Noha Szultána hercegnő igaz történetét a szerző a saját szavaival vetette papírra, a könyvben leírt megrázó emberi tragédiák megtörténtek

Noha Szultána hercegnő igaz történetét a szerző a saját szavaival vetette papírra, a könyvben leírt megrázó emberi tragédiák megtörténtek. A neveket megváltoztattam, és a különböző események apró változtatásokon mentek keresztül, hogy Szultánának ne essék bántódása. A történet megírásakor sem a szerzőnek, sem a hercegnőnek nem állt szándékában kigúnyolni az iszlám vallást.

Jack W. Creechnek ajánlom könyvemet Mivel a kezdetektől hitt abban, hogy fontos Szultána történetének megírása. Egyedül ő tudja, milyen gyötrelmeket álltam ki e könyv írásakor. Mellém állt hűséges barátságával, és támaszt nyújtott abban a nehéz időszakban, amíg ez a könyv lassan valósággá vált.

JEAN SASSON

A fátyol mögött Igaz történet egy szaúd-arábiai királyi család életéből

GABO A mű eredeti címe: Jean P. Sasson: Princess

Fordította Tótisz András Borítóterv Nagy Krisztina Copyright © Jean P. Sasson Hungarian translation © Tótisz András Minden jog fenntartva! A könyvből bármilyen részlet csak a kiadó előzetes engedélyével használható fel!

ISBN 963 9237 24 8 Kiadja a GABO Könyvkiadó Felelős kiadó: Földes Tamás Tipográfia: Haiman Ágnes Tördelés: Simon Attila Készült a Borsodi Nyomda Kft-ben Felelős vezető: Ducsai György Terjeszti a Talentum Kft. 1133 Budapest, Gogol u. 17. Tel.: 349-8346

Tartalom Köszönetnyilvánítás / 6 Bevezetés / 8 Gyermekkor / 14 Család / 22 Szara nővérem / 29 Válás / 36 Ali / 42 Az utazás / 50 Az út vége / 58 Barátnők / 64 Külföldi nők / 76 Hudá / 91 Karim / 97 Az esküvő / 106

Házasélet / 113 Szülés / 124 Sötét titkok / 132 Egy király halála / 141 Nőszoba / 151 Második feleség / 176 Szökés / 183 Nagy, fehér reménység / 196 Epilógus / 207 Utószó / 208 I. függelék / 215 II. függelék / 227 III. függelék / 231

Köszönetnyilvánítás Miután elvállaltam, hogy megírom ezt a könyvet, többször is átolvastam Szultána feljegyzéseit és naplóját. Miközben meghökkentő kalandjai között válogattam, olyan izgatottságot éreztem, mintha nyomozó volnék. Mindamellett komoly felelősség nyomja a vállam. Óvatosan kellett bánnom olyan tényekkel, amelyek bizton bajba sodorták volna főhősömet. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a szavakat én formáltam, de a történet az övé. Köszönöm, Szultána, amiért bátran megosztottad élettörténetedet a világgal. Ezzel a merész lépéssel segítettél emberközelbe hozni az arabokat, azt a népet, amelyet nyugaton nem értenek meg. Reményem szerint azzal, hogy arab nőként felfedted életed bizalmas részleteit – azok minden fájdalmával és dicsőségével együtt –, történeted segít elűzni azokat a negatív előítéleteket, melyek világszerte kialakultak népedről. A könyv olvasóinak meg kell érteniük, hogy – mint a világ bármely más országában – sok rossz mellett Szaúd-Arábiában is van jó. Mert mi, nyugatiak országodról csak rosszat hallottunk. Tudom, és te is tudod, hogy a primitív szokások ellenére, melyek országodban kegyetlenül sújtják a női nemet, számtalan olyan arab akad, mint te, aki megérdemli tiszteletünket és csodálatunkat az évszázados elnyomás elleni küzdelméért. Őszinte köszönettel tartozom Lisa Dawsonnak, szerkesztőmnek a William Morrow-nál, aki első olvasásra beleszeretett Szultána történetébe. Magyarázatai és tanácsai sokat segítettek. Köszönetet mondok Peter Miller irodalmi ügynökünknek energikus lelkesedéséért. Külön köszönet illeti dr. Pat L. Creecket, aki a kezdetektől támogatott magyarázataival és javaslataival, és akinek nagyszerű képességei segítették a könyv megszületését. Szultána történetének megírását sokkal nehezebbnek éreztem volna családom szeretete és támogatása nélkül. Különleges hálával tartozom szüleimnek, Neatwood és Mary Parksnak. Mikor ezt a

könyvet írtam, értettem csak meg igazán, milyen sokat jelent szeretetük és támogatásuk.

Bevezetés Hercegnő vagyok egy országban, ahol még mindig királyok uralkodnak. Nem fedhetem fel valódi nevem, mert félek, árthatok magamnak és családomnak is. Így kérlek, elégedj meg azzal, hogy Szultánának ismersz meg. Szaúdi hercegnő vagyok, az ál-Szaúd-ház királyi családjának tagja. Családunk Szaúd-Arábia királyságának jelenlegi uralkodócsaládja. Mivel országunkban a nők felett a férfiak uralkodnak, nem mesélhetem el közvetlenül történetem. Ezért kértem fel amerikai író barátnőmet, Jean Sassont, hallgasson meg, és írja le mindezt. Szabadnak születtem, mégis láncra vagyok verve. Láthatatlan és hosszúra engedett láncok ezek, melyeket észre sem vettem addig, amíg nővé érve, életemet a félelem nem kezdte kormányozni. Nem maradt emlékem életem első négy évéből. Valószínűleg felszabadultan nevettem és játszottam, mint bármely más gyermek. Akkor még nem tudtam, hogy szülőföldemen leánygyermekként értéktelen vagyok. Hogy megértsd az életem, meg kell ismerned elődeimet is. Mi, a jelenlegi ál-Szaúdok, hat generációra tekintünk vissza, egészen a Nedzsd ősi emírjeiig. Most már a Szaúd-Arábiái Királyság része ez a beduin vidék. Ezek az első ál-Szaúdok nem vágytak többre, mint hogy meghódítsák a szomszédos sivatagokat, és éjszakai portyákra induljanak a környező törzsek ellen. 1891-ben szerencsétlenség sújtotta családomat. Az ál-Szaúd nemzetséget legyőzték, így őseim kénytelenek voltak elhagyni a Nedzsdet. Abdel-Azíz, aki később a nagyapám lett, ekkor még gyermek volt. Nehezen élte túl a sivatagi menekülés nehézségeit. Később gyakran mondogatta, mennyire szégyellte magát, mikor apja azt parancsolta neki, másszon be a tevéje nyergén átvetett hatalmas táskába. Nagyapám nővére, Núra, a teve másik oldalán lógó rekeszbe mászott bele. A fiatal fiú elkeseredetten kukucskált ki a táskából, mely a teve mozgásának ritmusára előre-hátra himbálódzott. Bántotta fiatalsága, amely meggátolta, hogy küzdjön otthonáért.

Nézte egyre jobban távolodó szülőföldjét, s közben átérezte családja vereségének megalázó keserűségét. Nagyapám később sokszor emlegette, hogy ez a nap fordulópont volt életében. Két év nomád sivatagi vándorlás után az ál-Szaúdok Kuvait vidékén találtak menedéket. Abdel-Azíz annyira gyűlölte a menekültsorsot, hogy korán fogadalmat tett, visszafoglalja a sivatag homoktengerét, amelyet egykor otthonának nevezett. 1901 szeptemberében a huszonöt éves Abdel-Azíz visszatért az ősi földre. Embereivel 1902. január 16-án, több hónapnyi fáradságos harc után elsöprő győzelmet aratott ellenségei, a Rasídok fölött. A következő években Abdel-Azíz, hogy biztosítsa a sivatagi törzsek hűségét, több mint háromszáz nőt vett asszonyául, akik idővel csaknem ötven fiú- és nyolcvan leánygyermeket szültek. Kedvenc feleségeinek fiai jutottak a legkedvezőbb tisztségekhez. Ezek a most már felnőtt fiúk állnak a hatalom csúcsán. Abdel-Azíz Hassza Sudairi nevű feleségét szerette a legjobban, s ezért Hassza fiai uralkodnak a királyságon, melyet valaha apjuk kovácsolt. Egyikük jelenlegi királyunk, Fahd. Sok gyermek a család vezető ágaiba tartozó unokatestvérekkel kötött házasságot, ők az ál-Turkik, a Dzsilavírok és az ál-Karibok. Az ezekből a frigyekből született hercegek a befolyásos ál-Szaúdok közé tartoznak. Napjainkban, 1991-ben, kiterjedt családunk közel huszonegyezer tagot számlál. Közöttük megközelítőleg ezer herceg és hercegnő van, akik egyenes ági leszármazottai a nagy uralkodónak, Abdel-Azíz királynak. Én, Szultána, ezek közé az egyenes ági leszármazottak közé tartozom. Első fájdalmas emlékem négyéves koromból származik: máskor oly gyengéd és kedves anyám megpofozott. Hogy miért? Utánoztam imádkozó apámat, s ahelyet hogy Mekka felé fordultam volna, hatéves bátyámhoz, Alihoz imádkoztam. Azt hittem, isten. Honnan tudtam volna, hogy nem az? Harminckét évvel később is érzem annak a pofonnak az erejét, és emlékszem az agyamban kavargó kérdésekre: ha a bátyám nem isten, miért bánnak vele aszerint? A családra, ahol tíz leány mellett csak egyetlen fiúgyermek született, rátelepedett a félelem. A félelem, hogy a kegyetlen halál

elragadja az egyetlen élő fiúgyermeket. A félelem, hogy nincs másik fiú, aki követné, és a félelem, hogy az isten leányokkal verte meg a házat. Anyám minden terhességénél rettegett, fiúért imádkozott, és átkozta a lányokat. Mégis egymás után szülte a leánygyermekeket, míg tíz nem lett. Anyám legrettegettebb félelme valóra vált, amikor apám elvett egy másik, fiatalabb asszonyt abból a célból, hogy több, értékes fiúgyermekkel ajándékozza meg. Az ígéret új asszonya három fiút szült neki, de mindhárom halva született, mire apám elvált tőle. Végül, igaz, hogy négy feleséggel, de teljesült apám vágya. Mégis, legidősebb fivérem maradt a mindenkori elsőszülött, és mint ilyen a legfelső uralkodó. Akárcsak nővéreim, tiszteletet tettettem iránta, de közben gyűlöltem, amennyire csak egy elnyomott gyűlölhet. Anyám, mikor hozzáadták apámhoz, tizenhét éves volt, apám pedig húsz. 1946-ban történt, egy évvel a nagy világháború után, amely megszakította az olajkitermelést. Az olaj, amely napjainkban SzaúdArábia éltető ereje, akkoriban még nem hozott nagy gazdagságot apám családjának, az ál-Szaúdoknak, ám hatása, csekély mértékben ugyan, de érezhető volt. Akkoriban kezdtek el a nagy nemzetek vezetői közeledni királyunk felé. Az angol miniszterelnök, Winston Churchill egy luxus Rolls-Royce-szal ajándékozta meg Abdel-Azíz királyt. Az autó ragyogó zöld színű volt, trónszerű hátsó üléssel, és úgy tündökölt a napsütésben, akár egy drágakő. Nem tudni, mi okból, de a felséges jármű csalódást okozott a királynak, és ezért egyik kedvenc fivérének, Abdullahnak adta. Abdullah, aki apám nagybátyja és közeli barátja volt, felajánlotta szüleimnek az autót dzsiddai nászútjukra. Anyám még sohasem utazott autón, s legnagyobb örömére apám elfogadta. Egyébként a Közel-Keleten évszázadok óta a teve volt az elterjedt és mindenki által használt közlekedési eszköz. Majd három évtizednek kellett ahhoz eltelnie, hogy az átlag szaúdi tevegelés helyett kényelmes autóval utazzon. Szüleim nászútjukon boldogan autóztak a sivatagban a Dzsiddába vezető úton. Apám sietségében otthon felejtette sátrát. Gondatlansága következtében a szolgák jelenlétében házasságuk első napjai nászéjszaka nélkül teltek, míg meg nem érkeztek Dzsiddába.

Ez a poros, fárasztó utazás volt anyám egyik legboldogabb emléke. Azt követően életét két szakaszra osztotta: az utazás előtti és az utazás utáni időszakra. Egyszer azt mondta nekem, hogy ezzel az úttal ért véget ifjúsága. Akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse, mi áll előtte a hosszú út végén. Anyám szülei járványban haltak meg, s ő nyolcévesen maradt árván. Tizenhét éves korában hozzáadták egy heves férfihoz, akinek sötét kegyetlenség lakott lelkében. Anyám egész élete azzal telt, hogy apám parancsainak engedelmeskedett. A rövid dzsiddai tartózkodás után szüleim visszatértek Rijádba, ahol az ál-Szaúdok patriarchális családja uralkodik. Apám könyörtelen férfi volt, míg anyám érthetően búskomor asszony. Gyötrelmes egyesüléseikből végül is tizenhat gyermek született, akik közül tizenegy élte túl a veszélyes gyerekkort. Ma tíz leány leszármazottjuk éli életét férjük irányítása alatt. Egyetlen életben maradt fiuk, a vezető szaúdi herceg és üzletember, négy feleségével és számtalan szeretőjével éli ígéretes és gyönyörteli életét. Olvasmányaimból tudom, hogy az ősi kultúrák civilizált utódai megmosolyogják elődeik tudatlanságát. A civilizáció fejlődésével, a felvilágosodással jár az egyén szabadságának féltése. Az emberi társadalom mohón vágyik a tudásra és a változásra, ősei földje mégis alig változott ezer év alatt. Igaz, modern épületek emelkedtek, fejlett egészségügyi ellátás áll mindenki rendelkezésére, de a nőkkel, életük minőségével szemben még mindig a közöny uralkodik. Tévedés azonban muzulmán hitünket hibáztatni a nők alacsony társadalmi helyzete miatt. Bár a Korán szerint az asszony csak másodlagos a férfi mellett, a Biblia hasonlóképpen felhatalmazza a férfiakat, hogy uralkodjanak a nők felett. „Allah paradicsomába kerülhet, ki lánygyermekét nem temeti el élve, néz rá ferde szemmel, vagy kedveli jobban fiúgyermekét” – a mi Mohamed prófétánk csak jóságra és méltóságra tanított a női nemmel szemben. Mohamed követői azonban a próféta tanítása és példája helyett inkább sötét korok szokásait és hagyományait választották. Prófétánk megvetette a gyermekgyilkosság bevett szokását a lánygyermekes családoknál.

Igaz szavai a durva bánásmóddal és a közönnyel szemben a női nemmel való törődést hangsúlyozták. Mégis, ebben az országban a férfiak mindent megtettek és megtesznek ma is, hogy utóduk ne lány, hanem fiú legyen. A gyermek életét Szaúd-Arábiában a férfi nemi szerv megléte vagy hiánya határozza meg. Országomban a férfiak úgy érzik, olyanok, amilyennek lenniük kell. Büszkeségük a nőkből ered, rá kell kényszeríteniük hatalmukat asszonyaikra, különben társadalmi megvetéssel néznek szembe. Meg vannak győződve arról, hogy az asszonyok nem tudnak uralkodni szexuális vágyaik fölött, ezért az uralkodói hímek létfontosságú feladata, hogy gondosan őrizzék a nők erényét. Ennek azonban semmi köze sincs a szerelemhez, annál több a férfiak nevetséges büszkeségéhez. A szaúdi férfiak hatalma határtalan: feleségeik és gyermekeik élete fölött rendelkeznek. Az otthonokban a férfi uralkodik, és a fiatal fiúkat is eszerint nevelik. Kiskoruk óta arra tanítják őket, hogy a nők értéktelenek, mindössze azért léteznek, hogy a férfiak vágyait kielégítsék és kényelmüket biztosítsák. A gyermek látja, mint nézi le apja nővéreit és anyját. Mindez ahhoz vezet, hogy a fiú megvetést érez a női nem iránt, és így lehetetlenné válik, hogy barátságosan közeledjen bárkihez az ellenkező neműek közül. Ezek után nem csoda, hogy mire elérik azt a kort, hogy megházasodjanak, a nőt vagyonuk részének, s nem társnak tekintik majd. Országomban a nőket apjuk semmibe veszi, fivérei lenézik, férjük pedig uralkodik rajtuk. Ezt az ördögi kört nehéz megtörni. Azok a férfiak, akik ilyen életet nyújtanak asszonyaiknak, a saját házasságukat is boldogtalanná teszik. Mitől lenne a férfi elégedett, ha ilyen határtalan boldogtalanság veszi körül? Abba menekülnek, hogy egyik feleséget a másik után veszik el, majd ugyanígy halmozzák szeretőiket. Honnan tudnák, hogy a boldogság otthon várná őket egy velük egyenrangú asszony oldalán? Azáltal, hogy a férfiak a nőket rabszolgának, tulajdonnak tekintik, boldogtalanok lesznek ők maguk is. A kellemes szeretkezés és az igazi baráti kapcsolat pedig mindkét nem számára elérhetetlen.

Asszonyaink történetét a titoktartás fekete fátyla fedi. Sem születésünk, sem halálunk nem szerepel egyetlen hivatalos feljegyzésben sem. Míg a fiúgyermekek születését családi vagy törzsi családfákon jelölik, a lányok adatai nincsenek feltüntetve. Bánat vagy szégyenkezés követi a leánygyermekek érkezését. Bár a kórházi szülések miatt az állami bejegyzések száma egyre gyarapodik, vidéken többnyire otthon szülnek. Szaúd-Arábia kormánya még népszámlálást sem végzett. Gyakran teszem fel magamban a kérdést, ha születésünk és halálunk nincs számon tartva, akkor mi, a sivatag asszonyai létezünk-e egyáltalán. Ha senki sem tud létezésemről, ez nem azt jelenti, én nem is létezem? Sokkal inkább ez a tény, mint életem igazságtalanságai buzdított fel arra, hogy hatalmas kockázatot vállalva elmeséljem történetemet. Országom asszonyait fátyol rejti, és szigorú, patriarchális társadalom uralkodik fölöttünk, de a változásnak el kell jönnie, beleuntunk a szokások emelte korlátokba. Vágyunk személyes szabadságunkra. Tizenegy éves koromtól vezetett titkos naplóm segítségével megpróbálok élethű leírást adni egy ál-Szaúd-házi hercegnő életéről. Megkísérlem felfedni más szaúdi asszonyok falak közé temetett életét is, olyan asszonyok millióiét, akik nem királyi családban születtek. S hogy mi okból vágyom arra, hogy felfedjem az igazságot? Egyszerűen azért, mert én is olyan nő vagyok, akit az apja semmibe vesz, akit fivére lenéz, és akin a férje uralkodik. Nem én vagyok az egyetlen. Nagyon sokan vannak olyanok, mint én, de nekik nincs módjuk elmesélni történeteiket. Mivel társadalmunkat a legszigorúbb titoktartás jellemzi, egészen rendkívüli, hogy az igazság egy szaúdi palotából szivárogjon ki. De amit elbeszélek, s amit a szerző leír színtiszta igazság.

Gyermekkor Ali úgy megütött, hogy a földre estem, mégsem voltam hajlandó odaadni neki a pakisztáni szakácstól kapott fényes, piros almát. Bátyám arcát egyre jobban elöntötte a vér, látva, hogy gyorsan, óriási harapásokkal és nyelésekkel befalom az egész almát. Tudtam, hogy súlyos hibát követtem el, mert nem voltam hajlandó behódolni a férfiúi felsőbbrendűség előjogának. Azzal is tisztában voltam, hogy ennek súlyos következményei lesznek. Ali még néhányszor gyorsan belém rúgott, és apánk egyiptomi sofőrjéért, Omarért rohant. Nővéreim, akik majdnem annyira rettegtek Omartól, mint Alitól és apánktól, eltűntek a villában, s hagyták, hogy egyedül nézzek szembe a férfiak együttes haragjával. Néhány pillanattal később Omar Alival a sarkában besietett az oldalkapun. Mivel fiatalságom ellenére gazdag tapasztalattal rendelkeztem az ilyen esetek terén, tudtam, hogy apám nekik ad majd igazat. Nagyon fiatalon megtanultam, hogy Ali bármely kívánsága azonnal teljesül. Mindenesetre lenyeltem az utolsó falat almát, és diadalmasan néztem bátyámra. Hiába küszködtem Omar óriási kezének szorításában, felemelt, és apám dolgozószobájába vitt. Apám kelletlenül nézett fel fekete könyvéből, és látható haraggal tekintett nem kívánt leányára, de karját nyújtotta kincsként őrzött, idősebb fia felé. Alit hagyták beszélni, nekem pedig megtiltották, hogy megszólaljak. Hirtelen bátorság töltötte el minden porcikámat; remegtem a vágytól, hogy apám szeressen és igazat adjon nekem. Világgá kiáltottam az igazságot, mire apám és bátyám megnémultak a döbbenettől. Megszokták, hogy a nők beletörődnek sorsukba, s hogy a szigorú társadalom helyteleníti, ha hangoztatják véleményüket. Már egészen fiatalon minden nő megtanulja, miként manipulálja a férfiakat ahelyett, hogy szembeszálljon velük. Az egykor büszke és heves beduin asszonyok szívében kialudt a tűz. A helyükbe lépő puhány asszonyok alig emlékeztetnek rájuk.

Mikor ráeszméltem arra, mit is teszek, görcsbe rándult a gyomrom, lábam reszketni kezdett. Apám felemelkedett székéből, láttam, lendíti karját, de nem éreztem ütést az arcomon. Büntetésképpen Alinak adták az összes játékomat. Apám, hogy megtanítson arra, a férfi a mindenkori úr, elhatározta, hogy ezentúl Ali kizárólagos joga lesz étkezéskor megtölteni a tányéromat. A diadalmaskodó Ali persze a lehető legkisebb adagokat és a hús leghitványabb részét adta nekem. Minden éjszaka éhesen aludtam el, mivel Ali, hogy nővéreim és anyám ne segíthessenek, őrt állított szobám ajtaja elé. És ez még nem volt elég. Éjfélkor fenséges illatot árasztó sült csirkétől és rizstől roskadozó tányérral jött be a szobámba. Végül Ali beleunt a kínzásokba, de attól a naptól kezdve – pedig csak kilencéves volt – esküdt ellenségemmé vált. Még csak hétéves voltam, „az almaincidensnek” köszönhetően azonban megtanultam, hogy a nőket láncra veri a férfiak lelkiismeretlensége. Anyám és nővéreim megtörtek, de én tovább bizakodtam. Soha nem kételkedtem abban, hogy egy nap diadalmaskodom felettük, és az igazság begyógyítja sebeimet. Ez az eltökéltség már egészen kiskoromban a család bajkeverőjévé tett. Fiatalságomnak voltak kellemes időszakai is. Legboldogabb óráimat anyám nagynénjének házában töltöttem. A nagynéni megözvegyült, de túl öreg volt ahhoz, hogy újra férjhez adják, s a férfiak újabb bonyodalmakat okozzanak neki. Így aztán vidám volt, teli csodálatos történetekkel ifjúságáról s a törzsi csaták időszakáról. Mivel szemtanúja volt nemzetünk születésének, megbabonázott minket Abdel-Azíz király és követői hősies történeteivel. Nővéreimmel együtt törökülésben ültünk a felbecsülhetetlen értékű keleti szőnyegen, s datolyás finomságokat, mandulás süteményeket rágcsálva elmerültünk rokonaink nagy győzelmeinek történetében. Feltámadt bennem a család iránti büszkeség, mikor nagynéném az álSzaúdok csatában tanúsított bátorságáról mesélt. 1891-ben anyám családja az ál-Szaúd nemzetséggel tartott, amikor a Rasíd törzs elűzte őket Rijád-ból. Tíz évre rá a család férfi tagjai Abdel-Azíz vezetésével visszatértek, hogy visszafoglalják földjüket; nagynéném bátyja Abdel-Azíz mellett harcolt. Őseim hűségét azzal

jutalmazták, hogy leányaik révén beházasodhattak a királyi családba. A sorsom eldőlt: a végzet úgy akarta, hogy hercegnő legyek. Ifjúkoromban kiváltságos, de nem túl jómódú család voltunk, bár az olajkitermelés bevétele biztosította, hogy mindig bőséges étel legyen asztalunkon, és megfelelő orvosi ellátásban részesüljünk, ami abban az időben nagy luxusnak számított. Egy hatalmas, betontömbökből épült, fehérre meszelt villában laktunk. A homokvihar minden évben elszínezte a fehér falakat, ezért apám szolgáinak évente újra kellett festeni őket. A birtokot körülvevő harminc láb magas kőfalakat ugyanígy karbantartották. Gyermekkori otthonom a nyugati fogalmak szerint udvarház volt, ám visszatekintve egyszerű lakhely a mai szaúdi királyi elvárásokhoz képest. Akkoriban úgy éreztem, otthonunk túl nagy ahhoz, hogy szívélyes és hangulatos legyen. A hosszú folyosók sötétnek és félelmetesnek tűntek. A különböző formájú és méretű, egymásból nyíló szobák elrejtették életünk titkait. Apám és Ali az emeleten lakott, a férfiak lakrészében, amelyet gyakran bámultam gyermeki kíváncsisággal. Sötétvörös bársonyfüggönyök biztosították, hogy ne jusson be napfény a szobáikba. Török dohány- és pálinkaillatot árasztott a nehéz levegő. Egy-egy félénk pillantás után gyorsan visszasiettem a földszintre, a nők lakrészébe, melynek egyik hatalmas szárnyát foglaltuk el nővéreimmel. Szarával megosztott szobám a nők magánkertjével szemben állt. Anyám világossárgára festette a szobát, melynek eredményeként, ellentétben a villa többi részével, ragyogott az élettől. A család szolgái és rabszolgái kicsi, levegőtlen szobákban laktak a kert végében álló házban. Míg a villában légkondicionáló működött, a szolgák lakhelyén nehezen lehetett elviselni a forró, sivatagi levegőt. Emlékszem, hogy a külföldi cselédlányok és a sofőrök rettegtek a lefekvéstől. A hőséget csak a ventilátor enyhítette kissé szobáikban, de apám úgy vélte, ha légkondicionálóval látná el a szolgálók lakhelyét, biztosan átaludnak az egész napot. Egyedül Omar lakott a központi épületben, egy kicsi szobában. Hosszú arany zsinór lógott a villa főbejáratánál, amely Omar

szobájába vezetett, s ott csengő jelezte, ha szükség volt a sofőrre. Akár éjjel, akár nappal szólalt meg a csengő, Omar azonnal apám szobájába sietett. Be kell vallanom, sokszor meghúztam a csengőt pihenőidejében vagy az éjszaka közepén. Ilyenkor a szívem majd kiugrott helyéről, úgy siettem vissza a szobámba, majd csöndesen ágyba ugrottam, és úgy tettem, mint aki mélyen alszik. Egyik éjszaka, mikor visszaszaladtam ágyamba, anyámat találtam a szobában, akit legkisebb gyermeke gonoszsága láttán szomorúság fogott el. Megráncigálta a fülem, és megfenyegetett, elmondja apámnak a történteket. Nagyapám ifjúkora óta tulajdonunkban van egy szudáni rabszolgacsalád. Minden évben, mikor apám visszatért a háddzsból, évenkénti mekkai zarándokútjáról, új gyerekekkel szaporodott rabszolgaállományunk, a szudáni és nigériai zarándokok ugyanis sokszor eladták gyermekeiket gazdag szaúdiaknak, hogy a pénzből vissza tudjanak térni szülőföldjükre. Attól fogva apám nem adtavette őket, mint egykor az amerikai rabszolgákat. Részesei lettek házi életünknek és apám ügyeinek, mintha a sajátjuk volna. A gyerekek játszótársaink voltak, és nem érezték kényszernek a rabszolgaságot. 1962-ben, amikor a kormány felszabadította a rabszolgákat, szudáni családunk sírva könyörgött apámnak, hogy tartsa meg őket. A mai napig apám házában élnek. Apám mindvégig életben tartotta szeretett királyunk, Abdel-Azíz emlékét. Úgy beszélt a csodálatos emberről, mintha minden napját vele töltötte volna. Megrázó élmény volt, mikor nyolcévesen megtudtam, hogy az öreg király 1953-ban, három évvel születésem előtt meghalt. Abdel-Azíz halála után királyságunk súlyos veszélybe került, mivel az öreg király által kiválasztott utód, Szaúd nem volt tehetséges vezető. Túlzottan elherdálta az ország olajgazdagságát, a pénzt palotákra, autókra és csecsebecsékre költötte. Új országunk a politikai és a gazdasági összeomlás felé tartott. Emlékszem, 1963ban egy alkalommal az uralkodócsalád férfi tagjai összegyűltek otthonunkban. Ekkor, hétévesen nagyon kíváncsi voltam. Omar, apám sofőrje fontoskodva berontott a kertbe, s felzavart minket az emeletre. Úgy hadonászott, mintha vadállatok otthonát füstölné ki, és

szó szerint felterelt minket a lépcsőn egy kicsiny nappaliba. Szara kikönyörögte anyámtól, hogy elrejtőzhessünk egy rövid időre az arab erkély mögött, mert látni akartuk uralkodóinkat munka közben. Míg az alkalmi, családi összejöveteleken gyakran láthattuk nagybátyáinkat és unokatestvéreinket, addig az állam fontos megbeszélésein sohasem lehettünk jelen. Attól fogva ugyanis, hogy egy lány menstruálni kezd, fátylat kell viselnie, mely – apján, illetve fiútestvérein kívül – tökéletesen elrejti a férfiak elől. Életünk ketrecbe zárt és unalmas volt, de aznap anyánk megkönyörült rajtunk. Elkísért bennünket az erkélyre vezető folyosóra, ahonnan lekukucskálhattunk az alattunk elterülő tágas nappaliban összegyűlt férfitársaságra. Engem, mivel én voltam a legkisebb, anyám az ölébe vett, de elővigyázatosságból gyengéden a szám elé tette a kezét, nehogy eláruljam jelenlétünket. Ha észrevesznek, apám elevenen megnyúz mindannyiunkat. Lenyűgöző volt a néhai király leszármazottainak, fiainak, fivéreinek, unokáinak és unokaöccseinek gyülekezete. A hatalmas férfiak libegő köntösökben, méltóságteljesen gyülekeztek. Feiszal trónörökös sztoikus arca magához vonzotta tekintetüket. Még az én fiatal szememnek is feltűnt szomorúsága, mely arról árulkodott, hogy valami nyomasztja a lelkét. 1963-ra minden szaúdi tudta, hogy míg Szaúd király alkalmatlan a feladatra, Feiszal herceg hozzáértőn irányítaná az országot. Azt suttogták, Szaúd uralma csupán a hevesen védett családi egység szimbóluma. Mindenki furcsa egyezségnek tartotta, amely méltatlan az országhoz és Feiszal herceghez, s valószínűtlennek tűnt, hogy tartós lehet. Feiszal herceg elhúzódott a csoporttól, és felemelte általában csendes hangját, hogy elnyomja a morajt. Kérte, hadd fejtse ki véleményét ebben az ügyben, mely egyaránt fontos a nemzetség és az ország számára is. Feiszal herceg félt attól, hogy a nehezen megszerzett trón könnyen elvész. Azt mondta, az emberek ráuntak a királyi család túlkapásaira, és nemcsak arról beszélnek, hogy Szaúd bátyjukat meg kell fosztani a hatalomtól, hanem az egész ál-Szaúd családot is, hogy helyette isten egy emberét választhassák meg vezetőnek.

Feiszal herceg szigorú pillantással végignézett a fiatal hercegek gyülekezetén. Tiszta és magabiztos hangon kijelentette, hogy nemtörődömségük a beduin hívők hagyományos életstílusával szemben a dinasztia bukásához vezethet. Szíve szomorú, mert a család fiatal tagjai, ahelyett hogy dolgoznának, megelégednek a gazdag olajkitermelésből származó havi járadékkal. Hosszú csönd következett, Feiszal várta, hogy fivérei és rokonai kifejtsék véleményüket. Mivel hiába várta, hozzátette: ha ő, Feiszal kezelné a családi olajból származó bevételt, megvonná a hercegektől járandóságukat, hogy azok tisztességes munkát keressenek. Feiszal biccentett fivérének, Mohamednek, majd nagyot sóhajtva leült. Az erkélyről megfigyeltem, milyen idegesen mocorog néhány fiatal unokatestvér. Bár a legnagyobb havi járadék sem haladta meg a tízezer dollárt, az ál-Szaúd nemzetség férfi tagjait így is gazdaggá tette a föld. Szaúd-Arábia hatalmas ország, és a birtokok nagy része családunk tulajdonában van. Ráadásul nincs olyan, építkezésről szóló szerződés, amely ne hozna hasznot valamelyik rokonunknak. Ekkor Mohamed herceg, a harmadik fivér emelkedett szólásra, hogy elmondja, mi a tanácskozás valódi oka. Szaúd király ragaszkodott az abszolút királyi hatalomhoz, amelytől 1958-ban megfosztották, s úgy hírlett, Feiszal ellen lázítja az embereket. Megrendítő pillanat volt ez az ál-Szaúd családnak, mely mindig is egységet mutatott Szaúd-Arábia polgárai felé. Eszembe jutott, hogy apám egyszer elmesélte, miként fosztották meg uralkodói jogától Mohamedet, a legidősebb fiút Feiszal után. Az öreg király kijelentette: ha Mohamednek rendelkezésére állna a trón hatalma, heves természetéből kiindulva sokan lelik majd halálukat. Gondolataim visszatértek a gyűlésre. Mohamed herceg éppen arra figyelmeztetett, hogy maga a monarchia került veszélybe. Arra a lehetőségre célozgatott, hogy erőszakkal meg kell dönteni a király hatalmát, és Feiszal herceget ültetni a király helyére. Feiszal ezt hallva olyan hangosan felnyögött, hogy Mohamedbe fojtotta a szót. Csendesen szólalt meg, úgy tűnt, sír. Elmondta rokonainak, hogy szeretett apja halálos ágyánál megfogadta, sohasem szegül szembe uralkodó bátyjával, s akkor sem fogja megszegni ígéretét, ha Szaúd

csődbe juttatja az országot. Végül hozzátette: ha továbbra is bátyja elűzése lesz a gyűlés fő célja, akkor neki, Feiszalnak távoznia kell. Helyeslő morajlás hallatszott, de családom férfi tagjai egyetértettek abban, hogy Mohamednek, a Feiszal utáni legidősebb fiúnak meg kell próbálnia szót érteni királyunkkal. Néztük, ahogy a férfiak kávéscsészéjükkel babrálva újra megfogadták, hűek lesznek apjuk akaratához, s hogy Abdel-Azíz fiai egységes erőként szállnak szembe a világgal. Megkezdődött a szokásos búcsúzkodás, a férfiak ugyanolyan csendben, ahogy érkeztek, elhagyták a szobát. Nem is sejtettem, hogy ez a gyűlés volt az első lépés nagybátyám, Szaúd király uralkodásának megdöntése felé. Nemzetségünk és honfitársaink sajnálkozva nézték, hogy Abdel-Azíz fiainak erőszakkal kell elűzni bátyjukat földünkről. Szaúd nagybácsi annyira kétségbeesett, hogy fenyegető üzenetet küldött fivérének, Feiszal hercegnek. Ez az üzenet megpecsételte sorsát, mivel országunkban elképzelhetetlen, hogy az egyik fivér megsértse vagy megfenyegesse a másikat. A beduinok íratlan szabálya, hogy testvér sohasem fordulhat testvér ellen. Lázas izgatottság lett úrrá a családon és az ország lakosságán. Végül is Feiszal trónörökös könnyedén úrrá lett a zűrzavaron, amelyet Szaúd nagybácsi keltett; félreállt és hagyta, hogy fivérei és tíz vallási vezető döntsenek fiatal országunk sorsáról. Azáltal, hogy helyette államférfiak hozták meg a döntéseket, az ügy elvesztette személyes jellegét. Két nappal később – apám éppen elutazott fivéreivel és unokatestvéreivel – egyik legkedvesebb nagynénénk, Szaúd egyik felesége feldúltan állított be hozzánk, hogy tudassa velünk a hírt, a király lemondott. Megdöbbentünk, mikor férfi szolgáink előtt letépte magáról fátylát. Nagynénénk Szaúd nagybácsi sivatagi palotájából, a Naszrija palotából érkezett hozzánk. (Ez az épület is az országunkra jellemző határtalan költekezés szép példája.) Nővéreimmel anyánk köré gyűltünk, nagynénénk pedig szinte eszét vesztve veszedelmes vádakat kiáltott családunkra. Férje helyzetéért Feiszal trónörököst hibáztatta, azt mondta, a férje fivérei összeesküdtek, hogy megfosszák Szaúdot a tróntól, melyet apjától örökölt. Sírva mesélte, hogy a vallási tanács, az ulema már reggel

megérkezett a palotába, és utasította férjét, mondjon le a királyi trónról. Teljesen magával ragadott az előttem játszódó jelenet, mivel ritkán szembesülhettem társadalmunk problémáival. Asszonyaink tulajdonságai közé tartozik, hogy kedvesen egyetértünk az előttünk szólóval, s suba alatt intézzük el a dolgokat. Mikor nagynénénk tépni kezdte gyönyörű, hosszú, fekete tincseit, s leszaggatta drága gyöngyeit nyakáról, tudtam, komoly ügyről van szó. Végül anyám, hogy kissé lecsillapítsa, bevezette a nappaliba, mondván, egy csésze tea megnyugtatja. Nővéreim a csukott ajtó köré gyűlve próbálták kihallgatni a felnőtteket, én pedig lábujjaimmal félretoltam egy hajcsomót, és felszedegettem a nagy, sima gyöngyszemeket. Mikor több már nem fért a tenyerembe, gondosan beleszórtam a gyöngyöket az előszobában álló üres vázába. Később anyánk kivezette síró nagynénénket a várakozó fekete Mercedeshez. Szemünkkel követtük, ahogy a sofőr elhajt vigasztalhatatlan utasával. Soha többé nem láttuk nagynénénket, aki elkísérte Szaúdot a száműzetésbe. Anyánk azt tanácsolta nekünk, ne ítéljük meg túl szigorúan Feiszal herceget, hisz nagynénénk csak azért vádolta a trónörököst, mert elfogult egy férfival szemben, akit szeret. Ám ez a férfi hiába kedves és jólelkű, ha nem jó uralkodó. Azt is mondta, hogy Feiszal nagybácsi azáltal, hogy békés és virágzó államot épít országunkból, magára vonja a kevésbé alkalmasok irigységét és haragját. A nyugati mércékhez képest tanulatlan anyám igazán bölcs asszony volt.

Család Feiszal király felesége, Iffat arra bátorította anyámat, hogy győzze le apám ellenállását, és taníttasson minket. Néhány éve apám még a lehetőség fontolóra vételét is megtagadta. Öt legidősebb nővéremnek így nem volt más dolga, mint egy házitanító segítségével bemagolni a Koránt. A hét hat napján naponta két órán át ismételték a szavakat Fatima, a negyven körüli, szigorú egyiptomi tanárnő után. Egyszer szüleim beleegyezését kérte, hogy a lányoknak tudományokat, történelmet és matematikát is oktathasson. Apám szigorúan nemet mondott, így a ház falai továbbra is csak a Próféta és apám szavait visszhangozták. Ahogy az évek múltak, apám látta, hogy a királyi családban egyre több palotában kapnak többirányú oktatást a lányok. Amikor beköszöntött a nagy olajgazdagság, a beduin törzsbelieket és a kis falvak lakóit leszámítva csaknem az összes szaúdi asszony megszabadult mindenfajta munkavégzés alól. Nemzeti probléma lett a tétlenség és az unalom. A királyi család tagjai sokkal gazdagabbak voltak a legtöbb szaúdinál, pedig az olaj gazdagságnak köszönhetően a Távol-Keletről és más szegényebb területekről szinte minden otthonba szolga került. A legtöbb gyermeknek ösztönzésre van szüksége, de mi, nővéreimmel szinte semmit sem kaptunk. Naphosszat szobánkban játszottunk, és a nők kertjében henyéltünk. Sehová sem mehettünk, mivel akkoriban még nem létezett sem állatkert, sem városi park. Anyám belefáradt öt energikus lánya nevelésébe, úgy gondolta, az iskola könnyít majd terhén, és talán mi is megkomolyodunk. Végül Iffat nagynéni segítségével megtörte apám ellenállását, és megkapta jóváhagyását. Így történt hát, hogy a család öt legfiatalabb leánygyermeke előtt, beleértve Szarát és jómagamat is, új lehetőségek nyíltak. Első tanulószobánk egyik királyi rokonunk otthonában volt. Az álSzaúd nemzetség hét családja alkalmazott közösen egy fiatal tanárnőt, aki az emirátus szomszédos városából, Abu-Dzabiból származott. A mindössze tizenhat tanulóból álló kis csoportunkat

akkoriban kutabnak nevezték. A lányok társaságában népszerű volt ez a csoportos módszer. Az órák szombattól csütörtökig reggel kilenc órától délután kettőig tartottak. Kedvenc nővérem a kezdetektől fitogtatta rátermettségét. Sokkal jobban vágott az esze a nála kétszerte idősebb lányokénál is. Tanárunk meg is kérdezte, hogy Szarának van-e valamilyen iskolai végzettsége, s csodálkozva csóválta fejét, amikor megtudta, hogy nincs. A fiatal tanárnő szerencsés volt, mert modern gondolkodású apja Angliába küldte tanulni. Dongalábú lévén, senkit sem találtak, aki elvette volna, így aztán szabadon és függetlenül élhetett. Mosolyogva mondta nekünk eltorzult lábáról, hogy isten ajándéka, mely meggátolta, hogy elméje eltorzuljon. Annak ellenére, hogy egyik királyi unokatestvérünk otthonában élt (elképzelhetetlen, hogy Szaúd-Arábiában független nő önállóan éljen), fizetést kapott, és mindenféle külső kényszer nélkül maga döntött az életéről. Szerettem őt, mert kedves és türelmes volt még akkor is, amikor elfeledkeztem házi feladatomról. Szarától eltérően nem tanultam jól, így boldogan vettem tudomásul, hogy tanárnőnk egy cseppet sem csalódott emiatt. A matematikánál sokkal inkább érdekelt a rajzolás, az imamondásnál az éneklés. Ha neveletlenül viselkedtem, Szara sokszor belém csípett. De mikor fájdalmamban felüvöltöttem, és ezzel megzavartam az órát, úgy döntött, inkább hagy pajkoskodni. Tanítónk huszonhét évvel ezelőtt kapott nevéhez, a Saakenához méltóan élt, mely arabul nyugalmat, csendességet jelent. Saakena kisasszony elmondta anyámnak, hogy Szara a legtehetségesebb lány, akit valaha is tanított. Én fel-le ugrálva kiabáltam: – És én? És én? –A tanárnő elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna, majd mosolyogva felelte: – Szultána biztosan híres lesz. Azon az estén vacsora közben anyám büszkén adta tovább apámnak a Szarát illető dicséreteket. Apám láthatóan örült, Szarára mosolygott, s anya ragyogott az örömtől. Aztán apa durván megkérdezte, hogy képes bármit is megtanulni az, aki anyám hasából született. Úgy vélte, anyának abban nincs semmi érdeme, hogy Ali olyan ragyogóan tanul – bátyám osztályelső volt a Modern

Középiskolában – ; a gyerekek intellektuális képességeiket kizárólag apjuktól örökölhették. Még ma is borzongás tölt el, ha rágondolok, legidősebb nővéreimnek mekkora szenvedést okoz, ha összeadást vagy kivonást kell végezniük, s hálát mondok Iffat nagynénénknek, amiért megváltoztatta sok szaúdi nő életét. 1932 nyarán Feiszal nagybácsi Törökországba utazott, és otttartózkodása alatt beleszeretett egy páratlan szépségű, fiatal lányba. A lányt Iffat ál-Tanajánnak hívták. Mikor a fiatal Iffat és anyja megtudták, hogy az ifjú szaúdi herceg Konstantinápolyba látogatott, közelébe férkőztek abban a reményben, hátha visszaszerezhetik őseik elvesztett birtokát. (A Tanajánok ősi szaúdiak voltak, de az oszmánok uralkodásának időszaka alatt Törökországba kényszerültek.) Iffat szépsége annyira elvarázsolta Feiszal herceget, hogy meghívta a lányt anyjával együtt Szaúd-Arábiába, hogy ott majd tisztázzák a birtok ügyét. A herceg nemcsak visszaadta a lány birtokát, hanem feleségül is vette őt. Később gyakran mondogatta, ez volt élete legbölcsebb döntése. Anyám elmondása szerint Feiszal nagybácsi hosszú ideig válogatott a nők között, míg rá nem talált Iffatra. Feiszal nagybácsi uralkodásának ideje alatt a fiatal lányok taníttatásával Iffat nagy elismerést vívott ki magának. Az ő közbenjárása nélkül országunkban a nőket nem engedték volna tanulni. Tisztelője voltam erőteljes egyéniségének, és elhatároztam, ha felnövök, olyan leszek, mint ő. Ahhoz is volt bátorsága, hogy angol dadát vegyen fel gyermekei mellé, akiknek nevelését a többi királyi ivadékkal szemben nem befolyásolta a nagy gazdagság. Szomorú, hány királyi unokatestvért változtatott meg a hirtelen jött jólét. Anyám gyakran mondogatta, hogy míg a beduinok túlélték a sivatag teljes kopárságát, addig mi sohasem fogjuk túlélni az olajmezők mérhetetlen gazdagságát. Az elmélkedés és apáink vallásos hite nem vonzotta a fiatal szaúdiak többségét. Azt hiszem, ennek a generációnak a gyermekeit tönkretette a könnyű élet, a nagy vagyon megfosztotta őket az ambícióktól és az elhivatottság érzésétől. Királyságunk gyengesége biztos következménye népünk szertelenségének. Attól tartok, ez okozza majd vesztünk.

Gyermekkorom nagy része azzal telt, hogy az ország egyik városából a másikba utazgattunk. Nomád beduin vér folyik minden szaúdi ereiben, így aztán alig térünk vissza egy útról, már a következőt tervezgetjük. Már nem legeltetünk birkákat, de nem tudjuk megállni, hogy ne keressünk zöldebb legelőket. Rijád a kormány székhelye ugyan, ám az ál-Szaúd-család egyik tagja sem kedvelte különösebben a várost, szüntelenül panaszkodtak a városi élet sivárságára: a levegő túl meleg és száraz, a vallási vezetők túl komolyak, az éjszakák pedig túlságosan hidegek. A legtöbb család jobban szerette Dzsiddát vagy Táifot. Az ódon kikötőkkel ékeskedő Dzsidda változatosabb és mérsékeltebb éghajlatú volt. Mindnyájan felszabadultan lélegeztük be a tengeri levegőt. A decembertől februárig terjedő időszakot általában Dzsiddában töltöttük, Rijádba márciusra, áprilisra és májusra tértünk vissza. A nyári hónapok forrósága elől júniustól szeptemberig Táif hegyeibe utaztunk, majd az októbert és a novembert ismét Rijádban töltöttük. A ramadán hónapjában és a háddzs két hetében természetesen Mekkában, szent városunkban tartózkodtunk. 1968-ban, tizenkét éves koromban apám rendkívüli gazdagsághoz jutott. Mesés gazdagsága ellenére nem élt szerfelett pazarló módon, jóllehet mind a négy családjának külön palotát építtetett Rijádban, Dzsiddában, Táifban és Spanyolországban. A paloták minden városban pontosan egyformák voltak, még a szőnyegek és a bútorok színe is megegyezett. Apám utálta a változatosságot; mikor egyik városból a másikba repült, ugyanabban az otthonban akarta érezni magát. Emlékszem, amikor apám azt mondta anyámnak, hogy minden tárgyból, egészen a gyerekek alsóneműjéig, négy darabot vásároljon. Nem akarta, hogy a család csomagolással bajlódjon. Elég furcsának találtam, hogy belépve dzsiddai vagy táifi szobámba, ugyanazt láttam, mint Rijádban, azonos ruhák lógtak azonos szekrényekben. Könyveimből és játékaimból is négyet vásároltak, hogy mindegyik helyre jusson egy-egy. Anyám ritkán panaszkodott, de mikor apám négy egyforma piros Porschét vett az akkor mindössze tizennégy éves bátyámnak, Alinak, kitört belőle, hogy micsoda pazarlás, amikor ekkora szegénység van

világszerte. Ám ha Aliról volt szó, semmi pénz nem számított apámnak. Bátyám tízévesen megkapta első arany Rolex óráját. Nagyon bántott a dolog, én ugyanis hiába kértem apámtól egy vékony arany karkötőt a szúkból (bazár), gorombán visszautasított. Ali második hete büszkélkedett az órával, mikor egy nap megláttam a Rolexet a medence melletti asztalon. Erőt vett rajtam a féltékenység: fogtam egy követ, s darabokra zúztam az órát. Ez egyszer sikerült megőriznem csínytevésem titkát. Határtalan öröm töltött el, mikor apám megdorgálta Alit gondatlanságáért. De természetesen néhány hét elteltével bátyám új Rolexet kapott, s gyermeki bosszúságom ismét visszatért. Anyám gyakran mondogatta nekem, hogy fékezzem bátyám iránti gyűlöletemet. Bölcs asszony volt, látta a tüzet a szememben, mikor kénytelen voltam meghajolni az elkerülhetetlen előtt. Mint a család legkisebb gyermekét, anyám, nővéreim és más rokonok is kényeztettek. Visszatekintve nehéz tagadni, hogy roppantul elkényeztettek. Ellentétben nővéreimmel, koromhoz képest alacsony voltam, s ezért egész gyermekkoromban úgy bántak velem, mint egy kisgyerekkel. Nővéreim, ahogy a szaúdi hercegnőkhöz illik, csendesek és zárkózottak voltak. Én azonban, mit sem törődve a királyi tekintéllyel, hangoskodtam és rakoncátlankodtam. Elképesztő, mennyire próbára tettem türelmüket, de a legkisebb, veszélyre utaló jelre nővéreim még ma is mind a védelmemre sietnek. Velük ellentétben apám számára én voltam az utolsó a sok csalódás után. Ennek következményeként azzal töltöttem gyerekkoromat, hogy próbáltam elnyerni szeretetét. Végső kétségbeesésemben már az sem érdekelt, ha rosszasággal hívom fel magamra figyelmét, és büntetést kapok érte. Arra számítottam, hogy apám, ha sokszor pillant rám, felismeri különleges tulajdonságaim, s ugyanúgy megszeret majd, mint Alit. Ezzel a módszerrel azonban csak azt értem el, hogy apám irántam érzett közönye lassanként utálattá vált.

Anyám elfogadta, hogy országunk a nemek közti meg nem értés országa. Ám nekem gyermekként kellett ráébrednem erre az igazságra. Visszatekintve már könnyebb elismerni, hogy Alinak bizonyára voltak jó tulajdonságai is, de ezeket mind elfelejtette velem legnagyobb hibája, kegyetlensége. Láttam, mint gúnyolja kertészünk fogyatékos fiát hosszú karja és furcsa formájú lába miatt. Mikor Alit meglátogatták barátai, gyakran odahívta szegény Szamit, és utasította, mutassa meg „majomjárását”, észre sem véve a Szami szánalmas arcán csorgó könnycseppeket. Amikor néhány kölyökmacskát talált, s elzárta őket anyjuk elől, szerfelett szórakoztatta, hogy az anyamacska hiába próbálja elérni kicsinyeit. Mivel apánk nem találta ártalmasnak Ali csínytevéseit, a házban senki sem merte őt megfenyíteni. Anyámmal folytatott egyik különösen megható beszélgetésünk során elhatároztam, hogy az ellenkezés helyett megpróbálom „szaúdi nő módjára” manipulálni bátyámat. Anyám isten akaratára is hivatkozott; Allah szava mindig meggyőző érv, ha az a cél, hogy a gyerekek változtassanak viselkedésükön. Anyám végül is meggyőzött: ha ezt az utat folytatom, tövises sövénybe jutok. Jó szándékom azonban egy héten belül meghiúsult. Nővéreimmel találtunk egy kicsiny kölyökkutyát, mely valószínűleg elkóborolt anyjától. A kutyus nyüszített az éhségtől, tennünk kellett valamit. Találékonyságunk gyorsan legyőzte izgatottságunkat, mindnyájan cumisüvegeket kerestünk, majd kecsketejet melegítettünk. Nővéreimmel felváltva etettük kedvenckénket, aki napokon belül kövéren fickándozott. Mindenféle rongyokba öltöztettük, és rávettük, hogy üljön bele a babakocsiba. Igaz, a muzulmánok nem kedvelik a kutyákat, de ritka az olyan ember, aki bántana egy kölyök-állatot, akármi legyen is az. Még anyánk is, aki pedig ájtatos muzulmán volt, mosolygott a kutyus szeleburdiságán. Egy délután Baszemet tologattuk a babakocsiban – Baszem arabul nevető arcot jelent –, mikor Ali éppen arra sétálgatott barátaival. Bátyám, látva, mennyire tetszik barátainak a kutyus, elhatározta, kedvencünk az övé lesz. Mikor megpróbálta elvenni tőlünk,

nővéreimmel sikoltozva küzdöttünk. Apám meghallotta a felbolydulást, és kijött dolgozószobájából. Mikor Ali elmondta neki, hogy a kutyust akarja, apánk ránk parancsolt, mi pedig semmit sem mondhattunk vagy tehettünk, hogy megváltoztassuk véleményét. Ali akarta a kutyát, és meg is kapta. Sírtunk, mikor a család egyetlen fiúgyermeke vidáman elsétált hóna alatt Baszemmel. A lehetőség, hogy megszeressem bátyámat, örökre elveszett. Sőt. Ali egy alkalommal a barátaihoz menet megunta a lázas nyüszítést, fogta Baszemet, és kihajította a haladó kocsi ablakán. Gyűlöletem erősebb lett, mint valaha.

Szara nővérem Nyugtalanság töltött el, mert kedvenc nővérem, Szara, anyám karjai között zokogott. Szüleim kilencedik leánygyermekeként három évvel volt idősebb nálam, csupán Ali született kettőnk között. Szara tizenhatodik születésnapját ünnepelte, ezért örülnie kellett volna, anya azonban tolmácsolta apánk akaratát. Szara éppen két éve, első menstruációja óta viselt fátylat, mely őt is személytelenné tette; hamarosan nem beszélt többet gyermekkori álmairól, tanulási vágyáról. Eltávolodott tőlem, a kis húgától, akinek egészen addig közömbös volt a fátyolozás. Ahogy növekedett a távolság közöttünk, úgy vágyódtam egyre jobban gyermekkorunk boldogsága után. Hirtelen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a boldogság csak a boldogtalanság tükrében ismerhető fel. Sohasem tudtam, mennyire boldogok voltunk, míg Szara boldogtalansága rá nem döbbentett. Szara kedves volt, és sokkal szebb, mint bármelyikünk. Gyönyörűsége átokká vált, mivel a legtöbb férfi, aki hallott szépségéről, rögvest el akarta venni. Nővérem magas és karcsú volt, bőre selymes és fehér. Óriási barna szeme csillogott a tudástól, és mindenki, aki látta, megbámulta kápráztató szépségét, hosszú, fekete haját. Szara természetes szépsége ellenére őszintén kedves volt. Mindenki megszerette, aki csak megismerte. Nemcsak külsejével, hanem kivételes okosságával is bámulatot vívott ki. A mi országunkban a kiemelkedő szépség azonban a boldogtalan jövő forrása. Szara művészetet akart tanulni Olaszországban, és elsőként nyitni galériát Dzsiddában. Tizenkét éves kora óta komolyan tanult, hogy elérje célját. Szobája tele volt zsúfolva mindenféle nagy mesterek könyveivel. Zúgott a fejem, amikor a ragyogó európai kultúráról beszélt. Nem sokkal házassága bejelentése előtt titokban szobájában kutatva egy listára akadtam mindazokról a helyekről, melyeket látni akart Firenzében, Velencében és Milánóban.

