NNCL531-36Fv1.0. Michael Blake Farkasokkal Táncoló. JLX Kiadó Budapest Los Angeles 1991

NNCL531-36Fv1.0 Michael Blake Farkasokkal Táncoló JLX Kiadó Budapest Los Angeles 1991 A mű eredeti címe: Dances with Wolves by Michael Blake Copyright © 1991 Fordította: Vadász Gyula Hungarian translation © Vadász Gyula, 1991 Minden jog fenntartva / All rights reserved A magyar nyelvű kiadás az International Business System és a William Morris, Agency-vel kötött szerződésen alapul ISBN 963 7822 03 8 Felelős kiadó: Laux József, JLX Kft. Készült a debreceni Alföldi Nyomdában Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató Műszaki szerkesztő: Bíró László A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3962.66-14-2

Vergődő Madár tudta, hogy valami igen értékesnek volt tanúja, valaminek, ami megoldást adott a sok rejtély egyikére, ami a fehér embert körülvette… a rejtélyre, hogyan nevezze őt. Kell, hogy egy embernek igazi neve legyen, gondolta magában, miközben lovagolt előre, hogy Dunbar hadnaggyal találkozzon. Különösen, ha az egy olyan fehér ember, mint ez a valaki. Eszébe jutottak régi nevek, de egyik sem illett rá. És most biztosan érezte, ez az igazi. Illett a fehér katona egyéniségéhez. Erről emlékezni fognak rá az emberek. És ő maga, Vergődő Madár, mögötte két tanúval jelen volt, amikor a Nagy Szellem feltárta előtte. Magában jó néhányszor elismételte, amint lement a lejtőn. Éppen olyan jó hangzása volt, mint amilyen jó maga a név. Farkasokkal Táncoló.

I. FEJEZET egy Dunbar hadnagyot nem töltötték el igazán szál nyaló érzések. De ez volt az első szó, mely megragadt fejében. Minden olyan hatalmas volt. A nagy felhőtlen égbolt. A fű ringó tengere. De semmi más, bárhová pillantott is. Út sehol. Nyoma sincs kerékvágásnál amit a nagy szekér követhetne. Csak puszta, üres tér. Csak hánykolódott. Szíve ettől kalapálni kezdett, furcsán, mélyről jövően. Amint ott ült a lapos, nyitott ülésen, engedve, hogy teste együtt rángatózzon a prérivel, Dunbar hadnagy gondolatai kalapáló szívére összpontosítottak. Borzongott az izgalomtól. Vére mégsem lüktetett hevesebben. Vére nyugodt volt. És a efölötti zavarban gondolatai örömtelen dolgoztak. Szavak kavarogtak folyton a fejében, miközben mondatokat és frázisokat próbált felidézni, mellyel kifejezhetné érzéseit. Nehéz volt rátalálni. Útjuk harmadik napján fejében a hang ezen szavakat mondotta: – Ez az egész olyan vallásos – és úgy tűnt, ez a mondat a legigazabb. Dunbar hadnagy azonban sohasem volt vallásos ember, így hát, még ha a mondat igaznak is tűnt, nem egészen tudta, mit kezdjen vele. Ha nem lett volna oly elragadtatott, Dunbar hadnagy valószínűleg előállt volna a magyarázattal, de ábrándozása közepette most átsiklott fölötte. Dunbar hadnagy szerelmes volt. Szerelmes ebbe a vad, gyönyörű országba és mindenbe, ami benne volt. Afféle szerető érzés volt ez, amit az emberek mások iránt éreznek álmukban: önzetlen és kételyek nélküli, tisztelettudó és örökké tartó. Felemelő volt ez lelkének, szíve ugrált. Talán ez volt az oka annak, amiért a feltűnően csinos lovassági hadnagy a vallásra gondolt. Szeme sarkából látta, amint Timmons oldalra billenti fejét, és már vagy ezredszer köp a derékig érő fűbe. Amint az gyakran történt, a

