel együtt az alábbi tápanyagokat vonja ki a talajból: nitrogén (N)

28 kg/t

mész (CaO)

6 kg/t

foszfor (P2O5)

12 kg/t

magnézium (MgO)

2 kg/t

kálium (K2O)

29 kg/t

A foszfor és a kálium alaptrágyákat az őszi szántással kapja. A nitrogén számított adagját tavasszal kell adni, vagy a teljes adagot a magágyba, vagy megosztva: a magágyba 60–70%-át és 30–40%-át a szárba indulás kezdetén májusban, fejtrágyaként. Ez utóbbi megoldás növelheti a zab fehérjetartalmát. Jó gyomelnyomó képességével alkalmas közvetlen istállótrágyázott talajba vetni. Ez esetben célszerű a tarlóápolást követően kiszórni, egyenletesen teríteni és az őszi alapművelés során aláforgatni 20 cm-nél mélyebbre.

36. táblázat - A zab tápanyagigénye, kg/1 t terméshez A talaj tápanyag-ellátottsága

Szántóföldi termőhely I.

Hatóanyag

N

igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

32

30

28

22

16


Gabonafélék

II.

III.

IV.

V.

P2O2

20

1S

11

7

5

K2O

35

32

29

22

12

N

34

32

30

25

18

P2O2

I8

16

13

40

8

K2O

38

35

32

25

16

N

34

31

28

24

19

P2O2

19

16

12

9

7

K2O

40

37

34

26

16

N

39

36

33

27

20

P2O2

25

20

16

13

10

K2O

44

41

38

31

20

N

41

38

35

30

23

P2O2

24

20

15

11

8

K2O

42

39

36

27

16

9.5.4. 8.5.4. Vetés A zab többségében tavaszi vetésű gabona, azonban őszi változata is van. Az őszit szeptember második felében kell vetni, a tavaszit pedig a lehető legkorábban tavasszal. Vetésmélysége 4–6 cm, csírával 4,5–5 millió db/ha. Csírázási hőmérséklete igen alacsony: 4–5 °C. Vízigénye a kelés időszakában meghaladja a többi gabonáét. Vetés után nedves talajon magtakaró fogas, száraz talajon hengerezés kövesse (37. táblázat).

37. táblázat - A zab vetési adatai Őszi zab

Tavaszi zab Vetésidő

február 25 – március 15.

szeptember 15–30.

Tőszám

4,8–5 millió csíra

4,5–4,8 millió csíra

Vetés mélység

3–5 cm

4–6 cm

Sortáv

gabona sortáv

gabona sortáv


90,0% legalább

Tisztaság

99,0% legalább

Nedvességtartalom

14,5% legfeljebb

9.5.5. 8.5.5. Növényvédelem, növényápolás


Gabonafélék

A zab növényápolás szempontjából igénytelen. Még gyenge kultúrállapotú talajon is egyenletes és jól fejlődő állománnyal kielégítő borítottságot képes elérni. Jó vízhasznosító, valamint gyomelnyomó képessége sem lebecsülendő. A gyomok közül leginkább a kétszikűek jelenthetnek gondot. Makacsabb gyomfajok ellen általában posztemergens herbicid javasolható. A posztemergens kezelést a bokrosodás kezdetétől a szárbaindulásig kell végezni. Takarmánykeverékekben vagy pillangós takaróvetése esetén (bükköny, borsó, fehérhere, szarvaskerep, baltacim stb.) célszerűbb a hormonhatású szer használata. A kezelést a pillangósok 3–6 leveles fejlettségi állapotában célszerű végezni. Betegségek. A zab az „egészségesebb” gabonanövények közé tartozik. Kémiai növényvédelme – a csávázást leszámítva – nem indokolt, és a legtöbb esetben nem is gazdaságos. Legfontosabb betegségei közé tartozik: •a zab fedett üszög (Ustilago levis), •a zab porüszög (Ustilago avenae). Ezek ellen csávázással lehet védekezni. A gabonákat általában veszélyeztető kalász fuzáriózis (Fusarium spp.) ritkábban fordul elő zabon. Gyakori, de kisebb kártétellel járó betegsége a lisztharamat (Ervsiphe graminis). Ugyancsak ritka előfordulásúak, de nem kizárhatók a zab rozsdabetegségei; a koronás rozsda (Puccinia coronata) és a zab feketerozsdája (Puccinia graminis sp. avenae). A gombás betegségek ellen fungicides állománykezeléssel lehet védekezni. Kártevői közül gyakoriak a drótférgek, a pajorok, a zabfonálféreg, a vetésfehérítő, a tripsz, a poloskák, a levéltetvek és a fritlégy. A zab különösen érzékeny a nematódákra, ezért monokultúrás termesztése kerülendő. Általában javasolható, hogy kerüljük a monokultúrát, mert ez esetben a legtöbb állati kártevő előfordulása is csökken.

9.5.6. 8.5.6. Érés, betakarítás A zab érése legtöbbször elhúzódó. A legkésőbbi aratású gabona. A késői búzákkal egy időben vagy annál később érik. Aratása megkezdhető, amint a bugák végén a szemek érettek. Korábban gyakorlat volt a kétmenetes betakarítás is, ma egymenetes kombájnolással takarítják be. Egymenetes betakarításkor a szemeknek eltérő a nedvességtartalma. Átlagos nedvességtartalma 15%, de gyakran 17–18% felett is lehet. Zsírtartalma 5% körüli, s így könnyen befülled. A szemek a vizet lassan adják le. Tárolni csak 14,5% víztartalom alatt lehet biztonsággal. Szükség szerint szárítani, ill. szellőztetni szükséges. Termése évjárat szerint is ingadozó. Szalmája jó termés esetén 0,9-szerese a szemnek. A zabszalma értékes melléktermék, általában közvetlenül takarmányozásra, illetve silózási adaléknak lehet felhasználni.

9.5.7. 8.5.7. A termés minősége 38. táblázat - A zab fontosabb Futterwerttabellen nyomán) Takarmány Zabmag

takarmányozási

értékmérő

Szárazanyag, g

Nyers fehérje, g

Nyerszsír, g

N mentes extrakt, g

884

124

54

673


mutatói

(DLG

Rost, g

Energia, MJ 116

11,60

Gabonafélék

Zabliszt

909

149

74

699

53

13,05

Zabpehely

916

143

74

738

22

14,14

Zabpelyva

860

17

ny

…

343

4,45

Zabkorpa

870

17

ny

…

278

7,13

Zabszalma

890

6

ny

…

386

3,08

Zabos bükköny

180

27

ny

…

96

5,26

Zabos borsó

180

23

ny

…

87

5,02

9.5.8. 8.5.8. Vetőmagtermesztés A zab vetőmagtermesztése a kalászos gabonákéhoz hasonló termesztési gyakorlatot kíván meg. Zab esetében különösen fontos, hogy egyenletes növényállományt fejlesszen. Egyenetlen állományban egyenetlen a bugahányás és az érés. A szükséges elválasztó sáv 2 m. A csupasz zab 100 m szigetelő távolságot igényel. Idegenelőutakat célszerű 2 m-enként hagyni. Szántóföldi szemlére az érés kezdete előtt 3–4 nappal kerül sor. Zab fedett üszögöt az SE és E szaporítás nem tartalmazhat, az I. fokúban 3, a II. fokú szaporításban 10 buga lehet mintaterenként. A vetőmagvizsgálat során 500 g vizsgálati mintában, melynek nedvességtartalma legfeljebb 14,5%, tisztasága legalább 99% és csírázóképessége legalább 85%, maximum 10 darab fajidegen mag lehet I–II. szaporítási fok esetén. Ebből nem gabonafajba tartozó 7 db lehet, vagy más gabona legfeljebb 7 db. SE–E szaporítási fok esetén a mintában összesen 4 db idegen mag lehet, ebből 1 nem gabona, 3 más gabona fajba tartozó. Csupasz típusú zab esetén a csíra minimum 75% lehet. A vetőmag tételben Lolium és Avena fajok nem fordulhatnak elő.

10. 9. Rizs 10.1. 9.1. Jelentősége A közvetlen emberi táplálkozásra termelt gabonafélék között a búza után a rizsnek van a legnagyobb jelentősége. A rizs termésének 95%-a emberi táplálékul szolgál. A rizsfogyasztás a Föld szinte minden országában általánossá vált, alapvető élelemnek azonban csak Ázsiában és néhány afrikai, latin-amerikai országban tekinthető. Magyarországon a táplálkozási szokások következtében a rizs nem tartozik az alapvető élelmiszerek közé. A korszerű, zsírszegény táplálkozásnak viszont egyik jelentős bázisanyagává vált napjainkban. A rizs a búzánál nagyobb energiaértékű, több szénhidrátot és nikotinsavat is tartalmaz. Fehérjetartalma ugyan kisebb a búzáénál, de esszenciális aminosav-összetétele miatt biológiai értéke megközelíti a teljes értékű állati fehérjékét. Tápértékét növeli, hogy a keményítője a legkönnyebben emészthető, ezért kap nagy jelentőséget a diétás étrendekben. Vitaminokból az E- és B-vitamin-tartalma számottevő. Felhasználási területe sokféle. Élelmiszerként történő felhasználását megelőzően hántolni és különböző mértékben csiszolni kell a rizsszemeket. A hántolás történhet szárazon és hőkezelést (parboiled) követően is. A hőkezelt rizsszemek kevésbé törnek. Humán táplálékként több formában is fogyasztható: puffasztott, előfőzött (gyors), vitaminokkal és fehérjékkel dúsított rizs, valamint fontos alkotóeleme lehet a különböző bébi- és diétás konzerv ételeknek is. A csiszolás során keletkezett darabos rizstörmelékből készítik a rizslisztet, amely húskonzervek adalékanyagaként és búzaliszttel keverve a kekszgyártás alapanyagaként is használható. A rizslisztnek emellett kiemelt szerepe van a búzalisztre érzékeny emberek élelmezésében.


Gabonafélék

A szesziparban alapanyagként is használatos a rizs, a rizstörmelék a különböző rizspálinkák, rizsborok, valamint különleges minőségű sörök előállításához. Jól hasznosítható keményítő-előállításra és különböző kozmetikai termékek készítéséhez. A hántolás során keletkezett rizskorpa és takarmányliszt gazdag fehérje-, zsír- és vitamintartalma miatt kiváló takarmány, valamint humán táplálkozásra is alkalmas rizsolaj is előállítható belőle. Az előhántolás mellékterméke a rizspelyva sokféleképpen hasznosítható: takarmányozásra, almozásra, talajjavításra, ipari tüzelőanyagként, szűrő-vivő és abszorbens anyagok előállítására, furfurolgyártásra, szilárd blokkok és panellemezek előállításához, valamint az üveggyártásban is. A rizsszalmát már régóta használják tetőfedésre, kosarak, kötelek és egyéb házi fonatok készítésére, továbbá étkezési gomba termesztéséhez és a legfinomabb papír előállításához. Takarmányozásra és almozásra összetétele miatt kevésbé alkalmas a rizsszalma. Termőterülete 1955-ben meghaladta az 50 000 hektárt, 1980-ig 20–28 000 hektár között ingadozott. A rizstermesztő gazdaságok száma 1990 évet követően jelentősen lecsökkent, a rizstelepek nagy ráfordítási és működtetési költségei miatt. A 2000-es évek elején vetésterülete pár ezer hektárra tehető. Termése az alábbiak szerint várható: Rizs termőhelyek

szem, t/ha

R1 réti talajok

2,2–4,2,

R2 szolonyeces réti talajok

2,0–4,0,

R3 szikes talajok

1,8–3,5.

10.2. 9.2. A növény botanikája és fiziológiája A rizs (Oryza sativa L.)a pázsitfűfélék családjába (Gramineae), az Oryza nemzetségbe tartozik. A nemzetség két legfontosabb faja az Oryza sativa és az Oryza glaberrima, az Ázsiában, Amerikában és Európában termelt fajták a sativához, az afrikaiak pedig a glaberrimához tartoznak. Mindkettő fajt az Oryza perennis Moench évelő vadrizsből származtatják, ami Ázsiában és Afrikában őshonos. Az Oryza sativa a több ezer éves termesztés során három ökológiai alfajba különült el: indica, japonica, javanica. Az indica a tipikusan trópusi változat, és ebből különült el hosszú idő alatt a két utóbbi. A három alfaj morfológiai és genetikai sajátosságai alapján jól megkülönböztethető egymástól. A trópusokon az indica, egyéb földrajzi területeken a japonica alfaj az elterjedtebb. Mindegyiküknek van száraz és árasztott körülményekhez alkalmazkodott változata is. A Magyarországon termesztett rizsfajták az Oryza sativa vízborítást igénylő japonica változatához tartoznak.

13. ábra - A rizs habitusképe


Gabonafélék

Gyökérzet. A rizs bojtos gyökérrendszere három gyökértípusra különíthető el: a magból eredő elsőrendű csíragyökér, az első levelekkel egyidejűleg fejlődő másodrendű gyökerek és a bokrosodás kezdetétől képződő hajtás eredetű járulékos gyökerek. Levélzet. A levélhüvely felülete csupasz, hosszában finoman barázdált. A nyelvecske kicsi és rövid. A levélhüvely és a levéllemez találkozásánál körben fehér gallér van. A gallér és a levélhüvely érintkezésénél található a két sarló alakú, szőrözött fülecske. Szár. Szalmaszára van, ami szárcsomókkal tagolt. Hossza 60–120 cm között fajtánként változó. A szár hosszát a talajfelszíntől a buganyakig mérjük (a teljes növény ettől jóval hosszabb). A szár javarésze levélhüvellyel takart, csak a bugázás után válik szabaddá kisebb része. A szárcsomók száma fajtánként és a művelés módjától függően változhat. Virágzat. Bugavirágzata van, ami a bugatengelyből, az első- és másodrendű bugaágakból és a kalászkanyélből áll. A buga főtengelyén egymástól 2–4 cm-es távolságra 8–10 nódusz található, amelyekből kiindulnak az elsőrendű elágazások, majd ezekből erednek a másodrendű elágazások. A kalászka egyvirágú. Termése. Szemtermése van, a mag- és a terméshéj összenőtt. A pelyvátlan (előhántolt) rizst nevezzük barna rizsnek vagy kargónak. A felülete az ezüsthártya, amely csupasz, selymesen fénylő, többnyire fehér vagy krémszínű, rajta hosszában mindkét oldalon egy-egy mélyebb barázda húzódik. A vörös színű ezüsthártya a vadrizsekre jellemző.

10.3. 9.3. Biológiai alapok Az 1930-as években a legproduktívabb és a legjobb alkalmazkodóképességű fajta a Dughan Sali, amire alapozódott a hazai rizstermesztés. Az 1954–55-ös terméskatasztrófát követően irányult a figyelem a hazai nemesítői munkára. A nemesítési munka Szarvason és Kopáncson indult el az 50-es évek második felétől. A termesztés intenzívvé tételét pedig Szarvason és Hortobágyon próbálták megvalósítani. Jelentősek voltak a termesztésben az orosz fajták (Dubovszkij), majd az egyre jobban teljesítő hazaiak (Kákai 162, Szarvasi korai).


Gabonafélék

A rizsfajták nemesítése nehéz feladatot ró a nemesítőkre, amire a viszonylag kicsi, ingadozó méretű vetésterület és a rizstermesztés nagy költségigénye ad magyarázatot. Ezen feltételek mellett is sikerült több kiváló hazai rizsfajtát előállítani az 1960–1980-as években, amelyek kiszorították a külföldi fajtákat. Néhány ezek közül: Kákai 203, Szarvasi 70, Szarvasi karcsú, Nucleoryza, Mutashali, Oryzella.

10.4. 9.4. Termőhelyigénye Talajigény. Szántóföldi termőhelyeire – mivel a rizstalajnak a termőréteg alatt vízzáró réteggel kell rendelkeznie – eltérő talajcsoportosítást alakítottak ki. Ezeket R1, R2 és R3 számok jelölik. Egy-egy csoportba a rizstermesztés szempontjából több talajtípust, illetve altípust soroltuk. Az R1 termőhelybe a kötött réti talajok tartoznak. Azide sorolt talajokat a nagy agyagtartalom jellemzi. Rizstermesztés szempontjából ezek a legjobb termőképességű talajok: a réti talajok, a humuszos öntéstalajok és az öntés réti talajok. Ezeknél a termőréteg alatt a vízzáró rétegben vagy alatta a talajképző kőzetben kisebb-nagyobb mérvű só-, illetve nátriumfelhalmozódás nem fordul elő. Az R2 termőhelybe a szolonyeces réti talajok tartoznak. Azide sorolt rizstalajokat a nagymértékű kötöttség mellett a humuszos rétegben jelentős mértékű Na-felhalmozódás (az S-érték 5–15%-a) jellemzi. Ide a szolonyeces réti talajok típusába tartozó szolonyeces altípusok tartoznak. Az R3 termőhelybe a szikes talajok tartoznak. Ezekre a talajokra az erős kötöttség mellett a nagymértékű só-, illetve Na-felhalmozódás jellemző. Ezek a talaj tulajdonságok csökkentik a termőképességet és a tápanyagfeltáródást. Ide tartoznak: •a szolonyeces réti erősen szolonyeces altípusai, •a szolonycsákos réti talajok, •a réti szolonyectalajok közepes és mély réti szolonyeces altípusai, •a sztyeppesedő réti szolonyectalajok. Az R(rizs) jelzésű termőhelyeken a rizs csak szántóföldi kultúrállapotú termőrétegben fejlődik és hoz termést. Éghajlatigény. A vetéstől a betakarításig 2600–3000 °C hőösszegérték, valamint a napfényes órák száma 1200– 1500. Vízigénye a hagyományos árasztásos termesztéssel jó vízzáró talajon

12 000 m3/ha,

közepesen vízzáró talajon 15 000 m3/ha, kevéssé vízzáró talajon

18 000 m3/ha.

A kiépített rizstelepre vezetett víznek biológiailag egészségesnek kell lenni, 500 mg/l-nél kevesebb sót tartalmaznia és ebben a Na-tartalom nem érheti el a 35–40%-ot. Belvízlevezető csatornák vize alkalmatlan árasztásra. A tápcsatornák vize legyen folyamatosan mozgó, ne algásodjon, a lecsapoló csatornák pedig a rizsföldekről gyors, de eróziót nem okozó elvezetést biztosítsanak. Környezetigénye. Hazánkban gyakorlatilag a Nagyalföld a legmegfelelőbb a rizstermesztésre. Az időjárási viszonyok, elsősorban a hőösszeg és a napsütéses órák száma itt a legmegfelelőbb a növény számára. A rizstelep kialakítása a jó minőségű termőhely megalapozását biztosítja. Ezek: Műszaki feltételek, telepítés. A rizstelepnek a hasznos termőterülete kívánatosan 90%, a többit gátak, utak, csatornák, műtárgyak teszik ki. Nagygazdaságban a rizstelep legalább 200 ha-os legyen.


Gabonafélék

Az Alföldön a század első felében kisgazdaságok 5–10 ha-os vagy kisebb területen is folytattak eredményes árasztásos rizstermesztést. Talajvizsgálat. A rizstelep építését részletes talajmintavételnek és laborvizsgálatnak kell megelőznie. Táblaméret. Arizs géprendszere szerint 30–50 ha-on használható ki gazdaságosan, ezen belül további felosztása a táblának a 4–8 ha-os kalitkák, s ahol szükséges a hullámgátak képzése.

39. táblázat - A rizs hő- és vízigénye Megnevezés

Megjegyzés

Adatok

Csírázás

13–15 °C

Bokrosodás

16 °C

Virágzás • megtermékenyülés

20–22 °C

Hőösszeg

2600–3000 °C

Fény

1200–1500 h

Vízigény (-felhasználás)

12 000 m3/ha

erősen vízzáró talajon közepesen

15 000 m3/ha

vízzáró talajon kevéssé vízzáró

18 000 m3/ha

talajon

Tereprendezés. Asík, legfeljebb ± 3 cm-es szintkülönbséget úgy kell kialakítani, hogy a tereprendező gép a termőréteg alól emeli ki és a termőréteg alatt tölti fel az altalajt és közben a termőrétegből legfeljebb 5 cm-t kever az altalajba. Útépítés. Aszántás, a vetés, a gátak vegyszerezése, ápolása, a betakarítás és a terményszállítás munkáihoz szükség van olyan úthálózatra, ami a zavartalan termelést biztosítja. Azutakat a táblák kijelölése, a csatornák kitűzése után kell megépíteni. Csatornaépítés. Kívánalom, hogy az árasztáshoz és az újraárasztáshoz annyi vizet tudjon szállítani a táplálócsatorna, hogy táblánként az árasztás 48, de legfeljebb 72 óra alatt elvégezhető legyen. Afőcsatornák vízhozama tegye lehetővé az egész rizstelep 10–12 nap alatti elárasztását. Alecsapoló-csatorna befogadó és elvezető képessége a rizstábla talajának vízáteresztő képességétől függően azonos vagy legfeljebb 1/4-ével kisebb legyen, mint a táplálócsatornáé. Arizs hő- és vízigényét a 39.táblázat tartalmazza. Műtárgyépítés. A csatornákon átvezető utakra, hidakra, a vízkivételi helyeken záró- és nyitózsilipekre stb. van szükség, amelyeket az utak, és a csatornák megépítésével egy időben kell elkészíteni. Géprendszer. A rizstelep munkáihoz a vizes, nehéz talajon dolgozni tudó traktorokra, ekékre, rizskombájnokra, speciális, sekély művelésre alkalmas forgóboronákra, gátépítő tárcsákra, tárcsás ekékre van szükség.

10.5. 9.5. A termesztés módszere 10.5.1. 9.5.1. Elővetemény Váltónövények. Arizs önmaga után, váltás nélkül termeszthető:


Gabonafélék

•kötött réti talajon 4–5 évig, •szolonyeces réti talajon 4 évig, •szikes talajon 3 évig. A talaj pusztulásának megakadályozása, termékenységének szinten tartása vagy fokozása szükségessé teszi, hogy vagy a rizstelep meghatározott tömbjén, vagy az egyes táblákon meghatározott rendszer szerint váltónövényeket termeljenek. A táblán 2–3 vagy esetleg több évig szüneteltetett rizstermesztés időszakában a következő növények termeszthetők, mint olyan növények, amelyek gyökerükkel átjárják a talajt, regenerálnak és javítják a feltalaj fizikai állapotát: R1 Kötött réti talajok

R2 Szolonyeces réti talajok R3 Szikes talajok

őszi búza

őszi búza

őszi búza

lucerna

lucerna

lucerna

napraforgó

napraforgó

egynyári szálastakarmány

vörös here

egynyári szálastakarmány

szálastakarmány

zab egynyári szálastakarmány

10.5.2. 9.5.2. Talaj-előkészítés Az őszi szántás a rizstermesztés egyik legfontosabb alapozó talaj-előkészítése. A rizs tarlómaradványait a talajba kell forgatni és a barázdákat elmunkálatlanul hagyni, hogy a talaj minél nagyobb felületen érintkezzék a levegővel. A szántás mélysége szikesen mintegy 17–20 cm, réti talajon 20–25 cm. Az osztóbarázdák maradjanak nyitva, s ha kell, mélyítsék, hogy a víz levezetését megkönnyítve a tavaszi munka mielőbb megkezdhető legyen. E célból egy-egy kalitkában 4–6 osztóbarázdára van szükség. Magágykészítés. Tavasszal tárcsával munkálják el a talajt, utána rácsos talajegyengetővel simítják el a felszínt, s forgóboronával készül a magágy. Kötött talajon a tavaszra maradt szántást a tárcsás elmunkálásnak és az aprító fogasolásoknak kell követnie, mert a rendszerint gyorsan száradó talajrögöket különben nem lehet magágy minőségűvé tovább aprítani.

10.5.3. 9.5.3. Tápanyagellátás Tápanyagigénye. Egy tonna hántolatlan rizs és rizsszalma a talajból az alábbi tápanyagot veszi fel: nitrogén (N)

22 kg/t

mész (CaO)

6 kg/t

foszfor (P2O5)

10 kg/t

magnézium (MgO)

2 kg/t

kálium (K2O)

20 kg/t

40. táblázat - A talaj tápanyag-ellátottságának határértékei a különböző rizstermő helyeken Termőhely

Igen gyenge

Gyenge


Közepes

Jó

Igen jó

Gabonafélék

humuszhatárértékek a nitrogén-ellátottság megítélésére Humusz % R1

1,5

1,5–2,2

2,2–3,2

3,2–4,8

4,8

R2

1,5

1,5–2,0

2,0–3,0

3,0–4,5

4,5

R3

1,5

1,5–2,0

2,0–2,8

2,8–4,3

4,3

a talaj oldható foszfortartalmának határértékei Al-oldható P2O5, ppm R1

30

30–70

70–140

140–220

220

R2

25

25–60

60–120

120–200

200

R3

20

20–50

50–110

110–200

200

a talaj oldható káliumtartalmának határértékei Al-oldható K2O, ppm R1

150

150–25

250–400

400–550

550

R2

120

120–220

220–360

360–550

550

R3

100

100–200

200–350

350–550

550

41. táblázat - A rizs tápanyagigénye, kg/1 t termés A talaj tápanyag-ellátottsága


Kötött réti


gyenge

közepes

jó

igen jó

N

32

30

28

27

26

P2O5

26

25

24

22

20

K2O

20

18

16

14

12

N

39

36

33

32

30

P2O5

38

34

30

28

27

K2O

30

26

24

22

20

N

50

46

42

36

30

P2O5

46

40

35

32

30

K2O

32

27

22

15

10

Szolonyeces réti

Szikes

A tervezhető termés szintjéig a 40.táblázat és a 41.táblázatok segítségével számítható ki tápanyagszükséglete. 243 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

A PK műtrágyákat az őszi szántás előtt kell kiszórni és a szántással a talajba forgatni. A N-adag 80–150 kg/ha között alakul és a tervezhető 2,0–4,5 t/ha terméstől függ. Az N 80%-át a magágyba kell bedolgozni, 20%-át a vegyszeres gyomirtáskor a lecsapolt területre kell kiszórni. A fejtrágyaként kijuttatott nagyobb N-adag megnyújtja a tenyészidőt.

10.5.4. 9.5.4. Vetés A fajták megválasztásának fontos tényezője a biztonságos beéréshez a rövid tenyészidő, valamint a betegségekkel szembeni ellenállóság. A vetés lehet: felületre (felszíni), talajba vetés, vízbe vetés és palántázás. A tenyészidő kihasználására legelőnyösebb a palántázás. Külföldön elterjedt módszer a vízbe vetés. A talajba vetett rizs vegetációs ideje a leghosszabb.

42. táblázat - Rizsvetési útmutató Megnevezés

Megjegyzés

Adatok

Vetésidő

IV. 10–25.

Sortávolság

12 cm

Vetésmélység

3–4 cm

jó magágyba 2–3 m beállottság

R1talajon

450 db/m2

350–450 db/m2

R2 talajon

520 db/m2

R3 talajon

550 db/m2

Ezerszemtömeg

25–35 g


80,0% legalább

Tisztaság

99,0% legalább

Nedvességtartalom

15,0% legfeljebb

Csíraszám

A rizspalántát öntözött, jó kultúrállapotú, középkötött vagy lazább talajon kell nevelni, és április végén palántázni, hektáronként 5,4–5,8 millió palántával. A vízbe vetéshez az előkészített talajt elárasztják és vízbe vetésre alkalmas géppel vetik. Az utóbbi évtizedek hazai gyakorlata szerint a rizst a 42. táblázat javaslata szerint vetik.

10.5.5. 9.5.5. Növényvédelem, növényápolás Kelesztés, ápolás. Vetés után, még árasztás előtt a rizsgátakat gyomtalanítani kell. Árasztások. A kelesztés 1–2 napos átfutó árasztással történik. Célja, hogy a talaj művelt rétege teljesen átitatódjék vízzel. Utána a felesleges vizet lecsapolják. A kikelt rizsnövényt fokozatosan kell elárasztani úgy, hogy a növény alsó 1/3-a mindenkor vízben legyen. A nyár folyamán 20–25 cm-es vízmagasságot kell tartani. A rizs öntözésének módja, az öntözések ideje, a frissítő


Gabonafélék

öntözések száma, a vízcserék a 43. táblázatban találhatók. A rizstermesztés sikere azon múlik, hogy a lecsapolások, az árasztások, a vízcserék, a vízpótlások ne tartsanak 48–72 óránál tovább.

43. táblázat - Arizs öntözési módjai Öntözési mód Első árasztás

Öntözővíz m3/ha

Talaj I. erősen vízzáró

2 000

II. közepesen vízzáró

2 500

III. kevéssé vízzáró

3 000

Vegyszerezések utáni

I. erősen vízzáró

1 200

elárasztás


1 500

2 alkalommal


2 000

Vízpótlás, vízcsere,

I. erősen vízzáró

8 800

frissítő öntözés


11 000


13 000

Öntözési időszak, kb.

IV. 20–V. 10.

V. 10–20. és VI. 1–10.

V. II-VIII. 31.

A rizstelep karbantartása. Arizstelepek gátjainak, műtárgyainak, csatornáinak, útjainak műszaki állapota romlik, 4–8 év után felújításra szorulnak. Ezért 1 vagy több táblát is ki kell kapcsolni a rizstermesztésből, s közben a talajt is vízszintezni. Gyomok. A kelesztés után kikelt hídőrfélék akkor irthatók sikeresen, ha a vizet lecsapolták és tocsogók foltokban sem maradnak. Káros gyomok a kakaslábfűfajok, a palkafajok és helyenként a rizsfű, terméscsökkentő gyom a zsióka és a nád. Betegségek. Rizskőüszög (VI), helmintospóriumos betegség (V), baktériumos barnulás és a rizs járványos barnulása (bruzone). Az utóbbi az újabb fajtákon ritkán fordul elő. Kártevők. A nyári pajzsosrák (V), a tapadó lencserák (V), a tollas árvaszúnyog (V) rendszerint a rizs kelésekor jelentkezik, a rizsszúnyog (V) és a tasakosmoly a rizs levélzetének a víz felszínére kerülése után, a rizsaknázólégy pedig a végleges elárasztáskor kezd károsítani.

10.5.6. 9.5.6. Érés és betakarítás Érés, lecsapolás. A tenyészidő utolsó hónapjában a vizet nem pótolják. Amikor a rizs fő termőszárain a szemek a viaszérés kezdetén vannak, előbb fokozatosan, majd felgyorsítva kezdődik a lecsapolás, hogy 10–12 nappal az aratás előtt a víz levezetése befejeződjék. Aratása. A teljes érés kezdetén kerüljön sor az állományszárításra, s ezt követően 5–8 napra féllánctalpas vagy lánctalpas kombájnokkal a betakarításra. A rizst 20 nap alatt be kell takarítani. A nyers termést előtisztítás után 35 °C-os hőmérsékleten 15% nedvességtartalomra kell szárítani, hogy hántolásig károsodásmentesen tárolható legyen.

10.6. 9.6. A rizs minősége Az áru- és vetőmagrizs minőségi követelményeit a következő jellemzők határozzák meg. Pelyvás szem: méret, foltosság, sérülés. Hántolt szem: teltség, színesség, repedtség, töröttség. 245 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Csiszolt szem: forma, áttetszősége, töröttsége. A fogyasztó szempontjából a tetszetős, hosszúkás, jól főzhető, nem ragadós, valamint a főzés során többszörösére duzzadó a kedvező minőség. A feldolgozóipar pedig a magasabb hántolási nyeredékű rizsfajtákat kedveli.

10.7. 9.7. Vetőmagtermesztés Egy kalitkán belül eltérő fajtájú és szaporítási fokú rizs nem szaporítható. Kivétel, ha a keveredésmentesség valamely módon megoldható. Elválasztósáv 2 m. Ellenőrzés 2 alkalommal: bugahányás után 1–2 héttel és aratás előtt. A vetőmagban vörös ezüsthártyájú szem: SE és E szaporítási fok esetén 0,5 db/100 szem, I–II. szaporítási fokúban 1 db/100 szem rizs a megengedett. A vetőmag minőségi előírásait a 44. táblázat tartalmazza.

44. táblázat - A rizs vetőmaggal szembeni fő követelmények Csírázóképesség, Szaporítási fok

legalább, %

Idegenmag-tartalom (beleértve a vörös szemű rizst is), db/minta



Oryza sativa vörös magja

4

1

10

3

SE–E 80

Nedvességtartalom, legfeljebb,

98,0


%

15

I-II. fok

Megjegyzés: a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek. Rizs-fonálféreg (Aphelenehoides besseyi Christie) zárlati károsítóként a mintában nem fordulhat elő (0 db/minta).