Szomorúan törődtem bele, hogy Szara álmai sohasem válhatnak valóra. Mifelénk többnyire a családok idősebb nőtagjai szervezik a házasságokat, de a mi családunkban minden döntés apám kezében volt. Ő pedig már rég elhatározta, hogy legszebb lánya kezét az egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb férfinak adja. Szarát az egyik dzsiddai kereskedőcsalád férfi tagjának szánta abban a reményben, hogy a házasság jelentős pénzügyi előnyökhöz juttat minket. A vőlegényt tehát kizárólag az üzleti sikerek miatt választotta. A hatvankét éves férfi Szarát harmadik feleségéül szemelte ki. Nővérem sohasem találkozott még ezzel a vénemberrel, de a férfi nőrokonaitól hallott szépségéről, és alig várta, hogy kitűzzék az esküvő napját. Anya megpróbált közbenjárni Szara érdekében, de apám szívét szokása szerint nem lágyították meg lánya könnyei. És most Szara megtudta, férjhez megy. Anya utasított, hogy menjek ki a szobából, de nem nézett rám. Hangosan dohogtam, és becsaptam az ajtót, aztán bebújtam a szekrénybe. Csendes könnyeket hullatva hallgattam, hogy nővérem apánkat, országunkat és kultúránkat átkozza. Anyám is sírt, de nem vigasztalhatta Szarát, mert tudta, apának jogában áll, hogy annak adja a lányát, akinek akarja. Tíz lánya közül már hatot saját kénye-kedve szerint férjhez adott, így anya hozzászokott a gondolathoz, hogy további négy lánya is erre a sorsra jut. Nincs hatalom a földön, mely megváltoztathatná sorsukat. Anya meghallotta a szekrényből kiszűrődő neszt. Összeráncolta szemöldökét, csóválta a fejét, mikor megpillantott, de nem zavart ki. Kért, hogy hozzak egy hideg vizes törülközőt, majd ismét Szara felé fordította tekintetét. Mikor visszaértem, Anya Szara homlokára tette a törülközőt, és álomba ringatta lányát. Hosszú ideig őrizte lánya álmát, majd lassú, szomorú sóhajtás közepette megfogta a kezem, és kivezetett a konyhába. Bár nem volt étkezési idő, és a szakács is aludt már, elővett nekem egy tányér süteményt és egy pohár hideg tejet. Tizenhárom évem ellenére az ölébe vett, és sokáig ringatott. Szara könnyei még jobban megkeményítették apa szívét. Véletlenül meghallottam, hogy nővérem apánknak könyörög. Annyira elvesztette az eszét, hogy a nők gyűlöletével vádolta

apámat. Buddha egy verssorát kiáltotta: „A győzelem gyűlöletet nemz, mivel a legyőzött boldogtalan…” Apám feldühödött, mereven elfordult és távozott. Szara utána kiabált, hogy jobb lett volna, ha meg sem születik, ha ilyen boldogtalan sorsra ítéltetett. Apám visszafordult, s fenyegetően közölte vele, előrehozza az esküvő időpontját, hogy ne nyúljon hosszúra a kínos várakozás. Apa minden negyedik éjszakát töltötte csak a villánkban. Azok a muzulmán férfiak ugyanis, akiknek több feleségük van, egyenlő időt töltenek asszonyaiknál. Komoly helyzetekben a férfi büntetésképpen megtagadhatja, hogy meglátogassa feleségét és gyermekeit. Villánkat annyira betöltötte Szara szenvedése, hogy apa utasította anyát, aki első és így fő felesége volt, tudassa a másik három asszonnyal, hogy egy ideig csak hármójukat fogja látogatni. Mielőtt távozott, még megparancsolta anyámnak, gyógyítsa ki lányát lázas haragjából, és béküljön meg sorsával, mely az ő szavaival „a kötelességtudó feleségek és jó anyák élete”. A többi nővérem férjhezmenetelére alig emlékszem, csak könnyes tekintetek jutnak eszembe. Mivel túl fiatal voltam még, az ezzel együtt járó érzelmi megrázkódtatás nem hatolt be gondolataimba. De ha behunyom a szemem, még ma is fel tudom idézni az összes apró részletet, amely a Szara házasságát megelőző hónapokban történt, az esküvőt és az azt követő néhány hét eseményeit. A családban nehezen kezelhető gyereknek tartottak, olyan lánynak, aki minduntalan próbára teszi szülei türelmét. Én voltam az egyetlen, aki Ali új Mercedesének motorjába homokot mert szórni; aki apánk tárcájából pénzt lopott; aki eltemette Ali arany pénzérme gyűjteményét hátul az udvarban; aki zöld kígyókat és ronda gyíkokat eresztett ki egy üvegből a családi medencébe, amikor Ali a gumimatracon aludt. Szara tökéletes gyerek volt, csendes, engedelmes, ráadásul kiváló tanuló. Nagyon szerettem őt, de gyengének tartottam egészen addig, míg az esküvője előtti hetekben meg nem lepett mindannyiunkat. Képes volt felhívni apa irodáját napközben, és üzenetet hagyni, hogy nem megy férjhez. Majd felhívta férjjelöltjének irodáját is, és azt a meglehetősen durva üzenetet hagyta a hindu titkárnál, hogy jövendőbelijét öreg és undorító férfinak tartja, akinek fiatal lány

helyett inkább egy vén szipirtyót kéne elvennie. A hindu titkárnak több esze volt annál, mint hogy ilyen üzenetet átadjon munkaadójának, mivel a tengerek nem nyílnak szét, és a hegyek nem dőlnek le. Később Szara elszántan újra hívta az irodát, és magával a leendő férjjel akart beszélni, de az éppen házon kívül volt. Szarának azt mondták, néhány hétre Párizsba utazott. Apám Szara felháborító viselkedése miatt kikapcsoltatta telefonunkat, nővéremet pedig szobafogsággal büntette. Nem volt menekvés, elérkezett az esküvő napja. A kétségbeesett siránkozással telt hetek sem csökkentették Szara szépségét, sőt még gyönyörűbbnek látszott, olyan mennybéli teremtésnek, aki nem erre a földre született. Mivel jócskán lefogyott, sötét szeme még jobban uralta arcát, arcvonásai finomak voltak. Nővéreim és a rokonsághoz tartozó asszonyok már kora reggel megérkeztek, hogy előkészítsék a menyasszonyt a vőlegény számára. Szerencsére nem vettek észre engem, a kis betolakodót, mivel mozdulatlanul kucorogtam az öltöztetőszobává átalakított hálószoba sarkában. Az első szertartást, a halavát anyánk s annak legidősebb nagynénje végezte. Szempilláját és haját kivéve Szara testének minden szőrzetét eltávolították. Cukrot, rózsavizet és citromlevet főztek össze, majd miután levették a tűzről, a szirupot szétkenték Szara testén. Mikor megszáradt, letépték az édes masszát, mely magával húzta Szara szőrzetét is. Édes illat terjengett a szobában, de Szara fájdalomkiáltásai megkeserítették a levegőt. Hennával befestették Szara bőséges tincseit, melytől haja gyönyörű fényt kapott. Körmeit vérpirosra festették. A világos rózsaszín, csipkés menyasszonyi ruha az ajtófélfán lógott, a kötelező gyémánt nyaklánc a hozzáillő karkötővel és fülbevalóval az öltözőasztalon hevert. Bár a vőlegény már hetekkel ezelőtt elküldte az ajándékokat, Szara hozzájuk sem nyúlt, ügyet sem vetett rájuk. Ha egy szaúdi menyasszony boldog, az öltöztetőszobát boldog nevetés, várakozás tölti be. Nem így Szara esküvője előtt: mintha csak temetésre készítették volna elő testét. Mindenki suttogott, Szara kába volt, nem is értette, miért ilyen közönyös az elmúlt hetek hevessége után.

Apa, attól tartva, hogy Szara ellenkezésével szégyent hoz a családra, utasította az egyik pakisztáni királyi orvost, hogy nővéremnek a házasság napján erős nyugtatókat injekciózzon be. Később észrevettük, hogy ugyanez az orvos Szara nyugtatóit pirula formában odaadja a vőlegénynek. A leendő férjnek azt mondták, hogy Szarát nagyon felizgatta a házasság, és a gyógyszereket hányinger ellen írták fel. Mivel a férfi sohasem találkozott nővéremmel, azt hitte, hogy Szara szokatlanul csendes és kezelhető fiatal lány. Mivel országunkban még ma is sok koros férfi vesz el fiatal lányokat, biztos vagyok benne, hogy hozzászoktak a fiatal feleségek félelméhez. Dobütés jelezte a vendégek érkezését, addigra az asszonyok is elkészültek Szarával. A finom ruhát átbújtatták a csendben tűrő lány fején, felhúzták a cipzárt, és lábára adták a könnyű, rózsaszín cipőt, anyám pedig nyakára tette a gyémánt nyakláncot. Mikor hangosan megjegyeztem, olyan, akár a hóhér kötele, nagynéném a fejemre csapott, a másik megcibálta a fülem. Szara hallgatott. Nem volt nála gyönyörűbb menyasszony. A szertartáshoz hátul jókora sátrat állítottak fel. A kert tele volt Hollandiából küldött virágokkal. Színes, lelógó villanykörték ezrei világították meg az udvart. A hatalmas ragyogás egy pillanatra elfeledtette velem a helyzet kegyetlenségét. A sátor már megtelt vendégekkel. A királyi család asszonyai, akik szó szerint roskadoztak a gyémánt, rubin és smaragd ékszerek súlya alatt, csak ritka alkalmakkor, egy-egy társadalmi eseményen találkoztak közemberekkel. Az alacsonyabb társadalmi osztálybeli asszonyoknak megengedték ugyan, hogy távolról megtekintsék az esküvőket, de csak elfátyolozva. Egyik barátom mesélte, hogy néha a fátylak mögé bújva női ruhába öltözött férfiak is belopóznak, hogy meglessék az arcukat. A férfi vendégek – elvileg – a város egyik nagy szállodájában szórakoztak, akárcsak a nők, beszélgetve, táncolva, eszegetve. Szaúd-Arábiában az esküvőkön a férfiak külön ünnepelnek. Csak a vőlegény és a menyasszony apja s a vallási vezető jön a nők közé, hogy levezesse a rövid szertartást. Esetünkben a vőlegény apja meghalt, így, mikor az idő elérkezett, csak apánk kísérte a vőlegényt.

A szolgálók és a rabszolgák nekiláttak, hogy levegyék az ételekről a fedőt. Pillanatokon belül hatalmas tülekedés támadt az asztalok körül. Az elfátyolozott nők voltak az elsők, akik az ételekhez rontottak. Ezek a szegény asszonyok a fátyol alatt tömték szájukba a finomságokat. Majd a többiek is kóstolgatni kezdték a norvég füstölt lazacot, az orosz kaviárt és más ínyencfalatokat. Négy hatalmas asztal roskadozott az étkek alatt. A bal oldali asztalon az előételek, a középsőn a főfogások, a jobb oldalin pedig a desszertek helyezkedtek el; az üdítős asztal a sor végén állt. Alkoholt természetesen nem szolgáltak fel, de sokan drágakövekkel kirakott flaskát hordoztak retiküljükben, és időnként bevonultak a mosdóba egy-egy kortyra. A sátor közepén egyiptomi hastáncosok szórakoztatták a vendégeket. A tömérdek különböző korú asszony lecsendesedett, és vegyes érdeklődéssel figyelte a táncosok mozdulatait. Az egész ceremóniából ez tetszett nekem a legjobban, ám a nők többsége feszengett az erotikus látványtól. Mi, szaúdiak túl komolyak vagyunk, és gyanakvást ébreszt bennünk a nevetés és a jókedv. Meglepett, mikor egyik idősebb nagynéném beugrott a hastáncosok közé, hogy csatlakozzék hozzájuk. Rosszalló sugdolózásokat hallottam mindenfelől, bár hozzá kell tennem, nagynéném meglepően ügyes volt. Ismét dob perdült: tudtam, elérkezett Szara elővezetésének ideje. A vendégek várakozásteljesen tekintettek a villa bejárata felé. Nem telt el sok idő, az ajtót szélesre tárták, és Szara, egyik oldalán anyámmal, a másikon egyik nagynénénkkel, az emelvényre lépett. Azóta, hogy az öltöztetőszobában utoljára láttam nővéremet, egy felhőszerű, rózsaszín fátylat adtak rá, melyet rózsaszín gyöngytiara tartott. A fátyol csak arra szolgált, hogy még jobban kiemelje Szara szépségét. A vendégek mély morajlással helyeseltek, látva a megviselt arcot, elvégre egy fiatal, szűz menyasszonynak így is kell kinéznie, halálra rémülten. Tucatnyi nőrokon követte őket, megtöltve a levegőt az ünneplés izgatott, sivatagi hangjaival. Magas hangon trilláztak, nyelvüket szájpadlásukhoz ütögetve. A többi asszony éles siránkozással csatlakozott hozzájuk. Szara hirtelen megbotlott, de anyánk jobb oldalról megtartotta. Rövidesen megjelent apám és a vőlegény is.

Tudtam, hogy a vőlegény idősebb apámnál, de mikor először megláttam, kifejezetten undorítónak találtam. Fiatal szememben őskövületnek tűnt, s leginkább egy menyétre emlékeztetett. Megborzongtam a gondolatra, hogy majd megérinti érzékeny nővéremet. A férj megemelte nővérem fátylát, s önelégülten elmosolyodott. Szara annyira el volt kábítva, hogy képtelen volt bármit is tenni, mozdulatlanul állt új ura előtt. A valódi házassági szertartást már hetekkel az esküvő előtt megtartották, amelyen csak férfiak lehettek jelen. Ekkor került sor a hozományról szóló megállapodás aláírására és a törvényes iratok kicserélésére. A vendégek előtti ünneplésen csak néhány szót mondtak, hogy teljessé váljon az esküvői szertartás. A vallási vezető apámra nézett, miközben kihirdette, hogy a kialkudott hozomány fejében Szara a férje felesége. A vőlegény felé fordult, aki válaszában elfogadta Szarát feleségének, és vállalta, hogy attól a pillanattól kezdve gondoskodása és védelme alá vonja. A hit embere felolvasott néhány sort a Koránból, majd megáldotta nővérem házasságát. Az asszonyok rikácsolni kezdtek, és huhogó hangokat adtak ki nyelvük segítségével. Szara férjhez ment! A férfiak elégedetten mosolyogtak. Szara mozdulatlanul állt, a vőlegény pedig elővett egy kicsiny erszényt tobéja zsebéből (a szaúdi férfiak hosszú, ingszerű viselete), és arany pénzérméket dobált a vendégek felé. Bosszúsan figyeltem, milyen önelégülten fogadja a gratulációkat, majd karon fogja nővéremet, és elvezeti. Szara tekintetére, ahogy elhaladt mellettem, mindig emlékezni fogok. Éreztem, hogy valakinek segítenie kellene rajta, de tudtam, ilyen ember nem akad. Hirtelen eszembe jutottak Szara apámhoz intézett szavai: „A győzelem gyűlöletet nemz, mivel a legyőzött boldogtalan.” Nem nyújtott vigaszt a tudat, hogy a vőlegény ilyen kényszeredett frigyben sohasem ismerheti meg az igaz boldogságot. Semmilyen büntetés nem lenne elég szigorú.

Válás Apa megtiltotta, hogy házassága első három hónapjában meglátogassuk Szarát. Időre van szüksége – mondotta nekünk –, hogy alkalmazkodjon új életéhez, felelősségeihez. Ha meglátná családját, lángra lobbannának vágyai, s visszatérnének haszontalan álmai. Hiába lázadoztunk, nem vezetett eredményre. Szara apánk véleménye szerint úgy él, ahogyan élnie kell, és amilyen életre született. Kiszolgálja férjét, örömöt nyújt és gyermekeket szül majd neki. Szara semmit sem vitt magával a szobájából. Talán megértette, könyvei és más tárgyai jelenléte még szomorúbbá tennék az előtte álló éveket. Nekem olyan volt, mintha meghalt volna. Hiánya fekete, tátongó lyukat hagyott életemben. Hosszú órákat töltöttem szobájában, sirattam távollétét. Majd érdeklődni kezdtem nővérem kedvtelései iránt, szinte személyisége egy részének éreztem magam. Elolvastam naplóit, és úgy gondoltam álmaira, mintha sajátjaim lennének. Oly dühösen zokogtam, mint az, aki kétségbe vonja isten bölcsességét, és hagyja, hogy az ördög győzedelmeskedjék az ártatlan felett. Anyám, azután, hogy rám talált Szara ágyában, az ő hálóingében, művészeti könyveit olvasva, bezáratta nővérem szobájának ajtaját. Azonban nem kellett kivárnunk az apánk által kiszabott három hónapos várakozási időt. Szara öt héttel a házassága után öngyilkosságot kísérelt meg. A kertben játszadoztam, éppen néhány állatkával beszélgettem nemrég épített magánállatkertünkben, amikor Omar rontott be akkora hévvel, hogy szandálját is elvesztette a bejárati kapunál. Arca, mely egyébként mély bronzszínű volt, falfehérre sápadt. Kikefélte tobéját, és a ház falánál kiütögette szandáljából a homokot, miközben azt kiáltotta, fussak, és keressem meg anyámat. Az anyák megérzik, ha gyermekeikkel történik valami; mikor anya megpillantotta Omart, rögtön azt kérdezte, mi történt Szarával. Egyetlen arab sem mondja meg a teljes igazságot, ha valamelyik családtag megbetegszik, haldoklik vagy meghalt. Egyszerűen nem

viseljük el, hogy rossz hír hozói legyünk. Ha egy gyermek meghal, az a szerencsétlen személy, akire a bejelentés felelőssége hárul, kezdetben azt mondja, hogy a gyermek nem érzi jól magát. A család mindenféle kérdésekkel halmozza el, mire ő tudatja, hogy orvoshoz kell vinni, majd később bevallja, a gyermek már kórházban van. Ismét a család kérdezősködése következik, mire a hírnök kénytelen bevallani, hogy a betegség súlyos, és a családnak a gyermek betegágyához kell utaznia. Később fájdalmasan hozzáteszi, veszélyben van a beteg élete. Csak néhány óra elteltével fedi fel a súlyosság fokát, de azt, hogy a beteg meghalt, nincs, aki elmondja. Ha ilyen szörnyűséget kell közölnie, egy arab legfeljebb addig megy el, hogy a család beszéljen az orvossal, és készüljön fel a legrosszabbra. Omar azt mondta anyámnak, hogy Szara romlott húst evett, de már beszállították egy dzsiddai magánklinikára. Apám egy órán belül repülőgépet küldött anyámért, aki összeszorított ajkakkal, sietősen indult a csadorjáért és fátyláért. Sikítozva követeltem, hogy vigyen magával. Ennek fejében ígéretet kellett tennem, hogy nem rendezek jelenetet, ha Szara állapota válságos. Megígértem, és felrohantam Szara szobájába. Addig rugdostam az ajtót, míg az egyik szolga elő nem kerítette a kulcsot. Magunkkal akartam vinni Szara kedvenc művészeti könyveit. Omar apám irodájába vitt minket, mivel elfelejtette elhozni az utazáshoz szükséges papírokat. Szaúd-Arábiában ugyanis ahhoz, hogy a nők utazhassanak, a férjnek vagy az apának engedélyt kell írnia. Papírok nélkül feltartóztatnának minket a vámhivatalnál, és megakadályoznák a gép felszállását. Apám az útleveleket is elküldte, hátha anyának szüksége lesz rá, ha Londonba kell vinni Szarát. Romlott hús, London? Tudtam, mi volt rohadt. Apám története. Biztos voltam benne, hogy nővérem meghalt. Kis magánrepülőgépen repültünk Dzsiddába. Az utazás problémamentes volt, a légkör mégis feszültséggel teli. Anya keveset beszélt, az utazás nagy része alatt csukott szemmel ült. Mindössze néhány évvel ezelőtt ült először autóban. Láttam, ahogy ajkai mozognak, és tudtam, kétszeresen is imádkozik Istenhez: először is

Szaráért, hogy életben legyen, másodszor pedig, hogy biztonságban célhoz érjünk. A pilóta és a másodpilóta amerikai volt. Barátságos, nyílt stílusuk azonnal odavonzott hozzájuk. Megkérdezték, nem akarom-e kipróbálni a pilótaülést. Anya vonakodva bólintott, én pedig örömömben toporzékoltam és csapkodtam. Azelőtt csak Ali ülhetett a pilótaülésben, én sohasem. Először megrémültem a nyílt égbolt elém tárulkozó látványától, és a repülőgépet játékszernek éreztem közöttünk s a kemény föld között. Ijedtemben halkan felsikítottam és hátrahőköltem. John, a magasabb amerikai biztatóan mosolygott rám, és türelmesen elmagyarázta a különböző gombok és szerkentyűk szerepét. Meglepetésemre azon kaptam magam, hogy teljes nyugalommal hajolok a válla fölé. Először éreztem nyugalmat és kényelmet férfiak jelenlétében. Szomorú tény, de apámtól féltem, Alit és féltestvéreimet pedig utáltam. Különös érzés volt, szinte megrészegített a tudat, hogy férfiak, akiket neveltetésem miatt istennek kellene tartanom, barátságosak és kedvesek is tudnak lenni. Nagyon új volt ez nekem. Kinéztem a gép ablakán, és megértettem, mit érezhet a sas, amint a magasban száll: csodálatos szabadságot! Aztán eszembe jutott Szara és a megrázó valóság, hiszen a vadak és más állatok is szabadabban élnek nővéremnél. Ekkor fogadtam meg, hogy bármibe kerüljön is, és bármekkora fájdalmat kelljen is kiállnom, ura leszek saját életemnek. Leszállás előtt visszamentem anyámhoz, aki átölelt és magához szorított, míg a gép földet nem ért. El volt fátyolozva, de ismertem arcának minden rezdülését, hallottam hosszú, gyötrelmes sóhaját. Abban a reményben köszöntem el a kedves amerikaiaktól, hogy ők visznek vissza minket Rijádba. Hódolatot és szeretetet éreztem irántuk, akik annyira komolyan törődtek egy gyerek lelkes és butus kérdéseivel. A klinikán jajveszékelés és sírás zaja visszhangzott fülünkbe a hosszú folyosón. Anya felgyorsította lépteit, és olyan erősen szorította a kezem, hogy majdnem sírva fakadtam.

Szara nem halt meg, de alig volt benne élet. Megdöbbentő volt, amit tett; fejét gázsütőbe dugva próbálta elvenni életét. Hangtalan feküdt, halálosan sápadtan. Férje nem jött el a kórházba, de maga helyett elküldte anyját. Az öregasszony, amint meglátott minket, rázendített: durván szidalmazta Szarát, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hozta fiát és családját. Gonosz egy hárpia volt. Legszívesebben kikapartam volna a szemét, de eszembe jutott anyámnak tett ígéretem. Így aztán dühösen simogattam Szara sima, élettelen kezét. Anya levette a fátylat arcáról, és az öregasszonyra nézett. Minden lehetőséget végiggondolt, de az öngyilkossági kísérlet híre meglepte, lesújtotta. Mikor hideg, kimért hangon fordult a férj anyjához, engem elöntött az öröm. Szigorúan megkérdezte az asszonyt, mit tett a fia ezzel a szerencsétlen lánnyal, amitől az el akarta dobni az életét. Ezután ráparancsolt, hagyja el Szara szobáját, mert nincs ott helye az istentelennek. Az asszony, anélkül, hogy elfátyolozta volna arcát, távozott. Hallottuk, mint kiált Istenhez kegyelemért. Anya felém fordult, és látta a csodálatot a tekintetemben. Tiszteltem anyám haragját, és egy rövid, fénylő pillanatig úgy éreztem, Isten nem hagyott magunkra. Szara megmenekült. De tudtam, ha apa meghallja a történteket, anyám élete még boldogtalanabb lesz. Ismervén apámat, nem lelünk megértést nála, biztosan megfeddi majd feleségét, amiért az lánya védelmére kelt. Szaúd-Arábiában ugyanis mindig az idősebbnek adnak igazat. Nem számít, mit tesz vagy mond, hogyan viselkedik, senki sem mer szembeszállni a korral. Anyám pedig nőstény oroszlánként védte gyermekét. Majd szétvetette szívem a büszkeség, milyen bátor anyám van. Három nap elteltével Szara férje, anélkül, hogy egyszer is telefonált volna, megjelent tulajdonáért a klinikán. Addigra anya kiderítette Szara elkeseredettségének okát: nővérem férje szadista volt. Szara inkább a halálba menekült, annyira undorodott a férfi szexuális brutalitásától. Apa is Dzsiddába utazott, és visszataszítónak tartotta a Szarával történteket, de egyetértett vejével, hogy a feleség helye a férje mellett van. Szara férje pedig megígérte, megváltozik majd, fékezi vágyait.

Mikor apa tudatta döntését, anyám keze remegni kezdett, szája eltorzult. Szara is zokogni kezdett. Próbált felkelni ágyából, mondván, nem akar tovább élni. Fenyegetőzött, hogy felvágja ereit, ha vissza kell térnie férjéhez. Anya hegyként magasodott lánya felett, és életében először ellenkezett férjével. Azt mondta, nem engedi vissza Szarát a sárkány barlangjába. Ha kell, elmegy a királyhoz és a vallási vezetők tanácsához, mintsem hogy hagyja, ez a házasság így maradjon. Apám válással fenyegette meg anyát. Anya viszont a sarkára állt, és azt mondta, apám bármit tehet, ő nem tűri, hogy a lánya ilyen körülmények között éljen. Apa elkerekedett szemmel hallgatott. Tudta, a vallási vezetők valószínűleg kényszerítenek Szarát, hogy térjen vissza férjéhez, annak pedig azt tanácsolják majd, hogy feleségével aszerint bánjon, ahogy az a Koránban meg van írva. Majd dolguk végeztével hátat fordítanának a kellemetlen ügynek. Apa csak mereven állt, tűnődött anya eltökéltségén. Talán emiatt, talán mert el akarta kerülni, hogy mások beleavatkozzanak családi ügyeinkbe, házassága során először engedett. Mivel a királyi családhoz tartoztunk, Szara férje nem akarta elvágni apámhoz fűződő kapcsolatát, s vonakodva beleegyezett a válásba. Az iszlám vallásban a férfiak bármiféle magyarázkodás nélkül elválhatnak, de egy asszonynak nagyon nehéz a válás. Ha Szara ki is töltötte volna a válási kérvényt, a vallási hatóságok részéről rengeteg nehézséggel kellett volna szembenéznie. – Nem utasíthatsz el valamit, ami Allah szerint a te javadat szolgálja – mondják, és kényszerítik, hogy a férjével maradjon. Azonban Szara férjének elég volt két férfi tanú jelenlétében háromszor kimondani, hogy „elválok tőled”, s a válás megtörtént. Szara, immáron szabadon, hazatérhetett. Minden felfordulás változáshoz vezet. Szara házassága, öngyilkossági kísérlete és válása megváltoztatta gondolataimat. Többé nem úgy gondolkodtam, mint egy gyermek. Órákig töprengtem országunk primitív házassági hagyományain. A szaúd-arábiai lányok férjhez adhatóságát számtalan tényező befolyásolhatja. Ilyenek a lány családi neve, alakja, szépsége, a

család szerencséje. Társaságban nem találkoznak, így a férj teljes egészében sasszemű anyjától és nővéreitől függ, akik állandóan keresik számára a megfelelő lányt. A házasság időpontjának kitűzése után is csak nagyon ritka esetben fordul elő, hogy a lány a szertartás előtt találkozhasson jövendőbelijével. Nagyon kevés család van, ahol ezt megengedik. Ha a lány jó családból származik, s nincs testi hibája, sok kérő veszi körül. És ha mindezek mellett még gyönyörű is, elhalmozzák a kérők, mert országunkban a női szépség nagyon kelendő. Természetesen nem eshet folt becsületén, mert még a legszebb lány is azonnal kevésbé kívánatos, és nem jut neki más, mint hogy egy távoli faluban valami vénember harmadik vagy negyedik felesége legyen. Sok szaúdi férfi a lánya házasságát illető végső döntést feleségére bízza, abban a tudatban, hogy úgyis a család számára legkedvezőbb házasságot választja. Gyakran azonban a lány tiltakozása ellenére az anya is kitart az általa kiválasztott férj mellett, hiszen őt magát is olyan férfihoz adták, akitől rettegett, élete során mégsem érte hatalmas csapás, fájdalom. A szerelem és a ragaszkodás nem elég, figyelmeztetik az anyák lányaikat. Vannak olyan férfiak, mint apám is, akik a férjeket személyes vagy gazdasági haszon céljából választják, és nincs az a hatalom, mely befolyásolhatná döntésüket. Szara a maga szépségével, intelligenciájával és gyermekkori álmaival nem volt több apám számára, mint a további gazdagodás biztosítéka. Szeretett nővérem keserves helyzete új eltökéltséggel töltött el. Azzal, hogy nekünk, asszonyoknak is bele kell szólnunk olyan kérdések végső eldöntésébe, amelyek örökre megváltoztathatják életünket. Attól a pillanattól kezdve a nők teljes személyi szabadságáért és jogaiért kezdtem élni, lélegezni, tervezgetni. Azokért a jogokért, melyekkel országomban csak a férfiak rendelkeznek.

Ali Néhány hónappal Szara visszatérése után legidősebb nővérem, Núra meggyőzte apát, hogy Szarának és nekem előnyünkre válna egy külföldi utazás. Szarát öngyilkossága óta egyikünk sem tudta felrázni krónikus depressziójából. Núrának az volt a véleménye, hogy éppen az utazás lenne a legjobb gyógyszer. Azelőtt mindössze kétszer jártam országunkon kívül, Spanyolországban, de túl fiatal voltam ahhoz, hogy bármilyen emlékem is megmaradjon. Núra, aki első királyunk egyik unokájához ment feleségül, házasságával és csendes, nyugodt életével örömet szerzett apámnak. Ő nem kérdezősködött, tette, amit tennie kell. Az évek múlásával Núra előzékeny tulajdonságai szeretetet ébresztettek apámban. Szara válását követően hajadon lányainak Núra házasságával példálózott. Őt is idegenhez adták, házassága mégis kielégítőnek bizonyult. Núra boldogságának valós oka azonban férjének figyelme és tapintatossága volt. Apának az volt a véleménye, hogy nyilvánvalóan Szara viselkedése ingerelte férjét. A Közel-Keleten ugyanis sosem hibáztatják a férfit, hanem fenntartás nélkül fogadják tetteit. Még ha meg is öli feleségét, biztosra veszik, hogy jó oka volt rá. Olvastam olyan újságcikkeket, melyek egy férfit dicsértek amiatt, hogy feleségét vagy lányát illetlen, bűnös viselkedéséért megölte. Egy egyszerű csókért vagy akár szexuális közeledés gyanújáért is megölhetnek egy fiatal lányt. Ráadásul az apának az ilyen cselekedetekért nyilvánosan gratulálnak a vallási vezetők, amiért betartotta a Próféta parancsait. Núra és Ahmed éppen palotájukat építették. Núra Európába akart utazni olasz bútorokat vásárolni. Úgy tervezte, hogy útközben Egyiptomban is megállunk, hogy kisgyerekei láthassák a piramisokat. Apának huszonkét lánya volt négy feleségétől. Gyakran morgott, hogy az asszonyok a férfiak átkai, s bosszúságát még jobban fokozta, hogy fiatalabb lányai fellázadtak a férfiak egyeduralma ellen.

Példátlanul és helytelenül viselkedtünk és beszéltünk. Nagyon jól tudtuk, nem érhetjük el mindazt, amire vágyunk, így azt is egyfajta győzelemnek tartottuk, hogy ilyen elszántsággal vitathatjuk meg problémáinkat. Núra anyánkat is magunkkal akarta hozni. Anya Szara visszatérte óta különös csendbe burkolózott. Úgy tűnt, apa akarata elleni nagy lázadása teljesen legyengítette. De az utazást ösztökélte, mivel azt akarta, hogy Szara lássa Olaszországot. Engem túl fiatalnak tartott az utazáshoz, de mint általában mindig, heves vérmérsékletemmel most is elértem, amit akartam. Szara éppen csak egy kis érdeklődést mutatott, hogy láthatja Olaszország művészeti csodáit, én azonban határtalanul boldog voltam. Azonban Ali bejelentése, miszerint velünk jön Olaszországba, ürömmé változtatta örömöm, főleg, mikor kiderült, apa is úgy gondolta, gardedámra lesz szükségem. Majd megőrjített a gondolat, hogy Ali áruló jelenléte tönkreteszi szünidőmet, és elhatároztam, ahogy csak tudom, meggyalázom. Megragadtam új gutráját (fejdísz) és igaalját (zsineg a gutra csúcsán), és keresztülfutottam vele a házon, be a fürdőszobába. Semmi ötletem sem volt, mit csináljak vele, de a szaúdi férfiakat már az is vérig sérti, ha bárki hozzáér fejdíszükhöz. Őrült vágy kerített hatalmába, hogy valamiképp ártsak Alinak. Bátyám követett, azt kiáltozva, beárul apánknak. Mikor az ajtóhoz ért, teljes erőmből rácsaptam. Ali nagylábujja eltörött, mivel nem volt rajta szandál, kezét pedig megütötte. Úgy kiabált és nyöszörgött, hogy a szolgák azt hihették, megölöm, de egyikük sem sietett segítségére. Nem tudom, mi üthetett belém, de fogtam fejdíszét, és lehúztam a vécén. Az igaal nem ment le a kagylón, pedig kétségbeesetten próbáltam letömködni a pumpával: az elázott zsinór fennakadt. Mikor Ali észrevette, mit tettem, hirtelen rám támadt. A földön verekedtünk, majd egyszer csak elkaptam, és húzni-csavarni kezdtem legérzékenyebb részét, törött lábujját. Anya, hallván Ali fájdalmas kiáltásait, közbelépett, és megmentette fiát az évek során felgyülemlett és visszafojtott haragomtól. Tudtam, hogy nagy bajban vagyok. Ám mérlegelve a dolgokat, ráébredtem, hogy ennél rosszabb már nem lehet a helyzet. Így aztán,

amikor anya és Omar bevitték Alit a klinikára beköttetni törött lábujját, belopóztam bátyám szobájába, és összegyűjtöttem vallásunk és kultúránk által egyaránt tiltott, titokban őrzött „drága kincseit”. Ezeket a „drága kincseket” a világ minden részén gyűjtik a fiatal fiúk, Arábiában azonban súlyos bűnnek számít. Már régen felfedeztem Ali Playboy- és más hasonló újsággyűjteményét, mely időközben új diafelvételekkel gazdagodott. Mivel kíváncsi voltam rájuk, a szobámban levetítettem a képeket. Igencsak zavarba jöttem. Mezítelen férfiak és nők mindenféle furcsa dolgokat műveltek, sőt néhány képen nők állatokkal csinálták ugyanazokat a dolgokat. Ali valószínűleg kölcsönadhatta barátainak a képeket, mivel mindegyikre gondosan rányomta a nevét. Akkor még túl ártatlan voltam, hogy pontosan tudjam, mit ábrázolnak azok a képek, de biztos voltam benne, hogy valami tilosat, mert bátyám egy öreg, rongyos dobozba rejtette el őket, melyre „iskolai jegyzetek” címkét ragasztott. Nagyon jól ismertem a dolgait, mivel éveken keresztül kutattam közöttük. A képek és diák mellett két kis üveg alkoholt is találtam, melyeket Ali egy bahreini hétvégi utazás alkalmával hozott magával. Nagyszerű tervem birtokában a tiltott holmit egy papírtáskába hajítottam. Szaúd-Arábiában minden környékre építettek mecsetet. Az állam egyik legfőbb gondja volt, hogy minden muzulmán férfi lakhelyéhez sétatávolságon belül legyen egy mecset a napi öt imához. Noha akárhol lehetett imádkozni, ha az ember Mekka felé fordul; mégis úgy tartják, mecsetben a legjobb. Mivel az egyik leggazdagabb környéken laktunk, óriási mecset állt apáink és bátyáink rendelkezésére, mely fehér, opálfényű márványból készült. Minthogy délután két óra volt, és a déli ima ideje elmúlt, tudtam, veszélytelenül véghez tudom vinni tervemet. Még a hit emberei is délutáni szunyókálásba menekülnek a forró arábiai levegő elől. Félve nyitottam ki a mecset ajtaját, óvatosan bekukucskáltam, és csak aztán léptem be. Akkor még nem voltam elfátyolozva, ezért, gondoltam, nem keltek feltűnést. Kiterveltem egy történetet arra az esetre, ha elkapnak és kérdőre vonnak. Azt mondtam volna, hogy a kismacskámat keresem, mert láttam beszaladni a mecsetbe.

Meglepetésemre a mecset hűvös és hívogató volt. Azelőtt sohasem jártam a hatalmas épületben, de sokszor követtem idáig Alit és apámat, mikor imádkozni jöttek. Alit hatéves kora óta ösztönözték a napi öt imádkozásra. Emlékszem, milyen fájdalmat éreztem, amikor apám Alit kézen fogva, büszkén bevezette a mecset nagy bejáratán. Engem semmibe vett, kint hagyott az út szélén. Szomorúan, dühösen meredtem utánuk. Országomban a nőknek tilos belépniük a mecsetekbe. Bár Mohamed próféta nem tiltotta meg, azt állította, hogy mindnyájunknak az a legjobb, ha magányosan, otthonunkban imádkozunk. Ennek eredményeként Szaúd-Arábiában egyetlen nőt sem engednek be a mecsetekbe. Senki sem volt odabent. Sietősen végigmentem a márványpadlón. Szandálom csattanása különös, mély hangot hallatott. A táskát, melyben Ali tiltott kincsei rejtőztek, az erkélyhez vezető lépcső aljára tettem. Itt volt az a hangszóró, mely naponta ötször zengte Mohamed próféta szent szavait. Elég volt a müezzin átható kiáltásaira gondolnom, amellyel imára szólítja a hívőket, hogy bűntudatot érezzék. Majd eszembe ötlött Ali lenéző mosolya, mikor azzal fenyegetett, apa meg fog engem korbácsolni, ő pedig kérni fogja, hogy ő is üthessen. Elégedett vigyorral az arcomon siettem haza. Most az egyszer én kerülök ki győztesen. Még aznap este, mielőtt apa hazaért volna irodájából, három mutava (vallási vezető) kopogtatott be kapunkon. Néhány filippínó szolgával az egyik emeleti ablakhoz rohantunk. Láttam, amint Omarral kiabálnak, és hevesen mutogatnak az ég, majd néhány újság felé, amelyeket nyilvánvalóan visszataszítónak tartanak. Nevetni volt kedvem, de szigort és komolyságot erőltettem arcomra. A legtöbb külföldi és szaúdi egyaránt retteg a mutaváktól, ugyanis nagy hatalommal rendelkeznek, és legfőbb gondjuk az emberi gyengeség felfedése. Még a királyi család tagjai is próbálják elkerülni a velük való összeütközést. Két héttel a történtek előtt egyik filippínó szolgálólányunk feldühített néhány mutavát, ugyanis térdig érő szoknyát viselt a bazárban. Pálcával elverték, majd vörösre festették a lány lábát. Bár Szaúd-Arábia nem enged az országba turistákat, néhány külföldi nő

nővérként, titkárnőként vagy háziszolgálóként dolgozhat nagyobb városainkban. Nők tömegei érzik azok haragját, akik Isten igéjét tolmácsolják, és mégis megvetik a nemünkhöz tartozókat. Ha egy nő vakmerően dacol hagyományainkkal, és kimutatja fedetlen karját vagy lábát, könnyen lehet, hogy pórul jár, és szolgálónkhoz hasonlóan vesszővel verik el, vagy befestik végtagjait. A mi szolgálónk is hiába áztatta lábát, a piros folt nem akart fakulni. Szegény pára meg volt győződve, hogy a vallási rendőrség valahogy kinyomozta lakhelyét, és börtönbe vetik. Félelmében az ágyam alá rejtőzött. El akartam árulni neki a vallási rendőrség látogatásának valódi okát, de még a filippínó szolgálók előtt is őriznem kellett titkomat. Omar falfehér lett, amikor Aliért kiáltva belépett a villába. Ali óvatosan lecsúszott a lépcsőn, jobb sarkán egyensúlyozva és lábujjait feltartva a levegőbe. Követtem őt, és anyával együtt a nappaliba kísértük, ahol Omar éppen apa irodáját hívta telefonon. A mutavák elmentek, de Omarnál hagytak néhány tiltott holmit: egy újságot, négy diaképet és egy kis üveg italt. A maradékot bizonyítékként maguknál tartották. Ali arcából kifutott a vér, mikor észrevette „titkos” kincseit Omar ölében. Omar meglátott engem, és utasított, hagyjam el a szobát. De én anyám szoknyájához simultam, aki gyengéden megpaskolta a fejem. Anya gyűlölte, ahogy Omar parancsolgat nekünk, ezért kihívóan az egyiptomi szemébe nézett, így aztán a sofőr úgy döntött, nem foglalkozik velem. Rászólt Alira, hogy üljön le. Apa már úton volt hazafelé, és a mutavák értesítették a rendőrséget. Biztos voltam benne, hogy Alit letartóztatják. Vihar előtti csend telepedett a szobára. Kezdtem félni, de aztán Ali visszanyerte nyugalmát. – Nem tartóztathatnak le, herceg vagyok – vetette oda Omarnak. – Azok a vallási fanatikusok semmivel sem különbek, mint a fülem körül zümmögő, idegesítő szúnyogok. – Hirtelen ráeszméltem valamire. Lehet, hogy nem Alit fogják bebörtönözni? Fékcsikorgás jelezte apa érkezését. Haragosan rohant be a szobába, és egymás után szemügyre vette a tiltott tárgyakat. Megnézte az újságot, s haragos pillantást vetett Alira. Megvetően

félrehajította a whiskysüveget, bár tilalom ide, tilalom oda, minden herceg tartott alkoholt otthonában. Mihelyt azonban a fény felé fordította a diafelvételeket, üvöltve kizavarta anyámat velem együtt a szobából, majd dühösen ütni kezdte Alit. Mindent összevetve Alinak nagyon rossz napja volt. A mutavák végül mégis meggondolták, hogy a rendőrségre menjenek az egyik királyi fivér fia miatt. Néhány órán belül maguk tértek vissza hozzánk kegyes haragjukkal. Apának nem volt könnyű dolga, mire meggyőzte őket, hagyják ki azokat a diákat, amelyeken nők állatokkal közösülnek. 1968-at írtunk akkor. Feiszal király bátyjával, Szaúddal ellentétben nem volt olyan elnéző az ifjú hercegek csínytevéseivel szemben, így a mutavák előnyösebb helyzetben voltak. Apám és ők is tudták, hogy a király nagyon feldühödik, ha kitudódik a diák tartalma. Feiszal király állandóan figyelmeztette fivéreit és unokatestvéreit, tartsák kordában gyermekeiket, hogy elkerüljék a vallási vezetők haragját. Azonban a mutavák félelme is hozzájárult országunk akkori modernizációjához. A király biztosította a vallási vezetőket, hogy országunkban csak a szükséges modernizációs folyamatot engedélyezi, és nem hagyja a romlott nyugati erkölcsök elterjedését. De a mutavák a királyi család viselkedésében az elkorcsosult nyugat hatását látták. Ali diagyűjteményével pedig egyértelműen bizonyítottá vált a királyi család erkölcsi hanyatlása. A mutavák éjszakába nyúlóan vitatkoztak azon, mi legyen Ali legmegfelelőbb büntetése. Ali csakis annak köszönhette megmenekülését, hogy az ál-Szaúd-család tagja volt. A mutavák tudták, hogy nincs királyi herceg – kivéve, ha a király maga nem hagyja jóvá –, akit az ország büntetőrendszere alapján el lehetne ítélni. Nagyon ritka eset, ha egyáltalán volt már rá példa. Ha Ali egy átlagos szaúdi család gyermeke vagy külföldi, hosszú börtönbüntetésre ítélték volna. Egész családunk jól ismerte filippínó sofőrünk egyik bátyjának szomorú történetét. Azelőtt négy évvel egy olasz építési vállalatnál dolgozott Rijádban, s négy éve letartóztatták pornófilm birtoklásáért. Két év börtönbüntetésre ítélték szegényt, és a bebörtönzés mellett minden pénteken tíz ostorcsapást is el kellett viselnie. Sofőrünk, aki

szombatonként meglátogatta, sírva mesélte Alinak, hogy fivére egész teste fekete az előző napi ostorcsapásoktól. Rettegett, hogy bátyja nem éri meg a jövő évet. Ali minden egyes tiltott tárgyra gondosan rányomtatta nevét, ezért szerencsétlenségére bűnössége kétségbevonhatatlan volt. Végül is a következőképpen egyeztek meg: apa tömérdek pénzt adományozott a mecsetnek, Alinak pedig mind az öt napi imán jelen kellett lennie, hogy megbékítse Isten szolgálóit, nem is beszélve magáról Istenről. A mutavák nagyon jól tudták, hogy egyes ifjú hercegek egyáltalán nem járnak imádkozni, és hogy ez a büntetés különösen kellemetlen Alinak. Előírták továbbá, hogy a bátyámnak a következő tizenkét hónapban minden egyes imádkozás alkalmával meg kell jelennie a mecset vezető mutavája előtt. Mindezek alól csak akkor kaphat felmentést, ha elutazik. Ali a hajnali ima puszta gondolatától is irtózott, mivel soha nem kelt fel kilenc óránál előbb. Ráadásul ezerszer le kellett írnia, hogy „hatalmas Istenünket magamra haragítottam, mert az istentelen Nyugat romlott és erkölcstelen útját követtem”. Végül pedig be kellett vallania, kitől kapta az újságokat és a diaképeket. Állítása szerint az újságokat külföldi utazásai alkalmával csempészte be, mivel, mint minden herceget, a vámosok őt is vizsgálat nélkül, udvariasan engedték át. A diákat azonban egy összejövetelen megismert nyugatitól vette. Ali, égve a vágytól, hogy a külföldire zúdíthatja a mutavák haragját, boldogan elmondta nevét és címét. Később hallottam, hogy a külföldi férfit letartóztatták, megkorbácsolták, majd deportálták. Szörnyen éreztem magam. Buta csínytevésem megszégyenítette és megalázta az egész családot. Míg Ali minden bántódás nélkül megúszta a dolgot, addig a történtek szüleimre rossz fényt vetettek. Nagyon szégyelltem magam, és féltem, hogy kitudódik vétkem. Megfogadtam Istennek, ha ez egyszer megúszom, tökéletes gyerek leszek. Omar kikísérte a mutavákat. Anyával a nappaliban vártunk Alira és apára. Apa megragadta fia felkarját, és a lépcső felé rángatta. Bátyám felém fordult, tekintetünk találkozott. Elég volt a sötét szempár rövid villanása, hogy megérezzem, Ali tudja, én árultam be. Furcsamód sokkal inkább megbántott volt, mint dühös.

Zokogni kezdtem, mivel rádöbbentem, milyen szörnyű dolgot követtem el. Apa sajnálkozva nézett rám, s Alira támadt, mondván, az egész családot felzaklatja, még az ártatlan gyerekeket is. Életemben először az apám karjába vett és csitítgatott. Igazán nyomorultul éreztem magam. Az érintés, melyre egész életemben vágytam, most nem volt vigasztaló. És az oly sokszor elképzelt örömöt tönkretette a mód, mellyel célom elértem. Bárhogy is, csínyem sikeres volt. Nem is említették Ali lábujjtörését és a fejdísztől eldugult vécét. Úgy tűnik, a súlyos bűnök elnyomják, szinte megsemmisítik a kisebbeket.

Az utazás A családi zűrzavar ellenére sem halasztottuk el az olaszországi és egyiptomi utazást, de már nem tudtam igazán örülni neki. Ellenőriztem a csomagolást, listát készítettem, de szobám ajtajából mindig azt figyeltem, mikor sántikál arra Ali. Bátyám eddig nem is törődött velem. Lenézett lány voltam a szemében, értéktelen, akit időről időre helyre kell tenni. A történtek után azonban másképp nézett rám. Rádöbbent, hogy én, a lenézett nő, a család legifjabb tagja veszélyes és méltó ellenfél vagyok. Indulásunk napján hat limuzinra volt szükség, hogy csomagjaink elférjenek. Tizenegyen utaztunk négy hétre: Núra és Ahmed három gyerekükkel az ötből, két filippínó szolgálólányuk, Szara és én, Ali és barátja, Hadi. Hadi két évvel volt idősebb Alinál, egyházi iskolában tanult, egy rijádi fiúintézetben, hogy mutava lehessen belőle. Hadi felnőtt benyomását keltette. Gyakran idézett a Koránból, és kegyesen viselkedett jelenlétünkben. Apa bizton érezte, hogy jó hatással van gyermekeire. Hadi feltűnően hangoztatta véleményét, miszerint a nőknek otthonukban kéne maradniuk. Azt mondta bátyámnak, hogy a nők minden rossznak az okozói. Mondhatom, örömteli és élvezetes utazásnak néztünk elébe Ali és Hadi társaságában. Anya nem kísért ki minket a repülőtérre. Azt hittem, Ali ügye miatt olyan kedvetlen és szomorú. A kertben búcsúzott tőlünk, s a bejárati kapuból integetett. Fátyol fedte, de tudtam, könnyek csíkozzák arcát. Éreztem, hogy valami bántja, de az előttünk álló utazás töltötte be gondolataimat, és nem rágódtam boldogtalanságának okain. Ahmed nemrégiben vett egy repülőgépet, így kizárólag családi körben utazhattunk. Kerestem a két amerikai pilótát, akik a múltkor Dzsiddába vittek, de csalódásomra nem voltak ott. Helyettük két angol foglalta el a pilótaülést, de ők is barátságosnak tűntek. A

királyi család számos amerikai és angol állampolgárt foglalkoztatott magánpilótaként. Míg Ahmed a pilótákkal tanácskozott, Núra a két szolgálólánnyal a három kicsit csitította. Szara rögtön levette fátylát, és értékes könyveivel kezében egy takaróba burkolózott. Hadi utálkozva nézte nővérem arcát, és dühösen morgott Alinak. Bátyám utasította Szarát, hogy tegye fel fátylát, míg el nem hagyjuk Szaúd-Arábiát, mire Szara közölte vele, hogy a vastag szöveten keresztül nem tud olvasni, és jobban teszi, ha befogja a száját. Még felszállás előtt kitört a családi perpatvar. Próbáltam rálépni Ali sérült lábujjára, de elvétettem. Különben ő is hiába ütött a fejem felé, mert elhajoltam előle. Ahmed, a legidősebb férfi lévén, elkiáltotta magát, hogy üljünk le, és maradjunk csendben. Núrával egymásra néztek, és tudtam, már meg is bánták nagylelkű meghívásukat. Az iszlám három legszentebb városa Mekka, Medina és Jeruzsálem. Isten Mekkában nyilvánította ki akaratát prófétájának, Mohamednek, melyet ma már a világban szétszóródott közel egymilliárd muzulmán követ. Vallásos életünk alapja öt rituális kötelességből áll, melyeket a vallás tartóoszlopának nevezünk. Ezek egyike megköveteli, hogy minden muzulmán, akinek csak lehetősége van rá, végezze el a háddzsot. Igaz muzulmán nem érezheti teljesnek magát, ha legalább egyszer el nem zarándokol Mekkába. Második legszentebb városunk Medina, „Prófétánk városa”, Mohamed temetési helye. Jeruzsálem pedig a harmadik szent városunk. Itt található az a hely, ahonnan Isten felvitte Mohamedet a mennybe, helyén ma a Sziklamecset áll. A muzulmánok keserű könnyeket hullatnak Jeruzsálem említésére, mert ez a város már nem népünké. Ahogy Mekka, Medina és Jeruzsálem a muzulmán hit szellemi központja, Kairó a muzulmánok önbecsülésének betetőzése. Hiszen Kairó történelme ötezer évre tekint vissza, és az arab népnek adja a világ egyik legnagyobb civilizációját. Egyiptomra minden arab büszke. Az ókori egyiptomiak hatalmához, gazdagságához és műveltségéhez képest a mai öböl-állambeli arabok olajgazdagsága kicsiny és lényegtelen.

Az ókor óta nyüzsgő nagyvárosban, Kairóban lettem nővé. Az arab kultúrában túl nagy fontosságot tulajdonítanak a lányok nővé válásának. Fiatal lányok félelemtől és örömtől vegyesen várják az első menstruációt. Szóhoz sem jutottam, mikor nyugati barátnőim elmesélték első vérzésüket. A vércseppek láttán nem tudták, mi történik velük, meg voltak győződve, hogy haldokolnak. Az első menstruáció elérkezése szokásos beszédtéma a muzulmán világban, hisz attól a pillanattól kezdve a gyermeket felnőttként tartják számon. Nincs visszaút az ártatlan gyermekkor világába. Szaúd-Arábiában az első menstruáció megjelenésével elérkezik az idő az első fátyol és a csador gondos kiválasztására. Még a boltosok is, legyenek bár indiai vagy pakisztáni muzulmán férfiak, könnyedén és tisztelettel kérdeznek rá a leánygyermek nővé válásának idejére. Elégedetten elmosolyodnak, és hozzáfognak a leány számára legelőnyösebb csador és fátyol kiválasztásához. Bár a fátyol csak fekete lehet, mégis számtalan lehetőség létezik az anyag vastagságától és súlyától függően. A fátyol készülhet olyan vékony anyagból, melyen keresztül a világ sejtheti a tiltott arc körvonalait. A vastagabb anyag praktikusabb, mert a nőket kevésbé éri a hívők durva pillantása és éles megjegyzése. Ha egy asszony a hagyományos vastag, fekete anyagot választja, amelyet a legerősebb szél sem tud fellebbenteni, nincs férfi, aki sejthetné arcvonásait. Természetesen, ha e mellett döntenek, az asszonyok képtelenek szemügyre venni a bazárban található aranydíszeket vagy szürkület után meglátni a gyorsan hajtó autókat. Sőt, vannak olyan hagyományőrző asszonyok is, akik a nehéz fátyol mellett fekete kesztyűt és harisnyát viselnek, hogy bőrüket teljesen elrejtsék a külvilág elől. Mivel a nőknek szükségük van egyéniségük kifejezésére és a divatos változatosságra, számtalan módja van, hogy elkerüljék az egyformaság végtelen tengerét. Például mindenféle drágakővel díszített sálak és más egyéb csecsebecsék kaphatók, és vannak, akik a csador szélét és hátát is díszítik. Különösen a fiatal nők igyekeznek egyénivé varázsolni öltözetüket. A férfi boltos természetesen a legújabb divat szerinti fátylakat és csadorokat mutatja meg, s megtanítja a fiatal lányokat, hogyan vessék át a sálat a nyakukon,

hogy divatos hatást érjenek el. Részletesen megtárgyalják, hogyan kössék meg a csadort, hogy az éppen annyit fedjen fel a lábból, amennyi még nem kockázatos. Később majd minden fiatal lány kitapasztalja, miként viselje sikkesen a csadort. Az üzletbe lépő gyermekből így elfátyolozott, házasságra érett nő lesz, akinek élete egy szempillantás alatt megváltozik. Az arab férfi figyelemre sem méltatja a belépő gyermeket, de ahogy felölti a fátylat és a csadort, diszkrét pillantások kísérik útját, s kíváncsi szemek lesik kivillanó, erotikus bokáját. A fátyol felöltésével mi, arab asszonyok ellenállhatatlanul kívánatossá válunk férfiaink számára. De akkor Kairóban, nem pedig Szaúd-Arábiában voltunk, így első vérzésem csak kellemetlenséget jelentett. Szara és Núra mindent megmutatott, amit egy nőnek ilyenkor tennie kell. Figyelmeztettek, el ne mondjam Alinak a történteket – mintha akartam volna –, mert bátyám képes lehet arra, hogy azon nyomban, ott Kairóban felfátyolozzon. Szara szomorú tekintettel nézett rám, és hosszan magához ölelt. Tudta, attól a naptól fogva minden férfi számára fenyegetőnek és veszélyesnek tekintenek, amíg férjhez nem adnak, és falak közé nem zárnak. Ahmed luxuslakása három szintet foglalt el Kairó központjában. Hogy legyen egy kis magánéletük, Núrával a fölső szintet foglalták el. A két filippínó szolgálólány, Núra három gyereke, Szara és én a középső szinten szálltunk meg, míg Ali, Hadi és az egyiptomi házfelügyelő alul. Szara és én boldogan egymás karjába ugrottunk, mikor megtudtuk, hogy Alit és Hadit egy egész emelet választja el tőlünk. Az első este Ahmed, Núra és Ali azt tervezték, elmennek egy mulatóba hastáncosokat nézni. Ahmed azt mondta, Szarának és nekem otthon kell maradnunk a gyerekekkel és a szolgálókkal. Szara nem ellenkezett, de én addig könyörögtem, míg Ahmed meg nem lágyult. Tizennégy éves voltam, s annyira elbűvölt a fáraók földje, hogy rögtön úgy éreztem, Kairó lesz mindörökre a kedvenc városom. Így is lett. A város izgalma olyasfajta szenvedélyt lobbantott lángra bennem, melyet soha azelőtt nem ismertem, s amelyet a mai napig sem tudok megmagyarázni. Színes ruhás férfiak és nők kóboroltak az

utcákon, kalandokat és ábrándokat keresve. Akkor döbbentem rá, mennyire színtelen volt ilyen élmények nélkül élnem. Kairót össze sem lehetett hasonlítani élettelen és lélektelen arab városainkkal. A körülöttem lévő szegénységet nyugtalanítónak találtam, de mégsem volt riasztó, mivel mély életerőt láttam benne. A szegénység a forradalom és a változás égő fáklyájává változtathatja az embert. Arra gondoltam, nekünk, szaúd-arábiaiaknak is meg kellene ismernünk a szegénységet és a nélkülözést, hogy felújítsuk lelki életünket. Számtalan osztály található országomban, a királyi család tagjaitól az alacsonyan megfizetett munkásokig, de egy sincs, beleértve a külföldi vendégmunkásokat is, amely ne tudná kielégíteni alapszükségleteit. Államunk biztosítja minden szaúdi jólétét. Minden férfi állampolgárnak jár otthon, orvosi ellátás, iskolázottság, üzlet, melyből megél, továbbá kamatmentes hitel, és ha szüksége van rá, segély. A női állampolgárokról a család férfi tagja köteles gondoskodni, legyen az apa, férj, báty vagy unokatestvér. Az alapszükségletek kielégítése miatt az élet szikráit gerjesztő anyagi vágy hiányzik országunkból. Kétségbeesetten nyugtáztam, hogy nincs semmi, ami a történelmet előrevigye. Mi, szaúdiak túl gazdagok és hagyományőrzők vagyunk ahhoz, hogy megváltoztassuk életünket. Miközben áthajtottunk Kairó forgalmas útjain, megemlítettem elméletemet családomnak, de láttam, hogy csak Szara figyel rám, és érti meg gondolataim lényegét. A nap már lemenőben volt, s az ég alja a piramisok éles vonalai mentén aranyszínben tündökölt. A termékeny Nílus lassan szelte át a várost, majd a sivatagot. Csodálatos látványa megdobogtatta a szívem. Ali és Hádi haragudtak, amiért Ahmed megengedte nekünk, két hajadonnak, hogy velük tartsunk a mulatóba. Hádi hosszan magyarázta Alinak, mint korcsosulnak el családunk értékei. Önelégülten hangoztatta, hogy nővéreit tizennégy éves korukban férjhez adták, s azóta férjeik őrködnek felettük. Azt is mondta, hogy mint vallási vezetőnek, kötelessége értesíteni apánkat, ahogy hazaértünk. Felbátorodva az otthonunktól elválasztó távolságtól, Szarával grimaszokat vágtunk, és emlékeztettük rá, hogy még nem

vallási vezető. Amerikai filmekből tanult szleng kifejezéssel – to save it – zártuk a vitát. Hádi majd felfalta tekintetével a hastáncosokat, és ízléstelen megjegyzéseket tett testrészeikre, de esküdözött Alinak, hogy ezek is mind kurvák, és ha rajta múlna, mindet megköveznék. Hádi nagyképű szamár volt, olyannyira, hogy még Ali is megunta álszent viselkedését, és türelmetlenül kopogtatott az asztalon. Megdöbbentő megjegyzései és viselkedése után Hádi másnap újabb meglepetést okozott mindannyiunknak. Ahmed felfogadott egy sofőrt, hogy vásárolni vigye Núrát, Szarát és engem, mert neki üzleti megbeszélésre kellett mennie, s a házfelügyelő, aki egyben sofőr is volt, a Mena House Hotel uszodájába kísérte a három gyermeket és a filippínó szolgálólányokat. Mikor elhagytuk a házat, Ali és Hádi még a múlt éjszakai program fáradalmait pihenték ki. A tikkasztó városi hőségtől Szara hamarosan rosszul lett. Felajánlottam, hogy visszakísérem a házba, és mellette leszek, míg Núra befejezi a vásárlást. Núra beleegyezett, és utasította a sofőrt, hogy vigyen haza minket, később pedig menjen érte. Mikor beléptünk a házba, fojtott hangú sikítozást hallottunk. Szarával követtük a zajt, s végül Hádi és Ali szobájához értünk. Az ajtó nyitva állt. Hirtelen ráeszméltünk, mi is történik. Hádi egy fiatal lányt erőszakolt, aki nem lehetett több nyolcévesnél, Ali pedig lefogta a gyereket. Mindent vér borított, s a fiúk láthatóan remekül szórakoztak. Szara sokkot kapott az elénk táruló látványtól, üvölteni kezdett, majd elfutott. Ali dühtől eltorzult arccal lökött ki a szobából, és becsukta az ajtót. Szara után rohantam, s bezárkóztunk szobánkba. Egy idő után képtelen voltam elviselni a szobánkba felszűrődő nyöszörgést, ezért lelopóztam a földszintre. Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, amikor hirtelen megszólalt a csengő. Láttam, amint Ali ajtót nyit egy negyven év körüli asszonynak, majd kezébe nyom tizenöt egyiptomi fontot, és megkérdezi, van-e több lánya is. Az asszony bólintott. Holnap elhozza, mondta. Ezalatt Hádi kiterelte a síró gyermeket. Az anyja rezzenéstelen arccal kikísérte sántikáló, könnyes arcú kislányát, és becsukta maga mögött az ajtót.