köpés permetként fröcskölt szét, és ettől a kocsisnak mindig meg kellett törölnie száját. Dunbar nem szólt semmit, de Timmons szüntelen köpködése undort keltett benne. Ártatlan cselekedet volt, őt mégis idegesítette, akárcsak az, ha azt látta, hogy valaki az orrát piszkálja. Egész délelőtt ott ültek egymás mellett. De csak azért, mert jó irányból fújt a szél. Bár mindössze néhány lábnyi választotta el őket, az enyhe hűvös szellő jó irányból érkezett, és Dunbar hadnagy nem érezte Timmons szagát. Életének nem egész harminc éve alatt számtalanszor megszagolta már a halált, és olyan rossz semmi sem volt. A halottakat azonban mindig el vonszolják vagy eltemetik, ki lehet őket kerülni, Timmonsszal azonban mindezt nem tehette. Mikor a légáramlatok irányt változtattak, Timmons bűze elborította őt, mint egy dögletes, láthatatlan felhő. Így hát amikor a szellő rossz irányból fújt, a hadnagy lecsúszott az ülésről, és felmászott a szekéren felhalmozott élelmiszerhegyre. Néha órákon át ott utazott. Néha leugrott a magas fűbe, eloldotta Ciscót és előrenyargalt egy-két mérföldet. Most hátranézett Ciscóra, amint az nehézkesen baktatott a szekér mögött, orrát elégedetten beletemetve abrakoszsákjába, szőre csillogott a napfényben. Dunbar elmosolyodott, és arra gondolt, bárcsak a lovak is addig élnének, mint az emberek. Egy kis szerencsével Cisco még tíz-tizenkét évig vele lehet. Aztán majd más lovak követik, de ez az állat olyan volt, amilyen csak egy van az ember életében. Ha egyszer már nem lesz, nem lehet pótolni. Amint Dunbar hadnagy figyelte, a ló hirtelen felnézett borostyánszemeivel abrakoszsákja széle mögül, mintha azt keresné, hol van a hadnagy, majd megpillantva megelégedetten hajtotta vissza fejét, hogy tovább falatozzon. Dunbar elhelyezkedett az ülésen, és egyik kezét zubbonyába süllyesztette, egy összehajtogatott papírdarabot húzva elő. Féltette a hadsereg ezen kis darab papírját, mert azon az ő parancsai álltak. Mióta elhagyta Fort Hayst, már vagy fél tucatszor végigfuttatta sötét, pupilla nélküli szemeit ezen a papírdarabon, de akárhányszor tanulmányozta is, nem tudta jobb kedvre hangolni.

Nevét kétszer is hibásan írták. A papírt aláíró őrnagy leheletén ital szaga érződött, és ügyetlenül végighúzta egyik kabátujját a tintán, még mielőtt az megszáradt volna, így a hivatalos aláírás csúnyán elmosódott. A parancson dátum nem volt, azt maga Dunbar hadnagy írta rá, mikor már úton voltak. Csakhogy ő ceruzával írt, és az ő kézírása élesen elütött az őrnagy tintakaparásától és a szabványnyomtatványtól a formapapíron. Dunbar hadnagy felsóhajtott a hivatalos papír láttán. Nem úgy nézett ki, mint egy parancs a hadseregtől. Olyan volt, mint egy szemét. Amint a parancsra pillantott, eszébe jutott, hogyan is született az meg, és ez még inkább zavarta őt. Az a rettenetes kihallgatás az italos leheletű őrnaggyal. Lelkesedésében, hogy új állomáshelyre küldik, a vasútállomásról egyenesen a főhadiszállásra ment. Az őrnagy volt az első és egyetlen személy, akivel beszélt az alatt az idő alatt, ami eltelt aközött, hogy megérkezett, és hogy később, azon a délutánon felkapaszkodott a szekérre, hogy elfoglalja helyét az ülésen a bűzlő Timmons mellett. Az őrnagy vérben forgó szemei már jó ideje rászegeződtek. Amikor végre megszólalt, hangja leplezetlenül gunyoros volt. – Szóval indiánölő, he? Dunbar hadnagy még sohasem látott indiánt, még kevésbé harcolt akárcsak eggyel is. – Nos, pillanatnyilag nem, uram. De talán még lehetek. Tudok harcolni. – Szóval harcos, mi? Dunbar hadnagy erre nem válaszolt. Úgy tűnt, jó hosszú ideig bámulják csendben egymást, mielőtt az őrnagy írni kezdett. Dühödten írt, tudomást sem vett a halántékán lecsorgó verítékről. Dunbar további olajos cseppeket látott, amint éppen kiütköztek a csaknem kopasz fej tetején. Megmaradt hajának zsíros csíkjai tapadtak az őrnagy koponyájához. Olyan volt ez, ami Dunbar hadnagyot valami egészségtelen dologra emlékeztette. Az őrnagy csak egyszer hagyta abba a kaparást. Egy csomó