10.8. 9.8. Szántóföldi rizstermesztés A rizs hagyományos árasztásos termesztési módszere mellett új eljárás az esőztető öntözésű szántóföldi rizstermesztés, az erre alkalmas fajtával. Előnye, hogy nincs szükség rizstelepre, speciális gépekre, csatornahálózatra, utak, átereszek építésére. Helyette 5–6 naponként a rizsvetést esőztetve öntözni képes – lényegesen kisebb beruházás-igényű, a környezetet kevésbé károsító – berendezéssel és annak szakszerű alkalmazásával lehet megvalósítani. Talajigénye szempontból a középkötött mezőségi talajnak a réti altípushoz tartozó talajváltozata a legjobb. Tápanyagellátása. Az esőztetve öntözött rizs ugyanannyi tápanyagot vesz fel, mint az árasztott rizs. Táblaméret. A rizs vetésterülete akkora lehet, amennyit intenzíven 5–6 naponként öntözni tudnak. Az ilyen talajt legalább 3–4 éven át öntözés nélküli szántóföldi váltónövényekkel kell bevetni, aminek során a talaj gyommentesen tartása, a szakszerű talajművelés és legalább egyszer a váltónövény alá történő 30–40 t/ha istállótrágyázás biztosítja a talajvédelmet és a talajéletet, valamint jó kultúrállapotát. A fajtamegválasztás. Arizs a nagyobb hőingadozást rosszul viseli el. Az árasztásos termesztés fajtái erre nem alkalmasak. Ezek az árasztó vízben viszonylag kis hőingadozásnak vannak csak kitéve. Szántóföldi esőztetett termesztésnél a rizsnövény a nap sugarainak hatására felmelegszik, éjszaka pedig jelentősen lehűl. Ezt a hőingadozást csak ún. „hidegtűrő” rizs viseli el. Vetésére április első felében kerüljön sor. Kalászosok vetőgépével, 15 cm sortávolságra 3–4 cm mélyen. A haonkénti csírázó vetőmagból 500–550 db jusson m2-ént. Érése szeptember közepe. Hűvös nyáron elhúzódik a bugahányás, ami késlelteti érését.


500

Gabonafélék

Termése átlagos alföldi nyáron meghaladhatja a 3,0 tonnát ha-onként. Szeles, hűvös nyáron termése felére csökken.

11. 10. Indián rizs 11.1. 10.1. Jelentősége Az indián rizs (Zizania aquatica) nem tartozik a fehér rizs (Oryza sativa) családjába. Vadvízi fű, amelynek magja inkább hasonlít a zabra vagy a rozsra, mint a rizsre. Észak-Minnesota és Dél-Kanada tavaiban, az ún. Nagy-tavak szélein őshonos. A dakota és a chippewa indián törzsek eledele évszázadok óta, s ők még ma is az ősi módszerük szerint takarítják be. Kenukkal közelítik meg, evezővel vagy bottal megütögetik a növényt, s a kihulló magokat a kenuban összegyűjtik. Az így learatott szemek egy része a vízbe esik, amely gondoskodik a jövő évi termésről. A betakarított vizes és zöldes színű magvakat napon erjesztik, majd lassú tűzön vasfazekakban pörkölik, kövek között dörzsölve hántolják. Az így készült termék évekig eltartható, nem romlik. Minnesota állam törvényei szerint a közterületi tavakon vadon növő indián rizst ma is kizárólag e módszerrel kell begyűjteni. Az 1950-es években vállalkozó szellemű minnesotai farmerek kezdték meg az indián rizs termesztését. A minnesotai mezőgazdasági egyetem segítségével létrehoztak egy magját kevésbé hullató indián rizsfajtát. Termelése a fehér rizshez hasonló. Feldolgozási módja sem változott az ősi indián módszerekhez képest, viszont a kézi munkát gépek váltották fel. Ez a szokatlan és ritka gabonaféle az amerikai kontinensen, majd az egész világon elterjedt. Termesztése a fehér rizs mintájára történik. Hazai időjárási, talaj- és gazdasági vizsgálatok igazolták, a termesztést Magyarországon is kedvezően lehet folytatni. Az első év sikerei alapján 1990-ben megalakult az Indián Rizs Kft. Kisújszálláson, s a fehér rizs mellett az indián rizst is termesztik. A vetésterület napjainkban több, mint 1000 ha (45. táblázat).

45. táblázat - Termőterület és átlagtermés alakulása (Indián Rizs Kft., Kisújszállás) Év

Termőterület, ha

Kg/ha

1991.

247

769

1992.

119

687

1993.

165

818

1994.

521

943

1995.

564

778

1996.

687

617

1997.

874

750

1998.

764

758

2002.

1165

1065

11.2. 10.2. A növény botanikája és fiziológiája Több elnevezés ismert: indián rizs, vadrizs, fekete rizs. Rendszertanilag a fehér rizzsel nincs rokonságban. Vízi növény és a fűfélék családjának tagja. Átlagos magassága elérheti a 2–2,5 m-t is (14. ábra). Minnesotában kb. 110 nap alatt érik be, 2600 °C hőösszegre van szüksége.

14. ábra - Az indián rizs kalásza (Papp Erzsébet) 247 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék


Gabonafélék

Egynyári vízi vagy mocsári növény, amely bokrosodásra hajlamos. Bojtos mellékgyökérzetű, szalmaszárral. A szártagokat vékony, pergamenszerű válaszfalak határolják el egymástól. Levelei laposak, egy méter hosszúak is lehetnek és 0,5–4 cm szélesek. Buga virágzata akár a 40 cm-es nagyságot is elérheti. A virágok elágazó füzérvirágzata felül nőivarú (termős) virággal, alsó részeken hímivarú (porzós) virággal. Termős virágát 2 pelyvalevél veszi körül, amelyek hamarabb nyílnak, mint a hímivarú virágok, ezért kölcsönös beporzással termékenyül. Virágjának színe a fehértől a liláig bármilyen színárnyalatban előfordulhat. A megtermékenyülés után 2 héttel az indián rizs magjai láthatóak lesznek és ezt követő 4 hét múlva lehet a magokat betakarítani. Termése egymagvú szemtermés, hasonlóan a gabonák terméséhez. Magját vékony barna pelyvalevél borítja, melynek felülete barázdált. A mag alakja hosszúkás, csaknem hengeres 0,7–1,5 cm hosszú és 0,7–1 mm széles. A magok a főhajtásokon elhúzódó időpontokban érnek meg. A másodhajtásokon később érnek. Az éretlen magok zöldek, de éretten lilás-fekete színűre váltanak. Magjainak nyugalmi szakasza mintegy 3 hónap. Az indián rizs magja könnyen emészthető létfontosságú tápanyagokat, ásványi anyagokat és vitaminokat tartalmaz, íze a dióéra emlékeztet és gazdag B-vitaminokban (46. táblázat). Az indián rizs a fehér rizshez hasonlóan fogyasztható önmagában vagy fehér rizzsel keverve köretként, ill. a fehér rizshez hasonlóan széles körű a felhasználási területe.

46. táblázat - Az indián rizs és a fehér rizs beltartalma Indián rizs

Hántolt, fehér rizs

Fehérje

14,00

6,0

Zsír (%)

0, 90

0, 3

Szénhidrát (%)

74,20

77, 5

Rost

1,20

0,5

Hamu (sza%)

1,70

0,7

3309,00

1100,0

42,10

200,0

988,00

32,0

Vas (mg/kg)

26,20

11,0

Foszfor (mg/kg)

95,00

1200,0

Cink

70,00

Kálium (mg/kg) Kalcium (mg/kg) Magnézium (mg/kg)

Vitaminok

A, B1, B2, D, E

– B1, B2, B6, E

11.3. 10.3. Biológiai alapok Magyarországon államilag elismert, köztermesztésben lévő indián rizsfajta a Préri (1997), amelynek az Indián Rizs Kft. a fajtulajdonosa és fajtafenntartója.

11.4. 10.4. Termőhelyigénye 249 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Talajigény. Az indián rizs talajhoz jól alkalmazkodó növény. Legnagyobb termést a jó szerkezetű, vízzáró réteggel rendelkező vályogtalajon, valamint réti és öntés réti talajon ad. Nem való a meszes, szódás szikes talajokra. Legyen a termőréteg vízzáró réteg. A Magyarországon a felszabadult rizstelepek alkalmasak az indián rizs termesztésére. A jelenlegi használatban lévő rizstelepek műszaki állapota a rendszeres karbantartások és a 6–8 évenkénti telepújítások elvégzésével megfelel az indiánrizsnek is. Alapvető a gyors árasztás és a könnyen cserélhető víztömeg mozgatási lehetősége. Éghajlatigény. Az indián rizs jól alkalmazkodott az északi szélességi fokokhoz. A virágok száma füzérvirágzatonként csökken, ha a naphossz kevesebb, mint 14 óra. Az indián rizs melegkedvelő, eredetileg rövidnappalos és vízborítást igénylő növény. A csírázástól számítva 2600–3200 °C hőösszegre és 1400–1600 napsütéses órára van szüksége, mely igénye fejlődési fázisonként különböző. Környezetigénye megegyezik a fehér rizsével.

11.5. 10.5. A termesztés módszere A fehér rizs és az indián rizs termesztésfeltételei között lényeges különbség nincs. Ebből adódóan mind a technikai, mind a műszaki ellátottság megvan a rizstermelő gazdaságokban, ami biztosítja az indián rizs termesztését is. Eltérés a fehér rizs és az indián rizs termesztésmódszere között a következő: •vetésmódban, •vízkezelésben, •gyomok elleni védekezésben, •állománykezelésben és a •betakarítás időpontjában.

11.5.1. 10.5.1. Elővetemény Az indián rizs biológiai sajátosságai lehetővé teszik a növény monokultúrás termesztését is. A talajok meliorációja és művelése azonos időben kell, hogy megtörténjen az egymás utáni években a termésbiztonság érdekében. Vetésváltásnál lényeges szempont, hogy fehér rizs után ne kerüljön, mert a fehér rizs árvakelése (kitisztítani) rontja a termék minőségét. A tábla pihentetése során olyan növényeket kell vetni, amelyek gyökerükkel jól átjárják a termőréteget, regenerálnak és javítják a feltalaj fizikai állapotát.

11.5.2. 10.5.2. Talaj-előkészítés A termelés eredményességét, az elérhető termést nagymértékben befolyásolja a talajművelés, a talaj-előkészítés. Mivel a tábla vízben áll, ill. a betakarítás során a kombájnok tömörítik a talajt, ezért a talaj szerkezetileg leromolhat, tömődötté válhat. A talajművelés célja a felső 20–25 cm-es termőréteg fellazítása, levegőztetése, a mocsári gyomok gyérítése, kisebb mérvű terepegyenetlenségek helyreállítása, jó minőségű vetőágy készítése. A váltónövény évében egy mélyebb, forgatás nélküli talajművelés szükséges, mely elősegíti a mélyebb záró talajrétegig a levegőztetést és a tökéletesebb lecsapolást. Ezt követően gyommentesen tartás, ugarolás és szántás szükséges. A talajművelés két részre osztható: •szántás (őszi vagy tavaszi) legfeljebb a vízzáró rétegig, •tavaszi talajművelés, vetőágykészítés. Az őszi középmélyszántás biztosítja az optimális vetésidőt, ebből következően az indián rizs beérését. Jobb minőségű magágy készíthető tavasszal, kevesebb művelet szükséges a magágy készítéséhez. A tavaszi


Gabonafélék

talajmunkákat megkönnyíti, ha az őszi szántást nehéz vagy középnehéz tárcsával elmunkálják. Amennyiben a középmélyszántást ősszel nem lehet elvégezni, akkor ezt a munkát tavaszra kell halasztani. Őszi szántás esetén tavaszi feladat a talaj levegőztetése, szikkasztása. Erre a célra kultivátort, ásóboronát, tárcsát kell használni, melyek nem lezárják, hanem lazítják a talajfelszín felső 8–10 cm-es rétegét. A N-műtrágyát is ilyenkor célszerű kijuttatni és bedolgozni. A vetőágy kombinátorral készíthető. A korai tavaszi szántás nem okoz több nehézséget a vetőágy előkészítésében, de időben 2–3 héttel eltolhatja a vetést. Tárcsás tavaszi talajműveléssel is lehet jó vetőágyat készíteni, de ez esetben számolni kell a mocsári gyomok felszaporodásával.

11.5.3. 10.5.3. Tápanyagellátás Az indián rizsnek viszonylag nagy a tápanyagigénye, mivel jelentős a mag szárazanyagtartalma és a vegetatív fázisban lassan nő. Legnagyobb szárazanyag-felhalmozódás virágzáskor és a szem telítődése, érése során van. Az indián rizs nitrogénigénye a reproduktív fázisban a legnagyobb, amikor az összes nitrogén 70%-át a növény felveszi. A nitrogénhiányos növények alacsonyabbak maradnak, világosabb zöldek, kis mértékben megdőlnek. A foszfor- és káliumfelvétel a nitrogénfelvételhez hasonlóan alakul. A PK-műtrágyákat az őszi szántás előtt kell kiszórni és szántással a talajba forgatni. Az N-műtrágyát tavasszal kell a magágyba dolgozni. Tápanyagigénye tapasztalatok szerint: nitrogén N

30–50 kg/ha,

foszfor P2O5

25–45 kg/ha,

kálium K2O

20–30 kg/ha.

A foszfor az árasztáshoz használt vízben serkenti az alganövekedést, ami problémát okozhat az indián rizs növekedésének korai szakaszában, ezért a foszforműtrágyát mindig be kell szántani. A vas és mangán elérhetősége jelentősen nő az elárasztással; az indián rizs nem képes elegendő vasat felvenni a nem kellően elárasztott talajból.

11.5.4. 10.5.4. Vetés Vetésre legalább 95%-os tisztaságú vetőmagot kell használni, melyet Magyarországon az Indián Rizs Kft. állít elő. Optimális állománysűrűségéhez 450–500 ezer csíra szükséges hektáronként, 25–30 g ezerszemtömegű vetőmagból. A vetés mélysége 2,5–5 cm. A túl sűrű állomány nagy páratartalma kedvez a gombás, baktériumos betegségek fellépésében, a termékenyülés csökkenhet, ill. a növény megdőlését okozhatja. A vetés ideje április eleje–közepe, de a rövid tenyészidő miatt egészen június végéig vethető. Hazánkban két vetésforma terjedt el: a felületi és a vízbevetés. A vetésmód megválasztása a talajállapottól, a talaj-előkészítéstől függ. A vetés történhet szárazföldi géppel vagy repülőgéppel.

11.5.5. 10.5.5. Növényvédelem, növényápolás Gyomirtás. Az indián rizs termesztése során igényli a gyomok elleni rendszeres védekezést. A hagyományos (kémiai) gyomirtás nem használható. A gyomok elleni védelmet, a bokrosodásig kell megoldani. Kora tavasszal a gyommagvak csírázásakor elvégzett talajművelő munkálatok jelentős mértékben csökkentik a gyomokat. Az első árasztáskor tartott 20–30 cm-es vízborítás szintén visszaveti a gyomnövények megjelenését. Legjellemzőbbek: • közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli), • zsióka (Bolboschoenus maritimus). Betegségek. Az indián rizs leggyakrabban jelentkező betegsége a gombás barna levélfoltosság (Helminthosporitium gramineae), mely a növény bármely fenofázisában fertőzhet. E betegség kialakulásában jelentős szerepe lehet a túlzott N-műtrágya-felhasználásnak, a nem megfelelő talajmunkáknak és magágynak, ill. a meleg, páradús időjárásnak. A betegségek ellen való védekezésnél szükség lehet kémiai beavatkozásra is. A betegség megjelenésekor és utána kb. két héttel megismételt védekezést kell végezni.


Gabonafélék

Kártevők. Jelentős károkat okozhat a csírázáskor megjelenő pajzsosrák, a tüskésorrú rák, melyek a csírázás kezdeti szakaszában a növényt kiforgatják, megrágják és az árasztóvizet zavarossá teszik; a tollas árvaszúnyog lárvája a fejlődésben lévő növény levélzetét rágja meg (hámozza), minek következtében csökkent az asszimiláló felület és a növény elpusztul. A kártevők elleni védekezés ammonszulfáttal jelentős mértékben csökkentheti a nyári pajzsosrák és a tüskésorrú rák egyedszámát, továbbá a csatornák, a gátak gyommentesen tartása is mérsékli a kártevőket. A védekezésben szükség lehet kémiai megoldásra. Árasztás után 8–10 nappal (időjárástól függően), továbbá újraárasztáskor szükséges inszekticides védekezés. A szakszerűtlen módon és időben történő kezelés jelentős terméscsökkenéssel járhat. Ápolás. Az indián rizs termesztésének egyik legfontosabb eleme az árasztó víz. Minőségi követelményeinek meghatározásakor figyelembe kell venni az öntözendő terület sómérlegét, sóforgalmát (összes sótartalom, nátrium, magnézium). A toxikus anyagok (nehézfémsók, szulfidok, cianidok, egyes szerves anyagok) vizsgálata, mert jelentősen rontják az öntözővíz minőségét. Az indián rizs vízborítást igényel. A csírázáshoz vízzel borított tábla kell. A vízréteg ne haladhatja meg a 20–30 cm-t. A csírázáshoz szükséges oxigén érdekében 7–8 nap után az árasztóvizet le kell cserélni. Kelés után a növény állandó vízborítást igényel. A vegetáció során a levelek a vízfelszín felett legyenek, mivel a tartósan víz alatt lévő levél elpusztul. Bokrosodás után a növény növekedésével összhangban a vízmagasságot fokozatosan emelni kell 35–40 cm-ig. Ez a vízmagasság védi a növényt a nagy hőmérséklet-ingadozásoktól is, amire a megtermékenyülés időszakában különösen érzékeny. A víz algásodása szorosan összefügg az öntözővíz szennyezettségével. Az alga nagymértékű megjelenése jelentősen visszaveti a növényt fejlődésében. A 3-4 leveles hajtásokon az alga megtelepszik, a növény nem jut oxigénhez, napfényhez, s ennek következtében fejlődése leállhat és a fiatal növény elpusztulhat. Az algásodás ellen rézgáliccal védekeznek, ami árasztáskor a vízbe való egyenletes adagolással oldható meg. Esetleges második védekezés csak repülőgéppel történhet.

11.5.6. 10.5.6. Érés és betakarítás A termés mennyiségét és minőségét a betakarítás idejének megválasztása nagymértékben befolyásolja. Hazai körülmények között ez szeptember vége. Az optimális érésállapot az elvirágzás után 15–20 napra következik be, 35–38%-os szemnedvességnél. Amikor a bugákon lévő szemek zöldesbarnák, meg lehet kezdeni az aratást. A betakarítás idejére nem szabad a táblát teljesen lecsapolni, mivel a növény könnyebben megdőlhet és jelentős terméskieséssel járhat; csupán csökkenteni kell a vízmagasságot. Az indián rizs fél lánctalpas kombájnnal takarítható be. Az aratást 3–5 nap alatt kell elvégezni, mert ezután a szemek túlérnek, peregnek, valamint egy esetleges kedvezőtlen időjárás a betakarítási veszteségeket megnövelheti.

11.6. 10.6. Az indián rizs feldolgozása A betakarított termés egy része vetőmagtárolókba, a másik része feldolgozásra kerül. A kész termék kihozatali százaléka a zöld termés tisztaságától, nedvességtartalmától függ. A betakarítást követő feldolgozási szakaszok az amerikai indiánok kézi módszereit követve, de már gépesítve történik. A feldolgozás többlépcsős folyamat, mely érlelés, pörkölés, tisztítás, hántolás, osztályozás, keverés műveletekből áll. Az indián rizs termesztési módszerének leírása az Indián Rizs Kft. technológiája alapján készült.

12. 11. Kukorica 252 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

12.1. 11.1. Jelentősége A kukorica a búza és a rizs mellett az emberiség legfontosabb növénye. A kukorica (Zea mays L.)Amerikából származik. Elsődleges géncentruma Peru, innen terjedt Közép-Amerika, Bolívia, Brazília és Argentína, majd később Mexikó és Észak-Amerika felé. A kukoricát Kolumbusz Kristóf két matróza, Rodrigo De Jerez és Luiz Torres Kuba belsejében találta 1492. november 6-án a „makiz”-nak nevezett növényt, a mai kukorica ősét. Kolumbusz 1493-ban hozta át Európába, Spanyolországba. Mivel Európában a kukorica betegségei és kártevői még ismeretlenek voltak, termőképessége kiemelkedő volt és tárolása is (könnyű) egyszerű, ezért Európában gyorsan megkedvelték. Az 1500-as évek elején már főleg a portugál és a velencei hajósok útvonalát követve, az ő közvetítésükkel a világ átvette a termesztését. Magyarországra Olaszországból vagy Dalmáciából 1590-ben hozták be, de megjelent a törökök közvetítésével is Erdélyen keresztül, ahonnan 1611-ben maradtak írásos feljegyzések a termesztéséről. A kukoricát egyes földrészeken (pl. India, Latin-Amerika, Afrika) 90%-ban közvetlen emberi táplálékként hasznosítják. A kukorica azonban a legtöbb országban az állatok takarmányozásában, elsősorban energiaszolgáltató.

12.1.1. A kukorica felhasználhatósága: Humán táplálkozás: •Csemegekukorica •Pattogatott kukorica •Kukoricakása Állatok takarmányozására: •Tömegtakarmány •Szilázs •Csalamádé Ipari felhasználás: •Keményítő •Kukoricaolaj •Invertcukor •Furfurol Szár: •Fűtés •Talajba dolgozva tápanyag Magyarországon a kukoricát közel 90%-ban takarmányozásra használják (15. ábra). Kukoricából közvetve vagy közvetlen körülbelül 300 termék készíthető.

15. ábra - A kukorica hasznosítása Magyarországon (Győri Z., 2001 adatai alapján)


Gabonafélék

Közvetlen emberi táplálékul hazánk lakossága kevés kukoricát fogyaszt, még akkor is, ha napjainkban kenyérsütésnél (kukoricás kenyér), sörgyártásnál is széles körben használják. Csemegeként elsősorban a főtt csemegekukorica és a pattogatott kukorica fogyasztása számottevő. Az erdélyi magyaroknak – főleg a székelyeknek – a főtt puliszka minden esti kenyérpótló eledele. Magyarországon is terjednek az ipari technológiával feldolgozott, körítésként használt csemegekukorica-, továbbá pelyhesített és a puffasztott termékek. A kukorica ipari feldolgozása is fejlődött. A kukoricacsíra növényolaj-ipari feldolgozásából nyerik a kukoricacsíra-olajat. Növekszik a kukoricából nyert keményítő- és szeszgyártás. A kukorica komplex ipari feldolgozása hazánkban a folyékony cukor (izocukor, HFCS – High Fructos Corn Sirup) gyártásával kezdődött. A gyártási technológiai sor lehetővé teszi a gazdaságosabb keményítőgyártást és a folyékony cukorba át nem vihető keményítőből a finomszesz-gyártást. A kukoricaszem ilyen célú felhasználása az éves kukoricatermés kb. 2–3%-a. Jövőben várható a kukoricaszár hőtechnikai hasznosítása is. A világon a kukorica vetésterülete 140 millió ha, a termésátlaga 4,3 t/ha. A legnagyobb termesztője az USA, közel 30 millió ha-on 9 t/ha feletti termésátlaggal. Kínában, Brazíliában, Mexikóban jelentős területen termesztik, de a termése csak 2–4 t/ha (16. ábra).

16. ábra - Akukorica vetésterülete és termésátlaga a világon, 2003 (FAO adatok alapján)


Gabonafélék

Európában Franciaország 1,7–1,8 millió hektáron 10 t/ha, Olaszország 1,1 millió hektáron 11 t/ha körüli termésátlagot ér el. Mindkét országban az öntözés is jelentős szerepet játszik a kiemelkedő termések elérésében. Magyarországon a kukorica vetésterülete 1,2 millió hektár körüli (17. ábra). A kukoricatermesztés történetéhez tartozik, hogy az 1900-as években Amerikából behoztuk a lófogú (dent típusú) kukoricát, amely az addig termesztett sima szemű (flint típusú) kukoricánál nagyobb termésre képes és gyorsabb a vízleadó képessége is. 1940–1950-es években megjelentek a fajtahibridek (két szabadelvirágzású fajta keresztezéséből származó F1 nemzedék 10–15%-kal adott nagyobb termést, majd 1953-ban Pap Endre előállította az Mv 5-ös beltenyésztett hibridet, amely 1965 után terjedt el. A beltenyésztett hibridek 20–30%-kal képesek nagyobb termésre, szintén a szabadelvirágzású fajtákhoz hasonlítva.

17. ábra - Akukorica vetésterülete és termésátlaga Magyarországon, 1921–2003 (KSH adatok alapján)


Gabonafélék

Kukoricatermesztésünk fejlődése 1980-as évekig rendkívül dinamikus, 1970-től nőtt a kemikáliák felhasználása, nőtt a műszaki, technikai háttér, korszerű biológiai alapok (hibridek) kerültek termesztésbe, nőtt a szakértelem, ennek következtében a kukoricatermesztésünk a világ élvonalába került. Ebben az időben a genetikai haladás 1960–1980 között 151,5 kg/ha, Amerikában a genetikai haladás ugyanebben az időben 124,0 kg/ha. A hektáronkénti termésátlag vonatkozásában USA és Franciaország mögött a harmadikok voltuk. Az évenkénti termésingadozásunk csak 10–20% volt, napjainkban pedig a 40–50%-ot is meghaladja. Termése szántóföldi termőhelyenként az alábbiak szerint alakulhat:

I.

középkötött csernozjom

5,0–10,0 t/ha,

II.


4,0–9,0 t/ha,


3,5–8,0 t/ha,


2,5–5,7 t/ha,

V.

2,5–5,0 t/ha,

szikesek


2,5–6,0 t/ha.

12.2. 11.2. A növény botanikája és fiziológiája A kukorica egyszikű növény, a Gramineae-k családjába, a kukoricafélék Maydeae rajába tartozik, ahová a kukoricán kívül még hét nemzetség (genus) tartozik, azonban a Zea nemzetségbe csak a kukorica tartozik.

18. ábra - A kukorica habitusképe


Gabonafélék

A kukoricafélék – Maydeae rajába a kukoricán kívül még hét nemzettség (genus) tartozik. Ezek közül Európában is megtalálható: • a Coix lacryma-jobi L. míg Amerikában • a Tripsacum dactyloides L. gammafű és • az Euchlaena mexicana teosint található. A Zea nemzettség (Zea mays L.) kromoszóma-száma: 2n = 20. Közvetlen ősei: Zea mays var. tunicata

Zea mays var. microsperma

kukorica) A kukorica egylaki, váltivarú növény. A hímvirágzat (címer) és a nővirágzat (torzsavirágzat) egy növényen, de különböző helyen helyezkedik el. Vad alakja nem ismert. Származását a szakirodalom ezideig nem tisztázta. Az általunk nem ismert vad őse nagy valószínűséggel az Euchlaena mexicana-val (teosinte) kereszteződve adta a ma ismert kultúrkukoricák ősét. A fejlődésének későbbi szakaszában a kukorica egyik átmeneti formája (alfaja) lehetett a pelyvás kukorica (Zea mays v. tunicata) is. A pelyvás kukorica minden szemét pelyva borítja. A kukorica fotoszintézise – más trópusi származású növényekhez hasonlóan – nem a C3-as szántóföldi növényeink, hanem a C4-esek szerint megy végbe (19. ábra).


Gabonafélék

19. ábra - A C3-as (búza) és a C4-es (kukorica) fotoszintézisének intenzitása a megvilágítás függvényében (Larcher; 1980)

A kukorica levélkeresztmetszete eltér a kalászos gabonafélékétől. A biokémiai folyamatok is mások. A CO 2 a kukoricában először nem három, hanem négyszénatomos szerves savakban kötődik meg. Takarékosabb párologtatásra képes: száraz és meleg, napsütéses feltételek között a levelek a párologtatást úgy tudják csökkenteni, hogy gázcsere-nyílásaikat nappal csaknem teljesen zárva tartják. A kukorica fotoszintézise hatékonyabb a fotolégzés, a vízpárologtatás csökkenthetősége, az asszimilátumok gyors elszállítása stb. miatt. A szárazabb, melegebb, intenzívebb napsütéses időben a C4-esnövények csaknem kétszer annyi szárazanyagot képesek előállítani, mint hasonló feltételek között a C3-as növények. Megvilágítása függvényében a kukorica fotoszintézisének intenzitása a C3-as búzához viszonyítva lényegesen nagyobb. A kukorica az egyes fenofázisokban eltérő intenzitást tanúsít. A csírázás, a kelés fenofázisában a lehűlés, a hőingadozás (8–10 °C-nál kisebb hőmérséklet) lehet akadálya a gyors és folyamatos fejlődésnek. Ugyanekkor a levegőtlen talajállapotot is megsínyli a kukorica. Kötött, „hideg” talajon gyakrabban fordul elő a kedvezőtlen körülmény. A kukorica fejlődése a kedvezőtlen tényezők hatására megáll. A levélhüvely igen gyakran antociánosodik, a levéllemez sárgászöld színű. Régi tapasztalat – amelyet ma is tanácsos betartani –, hogy a lassan melegedő talajokon a korai vetést mellőzni érdemes. A 3–4 leveles korban elkezdődik, és ütemessé válik a járulékos gyökerek fejlődése. Kezdetét veszi ezen túl a főbb szervek differenciálódása. A kukoricát ebben a fenofázisban a mi viszonyaink között – különösen a főbb kukoricatermő tájakon – ritkán éri stresszhatás. A szárba menés kezdetét követően a kukorica hamar eléri a 6–7 leveles fejlettségi állapotot, amikor is a szár megnyúlásával a víz- és a tápanyagfelvétel is megnövekszik. A talajokban ekkor még rendszerint van felvehető nedvesség, tápanyaghiány is ritkán fordul elő. A kukorica ebben az időszakban ritkán károsodik. A címerhányás idejétől a víz- és a tápanyagellátásra egyaránt igényes a kukorica. A szeszélyes csapadékosságú területeken elsősorban a vízhiány a fejlődés akadályozója, a produkció csökkentője. A vízhiány miatt a kukorica levélzete alulról felfelé haladva fokozatosan szárad oly mértékig, hogy a terméscsökkenés elérheti a 20–50%-ot, illetve tartós szárazság esetén a teljes termés is megsemmisülhet. A virágzás, a megtermékenyülés, szemképződés időszakában a kukorica vízigénye eléri a maximumot, intenzív a N-, a P-felvétel és erőteljessé válik a tápelemek átrendeződése a levelekből és a szárból a szemtermésbe. A termékenyülés eredménye a címervirágzat pollenkibocsátásától, a bibeszálak kifejlődésétől, a csuhéleveleket meghaladó növekedésétől, valamint a pollennek a bibeszálra való tapadásától függ. Egy-egy címer pollenszórásának időszaka egy hétig, esetleg 8–10 (12) napig tart. A pollenszemeket a kiálló portokokról a levegő mozgása választja le. A nővirágok bibéi (a bajusz) a csuhélevelek teljes hosszában megnyúlnak. A bibék addig folytatják növekedésüket, amíg a csuhélevelek közül ki nem szabadulnak, illetve be nem porzódnak, meg nem termékenyülnek. 258 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

A szemtermés kifejlődése kb. 60 napot igényel. A szemtelítődés – a tényleges kitöltési – periódusa azonban csak 27–30 napra tehető. A telítődés a megtermékenyülés utáni kezdeti időszakban és az éréshez közeli szakaszban lassú, a közbülső időszakban gyorsütemű. A szemtermés mennyiségét a felszívókapacitás (sink) határozza meg. A szem telítődésére rendelkezésre álló asszimiláták mennyisége a kitöltési periódus alatti légzési veszteséggel csökkentett fotoszintézisből és a korábban felhalmozódott szénhidráttartalékból (source) tevődik össze. A nagy szemprodukcióhoz az anyagcserére ható minden tényező kedvező alakulása szükséges. Az agrotechnika minden elemének az intenzív fotoszintézis és szénhidrát beépülés feltételét kell szolgálni. A szénhidrátok beépülése a szembe a fiziológiai érésig tart. A szem nedvességtartalma 32–40% körül van ebben a fenofázisban. Gyökérzete. A gabonákhoz hasonlóan elsődleges és másodlagos vagy más elnevezéssel járulékos gyökérzet különböztethető meg. Az elsődleges vagy alapgyökér a talaj mélyebb rétegei felé törekszik, 2 m-nél mélyebbre is lehatolhat. A másodlagos gyökerek a szikközépi szárból keletkeznek, s a gabonafélékre jellemzően gazdagon elágazó bojtos gyökérzetet képeznek. A talaj felszínéhez közel eső részen a finom hajszálgyökerek a kevés csapadékot, de még a lecsapódó harmatot is hasznosítani tudják. A járulékos gyökérzet egy része ugyanakkor mélyre hatol és a téli félévben felhalmozódott vízkészlet felvételében is segít. A tenyészidő folyamán a talaj felszínéhez közel eső 2., 3., 4. nóduszból folyamatosan, újabb járulékos gyökérzetet fejleszthet. A talaj felszíne felett lévő nóduszokból támasztó gyökérzetet (harmatgyökereket) fejleszt, ami a növény stabilitását növeli és a harmatot is képes hasznosítani. Szára hengeres, magas (150–250 cm) és viszonylag vastag. A magasság és a vastagság a fajta, illetve a hibrid tulajdonságától, a termesztési viszonyoktól (állománysűrűségtől, tápanyag-ellátottságtól, a termőtáj adottságától) függ. A szárat a nóduszok internódiumokra tagolják. Ezek hossza az alsótól a legfelsőig egyre nő. Az internódiumokat (szártagokat) részben vagy egészben levélhüvely borítja, amelynek szárszilárdság fokozó szerepe van. A száron a levelek száma megegyezik a nóduszok számával (általában 9–14 db). A száron a bemélyedés (szártagvályú) található, aminek a szárszilárdításban jelentős szerepe van. A föld alatti nóduszokból mellékhajtást, fattyúhajtást képes fejleszteni. A fattyúhajtás-képződés fajta- (hibrid) jelleg, amelyet jelentősen befolyásol az állománysűrűség, a talajadottság és más termesztési tényező. A fattyúhajtás csak vetőmagtermesztésnél jelent gondot az anyasorokon (öntermékenyítést okozhat), egyébként terméscsökkentő hatása nincs, mivel szükség esetén a főnövény a vizet és a tápanyagot képes a mellékhajtásból is elvonni. Levele a kalászos gabonanövények leveleivel több tulajdonságban megegyezik. Különbség többek között, hogy a levéllemez szélesebb és hosszabb. A levéllemez szélessége és hosszúsága, valamint a kukorica magassága között pozitív korreláció van. A levélfelület nagysága és a szemtermés között is összefüggés van. Vízhiányt nem szenvedő állományban az 5–5,5 LAI (levélfelület-index) értékig lineárisan, majd 6–7 LAI értékig egyre kisebb mértékben növekszik a hektáronkénti szemtermés. A levelek felületét a Montgomery képlettel számolhatjuk ki, amely szerint:

A kukoricaszáron emeletenként elhelyezkedő levelek részvétele az asszimilációban különböző. A legtöbb asszimilátát, az összesnek 40%-át a felső levelek képezik. A középső levelek 35%-ban, az alsó levelek 25%-ban részesednek az asszimiláták képzéséből. A kukorica leveleinek száma: 8–14, illetve ritka formáknál 14–38. Az asszimiláció és a tőszámsűríthetőség szempontjából is fontos a levélállás (hajlásszög). Céltudatos nemesítői munka következtében a levelek felfelé állnak, a hajlásszög kicsi. Ezek a hibridek általában jobban elviselik a sűrűbb tőállást. Virágzata. A kukorica egylaki, váltivarú növény. A hajtás csúcsán fejlődik ki a címervirágzat, amelyben a porzós (hím) virágok vannak. A címer alaktanilag buga. A levelek hónaljából bontakozik ki a termős (nő) vagy torzsavirágzat. A kukorica címere 4–12 nappal előbb jelenik meg, mint a nővirágzat. Ezt a jelenséget termőt előzőnek vagy proterandriának nevezzük. Az újabb hibridek, proterandriája csak néhány napra tehető, amelyet kis mértékben a termesztési körülmények módosíthatnak. A címer gazdagon termeli a pollent (28–36 millió


Gabonafélék

pollenszemcsét hoz egy növény). A teljes virágzáskor felhőszerű a pollenhullás, ez és a proterandria biztosítja a termős virágok idegen tövekről származó megtermékenyülését és az önbeporzás kiküszöbölését. A csövön, a torzsavirágzat tengelyén párosával helyezkednek el a két-két nővirágból álló kalászkák. A virágok közül általában csak az egyikből fejlődik bibeszál. A kukoricacsövön levő szemsorokat szabálytalanná teszi, ha mind a két virág bibeszálat fejleszt, illetve megtermékenyül. Címervirágzáskor a nővirágzat bibéi (haj, bajusz, selyemszál) a csuhélevelek közül kibújnak. Először a cső tövén levő virágok nyílnak, és a virágzás, megtermékenyülés fokozatosan halad a cső hegyéig. Aszályos időben a cső hegyén – a megtermékenyítési hiányok miatt – apróbb és gyengébb csírázási energiájú szemek fejlődnek. A nővirág megtermékenyülése után 1–2 nap múlva a bibe elszárad. Megtermékenyülés hiányában foghíjassá válik a cső, és a bibe 10–14 napig még friss, zöld marad. Termése. A kukorica szemtermésének külső burkát – egyéb gabonafélékhez hasonlóan – terméshéj és a maghéj alkotja. Az endospermium külső része az aleuronréteg. Közvetlenül az aleuronréteg alatt az endospermiumsejtek apróbbak, mint a belsők és relatíve sok fehérjét tartalmaznak, ezért a szem külső része üveges, a szem nedvességtartalmának a csökkenését gátolja. A szem belső, tartaléktápanyag-felhalmazó része lehet lisztes vagy üveges. Üveges akkor, amikor a tartalék keményítőszemcsék felületén fehérjeburok képződik, s ezek üveges, viaszos kinézetűek. Az üveges részek aránya a simaszeműeknél több, a lófogúaknál inkább csak a szem oldalsó részére korlátozódik. Az üveges és a lisztes parenchima elhelyezkedése és aránya alfajonként és fajtánként változik. Érés. A kukorica fiziológiai érettségét viszonylag nagy nedvességtartalomnál (25–30%) éri el. A szemnek a csutkával összekötő köldök felőli részen a közvetlen táplálkozási kapcsolat megszűnik, a sejtek ezen a részen elhalnak és kialakul az ún. „fekete réteg”. Csak a fiziológiai érést követően szabad betakarítani, mert egyébként a termés mennyisége és minősége is csökken. A kukoricaszemnek a száradása ezt követően indul meg. A fajták vízleadó képessége, száradási üteme hibridenként különböző. A betakarítási és tárolási módszerekkel a különböző fajták sajátos tulajdonságaihoz alkalmazkodhatuk. A CCM és a teljes kukoricanövény betakarításának a rossz vízleadó, de nagy termőképességű hibridek alkalmasabbak, mivel előnyös, ha minél hosszabb ideig tartják a 30% körüli szemnedvesség állapotát. A kukoricának nemcsak a fiziológiai száradása, hanem mesterséges száríthatósága is lassú. A kukoricaszemből az egységnyi vizet kb. kétszer annyi idő alatt lehet elpárologtatni, mint a búzából.

12.3. 11.3. Biológiai alapok A biológiai alapok tekintetében a kukoricatermesztés kedvező helyzetben van, közel 270 szemes hibrid van köztermesztésben. Azonban figyelembe véve a globális felmelegedést, a klimatikus tényezők szélsőséges alakulását több jó alkalmazkodó képességű hibridre lenne szükség. A kukoricafajtákat, illetve hibrideket többféleképpen lehet csoportosítani: I. Szabad elvirágzású fajták: Pl. Aranyözön, Mindszentpusztai sárga II. Heterózis nemesítés: Két egymástól eltérő tulajdonságú szülő utóda heterozigóta lesz, s a heterozigóta állapotnak az F nemzedékben jelentkező pozitív hatása a heterózis. a. Fajtahibridek: Pl. Korai sárga lófogú x Aranyözön = Óvári 5 1950-es években. Terméstöbblete 10–15%. b. Beltenyésztéses hibridek: Két vagy több beltenyésztett vonal keresztezésével állítják elő. Shull (1910) USA Pap E. (1937) H Terméstöbblet a szabadelvirágzású fajtákhoz képest 20–30%. A kukorica (Zea mays) fajt a szem jellegzetessége alapján a következő alfajokra oszthatjuk (Körnicke, 1873, Sturtweart, 1883 és mások szerint) 1. Sima keményszemű

conv. vulgaris (flint)


Gabonafélék

2. Sima puhaszemű

conv. vulgaris (flint) (az 1. és 2. valójában 1 alfaj)

3. Lófogú kukorica

conv. dentiformis (dent)

4. Csemege

conv. saccharata (sweet corn)

5. Pattogatni való

conv. microsperma (pop corn)

6. Lisztes kukorica

conv. amylacea

7. Viaszkukorica

conv. ceratina

8. Pelyvás kukorica

conv. tunicata

A sima szemű kukoricák vízleadó képessége gyengébb, mint a lófogú kukoricáké. A sima keményszemű kukorica fehérjetartalma 1–2%-kal nagyobb a sima puhaszemű kukoricáénál. Legnagyobb termőképességűek a lófogú kukoricák. A viaszkukorica keményítőjét a rendestől eltérően nem az amiláz, hanem az amilopektin alkotja, ezért nagy a csirizesedő képessége. Beltenyésztett hibridek a keresztezett vonalak száma szerint: 1. Single cross, SC, Kétvonalas Előállítása: 1/a. Modified Single Cross, MSC, Módosított kétvonalas 2. Three way cross, TC, Háromvonalas C 2/a. MTC (Modified) 3. Double cross, DC, Négyvonalas

4. Multi cross, MC, Többvonalas A fajtahibridek előállítását Fleischmann 1933-ban kezdte el. Termesztése ekkor nem terjedt el. A II. világháború után, 1948-ban az Országos Növénynemesítő Intézet széles körű kutatást szervezett. Sok fajta több száz kombinációjából négy kombináció (fajtahibrid) 1953-ban állami elismerésben részesült (Berzsenyi–Janosits, 1952). A fajtahibridek 10–15%-kal nagyobb termést adtak, mint a szabad elvirágzású fajták. Beltenyésztéses hibridek. A beltenyésztéses hibrid kukorica nemesítését Shull (1909) alapozta meg. Az USAban az 1920-as években vezették be D. F. Jones genetikus javaslatára – a vetőmagelőállítás megkönnyítése végett – a négyvonalas hibridek használatát, azaz 2SC hibrid keresztezését, és a gyakorlatban az 1970-es évekig ezeket termesztették. A négyvonalas hibrideknek köszönhetően 50 év alatt az átlagtermések folyamatosan növekedtek. Az első 25 éves periódusban évenként és hektáronként 70 kg-mal, a második 25 éves periódusban 150 kg-mal nőtt az éves átlag. Hazánkban a beltenyésztéses hibridek nemesítését Pap Endre 1937-ben kezdte meg. Az első beltenyésztéses hibrid kukoricáját (Martonvásári 5-öst) 1953-ban ismerték el. A hazai beltenyésztéses hibridek, termésnövelő hatásáról többféle számítás ismeretes. Győrffy (1977) tartamkísérletei szerint a hazai viszonyok között a beltenyésztéses hibridhatás átlagosan 26%. A beltenyésztéses hibrid kukoricák nagyobb arányú elterjedése csak akkor indult meg, amikor kialakították a hibridvetőmag-előállítás rendszerét és megépültek a hibrid vetőmag szárítására, tisztítására és kalibrálására


Gabonafélék

szolgáló nagyméretű hibrid-vetőmagüzemek. 1963-ban, az ország kukorica vetésterületének 90%-án már martonvásári nemesítésű beltenyésztéses hibrid kukoricát termesztettek (1964-ben már 100%!). Napjainkban 100%-ban beltenyésztett hibrideket vetnek, ezek 80%-ban kétvonalas (SC), 13%-ban háromvonalas (TC) és 2%-ban négyvonalas (DC) hibridek. Az F, nemzedékben legnagyobb a heterózis hatás a kétvonalas hibrideknél, viszont a vetőmag-előállításnál a legkisebb termést adják, mert a vetőmagot a beltenyésztett vonalon vagy törzsön kell előállítani. A vetőmagmennyiség növelésére vezették be a módosított két- és háromvonalas hibrideket (MSC, MTC). A kukoricák termeszthetősége adott termőtájban jórészt attól is függ, hogy melyik érésidejű csoportba tartoznak. Az ország déli felében (az V. VI. hőegység zónában) nagyobb biztonsággal termeszthetők a középkésői érési csoport hibridjei. Érdemes azért is termeszteni, mert termőképességük nagy. Az ország középső részén (V. IV. hőegységzóna) a középérésű hibridek termesztése lehet jelentős. Az északi, illetve a nyugati területeken – ahol a kukorica termeszthető – az igen korai érésű hibridek játszhatnak vezető szerepet (47. táblázat). A hibridek tenyészideje és termőképessége között pozitív összefüggés van.

47. táblázat - A kukoricahibridek csoportosítása érésidő szerint Megnevezés

FAO szám

Tenyészidő, nap

Igen korai

200–299

125–140

Korai

300–399

140–145

Középérésű

400–499

145–150

Középkésői érésű

500–599 150–165 600–699

A kukoricának kilenc nemzetközileg elfogadott érési csoportja van. Van: 100–199, 700–799, 800–899, 900–999 FAO csoport is, pl. USA-ban, Magyarországon csak FAO 200–500-as hibridek vannak.

20. ábra - A kukoricahibridek termőképessége és trágyareakciója, 1992–1996 (Nagy– Sárvári adatai alapján)

Minden éréscsoportban adott amerikai hibrid tenyészideje jelentette a standardot. Ezen hibridek tenyészideje általában 20–30 nappal is rövidebb az USA-ban (Magyarország, Tápiószeléhez viszonyítva).


Gabonafélék

Napjainkban általában minden ország saját maga választ egy-egy éréscsoportban standardot és ahhoz viszonyítja a többi hibrid tenyészidejét. A hosszabb tenyészidejű hibrideknek nagyobb a potenciális termőképessége, de a terméstöbbletet elviheti a szárítási költség. Napjainkban általában a FAO 300-as hibridekkel lehet a hektáronkénti legnagyobb jövedelmet elérni. A hibridek értékelésének és a megválasztásuk egyik alapja az értékmérő tulajdonságok ismerete, a másik a termőhely és a termesztési körülmények és termesztési célok figyelembevétele, valamint e két tényező összhangjának megteremtése. Ami azt jelenti, hogy a hibrideket az igényüket leginkább kielégítő termőhelyen és az igényükhöz igazodó termesztéstechnológiával kell termeszteni. A hibridek értékmérő tulajdonságai. 1. Termőképesség, termésbiztonság, 2. Alkalmazkodóképesség, 3. Szárszilárdság (állóképesség), 4. Sűríthetőség, 5. Vízleadó képesség 6. Rezisztencia vagy tolerancia, 7. Minőség, 8. Tápanyag- és öntözési reakció, 9. Megfelelő érésidő, 10.

Kedvező Harvest-index.

A hibridekkel szemben támasztott követelmények közül természetesen a legfontosabb a termőképesség és a termésbiztonság. Az időjárási szélsőségek miatt felértékelődött az alkalmazkodóképesség. Szárszilárdság fontos tulajdonsága a kukoricának is. A gyenge szárszilárdságú hibridek – különösen az érési időt elérve – nagy százalékban megdőlnek, szárközépen eltöredeznek. Az ilyen állományban a gépi betakarítás nagy veszteséggel végezhető. A kukorica szárszilárdságát (állóképességét) befolyásolja az állománysűrűség, a N-műtrágyázás, a monokultúrás termesztésben gyakrabban előforduló gombás megbetegedés (fuzárium). A hibridenként alkalmazható tőszámot ezek figyelembevételével is módosítani szükséges. Tőszám-sűríthetőség. Élettani szempontból az ideális hibridet a nagyobb asszimilációs teljesítmény, a nagyobb termés és kedvező harvest-index jellemzi. Ezt két típussal lehet elérni: •a jelenleginél kisebb állománysűrűséggel termeszthető két- vagy többcsöves típusok termesztésével, •a tőszámsűrítést jól tűrő, egycsövű, felálló levélzetű típussal. A növényszám növelésekor természetesen a szemtermés részaránya romlik, azegyedi produkció csökken, összességében azonban a nagyobb tőszám következtében a területegységre jutó termés nő. A megfelelő tőszám kedvező azért is, mert a zártabb, komplettebb állomány több napfény felfogására képes, a talajt beárnyékolva gyomelnyomó képessége is jobb. Az optimálisnál nagyobb tőszám azonban rendkívül kedvezőtlen, mert növekszik a meddő tövek száma, több vizet vesz fel, a kukorica a szárazságra jobban érzékennyé válik, növekszik a fuzáriumos szártőkorhadásra való fogékonyság. A jelenlegi korszerű hibrideknél a tenyészidő és a tőszám közötti összefüggés szorossága kisebb. A tőszám sűríthetősége elsősorban a hibrid genetikai tulajdonságától függ. A hibridekre jellemző optimális tőszám a 263 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

viszonylag kedvezőbb kukoricatermesztési feltételekre vonatkozik. A tőszám-sűríthetőséget azonban nagymértékben módosítja a termőhelyi adottság. Gyengébb termőhelyi adottságok között, de főleg a szárazságra hajló térségekben az adott hibrid optimális tőszáma 20–30 ezer/ha-ral kisebb. A tőszámot módosítja továbbá az évjárat hatása, a tápanyag- és vízellátottság, az altalajvíz szintje, a talaj kultúrállapota stb. Az a kedvező, ha a hibridek tőszámoptimum intervalluma minél szélesebb, s ezáltal a tőszám jelentős változását nagyobb terméscsökkenés nélkül is elviselik. A szélsőséges évjárat okozta kockázat kiküszöbölése végett a hibridcsoportokra jellemző termő tőszámot kell biztosítani. Vízleadó képesség. A szemtermés biológiai éréséig a nedvesség leadás fiziológiai folyamat. A hibridek között a vízleadásban figyelmet érdemlő különbség csak ezután (vagyis a feketeréteg kialakulása után) alakul ki.Vannak vizet gyorsan, közepesen,lassan leadó hibridek. A gyors vízleadó hibridek naponta a szem víztartalmának 1– 1,2%-át, a lassú vízleadásúak 0,4–0,5%-át képesek leadni. A szemes hibridek érés időszakában mutatott vízleadó képessége-különösen a szemesen szárítva betakarítási módnál – lényeges, hiszen ha nagy a szárítási költség, akkor nagymértékben csökkenti a termesztés gazdaságosságát, mivel a hosszabb tenyészidejű hibrideknek a potenciális termőképessége nagyobb, de a betakarítási szemnedvesség-tartalom is magasabb. A jövőben a kukoricaállomány deszikkálása is szóba jöhet. Rezisztencia. A kórokozók és a kártevők elleni vegyszeres beavatkozás költséges és nem mindig eredményes. A védekezés hatékonyságának növelhetősége érdekében a megelőzés módszereit kell alkalmazni. Mivel a betegségek fellépésének nagy része genetikai kötődésű, ezért a leghatékonyabb védekezés továbbra is a rezisztenciára való nemesítés. Újabb lehetőséget, de egyben problémát is jelentenek a genetikailag módosított (GMO) növények. Már megjelent Amerikában a BT kukorica, amely a kukoricamollyal szemben toleráns, s folyamatosan jelennek meg a totális gyomirtó szerekkel szemben toleráns hibridek. Génmanipulációval tervezik az amerikai kukoricabogár elleni védekezést, az első ilyen hibrid 2006-ra várható. A GMO kukoricák európai elterjedését nagymértékben nehezíti a különböző hibrid nemesítők részéről megnyilvánuló ellenállás, ami mögött az áll, hogy a még ma sincsenek lezárva a GMO növények humán dietetikai veszélyének, veszélytelenségének bizonyításait célzó vizsgálatok. Minőség. A kukoricatermesztés során a végtermék hasznosítási iránya szentpontjából fontos a megfelelő minőség elérése. A fehérjetartalom – mint a takarmányozási érték egyik jellemzője – átlagosan 7–9% között változik. A fehérjetartalmat elsősorban a fajta genotípusa határozza meg, de ezenkívül azt a termesztési és ökológiai tényezők is befolyásolják. A termés és a fehérjetartalom között általában negatív az összefüggés. A gabonafélék közül a kukoricának nemcsak a fehérjetartalma a legkisebb, hanem aminosav-összetétele is a leggyengébb. A kukorica olajtartalma 3–5%, keményítőtartalma 65%. A kukorica a takarmányozásban az energiahordozó szerepét tölti be. A hibrid kiválasztása mellett a termesztési módszerrel is a minőség növelésére kell törekedni. Tápanyag- és öntözési reakció. A hibridek tápanyag-reakcióját és az öntözési reakcióját is pontosan meg kell állapítani. Különösen az öntözési reakcióban vannak nagy különbségek. Az öntözésre viszonylag kevés hibrid reagál. A hibridek eltérő tápanyag-reakciója – tápanyag-hasznosító képessége – a gyökérsejtek felületének eltérő adszorbciós tulajdonságából erednek (Debreczeni B.-né, 1985). Azok a hibridek értékesebbek, amelyek kisebb műtrágyaadaggal is nagy termésre képesek. A jó öntözési reakciójú hibridek terméstöbblete több év átlagában 4–5 t/ha. Az öntözés kedvező hatása a viszonylag hosszabb tenyészidejű fajtáknál, illetve hibrideknél bontakozik ki. A gyenge öntözési reakciójú hibridek öntözés hatására csak 2–3 t/ha körüli terméstöbbletet adnak. Az öntözés költséges, ezért öntözni csak a jó öntözési reakciójú fajtákat célszerű.

12.4. 11.4. Termőhelyigénye Talajigény. A kukorica nagy vízigénye, szárazságtűrése, nagy tápanyagigénye és végeredményben a kukorica nagy és biztonságosabb termése elsősorban a mélyrétegű, humuszban gazdag, középkötött vályogtalajon elégíthető ki. A kukorica legnagyobb területaránya és egyben a legnagyobb, legbiztonságosabb termése a múltban is elsősorban a löszhátakon kialakult csernozjom, továbbá a réti csernozjom talajokon volt. A kukoricát világszerte is a jobb talajokon termesztik, mert ökológiai érzékenysége sokkal nagyobb, mint a búzáé. A kukorica a gabonafélék közül a legigényesebb a talaj minőségére és kultúrállapotára. Bár eltérő talajtípuson termesztik a kukoricát, de kiemelkedően jó eredményt csak a jó vízgazdálkodású, mély termőrétegű, könnyen felmelegedő csernozjom, réti csernozjom, barna erdő, csernozjom barna, réti talajokon képes adni. A kukorica a 264 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

termőhely kémhatása iránt (5,8–8,0 pH) nem különösebben érzékeny, de legjobb számára a 6,6–7,5 pH-jú talaj. A tömődött, rossz szerkezetű, rossz víz- és hőgazdálkodású talajokon is megél, de termése kiszámíthatatlan. Viszont a háztáji és kisgazdaságok fennmaradás-igénye miatt ilyen területeken is termesztik. Éghajlatigény. A kukorica a melegigényesebb szántóföldi növényeink közé tartozik. Régebben a Kárpátoktól északra már szinte csak silókukoricát termesztettek. A nagy formagazdagságnak s a nemesítésnek köszönhetően a szemes kukorica termesztése is egyre északabbra terjed. Napszakosság. A kukorica származását tekintve rövidnappalos növény, de a rövid- és a hosszúnappalos feltételekhez az évszázadok során elég jól adaptálódott. A trópusi rövidnappalos kukoricapopulációk a mérsékelt övi feltételek között sokáig a vegetatív szerveiket fejlesztik és csak szeptember végén virágzanak. A mérsékelt övi hosszúnappalos feltételekhez adaptálódott populációk fejlődése a trópusi, szubtrópusi feltételek között erősen felgyorsul, kevés vegetatív tömeget képeznek, és korán virágzanak. A mérsékelt övön meghonosodott, különböző tenyészidejű populációk, ha a 42° szélességről a 46–48° szélességre kerülnek, a tenyészidejük 25– 35%-kal meghosszabbodik. Jelenleg a kukorica nagy terméspotenciálját világszerte a mérsékelt égövön a 42–45° szélességi körön tudják a legjobban kiaknázni. Az európai kukoricaövezet középső sávvonala hazánktól délre a Pó-síkság és Krasznodár vonalában húzható meg. Az észak-amerikai kontinensen az USA kukoricaövezete ennek a sávnak a déli, hazánk viszont az északi részére esik. Hazánk éghajlata még az ország délebbi felében is csak az 500–600 FAO számig terjedően teszi lehetővé a biztonságos termesztést. A kukorica trópusi eredetű növény, ezért melegigényes és igényes a vízellátottságra is.

•A kukorica, bár melegigényes növény, de a 30 °C-nál magasabb hőmérsékletet nem vesszük figyelembe. •A címerhányástól a teljes érésig a legkedvezőbb átlaghőmérséklet a 24–26 °C. •A hibridek hőösszegigénye tenyészidőben összesen 1100–1400 °C. Különböző hőegységzónák vannak Magyarországon, melyek befolyásolják a hibridek tenyészidő szerinti megválasztását (21. ábra). •Az idő előrehaladtával a talajhőmérséklet szerepe a növény fejlődésében egyre kisebb jelentőségű. •A hajtás növekedésének optimális hőmérséklete 25–35 °C között van. •A levélnövekedés sebessége éjszaka a hőmérséklettel, nappal pedig a csapadék mennyiségével van szoros korrelációban. •A címerhányástól a teljes érésig a legkedvezőbb hőmérséklet a 24–26 °C. Ha ennél magasabb, úgy a teljes érésig eltelt napok száma nem változik, de ha ettől alacsonyabb, akkor az érés kitolódik.

21. ábra - A kukorica effektív hőösszeg (HU, IV–IX. hó) alakulása (°C) (Menyhért Z. 1985)


Gabonafélék

Éghajlatunk hőmérsékleti viszonyai főként a kelés és a címerhányás közötti időszak hosszát befolyásolják, ami a kukorica érési idejét is behatárolja. Őszi időjárásunk az évek többségében száraz-meleg, ami kedvez a kukorica érésének, a szemek vízvesztésének. Kis gyakorisággal hűvös-csapadékosra fordulhat az ősz, amely gátolja a kukorica nedvességének csökkenését (48. táblázat). A kukoricánál fontos a csírázáskori hidegtűrése, ami több szempontból értékmérő. Ez a Cold-teszt (hidegtűrési értékek) alkalmazásával állapítható meg: A csíráztatás csíráztató papírban, nem sterilizált kukoricaföldben történik 7 napig 10 °C-on, 4 napig 25 °C-on (Csírázási % – Cold-teszt érték meghatározása). A jó minőségű vetőmag Cold-teszt értéke 80% feletti (49.táblázat). Vízigénye. A kukorica vízigénye 450–550 mm. Napi vízfogyasztás 4,5–5,5 mm/ha (45–55 m3/ha). Statikai vízigény: Atalaj pórustérfogatának hány %-át töltse ki víz és hány %-át levegő (kukorica statikai vízigénye: 67–79%). Dinamikai vízigény: A növény tenyészidejének különböző szakaszaiban fejezi ki a vízigényt.

48. táblázat - A FAO csoportonkénti hasznos hőösszegigény FAO-csoport

HU

100–199

916–972

200–299

1028–1088

300–399

1138–1194

400–499

1250–1305

500–599

1361–1417

600–699

1472–1528


Gabonafélék

49. táblázat - Alacsonyabb Cold-teszt értékeknél szükséges minimális talajhőmérséklet Cold-teszt, %

Talajhőmérséklet vetéskor (°C)

95

8

90

10

85

12

80

14

80 alatt

14 felett

Transzspirációs együttható: egységnyi szárazanyag előállításához felhasznált vízmennyiség (kukorica kb. 350 l/kg). •A kukorica 150–200 cm mélységből is képes felvenni a vizet. •A címerhányás időszaka alatti aszály 53%-kal, a szemtelítődés alatti aszály 30%-kal csökkenti a termést. •Az elérhető maximális termést nem csak a tenyészidőben lehullott csapadék, hanem az őszi-téli félév csapadék mennyisége is befolyásolja. •Előfordulhat, hogy nem a csapadékos évben kiemelkedőek a kukoricaterméseket, hanem az azt követő évben, amikor a hőmérséklet is kedvező. A talajok akár 500 mm vizet is tudnak tárolni (200 cm mélységig), melynek 50%-a diszponibilis víz. •A túl sok csapadék is káros lehet a kukorica szempontjából, mivel a pórustérfogat vízzel telítődése miatt a gyökerek oxigénellátása nem megfelelő. A kukorica vízfogyasztásának üteme és növekedési tendenciája – a klasszikus megállapításoknak megfelelően – a növényfejlődés ütemévei párhuzamosan a növekvő vegetatív tömeggel párhuzamos. A fejlődés kezdetén és a szemtelítődés utáni időszakban kisebb a növények vízfogyasztása. Legtöbb vizet a kukorica a címerhányástól a szemtelítődésig terjedő időszakban igényli. Ez a legkritikusabb időszak július–augusztus hónapokra esik. Hazánkban sajnos – éppen a fontosabb kukoricatermő területeken – ebben az időszakban nagy az aszály gyakorisága. Nemzetközileg is egybehangzó a szakembereknek az a megállapítása, hogy a kukorica a nagy termőképességét akkor tudja kifejteni, ha e két hónapban havonként kb. 100–100 mm vízhez (csapadékhoz, illetve vízkiegészítéshez) jut. Környezetigény. A kukorica jó alkalmazkodóképességének köszönhetően az ország egész területe megfelelő a számára, függetlenül attól, hogy intenzív, félintenzív vagy extenzív a termelés szintje.

12.5. 11.5. A termesztés módszere 12.5.1. 11.5.1. Elővetemény •Nagymértékben befolyásolja a termesztés hatékonyságát. •A elővetemény hatással van a kórokozók, kártevők elszaporodására, a gyomosodásra. •A növények eltérő mértékben veszik igénybe a talaj víz- és tápanyagkészletét. •A vetésváltásnak jelentős szerepe lehet az aszály kedvezőtlen hatásainak mérséklésében és az amerikai kukoricabogár elleni védekezésben is.


Gabonafélék

A kukorica ahhoz a néhány szántóföldi növényhez tartozik, amely korábban önmaga után is sikerrel volt termeszthető (50. táblázat).

50. táblázat - A kukorica előveteményeinek értékelése Jó

Közepes

Kedvezőtlen

Őszi búza

Kukorica

Kukorica monokultúra

Őszi árpa

Silókukorica

Silócirok

Lucerna (2. kaszálás után feltörve) Napraforgó

Szudánifű

Cukorrépa

Aszályos évjáratban:

Csemegekukorica

Lucerna Cukorrépa

A kukorica minden gazdaságban megtalálható, azonban a kukoricatermő térségekben a kukorica a szántó kb. 30–32%-át, a búza kb. 26–28%-át foglalja el. Az 1980-as évek szárazságának nagyobb gyakorisága arra kényszerítette a termelőket, hogy a kukoricát (még a korábbiaknál is nagyobb mértékben) viszonylag jobb termőhelyekre összpontosítsák. Az adott táblák vetésszerkezetében nőtt a kukorica aránya, s a kukoricának többévi, önmaga után történő termesztése. A kukorica nagy víz- és tápanyagfelvételével vetésváltás nélküli termesztésével, az évek során fokozódik a talajok víz- és egyes tápelemek hiánya is. Ezért monokultúrában a kukorica termése nagyobb mértékben ingadozik, s a kukorica szemtermésének minősége is gyengébb, mint vetésváltásban. Napjainkban azonban a legnagyobb gondot monokultúrás termesztésnél az amerikai kukoricabogár és lárvája okozza, a jelentős kártétel miatt a kukoricát vetésváltásba kell iktatni.

12.5.2. 11.5.2. Talaj-előkészítés Alapozó talaj-előkészítése a 25–30 cm mély őszi szántás. A nyáron betakarított elővetemények után sekély tarlóhántás, azt követően a hántott tarló gyommentesen tartása és az őszi szántás. Az ősszel betakarított elővetemények után, a szármaradványok és a tarló aprítását követően kerüljön sor az őszi szántásra. Legeltetéses kukoricaszár-hasznosítás esetén, fagymentes talajon télen, egyébként kora tavasszal szántsunk, s a szántást azonnal munkáljuk el. A megmunkált talaj ne maradjon rögös, üreges. Tömött altalaj esetén indokolt az altalajlazítás vagy a szántóeke fejéhez szerelt késes csoroszlya vagy barázdafenék-lazító. Magágykészítés: az őszi szántást tavasszal simítózzuk. Március végi gyomosodás esetén sekélyen munkáljuk meg és zárjuk a talajt. Magágyat áprilisban, kombinátorral, 10–12 cm mélyen készítsünk. Ha csapadékszegény a tavasz, és kiszáradt a talajunk, vetés előtt 5–7 nappal készítsük a magágyat. Laza és homoktalajon a talajelőkészítést hagyjuk április második felére.