Ahmed nem tűnt meglepettnek, mikor Núra dühösen elmesélte a történteket. Lebiggyesztett ajakkal vágott nővérem szavába, hogy ki tudja találni a részleteket. Később közölte Núrával, hogy az anya maga adta el gyermekét, ezért nem tehetnek semmit. Hiába derült fény Ali és Hádi szégyenletes viselkedésére, a két fiú úgy tett, mintha mi sem történt volna. Hangosan kinevettek, mikor Hádit sértegettem, és kétségbe vontam, hogy valaha is vallási vezető lesz belőle. Ezek után dühösen Ali felé fordultam, és azzal fenyegetőztem, hogy elmondom apának, mit tettek azzal a kislánnyal. Bátyám még Hádinál is jobban nevetett. Felém hajolt, és azt sziszegte: – Nyugodtan meséld el, nem érdekel. – Azt is mondta, apa maga adta meg annak az embernek a címét, aki ilyen szolgáltatások közvetítésével foglalkozik. Kislányokkal sokkal jobb mulatság, mosolygott, és különben is, apa ugyanezt teszi, ha Kairóba jön. Úgy éreztem magam, mint akit áramütés ért. Tátva maradt a szám a felismeréstől, és üres tekintettel meredtem bátyámra. Mikor magamhoz tértem, első gondolatom az volt, hogy minden, de minden férfi gonosz. Ki akartam törölni emlékezetemből azt a napot, és még egyszer eltévedni az ártatlan gyermekkor világában. Szó nélkül otthagytam Alit. Rettegtem a férfiak kegyetlenségét bizonyító újabb felfedezésektől. Mégis szerettem Kairót, a megvilágosodás városát. De a szegénység okozta romlottság miatt újra átgondoltam elméletemet. Később, a hét folyamán újra láttam az egyiptomi anyát. Házunk kapuján kopogtatott, oldalán egy másik fiatal lánnyal. Meg akartam kérdezni tőle, hogy képes egy anya eladni gyermekét, de tekintetem láttán elsietett. Szarával és Núrával hosszú órákig beszélgettünk az esetről. Núra sóhajtva adta tovább Ahmed véleményét, aki szerint a világ nagy részén ilyen az élet. Én méltatlankodva kiabáltam, hogy inkább éhen halnék, mint hogy eladjam a kicsinyemet. Núra egyetértett velem, de hozzátette, könnyű úgy fogadkozni, hogy még sohasem gyötörte kínzó éhség a gyomromat.

Elhagytuk Kairót minden bánatával. Szara végül égett a vágytól, hogy láthassa álmai országát. Megéri-e a ragyogó látvány, hogy kiszakítva magát a bezártságból, vállalta az utazást? Álmodozva vallotta be, hogy a valóság túlszárnyalta képzeletét. Beutaztuk Velencét, Firenzét és Rómát. Az olaszok vidámsága és nevetése még mindig fülemben cseng. Úgy hiszem, életszeretetük hatalmas ajándék az emberiségnek, messze háttérbe szorítja még művészetüket és építészetüket is. Engem, aki a szomorúság földjén születtem, megvigasztalt, hogy létezik olyan nép is, amely nem veszi komolyan magát. Milánóban Núra néhány nap alatt annyi pénzt költött el, amennyit a legtöbb ember egy élet alatt nem keres meg. Őrült módon vásároltak, mintha életük magányos űrjeit próbálnák kitölteni. Hádi és Ali idejük nagy részét nők kegyeinek megvásárlásával töltötték. Legyen az éjszaka vagy nappal, az utcák tele voltak gyönyörűbbnél gyönyörűbb, megvásárolható fiatal lányokkal. Alit olyannak láttam, mint mindig is: önző fiatal férfinak, akit csak saját öröme érdekel. Hádi viszont álszentségével maga volt az ördög. Megvette a lányokat, de közben megbélyegezte, elítélte őket az aktusban betöltött szerepük miatt. Vágyott rájuk, s közben gyűlölte őket és a rendszert, amely engedi, hogy kedvükre éljenek. Képmutatása a férfiak gonoszságát jelképezte számomra. Mikor gépünk leszállt Rijádban, felkészültem a további kellemetlenségekre. Tizennégy éves voltam. Tudtam, hogy most már nőnek tekintenek, és nehéz sors vár rám. Elmúlt gyerekkorom, melyhez szívem szerint kétségbeesetten ragaszkodtam volna. Nem voltak kétségeim, hogy nőként életem örökös küzdelem lesz országom társadalmi rendjével szemben, amely feláldozza nemünket. Jövőmmel kapcsolatos félelmeimet azonban hamarosan elhalványította a jelen tragédiája: arra a hírre érkeztem haza, hogy anyám haldoklik.

Az út vége Egy biztos pont van életünkben, a halál. Anyám, aki őszintén hitt Mohamed próféta szavaiban, nem félt attól, hogy útja végére ér. A jó muzulmán tiszta életét élte, és tudta, hogy megfelelő jutalom várja. Csak hajadon lányaiért bánkódott és aggódott, hisz ő volt erősségünk, egyetlen támaszunk, s félt, hogy távoztával oly gyengék leszünk, hogy elsodorhat bennünket a szél. Anyám bevallotta, amikor elutaztunk, már akkor érezte, hogy közel a vég. Pedig még semmi más jele nem volt, csak három különös álom. Anyám szüleit akkor ragadta el a láz, amikor anyám még csak nyolcéves volt. Mint az egyetlen lánygyermek, ő ápolta szüleit rövid betegségük alatt. Már úgy tűnt, erőre kapnak, amikor egy dühöngő homokvihar kellős közepén apja felkönyökölt, s felmosolygott az égre. – Látom a kertet – mondta és meghalt. Anyám anyja nem sokkal ezután követte férjét, ő azonban nem célzott arra, hogy látja, mi vár rá. Anyámról ezután négy bátyám gondoskodott, akik fiatalon férjhez adták apámhoz. Anyám apja jószívű, derék ember volt, s ugyanúgy szerette a lányát, mint a fiait. A törzsbeli férfiak bosszankodtak, ha lányuk született, de nagyapa csak nevetett, és azt mondta nekik, dicsérjék Allahot, amiért ezzel az áldással gyengédséget hozott otthonukba. Anya azt mondta, bizonyára nem kellett volna olyan korán férjhez mennie, ha apja életben marad, s akkor néhány évvel tovább élvezhette volna a gyermekkor szabadságát. Szara meg én ágya mellett ültünk, anya pedig zavartan elmesélte kusza álmait. Az első látomás négy éjszakával azelőtt történt, hogy hírt kaptunk Szara öngyilkossági kísérletéről. – Egy beduin sátorban voltam, amely hasonlított gyermekkori családi sátorunkhoz. Meglepődtem. Apám és anyám fiatalon, egészségesen ültek a tűz mellett, kávét kortyolgatva. Távolról hallottam bátyáimat, amint a kecskéket terelték haza. Odarohantam a szüleimhez, de ők nem láttak, nem hallottak, hiába kiabáltam.

Ekkor bejött két – azóta már elhunyt – bátyám, és letelepedtek szüleim mellé. Meleg tevetejet iszogattak kis pohárkákból, apám kávébabot őrölt. Az álom azzal végződött, hogy apa elmondta a verset, amelyet a jó muzulmánokra váró Paradicsomról írt. Bármilyen egyszerű, mégis megnyugtató. Így szól: Bájos folyók mentén Fák árnyékolják a nap Sárgáját. Lábunknál gyümölcsök hevernek Tej és méz végtelen A szeretettek várják A földön rekedteket. S ezzel az álom véget ért. Anyám nem sokat gondolkodott rajta, úgy vélte, az Úr jelezte így számára, hogy szülei a Paradicsomba jutottak. Csaknem egy héttel azután, hogy Szara hazatért, anyámnak újabb látomása volt. Ez alkalommal elhunyt családja minden tagja együtt ült egy pálmafa árnyékában, s csodálatos ételeket ettek ezüsttálakból. Ez alkalommal észrevették őt: anyám apja üdvözlésképpen elébe sietett, majd kézen fogta, hogy az ételekhez vezesse. Anya azt is elmesélte, hogy megrémült álmában, és megpróbált elfutni, de apja mind erősebben szorította. Anyának eszébe jutott, hogy gyerekei vannak, akiknek gondját kell viselnie. Könyörgött hát, hogy engedjék el, nincs ideje leülni és enni. Ekkor anyja is felállt, s megérintette a vállát. – Fadéla, az Úr gondját viseli a lányaidnak. Közeleg a perc, hogy az ő gondjaira bízd őket. Anya ekkor felébredt álmából. Abban a pillanatban tudta, hogy napjai meg vannak számlálva a földön, és nemsokára követi azokat, akik előtte távoztak el. Két héttel azután, hogy elutaztunk, anyára hát- és nyakfájdalmak törtek. Szédült, hányingere volt. Tudta, hogy közeleg az idő. Orvoshoz ment, beszámolt neki álmairól és az új fájdalomról. Az orvos csak legyintett az álmokra, de a fájdalmak hallatán

elkomorodott. A vizsgálatok hamarosan kiderítették, hogy anyámnak gyógyíthatatlan tumor van a gerincében. Az utolsó látomás annak a napnak az éjszakáján lepte meg, amikor a doktor megállapította a végzetes betegséget. Anya álmában mennyei családjával ült, s vidáman, jókedvűen ettek-ittak. Szülei, nagyszülei, bátyjai és unokatestvérei társaságában volt, csupa olyan rokonnal, aki jó pár évvel ezelőtt meghalt. Anya mosolygott a földön kúszó kicsik láttán, akik pillangókat kergettek a réten. Anyja rámosolygott. – Fadéla, miért nem törődsz a kicsinyeiddel? Nem ismered föl a saját gyermekeidet? Anya pedig hirtelen rádöbbent, hogy az apróságok valóban az ő gyermekei, azok, akiket csecsemőkorukban vesztett el. Ölébe vette az öt mennyei babát, magához ölelte és ringatta őket. Anya azokhoz készült, akiket elveszített, és elveszítette azokat, akiket ismert. Elhagyott minket. Szerencsére keveset szenvedett. Jólesik arra gondolnom, hogy az Isten látta, mint állja az élet kemény próbáját, és nem érezte szükségét annak, hogy még jobban megsebezze az elmúlás fájdalmával. Lányai vették körül a halálos ágyat, mind saját húsa és vére. Szeme mindannyiunkon elidőzött. Egy szót sem szólt, de éreztük, hogy búcsúzik. Amikor pillantása az én arcomon pihent meg, mintha vihar vonult volna át arcán. Anyám tudta, hogy rám, aki nem hajlok meg, nehezebb élet vár a többieknél. Az idős nagynénik mosdatták meg anya testét, és készítették föl, hogy visszatérhessen a földbe. Gyerekszüléstől, betegségtől megviselt vékony testét fehér vászonba csavarták. Anya arca békés volt, megszabadulva a földi aggodalmaktól; szinte fiatalabbnak tűnt holtan, mint élve. Nehéz volt elhinnem, hogy tizenhat gyereknek adott életet, akik közül tizenegyet fel is nevelt. Közvetlen családunk, apa összes feleségével és gyerekével együtt összegyűlt otthonunkban. Vigaszul felolvastak egy versszakot a Koránból, majd anya betekert testét egy fekete limuzin hátsó ülésére tették, és Omar elindult vele. Szokásaink tiltják, hogy nők jelen legyenek a temetésen. Ám nővéreim és én annyira könyörögtünk, hogy apánk engedett, mi

pedig megígértük, hogy nem fogunk jajveszékelni, hajunkat cibálni. Így aztán az egész család követte a halottaskocsit. A szomorú, de csendes karaván elindult a sivatag felé. Az iszlámban, ha kimutatjuk szerettünk eltávozása miatt érzett fájdalmunkat, az azt jelenti, hogy elégedetlenek vagyunk Isten akaratával. Ráadásul családunk Szaúd-Arábia Nedzsd vidékéről származik, s a mi népünk nem gyászolja nyilvánosan szeretteit. A szudáni szolgák már előkészítették a frissen ásott sírt a végtelen sivatagban. Gyengéden leeresztették anyám testét, és Ali, egyetlen élő fia levette az arcát fedő fehér szövetet. Nővéreim anya végső nyughelyétől távol összebújva álltak, de én nem tudtam levenni szemem a sírról. Én voltam a legkisebb gyerek, akinek anya életet adott, vele akartam maradni mindvégig. Rángó arccal néztem a szolgákat, akik az Elhagyott negyed vörös homokjával borították arcát és testét. Miközben néztem, mint borítja el a homok annak a testét, akit annyira csodáltam, hirtelen eszembe jutott a nagy libanoni filozófus, Kahlin Gibran gyönyörű verse: „A temetés az emberek közt tán esküvő az angyalok között.” Elképzeltem anyámat szülei társaságában, kicsinyeivel a karján. Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy egy nap ismét érezni fogom anya szerető érintését. Abbahagytam a sírást, s elindultam nővéreim felé, akiket megdöbbentett örömteli, higgadt mosolyom. Elmondtam nekik is a csodálatos versszakot, amelyet az Isten küldött, hogy csökkentse fájdalmam, és nővéreim tökéletesen értették a bölcs Kahlin Gibran szavait. Otthagytuk anyát a hatalmas, üres sivatagban. Tudtam, nem számít, hogy nem jelzi sírhelyét kő, hogy nem volt szertartás, amelynek során méltatták volna azt az egyszerű asszonyt, aki földi életében a szeretet lángja volt. Jutalma az, hogy immár többi szerettével vár ránk. Ali elveszettnek tűnt, láttam rajta a fájdalmat. Apának nem sok mondanivalója akadt, sőt anya halála óta mintha kerülte volna villánkat. Második feleségével küldött üzeneteket, aki anya helyett most az első számú feleség lett.

Egy hónapon belül megtudtuk Alitól, hogy apa ismét nősülni készül, mert hazámban négy feleséget tartanak a nagyon gazdagok és a nagyon szegény beduinok. A Korán szerint mindegyik feleséggel egyformán kell bánni. A szaúd-arábiai gazdagoknak nem esik nehezükre egyforma életnívót biztosítani feleségeiknek, a legszegényebb beduinnak pedig mindössze négy sátrat kell állítania és valami egyszerű ennivalót előteremtenie. Ez okból csak a leggazdagabb és legszegényebb muzulmánoknak van négy feleségük. A középosztálybeli szaúdiak kénytelenek megelégedni egyetlen feleséggel, mert nem tudják előteremteni az anyagiakat ahhoz, hogy négy család számára megteremtsék a középosztálybeli jómódot. Apa egyik királyi unokatestvéremet, Randát akarta elvenni, egy olyan lányt, akivel gyermekkoromban – mintha egy másik élet lett volna – együtt játszottam. Apa új menyasszonya tizenöt éves volt, mindössze egy évvel idősebb, mint én, apának anyától való legfiatalabb gyermeke. Négy hónappal anya temetése után részt kellett vennem apa esküvőjén. Mogorva voltam, nem voltam hajlandó együtt vigadni a többiekkel, elöntöttek a felgyülemlett ellenséges érzelmek. Anyám tizenhat gyermeket szült neki, hosszú éveken át engedelmesen szolgálta, és apám mégis könnyedén átlépett emlékén. De nemcsak apámra haragudtam, hanem kínzó gyűlöletet éreztem régi játszótársam, Randa iránt is, aki most a negyedik feleség lesz, és betölti az anyám halála miatt támadt űrt. Az esküvő nagyszabású volt, a menyasszony fiatal és gyönyörű. Randa iránti haragom abban a pillanatban eltűnt, amikor apám a jókora bálteremből a nászágyhoz vezette, és megláttam Randa aggódó arcát. Ajka remegett a félelemtől. Mintha dühöngő lángok aludtak volna ki hirtelen. Randa nyilvánvaló kétségbeesésének látványa elcsitította szenvedélyemet, s a fekete gyűlöletet gyengéd együttérzéssé változtatta. Szégyelltem magam ellenségeskedésemért, hiszen láttam rajta, hogy ő, akárcsak mi, többiek, tehetetlen a basáskodó szaúdi férfiak kezében. Apa szűz hitvesével hosszú nászútra ment Párizsba és MonteCarlóba, én pedig immáron megváltozott érzelmekkel alig vártam,

hogy Randa visszatérjen. Megfogadtam magamban, hogy apa új feleségét ráébresztem hivatásunkra: fel kell szabadítanunk a nőket országunkban. Nemcsak Randának adok új kihívást és a hatalom lehetőségét, hanem apát is megsebzem fiatal felesége politikai, szellemi felébresztésével. Nem tudtam megbocsátani apámnak, hogy oly könnyedén elfelejtette azt a csodálatos asszonyt, aki az anyám volt.

Barátnők Miután visszatértek a nászútjukról, apa és Randa a villánkba költözött. Bár anya többé nem volt az élők között, fiatal gyermekei továbbra is apa villájában laktak, és az új feleségtől elvárták, hogy lássa el az anya kötelességeit. Mivel én voltam a legifjabb gyermek, és én is mindössze egyetlen évvel maradtam el Randától, a szokás a mi helyzetünkben nevetségesnek tűnt. Azonban Szaúd-Arábiában nincs mód a manőverezésre, nem lehet a szokásokat az egyéni lehetőségekhez illeszteni. Randa, az asszonynak és egy nagy háztartás úrnőjének álcázott gyerek otthonunkba költözött. Randa csöndesen, szinte megtörten tért vissza a nászúiról. Ritkán szólt, sohasem mosolygott, lassan járkált a villában, mintha attól tartana, megsérülhet vagy valami bajt okozhat. Apa láthatóan elégedett volt új tulajdonával, hosszú órákra bezárkózott lakrészébe ifjú nejével. Három hét múltán sem csökkent apa figyelme Randa iránt. Ali megeresztett egy tréfát apa szexuális étvágyáról. Megkérdeztem bátyám, mit gondol Randa érzéseiről, arról, hogy hozzá kellett mennie egy nála jóval idősebb férfihoz, akit nem ismert, nem szeretett. Ali üres arckifejezése nemcsak arról árulkodott, hogy meg sem fordult a fejében a gondolat, hanem arról is, hogy beszűkült agyában soha nem talál majd termékeny talajra az ilyesmi. Nagyon is világosan látszott rajta, hogy soha semmi nem fog áthatolni a szaúdi férfi önzésének sötét tengerén. Randa és én másképp láttuk az életet. Ő abban hitt: ami a homlokodra van írva, azt látod. Én pedig: életed az agyadban lévő képet fotografálja. Ráadásul Randa fájdalmasan szégyenlős és gyengéd volt, míg én bizonyos vadsággal álltam hozzá az élethez. Nem kerülte el a figyelmem, miként pillantott Randa egyre sűrűbben az óra felé, és kezdett izegni-mozogni már órákkal azelőtt, hogy apa hazaérkezett volna ebédre vagy vacsorára. Apám ráparancsolt, hogy már előtte étkezzen, aztán zuhanyozzon le, s így várja.

Randa minden délben utasította a szakácsot, hogy szolgálja fel ebédjét. Evett egy keveset, aztán visszavonult lakrészébe. Apám általában egy óra körül érkezett a villába. Megebédelt, aztán sietett új feleségéhez. Öt óra tájban visszament irodájába (Szaúd-Arábiában a munkanap két műszakból áll: reggel kilenctől egyig és a négyórás délutáni szünet után öttől este nyolcig). Látva Randa meggyötört tekintetét, megfordult a fejemben, hogy apám eszébe idézem a Korán tanítását, Allah utasítását, hogy minden muzulmán egyformán ossza fel napját és estéit négy felesége között. Apám, amióta csak elvette Randát, gyakorlatilag ügyet sem vetett három idősebb feleségére. De rövid tűnődés után elszállt a bátorságom. Este ugyanez ismétlődött. Randa nyolc óra tájban hozatta vacsoráját, evett, majd felment a szobájába, fürdött és szépítkezett férje számára. Általában már nem is láttam aznap, csak másnap, miután apám reggel munkába távozott. Randának a hálószobában kellett maradnia, amíg apám el nem ment. Annyira aggasztott Randa sivár élete, hogy feltámadt bennem a kisördög. Volt két barátnőm, akik még engem is megrémisztettek bátorságukkal. Arra gondoltam, élénkségünk Randát is felbátoríthatja egy kicsit. Amikor megalapítottam a lányklubot, melynek tagja volt Randa, két fékezhetetlen barátnőm és magam, még nem sejtettem, mekkora erőket szabadítok fel. Fecsegő Ajkaknak neveztük a klubunkat, mert az volt a célunk, hogy bátorságot és erőt gyűjtsünk a szótlan belenyugvás elleni küzdelemhez. Ünnepélyesen megfogadtuk, hogy a következő célokat követjük: 1. Minden lehetőséget megragadunk, hogy a női jogok szelleme irányítsa nyelvünket, mozgassa ajkunkat. 2. A tagoknak meg kell kísérelniük minden hónapban új tagot toborozni. 3. Első célunk az, hogy fiatal lányokat ne adjanak össze öregemberekkel. Mi, fiatal arab nők felismertük, hogy országunk férfiai maguktól nem fognak változtatni a helyzeten, nekünk kell kényszerítenünk

őket. Amíg a szaúdi asszonyok elfogadják a férfiak felsőbbrendűségét, addig ez utóbbiak fognak uralkodni. Arra a következtetésre jutottunk, hogy minden egyes nőnek kötelessége mindent megtenni azért, hogy kezébe vegye saját élete irányítását, és segítse a szűk környezetében élő többi nőt. Annyira összetört minket, nőket, a több évszázados elnyomás, hogy mozgalmunkat a szellem felébresztésével kell kezdenünk. Két barátnőm, Nada és Vafá nem a királyi családból származtak, de vezető rijádi családok gyermekei voltak. Nada apja hatalmas építkezési vállalatot vezetett, s mivel szívesen adott jókora részesedést különböző hercegeknek, társasága hatalmas állami megrendelésekhez jutott. Több ezer vendégmunkást alkalmazott Sri Lankából, a Fülöp-szigetekről és Jemenből. Nada apja csaknem olyan gazdag volt, mint a királyi család tagjai, könnyen eltartott három feleséget és tizennégy gyermeket. A tizenhét éves Nada, a középső hét nővére között, kétségbeesetten látta, hogy három nővérét a családi kapcsolatok miatt házasítják ki. Meglepő módon mindhárom házasság jól sikerült, nővérei boldogan éltek derék férjeikkel. Nada attól tartott, hogy az efféle jó szerencse nem tart örökké. Egyre növekedett benne az aggodalom, hogy végül öreg, ronda, kegyetlen férjhez jut. Nada különben szerencsésebb volt a legtöbb szaúdi asszonynál. Apja eltökélte, hogy folytatnia kell tanulmányait. Megígérte Nadának: huszonegy éves koráig nem kell férjhez mennie. Ez a kitolt határidő tettre ösztönözte Nadát: kijelentette, hogy hátralévő négy szabad éve alatt bele akar kóstolni az élet minden ízébe, hogy legyen miről álmodoznia, mikor egy öregember feleségének unalmas életét éli. Vafá apja vezető mutava volt, s amilyen szélsőséges volt ő maga, olyan szélsőségekre sarkallta lányát is a maga módján. Vafá apja mindössze egyetlen feleséget tartott, Vafá anyját, ám kegyetlen, gonosz ember volt. Vafá megesküdött, semmi köze egy olyan valláshoz, melynek apjához hasonló emberek a vezetői. Vafá hitt Istenben és abban, hogy Mohamed az Úr küldöttje volt, de úgy vélte, Mohamed üzeneteit félreértették követői, hiszen az Isten nem akarhat ilyen fájdalmat okozni a nőknek, a világ népessége felének.

Vafának nem kellett messzire mennie szomorú példákért. Anyja szinte soha nem mehetett ki a házból, gyakorlatilag fogoly volt, akit az Úr egyik szolgája tartott rabszolgaként. Hat gyermeket szült, közülük öt már felnőtt fiú. Vafá késői meglepetésként érkezett szüleihez, s apjának nagy csalódást okozott, hogy lánya született: gyakorlatilag ügyet sem vetett rá, kivéve, amikor parancsolgatott neki. Otthon kellett maradnia, hogy varrni és főzni tanuljon. Vafát arra kényszerítették, hogy már hétéves korától kezdve csadort viseljen, és fedje el haját. Kilencéves kora óta apja minden reggel megkérdezte, látta-e már első vérét. Rettegett attól, hogy lánya fedetlen arccal merészkedjen ki az utcára azután, hogy az Isten nővé tette. Vafá nem sok lánnyal barátkozhatott, kevés barátnője is hamarosan elmaradt, mivel Vafá apjának szokása volt, hogy pimaszul érdeklődött tőlük vérzésük felől. Vafá anyja, akit meggyötörtek és kimerítettek a merev szabályok, élete alkonyán arra a döntésre jutott, hogy csöndesen ellenszegül. Segített lányának kisurranni a házból, s ilyen alkalmakkor azt mondta férjének, hogy a gyerek alszik, vagy a Koránt tanulja. Vakmerőnek és lázadónak tartottam magam, de kiállásom a nők mellett Vafá és Nada küzdelméhez képest bágyadtnak és erőtlennek tűnt. Azt mondták, nem teszek mást, mint felvetem a problémát, s úgy akarom megoldani, hogy halálra beszélem, ám a valóságban erőfeszítéseim haszontalanok, elvégre életem mit sem változott. Rádöbbentem, hogy igazuk van. Soha nem fogom elfelejteni, ami egy belvárosi parkolóházban történt, közel a bazárhoz s nem messze attól a helytől, amelyet a külföldiek „nyisz-nyisz térnek” neveznek – péntekenként, szent napunkon itt veszik el ugyanis a bűnözők fejét vagy kezét. Eltitkoltam apám elől első vérzésemet, mivel egyáltalán nem égetett a vágy, hogy fekete lepelbe burkolózzak. Sajnos, egy idő múlva Núra és Ahmed úgy döntöttek, elég régóta halogatom az elkerülhetetlent. Núra közölte velem, hogy ha azonnal nem szólok apámnak, megteszi helyettem ő. Így aztán összegyűjtöttem barátnőimet, köztük Randát is, és elindultunk megvásárolni új, „életre szóló egyenruhámat”, a fekete sálat, a fekete fátylat és a

fekete csadort. Omar vitt el négyünket a bazár bejáratához. Kiszálltunk és megbeszéltük, hogy két óra múlva találkozunk vele. Omar általában elkísért minket a bazárba, hogy szemmel tartsa a család asszonyait, de aznap fontos elintéznivalója akadt, ezért kihasználta a lehetőséget, amíg vásárolunk. Azonkívül ez alkalommal apa legújabb felesége is a társaságban volt, és Omart megnyugtatta Randa jelenléte. Semmi jelét nem látta annak, hogy Randa lassan ébredezik az alávetettség hosszú, mély álmából. Jártuk a boltokat, tapogattuk a különböző sálakat, fátylakat és a csadorokat. Valami különlegeset szerettem volna, amiben megőrizhetem egyéniségem a feketébe öltözött nők tengerében. Én bolond, nem csináltattam csadort Olaszországban a legfinomabb olasz selyemből, művészi, bonyolult mintával, hogy bármerre is járok, azonnal tudják, egyéniség található a fekete lepel alatt. Olyan asszony, akinek stílusa van. Rajtam kívül mindenki fátylat viselt. Egyre mélyebben haladtunk a bazár belsejébe, mikor feltűnt, hogy Vafá meg Nada a fejüket összedugva sutyorognak, kuncognak. Randával együtt odaléptünk hozzájuk, hogy megtudakoljuk, mi olyan mulattató. Nada fátylán keresztül rám nézett, és elmesélte, hogy ráismertek egy férfira, akivel a múltkoriban találkoztak a bazárban. Egy férfival! Randára pillantottam, s mindketten zavartan értetlenkedtünk. Mindössze egy óra alatt találtunk megfelelő csadort, fátylat és sálat. Nem volt túl bő a választék. Az élet olyan gyorsan változik. Érett, kicsattanó egyéniségként léptem be a bazárba, arcom kifejezte érzéseimet. Aztán tetőtől talpig beburkolva távoztam, arctalan, feketébe bújtatott teremtésként. Be kell vallanom, a fátyolviselés első percei izgalmasnak tűntek. Újdonság volt a fátyol, mely alól érdeklődéssel nézhettem a szaúdi tinédzser fiúkat, akik éppoly kíváncsian meredtek rám, a feketébe öltözött, titokzatos alakra. Tudtam, abban reménykednek, jön egy kis szellő, amely fellibbenti a fátylat arcomról, hogy egy pillanatra megpillanthassák előlük elrejtett bőrömet. Egy percre igazi szépségnek éreztem magam, igazi műremeknek, aki oly gyönyörű, hogy fátyollal kell megóvni a férfiak leküzdhetetlen vágyaitól. De az

újdonság varázsa hamar elmúlt. Amikor kiléptünk a hűvös bazárból a perzselő napra, levegőért kapkodtam, és a vékony, fekete anyag a számhoz tapadt. A levegőnek fülledt, száraz íze volt a vékony fátyolszöveten keresztül. A lehető legvékonyabb fátylat választottam, mégis úgy éreztem, mintha sűrű függönyön keresztül nézném az életet. Hogyan látnak keresztül az asszonyok ennél sűrűbb anyagból készült fátylon? Az ég elvesztette kékjét, a nap ragyogása elhomályosult, és a gyomrom görcsbe rándult, amikor rádöbbentem arra, hogy ettől a perctől kezdve otthonomon kívül többé nem tapasztalhatom az élet valódi színeit. A világ hirtelen színtelennek és veszélyesnek tűnt. Ügyetlenül botladoztam a gödrös, repedésekkel teli járdán, félve, hogy kitöröm a bokám vagy lábam. Barátnőimből kitört a nevetés, látva, milyen sután mozgok, és mily hasztalanul kínlódom fátylammal. Mikor megbotlottam néhány beduin kisgyerekben, irigységgel fürkésztem anyjukat. A beduin nők ugyanis olyan fátylat hordanak, amely az orr fölött szabadon hagyja szemüket. Ó, bárcsak beduin lehetnék! Boldogan elfedném arcomat, csak a szemem szabadon maradhatna, és tisztán láthatnám körülöttem az élet végtelen változásait. Korán érkeztünk az Omar által megjelölt találkozóhelyre. Randa órájára pillantott. Mivel csaknem egy óránk volt még, azt javasolta, menjünk vissza a bazárba, hisz elviselhetetlen a tűző nap melege. Nada és Vafá megkérdezte, akarunk-e némi mulatságot. Persze, mondtam habozás nélkül. Randa egyik lábáról a másikra állva Omart kereste tekintetével. Látszott rajta, hogy már maga a szó is megrémiszti. Csodálatos meggyőzőképességemmel azonban mégis rávettem Randát, tartsunk Nadával és Vafával. Kíváncsi voltam, soha nem szegtem még meg a nők számára előírt szabályokat. Szegény Randa egyszerűen megadta magát egy erősebb akaratnak. A két lány egymásra mosolygott, és azt mondta, kövessük őket. Egy parkoló felé tartottak, egy új irodaépület alá, nem messze a bazártól. Az épületben és a közeli boltokban dolgozó férfiak parkoltak itt. Zsúfolt kereszteződésen keltünk át, Randa felvisított, és a kezemre csapott, amikor felemeltem a fátylat, hogy lássam a forgalmat. De már késő volt. Rádöbbentem, hogy az utcán az összes férfinak

feltártam arcom. Úgy tűnt, megdöbbenti őket jó szerencséjük, mely nyilvános helyen feltárta előttük egy nő arcát. Azon nyomban rájöttem, jobban járok, ha egy autó üt el, mint ha még egyszer ilyesmit elkövetek. A parkoló liftjéhez érve csaknem letaglózott a döbbenet. Vafá és Nada leszólított egy idegen férfit, egy döbbenetesen jóképű szírt. Megkérdezték tőle, nem akar-e némi mulatságot. Egy pillanatig úgy tűnt, a szír mindjárt elrohan; jobbra-balra pillantgatott, majd megnyomta a felvonó gombját, de végül mégis meggondolta magát. Ritkán adódhat ilyen alkalom, hogy készséges és feltehetőleg szép szaúd-arábiai nőkkel találkozzon. Miféle mulatságra gondolnak? – kíváncsiskodott. Vafá megkérdezte a szírt, van-e autója és lakása. – Igen – felelte a férfi, van lakása, és nem egyedül, hanem egy libanonival él. Nada megkérdezte tőle, hogy a barátjának nem kell-e barátnő, mire a szír vigyorogva bólintott. De igen, mindkettőjüknek kell. Randa és én összeszedtük magunkat annyira, hogy moccanni tudjunk. Felmarkolva csadorunkat, úgy rohantunk ki a parkolóházból, mintha az életünket féltenénk. Futás közben leesett a sálam, és mikor megfordultam érte, Randa egyenesen belém rohant. Hátára pottyant, és fedetlen lábakkal elterült a homokban. Mire Vafá és Nada ránk találtak, zihálva támaszkodtunk egy bolt kirakatának. Ők nevetve karoltak egymásba, látták ugyanis, ahogy nagy nehezen felsegítem Randát. Dühösen suttogtunk. Hogy csinálhatnak ilyen butaságot? Idegen férfiakat fölszedni! Különben is, miféle mulatságot terveznek velük? Hát nem tudják, hogy Randát megköveznék, mindhármunkat bebörtönöznének, vagy még súlyosabb büntetést szabnának ki ránk? A szórakozás, a mulatság jó, de amit ők tesznek, az öngyilkosság. Vafá és Nada nevetve vonogatták vállukat. Tudták, hogy megbüntetik őket, ha lebuknak, de nem törődtek vele. Oly kopár volt a rájuk váró jövő, hogy vállalták a kockázatot. Azonkívül talán úgy hozza a szerencse, hogy megismerkednek egy derék idegen férfival, és hozzámennek. Minden férfi jobb, mint a szaúdi férfiak.

Randa csaknem elájult. Fel-alá rohangált az utcán. Omart kereste tekintetével. Tudta, hogy apa nem kegyelmezne neki, ha ilyen helyzetben elkapná. Rettegett. Omarnak azonnal feltűnt, hogy valami baj van. Idegesen kérdezte, mi történt. Randa dadogva kezdett beszélni, de félbeszakítottam. Elmeséltem Omarnak, hogy láttuk, amint egy fiatal gyerek nyakláncot lopott. A boltos megverte, aztán egy rendőr durván elvezette. Remegő hangon vallottam be Omarnak, az zaklatott fel bennünket, hogy olyan fiatal, és el fogja veszíteni kezét a tettéért. Megkönnyebbülve láttam, hogy Omar hisz nekem. Randa fekete köpenyem alatt hálásan megszorította a kezem. Később megtudtam, hogy Nada és Vafá mit ért „mulatság” alatt. Parkolók liftjeiben ismerkednek idegen férfiakkal, általában a szomszédos arab országokból valókkal, de néha egy-egy angollal vagy amerikaival is. Jóképű férfiakat választottak, olyanokat, akikről úgy érezték, szeretni tudnák őket. A férfiak néha megrémültek, beugrottak a liftbe, és eltűntek a szemük elől. Máskor érdekelte őket a dolog. Ha a leszólított férfi kapható volt, Vafá és Nada megállapodott vele, hogy egy bizonyos időben ugyanennél a liftnél találkoznak. Arra kérték, szerezzen egy furgont személygépkocsi helyett, azzal jöjjön értük. Később a megbeszélt időben a lányok úgy tettek, mintha vásárolni mennének. Miután a sofőr kirakta őket a bazárnál, ők vettek néhány dolgot, aztán siettek a találkozóhelyre. Néha előfordult, hogy a férfi megijedt, és nem bukkant fel, de többnyire idegesen várakozott. Ha sikerült furgont szereznie, a lányok megbizonyosodtak arról, senki nem jár arra, aztán gyorsan beugrottak hátulra. A férfi pedig elővigyázatosan lakásához hajtott, és ugyanilyen óvintézkedések közepette csempészte be a lányokat, tudva, szigorú büntetés várna mindegyikőjükre, ha elkapnák őket, talán halálos is. Egyértelmű, miért ragaszkodtak a furgonhoz. Szaúd-Arábiában a férfiak és nők nem ülhetnek egy kocsiban, hacsak nem közeli rokonok. Ha a mutavák gyanakodnak egy kocsira, megállíthatják, és igazoltathatják a benne ülőket. Azonkívül magányos férfiak nem láthatnak vendégül lakásaikban, otthonaikban asszonyokat. Egyáltalán nem szokatlan, hogy a legkisebb gyanús jelre a mutavák

körülveszik egy külföldi otthonát, hogy bebörtönözzenek mindenkit, akit bent találnak. Féltettem barátaimat, újra és újra figyelmeztettem őket a következményekre. De fiatalok voltak, nyugtalanok, és unták életüket. Nevetve mesélték, miket csinálnak még. Felhívnak találomra telefonszámokat, egészen addig, amíg a férfi nem válaszol. Bármely férfi megfelelt, amennyiben nem szaúdi vagy jemeni volt. Megkérdezték tőle, egyedül van-e, magányos-e, nem vágyik-e nőtársaságra. A válasz általában igen volt, hisz kevés nőt bocsátanak be Szaúd-Arábiába, és a külföldi férfiak többsége „egyedülálló” vízummal dolgozik itt. Mihelyt ezt tisztázták, a lányok arra kérték, írja le testét. A férfi általában részletes leírást adott testéről, aztán megkérte őket, tegyék ugyanezt. Vafá és Nada pedig tetőtől talpig a lehető legrészletesebben leírta magát. Remek szórakozás, mesélték, és néha később találkoztak is az illető férfival, ugyanúgy, ahogy a parkolókban megismert szeretőkkel. Azon tűnődtem, meddig mennek el barátnőim ezekkel a fölszedett szeretőkkel. Megdöbbentett, amikor megtudtam, hogy a behatoláson kívül mindent megtesznek. Azt nem kockáztathatták, hogy elveszítsék szüzességüket, mert tudták, mi várna rájuk nászéjszakájukon. Férjük visszaküldené őket szüleikhez, és apjuk is elfordulna tőlük. A mutavák nyomozást indítanának, s ha történetesen megkegyelmeznének életüknek, sem volna hová menniük. Vafá elmondta, hogy ezek előtt a férfiak előtt soha nem veszik le a fátylat az arcukról, bár minden ruhától megszabadítják testüket. A férfiak hiába könyörögnek, hízelegnek, akár erőszakoskodnak is, hogy levegyék a fátylat. A lányok azt mondták, csak addig érzik biztonságban magukat, amíg a férfi nem látta arcukat. Ha bármelyik kaland komoly kapcsolattá fejlődne, természetesen meggondolnák, hogy megmutassák arcukat, de erre eddig még nem volt példa: a férfiak is csupán egy kis mulatságra vágytak. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy barátnőim kétségbeesve próbálnak kiutat találni, amely megmentheti őket a rájuk váró sötét, végtelen éjszakára emlékeztető jövőtől.

Randával együtt sírva vitattuk meg barátaink viselkedését. Gyűlöltem országom szokásait, keserű lett a szám íze tőlük. Az, hogy nem vagyunk sorsunk urai, és nemünk nem szabad, késztet Vafához és Nadához hasonló fiatal lányokat ilyen kétségbeesett tettekre. Olyasmire, ami az életükbe kerülhet. Nadát és Vafát még abban az évben letartóztatták. Balszerencséjükre az úgynevezett Közerkölcsi Bizottság tagjai, akik azzal a céllal járják Rijád utcáit, hogy a Korán által tiltott cselekedeteket leleplezzék, tudomást szereztek a lányok tiltott tevékenységéről. Egy alkalommal, amikor Nada és Vafá beszállt egy furgonba, egy csoport fiatal szaúdi fanatikus állta el a bejáratot. Hetek óta figyelték a területet, mivel a bizottság egyik tagja munka közben hallotta, hogy egy palesztin azt meséli, két lefátyolozott nő tett neki ajánlatot a földszinten a liftnél. Vafá és Nada életét csak az mentette meg, hogy szűzhártyájuk érintetlen volt. Sem a Közerkölcsi Bizottság, sem a Vallási Tanács és különösen apjuk nem hitt a valószínűtlen mesében, hogy mindössze arra kérték meg a férfit, vigye el őket, mert sofőrjük késik. Gondolom, ennél jobb mesét nem tudtak kitalálni az adott körülmények között. A Vallási Tanács kihallgatta a környéken dolgozó összes férfit, és tizennégyet is talált, aki azt vallotta, hogy két, fátylat viselő nő leszólította, de egyikük sem ismerte be, hogy bármire is kapható lett volna. A lányok három hónapot töltöttek börtönben, aztán a bizottság a szexuális tevékenységre utaló bizonyítékok hiányában elbocsátotta Vafát és Nadát, apjukra bízva a büntetést. Vafá apja, a hajlíthatatlan vallási vezető meglepő módon leült lányával, és megkérdezte tőle, mi volt cselekedetei oka. Vafá sírva mondta el neki, milyen reménytelennek és kivetettnek érezte magát, apja pedig együtt érzett vele. De bármennyire is sajnálta, úgy döntött, meg kell szabadítania a további kísértéstől. Jobb lesz, gondolta, ha Vafá a Koránt tanulmányozza, és elfogadja a nőknek rendelt egyszerű életet messze a varostól. Elrendelte, hogy egy kis falu beduin mutavája gyorsan elvegye Vafát. A férfi ötvenhárom éves volt, a tizenhét éves Vafá harmadik felesége lett.

Különös, de Nada apja volt az, aki szörnyű haragra gerjedt. Szólni sem volt hajlandó lányához, csak elrendelte, hogy zárják be a szobájába, amíg nem dönt büntetéséről. Apám néhány nap múlva korábban jött haza irodájából, s Randát meg engem hívatott nappalijába. Hitetlenkedve hallgattuk. Elmondta, hogy Nadát apja másnap reggel, pénteken tíz órakor vízbe fojtja a család úszómedencéjében. Nada egész családja jelen lesz a kivégzésnél. A félelemtől a torkomban dobogott a szívem. Megkérdezte Randát, hogy ő vagy én elkísértük-e valaha is Vafát és Nadát szégyenletes kirándulásaikra. Rögtön tagadni kezdtem, de apa rám kiáltott, és hátralökött a szófára. Randa könnyekre fakadva elmesélte neki annak a réges-régi napnak a történetét, amikor megvettük első csadoromat és fátylamat. Apa mozdulatlanul ült, még csak nem is pislogott, amíg Randa be nem fejezte. Aztán klubunkról kérdezett, arról, amit „valamilyen ajkaknak” neveztünk. Azt mondta, akár be is vallhatjuk az igazat, hiszen Nada napokkal ezelőtt mindent kitálalt már. Randa egy kukkot sem volt képes kinyögni. Apa pedig elővette aktatáskájából klubunk iratait. Átkutatta a szobám, megtalálta feljegyzéseinket és tagsági listánkat. Életemben először kiszáradt a szám, s ajkaimat mintha leláncolták volna. Apám nyugodtan visszacsúsztatta a papírokat aktatáskájába, aztán Randa szemébe nézett: – Ma elváltam tőled. Apád egy órán belül sofőrt küld érted, aki visszavisz családodhoz. Többé nem találkozhatsz gyermekeimmel. Aztán apám, rémületemre, lassan felém fordult. – Te a gyermekem vagy. Anyád derék asszony volt, ennek ellenére, ha Vafával és Nadával tartottál volna, a Korán tanításai szerint gondoskodnék arról, hogy halál legyen a büntetésed. Ne hívd fel többé magadra figyelmemet, törődj a tanulmányaiddal, amíg megfelelő férjet nem találok neked. – Egy pillanatra elhallgatott, közelebb lépett, s keményen a szemembe nézett. – Szultána, törődj bele sorsodba, és légy engedelmes, mert nincs más választásod. Fölvette táskáját, aztán anélkül, hogy Randára vagy rám pillantott volna, kiment a szobából.

Megalázva kísértem Randát szobájába, zsibbadtan néztem, mint szedi össze ékszereit, ruháit, könyveit, míg végül rendetlen halomban nem álltak ágyán. Arca kifejezéstelen volt. Nem tudtam szavakba önteni a fejemben kavargó gondolatokat. Túlságosan hamar megszólalt a csengő, és kisvártatva azon kaptam magam, hogy segítek a szolgáknak levinni Randa holmiját a kocsiba. Randa búcsúszó nélkül távozott otthonunkból, de nem a szívemből. Másnap reggel tíz órakor magányosan ültem, a semmibe meredve néztem ki hálószobám erkélyén. Nadára gondoltam, elképzeltem a súlyos láncokat teste körül, a fejére borított sötét kámzsát. Azt, ahogy fölemelik a földről, és a család úszómedencéjének zöldeskék vizébe eresztik. Behunytam a szemem, s éreztem, mint csapdos, nyílik szája levegőért, s fojtja el néma sikolyát a tüdejébe özönlő víz. Emlékeztem csillogó barna szemére, arra, ahogy fölvetette állát, és nevetése betöltötte a szobát. Emlékeztem bőrének puha érintésére, és görcsbe rándította arcomat a gondolat, mit tesz és milyen gyorsan a kegyetlen föld vele. Órámra pillantottam, tíz óra tíz perc volt. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy Nada többé nem nevet. Fiatal életem legszörnyűbb órája volt, mégis tudtam, hogy nem barátnőim tettei, bármily helytelenek voltak is, okozták Nada halálát vagy Vafá korai házasságát. Az ilyen kegyetlenség azokra a férfiakra vet rossz fényt, akik érzelmek nélkül, közömbösen rombolják le, teszik tönkre asszonyaik életét és álmait.

Külföldi nők Randa hirtelen távozása, Vafá házassága és Nada halála után a létezés legalsó szintjén vegetáltam. Még most is emlékszem, úgy éreztem, hogy testem többé nem igényli az élet friss lélegzetét. Úgy tekintettem magamra, mintha hibernáltak volna, mintha olyan lennék, mint egy állat, amely saját akaratából akár hónapokra is le tudja lassítani lélegzetvételét, szívverését. Ágyamon fekve befogtam az orrom, és bezártam a szám. Csak amikor légszomjamban levegő után kapkodva szétnyíltak ajkaim, ismertem el sajnálkozva, hogy nem tudok uralkodni életfunkcióim fölött. A háziszolgák átérezték fájdalmamat. Úgy ismertek, mint aki családunk érzékeny tagja, aki törődik helyzetükkel. A sovány kis készpénz, amit Omar minden hónapban kiosztott nekik, túl nagy árnak tűnt ahhoz képest, hogy oly messze vannak szeretteiktől. Filippínó cselédlányom, Marszi, hogy próbálja feléleszteni az élet iránti érdeklődésemet, azzal kötötte le gondolataimat, hogy országáról és népéről mesélt. Hosszú beszélgetéseink megváltoztatták a gazda és szolga közötti személytelen kapcsolatot. Egy nap felfedte élete nagy vágyát. Elég pénzt akart félretenni, mondta, míg házunknál cselédkedik, hogy visszatérve a Fülöpszigetekre, ápolónőnek tanuljon. A Fülöp-szigeteki ápolónők világszerte nagy becsnek örvendenek, így nem csoda, hogy vonzó pályának számit a szakma egy hozzá hasonló nő számára. Marszi azt is elmondta, hogy miután elvégzi az iskolát, visszajön Szaúd-Arábiába, és valamelyik modern kórházunkban fog dolgozni. Mosolyogva mesélte, hogy a Fülöp-szigeteki ápolónők havonta háromezer-nyolcszáz rijalt keresnek (körülbelül ezer dollár, szemben a havi kétszáz dollárral, amit cselédlányként keres). Ekkora összegből egész családját támogathatja odahaza, a Fülöp-szigeteken. Marszi még csak hároméves volt, amikor apja balesetben meghalt egy bányában. Anyja akkor hét hónapos terhes volt második gyermekével. Szegényen éltek, s Marszi nagymamája vigyázott a gyerekekre, míg anyja két műszakot is ledolgozott cselédként a helyi

hotelekben. Marszi anyja újra és újra elmondta, hogy szegénységük ellen az egyetlen megoldás a tudás, és mindent félretett gyermekei nevelésére. Két évvel azelőtt, hogy Marszi beiratkozhatott volna az ápolónőképzőbe, öccsét, Tonyt elütötte egy autó. Komoly sérüléseket szenvedett. Lába annyira összezúzódott, hogy amputálni kellett. Az orvosi kezelés felemésztette azt a pénzt, amelyet Marszi taníttatására tettek félre, a kis bádogdoboz teljesen kiürült. Keserű könnyeket hullattam Marszi életének története hallatán, s megkérdeztem, hogy képes ilyen boldogan mosolyogni minden nap, minden héten. Marszi nevetett. Nem nehéz, felelte, hisz megvan a módja, miként váltsa valóra álmát. Marszi a Fülöp-szigetek egyik hihetetlenül szegény vidékén nőtt fel, és borzasztó szerencsésnek érezte magát, amiért munkája van, és naponta háromszor jóllakhat. Elmondta persze, hogy az ő vidékén nem halnak éhen az emberek, de az alultápláltság miatt ki vannak téve olyan betegségeknek, amelyek egészséges közösségben nem létezhetnek. Marszi olyan érzékletesen osztotta meg velem történetét, hogy úgy éreztem, magam is jelen vagyok, részese vagyok a mesének, földjének, gazdag kultúrájának. Rájöttem, hogy eddig alábecsültem Marszit és a többi filippínót, nemigen törődtem velük, ambíció nélküli, egyszerű embereknek tartottam őket. Mennyire tévedtem! Néhány héttel ezután Marszi annyira felbátorodott, hogy elhatározta, elmeséli nekem Madeline történetét, amivel tulajdonképpen megkérdőjelezte országom erkölcsi értékeit. Marszitól tudtam meg, hogy a harmadik világ országaiból érkező nőket szexrabszolgaként tartják saját hazámban, Szaúd-Arábiában. Marszi és Madeline gyermekkoruk óta barátok voltak. Bármily szegénységben élt is Marszi családja, Madeline-ék nincstelenségén nem tudtak túltenni. Madeline és hét kis testvére a tartományukat Manilával összekötő országút mentén koldultak. Néha egy-egy kocsi megállt, s külföldi, fehér lapátkezek néhány pénzdarabot pottyantottak tenyerükbe. Míg Marszi iskolába járt, Madeline ennivalóért könyörgött.

Madeline-nek már korán volt egy álma, és tervet is szőtt, hogyan váltsa valóra. Amikor tizennyolc éves lett, ruhát varrt magának Marszi öreg iskolaköpenyéből, és Manilába utazott. Ott talált egy ügynökséget, amely filippínókat közvetített ki külföldi munkára. Madeline cselédnek jelentkezett. Olyan pici és csinos volt, hogy a libanoni tulajdonos ravaszkásan célzott rá, kapna munkát egy manilai bordélyban is, ahol annyi pénzt kereshetne, amennyiről egy cselédlány nem is álmodozhat. Madeline, bármilyen szegény körülmények közt nevelkedett is, hívő katolikus volt, így őszinte rémülete meggyőzte a libanonit, hogy nem fogja áruba bocsátani testét. A férfi sajnálkozva sóhajtott, majd közölte vele, hogy töltse ki a nyomtatványt, és várjon. A libanoni azt mondta, épp most kapott egy szerződést, több mint háromezer filippínó munkást közvetít ki a Perzsa-öböl térségébe, és Madeline-nek nem lesz nehéz cselédlányként elhelyezkednie, mert a gazdag arabok mindig csinos cselédlányt kívánnak. Kacsintott, és amikor Madeline eltávozott, még a fenekére is csapott. Madeline izgatott volt, és meg is rémült, amikor értesítést kapott, hogy mint cseléd állást kapott Rijádban, Szaúd-Arábiában. Nagyjából akkoriban estek kútba Marszi tervei a nővériskoláról, ezért úgy döntött, követi Madeline-t, s a Fülöp-szigeteken kívül keres munkát magának. Amikor Madeline elutazott Szaúd-Arábiába, Marszi tréfálkozott, hogy nemsokára követi. A két jó barátnő összeölelkezett, és ígéretet tettek, hogy írnak egymásnak. De négy hónap múlva, amikor Marszi megtudta, hogy ő is Szaúd-Arábiában fog dolgozni, még nem hallott Madeline felől. Amikor ideérkezett, sejtelme sem volt, merre keresse barátnőjét, csak azt tudta, hogy valahol Rijádban van. De mivel ugyanabban a városban állt munkába, a mi családunknál, eltökélte, hogy megtalálja barátnőjét. Emlékszem az estére, amikor Marszi megérkezett házunkba. Mama dolga volt a háztartás irányítása és a szolgák elhelyezése. Marszi ijedt kis jószágnak tűnt, szinte hozzábújt legidősebb Fülöpszigeteki cselédünkhöz. Mivel több mint húsz szolga dolgozik villánkban, nemigen törődtünk vele. Mint gyakorlatlan, mindössze tizenkilenc éves szolgáló azt a feladatot kapta, hogy a két legfiatalabb lány, Szara és

az én szobámat tartsa rendben. Nemigen törődtem vele ez alatt a tizenhat hónap alatt, miközben ő türelmesen és csöndesen követett, bárhova is mentem a villában, hogy rendelkezésemre álljon, ha szükségem van valamire. Meglepődtem, amikor Marszi bevallotta, hogy a többi Fülöpszigeteki szolga irigyli őt, amiért ilyen jó dolga van. Hiszen sem Szara, sem én nem ütöttük meg soha, vagy emeltük föl a hangunkat. Villogó szemmel kérdeztem Marszit, hogy másokat megütnek-e a mi házunkban. Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben, amikor megtudtam, hogy nem. A mi villánkban nem. Elmondta, hogy Alival nem könnyű, mindig hangosan, sértőn beszél, de tettlegességre nem vetemedik, csak Omart rúgja néhányszor sípcsonton. Felnevettem: nem tudtam együtt érezni Omarral. Marszi suttogva mesélte, mit pletykálnak a szolgák. Apa második felesége, egy szomszédos, öbölbeli államból származó asszony naponta veri, szurkálja szolgálóit. Egy szegény pakisztáni lány agysérülést szenvedett, amikor leütötte a lépcsőn. Rászóltak, hogy nem dolgozik elég gyorsan, erre egy kosárnyi piszkos lepedővel és törülközővel futott a mosószobába. Véletlenül nekiütközött apám feleségének, akit annyira elöntött a harag, hogy gyomron verte a cselédlányt, s az legurult a lépcsőn. A lány nyöszörögve elterült, az asszony pedig lerohant a lépcsőn, rikácsolva rugdosta, hogy eredjen munkára. Amikor a lány nem mozdult, megvádolták, hogy tettet, de végül orvoshoz vitték. Még akkor sem volt észnél, csak a fejét fogva kuncogott. Apa feleségének utasítására a palota orvosa kiállított egy igazolást, miszerint a lány elesett, és agyrázkódása lett. Mihelyt utazni tudott, visszaküldték Pakisztánba, levonták tőle utolsó két hónapos munkabérét, és mindössze ötven rijalt (tizenöt dollárt) küldtek szüleinek. Marszi nem értette, miért vagyok oly meglepett. Országunkban többnyire rosszul bánnak a cselédekkel, a mi villánk ritka kivétel. Azzal vágtam vissza, hogy sok barátnőm házában jártam, és bár meg kell vallanom, nemigen törődtem a szolgálókkal, soha nem voltam tanúja annak, hogy verték volna őket. Annak persze igen, hogy valamelyik barátnőm szóval ostorozta cselédlányát, de egyik sem bántalmazta fizikailag.

Marszi lemondóan sóhajtott. A fizikai és a szexuális erőszak általában rejtve történik. Emlékezetembe idézte, hogy alig néhány méternyire élek egy palotától, amely oly sok fiatal lány szenvedését rejti, még sincs tudomásom róla. Tartsam nyitva a szemem, mondta lágyan, akkor látni fogom, mint bánnak országomban a más országokból érkezett asszonyokkal. Szomorúan bólintottam. Beszélgetés közben Marszi meggyőződött róla, mennyire együtt érző a természetem, ezért úgy döntött, teljesen bizalmába fogad. Elmondta barátnője, Madeline teljes történetét. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Nemcsak szavai csengenek a fülemben, de most is látom magam előtt feldúlt arcát. – Asszonyom, szeretném, ha megtudná, mi történt legjobb barátnőmmel, Madeline-nel. Maga hercegnő, talán eljön a nap, amikor segíthet rajtunk, szegény Fülöp-szigeteki asszonyokon. Egyedül voltam aznap reggel, és máris unatkoztam, úgyhogy bólintottam. Alig vártam egy jó kis pletykálkodást, akár egy filippínóval is. Kényelmesen elhelyezkedtem ágyamon, Marszi kötelességtudóan elrendezte a párnákat a fejem mögött, úgy, ahogy szerettem. – Mielőtt belekezdenél, hozz nekem egy tál friss gyümölcsöt és egy tál labant – utasítottam. (A laban Közel-Keleten népszerű íróital.) Miután Marszi visszatért a gyümölcsökkel és a hideg itallal, kidugtam a lábam a takaró alól, hogy masszírozza, miközben Madeline barátnőjéről mesél. Visszatekintve égek a szégyentől! Hogy lehettem ilyen önző és gyerekes! Izgatott a tragikus történet, mégsem voltam képes arra, hogy csöndben üljek és hallgassak, míg vágyaimat ki nem elégítették. Most, öregebben és bölcsebben csak sajnálattal tudok visszagondolni, milyen szokások hatottak rám a szaúdi kultúrában. Tudom, soha egyetlen szaúdi sem mutatta a legcsekélyebb érdeklődést sem egy szolga élete iránt, mekkora családja van, mik az álmai, vágyai. A harmadik világbeli népek dolga, hogy kiszolgáljanak minket, gazdag szaúdiakat. Még anyám is, aki csupa gyengédség és szeretet volt, ritkán érdeklődött szolgáink személyes gondjai iránt. Igaz, ennek az lehetett az oka, hogy anyámra rengeteg felelősséget rótt a hatalmas háztartás irányítása, követelőző apám

kielégítése. Nekem azonban nem volt ilyen mentségem. Bárhogy is szégyellem, be kell látnom, hogy Marszi és a többi szolga alig volt több számomra, mint ha valami robot lenne. És még engem tartott Marszi és a többi házicseléd kedvesnek, mert egyedül én kérdeztem őket életükről! Kemény lecke ez olyasvalakinek, aki érzékeny embernek tekinti magát. Marszi kifejezéstelen, elgondolkodó arccal kezdte masszírozni lábamat. – Asszonyom, még mielőtt elutaztam, könyörögtem annak a libanoninak, hogy adja meg Madeline munkaadójának címét. Azt mondta, nem, nem szabad. Hazudtam neki, asszonyom, azt mondtam, a barátnőm anyja kért meg, hogy vigyek el néhány dolgot a lányának. Addig könyörögtem, míg végül belement. Adott nekem egy telefonszámot, és megmondta, Rijád-nak melyik körzetében dolgozik Madeline. – A munkaadója herceg? – Nem, asszonyom. Az ál-Malaz nevű negyedben él, úgy fél óra innét kocsival. A mi palotánk az ál-Nas’rijád negyedben van, Rijád leggazdagabb és legelismertebb környékén, ahol a királyi család számos tagja lakik. Egyszer rég jártam az ál-Malaz negyedben is, és emlékszem, a szaúdi üzleti világ vezetőinek megannyi pompás palotáját láttam ott. Tudtam, hogy Marszinak tilos kilépni a palotából, kivéve az Omar által a cselédlányok számára szervezett havi bevásárlóutakat. Mivel szolgálónk, akár a többi szaúd-arábiai cseléd, heti hét napot, évi ötvenkét hetet dolgozott, azon tűnődtem, hogyan lophatott időt magának, hogy meglátogassa barátnőjét. Hangot is adtam kíváncsiságomnak. – Hogy sikerült ál-Malazba utaznod? Marszi néhány pillanatig habozott. – Nos, asszonyom, ismeri Antoine-t, a Fülöp-szigeteki sofőrt? Négy sofőrünk volt, két filippínó és két egyiptomi. Engem általában Omar vagy a másik egyiptomi vitt. A filippínókat zöldségvásárlásra és más hasonló feladatokra használták. – Az a fiatal, aki mindig mosolyog? – Igen, asszonyom, ő az. Ő meg én szívesen találkozgatunk, így hajlandó volt elvinni a barátnőmhöz.