slájmot köhögött fel, és egy undorító vödörbe köpte az asztala mellett. Dunbar hadnagy ebben a pillanatban azt kívánta, bárcsak vége lenne már ennek az egész találkozónak. Ennek az embernek egész lénye hányingerre késztette. Az őrnagy végül abbahagyta az írást, és átadta a papírt. – Fort Sedgewickbe helyezem magát. Közvetlen Cargill kapitánynál kell jelentkeznie. Dunbar hadnagy lepillantott a mocskos papírra. – Igenis, uram. És hogyan jutok oda? – Azt hiszi, én tudom? – mondta az őrnagy élesen. – Nem, uram, egyáltalán nem. Csakhogy én magam sem tudom. Az őrnagy hátradőlt székében, mindkét kezét nadrágja szárába törölte, és önelégülten mosolygott. – Ma jókedvemben vagyok, és ezért a kedvében járok. Hamarosan indul egy szekér ellátmánnyal megrakodva. Keresse meg azt a parasztot, aki Timmonsnak nevezi magát, és menjen el vele. – Majd a Dunbar hadnagy kezében lévő papírra mutatott. – A pecsétem garantálja az ön biztonságát azon a pogány területen, százötven mérföldön keresztül. Dunbar hadnagy már pályafutása kezdetétől fogva tudta, hogy nem szabad kérdéseket feltenni a hóbortos csapattiszteknek. Katonásan tisztelgett és azt mondta: – Igenis, uram –, majd sarkon fordult. Megkereste Timmonst, visszasétált a vonathoz, és elővezette Ciscót, majd fél órán belül kilovagolt Fort Haysből. És most, amint százmérföldnyi utazás után a parancsra pillantott, úgy gondolta, majd minden rendbejön. Érezte, hogy a szekér lelassít. Timmons figyelt valamit ott a fűben, közel ahhoz a helyhez, ahol megálltak. – Odanézzen. Valami fehérség feküdt ott a fűben, még húszlábnyira se a szekértől. Mindkét férfi lemászott, hogy megnézze, mi az. Egy emberi csontváz volt, fehéren rikított, a koponya az égre tekintett. Dunbar hadnagy letérdelt a csontváz mellé. A bordák között már fű nőtt. És nyilak álltak ki közülük, mint tűk a párnából. Dunbar kihúzott egyet a földből, és megpörgette kezeiben.

Amint végigfuttatta ujjait a nyílvesszőn, Timmons a válla fölött vihorászva mondta: – Valaki ott messze északon azon csudálkozik, "mé' nem ír ez má'?". kettő Azon az estén tömérdek eső esett. A negyedik nap nagyon hasonlóan telt el, mint a többiek, eseménytelenül. Aztán az ötödik és a hatodik is. Dunbar hadnagy csalódott, mivel nem látott bölényeket. Egyetlen állatot sem látott. Timmons azt mondta, néha egész csordák tűnnek el nyomtalanul. De azt is mondta, emiatt nem kell aggódni, mert ha egyszer feltűnnek, annyian vannak, mint a sáskák. Nem láttak egyetlen indiánt sem, és Timmons ehhez nem fűzött magyarázatot. Azt mondta, túl korai lenne még indiánt látni, és inkább örüljenek annak, hogy nem találkoztak tolvajokkal és koldusokkal. A hetedik napon azonban Dunbar már csak félig figyelt Timmonsra. Amint az utolsó mérföldek is kezdtek elfogyni mögöttük, egyre inkább állomáshelye jutott eszébe, ahová hamarosan megérkezik. három Cargill kapitány körbeturkált a szájában, szemei felfelé meredtek, miközben összpontosította gondolatait. A felismerés egy szikrája volt ez, melyet gyors homlokráncolás követett. Már megint elvesztettünk valakit, gondolta. Az istenit. A kapitány búsan nézett először az egyik falra, aztán a másikra nyirkos kvártélyában. Az ég egy adta világon semmi látnivaló. Mint egy börtöncella. És rossz idők jártak.