12.5.3. 11.5.3. Tápanyagellátás A kukorica az ásványi elemek közül legtöbbet a nitrogénből igényel. Jelentős a káliumigénye, mérsékelt a kukorica foszforigénye. Nem elhanyagolható a Ca- és a Mg-igény sem. Mikroelemek közül a Zn-, valamint a Cu-hiányra érzékeny. A kukorica tápanyagfelvétele


Gabonafélék

A fejlődés kezdetén lassú. A legintenzívebb a – 6–7 leveles állapotnál (a megnyílás időszakában) – és a szemtelítődés időszakában. A tápelemek felvétele: A N-felvétel a fiziológiai érésig folyamatos. A P-felvétel a legintenzívebb 3–6 leveles korban, a P-felvétel dinamikája nagyobb, mint a szárazanyagfelhalmozódás dinamikája, majd párhuzamosan halad vele, végül szeptember elején szűnik meg. A K-felvétel előzi meg legjobban a szárazanyag-felhalmozódás ütemét, felvétele a címerhányáskor már be is fejeződik. A felvett N: 33–34%-a, a P: 80%-a, a K: 25–30%-a kerül a szemtermésbe. A K 70–75%-a vegetatív részbe vándorol. A Mg-felvétel az egész tenyészidőben, az érésig folyamatos. A Ca legnagyobb része a levelekben marad. Jó kukorica 1 t szemterméssel és a hozzátartozó betakarításra kerülő légszáraz szárral az alábbi tápanyagokat veszi fel a talajból: nitrogén (N)

28 kg/t

mész (CaO)

8 kg/t

foszfor (P2O5)

11 kg/t

magnézium (MgO)

3 kg/t

kálium (K2O)

30 kg/t

A tápanyagfelvételt befolyásoló tényezők: •A rendelkezésre álló tápelemek mennyisége. •A kukoricahibrid intenzitása. •A talaj-levegő hatása, a statikai vízigény (67–79%). •A talaj kémhatás (6,6–7,5 pH): A P-felvételét alacsony pH-nál Al- és Fe-ionok, lúgos talajnál a Ca akadályozza. A mikroelemeket a Mo kivételével a savanyú (alacsonyabb pH) esetén tudja a növény felvenni. •A talaj kötöttsége, kötött talajoknak nagyobb a vízmegkötő és kisebb a vízleadó képessége. •A talajok mikrobiológiai tevékenysége. Tömődött talajokon a NO 3-N 20–30%-a molekuláris formában távozik (denitrifikáció). A tápanyaghiány jelei eltérőek: •N-hiány esetén világoszöld a növény, alacsonyabb és vékonyabb a szár, •P-hiány esetén antociános a levél és a szár, •K-hiány esetén alacsonyabb a növény és vékonyabb a szár. A N-trágyázást tavasszal a vetés előtti magágy-előkészítéshez kapcsolva kell végezni úgy, hogy a gépek taposása minél kisebb legyen, és a jó magágykészítés lehetőségét ne rontsa el. A kukorica fejlődésének kezdetén a nitrogént ammónia, később nitrát formájában veszi fel. A talaj kémhatásához alkalmazkodva, savanyú talajokon – megfelelő műtrágyaválaszték esetén – lehetőleg kerülni kell a savasan hidrolizáló műtrágyák, így az ammónium-szulfát, az ammónium-nitrát, a karbamid nagyadagú felhasználását. Meszezés és gyengén lúgos kémhatású talajokon a savanyúan ható műtrágyák felhasználása a célszerű. Jó kultúrállapotú, lazább talajokon jól érvényesülnek az ammóniafélék, levegőtlenebb körülmények között viszont a nitrátok használata eredményesebb. 269 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

A P- és a K-műtrágya teljes adagját kapja nyár végén, ősszel alaptrágyaként. A bedolgozás mélysége 25–30 cm is lehet. A kukorica ezt a talajréteget a gyökereivel gazdagon átszövi, így kedvező a felvehetőség. A trágyaigényt és a trágyahasznosulást a talaj, az időjárás és a termesztési tényezőkön kívül a kukorica hibridek jelentősen módosíthatják. A kukorica az istállótrágyázást meghálálja. Korábban a kisebb műtrágya-felhasználás idején egyértelműen az istállótrágyázást igénylő kultúrák közé tartozott a kukorica. A családi gazdaságban ez a szempont jelenleg is megállja a helyét. A tervezett terméshez a szükséges tápanyagokat az 51.táblázat alapján célszerű kiszámítani és a 369. oldal útmutatásai szerint. Az istállótrágyát nyáron, nyár végén kell kiszórni és a talajba forgatni.

51. táblázat - A kukorica tápanyagigénye, kg/1 t termés Szántóföldi Hatóanyag termőhely


gyenge

közepes

jó

igen jó

N

35

30

26

22

20

I. P2O5

22

18

14

11

9

K2O

31

28

24

18

10

N

37

32

28

25

21

II. P2O5

24

19

15

12

10

K2O

32

30

26

20

11

N

38

33

29

25

20

III. P2O5

23

20

17

14

10

K2O

32

28

23

18

9

N

39

35

32

28

24

IV. P2O5

25

22

18

15

12

K2O

36

34

30

24

13

N

37

33

30

24

18

V. P2O5

23

21

19

16

12

K2O

33

30

25

21

17

N

35

31

28

25

21

VI. P2O5

25

22

18

14

11

K2O

31

29

26

22

11

12.5.4. 11.5.4. Vetés Vetésidejét a talajhőmérséklet alakulása befolyásolja. A kukorica a csírázásához Cold-teszt értékétől függően 8– 12 °C-os talajhőmérsékletet igényel. Ha a Cold-teszt érték 90% feletti, akkor már 8 °C-os talajhőmérsékletnél is


Gabonafélék

vethetünk, míg ha alacsony, ki kell várni a 10–12 °C-os talajhőmérsékletet. Az utóbbi időben a globális felmelegedés következtében már április első felében eléri a talajhőmérséklet a 10 °C-ot. Ezért át kell értékelni az optimális vetésidővel kapcsolatos eddigi ismereteinket. Az optimális vetésidő napjainkban április 10–május 2. Ha a biológiai határokon belül 8–10 nappal korábban vetünk és erre a jó csírázáskori hidegtűréssel rendelkező hibridek alkalmasak, akkor előbbre tudjuk hozni az érés idejét és akár 5– 10%-kal csökkenthető a betakarítás-kori szemnedvesség tartalom. Természetesen a rövidebb tenyészidejű hibrideknek szélesebb az optimális vetésidő-intervalluma, mint a hosszabb tenyészidejű hibrideknek. Alacsony Cold-teszt%-nál: •sekélyebb vetés (4–5 cm), •néhány nappal később vetni, •csírarátartás (azaz 5–10%-kal több csíra kivetése). Vetési sorrend. •először az igen korai és korai érésűeket (FAO 200–300), •utána a középkésői érésűeket (FAO 500), •a végén a középérésűeket (FAO 400). A vetés minőségét kifejezi. •a tőtávolság egyenletessége, •a vetés mélység egyenletessége. A kukorica vetése szemenkénti pneumatikus vetőgéppel történik 70–76,2 cm sor és 16–22 cm tőtávolságra. A vetésmélység általában 5–6 cm. Állománysűrűség. A kukoricatermesztés intenzívebbé válásával, az újabb hibridek köztermesztésbe vonásával jelentősen megváltozott a hibridek tenyészterület-igénye, illetve tőszám-sűríthetősége. A tőszán a termést nagymértékben meghatározó tényező. A hektáronkénti 10 ezer tőszámváltozás a termést 1,5–2,0 tonnával képes növelni vagy az optimum felett csökkenteni. Az optimális tőszámot módosítja •a hibrid genetikai tulajdonsága, •a hibrid tenyészideje, •a termőhelyi adottság, •az évjárat hatása, •a víz és a tápanyagellátás mértéke. Átlagos viszonyok mellett a hibridek számára megfelelő •a FAO 200–300-as hibrideknek 70–80 ezer tő/ha (termő tő), •a FAO 400-as hibrideknek 65–75 ezer tő/ha, •a FAO 500-as hibrideknek 60–65 ezer tő/ha. •a tőszámnövelés hatására az egyedi produkció (csőméret) csökken, de a területegységre eső termés nő, •vannak nagy tőszámot nem igénylő, de jó egyedi produkcióval rendelkező, többcsövűségre hajlamos hibridek, 271 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

•kedvező évjáratban a hibridek a nagyobb termést a nagyobb tőszámon érik el, mivel kedvező évjáratban a tőszámnövelés hatására kisebb mértékű az egyedi produkció csökkenése, •a termesztőt az a tőszám érdekli, amelyhez a maximális termés tartozik. Az optimálisnál nagyobb tőszám •veszélyezteti a termésbiztonságot, •növeli a vízigényt – az aszályérzékenységet, •növeli a meddő tövek részarányát, •csökkenti a beltartalmi értéket, •növeli a betakarítási szemnedvesség-tartalmat. Az utóbbi években nőtt a száraz, aszályos évjáratok gyakorisága, csökkent a tápanyagellátás intenzitása, ezért a korábban alkalmazott nagyobb tőszámot csökkenteni kell. Természetesen nagy különbségek vannak a hibridek tőszám-sűríthetősége között is. Vannak jól sűríthető, széles tőszámoptimum-intervallumú hibridek és vannak a tőszámsűrítésre érzékeny, szűk intervallumú hibridek. A széles tőszámoptimum intervallumú hibrideknek általában az alkalmazkodóképességük is jobb. Az optimális tőszám mellett a tőszámoptimum-intervallumot is meg kell határozni (azt az intervallumot, amelyet a hibrid nagyobb terméscsökkenés nélkül elvisel) (52. táblázat).

52. táblázat - A kukorica vetési útmutatója Megnevezés

Megjegyzés

Adatok

Vetésidő

IV. 15–30.

Sortávolság

70–76,2 cm

Talajhő 10–12 °C, a hidegtűrő hibridek Coldteszt szerint korábban is

Vetésmélység • kötött talaj

5–6 cm

• középkötött talaj

6–9 cm

• laza talaj

8–10 cm

Csíraszám 65 000–80 000 db/ha

50-60 csíra/10 fm

FAO 400 felett

55 000–65 000 db/ha

45 csíra/10 fm a kivetendő csíra 10–12%-kal legyen több, kalibráltság szerint változhat

Ezermagtömeg

100–400 g

nedvesség 14% legfeljebb


90% legalább

FAO 200 felett


Gabonafélék

Mérethűség

95% legalább

12.5.5. 11.5.5. Növényvédelem, növényápolás Gyomok. A gyom elleni védelem jelenti a kukorica növényápolási, védelmi munkájában a legnagyobb feladatot. A komplex munka igényét elismerve és betartva a kulcsszerep a vegyszeres gyomirtásnak jut. A kukorica gyomirtásában a hibridek érzékenységéből, a gyomok toleranciájából, a termesztési célból, a termőhelyi adottságok különbségeiből és a vegyszerforgalmazók érdekéből adódóan nagyszámú vegyszer, illetve vegyszerkombináció alkalmazása lehetséges. Az utóbbi időben a preemergensen használható gyökérherbicidek érvényesüléséhez nincs elegendő bemosó csapadék, másrészt egyre jobban terjednek a melegigényes, nyár elején folyamatosan kelő és nyár végén magot hozó gyomok (pl. disznóparéj, libatop, parlagfű, datura, szerbtövis stb.) (53. táblázat).

53. táblázat - A kukorica fontosabb gyomnövényei A gyomnövény neve

Életforma

Kakaslábfű (Echinochloa crus-galli)

T4

Fehér libatop (Chenopodium album)

T4

Aprószulák (Convolvulus arvensis)

G3

Fakó muhar (Setaria glauca)

T4

Szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus)

T4

Parlagfű (Ambrosia elatior)

T4

Mezei aszat (Cirsium arvense)

G3

Vadrepce (Sinapis arvensis)

T3

Tarackbúza (Agropyron repens)

G1

Fenyércirok (Sorghum halepense)

G3

Csattanó maszlag (Datura stramonium)

T4

Lapulevelű keserűfű (Polyponum lapathifolia)

T4

Zöld muhar (Selaria viridis)

T4

Hamvas szeder (Rubus caesius)

G3

Selyemmályva (Abutilon theophrasti)

T4

Korábban vetés előtti (presowing) gyomirtást is alkalmaztak, a gázhatású szereket a talajba kell bedolgozni 6–8 cm mélyen. Egyenetlen, rögös talajfelszín esetén ezek hatástalanok. A vetés utáni, kelés előtti (preemergens) szerek között újak vannak, amelyek korai posztemergens technológiával is kijuttathatók. Azonban érvényesülésükhöz a kijuttatást követő két héten belül 20–30 mm bemosó csapadékra van szükség. A pre-post technológia azt jelenti, hogy a vetés előtt hagyják a területet kigyomosodni, elvetik a kukoricát és ezután végzik a vegyszeres gyomirtást, amely a vetés szempontjából preemergens, a gyomok szempontjából viszont posztemergens védekezés.


Gabonafélék

A növényápolás részét képzi a mechanikai gyomirtás. A kelést követő időszakban a talaj felső rétege cserepesedetté válhat, ennek megszüntetésére és a csírázó gyomok irtására elvégezhető a kukorica fogasolása. Később a kikelő gyomok ellen egyszer-kétszer sorközművelő kultivátorozás javasolható. Ezt azonban a vegyszeres gyomirtással összehangolva végezzük, nehogy egyes gyomirtó vegyszer hatását lerontsuk. A sorközműveléssel együtt érdemes elvégezni a sorköztrágyázást is. A kultivátort mélyen ne járassuk, mert az a kukorica gyökérzetét megsértheti, ez által annak fejlődését visszaveti. A hatása a talaj állapotára így is jó, ezért ajánlható a vegyszerhasználat mellett a sorközművelő kultivátorozás. A munkát azonban úgy végezzük, hogy az tőkivágással ne járjon vagy csak minimális, 5% alatti kivágást okozzon. A kukoricának több kórokozója mellett az utóbbi időben a legnagyobb kártételt a mediterrán származású gyapottok bagolylepke mellett az amerikai kukoricabogár és lárvája okozza. 12.5.5.1. A kukorica kórokozói és kártevői Betegségei (*-gal jelöltek különösen veszélyesek): •kukorica mozaik vírus*, •fuzáriózis*, •golyvásüszög, •rostosüszög*, •helmintospóriumos levélfoltosság, •nigrospórás száraz korhadás, •cerkospórás levélfoltosság. Kárlevők: •cserebogarak, pattanóbogarak lárvái (pajorok, drótférgek), •kukoricabarkók, •fritlégy, •kukorica gyökértetű, •levéltetű, •kukoricamoly*, •amerikai kukoricabogár*, •gyapottok bagolylepke hernyója*, •fácán, nyúl, hörcsög. A növényvédelem része a megelőzés, a vetésváltás, az egészséges, jó biológiai értékű vetőmag használata. A vegyszeres védekezés a vetőmag optimalizálásával kezdődik. A csírázáskori betegségek, kártevők ellen a vetőmagot csávázni kell. Csávázással a vetőmag felületére gombaölő szereket juttatunk. Újabban a hosszabb ideig védelmet nyújtó és a kártevők ellen is hatékony csávázószereket is alkalmaznak. A talajlakó kártevők ellen és az amerikai kukoricabogár lárvája ellen talajfertőtlenítő szert kell használni, vetés előtt a talajba kell dolgozni. Kukoricabarkó, kukoricabogár, kukoricamoly ellen szükség esetén védekezni kell. Az amerikai kukoricabogár és lárvája kártétele jelentős. Az imágó a bibével táplálkozik, a lárva pedig a kukorica gyökérzetét teszi tönkre.

12.5.6. 11.5.6. Öntözés 274 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

A kukorica a szántóföldi növények között a közepes vízigényűek csoportjába sorolható. A tenyészidő folyamán a termőhelytől, a hibrid tenyészidejének hosszától függően 450–550mm vizet igényel. A vízigény a tenyészidő folyamán változik. Legtöbb vizet vesz fel a kukorica a címerhányástól a szemtelítődésig tartó időszakban. Ilyenkor a napi vízigénye 4,5–5,5mm között van, az összegzett vízigény pedig eléri a 200–250mm-t. A kukorica a fejlődésének első időszakában (40–60nap) kevés vízzel is beéri és ugyanígy a szemtelítődés utáni időszakban is. A termesztés szempontjából fontos tulajdonsága a kukoricának, hogy igen jó a vízfelvevő képessége. A gyökereivel mély talajréteget (200–250cm) sző át, így a talajban tárolt nedvességből sokat vesz fel. A felvett vizet – szélsőségesen rossz körülményeket leszámítva – jól hasznosítja. A vízigényének csúcsidőszaka miután július, augusztus hónapra esik és más növényeinkhez viszonyítva hosszú, ezért a kukorica aszályérzékenysége nagy. Az ország legszárazabb területén, ahol a nyári félév csapadéka elég gyakran alatta marad a 250–300 mm-nek, július-augusztus hónapban pedig 100 mm-nél kevesebb eső esik, a kukorica csak fél termésre képes vagy szélsőséges esetben szemtermést nem is hoz. A címerhányás a virágzás és a megtermékenyülés időszaka kritikus a növény egyedfejlődésében. A kukorica vízellátásában a kritikus időszakban lehullott csapadéknak döntő szerepe van. Különösen így van ez sekély termőrétegű, rossz vízháztartású talajokon. A kritikus időszak megnövekedett vízigényét a talajban tárolt nedvesség is kielégítheti. Ezért a vastag termőrétegű, jó vízháztartású talajokon a vízellátás jobb megítéléséhez figyelembe kell venni az előző gazdasági vagy hidrológiai év és a téli félév csapadékmennyiségét, valamint az elővetemény vízigényét is. A jó vízháztartású talaj mértékadó rétege ugyanis 200–250 mm hasznos nedvesség tárolására képes, és amennyiben ez a vízmennyiség a kukorica számára adott évben rendelkezésre áll, azt jól tudja hasznosítani. Ez a magyarázata annak, hogy az ország fő kukoricatermő tájain rendszerint a csapadékos év utáni első évben születnek rekordtermések. Ilyenkor ugyanis a víz mellett a hőmérséklet is kedvező a kukorica számára. Ebből adódóan megbízható összefüggés állapítható meg – a szóban lévő talajon – a talaj 200 cm-es rétegének tavaszi hasznos nedvességkészlete és a várható termés között. Magyarország jelentősebb kukoricatermő területein a termesztés eredménye és biztonsága elsősorban a vízellátástól, annak hiányától függ. Az öntözési rend a következő: először június végén, címerezés előtt öntözzük, ilyenkor lehet nagyobb adag, 50– 60 mm, majd 12–14 napos öntözési fordulóval 2–3-szor 30–40 mm és a szemtelítődés időszakában ismét nagyobb víznormával 50–60 mm-es adaggal öntözhetünk. Magyarországon a FAO 400–500-as tenyészidejű hibrideket öntözték korábban, mert ezek termőképessége nagyobb. A várható terméstöbblet öntözés hatására 4–5 t/ha. Azonban az öntözés költséges, ezért az árukukoricát kevésbé öntözik, viszont a kukorica vetőmagtermesztésnél a termésbiztonságot az öntözés alapozza meg, és gazdaságos. Az öntözési mód napjainkban elsősorban esőszerű öntözési mód (Lineár, Pivot, Ram Star, csévélhető Bauer öntözőberendezésekkel).

12.5.7. 11.5.7. Érés, betakarítás, tárolás A takarmányozásra termesztett szemes kukorica betakarítása a biológiai érés bekövetkezése után kezdődhet. Biológiailag érett a kukorica, amikor a szemtermésbe a tápanyagok beépülése befejeződik, amikor a kukoricaszem a termesztési körülményekhez képest eléri legjobb beltartalmi értékét. A biológiai érést a szem csíra felőli végén képződött fekete réteg kialakulása jelzi. Ekkor a szem az időjárástól, az agrotechnikától, a genetikai-tulajdonságoktól függően általában 25–32% nedvességtartalmú. Korábban a betakarítás nem kezdődhet, mert a tápanyag beépülésének a folyamata nem ért véget, így a termés takarmányértéke nem kielégítő és a termésmennyisége is kisebb. Ezen túlmenően akadályozó tényező a szem nagy nedvességtartalma, illetve ebből adódóan az, hogy ilyen körülmények között nagy lesz a szárítási költség. A betakarítás időpontját, valamint a betakarítás módját a tárolás formája befolyásolja, ezért a kukorica betakarítását tárolási módonként ismertetjük. 12.5.7.1. A kukorica tárolásának módjai 275 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

1. Csöves tárolás. 2. Száraz szemes tárolás. 3. Nedves szemes tartósítás. 4. CCM – Corn Cob Mix (szem, csutka keverék) tartósítás. 5. LKS – Liesch Kolben Schrot (cső- és levélzúzalék) erjesztéses tartósítás. Csöves tárolást akisüzemi gazdálkodás idején alkalmaztak. A kukoricát légjárta góréba rakták, ahol a termés légszárazzá és tárolhatóvá száradt. Ez a módszer nagyüzemi méretekben nem alkalmazható. 12.5.7.1.1. Száraz szemes betakarítás és tárolás A szemes kukorica 14–14,5%-os nedvességtartalom mellett tárolható. Ezt a szárazsági állapotot természetes úton a szem még a rövid tenyészidejű hibridek termesztése esetén is ritkán éri el, azaz a kukorica betakarítása szinte minden esetben 14,5%-nál nagyobb nedvességtartalomnál történik. A tárolás előtt ezért mesterséges szárításra van szükség. A kukoricaszem szárítása nagyobb energiát és több időt igényel, mint a búzáé. Jellemzője az is, hogy a szem külső rétege és a belső állomány nem azonos ütemben szárad. A külső réteg gyorsabban szárad, mint a szem belső része, következésképpen, ha 14,5% nedvességtartalomra kívánjuk a termést szárítani, akkor a külső réteg túlszárad, amikorra a belső állomány éppen eléri a kívánatos száradási értéket. A kukoricaszem túlszárított külső rétege repedezetté válik, amely a különböző penészgombák megtelepedését segíti elő. A repedezett szembe az olaj könnyen avasodik, végül is a termény takarmányértéke romlik. A kukoricaszem egyenletesebb szárítása elérhető: •a szárítás időtartamának növelésével. A kukorica minőségromlás nélkül szárítható, ha az óránkénti nedvességelvonás nem haladja meg kezdetben a 2–3, később az 1–2%-ot, •a több lépcsős vagy szakaszos szárítással. A különböző nedvességtartományban ugyanis az egységnyi vízelvonás energiaigénye és hőmérséklet-igénye eltérő, nedvesebb kukoricaszemből könnyebb egységnyi vizet elvonni, mint a szárazból, •szárítás és a szellőztetéses tárolás kombinációjának alkalmazásával, amikor is a terményt elegendő 18–19%-os nedvességtartalomra beszárítani, majd szellőzőpadozatos tárolótérbe betárolni, így a kukorica a tárolási, határérték feletti 4% nedvességet lassan adja le, minőségét megőrzi, a tárolási veszteség minimális lesz. A szárítási költség csökkentése, de a termény minőségének megőrzése érdekében is fontos a kukorica betakarításának jó megszervezése. Törekedni kell arra, hogy a lehetőség határán belül a száraz szemes tárolásra szánt kukorica a biológiai érés után a táblán, természetes úton adja le nedvességének nagyobb hányadát. E követelményt is figyelembe kell venni a hibrideket megválasztásakor. 12.5.7.1.2. A szemtermés nedves tárolásra és betakarítása A mesterséges szárítás nagy energia- és költségigénye miatt országszerte egyre több kukoricát tárolnak ilyen módon az üzemek. Ennek a tárolásnak feltétele és igénye: •30–35% nedvességtartalmú szemtermés betakarítása, tárolóba szállítása, •a kombájntól beszállított szemtermés 95–98% tisztaságú legyen, •a szemtermés tárolás előtti darálása, •légmentes tárolótér építése, kialakítása. A nedves tárolást a kukorica lehetővé teszi, mert a biológiai éréskor, ha 30–35%-os a nedvességtartalom, a szemtermés életfolyamatai nem állnak le. A légzés folytatódik, amelyhez a szükséges oxigént a kukorica a zárt tárolótérből felhasználja. Az oxigén helyét a légzés során felszabaduló CO 2 és a víz tölti ki, ami a légzést és az aerob folyamatokat leállítja. A tárolóban a termény felmelegedése is leáll a légzés, és erjedési folyamatok indulnak meg.


Gabonafélék

15–25 °C közötti hőmérsékleten a kívánatos tejsavas erjedés játszódik le. Az erjedési veszteség megközelítően 2,5%. Az így tárolt kukorica takarmányértéke jó, felhasználható a hízó sertések és a hízó szarvasmarhák takarmányozására. A kukorica nedves tárolása a betakarítás szervezését, a munka gyorsabb befejezését is lehetővé teszi. Nagy előny, hogy korábban kezdhető és folyamatossá tehető a betakarítás. Indokolttá, sőt kívánatossá válik a jó termőképességű, vizet lassan leadó hibridek termesztése. Biztonságosabban vállalkozhatnak az üzemekben a viszonylag hosszabb tenyészidejű hibridek vetésére. Lehetővé tette továbbá ez a tárolási mód az ország északi területein is a kukorica vetésterületi arányának növelését. 12.5.7.1.3. A szemtermés tartósítása Ennek a módszernek az alkalmazását a tartósítószerek teszik lehetővé. Tartósításra használható többek között a propionsav, a hangyasav, az ecetsav, a szorbinsav, a tejsav, a citromsav. Tartósítószerrel 28–30% nedvességű kukorica tartósítható. A szemes kukorica felületére kell a tartósítószert permetezni, amely a magba behatolva elöli a csírát, meggátolja a légzést és az enzimatikus folyamatokat. Elpusztítja a kukoricaszemek felületére tapadt mikroorganizmusokat, megakadályozza ezáltal a rothadást, az erjedés megindulását. A módszer előnye, hogy erjedési veszteség nincs, a szemben levő tápanyagok feltáródása miatt takarmányozáskor nő a kukorica kihasználhatósága. Az így tartósított kukoricát hízó sertések és hízó marhák takarmányozására lehet felhasználni. Hátránya a tartósításnak az, hogy a tartósítószerek drágák, előállításuk energiaigényes. Ezért ez az alkalmazás kevésbé terjedt el Magyarországon. 12.5.7.1.4. A CCM (szem-csutka keverék) betakarítása, tartósítása A kukorica abrakként úgy is felhasználható, ha a csőről a szemmel együtt a csutkának kb. a 60%-át betakarítjuk. A csutka teljes mennyisége azért nem takarítható be és keverhető a szemhez, mert az ilyen keveréknek nagy a rosttartalma és romlik az emészthetősége. Az állattenyésztés igényét kell ezért pontosan ismerni a szem-csutka arány betakarítás-kori beállításához. A sertések takarmányozásánál pl. megengedhető az 5%-os nyersrosttartalom, mert az ilyen értéknél még nem romlik a takarmány emészthetősége. A betakarítógépek cséplőszerkezetének átalakítása szükséges a CCM betakarításához, és a beállítással szabályozható a szem-csutka keverék aránya. Igen gyakori a betakarításnál az a beállítás, amelynél a csutka felét fogja fel a CCM rosta, a másik felét pedig kihullatja. Ebben az esetben a keverék a teljes szemtermésből és a csutkatermés közel feléből áll. A csőtermés tömegének 80–85%-a szem, 15–20%-a csutka, így a keverékben 90%-nál nagyobb arányt képez a szem. Kis mennyiségű a csutka, jelentősége mégsem hanyagolható el, mert a takarmányozási kutatások eredménye szerint az élettanilag szükséges rosttartalom a takarmány egyéb komponenseinek emészthetőségét is javítja. CCM tartósításra 30% nedvességtartalmú keverék a legmegfelelőbb. Mivel a csutkának majdnem kétszer nagyobb a nedvessége, mint a szemnek, a kívánt érték 26–28%-os szemnedvesség-tartalommal érhető el. A betakarítás időpontját ennek megfelelően szükséges ütemezni. CCM betakarítási változat ajánlható: •az ország olyan részein, ahol megkésve érik a kukorica és gyakoriak a korai fagyok, •olyan területeken, ahol a késői vetés miatt (pl. belvizes területek, másodvetés nagyobb területi aránya) nagy a betakarításkor a kukorica nedvességtartalma, •ahol a nedves etetési technológiára felkészültek, illetve azt alkalmazzák. A CCM keverék tartósítása erjesztéssel történik. A tökéletes erjesztéshez a kombájntól beszállított CCM keveréket a jobb tömöríthetőség érdekében kalapácsos darálóval össze kell zúzni. Az erjedés biokémiai folyamata ez esetben is úgy megy végbe, mint a nedves, darált kukoricaszemnél. 12.5.7.1.5. A csuhéleveles kukoricacső-zúzalék (LKS) módszernél a csőtermést (szem + csutka) a csuhét és a levél kis hányadát takarítjuk be, illetve ezek zúzaléka kerül a keverékbe. 277 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

E betakarítási módnak a jelentősége abban van, hogy a hagyományoshoz viszonyítva mintegy 30–40%-kal nagyobb a betakarított szárazanyag-tömeg. Növekszik az emészthető tápanyagtömeg is körülbelül 15–20%-kal. A nagy rosttartalom miatt azonban csak kérődző állatok takarmányozására használható fel. A kukoricát ebben az esetben a biológiai érést követően 35–38%-os szemnedvesség-tartalomnál lehet betakarítani. A betakarításhoz csőtörő adapterrel felszerelt szecskázógép szükséges. A szecskahossznak 10–20 mm-nek, a csutkazúzaléknak 10 mm-nél kisebbnek kell lenni. Fontos követelmény, hogy a gép a szemeket is törje szét, mert a szecska és a zúzalék jobban keveredik, jobban tömöríthető. Az erjesztés és a tartósítás a CCM keverékhez hasonlóan történik.

12.6. 11.6. A kukorica minősége A kukorica minőségét jól jellemzi, hogy keményítőtartalma 65%, ami a fő energiahordozó. A nyersfehérjetartalma alacsony 7–9%, az utóbbi évtizedekben a szabad elvirágzású fajtákhoz viszonyítva tovább csökkent, az aminosav-összetétele sem kedvező, fehérjetartalma pedig főleg zeinből áll. A termésmennyiség és a minőség negatív korrelációban van. A csíra olajtartalma 3–5%, ami értékes étolaj. A kukorica beltartalma: Nyersfehérje-tartalom 7–8 (9)%, Keményítőtartalom

65,0%,

Cukor

1,4%,

Pentozánok

6,0%,

Olajtartalom

3–5%,

Nyersrost

2,0%,

Ásványi anyagok

1,2%.

Aminosav-összetétele kevésbé kedvező, pl.:

Lizin

2,8 mg%,

Metionin

2,0 mg%,

Triptofán

1,0 mg%,

Glutaminsav

15,7 mg%,

A zeintartalom a fehérje%-ban 45–50%-ot is eléri. Az Opaque–2 kukorica nyersfehérje-tartalma 13–14%, de termőképessége és szárszilárdsága gyenge, emiatt sehol sem termesztik, nemesítői értéke azonban említésre méltó. A nitrogénműtrágyázás a szem nyersfehérjetartalmát növeli, az optimálisnál nagyobb tőszám a fehérje- és olajtartalmat csökkenti, a keményítőtartalmat növeli.

12.7. 11.7. Vetőmagtermesztés Magyarországon az 1980–1990-es években 50–60 ezer hektáron termesztettünk kukorica vetőmagot, a megtermelt mennyiség 100–130 ezer tonna volt (1,5–2,2 t/ha átlagtermés).


Gabonafélék

Az ezredforduló éveire viszont a vetőmagtermesztő terület 17–29 ezer hektárra csökkent (a termésátlag 1,8–2,8 t/ha). A megtermelt vetőmag mennyisége 50–60 ezer tonna (54. táblázat). A vetőmagtermesztés szakaszai: •nemesítői szakasz, •szántóföldi szakasz, •vetőmagüzemi feldolgozás és forgalmazás. Az első szakaszban a nemesítők a baltenyésztett törzseket, illetve vonalakat állítják elő. A törzsek, vonalak fenntartásáról kell gondoskodni, amelyek sokszor nemcsak egy, hanem több hibridnek is lehetnek szülői partnerei. A fenntartott törzseket folyamatosan szaporítani kell (alapanyag-szaporítás), majd ezekből kell előállítani a kereskedelmi vetőmagot. A vonalak előállítását, a 6–7 évig történő beltenyésztést és ezek fenntartását a nemesítő intézet végzi. A termőhely kiválasztása. A beltenyésztett vonalak sokkal érzékenyebbek a talaj minőségére, ezért a tábla kiválasztásának nagyobb jelentősége van, mint a takarmánynak termesztett kukoricánál. Vetőmag előállítására tehát az adott gazdaságban a legjobb területeket kell kiválasztani. Fenyércirokkal, aprószulákkal, acattal erősen gyomosodott táblán nem lehet vetőmagot termelni, mert gyomok irtásához használt herbicidek a vonalakat is károsítják.