– Marszi, neked kedvesed van – tört ki belőlem a nevetés. – És Omar? Hogy oldottátok meg, hogy ne legyen gondotok Omarral? – Megvártuk, míg Omar Táifba megy a családdal, és kihasználtuk a lehetőséget. – Marszi mosolygott. Tudta, mennyire örülök, mert semmi sem okoz nagyobb élvezetet, mint az, hogy valakinek sikerül túljárni a ház férfiainak eszén. – Először felhívtam a telefonszámot, amit még a Fülöp-szigeteken kaptam, de nem engedték meg, hogy Madeline-nel beszéljek. Azt mondtam, Madeline anyjától hoztam üzenetet. Hosszú, kemény győzködés után megmondták, merre van a villa, és leírták, hogy néz ki. Antoine elment oda, és meg is találta a helyet. Egy jemeni vette át a levelet, amit küldtem. Két hét múlva a barátnőm felhívott. Alig hallottam a hangját, annyira suttogott, félt, hogy rájönnek, használja a telefont. Azt mondta, nagyon rossz helyzetben van, könyörgött, menjek, segítsek rajta. A telefonban kiötlöttünk valamit. Félretettem az ételt, hogy teljes figyelmemet Marszinak szentelhessem. A lábam masszírozását is abbahagyattam vele. Felfogtam, milyen veszélyeket rejthetett ez a találkozó, és növekvő érdeklődéssel hallgattam a történetet. – Két hónap telt el. Reméltük, a forró, nyári hónapok majd lehetőséget adnak a találkozásra. Féltünk, hogy Madeline-t munkaadói elviszik magukkal Európába, de azt mondták, maradjon Rijádban. Amikor ön és a családja Omarral együtt elhagyták a várost, én elbújtam a fekete Mercedes hátsó ülésén, és Antoine elvitt Madeline-hez. Marszi remegő hangon írta le Madeline helyzetét. Beszélgetésünk során most először engedte szabadon érzéseit. – Az autóban ültem, amíg Antoine becsengetett a villába. Várakozás közben nem kerülte el figyelmem, milyen állapotban van a villa fala. A festék mállott, a kapu rozsdásodott, és a tetőről lelógó növényeket a kiszáradás fenyegette. Látszott, hogy szomorú hely. Barátnőm veszélyes helyzetben lehet, ha ilyen otthonban dolgozik. Még be sem mentem, máris mély levertséget éreztem. Antoinenak négyszer vagy ötször is csöngetnie kellett, mire meghallottuk, hogy valaki jön. Minden olyan volt, amilyennek Madeline leírta. Hátborzongató! Egy kockás lepelbe öltözött jemeni férfi nyitott

kaput. Úgy tűnt, álmából ébresztettük, randa arca elárulta, egyáltalán nem örül a látogatóknak. Antoine és én is megrémültünk. Antoine hangja remegett, amikor engedélyt kért, hogy beszélhessen a Fülöp-szigeteki Miss Madelinenel. A jemeni nem tudott angolul, de mivel Antoine megtanult már egy kicsit arabul, sikerült megérteniük egymást annyira, hogy a jemeni közölhesse, nem ad engedélyt. Elhessegetett minket, és éppen becsukni készült a kaput, mikor kipattantam a hátsó ülésről, és zokogni kezdtem. Könnyezve mondtam el neki, hogy Madeline a testvérem. Épp most érkeztem Rijádba, és az egyik királyi hercegnő palotájában dolgozom. Abban bíztam, hogy ettől megrémül, de ugyanolyan közönyös maradt az arca. Meglóbáltam előtte egy borítékot, amely nem sokkal azelőtt érkezett a Fülöp-szigetekről. Anyánk beteg, mondtam, beszélnem kell Madeline-nel, hogy átadhassam haldokló anyánk utolsó üzenetét. Imádkoztam az Úrhoz, meg ne büntessen ilyen hazugságért. Azt hiszem, az Úr meghallgatta kérésemet, mert a jemenire hatott, amikor meghallotta az arab szót, anya. Láttam rajta, hogy gondolkodik. Először Antoine-ra nézett, aztán énrám, végül közölte, várjunk egy percet. Becsukta a kaput, s csattogó szandáljával a villa hátsó része felé távozott. Tudtuk, hogy most bemegy, és felszólítja Madeline-t, írja le nővérét. Bágyadt mosollyal pillantottam Antoine-ra. Úgy tűnt, tervünk működik. Marszi elhallgatott, visszaemlékezett arra a napra. – Ijesztő volt az a jemeni, asszonyom! Gonosz pillantása volt, és a derekán görbe kést hordott. Nem sok hiányzott, hogy Antoine meg én visszaüljünk a kocsiba, és hazajöjjünk a palotába, de a gondolat, hogy szegény barátnőm milyen bajban van, erőt adott. Madeline elmondta a telefonba, hogy két jemeni őrzi a villát, és őrködik az asszonyok fölött. Egyik szolgálólánynak sem engedték meg, hogy elhagyja munkahelyét. A fiatalabb jemeni nagyon gonosz, és senkit nem engedne be, még magát a haldokló anyát sem, de az öreg jemenivel talán sikerrel járunk. Mivel az egész család Európában nyaralt, a fiatalabb jemeni két hét szabadságot kapott, hogy hazautazzon Jemenbe, és

megházasodjon. Így ez idő alatt nem volt más férfi a villában, csak az öreg jemeni és a pakisztáni kertész. – Órámra néztem, és Antoine is az órájára pillantott. Végül csoszogást hallottunk: az öreg visszatért. A kapu lassan, csikorogva kinyílt. Megborzongtam, úgy éreztem, mintha a pokol kapuján lépnék be. Az öreg jemeni horkantott és intett, hogy Antoine maradjon csak kint a kocsinál. Egyedül engem engedtek be. Megfeszültem. Elképzeltem, milyen félelmet éreztem volna én Marszi helyében. – Hogy mertél bemenni? Én a rendőrséget hívtam volna. Marszi a fejét rázta. – Ebben az országban a rendőrség nem segít a Fülöp-szigetekieknek. Jelentették volna a dolgot a munkaadónknak, aztán bebörtönöznek vagy deportálnak az ön apjának döntése szerint. A rendőrség ebben az országban az erősekért és nem a gyengékért van. Tudtam, hogy igazat mond. A filippínók még nálunk, nőknél is egy szinttel lejjebb álltak, s még én hercegnő létemre sem kapnék segítséget a rendőrségtől, ha ez azt jelentené, hogy családom férfi tagjaival kell szembeszállniuk. De nem akartam ebben a pillanatban saját gondjaimra gondolni. Magával ragadott Marszi kalandja. – Rajta, mondd csak, mit találtál odabent! – Egy szaúdi frankensteini szörnyeteg leírását vártam. Marszi most, hogy úrnője teljes figyelmét elnyerte, felélénkült, és kifejező arccal írta le tapasztalatait. – A jemeni lassan haladt, így volt időm körülnézni. A betontömböket soha nem festették le. A kerti kis házon nem is volt ajtó, csak egy nyílás, amelyet ócska, régi szőnyeg fedett el. A koszos matracokból, nyitott konzervekből és a bűzből tudtam, hogy az öreg jemeni élhet ott. Elhaladtunk az úszómedence mellett, de nem volt benne víz, csak valami sötét, rossz szagú trutymó a legmélyebb részén. Az alacsony végén három pici csontváz hevert, kiscicák maradványai lehettek. – Cicák? Ó, istenem, milyen szörnyű halál! – Marszi tudta, mennyire szeretem a kis állatokat. – Annak tűntek. Gondolom, az üres medencében születtek, és az anyamacska nem tudta kimenteni őket.

Megborzongtam. Marszi pedig folytatta. – A villa nagy volt, de ugyanolyan elhanyagolt, mint a fal. Valamikor bemázolták ugyan, de a homokviharok megtépázták a festést. A növények mind kiszáradtak az öntözés hiánya miatt. Négy vagy öt madarat láttam egy fáról lelógó, jókora kalitkában. Szomorú látványt nyújtottak, soványak voltak, és szívükben nem volt kedv dalolni. A jemeni bekiabált arabul a nyitott ajtón keresztül valakinek, de sajnos nem láttam, kinek, aztán bólintott, és intett, hogy lépjek be. Haboztam, az ajtóban bűz csapott meg. Félelemtől remegve kiáltottam Madeline nevét. A jemeni megfordult és visszament, hogy tovább aludjon. Madeline jött felém a hosszú, sötét folyosón. Félhomály volt, és a kinti fényes napsütés után alig láttam. Amikor megismerte régi barátnőjét, rohanni kezdett felém. Megöleltük egymást, és örömmel tapasztaltam, hogy tiszta, jó szagú. Soványabb volt, mint amikor utoljára láttam, de élt. Megkönnyebbültem. Attól tartottam, Marszi olyasmit mesél, hogy barátnőjét félholtan találta egy koszos matracon heverve, amint a szavakkal küszködve, kínlódva közli végakaratát, hogy testét vigyék vissza Manilába. – Aztán mi történt? – Alig vártam, hogy megtudjam, milyen véget ér Marszi története. A szolgáló lehalkította hangját, szinte suttogott, mintha túl fájdalmasak volnának az emlékek. – Miután kellőképpen kiörvendeztük magunkat, Madeline kézen fogva egy kis szobába vezetett. Leültetett a szófára, ő pedig velem szemben, a földön helyezkedett el. Most, hogy kettesben maradtunk, azonnal könnyekre fakadt. Fejét ölembe temette, haját simogattam, suttogva kértem, mondja el, mi történt vele. Aztán elapadtak a könnyei, és elmesélte hányattatásait azóta, hogy egy évvel ezelőtt elutazott Manilából. Madeline-t két jemeni szolga várta a repülőtéren. Egy papírlapot tartottak kezükben, amelyre Madeline neve volt felírva angolul. Elkísérte őket, mi mást is tett volna. Megrémisztette ugyan vad külsejük, azt mondta, még féltette is az életét. Késő este érkeztek

meg a villába. A sötétben fel sem tűnt neki, mekkora a rendetlenség mindenütt. A család akkor éppen Mekkában volt a háddzs zarándoklaton. Egy arab vénasszony, aki nem beszélt angolul, mutatta meg Madeline szobáját. Süteménnyel, datolyával és forró teával kínálta meg a lányt. A vénasszony, mielőtt kiment volna a szobából, egy papírlapot nyomott Madeline kezébe, amelyen az állt, hogy másnap közlik vele teendőit. – Nyilván a nagymama volt – tűnődtem. – Lehet, Madeline nem mondta. Szegény Madeline szíve sajgott, amikor másnap a napvilágnál szemügyre vette új otthonát. Felpattant az ágyról, mert az ágynemű koszos volt, a tányéron és poharakon pedig, amelyeket előző este használt, svábbogarak nyüzsögtek. Madeline rémülten kereste a fürdőszobát, ahol kiderült, hogy a zuhany nem működik. Egy koszos szappan maradékával és langyos vízzel tisztálkodott meg. Hiába imádkozott, hogy az Úr csillapítsa le heves szívverését. Aztán a vénasszony kopogtatott. Nem volt mit tenni, követte a konyhába, ahol megkapta teendői listáját. Madeline elolvasta a kapkodva írt levelet. Megtudta, hogy segítenie kell a szakácsnak, a házvezetőnőnek, és gondoznia kell a gyerekeket. A vénasszony intett, hogy készítsen magának ennivalót. Megreggeliztek, aztán Madeline nekilátott az edények és a lábasok megpucolásának. Madeline mellett három női alkalmazott dolgozott a házban; egy öreg szakácsnő Indiából, egy csinos Sri Lanka-i cselédlány és egy másik, csúnyácska, aki Bangladesből jött. A szakácsnő legalább hatvanéves volt, a másik kettő pedig húszas évei közepén járt. A szakácsnő szóba sem állt senkivel, tudván, két hónapon belül hazautazik Indiába, inkább otthonáról és a szabadságról álmodozott. A csúnya cselédlány boldogtalanul hallgatott, mert még egy év hátravolt a szerződéséből. A csinos Sri Lanka-i lány keveset dolgozott, ideje többségét a tükör előtt töltötte. Alig várta, hogy a család visszatérjen. Madeline-nek célozgatott rá, mennyire szereti őt a ház ura, és abban bízott, hoz neki egy arany nyakláncot Mekkából. Madeline meglepődött, mikor a csinos cselédlány rászólt, forduljon meg, hogy szemügyre vehesse alakját. Aztán csípőre tett kézzel,

vigyorogva közölte, hogy a gazda túl csontosnak fogja találni Madeline-t, de valamelyik fia tán a kegyeibe fogadja. Madeline nem értette a célzást, és tovább folytatta a véget nem érő tisztogatást. Négy nap múlva a család hazatért Mekkából, s Madeline azonnal látta, hogy munkaadói alsóbb osztálybeli, durva, rossz modorú népek. Viselkedésük hamar bebizonyította, hogy nem tévedett. Anélkül, hogy bármit tettek is volna érte, gazdagok voltak, s műveltségük egyedül a Koránból állt, amelyet tudatlanságukban mindig a helyzetnek megfelelően értelmeztek. A családfő a másodrangú szerepet, amelyet a nők a Koránban betöltenek, rabszolgaságnak értelmezte. Minden nem muzulmán nőt prostituáltnak tekintett. Tovább rontotta a helyzetet, hogy az apa és két fia évente négyszer Thaiföldre, a bangkoki bordélyokba látogatott, hogy megvásárolja fiatal, szép thai nők szexuális szolgálatait. Az, hogy bizonyos keleti nők eladják magukat, meggyőzte a családot arról, hogy minden nem muzulmán hiten élő nő eladó. Amikor cselédet fogadtak fel, feltételezték, hogy a ház férfiai úgy használhatják kedvükre, akár egy állatot. Madeline azonnal megtudta az anyától, azzal a céllal fogadták föl, hogy csökkentse a két tizenéves fiú szexuális vágyát. Az asszony közölte Madeline-nel, hogy naponként felváltva kell kiszolgálnia Baszelt és Fariszt, s mindezt Madeline teljes kétségbeesésére minden érzelem nélkül adta tudtára. A szexi cselédlány nagy meglepetésére az apa is kedvére valónak találta Madeline-t. Szólt fiainak, hogy csak azután hálhatnak az új cselédlánnyal, miután ő örömét lelte benne. Felnyögtem, elakadt a lélegzetem. Éreztem, mit fog Marszi elmondani, de nem akartam hallani. – Asszonyom, az első éjjel, már aznap, hogy a család hazaérkezett, az apa megerőszakolta Madeline-t – zokogott Marszi. – És ez csak a kezdet volt, mert annyira kedvére való volt, hogy továbbra is naponta ezt tette vele. – Miért nem futott el Madeline, vagy talált valakit, aki segíthetett volna rajta? – Próbálta, asszonyom! Könyörgött a többi szolgának, hogy segítsenek neki. Az öreg szakácsnő és a ronda cselédlány nem akart

belekeveredni az ügybe, mert félő volt, hogy elveszthetik jövedelmüket. A csinos cselédlány gyűlölte Madeline-t, azt mondta, ő tehet arról, hogy nem kapta meg az arany nyakláncot. A feleségével és a vénasszonnyal sem bánt jól a gazda, így azok ügyet sem vetettek Madeline-re; azt felelték neki, azért fogadták fel, hogy a ház férfiainak örömére legyen. – Kiugorhatott volna az ablakon, hogy elfusson. – Sokszor próbált elfutni, de mindannyiszor elkapták, és utasították a háziakat, hogy őrizzék. Egyszer, amikor már mindenki aludt, fölmászott a tetőre, és segélykérő leveleket dobált a járdára. A szaúdi szomszédok azonban a jemeni szolgáknak adták át a leveleket, és Madeline-t megverték. – Mi történt azután, hogy rátaláltál? Marszi szomorú, lemondó arccal folytatta. – Sok mindennel próbálkoztam. Felhívtam a követségünket Dzsiddában. A férfi, akivel beszéltem, azt mondta, sok hasonló panasz érkezett hozzájuk, de nem sokat tehetnek. Országunknak nagy szüksége van a külföldön dolgozó munkások által hazaküldött pénzre. Kormányunk nem akarja magára haragítani a szaúdi kormányt azzal, hogy hivatalosan panaszt emel. Mire mennének a szegény filippínók a külföldről érkező pénz nélkül? Antoine beszélt néhány sofőrrel arról, hogy a rendőrségre kellene menni, de azt mondták neki, hogy mivel az bármit elhisz a szaúdi munkaadóknak, Madeline sokkal rosszabb helyzetbe kerülne. – Marszi! – kiáltottam fel. – Mi lehet ennél rosszabb? – Semmi, asszonyom, semmi! Nem tudtam, mit tegyek. Antoine megrémült, és azt mondta, semmit sem tehetünk. Végül megírtam Madeline anyjának a helyzetet. Ő elment Manilába, a munkaközvetítőbe, de elzavarták. Aztán felkereste városunk polgármesterét, aki azt mondta, tehetetlen. Senki nem akart belekeveredni. – És most hol a barátnőd? – Egy hónapja kaptam tőle levelet. Hála Istennek, visszaküldték a Fülöp-szigetekre, mivel lejárt a kétéves szerződése. Két új filippínó lány érkezett a helyére, akik még nála is fiatalabbak, és képzelje el, asszonyom, Madeline még rám haragszik. Úgy gondolja, sorsára

hagytam, és nem is próbáltam segíteni rajta. Kérem, higgye el, hogy mindent megtettem, amit csak tudtam. Írtam neki, és elmagyaráztam, mi történt. De nem válaszolt. Egy szót sem mondhattam férfi honfitársaim védelmében. Tehetetlenül néztem Marszi arcába. Végül ő törte meg a csendet. – Hát, ez történt, asszonyom, a barátnőmmel ebben az országban. Mondhatom, Marszi teljesen le volt törve barátnője miatt, engem pedig szinte lesújtott a bánat. Mit mondhat az ember ilyen szörnyű történet hallatán? Semmi nem jutott eszembe, csak szégyelltem magam férfi honfitársaim miatt, és többé nem éreztem magam felsőbbrendűnek annál, akit néhány perccel ezelőtt még alacsonyabb rendűnek tartottam. Bánattól eltelve temettem a párnába a fejem. Egyetlen intéssel elbocsátottam Marszit. Napokon át csöndes, visszahúzódó voltam. A kínzásokra és az erőszakosságra gondoltam, melynek közepette élünk mind, szaúdiak, akárcsak a külföldiek ebben az országban, amelyet a hazámnak nevezek. Hány Madeline van még, akik segítségért nyújtják kezüket, de puszta ürességet és közömbösséget találnak azok egyenruhája alatt, akiknek ránk kellene vigyázniuk. És azok a férfiak, akik a Fülöpszigetekről, Marszi hazájából valók, sem sokkal jobbak, mint az én honfitársaim, hisz ők sem vállalták, hogy kiálljanak a lány mellett. Miután magamhoz tértem zsibbadtságomból, sorra kikérdeztem barátnőimet. Próbáltam kizökkenteni őket szolgálónőikkel szemben tanúsított passzivitásukból. Makacsságom révén elképzelhetetlen szörnyűségekről szóló beszámolókhoz jutottam, amelyeket mind az én kultúrámbeli férfiak követtek el mindenféle nemzet asszonyai ellen. Hallottam az Indiából való Szakuntaléról, akit családja tizenhárom éves korában adott el hatszáz rijal (százhetven dollárnyi) összegért. Nappal dolgoztatták, éjszaka megerőszakolták, nagyjából úgy, ahogy a gyanútlan Madeline-t. De Szakuntalét megvásárolták, tulajdon lett, aki soha többé nem térhetett haza. Kínzói tulajdona lett. Döbbenten, rémülten hallgattam, ahogy egy anya nevetve elmesélte, mint könyörgött neki a thai cselédlány, akit a ház fiúgyermekei kedvükre erőszakoltak meg. A fiainak szüksége van a szexre, magyarázta, és a szaúdi nők szentsége kényszeríti a családot,

hogy nőt biztosítsanak számukra. A keleti nők nem törődnek vele, kivel fekszenek le, állította magabiztosan. A fiúk királyok anyáik szemében. Hirtelen tudatára ébredtem, hogy az ördög mindenütt jelen van. Megkérdeztem Alit, miért utaznak apával Thaiföldre és a Fülöpszigetekre évente háromszor. Mogorván nézett rám, és azt felelte, nem tartozik rám. De tudtam a választ, hiszen sok barátnőm apja és fiútestvérei teszik meg ugyanezeket az utakat gyönyörű országokba, amelyek pénzért bármely szörnyetegnek eladják fiatal lányaikat és asszonyaikat. Rádöbbentem, hogy nem sokat tudok a férfiakról és szexuális étvágyukról. Az élet felszíne alig több puszta homlokzatnál. Némi erőfeszítés árán ráleltem az ördögre, amely megbújik a nemek közötti udvariasság vékonyka máza alatt. Ifjú életemben először fogtam fel, milyen hatalmas feladattal néz szembe nemünk. Rádöbbentem arra, hogy célom, a nők egyenlősége, reménytelen, mert végül felfogtam, hogy a világ férfiai betegesen és túlságosan szeretik saját magukat. Börtöneink falai áthatolhatatlanok, mert az előítélet groteszk betegsége megtalálható minden férfi spermájában, s így adják tovább generációról generációra. Halálos, gyógyíthatatlan kór, melynek hordozója a férfi, és áldozata a nő. Tudtam, apám helyett nemsokára egy idegen lesz testem és lelkem tulajdonosa. Vártam hát végzetemet, akár egy gonosz pók hálójában vergődő rovar.

Hudá 1972. január tizenkettedikén este tíz órakor kilenc nővéremmel együtt elvarázsoltan hallgattuk, mit jövendöl Szarának öreg, szudáni rabszolgánk, Hudá. Szara a házasság és a válás megrázkódtatása után asztrológiát kezdett tanulni, és meg volt győződve róla, hogy a hold és a csillagok állása meghatározó szerepet töltenek be életútján. Hudá, aki kora gyerekkorunk óta megtöltötte agyunkat a fekete mágiáról szóló történetekkel, örült, hogy a figyelem középpontjában lehet, és elvonhatja figyelmünket az unalmas rijádi élet egyformaságáról. Mindannyian tudtuk, hogy Hudá 1899-ben, nyolcéves korában elkóborolt anyjától, akit lefoglalt, hogy jamszgyökeret ásson ki a családnak vacsorára. Hudát arab rabszolga-kereskedők fogták el. Ifjúkorában órákon át szórakoztatta a ház gyermekeit elfogásának történetével. Legnagyobb örömünkre Hudá mindig teljes szívvel játszotta újra, akárhányszor is mondta el a történetet. Lekuporodott a szófa mellé, halkan énekelt, úgy tett, mint aki a homokban kaparászik, aztán hangosan felsikított, háta mögül kikapott egy párnahuzatot, fejére rántotta, kapálódzott, rúgkapált képzelt kínzói szorításában. Nyögött, földhöz vágta magát, anyja után sikoltozott. Végül felpattant a dohányzóasztalra, és a nappali ablakán kikukucskálva írta le a Vörös-tenger kék vizét, amilyennek a hajóról látta, amely Szudánból Arábia sivatagaiba hozta. Szeme elkerekedett, amikor a képzelt tolvajokkal verekedett kis ételadagjáért. Kikapott egy körtét vagy egy barackot a gyümölcsöstálból, és éhesen befalta az egészet a magja kivételével. Végül komoran menetelt körbe a szobában, háta mögött összekulcsolt kézzel Allahhoz imádkozva, mint amikor a rabszolgapiacra vezették. Egy puskáért eladták a rijádi Rasíd család egyik tagjának, Hudá pedig botorkált, mint mikor keresztülvezették Dzsidda utcáin, át a vakító homokviharon, Mismaak várába, amely a fővárosban a Rasíd család erődítménye volt.

Majd Hudá egyik bútortól a másikig vetette magát. Fetrengtünk a nevetéstől, ahogyan Hudá a golyók elől cikázva menekült körbe a szobában, eljátszva, amikor rokonunk, a fiatal Abdel-Azíz hatvan emberével megtámadta az erődöt, és legyőzte a Rasídokat, visszahódította az országot az ál-Szaúd családnak. Hudá kövér testével ráborult egy székre, és fedezékbe kúszott, mint amikor a sivatagi harcosok lemészárolták ellenségeiket. Elmondta, mint mentette meg életét apám apja, és a színjáték azzal ért véget, hogy a közülünk legközelebb állót leteperte a földre, újra és újra megcsókolta, és esküdözött, ugyanígy megcsókolta nagyapánkat is megmenekülésekor, így került Hudá a családunkba. Amikor nagyobbak lettünk, azzal terelte el figyelmünket különböző bajainkról, hogy varázslásról, természetfölötti dolgokról mesélt, megrémisztve minket. Anya általában egy mosollyal elintézte Hudá meséit, de miután egyszer boszorkányokról és varázsitalokról sikoltozva ébredtem álmomból, megtiltotta Hudának, hogy a fiatalabb gyermekekkel megossza hiedelmeit. Most, hogy anya többé nem volt velünk, Hudá lelkesen folytatta, ahol abbahagyta. Elbűvölve néztük, ahogy Hudá a Szara tenyerén húzódó vonalakra bandzsít táskás, fekete szemével, mintha nővérem egész élete, akár egy látomás, megjelenne előtte. Szarára, úgy tűnt, nem nagyon hat, amit hall, mintha pontosan ezeket a szavakat várná. Hudá ünnepélyesen közölte, hogy nem fogja tudni valóra váltani élete vágyát. Felnyögtem és elfordultam. Annyira kívántam, hogy Szara megtalálja a boldogságot, amelyet megérdemel, hogy felbosszantott Hudá. Hangosan közbeszóltam, hogy összevissza fecseg. De ügyet sem vetettek rám, s Hudá csontos állát dörzsölgetve tovább tanulmányozta Szara életvonalait. – Hm, kis Szara, azt látom, hogy nemsokára újra férjhez mész. Szara felnyögött, és kikapta kezét Hudá markából. Hallani sem akart egy újabb házasság lidércnyomásáról. Hudá gyengéden felnevetett, és azt mondta Szarának, ne fusson el a jövője elől. Szara most megismeri a szerelmi boldogságot, és hat gyermeket hoz a világra, akik nagy örömet szereznek majd neki. Szara aggódva ráncolta homlokát, aztán vállat vont. Úgy döntött, nem törődik olyasmivel, amin nem tud változtatni. Rám mosolygott.

Ritka alkalom volt, hogy mosolyog. Megkérdezte Hudát, tudna-e olvasni az én tenyeremből is, mert ha Hudá arra is képes, hogy megjósolja, mit fog tenni kiszámíthatatlan kis húga, akkor ő, Szara, az idők végezetéig hinni fog Hudá erejében. Többi nővérem rázkódott a nevetéstől. Egyetértettek Szarával, de azért láttam arcukon, hogy őszinte gyengédséggel szeretik kis húgukat, aki annyiszor próbára tette türelmüket. Gőgösen felvetettem a fejem, és letelepedtem Hudá elé. Feltartottam tenyerem, és hangosan ráparancsoltam, mondja meg, mi leszek egy év múlva. Hudá ügyet sem vetett ifjúi durvaságomra. Mintha órákig tanulmányozta volna felfelé fordított tenyerem, mielőtt sorsomat kinyilvánította. Fejét csóválta, magában motyogott, hangosan nyögött, úgy tűnődött jövőm felől, végül pedig arcomra szegezte tekintetét, és olyan önbizalommal közölte mondandóját, hogy rám tört a rémület, és megcsapott szavaiból a varázslat gonosz, forró szele. Hudá különös, mély torokhangon szólalt meg. Apa nemsokára tudatja velem közelgő házasságom hírét. Fájdalmat és boldogságot találok ugyanabban a férfiban, pusztulást hozok a körülöttem lévőkre, jövőbeli tetteim jót és rosszat egyaránt hoznak a családra, amelyet szeretek. Nagy szerelemben és sötét gyűlöletben lesz részem. Jó és ördögi erők küzdenek bennem, s rejtély vagyok mindazok számára, akik szeretnek. Hudá mélyről jövő kiáltással tárta szét kezét, és könyörgött Allahnak, avatkozzon közbe, és védjen meg engem önmagamtól. Rám vetette magát, nyakam köré fonta karját, és vad nyüszítéssel jajveszékelni kezdett. Núra felpattant, és kimentett Hudá fojtogató öleléséből. Nővéreim engem nyugtatgattak, Núra pedig kivezette Hudát a szobából, aki még mindig motyogott magában Allahhoz, hogy védje meg az ő szeretett Fadélája legifjabb lányát. Remegni kezdtem, aztán kitört belőlem a zokogás. Hudá egyszer azzal hencegett, hogy boszorkány, már az anyja is boszorkány volt, és az anyatejjel szívta magába a boszorkányerőt. És csakugyan, nyögtem, csak egy boszorkány lát át egy ilyen ördögi teremtésen, mint én vagyok.

Egyik idősebb nővérem, Taháni csitítgatott. Butuska játék, amivel túllőttek a célon, nem kell eltúlozni. Szara megpróbálta felderíteni a kedvem. Letörölte könnyeim, és azzal élcelődött, biztosan amiatt bánkódom, mert aggódok, hogy nem tudok majd megfelelni Hudá vad jóslatának. Nővéreim csatlakoztak hozzá. Tréfálkozni kezdtek, hatalmas nevetés közepette idézték fel a csínyeket, amelyeket az évek során Alival szemben elkövettem. Eszembe idézték egyik kedvencüket, és jó hangulatban ismét elmeséltük. A csíny úgy kezdődött, hogy megkértem egyik barátnőmet, hívja fel Alit, és tegyen úgy, mintha el lenne bűvölve Ali bájától. Órákig hallgattuk, bátyám mennyi sületlenséget hord össze a telefonban, és mint készít bonyolult terveket, hogy találkozzon a lány sofőrjével a közeli építkezés mögött. A lány megkérte Alit, vezessen egy kecskét is magával, hogy a sofőr felismerje. Azt mondta, a szülei elutaztak, így Ali nyugodtan követheti a sofőrt, ha titokban meg akarja látogatni. Az építkezés a barátnőmék házával szemközt volt, és nővéreimmel együtt összegyűltünk barátnőm hálószobájának erkélyén. Betegre nevettük magunkat, órákig néztük szegény Alit, aki oldalán a kis kecskével forgatta nyakát a sofőrt várva. A legszórakoztatóbb az volt, hogy a lánynak nem egyszer, nem kétszer, hanem három alkalommal is sikerült ilyen helyzetbe hozni Alit. Ali annyira szeretett volna a lánnyal találkozni, hogy elment az esze. Emlékszem, az járt az agyamban, hogy ennek az ostoba fátyolnak két oldala van. Felbátorított nővéreim nevetése és bizakodása, sikerült kiűzni fejemből Hudá jóslatait, elvégre több mint nyolcvanéves, és feltehetően szenilis már. De egyszeriben visszatért az aggodalmam, amikor este meglátogatott minket apa, és bejelentette, talált egy hozzám illő férjet. A szívembe markolt a félelem, csak arra tudtam gondolni, hogy Hudá jóslatai közül az első már bevált. Rémületemben meg sem kérdeztem apámtól, hogy hívják jövendőbelimet. Nem láttam, nem hallottam, keserű szájízzel szaladtam szobámba. Szinte egész éjszaka ébren hánykolódtam, és Hudá szavai jártak az agyamban. Ifjú életemben először féltem a jövőtől.

Núra másnap reggel visszajött villánkba, és elmesélte, hogy Karímhoz, az egyik királyi unokatestvérhez fognak hozzáadni. Kislánykoromban valamikor játszottam a húgával, de nemigen emlékeztem rá, mit mesélt róla azonkívül, hogy basáskodó báty. Most huszonnyolc éves, és az első felesége leszek. Núra azt mondta, látta a fényképét, és kifejezetten jóképű, ráadásul Londonban járt egyetemre, jogot tanult. Még szokatlanabb módon azzal is kitűnt a legtöbb unokatestvér közül, hogy valódi szerepe volt az üzleti világban. Nemrégiben nyitotta meg saját, nagy jogi cégét Rijádban. Núra hozzátette, nagyon szerencsés vagyok, mert Karím máris közölte apával, szeretné, ha befejezném az iskolát, mielőtt családot alapítanánk. Nem akar olyan asszonyt, akivel nem tud gondolatokat váltani. Nem voltam olyan hangulatban, hogy boldogítsanak. Vágtam egy pofát nővéremre, és fejemre húztam a takarót. Núra nagyot sóhajtott, amikor kiabálni kezdtem, hogy nem én vagyok a szerencsés, hanem Karím unokatestvérem az. Miután Núra elment, felhívtam Karím húgát, akit valamelyest ismertem, és megkértem, tanácsolja bátyjának azt, jobban jár, ha meggondolja a házasságot. Azzal fenyegetőztem, ha elvesz, nem vehet magához újabb feleségeket, különben az első adandó alkalommal megmérgezem őt. Különben is, mint mondtam, apa nehezen talált nekem férjet, mert az iskolai laboratóriumban volt egy balesetem. Karím húga megkérdezte, mi történt velem. Először úgy tettem, mintha szégyellném bevallani, aztán mégis kiszedte belőlem, hogy balszerencsémre leejtettem egy üveg savat, s az arcom tele lett szörnyű sebekkel. Jót nevettem, amikor letette a kagylót, és rohant beszámolni bátyjának. Később aznap este apám dühösen rontott be a villába, Karím két nagynénjével a nyomában. Vigyázzállásban kellett tűrnöm, hogy alaposan, tetőtől talpig szemügyre vegyenek, megvizsgálják arcom, nincsenek-e sebhelyek. Annyira feldühített a vizsgálat, hogy tágra nyitottam a szám, és felszólítottam őket, vizsgálják meg a fogaimat is, ha merik. Feléjük hajoltam, és hangosan csattogtattam fogaimat. Rémülten menekültek ki a szobából, de visszanézve láthatták, nem

elég, hogy nyerítek, akár egy ló, de arcuk felé is fordítom talpamat, amely az arab világban szörnyű sértésnek számít. Apám csak állt és meredt rám. Úgy tűnt, érzelmeivel küzd, aztán legnagyobb megdöbbenésemre megcsóválta fejét, és kitört belőle a nevetés. Meg voltam győződve arról, hogy megver vagy kioktat, de soha, legvadabb álmomban sem képzeltem, hogy nevetni fog. Éreztem, mint húzódik lassú mosolyra az én arcom is, aztán engem is rázott a nevetés. Szara és Ali kíváncsian, arcukon kérdő mosollyal léptek be a szobába. Apa a szófára rogyott, és tobéja szegélyével letörölte a könnyeket az arcáról. – Szultána, láttad, milyen arcot vágtak, mikor próbáltad megharapni őket? – kérdezte. – Azt, amelyik úgy nézett ki, mint egy ló? Nem akármi vagy, lányom. Nem tudom eldönteni, sajnáljam vagy irigyeljem Karím unokabátyád. – Kifújta orrát. – Az biztos, hogy viharos élete lesz melletted. A fejembe szállt apám dicsérete. Leültem a padlóra, és ölébe hajtottam a fejem. Bárcsak örökké tartana ez a pillanat, gondoltam, amikor megfogta a vállam, és lemosolygott rám, szórakoztató lányára. Felbátorított ez az intim jelenet. Megkértem apát, nem találkozhatnék-e Karímmal az esküvő előtt. Apa megfordult, Szarára nézett, és nővérem látványa meglágyíthatta szívét. Megpaskolta maga mellett a szófát, és hívta, üljön mellé. Egyetlen szó sem hangzott el hármunk között, mégis értettük egymást. Alit megdöbbentette, micsoda figyelemben részesülnek egyszer csak a család asszonyai. Szája elkerekedett, úgy dőlt az ajtófélfának. Semmit sem értett.

Karím Apa csodálkozására és az én keserű csalódásomra, Karím családja nem bontotta fel az eljegyzést. Ehelyett egy hét múlva Karím apjával együtt beállított apa irodájába, és udvariasan engedélyt kért arra, hogy találkozhasson velem, természetesen a megfelelő felügyelet mellett. Karím rokonaitól hallott szokatlan viselkedésemről, és határozottan elfogta a kíváncsiság, vajon teljesen őrült vagyok-e, vagy csupán tüzes teremtés. Apa nem felelt korábbi kérésemre, hogy találkozhassak Karímmal, de a férfi családjának óhaja egészen más ügy. Alaposan megvitatták a dolgot néhány nagynénivel és Núra nővéremmel, majd apa kedvező választ adott Karím kérésére. Örömömben körbetáncoltam a szobát, amikor apától megtudtam a hírt. Találkozni fogok a férfival, aki a férjem lesz, mielőtt hozzámennék! Nővéreimet is sokkolta a hír, hisz ez nem volt szokás a mi társadalmunkban. Rabok voltunk, ám ekkor úgy éreztük, lazult a hagyomány mindig jelen levő szorító bilincse. Karím szülei, apám és Núra úgy határoztak, hogy Karím édesanyjával együtt két hét múlva villánkba látogat délutáni teára. Núra, Szara, két nagynéném és Karím anyja lesz társaságunkban. És ez felcsillantotta a reményt, hogy talán valamelyest irányíthatom életemet. Előző nap még remélni sem mertem ilyet. Izgatottan tűnődtem, vajon hogy fog tetszeni Karím. Aztán új, kellemetlen gondolat futott át agyamon: előfordulhat, hogy én nem fogok tetszeni Karímnak. Ó, mennyire szerettem volna olyan szép lenni, mint Szara, hogy láttomra a férfiak szíve hevesebben dobogjon a vágytól. Órákon át néztem magam a tükörben, szitkozódtam, amiért olyan alacsony termetű vagyok, s csavargattam rövid, göndör fürtjeim. Orrom túl kicsinek tűnt arcomhoz képest, szemem ragyogott. Talán valóban legjobb lenne a nászéjszakáig magamon hagyni a fátylat. Szara kuncogva nézte szenvedésem, és próbált megnyugtatni. A férfiak szeretik a pici nőket, különösen azokat, akiknek kicsi, felfelé néző orruk, mosolygó szemük van. Núra, akinek véleményét

mindenki tiszteletben tartotta, nevetve mondta, hogy engem a családban az összes nő nagyon csinosnak tart. Soha nem törődtem a szépséggel, de talán eljött az idő, hogy kihangsúlyozzam adottságaimat. Hirtelen kétségbeesett vágy öntött el, hogy kívánatos nőnek lássanak. Közöltem apával, hogy nincs mit fölvennem. Mi, szaúdi nők, az utcán fátylat hordunk, de abban a pillanatban megszabadulunk sötét lepleinktől, mihelyt belépünk egy barátnőnk otthonába. Ha már egyszer nem tudjuk elkápráztatni a másik nemet – férjünk kivételével – gondosan kiválasztott, divatos öltözékeinkkel, megpróbáljuk mi, nők legalább egymást elkápráztatni. Mi valóban a többi nőnek öltözködünk. A délutáni teapartira például csipkét vagy szatént öltünk magunkra, melyet ízlésesen kiválasztott, felbecsülhetetlen értékű gyémántokkal és rubinokkal díszítünk. Sok külföldi barátnőmet döbbentette meg az ormótlan csadorok alatt viselt divatos ruhák és ragyogó nyakláncok látványa. Azt mondták, hogy mi, szaúdi asszonyok, ragyogó, egzotikus madarakra emlékeztetünk, akik kedvükre öltözködnek fekete fátylaik és csadorjaik alá. Nem kétséges, hogy mi, feketében járó asszonyok nyugati nőtársainknál – akik szabadon járnak-kelnek divatos ruháikban – jóval több időt és energiát fordítunk arra, hogy egyénien öltözködjünk köpenyeink alatt. Apa, mivel örült, hogy érdeklődést mutatok a házasság iránt, könnyen engedett kérésemnek. Núra és férje elkísértek Londonba, ahol három napig vásároltunk a Harrodsnál. Mindenáron próbáltam megmagyarázni az eladóhölgyeknek, hogy a jövő héten fogom megismerni a vőlegényem. Nehogy csupán azért, mert szaúdi hercegnő vagyok, még azt feltételezzék, hogy nincs választás az életemben. Csalódás fogott el, mert egyikükön sem látszott tisztelet vagy meghökkenés. Pedig milyen büszkén közöltem! Azok, akik szabadok, nem tudják felmérni a kis győzelmek értékét. Núra elintézte, hogy amíg Londonban vagyok, végezzenek rajtam smink-és ruhaszínpróbát. Amikor megtudtam, hogy a smaragdzöld áll nekem a legjobban, tizenhét ilyen színű ruhát vásároltam. Kócos hajamat egy puha csavarral hátrafogták, és álmélkodva gyönyörködtem a rejtélyes idegenben, aki a londoni kirakatok üvegéről nézett vissza rám.

Szara és Marszi segítettek felöltöznöm a parti napján. Hol sírtam, hol átkozódtam, amiért nem tudtuk megismételni londoni frizurámat, amikor hirtelen Hudá bukkant fel hálószobám ajtajában. – Ne feledd! – kiáltotta. – Először megismered a boldogságot, aztán jön a boldogtalanság új férjeddel! Hozzávágtam a hajkefémet, és rákiabáltam, hogy ne rontsa el a napomat fecsegésével. Szara megcsavarta a fülemet. Szégyelljem magam, elvégre Hudá egyszerű vénasszony; engem azonban nem bántott a lelkiismeret, s ezt meg is mondtam Szarának. Szara erre azt felelte, mindez azért lehetséges, mert nincs is lelkiismeretem. Addig civakodtunk egymással, míg meg nem szólalt a kapucsengő. Akkor Szara átölelt, és azt mondta, csodálatosan nézek ki smaragdzöld ruhámban. Valóban fogom hús-vér valójában látni jövendő férjemet! Fülemben éreztem vérem heves lüktetését, és magamon minden tekintetet. Oda a tervezett nagyvilági hatás! Ó, visszatérés a gyerekkor biztonságába! Nem volt szükségem ilyen érzelmekre. Karím nemcsak hogy a legjobb képű férfi volt, akit valaha is láttam, de érzéki pillantása minden mozdulatomnál végigsimított rajtam, és úgy éreztem, én vagyok a legszebb teremtmény a földön. Percekkel azután, hogy túlestünk a feszengő bemutatkozáson, tudtam, hogy soha nem fogja felbontani az eljegyzést. Felfedeztem magamban a meglepő, lappangó tehetséget, amely azoknak a nőknek a legnagyobb segítsége, akiknek manipulálniuk kell ahhoz, hogy elérjék céljaikat. Kiderült, hogy természetes érzékem van a flörthöz. A legnagyobb könnyedséggel biggyesztettem le ajkam, és pillantottam Karímra félig lesütött szempilláim mögül. A képzeletem szárnyra kapott? Karím mindössze egyike sok kérőmnek. Karím anyja feszülten figyelt, láthatóan nem tetszett neki modorom. Szara, Núra és a nagynénéim fájdalmas pillantásokat vetettek egymásra, de Karímot elbűvöltem, és csak ez számított. Karím, mielőtt anyjával együtt távozott volna, megkérdezte, felhívhatna-e egyik este, hogy megbeszéljük esküvőnk részleteit. Teljesen megbotránkoztattam nagynénéimet, amikor ahelyett, hogy előbb tőlük kértem volna engedélyt, rögtön így feleltem: –

Természetesen, bármelyik nap megfelel kilenc után. – Sokat ígérő, nőies mosolyt vetettem Karímra, mikor elköszönt. Kedvenc dallamomat, egy libanoni szerelmi balladát dúdolgatva hallgattam, ahogy Núra, Szara és nagynénéim részletesen a fejemre olvasták, mennyi hibát követtem el. Meg voltak győződve arról, hogy Karím anyja ragaszkodni fog az esküvő lemondásához, hiszen gyakorlatilag elcsábítottam fiát szememmel és ajkaimmal. Azt mondtam nekik, egyszerűen féltékenyek, mert módom volt látni férjemet az esküvő előtt. Én azonban nyelvet öltöttem nagynénéimre. Azt mondtam nekik, túl öregek ahhoz, hogy megértsék a fiatal szív lüktetését. A döbbenettől tágra nyílt szemmel hallgatták pimaszságomat. Aztán bezárkóztam a fürdőszobámba, és teli tüdőből énekeltem. Később végiggondoltam szereplésemet. Ha nem kedveltem volna Karímot, gondoskodtam volna arról, hogy ő se kedveljen engem. De kedveltem, és azt akartam, hogy belém szeressen. Jól átgondoltam, mit teszek. Ha visszataszítónak találom, és azt akarom, hogy felbontsák az eljegyzést, modortalan lettem volna, anyja arcába böfögök, és Karím ölébe öntöm a forró teát. Ha Karím és családja még mindig nincs meggyőződve arról, hogy nem vagyok méltó feleség Karím számára, úgy gondoltam, szellentek is. Szerencséjükre megkíméltem őket az ilyen megrázkódtatásoktól, mivel vonzónak és kedvesnek találtam Karímot. Megkönnyebbülés volt, hogy nem egy aszott öregember felesége leszek, és úgy gondoltam, nászunknál a szerelem termékeny talajra talál. Ezekkel a kellemes gondolatokkal a fejemben ruhatáramból hat bájos öltözetet ajándékoztam Marszinak, és elmondtam neki, hogy meg fogom kérni apát, hadd vigyem magammal új otthonomba. Karím még aznap este felhívott. Remekül szórakozva mesélte el, hogy anyja azt tanácsolta neki, ne vegyen el. Anyja remegett a dühtől vakmerőségem láttán, és megjósolta, hogy legidősebb fiának fájdalmat, családjában pedig katasztrófát fogok okozni. Önbizalommal töltött el frissen felfedezett női bölcsességem. Kacéran azt feleltem, legjobb lesz, ha megfogadja anyja tanácsát. Karím pedig azt suttogta, hogy én vagyok az a lány, akiről álmodott. Királyi unokatestvér, okos, jó humorú. Kijelentette, hallani

sem akar olyan nőről, amilyet anyja szeretne számára. Mereven, mozdulatlanul ülne, és úgy próbálná kifürkészni minden óhaját. Neki olyan nő kell, akiben van tűz. Átlagos nő mellett megölné az unalom. Szexin mormolva tette hozzá, hogy boldoggá tettem szemeit. Aztán fölvetett még valamit, ami megzavart. Megkérdezte, körül vagyok-e metélve. Meg kell kérdeznem apát, feleltem, de ő figyelmeztetett: – Ne, ne kérdezd, ha nem tudsz róla, az azt jelenti, nem vagy. – Úgy tűnt, örül a válasznak. Ártatlanságomban kibukott belőlem a körülmetélés kérdése a vacsoraasztalnál. Apámnál aznap este a harmadik feleség volt soron, úgyhogy Ali ült az asztalfőn. Megdöbbentette a kérdésem. Lecsapta poharát, és Szarához fordult, hogy mondjon neki valamit. Tovább kanalaztam az ételt, és egy hosszú pillanatig nem láttam az idegességet a nővéreim szemében. Csak amikor felpillantottam, vettem észre, hogy mindenki kényelmetlenül érzi magát. Ali családfői mivoltának teljes tudatában az asztalra csapott, és tudni akarta, hol hallottam a szót. Rádöbbentem, hogy valami nincs rendben, és eszembe jutott Karím figyelmeztetése. Azt mondtam, a szolgák beszélgetésénél hallottam. Ali fenyegető pillantással intézte el tudatlanságomat, majd kurtán közölte Szarával, reggel hívja föl Núrát, hogy ő beszéljen majd „ezzel a gyerekkel”. Most, hogy anyánk már nem élt, Núra, a legidősebb lány volt felelős azért, hogy ilyes dolgokban ne legyek tudatlan. Másnap reggel tíz óra előtt megérkezett a villába, és egyenesen a szobámba jött. Savanyú arccal mesélte, hogy Ali leteremtette, hogy mint legidősebb lány, szomorúan elhanyagolja kötelességeit, s hogy Ali értesíteni szándékozik apánkat észrevételéről és nemtetszéséről. Núra leült az ágy szélére, és gyengéden megkérdezte, mit tudok a férfi és nő közötti kapcsolatról. Önbizalommal telve feleltem, hogy mindent tudok, amit lehet. Nővérem mosolyogva válaszolt. – Attól tartok, hogy megint elszaladt a nyelved, húgocskám, talán mégsem tudsz mindent az életről. Mint kiderült, elég sokat tudtam a szex aktusáról.

Szaúd-Arábiában, akárcsak az arab világ többi részén, a szex témáját tabunak tekintik. Ennek eredményeképpen a nők nemigen beszélnek másról. A szexről, a férfiakról és a gyerekekről szóló társalgás uralja a női összejöveteleket. Hazámban, ahol egy nő oly kevés dolgot tehet, amely lefoglalná, az asszonyok fő időtöltése, hogy összegyűlnek egymás palotáiban. Majd minden napra jut egy női parti, kivéve a pénteket, vallásos napunkat. Összejövünk, kávézunk, teázunk, édességet eszegetünk, túltömött szófákon heverészünk és pletykálunk. És mihelyt egy nő fátylat kezd viselni, automatikusan részese lesz ennek. Azóta, hogy felvettem a fátylat, izgalommal hallgattam fiatal arák beszámolóit nászéjszakáikról. Nem volt részlet, amit túl intimnek tartottak volna. Néhány fiatalasszony megdöbbentette a női összejövetelt, kijelentve, hogy élvezte a szexet. Mások azt mondták, csak úgy tettek, mintha élveznék férjük közeledését, hogy az ne keressen magának másik feleséget. Aztán voltak olyan nők, akik annyira gyűlölték a szexet, hogy behunyt szemmel viselték el férjeik támadását, rettegve, undorodva. És ne felejtsük el, voltak néhányan, akik csendben maradtak az ilyen beszélgetések során, elzárkóztak a témától. Ezek olyan nők voltak, akikkel kegyetlenül bánt férjük. Nagyjából úgy, ahogyan Szarát bántalmazták. Núra, miután meggyőződött arról, hogy tudom, mivel jár a házasélet, kevés dologgal kiegészítette ismereteimet. Azzal, hogy feleségként kötelességem bármikor férjem rendelkezésére állni, bármik legyenek is az érzéseim a dologgal kapcsolatban. Kijelentettem, hogy márpedig én úgy teszek, ahogyan kedvem tartja, és Karím nem kényszeríthet engem akaratom ellenére. Núra a fejét rázta. – Sem Karím, sem más férfi nem fogadna el visszautasítást. A hitvesi ágyhoz joguk van. Állítottam, hogy Karím más, ő soha nem lenne erőszakos. Núra azt felelte, nincs olyan férfi, aki ilyen ügyekben megértő lenne. Ne is várjam, nehogy keserű csalódás érjen. Hogy másra tereljem a beszélgetést, a körümetélésről kérdeztem nővérem. Halk, vékony hangon mesélte el, hogy őt is körülmetélték tizenkét éves korában. Megtudtam, hogy őt korban követő három nővéremnél is végrehajtották a szertartást. A hat fiatalabb lányt egy

nyugati orvos beavatkozása mentette meg a barbár szokástól, aki órákon keresztül beszélt apámnak a rítus ellen. Núra hozzátette, áldjam a szerencsém, amiért nem kellett elviselnem ilyen szörnyűséget. Láttam, hogy nővéremet kevés választja el a sírástól. Megkérdeztem tőle, mi történt. Családunk nő tagjait, akárcsak a legtöbb szaúdi asszonyt, generációk óta körülmetélték, mint ahogy anyánkat is néhány héttel esküvője előtt. Núra tizennégy éves korában lett asszony, és anya követte az egyetlen hagyományt, amelyet ismert. Megszervezte, hogy Núra körülmetélését egy kis faluban, Rijádtól néhány kilométerre hajtsák végre. Nagy lakomával kísért ünnepséget rendeztek. A fiatal Núra fürdött a rá irányuló figyelemben. Ő volt a középpont. Néhány perccel az aktus előtt anya elmondta Núrának, hogy az idősebb nők kis ceremóniát végeznek, és nagyon fontos, hogy mozdulatlanul feküdjön. Az egyik nő egy dobot vert, a többiek kántáltak. A legidősebb nők a rémült gyerek köré gyülekeztek. Núrának deréktól lefelé le kellett vetkőznie, majd néhány nő leszorította a földre terített matracra, aztán a legidősebb nő felemelte a kezét a levegőbe. Núra rémülten látta, hogy egy borotvaszerű tárgyat tart. Felsikoltott. Aztán éles fájdalmat érzett altestében. A sokktól kába volt még, mikor felemelték, és gratuláltak hozzá, hogy nagykorú lett. De borzasztóan megdöbbentette, hogy vér ömlött ágyékából. Egy sátorba cipelték, hogy bekötözzék vágásait. Gyorsan gyógyultak a sebek, de csak nászéjszakáján értette meg, mi célt szolgált az eljárás. Elviselhetetlen fájdalommal és rengeteg vérrel járt a közösülés. Amikor a dolog nem enyhült, egyre inkább rettegni kezdett a szextől. Amikor teherbe esett, felkeresett egy nyugati doktort, aki meghökkent a hegek láttán. Elmondta Núrának, hogy az egész külső genitáliát eltávolították, és emiatt a szexuális aktus mindig fájdalommal és vérzéssel fog járni. Amikor az orvos megtudta, hogy Núra három húgát is körülmetélték, és feltehetőleg a többi hat is el fogja szenvedni ugyanezeket a következményeket, könyörgött neki, beszélje rá szüleit, hogy látogassák meg a klinikán.

Másik három nővérem is felkereste az orvost, ő pedig azt mondta, hogy Baher nővérem sokkal rosszabb állapotban van Núránál. Egyszerűen fel nem fogja, hogyan viseli el a szexuális kapcsolatot férjével. Núra tanúja volt nővére ceremóniájának, és emlékezett, hogy Baher harcolt a vénasszonyokkal, néhány métert sikerült is futnia kínzói elől. De aztán elkapták, visszacipelték a matracra, ahol úgy küszködött, hogy rengeteg vért veszített. A doktor meglepetésére anyám ragaszkodott ahhoz, hogy körülmetéljék lányait. Ő maga is elviselte a rítust, és biztos volt benne, hogy ez Allah akarata. De az orvosnak végül sikerült meggyőzni apánkat az egész procedúra értelmetlenségéről, nem is beszélve a vele járó kockázatról. Núra azt mondta, kegyetlen és haszontalan szokástól mentett meg. Megkérdeztem Núrát, mit gondol, Karím miért érdeklődött efelől. Núra pedig azt felelte, szerencsém van, mert olyan férjem lesz, aki úgy véli, egy nőnek teljesnek kell lennie. Elmondta, sok férfi még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy körülmetéljék menyasszonyát. Minden azon múlik, melyik környezetben születik az ember, vagy hogy vélekednek erről a lány családjában. Egyes családok folytatják a gyakorlatot, míg mások szakítottak a barbár szokással. Núra azt mondta, neki úgy tűnik, Karím olyan feleséget kíván, akivel megoszthatja a gyönyört, és aki nemcsak a gyönyör tárgya. Mikor Núra elment, magamra maradtam gondolataimmal. Tudtam, milyen szerencsém van, amiért a legfiatalabb lány vagyok a családban. Megborzongtam, elképzelve a traumát, amit Núra és többi nővérem elszenvedett. Örültem, hogy Karím törődik velem. Kezdtem remélni, hogy legalább néhány nő boldog lehet országomban a civilizált társadalomhoz nem illő hagyományok ellenére is. De mégis ott kísértett gondolataimban a dolog tisztességtelensége. Mi, szaúdarábiai nők csak akkor találhatunk boldogságot, ha a fölöttünk uralkodó férfi törődik velünk, különben bánat vár ránk. Bármit is teszünk, jövőnk egyetlen dologtól függ, annak a férfinak a kedvességétől, aki uralkodik rajtunk. Elálmosodtam, elaludtam. Azt álmodtam, hogy gyönyörű, smaragdzöld esküvői ruhában várom férjem, Karímot. De hiába, nem

jön, és álmom lidércnyomássá válik. Feketébe öltözött, borotvás vénasszonyok üldöztek, véremet kívánva. Izzadva, remegve ébredtem. Kiáltottam Marszinak, hogy hozzon hideg vizet. Gyötrődtem, mert tisztában voltam vele, mit jelent ez a rémisztő látomás. A régi, elavult szokásokat meg kell változtatni, de ennek legnagyobb akadálya maguk az arab nők. Az anyám generációjába tartozó tanulatlan asszonyok nem sokat tudnak azonkívül, amit a férfiak elmondtak nekik. Ennek tragikus eredményeként az ilyen hagyományokat, mint a körülmetélés, pontosan azok tartották életben, akik maguk is szenvedtek a barbarizmus kegyetlen kése alatt. A múlt és a jelen közt vergődve akaratuk ellenére is a férfiak pozícióját erősítették, amivel tudatlanságban és elzártságban tartanak minket. Anyám, amikor értesült a körülmetélés veszélyeiről, még akkor is ragaszkodott a hagyományhoz, el sem tudott képzelni más utat lányai számára, mint amelyet maga is bejárt. Attól tartott ugyanis, hogy bármilyen eltérés a hagyománytól árthat házasságának. Csak mi, modern, művelt nők változtathatjuk meg a nők életét. A hatalmunkban van, az ágyékunkban. Eltökélten vártam esküvőm napját. Én leszek az első szaúdi asszony, aki megreformálja a családi életet. Az én fiaim teszik majd olyan országgá Arábiát, amely méltó minden polgárához, férfiakhoz, nőkhöz egyaránt.