Cargill kapitány leejtette kezét szájától. Egyedül ült istenverte kvártélyának homályában, és figyelt. Nyugalom volt kint, és ez a nyugalom összetörte Cargill szívét. Normális körülmények között odakint a levegő megtelne a dolgukat végző férfiak hangjával. De már jó néhány napja nem volt mit tenniük. Még a csendes pihenő is kiesett a napirendből. És a kapitány semmit sem tehetett ez ellen. Ez bántotta őt. Amint a szörnyű csendet figyelte, tudta, tovább már nem várhat. Ma meg kell tennie azt, amitől annyira rettegett. Még ha az szégyenletes is. Vagy pályafutásának végét jelenti. Vagy még rosszabbat. A "még rosszabb"-at elhessegette gondolataiból, és nehézkesen lábra állt. Miközben az ajtó felé indult, egy pillanatig zubbonyának egyik meglazult gombjával babrált. A gomb leszakadt, és végiggurult a padlón. Nem törte magát azzal, hogy felvegye. Hiába varija vissza, azzal nem hoz helyre semmit. Amint kilépett a ragyogó napsütésbe, Cargill kapitány átadta magát képzelgéseinek, és arra gondolt, amikor utoljára állt meg szekér ott az udvaron, amely Fort Haysből érkezett. De nem volt ott szekér. Csak az a gyászos hely, az a keserűség azon a földön, mely nem érdemelte meg a nevét. Fort Sedgewick. Cargill kapitány szinte másnaposnak tűnt, amint ott állt nyirkos cellája küszöbén. Kalapot nem viselt, és arca fakó volt. Utoljára tartott leltárt. Nem voltak lovak már a gyenge karámban, mely nem olyan régen még ötvennek adott otthont. Két és fél hónap alatt a lovakat ellopták, majd pótolták a hiányt, és aztán ismét ellopták. A komancsok segítettek magukon. Szemei a hadtápépületre tévedtek ott szemben az úton. Eltekintve saját istenverte kvártélyától, ez volt az egyetlen álló épület Fort Sedgewickben. Már kezdettől fogva szörnyű dolguk volt. Senki sem tudta, hogyan kell vályogtéglával építkezni, és két héttel azután, hogy az épületeket felhúzták, a tetők jó része beszakadt. Az egyik fal olyannyira besüppedt, hogy lehetetlennek tűnt, egyáltalán