54. táblázat - Hibridkukorica-vetőmag előállítása Magyarországon (KSH 1990–2003) Év

Terület, ezer ha

Fémzárolt vetőmag, ezer tonna

Termésátlag, t/ha

1988

57

131

2,1

1989

62

130

2,1

1990

47

70

1,5

1991

55

121

2,2

1992

45

117

2,6

1993

41

100

2,45

1994

42

84

2,0

1995

29,9

51

1,7

1996

16,9

34

2,0

1998

22,2

50,6

2,3

1999

24,3

60,75

2,5

2000

21,5

47,3

2,2

2001

23,6

55,08

2,8

2002

22,9

41,22

1,8

2003

28,6

61,49

2,15


Gabonafélék

Izolációs távolság. A beltenyésztett törzsek alapanyagának előállításánál és a beltenyésztéses hibridek előállításánál a szigetelési távolság 500 m legyen. Az izolációs távolság alapanyag előállításakor 500 m, árukukorica előállításakor 300 m. Az izolációs távolság 200–300 m-re csökkenthető, ha a vetőmagtermesztő tábla és az idegen tábla között erdő vagy zárt erdősáv helyezkedik el. Csökkenthető a vetőmag-előállító táblák közötti izolációs távolság akkor is, ha a legközelebbi táblákon ugyanazon apával folyik a hibrid előállítása. Éghajlatigény. Hazánk éghajlati viszonyai az egész ország területén – az északi hegyvidék és a Bakony kivételével – lehetővé teszik a kukorica, illetve a hibrid termesztését, azonban a legjobb kukoricatermő gazdaságok a július havi 21–22 °C-os izotermával határolható országrészeken vannak. Ez a körzet a vetésterületnek kb. 60%-át teszi ki. Mivel a beltenyésztett vonalak alkalmazkodóképessége rosszabb, vitalitásuk csökkentebb, mint az árukukoricáé, ezért fokozott gondot kell fordítani – a hőmérsékleti és csapadékviszonyok sokéves ismerete alapján – a tábla kiválasztására. Különösen veszélyes a virágzás és a termékenyülés idején fellépő aszály, ezért különösen a kétvonalas előállításokat s az ezt megelőző szántóföldi vonalszaporításokat öntözéses körülmények között végezni. Talajigény. Vetőmagtermesztésre tápanyaggal jól ellátott, jó vízgazdálkodású, könnyen felmelegedő, közel semleges pH-jú, főleg mezőségi talajok alkalmasak. Vetőmagtermesztésre nem kedvezőek a hideg, tömődött, rossz légátjárhatóságú talajok, a szikes a laza homok és heterogén talajok. Vetőmagtermesztésnél az elővetemény lehetőleg ne legyen kukorica, mert árvakelés fordulhat elő, de semmiképp nem termeszthető önmaga után a gyomosodás és az amerikai kukoricabogár kártétele miatt. Kedvezőtlen előveteménye a napraforgó és a cukorrépa. Kedvező előveteményei a kalászosok (búza, őszi árpa), repce, burgonya. Tápanyagellátás. A szülőpartnerek többségének tápanyagfelvevő képessége gyengébb, mint az árutermelő hibrideké. Ezért a talaj tápanyag-ellátottsága közepes vagy ennél jobb legyen. A vetőmagtermesztés tápanyag-ellátása akkor megfelelő, ha 5–6 t/ha árukukorica termesztéséhez szükséges NPK-műtrágyaadagot juttatunk ki. Az 5–6 t árukukorica-termésátlag eléréséhez szükséges tápanyag-utánpótlás elsősorban a N-re vonatkozik, mert a P-ból és K-ból egy kismértékű rátartás nem okoz problémát, mivel a P és K depressziót nem okoz, hatása viszont több vonatkozásban is kedvező. Starter műtrágyázást – az együttvirágzás eltolódásának veszélye miatt – ne alkalmazzunk. Talaj-előkészítés. A talaj-előkészítés megegyezik az árukukoricánál leírtakkal, annyi különbséggel, hogy vetőmagtermesztésnél még jobban törekedni kell a gondos munkára, különösen fontos a jó magágy előkészítése. Jó magágy-előkészítéssel döntően elősegítjük: •az egyöntetű növényállományt és a •vegyszeres gyomirtás eredményességét. Vetés. A vetés a hibrid kukorica vetőmagtermesztésének legkritikusabb művelete. Fontos az optimális vetésidő, vetésmélység, állománysűrűség, az anya- és apasorok aránya, valamint biztosítani kell az anya- és apasorok együttvirágzását. A vetés időpontja. A vetést 12–14 °C-os talaj hőmérsékleten lehet kezdeni. A kisebb ezerszemtömegű vonalak csírázási erélye a hideg talajban még gyengébb. Nem helyes azonban a vetésidő túlságos kitolása sem, ezért a talaj megfelelő felmelegedését bevárva, de legkésőbb a vetést május 10-ig be kell fejezni. A tőszám, a növényszám alapvetően függ a hibrid genetikai tulajdonságától, továbbá a termőhelyi adottságtól, az évjárat hatásától, a tápanyag- és vízellátottságtól, a talaj vízgazdálkodásától stb. Vetőmag termesztésekor is általános szabályként fogadható el, hogy a tenyészidő alatt a mechanikai ápolás és idegenelés okozta tőszámkiesés miatt a tervezett tőszámot kb. 10–15%-kal növeljük. Minden hibridnek, illetve


Gabonafélék

beltenyésztéses vonalnak sajátosan eltérő az optimális tőszáma. Az apai partner optimális állománysűrűsége is 5–10%-kal növelhető, hogy több legyen a nyerhető pollen. Néhány morfológiai sajátosság. A kukorica hímvirágzata protandriás (termőt előző) virágzat. A hibridek – a vonalakkal összehasonlítva – több pollent termelnek. Egy hibrid növény 28–36 millió, egy vonal 1–25 millió pollenszemcsét termel. A nővirágzás időszaka sokkal rövidebb, mint a hímvirágzaté. Egy-egy nővirágzat bibéi általában 6 napon át maradnak termékenyülők. A címer viszont 10–19 napig is virágzik, de legtöbb virágport a virágzás 4–5. napján hullat. Ismerni kell az anya- és apasorok virágzásának sajátosságait, hogy azt a vetés idejénél figyelembe lehessen venni. A kukorica idegen beporzó növény. A hibrid kukorica vetőmag-előállítása lényegében irányított tömegkeresztezés. Egy-egy apasor több anyasort is megtermékenyít. Az anya- és apasorok aránya 2–1, amit 4– 2, 6–3 sorelrendezéssel biztosítanak. Leggyakoribb a 6–3-as elrendezés. Az apasorok számát befolyásolhatja még a vetéshez és a betakarításhoz rendelkezésre álló gépek típusa is. A megtermékenyítés után az apasorokat kivágják, illetve járvaszecskázóval betakarítják, ami silókészítésre is felhasználható. Az apasorok kivágása révén az anyasorok érése meggyorsul. A termésmennyiség és a vetőmagminőség szempontjából a 4:2-es sorarány a legjobb. A 6:3-as soraránynál az apasortól számított 3. sor termése sokkal kevesebb és a mag mérete és formája is – az első és második anyasor termésétől – eltér. A 6:3 sorarány heterogénebb nyersanyagot, vetőmagot ad. Az apasorok betakarítása viszont a 6:3 soraránynál oldható meg a legkönnyebben. Napjainkban gyakran alkalmazzák a „0” apás vetőmagtermesztést. Minden két anyasor után egy apasort vetnek, amelyet a megtermékenyítés után vagy kézzel kell eltávolítani, vagy géppel kell a talajba dolgozni. A „O” apás vetőmagtermesztés anya-apa elrendezése:

Ebben az esetben viszont a területegységre eső tőszám nagy, csak öntözéses termesztéssel biztonságos. A vetőmagtermés akár 40–50%-kal is nagyobb lesz. Az eltérő tenyészidejű szülőkkel végzett vetőmag előállítása érdekében a frakcionált és a megosztott idejű vetést alkalmazzák. A legjobb termékenyülési százalék elérése érdekében gyakori a többszöri megosztott vetés. A nemesítő intézet mindig közli az adott hibrid követelményeit, a megosztott vetésidővel kapcsolatos előírásokat. Fontos az anya- és apavetőmag elkülönítése: azokat már csávázással is külön színnel jelölik. A frakcionált vetésnél először elvetik az anyasorokat és az apasorokat az utasításnak megfelelően. A három apasor vethető úgy, hogy 1 sort anyával, 2 sort 4–5 nappal később; de úgy is, hogy 1 sort az anyával, 1 sort 4–5 nap múlva és 1 sort akkor, amikor az első apasor – amit az anyával vetettek együtt – szögállapotban van. A háromszori vetéssel jelentősen növelhető a termés. Osztott idejű vetésre akkor van szükség, ha az anyai és az apai partner virágzása időben csak akkor esik egybe, ha a nemesítő által meghatározott időben vetik külön-külön az egyes partnereket. Az osztott idejű vetés mindig bizonyos kockázattal jár. Az árukukorica vetésére használt vetőgépek közül nem mindegyik felel meg. A beltenyésztett vonalak apróbb szeműek. Növényvédelem. A hibrid vetőmag termesztésekor a betegségek és növényvédelem megegyezik az árukukoricáéval.


Gabonafélék

Vegyszeres gyomirtás. A tenyészidőszak alatt az állandó gyommentes állapot biztosítása alapvető követelmény. A beltenyésztett vonalak legtöbbje vegyszerérzékeny. Gondot kell fordítani a szer megválasztására, de a mechanikai gyomirtást is alkalmazni kell, pl. a kultivátorozás időbeni elvégzése. A presowing védekezésnél a 4–5 napos várakozási idő betartása, továbbá, hogy a preemergens szerek a vetést követő 5 napon belüli kijuttatása elengedhetetlen. A hibridekhez hasonlóan az egyes vonalak vegyszerérzékenységét is figyelemmel Vetőmagtermesztésnél alkalmazzák a preemergens és posztemergens gyomirtást is.

kell kísérni.

12.7.1. A hibridkukorica vetőmagtermesztés legfontosabb munkái •előszelekció, •idegenelés, •fattyazás, •címerezés. Előszelekció. A fajtatisztaság, illetve -azonosság céljából 4–5 leveles állapotban a könnyebben megkülönböztethető elütő típusú egyedeket el kell távolítani. Idegenélés. Az előszelekció után külön az anya-, külön az apasoroknál idegenelni kell. Az idegenelés legmegfelelőbb időpontja a szárba indulás és a címerek megjelenése előtti időszak, mivel virágzáskor már elütő típus nem lehet az állományban. Az elütő típusú növényeket a talajból gyökerestől kell eltávolítani (az újrahajtás így megakadályozható). 8–10 fő 30–40 ha idegenelését képes elvégezni. Fattyazás. Egyes fattyasodásra hajlamos anyai szülőnövényekről a címerezés előtt a fattyúhajtásokat el kell távolítani. A virágzó anyai fattyúhajtás címerezési hibának számít. A címerezés előtt kb. egy héttel a fattyazást el kell végezni. Címerezés. Az öntermékenyülés elkerülésére az anyasorok címerét maradéktalanul el kell távolítani. Egy-egy szemlén 0,5%-nál több virágzó címer az anyasorban nem maradhat. A címerezési hiba öntermékenyülést okoz. A címerezést előcímerezésre, címerezésre és utócímerezésre lehet felosztani. Előcímerezés, amikor a címer az anyanövényekben a felső 1–2 levélben van. A felső levelek ilyenkor jellegzetesen felfelé állóak, sodródnak (a címer ekkor kezd megjelenni). Ilyenkor a fejlődésben az előre tartó egyedekről kell eltávolítani a címert. A munkát lehetőleg úgy kell végrehajtani, hogy az előcímerezés ne okozzon 1–2 levélnél nagyobb veszteséget. Négy vagy több levél eltávolítása esetén olyan nagymértékű az asszimilációs felület csökkenése, hogy a termés is csökken. A címerezés az előcímerezés után következik. Ha helyesen választjuk meg az időpontot, akkor a címer 80%-át is el lehet egy menetben távolítani. A címert csak 1–2 levéllel távolítsuk el. A másik, hogy túl korán sem szabad a címerezést kezdeni, mert akkor sok címer beleszakad, amit gyakorlatilag nehéz észrevenni, és sok lesz a kis csonkmaradvány. A kis csonkon is van a címermaradványnak 1–2 oldalága, amely virágport képes hullatni. Ez is címerezési hiba és kizárhatják miatta a táblát. Ennek eltávolítása nehezebb, mint a teljes címeré, és nehezebben is vehető észre. Utócímerezést több menetben, 2–3 naponként kell végezni, amikor a fejlődésben visszamaradt vagy figyelmetlenség miatt elmaradt címereket és az esetleges kis címercsonkokat is el kell távolítani. Ha homogén az állomány és a címerezés időpontja, akkor jó minőségben lehet az általános címerezést elvégezni. Gépi címerezés lehetséges, de még nem terjedt el. A címerezőgépeknek két típusa van, a vágó rendszerű és a tépő rendszerű. Két egymással szemben forgó henger tépi ki a címert. Félautomata a kordkosaras címerező. Általános volt 1972-ig a címerezés nélküli, ún. hímsteril anya használata is. A citoplazmásan hímsteril vonalak címerében fejlődő virágporszemek életképtelenek, s így nem termékenyítenek. A T-plazmán előállított hímsteril hibridek azonban fogékonyak a Helminthosporium maydisre.


Gabonafélék

A Helminthosporium maydisre érzékeny T-plazmán kívül már rendelkezésre állnak olyan egyéb típusú C, R, S stb. steril citoplazmák, amelyek nem fogékonyak erre a betegségre. A citoplazmás hímsterilitás felhasználásához gazdaságossági okból és a munkaerő miatt vissza kell térni. A teljes címerezés elhagyása akkor valósítható meg, ha az anyanövény, amelyet hímsterillé alakította át, egyáltalán nem hoz pollent. Ilyen lehet pl. az S-plazma. A hímsteril előállítás elméleti a -vonal nem tartalmaz fertilitást visszaállító géneket, vagyis fenntartó típusú (genotípusa = rf/rf) és ezeket a géneket visszakeresztezésekkel, steril plazmával kapcsoljuk össze, az A-vonal utódai sterilek lesznek, azaz termékenyítőképes pollent nem termelnek. Amennyiben ilyen vonal az anya, ezeket címerezni nem kell. Természetesen ez esetben az apai B szülőnek olyan génikus adottságokkal kell rendelkeznie, hogy az A szülő recesszív homozigóta sterilitását az F1 nemzedékben feloldja, tehát Rf/fn, vagy Rf/Rf genotípusúnak kell lennie. Az Rf-gént feloldó vagy restorergénnek nevezzük. Négyvonalas hibridnél az eljárás ugyanaz. Öntözés. A kétvonalas hibridek növényállománya kevesebb vizet párologtat, mint a TC vagy DC állománya, de a vízhiányra a kétvonalas hibrid érzékenyebb. Ha virágzáskor vízhiány van, akkor a virágzás vontatott, az összevirágzás lehetősége romlik, a pollen mennyisége csökken. A vetőmagtermő táblák talajának vízkészletét a tenyészidő alatt folyamatosan olyan szinten kell tartani, hogy vízhiány a kukorica maximális vízigényének időszakában ne fordulhasson elő. Az öntözés időpontja, (öntözési rendje): •a keléstől a virágzásig (ha a talaj vízkapacitása nincsen kellően feltöltve), •a címerhányás előtti időszaktól a virágzás végéig, •a virágzást követően végzett öntözés. Az első szakasz az optimális vegetatív gyarapodást és a gyors növekedést. A második a kukorica optimális megtermékenyülésének klimatikus igényét elégíti ki, főleg a légköri aszályt csökkenti. A harmadik időszakban végzett öntözés a szem telítődését, a tápanyagok szembe vándorlását biztosítja. Vetőmagtermesztésnél célszerű többször (5–6-szor) kisebb vízadaggal (20–25 mm) öntözni, ami a légköri aszályt is csökkentheti. Az öntözés különösen alapanyag-előállítás esetén szükséges. Az árukukoricához viszonyítva az öntözés rendje abban tér el, hogy vetőmagtermesztésnél a virágzás időszakában csak a többszöri öntözés – kisebb vízadaggal – kedvező hatású, mert csak így csökkentheti a légköri aszályt és segíti elő a megtermékenyülést. A zavartalanabb virágzást, megtermékenyülést – a szélsőségesebb évjáratokban – a lineár öntözőberendezésekkel tudjuk elsősorban megteremteni. Az öntözéssel összefüggő tényezők. Az öntözés kétirányúan hat a tápanyagmérlegre: •növeli a tápanyag-felhasználást, ugyanakkor •javítja a talaj tápanyag-készletének felvehetőségét. •a kukorica nagyobb tápanyagigényét a növekvő tápanyagkészlet nem elégíti ki teljesen, ezért öntözésnél főleg a N-igényt kb. 20–30 kg/ha-os adaggal növelni szükséges. Betakarítás. A megtermékenyülés mértékét az anyanövények bibéinek leszáradása utáni 2–3. héten lehet biztonságosan megállapítani. Ezt követően az apasorokat el kell távolítani. Kivágásuk több szempontból is indokolt: •zölden betakarítva jó minőségű siló nyerhető, •mindennemű keveredés elkerülhető, •az apasorok kivágásával meggyorsul az anyasorokon a csövek érése. 283 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

A hibridkukorica-vetőmag a fiziológiai érettség után 36–42%-os nedvességtartalomnál (a fekete réteg kialakulása után) már csíraképes, biológiai értékük igen jó. Ezért a betakarítást 30–38%-os nedvességtartalommal lehet végezni. Ezzel csökkenthető a korai őszi fagykár és kisebb a szemek sérülékenysége. Az ilyen nedvességtartalom viszont arra kötelez, hogy a letört termést előtárolás nélkül azonnal szárítani kell. Nagy gondot kell fordítani betakarításkor a szemtörés és sérülés elkerülésére. A címerezéshez hasonlóan a hibrid vetőmag gépi törése sem megoldott. Az alapanyagok és a kétvonalas hibridek kézi betakarítását javasolják a nemesítők. A három- és négyvonalas hibridek betakarításához legjobban beváltak a csőtörő-fosztó gépek. Gondos beállítás esetén nem okoztak szemtörést és 80–85%-ban csuhémentesen dolgoztak. Betakarítás után azonban még egy utánfosztásra volt szükség. A vetőmag feldolgozása. A vetőmagüzembe beszállított csöves kukoricát minél hamarabb válogatni kell. El kell távolítani az eltérő típusú, a beteg és éretlen csöveket, és nyomban szárítani kell. A törést a válogatást, a szállítást és a hibridüzemi szárítást úgy kell összehangolni, hogy a csöves vetőmag szárítása 48, de legkésőbb 72 órán belül megkezdődjön. A különböző genotípusok eltérően reagálnak a feldolgozás során fellépő fizikai (hő és mechanikai) hatásokra. A szárazabb kukoricaszem héján szemmel látható, vagy csak vegyszerrel kimutatható sérüléseket okozhat a nem kellő gondossággal végzett feldolgozás. Az ilyen sérülések nyitott kaput jelentenek a betegségeknek, elsősorban a fuzáriumnak. A szárítólevegő hőmérséklete nem haladhatja meg a 40 °C-ot. Morzsoláskor a szemek ne sérüljenek. Előtisztításkor eltávolítják a csutkadarabokat és egyéb, a kukoricaszemnél nagyobb anyagokat. Osztályozás, kalibrálás. A különböző formájú és méretű szemeket a megadott szélességi, vastagsági és hosszúsági méretek szerint maximum tizenkét frakcióra lehet elkülöníteni. Osztályozás után a laboratóriumban meghatározzák a vetőmag fontosabb paramétereit (csírázási-, tisztasági%, Cold-teszt% stb.). Csávázás. A csávázott vetőmagot automata mérlegen egalizálva zsákolják. Az előállított vetőmag 98%-os tisztaságú, legalább 90%-os csíraképességű, 14%-os nedvességtartalmú és más növényfajt nem tartalmazó legyen a szabvány szerint (55. táblázat).

55. táblázat - A kukorica vetőmagjával szemben támasztott követelmények

Szaporítási fok

SE–E-I. fok

Csírázóképessé g, legalább, % 90

Idegenmagtartalom, Nedvességtartalo m, legfeljebb % legalább,% db/minta Tisztaság,

98

0

14,5

Vizsgálati minta, g 1000

13. 12. Szemes cirok 13.1. 12.1. Jelentősége A szemes cirkot a középkori latin nyelvben „surgo” néven emlegették, ami feltehetően a latin „surgere” (felállni) igének a torzulásából ered. A szemes cirok, illetve különböző változatainak egyéb nevei: Guinea corn, kaffir-corn, kaoliang, sorgho, dura, cholam, mohren hirse. Energiatartalma hasonló, fehérjekoncentrációja nagyobb (+2–3%), nyerszsír szintje kisebb (–0,7%), mint a kukoricáé. A fehér színű fajták kiválóan alkalmasak abraktakarmánynak, takarmánykeverékekben a kukorica 20–50%-át helyettesítheti. Elsősorban aszályos területeken termesztik a kukoricát pótló növényként. Az apró magvak csak roppantva vagy durván darálva etethetők. A sötét színű változatok csersavtartalma nagy és kólikát okozhatnak. Emberi fogyasztásra is alkalmas, főleg Afrikában és Indiában, valamint Kelet-Ázsiában nagyobb jelentőségű, mint emberi táplálék. A világ szemes cirok termésének több mint felét közvetlenül emberi fogyasztásra 284 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

használják. Étkezési célra a fehér magvú fajták terjedtek el, a sötét színű, magasabb tannintartalmú változatokat elsősorban Afrikában vetik és fogyasztják. Afrikában a madárkártétel kiemelt jelentősége miatt kénytelenek bizonyos területeken a sötétebb magvú változatokat termelni, mert ezeket a madarak kevésbé kedvelik. A szemes cirok termése jól alkalmazható az élelmiszeriparban is. Az USA-ban jelentős mennyiséget használ fel a sütőipar és szeszipar, hazánkban ilyen irányú felhasználása nem jellemző. A mag glutént nem tartalmaz, ezért a világ minden részén jelentősége lehet a lisztérzékeny emberek számára gyártott élelmiszerekben. Vetésterülete 2000–2003. évben 3–5 ezer ha körül alakult (KSH). Az országos termésátlag 1500–2000 kg/ha között változik. Termése különböző termőhelyeken: szem t/ha

I.

középkötött mezőségi talajokon 4,0–9,0,

II.

középkötött erdőtalajokon

3,0–6,0,

III. kötött réti talajokon

2,0–7,0,

IV. laza és homoktalajokon

1,8–5,0,

V.

1,8–5,0,

szikeseken

VI. sekély termőrétegű talajokon

2,2–5,5.

13.2. 12.2. A növény botanikája és fiziológiája A trópusokon, szubtrópusokon honos Sorghum nemzetségnek körülbelül 60 faja van, többségében fűszerű, magas növények. A szemes cirok (Sorghum bicolor (L.)Moench) egyszikű (Monocotyledonopsida) növény, a pázsitfűfélék (Poaceae) családjába tartozik. A meleg éghajlatú vidékeken nagyon fontos gabonanövény.

22. ábra - A szemes cirok habitusképe


Gabonafélék

A Sorghum bicolor ssp. bicolor termesztett rasszai: •bicolor, •guinea, •caudatum, •kafir, •durra. A CO2-megkötése négy szénatomos dikarbonsavakon keresztül történik (C4-es növény), így nincs fénytelítődési pont, nagyobb fényintenzitáson is tovább nő a fotoszintézis sebessége. Egységnyi levélfelületen több széndioxidot köt meg, mint a C3-as növények, ezért jobb a fotoszintézis hatékonysága, a napi szárazanyaggyarapodása is több. Ugyanakkor kevesebbet párologtat, vízgazdálkodása kevésbé labilis. A cirok jobban alkalmazkodott a magas hőmérséklethez, mint a C3-as növények, a fotoszintézis optimális hőmérséklete 15–20 °C-kal magasabb, a fotorespiráció valószínűsége kicsi. Gyökérzete a kukoricáéhoz hasonló, de annál dúsabb mellékgyökér-rendszer, a főgyökér hamar befejezi a növekedést és elpusztul. A mellékgyökerek és a hajtás eredetű járulékos gyökerek mélyre hatolnak, és sűrűn behálózzák a talajt, nagy felszívó felületet képeznek. A nagy gyökértömeg az egyik oka kiváló szárazságtűrésének. Szára hengeres, belül tömött, rostos szerkezetű, viaszos, a pázsitfüvekre jellemzően szárcsomókkal internódiumokra tagolt. Az internódiumok száma genetikailag meghatározott, de a fajták között eltérő lehet. A szemes cirok magassága típustól függően 0,4–2,5 m között változhat. A modern törpe fajták vagy hibridek magassága, melyek 2–3 törpeséggént tartalmaznak, sokszor nem éri el az egy métert sem. A betakarítás szempontjából előnyös az alacsony termet. A szár vastagsága legtöbbször 1–2 cm között van, ritkán lehet vastagabb is. Szárleve nem vagy, csak alig tartalmaz cukrot. A mellékhajtások száma 2–3, a bokrosodás


Gabonafélék

általában kedvezőtlen tulajdonság, mert a sarjhajtások bugáiban a szemek érése elhúzódik. Kelési problémák esetén a bokrosodás előnyös, pótolja a kieső töveket. Levelei a kukoricáéhoz hasonlóak, 50–100 cm hosszúak és 5–8 cm szélesek, szélük kissé hullámos. A levelek felülete viasszal borított, a középső ér legtöbbször fehér. A levelek száma a föld feletti szárcsomók számával azonos, általában 7–15, minden nóduszon egy levél fejlődik. A tenyészidő hossza befolyásolja a levélszámot, a korai hibrideknek 7–10, a hosszú tenyészidejű hibrideknek 12–15 levelük van, néha több. A levelek alsó részén levélhüvely képződik, mely körülöleli a szárat, legtöbbször az internódium teljes hosszában. A szemes ciroknak bugavirágzata van, a hossza 20–30 cm között változik. A buga hosszúsága nagymértékben függ az időjárási és termesztési tényezőktől. A központi tengelyből általában hármasával oldalágak indulnak. Az oldalágak hossza határozza meg a buga tömöttségét. Megkülönböztetünk laza, középtömött és tömött bugát. A virágok nagyrészt kétivarúak, bár előfordul csak porzós virág is. A meleg éghajlathoz való alkalmazkodás következtében a virágok nyílása kora hajnalra esik, általában 2–8 óra közé. A proterandria általában 2–4 nap. Jellemzően öntermékenyülő növény, de jelentős mértékű, 6–40% idegentermékenyülés is előfordulhat. A virágok nyílása a buga tetején kezdődik és lefelé halad. A virágport jellemzően a szél szállítja. Termése szemtermés, színe lehet fehér, rózsaszín, sárga, sárgásbarna, barna. A szem színe összefüggésben van a beltartalommal, általában a sötétebb színűek több tannint tartalmaznak. Egy buga körülbelül 800–3000 szemet tartalmaz. Fehérjetartalma 10–12%. A szemet általában nem vagy csak félig borítja pelyva, ezért könnyen csépelhető. Ezerszemtömege 28–33 g. A 23.ábra a cirokmag keresztmetszetét szemlélteti.

23. ábra - A cirokmag keresztmetszete (Lloyd W. Rooney, Texas University) P: perikarpium, FE: lisztesendospermium, CE: viaszos endospermium, S: scutellum, EA: embrió


Gabonafélék

13.3. 12.3. Biológiai alapok Hazánkba elsőként a seprűcirok került. Nagyváthy 1821-ben már említést tesz a czirkölesről, melyet a kukoricához hasonlóan kell termeszteni, magja a lovaknak kitűnő abrak, szára pedig szobaseprésre kiválóan alkalmas. A takarmánycirkok honosításának elindítása Surányi János nevéhez fűződik. Az amerikai fajták, melyekkel eleinte próbálkoztak, nagyon hosszú tenyészidejűek és gyenge termőképességűek voltak. A hosszú tenyészidő miatt nagy nedvességtartalommal lehetett őket betakarítani, illetve kockázatot jelentettek a kora őszi fagyok. A citoplazmás hímsterilitás felfedezése az 1950-es években megteremtette a nagy termőképességű hibridek előállításának lehetőségét. A mai hibridek rövidebb tenyészideje és jobb termőképessége lehetővé tenné nagyobb arányú elterjedésüket hazánkban. Ma a nemzeti fajtalistán szereplő szemes cirok hibridek döntő többsége hazai előállítású.

13.4. 12.4. Termőhelyigénye Talajigény. A szemes cirok nem igényes a talajokkal szemben. Általában a gyengébb adottságú, kisebb termékenységű talajokon is sikerrel termeszthető, jól tűri a magas sótartalmat és 5,5 pH-ig a savanyú talajokat. Kedvezőtlenek a nehezen felmelegedő, hideg talajok. Nem alkalmasak a sekély termőrétegű, szélsőséges vízgazdálkodású talajok (futóhomok, szoloncsák), valamint a 4,5 pH alatti savanyú talajok. A legtöbb gabonaféléhez képest jobban tűri a túl nedves talajokat, ami értékes tulajdonsága, figyelembe véve a szárazságtűrését.


Gabonafélék

Mezőségi vályog- és erdőtalajokon és kedvező feltételek között körülbelül 30%-kal kevesebb termést ad, mint a kukorica. Éghajlatigény. A szemes cirok származásából adódóan melegigényes növény. Hazai termesztése során a hőmérséklet kritikus tényező minden fenofázisban. Csírázásához 12–15 °C-ot igényel, erőteljes csírázás 14 °C fölött indul meg. Kelés utáni időszakban minimálisan 16 °C-ra van szüksége. A bugahányás és virágzás időszakában 23 °C fölötti hőmérsékletet igényel. Virágzása hűvös időben nagyon elhúzódik, akár 18–20 napig is eltarthat, 15 °C alatti hőmérsékleten termékenyülése hiányos lesz. Termőhelyeit elsősorban hőigénye határozza meg. Termesztésére elsősorban az ország déli része alkalmas. Környezeti igénye. Szárazságtűrése nagyon jó. Azonos körülmények között a cirok levelei sokkal kevesebb vizet veszítenek, mint a kukoricáé. Kedvező tulajdonsága, hogy hosszan tartó szárazság után képes megújulni és tovább növekedni. Vízstressz hatására nyugalmi állapotba kerül, és a csapadék megérkezése után újra növekedésnek indul. Amennyiben a buga aszály miatt vagy egyéb okból elpusztul, a cirok képes a felső nóduszokból elágazást növeszteni, és virágzatot, termést hozni. Alkalmazkodóképessége jó. Az extenzív és félintenzív környezethez és feltételekhez egyaránt jól alkalmazkodik. Intenzív feltételek között nem versenytársa a hazai abraktakarmányoknak.

13.5. 12.5. A termesztés módszere 13.5.1. 12.5.1. Elővetemény Az előveteményre nem igényes, kedvező, ha korán lekerülő növény után, például kalászosok vagy korai kapások után kerül. A kukorica rossz előveteménynek számít. Az önmaga utáni termesztést elég jól bírja, de vetésváltás nélkül legfeljebb 3–4 évig termeszthető. A szemes cirok elővetemény-értékét alapvetően az határozza meg, hogy a talajt nagy mélységig, a holtvíztartalomig kiszárítja, ezért nagy vízigényű növény ne kerüljön utána.

13.5.2. 12.5.2. Talaj-előkészítés Nyáron betakarított növény után a tarlóhántás és tarlóápolás a vízmegőrző és gyomirtó hatása miatt ne maradjon el. Vízigénye, illetve a gyengébb talajokon indokolt a talaj-előkészítés során gondoskodni a vízbefogadó képesség javításáról. Későn lekerülő elővetemény után, a szármaradványok aprítását követően az őszi szántás legyen mélyebb és lazítsa az esetleges tömörödött szintet. Meleg, kellően nedves, nagyon jó minőségű magágyat igényel. A kicsi magméret miatt legyen jó minőségű, aprómorzsás magágy a gyors csírázás, kelés érdekében. A csíranövény a kisebb magméret következtében gyengébb, mint a kukoricáé. Kelés után – a járulékos gyökérzet kifejlődéséig – lassan fejlődik.

13.5.3. 12.5.3. Tápanyagellátás Egy tonna szemtermés és a melléktermék (cirokszár) előállításához a szemes cirok az alábbi tápanyagokat veszi fel a talajból: nitrogén (N)

29 kg/t

mész (CaO)

foszfor (P2O5)

10 kg/t

magnézium (MgO) 3 kg/t

kálium (K2O)

31 kg/t

8 kg/t

A szükséges műtrágyaadagját az 56. táblázat adatai alapján lehet kiszámolni. Az elővetemény miatt korrekciót alkalmazni nem kell.


Gabonafélék

A foszfor- és káliumműtrágyákat az őszi alapművelés előtt kell kijuttatni. A nitrogénműtrágya megosztható: a magágyba 50–60%-a és a kelést követő 3–4. héten a beállottságtól függően a többit.

56. táblázat - A szemes cirok tápanyagigénye, kg/1 t termés Szántóföldi Hatóanyag termőhely


gyenge

közepes

jó

igen jó

N

35

31

28

24

19

I. P2O5

16

13

10

8

6

K2O

35

33

31

21

14

N

37

33

30

25

18

II. P2O5

17

14

12

9

7

K2O

36

34

33

22

15

N

39

35

32

26

18

III. P2O5

18

16

13

10

8

K2O

36

33

30

21

12

N

40

36

31

28

23

IV. P2O5

17

14

12

9

6

K2O

38

36

34

23

16

N

38

35

32

28

24

V. P2O5

18

15

14

17

8

K2O

37

34

32

22

18

N

40

34

30

25

22

VI. P2O5

17

16

12

9

7

K2O

35

32

30

23

15

13.5.4. 12.5.4. Vetés Az alkalmazott sortávolság 24–50 cm. A hibrid mérete, habitusa befolyásolja a sortávolságot, a nagyobb méretűeket inkább 50 cm-re vetik, a kisebb termetű hibrideket 24–36 cm-re. A sűrűbb sorokban termesztett cirok hamarabb árnyékolja a talajt, így kevesebb gondot okoz a gyomirtás. A kivetendő csíraszám meghatározásánál figyelembe kell venni, hogy jó körülmények között is gyenge a kelés, általában a kivetett mag 65–70%-a fejlődik növénnyé. Az alacsonyabb tőszámot produktív bokrosodással jól képes kompenzálni. A csíraszám 250–500 ezer hektáronként. A vetés mélysége kötöttebb talajokon 2 cm, laza talajokon elérheti az 5 cm-t is. A cirok képes kicsírázni 5 cmnél mélyebbről, de sok a csírapusztulás, a kikelt növény pedig nagyon gyenge, s rendszerint elpusztul. Gyors kelésre csak 14 °C fölötti talajhőmérsékletnél számíthatunk. A kitavaszodástól függően vetését el lehet kezdeni


Gabonafélék

április legvégén, de az optimális időszak inkább május 1–10. közé tehető. Laza talajokon május 5. után vessük. Vetési írtmutatóját az 57. táblázat tartalmazza.