Az esküvő Az én esküvőm napján vidámság töltötte meg az öltöztetőszobát. Körülvettek a család asszonyai, s az ember a saját hangját sem hallotta, mindenki egyszerre beszélt és nevetett, mint ritka, nagy ünnepségeken. Núra és Ahmed palotájában voltam, amely mindössze néhány héttel esküvőm előtt készült el. Núra elégedett volt az eredménnyel, és alig várta, hogy aranyozott palotája híre végigfusson egész Rijádon, az emberek ámuldozzanak a ráköltött pénzen, és dicsőítsék. Én azonban gyűlöltem Núra új palotáját. Romantikus okokból Dzsiddánál, a tengerparton szerettem volna férjhez menni. De apám ragaszkodott a hagyományos esküvőhöz, és én kivételesen nem tiltakoztam, amiért nem teljesíti követelésem. Hónapokkal ezelőtt eldöntöttem, hogy a bosszantó apróságokra ügyet sem vetek, csupán a lényeges dolgokkal foglalkozom. Nem kétséges, egyszerűen ráuntam országom bajaira. Núra ragyogott a boldogságtól, a rokonságbeli asszonyok pedig bókokkal halmozták el a palota szépségét. Szara és én összemosolyogtunk, mert már korábban kiderült, egyetértünk abban, hogy a palota a lehető legrosszabb ízlést tükrözi. Núra márványpalotája hatalmas volt. Több száz filippínó, thai és jemeni munkás hónapokig éjjelnappal dolgozott ezen a monstrumon komor német felügyelők ellenőrzése alatt. Az építészek, festők, a faés fémmunkások nem egy nyelvet beszéltek, s a palota tükrözte az ízlésbeli különbségeket. A csarnokok aranyozottak, gazdagon díszítettek voltak. Szara és én pusztán az előcsarnokban száznyolcvan festményt számoltunk össze. Szara ráadásul azt is megállapította, hogy a műtárgyakat olyasvalaki válogatta össze, aki egyáltalán nem, vagy legalábbis nem sokat ért a nagy mesterekhez. A végtelen padlókat cifra, madarakkal és különböző vadállatokkal hímzett szőnyegek borították. A csicsás hálószobák elszomorítottak, egyszerűen nem értettem, hogyan

lehetséges, hogy ugyanabból a családból származó gyerekeknek egymástól ennyire eltérő ízlésük legyen. Bár Núra nagyon melléfogott, amikor otthonát dekorálta, kertje mestermunka volt. Csaknem egy mérföld hosszan tavakkal és gyönyörűen elrendezett virágokkal, bokrokkal, fákkal tarkított gyep vette körül a palotát. Sok egyéb is vonzotta a szemet: szobrok, színes madárházak, szökőkutak, sőt még egy gyermekjátszóteret is láttam. Este kilenc órakor a kertben adtak hozzá Karímhoz. Núra tudta, hogy szeretem a sárga rózsákat, és most több ezer, Európából repülőn szállított rózsa úszott a tavon a rózsákkal fedett pavilon mellett. Núra büszkén közölte, már most suttogják az emberek, hogy ez lesz az évtized esküvője. Szaúd-Arábiában nem jelentik be az eljegyzéseket és az esküvőket. Ezeket a dolgokat teljes mértékben magánügynek tekintik, de a nagy alkalmakra költött pénzről szóló pletykák bejárják az egész országot, és a királyi család minden ága igyekszik túlszárnyalni a másikat. Sikoltozva támadtam nagynénéimnek, amikor intim szőrzetemet durván eltávolították. Fájdalomtól nyüszítve kérdeztem, mi értelme ennek a durva szokásnak. A legidősebb nagynéném arcon csapott szemtelenségemért, keményen a szemembe nézett, és közölte, hogy én, Szultána, buta gyerek vagyok. Mint olyan lánynak, aki a muzulmán hitben nevelkedett, tudnom kellene, a próféta ajánlotta, hogy negyvennaponta távolítsák el a szemérem- és a hónaljszőrt a tisztaság kedvéért. Én most is, mint mindig, akaratos voltam. Azt kiabáltam, hogy a dolognak semmi értelme, elvégre a modern muzulmánoknak rendelkezésükre áll a forró víz, a szappan, hogy tisztán tartsák magukat. Többé nem a sivatag porát kell erre a célra használniuk. Nagynéném, tudva, hogy nincs értelme vitatkozni velem, tette tovább a dolgát. Én pedig az összes jelenlevőt megdöbbentve hangosan kinyilvánítottam, hogy ha a próféta most, a modern fürdőszobák korában szólalna meg, véget vetne az ostoba hagyománynak. Ez a dolog is ékesen bizonyítja, hogy mi, szaúdiak, olyanok vagyunk, mint az öszvér, ugyanazon a csapáson baktatunk, mint amelyet az előttünk járó öszvér kitaposott, még akkor is, ha az a

szakadék szélére vezet. Csak ha tüzes paripákká változunk, akiknek megvan a saját akaratuk, haladhatunk tovább, és léphetünk túl a primitív szokásokon. Rokonaim aggódva néztek egymásra. Rettegtek az ilyen lázadó szellemtől, és csak engedelmes nők között érezték jól magukat. Egyenesen csodának tekintették, hogy elégedett vagyok azzal, akit férjemül választottak, de a szertartás végéig egyetlen rokonom sem mert megkönnyebbülten felsóhajtani. Ruhám a legfényesebb vörös csipkéből készült, amit csak találtam. Vakmerő menyasszony voltam, és nagy gyönyört szerzett, hogy megbotránkoztatom az egész családot. Hiába könyörögtek, hogy helyette sápadt rózsaszínt vagy barackszínűt viseljek, szokás szerint nem alkudtam meg. Tudtam, hogy igazam van. Végül még nővéreim is bevallották, hogy a fényes szín jól áll bőrömnek és szememnek. Boldog kábulatban voltam, amikor Szara és Núra rám adták a ruhát, és derekamnál begombolták a finom gombokat. Egy pillanatra elszomorodtam, amikor Núra nyakam köré kapcsolta Karím ajándékát, a rubin és gyémánt nyakláncot. Eszembe ötlött, amint anyám Szara esküvőjének szomorú napján lánya nyakára kapcsolja a nem kívánt drágaköveket. Mindössze két éve történt, mégis, mintha egy másik élet lett volna, egy másik Szultána. Elűztem rosszkedvemet, elmosolyodtam, rádöbbentem, anya nyilván elégedetten csillogó szemmel néz valahonnan messziről. Alig kaptam levegőt a szoros ingmellben, amikor lehajoltam a tavaszi virágcsokorért, amely teljes egészében értékes kövekből készült, s amelyet Szara tervezett az alkalomra. – Készen állok – közöltem testvéreim mosolygó arcára pillantva. Eljött az idő egy új kezdetre, egy másik életre. A dobverés elfojtotta az Egyiptomból hozatott zenekar hangját. Egyik oldalon Núra, a másikon Szara kísért. Büszkén jelentem meg a kertben türelmetlenül várakozó vendégek között. Mint minden szaúdi esküvőnél, a hivatalos szertartást korábban elintézték. Karím és családja palotánk egyik részében volt, én családommal a másikban, és a vallási vezető egyik szobából a

másikba sietett, hogy megtudakolja, elfogadjuk-e egymást. Karím és én nem mondhattuk ki egymás jelenlétében az igent. Családunk négy nap, négy éjjel ünnepelt, s az ünnepség még három nap, három éjjel folytatódott azután, hogy megjelentünk nővendégeink előtt. A ma esti szertartás mindössze arra a célra szolgál, hogy a szerelmesek fürdőzhessenek az ifjúság és remény ünneplésének szépségében. Ez a mi dicsőséges esténk. Nem láttam Karímot azóta, hogy megismerkedtünk. Igaz, kapcsolatunk hosszú, órákon át tartó, játékos telefonbeszélgetésekkel folytatódott. Most apja kíséretében lassan haladt a pavilon felé. Olyan jóképű, és ő lesz a férjem! Valami különös okból lenyűgözött a szívverése, figyeltem torka mozgását, számoltam a remegéseket. Képzeletemben erőteljes mellkasára hajtottam a fejem, és arra gondoltam, ez a szív az enyém. Csak rajtam áll, hogy boldogan vagy nyomorultan ver-e. Kijózanító pillanat egy fiatal lány számára. Végül ott állt előttem magasan, egyenesen. Hirtelen úrrá lettek rajtam az érzések, ajkam megremegett, szemem könnybe lábadt, küszködnöm kellett, hogy ne sírjak. Amikor Karím levette arcomról a fátylat, mindkettőnkből kitört a nevetés a felgyülemlett érzelmektől és az örömtől. A nőkből álló közönség hangosan tapsolt és dobogott. Szaúd-Arábiában ritkaság, hogy férj és feleség ilyen nyilvánvaló gyönyörre leljenek egymásban. Valósággal felfaltuk egymást pillantásunkkal, s csaknem úrrá lett rajtam a hitetlenkedés. A sötétség gyermeke voltam, és férjem ahelyett, hogy a várt rémisztő szörnyeteg lett volna, az édes szabadság ígéretét hozta el számomra ifjúkorom nyomorúsága után. Alig vártuk, hogy kettesben lehessünk. Mindössze rövid időt töltöttünk a vendégek között a ceremónia után, hogy fogadjuk a női rokonok és barátok gratulációit. Karím kis bársonyzacskóból aranypénzeket dobált a boldog vendégek közé, én eközben elsiettem átöltözni. Szerettem volna beszélni apámmal, de ő eltűnt a kertből abban a percben, hogy elvégezte feladatát. Megkönnyebbülhetett. Első feleségétől való legfiatalabb és legtöbb bajt okozó lányát férjhez adta, többé nem az ő felelőssége. Ó, mennyire vágytam arra a

kötelékre kettőnk között, amelyről mindig is álmodtam, de soha nem vált valóra. Karím megígérte, oda megyünk nászútra, ahova csak akarok, és mindent megtesz, amire vágyom. Minden óhajom parancs volt számára. Gyerekes lelkesedéssel soroltam fel mindazokat a helyeket, amelyeket látni akartam, és azokat a dolgokat, amelyekre vágytam. Először Kairóban állunk meg, onnan Párizsba megyünk, majd New Yorkba, Los Angelesbe, aztán Hawaiira. Nyolc csodálatos hetünk lesz, szabadon Arábia kötöttségeitől. Smaragdzöld selyemkosztümbe öltözve búcsúzóul megöleltem nővéreimet. Szara annyira zokogott, hogy nem volt képes elengedni. – Légy bátor – suttogta újra és újra. Vérzett a szívem érte. Nagyon is megértettem, hogy soha nem fogja elfeledni nászéjszakáját, de reméltem, hogy az évek múlásával talán elhomályosul az emlék. Divatos kosztümömet fekete csadorral fedtem el, és fátylam vettem, úgy helyezkedtem el a Mercedes hátsó ülésén férjemmel. Tizennégy táskámat már kivitték a repülőtérre. Hogy kettesben lehessünk, Karím megvette utunk minden egyes járatára az összes első osztályú ülést. A libanoni légikisasszonyok fénylő mosollyal nézték butus viselkedésünket – olyanok voltunk, mint a gyerekek, hisz soha nem tanultuk meg az udvarlás művészetét. Végül megérkeztünk Kairóba, és a vámvizsgálat után az ősi Nílus partján magasodó fényűző villába hajtottunk. A villa Karím apjáé volt. A tizennyolcadik században egy gazdag, török kereskedő építtette, Karím apja pedig helyreállíttatta, hogy visszanyerje eredeti ragyogását. Különböző, szabálytalan szintjein harminc szoba volt, ívelt ablakok vezettek a buja kertbe. A falakat finom, porkék csempe borította, a háttérben különös, faragott figurákkal. Már maga a ház elcsábított. Meg is mondtam a büszke Karímnak, hogy csodálatos helyszín egy házasság elkezdésére. A tökéletesen dekorált villa eszembe juttatta Núra palotájának cifra díszítését. Hirtelen rádöbbentem arra, hogy a pénz nem jelent automatikusan művészi érzéket. Tizenhat éves voltam mindössze, még gyerek, de férjem megértette, mit jelent fiatalságom, és egyedülálló megoldással

segített bevezetni a felnőttek világába. Akárcsak én, ő sem értett egyet országunk közösségi szokásaival. Azt mondta, idegenek nem kerülhetnek közel egymáshoz, még akkor sem, ha férj és feleségnek hívják őket. Véleménye szerint a férfiaknak és a nőknek időre van szükségük ahhoz, hogy megértsék egymás titkait, és vágyuk növekedjen. Elmondta, hetekkel ezelőtt úgy határozott, hogy ő meg én házasságunk után fogunk udvarolni egymásnak, és majd ha készen állok, én fogom kimondani: teljesen meg akarom ismerni. Játékkal töltöttük napjainkat, éjszakáinkat. Ebédeltünk, lovagoltunk a piramisok körül, csavarogtunk a zsúfolt kairói bazárokban, olvastunk, beszélgettünk. A szolgák döbbenten nézték a boldog párt, akik mindezek után szűziesen megcsókolják egymást, jó éjszakát kívánnak, és külön hálószobában térnek nyugovóra. A negyedik éjszaka ágyamba hívtam férjem. Később, kába fejem Karím vállára hajtva, azt suttogtam: egyike leszek azoknak a botrányos fiatal rijádi feleségeknek, akik boldogan vallják be, hogy élvezik a szexet férjükkel. Még soha nem voltam Amerikában, és alig vártam, hogy megismerjem azokat az embereket, akik világszerte elterjesztették kultúrájukat, és mégis oly keveset tudnak a világról. A New Yorkiak, a maguk tolakodó, durva modorával megrémisztettek, boldog voltam, amikor Los Angelesbe érkeztünk, amely a maga kellemes, visszafogott stílusával ismerősebb az araboknak. Kaliforniában rengeteg amerikaival találkoztam, akik gyakorlatilag az Unió minden államából érkeztek. Közöltem Karímmal, hogy kedvelem ezeket a különös, zajos embereket. Amikor megkérdezte, miért, nehezen tudtam megfogalmazni, mit érzek. Végül így szóltam: – Azt hiszem, hogy a kultúráknak ez a csodálatos keveredése közelebb hozta a civilizációt a valósághoz, mint bármely más kultúra a történelemben. – Biztos voltam benne, hogy Karím nem érti, s próbáltam elmagyarázni neki. – Olyan kevés országnak sikerült teljes szabadságot adni polgárainak anélkül, hogy káosz tört volna ki. Ebben a hatalmas országban azonban sikerült ezt megvalósítani. Lehetetlennek tűnik, hogy ilyen nagyszámú ember ne térjen le a szabadság útjáról, amikor annyi választás áll előtte. Képzeld csak el, mi történne az arab világban egy Amerika méretű

országgal! Perceken belül polgárháború dúlna, minden férfi meg lenne győződve arról, hogy egyedül az ő kezében van a mindenki számára üdvözítő megoldás. A mi földünkön a férfiak nem látnak tovább az orruk hegyénél, de itt ez nem így van. Karím csodálkozva nézett rám. Szokatlan volt számára, hogy egy nőt a dolgok mélye is érdekeljen. Egész éjszaka kérdezgetett, hogy megtudja, mint vélekedem a különböző dolgokról. Nyilvánvaló volt, hogy férjemnek szokatlan egy olyan asszony, akinek véleménye van. Láthatóan megdöbbentette az, hogy politikai dolgokról és a világ állapotáról gondolkodom. Végül megcsókolta a nyakam, és azt mondta, tovább tanulhatok, ha visszatérünk Rijádba. Bosszantott hangjában ez a lekicsinylő engedékenység. Közöltem vele, nem is tudtam, hogy ez vita tárgya. A tervezett nyolchetes nászúiból tíz hét lett. Csak amikor Karím apja telefonált, tértünk vissza vonakodva családjainkhoz. Úgy terveztük, hogy Karím apjának és anyjának palotájában élünk, amíg a miénk fel nem épül. Tudtam, hogy Karím anyja utál, és most hatalmában áll, hogy tönkretegye az életem. A hagyományok iránti bolond ellenérzésemre gondoltam, amely kiváltotta ellenszenvét, és szidtam magam, amikor annyira nem gondoltam jövőmre, hogy már az első találkozásnál magam ellen fordítottam anyósomat. Karím, akárcsak a többi arab férfi, soha nem állna a felesége oldalára anyjával szemben. Nekem kell olajággal a kezemben érkezni, és békét kötni vele. Kellemetlen megrázkódtatás ért, amikor a repülőgép Rijádhoz közeledett. Karím ugyanis a fátyolra figyelmeztetett. Kapkodva fedtem el arcom, és kétségbeesetten vágytam a szabadság édes illatára, amely abban a pillanatban kezdett halványulni, amint beértünk a szaúdi légtérbe. Összeszorult a torkom, amikor megérkeztünk anyja palotájába, hogy megkezdjük házaséletünket. Pedig ekkor még nem is sejthettem, Karím anyja annyira utál, hogy máris azt tervezgeti, mint vessen véget boldogságunknak.

Házasélet Ha egy szóval kellene jellemeznem az anyám generációjába tartozó szaúdi asszonyokat, azt mondanám, várakozók. Várakozással telik életük. Olyan nők, akik elől elzárták a tanulás- és a munkalehetőségeket. Nem sokat tehettek azonkívül, hogy vártak a férjhez menésre, a szülésre, vártak az unokákra, vártak arra, hogy megöregedjenek. Az arab világban a kor nagy elégtétel az asszonyoknak, mert komoly tisztelet övezi azokat a nőket, akik megtették kötelességüket, sok fiút szültek, és így biztosították a család nevének fennmaradását. Anyósom, Núrah élete azzal telt, hogy várt egy menyre, aki folytatja mindezt. Karím volt a legidősebb gyermeke, legjobban szeretett fia. Az ősi szaúdi szokások megkövetelték, hogy az elsőszülött fiú felesége anyósa kedvére tegyen. Akárcsak a többi fiatalasszony, én is ismertem a hagyományt, de csak akkor ébredtem rá a valóságra, amikor szembe kellett néznem a tényekkel. Az egész világon általános, hogy fiúgyermekre vágynak, de sehol nem annyira, mint az arab világban, ahol minden nő iszonyú feszültségben él emiatt. Termékeny évei során egyre várja, hogy fia szülessen. A fiúgyermek a házasság egyetlen oka, a férj elégedettségének a kulcsa. A fiúgyermeket oly becsben tartják, hogy erős kötelék alakul ki anya és fia között. Semmi nem választja el őket, legfeljebb egy másik nő szerelme. Karím anyja esküvőnk pillanatától fogva versenytársának tekintett, és nem szívesen látott a házában. Úgy vélte, éket verek közé és fia közé. Amúgy is boldogtalan volt, s jelenlétem ezt csak tovább fokozta. Néhány évvel korábban élete hirtelen fordulatot vett, amely megmérgezte napjait. Karím apjának első feleségeként Núrah hét élő gyermeket szült férjének, köztük három fiút. Amikor Karím tizennégy éves volt, apja új feleséget vett magához, egy gyönyörű és elbűvölő libanoni asszonyt. Attól a perctől fogva nem volt béke a két feleség palotájának falai között.

Núrah, aki amúgy is rossz természetű asszony volt, szabályosan őrjöngött férje második házassága miatt. Gyűlöletében odáig ment, hogy egy etiópiai varázslóval is tanácskozott, aki a király palotájában élt, de más királyi rokonok is felbérelték. Nagy összeget fizetett neki, átkozza meg a libanoni nőt, hogy az meddő legyen. Núrah, aki büszke volt saját termékenységére, meg volt győződve arról, hogy férje elválik a libanonitól, ha az nem szül neki gyermeket. De mint kiderült, Karím apja szerette a libanoni asszonyt, és azt mondta, nem érdekli, lesz-e tőle gyermeke. Múltak az évek, és Núrah számára kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a libanoninak nem születik gyereke, de férje nem is válik el tőle. Mivel Núrah életének nagy szenvedélye az volt, hogy megszabaduljon férje második feleségétől, ismét tanácskozott a varázslóval, és egy még nagyobb összeget fizetett azért, hogy halálos felhőt bocsásson a libanonira. Karím apjának fülébe jutott a pletyka. Dühöngve állított be a palotába, s esküdözött, amennyiben a libanoni asszony Núrah előtt hal meg, elválik Núrahtól. Elzavarja és megtiltja, hogy találkozzon gyermekeivel. Az asszony meg volt győződve arról, hogy a libanoni a varázsló ereje miatt meddő, és most megrémült, hogy az asszony meghal, hiszen a fekete mágia visszavonhatatlan. Attól fogva kénytelen volt védeni a libanoni asszonyt. Boldogtalan élete azzal telt, hogy próbálja megmenteni annak a nőnek az életét, akit előzőleg megpróbált vuduval meggyilkolni. Különös egy ház volt. Núrah boldogtalanságában azokra támadt, akik körülötte voltak, kivéve gyermekeit. Mivel én nem az ő véréből való voltam, és Karím nagyon szeretett, szükségszerűen én lettem a célpontja. Szörnyű féltékenysége mindenki számára nyilvánvaló volt, Karím kivételével, aki, akárcsak a fiúk általában, nem látott hibát imádott anyjában. Anyjának volt annyi esze, hogy úgy tegyen, mintha rajongana értem, amikor Karím hallótávolságban volt. Minden reggel boldogan kísértem Karímot a kapuhoz. Férjem keményen dolgozott jogi cégénél. Kilenckor ment el hazulról, amely korai időpont mindenkinek, de különösen egy hercegnek. SzaúdArábiában a királyi családban kevesen kelnek föl tíz-tizenegy előtt.

Biztos vagyok benne, hogy Núrah figyelt minket hálószobaablakából, mert alig csukódott be a kapu férjem mögött, a lehető legsürgetőbben kiabálta nevem. A házban levő harminchárom szolga egyike sem felelt meg neki. Utánam kiabált, hogy szolgáljam föl a forró teát. Mivel gyermekkorom úgy telt el, hogy a család férfi tagjai rosszul bántak velem, nem állt szándékomban a másik felét is úgy tölteni, hogy egy nő uralkodjon fölöttem, még ha Karím anyja is az. Egyelőre néma maradtam, de megfogadtam, Karím anyja nemsokára megtudja, hogy keményebb ellenfelekkel is szembenéztem már, mint egy elborult elméjű vénasszonnyal. Különben is, van egy közmondás, amely így szól: türelem rózsát terem. Hogy sikerrel járjak, úgy gondoltam, érdemes megfogadnom a generációról generációra szálló bölcsességet. Türelmesen várakoztam hát a lehetőségre, hogy csökkentsem Núrah hatalmát fölöttem. Szerencsére keveset kellett várnom. Karím öccse, Munír nemrégiben tért vissza Amerikából, ahol tanult. Annyira rosszul érezte magát itthon, Szaúd-Arábiában, hogy felborította a ház békéjét. Bár sok szó esik a szaúd-arábiai nőkre kényszerített monoton életről, nemigen törődnek azzal sem, hány fiatalember vesztegeti el életét. Az is igaz, életük csodálatos a nőkével összehasonlítva, mégis sok minden hiányzik belőle. Az arab fiatalemberek tétlenül töltik idejük nagy részét, várva, hogy valami felrázza őket. Nincsenek mozik, klubok, nők társaságában elköltött vacsorák, mivel férfiak és nők nem mehetnek együtt étterembe, hacsak nem férj és feleség, testvérek vagy apa és lánya. Munír mindössze huszonkét éves volt, és hozzászokott az amerikai társadalom nyitottságához. Egyáltalán nem élvezte, hogy vissza kellett térnie Szaúd-Arábiába. Egy washingtoni üzleti iskolát végzett, és olyan tervei voltak, hogy kormányszerződéseknél lesz összekötő. Miközben várta a lehetőséget, hogy bebizonyítsa képességeit nagy pénzösszegek előteremtésére, amely minden királyi herceg egyik szenvedélye, egy hercegekből álló társasághoz csapódott, amelyet a család kockázatos viselkedéséről ismert. Nők

részvételével rendeztek partikat, amelyeken kérdéses erkölcsű, külföldi, különböző kórházakban és légitársaságoknál dolgozó nők vettek részt. Bőviben volt a kábítószer. Ezek közül a hercegek közül sokan rászoktak az alkoholra, a kábítószerre vagy mindkettőre. Kábítószerés alkoholmámorukban még elégedetlenebbek voltak azokkal a rokonaikkal, akik az országot vezették. Kevesellték a modernizációt, a nyugati mintákat akarták követni. Ezek a fiatalemberek forradalomra vágytak. Nem meglepő, hogy tétlenségük először csak veszélyes beszélgetésekhez és viselkedéshez vezetett, de nemsokára köztudottá váltak forradalmi intrikáik. Feiszal király valaha maga is hasonló, gondtalan fiatalember volt, de kegyes király lett belőle, aki gondosan nyomon követte ifjú rokonai tettét, és a maga aggályos módján mindent elkövetett, hogy a család fiatal férfi tagjait megmentse az üres lét veszélyeitől. Az aggasztó hercegek egy részét a családi üzleti vállalkozásokban helyezték el, míg másokat a hadseregben. Miután Feiszal király kifejezte Munír viselkedése miatti aggodalmát az ifjú apjának, dühös kiabálás hallatszott ki a dolgozószobából. Én, akárcsak a család többi nő tagja, hamarosan találtam magamnak valami sürgős feladatot a térképszobában, amely a dolgozószobával szemben van. A térképekre szegeztük szemünket, de a fülünket hegyeztük. Elakadt a lélegzetünk, amikor hallottuk, hogy Munír korrupcióval és pazarlással vádolja az uralkodót. Esküdözött, hogy ő és barátai meghozzák a változásokat, amelyekre annyira szüksége van a királyságnak. Átkozódva viharzott ki a villából. Munír azt állította, hogy az országnak előre kell lépnie, ám elkötelezettsége homályos volt, és tettei zavarosak. Szomorú történet az övé. Az alkohol és a könnyen jött pénz elcsábította. Manapság kevés külföldi van tudatában annak, hogy a szaúdi királyságban csak 1952-ben tiltották be az alkoholt a nem muzulmánok számára. Két, egymástól független tragikus eset miatt szánta el magát erre a lépésre első királyunk, Abdel-Azíz. Az 1940-es évek végén Nászer herceg, uralkodónk fia visszatért az Egyesült Államokból. Más ember volt, mint amikor eltávozott a

királyságból. Felfedezte az alkohol és a gátlástalan nyugati nők varázsát. Abban a hitben élt, hogy az alkohol a kulcs ahhoz, hogy a nők bálványa lehessen. Mivel Nászer volt Rijád kormányzója, nem esett nehezére titkos forrásokat találni a tiltott italból. Nászer tiltott partikat tartott, ahol férfiak és nők egyaránt szórakoztak. 1947 nyarán egy késő éjszakába nyúló összejövetel után heten haltak meg, mert metilalkoholt ittak. Közülük többen nők voltak. Nászer apját, Abdel-Azíz királyt úgy lesújtotta ez az értelmetlen tragédia, hogy személyesen verte el és vetette börtönbe fiát. Néhány évre rá, 1951-ben, amikor Miszari, a király másik fia részegen lelőtte és megölte a brit konzult és csaknem feleségét is, az öreg király türelmét vesztette, s megtiltotta az alkoholárusítást a Szaúd-arábiai Királyságban, ami a feketepiac megszületéséhez vezetett. A szaúdarábiai nép nagyjából ugyanúgy reagált a tilalomra, mint minden más kultúra. Ami tiltott, még izgalmasabb. A legtöbb szaúdi férfi és nő, akit csak ismerek, iszik társaságban. Sokan közülük komolyan rászoktak az italra. Még nem jártam olyan szaúdi otthonban, ahol ne lett volna bőséges választék a legjobb, legdrágább vendégváró italokból. 1952 óta az alkohol ára hatszázötven rijalra emelkedett, ami azt jelenti, hogy egy üveg scotch kétszáz dollárba kerül. Vagyont lehet keresni az illegális ital behozatalával és árusításával. Mivel Munír és két unokatestvére, akik magas rangú hercegek voltak, s úgy vélték, hogy az alkoholt engedélyezni kellene, összefogtak. Kisvártatva mesés gazdagsághoz jutottak azzal, hogy illegálisan alkoholt importáltak Jordániából. Amikor a határőrök kezdtek gyanakodni a rakományokra, lefizették őket. Az alkohol illegális importjának egyetlen akadálya az Erényterjesztő és Bűnmegelőző Bizottságok mindenütt jelen lévő csoportjai voltak. Ezeket a bizottságokat mutavák alapították, olyan vallásos férfiak, akik remegtek a haragtól a szaúdi királyi család tagjainak arcátlansága láttán. Nekik mindenkinél inkább be kellene tartaniuk az iszlám törvényeit, mégis időről időre bebizonyítják, hogy a próféta tanításai fölött állóknak tekintik magukat.

Az egyik ilyen bizottság kisvártatva leleplezte Munírt, és ezzel akarata ellenére is megoldást kínált számomra anyósommal szemben. Szombat volt, a hét első napja (a muzulmánoknál a péntek az ünnepnap), olyan nap, amelyet Karím családja soha nem fog elfelejteni. Karím a melegtől és a fárasztó munkától meggyötörten jelent meg az ajtóban, és épp egy kemény vitába csöppent, mely felesége és anyósa között folyt. Núrah, amint megpillantotta fiát, nyíltan hadat üzent menyének. Zokogva közölte Karímmal, hogy én, Szultána, tiszteletlenül viselkedem, és minden nyilvánvaló ok nélkül veszekedni kezdtem vele. Kirohant, de előtte belecsípett az alkaromba, engem pedig úgy elöntött a harag, hogy utána rohantam, és meg is ütöm, ha Karím nem lép közbe. Núrah fenyegetően pillantott rám, majd Karímhoz fordult. Sötét célzásokat tett arra, hogy hűtlen vagyok, és ha Karím utánajár annak, mivel töltöm az időm, azonnal elválik tőlem. Karím bármely más nap csak nevetett volna ezen a nevetséges és gyermekes kirohanáson, hiszen a nők, akik semminek sincsenek bőviben, csak a szabadidőnek, hajlamosak veszekedésekbe bocsátkozni. De éppen aznap tudatta vele londoni brókere, hogy az előző héten több mint egymillió dollárt vesztett a tőzsdén. Rosszkedvében az erőszakra erőszakkal felelt. Mivel egyetlen arab férfi sem mond ellent anyjának, Karím háromszor is arcon csapott. Csupán sérteni akartak ezek az ütések, hiszen nem fájtak, csak vörös lett tőlük az arcom. Jellemem ötéves koromra kialakult. Megvan bennem a hajlandóság, hogy a veszélyes helyzetek előtt remegjek. De amint közeledik a veszély, egyre inkább úrrá leszek idegességemen, s amikor nyakamban a vész, eltelek vadsággal. Ha pedig megtámadnak, félelem nélkül küzdök mindvégig, és nem sokat gondolok arra, hogy bajom eshet. Kitört a csata. Hozzávágtam Karímhoz egy ritka és felbecsülhetetlen értékű vázát, amely épp a kezem ügyébe akadt. Csak az mentette meg férjem arcát, hogy gyorsan félrekapta a fejét. A váza egy több százezer dollár értékű Monet-festményen zúzódott

darabokra. A váza és a vízililiomos festmény tönkrement. Nekem azonban még ez sem volt elég: haragomban felkaptam egy drága, keleti elefántcsont szobrot, és azt vágtam Karím fejéhez. A törés-zúzás, kiáltásaink hallatán felbolydult a ház. Asszonyok és szolgák rohantak elő. De addigra Karím is rájött arra, hogy tönkreteszem a szobát, amely dugig van apja dédelgetett kincseivel. Hogy megfékezzen, állon vágott. Egyszeriben sötétség vett körül. Mikor kinyitottam a szemem, Marszi állt fölöttem, és egy szivacsról hideg vizet csöpögtetett arcomra. Hangokat hallottam a háttérben, így feltételeztem, tart még az izgalom Karímmal való veszekedésem miatt. – Nem – mondta Marszi –, most Munír miatt van zűr. Karím apját magához hívatta Feiszal király. Egy tartály alkohol, miközben illegálisan szállították, szivárogni kezdett Rijád utcáin. Az egyiptomi sofőr megállt egy bolt előtt, hogy egyen egy szendvicset, mikor is az átható alkoholszag miatt tömeg gyűlt a kocsi köré. A Bűnmegelőzési Bizottság egy tagja kikérdezte, ő pedig félelmében kiadta Munír és egy másik herceg nevét. Azonnal riasztották a vallásos bizottság fejét, ő pedig felkereste a királyt. A király hihetetlen haragra gerjedt. Karím apjával együtt távozott a villából. A király palotájába siettek, a sofőröket pedig elküldték, kutassák fel Munírt. Én duzzadt államat ápolgatva terveket kovácsoltam, mint álljak bosszút anyósomon. Hallottam fájdalmas kiáltozását. Összeszedtem magam, lementem az ívelt lépcsőházon át a földszintre, és élvezettel hallgattam zokogását. Messze nem voltam szent, teljes mértékben ki akartam élvezni szerencsétlenségét. A sírást követve a nappaliban találtam rá. Ha nem fáj annyira az állam, mosolygok. Núrah a nappali sarkában összekuporodva, sírva könyörgött Allahnak, mentse meg imádott Munírját a király és a vallási vezetők haragjától. Mikor Núrah megpillantott, azonnal elcsendesült. Hosszú csend támadt, aztán megvető pillantást vetett rám. – Karím megígérte, hogy elválik tőled. Egyetért abban, hogy „aki egy szokásban nő fel, abban fog meghalni” (arab közmondás), és te vadul nőttél fel. Nincs helye a magadfajtának a mi családunkban. Núrah azt várta, sírva könyörgök majd, hisz mi mást várt attól, akit kiszolgáltatottnak tart. De én azt feleltem, magam fogom kérni a

válást a fiától. Közöltem, hogy Marszi már csomagolja is a holmimat. Egy órán belül elhagyom ezt a füllesztő otthont. Hogy még jobban megbántsam, a vállam fölött még hátrakiabáltam, ráveszem apámat, igyekezzen elérni, hogy Munír intő példa legyen azok szemében, akik semmibe veszik hitünk törvényeit. Drágalátos fiát minden valószínűség szerint megkorbácsolják vagy bebörtönzik, de az sem kizárt, hogy mindkettőt büntetésül kapja. Mire távoztam, Núrah remegett a félelemtől. Szerepet cseréltünk. Hangom tele volt önbizalommal, amelyet azonban belül nem éreztem. Núrahnak sejtelme sem volt arról, van-e olyan titkos befolyásom, amellyel beválthatom fenyegetésem. Azt ünnepelné, ha a fia elválna tőlem, de halálos szégyen lenne, ha én kérném a válást. Mert nehéz ugyan, de nem lehetetlen, hogy egy asszony Arábiában elváljon férjétől. Mivel apánk közelebbi rokona volt első királyunknak, mint Karím apja, Núraht elöntötte a félelem, hogy sikerrel szorgalmazhatom Munír megbüntetését. Honnan tudhatta volna, hogy apám minden valószínűség szerint elfordulna tőlem szemtelenségemért, és sehova nem mehetnék. A vakmerő fenyegetést tett követte. Mikor Marszival együtt útitáskáinkkal megjelentünk az ajtóban, a ház mintha robbant volna. A véletlen folytán Munír, akit egyik barátja otthonában megtaláltak és hazarendeltek, épp akkor érkezett meg az egyik sofőrrel. Sejtelme sem volt, milyen komoly veszély fenyegeti, dühösen káromkodott, amikor közöltem vele, hogy anyja miatt elválok bátyjától. Perverz optimizmus hulláma söpört végig lelkemen. Núraht azonnal tettre sarkallta a félelem, hogy megszenvedik haragomat. Ragaszkodott ahhoz, hogy nem léphetek ki a házból. A kettős válság meggyengítette Núrah eltökéltségét, én pedig hagytam hosszan könyörögni, mielőtt vonakodva közöltem volna, maradok. Aludtam már, mire Karím az egész estés megaláztatás után kimerülten visszatért. Hallottam, mint könyörög Munírnak, tekintse apjuk nevét, mielőtt tiltott dolgokat tesz. Nem kellett különösebben hegyeznem a fülem, hogy halljam Munír pökhendi válaszát. Öccse azzal vádolta Karímot, hogy ő is segít megaranyozni a képmutatás hatalmas gépezetét, amely a Szaúd-arábiai Királyságot mozgatja.

A legtöbb szaúdi nagy becsben tartotta Feiszal királyt eltökéltségéért és tisztes életéért. A családon belül az idősebb hercegek mélyen tisztelték. Ő vezette ki országunkat Szaúd király uralmának sötét napjaiból, úgy, hogy immár elismernek, helyenként talán csodálnak is minket. De mély ellentét húzódott a család idősebb és ifjabb hercegei között. Ezek a fiatalemberek vágytak a gazdagságra, amelyért azonban nem tettek semmit, gyűlölték a királyt, aki megnyirbálta járandóságukat, megtiltotta, hogy illegális üzletekbe kezdjenek, és megfeddte őket, amikor letértek a becsület ösvényéről. Mivel egyik tábor sem hajlott a kompromisszumra, állandósult a zűrzavar. Karím aznap éjjel széles ágyunk másik végében aludt. Egész éjszaka hallottam, hogy forgolódik, hánykolódik, s tudtam, sötét gondolatok kínozzák. Bűntudatom támadt. Belegondoltam, mennyi gondja van. Úgy határoztam, hogy ha házasságom túléli a kapott sebeket, változtatok magatartásomon. Másnap reggel új Karím kelt fel az ágyból. Nem szólt hozzám, tudomást sem vett rólam. Előző éjszakai jó szándékom szétfoszlott a sápadt reggeli fényben. Hangosan közöltem vele, hogy a válást tartom a legjobb megoldásnak, de közben arra vágytam, hogy békéért könyörögjön. Rám nézett, és száraz, rémisztő hangon válaszolt. – Bármit gondolsz is, majd akkor rendezzük nézeteltérésünket, ha túljutunk ezen a válságon. –Tovább borotválkozott, mintha semmi különöset nem mondtam volna. Elcsendesített ez a közömbösség. Dudorászva leültem, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog. Karím befejezte az öltözködést, s kinyitotta a hálószobaajtót, de mielőtt elment volna, még hátraszólt. – Tudod, Szultána, megtévesztettél. Harcos szellem rejtőzik nőies mosolyod mögött. Miután távozott, végigvetettem magam az ágyon, és hosszasan zokogtam. Núrah igyekezett békét kötni velem, és szeretetteljes gesztusokkal rendeztük nézeteltérésünket. Kiküldte egyik sofőrjét az ékszerbazárba, hogy gyémánt-arany nyakláncot vegyen nekem. Én sietve kimentem az aranybazárba, és megvettem a létező legdrágább

arany nyakéket, amit csak találtam. Több mint háromszázezer rijalt (nyolcvanezer dollár) költöttem, nem sokat törődtem azzal, mit szól hozzá Karím. Itt volt a lehetőség, hogy békét kössek azzal az asszonnyal, aki oly sok gondot okozhat nekem, amennyiben házasságom még megmenthető. Hetek teltek el, mire határoztak Munír sorsa felől. A család ismét csak úgy döntött, nem lenne helyénvaló, ha közhírré tennék az egyik királyi sarj helytelen viselkedését. A király haragját valamelyest csillapította apám és a többi herceg, akik igyekeztek kisebbíteni és egy bolondos fiatalember tévedésének beállítani az incidenst, akit megkísértettek a nyugat ördögei. Núrah úgy vélte, én hatottam valahogy apámra. Hálás volt, és nem tudott hova lenni az örömtől, hogy ilyen menye van. Soha nem derült ki az igazság, hogy egyetlen szót sem beszéltem apámmal. Apám érdeklődését az motiválta, hogy beházasodtam a családba, és nem akarta, hogy Karím öccse botrányba keveredjen. Magával törődött és Alival, így is határozottan elégedett voltam a végkifejlettel, és élveztem, hogy ha nem is szolgáltam rá, hősnővé magasztosultam anyósom szemében. A király ismét csak elcsendesítette a mutavákat. A vallási tanács oly nagy becsben tartotta Feiszal királyt, hogy kérését meghallgatták, és tekintetbe vették. Munírt apja bevette üzletébe, és Dzsiddába küldte új irodája élére. Néhány hónap múlva közölte apjával, hogy házasodni kíván, talált egy megfelelő unokatestvért. Hónapok múlva hízni kezdett, és csatlakozott azoknak a királyi hercegeknek a sorához, akik azért élnek, hogy egyre több és több pénzt keressenek, míg végül bankszámlájuk akkora jövedelmet nem hoz, mint egy kisebb ország költségvetése. Karím aznap, amikor összevitatkoztunk, másik hálószobába költözött. Anyja és apja semmivel nem tudta meggyőzni, hogy meggondolja döntését a válásról. Egy héttel összeveszésünk után legnagyobb rémületemre rájöttem, hogy terhes vagyok. Alaposan a lelkembe néztem, és úgy határoztam, nincs más választásom, mint elvetetni a gyermeket. Abban biztos voltam, hogy Karím soha nem egyezne bele a válásba, ha megtudná, hogy gyereket várok, annak ellenére, hogy nem álltam

mellette a válság idején. Nehéz helyzetben voltam, mert az abortusz ritkaság országunkban. Legtöbben sok gyermeket kívánnak, és halvány fogalmam nem volt, hova menjek, kivel beszéljek. Óvatosan kezdtem tudakozódni, végül titkomat rábíztam egyik királyi unokatestvéremre, akitől megtudtam, hogy legkisebb húga egy évvel ezelőtt teherbe esett, amikor Nizzában nyaralt. Sejtelme sem volt a dologról, mikor hazatért Rijádba. Megijedt attól, mit szól apja, ha megtudja, hogy öngyilkosságot követett el. Anyja takargatta lánya titkát. Talált egy hindu orvost, aki bőséges honoráriumért végez abortuszt szaúdi nőkön. Gondosan elterveztem, mint szököm meg a palotából, és jutok el hozzá. Marszit beavattam titkomba. Az orvosi szoba előcsarnokában várakoztam, amikor Karím rontott be vérvörös arccal az ajtón. Ugyanúgy le voltam fátyolozva, mint a többi asszony a várószobában, de azonnal megismert szokatlan selyemcsadoromról és vörös, olasz cipőmről. Kiráncigált az ajtón, közben azt kiabálta a titkárnőnek, hogy jobb lesz, ha azonnal bezárják a rendelőt, különben ő, Karím börtönbe juttatja az orvost. Én pedig boldogan mosolyogtam a fátylam alatt, mert Karím hol szerelmet vallott, hol átkozódva szidott. Ragyogott és dühöngött. Elmúltak félelmeim. Megesküdött rá, hogy meg sem fordult a fejében a válás, csak büszkesége és haragja mondatta vele. Karím úgy tudta meg, mit tervezek, hogy Marszi elmesélte titkomat egy másik cselédlánynak a házban. Ez a cselédlány egyenesen Núrahhoz ment, anyósom pedig kétségbeesetten felkutatta Karímot egyik kliense irodájában, és hisztérikusan nekitámadt, hogy meg akarom ölni még meg sem született unokáját. Gyermekünk életét alig néhány perc mentette meg. Meg kellett jutalmaznom Marszit. Karím átkozódva terelt be a házba, de szobánkban csókkal borított el, sírva kötöttünk békét. Balszerencsék sorozata vezetett boldogságunk kiteljesedéséhez. Csodálatos módon minden jó véget ért.

Szülés Az élet a legteljesebben és legerőteljesebben a születésben nyilvánul meg. A fogantatás és születés aktusa mélyebb és gyönyörűbb, mint a művészet bármelyik csodája. Akkor jöttem erre rá, amikor sok boldogság és öröm közepette első gyermekünket vártam. Karímmal együtt részletesen elterveztük a szülést, a legkisebb részletekkel is törődtünk. Hónapokkal a gyerek várható világrajövetele előtt lefoglaltattuk jegyünket Európába. Úgy döntöttünk, hogy a londoni Guy’s Kórházban fogok szülni. Mint az a nagyon gondos tervekkel lenni szokott, rengeteg apróság késleltette indulásunkat. Karím anyja nem látott jól a szokásosnál is vastagabb anyagból készült fátyla mögül, és kificamította bokáját, mikor megbotlott egy beduin vénasszonyban, aki a bazárban ücsörgött. Egy közeli unokatestvér, akivel Karím egy fontos szerződést akart aláírni, kérte, hogy Karím halassza el útját; Núra nővérem is megrémisztette a családot, az orvos szerint vakbélgyulladással. Mihelyt túl voltunk ezeken a válságokon, álszülési fájdalmak törtek rám, így az orvosom megtiltotta az utazást. Karím és én meghajoltunk a sors akarata előtt: szervezni kezdtük, hogy gyermekünk Rijádban szülessen meg. Sajnos, a Feiszal Király Kórház és Kutatóközpont, amely számunkra, a királyi család számára nyújtja a legmodernebb orvosi ellátást, akkor még nem nyílt meg. Egy kisebb intézetben kellett szülnöm, amely méla személyzetéről és bacilusairól vált ismertté. Mivel a királyi család tagjai vagyunk, olyan lehetőségek álltak nyitva előttünk, amelyekkel a többi szaúdi polgár nem rendelkezik. Karím elintézte, hogy a szülészeten három szobát átalakítsanak királyi lakosztállyá. Helyi ácsokat és szobafestőket fogadott fel, a Londonból érkezett belsőépítész mérőszalaggal és anyagmintákkal a kezében szaladgált. A büszke kórházigazgató vezetett végig engem és nővéreimet az egységen. A lakosztály égkék színben ragyogott, selyem ágyneművel és függönyökkel. A díszes babaágyat, melyet hozzáillő selyemtakaró

borított, erős csavarokkal erősítették a padlóhoz, nehogy a hanyag személyzet valamelyik tagja gondatlanul feldöntse az ágyat, és értékes gyermekünk kipottyanjon a földre. Núra fetrengett a nevetéstől, amikor meghallotta, és figyelmeztetett, hogy Karím az egész családot őrületbe fogja kergetni, annyira akar vigyázni gyermekünkre. Szóhoz sem jutottam, amikor Karím közölte velem, hogy nemsokára hatfős személyzet érkezik Londonból, hogy segítségemre legyen a szülésnél: egy jól ismert londoni nőgyógyász öt, magasan képzett ápoló társaságában. Hatalmas összeget fizetett nekik, hogy három héttel a várható időpont előtt Rijádba utazzanak. Mivel anyátlan árva voltam, Szara beköltözött a palotába a terhesség vége felé. Ő engem figyelt, én őt. Láttam drága nővéremen a szomorú változásokat. Mondtam is Karímnak, attól tartok, soha nem fogja kiheverni undorító házasságát. Az egykor oly vidám és boldog természetű lány most csöndes, szótlan volt. Milyen igazságtalan is az élet. Én a magam agresszivitásával jobban el tudtam volna bánni egy goromba férjjel, mert az ilyen kötekedő alakok kevésbé nagylegények olyan valakivel szemben, aki szembeszáll velük. Szara a maga békés lelkével, gyengéd természetével könnyű célpont volt vadállat férjének. De most hálás voltam gyengéd jelenléte miatt. Ahogy testem dagadt, úgy lettem egyre kiszámíthatatlanabb és veszekedősebb. Karím annyira izgult, hogy elvesztette maradék józan eszét. Mivel Karím öccse, Aszad, és a különböző unokatestvérek kedvükre jöttek-mentek házunkban, Szara gondosan elfátyolozta magát, ahányszor kilépett emeleti lakosztályunkból. A családban élő magányos férfiak egy másik házban laktak, de kedvükre járkáltak a palotában. Szara harmadik napja lakott otthonunkban, mikor Núra Karímon keresztül üzent neki, hogy nem szükséges elfátyoloznia magát, ha a központi lakórészekben, akár a villában, akár a kertben tartózkodik. Az életünket annyira behatároló szigorú megkötések minden lazulásának örültem. Szara eleinte félénk volt, de kisvártatva könnyedén lemondott a fekete lepelről. Egyik nap késő este Szara és én nádfotelekben heverészve élveztük a közös kertben a hűvös esti levegőt. (A legtöbb szaúdi

palotában vannak külön női és közös vagy családi kertek.) Váratlanul Aszad bukkant fel négy üzletfelével a késő esti megbeszélés után. Szara, mikor hallotta közeledni a férfiakat, a fal felé fordult. Nem óhajtott szégyent hozni a családra azzal, hogy megmutatja arcát idegeneknek. Eszemben sem volt utánozni, úgyhogy hangosan jeleztem jelenlétünket Aszadnak. Kikiáltottam, hogy lefátyolozatlan nők vannak a kertben. A társaságában lévők sietve haladtak el mellettünk, anélkül hogy felénk pillantottak volna, és beléptek az egyik oldalajtón a férfiak nappalijába. Aszad udvariasságból odajött hozzánk, hogy köszöntsön minket, és megtudakolja, Karím hol van. Szeme megpihent Szara arcán. Olyan hirtelen fizikai reakcióval reagált, hogy már attól tartottam, szívszélhűdés érte. Teste oly ijesztően megrándult, hogy amilyen gyorsan csak hasam engedte, odaugrottam hozzá, és megráztam karját. Őszintén aggódtam érte. Csak nem beteg? Aszad arca lángolt, úgy tűnt, mozogni sem képes irányítás nélkül. Egy székhez vezettem, és kiáltottam az egyik szolgának, hozzon vizet. Senki nem válaszolt, Szara pattant föl, és rohant be, hogy maga hozza a vizet. Aszad zavartan próbált felemelkedni, de mivel meg voltam győződve arról, hogy mindjárt elájul, ragaszkodtam ahhoz, hogy maradjon. Azt mondta, nem érez fájdalmat, mégsem képes megmagyarázni, miért nem tud mozdulni. Szara pohárral és egy üveg hideg ásványvízzel tért vissza. Anélkül, hogy Aszadra pillantott volna, italt töltött, és a férfi ajkához emelte a poharat. Aszad keze súrolta Szara ujjait. Pillantásuk egymáséba kapcsolódott, a pohár kihullott Szara kezéből, és összetört a földön. Szara elrohant mellettem, s befutott a házba. Aszadot barátai gondjaira bíztam, akik elvesztették türelmüket, és kezdtek kiszállingózni a kertbe. Jobban zavarta őket arcom, mint jókora, kiálló hasam látványa. Én dacosan elkacsáztam mellettük, és csak azért is a szemükbe nézve köszöntöttem őket. Zavart mormogással válaszoltak. Karím éjfélkor felébresztett. Amint hazaérkezett a palotába, Aszad megállította. Karím tőlem akarta tudni, mi történt a kertben. Én álmosan elmeséltem neki, és megkérdeztem, hogy jobban van-e már Aszad.

Megrökönyödve ültem fel, amikor Karím azt felelte, hogy Aszad mindenáron el akarja venni Szarát feleségül. Közölte Karímmal, hogy soha életében nem lehet boldog, ha Szara nem lesz a felesége, ő, a playboyok playboya, az a férfi, aki alig néhány hete szomorította el anyját azzal, hogy vadul esküdözött, soha nem fog megnősülni. Megdöbbentem. Kertbéli viselkedése alapján nem volt nehéz megállapítani, hogy Aszad vonzódik Szarához, de hihetetlennek tűnt, hogy ennyire ragaszkodjon a házassághoz, hiszen mindössze néhány percig gyönyörködhetett nővéremben. – Ugyan már – legyintettem, és a másik oldalamra fordultam. Míg Karím zuhanyozott, újra végiggondoltam az eseményeket. Felkeltem, és kopogtattam Szara ajtaján. Mivel nem kaptam választ, lassan benyitottam. Nővérem az erkélyen ülve meredt a csillagos égboltra. Nagy nehezen kievickéltem az erkély sarkába, s leültem. Hallgattam, annyira megdöbbentett az események ilyetén alakulása. – El akar venni feleségül? – szólalt meg Szara anélkül, hogy felém fordult volna. Bizonyosság csendült hangjából. – Igen – helyeseltem halkan. Szara csillogó szemmel folytatta. – Szultána, láttam egész életemet magam előtt, a lelkébe pillantottam. Ő az az ember, akit Hudá látott, amikor azt ígérte, megismerem a szerelmet. Azt is mondta, hogy ebből a szerelemből hat gyermeket hozok a világra. Lehunytam a szemem, s próbáltam az eszembe idézni, miket is mondott Hudá aznap, réges-rég, szüleink házában. Emlékszem, beszélt Szara megvalósíthatatlan ambíciójáról és a házasságról, de ezenkívül nem sok maradt meg emlékezetemben. Megborzongtam a gondolatra, mi minden teljesült Hudá jóslatai közül. Először legyinteni akartam az ötletre. Még hogy szerelem az első látásra! Aztán hirtelen eszembe jutott, milyen érzések öntöttek el aznap, mikor megismertem Karímot. Ajkamba haraptam és hallgattam. Szara megpaskolta a hasam. – Feküdj le, Szultána, a gyerekednek szüksége van a pihenésre. A végzetem velem jön. – S ezzel visszafordult a csillagok felé. – Mondd meg Karímnak, hogy Aszad beszéljen apával a dologról.

Mikor visszamentem, Karím még ébren volt. Megismételtem Szara szavait, ő pedig csodálkozva csóválta fejét. – Valóban különös az élet – morogta, aztán átkarolta a hasam. Könnyen jött az álom, mert életünk gondosan kimért útján haladt, és egyikünk sem számított váratlan fejleményre. Másnap reggel, miközben Karím borotválkozott, nehézkesen elindultam lefelé a lépcsőn. Már azelőtt meghallottam Núraht, hogy láttam volna. Most is, mint oly sokszor, egy közmondást idézett. Magamban szitkozódtam, de csöndesen hallgatóztam az ajtónál. – A férfi, aki a szépségéért vesz el egy nőt, meg lesz csalva. Az, aki józan ésszel vesz el egy nőt, mondhatja valóban, hogy házasember. Nem volt kedvem veszekedni, gondoltam, inkább köhögök, hogy eláruljam jelenlétem. De amikor Núrah újra megszólalt, meggondoltam magam. Lélegzetem visszatartva hallgatóztam. – Aszad, ez a lány már volt férjnél. Gyorsan elvált, ki tudja, miért. Gondold meg, fiam! Azt veszed el, akit akarsz, de ha van eszed, olyan nővel kezdesz, aki friss, és nem olyannal, akit már elhasználtak. Azonkívül, fiam, micsoda tűzgolyó az a Szultána, miből gondolod, hogy nővére más anyagból van gyúrva? Hevesen dobogó szívvel rontottam be a szobába. Núrah Szara ellen uszítja Aszadot. A leopárd nem szabadult meg foltjaitól, Núrah titokban még mindig gyűlöl engem. Elég keserű lehetett ittlétem tényét megemésztenie. Tudtam, Aszad milyen meggondolatlan, így nem lelkesített, hogy ő és Szara szeretik egymást. De ettől kezdve fenntartások nélkül támogattam őket. Megkönnyebbültem, mert láttam Aszad arcán, hogy leperegnek róla az érvek. Valóságos megszállott volt. Abbamaradt a társalgás, amikor meglátták arcom. Nehezen tudtam elrejteni haragomat. Dühített, hogy Núrah feltételezte, csak bánatot szülhet, ha fia elveszi a nővéremet. Az biztos, hogy saját, lázadó természetemet nem vitathattam. Korán fölvettem ezt a szerepet, és eszem ágában sem volt változtatni rajta. De hogy Szarát az én rossz híremmel címkézzék, az őrjítő volt! Ifjúkoromban gyakran hallottam a vénasszonyoktól a következő mondást: ha egy kovács közelében ácsorogsz, korom fed kisvártatva,

de ha parfümárus közelében állsz, magaddal viszed az illatot. Rájöttem, hogy – legalábbis, ami Núraht illeti – Szara nem tudja lemosni húga kormát. Féktelen haragot éreztem anyósommal szemben. Szara szépsége nemünk sok tagjában felébresztette a féltékenységet. Tudtam, hogy megjelenése miatt észre sem vették gyengédségét és ragyogó eszét. Szegény Szara! Aszad felállt, biccentett felém, aztán kimentette magát, és kifelé indult. Núrah olybá tűnt, mint akit tőrrel komolyan megsebeztek, amikor fia hátat fordítva így szólt: – Döntöttem! Ha ő és családja elfogad, senki nem tarthat vissza. Núrah az ifjúság szemtelenségéről üvöltött, aztán próbálta felébreszteni fia bűntudatát. Jajveszékelt, hogy már nem sok ideje van hátra, a szíve napról napra gyengébb. Aszad azonban nem ugrott be a trükknek; Núrah fejét csóválva, homlokát ráncolva, elgondolkodva kortyolta kávéját. Nem kétséges, hogy ugyanúgy tervezgette összeesküvését Szara ellen, mint a libanoni nő ellen is. Izgatottan csöngettem a szakácsnőnek, joghurtot és gyümölcsöt rendeltem reggelire. Marszi jött be a szobába, és ügyes ujjaival enyhítette megduzzadt lábaim fájdalmát. Núrah beszélgetni próbált, de túl mérges voltam, hogy válaszoljak. Friss szamócát kezdtem csipegetni – repülőn érkezett naponta Európából –, amikor a szülési fájdalom ledöntött a padlóra. Megrémültem, sikítottam fájdalmamban, mert ez az átható fájdalom túl korán jött, és túl erős is volt. Tudtam, hogy a fájdalomnak nyilallással kell kezdődnie, mint legutóbb az álfájdalmaknak. Kitört a pánik. Núrah, szinte anélkül, hogy levegőt vett volna, üvöltözött Karímért, Szaráért, az ápolónőkért és a szolgákért. Karím pillanatokon belül karjába kapott, és szaladt velem a különlegesen hosszú, erre az alkalomra átalakított limuzinhoz. Kiszedték a hátsó üléseket, és a kocsi egyik oldalába ágyat építettek. Három kis ülést készítettek Karím, Szara és az ápolónő számára. Riasztották a londoni nőgyógyászt és a négy másik ápolónőt, ők egy külön limuzinnal követtek minket. Összegörnyedtem, s a nővér hiába próbálta hallgatni a gyerek szívverését. Karím üvöltözött a sofőrrel, hogy hajtson gyorsabban, majd meggondolta magát, és azt kiabálta, hajtson lassabban, hiszen

ez az őrült száguldozás mindannyiunkat megöl. Aztán fejbe csapta a szerencsétlent, amiért hagyta, hogy egy másik sofőr kocsink elé vágjon. Karím káromkodva szidta magát, amiért nem intézte el a rendőri kíséretet. Szara mindent elkövetett, hogy csitítsa, de Karím olyan volt, mint a dühöngő homokvihar. Végül az angol ápolónő higgadtan közölte vele, hogy a viselkedése ártalmas a gyereknek és feleségének. Megfenyegette, hogy kirakja a kocsiból, ha nem csillapodik le. Karím, a királyi herceg, aki soha életében nem tűrt volna kritikát egy nőtől, teljesen megdöbbent, szóhoz sem jutott. Mindannyian megkönnyebbülten sóhajtottunk. A kórház vezetését és személyzetét már riasztották, így ők már odakint vártak. Az igazgató boldog volt, hogy gyermekünk az ő intézetében fog megszületni, mert mostanság a királyi család fiatalabb tagjai többnyire külföldre utaztak megszülni gyermeküket. Hosszú, kemény fájdalmak vártak rám, mert fiatal voltam és kis termetű, míg gyermekem makacs és nagydarab. Nem sokra emlékszem a szülésből. Agyamat eltompították a gyógyszerek, így ködös emlékeim maradtak csupán. A személyzet ideges feszültsége betöltötte a szobát, hallottam, hogy az orvos újra és újra megsérti a nővéreket. Nem kétséges, hogy ők, akárcsak férjem és családom, fiúért imádkoztak. Hatalmas jutalom várt rájuk, ha fiúgyermek bukkan elő, de ha lány, nagy csalódás lesz. Ami engem illet, én lánygyerekre vágytam. Országomnak változnia kell, és előre is mosolyogtam a gondolattól, milyen kellemes élet vár kislányomra. Az orvos és stábjának éljenzése riasztott fel. Fiam született. Biztos voltam benne, jól hallom, hogy az orvos odasúgja a főápolónőnek: – A szőnyegfejű megtölti a zsebem emiatt. – Agyam tiltakozott a sértés ellen, aztán elnyomott az álom, és csak hetek múlva jutott újra eszembe a megjegyzés. Addigra Karím egy Jaguart és ötvenezer angol font jutalmat adott az orvosnak. Az ápolónők arany ékszert kaptak, és ötezer angol fontot fejenként, a diadalmas egyiptomi kórházigazgató pedig komoly hozzájárulást a nőgyógyászati szárnyhoz, de boldoggá tette a háromhavi pluszbér jutalom is.