meg fog-e állni. Biztosnak látszott, hogy hamarosan összeomlik. Nem számít, gondolta Cargill kapitány, elfojtva egy ásítást. A hadtápépület üres volt. Általában így volt ez a hónapok nagyobb részében. Abból éltek, amit a kóbor vadászok meghagytak, meg amit a prérin le tudtak lőni, többnyire nyulakat és vadmadarakat. Nagyon erősen kívánta, bárcsak visszajönnének a bölények, ízlelőbimbói még most is működésbe léptek, amint egy bölénypúppecsenyére gondolt. Cargill lebiggyesztette ajkait, és visszaküzdötte szemeiből hirtelen előtörni készülő könnyeit. Nem volt semmi ennivalójuk. Végigsétált ötvenyardnyit a nyílt, kopár területen a meredek domboldal széléig, amelyre Fort Sedgewick épült, és lepillantott a nyugodt patakra, mely zajtalanul hullámzott tovább százlábnyi mélységben. Partjait mindenféle szemét borította, emberi ürülék erős szaga csapott a kapitány orrlyukaiba. Az emberi ürülék minden egyébbel keveredett, ami csak odalent rohadt. A kapitány tekintete végigsöpört az enyhe meredekségű lejtőn, épp akkor, amint két ember mászott elő a nagyjából húsz, alvásra szolgáló nyílás valamelyikéből, melyeket a lejtőbe vájtak. A két mocskos ember hunyorogva állt ott a verőfényes napsütésben. Mogorván pillantottak fel a kapitányra, de semmi jelét sem mutatták annak, hogy tudomást vettek volna róla. Cargill kapitány sem. A katonák visszamásztak lukjaikba, mintha parancsnokuk látványa kényszerítette volna őket. Otthagyták a kapitányt egyedül a meredek tetején. Cargill arra a kis küldöttségre gondolt, amit emberei nyolc nappal ezelőtt küldtek a nyirkos kunyhóba. Kérésük ésszerű volt. Sőt szükségszerű is. A kapitány azonban mégis elhatározásuk ellen döntött. Még mindig remélte, hogy jön egy szekér. Úgy érezte, kötelessége, hogy reménykedjen benne, jön majd egy szekér. Az azóta eltelt nyolc nap alatt senki sem szólt hozzá, egyetlen szót sem. A délutáni vadászokat kivéve az emberek lukjaikban maradtak, nem szóltak egymáshoz, alig lehetett látni őket. Cargill kapitány elindult visszafelé, istenverte kvártélya felé, de félúton megtorpant. Megállt az udvar közepén, és málladozó

kunyhóinak tetejét nézte. Aztán néhány másodperc múlva így mormogott: – Akkor most –, és visszafelé menetelt az úton, ahonnan jött. Most több lendület volt lépteiben, miközben a meredek széle felé haladt, majd odaért. Háromszor kellett lekiáltania Guest káplárnak, mielőtt mozgolódás támadt az egyik luk előtt. Ujjatlan kabátba bújtatott csontos vállak jelentek meg, majd egy barátságtalan, mogorva arc, és felpillantott a földsáncra. A katonát hirtelen megbénította egy köhögési roham, és Cargill megvárta, míg lecsillapodik, mielőtt megszólal. – Öt perc múlva sorakoztassa fel az embereket az istenverte szállásom előtt. Mindenkit, még a szolgálatban levőket is. A katona némán emelte ujjbegyeit homloka mellé, majd ismét eltűnt a lukban. Húsz perccel később a Fort Sedgewick-iek, akik inkább hasonlítottak egy csapat elkínzott rabhoz, mint katonákhoz, összegyűltek a sík, nyílt téren Cargill ocsmány kunyhója előtt. Tizennyolcan voltak. Tizennyolcan maradtak az eredetileg ötvennyolc emberből. Harminc ember elment a hegyen túlra szerencsét próbálni, bármi várjon is rájuk a prérin. Cargill egy hét emberből álló lovas őrjáratot küldött a dezertőrök legnagyobb csoportja után. Ezek talán meghaltak, vagy ők is dezertáltak. Többé nem tértek vissza. Most már csak tizennyolc nyomorult férfi állt ott. Cargill kapitány megköszörülte torkát. – Büszke vagyok rátok, hogy itt maradtatok – kezdte. A kis gyülekezet nem szólt semmit. – Szedjétek össze fegyvereiteket és minden mást, amit el akartok vinni innen. Mihelyt elkészültetek, visszamenetelünk Fort Haysbe. A tizennyolc ember már azelőtt elindult, mielőtt mondatát befejezte volna, hanyatt-homlok rohanva, mint a csürhe, hálólukjaikhoz a meredek földsánc alatt, mintha attól félnének, a kapitány meggondolhatja magát, ha nem sietnek. Nem egész tizenöt perc alatt végeztek. Cargill kapitány és