57. táblázat - A szemes cirok vetési útmutatója Megnevezés

Adatok

Vetésidő

IV. 25–V. 10.

Talajhőmérséklet

12–15 °C

Sortávolság

24–50 cm

Vetésmélység

2–5 cm

Csíraszám

25–50 db/m

Ezerszemtömeg

28–33 g


Legalább 80%

Tisztaság

Legalább 98%

13.5.5. 12.5.5. Növényvédelem, növényápolás A szemes cirok kezdeti fejlődése hazánkban igen lassú, ennek oka, hogy a tavaszi időjárás nem elégíti ki teljes mértékben melegigényét. Kezdeti lassú fejlődésük miatt gyomirtásuk elkerülhetetlen. A legveszélyesebb gyomfajok: parlagfű, fenyércirok, kakaslábfű, köles, csattanó maszlag, szerbtövisek. A szemes cirok érzékeny a gyomirtó vegyszerekre, ezért be kell tartani az alkalmazandó hatóanyagot és dózist megválasztani. A gyomok elleni védekezés preemergens vagy posztemergens lehet. A posztemergens védekezést a cirok 15–20 cm-es fejlettségénél célszerű elvégezni. Betegségei. A vírusos betegségek hazánkban csak kismértékű fertőzést okoznak. A leggyakrabban megjelenő vírus a kukorica csíkos mozaik vírus (MDMV). Fertőzött területekre célszerű toleráns fajtát vetni. Baktériumos betegségei: vöröscsíkosság, levélfoltosság. A gombás betegségek közül csírakori fertőzést okozhatnak a Fusarium, Aspergillus, Pythium fajok. A gombás fertőzések okozta csírapusztulás fokozottan jelentkezhet hideg talajba történő vetésnél. Ellenük csávázással lehet védekezni, például kaptán hatóanyagú szerekkel. A Pythium fertőzés ellen metalaxyl hatóanyagú csávázás jelenthet védelmet. A fejlődő növényen a fuzárium szárkorhadást, tőszáradást okozhat, melynek következménye a szár törése, megdőlése. Egyéb megbetegedései a rostos-, por- és fedettüszög. Kártevői. A csírázás-kelés időszakában nagymértékű lehet a drótféreg és cserebogárpajor kártétel. Ha a kártevők egyedszáma indokolttá teszi, talajfertőtlenítő szerekkel lehet ellenük védekezni. Későbbi időszakban a levéltetvek, poloskák, takácsatkák és a kukoricamoly jelenthetnek problémát.

13.5.6. 12.5.6. Érés és betakarítás A szemek fiziológiai érettségének jele a kukoricához hasonlóan a fekete réteg megjelenése a mag alapján az embrióval szembeni oldalon. Ekkor a szem nedvességtartalma 25–30%.


Gabonafélék

A fiziológiai érettség elérése után a vízleadás sebessége leginkább a környezeti feltételek függvénye. A laza bugában egyenletesebb és gyorsabb a vízleadás, a tömött bugában lévő szemek lassabban veszítik el nedvességtartalmukat. A betakarítás időpontjának meghatározásakor gondot okozhat, ha sok a sarjhajtáson képződött buga, ezek ugyanis később érnek. A bugákat 10–15 cm-es szárrésszel aratják, a szem törése szempontjából a 25% nedvességtartalom ideális a betakarításkor. Betakarítás után a szem hamar befülled, ezért a biztonságos tároláshoz szárítani szükséges. Szárítása 30–50%kal hosszabb ideig tart, mint a kukorica esetében, mert az apró magvak között a szárító levegő áramlása sokkal lassabb. A tároláshoz szükséges nedvességtartalom 12–13%.

13.6. 12.6. Minőségi jellemzők A cirokszem keményítőtartalma 68–73% közötti, a keményítő 23–28%-a amilóz és 72–77%-a amilopektin. Fehérjetartalma 11–13%. A fehérje emészthetősége jobb, mint a kukoricáé, aminosav összetétele az abraktakarmányok között közepes, lizin tartalma jó, 1,8–2,5%, metionin és cisztein tartalma viszonylag kevés. Olajtartalma kevesebb, mint a kukoricáé (2,8–3%), és kevesebb telítetlen zsírsavat tartalmaz (linolsav 48–50%, olajsav 30–33%). Felhasználhatóságát rontja tannintartalma. A hazai minősített hibridek zöme 0,8–1,2% tannint tartalmaznak, a tanninszegény hibridek 0,2%-ot.

13.7. 12.7. Vetőmagtermesztése Az ország legmelegebb, déli részei alkalmasak szabvány minőségű vetőmag előállítására. A tábla kiválasztásánál követelmény, hogy két éven belül nem lehet cirokféle a vetésváltásban. Az izolációs távolság 400 m. Általában a keresztezéshez 12 sor anyát és 4 sor apát vetnek. A minél hosszabb ideig tartó együttvirágzás elérése érdekében osztott idejű és frakcionált vetés lehetséges, ugyanúgy, mint a hibridkukorica esetében. Virágzás után az apasorokat el kell távolítani. Betakarításánál számítani kell a szemtörésre. Szárítása 38 °C-on történik. A vetőmag minőségi előírásait az 58. táblázat tartalmazza.

58. táblázat - Aszemes cirok vetőmagjának minőségi követelményei

Szaporítási fok

Csírázóképessé g, legalább, %

Idegenmagtartalom, Nedvességtartalo m, legfeljebb % legalább,% db/minta Tisztaság,


SE–E 80

98

0

14,5

900

I-II. fok

14. 13. Köles 14.1. 13.1. Jelentősége A köles az új kőkorszak óta termesztett, ősi, egyéves, igénytelen kultúrnövény. A burgonya széles körű elterjedése előtt a „szegényember kenyerének” is nevezték. Ismeretes még a japán köles, melyet kölesfűnek is neveznek. Európába valószínűleg a kelták közvetítésével került. Ismerték és termesztették a kölest Indiában és Afrikában is. Rövid tenyészideje és kedvező szaporítási hányadosa miatt a középkorban, ínséges időben a köleskása gyakran volt a legfontosabb táplálék. Később az iparosodással és a mezőgazdaság fejlődésével a kalászos gabonák és a kukorica került előtérbe, a köles jelentősége pedig csökkent. Oroszország egyes területein még a múlt század végén is kiterjedten vetették. Nálunk először kásanövényként ismerték, de terméséből lisztet és cefrésítve alkoholt is készítettek.


Gabonafélék

Termését részben hántolják, részben takarmányként, madáreleségként is használják. A köles napjainkban a reform táplálkozás népszerűsödésével egyre inkább helyt kap a biotermesztésben. Rövid tenyészideje és sokoldalú használhatósága növeli értékét. A biopiac elsősorban hántolt kölest igényel. Ezek azt támasztják alá, hogy a köles nem egy jelentéktelen növény, hanem ősi táplálék, melynek újraértékelése napjainkban van folyamatban. Termése az alábbiak szerint alakulhat szántóföldi termőhelyenként:

I.


1,5–2,5 t/ha,

II.


1,2–2,0 t/ha,


0,8–2,0 t/ha.

14.2. 13.2. A növény botanikája és fiziológiája A pázsitfűfélék (Gramineae) családjába, a köles (Panicum) nemzetségébe tartozik. A termesztett köles (Panicum miliaceum L.) három fajtakörbe sorolható: •Szétálló vagy terpedt bugájú P. miliaceum var. effusum (Alef.), ahol a buga fő tengelye hosszú, felálló vagy a buga végén a szemek tömege miatt kissé lehajló. •Zászlós bugájú, P. miliaceum var. contractum (Alef.), ahol a buga főtengelye és a bugaágak egyenesen felállók, rövidek. A buga formája megnyúlt gömb. •Tömött bugájú, P. miliaceum var. compactum (Koern.). A szemtermést borító toklász alapján megkülönböztethetők: •fehér köles, P. miliaceum album, •piros köles, P. miliaceum rubrum, •szürke köles, P. miliaceum griseum, •sárga köles, P. miliaceum luteum.

24. ábra - A köles habitusképe


Gabonafélék

Gyökérzete morfológiáját vizsgálva megállapítható, hogy mélyre hatoló bojtos gyökérzetet fejleszt, nagyon jól hasznosítja a talaj tápanyagkészletét. A növény morfológiáját a 24.ábra mutatja. Szára jellegzetes szalmaszár 5–7 szártagból áll, 75–100 cm magasra nő, növényenként 3–4 hajtást fejleszt, amelyből 1–2 hoz teljesen kifejlett bugát. Levelei 1–2 cm szélesek, 40–50 cm hosszúak. A levelek, de főleg a levélhüvelyek szőrözöttek. Virágzata összetett füzéres fürt, elágazó összetett bugája van, önmegporzó és fajtára jellemző színű. Termése a szemtermés, amelyet takaró két pelyva fényes, sima felületű és a köles szem termésének jellegzetes színét adja. Tenyészideje 70–130 nap. Hazánkban a piros köles tenyészideje a legrövidebb, a fehéré pedig a leghosszabb. Egyedfejlődésére – mely egyező a Gramineaekkal – jellemző, hogy keléskori melegigénye nagyobb, mint a többi gabonaféléké. A keléshez 10 °C körüli talajhőmérséklet szükséges. A köles termésének kialakításában a csapadéknak fontos a szerepe. Keléskor a csírázáshoz viszonylag fele annyi vizet igényel, mint a búza, a zab, az árpa vagy a kukorica. A transzspirációs együtthatója is jobb a szárba szökésig, mint szárba szökéstől az érésig. Ezért a talaj víztartalmának csökkenése csak a szárba szökés utáni időszakban okoz terméscsökkenést. Nedvességigényénél különösen kritikus a bugahányás és az érés kezdete közötti időszak.

14.3. 13.3. Biológiai alapok A köles nemesítésével Magyarországon először Horn Miklós foglalkozott és előállította az 1941-ben minősített Lovászpatonai piros magvú fajtákat. A II. világháborút követően Fertődön Beke Ferenc nemesített kölest, előállította a Fertődi–2 jelzésű fajtát.


Gabonafélék

A madáreleség exportpiacának bővülésével jelenleg több helyen foglalkoznak nemesítéssel és fajtafenntartással. Így Tápiószelén, Karcagon, Nagykállóban és Táplánszentkereszten. A hazai fajtaválasztékot bővítik az egykori Szovjetunió különböző területein nemesített és onnan honosított fajták. A köles főleg öntermékenyülő.

14.4. 13.4. Termőhelyigénye Talajigény. A köles termesztésének a könnyen felmelegedő, nem túl nedves, inkább a szárazabb fekvésű talajok alkalmasak. Középkötött, jó táperőben lévő mezőségi és erdőtalajokon díszlik a legjobban. Humuszos homokon is vethető, ha az tápanyaggal jól ellátott. A vizenyős és hideg talaj termesztésére nem alkalmas. Éghajlatigény. A növény hőigényes, ezért termőhelye főleg az ország déli fele. Azok a termőhelyek alkalmasak termesztésre, amelyek lehetővé teszik májustól július elejéig a vetés utáni kelést és fejlődést, közepesen száraz májusi hetekben is. Környezetigény. Napjainkban kis területen, főleg kettős termesztésben és kipusztult vetések pótlására használják. Alkalmazkodó képessége jó. A külterjes gazdálkodás talajállapotához jól alkalmazkodik. Középes és belterjes feltételek között is vethető. Lakóhelyek közelében érésekor riasztó védelme szükséges.

14.5. 13.5. A termesztés módszere 14.5.1. 13.5.1. Elővetemény-igénye Főnövényként késő tavaszi vetése miatt a köles elővetemény iránt nem igényes, fővetésű kölesnek a május elején sorra kerülő vetésig bármely növény lehet előveteménye. Önmaga után – az eltérő típusok keveredésének megakadályozásáért – vetőmagot ne termesszünk. Köles után tavaszi vetésű növény következzen. A betakarításkor elpergett magjai miatt tavaszi árpa és cirok ne kövesse.

14.5.2. 13.5.2. Talaj-előkészítés Homokon ott maradjon el az őszi szántás, ahol fenn áll a deflációs veszély. Tavasszal április elején kerüljön sor az első talajmunkára, s ezt követően csak közvetlen vetése előtt kell 5–8 cm-es vetőágyat készíteni. Fővetés esetén az őszi szántás után tavasszal általában simítózás az első talajmunkája. Ez után a gyomtalanítás, a vízmegőrzés miatt csak szükség esetén alkalmazható a kultivátor járatása. Középkötött talajon magágya legyen tömötten zárt.

14.5.3. 13.5.3. Tápanyagellátás A köles 1 tonna terméssel és a hozzá tartozó szalmával a talajból – a talajok tápanyag ellátottságát figyelembe véve az alábbi tápanyagokat veszi fel nitrogén (N)

20 kg/t

mész (CaO)

foszfor (P2O5)

9 kg/t


kálium (K2O)

22 kg/t

7 kg/t

Az alaptrágyákat (PK) az őszi szántással, a N-t magágykészítéskor kapja meg. Homokon mindhármat tavasszal. A talajvizsgálati adatok alapján tápanyagellátása az 59. táblázat szerint alakul.

59. táblázat - A köles tápanyagigénye, kg/1 t termés Szántóföldi termőhely

A talaj tápanyag-ellátottsága Hatóanyag igen gyenge gyenge

közepes

jó


igen jó

Gabonafélék

N

25

22

20

19

18

P2O5

12

10

9

9

9

K2O

30

27

24

22

20

N

28

25

23

21

19

P2O5

15

12

10

9

9

K2O

31

28

25

23

20

N

30

28

26

25

24

IV. (laza és homok) P2O5

15

13

12

11

10

K2O

34

30

28

26

25

I. (mezőségi)

II. (erdő)

14.5.4. 13.5.4. Vetés A köles magja apró, emiatt csak jól beállítható, lucernavetéshez is alkalmas vetőgéppel érdemes vetni, kellően tömörített magágyba. Főnövényként május második dekádjától július 10-ig vethető, mivel csírázásához sok hőt igényel.

60. táblázat - A köles és a japán köles vetési útmutatója Megnevezés

Köles

Japán köles

Vetésidő

V. 10 – VII. 10.

V. 15 – VII. 10.

Sortávolság

12 cm

24 m

Vetésmélység

1–1,5 m

1–2 m

Csíraszám

700–850 db/m2

600–700 db/m2

84–102 db/fm

144–168 db/fm

Ezermagtömeg

3,0–3,5 g

Piros magvú

4,5–5,0 g

Sárga magvú

5,5–6,0 g


80% legalább

Tisztaság

98,5% legalább

Nedvességtartalom

14,5% legfeljebb

Ha a talaj kiszáradt vagy nem kap időben esőt, célszerű és van lehetőség a kelesztő öntözés mellett dönteni. A 60. táblázat tartalmazza a vetési útmutatót.



Gabonafélék

Gyomok ellen bokrosodásának kezdetén kell védekezni. Csak kétszikűeket irtó herbicidnek van értelme. Muharfajok ellen védekezésre nincs lehetőség. Betegségei. Az árpa sárga törpülés vírus (Barley yellox dwarf virus) fertőzés hatására a csúcstól és a levélszegélytől kezdődően a levelek sárgulnak, vörösödnek. Súlyos esetben a növények törpülnek. A köles baktériumos csíkoltsága (Xantomonas panici Lavulescu).A tünetek a levélen, száron és bugán egyaránt megtalálhatók. A legjellegzetesebb tünetek virágzás előtt láthatók. A foltok először vizenyősek, később beszáradnak, nedves időben felületüket fénylő baktériumhártya borítja. A fertőzött növények bugája nem termékenyül. A legfontosabb fertőzési forrás a termés, ahol a kórokozó életképességét több évig megtartja. Kölesrozsda (Puccinia purpurea Cbe.).A cirokféléken és a fenyércirkon élősködik. Hazánkban eddig nem okozott gazdaságilag jelentős károkat. Köles porüszög (Sphacelotheca destruens Stev. et. Johns).Gyakran a fertőzött növény minden bugája üszkös. A spóratömeg darabjai a vetőmaghoz tapadva terjednek és szántóföldi körülmények között a csírát fertőzik. Köles fuzáriumos megbetegedése (Fusarium ssp.). Gyakran okoz tömeges csírapusztulást, ha nedves, hideg talajba vetik. A fuzárium már bugázás előtt is károsítja az állományt. A szártő megbetegedése miatt a növények fejlődésükben visszamaradnak, apró, fejletlen bugákat képeznek. A buga részben steril, részben aszott ocsúszemeket tartalmaz. Megfelelő víz- és tápanyagellátás csökkenti a fertőzés mértékét. Kártevői. Kukoricamoly (Ostrinia nubialis L.).A hernyó júliusban, augusztusban károsít. A lepke június végén, július elején repül. A lepkék tojásaikat a levél fonákjára csomókba rakják. A kikelő lárvák először a levélen hámozgatnak, majd a szárba rágják magukat. Lárva alakban, a növények szárában telel. A hernyó tavasszal nem táplálkozik, csak röpnyílást készít és bebábozódik. Köles gubacsszúnyog (Stenodiplodes panicii L.).Köles monokultúra vagy a növény koncentrált termesztése esetén károsít. A köles kis vetésterülete miatt a kártevő hazánkban elvétve fordul elő. Fritlégy (Oscinella frit L.).A lárvák a vezérhajtás tenyészőcsúcsa felett a szár belsejében táplálkoznak. A károsított szalmaszár enyhe húzásra is elszakad. Évente 3–4 nemzedéke fejlődik ki. Kölesben nem védekeznek ellene. Házi veréb (Passer domesticus L.).Kártétele időnként nagy méreteket ölthet. A szemtermés fogyasztásán túl a bugákat tömegesen tördelik le és csépelik ki.

14.5.6. 13.5.6. Érés és betakarítás Bokrosodása miatt a köles érése egyenlőtlen. A köztermesztésben lévő fajták jelentős része zöld száron érik, ezért aratását akkor kell megkezdeni, amikor a bugák sárgulnak, a szemtermés fajtára jellemző színű és a főhajtáson lévő szemek viaszérésben vannak. A levelek ebben az érésfázisban rendszerint zöldek. Betakarítása egy menetben, gabonakombájnnal történik. A tarló magasságát és a gép beállítását úgy kell megválasztani, hogy a termésbe ne kerüljenek szár- és levélmaradványok. Cséplés után a termést azonnal tisztítani és rendszerint szárítani kell. Kétmenetes betakarítás esetén a kölest először rendre vágják, majd 2–3 napos száradás után rendről csépelik. A betakarítási veszteségek megakadályozására a kombájn dobfordulatszámát, valamint a dobkosár és a dob közötti hézag beállítását folyamatosan állítani kell. Túlérésben a köles könnyen pereg. Esetleges szárítása időigényes.

14.6. 13.6. A termesztett növény minősége A köles szárazanyag-tartalma lényegében egyező a Gramineaek szárazanyag-tartalmával. Nincs jelentős eltérés a nyersfehérje, nyerszsír, nyershamu és NmK anyagokban sem. Ez vonatkozik a fentiek emésztési együtthatóira is. Így nem véletlen, hogy nincs eltérés a MJ/kg szárazanyag értékek között sem. Csak darálva szabad etetni, mert különben az apró, sima felületű magvak emésztetlenül távoznak a bélcsatornából. Nagy a rosttartalma, összetétele miatt azonban a kukorica csak egy része helyettesíthető vele. Étrendi hatása előnyös. A zsírt, a vajat lágyítja.

14.7. 13.7. Vetőmagtermesztése 297 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Főnövényként a kölest és a japánkölest májusban kell vetni, gabona-sortávolságra, olyan táblába, ahol a megelőző 2 évben nem vetettek azonos vagy rokon fajú növényt. Az elválasztósávhoz 2 m-es idegenelőutak szükségesek, mert a mintaterek átlagában gyomokból, Elit előállításban legfeljebb 10, I–II. fokú előállításban 20 db-ot enged meg a hazai szabvány, de a termeltető kikötheti a teljes gyommentességet kakaslábfűből, moharfajokból, esetleg repcefélékből és varjúmákból is. A vetésben veszélyes és nehezen tisztítható gyomnövények nem lehetnek. A vetőmag minőségi előírásait a 61. táblázat tartalmazza.

61. táblázat - A köles vetőmagjával szembeni fő követelmények Idegenmag-tartalom, Szaporítá si fok

Csírázóképessé Tisztasá g, g,

db/minta

Vizsgálat Nedvességtartalo i legalább, más Nehezen m, legfeljebb % minta, g növényfa tisztítható % j gyommag összesen *

legalább, %

SE–E

3 80

98,5

14,5

8

I-II. fok

150 40

15

* Kakaslábfű, repcefélék, mustárfajok, moharfajok, varjúmák. Kölesbugaüszögöt az SE és E vetőmag nem tartalmazhat, az I–II. fokúban legfeljebb 4 db/minta a megengedett. A kölesbugaüszög vizsgálatakor egy darabnak kell tekinteni a kölesmag méretűvé összerakott üszögtöredékeket. Eltérő toklászú mag az SE–E vetőmagban nem lehet, az I–II. fokú vetőmagban legfeljebb 0,5 tömeg%.

15. 14. Fénymag 15.1. 14.1. Jelentősége A fénymag vagy kanári köles (Phalaris canariensis L.)a Kanári-szigeteken őshonos, de a legrégebbi termesztési és hasznosítási adatok Marokkóból származnak. Vetésterülete az utóbbi másfél évtizedben 200–300 ezer ha között változott a világban. A fénymag a legtöbb földrészen ismert, de jelentősebb területe csak néhány országra összpontosul. A világ vetésterületének 75–80%-a Kanadában van. Európában Magyarország a legjelentősebb termelő. A világ termésátlaga 0,7–1,1 t/ha közötti. Az 1990-es évektől vált jelentősebb kultúrává hazánkban és stabilizálódott vetésterülete a 20–25 ezer ha között, 0,9–1,2 t/ha-os termésszinten (62. táblázat).

62. táblázat - A fénymag vetésterülete és termésátlaga Világ Év

Magyarország

vetésterület,

termésátlag,

vetésterület,

termésátlag,

ha

t ha–1

ha

t ha–1

1991–1995

204 210

1,08

27 200

1,08

1996–2000

235 865

1,05

22 626

0,98

2001

210 298

0,71

5 668

0,91

2002

277 575

0,78

20 000

1,15


Gabonafélék

2003

305 975

0,89

20 000

1,15

A fénymag elsősorban madáreleség, de háziállatok (kutya, macska) tápjába is keverik. Egyes országokban lisztjéből tésztát és kenyeret is készítenek vagy kásaként fogyasztják. Jelentőségét magas fehérjetartalmának (20–25%) és kedvező esszenciális aminosav-összetételének köszönheti (63. táblázat). AMagyarországon termelt fénymag jelentős része exportra kerül, főként Olaszországba, Németországba, Svájcba és Belgiumba. Termése: 1–3 t/ha szem; szem:szalma aránya 1:2,0–3,5.

15.2. 14.2. Botanikája és fiziológiája Afénymag az egyszikűek (Monocotyledoneae) osztályába, a pelyvások (Poales) rendjébe, a pázsitfűfélék (Poaceae) családjába, a Phalaris nemzetségbe tartozik. Kromoszómaszámuk alapján a fajokat öt csoportba lehet osztani: az 1–2. csoportban találhatók a diploidok, amelyekből ismertek a 2n = 12 kromoszómaszámúak, ahová a fénymag – Ph. Canariensis – mint egyéves faj tartozik. A fénymag csírázása-kelése 6–8 °C-os talajhőmérsékletnél már megindul.

25. ábra - A fénymag habitusképe


Gabonafélék


Gabonafélék

Gyökérzet. Dús, bojtos gyökérzete főleg a talaj 0–25 cm-es rétegében található. Bokrosodása kiváló, a produktív hajtások száma 7–8 milliós tőszámnál növényenként 3–4, így gabonasortávolságú vetésnél a fő- és sarjhajtásokon lévő bugák száma eléri a 150–200 db/m2-t. Hiányos tőszámnál bokrosodása még erőteljesebb. A bokrosodás mértéke jelentősen függ a vetés és kelés idejétől, valamint a kezdeti fejlődés időjárási viszonyaitól. Szár. Szilárd, üreges, esetenként enyhén viaszos. A teljes növénymagasság 80–130 cm közötti lehet. Virágzat. Álfüzérbe szoruló buga, öntermékenyülő. A füzérkék laposak. A buga alakja megnyúlt tojásdad, gömbös, illetve elvékonyodó gúla. A buga hossza 2,8–4,0 cm. A bugavég virágzáskor sok esetben antociános elszíneződésű. A buga éretten szalmasárga. Termés. Szemtermés, a szem zömök, lándzsa alakú, fényes szalmasárga, esetleg világosbarna. Ezerszemtömege: 7,0–9,0 g. Tenyészideje: 103–120 nap. Vannak fajták, amelyek túlérésben sem hajlamosak pergésre.

15.3. 14.3. Biológiai alapok Hazánkban először az 1870-es években a Mosonmagyaróvári Akadémián végeztek kísérleteket fénymaggal. Termesztését az 1930-as években Surányi karolta fel, elsősorban külföldről származó fajták honosításával. Jelenleg a kisvárdai, karcagi és szarvasi nemesítő intézetek eredményeként 5 fajta áll a termelők rendelkezésére. Afajtákkal szemben támasztott főbb követelmények: jó termőképesség, megfelelő bokrosodó és regenerálódó képesség, gyors kezdeti fejlődés, kiváló állóképesség, kiegyenlített szemképződés és egyszerre érés. Július közepére érjen be, túlérésben se peregjen, legyen jó alkalmazkodóképességű és szárazságtűrő. Köztermesztésben lévő fajtáink potenciális termőképessége 2–3 t/ha.

15.4. 14.4. Termőhelyigénye Talajigény. A fénymagot elsősorban a gyengébb termékenységű kötött réti és szikes talajokon, továbbá laza homoktalajokban termesztik. Jó, 2 t/ha feletti szemtermést csak középkötött és jó vízgazdálkodású talajokon lehet elérni. Éghajlatigény. Az északi és nyugati országrész hűvösebb klímájú területeit kivéve a fénymag az ország egész területén termeszthető. Csírázási hőigénye 6–8 °C talajhőmérséklet. A kelést követően a rövidebb idejű fagyokat jól tűri, de a tartós – 3–4 °C már károsíthatja. A kisebb fagykárok után regenerálódni képes. Kezdeti fejlődésének, a bokrosodásnak a mérsékelten meleg, átlagos csapadék ellátottságú időjárás kedvez. Száraz, meleg tavaszon bokrosodása mérsékelt, gyorsan szárba indul, szalmája alacsony marad, kevesebb bugát hoz. A fénymag tenyészidő alatti vízigénye 160–180 mm, leginkább vízigényes a szárba indulás és a szemképződés időszakában. Szárazságtűrő képessége jó, de a szemképződéskori aszályos időjárás a terméshozamot jelentősen csökkenti. Környezetigény. Magyarországon a nemesítő körzetekhez kapcsolódóan Jász-Nagykun-Szolnok és Békés megyékben, valamint a Nyírség déli tájain terjedt el termesztése.

15.5. 14.5. A termesztés módszere 15.5.1. 14.5.1. Elővetemény A fénymag az előveteményekre különösebben nem igényes. Legjobb elővetemény az évelő és egyéves pillangósok, amelyek tápanyagban gazdagabb talajt hagynak maguk után, de jó előveteménynek számítanak a kapások is. Minden olyan termesztett növény megfelelő, amely után jó magágy készíthető a fénymag számára. Kerülni kell a gyomnevelő előveteményeket, valamint a veszélyes gyomokkal erősen fertőzött talajokat. Ne legyen előveteménye hasonló magméretű növény, mert esetleges árvakeléssel a betakarításkor magkeveredés következhet be, ami nehezíti a magtisztítást. Ilyenek a köles, a mohar, a szudánifű stb. Gabona után vetve fennáll a veszélye annak, hogy a fuzáriumos szártőbetegségek a fénymagot károsíthatják.


Gabonafélék

Önmaga után ne következzen a kalászosoknál bekövetkező gombás betegségek miatt. A fénymag július második felében betakarításra kerül, így utónövényként őszi és tavaszi vetésű is követheti. Az őszi kalászosoknak közepes értékű előveteménye, mert visszamaradó szalmája nehezen bomlik.

15.5.2. 14.5.2. Talaj-előkészítés A talaj-előkészítésnél legfőbb szempont, hogy az alkalmazott műveletekkel a növényállomány egyenletes kelését és az optimális tőállomány kialakulását segítsük. Fontos a talaj nedvességtartalmának megőrzése, az egyenletes felszínű, kellően tömörített aprómorzsásra elmunkált talaj. A fénymag mélyművelést nem igényel, elég számára a 20–25 cm mély alapművelés. A talaj-előkészítés idejét, módját és eszközeit meghatározza az elővetemény betakarításának ideje, a visszamaradt növényi maradvány mennyisége, a talaj kötöttsége és nedvességtartalma. Korán lekerülő elővetemények után a lehető legrövidebb időn belül el kell végezni a tarlóhántást és zárni gyűrűshengerrel. Kevésbé gyomos talajon a tarlóápolás elmaradhat, amennyiben a gyomok nem kötnek magot. Erős gyomosodás esetén a tarlóápolás nem nélkülözhető. A szántás szeptember második felében 20–25 cm mély legyen. Későn lekerülő elővetemények után, amennyiben nagy tömegű a tarló és szármaradvány, azokat fel kell aprítani, majd ezt kövesse a szántás. Kevesebb növényi maradvány után a betakarítást a szántásos alapművelés követheti. A lazább talajokon célszerű a szántást még ősszel elmunkálni, s így tavasszal kevesebb munkamenetben készíthető magágy. Az ősszel elmunkált talaj tavasszal lassabban szikkad fel, de a magágy egyenletesebb nedvességtartalmú és ülepedettségű lesz. Kötöttebb talajokat ősszel nem célszerű elmunkálni, mert így jobb a talaj őszi-téli vízbefogadó képessége, tavasszal a talajfelszín gyorsabban szikkad és a tavaszi talajmunkák hamarabb megkezdhetők. A tavaszi talaj-előkészítésnél törekedni kell a minél kevesebb művelettel készített jó szerkezetű magágyra. Az ősszel elmunkált szántás egy menetben fogassal vagy kombinátorral tehető vetésre alkalmassá. Kötöttebb talajokon, ahol az őszi szántás elmunkálása elmaradt, a talajfelszínt tavasszal először simító + fogas kapcsolással egyengetni kell. A magágy – rotációsboronával vagy kombinátorral kialakítva – 8–10 cm mély legyen. Tavaszi talaj-előkészítésnél figyelembe kell venni a talaj nedvességtartalmát. A túlzottan nedves, kellően nem szikkadt talajokat a művelőeszköz csak elkeni, tömöríti, szerkezetét lerontja. A kis 7–8 g-os ezerszemtömegű fénymag: •különösen érzékeny a magágy minőségére, •a rossz talajmunkát a későbbiekben nem lehet megjavítani, •több vetőmaggal sem biztosítható a tőszám, a homogén növényállomány.

15.5.3. 14.5.3. Tápanyagellátás A fénymag szemtermésének és szalmájának tápanyagtartalmát, valamint az 1 t szemtermés és a hozzátartozó melléktermék fajlagos tápanyagigényét a 63. táblázat tartalmazza. A terméshozamot elsősorban a N-ellátottság határozza meg, a P- és K-trágyázás termésnövelő hatása a közepesnél gyengébb P- és K-ellátottságú talajokon jelentősebb. Hiányos tápanyag-ellátottságnál a fénymag fejlődése vontatott, bokrosodása gyengébb, az állomány színe halványzöld, nem éri el a fajtára jellemző növénymagasságot, a bugázás elhúzódó, a bugák aprók maradnak és kisebb lesz az ezerszemtömeg. Jelentős tápanyaghiány vagy hosszan tartó aszály esetén a növényállomány nem képes bugát fejleszteni, a termés jelentősen csökken. A fénymag tápanyagigényét elsősorban műtrágyával kell biztosítani. Közvetlenül ne legyen a talaj istállótrágyázva. A trágyaszükségletet mindig talajvizsgálatokra kell alapozni. Mészben szegény talajon CaCO3 adagolásával a terméshozam növelhető. A foszfor- és káliumműtrágya teljes mennyiséget ősszel, a szántást megelőzően kell kijuttatni.