Amikor karomba helyezték visító fiam, arra gondoltam, majd jön később kislány is. De ezt a gyereket másképp kell tanítani, jobban, mint az őt megelőző generációkat. Éreztem, mint szabhatja meg szándékaim ereje jövőjét. Ő nem lesz maradi gondolkodású, tisztelni, becsülni fogja húgait, ismerni és szeretni fogja társát az esküvő előtt. Csillagként ragyogott, mennyi lehetőség vár rá, és mi mindent tehet, érhet el. Hányszor fordult elő a történelemben, hogy egyetlen ember milliók életét befolyásolta! Dagadtam a büszkeségtől, ahogy belegondoltam, milyen hasznára válhat az emberiségnek a karomban tartott pici test. Nem kétséges, hogy új korszak kezdődik Arábia asszonyai számára az én véremmel. Karím nem sokat gondolkodott fia jövőjén. Boldoggá tette az apaság, és őrültségeket fecsegett arról, hány fiúnak adunk még életet. Szinte az eszünket vette az öröm.

Sötét titkok Megszületünk, de életünk a halálhoz vezet. Mindössze egyetlen út áll előttünk, abból azonban korlátlan számú kijárat vezet a szokásos és mindenki által remélt távozáson kívül. Mindennél szomorúbb, ha a halál virágjában, értelmetlenül szakít le egy életet. Ha a virágzó ifjúságnak egy másik ember keze vet véget. Fiam születésének boldogságát egy fiatal, ártatlan lány értelmetlen halála árnyékolta be. Karím és a személyzet megpróbált elzárni a többi szaúdi nőtől, akik néhány lépésre voltak lakosztályomtól. Fiam kellő őrizettel mellettem, míg a többi kisfiú és kislány az újszülöttosztályon aludt. Annyira érdekelt életük, hogy kíváncsiságom kicsalt szobámból. Mint a királyi család legtöbb tagja, én is az átlagpolgárok elől elzárt életet éltem, és most természetes érdeklődésem miatt szóba elegyedtem ezekkel az asszonyokkal. Az én gyermekkorom komor volt, a többi szaúdi asszony élete azonban még kilátástalanabb. Az életemet a férfiak irányították, de családom miatt bizonyos védelemben volt részem. Az újszülöttek ablaka körül gyülekező nők többségének semmi befolyása nem volt sorsára. Én tizennyolc éves voltam, amikor első gyermekem megszületett. Találkoztam tizenhárom éves kislányokkal is, akik kicsinyüket szoptatták. Más fiatalasszonyok, akik nem lehettek idősebbek nálam, negyedik vagy ötödik gyereküknek adtak életet. Az egyik fiatal lány különösen felkeltette érdeklődésemet, mert fekete szeme fájdalommal volt tele, úgy nézte a visítozó apróságokat. Oly mozdulatlanul és oly hosszan állt, hogy tudtam, nem azt látja, ami előtte van, hanem gondolatban máshol jár, talán távoli szörnyűségek között. Megtudtam, hogy egy kis faluból származik, amely nincs messze a várostól. Az ő törzséhez tartozó asszonyok általában otthon szülnek, de öt nap, öt éjen át tartó vajúdás után férje végül bevitte a városba orvoshoz. Összebarátkoztam vele, és megtudtam tőle, hogy

tizenkét éves korában lett egy ötvenhárom éves férfi felesége. Ő a harmadik feleség, de férje nagyon kedveli. Mohamed, az iszlám szeretett prófétája arra inti a férfiakat, hogy idejüket egyenlően osszák meg feleségeik között, de ebben az esetben a férjet annyira elbűvölték ifjú felesége bájai, hogy az első és második számú feleség, hogy örömet szerezzen férjének, lemondott részéről. A fiatal lány azt mondta, hogy férjében roppant erő lakozik, és naponta többször is csinálja „azt”. Tágra nyílt szemmel mozgatta föl-le kezét, hogy biztos legyen benne, értem, mire gondol. Most meg volt rémülve, mert nem fiúnak, hanem lánynak adott életet. Férje biztosan haragudni fog rá, amikor érte jön, hogy visszavigye falujukba, mert a másik két feleség elsőszülöttje fiú volt. Rossz érzése volt, attól tartott, hogy férje veszekedni fog. Gyerekkorára nem nagyon emlékezett, mintha valamikor régesrég lett volna. Szegénynek született, így a kemény munkán és áldozaton kívül nem sokban volt része. Elmesélte, miként segített bátyjainak és nővéreinek terelni a kecskéket és a tevéket és gondozni a kis kertet. Szerettem volna megtudni, miket gondol a férfiakról, a nőkről, az életről, de mivel igen műveletlen volt, nem a várt válaszokat kaptam. Elment, mielőtt elköszönhettem volna tőle. Engem kivert a hideg a rá váró kilátástalan élet gondolatára, és dacosan tértem vissza lakosztályomba. Karím annyira aggódott fia biztonsága miatt, hogy fegyveres őröket állíttatott lakosztályom ajtaja elé. Amikor reggel kisétáltam a folyosóra, meglepődve láttam, hogy egy másik szoba ajtaja előtt is őrök állnak. Gondoltam, nyilván egy másik hercegnő is van a kórházban. Kíváncsian kérdeztem a nővértől, ki az. Az homlokát ráncolva felelte, hogy én vagyok az egyetlen hercegnő a kórházban. Elmesélte a történetet, de előbb tudtomra adta, mennyire megbotránkoztatta az eset. Mindennek elmondta országomat, mielőtt leírta volna, mi történik a 212-es szobában. Az ő hazájában ugyan nem történhetne ilyesmi! Az angolok civilizált népek, és a világ többi része, úgy tűnik, barbár hozzájuk viszonyítva. El nem tudtam képzelni, mi gerjeszthette ekkora haragra. Kértem, mondja el nekem, mi történt, még mielőtt Karím délután meglátogat.

Elmondta hát. Előző nap a kórház személyzete döbbenten látta, hogy fegyveres őrök egy kezén-lábán megbilincselt fiatal lányt vezetnek a szülészetre. Az őröket a rémült kórházigazgató és egy csoport dühödt mutava követte. Ők és nem az igazgató jelölte ki az orvost. Az orvos megrökönyödésére közölték vele, hogy a lányt elítélte a saría (Isten törvényének bírósága), mert bűnösnek találta paráznaságban. Mivel ez hudud (isten ellen való bűn), szigorú a büntetés. Az önelégült mutavák azért jöttek, hogy tanúi legyenek a megfelelő büntetésnek. Az orvos Indiából származó muzulmán volt, és nem tiltakozott ugyan, de felháborította a neki szánt szerep. Elmondta a személyzetnek, hogy a paráznaság szokásos büntetése korbácsolás, ebben az esetben azonban az apa ragaszkodott a halálbüntetéshez. A lányt addig őrzik, míg meg nem szüli gyermekét, aztán halálra kövezik. Az ápolónő ajka remegett. Hiszen ez a lány még maga is majdnem gyerek! Tizennégy vagy tizenöt éves lehet! Mivel a további részletekről nemigen volt tudomása, otthagyva ágyam, csatlakozott a folyosón pletykáló többi nővérhez. Könyörögtem Karímnak, tudja meg, mi történt. Férjem habozott, azt mondta, nem rá tartozik a dolog, de addig sírtam, könyörögtem, míg végül megígérte, hogy utánanéz. Szara vidította föl a napom, remek híreket hozott szerelméről. Aszad beszélt apával, és a várt igenlő választ kapta. Szara és Aszad három hónapon belül összeházasodnak. Együtt örültem vele, hisz nővérem annyira megérdemelte a boldogságot. De amit ezután mondott, attól gyomrom összeszorult a félelemtől. Aszad és ő úgy tervezik, hogy a következő hétvégén Bahreinben találkoznak. Tiltakoztam, de Szara azt mondta, a hozzájárulásom nélkül is elutazik, hogy találkozzon Aszaddal. Apának azt füllenti majd, hogy még mindig a mi palotánkban van, nekem segít új, anyai szerepemben. Núrának viszont azt, hogy visszamegy apa házába. Senki nem fogja sejteni az igazat. Megkérdeztem, hogy akar apa engedélye nélkül utazni, hisz tudtam, hogy a család iratai apám irodájában, a széfben vannak. Ráadásul ahhoz, hogy felszállhasson a

repülőgépre, írásos engedély kell apától. Megremegtem, amikor Szara elmesélte, hogy egyik barátnője meg akarta látogatni bahreini rokonait, de mert az egyik megbetegedett, el kellett halasztania az utat. Ő adta kölcsön útlevelét és engedélyét. Mivel a szaúdi asszonyok fátylat viselnek, és a repülőtér biztonsági őrei nem merik kérni, hogy láthassák a nő arcát, sok szaúdi asszony kéri kölcsön ilyen alkalmakkor egymás útlevelét. Az írásos engedély további nehézség, de azokat is csereberélik az útlevelekkel együtt. Szara egy későbbi időpontban fizeti vissza azzal, hogy eltervez egy utat valamelyik szomszédos országba, s majd az utolsó pillanatban lemondja, és kölcsönadja iratait ugyanennek a barátnőjének. Kiterjedt földalatti művelet az ilyesmi, amiről férfiainknak sejtelme sincs. Mindig megdöbbentett, asszonyaink milyen könnyedén jártak túl a repülőtéri hatóság eszén. De most, hogy a nővéremről volt szó, remegtem az aggodalomtól. Azzal a szándékkal, hogy Szara kedvét elvegyem minden meggondolatlanságtól, elmeséltem neki a fiatal lányt, akit halálra fognak kövezni. Szara ugyanúgy szörnyülködött, mint én, de nem adta föl tervét. Növekvő remegéssel vállaltam, hogy fedezem. Kitört belőlem a nevetés a gondolatra, hogy felügyelet nélkül találkozhat Aszaddal. Aszad kölcsönkérte egy barátja lakását Manámában, a pici Bahrein fővárosában. Szara, aki csupa várakozás volt, fölemelte a selyem ágyneműből fiamat. Örömteli arccal nézte, milyen tökéletes, és azt mondta, kisvártatva ő is megismeri az anyaság örömét. Aszad és ő alig várja, hogy megszülessen a hat kicsi, akit Hudá oly bizonyosan megjósolt. Boldognak mutattam magam, mert ezt várta tőlem, de a félelem egyre növekedett gyomromban. Karím kora este visszatért, és beszámolt az elítélt lányról. Azt mondta, a lányt erkölcstelennek ismerték, és úgy esett teherbe, hogy több tizenéves fiúval is lefeküdt. Karímot undorította a lány viselkedése. Azt mondta, azzal, hogy így semmibe vette országunk törvényeit, megalázta a család nevét, más lehetőség nem maradt családja számára. Megkérdeztem férjem, milyen büntetést kapnak az aktusban részt vevő fiatal fiúk, de nem válaszolt. Közöltem, hogy legfeljebb szigorú

kioktatást kaphattak halálos ítélet helyett, mert az arab világban az engedély nélküli aktusért kizárólag a nőket hibáztatják. Megdöbbentett, hogy Karím ilyen hűvösen fogadja egy gyerek tervezett kivégzését, bármi legyen is bűne. Hiába könyörögtem, hogy próbáljon közbenjárni a királynál, aki gyakran sikerrel beszél az erőszakos büntetést tervező apák fejével. Karím leplezetlen bosszankodással hessentett el, és ragaszkodott ahhoz, hogy ejtsük a témát. Visszahúzódva duzzogtam, amikor elköszönt. Karím csókokkal borította el fiunkat, és tökéletes életet ígért neki. Én mogorván, szótlanul ültem. Elhagyni készültem már a kórházat, amikor az angol ápolónő lépett be lakosztályomba. Sistergett a haragtól. Híreket hozott az elítélt lányról. Kitűnő memóriája volt, így minden egyes fájdalmas részletre, amelyet a hindu orvostól hallott, tökéletesen emlékezett. Az elítélt lánynak hajnalban kislánya született. Miután három mutava megtudta, mennyire fel van háborodva a külföldi közösség, a fegyveres őrökkel együtt ők is őrt álltak a szülészet bejáratánál, nehogy megszökjön a lány valamelyik együtt érző külföldi segítségével. A szülés után a lányt visszaszállították szobájába. A mutavák tudatták az orvossal, hogy a fiatal anyát még aznap elszállítják, és megkövezik Isten elleni bűne miatt. A gyerek sorsa kérdéses, mert a család nem hajlandó sajátjaként felnevelni. A nővér szörnyülködve mesélte, hogy a fiatal lány könnyek közt elmondta orvosának a tragédiába torkolló eseményeket. A lányt Amalnak hívják, és egy rijádi boltos lánya. Mindössze tizenhárom éves volt, amikor megtörtént az, ami megrázta környezetét. Csak akkoriban kezdett fátylat viselni. Csütörtök este volt (ami a szombat estének felel meg a nyugati világban). Amal szülei a hétvégére az Emirátusba utaztak, hogy csak szombat délben térjenek vissza. A három filippínó háziszolga aludt, a sofőr pedig a kis házban lakott a kapunál, messze a főépülettől. Amal nővérei távol, a város más részeiben éltek. A család tagjai közül így csak ő és tizenhét éves bátyja, akit a három filippínóval együtt utasítottak, hogy viselje gondját, tartózkodtak a házban. Bátyja kihasználta a lehetőséget, és vendégül látta egy nagy csoport

tizenéves barátját, míg szülei nem voltak odahaza. A hálószobájában pihenő Amal késő este hangos zenét, hangokat hallott. Majdnem biztos volt benne, hogy bátyja és barátai marihuánát szívnak, amelyre bátyja az utóbbi időben eléggé rászokott. Végül, amikor Amal hálószobájának falait megremegtette a hangfalakból kiáramló basszus hangja, úgy döntött, lemegy, megkéri bátyját és barátait, halkítsák le a zenét. Mindössze vékony hálóing volt rajta, de esze ágában sem volt belépni a szobába, csak bekukkantani és bekiáltani az ajtón át, hogy csendesedjenek végre el. A szobában sötét volt, alig égett néhány lámpa. Mivel bátyja nem válaszolt, a lány belépett, hogy megkeresse. Nem találta bátyját. A szobában lévő többi tizenéves fiút feltehetőleg a kábítószer és a nőkről való beszélgetés tüzelte fel, mert rávetették magukat Amalra, és a padlóra teperték. Az bátyja után kiabált, és próbálta a fiúkkal megértetni, hogy ő a ház urának a lánya, de szavai nem jutottak el kába agyukig. Hálóingét letépték róla, és durván megerőszakolták bátyja barátai, akikből most megvadult csőcselék lett. A zene hangereje elnyomta a támadás hangjait, így senki sem hallotta segélykiáltásait. A harmadik fiúnál Amal elvesztette eszméletét. Bátyja a fürdőszobában tartózkodott, de annyira kábult állapotban, hogy a falnak dőlve átaludta az egész éjszakát. Később, mikor a hajnal kitisztította támadói fejét, és kiderült Amal személyazonossága, a fiúk elpucoltak a villából. Amalt a sofőr és a filippínók vitték a közeli kórházba. Az elsősegélyt nyújtó orvos értesítette a rendőrséget. Belekeveredtek az ügybe a mutavák is. Amal, lány lévén, elszigetelten élt a családban, ezért nem tudta név szerint azonosítani támadóit, csak annyit tudott mondani, hogy bátyja ismerősei. Nevüket Amal bátyjából szedték ki, de mire előkerítették és felkérték őket, hogy jelenjenek meg a rendőrségen vallomást tenni, gondosan egyeztették történetüket. A fiúk verziója szerint nem szívtak kábítószert este, mindössze hangosan zenéltek és szórakoztak. Azt mondták, a lány vékony hálóruhában lépett be a szobába, hogy elcsábítsa őket, mert az odafent olvasott szexkönyv felébresztette kíváncsiságát. Megesküdtek rá, hogy először elutasították, de a lány olyan

vakmerően viselkedett, ölükbe ült, csókolgatta őket, saját testét ingerelte ujjával, hogy nem tudták tovább türtőztetni magukat. A lány őrizetlenül maradt, és eltökélte, hogy kiszórakozza magát a fiúkkal. Esküdöztek, hogy kielégíthetetlen volt, és könyörgött, hogy mindannyian szálljanak be. A szülők visszatértek az Emirátusokból. Amal anyja hitt lányának, de bármennyire gyötörte is a fájdalom, nem volt képes meggyőzni férjét lányuk ártatlanságáról. Amal apját, aki mindig is kényelmetlenül érezte magát a lányokkal, teljesen lesújtották a történtek. De úgy érezte, a fiúk csak azt tették, amit bármelyik férfi tett volna az adott körülmények között. Szomorú szívvel vonta le a következtetést, hogy lányát meg kell büntetni, amiért szégyent hozott a nevére. Amal bátyja, mivel félt, hogy komolyan megbüntetik a kábítószer miatt, nem vállalta, hogy tisztázza húga nevét. A mutavák erkölcsi támogatásban részesítették az apát, és dicshimnuszt zengtek róla, amiért így kiállt vallásos meggyőződése mellett. Ez a lány pedig ma meghal. Úgy elfogott a sajnálat és a félelem, hogy alig hallottam az angol ápolónő hangját. Odavolt boldogságom. Elképzeltem, ahogy az ártatlan lány anyja hiába tesz meg mindent, hogy megmentse őt a kegyetlen haláltól. Magam még soha nem voltam tanúja megkövezésnek, de Omar három alkalommal is részt vett már ehhez hasonló büntetésvégrehajtáson. Nagy örömét lelte abban, hogy részletesen leírja nekünk, milyen sors vár azokra a gyenge asszonyokra, akik nem őrzik gondosan becsületüket, amelyet a férfiak oly nagyra tartanak. És most eszembe jutott mindaz, amivel Omar terhelte meg emlékezetemet. Tizenkét éves voltam, amikor egy nőt egy Rijádtól nem messze eső kis faluban bűnösnek találtak házasságtörésben, s megkövezés általi halálra ítélték. Omar és szomszédunk sofőrje úgy döntöttek, megnézik a látványosságot. Hatalmas tömeg gyülekezett kora reggel óta. Nyugtalanok voltak, alig várták, hogy lássák azt, aki ilyen gaztettre képes. Omar azt mondta, amikor a tömeg éppen kezdte elveszíteni türelmét a forró napsütésben, egy fiatal, huszonöt év körüli asszonyt rángattak ki egy

rendőrautóból. Gyönyörű volt, az a fajta nő, aki dacol az Úr törvényeivel. Az asszony megkötözött kézzel, lehajtott fejjel közeledett. Egy férfi hivatalos modorban, hangosan felolvasta a bűnét, majd egy koszos ronggyal betömték a száját, és fekete kámzsát húztak a fejére. Le kellett térdelnie, s egy nagydarab férfi, a hóhér, ötven korbácsütést mért a hátára. Ezután egy teherautó érkezett, melyre sziklákat és köveket halmoztak föl. A férfi, aki felolvasta az ítéletet, közölte a tömeggel, hogy a kivégzés megkezdődik. Omar elmesélte, hogy az emberek, főleg a férfiak a kövekhez rohantak, és dobálni kezdték az asszonyt. A bűnös nő kisvártatva összerogyott, teste rángatózott. Omar állítása szerint a kövek még igen hosszú ideig egyre puffantak testén, időnként csitult csak el a kőzápor, mialatt egy orvos ellenőrizte az asszony pulzusát. Csaknem két óra múlva az orvos végül halottnak nyilvánította az asszonyt, és a megkövezés véget ért. Az angol ápolónő riasztott fel szomorú tűnődésemből, aki izgatottan tért vissza lakosztályomba, hogy közölje, a rendőrség és a mutavák most viszik el a lányt. Azt mondta, ha kiállok az ajtóba, láthatom arcát, mert nincs elfátyolozva. Nagy zűrzavar hallatszott be a folyosóról. Gyorsan arcom elé erősítettem a fátylam. Az elítélt törékenynek és gyermekszerűnek tűnt a magas, közönyös őrök között. Feje lecsüngött, nehéz volt látni arckifejezését, de annyit megállapítottam, hogy bájos gyermek, olyan, akiből komoly szépség válhatna. Rémülten pillantott fel a kíváncsi arcok tengerére. Láttam rajta, hogy retteg. Nem kísérték rokonok, csupa idegen vezette legsötétebb útján. Visszatértem lakosztályomba, magamhoz szorítottam kisbabám, s megkönnyebbülés öntött el, amiért nem a gyengébbik nemből való. Csodálattal meredtem pici arcába. Lehet, hogy ő is fenntartani, sőt erősíteni fogja azt a rendszert, amely oly tisztességtelen anyjával és lánytestvéreivel? Megfordult a fejemben, mi lenne, ha születésükkor az összes lánygyermeket megölnék országomban. Lehet, hogy a férfiak szigorúsága rögtön megenyhülne hiányukban. Megborzongtam, mert eszembe jutott egy kérdés. Hogyan óvhatja

meg egy anya a saját neméből való kisgyermekét az ország törvényeitől? Könnyek csillogtak az angol ápolónő szemében. Szipogva kérdezte, hogy én, aki hercegnő vagyok, miért nem akadályozok meg ilyen őrültséget. Elmagyaráztam, hogy én sem segíthetek az elítélten, a nőknek nincs szava az én országomban, még akkor sem, ha királyi családból valók. Sajnálattal mondtam el neki, a szegény lányt nem egyszerűen kivégzik, hanem szörnyű halált hal majd, és sem életének, sem halálának nem marad nyoma. Keserűen gondoltam arra, hogy a bűnösök szabadon járnak-kelnek, mit sem törődve azzal, akire tragikus halál vár miattuk. Karím sugárzó arccal érkezett. Oly gondosan tervezte el visszatértünket a palotába, mintha haditervet készített volna. Rendőri kíséret segített átvágni Rijád nyüzsgő forgalmán. Karím rám szólt, hogy hallgassak, amikor elmeséltem, mi történt a kórházban. Hallani sem akart ilyen szomorú dolgokról most, hogy fiát karjaiban tartja. Fiát, aki herceg lesz egy olyan országban, amely ilyen szörnyűségeket eltűr. Mély fájdalommal töltött el, férjem mennyire nem törődik a szerencsétlen lány sorsával. Nagyot sóhajtottam. Magányosnak éreztem magam, és elfogott a félelem, milyen jövő vár rám és majdani lányaimra az elkövetkezendő években.

Egy király halála 1975 keserédes emlékeket ébreszt fel bennem. Ez az év ragyogó boldogságot, ugyanakkor mély szomorúságot is hozott családom és országom számára. Mikor Abdullah, imádott fiam első születésnapját ünnepelte, Franciaországból magánrepülőgépeken egy kis cirkuszt hozattunk, hogy szórakoztassa a vendégeket. A cirkusz egy hétig maradt Karím apjának palotájában. Szara épségben megúszta Aszad veszélyes udvarlását, és boldog feleségként várta első gyermekét. Aszad, aki alig várta, hogy a gyerek megszülessen, Párizsba repült, és három nagyáruház összes gyerekruháját felvásárolta. Núrah, hitetlenkedő anyja, mindenkinek elmondta, aki csak meghallgatta, hogy Aszad elvesztette az eszét. Szara, aki oly sokat szenvedett, most fürdőzött férje szerelmében, és végre ragyogott a boldogságtól. Ali az Egyesült Államokban tanult, és többé nem ütötte az orrát lánytestvérei ügyeibe. Roppantul megijesztette apát, amikor bejelentette, hogy szerelmes egy amerikai munkásosztálybeli nőbe, aztán apa legnagyobb megkönnyebbülésére meggondolta magát, és kisvártatva arról tudatott, hogy mégis szaúdi feleséget kíván magának. Később kiderült, a nő fejbe csapta Alit egy gyertyatartóval, amikor Ali nekitámadt, követelve, hogy legyen szófogadóbb. Mi, fiatal, modern gondolkodású szaúdi polgárok boldogan fogadtuk, hogy a szigorú megkötések lassan enyhülni kezdtek. Az erőfeszítés, amelyet Feiszal király és felesége, Iffat a nők nevelése és szabadsága érdekében tettek, sikeresnek bizonyult. A műveltséggel együtt jön az eltökéltség, hogy megváltoztassuk országunkat. Akadt néhány nő, aki nem fedte el arcát, levette a fátylat, és bátran nézett a vallásos férfiak szemébe. Hajukat még mindig elfedték, és csadort is viseltek, mégis ezen kevesek bátorsága mindannyiunknak reményt adott. Nekünk, a királyi család tagjainak soha nem engedtek ilyen szabadságot, a középosztály mutatta meg erejét. Nőknek szóló iskolák nyíltak, anélkül, hogy a mutavák nyilvánosan tiltakoztak

volna. Bizonyosra vettük, hogy a nők taníttatása végül az egyenlőséghez vezet. Sajnos a műveletlen fundamentalisták között még mindig előfordult, hogy nőket halálra ítéltek. Kis lépésekkel érünk célt, figyelmeztettük magunkat mogorván. Hirtelen, alig fél év leforgása alatt Karím és én négy új otthon tulajdonosai lettünk. Bár elkészült új, rijádi palotánk, Karím úgy döntött, fia jobban fejlődik, ha friss tengeri levegőt szívhat, ezért megvásárolt egy villát Dzsiddában a tengerparton. Apámnak volt egy tágas bérháza Londonban, mindössze négyutcányira a Harrodstól, és felajánlotta, hogy ha valamelyik gyerekét érdekli a dolog, nagy engedménnyel eladja neki. Mivel többi nővéremnek és férjeiknek már volt londoni lakásuk, Szara és Aszad pedig éppen Velencében vettek lakást, Karím és én lelkesen megragadtuk a lehetőséget, hogy otthonunk legyen ebben a színes városban, amelyet az arabok annyira szeretnek. És végül hároméves házassági évfordulónkra, s amiért fiúval ajándékoztam meg, Karím egy bájos villát vásárolt nekem Kairóban. Abdullah születése alkalmából a családi ékszerész Rijádból Párizsba repült, ahonnan gyémántokat, rubinokat és smaragdokat hozott magával, melyekből hét különálló nyaklánc-, karkötő- és fülbevaló-garnitúrát tervezett. Mondanom sem kell, úgy éreztem, bőven megjutalmaztak azért, amit amúgy is meg akartam tenni. Karím és én, amennyi időt csak tudtunk, Dzsiddában töltöttünk. Villánk divatos helyen állt, amelyet sűrűn látogatott a királyi család. Ostábláztunk, fiunk pedig filippínó cselédlányok őrizetében totyogott az egzotikus halakkal teli, meleg, kék vízben. Még mi, asszonyok is úszhattunk, bár csadorjainkat csak akkor vettük le, amikor a víz már nyakunkig ért. Egyik szolgám átvette tőlem magasra emelt csadoromat, aztán kedvemre úszhattam, lubickolhattam. Szabad voltam, már amennyire asszony szabad lehet Szaúd-Arábiában. Március vége volt, amely nem igazán meleg hónap itt. Nem is maradtunk sokáig a parton; miután a nap túljutott a delelőn, utasítottam a szolgákat, hogy hozzák a virgonc gyermeket, és öblítsék le az erre a célra készített különleges meleg vizes zuhany alatt. Néztük, mint gurgulázik és rugdalózik aprócska, duci lábaival.

Büszkén mosolyogtunk, Karím megszorította a kezem, és azt mondta, bűntudat fogta el, amiért ilyen boldogságot érez. Én pedig megvádoltam, hogy szerencsétlenséget hoz ránk és minden szaúdira azzal, ha hangot ad életörömének. A legtöbb arab hisz az ördögben. Soha nem beszélünk hangosan életörömünkről vagy gyermekeink szépségéről, hiszen előfordulhat, hogy valamelyik ártó szellem meghallja, s ellopja tőlünk örömünk tárgyát, vagy bánatot okoz azzal, hogy elragadja azt, akit szeretünk. Hogy elűzzük az ördögöt, kicsinyeink ruhájára kék gyöngyöket tűzünk. És bármennyire is felvilágosultak vagyunk, a mi fiunk sem volt kivétel. Néhány perc múlva rémülten hőköltünk hátra: Aszad rohant felénk. – Feiszal király halott, meggyilkolta a család egy tagja. – Lesújtva, remegve ültünk, Aszad pedig elmondta a részleteket, amiket az egyik királyi unokatestvértől tudott meg. Nagybátyánk halálának hátterében a televízióstúdió megnyitása körül kirobbant, tíz évvel ezelőtti zavargás állt. Feiszal király mindig is kiállt amellett, hogy elmaradott országunkat modernizálni kell. Karím egyszer hallotta, amint királyunk azt mondja: ha tetszik, ha nem, ő kihúz, kirángat, átrugdos minket a huszadik századba. De ugyanazokkal a problémákkal nézett szembe, mint első uralkodónk apja, Abdel-Azíz. Állampolgáraink egy része túlságosan vallásos volt. Ezek az emberek vad harcot folytattak az első rádióadó beindítása ellen is, és akkori királyunk azzal vetett véget az ellenkezésnek, hogy elrendelte, a Koránt olvassák fel a rádióhullámokon. A vallásosok nem köthettek bele abba, hogy ily gyors módszerrel terjesztik az Úr szavát. Évek múlva, amikor Feiszal televízióstúdiókat akart népének, akárcsak apja korábban, beleütközött az ulema (vallásos vezetők) ellenállásába. Tragikus módon a királyi család tagjai is csatlakoztak az ellenálláshoz. 1965 szeptemberében – én még gyermek voltam akkor – egyik unokatestvérünket lelőtte a rendőrség néhány mérföldnyire Rijádtól, amikor követőivel megrohamozta a stúdiót. A tűzpárbajban szerzett sérüléseibe halt bele. Csaknem tíz év telt el, de a herceg öccsében azóta is fortyogott a gyűlölet. Most bosszút állt, lelőtte nagybátyját, a királyt.

Karím és Aszad Rijádba repültek. Szara és én több nőrokonunkkal egyetemben a család fallal körülvett palotájában maradtunk. Jajveszékelve, hangosan sirattuk Feiszal királyt. Kevés asszony akadt a királyi családban, aki nem szerette Feiszalt. Hisz ő volt egyetlen esélyünk a változásra és a szabadságra. Egyedül ő vívott ki akkora tekintélyt mind a vallásos emberek, mint a királyi frakciók előtt, hogy előrevihette a nők ügyét. Láncainkat a magáénak érezte, és felszólította apáinkat, álljanak mögénk a társadalmi változásért vívott küzdelemben. Magam is hallottam, amint egyszer azt mondta, bár az Úr akarata szerint a férfinak és nőnek különböző szerepe van az életben, egyik nem sem uralkodhat feltétel nélkül a másik fölött. Azt is mondta, hogy nem ismerhetjük meg a boldogságot, amíg országunk minden polgára, ha férfi, ha nő, nem lehet saját sorsának ura. Azon a véleményen volt, hogy csak a nők taníttatásával lehet célunkat elérni, mert a tudatlanságunk biztosan sötétben tart minket. Az biztos, hogy Feiszal óta egy uralkodó sem tett ennyit értünk. Visszatekintve azt mondhatom, rövid ideig ugyan, de szédítő sebességgel emelkedtünk a szabadság felé, s akkor kezdtünk lefelé csúszni, amikor Feiszal életét kioltották az áruló golyói. Mi, nők, tudtuk, hogy egyetlen esélyünk a szabadságra oda lett Feiszal király halálával. Mindannyian dühöt és gyűlöletet éreztünk a család iránt, amely megtűrt ilyen tagot, mint unokatestvérünk, Feiszal ibn Muszaid, reményeink és álmaink mészárosa. Egyik unokatestvérünk azt kiabálta, hogy a gyilkos apjának magának is elment a józan esze. Ő, aki születése révén vezető helyet töltött volna be a szaúdi királyságban, hiszen féltestvére volt Feiszal királynak, elzárkózott a családdal való minden kapcsolat és a kormányzással járó felelősség elől. Egyik fia fanatikus lett, aki képes volt meghalni, csak hogy megakadályozza egy tévéstúdió felállítását, a másik pedig megölte szeretett és tisztelt Feiszal királyunkat. Borzasztó fájdalom volt arra gondolni, hogy Szaúd-Arábiát többé nem irányítja az ő nagy bölcsessége. Soha azelőtt nem láttam ilyen nemzeti gyászt. Mintha egész országunk minden lakójával együtt szenvedett volna. A legjobb vezetőt, akit családunk csak nyújthatott, leterítette valaki, aki közénk tartozik.

Három napra rá Szara lánya meglepte anyját. Koraszülöttként jött a világra. A kis Fadéla, akit anyánkról neveztek el, csatlakozott a gyászoló nemzethez. Felélesztett minket, fiatal élete az öröm üzenetét hozta. Szara annyira féltette lánya jövőjét, hogy meggyőzte Aszadot, írjon alá egy iratot, mely szerint lánya szabadon választhat majd férjet magának, anélkül hogy a család beleavatkozna. Szarának lidércnyomásos álma volt, melyben ő és Aszad meghaltak egy repülőgép-balesetben, és lánya a régi, merev módon nevelkedett. Szara fenyegető pillantást vetett Aszadra. Inkább gyilkol, mondta, de nem engedi, hogy lánya olyan férfi felesége legyen, akinek gonosz tervei vannak vele. Aszad, aki még mindig ugyanúgy szerette, mint azelőtt, hogy megnyugtassa Szarát, aláírta a papírt, és egymillió dollárt helyezett letétbe a kicsi nevére egy svájci bankszámlán. Ha a szükség úgy hozza, Szara lányának meglesz a jogi és pénzügyi lehetősége menekülni az ilyen lidércnyomás elől. Ali a nyári szünidőre hazajött az Egyesült Államokból, és ha lehet, még ellenszenvesebb lett, mint azelőtt. Szinte másról sem beszélt, csak az amerikai nőknél elért sikereiről, és közölte, hogy úgy igaz, ahogy mondták nekünk: mind szajha. Karím félbeszakította. Ő jó néhány igen erkölcsös nőt is ismert Washingtonban, mondta, de Ali csak nevetett. Megváltozott a világ. Azok a nők, akikkel a bárokban találkozott, maguk kezdeményeztek, és javasolták a szexet, mielőtt neki egyáltalán lehetősége lett volna felvetni a témát. Karím azt felelte, éppen erről van szó. Ha egy nő egyedül megy egy bárba, több mint valószínű, hogy jól akarja érezni magát, és éjszakai partnert keres. Elvégre a nők ugyanolyan szabadok Amerikában, mint a férfiak. Azt tanácsolta Alinak, menjen templomba, kulturális eseményekre, ahol meg fog lepődni a nők viselkedésén. De Ali makacskodott. Azt mondta, az amerikai élet minden területén kipróbálta a nők erkölcseit, és tapasztalatai szerint mindannyian határozottan szajhák. Mint a muzulmánok többsége, Ali sem volt képes megérteni egy más föld, más vallás szokásait, hagyományait. A legtöbb arab csak az alacsony színvonalú amerikai filmekből és a televíziós showkból ismeri az amerikai társadalmat. Ráadásul a szaúdi férfiak egyedül

utaznak. Mivel el vannak vágva a női társaságtól, más sem érdekli őket, mint az idegen nők. Olyan nőket keresnek, akik bárokban dolgoznak, sztriptíztáncosnőként vagy prostituáltként. Ez a hamis nézőpont torzítja el a szaúdiak véleményét a nyugat erkölcséről. És mivel a szaúdi nők többsége nem utazik, elhiszik, amit férjeik és bátyjaik mondanak nekik. Ennek eredményeképp tiszta szívükből hiszik, hogy a nyugti nők többsége erkölcstelen. Tény, hogy bátyám jóképű volt a maga egzotikus módján, ami határozottan vonzhatja a másik nemet, de nem volt kétséges, hogy nem lehet minden egyes amerikai nő szajha. Mondtam is Karímnak, hogy borzasztóan szeretnék egyszer Alival együtt utazni. Micsoda mulatság lenne, ha mögötte állnék, és felmutatnék egy táblát, amelyen ez állna: EZ A FÉRFI TITOKBAN MEGVETI MAGÁT, ÉS LENÉZI, HA IGENT MOND NEKI, AZ EGÉSZ VILÁGON HÍRESZTELNI FOGJA, HOGY SZAJHA. Ali, mielőtt visszatért volna az Államokba, közölte apával, hogy ideje volna megházasodnia, elvenni első feleségét. Nehéz az élet szex nélkül, és szeretné, ha ahányszor csak hazatér vakációzni Rijádba, rendelkezésére állna egy nő. Még fontosabb, ideje már, hogy fia legyen, mert azt a férfit, akinek nincs fia, nem becsülik Szaúd-Arábiában, lenézik ismerősei. Felesége természetesen nem mehet vele az Egyesült Államokba. Apa villájában él majd Omar és a többi szolga felügyelete alatt. Ali, mint mondta, szabad akar lenni, hogy élvezhesse Amerika laza erkölcseit. Feleségétől nem vár mást – természetesen szüzességén kívül –, mint hogy fiatal legyen, nem több mint tizenhét éves, kivételesen szép és engedelmes. Két héten belül eljegyezték az egyik királyi unokatestvérrel, s az esküvő napját decemberre tűzték ki, amikor Alinak több mint egy hónap szabadideje lesz két szemeszter között. Bátyám láttán tudtam csak értékelni, micsoda jó szerencsém volt, hogy olyan férfi felesége vagyok, mint Karím. Nem kétséges, hogy férjem távolról sem volt tökéletes, de Ali a tipikus szaúdi hím volt. Igazán elviselhetetlenné teszi az életet, ha az embernek ilyen alak az ura és parancsolója. Mielőtt Ali visszatért volna az Államokba, családunk összegyűlt a dzsiddai villában. Egy este a férfiak túl sokat ittak, és vitatkozni

kezdtek. Vacsora után felmerült a téma, hogy vajon nők vezethetneke autót vagy sem. Karím és Aszad egyetértett Szarával és velem, miszerint meg kell változtatni azt a buta szokást, aminek semmi alapja nincs az iszlámban. Példának felhoztuk azokat a nőket, akik repülőgépeket vezetnek az ipari államokban, miközben mi még autót sem vezethetünk. Sok szaúdi család nem engedhet meg magának egy sofőrnél többet. És mit kezdjen az ilyen család, ha azt a sofőrt elküldték valahová? Mit csináljanak olyankor, ha valakit hirtelen orvoshoz kell vinni, és a sofőr nincs kéznél? Hát a szaúdi férfiak olyan kevésre becsülik asszonyaik képességét, hogy inkább tizenkéttizenhárom éves fiúkkal vezettetnek (amely elég hétköznapi dolog Szaúd-Arábiában), mint velük. Ali, apa és Ahmed már a témát is bosszantónak találta. Ali kijelentette, hogy akkor a férfiak és nők a sivatagban találkoznának, és ott lépnének félre. Ahmed amiatt aggódott, hogy a fátyol rontja a látást. Apa a közlekedési balesetek lehetőségét hozta föl és azt, hogy milyen sebezhető egy nő, miközben az utcán a közlekedési rendőr intésére vár. Apa körülnézett a szobában, remélve, hogy többi veje is egyetért azzal, hogy a nő a volánnál csak veszélyt jelenthet önmaga és mások számára. Azok azonban gyorsan elfoglalták magukat, italt töltöttek, vagy kimentek a fürdőszobába. Végül Ali, önbizalommal telve, mint akinek éppen remek érve van ahhoz, hogy megnyerje a vitát, közölte, hogy mivel a nők könnyebben befolyásolhatók a férfiaknál, utánoznák a fiatalokat, akik valóságos autóversenyt rendeznek az utakon, ez pedig a balesetek számának hirtelen növekedéséhez vezetne. A bátyám ugyanúgy dühített, mint régen. Ali tévedett, ha azt hitte, hogy megszűntek régi dühkitöréseim. Önelégült képétől fejembe szállt a vér. Mindenki teljes meglepetésére rávetettem magam, belemarkoltam a hajába, és amilyen erővel csak tudtam, húzni kezdtem. Karím és apa együttes erővel tudták csak lefejteni a kezem. Nővéreim nevetése hangosan csengett a szobában, férjeik tisztelettel vegyes félelemmel néztek rám. Ali másnap, mielőtt elindult volna az Államokba, megpróbált békét kötni velem. De én annyira utáltam, hogy szándékosan a házasságra tereltem a témát, és arra, hogy a férfiak ragaszkodnak

ahhoz, hogy a feleségek szüzek legyenek, míg ők maguk annyi nőt megkóstolhatnak, amennyit csak akarnak. Ali komolyan vette a társalgást, és a Koránt idézte, hogy megértesse velem, miért oly fontos a nők ártatlansága. Könnyen feltámadt bennem a régi, ravasz trükkökkel teli Szultána. Szomorúan csóváltam a fejem, nagyot sóhajtottam. Ali megkérdezte: – Mi bánt? – Azt feleltem, hogy most az egyszer meggyőzött. Egyetértettem vele, hogy minden nőnek szűzen kell férjhez mennie. De nem látja, tettem hozzá rejtett gúnnyal, hogy fiatal lányaink természete megváltozott, s igazán ritkaság már szüzet találni közöttük. Ali kérdő pillantást vetett rám, én pedig elmeséltem, hogy a szaúdi nők, amíg Arábiában vannak, valóban jól viselik magukat, hisz ki akarja elveszíteni életét. Bezzeg, ha külföldre utaznak, találnak maguknak szexuális partnert, és értékes kincsüket idegeneknek adják. Ali őrjöngeni kezdett a gondolatra, hogy egy szaúdi férfi helyett idegen vegye el egy szaúdi lány szüzességét. Izgatottan kérdezte, honnan tudom ezt. Ijedt arcot vágtam, könyörögtem bátyámnak, nehogy bárkinek is elmondja beszélgetésünket, mert apa és Karím biztos megbotránkozna. De biztosítottam, hogy mi, nők, gyakran beszélgetünk ilyen dolgokról, és hogy ez köztudomású. A szüzek napja leáldozóban van országunkban. Ali ajkát harapdálva mélyen elgondolkodott, majd megkérdezte, hogy ezek a fiatal lányok mit csinálnak a nászéjszakájukon. Hisz ha nincs vér, a lányt szégyenszemre visszaküldik apjához. Arábiában a véres lepedőt még mindig büszkén nyújtja át az ifjú feleség az anyósnak, hogy az barátainak, rokonainak megmutathassa, milyen tiszta, becsületes asszonnyal növekedett családjuk. Közelebb hajoltam Alihoz, és elmeséltem neki, hogy a legtöbb fiatal nő sebésszel operáltatja meg szűzhártyáját, még azt is hozzátettem, hogy sokan újra és újra megajándékozzák szüzességükkel a gyanútlan férfiakat. Oly egyszerű bolonddá tenni a férfiakat! Európában rengeteg orvos van, aki ügyesen végrehajtja ezt az operációt, és Szaúd-Arábiában is akad néhány, akinek a szolgálatait igénybe lehet venni.

Aztán Ali teljes rémületére azt suttogtam a fülébe, hogy amennyiben egy lány véletlenül nem tudná időben házasság előtt elvégeztetni ezt a műtétet, mindössze egy birkamájat kell magába helyeznie az aktus előtt. A férj nem tudja megállapítani a különbséget. Egy birkamájat deflorál, nem a feleségét. Önző bátyámat félelem fogta el. Azonnal felhívta egy orvos barátját, s egyre sápadtabb lett az arca. A barátja elismerte, hogy az ilyen operáció elvégezhető, ám ami a birkamájat illeti, még nem hallott ilyesmiről, de elképzelhetőnek tartja, hogy erkölcstelen nők előbb vagy utóbb alkalmazni fogják. Ali aznap még kétszer is visszatért zavartan a villába, és tanácsot kért tőlem, hogyan védekezhetne a legjobban az ilyen trükkök ellen. Azt feleltem, sehogy, hacsak nem őrzi jövendőbelijét éjjel-nappal attól kezdve, hogy megszületett. Nincs más választása, mint elfogadni a tényt, hogy az, akivel összeházasodik, maga is ember, és ifjúkorában követhetett el tévedéseket. Ali aggódva és kétségbeesetten tért vissza az Államokba. Szara nem tudott uralkodni jókedvén, amikor neki, Aszadnak és Karímnak elmeséltem tréfámat. Karím és Aszad aggódva pillantottak egymásra, majd gyanakodva feleségeikre. A tervezett időpontban megtartották Ali esküvőjét. Ifjú menyasszonya szívfájdítóan szép volt. Mennyire sajnáltam! De Szara meg én hangosan mulattunk Ali aggodalmán. Később férjem megfedett gonoszkodásomért. Ali bevallotta neki, hogy most már retteg a szextől. Mi lesz, ha becsapják? Soha nem tudja meg az igazat, és kétségek közt kényszerül élni. Nem bízik feleségében, sem jövendőbeli hitveseiben. A szaúdi férfi számára a lehető legrosszabb, ha nem ő az első szeretője annak a nőnek, akit feleségül vesz. Ha az asszony prostituált, nem szégyen, de felesége jelenti a családi nevet, ő szüli utódait. A bátyám a puszta gondolatát sem tudta elviselni, hogy ez vele is megtörténhet. Készségesen bevallottam férjemnek, hogy vannak gonosz perceim, elismertem, hogy sok bűnnel szembesülök majd az ítélet napján. Ali nászéjszakáján mégis elégedetten mosolyogtam, hiszen felfedeztem és kihasználtam Ali legnagyobb félelmét.

Nőszoba Núra remegő kézzel vette elő a Koránt, szent könyvünket. Rámutatott egy helyen, s egyre nagyobb izgalommal, hangosan olvastam föl a bekezdést: Azok ellen, akik asszonyaitok közül paráználkodnak, hívjatok négy tanút (közületek), ha ők (a valóságnak megfelelően) tanúskodnak, akkor őrizzétek őket erősen házaitokban, amíg el nem szólítja őket a halál, vagy amíg Allah más utat nem jelöl ki nekik. Núrára néztem, majd a többi nővéremre, végül pillantásom megállapodott Taháni rémülettől eltorzult arcán. Oda minden remény barátnője, Szamíra számára. Ekkor az általában csendes, visszahúzódó Szara szólalt meg. – Senki nem segíthet rajta, a Próféta maga rendelte ezt a büntetést. Mintha láng csapott volna ki belőlem, úgy vágtam vissza: Szamíra nem volt vétkes paráznaságban. Nincs négy tanú arról, hogy a hudud bűnét követte volna el (Isten elleni bűnök), mindössze beleszeretett egy nyugatiba. A mi férfiaink fejükbe vették, hogy számukra megengedhető idegen nőkkel, más vallású asszonyokkal házasodni, de nekünk, nőknek tiltva van. Agyrém! Ezt a törvényt – és értelmezését – férfiak készítették a férfiak számára. Núra próbált csillapítani, de eltökéltem, hogy a végsőkig fogok küzdeni most, hogy a természetellenes zsarnokság olyasvalakit fenyegetett, akit mindannyian szeretünk, Szamírát. Szamírát az előző nap a család férfi tagjai arra ítélték, hogy sötét szobába zárják, amíg a halál el nem ragadja. Szamíra huszonkét éves volt. Valaki, aki ilyen fiatal és erős, sokáig vár a halálra. A bűne? Amikor Londonban járt iskolába, megismerkedett valakivel, aki nem a mi hitünket vallotta, és beleszeretett. Mi, szaúdi nők kora gyerekkorunk óta azt tanuljuk, hogy minden muzulmán

asszony számára bűn nem muzulmánnal összekötnie magát. A gyerek vallása nem biztosítható, amennyiben a férje keresztény vagy zsidó. Mivel a közel-keleti családokban az utolsó szót a férj mondja ki, lehet, hogy a gyerek keresztényként, zsidóként nevelkedik, és a feleségnek, anyának nincs beleszólása. Minden muzulmán azt tanulja, hogy az iszlám Allah végső üzenete az emberiségnek (ennélfogva ez a vallás magasabb rendű a többinél). Muzulmánoknak tilos tudtukkal nem muzulmánok befolyása alá helyezni magukat, nem is hagyhatnak kifejlődni ilyen kapcsolatokat. Mégis, sok szaúdi férfi házasodik más hitű asszonyokkal megtorlás nélkül. Csak a szaúdi asszonyok fizetik meg a legmagasabb árat, ha hitetlenekkel lépnek kapcsolatba. Hittudósaink azt mondják, hogy a muzulmán férfiak násza azért engedhető meg más hitű nőkkel, mert a gyermekek így apjuk magasabb rendű muzulmán hitében nevelkednek. Átgondolva mindezt, sisteregtem a haragtól. Nővéreimmel felfogtuk, hogy Szamíra élete e perctől a tragédia felé tart, s mi, gyerekkori barátai, hiába akarunk segíteni, tehetetlenek vagyunk. Szamíra nyolcéves kora óta Taháni legjobb barátnője volt. Egyetlen gyerek, mivel anyjának petefészekrákja volt, s bár meggyógyult, nem lehetett több gyereke. Szamíra apja mindenki meglepetésére nem vált el meddő anyjától, mint azt a szaúdi férfiak túlnyomó többsége tette volna. Nővéreim és én egyaránt ismertünk beteg asszonyokat, akiket férjük ellökött magától, jóllehet a válás megbélyegzi a nőket társadalmilag, igazi anyagi és érzelmi tragédia. Ha gyermeke nem felnőtt még, elveszik tőle. Szerencséje, ha szülei szeretik és visszafogadják, vagy felnőtt fia magához veszi. Családi támogatás nélkül elveszett, mert magányos vagy elvált asszony nem képes egyedül megélni országunkban. A kormány építtet ugyan otthonokat az ilyen szerencsétlen nők befogadására, de életük minden pillanata sivár és kegyetlen. Az a néhány elvált asszony, akinek lehetősége van újra férjhez menni, nagyon szerencsés, de ehhez vagy gyönyörűnek, vagy gazdagnak kell lennie. Mint mindenért, a szaúdi társadalomban a házasság kudarcáért, a válásért is a nőket hibáztatják.

Szamíra anyja a szerencsések közé tartozik. Férje őszintén szerette, és eszébe sem jutott, hogy elhajítsa akkor, amikor feleségének a legnagyobb szüksége volt rá. Még második feleséget sem vett magához, aki fiúkat szült volna számára. Szamíra apja különleges férfinak számít a mi társadalmunkban. Szamíra és Taháni a legjobb barátnők voltak, és mivel korban Szara és én álltunk legközelebb Tahánihoz, mi is Szamíra játszótársai voltunk. Mi hárman sok szempontból irigyeltük Szamírát, mert apja egyetlen gyermekét rajongásig szerette. A legtöbb szaúdi férfival ellentétben modern gondolkodású volt, és megígérte lányának, szabadon élhet, nem kényszeríti rá a nőket országunkban gúzsba kötő szokásokat. Szamíra átérezte fájdalmunkat. Jól látta apánk nyilvánvaló hibáit, és minden krízisben szenvedélyesen mellénk állt. Könnyes szemmel emlékeztem vissza arra, hogyan zokogott Szamíra Szara esküvőjén. Nyakamba borulva nyöszörögte, hogy Szara bele fog halni a szolgaság béklyójába. És most őt, Szamírát zárták be a lehető legsötétebb börtönbe. Megparancsolták, hogy még a szolgáknak is tilos szóba állni vele, s hogy az ajtó aljára vágott különleges nyíláson tolják be ennivalóját. Soha többé nem hall emberi hangot. Egész világa saját lélegzésének hangjából fog állni. Elviselhetetlen volt a gondolat. Szarához fordultam, s azt javasoltam, kérjük meg Karímot és Aszadot, hátha tudnak segíteni. Taháni reménykedve nézett föl, de Szara lassan rázta a fejét. Aszad már érdeklődött: sem a nagybácsi, sem Szamíra volt férje nem fogja visszavonni a kegyetlen ítéletet, a mindhalálig tartó sötétet és csendet. Ez az ügy csak a családra és Istenére tartozik. Szamíra már az esküvőnk évében nagy gonddal tervezte jövőjét. Egész fiatalon támadt az a különös ötlete, hogy mérnök legyen. Szaúd-Arábiában egyetlen asszony sem rendelkezett ilyen diplomával. Mind nőhöz illőnek tekintett pályákat választottunk, mint például a gyermekorvos, a tanár vagy a nőkkel és gyermekekkel foglalkozó szociális gondozó. Ráadásul a szaúdi diáklányoknak tilos férfi tanárokkal kapcsolatba kerülni, ezért Szamíra apja Londonból fogadott különtanárt lányának. Szamíra évekig keményen tanult odahaza, míg végül

felvették egy londoni egyetemre. Apja, aki büszke volt gyönyörű és okos gyermekére, elkísérte Londonba feleségét és lányát. Apja és anyja berendeztek egy otthont Szamírának, és felvettek mellé két hindu szolgálónőt meg egy egyiptomi titkárnőt. Ezek után búcsút mondtak gyermeküknek, és visszatértek Rijádba. Természetesen egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy soha többé nem látják egymást. Múltak a hónapok, és úgy történt, ahogy vártuk: Szamíra kitűnően végezte az iskolát. Szamíra negyedik hónapja volt Londonban, amikor megismerkedett Larryvel. Larry Kaliforniából érkezett cserediák volt. Mint mondják, az ellentétek vonzzák egymást. Larry magas, izmos, szőke, szabad szellemű kaliforniai volt, Szamíra pedig egzotikus, karcsú lány, akit teljesen összezavart a férfiak elnyomása. Megírta Taháninak, hogy nehéz a szíve a szerelemtől, hiszen tudja, nem mehet egy keresztényhez feleségül. Larry pedig katolikus, aki soha nem lenne hajlandó áttérni a muzulmán hitre, pedig ez könnyítene a helyzeten. Taháni egy hónapon belül újabb, még kétségbeesettebb levelet kapott. Larry és ő nem képesek egymás nélkül élni. Hozzá költözik, amíg Londonban van, és később megszökik vele az Államokba, és ott összeházasodnak. Szülei majd vesznek maguknak egy házat a közelében az Egyesült Államokban. Biztos volt benne, hogy sikerül megőriznie közeli kapcsolatát szüleivel, noha tudta, megfosztják szaúdi állampolgárságától, és soha többé nem térhet haza, ha hozzámegy egy hitetlenhez. Szülei soha nem tudhatták meg lányuk dilemmáját. Sofőrjükkel együtt azonnal meghaltak, amikor egy vízszállító kocsi Rijád egyik forgalmas útkereszteződésében autójukba rohant. Ha a családfő (mindig férfi) meghal az arab világban, legidősebb fiútestvére veszi kezébe a családtagok ügyeit. Miután Szamíra apja meghalt, legidősebb öccse lett Szamíra gyámja. Nincs még család, amelyben egymástól két ennyire eltérő testvér született volna. Szamíra apja engedékeny és szerető természetű volt, öccse viszont szigorú, hajlíthatatlan, vakhitű férfi, aki gyakran kifejezésre juttatta elégedetlenségét unokahúga függetlenségével

kapcsolatban. Annyira megbotránkoztatta, hogy attól a naptól fogva, amikor Szamíra Londonba utazott, szóba sem állt saját testvérével. Hevesen ellenezte a lányok taníttatását, s azt tartotta legjobbnak a lányok számára, ha egészen fiatal korukban hozzáadják őket egy megfontolt és bölcs férfiúhoz. Ő maga nemrégiben vett feleségül egy tizenhárom éves kislányt, akinek néhány hónappal korábban kezdődött csak a menstruációja, és természetesen hasonló gondolkodású férfi gyermeke volt. Szamíra nagybátyjának négy lánya és három fia volt. Lányait a pubertás első jelére sietett férjhez adni. Iskoláztatásuk abból állt, hogy elsajátították a főzés és a varrás művészetét, és valamelyest megtanultak olvasni, hogy tanulmányozhassák a Koránt. Az apja halálát követő napon Szamírát újabb megrázkódtatás érte. Sürgős üzenet érkezett nagybátyjától, az új családfőtől, melyben ez állt: „Az első géppel térj vissza Rijádba minden holmiddal együtt!” Szamíra rettegett attól, milyen élet várna rá nagybátyja gyámsága alatt. Összeszedte bátorságát, és fejest ugrott az ismeretlenbe. Larryvel együtt elutazott Kaliforniába, s mint később kiderült, ez végzetes hibának bizonyult. A lánygyermek nyílt engedetlensége heves haragra gerjesztette Szamíra új gyámját. Akkoriban még sejtelme sem volt arról, hogy Szamírának külföldi szeretője van. Nem értette ezt a makacs lányt, semmi tapasztalata nem volt engedetlen nőkkel kapcsolatban. A hó végére a nagybácsi még mindig nem kapott értesítést arról, mi van Szamírával, és már-már holtnak hitte unokahúgát, kinek teste pogány földben rohad. Hiába próbálta kikutatni, hol van, végül legidősebb fia tanácsára hallgatva felfogadott egy ügynökséget, nyomozzák ki, hol tartózkodik bátyja egyetlen gyermeke. Egyik nap kora reggel Szamíra zsarnoki nagybátyja haragtól őrjöngve érkezett Taháni villájába, kezében az ügynökség jelentésével. Követelte, hogy nővérem, aki Szamíra bizalmasa, árulja el, merre bujkál „istentelen unokahúga és annak hitetlen szeretője”. Nővérem tágra nyílt szemmel írta le a jelenetet. Megdöbbentő volt a férfi haragja, aki fejét a falhoz verve kiabált Allahhoz segítségért, hogy lemészárolja unokahúgát. Vadul fenyegetőzött, hogy bosszút áll a hitetlen szeretőn is. Megátkozta a napot, amikor bátyja

gyermeke megszületett. Hangosan imádkozott az Úrhoz, sújtsa balsorssal hűtlen unokahúgát. Kijelentette, hogy Szamíra sárba tiporta a család becsületét. Tahánit megrémisztette a kiabálás és a fenyegetőzés, ezért elrohant hazulról férje, Habíb irodájába. Ám mire együtt visszatértek palotájukba, Szamíra nagybátyja már elment. De előtte még megfenyegette a szolgákat, hogy megtapasztalja haragját bárki, aki unokahúgát rejtegeti. Habíb, hogy lecsillapítsa felesége félelmét, felkereste a nagybácsit, és biztosította, hogy unokahúga nem áll kapcsolatban családunkkal. Szamírának mindeközben egy idegen országban sejtelme sem volt arról, hogy nagybátyja mindent elkövet felkutatására, s cenzúrázza a család tagjainak postáját. Komoly büntetéssel fenyegetett mindenkit, aki tudtán kívül kapcsolatba lép unokahúgával. Mindenkit megrémisztett. Szamírának előbb-utóbb hiányozni fog a szülői ház, és akkor „az, kinek nagy bűne van” – így nevezte Szamírát –, elgyengül, nem kerülheti el figyelő tekintetét. Mindössze várnia kell. Időközben Kaliforniában Larry szerelme kezdett enyhülni. Szamíra elveszettként vergődött. Szeretője közömbössége hatalmas fájdalmat okozott neki. Félve, bizonytalanul hívta föl Tahánit, mit tanácsol, mit tegyen. Kevés pénze s még kevesebb barátja van ebben az országban. Amennyiben Larry nem veszi el, nem maradhat tovább Amerikában. Habíb ugyan engedélyezte Taháninak, hogy szabadon barátkozzon Szamírával, de elutasította felesége kérését, és nem volt hajlandó táviratban pénzt küldeni. Szamírának mindössze néhány ezer dollárja maradt bankszámláján. Kétségbeesésében felhívta legkedvesebb nagynénjét, apja legfiatalabb húgát. A nagynéni annyira rettegett bátyjától, hogy kötelességtudóan beszámolt neki unokahúga hívásáról. A nagybácsi pedig, értesülve Szamíra nehézségeiről, gondosan eltervezte, mint fogják el. Szamírát azzal az ígérettel csábították Kairóba, hogy békében visszatérhet családja kebelébe. Táviratban pénzt küldtek neki az útra. Szamíra felhívta Tahánit, és könnyek közt vallotta be, nem sok választása maradt. Larry szerelme elpárolgott, és nem áll szándékában anyagilag támogatni. Ő viszont nem diplomázott még

le, és nem tud megélni, nincs pénze. Felhívta a washingtoni és londoni szaúdi nagykövetségeket, de nem éreztek együtt vele. Miután elmagyarázta helyzetét, kurtán közölték vele, térjen vissza családjához. Nem lehet megszökni a valóság elől, vissza kell térnie Szaúd-Arábiába. Szamíra azt mondta Taháninak, nagyon fél, de reméli, hogy nagynénjei nem csapják be. Megesküdtek neki, hogy bátyjuk meglágyult, és beleegyezett abba, hogy Szamíra folytassa tanulmányait Londonban. Talán nagybátyja mégiscsak szeretettel fog bánni néhai bátyja egyetlen gyermekével. Taháni biztos volt benne, hogy a bácsi haragja nem enyhült, de nem figyelmeztethette barátnőjét, hiszen tisztán látta Szamíra helyzetének kilátástalanságát. Szamírát a kairói repülőtéren két nagynénje és két férfi unokatestvére várta. Rossz előérzetét azzal csitították, hogy megígérték, visszamehet Londonba, mihelyt békét köt a családdal. Szamíra boldogan megnyugodott, hogy minden rendben lesz. És visszatért Rijádba. Taháni hiába várta Szamíra megbeszélt hívását. Végül kétségbeesett, és felhívta Szamíra rokonait, azok pedig azt mondták, a gyerek belázasodott, nem érzi jól magát, ezért nem beszélhet vele. De megnyugtatták Tahánit, hogy Szamíra felhívja őt, mihelyt egészsége engedi. Szamíra visszatérése után két héttel az egyik nagynéni Taháni könyörgésére elmondta, hogy házasságot intéztek el Szamíra számára. Hozzátette, hogy Szamíra azt szeretné, ha Taháni nem keresné többé, mivel jövendőbelije nem nézi jó szemmel felesége lánykori barátnőit. Szamírának végül mégis sikerült felvenni a kapcsolatot Tahánival. Reményei abban a pillanatban szertefoszlottak, amint meglátta nagybátyját. Abban egész addig csak gyűlt a harag, és rögtön kirobbant belőle, ahogy megpillantotta „istentelen” unokahúgát. Szamírát szobájába zárták, ott kellett várnia nagybátyja ítéletét. A család egyetlen tagja sem mert hangot adni tiltakozásának. Szamíra suttogva elmesélte Taháninak, közölték vele, hogy megfelelő férjet találtak számára, és még ebben a hónapban férjhez megy. Szamíra

rettegett a gondolattól, hiszen Larryvel való kapcsolata mély szerelmen alapult. És nem is szűz már. Nem sok részletet sikerült megtudniuk az esküvőről, mert Szamíra családján kívül senkit nem hívtak meg. Abban biztosak voltunk, hogy nem örömteli nász volt. Megtudtuk, hogy a férj ötvenes évei közepén jár, és Szamíra a harmadik felesége. Jóval később Habíb Szamíra egyik férfi unokatestvérétől hallott pletykával gazdagította a családot. Azt mondta, Szamíra nászéjszakáján olyan erővel és eltökéltséggel küzdött férjével, hogy az alig élte túl, miközben elvette, ami az övé. Mint megtudtuk, a férj alacsony, kövér, nem túl izmos férfi. Folyt ugyan vér a nászéjszakán, de a férjé. A nagy csatában nemigen maradt ideje, hogy meggyőződjön felesége szüzességéről. Taháni beszélt Szamíra nagynénjével, aki már bánta, hogy ilyen szerepet játszott unokahúga csapdába csalásával. Megtudta tőle, hogy a férj eleinte élvezte, hogy ilyen nőstény tigrishez jutott. Szamíra sértései, bátor védekezése nem vették el a kedvét, hogy erővel tegye magáévá. De ahogy múlt az idő, kezdett ráunni Szamíra heves megvetésére, és megbánta, hogy házába fogadta. Szamíra azzal hencegett nagynénjének, hogy a kétségbeesés meghozta bátorságát, és férje kerek képébe kiáltotta, nem tud ilyen embert szeretni. Ő, Szamíra, megismerte már, milyen egy igazi férfi erős, gyengéd simogatása. Kinevette férjét mint férfit, és durván hasonlította össze a magas, jóképű amerikaival. A férj minden ceremónia nélkül elvált tőle, és kirakta nagybátyja ajtajánál, aztán dühösen támadt a nagybácsinak, mondván, hogy nincs bennük becsület, és szántszándékkal adtak hozzá valakit, aki nem volt tiszta. Részletesen leírta Szamíra „szégyenét”, hogy más férfi járt a fejében a hitvesi ágyban. A nagybácsi féktelen, fekete haragjában a Korán lapjain keresett útmutatást. Kisvártatva megtalálta azokat a versszakokat, amelyek megmásíthatatlanná tették döntését: bezárja azt, aki ilyen szégyent hozott a családra. A volt férj még mindig sistergett haragjában a férfiasságára tett sértő megjegyezések miatt. Esküdözött, mindenütt terjeszti, hogy Szamíra nagybátyjának házában nincs tisztesség, hacsak nem büntetik meg komolyan azt a lányt.