kísérteties kommandója gyorsan nyomult a préri felé, és keletnek vették útjukat, vissza a százötven mérfölddel arrébb fekvő Hays erődbe. Befejezett tény volt hát, hogy feladták a hadsereg legtávolabbi kihelyezett állomáshelyét, a lándzsahegyét egy hatalmas rendszernek, melynek az volt a célja, hogy civilizációt vigyen mélyen a határvidék szívébe. A hadsereg csupán visszavonulásnak tekinti majd, a terjeszkedés elodázásának, mely várhat addig, míg a polgárháború megfelelő irányt vesz, amíg kellő erőforrásokat irányíthatnak az erődök egész láncolatának ellátására. Akkor majd természetesen visszajönnek, de most Fort Sedgewick feljegyzett története gyászos véget ért. Minden készen állt arra, hogy Fort Sedgewick történetének elveszett fejezete és az egyetlen, amellyel valaha is büszkélkedni lehetett volna, elkezdődjön. négy Megvirradt. Vidám nap volt ez Dunbar hadnagy számára, ő már Fort Sedgewickre gondolt, amint ébredezve pislogott a szekér faléceire pillantva, néhány lábnyira a feje fölött. Cargill kapitány és emberei jártak a fejében, az állomáshely fekvése és az, milyen lesz majd első őrjárata, és még ezernyi más dolog suhant át izgatottan gondolataiban. Ez volt az a nap, amikor végül eléri állomáshelyét, és így megvalósul régi álma, hogy a határvidéken szolgáljon. Félretolta takaróit, és kigurult a szekér alól. A kora reggeli fényben dideregve felhúzta csizmáit, és türelmetlenül toporgott körbe. – Timmons – suttogta a szekér alá hajolva. A bűzös kocsis mélyen aludt. A hadnagy megbökdöste csizmája orrával. – Timmons. – Aha, mi van? – siránkozott a kocsis, és megriadva ült fel. – Indulás.

öt Cargill kapitány menetoszlopa haladt előre, kora délutánra csaknem tíz mérföldet tettek meg. Bizonyos mértékig kedélyállapotuk is javult. Az emberek énekeltek, szívükből jövő büszke dalokat, miközben a prérin át meneteltek. Az énekhangok Cargill kapitányt is ugyanolyan jókedvre derítették, mint bárki mást. Az éneklés nagy megkönnyebbülést hozott neki. A hadsereg kivégzőosztag elé állíthatja, ha akarja, de még mindig elszívhatja utolsó cigarettáját, mosolyogva. Helyesen döntött. Senki sem beszélhette volna le erről. Amint a nyílt, füves terepen lépdelt, úgy érezte, hogy régen elveszett megelégedettsége tér vissza. A parancsnok elégedettsége. Megint úgy gondolkodhatott, mint egy igazi parancsnok. Azt kívánta, bárcsak igazi menetelés lenne, lovascsapatok menetoszlopai élén. Rögtön oldalvédet alkotnék, évődött magában. Jó egymérföldnyire szétszórnám őket észak és dél felé. És tényleg dél felé nézett, amint az oldalvédek gondolata átsuhant agyán. Aztán elfordult Cargill, és sohasem tudta meg, hogy ha abban a pillanatban egymérföldnyire délre haladnának, találnának ott valamit. Két utast fedeztek volna ott fel, akik megálltak szekérútjuk közben, hogy körbejárjanak egy kiégett szekérroncsot, mely ott feküdt egy sekély vízmosásban. Az egyikük dögletes szagot árasztott, a másik pedig, egy feltűnően csinos fiatalember, egyenruhában volt. De nem voltak oldalvédek, így hát egyiküket sem fedezték fel. Cargill kapitány oszlopa rendületlenül menetelt előre, végigénekelve útjukat keletre, Fort Hays felé. A fiatal hadnagy és útitársa pedig rövid megállójuk után már ismét a szekéren volt, nyugatra, Fort Sedgewick felé nyomulva. II. FEJEZET