Gabonafélék

A N-trágyázás ideje, megosztása függ a talaj kötöttségétől, a lejtőviszonyoktól és az előveteménytől. Kötöttebb talajokon a N-t megosztva, 30–50%-át az első tavaszi talajmunkák idején, a többit vetés előtt kell kiszórni és bemunkálni a talajba. Laza szerkezetű, illetve lejtős táblákon a N-műtrágyát tavasszal kapja. Kötött agyagtalajokon és sziken a tavasszal nehezen száradó talajokon kerülhet sor a N-műtrágya teljes őszi kijuttatására; ennek oka, hogy a tavaszi műtrágyázás ideje bizonytalan és jelentős taposási kárral is jár. Amennyiben az elővetemény pillangós volt, a N csökkenthető. A N-műtrágya tavaszi megosztása, a fénymag fejtrágyázása nem indokolt és gazdaságtalan (63. táblázat).

63. táblázat - A fénymag tápanyagigénye, kg/1 t termés Szántóföldi Hatóanyag termőhely


gyenge

közepes

jó

igen jó

N

29

26

24

22

21

I. P2O5

12

10

8

8

8

K2O

30

27

25

23

20

N

31

28

26

24

22

II. P2O5

14

12

10

10

10

K2O

32

29

27

25

22

N

30

27

25

24

23

III. P2O5

16

14

12

12

12

K2O

31

28

26

25

24

N

31

30

28

26

24

IV. P2O5

14

12

11

9

8

K2O

32

29

27

25

22

N

31

28

26

24

21

V. P2O5

16

14

12

12

12

K2O

31

28

26

25

24

N

32

30

27

24

22

VI. P2O5

15

13

11

11

11

K2O

32

30

28

26

25

15.5.4. 14.5.4. Vetés A fénymag vetése akkor kezdhető meg, amikor a vetés mélységében a talajhőmérséklet eléri a 6–8 °C-ot. Ez a hazai termőhelyeken általában március második felére esik. A vetést március végéig, de legkésőbb április első dekádjában be kell fejezni. Későbbi időpontban végzett vetéseknél a talaj felső rétege már gyakran kiszárad, így a kelés egyenetlen és hiányos lesz. Különösen korán kell vetni a gyorsan felmelegedő, lazább talajokon, ahol a talaj felső rétege nedvességtartalmát hamarabb elveszti.


Gabonafélék

A fénymag biológiai igényének a sekély, 2–3 cm mélységű vetés felel meg. Szárazabb, lazább talajokon a 4–5 cm-es vetésmélység sem okoz kelési problémákat.

64. táblázat - A fénymag vetési útmutatója Megnevezés

Megjegyzés

Adatok

Vetésidő

III. 20–30.

Sortávolság

24 cm

Vetésmélység

2–3 m

Csíraszám

800–850 db/m2 160–190 db/fm

Ezermagtömeg

7–8 g


75%

legalább

Tisztaság

98%

legalább

Nedvességtartalom

14%

legfeljebb

A fénymagot gabona-sortávolságra vetik, hektáronként 8–9 millió csírával, mely 95–110 db csírának felel meg folyóméterenként. A hektáronkénti vetőmagszükséglet – átlagosan 7 g ezerszemtömeggel számolva – 65–80 kg. Vetésre csak fémzárolt, ismert származású és szabványos minőségű vetőmag kerüljön. Vetés után, ha a vetőgép nincs sorhengerrel ellátva, hengerezés kövesse. Vetési útmutatóját a 64.táblázat tartalmazza.

15.5.5. 14.5.5. Növényvédelem, növényápolás A tábla kiválasztása jelentősen befolyásolja a vegetáció során jelentkező teendőket. A talajban ne legyenek talajlakó kártevők (drótféreg, csócsárló). Amennyiben mégis védekezni szükséges, a talajfertőtlenítő készítményeket vetés előtt kell a talajba dolgozni. Gyomok. A fénymagtermesztés sikerét meghatározza a tábla gyommentessége, amelyet nagymértékben befolyásol a helyes tábla- és elővetemény-megválasztás. A gyomnövények közül a káros és nehezen tisztítható gyomok (vadzab, ragadós galaj, útszéli zsázsa, juhsóska, vadmuhar fajták, szédítő vadóc, kakaslábfűfajok) eltávolítását kell elvégezni. A vadzab ellen a gyom 1–3 leveles állapotában az 1. nódusz megjelenéséig lehet eredményesen védekezni. Kártevők. A fénymag zöld növényi részeit a kártevők közül elsősorban a veresnyakú árpabogár imágói és lárvái károsítják. Ellenük többféle inszekticiddel lehet védekezni. A tenyészidő második felében a bugákon levéltetvek telepedhetnek meg, a bugatengely és a magkezdemény szívogatásával jelentős kárt okozva. Betegségek. A vetőmagtermesztő táblákon karantén az anyarozs (Claviceps purpurea), de ellene hatékony fungicid nem ismeretes, csak a fertőzött területek elkerülése és a helyes növényi sorrend jelenthet védelmet. A magtermés sikere érdekében célszerű a vetőmagot csávázni, főként a Fusarium spp., a Helminthosporium sativum stb. kártevő gomba ellen. Figyelembe véve a fénymagszemek maghéjtulajdonságait, mindenképpen tapadásnövelőt kell adagolni a csávázószerhez.

15.5.6. 14.5.6. Betakarítás A fénymag betakarítása a kalászos gabonák betakarítására alkalmas kombájnnal megoldható. A fénymag július közepén–végén érik. A jelenleg köztermesztésben lévő fajták pergésre nem vagy kevésbé hajlamosak, ezért túlérésben is veszteség nélkül arathatók.


Gabonafélék

A betakarítást csak alacsony légnedvességnél (11 óra után) lehet kielégítően elvégezni, mert a „vonódott” buga és szalma megnehezíti a kombájn megfelelő beállítását. A nem megfelelően érett vagy nedves bugából a szemek nehezen csépelhetők ki. A kombájn beállítása kellően érett állománynál: 1200–1300 dobfordulat /perc és 4-es rosta alkalmazását igényli. A fénymag szalmája értéktelen, ezért célszerű szecskázóval ellátott kombájnokat használni, amelyek egyenletesen terítik szét a feldarabolt növényi maradványokat a területen. Átlagos körülmények között aratott fénymag – 12–15% nedvességtartalom és kevés növénymaradvány esetén – befülledésre nem hajlamos. Az ettől magasabb nedvességtartalmú vagy sok éretlen növényi részt tartalmazó termést azonnal előtisztítani kell, majd vékonyan kiterítve továbbszárítani a kellő nedvességtartalom eléréséig. Ezután következik a tisztítás. Először szelelőrostán engedik át a termést, 3–4 mm-es kör és 1,5–2,0, illetve 0,5–1,0 mm-es hasítékrostát használva. További tisztításra sok idegen vagy hántolt mag esetén van szükség, amit szeparátoron vagy triőrön végeznek.

15.6. 14.6. A fénymag minősége 65. táblázat - A fénymag fehérjetartalma és aminosav-összetétele

Komponensek

Nyersfehérje

Fehérje, aminosav,

Aminosav,

g 100 g–1 szárazanyag

g 100 g–1 fehérje

21,70

–

Esszenciális aminosav (EA) Cisztin

0,91

4,20

Fenilalanin

0,91

4,20

Izoleucin

1,00

4,61

Leucin

1,55

7,15

Lizin

0,39

1,80

Metionin

0,45

2,08

Tirozin

0,29

1,34

Treonin

0,62

2,85

Valin

1,27

5,86

EA összesen

7,39

34,09

Alanin

1,16

5,35

Arginin

0,53

2,44

Aszparaginsav

1,60

7,38

Glicin

0,71

3,27

Nem-esszenciális aminosav (NEA)


Gabonafélék

Glutaminsav

6,66

30,72

Hisztidin

0,27

1,25

Prolin

1,17

5,40

Szerin

0,99

4,56

NEA összesen

13,09

60,37

EA+NEA

20,48

94,46

* Aminosavak csoportosítása a WHO és a FAO szerint

15.7. 14.7. Vetőmagtermesztése A vetőmagszabvány előírása szerint a szigetelési távolság más fénymag fajtától a SE-nél 500 m, E-nél 300 m, I. foknál 250 m, II. foknál 200 m. A vetőmagtermő táblákon két alkalommal – a virágzást megelőzően és a betakarítás előtt – kerül sor idegenelésre, amikor az idegenelő utakon bejárva a területet, eltávolítják a fajtaidegen növényegyedeket és a káros gyomokat. A vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzését a 48/2004.FVM rendelet szerint, követelményeit betartva kell elvégezni. A fénymag betakarítására csak eredményes szántóföldi szemlét követően kerülhet sor. A vetőmagtételeket az OMMI megmintázza, a mintákat megvizsgálja és a vizsgálati eredményről vetőmagminősítő bizonyítványt állít ki. A fémzárolt vetőmagtétel akkor megfelelő és vetőmagként abban az esetben forgalmazható, ha a minősítés: „szabványos minőségű” megállapítást kap (66. táblázat, MSZ7145:1999).

66. táblázat - A fénymag vetőmag minőségi követelményei

Szaporítás i fok

Csírázóképessé Tisztaság g, , legalább,

legalább,

%

%

75

98

SE–E

Idegenmagtartalom, db/minta más más nem növényfaj gabona összesen fajok 4

1

10

5

Nedvességtartalo m, legfeljebb %

minta, g

14,0

I-II. fok

Vizsgálat i

500

Káros gyom fénymagban: Setaria spp. (muharfajok), Datura stramonium (csattanó maszlag), Lolium termulentum (szédítő vadóc), Avena spp. (vadzabfajok) Megjegyzés: a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek.

16. 15. Pohánka 16.1. 15.1. Jelentősége A pohánkát (hajdina, tatárka, kariska), mert lisztes magvú növény a gabonafélék közé sorolják.


Gabonafélék

Magja emberi táplálék, hántolva kásaként fogyasztják, lisztté őrölve tésztafélék készítésére használják. Napjainkban a korszerű élelmezésben szorgalmazzák fogyasztását. Ez népszerűségét, keresettségét javíthatja. Takarmányként virágzásban betakarítva zöldetetésre alkalmas. Csak szoktatás után etethető vagy ízletesebb növényekkel, repcével, lucernával keverve. Előnye, hogy vetés után 6–7 héttel már etethető. Magja baromfival, lovakkal etethető. Szarvasmarhánál, juhoknál a hántolatlan mag héjában lévő festőanyag gyulladásos megbetegedést, pohánkabetegséget (fagopirizmust) okozhat. Nagyobb mennyiségben etetve csökkenti a tej zsírtartalmát, íz- és színhibát okoz. Mézelő növény, értékes méhlegelő. Méztermése hektáronként 60 kg körüli. Várható termése két szántóföldi termőhelyen a következő:

II.


IV. laza és humuszos homokok

Mag

Zöld

1,5–2,7 t/ha

10–12 t/ha

0,8–1,8 t/ha

5–8 t/ha

E két termőhelytől eltérő vetésénél, középkötött egyéb talajon a II., könnyű talajon pedig a IV. szántóföldi termőhely terméseit lehet irányadónak tekinteni. Tarlóba vetve 3–4 t zöldtömeget ad hektáronként.

16.2. 15.2. A növény botanikája és fiziológiája A Himalája hegységből származik. Kelet-Ázsiában ősidők óta termesztik. Európában a XV–XVI. században kezdték vetni. Nagy a vetésterülete Ázsiában, Észak-Amerika nyugati államaiban. Európában jelentős Franciaország, Németország, Lengyelország és a volt Szovjetunió európai területein. Hazánkba a XVI. században került, de nagyobb arányban napjainkig sem terjedt el. Az ország déli, délnyugati részén kisebb körzetekben alakult ki termesztésének hagyománya. Szerepe inkább a kettőstermesztésben van. A pohánka a keserűfűfélék (Polygonaceae) rendben, a pohánka (Fagopyrum) családba tartozik. Ebben a családban a közönséges pohánkán (Fagopyrum esculentum) kívül a szibériai tatárka vagy tatár pohánka (Fagopyrum tataricum) a legjelentősebb. Gyökérzet. A növény gyökere kissé elágazó, nem túl mélyre hatoló karógyökér. Szára elágazó, csupasz, lilásbordó. Levele szív alakú, vállas, hosszúkás, fonáka fényes, lilásbordó. Virágai bogernyőben állnak, illatosak, fehérek vagy piroslók. Virágzása 2–3 hétig elhúzódik. Nagy tömegű virágjából kevés termékenyül és rovarjáráshoz kötődik. Termése háromélű makkocska, éretten gesztenyebarna vagy barnásfekete (26. ábra).

26. ábra - A pohánka habitusképe


Gabonafélék


Gabonafélék

16.3. 15.3. Biológiai alapok Hazai viszonyainknak a közönséges pohánka fajtái felelnek meg. 2004-ben a Nemzeti Fajtajegyzékben egy hazai nemesítésű (Hajnalka 1991), egy német (Rutina 1994) és egy francia (La Harpe 1999) nemesítésű fajta szerepel.

16.4. 15.4. Termőhelyigénye Talajigény. A középkötött és lazább talajok növénye. Kötött, rossz vízgazdálkodású talajokba, továbbá a gyengén humuszos laza és futóhomokba nem való. Savanyú kémhatású talajokon is termeszthető. Éghajlatigény. Vízigényes, melegkedvelő, gyors fejlődésű növény, rövid – 10–12 hetes – tenyészideje alatt egyenletes meleget igényel. A megkésett másodvetésű állomány érésének kezdetétől a kora őszi fagyra érzékeny. Sekély gyökérrendszere miatt a szárazságot nem tűri, különösen a virágzás időszakában nagyobb a vízigénye. Környezetigény. Igénytelen növény, mégis alkalmazkodóképessége csak közepes. Az extenzív gazdálkodás viszonyai is megfelelnek számára. Földrajzilag az ország déli, délnyugati részén terjedt el.

16.5. 15.5. A termesztés módszere 16.5.1. 15.5.1. Elővetemény Másodvetésű növény. Előveteményre nem igényes. Őszi árpa vagy korai búza után vethető vagy május végén, június elején lekerülő takarmány keverékek és repce után. Kipusztult, elemi káros növény után is termeszthető, ha a talaj nem tartalmaz szermaradványt. Utána ősszel búza, tavasszal bármilyen növény következhet.

16.5.2. 15.5.2. Talaj-előkészítés Művelettakarékosan 2–3 menettel, 10–12 cm mély magággyal megelégszik. Középkötött talajon, ha kevés a tarló, forgatás nélkül, kultivátorral is előkészíthető a magágy. Nyomában a talaj felületét zárni kell a nedvesség megőrzése céljából. Ne legyen üreges a magágy, legyen aprómorzsás és tömött. Humuszos homokon a tarló ekével aláforgatva és gyűrűshengerrel zárva megfelel magágynak.

16.5.3. 15.5.3. Tápanyagellátás Magja és a hozzátartozó szára a talajból az alábbi tápanyagokat veszi föl 1 t magterméssel: nitrogén (N)

23 kg/t

mész (CaO)

foszfor (P2O5)

9 kg/t


kálium (K2O)

20 kg/t

8 kg/t

Tápanyagszükséglete a tervezhető terméshez a 2.66. táblázat alapján számítható ki. A másodvetésű pohánka tápanyagai a tarlóhántással egybekötött magágykészítéssel kerüljön a talajba (67. táblázat).

67. táblázat - A pohánka tápanyagigénye, kg/1 t termés A talaj tápanyag-ellátottsága Szántóföldi Hatóanyag termőhely

N

igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

30

27

25

24

22


Gabonafélék

I.

II.

K2O5

13

10

9

9

9

K2O

27

24

22

20

18

N

34

30

27

25

23

K2O5

15

12

10

9

8

K2O

30

27

25

24

23

Nitrogéndús talajban a pohánka erőteljesen fejlődik, de rosszul köt magot, ezért nem előnyös, ha istállótrágyázott az elővetemény. Ha kipusztult, károsodott növény pótlására vetik, felhasználja a nem hasznosított tápanyagokat.

16.5.4. 15.5.4. Vetés A 68. táblázat ad eligazítást. Rögös talajon vetés után a hengerezés ne maradjon el. Vetőmagjának csávázása elengedhetetlen.

68. táblázat - A pohánka vetési útmutatója Megnevezés Vetésidő

Megjegyzés

Adatok VI. 25–VII. 15.

Sortávolság

elemi káros talajba május l5-től vethető 1 fm 100%-os magból

• magnak

24 cm

60 db

• zöldtakarmánynak

12 cm

42 db

Vetésmélység

2–5 cm

Növényszám • magnak

• zöldtakarmánynak

250 csíra/m2

középkötött szárazabb talajba +

60 csára/fm

15%-kal növeljük a mag-mennyiséget

350 csíra/m2 43 csíra/fm

Ezermagtömeg

20 g


85%

legalább

Tisztaság

98%

legalább

Nedvességtartalom

14,5%

legfeljebb



Gabonafélék

Másodvetésben a jó gazda gondosságával művelt szántóföldön nem igényel ápolást. Ha a jó vetőmag kedvező magágyba kerül, gyorsan fejlődik. 3–4 héten belül virágozni kezd. Virágzása elhúzódik. Magkötéséhez rovarjárás szükséges, méztermelő képességét házi méhek kitelepítésével hasznosítani lehet. Betegségei a fitoftóra, a cerkospóra, a fehér- és szürkepenész, a fuzáriumok, a fuzikládium. Kártevői a rezes fináncbogár, a tripsz és a bagolypille hernyója.

16.5.6. 15.5.6. Érés és betakarítás A virágzás kezdetén, vetéstől számított 30–40 napra zöldtakarmányként hasznosítható. Nem fásodik, hosszabb ideig kaszálható. Alulról felfelé elhúzódó virágzása miatt elhúzódva érik. Magérése a vetéstől számított 70–75 napra kezdődik. Amikor az első fejlődésű magvak barnák, érettek, a növény még nedvdús. A mag éretten pereg, ezért érdemes állományszárítással előkészíteni a betakarítást vagy kétmenetes betakarítást alkalmazni. A szert akkor kell kipermetezni, amikor a középső oldalhajtások magvai az érés kezdetén vannak. Vegyszerezés után 3–4 nappal, egy menetben, alacsony fordulatszámmal kombájnolható. Az egyenetlenül érett magot mihamarabb, kíméletesen szárítani kell, hideg vagy legfeljebb 30 °C-os levegővel, mert gyorsan befülled. A fejletlen és a léha magokat, valamint a gyommagokat tisztításkor el kell távolítani.

16.6. 15.6. A termés minősége A zöld termés takarmányértéke a mustáréhoz hasonló, de kedvezőbb az ásványianyag-tartalma. Nehezen szárítható, szénaként nem hasznosítják, fonnyasztva más növényekkel silózható. A tisztított, 13% nedvesség alá szárított mag a hántolásig jól tárolható. Hektoliter tömege 50–70 kg közötti, beltartalmától függően. Táplálkozási értékét a 10% fölötti emészthető fehérjetartalma és magas ásványianyag-tartalma adja.

16.7. 15.7. Vetőmagtermesztése A növény idegentermékenyülő, ezért szigetelőtávolsága 1000 m. Előveteménye nem lehet azonos vagy rokonfajú növény. Szántóföldi ellenőrzésre fővirágzásban és a betakarítás előtt kerül sor. Nehezen tisztítható gyomnövényei a keserűfűfajok. A vetőmaggal szemben támasztott minőségi követelményeket a 69.táblázat tartalmazza.

69. táblázat - A pohánka vetőmagjával szembeni fő követelmények

Szaporítás i fok

Csírázóképessé Tisztaság g, , legalább,

legalább,

%

%

85

98

SE–E

Idegenmagtartalom, db/minta más más nem növényfaj gabona összesen fajok

Nedvességtartalo m, legfeljebb %

Vizsgálat i minta, g

3 –

I-II. fok

14,5

7

17. 16. Amaránt 17.1. 16.1. Jelentősége 311 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

600

Gabonafélék

Az amaránt régi kultúrnövény. Európában nagyrészt ismeretlen. Hazánkban az 1950–60-as években a szegedi Délalföldi Mezőgazdasági Kutató Intézetben indult az első honosítási kutatás. 1985 körül kezdtek termesztésével és nemesítésével bővebben foglalkozni. Az első magyar fajtát 1994-ben ismerték el. Pár év múlva Kecskemét környékén megindult a kereskedelmi célú termesztés, és 2003-ban forgalomba kerültek az amarántból készült termékek is. Magja és zöldje értékes anyagokat tartalmaz, emberi táplálkozásra és takarmánynak egyaránt kitűnő. Vegyszermentes termesztésre is alkalmas. Nyugat-Európában a biominőségű amarantmag és a belőle készült termékek keresettek.

17.1.1. Felhasználási területei Mag: főzve, pirítva, csírazöldségként; lisztje a búza, ill. egyéb gabonafélék lisztje helyett, ill. azzal keverve használható. Az amaránt és a hagyományos gabonafélék lisztjének (kb. 1:7 arányú) keverékéből minden hagyományos sütőipari termék elkészíthető: ezek igen jóízűek, táplálóak, és sokáig megőrzik frissességüket. Zöldtakarmány: egyes amarántfajták zöldtömeghozama és fehérjetartalma vetekszik a lucernáéval. Ezek a fajták évente többször is vághatók. Az amaránt friss zöldjének beltartalmi és emészthetőségi jellemzői igen kedvezőek: baromfi, nyúl, birka, sertés és szarvasmarha egyaránt szívesen fogyasztja. Káros mellékhatását nem tapasztalták. Silózásra is alkalmas. Van már hazai nemesítésű zöldtakarmány amarántfajtánk is. Szemestakarmány: az amaránt magja kitűnő szemestakarmány is. Különösen baromfinak ajánlható. Gyorsítja az állatok gyarapodását, és fokozza a tojástermelést. A Duna–Tisza közén és a Nyírségben ajánlható leginkább a termesztése, bár az egész országban jól megterem. Az országos és a termőhelyenkénti termésátlagokra vonatkozóan nincs statisztikai adat. Szárazságtűrő növény, és kedveli a hőséget. Talajban nem válogat, és gyengébb talajokon is megterem. Közvetlen trágyázást vagy öntözést nem igényel. Kártevők és betegségek többnyire nem okoznak gondot termesztése során.

17.2. 16.2. A növény botanikája és fiziológiája Az „amaránt” összefoglaló név számos Dél-Amerikából származó termesztett fajt jelöl, amelyek a kétszikűek Amaranthaceae családjának Amaranthus nemzetségébe tartoznak. A legfontosabbak: Amaranthus caudatus L., A. hypochondriacus L., A. cruentus L. Szokás „álgabonának” (pseudocereáliának) is nevezni, mert magja a gabonafélék slagjához hasonlóan használható, bár nem rokona azoknak. Valamennyi magtermő amarántfajtát sok ezer évvel ezelőtt Dél- és Közép-Amerikában háziasították, ahol a mai napig is termesztik azokat. Vad őseik nem ismertek. Dél-Amerika ősi kultúráiban az amaránt volt a kukorica mellett a legfontosabb gazdasági növény. Amerika felfedezése után Európába is áthozták, de itt dísznövény lett, és gazdasági jelentősége feledésbe merült. Újabban termesztik Indiában, Kínában, Belső-Ázsiában, sőt Afrikában is. Világszerte a leggyakoribb gyomok közé tartoznak a nemes amaránt közeli rokonai, a szívós és szapora disznóparéj-félék. Asszimilációs típusát tekintve ún. C4-es növény, akárcsak a kukorica és a cirok. De csak kb. 1/3 annyi vízre van szüksége, mint a kukoricának. Nemcsak tűri a meleget, hanem kifejezetten igényeli is: asszimilációs optimum hőmérséklete magasabb, mint a megszokott növénycinké. Hasonlóképpen kedveli és jól hasznosítja az erős napfényt. Ezek a tulajdonságok alapozzák meg az amaránt szárazságtűrését, amely talán a legértékesebb tulajdonsága. Olyan körülmények között is terem, amikor, ill. ahol a hagyományosan termesztett növények már elpusztulnak.

27. ábra - Az amaránt habitusképe


Gabonafélék


Gabonafélék

Előnye különösen homoktalajokon mutatkozik meg a többi gazdasági növénnyel szemben. Erős karógyökere könnyen lehatol a mélyebb rétegekig, ahol vizet talál, s ha egyszer ez sikerült, a legnagyobb hőségben is jól fejlődik. Az amarántcsoportba tartozó fajok és fajták széles körű formagazdagságot és változatosságot mutatnak. Kétszikű, egyéves, lágy szárú növények. Termetük általában 1,2–2 m közötti. Gyökérzetük erős karógyökér, amely több méter mélyre is lehatol. Száruk felálló, enyhén bordázott, ősszel kissé fásodik, a belsejében lévő szivacsos rétegben sok vizet raktároz. Leveleik ép szélűek, nyelesek, tojásdad, rombusz vagy széles lándzsa alakúak. Virágzatuk a szár csúcsán fejlődik és sok ezer apró, kétivarú, szélbeporzású virágból áll. A virágok, ill. a virágzat színe fajtánként változó: fehér, sárga, vörös, bordó, lila, drapp, zöld stb. A virágzat formája is sokféle: felálló, seprűs, lecsüngő, csomós, vagy ostorszerű. Termésük egymagvú toktermés. Magjuk lencse alakú, átmérője kb. 1 mm, középen lisztes állománnyal, amelyet a csíra gyűrű alakban ölel körül. Ezermagtömege 0,6–1,2 g. Egy növény akár félmillió magot is teremhet. A mag színe fajtánként változó: fehér, sárga, okker, barna, bordó, rózsaszín, fekete stb.

17.3. 16.3. Biológiai alapok A világon sok ezer amarántfajtát termesztenek: nagyrészt helyi tájfajtákat. Ezek összegyűjtése még nem fejeződött be, de a világ nagy génbankjaiban már így is több ezer változatot őriznek. 2003-ban öt államilag elismert magyar fajtából négy étkezési, egy pedig zöldtakarmány. Az étkezési fajták nemesítési céljai: a nagyobb magtermés, a szempergés csökkentése és az egyszerre érő, homogén állomány kialakítása.

17.4. 16.4. Termőhelyigénye Talajigénye. Az ország valamennyi szántóján vethető, a futóhomok és a pangó vizes talajok kivételével. Előnyös tulajdonságai főleg a gyengébb termőképességű homoktalajokon mutatkoznak meg. Szívósságban és igénytelenségben határozottan előnyben van jól ismert növényeinkkel, pl. a kukoricával szemben. A Duna– Tisza közén és a Nyírségben aligha akad versenytársa a szárazságtűrésben. Meghálálja a jó talajokat, mind több mag, mind nagyobb zöldtakarmány-terméssel. Éghajlatigény. Hőigénye a csírázáskor legalább 16 °C. Ilyenkor csapadékot igényel. Később kevesebb esővel is beéri, kifejlett állapotban pedig kimondottan szárazságtűrő. Az aszályra hajló időjárást különösen homoktalajokon tűri jól. Lejtős, vízeróziónak kitett talajt a kelését követő 4–5. héttől kiválóan védi. Környezetigény. Az ország valamennyi extenzív szántóföldi növénytermesztést folytató gazdaságok, kistermelők termőhelyeihez jól alkalmazkodik.

17.5. 16.5. A termesztés módszere 17.5.1. 16.5.1. Elővetemény Bármely növény után vethető, kivéve a gyomos vagy az elgyomosodott előveteményt. Ezért a nyáron betakarított gabonafélék és pillangósok után a jó és szakszerű alapműveléssel ellátott talaj a legjobb az amarántnak. Ne legyen ősszel betakarított kapás az előveteménye. Nem vethető olyan talajba, melyet előzőleg kétszikűek elleni, tartós hatású gyomirtó szerrel kezeltek. Előfordulhat, hogy ilyenkor ki sem kel.

17.5.2. 16.5.2. Talaj-előkészítés Magvai aprók, azért a talajállapothoz igazodó, gondosan megmunkált, sima, aprómorzsás és tömör magágyra van szüksége.


Gabonafélék

Nyáron betakarított előveteményt a tarlóhántás és a hántott tarló ápolása kövesse, a minél gondosabb gyommentesen tartás érdekében. Őszi szántás után, a tél végén simítózás következzen, majd a talajt a vetésig gyommentesen kell tartani. A magágy készítéséhez kombinátor, majd hengerezés szükséges. Az utolsó talajmunkára közvetlenül a vetés előtt kerüljön sor. Így elérhető a gyommentes kelés, ami döntő fontosságú. Laza homoktalajon, ahol fennáll a defláció veszélye, maradjon el az őszi szántás és a tavaszi talaj-előkészítésre csak vetés előtt kerüljön sor.

17.5.3. 16.5.3. Tápanyagellátás A tápanyaggal legalább közepesen ellátott talajokon trágyázást nem igényel. Az ennél gyengébb talajokon 35 kg N, 35 kg K, és 35 kg P/ha hatóanyagok kijuttatása kielégíti tápanyagigényét. A P-t az őszi szántás előtt, a K-t a tavaszi munkák előtt, a N-t fejtrágyaként: a második sorközművelés előtt kell kiadni. A sorok záródása előtt termésnövelő lombtrágya használata ajánlatos. Nincs szüksége közvetlen szervestrágyázásra, mert azt nem hálálja meg, ilyenkor a növények 3 méternél is magasabbra nőhetnek.

17.5.4. 16.5.4. Vetés Hazánkban április vége, május eleje a vetésének ideje, mivel csírázáshoz 16 °C talajhőmérséklet szükséges. Kései fagyok miatt a csíranövények kifagyhatnak, de május közepéig jelentősebb terméskiesés nélkül újravethető. Száraz években a kelesztő öntözés sokat segíthet a kezdeti fejlődésben. Cserepesedésre hajlamos talajon a vetés előtti öntözés javasolható. A sortávolság 45–75 cm lehet, a rendelkezésre álló sorközművelő géptől függően. Vetőmagszükséglet: 0,5 kg/ha. Vetési mélység: 1,0–2,0 cm. Mák és zeller vetéséhez használt vetőgépekkel jól vethető. Vetés után a magágyat hengerrel kell zárni. Az optimális tőszám: 100–400 ezer tő/ha, széles határok között egyaránt megfelelő.

17.5.5. 16.5.5. Növényvédelem, növényápolás Gyomirtása vegyszerrel nem lehetséges. A fiatal amarántvetés legfőbb ellenségei a gyomok. Az egyszikűek ellen megfelelő gyomirtó-szerek állnak rendelkezésre, de a közel rokon disznóparéj kizárólag mechanikailag irtható a sorközökből. Kisorolás után azonnal érdemes a sorközt művelni, és ezt később meg is kell ismételni, amíg az állomány lombja nem záródik. Ezután az amaránt már elnyomja az alászorult gyomokat, vagyis további ápolásra nincs szükség. Idegenelés. A sorközművelés után otthagyott disznóparéj eltávolítását feltétlenül el kell végezni, ami a virágzáskor esedékes, és gondos kézi munkát igényel. Betegségei alig vannak. Gombás betegségekre nem kell számítani. Kártevői ritkán okoznak számottevő gondot. Egyes évjáratokban fordul elő jelentősebb bolha- és barkókártétel, de az is csak a frissen kelt, zsenge növényeket veszélyezteti. A kelés időszakában gyakran kell ellenőrizni az állományt, és szükség esetén azonnal védekezni. Kifejlett állományban a rovarok már nem okoznak számottevő kárt.

17.5.6. 16.5.6. Érés és betakarítás Várható ideje október vége, amikor a növény virágzata már barna és levelei leszáradtak. Előnyös, ha ilyenkor gyengébb fagy éri. Betakarítása aprómagra beállított kombájnnal történik. A kicsépelt magot azonnal tisztítani kell, majd 11–12% nedvességtartalomra szárítani. Így már tárolható. Hozama: 1,5–4,5 t/ha magtermés. Magjának beltartalmára, valamint zöldjének takarmányozási értékére még nincs elegendő adatsor. A vetőmagjának minőségi követelményeit a 70. táblázat tartalmazza.

70. táblázat - Az amaránt vetőmagjával szembeni fő követelmények 315 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Gabonafélék

Idegenmag-tartalom, legfeljebb %

Csíráz Tisztaság óképe Szapor , sség, ítási legalább, Összes fok legalá % bb, %

Ebből egy faj

Idegenmag-tartalom, db/minta

Anyaro Nedves zs ségtartalo Alopecu Alopec szkelró m, Elytrigi urus Elytrigia us Ebből Rumex cium legfelje a bb repens myosuroi egy faj myosur spp. és repens des oides üszög, % legfelje bb %

SE–E I-II. fok

80

99

–

–

–

–

–

–

–

–

–

–

–

–

–

–

–

–

–

–

Megjegyzés: a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek


13

3. fejezet - Függelék 1. 1. A termőhely és a talajtípusok csoportjai A mező- és erdőgazdaság által hasznosított földek kisebb-nagyobb egységeit termőhelynek nevezzük. Szántóföldön a növények termését alapvetően a talaj típusa határozza meg, függetlenül attól, hogy köznapi értelemben adott táj, körzet vagy agroökológiai megkülönböztetés szerint határolnak el gazdaságokat, községeket, járásokat vagy megyéket. A termőhelyen belül egy gazdaságnak a szántóföldje különbözik talaj szerint, amihez tartoznak éghajlati jellemző (keleten kontinentális, nyugaton atlanti és délen mediterrán) ráhatások, valamint az adott növény vegetációja alatt az időjárás elemei, a környezetnek pedig tagoltsága, fekvése, kitettsége, zártsága természetföldrajzi értelemben, továbbá a környezet kultúrállapota és a gazdaság termelési színvonala, ami együtt jár intenzív, félintenzív vagy extenzív talajhasználattal. Ezek alapján az egyes szántóföldi termőhelyek elnevezése és jellemzése a következő: I. Középkötött mezőségi talajok II. Középkötött erdőtalajok III.