Habíb hozta meg a szomorú hírt Taháninak, hogy Szamírát a „nőszobára”, erre a különösen kegyetlen büntetésre ítélték. A nagybácsi villájának legfelső emeletén egy különleges szobát készítettek számára. Egy párnázott falú cellát, melynek ablakait cementtömbökkel falazták be. Úgy szigetelték, hogy a bebörtönzött kiáltásai ne hallatszanak ki. Különleges ajtót készítettek, amelynek alsó nyílásán át lehetett beadni az ételt. A padlóba lyukat vájtak az ürüléknek. A kíváncsi külföldi munkásoknak azt hazudták, hogy a család egyik tagja balesetben agysérülést szenvedett, és attól tartanak, kárt tehet magában vagy a család valamelyik tagjában. Összegyűltünk nővéreimmel, hogy vigasztalni próbáljuk Tahánit. Taháni gyászolt és szenvedett, hogy így bebörtönöznek valakit, aki közel áll szívéhez, de mindannyiunknak nagyon fájt a dolog. Szamíra egyikünk volt, közénk tartozott. Szaúdi nő volt, aki nem tehetett semmit az igazságtalanság ellen. Egyik tervet a másik után kovácsoltam, mint lehetne megmenteni, de nővéreim tisztábban látták a helyzetet. Hallottak már ilyen sorsra jutott nőkről, és tudták, nincs remény. Szamírát nem tudjuk megmenteni a halálos elszigeteltségtől. Éjszakákon át nem aludtam. Kínzott a kétségbeesés és a tehetetlenség. Magam is hallottam pletykákat olyan nőkről, akiket a nőszobába zártak büntetésből, de el nem tudtam képzelni, hogy olyan valaki gyötrődjön így, akit magam is ismerek. Egy olyan asszony, aki megtestesítette országunk asszonyainak reménységét, most teljes sötétségben él, anélkül, hogy fény vagy hang táplálná lelkét. Egyik éjszaka felriadtam. Azt hittem, rosszat álmodtam, s próbáltam eszembe idézni, mi volt az. Rádöbbentem, hogy ez a lidércnyomás valóság, amely soha többé nem múlik el azok számára, akik ismerték Szamírát, és tudják, tehetetlenül szenved fogságában. Újra és újra ugyanaz a kérdés futott át az agyamon. Milyen erő menthetné meg? Felpillantottam a csillagfényes sivatagi égboltra, és rá kellett eszmélnem, hogy ilyen erő nem létezik.

Második feleség Soha életemben nem fogom elfelejteni 1980. augusztus huszonnyolcadikát. Csütörtök volt, Karím és én nemrég tértünk vissza Rijádba Táifról, erről a hűvös, hegyi pihenőhelyről. A szófán pihentem, és egyik filippínó szolgánk sajgó lábam masszírozta. Három gyermekünk Dubaiban, az Emirátusban volt nyári táborban, és untam magam nélkülük. Végignéztem a két hónapos távollét alatt összegyűlt újsághalmazt, és a legfrissebb lap egyik oldalán megakadt a szemem. Egyik rokonom, Aszír kormányzója, Háled ál-Feiszal herceg nemrégiben lépéseket tett, hogy megállítsa tartományában a házassági költségek növekedését. Megszabta a hozomány felső határát, amelyet egy férj fizethet feleségéért körzetében. A herceg huszonötezer rijalban (hétezer dollár) állapította meg a felső határt. Ennél többet a feleség szülei nem kérhetnek lányukért. A cikk rámutatott, hogy a házasulandó vőlegények igen jól fogadták a rendeletet. Mivel 1980-ban százezer rijal (huszonhétezer dollár) volt a feleségek átlagára, sok szaúdi fiatalember nem engedhette meg magának a nősülést. Felolvastam a cikket filippínó szolgámnak, de az nemigen törődött vele; nem tudta sajnálni a szaúdi asszonyokat, akiket eladnak és megvásárolnak. A legtöbb filippínó számára elég nagy teher volt a puszta fennmaradás. Szerencsésnek tartottak minket, szaúdi nőket, mert rengeteg szabadidőnk van, és hatalmas összegeket költhetünk arra, amire csak kedvünk tartja. Két lányom volt ugyan, de nemigen izgatott a feleségek ára, mert ha eljön az idő, hogy gyermekeink férjhez menjenek, legkevésbé sem a hozomány fog érdekelni. Karím és én hihetetlenül gazdagok voltunk. Napi gondjaink közt a pénz nem játszott szerepet, de úgy láttam, hogy családunk férfi tagjai hátrafelé haladnak. Otthonuk menedékében ékesszólóan szónokolnak a nők szabadságáról, miközben az általuk fogalmazott törvények és rendeletek mindent

megtesznek, hogy megőrizzék a status quót, és visszaszorítsanak minket a középkorba. Csak a hagyomány teljes eltörlése felelt volna meg számomra. Hány évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy minket, nőket ne adjanakvegyenek, mint holmi vagyontárgyakat? Nyugtalan voltam, egyre jobban elfogott az idegesség. Szara kivételével összes nővérem külföldön volt, köztük a legkedvesebb negyedik terhessége utolsó heteiben szinte az egész napot átaludta. Életem, amelyet oly jól elterveztem ifjúkoromban, nem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Ehelyett nagyjából ugyanúgy éltem, mint nővéreim és a többi királyi hercegnő, akikkel barátkoztam. Mivel a szolgák etették meg reggel a gyerekeket, és szervezték napjaikat, általában délig aludtam. Gyümölcsöt reggeliztem, aztán kéjesen lubickoltam a fürdőben. Miután felöltöztem, Karím, vagy ha ő nem ért rá, valamelyik nővérem társaságában ebédeltem. Étkezés után pihentünk, olvasgattunk, és Karím meg én szundikáltunk egy kicsit. Utána férjem visszatért az irodába, vagy meglátogatta királyi rokonait, én pedig néhány órát a gyerekekkel töltöttem. Késő délután női partikon vettem részt, de legkésőbb este nyolc vagy kilenc órára visszatértem palotánkba. Karímnak és nekem gondunk volt arra, hogy este a gyerekekkel étkezzünk, s megtudjuk tőlük, mint telt a napjuk. Esténként csaknem mindig partit adtunk. Tagjai voltunk egy vegyes párokból álló, gondosan kiválasztott csoportnak. Társaink többnyire a királyi családból kerültek ki, de időnként egy-egy magas rangú külföldit, netán külügyminisztert vagy egy-két gazdag szaúdi üzletember családját is befogadtuk belső körünkbe. Mivel nem jött el a társadalmi szabadság, mi, az ifjabb generáció úgy döntöttünk, erővel vesszük el. Tudtuk, hogy vallási csoportok sisteregnek a haragtól vegyes összejöveteleink miatt, mégsem próbáltak nyomást gyakorolni miatta Háledra, tisztelt, kegyes királyunkra. Az asszonyok gondosan kiöltöztek ezekre a társadalmi összejövetelekre, hisz oly kevés alkalom adódott megmutatni ruháinkat és ékszereinket. Karím és én gyakran éjjel kettő-háromig is fenn voltunk. Mindez csak akkor változott, ha elhagytuk az országot. Hát így megy el az élet, kínzott az örök kérdés.

Nem tagadhattam tovább a tényeket, én, a vad Szultána megváltoztam, átlagos, unalmas szaúdi asszony lett belőlem, aki semmi fontossal nem tudja kitölteni napjait. Gyűlöltem lusta, kényelmes életemet, de sejtelmem sem volt, mit tehetnék, amivel elűzhetném unalmamat. A lábmasszázs elernyesztett, s kedvem támadt sétálni a kertben. Magam terveztem kertünket, és hozzá Núra csodás kertjét használtam mintául. Semmi nem töltött el olyan békével, mint mikor a kis erdő hűvös árnyékában kószálhattam, amelyet tizenkét Sri Lanka-i kertész öntözött rendszeresen. A világ egyik legkietlenebb sivataga közepén éltünk, otthonunkat mégis dús, buja, zöld kertek vették körül. Hatalmas mennyiségű pénzt költöttünk a rengeteg vízre, amely teherautóval érkezett a tengerpartról, a kikötőkből. A napi négy locsolás révén mi, gazdag szaúdiak meg tudtunk menekülni a vörös homoktól, amely az első adandó alkalommal elsöpri majd városainkat, és eltörli emlékünket a föld színéről. Idővel a sivatag fog győzni, de egyelőre urai vagyunk földünknek. Megálltam pihenni a kis nyári lakban, amely Maha, legidősebb lányunk számára épült. Maha nemsokára ünnepli ötödik születésnapját. Álmodozó természetű kislány volt, és órákat töltött ezen az indákkal borított helyen, bonyolult játékokat játszva képzelt barátaival. Annyira emlékeztetett fiatalkori önmagámra! Szerencsére anyja lázadó természetét már nem kellett örökölnie, hisz élvezte apja szeretetét. Leszedtem a Maha kedvenc helye fölé lógó virágokat. Maha játékok tömegét hagyta rendetlenül elöl. Elmosolyodtam, s azon tűnődtem, hogy lehet ennyire más a természete, mint húgának. Amani, aki most volt hároméves, tökéletes gyermek volt, nagyjából olyan modorú, mint Szara nagynénje. Gyermekeimre gondoltam, és rám tört a depresszió. Istennek hála, egészséges fiam és két lányom van, de könnyek öntötték el szemem a gondolatra, hogy nem lehet több gyermekem. Előző évben rutinvizsgálaton voltam a Feiszal Király Kórház és Kutatóközpontban, itt, városunkban. Mellrákot állapítottak meg. Karím és én megdöbbentünk. Úgy gondoltuk, csak az öregeket támadja meg ez a betegség. Egész életemben semmi bajom nem volt,

és könnyedén szültem meg utolsó két gyermekemet. Az orvosok biztosak voltak abban, hogy nincs áttétel, de elvesztettem egyik mellem, s figyelmeztettek, ne essek újra teherbe. Elővigyázatosságként, nehogy a gyerekek iránti vágy úrrá legyen a józan észen, Karím és én úgy döntöttünk, sterilizáltatom magam. Annyira rettegtem attól, hogy meghalok, és nem láthatom felnőni három gyermekem, hogy mit sem törődtem azzal, milyen kis családom van. Szaúd-Arábiában az asszonyok ritkán hagyják abba a szülést. Csak a kor állítja meg őket, semmi más. Karím érkezése szakított ki zavaros gondolataimból. Férjem fürgén sietett felém a sűrű fűben. Sokat veszekedtünk az elmúlt évben, betegségem beárnyékolta életünket. Hirtelen eltökéltem, hogy visszaváltozom a régi Szultánává, azzá a lánnyá, aki férjét megnevettette, örömet szerzett neki. Elmosolyodtam, látva, hogy hosszú, sportos lábaira rátapad a feszes tobe. Még mindig örömet szerzett a látványa. De amint közelebb ért, rádöbbentem, hogy valami baj van. Elgondolkodtam, mi lehet, hisz ismertem férjem hangulatait. Jó időbe beletelik, mire felfedi, mi bántja. Intettem, hogy üljön le mellém. Olyan közel akartam ülni hozzá, amennyire a merev szokások megengedik, ami azt jelentette, hogy ruháinkon keresztül összeérhetnek végtagjaink, feltéve, hogy senki nem látja. Csalódnom kellett, mert Karím a kis kerti ház legtávolabbi sarkába telepedett, s nem mosolygott vissza. A gyerekeknek lehet valami bajuk! Felpattantam, és megkérdeztem, milyen rossz hírt hozott. Karím meglepődött. Nem hitte, hogy kellemetlen újságot várok. Aztán beszélni kezdett. Soha, legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy ilyet hallok a férjemtől. – Szultána, döntöttem. Nehéz döntés volt, hónapokkal ezelőtt. A betegséged miatt nem tárgyaltam meg veled a dolgot. Bólintottam. Nem volt világos, hogy mi vár rám, mindazonáltal rettegve hallgattam. – Szultána, te vagy és mindig is te leszel számomra a legfontosabb nő. Még mindig sejtelmem sem volt, mire akar a férjem kilyukadni, de nem volt kétséges, hogy rossz hírekre próbál felkészíteni.

Éreztem, mint kezd elzsibbadni az arcom. Egyre biztosabb voltam abban, hogy nem akarom hallani. – Olyan férfi vagyok, Szultána, aki sok gyermeket engedhet meg magának. Tízet, húszat szeretnék, ahányat csak az Isten jónak lát, hogy megáldjon vele. Elhallgatott, s mintha egy örökkévalóság telt volna el. Félelmemben elakadt a lélegzetem. – Szultána, elveszek egy másik lányt, aki második feleségemként gyermekeket szül majd nekem. Semmi mást nem akarok tőle, csak gyerekeket. Mindig is téged foglak szeretni. A dörömbölés a fejemben minden más hangot elnyomott. Csapdába ejtett a sötét valóság. Soha meg nem fordult a fejemben ez a lehetőség. Karím várta a reakciómat. Először mozdulni sem tudtam, s végül lassan, zihálva lélegezni kezdtem. Felfogtam az igazságot, és ahogy életre keltem, visszatért erőm is, olyan szenvedélykitöréssel válaszoltam, amitől mindketten a földre kerültünk. Fájdalmam mélységét nem lehetett szavakkal kifejezni. Akartam hallani, hogy Karím kegyelemért könyörög, arcát karmoltam, ágyékába rúgtam. Minden erőmmel próbáltam meggyilkolni férjem. Karím hiába küzdött, hogy fel tudjon állni, a hirtelen őrület hatalmas erőt kölcsönzött nekem. Karím végül leszorított a földre, és lovagló ülésben rám ült. Sikolyom áthasította a levegőt. Olyan dolgokat üvöltöttem férjemnek, hogy a felénk rohanó szolgák megdermedtek. Vadállatként arcába köptem, ő pedig döbbenten nézte, micsoda dühkitörés fogott el. A szolgák megrettentek attól, aminek tanúi lettek, szanaszét futva elrejtőztek az épületekben és a bokrok mögött. Haragom végül elszállt, s halálos nyugalom lett úrrá rajtam. Közöltem Karímmal, hogy válni akarok. Soha nem tűrném el azt a megaláztatást, hogy még egy felesége legyen. Karím azt válaszolta, a válás szóba sem jöhet, hacsak nem döntök úgy, hogy lemondok gyermekeimről, és a második feleség neveli fel őket. Soha nem engedné meg, hogy ne nála éljenek. Egy pillanat alatt átfutott előttem jövőm. Karím egyre távolabb és távolabb kerül a civilizált férfi méltóságától és tisztességétől, s egyik

feleséget a másik után veszi magához. A legtöbb ember tisztában van azzal, mennyit tud elviselni; érzelmileg nem voltam olyan helyzetben, hogy elviseljek ekkora megaláztatást. Karím hazudhatott, de átláttam rajta, mire kell neki a második feleség. Nem a gyerekek miatt kell! Primitívebb dologról van szó: nyolc éve házasok vagyunk, s a szexuális szabadságra vágyik. Férjem nyilván ráunt közös életünkre, és egzotikus falatokat kíván. Még jobban feldühített a gondolat, hogy Karím annyira oktalannak tart, hogy elfogadom ezt a jól kigondolt magyarázatot. Igen, elfogadom azt, amit az Úr mér ki rám, de ezt az alávetettséget nem terjesztem ki halandó férjemre. Látni sem akarom, mondtam Karímnak. Életemben először kezdtem utálatot érezni férjem iránt. A külszín csupa bölcsesség és kedvesség, de belül csupa önző ravaszság. Nyolc éve hálok vele, és most mégis hirtelen idegennek tűnt, akit egyáltalán nem ismerek. Megkértem, távozzon. Undorodva döbbentem rá, hogy pusztán egy férfi, akiben végül is nincs sok köszönet. Utána néztem. Lehajtott fejjel, lehorgasztott vállal távozott. Hogy vagyok képes kevésbé szeretni, mint egy órája? Mégis szerelmem árja lelassult. Eddig nagyra tartottam Karím jellemét, sokkal különbnek láttam őt a többi férfinál. Mégis, bármily szomorú is bevallani, lénye legmélyén olyan volt, mint a többiek. Tény, hogy nehézségekkel teli évünk volt. Tény, hogy a házasság bosszantó béklyó lehetett. Hét évig korlátlan gyönyörökben volt részünk, és mindössze egy évig tartó bajt és kellemetlenséget kellett elszenvednünk. Ezért férkőzhetett párom álmaiba egy új, bonyodalmak nélküli asszony s a friss örömök. Ráadásul olyan embernek bizonyult, aki zsarolni képes azt, aki gyerekeket szült neki. Szégyen nélkül fenyegetett meg a szörnyű lehetőséggel, hogy második feleségén múljon drága gyermekeim boldogsága, s hogy rám szabadul a férfiuralom valósága. Kezdett körvonalazódni a terv fejemben, és szánalommal gondoltam férjemre. Emlékezetében elhomályosult, milyen tüzes lányt vett el feleségül! Abban bizonyos voltam, hogy nehezen fog túljárni az eszemen. Harcolni fogok a gyermekeimért.

Szökés Karím a szaúdi férjek többségével ellentétben a család iratait és útlevelét nem zárta el felesége elől. Aláírását már azelőtt megtanultam utánozni. Pecsétjét otthoni dolgozószobája íróasztalán tartotta. Mire összegyűjtöttem gondolataim, és visszatértem a házba, Karímot sehol nem találtam. Tehát gyáva is, gondoltam. Meg voltam győződve arról, hogy egy vagy két éjszakát apja palotájában tölt. Hirtelen Núrah jutott az eszembe. Sisteregtem a haragtól, elképzeltem, milyen örömet érezhet anyósom sorsom láttán. Több mint valószínű, már ki is választotta legidősebb fia második feleségét. Eddig a pillanatig nem is tűnődtem azon, ki lehet az. Talán egy fiatal királyi unokatestvér, hiszen a család hajlamos egymás közt házasodni. Nyugodtan összecsomagoltam útiholmimat, és kiürítettem rejtett széfünket. Több százezer dollár volt benne. Mint a királyi család legtöbb tagja, Karím is felkészült a lehetőségre, hogy forradalom tör ki, ami bármikor megeshet egy monarchiában. Azt tervezte, hogy megvásároljuk életünket a szegényektől, akik átveszik a hatalmat a gazdagok felett. Vérszomjas imát morogtam, hogy a keleti tartományban élő síita kisebbségünk döntse meg szunnita vezetőinket. Most először jelent meg mosoly komor arcomon, ahogy elképzeltem Karím levágott fejét egy oszlopra tűzve. Ékszereim beraktam egy kis útitáskába, majd a lehető legkönnyedebben elkészítettem úti okmányaimat. Készen álltam. Egyik nővéremben sem bíztam, hisz, gondoltam, elfoghatja őket a kísértés, hogy tervemet elmondják férjeiknek. A férfiak pedig összetartanak. Karímot azonnal értesítenék. Legmegbízhatóbb cselédlányomat hívtam, mert sejtettem, ő lesz az első, akit Karím kikérdez. Azt mondtam neki, hogy néhány napra Dzsiddába megyek, s kértem, tájékoztassa erről a férjemet, ha tudakozódna.

Telefonáltam a családi pilóták közül annak, akit a legjobban kedveltem, és értesítettem, hogy egy órán belül Dzsiddába repülünk, várjon a repülőtéren. Felhívtam a dzsiddai szolgákat, és tudattam velük, hogy meglátogatom egy barátom a városban, s lehet, hogy ellátogatok a villába is. Utasítottam őket, ha Karím odatelefonálna, és beszélni akarna velem, mondják azt, hogy egy barátnőm otthonában vagyok, és mihelyt módom lesz rá, visszahívom. Mindezekkel az volt a célom, hogy Karím, ameddig csak lehet, ne sejtse meg igazi célom. Miközben kivittek a repülőtérre, ámulattal néztem a hatalmas csütörtök esti forgalmat. A város tele volt külföldi munkásokkal, mert mi, szaúdiak nem vállalkozunk kétkezi munkára. Ezek az emberek egy nap megunják, hogy olyan rosszul bánnak velük, és tetemeinkből a városainkat elözönlő vadkutyák fognak lakmározni! Amikor az amerikai pilóta megpillantotta felé tartó fekete árnyékomat, vigyorogva integetett. Sokszor utaztam már vele, és azokra a nyílt, barátságos pilótákra emlékeztetett, akik annyi évvel ezelőtt anyámat és engem vittek Szarához. Az emléktől megremegett a szívem, és elöntött a vágy anyám gyógyító ölelése után. Miután fölszálltam a gépre, közöltem a pilótával, hogy terveink megváltoztak. Egyik gyerekünk megbetegedett Dubaiban, épp most hívott fel Karím, hogy azonnal utazzak oda. Ő, Karím, holnap jön utánam, ha komoly a baj. A legnagyobb könnyedséggel hazudtam a pilótának, hogy szerintünk a gyereknek egyszerűen csak honvágya van, és anyja látványa feltehetőleg megnyugtatja. Három hete vannak távol, túl sok idő egy ilyen kisgyereknek, nevettem. A pilóta nem kérdezősködött; megváltoztatta a repülési terveket. Évek óta repült családunkkal, és boldog párnak ismert minket. Nem volt oka rá, hogy kételkedjen utasításaimban. Amikor megérkeztünk Dubaiba, azt mondtam a pilótának, hogy szokásos hoteljében, a Dubai Sheratonban szálljon meg. Ott hívom holnap vagy holnapután, s értesítem terveimről. Azt is mondtam neki, tekintse úgy, nincs szolgálatban, mert Karím azt üzente, nincs szüksége se rá, se a gépre. Három Lear Jetünk volt, egyik mindig készenlétben állt Karím számára.

A gyerekek boldogan ugrottak a nyakamba, amikor megláttak. A brit nyári tábor igazgatója együtt érzően csóválta a fejét, mikor közöltem vele, hogy a gyerekek nagyanyja súlyos beteg, s még aznap este vissza kell vinnem magammal a gyerekeket Rijádba. Elsietett az irodába az útlevelekért. Kezet ráztam vele búcsúzóul, és közben megemlítettem, hogy nem találom a szolgákat, akik elkísértek a gyerekeket Dubaiba. Nem vették fel szobájukban a telefont, nyilván vacsorázni mentek. – Megtenné, hogy felhívja őket reggel az üzenettel, hogy Joel, a pilóta, a Dubai Sheratonban várja őket? – kérdeztem. – Azonnal menjenek oda, és adják át neki ezt a levelet! – Ezzel átnyújtottam egy, az amerikai pilótának címzett levelet. A levélben bocsánatot kértem tőle, amiért így becsaptam és felhasználtam. Az utóiratban Karím számára írtam le, mint jártam túl a pilóta eszén. Karím megharagszik a pilótára, de haragja majd elmúlik, amikor végiggondolja a körülményeket. Joel Karím kedvenc pilótája, biztosan nem veszíti el az állását. A gyerekek és én beszálltunk a várakozó limuzinba, és a repülőtér felé száguldottunk. Egy óra múlva indul a közvetlen járat Londonba. Szerzek négy helyet erre a gépre, gondoltam, bármit is kelljen hazudnom. Mint kiderült, nem kellett a lelkemet tovább terhelnem. A gép csaknem üres volt, a legtöbben a forró nyár vége felé visszatértek az Öböl-térségbe. A gyerekek álmosak voltak, nem sokat kérdezősködtek. Azt mondtam nekik, meglepetés vár rájuk az út végén. A gyerekek aludtak, én pedig idegesen lapozgattam egy képeslapot, de nem jutott el agyamig, mit olvasok. A következő lépéseket tervezgettem nagy gonddal. Életem hátralévő része a következő néhány hét eseményein múlik. Hirtelen úgy éreztem, hogy valaki figyel. Leleplezték volna szökésem? Végignéztem az üléseken, s egy harminc év körüli arab asszony pillantásával találkozott tekintetem. Három- vagy négyévesforma, alvó kislányt tartott karjában. Megkönnyebbültem, hogy egy nő tekintetét érzem magamon, és ráadásul egy anyáét, hiszen tudtam, hogy a szaúdi férfiak soha nem bérelnének fel efféle célra egy anyát, mégis zavart ez az átható pillantás. Végül felálltam, megkerültem a

tálalókocsit, és leültem mellé az üres ülésre, hogy megkérdezzem, mi baja. Talán megbántottam valamivel? Kemény arca életre kelt. – A repülőtéren voltam, amikor megérkeztek maga és a kölykei. – Megvetően nézett gyermekeimre. – Szinte átgázoltak rajtam és a gyerekemen, amikor leadták a jegyüket. – Sötét rosszindulattal nézett a szemembe, úgy hangsúlyozta a következő sértéssel nemzetiségemet. – Maguk, szaúdiak azt hiszik, megvásárolhatják a világot. Teljesen kikészített ez az őrült nap. Magam még jobban meglepődtem, mint az asszony, mikor hirtelen könnyekre fakadtam. Zokogva elnézést kértem, de nagy tragédia történt, és nagyon fontos volt, hogy elérjem ezt a gépet. Könnyes arccal mentem vissza ülésemhez. Az asszony együtt érző természet volt. Nem volt képes magamra hagyni az érzelemkitörés után. Gyorsan lefektette lányát az ülésre, és mellém térdelt az ülések közti folyosón. Megmerevedtem, elfordultam, de ő közel hajolt hozzám. – Kérem, ne haragudjon, velem is nagy tragédia történt. Ha elmondom, mi esett meg a lányommal az önök országában, minden bizonnyal valamelyik honfitársa által, meg fogja érteni, miért vagyok olyan keserű. Több szörnyűséggel találkoztam, mint a legtöbben egy élet során. Nem akartam lelkemet még egy igazságtalanság történetével terhelni. Nem bíztam hangomban, így a számról kellett leolvasnia: – Ne haragudjon. – Úgy tűnt, megérti, hogy a hisztéria határán vagyok, mert otthagyott. Az asszonyból mégis kikívánkozott a rémes történet, és mire az út véget ért, megtudtam, mi az oka fájdalmának. Történetét hallva keserűségem tovább nőtt az ellen a degenerált, patriarchális társadalom ellen, amely veszélyes minden nőre és gyermekre, aki – legyen bármilyen nemzetiségű – Szaúd-Arábia területére merészkedik. Az asszony, Vidad, libanoni volt. A hosszú, szívszorító polgárháború miatt, amely ebben az egykor oly gyönyörű kis országban dúl, Szaúd-Arábiában és az Öböl-államokban hemzsegnek a munkát kereső libanoniak. Vidad férje azon szerencsések egyike, akit igazgatóként alkalmaztak egy virágzó rijádi üzletben. A kedvező

indulás után úgy gondolta, biztonságban maga után hozhatja feleségét és kislányát a sivatagi fővárosba. Vidad elégedett volt rijádi életével. A libanoni háború elvette a kedvét attól, hogy visszatérjen a vég nélküli lövöldözésbe, ahol ártatlan emberek halnak meg értelmetlenül. Boldogan letelepedett egy országban, amely annyira különbözött attól, amit korábban ismert. Tágas villát béreltek, bútort vettek, berendezkedtek. Vidadra nagyon mély benyomást tett, hogy országunkban nincs bűnözés. Szigorú büntetéseket mérnek ki a bűnösökre, és kevés bűnöző választja működése színteréül Szaúd-Arábiát, mert az elítélt tolvaj elveszti kezét, a gyilkosnak vagy pedig annak, aki nőket erőszakol meg, fejét veszik. Feltehetőleg ezért is mulasztotta el figyelmeztetni kislányát, hogy óvakodjék az idegenektől. Két hónappal azelőtt Vidad kis partit adott néhány barátnőjének. Akárcsak a szaúdi asszonyok, a külföldi nők sem igen tudják elfoglalni magukat országunkban. Vidad üdítőket szolgált föl, és kártyáztak. Egyik vendége a gyermekeit is magával hozta, és Vidad lánya jól érezte magát a kertben. Miután utolsó vendége is eltávozott, Vidad segített két hindu szolgájának rendbe tenni a házat, mielőtt férje este hazatért. Megszólalt a telefon, és Vidad fel sem fogta, milyen hosszan csevegett. Mikor kinézett az ablakon, már sötét volt. Szólt az egyik szolgának, hogy hozza be a kicsit. De nem találták. Kétségbeesett kutatás kezdődött. Az egyik vendég emlékezett rá, hogy a gyerek a járda szélén ült babájával a kezében. Közben hazaért Vidad férje is, és nekiláttak átkutatni a környéket, de senki nem látta a gyereket. Többheti hiábavaló keresés után Vidad és férje csak arra gondolhatott, hogy egyetlen gyermeküket elrabolták, és valószínűleg meg is gyilkolták. Amikor minden remény elveszett, Vidad úgy érezte, nem bír megmaradni rijádi villájukban, így visszatért családjához a háború sújtotta Libanonba. Férje, hogy gondoskodjon megélhetésükről, ott maradt, nem adta fel munkáját. Tíz nappal Vidad Bejrútba való visszatérése után hangosan dörömböltek lakása ajtaján. Megrémült, mert az utóbbi időben a milíciák a szomszédságban harcoltak. Úgy tett, mintha senki nem

volna otthon, amíg meg nem hallotta egyik szomszédja kiabálását, hogy hírek érkeztek férjétől Rijádból. Vidad férje az imént hívta fel ezt a szomszédot; a vonal ugyan megszakadt, de azért sikerült átadnia a hihetetlen üzenetet: Vidad szálljon hajóra, és utazzon Ciprusra, ott menjen azonnal az ottani szaúdi nagykövetségre. Ott várja a szaúd-arábiai vízum. Amilyen gyorsan csak tud, térjen vissza Rijádba. Lányuk él, hazatért. Három hosszú napra volt szüksége, hogy hajón megtegye az utat Libanonból Larnacába, lepecsételtesse a vízumot, hogy repülővel Rijádba mehessen. Mire Vidad megérkezett Rijádba, kiderült a rémisztő igazság a gyerek sorsáról. Vidad férje, mihelyt magához tért a megdöbbenéstől, hogy hazaérkezve a villához, rég elveszett lányát a kapuban találta, azonnal elvitte a gyereket egy klinikára, hogy megbizonyosodjon, nem erőszakolták-e meg, hiszen ettől rettegett. A kicsit alaposan megvizsgálták, hátborzongató volt az eredmény. Az orvos közölte a döbbent apával, hogy a gyereket nem molesztálták szexuálisan, azonban nemrégiben komoly műtétet hajtottak végre rajta. Vidad kislányát vesedonorként használták, ráadásul a gyerek sebei csúnyák, és elfertőződtek a kosztól. Vad találgatás kezdődött a gyermeket vizsgáló orvosok között, kérdések hosszú sora merült fel a műtéttel és a testrész befogadásával kapcsolatban. Valószínűtlennek tűnt, hogy a gyereket Szaúd-Arábiában műtötték. Ekkoriban az ilyen operáció még ritkaság volt a királyságban. A rendőrség nyomozni kezdett. Azon a véleményen voltak, hogy a gyereket valószínűleg Indiába vitte egy gazdag szaúdi, akinek gyermekén veseátültetést kellett végezni. Az is lehet, hogy az illető több gyereket is elrabolt, és úgy választotta ki a legmegfelelőbbet. Nem tudták rekonstruálni a műtéthez vezető eseményeket, mert a gyerek csak egy hosszú, fekete autóra és egy rossz szagú zsebkendőre emlékezett, amelyet egy nagydarab férfi tartott a kezében. Amikor felébredt, komoly fájdalmai voltak. Egyedül volt egy szobában egy ápolónővel, aki nem beszélt arabul, egyebet nem látott. Aznap, amikor kiengedték, bekötötték a szemét, hosszú ideig vitték kocsival, majd váratlanul kirakták házuk előtt.

Nem kétséges, hogy bárki rabolta is el a gyereket, gazdag volt, mert amikor a kislány apja kiugrott kocsijából, és karjába kapta a kislányt, az egy kis zacskót szorongatott kezében. A zacskóban több mint húszezer dollár készpénz volt, és mellette értékes ékszerek. Érthető hát, hogy Vidad megvetette földünket és az olaj hozta gazdagságot, amely annyira megváltoztatta az embereket, hogy azt hiszik, pénzükkel az élet összes nehézségén úrrá lehetnek. Szent testrészeket vesznek ki ártatlan gyermekekből, és pénzt hagynak ott, hogy csillapítsák a sértett haragját! Vidad látta arcomon a hitetlenkedést. Odavezetett alvó gyermekéhez, és megmutatta a hosszú, vörös sebhelyet, és ezzel azt, milyen erkölcsi mélységig képesek süllyedni az emberek. Meg sem tudtam szólalni, csak rémülten csóváltam a fejem. Vidad őszinte szeretettel nézte alvó lányát, aki oly csodával határos módon került meg. Búcsúszavai maradék büszkeségemet is lerombolták, amelyet országom iránt éreztem. – Maga szaúdi nő, együtt érzek magával. Rövid időt éltem ebben az országban, de láttam, mint élnek. Az biztos, hogy a pénz szőnyeget varázsol a lábuk elé, de az ilyen emberek, mint a szaúdiak, ezt nem érdemlik meg. – Egy pillanatig tűnődött, mielőtt folytatta volna. – Igaz ugyan, hogy az anyagi szükség Szaúd-Arábiába hajtja a külföldieket, mégis mindenki gyűlöli magukat, aki csak ismeri országukat. A londoni repülőtéren láttam utoljára Vidadot, vadul szorította magához szeretett gyermekét. Miután Londonban alaposan kivizsgálták lányát, Vidad inkább a libanoni háborúskodást vállalja, mint országomban a szaúdiak képmutatását és elképzelhetetlen gonoszságát. A gyerekekkel együtt Londonban töltöttem az éjszakát. Másnap keltünk át a Csatornán, és érkeztünk Franciaországba. Onnan vonaton Zürichbe mentünk. Néhány órára egy hotelben hagytam a gyerekeket, amíg kiürítettem fiam svájci bankszámláját. Egy több mint hatmillió dolláros utalvánnyal kezemben biztonságban éreztem magam.

Autót és sofőrt béreltem, úgy mentünk Genfbe, onnan visszarepültünk Londonba, majd a Csatorna-szigetekre. Itt a pénzből számlát nyitottam a nevemre, de a rijádi széfből kivett készpénzt magamnál tartottam a költségeink fedezésére. Innen Rómába repültünk, ahol újra kocsit és sofőrt béreltem, hogy visszavigyen Párizsba. Ott felfogadtam egy főállású házvezetőnőt, egy sofőrt és egy testőrt, aztán álnéven villát béreltem Párizs külvárosában. Biztos voltam benne, hogy ennyi elterelő manőver után Karím soha nem bukkan a nyomomra. Egy hónap múlva a házvezetőnő gondjaira bíztam a gyerekeket, és Frankfurtba repültem. Ott beléptem az egyik bankba, és közöltem, hogy Dubaiból jöttem, és szeretnék egy nagyobb pénzösszeget elhelyezni. A bank igazgatói irodájába kísértek, és a lehető legnagyobb udvariassággal bántak velem. Hatalmas összeget vettem ki táskámból készpénzben, és tettem az igazgató asztalára. Döbbenten meredt a pénzre. Elmondtam, hogy szeretném felhívni férjem, aki Szaúd-Arábiában van üzleti úton. Természetesen boldogan fizetem a hívást. Ötszáz dollárt nyomtam a kezébe. Az igazgató felpattant, szinte összecsapta a sarkát, úgy közölte, hogy telefonáljak, ameddig csak óhajtok. Kiment, de előbb megnyugtatott, hogy három irodával odébb lesz a folyosón, ha szükségem volna rá. Szarát hívtam. Tudtam, hogy mostanra megszülte kicsijét, és minden bizonnyal otthon lesz. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor az egyik szolga vette fel a kagylót, és közölte, igen, az úrnő otthon van. Szara felsikoltott megkönnyebbülésében, hallva hangomat. Gyorsan megkérdeztem, lehallgatják-e telefonját, mire ő azt felelte, nem biztos. Hadarva tette hozzá, hogy Karím csaknem megőrül az aggodalomtól. Dubaiból Londonba tudta követni nyomomat, de ott elveszítette. Elmondta a családnak, mi történt, és őszintén bánja a dolgot. Semmi mást nem akar, csak azt, hogy én és a gyerekek hazatérjünk. Karím azt mondta, beszélnünk kell egymással. Megkértem Szarát, adjon át férjemnek egy rövid üzenetet. Azt akarom, hogy tudja, megvetem, és soha többé nem lát minket. Megtettem a lépéseket, hogy a gyerekek és én egy másik ország

állampolgárai legyünk. Mihelyt új hazám védelme alatt állok, nővéreimet értesítem az új életemről, de Karím soha nem tudhatja meg, hol vagyok. És hogy Karím még jobban aggódjon, azt is mondtam Szarának, tudassa vele, hogy Abdullah fia többé hallani sem akar apjáról. Ezzel témát váltottam. Örömmel hallottam, hogy Szarának kisfia született, és hogy az egész család jó egészségnek örvend. Szara elmondta, hogy apa és Ali borzasztóan haragszanak rám, szerintük vissza kell térnem Rijádba, s alávetnem magam Karím minden óhajának, ahogy az kötelességem. Mi mást várhattam volna tőlük, vér szerinti rokonaimtól. Szara próbált lecsillapítani. Megkérdezte, nem volna-e jobb elfogadni az új feleséget, mint száműzetésben élni. Válaszul megkérdeztem, hajlandó lenne-e beleegyezni ebbe Aszaddal. A hallgatás ékesszóló volt. Miután letettem a telefont, visszatettem pénzemet a táskába, és kiosontam a bankból anélkül, hogy a lelkes igazgató megpillantott volna. Éreztem némi lelkiismeret-furdalást, amiért becsaptam, de tudtam, hogy nem kockáztathatok meg egy hívást egy telefonfülkéből. A központ leleplezheti, melyik országból telefonáltam. Eltűnődtem Szara szavain, s arcom mosolyra húzódott. Működik a tervem! De úgy gondoltam, miért ne okozzak Karímnak még több szenvedést. Beletelik egy kis időbe, mire rádöbben, soha nem fogom elfogadni, hogy egyike legyek feleségeinek, bármi legyen is az ára. A gyerekek mindeközben mit sem tudtak arról, milyen dráma zajlik életünkben. Elhitték a meggyőző történetet, hogy apjuk hónapokra keletre utazott üzleti ügyben. Úgy gondoltuk, nem maradunk Rijádban unatkozni, hanem inkább kellemesen érezzük magunkat Franciaországban. Abdullah kíváncsiskodott, miért nem hív fel bennünket az apja, de igyekeztem lefoglalni leckéivel és bőséges társadalmi élettel. A fiatal agy sokkal könnyebben alkalmazkodik, mint gondolnánk. Két lányunk még túl kicsi volt ahhoz, hogy eltűnődjön a dolgon. Egész életüket utazással töltötték, s most csak apjuk hiányzott, de mindent megpróbáltam, hogy pótoljam őt.

Azzal vigasztaltam magam, hogy minden lehetőséget számba vettem. Elképzelhetetlen volt, hogy gyermekeim Rijádban éljenek, miközben szüleik állandóan veszekednek. Az, hogy anyjuk nélkül éljenek, természetellenes. Egyáltalán nem éreztem lehetetlennek, hogy meggyilkolom a férjem, ha Karím újabb asszonyt hoz életünkbe. Mi hasznuk lenne gyermekeimnek belőlem, ha levágnák a fejem, márpedig minden bizonnyal ez történne, ha elvenném apjuk életét. Gondolatban szinte éreztem a hóhér éles pengéjét. Megborzongtam a gondolatra, hogy egy nap valóban megtapasztalhatom hűvösét. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, hogy a királyi családból származom, és így a vallási vezetők beavatkozása nélkül oldhatok meg bonyolult jogi és etikai problémákat. Ha nem királyi vérből származnék, ilyesmiért meg is köveznének. De mi, a királyi család tagjai házon belül oldjuk meg az ilyen botrányokat. A családon kívül senki nem tudhat szökésemről. Csak Karím okozhatná halálom. De biztosan tudtam, bármit teszek is, férjem nem fogja véremet kívánni. Havonta egyszer felhívtam Szarát. Most, hogy ilyen hosszan távol voltam hazámtól és családomtól, napjaim és éjszakáim nyugtalanul teltek. De biztos voltam benne, hogy győzhetek. Eltökéltségem és türelmem hatására Karím megváltoztatja tervét, s lemond az újabb feleségről. Öt hónappal távozásom után hajlandó voltam Karímmal beszélni telefonon. Londonba repültem. Beszélgetésünk meggyőzött arról, hogy Karím minden vágya, hogy lásson engem és a gyermekeket. Most fog belépni gondosan felállított második csapdámba. Megállapodtunk, hogy Velencében találkozunk a következő hétvégén. Férjem döbbenten látta, hogy négy, nagydarab német testőr kísér. Azt mondtam neki, többé nem bízom benne. Ki tudja, nem bérelt-e föl gazfickókat, hogy elraboljanak és úgy vigyenek megkötözve Rijádba, ahol jogrendszerünk igazságtalanul bánik az engedetlen feleségekkel. Kezdett elvörösödni. Káromkodott, elpirult szégyenében. Talán dühítette is, hogy nem képes uralkodni hitvesén. Kompromisszummal váltunk el. Csak abban az esetben térek vissza Rijádba, ha Karím aláír egy hivatalos okmányt, mely szerint ameddig ő és én házasok vagyunk, nem vesz magához újabb

feleséget. Ha megszegné szavát, elválhatok, gyermekeink nálam maradnak, és megkapom fél vagyonát. Ráadásul megtarthatom a pénzt, melyet kivettem fiunk svájci bankszámlájáról. Én rendelkezem fölötte. Karím majd kárpótolja Abdullahot, ráadásul mindegyik lányunk nevére elhelyez egymillió dollárt egy svájci bankszámlán. Magamnál tartom útleveleinket és azokat a dátum nélküli okmányokat, melyek szerint korlátozás nélkül utazhatom. Azt mondtam Karímnak, hogy miután aláírta a szükséges iratokat, még egy hónapig Európában maradok a gyerekekkel. Most hatott ugyan eltökéltségem, de az is átfutott agyamon, közöltem vele, talán ha alkalma nyílik meggondolni a dolgokat, irántam érzett vágya elhalványul. Nem óhajtom ugyanazt a dalt kétszer eljátszani. Karím arca megrándult szavaim hallatán. Ritkán hallhatott ilyen kemény beszédet. Kikísértem Karímot a repülőtérre. Férjem egyáltalán nem volt boldog. Én is jóval kevesebb elégedettséget éreztem a vártnál azután, hogy életem legnagyobb játszmáját ilyen hatalmas győzelemmel fejeztem be. Rájöttem arra, nem sok öröm származik abból, ha egy embert kényszeríteni kell arra, ami helyes. Egy hónap múlva felhívtam Karímot, hogy halljam döntését. Karím bevallotta, hogy én vagyok az ereje, az élete. Vissza akarta kapni a családját, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt volt. Nem várhatja, hogy miután a közömbösség hideg késével elvágta szerelmünket, ne maradjon nyomában sebhely – válaszoltam durván. A lehető legboldogabb párok közé tartoztunk, szerettük egymást, szép családunk volt. Mindezt ő rombolta le, nem én. Visszatértem Rijádba. Férjem remegő ajkakkal, mosolyogva várt. Abdullah és a lányok majd megőrültek az örömtől apjuk láttán, és az ő boldogságuktól lassan én is egyre elégedettebb lettem. Kiderült, hogy idegennek érzem magam odahaza, boldogtalan, nyugtalan vagyok. Túl sok minden történt ahhoz, hogy újra az egy évvel azelőtti Szultána legyek. Igazi célra volt szükségem, valódi kihívásra. Úgy döntöttem, tovább tanulok. Új iskolák nyíltak a nők számára országomban. Fel kell fedeznem a normális életet, magam mögött hagyva a királyi hercegnők értelmetlen rutinját.

Ami Karímot illeti, várnom kellett, hogy az idő begyógyítsa a régi sebeket. Megváltoztatott a harc, amelyet házasságom megmentéséért vívtam egy másik nő fenyegetése ellen. Karím volt életem középpontja, amíg egységünket meg nem gyengítette azzal, hogy egy újabb házasság gondolatával játszott. Szerelmünk nagy részét tönkretette. Most mindössze gyermekeim apja volt. Karím és én nekiláttunk újjáépíteni fészkünket, és megteremteni gyermekeinknek azt a nyugalmat, amelyben fel akartuk nevelni őket. Elmondta, mennyire fájlalja, hogy szerelmünk odalett, mindent elkövet, hogy jóvátegye. Azt mondta, ha nem vagyok hajlandó megbocsátani, és a múlton rágódom, a gyerekekkel együtt mindannyian megszenvedjük. Nem fogjuk tudni élvezni a jövőnket. Nem feleltem, de tudtam, hogy igaza van. Családi háborúnk véget ért, de a béke íze távolról sem volt édes. Gyakran elgondolkodtam azokon a sebeken, amelyeket rövid életem alatt szereztem. Bármily szomorú is, mindet férfiak okozták. Nem csoda hát, hogy a másik nem egy tagját sem tudom nagy becsben tartani.

Nagy, fehér reménység Hamarosan elérkezett 1990 augusztusa. Éppen csillogó estélyt adtunk dzsiddai villánkban, amikor megtudtuk a szörnyű hírt, hogy két szomszédunk élet-halál küzdelmet vív Kuvait, eme pici ország határán. Karím és én húsz vendéget láttunk vendégül exkluzív körünkben. A hírt fiunk, Abdullah, aki rádióján a BBC-t hallgatta, kiabálta le a lépcső tetejéről. Először hosszú, döbbent csend, majd hitetlenkedő mormogás támadt. Kevés szaúdi hitte, hogy Szaddam Huszein valóban lerohanja Kuvaitot, még a királyi család azon tagjai sem, akik részt vettek a Kuvait és Irak közti tárgyalásokon. Karím jelen volt azon a konferencián, amelyik pontosan ezen a napon, 1990. augusztus elsején jutott holtpontra Dzsiddában. Kuvait koronahercege, Szaúdál-Abdullah ál-Szalem-Szabáh sejk csak most tért vissza Kuvaitba azzal a reménnyel, hogy sikerült elkerülni a háborút. Amikor fiunk lekiabált, hogy az iraki csapatok Kuvait felé nyomulnak előre, egyértelmű volt, hogy komoly a támadás. Eltűnődtem, vajon a kiterjedt ál-Szabáh család meg tudja-e menteni életét. Anyaként elsőként természetesen az ártatlan gyermekekre gondoltam. Karím arcát figyeltem a zsúfolt szobában: haragos volt a nyugodt felszín alatt. Az irakiak megszegték szavukat, s ennek eredményeképpen kormányom segített elhitetni a kuvaitiakkal, hogy nincs veszély. Karím barna szeme úgy ragyogott, hogy a hideg futott végig a hátamon. Tudtam, hogy akárcsak a többi jelen lévő ál-Szaúd, hamarosan távozik a sietve összehívott családi konferenciára. Gyakran hallottam Karímot az iraki Baath rendszer barbárságáról beszélni. Sokszor elmondta, hogy az irakiak természettől fogva agresszívek, és magánéletükben is hajlamosak az erőszakra. Úgy vélte, ez magyarázhatja, hogyan is képesek eltűrni egy ilyen brutális rendőrállamot. Magam sem sokat tudtam a térség politikájáról, mert a szaúdi híreket keményen cenzúrázzák, és a férfiak nem sokat árulnak el

politikai tevékenységükről feleségeiknek. De Karím véleményét megerősítette egy történet, amelyet magam hallottam valamikor egy irakitól. Több évvel azelőtt Karím, Aszad, Szara meg én egyszer Londonban ebédeltünk, és közben teljes döbbenettel hallgattuk, hogy egy iraki, aki felületes ismerősünk volt, mint dicsekszik azzal, hogy megölte apját, mert valami pénzügyön összevesztek. Az illető elküldte apjának a pénzt, amelyet egy párizsi befektetésen keresett. Az apa özvegyember volt, és beleszeretett egy falusi nőbe, s fia minden keresetét arra költötte, hogy drága ajándékokat vegyen szeretőjének. Amikor a fiú hazalátogatott Irakba, kiderült, mi történt a pénzével. Tudta, mi a teendő – lelőtte apját. Karím hangosan felkiáltott döbbenetében, hogy lehet ilyet tenni. Az irakit meglepte férjem zavara, hitetlenkedése. – De hát elköltötte a pénzemet! Az enyém volt – felelte. Teljesen meg volt győződve arról, hogy minden oka megvolt elvenni saját apja életét. Karím annyira elképzelhetetlennek és visszataszítónak érezte az irakit, hogy, bár általában finom modorú, ez alkalommal durván rátámadt, és közölte, takarodjon asztalunktól. Az iraki sietve távozott, Karím pedig azt morogta, hogy az ilyen viselkedés egyáltalán nem szokatlan Irakban, de azt azért nem gondolta volna, hogy elfogadja a társadalom, ha valaki meggyilkolja saját apját. Karím, akárcsak a többi szaúdi férfi, igen tisztelte apját, és ennek megfelelően bánt vele. Meg nem fordult volna fejében, hogy felemelje vele szemben a hangját, vagy akár csak az, hogy hátat fordítson neki. Rengetegszer láttam Karímot kihátrálni a szobából. El kell ismernem, hogy akárcsak a legtöbb arab, én is erős dohányos vagyok. Mégsem volt szabad soha Karím apja előtt rágyújtanom. Karím egy idejétmúlt monarchia tagjaként igen érdeklődött azok iránt a közel-keleti mozgalmak iránt, melyek megfosztották trónjaiktól az uralkodókat. Ahányszor az arab történelem úgy alakult, hogy minden ceremónia nélkül megszabadultak királyuktól, jó néhány közülük golyótól szétszaggatott testtel végezte. Karím, mint a királyi család tagja, tartott a lehetőségtől, hogy nyugtalanság tör ki a mi földünkön is.