egy Útjuk második napján Cargill kapitány emberei egy kövér bölénytehenet lőttek egy kisebb csordából, mely mintegy tucatnyi bölényből állhatott. Néhány órára letelepedtek, hogy indián módra ünnepeljék meg a felséges lakomát. Az emberek ragaszkodtak ahhoz, hogy kapitányuknak egy jókora szelet bölénypúpot süssenek ki, és a parancsnok szemei könnybe lábadtak az örömtől, amint megmaradt fogait a mennyei húsba mélyesztette, és hagyta, hogy a falat szétolvadjon a szájában. A szerencse továbbra is a menetoszlop mellé szegődött, és útjuk negyedik napján, úgy dél körül egy nagyobb hadsereg-ellenőrző osztagba ütköztek. Az osztagot vezető őrnagy már Cargill embereinek állapotából látta megpróbáltatásuk egész történetét, és azonnal együttérzés alakult ki benne irántuk. A kölcsönkapott fél tucat lóval, valamint egy szekérrel a betegek számára Cargill kapitány menetoszlopa kiváló időt futott, mivel négy nappal később megérkeztek Fort Haysbe. kettő Megesik időnként, hogy abból származik a legkevesebb bajunk, amitől a legjobban tartunk, így volt ez Cargill kapitány esetében is. Nem tartóztatták le, mert feladta Fort Sedgewicket. Távolról sem. Emberei, akik néhány nappal azelőtt még vészesen közel álltak ahhoz, hogy végképp felülkerekedjenek parancsnoki hatalmán, most elmesélték Fort Sedgewick-beli megpróbáltatásaik történetét, és egyetlen katona sem mulasztotta el kiemelni Cargill kapitány szerepét, akiben teljes mértékben megbíztak. Tanúsították, hogy Cargill kapitány nélkül mindezt nem élték volna túl. A határvidék hadserege, amelynek morálja már a szétesés határára züllött, az egész tanúvallomást örömmel hallgatta. Két lépés történt azonnal. Az állomáshely parancsnoka

továbbította Fort Sedgewick feladásának egész történetét Tide tábornoknak a körzeti főhadiszállásra, St. Louis-ba, jelentését azzal a javaslattal zárva, hogy Fort Sedgewicket végérvényesen felejtsék el, legalábbis további utasításig. Tide tábornok teljes szívéből hajlott erre, és néhány nap múlva lemondtak arról, hogy Fort Sedgewicket hozzácsatolják az Egyesült Államokhoz. Nem létező hely lett belőle. A második lépés már Cargill kapitányra vonatkozott. Igazi hőssé emelkedett, és gyors egymásutánban megkapta a Medal of Valor érdemrendet, és előléptették őrnaggyá. "Győzelmi vacsorát" adtak tiszteletére a tiszti étkezdében. Ezen a vacsorán történt, az étkezés utáni ivászat közben, hogy Cargill egy barátjától meghallotta azt az érdekes kis történetet, amely leginkább volt szóbeszéd tárgya a helyőrség környékén, épp az ő győzelmes megérkezése előtt. Az öreg Fambrough őrnagy, a hadsereg egyik középszintű parancsnoka meglehetősen színtelen pályafutással, meghibbant. Egy délután megállt a díszszemle terének közepén, összefüggéstelenül handabandázott az ő királyságáról, és egyre csak a koronáját követelte. Szegény fickót épp néhány napja szállították keletre. Miközben a kapitány ennek a meghökkent eseménynek a részleteit hallgatta, természetesen fogalma sem volt róla, hogy Fambrough őrnagy szomorú távozásával együtt eltűnt minden nyom Dunbar hadnagyról is. A fiatal tiszt hivatalosan csak Fambrough őrnagy megbomlott agyának zavaros képzelgéseiben létezett. Cargill némi iróniával vette tudomásul azt is, hogy ugyanez a szerencsétlen őrnagy utoljára még egy szekérre való ellátmányt utalt ki, és ez a megrakott szekér Fort Sedgewick felé vette útját. Bizonyára elkerülték egymást, miközben ők már visszafelé meneteltek. Cargill kapitány és ismerőse jókat nevettek, amint elképzelték, hogy a kocsis felporoszkál arra a rettenetes helyre, és azon töpreng, vajon mi az ördög történhetett. Egész odáig mentek, hogy már minden vicc nélkül azon morfondíroztak, vajon mit fog tenni az a kocsis, és arra jutottak, bizonyára továbbmegy nyugatnak, a különböző kereskedelmi állomásokon eladja az