Kötött réti talajok

IV.

Laza és homoktalajok

V. Szikes talajok VI.

Sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok.

1.1. I. Szántóföldi termőhely: Középkötött mezőségi talajok Ide tartoznak azok a csernozjomok, többnyire középkötött vályogtalajok, melyek az ország legjobb és legtöbbet termő szántóföldjei. Jó tápanyagmegőrző képességükkel igen jó termésbiztonság párosul. Jellemzőjük közé tartozik, hogy humuszban gazdagok, a termőréteg mély, a víz-, a levegő- és a hőgazdálkodásuk kiváló, jó a tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességük. Jól művelhető és szerkezettartó tulajdonságukkal a legigényesebb szántóföldi növények is sikerrel termeszthetők. Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a termőhelybe: mészlepedékes csernozjomok, réti csernozjomok, erdőmaradványos csernozjomok, kilúgozott csernozjomok, teraszcsernozjomok, humuszkarbonát talajok és csernozjom területek lejtőhordalékai, valamint más talajoknak a középkötött tartományba tartozó, hasonló tulajdonságú változatai.

1.2. II. Szántóföldi termőhely: Középkötött erdőtalajok Ide tartoznak Dunántúl és Észak-Magyarország azon középkötött erdőtalajai, melyek termőképessége alig marad el a csernozjom talajoktól. Ezeknek a talajoknak is jó a víz-, a levegő- és a hőgazdálkodása. Tápanyag-szolgáltató képességüket befolyásolja, hogy a termőrétegben vagy az az alatti rétegekben kevesebb a mész, emiatt az évjárathatás nagyobb terméshozam-ingadozásokkal jár. Jellemzőjük közé tartozik, hogy a termeszthető növények száma kevesebb. Termésbiztonságuk nagymértékben attól függ, hogy a növények termesztési módszerét kellő szakértelemmel és hozzáállással végzik vagy nem. Az alábbi talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: karbonátmaradványos barna erdőtalajok, Ramannféle barna erdőtalajok, csernozjom barna erdőtalajok, agyagbemosódásos barna erdőtalajok, savanyú barna erdőtalajok, erdőterületek lejtőhordalékai, továbbá a középkötött rozsdabarna és kovárványos barna erdőtalajok változatai.


Függelék

1.3. III. Szántóföldi termőhely: Kötött réti talajok Az ide sorolt talajokat általában a jó tápanyagkészlet mellett a gyenge tápanyag-feltáródás jellemzi. Víztartó képességük nagy, vízvezetésük viszont kedvezőtlen, emiatt a felmelegedésük lassú. A növénytermesztést, valamint a tápanyagok érvényesülését az évszakonkénti, főleg a tavaszi magas talajvízállás vagy belvíz, valamint a nagyobb esők utáni gyors túltelítődés befolyásolhatja. A termés és a tápanyagok érvényesülése az évhatás miatt nagymértékben ingadozhat. Az ide sorolt talajok egy része a felső rétegekben CaCO3-ot nem tartalmaz, pH-ja savanyú, s rendszerint kémiai javításra szorulnak. Előfordul meszes, semleges vagy lúgos kötött réti talaj is az országban. Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: a kötött agyag és réti talajok, öntés réti talajok, réti öntéstalajok, nyers kötött öntéstalajok, humuszos kötött öntéstalajok, vízrendezett pszeudoglejes barna erdőtalajok, szoloncsákos réti talajok, szolonyeces réti talajok.

1.4. IV. Szántóföldi termőhely: Laza és homoktalajok Az ebbe a csoportba sorolt talajok általános jellemzője a könnyű mechanikai összetétel, a szervetlen és a szerves kolloidok kis mennyisége. Ez az alapvető tulajdonság határozza meg a kedvezőtlen vízgazdálkodást, főleg az elégtelen víztartó képességet és a tápanyagok mozgékonyságát. A felsorolt talajfizikai tulajdonságok mellett számos helyen a defláció is veszélyezteti ezen talajok felszínét. A defláció következménye a heterogén termőréteg összetétele és vastagsága. A tápanyagok érvényesülését, egyben a növény termését a kedvezőtlen kémiai tulajdonságok is befolyásolják (savas vagy lúgos kémhatás). Az elérhető termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a biztonsággal termeszthető növények száma is kevés. Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: humuszos homok, gyengén humuszos homok, futóhomok, öntés homok, réti homoktalajok (laza fizikai féleségűek), laza kovárványos, továbbá laza és rozsdabarna erdőtalajok.

1.5. V. Szántóföldi termőhely: Szikes talajok Ide soroljuk a szántóföldi művelés alatt álló szikes talajokat. A növénytermesztés számára – a trágyázás miatt is – mind a fizikai, mind a kémiai tulajdonságok kedvezőtlenek. Víz- és tápanyag-gazdálkodásuk szélsőséges. A termeszthető növényfajok száma erősen korlátozott, a termésingadozás nagy, ennek megfelelően a trágyák érvényesülése és minden egyéb termesztési tényező hatékonysága évről évre változó. Leginkább az őszi gabonafélék (búza, árpa), a késő tavaszi vetésű növények, valamint a lucerna, a napraforgó termeszthető viszonylag biztonságosabban. A szikesek jelentős részén kémiai javítást végeztek, ami a termékenységet, az elérhető termést, sőt bizonyos mértékig a műtrágyák érvényesülését is kedvezőbben befolyásolja. A kémiai javítás csak a termőréteget érinti, ugyanakkor az alsóbb talajrétegek kémiai és fizikai tulajdonságai, valamint a szikesedés okai nem változtak meg. Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: réti szolonyecek, sztyeppesedő réti szolonyecek, másodlagosan elszikesedett talajok, erősen szolonyeces réti talajok és erősen szoloncsákos réti talajok.

1.6. VI. Szántóföldi termőhely: Sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok A sekély termőréteg kialakulásának okai különbözőek lehetnek. Ilyenek: nagymértékű erodáltság lejtős területeken (erdő- vagy mezőségi talajokon), köves vagy kavicsos rétegen kialakult, 50 cm-nél vékonyabb talajréteg, függetlenül a lejtési viszonyoktól. A sekély termőréteg miatt ebbe a termőhelybe tartozó talajok kevés víz tárolására alkalmasak.


Függelék

Ilyen körülmények között csak kevés vizet igénylő, rövid tenyészidejű, extenzív agronómiai igényű növényfajok termeszthetők viszonylag biztonságosan. Az ide tartozó talajtípusok a következők: podzolos barna erdőtalajok, köves-kavicsos váztalajok, földes kopárok, fekete nyirok, erősen erodált erdőtalajok, pszeudoglejes barna erdőtalajok, mocsári és ártéri erdők talajai, kötött és lazább sekély termőrétegű talajok. Jellemzője ezeknek, hogy a termőréteg heterogén, s emiatt a növények fejlődése, érésük ideje és a termés sem egyöntetű.

2. 2. A tápanyagellátás módszere és táblázatai A szakszerűbb és korszerűbb tápanyagellátás akkor éri el célját, ha a trágyázás gyakorlata az alábbiakat veszi figyelembe: a. a különböző növények tápanyagellátása és ennek kialakított módszere a termőhely talajához igazodjon, b. az egyes növények trágyázása során csak annyi tápanyagot adni, amennyit az adott növény a vegetáció során igényel, illetve a terméssel és a melléktermékkel (szalma, kóró, répafej stb.) betakarításra kerül, c. a talaj felvehető tápanyagai ne csökkenjenek, és csak annyival növekedjenek, amennyi a talajra, a talaj kultúrállapotára és a környezetre nem káros.

2.1. A talajok tápanyag-ellátottsága A talajok tápanyagtartalmát, felvehető tápanyagkészletét a termőrétegből vett talajminták laboratóriumi vizsgálatával állapítják meg. A talajvizsgálat során az alábbiakat vizsgálják meg: a talaj típusát, kötöttségét KA, pH-értékét, CaCO3-t humusz%-ot, felvehető P2O5-t és felvehető K2O-t. A talaj nitrogénellátottságát a humuszból állapítják meg.

2.2. A növény terméssel felvett fő tápanyagai Hazai termésátlagok alapján az egyes növények a terméssel és a hozzátartozó melléktermékkel (szalma, szár stb.) a betakarításkor felvett és elszállításra kerülő N, P 2O5, K2O, CaO, MgO kg/tonna adagokat veszi figyelembe a talajvizsgálaton alapuló trágyázási módszer. Évjárattól és szántóföldi termőhelytől függően van eltérés a termésben. Ezek az eltérések több év átlagában kiegyenlítődnek.

2.3. Az 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagigény megállapítása A szántóföldön a növény 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagigényére külön-külön táblázatok vannak. Ezek az egyes növények trágyázásának leírásánál találhatók. A táblázatok a növények termesztési módszerének leírásánál, termőhelyek szerint I–VI. és az N, P2O5, K2O, tápanyaggal ellátott szintek szerint (igen gyenge, gyenge, közepes, jó és igen jó) tartalmazzák 1 tonna termés tápanyagigényét kg-ban. A táblázatok csak azoknál a növényeknél tartalmaznak mind a hat szántóföldi termőhelyre adatokat, amelyek valamennyin vethetők. Ahol kevesebb termőhelye van a növénynek, az azt jelenti, hogy annak a növényfajnak a termesztése csak azokon a szántóföldi termőhelyeken ajánlott.

2.4. Az 1 hektárra szükséges tápanyagigény A tervezett terméshozam t/ha értékével megszorozzuk az 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagokat, külön Nre, külön P2O5-re és külön K2O-ra, és megkapjuk az 1 ha-ra szükséges tápanyagokat. A számításhoz a I., II., III. és IV. táblázat tartalmazza az adatokat és a számításmenetet.


Függelék

I. táblázat - A talaj humusztartalmának határértékei (a nitrogénellátottság megítéléséhez) MÉM–NAK 1978 Szántóföldi termőhely

Humusz, % KA igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

>42

–2,00

2,01–2,40 2,41–3,00

3,01–4,00

4,01–

<42

–1,50

1,51–1,90 1,91–2,50

2,51–3,50

3,51–

>38

–1,50

1,51–1,90 1,91–2,50

2,51–3,50

3,51–

<38

–1,20

1,21–1,50 1,51–2,00

2,01–3,00

3,01–

>50

–2,00

2,01–2,50 2,51–3,30

3,31–4,50

4,51–

<50

–1,60

1,61–2,00 2,01–2,80

2,81–4,00

4,01–

30–38

–0,70

0,71–1,00 1,01–1,50

1,51–2,50

2,51–

<30

–0,40

0,41–0,70 0,71–1,20

1,21–2,00

2,01–

>50

–1,80

1,81–2,30 2,31–3,10

3,11–4,00

4,01–

<50

–1,40

1,41–1,80 1,81–2,60

2,61–3,50

3,51–

>42

–1,30

1,31–1,70 1,71–2,40

2,41–3,30

3,31–

<42

–0,80

0,81–1,21 1,21–1,90

1,91–2,80

2,81–

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

II. táblázat - A talaj AL-oldható foszfortartalmának határértékei (a felvehető foszforellátottság megítéléséhez) MÉM–NAK 1978


P2O5 (ppm)

Karbonátosság (CaCO3 %)

igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

>1

–50

51–90

91–150

151–250

251–450

<1

–40

41–80

81–130

131–200

201–400

>1

–40

41–70

71–120

121–200

201–400

<1

–30

31–60

61–100

101–160

161–360

>1

–40

41–70

71–110

111–180

181–380

<1

–30

31–60

61–100

101–150

151–350

>1

–50

51–80

81–130

131–250

251–450

I.

II.

III.

IV.


Függelék

<1

–30

31–60

61–100

101–200

201–400

>1

–40

41–70

71–120

121–180

181–380

<1

–30

31–60

61–100

101–140

141–340

>1

–50

51–80

81–130

131–200

201–400

<1

–30

31–60

61–100

101–150

151–350

V.

VI.

III. táblázat - A talaj AL-oldható káliumtartalmának határértékei (a felvehető káliumellátottság megítéléséhez) MÉM–NAK 1978 Szántóföldi termőhely

K2O (ppm) KA igen gyenge

gyenge

közepes

jó

igen jó

>42

–100

101–160

161–240

241–350

351–550

<42

–80

81–130

131–200

201–300

301–500

>38

–90

91–140

141–210

211–300

301–500

<38

–60

61–100

101–160

261–250

251–450

>50

–150

151–250

251–380

381–500

501–700

<50

–120

121–200

201–330

331–450

451–650

30–38

–90

91–120

121–160

161–220

221–420

<30

–50

51–80

81–120

121–180

181–380

>50

–200

201–280

281–400

401–550

551–750

<50

–150

151–230

231–330

331–450

451–650

>42

–120

121–160

161–220

221–300

301–500

<42

–80

81–120

121–180

181–250

251–450

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

IV. táblázat - Az istállótrágya N, P2O5 és K2O átlagos beltartalma és hasznosulása Hatóanyag kg/10 t Hasznosulási idő N

P2O5

K2O

Első évben

18 kg

20 kg

40 kg

Második évben

12 kg

15 kg

20 kg

Összesen

30 kg

35 kg

60 kg


4. fejezet - Szakirodalom 1. A növénytermesztés alapjai Antal – Egerszegi – Penyigei (1966): Növénytermesztés homokon. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Antal J. (1999): A szántóföldi növények trágyázása. A zöldtrágya, a zöld tarló és a zöld ugar szerepe in Tápanyag-gazdálkodás (szerk.: Füleky Gy.) Mezőgazda Kiadó Antal J. (2000): Növénytermesztők zsebkönyve. III. kiadás. Mezőgazda Kiadó, Budapest. Ángyán J. – Menyhért Z. (1988): Integrált, alkalmazkodó növénytermesztés (Ésszerű környezetgazdálkodás), Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 163. Bachtahler, G. (1979): Fruchtfolge und Produktionstechnik. DLG-Verlag Frankfurt/Main. Bacsó N. (1959): Magyarország éghajlata. Akadémiai Kiadó, Budapest Benton, J. (1998): Plant nutrition manual. CRC Press. Washington Berzsenyi Z. – Lap, D.Q. (2000): Különböző tenyészidejű kukorica- (Zea mays L.) hibridek növekedésének jellemzése Richards-függvénnyel letérő évjáratokban. Növénytermelés 49: 95–116. Berzsenyi Z. (2000): Növekedésanalízis a növénytermesztésben. Egyetemi jegyzet Ph.D. hallgatóknak. Veszprémi Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar, Keszthely Birkás M. (1993): Talajművelés. In. Földműveléstan. (szerk. Nyíri L.) Mezőgazda Kiadó, Budapest, 96–191. (1., 2., 3. kiadás) Birkás M. – Gyuricza Cs. (2004): Talajhasználat, Műveléshatás, Talajnedvesség. Quality-Press Nyomda és Kiadó Kft. Birkás M. – Csík L. (2001): Minőségbiztosítás a talajművelésben. In: Talajművelés a fenntartható gazdálkodásban (szerk. Birkás M.), Akaprint Kiadó, Budapest, 231–288. Birkás M. (2002): Környezetkímélő és energiatakarékos talajművelés. Akaprint Kiadó, Budapest Bittera M. (1930): Növénytermesztéstan. I. rész Általános II. rész különleges Pátria Nyomda. Budapest Bocz E. (1976): Trágyázási útmutató. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Bocz E. (szerk.) (1992): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazdai Kiadó, Budapest Boguslawski, E. (1981): Ackerban DLG-Verlag, Frankfurt/M. Causton, D. R. – Venus, J. C. (1981): The biometry of plant growth. Edward Arnold, London Charles-Edwards, D. A. – Doley, D. – Rimmington, G. M. (1986): Modelling Plant Growth and Development. Academic Press Australia, Sydney. Cook, R. – Ellis, B. G. (1987): Soil management. J. Wiley and Sons Inc., USA Cooke, G.W. (1972): Fertilizing for maximum yield. Grosby ans Son Ltd. Roudon Cserháti S. (1900): Általános és különleges növénytermelés, első kötet. Czéh Sándor Könyvnyomda, MagyarÓvár Cserháti S. (1901): Általános és különleges növénytermelés, második kötet. Czéh Sándor Könyvnyomda. Magyar-Óvár Debreczeni B. (1979): Kis agrokémiai útmutató. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest 322 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Szakirodalom

Evans, G.C.: (1972) The quantitative analysis of plant growth. Blackwell Scientific Publications Fehér D. (1954): Talajbiológia. Akadémiai Kiadó, Budapest Fekete J. (1962): A csőkutas öntözés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Fekete Z. – Hargitai L. – Zsoldos L. (1964): Talajtan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Francis, Ch. A. (1986): Multiple cropping systems. Macmillan Publ. Comp. London Füleky Gy. (1999): Tápanyag-gazdálkodás. Mezőgazda Kiadó, Budapest Gardner, F. P. – Pearce, R. B. – Mitchell, R. L.: 1985. Physiology of Crop Plants. The Iowa State University Press Geisler, G. (1988): Pflanzenbau. Ein Lehrbuch – Biologische Grundlagen und Tcehnik der Pflanzenprodnktion. Paul Parey, Berlin und Hamburg Grábner E. (1935): Szántóföldi növénytermesztés. Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság. Budapest Gyárfás J. (1922): Magyar Dry-farming. Sikeres gazdálkodás szárazságban. Pátria Rt. Budapest Gyárfás J. (1951): Zöldtrágyázás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Győrffy B. (1991): Növénytermelés, talajerő-gazdálkodás. Magyar Tudomány. 11. 1334– 1339. p. Gyuricza Cs. (szerk.) (2001): A szántóföldi talajhasználat alapjai. Akaprint Nyomdaipari Kft., Budapest Gyuricza Cs. (szerk.) (2002): Szántóföldi talajhasználati praktikum. Akaprint Nyomdaipari Kft., Budapest Hunt, R. – Cornelissen, J. H. C. (1997): Components of relative growth rate and their interrelations in 59 temperate plant species. New Phytologist 135: 395–417. Hunt, R. (1982): Plant Growth Curves: The Functional Approach to Plant Growth Analysis. Arnold, London. Ivány K. – Kismányoky T. – Ragasits I. (1994): Növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest Jánossy A. (1971): A növény és környezet in A Vicia-fajok termesztése és nemesítése (Bükkönytermesztés). Akadémiai Kiadó, Budapest Jolánkai M. – Menyhért Z. – Széll E. (1999): Fajtaérték a növénytermesztésben In: Növénytermesztés és környezetvédelem. (Szerk.: Ruzsányi L. – Pepó P.) MTA. Budapest. Józsa L. (1985): A másodvetésű szántóföldi növények termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest J uhász Cs. (2001): Minőségbiztosítás a mezőgazdaságban. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest Kádár I. – Kismányoky T. – Németh T. – Pálmai O. – Sarkadi I. (1999): Tápanyag-gazdálkodásunk az ezredfordulón. Szemle. Agrokémia és talajtan. Tom. 48. No. 1–2. 193–216. p. Kemenessy E. (1956): Talajerőgazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest Kemenessy E. (1972): Földművelés és talajerő-gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest Kemenesy E. (1961): A Földművelés irányelvei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Kemenesy E. (1972): Földművelés-talajerő gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest Kerpely K. (1890): A czukorrépa mint ipari növény. Vezérfonal a czukorrépa okszerű termesztéséhez. Nyomtatott Bagó Márton és fiánál. Budapest Kismányoky T. – Tóth Z. (1997): Role of Crop Rotation and Organic Manure in Sustainable Land Use. Agrokémia és Talajtan. Tom. 46. (1997) No 1–4. 323 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Szakirodalom

Kismányoky T. (1993): Trágyázás. Vetésforgó és vetésváltás. (In: Földműveléstan, szerk.: Nyíri L.). Mezőgazda Kiadó, Budapest Kovács A. (1981): Növénytermesztési praktikum. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Könnecke, G. (1969): Vetésforgó. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. Láng G. (1954): Növénytermesztéstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Láng G. (1960): Istállótrágya-gazdálkodás a vetésváltó földművelési rendszerben. A Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia Kiadványa. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Láng G. (1976): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Láng I. (1983): A magyar mezőgazdaság agroökológiai potenciálja az ezredfordulón. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Loch J. (1999): A trágyázás agrokémiai alapjai. In: Tápanyag-gazdálkodás, szerk.: Füleky Gy. Mezőgazda Kiadó, Budapest Lőrincz J. – Sípos G. – Sípos S. (1978): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Lőrincz J. (1978): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Manninger G. A. (1957): A talaj sekély művelése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Molnár I. (1998): Plodoredi u Ratartstvu. Novi Sad 1999. pp 454. Nyíri L. (1997): Az aszálykárok mérséklése. Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest Pepó P. – Jolánkai M. (szerk.) (2002): Integrációs feladatok a hazai növénytermesztésben. MTA Növénytermesztési Bizottság, Budapest Petr, J. – Cerny, V. – Hruska, L.: (1985): A főbb szántóföldi növények termésképződése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Poorter, H. – Remkes, C. (1990): Leaf area ratio and net assimilation rate of 24 wild species differing in relative growth rate. Oecologia 85: 553–559. Précsényi l. (1980): Produkcióbiológia. In: Hortobágyi T. (szerk.): Agrobotanika. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Sarkadi J. (1975): A műtrágyaigény becslésének módszerei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Sipos G. (I. 1962, II. 1966, III. 1972): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Sipos S. (1978): Talajművelés. In. Földműveléstan (szerk. Lőrincz J.) Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Stefanovits P. (1963): Magyarország talajai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Stefanovits P. (1975): Talajtan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Stefanovits P. (1977): Talajvédelem, környezetvédelem. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Surányi J. (1952): A szántóföldi kettőstermesztés módszerei és növényei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Szalay Gy. (1989): Az öntözés gyakorlati kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest Tollenaar, M. – Dwyer, L. M. – Stewart, D. W. – Ma, B. L. (2000): Physiological Parameters Associated with Diflerences in Kernel Set Among Maize Hybrids. In: Westgate, M. – Boote, K. (Eds.): Physiology and Modeling Kernel Set in Maize. CSSA Special Publication No. 29. Madison, pp. 115–130. Viljamsz, V.R. (1950): Talajtan. A földműveléstan alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest


Szakirodalom

Villax Ö. (1947): Növénytermesztés I.-II. Pátria Rt. Budapest Wetsik V. (1928): Okszerű növénytermesztés. Atheneum Rt. Budapest Wetsik V. (1951): Laza homoktalajok okszerű művelése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

2. Gabonafélék Antal J. – Buzás I. – Debreczeni B. – Nagy M. – Sipos S. – Sváb J. (1979): Műtrágyázási irányelvek és üzemi számítási módszer. MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Központ. 66. Antal J. (1986): Őszi árpa termesztése homokon. XXVIII. Georgikon Napok, Keszthely. Takarmánygabonatermelés és -felhasználás. I. rész, 241. p. Antal J. (2000): Növénytermesztők zsebkönyve. III. átdolgozott kiadás, Mezőgazda Kiadó, Budapest Austin R. B. (1980): Physiological limitations to cereal yields and ways of reduting them by breeding. In: Opportunities for increasing crop yields. Eds. Hurd R.G. et al. Pitman, Boston. 3–19. Baintner K. (1967): Gazdasági állatok takarmányozása. Mezőgazdasági Kiadó, Bp. Bajai J. (1966): Szemes cirok. In Láng G. A növénytermesztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 304–317. Bálint A. (szerk.) (1977): A kukorica jelene és jövője. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Barabás Z. (szerk.) (1987): A búzatermesztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Bedő Z. – Jolánkai M. – Ruzsányi L. (1999): A szántóföldi növénytermesztés minőségi orientációja. In: Minőség és agrárstratégia. Szerk.: Glatz F. MTA Budapest 117–141 pp Beke B. (1981): A durum (makaróni) búza nemesítése és termesztése Magyarországon. Az agroöko-potenciál kihasználásának fokozása a termelés növelése és a minőség javítása érdekében. Tudományos konferencia előadásainak kivonata. Debrecen, Dec. 17., 20–21. p. Beke B. (1994): A durumbúza reneszánsza. Agrofórum, 9. Beke F. – Kiss Á. – Koltay Á. – Lelley J. – Rajki S. (1965): A búzanemesítés és -termesztés újabb eredményei. Szerk. Gecse Gy. OMgK. Budapest. Bittera M. (1928): Növénytermesztéstan. Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Rt. Budapest Bocz E. (szerk.) (1992): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest Briggs D. E.: Barley. Chapman and Hall., London. 224–234. p. Brower W. (1972): Handbuch des speziellen Pflanzenbaues. Band I. Paul Parey, Berlin, Hamburg. 271–385. p. Cserháti S. (1901): Általános és különleges növénytermelés. Czéh Sándor féle Könyvnyomda, Magyar-Óvár Erdei P. – Szániel I. (1985): A minőségi búza termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Debreczeni B. (1979): Kis agrokémiai útmutató. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Fazekas M. (szerk.) (1997): Amit a cirok és madáreleség-félékről tudni kell. Budapest. 71–80. p. Föier K. (1959): Gerste (Hordeum vulgare L.) In: Handbuch der Pflan. Aufl.Bd. II. Verlag. Paul Parey, Berlin, Hamburg Gáspár G. M.-né – Szőcs Z. – Máthé P. (2001): Kultúr amaránt fajok fenológiai vizsgálata. Növénytermelés. 50. 2–3. 261–268. p.


Szakirodalom

Gáspár G. M.-né – Vetter J. – Szőcs Z. – Máthé P. (1999): Amaranthus fajok nitráttartalmának vizsgálata. Állattenyésztés és Takarmányozás, 48.4. 439–444.p. Grabner E. (1948): Szántóföldi növénytermesztés. Pátria Irodalmi Rt. Budapest Győrffy B. – I’só I. – Bölöni I. (1965): Kukoricatermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Győrffy B. (1960): Kukoricafajták trágyareakciójának vizsgálata. ln: Kukoricatermesztési kísérletek 1958–1960. Akadémiai Kiadó, Budapest 118–124. Herold I. (1977): Takarmányozás, Mezőgazdasági Kiadó, Bp. Ivány K. – Kismányoky T. – Ragasits I. (1994): Növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest Izsáki Z. – Lázár L. (szerk.) (2004): Szántóföldi növények vetőmagtermesztése és kereskedelme. Mezőgazda Kiadó, Budapest Jolánkai M. (1995): Crop Production. Printorg Publishers, Budapest Kajdi F. (2001): Tönköly. Alternatív növények termesztése I. szerk: Radics L. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó. Budapest. 202–232. Kismányoky T. (1996): Az egyéb kalászos gabonák termesztésének kritikus pontjai. Kalászosgabonák termesztése. GATE, VTI. Budapest. Kiss Á. (1968): Triticale, a homok új gabonája. Mezőgazdaság Kiadó, Budapest Kiss J. M. – Kiss Á. (1981): Triticale eredmények és problémák. Szemle. Növénytermelés 30.3. Kolbe W. (1974): Pflanzenschutznachrichten. Bayer, 27. Koltay Á. – Balla L. (1981): Búzatermesztés és -nemesítés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Körnicke F. – Werner H. (1885): Handbuch des Getreidebaues. Berlin Kreybig L. (1946): Mezőgazdasági természeti adottságaink és érvényesülésük a növénytermesztésben. Kulcsár Andor Könyvnyomdája, Budapest Kruppa J. (2003): Őszi rozs, évelő rozs (Secale cereale L., Secale cereanum) In: Radics L. szerk.: Növénytermesztés határok nélkül. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest Kürten P. W. (ed.) (1977): Wintergerste. DLG Verlag, Frankfurt/Main Láng G. (1970): A növénytermesztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Láng G. (1976): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Lásztity B. (1985): A műtrágyázás hatása a tavaszi árpa szárazanyag-felhalmozására, tápelemtartalmára és arányaira. Növénytermelés, 34. Lelley J. – Mándi Gy. (1963): A búza. Magyar Kultúrflóra. Akadémiai Kiadó, Budapest Lelley J. – Rajháthy T. (1955): A búza és nemesítése. Akadémiai Kiadó. Budapest Lelley J. (1980): Az ember és kenyere. Gondolat Kiadó, Budapest. Lőrincz J. (1984): A sörárpa termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Magyar Statisztikai Zsebkönyv ’99. Központi Statisztikai Hivatal. 1999. Budapest Mansfeld R. (1950): Das morfologische System der Saatgerste (Hordeun vulgare L.). Züchter, 20. 8–24. p. Maráz A.-né (2001): A nemesített amaránt (Amaranthus sp.), In: Radics, L. (szerk.) Alternatív növények termesztése I. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest


Szakirodalom

Menyhért Z. (szerk.) (1985): A kukoricatermesztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Menyhért Z. (1977): A kukorica minőségi nemesítése. In: A kukorica jelene és jövője. Szerk.: Bálint A. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 66–70. Mosonyi Á. – Kada M. – Fehér Gy.-né – Halmos A.-né 1989: Durumbúza: a mag és az őrlemények minősítési módszereinek kidolgozása. Gabonaipar, 1:8–16. p. Nagy J. – Bocz E. (1981): A kukorica víz- és tápanyagellátásának optimalizálása és hatása a termés tömegére. Növénytermelés, 30. 6. Nagyváthy J. (1822): Magyar practicus termesztő. Trattner J. T., Pest Nemzeti Fajtajegyzék 2003. OMMI, Budapest Nemzeti Fajtajegyzék 2004. OMMI, Budapest Palágyi A. (1997): Az árpa, a rozs és a zab termesztése. GKI–Winter Fair, Szeged. 9–63. p. Pap E. (1970): Comparative study of inbred lines and their cytoplasmic male-sterile analogues in certain backcross generations. In: Some methodological achievements of the Hungarian hybrid maize breeding. (Ed: Kovács, I.) Budapest 149–158. Pepó P. – Pepó P. (1986): Ökológiai és agrotechnikai tényezők hatása az őszi búzafajták szemtermésének nedvességtartalmára. Növénytermelés. 36, 3. Pollhamer E. (1986): A sörárpa termesztése. MTA Mezőgazdasági Kutatóintézete, Martonvásár Radics L. (szerk.) (2003): Növénytermesztés határok nélkül. EU konform növények termesztése. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest Ragasits I. (1998): Búzatermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest Reid D.A. – Wiebe, G. A. (1979): Barley. Agricultural Handbook, USDA 338. 78–103. p. Ruzsányi L. – Pepó P. (szerk.) (1999): Növénytermesztés és környezetvédelem. MTA Agrártudományok Osztálya, Budapest Sárvári M. (1982): A monokultúrában és vetésváltásban termesztett kukorica termésátlagának és minőségének változása különböző tápanyagellátás esetén. Növénytermelés. 31. 2. Sárvári M. (1996): Energiatakarékos, környezetkímélő kukoricatermesztési technológia. Agrokémia és Talajtan. 44. No. 3–4. 381–386. Schmidt J. (1993): Takarmányozástan, Mezőgazda Kiadó, Budapest Seléndy Sz. (1999): Biogazdálkodás az ökológiai szemléletű gazdálkodás kézikönyve. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest. 58–59. p. Simonné Kiss I. (szerk.) (1983): A rizs termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Surányi J. (1957): A kukorica és termesztése. Akadémiai Kiadó, Budapest Szabó J. (szerk.) (1981): A szántóföldi növények vetőmagtermesztése és fajtahasználata. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Szabó M. (1981): Rozs. In: Szabó, J. (szerk.): A szántóföldi növények vetőmagtermesztése és fajtahasználata. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 152–158. Szabó M. (1996): Rozs. In: Bocz E. (szerk.): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 283– 290. Szőcs Z. (1995): Az amaránt. Szerző kiadása, Budapest


Szakirodalom

Tomcsányi A. – Kismányoky T. (1995): Árpatermesztési ismeretek. Regicon Kiadó. Kompolt Vágó M. (1997): Rozs. In: Palágyi A. (szerk.): Az árpa, a rozs és a zab termesztése. GKI Szeged és a Winter Fair közös kiadása. Szeged. 65–97. Vavilov N. I. (1928): Geographische Genzentren unserer Kulturpflanzen. Zeitschr. f. Ind. Abst. u. Vererb. Suppl. Bd. I., 342–369. p. Villax Ö. (1944): Növénynemesítés. Baross Nyomda – Uzsaly és Koncz, Magyaróvár Wolfe T. K. – Kipps M. S. (1959): Production of field crops. McGraw-Hill Book Company Inc. New York.


Növénytermesztéstan 1

Recommend Documents