Ráadásul Karím, akárcsak az arabok többsége, roppantul szégyellte, hogy muzulmánok szinte vég nélkül harcolnak muzulmánok ellen. Mi, szaúdiak, letettük a fegyvert, amikor az ország megalakult, és a törzsek helyét egyesített királyság váltotta fel. A mi férfiaink nem vérontással akarják elintézni ellenségeiket, hanem a hatalom megszerzését tekintik a győzelem civilizált módszerének. De hirtelen betört életünkbe egy valódi háború drámájának őrülete. A férfiak elrohantak, hogy részt vegyenek a jelentős diplomáciai döntésekben, mi, nők pedig szóltunk Abdullahnak, hogy hozza le a nappaliba hordozható rádióját. A hírek rövidek voltak, de úgy tűnt, a szerencsétlen Kuvait helyzete egyre rosszabb lesz. Mielőtt lefeküdtünk, kiderült, hogy Kuvaitot elfoglalták. Országunkat több ezer háborús menekült öntötte el. Mi, szaúdiak, úgy éreztük, nekünk nem eshet bajunk, és meg sem fordult a fejünkben, hogy országunk vagy mi veszélyben volnánk. A rákövetkező hét aláásta önbizalmunkat. Szaddam katonái egyre közelebb értek határainkhoz, és pletykák kaptak lábra az országban, hogy esetleg két legyet akar ütni egy csapásra. Szaúdiak tömege csatlakozott a kuvaitiakhoz az exodusban az ország keleti része felől. Ideges családtagok hívtak fel minket kétségbeesetten a hírrel, hogy Rijádot rémült emberek ezrei özönlötték el. Kisvártatva sok szaúdi úgy érezte, Rijád sem biztonságos, zsúfolásig teltek az utak és a repülőgépek Dzsidda felé. Őrület lett úrrá nyugodt királyságunkon. Szara és én nagy izgalommal hallottunk a kuvaiti nőkről, akik autót vezethetnek, fátyol nélkül járhatnak, s még a mi útjainkon és fővárosunk utcáin is feltűntek autóikban. Nyugati nő nem tudja elképzelni zavaros érzéseinket. Viharba kerültünk. Jókedvünkbe félelem keveredett, ugyanakkor elöntött a féltékenység is, amiért arab nővéreink autót vezetnek, és meztelen arcukat kitárják a világ elé a mi országunkban. Hát, életünk lényege, a fátyol és a szaúdi szokások, most nem más, mint lim-lom, amelyet el lehet hajítani az ellenségeskedés hevében? Ahhoz képest, ahogy mi nyűglődtünk a férfiak zsarnoksága alatt, a kuvaiti nők élete könnyű volt. Egyszerűen elteltünk irigységgel. Bár együtt éreztünk azokkal a

nőkkel, akik elvesztették hazájukat, otthonaikat, szeretteiket, egyszerűen nehezteltünk rájuk, mert még jobban látszott, mennyire nevetséges ez a mi puritán világunk. Mennyire vágytuk a jogokat, amelyek számukra természetesek voltak! Egymást érték a kósza hírek ezekben az augusztusi sötét napokban. Amikor Karímtól megtudtam, a legújabb pletyka igaz, a király beleegyezett, hogy külföldi csapatok állomásozzanak országunkban, tudtam, hogy életünk soha többé nem lesz az, ami volt. Az amerikai csapatok érkeztével a szaúdi feministák úgy érezték, legmerészebb álmaik kelhetnek életre. Soha szaúdi ember fejében meg nem fordult volna, hogy nőt katonai egyenruhában lát, hisz ez a férfidominancia utolsó bástyája Szaúd-Arábiában. Egyszerűen elképzelhetetlen volt. Vallási vezetőink döbbenten, súlyos szavakkal szónokoltak arról, mennyi baj vár földünkre. Fel nem lehet mérni az életünkben okozott károkat. Egy földrengés sem rázott volna meg bennünket jobban. Én boldog voltam az események alakulása miatt, és úgy éreztem, a változás előnyünkre fog válni, de sok szaúdi asszony füstölgött a haragtól, főleg azok, akik rettegtek a lehetőségtől, hogy az idegen nők elszakíthatják tőlük férjeiket. Feltehetőleg okkal, mert ugyan a legtöbb szaúdi nő elviseli férje külföldi útjait, kevesen hisznek abban, hogy hitvesük hűséges maradna a szőke nyugati nők láttán. Sok régi barátnőm nyugtatta magát azzal a gondolattal, hogy csak egy prostituált vagy egy olyan asszony, akiben semmi méltóság nincs, hajlandó úgy megalázni magát, hogy lakóhelyét idegen férfiakkal osztja meg. A szaúdi nők azt suttogták, olvasták, hogy ezeket az amerikai asszonyokat csak azért veszik be a hadseregbe, hogy a férfiakat kiszolgálják, és visszatartsák őket a szexuális eltévelygésektől. Vegyes érzelmekkel néztük ezeket a szupernőket, akik kedvükre jöttek-mentek egy olyan országban, amely nem az övék. Nem sokat tudtunk az amerikai katonanőkről, mert országunk cenzúrázza az olyan asszonyokról szóló híreket, akik urai végzetüknek, és ha időnként külföldre utazunk, inkább bevásárlóközpontokba, mint katonai támaszpontokra járunk. Amikor Aszad hozott Szarának

cenzúrázatlan amerikai és európai magazinokat, újságokat, döbbenettel láttuk, hogy a katonanők egész csinosak. Sokan közülük anyák. Egyszerűen fel nem tudtunk fogni ilyen szabadságot. Szerény céljaink addig terjedtek, hogy ne fedjük el arcunkat, autót vezessünk, dolgozzunk. És most olyan asszonyok taposták országunk földjét, akik tökéletesen fel voltak készülve arra, hogy férfiakkal csatamezőn találkozzanak. Mi, arab nők, szélsőséges érzelmek között hánykolódtunk. Egyik pillanatban gyűlöltük az összes külföldi nőt országunkban, akár kuvaiti, akár amerikai volt. Egy másik pillanatban a szívünket melengette, milyen dacosak ezek a kuvaiti nők a férfiak felsőbbrendűségének évszázados hagyományaival szemben. Konzervatívak voltak ugyan, mégsem vetették magukat teljesen alá a férfiuralom beteges társadalmi szokásának. Jöttek és mentek a féltékenység percei, amikor rádöbbentünk arra, hogy hozzáállásukkal az összes muzulmán nő helyzetén javítottak. Közben mi, szaúdi nők, mást sem teszünk a panaszkodáson kívül. Hol rontottuk el? Miért sikerült nekik megszabadulni a fátyoltól, és megszerezni a jogot, hogy autót vezessenek? Gyötrődtünk az irigységtől, de közben lelkesedtünk is. Megzavartak minket a körülöttünk zajló események. Naponta találkoztunk, boncolgattuk a viselkedésmód változását és a szaúdi nők hirtelen, egyetemes felébredését. A múltban kevés nő merte kifejezni a reform iránti vágyát az iszlám Szaúd-Arábiában, hisz oly kevés volt a remény a sikerre, és oly súlyos büntetések vártak arra, aki a status quót fenyegeti. Elvégre országunk az iszlám otthona. Mi, szaúdiak vagyunk a „hit őrzői”. Szégyenünkben büszkén beszéltünk kuvaiti nővéreinknek egyedülálló örökségünkről. Mi, szaúdi nők tartjuk magasra a muzulmán hit jelképeit a világ felé. Aztán a középosztálybeli szaúdi nők hirtelen eldobták láncaikat. Szembenéztek a fundamentalistákkal, és világgá kiáltották, hogy szabadságot akarnak, akár a kuvaitiak. Egy nap Szara sikoltozva rohant be a palotába. Remegni kezdtem, rögtön arra gondoltam, hogy valami gáztámadás történt, és a gyermekeim mérgezett levegőt szívnak. Lehet, hogy egy ellenséges repülő vegyi bombákkal kijátszotta az országunkat védő erőket?

Mozdulatlanul álltam, visszatartva lélegzetem, s nem tudtam eldönteni, hová menjek, mit tegyek. Pillanatokon belül összeesem, és a padlón vergődve rúgom az utolsókat. Átkoztam magam! Karím tanácsát kellett volna követnem, és Londonba vinni a gyerekeket, ahol nem fenyegeti őket a lassú, fájdalmas halál veszélye. Szara szavai végül áthatoltak félelmeimen, aztán a hír örömharangként kondult fülemben. Aszad most hívta fel, hogy szaúdi, igen, szaúdi asszonyok vonulnak fel autókkal Rijád utcáin. Felkiáltottam örömömben, Szara és én összeölelkeztünk, táncra perdültünk. Legkisebb lányom zokogni kezdett félelmében, mikor bejött a szobába, és látta, hogy anyja és nagynénje visítva gurulnak a padlón. Elűztem félelmét, karomba kaptam és megnyugtattam, hogy csak azért viselkedünk ilyen bután, mert nagyon boldogok vagyunk. Imánkat meghallgatta az ég. Az amerikaiak jelenléte csodálatos módon megváltoztatja életünket. Karím rontott be az ajtón. Sötét volt a tekintete. – Mi a baj? – kérdezte. A kertben is hallotta kiáltozásunkat. Nem tudta volna, hogy a nők ledöntötték az első sorompókat, kiharcolva a jogot az autóvezetéshez? Karím válasza kijózanított minket. Ismertem a véleményét. Vallásunk nem tesz említést ilyesmiről, szokta mondani. Ő, akárcsak a szaúdi férfiak többsége, abszurdnak tartotta, hogy a szaúdi nők nem vezethetnek autót. Férjem most fáradtan szólalt meg, s szinte elképzelhetetlen volt, amit mondott. – Pontosan az a fajta dolog ez, amit most nem kéne tennetek. Minden kis engedményért harcolnunk kell a fanatikusokkal. Attól rettegnek, hogy döntéseink eredményeképpen a nők további privilégiumokat követelnek. Mi a fontosabb számodra, Szultána – kiáltotta –, az, hogy katonák védjék életünket az iraki fenyegetéstől, vagy hogy éppen ezt az időt válaszd az autóvezetésre? Feldühített. Karím sokszor tiltakozott az ostoba szokás ellen, amely a szaúdi nőket otthonaikhoz láncolja. De most megmutatkozott gyáva lelke, hogy fél a hit embereitől. Bárcsak harcoshoz mentem volna, olyan férfihoz, akinek az igazság forró lángja irányítja életét. Haragosan feleltem, hogy mi, nők, nem választhatjuk meg a feltételeket, ezért túl nagy luxus lenne kivárni az időt és a helyet.

Meg kell ragadni minden kis lehetőséget. Most itt az idő, és Karímnak mellénk kellene állnia. Csak nem fog a trón meginogni azért, mert nők autót vezetnek az utcákon! Férjem az összes lázadó nőre haragudott. Keményen vetette oda, hogy ez az incidens évtizedekre vissza fogja vetni a nők ügyét, és megjósolta, hogy örömünk bánatba fog fordulni, amikor tanúi leszünk, milyen büntetést mérnek azokra, akik ily ostobák. Eljön majd az idő, hogy asszonyok autót vezessenek, de a mostani helyzet nem alkalmas ilyen drámai lépésre, figyelmeztetett. Ezekkel a baljós szavakkal vonult vissza. Egy férfi szólott. Karím megfosztott kis örömömtől. Mint valami macska, sziszegtem a háta mögött, de Szara ajka megremegett, ahogy erőt vett mosolyán. Csak legyintett Karím szavaira. A mi családunkban a férfiak együtt érzően beszélnek a nők jogairól, de a valóságban nem sokban különböznek a szélsőséges gondolkodásúaktól. Mindegyikük szereti markában érezni a nőket. Ha nem így volna, már kevesebb teher nehezedne ránk. Férjeink és apáik az ország fölött uralkodó királyi család tagjai. Ki tud segíteni, ha ők nem? – Az amerikaiak – mosolyogtam. – Az amerikaiak. Karím jóslata bevált. A negyvenhét bátor fiatalasszony, aki a nem hivatalos autóvezetési tilalom ellen tüntetett, lett a mutavák szemében a bűnbak, minden baj okozója. Középosztálybeli asszonyok voltak, nőket tanító tanárnők vagy diákok. Cselekvőképes gondolkodók. Bátorságuk eredményeképp tönkretették életüket, elvették útlevelüket, elvesztették munkájukat, zaklatták családjukat. Szara és én a helyi sétálóutcán, vásárlás közben hallottuk, mint uszítják a szaúdi férfiakat ezek ellen az asszonyok ellen fiatal hittanulók. Azt mondták róluk, bűnözők, a mecsetben pedig prostituáltaknak nyilvánították őket azok a férfiak, akik ezt nyilván meg tudják ítélni. Nővérem és én egy kirakatnál ácsorogva hallgattuk ezeket a fiatalembereket, akik hangosan szónokolták, hogy a nyugatról érkező kísértés tönkre fogja tenni minden szaúdi becsületét. Szerettem volna találkozni ezekkel a nőkkel, hogy osztozzam dicsőségükben. Elmondtam ötletemet Karímnak, de ő hevesen ellenezte. Megfenyegetett, ha ilyesmivel próbálkozom, bezárat a

házba. Egyszerűen gyűlöltem a férjem, mert tudtam, be tudja váltani fenyegetését. Hirtelen remegni kezdett, féltette országunkat, és félt attól, milyen bajt hozhatunk mi, nők a királyi családra. Néhány napon belül összeszedtem bátorságomat, és próbáltam megtalálni ezeket a bátor nőket. Visszatértem a sétálóutcába, ahol férfiak álltak körben. Utasítottam filippínó sofőrömet, menjen oda hozzájuk, mondja azt, hogy muzulmán (jó néhány muzulmán filippínó élt Szaúd-Arábiában), és kérje a „bukott nők” telefonszámát. Hazudja azt, hogy fel akarja hívni férjüket és atyáikat, hogy tiltakozzék lányaik és feleségeik viselkedése miatt. Egy papírral tért vissza. Figyelmeztettem, nehogy elmondja Karímnak. Szerencsére a filippínók az arab szolgákkal ellentétben kerülik, hogy belekeveredjenek a családi konfliktusokba, és nem említik görbe útjainkat férjeinknek. A papíron harminc név és telefonszám sorakozott. Remegő kézzel tárcsáztam az egyik számot. Heteken át rendszeresen próbálkoztam, de csak háromszor vették fel, és bármit mondtam, azt felelték, feltehetőleg rossz számot hívtam. A zaklatás odáig ment, hogy a nők családja úgy döntött, letagadja őket, vagy nem veszi fel a telefont. Ali elutazott az országból, de útközben meglátogatott minket. Négy feleségével és kilenc gyermekével néhány hétre Párizsba költözött. Azt állította, szívesen harcolna az irakiak ellen, de temérdek olyan üzleti ügye van, amely országunknak fontosabb, mint az, hogy még egy férfi egyenruhát öltsön. Ő, Ali teszi a kötelességét, és távozik Szaúd-Arábiából. Tudtam, hogy bátyám egyszerűen biztonságban akarja kivárni a háború végét. Nem akartam ezen a napon összeveszni vele gyávasága miatt. Rámosolyogtam, és jó utat kívántam. Felvetődött az autót vezető nők témája. Ali ravaszkásan célzott rá, hogy az egyik tüntetőt apja halálra ítélte, amiért szégyent hozott a családra. Az apa úgy vélte, ha kivégzi lányát, a vallásos fanatikusok békén hagyják őt és a család többi tagját. Ali mosolygott. Mennyire gyűlöltem most a bátyám! Mennyire illett ehhez az országhoz, amely a nőket ilyen helyzetben tartja! Mindent megtenne, hogy a nők ne tudjanak felemelkedni, mert egy ilyen férfit, mint ő, csak megrémisztene egy erős és jellemes asszony.

Megkérdeztem Karímot, s azt állította, hogy nem tud erről, és hogy ne is törődjek vele, nem tartozik rám, nem az én dolgom. De nem volna meglepve, mert a nők családja együtt szenvedett a bajkeverőkkel. Megmondtam – közölte önelégülten. Úgy éreztem, Karím becsapott, amikor a múltban a nők szabadságáról beszélt, hisz gondolkodása most nem sokkal állt Alié fölött. Nincs egyetlen férfi sem országunkban, aki lazítani akar a nők kötelékein? Hamar elült a fiatalasszony haláláról szóló pletyka, s a mai napig nem derült fény a történtekre. Sorsa burkolt fenyegetésként lebeg felettünk, nők fölött, milyen áldozatot is kell vállalni a bátraknak. Kitört, majd elmúlt a rettegett háború. Férfiaink harcoltak és meghaltak, de mint Karímtól hallottam, katonáink közül sokan nem küzdöttek bátran. Sőt, a szövetségesek jobbnak látták, ha különböző ürügyekkel gondoskodnak arról, hogy ne sértődjünk meg, mikor kiderül az igazság harcosainkról. Férjem vérvörös arccal beszélt a szaúdiakról, akik ahelyett, hogy az ellenségre támadtak volna, elszaladtak. Hadseregünkből egyedül pilótáinkra lehetünk büszkék, akik becsülettel helytálltak. Aszad hangot adott véleményének, hogy nem szégyenkeznünk kell, hanem inkább megkönnyebbülést éreznünk. Egy erős hadsereg hatalmas kockázat lenne a fejünk fölött. A trón nem bírna ki egy olajozottan működő katonai gépezetet. Az arab világban egy erős hadsereg mindenütt megdönti a monarchiákat, mert az emberek bele akarnak szólni országuk politikájába. Családunk bőven látott már ilyet, és inkább harcolni nem akaró férfiakból tartott fenn a család által irányított hadsereget. Az biztos, hogy uralkodócsaládunk ravasz, és gondoskodik arról, hogy a szaúdi katona lusta legyen, messze nem olyan, mint lehetne. Végül a háború viharában szertefoszlottak reményeink, hogy megtörténik a nagy társadalmi változás, amely felszabadítja a nőket. A harc, amely miatt az egész világ figyelme ránk irányult, és amelynek során kiderülhettek volna társadalmunk rendellenességei, túl gyorsan véget ért. Ellenségünk, Szaddam gyengülő ereje a mi helyzetünkről a havas hegyek között gyötrődő kurdok sanyarú sorsára irányította a figyelmet.

A háború végén férfiaink szorgosan imádkoztak, hisz megmenekültek a hódító hadseregek veszélyétől – és a szabad nőktől. Ki a megmondhatója, melyik veszélytől aggódtak jobban?

Epilógus A levegőt betöltötte a kísérteties hang, amely oly kedves minden muzulmán szívének. Imára hívták a hithűeket. „Allah nagy, Egy az Isten, Allah és Mohamed, az ő Prófétája. Gyere imádkozni. Allah nagy, Egy az Isten, Allah.” Alkonyodott, a nap nagy, sárga korongja lassan süllyedt. Eljött az idő az igazhitű muzulmánok napi negyedik imájára. A hálószoba erkélyén állva néztem férjem és fiam után. Kéz a kézben indultak a mecset felé. Elnéztem a gyülekező férfiakat, jó néhányan üdvözölték egymást, testvéries volt a hangulat. Előjöttek gyermekkorom zavaros emlékei. Ismét fiatal lány voltam, akit nem szeret apja, egyre csak fiát, Alit dédelgeti. Csaknem harminc év telt el, de semmi sem változott. Életem teljes kört írt le. Apa és Ali, Karím és Abdullah, tegnap és ma és holnap. Az erkölcstelen gyakorlat apáról fiára száll. Férfiak, akiket szerettem, férfiak, akikét gyűlöltem, egyaránt a nőkkel való szégyenletes bánásmódot hagyják örökül. Tekintetemmel követtem azt, aki vér a véremből, hús a húsomból; férjem és fiam egymás kezét fogva léptek be a mecsetbe. Nélkülem. Úgy éreztem, soha senki nem volt még ilyen magányos.

Utószó 1991-ben, az Öböl-háború után békevágy öntötte el a forrongó Közel-Keletet. A különböző országok vezetői egymás után álltak elő javaslataikkal, hogy véget vessenek a szakadatlan erőszaknak a világnak ezen a táján. Mindazok, akik törődnek a Közel-Kelettel és népével, a békén kívül azt óhajtották, hogy megváltozzanak az ősi hagyományok, melyeknek nincs hitbéli alapjuk, mégis alávetik a közel-keleti nőket a férfiak akaratának, amely valósággal uralkodik felettük. A tartós béke George Bush elnök diplomáciai manőverei eredményeképpen kezd valósággá válni, de az arab nők szabadságáról szőtt tünékeny álom elveszni látszik. A nyugaton hatalmon lévő férfiakat sem nagyon érdekli, hogy magasra tartsák azok igazságának zászlaját, akiknek nincs politikai presztízsük, és ezek nem mások, mint a nők. A Kuvait felszabadításáért vívott Öböl-háború egyik eredménye az arab férfiak és nők között növekvő konfliktus. A nők reményt láttak a társadalmi változásra, a férfiak pedig úgy érezhették, veszély fenyegeti azt a társadalmat, amely nem sokban különbözik a kétszáz évvel ezelőttitől. Férjek, apák és fiúk nem mertek szembeszállni a radikális vallásos erőkkel a nők jogaiért. Az arab nők szabadságának ügyét durván visszaszorították a vallásos fanatikusok, mert a külföldi csapatok megérkezése megnövelte hatalmukat. Az egész országon eluralkodott a félelem, hogy ezek a vallásos fanatikusok keserű harcot indítanak. 1992-ben Szultánát a többi szaúdi nővel együtt visszakényszerítették a tegnap lövészárkaiba. Meglepő módon most első alkalommal a gazdagok és hatalmasok is a vallásos rendőrség célpontjai lettek, és ugyanúgy elszenvedik a rajtaütéseket és letartóztatásokat, mint a többi szaúdi. Az átlag szaúdi pedig ahelyett, hogy az állam minden polgárának szabadságáért aggódna, boldogan nevet a gondolatra, hogy a királyi család tagjait és a gazdagokat ugyanúgy zaklatják a mutavák, mint őket magukat mindig is. Nincs már szó az autóvezetés jogáról, arról, hogy ledobhassák a fátylat, vagy hogy engedély nélkül utazhassanak a

nők. Sokszor az életükért kell aggódniuk, olyannyira fenyegetik őket a helyi vallásos fanatikusok. Ki tudja, mikor lesz még egy olyan lehetőségük a társadalmi változásra Arábia asszonyainak, mint amilyet a háború hozott? Bár a modern társadalmak egyre javítják az emberek életkörülményeit, a nőket szerte a világon még mindig kínzással vagy halállal fenyegeti a férfinem primitív uralma. A férfiak eltökéltségének erős cérnájával varrták a női rabszolgaság köpenyét. 1983 tavaszán megismerkedtem egy szaúdi nővel, aki örökre megváltoztatta életem. Ismerik őt, ő Szultána. Kölcsönösen vonzódtunk egymáshoz, és azonnal összebarátkoztunk, értettük egymást. Szultána szenvedélyes életvágya, döbbenetes agykapacitása megváltoztatta helytelen nyugati nézőpontomat a fátylat viselő nőkről, akiket annak előtte az emberi faj érthetetlen egyedeinek láttam. Mint olyan amerikai, aki 1978 óta szaúdi környezetben él, sok szaúdi asszonnyal találkoztam, és jártam közös társaságba. De mindet egyformának láttam, legyőzött, sötét alaknak. A gazdag kereskedő osztály vagy a királyi család tagjainak élete túl kényelmes ahhoz, hogy kockáztassák életük finom egyensúlyát. A falvakban a beduin asszonyok meglepő méltósággal viselték szörnyű életkörülményeiket. Sőt, még ők sajnáltak engem, mint olyan nőt, aki „rákényszerül”, hogy egyedül merészkedjen ki a kegyetlen világba egy férfi útmutatása és védelme nélkül. Haram (milyen kár), veregették meg a vállamat, és mondták el, mennyire együtt éreznek velem. Az elégedettség vagy együttérzés máza rejtette való helyzetüket. Szultána leplezte le számomra azt a kétségbeeséssel vegyes szörnyű haragot, amelyet annyi szaúdi érez és rejt el fátyla mögé. Ebből az új perspektívából nézve meggyőződésemmé vált, hogy a szaúdi asszonyok nem sok befolyással voltak a szaúdi kultúrára. Vagy éppen fordítva, a szaúdi kultúra tette őket ilyenné. 1988 őszén keresett meg Szultána azzal a kéréssel, hogy mint barátnője írjam meg élete történetét. Sok olyan dolog történt fiatal élete során és a többi, általa ismert szaúdi nő életében, amit érdemes megörökíteni. Megszólalt bennem a józan ész hangja. Kételkedtem

abban, hogy előnye származna ebből a számára kockázatos vállalkozásból. Számba vettem személyes érdekem is, és bőven találtam kifogásokat. Szeretem a Közel-Keletet, a legjobb barátaim ebben a térségben élnek, és számos boldog szaúdi asszonyt is ismerek. Vég nélkül soroltam kétségeimet. Elutasítottam Szultánát, mert magam is torkig voltam a nyugati újságok kritikáival az országról, amelyet most otthonomnak hívok. Nem kétséges, hogy a muzulmánok elszigeteltségének oka a világsajtó állandó negatív híreiben keresendő. Így is a Közel-Keletről szóló elítélő könyvek és cikkek tömege látott napvilágot, és nem akartam csatlakozni ahhoz az általános jelenséghez, hogy olyanok szidják az arabokat, akik az olajban gazdag földek gazdasági védőernyője alatt keresnek menedéket. Nem, nem akarok senkit elítélni, mondtam Szultánának. Az volt a vágyam, hogy kedvező fényben mutathassam be az arabokat, megmutassam kedvességüket, vendégszeretetüket, nagylelkűségüket. Szultána, a feminista hercegnő ébresztett rá a meztelen igazságra. Mert igaz ugyan, hogy sok jót találni Szaúd-Arábiában, de addig nem lehet dicsérni az itteni életet, amíg ebben a társadalomban az asszonyoknak félelemben kell élniük. – Jean, mint nőnek, neked más a kötelességed – mutatott rá Szultána, aki nem viselte el a vereséget. Tovább magyarázta a valóságot, azt, hogy mennyire elnyomják nemüket. Különb volt nálam! Nem habozott kockára tenni életét vagy egy végtagját az ügyért, amelyért harcolt. És Szultána most is legyőzött minden akadályt, beleértve makacs ellenállásomat. Miután meghoztam a nehéz döntést, hogy együttműködöm vele, s megírom élete történetét, szívem mélyén tudtam, nem volt más választásom. A keresztény nyugatot és az iszlám keletet összekötő kötelék erősebb a félelemnél, amelyet ezzel a vállalkozással kapcsolatban éreztem. Ennek a könyvnek meg kellett születnie. Sok ember hozott nagy áldozatot ezért a könyvért. Szultána és családja biztonságáért aggódom, féltem Arábiában lévő barátaimat, akiknek sejtelmük sem volt ennek a könyvnek a létéről, de legfőképp szembe kell néznem azzal, hogy elvesztem Szultána szeretetét,

támogatását és társaságát. Azét a nőét, aki tüzes szellemével felkavart és inspirált. Szomorú tény, hogy attól a perctől fogva, amint ez a könyv megjelenik, útjaink többé nem keresztezhetik egymást. Legkedvesebb barátomat a csönd sötétje mögé zárják előlem. Hozzá kell tennem, ez közös, szeretetteljes döntésünk. Ha felfednénk a köztünk lévő kapcsolatot, sok emberre várna súlyos büntetés, de legfőképp Szultánára. Utolsó találkozásunkkor, 1991 augusztusában a haszontalanság érzése ásta alá örömömet. Csodálattal néztem Szultána optimizmusát. Őt boldog reménység töltötte el, hogy vállalkozásunk sikerrel jár, és kijelentette, inkább elszenvedi a büntetést, mint hogy legyőzöttként éljen. Szavai erőt adtak a közelgő viharhoz. Amíg ezek a megvetendő tények nem kerülnek nyilvánosság elé, nincs segítség. Ez a könyv olyan lehet, mint egy kisbaba első lépései, aki soha nem futna életében ezek nélkül az első, bátor kísérletek nélkül. – Jean, te meg én felkavarjuk a hamut, és tüzet gyújtunk! Mondd meg, hogy segíthet rajtunk a világ, ha nem hallja segélykiáltásunkat? Lelkem mélyén érzem, ezzel kezdődik a változás életünkben. Felnőtt életem jelentős részét a Közel-Keleten töltöttem. Három éven keresztül olvastam újra és újra Szultána naplóját és jegyzeteit. A világ számos fővárosában tartott titkos találkozókon mutattam meg neki a kézirat végső változatait. Nagy örömmel és nagy fájdalommal olvasta. Amikor elolvasta a könyv utolsó fejezetét, barátnőm sírva fakadt. Aztán összeszedte magát, s azt mondta, tökéletesen eltaláltam lelkiállapotát, élettapasztalatait, mintha csak mellette lettem volna, ahogyan mellette is voltam annyi éven keresztül. Aztán megkért rá, töltsem ki azokat az űröket, amelyekről naplójában nem ír. A következőket szeretné az önök tudtára adni. Szultána apja még él. Négy felesége van és négy palotája szerte a világon kedvenc városaiban. Ifjú feleségétől sok fiatal gyermeke van. Szultánával való kapcsolatán sajnos nem javított az idő. Lányait ritkán látogatja, de igen büszke fiaira és fiúunokáira. Ali meglett, érett férfi, de még mindig úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett gyerek. A benne levő kegyetlenséget lánygyermekein éli ki, akikkel nagyjából úgy bánik, ahogyan azt annak idején apjától látta. Ma négy felesége és számtalan szeretője van. A király

nemrégiben feddte meg korrupció miatt, de nem tettek lépéseket ellene. Szara és Aszad hűek maradtak az esküvőjükön tett fogadalomhoz. Öt élénk gyermekük született. Ki tudja, beválik-e Hudá jóslata, s világra jön-e a hatodik? Szultána nővérei közül csak Szara tud ennek a könyvnek a létéről. Szultána többi nővére családjával együtt jól van. Omar autóbalesetben meghalt a Dammámba vezető úton. Családját Egyiptomban Szultána apja támogatja. Randa apja vett egy villát Dél-Franciaországban, s Randa az év nagy részét ott tölti. Nem ment férjhez azután, hogy elvált Szultána apjától. Családjában lábra kapott a pletyka, hogy van egy francia szeretője, de kétséges, hogy ez igaz. Vafáról Szultána soha többé nem hallott, de el tudja képzelni, mint él egy kis faluban rengeteg gyerek közepette. Éli azt az életet, amelytől a művelt fiatal nők úgy rettegnek Szaúd-Arábiában. Marszi visszatért a Fülöp-szigetekre, és Szultána tudomása szerint valóra váltotta élete álmát. Egy ideig Rijádban dolgozott nővérként, de egyszer megírta Szultánának, túl szigorúak a korlátozások ahhoz, hogy elviselje az ember. Szultána nem hallott róla azóta, de nagyon reméli, nem erőszakolták meg, és nem gyilkolták meg az iraki bevonulás során, hisz sok szép, fiatal nőre várt ez a sors. Hudá évekkel ezelőtt meghalt, Arábia homokjába temették, távol Szudántól, szülőhazájától. A legszomorúbb Szamíra sorsa. A nőszobába zárva maradt, s Taháni két évvel ezelőtt hallotta, hogy megőrült. A szolgák jelentették, hogy napokon át sikoltozott, majd értelmetlen motyogásba kezdett. Időnként hallják zokogását, az ételes tálcát naponta üresen találják, tehát életben van. A család esküszik, hogy mihelyt a vénember meghal, elengedik. De a nagybácsi öregkora ellenére is jó egészségnek örvend. Akárhogy is, Szamíra valószínűleg többé nem tudna mit kezdeni a szabadsággal. Szultána két évvel ezelőtt diplomázott filozófiából. Nem dolgozik szakmájában, de úgy véli, hogy a szerzett tudás belső békével tölti el, és egynek érzi magát a világgal. Tanulmányai közben felfedezte, milyen sok embert ért súlyos igazságtalanság. Rádöbbent, milyen

lassú léptekkel halad előre az emberi faj, de bátor lelkek mindig előbbre kényszerítik, és Szultána büszke, hogy ezek közé tartozhat. Karím és Szultána jó kapcsolatának az egymás és a gyerekek iránti szeretet az alapja. Szultána maga is sajnálja, hogy nem sikerült feltámasztani a korábbi szerelmet a második feleséggel való incidens után. Hat évvel ezelőtt Szultána nemi betegséget kapott. Karím hosszas köntörfalazás után bevallotta, hogy hetente részt vesz egy bizonyos szexuális kalandban. Néhány magas rangú herceg minden héten repülőgépet küld Párizsba a prostituáltakért. Egy ottani madame a világ minden tájáról érkező lányok közül kiválasztja a legszebbeket, akik Franciaországban űzik mesterségüket. Kedden felszállnak egy gépre, mely Arábiába viszi őket, s a következő hétfőn a fáradt prostituáltak elrepülnek. Karím elmondta, hogy Szaúd-Arábia nagy városaiban, külön palotákban rengeteg ilyen prostituált található. A királyi család magas rangú hercegeinek legtöbbjét meghívják ezekre a helyekre, ahol szabadon választhatnak a nők közül. A férfiak számára a nők továbbra is pusztán a gyönyör tárgyaiként léteznek, vagy eszközökként, amelyek fiúkat biztosítanak nekik. Karím megijedt a betegségtől, és megígérte, hogy ettől fogva nem vesz részt ilyesmiben, de Szultána sejti, hogy nem fog tudni ellenállni a kísértésnek, és szégyenszemre tovább folytatja a dolgot. Csodálatos szerelmük már csak emlékekben létezik. Szultána mindenesetre tovább harcol lányai jövőjéért. Szultána elmondta, élete legszomorúbb látványa két ifjú lányának sötét alakja, hiszen már ők is fekete köpenybe és fátyolba burkolózva járnak. Annyi évi lázadás után még mindig nem vethették le ezeket a szaúd-arábiai fiatal nők. Mint eddig is, még mindig primitív szokások határozzák meg a nők szerepét a szaúdi társadalomban. Az amerikai csapatok jelenléte az Öböl-háborúban, amely annyi hamis reménnyel töltötte el Szultánát, csupán még inkább megszilárdította a mutavák hatalmát. Immár azzal hencegnek, hogy ők irányítják a trónon ülő királyt. Szultána megkért, hogy mondjam el olvasóimnak: dacos szelleme e könyv lapjain keresztül lázad. De személyének titokban kell maradnia, mert bár ő kész szembenézni az élet minden

megpróbáltatásával, azzal a lehetőséggel nem, hogy elveszítse drága gyermekeit. És ki tudja, milyen büntetés vár valakire, aki megmondja az igazat a nők rejtett életéről az iszlám két legszentebb szentélyének földjén. Szultána sorsa 1902 januárjában dőlt el, amikor nagyapja, AbdelAzíz harcban visszafoglalta Szaúd-Arábia földjét. Dinasztia született ekkor. Szultána ál-Szaúd hercegnő férje, Karím ál-Szaúd, a Szaúdarábiai Királyság ál-Szaúd királyi házának hercege oldalán él továbbra is.

Függelék I. A Korán a nőkről A Korán az iszlám szent könyve. 114 szúrája vagy fejezete megszabja a muzulmán hitűek számára előírt viselkedést. A muzulmánok számára a Korán az Isten szava, amelyet Gábriel arkangyal közölt Mohamed prófétával. Mohamednek Mekkában és Medinában volt a látomása. Ma mindkét város Szaúd-Arábiában van. Mekka volt Mohamed szülőhelye, Medinában található a próféta sírja, s ez okból ez a két város a muzulmánok két legszentebb városa, amelyekbe hitetleneket nem engednek. Kevés nyugati fogja föl, valójában milyen hatalmas, megkérdőjelezhetetlen tekintélye van Mohamed próféta szavainak a mohamedánok előtt. Életük minden oldalát a Korán irányítja, amelyet szentnek tartanak. Sok, keresztény szellemben nevelkedett nyugati kétkedve fogadja el egy legfelsőbb lény létének lehetőségét, de nemigen akad muzulmán, aki nem ragaszkodik vadul Mohamed Istene iránti megingathatatlan hitéhez. Szaúd-Arábia muzulmán világában nem különül el egymástól az állam és a vallás, mint nyugaton. Az iszlám vallás az abszolút törvény. Tíz évig éltem Szaúd-Arábiában, Rijádban, s ezalatt megkértem egy közeli szaúdi barátomat, fordítson le nekem néhány sort a Koránból, és magyarázza el ezeket. Látván a nemek teljes elkülönülését az iszlám világban, különösen a nők viselkedését szabályozó versszakokra voltam kíváncsi. Mivel személyes beszélgetés közben fordították le nekem ezeket a versszakokat, előfordulhatnak kisebb eltérések ezek között és a Korán-szakértők fordításai között. Azonban, tekintve, hogy a Koránt „lefordíthatatlannak” vélik, és hogy a létező angol fordítások között is sok az ellentmondás, nyugodt lélekkel teszem közzé a következő versszakokat a nők témaköréből úgy, ahogyan azt a Korán arab eredetijéből nekem felolvasták.

(A magyar változatban ennek ellenére Simon Róbert fordítását használjuk, Helikon Kiadó, 1987. A ford. megj.)

Téma Szexuális kapcsolat a ramadán hónapjában, mikor minden igaz muzulmán böjtöl, és a nappali órákban tartózkodik az örömöktől. Mit mond erről a Korán: 2. SZÚRA, 187. A böjt éjszakáján szabad közösülnötök asszonyaitokkal. (Olyanok) ők nektek, s ti nekik, (mint) a köntös. Allah tudja, hogy (amikor a böjt éjszakáján tilalmas volt számotokra közösülni asszonyaitokkal, akkor) becsaptátok magatokat. (Allah azonban) megengesztelődve fordult (ismét) felétek és megbocsátott nektek. Mostan(tól kezdve hát) közösüljetek velük és kedvetekre kívánhatjátok azt, amit Allah előírt nektek (a böjt éjszakájára vonatkozóan)! Egyetek és igyatok addig, amíg meg nem különböztetitek hajnalhasadáskor a fehér szálat a feketétől! Aztán tartsátok be szigorúan a böjtöt az éjszaka beálltáig! És ne közösüljetek velük, amíg a mecsetekben tartózkodtok (áhítatba merülve)! Ezek Allah tilalmai. Ne jöjjetek közel hozzájuk! Így teszi világossá Allah az embere számára az ő jeleit/verseit. Talán ők istenfélők lesznek.

Téma A muzulmánok házassága hitetlenekkel. A Korán ugyanazokat írja elő férfiaknak, nőknek egyaránt, de a törvényt csak a nők ellen alkalmazzák. Sok szaúdi férfi vesz nőül keresztény asszonyt, de a

szaúdi nőknek szigorúan tilos nem muzulmán férfihoz feleségül menni. Mit mond erről a Korán: 2. SZÚRA, 221. Ne házasodjatok pogány asszonyokkal, amíg nem lesznek hívők! Egy hívő rabszolganő bizony jobb egy pogány asszonynál – még akkor is, ha ez tetszik nektek. És ne adjatok feleségül (hívő asszonyokat) pogányokhoz, amíg nem lesznek hívők! Egy hívő rabszolga bizony jobb egy pogány férfinál, még akkor is, ha ez tetszene nektek. Ezek (a pogányok) a Pokol tüzéhez hívnak, Allah azonban – ha úgy tetszik neki – a Paradicsomba és a megbocsátáshoz hív. És megmagyarázza az ő verseit az embereknek. Talán hat rájuk az intés.

Téma Szexuális kapcsolat egy nővel menstruáció idején. Szigorúan tilos. Mit mond erről a Korán: 2. SZÚRA, 222. Kérdenek téged a havibajról. Mondd: „Kórság az.” Ezért tartsátok távol magatokat az asszonyoktól havibaj idején, s ne közeledjetek hozzájuk, amíg meg nem tisztulnak! Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük úgy, ahogyan Allah elrendelte számotokra. Allah szereti azokat, akik készek a megbánásra

és szereti azokat, akik megtisztulnak.

Téma Ha egy férfi elválik feleségétől, előbb meg kell győződnie arról, nem hordja-e gyermekét. Ha a nő terhes, férjének gondját kell viselnie. Mit mond erről a Korán: 2. SZÚRA, 228. Az elvált asszonyoknak három havi tisztulást kell kivárniuk. Nem szabad eltitkolniuk azt, amit Allah (az előző házasság gyümölcseként) a méhükben teremtett – ha hisznek Allahban és a Végső Napban. A férjeiket illeti meg a leginkább az, hogy ekkor visszafogadják őket, ha ők ki akarnak békülni. Az asszonyokat ugyanaz a jog szerinti bánásmód illeti meg (férjük részéről), mint amivel ők tartoznak (férjüknek). A férfiak azonban egy fokkal fölöttük állnak. Allah hatalmas és bölcs.

Téma Ha egy férfi elvált egy nőtől, ismét elveheti feleségül, amennyiben az asszony azóta újból férjhez ment, majd elvált. De ha másodszor is elválik tőle, többé már nem veheti el. Mit mond erről a Korán: 2. SZÚRA, 229. A válás kétszer (megengedett). Akkor azonban vagy meg kell tartani (a feleséget) az elismert

módon, vagy el kell bocsátani az illendő módon! 2. SZÚRA, 230. Ha a férfi (a feleségétől harmadszor) elválik, akkor az asszony (mint feleség) tilos a számára, amíg férjhez nem megy valaki máshoz. Ha az elválik tőle, akkor nem követ el egyikük sem bűnt, ha újra visszatérnek egymáshoz. 2. SZÚRA, 241. Az elvált asszonyoknak – az illendőségnek megfelelő – eljárás jár!

Téma A következő versszak azt szabályozza, hány nőt vehet el egy férfi, és milyen hozomány illeti. Mit mond erről a Korán: 4. SZÚRA, 3. Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan bánni a (női) árvákkal, akkor házasodjatok meg a néktek tetsző nőkkel kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni (egyszerre többhöz), akkor (vegyetek feleségül) csak egyet, vagy (elégedjetek meg) azzal, amit (rabszolganőt) a jobbotok birtokol. Ezzel tudjátok leginkább elkerülni azt, hogy igazságtalanul cselekedjetek. 4. SZÚRA, 4. Adjátok oda az asszonyoknak hozományukat ajándék gyanánt! Ha pedig úgy tetszik nekik, hogy önként átengednek nektek abból egy

részt, akkor használjátok azt tetszésetekre és hasznotokra!

Téma Az alábbiakban a gyerekeknek járó örökséget magyarázza az írás. A fiúgyermekek kétszer annyit kapnak, mint a lánygyermekek. Mit mond erről a Korán: 4. SZÚRA, 11. Gyermekeitekre vonatkozóan Allah (ekképpen) rendelkezik: A fiúgyermeket (az örökség elosztásakor) annyi illeti meg, mint amennyi két leánygyermek része.

Téma Külön utasításokat tartalmaz a Korán, mi a teendő azokkal a nőkkel, akik megszegték a szexuális szabályokat. A második versszak arról szól, hogyan büntetik hasonló körülmények között a férfiakat. Mit mond erről a Korán: 4. SZÚRA, 15. Azok ellen, akik asszonyaitok közül paráználkodnak, hívjatok négy tanút (közületek). Ha ők (a valóságnak megfelelően) tanúskodnak, akkor őrizzétek őket erősen a házaitokban, amíg el nem szólítja őket a halál, vagy amíg Allah valami más utat nem jelöl ki nekik! 4. SZÚRA, 16.

És ha közületek (férfiak közül) követnek el ketten (paráznaságot), akkor büntessétek meg őket! Ám ha megbánást tanúsítanak, és megjavulnak, akkor hagyjátok őket bántatlanul!

Téma A Korán külön felsorolja, milyen nőket tilos feleségül venni. Mit mond erről a Korán: 4. SZÚRA, 22. Ne házasodjatok olyan asszonyokkal, akikkel atyáitok kötöttek házasságot. 4. SZÚRA, 23. Tilalmas nektek (házasságot kötni): anyáitokkal, leányaitokkal, nővéreitekkel, apai és anyai nagynénjeitekkel, fivéretek leányaival, nővéretek leányaival, (nevelő)anyáitokkal, akik szoptattak benneteket és tejtestvéretekkel, anyósaitokkal, a ti gyámságotok alatt álló mostohalányaitokkal – azokkal az asszonyokkal, akikkel már együtt háltatok; ha még nem háltatok volna velük, akkor (ez) nem róható fel vétketekül; (tilalmas továbbá): saját ágyékotokból (sarjadt) fiaitok feleségeivel s az, hogy két nővért együtt vegyetek feleségül – kivéve azt, ami már a múltban megtörtént.

4. SZÚRA, 24. És (tilalmas nektek) a tisztes (férjes) asszonyok.

Téma A muzulmán nem imádkozhat Allahhoz, ha előtte nőt érintett. Egy versszak arról világosítja föl, mit tegyen, amennyiben nővel hált, de nincs víz, hogy megmosakodhasson. Mit mond erről a Korán: 4. SZÚRA, 43. …És (ne közelítsetek) a magömléstől tisztátalanul sem, amíg nem mosakodtatok meg – kivéve, ha (csak éppen) áthaladtok az úton! Ha… asszonyokat illettek, és nem leltek vizet, akkor folyamodjatok tiszta homokhoz, és dörzsöljétek meg (azzal) az arcotokat és a kezeteket.

Téma A szexuális bűnök isten elleni bűnnek számítanak. Komoly büntetés jár annak, aki ilyet követ el. Mit mond erről a Korán: 24. SZÚRA, 2. Ha egy férfi és egy nő paráználkodik, mindegyiküket száz korbácsütéssel korbácsolják meg! És Allah vallására való tekintettel ne fogjon el titeket könyörület irántuk, ha hisztek Allahban és a Végső Napban! 24. SZÚRA, 3. A parázna férfi

csak parázna nővel vagy pogány nővel házasodhat! És a parázna nő (ugyanígy) csak parázna férfival vagy pogánnyal házasodhat!

Téma A paráznaság vagy házasságtörés vétsége olyan komoly bűnnek számít, hogy négy tanút kell állítani. Mit mond erről a Korán: 24. SZÚRA, 4. Aki tisztes férjes asszonyoknak kelti rosszhírét, és azután nem hoz négy szemtanút, azt korbácsoljátok meg nyolcvan korbácsütéssel, és ne fogadjatok el tőle tanúságtételt soha többé! Ők a bűnösök.

Téma Ha férj vádolja feleségét házasságtöréssel vagy paráznasággal, és nem tudja vádjait tanúkkal alátámasztani, Isten nevére kell esküdnie, hogy igazat mondott. Mit mond erről a Korán: 24. SZÚRA, 6. És azok, akik (saját) feleségeiknek keltik rossz hírét, és önmagukon kívül nincsenek tanúik, akkor a tanúság az legyen, hogy négyszer tanúbizonyságot kell tennie Allah előtt, hogy az igazat mondja. 24. SZÚRA, 7. és ötödszörre úgy,

hogy Allah átka legyen rajta, ha hazudik!

Téma Szaúd-Arábiában a muzulmán nőknek el kell fedniük arcukat, különben kiteszik magukat a vallás képviselői zaklatásának. A nemek elkülönülése az élet minden területén teljes. Mit mond erről a Korán: 24. SZÚRA, 31. És mondd a hívő nőknek, hogy süssék le tekintetüket és ügyeljenek szemérmükre és ne mutassák a díszeiket, csupán azt, ami látható és kendőzzék el ruhakivágásukat és ne mutassák a díszeiket, kivéve férjüknek, atyjuknak, apósuknak, fiaiknak, férjük fiainak, fivéreiknek, fivéreik és leánytestvéreik fiainak, asszonyainak, a (rabszolganőknek), akiket jobbjuk birtokol, férfiszolgáiknak, akikben (már) nincs (nemi) vágy, és a gyermekeknek, amíg még nem tudnak semmit a nők szemérméről.

Téma A Korán szerint az asszonyok időskorukban félretehetik a fátylat, csadort. Ennek ellenére az asszonyok Arábiában életük végéig hordják ezeket. Mit mond erről a Korán: 24. SZÚRA, 60. Azoknak a nőknek,

akik túl vannak a változás korán, és nem remélhetnek már házasságot, nem róható fel vétkükül az, ha leteszik a (külső) ruháikat, úgy, hogy (közben) nem hivalkodnak a díszeikkel. Ám jobb nekik, ha megtartóztatják magukat.

II. A szaúdi törvények A szaúdi büntetőjog alapja a szigorú iszlám erkölcs. Az iszlám szó jelentése: „Meghajolni Allah akarata előtt.” Az iszlám legfontosabb elve a saría, vagyis az „ösvény”. Ez az Isten által rendelt teljes életutat jelenti. Mindenkinek, aki az iszlám vallást követi, életét a hagyományos erkölcsi elvek szerint kell élnie, amelyeket az 570-ben született és 632-ben meghalt Mohamed próféta fektetett le. A nyugatiak többsége nehezen érti, hogy a muzulmánok teljesen alávetik magukat a Korán törvényeinek, mindennapi életük minden vonatkozásában. Szaúd-Arábiában a Korán a törvény a Mohamed által lefektetett hagyományokkal együtt. Amikor Szaúd-Arábiában éltem, egyszer megkértem egy neves iszlám tudóst, aki ügyvédként keresi kenyerét, hogy magyarázza el, mint alkalmazza a mai Szaúd-Arábia igazságszolgáltatása a Próféta tanításait. Magyarázata segített eloszlatni félreértéseimet. Közzéteszem egy részét annak, amit számomra írt, mert úgy érzem, érdekelni fogja olvasóimat: 1. A saríának négy fő forrása van. A Korán, amelynek több ezer versszakát az Isten Prófétáján keresztül juttatta el hozzánk. A szunna, a Mohamedhez kapcsolódó s a Koránban nem szereplő hagyományok, az ijma, az ulema, vagyis a hittudósok felismerései, és a kijász, amely annak módszere, hogy ismert bírók megállapodjanak az új jogi alapelvekben. 2. Szaúd-Arábia királya sem kivétel a saríában lefektetett szabályok alól. 3. A bírósági rendszer bonyolult, de ha egy ítélet ellen fellebbeznek, azt a fellebbezési bizottság vizsgálja. Ez a bíróság általában három tagból áll, de ötből abban az esetben, ha az ítélet halál vagy csonkítás lehet. A legfelsőbb bíró a király, ő a legfelsőbb fellebbezési bíróság is, egyben a kegyelem forrása.

4. A bűnöket három csoportra osztják: hudud, tazir és kiszasz. A hudud olyan bűnöket jelent, amelyeket az Isten tilt, és büntetésük megtalálható a Koránban. A tazir bűneit a megfelelő hatóságok büntetik, míg a kiszasz bűnöknél az áldozat joga a bosszú.

A hudud bűnök Idetartoznak a lopás, az alkoholfogyasztás, az iszlám tagadása, a paráználkodás, a házasságtörés. Akit lopás vétkében találtak bűnösnek, az büntetést fizet, vagy börtönbe vetik, vagy levágják a jobb kezét. (A balt abban az esetben, ha a jobb kezét már levágták.) Azt, akit ivásban, alkoholárusításban vagy -vásárlásban, kábítószerek szippantásában, beinjekciózásában vagy dohányba keverésében találnak bűnösnek, nyolcvan korbácsütésre ítélik. Akit az iszlám tagadásában találnak bűnösnek, annak büntetése a körülményektől függ. Az ítélet keménységét nagyban befolyásolja, hogy az illető muzulmán vagy sem. A muzulmánok büntetése általában korbácsütés. Akit paráznaságban találnak bűnösnek, általában megkorbácsolják. A férfiakat állva, a nőket ülve. A bűnös arcát, fejét és létfontosságú szerveit kímélik. Általában negyven korbácsütés a szokásos, de a körülmények nagyban befolyásolhatják. A házasságtörés az egyik legsúlyosabb bűn. Ha a bűnös házas, megkövezés, lefejezés vagy főbelövés általi halálra ítélik. Az általános a megkövezés. A bűn megtörténtét négy tanúnak kell igazolnia.

Tazír bűnök Ezek nagyjából megfelelnek azoknak, mint amit az amerikai jog vétségnek nevez. Nincs előre megszabott büntetés, mindenkit a bűn komolysága és a mutatott bűnbánat szerint egyedileg ítélnek meg.

Kiszasz bűnök

Amennyiben valakit bűnösnek találnak, az áldozat vagy családja jogosult bosszút állni. A büntetésről a család dönt, és végrehajtása sem nyilvános. Ha gyilkosságot követtek el, a családnak joga van hasonlóan megölni a gyilkost, mint ahogyan szerettüket meggyilkolták, de választhatnak bármilyen más módszert is. Ha a család egy tagját véletlenül ölték meg (például autóbalesetben), az elhunyt családja „vérdíjat” jogosult kérni. A múltban tevékben fizették a vérdíjat, manapság pénzben. A körülmények szerint adott összegek vannak, 120 000-től 300 000 rijalig (45 000-80 000 dollár) terjednek. Ha nőt ölnek meg, a fizetség feleannyi, mint egy férfi esetében. Ha valaki egy másik ember egy testrészét levágja, az áldozat vagy családja ugyanezt teheti vele.

Ki tanúskodhat büntetőeljárásban A tanúnak épelméjűnek, nagykorúnak és muzulmánnak kell lennie. Nem muzulmánok nem tanúskodhatnak bűnügyekben. Asszonyok csak abban az esetben, ha személyes dologról van szó, és férfi nem volt jelen. A nők tanúvallomását nem is ténynek, hanem inkább feltételezésnek tekintik, és a bíróság dönti el, adott körülmények között érvényesnek fogadja-e el.

Miért tilos nőknek bűnügyekben tanúskodni A szaúdi bíróságok négy okból nem fogadják el a nők tanúskodását: 1. A nőket sokkal, inkább érzelmeik befolyásolják, mint a férfiakat, ennek eredményeképp érzelmeik eltorzítják vallomásukat. 2. A nők nem vesznek részt a közéletben, ennélfogva nem érthetik meg azt, amit megfigyeltek. 3. A nők teljesen a férfiak befolyása alatt állnak, akik Isten kegyelméből felsőbbrendűek, ennélfogva egy nő amellett tanúskodna, amit az a férfi mondott neki, akivel utoljára beszélt.

4. A nők feledékenyek, ennélfogva vallomásuk nem tekinthető megbízhatónak.

III. Időrend 570 610 622

632 650

1446 1744

1802-1806

1843-1865

Mohamed próféta születése Mekkában, a mai Szaúd-Arábiában. Mohamed próféta előtt megjelenik az Isten, és kinevezi hírnökévé. Megszületik az iszlám. Mohamed próféta Mekkából Medinába menekül a dühös tömeg elől. Ez Mohamed futása, a hidzsra, Mohamed földi küldetésének nagy válsága. A muzulmán naptár e napon kezdődik, és tiszteletére hidzsrának hívják. Mohamed próféta meghal Medinában. Mohamed próféta mondásait összegyűjtik és leírják. Ez a könyv, amely Isten szavait rögzíti, úgy, ahogyan Mohamed elmondta, a muzulmánok szent könyve. Az első dokumentált ál-Szaúd, Szultána őse otthagyja a sivatagot, szakít a nomád élettel és Dar’ijádban (a régi Rijád) telepszik le. Mohamed ál-Szaúd együttműködik Mohamed ál-Vahhábbal, a Korán szigorú értelmezését tanító tanárral. A harcos és a tanár együtt szigorú büntetési rendszert vezet be. Mohamed ál-Szaúd és Mohamed ál-Vahháb fiai a Korán tanításai hatására megtámadják és elfoglalják Mekkát és Medinát. Könyörtelenül lemészárolják Táif, a Mekka fölötti település egész férfilakosságát. Ezzel a győzelemmel csaknem egész Arábiát egyesítik uralmuk alatt. Az ál-Szaúdok kiterjesztik uralmukat délre, Ománra.

1876 1887 1891 1893-1894 1901. szept. 1902. jan. 1915 1926 1932 1933 1933. május 1934 1934. május 15.

1938. márc. 20. 1939 1944 1945. febr. 14.

Megszületik Szultána nagyapja, Abdel-Azíz ibn Szaúd, a királyság alapítója. Rijád városát elfoglalják a Rasídok. Az ál-Szaúd-család Rijádból az Elhagyott Negyedbe menekül. Az ál-Szaúd-család átkel a sivatagon Kuvaitba. Abdel-Azíz huszonöt éves korában harcosaival együtt megindul Rijád elfoglalására. Abdel-Azíz és emberei elfoglalják Rijádot. Az új ál-Szaúd-dinasztia kezdete. Abdel-Azíz ál-Szaúd megegyezik az angol kormánnyal, miszerint havi ötezer fontért harcol a törökök ellen. Megszületik Szultána apja. A két királyság, Hidzsáz és Nedzsd egyesül. Szaúd-arábiai Királyság néven a világ tizenkettedik legnagyobb országa. Megszületik Szultána anyja. Amerika koncessziót nyer (az angolok előtt), hogy olajat kutasson Szaúd-Arábiában. Szaúd-Arábia háborút indít Jemen ellen, egy hónap múlva kötnek békét. A jemeni háborút megbosszulandó, három késes jemeni támad egy mekkai mecsetben Abdel-Azíz királyra. Legidősebb fia, Szaúd apja elé veti magát, így őt sebesítik meg. Olajat találnak Dammámban. Az európai háború megállítja az olajkitermelést. A királyság olajtermelése évi nyolcmillió barrelre emelkedik. Roosevelt elnök találkozója Abdel-Azíz királlyal a USS Quincy fedélzetén.

1945. febr. 17. 1946 1946. dec. 1948. május 14. 1948. május 14. 1948 1952 1953. nov. 9. 1953. nov. 9. 1956 1958. márc. 1960. dec. 1962 1963 1964. nov. 3. 1965 1965. szept.

Winston Churchill, Anglia miniszterelnökének találkozója Abdel-Azíz királlyal a USS Quincy fedélzetén. Az olajkitermelés eléri a hatvanmillió barrelt. Szultána szüleinek házassága Rijádban. Izrael Állam megalakulása. Kitör az első arab-izraeli háború. Működni kezd a Rádió Mekka, a királyság első rádióállomása az Ulema heves ellenzése dacára is. Abdel-Azíz király megtiltja az alkohol behozatalát a hitetleneknek is. Abdel-Azíz király, Szultána nagyapja hetvenhét éves korában meghal. A néhai uralkodó legidősebb fia, az ötvenegy éves Szaúd lesz a király. Féltestvére Feiszal koronaherceg. Szülei tizedik lányaként megszületik Szultána. A királyság pénzügyi zűrzavarának idején Feiszal koronaherceg veszi át a kormány irányítását. Szaúd király felmenti bátyját kötelességei alól, és kezébe veszi a hatalmat. A rabszolgaság eltörlése a Szaúd-arábiai Királyságban. A rabszolgák többsége korábbi gazdáinál él tovább. Megnyílik az első leányiskola. A vallási fanatikusok lázonganak. Szaúd király lemond, és Bejrútba menekül. Feiszalt koronázzák királlyá, féltestvére, Háled koronaherceg lesz. Tiltakozások ellenére működni kezd az első televízióstúdió. Háled ibn Abdel-Azíz herceg, Feiszal király unokaöccse meghal, amikor fegyveres csoport

1967. jún. 1969. febr. 1973. okt. 6. 1973. okt. 20. 1975. márc. 25.

1975. márc. 25. 1977

1979. nov.

élén támad a televízióstúdióra annak megnyitásakor. Kitör a hatnapos háború Izrael és arab szomszédai között. Szaúd-Arábia is küld csapatokat. Az elűzött Szaúd ibn Abdel-Azíz Athénben meghal. Évente több mint tizenötmillió dollárt költött száműzetésében. Újabb háború tör ki Izrael és arab szomszédai között. Szaúd-Arábia csapatokat küld. Feiszal király az Izraelnek nyújtott amerikai katonai segítségre válaszul szent háborút hirdet, és olajembargót vezet be Amerika ellen. Feiszal királyt meggyilkolja saját unokaöccse, Feiszal ibn Muszaid herceg, annak a hercegnek a testvére, akit lelőttek az 1965-ös zavargások idején. Háled koronaherceget koronázzák királlyá. Az új koronaherceg a féltestvére, Fahd. Háled király rendeletben tiltja meg, hogy a nők utazzanak, amennyiben nem kíséri őket családjuk valamelyik férfi tagja. Egy második rendelet azt tiltja meg, hogy a nők külföldön tanuljanak. Mindkét rendelet azután született meg, hogy Misáil hercegnőt nyilvánosan kivégezték, amiért beleszeretett egy másik szaúdi diákba a libanoni Amerikai Egyetemen. Szeretőjét lefejezték. Megtámadják a mekkai Nagymecsetet. A fanatikusok az ellen tiltakoznak, hogy a nők a királyság határain kívül dolgozzanak. A rákövetkező hónapokban a fundamentalista zavargásoktól való félelmében a kormány megnyirbálja a nők jogait.

1982.

jún.

1990. aug. 5.

1991

Háled király szívrohamban meghal. Féltestvére, Fahd lesz a király, az ő féltestvére, Abdullah az új koronaherceg. Irak lerohanja Kuvaitot. A nyugati szövetségesek haderői Szaúd-Arábiában gyülekeznek, hogy kiverjék Szaddam hadseregét. A mutavák félelemmel és ellenségesen fogadják a külföldi katonanők jelenlétét. Fokozódik a nyomás a szaúdi kormányra, hogy megszorító intézkedéseket hozzon bármely nemzetiségű nők ellen. A vallási csoportok visszatérnek a Korán szigorú értelmezéséhez.