ellátmányt útközben. Cargill fél részegen támolygott vissza szállására a hajnali órákban, és fejét azzal az örömteli gondolattal ejtette a vánkosra, hogy Fort Sedgewick most már csak emlék. Így esett hát, hogy egyetlen személy maradt a földön, akinek némi fogalma volt Dunbar hadnagy hollétéről vagy egyáltalán a létezéséről. És ez a személy egy ápolatlan, civil agglegény volt, aki vajmi keveset jelentett bárkinek is. Timmons. III. FEJEZET egy Az élet egyetlen jele az a rongyos vászondarab volt, ami ott lengett az összeomlott hadtápépület ajtaja előtt. Feltámadt a késő délutáni szellő, de az a vászonfoszlány volt az egyetlen dolog, ami mozgott. Ha nem lett volna ott a felirat durván belevésve Cargill kapitány egykori rezidenciája fölött a gerendába, Dunbar hadnagy el sem hitte volna, ez az a hely. De a felirat világosan kibetűzhető volt: Fort Sedgewick. A két férfi csendesen ült a szekér bakján, a szánalmas romokat nézve, melyről kiderült, hogy az végső úticéljuk. Végül aztán Dunbar hadnagy leugrott a bakról, és óvatosan lépte át Cargill küszöbét. Másodpercekkel később előbújt, és Timmonsra pillantott, aki még mindig a szekéren ült. – Há' nem mondhatnánk, hogy valami szemkápráztató – kiáltott oda Timmons. A hadnagy azonban nem válaszolt. Odasétált a hadtápépülethez, félrehúzta a vásznat, és behajolt. Semmi látnivaló sem volt, és egy pillanattal később visszasétált a szekérhez. Timmons lepillantott rá, és a fejét rázta. – Akár le is pakolhatunk – mondta határozottan a hadnagy. – Minek, hadnagy?

– Mert megérkeztünk. Timmons csak fészkelődött ülésén. – De hát nincs itt semmi – zsörtölődött. Dunbar hadnagy körbepillantott állomáshelyén. – Pillanatnyilag tényleg nincs. Csend támadt közöttük, olyan csend, mely magában hordozta a feszültséget. Dunbar maga mellett lógatta karjait, míg Timmons a fogat kantárszárával babrált. Átköpött a szekér oldala fölött. – Mindenki elmenekült… vagy megölték. – Keményen tekintett a hadnagyra, mintha ebből az egészből ő már nem kérne többet. – Akár meg is fordulhatunk, és indulhatunk vissza. Dunbar hadnagynak azonban nem állt szándékában visszamenni. Valami olyasmi történt Fort Sedgewickben, amit ki kellett deríteni. Lehet, hogy mindenki elmenekült, és az is lehet, hogy mindegyikük halott. Lehet, hogy vannak túlélők, talán csak egyórányira innen, és azon küszködnek, hogy visszaérjenek az erődbe. És volt valami mélyebb oka is arra, hogy itt maradjon, valami, ami még erős kötelességérzeténél is erősebb volt. Vannak esetek, amikor valaki annyira akar valamit, hogy nem számít már, milyen áron és milyen körülmények között. Dunbar hadnagy leginkább a határvidéket akarta. És most itt volt. Hogy miképpen festett Fort Sedgewick és milyen körülmények uralkodtak itt, már nem számított neki. Szívében már döntött. Így hát szeme se rebbent, mikor megszólalt, hangja nyugodt és szenvtelen volt. – Ez itt az én állomáshelyem, az ott pedig a helyőrség ellátmánya. Ismét hosszan néztek egymásra. Mosoly tört elő Timmons száján. Aztán felnevetett. – Megőrült, fiam? Timmons annak tudatában mondta ezt, hogy a hadnagy még zöldfülű, valószínűleg sohasem volt még csatában, sohasem járt még nyugaton, és még nem élt eleget ahhoz, hogy bármit is tudjon. – Megőrült, fiam? – A szavak úgy jöttek elő, mint egy apa szájából,

aki torkig van fiával. De tévedett. Dunbar hadnagy nem volt zöldfülű. Szelíd és kötelességtudó volt, esetenként pedig elbűvölő. De nem volt zöldfülű. Szinte egész életében harcokat látott. A harcban pedig sikeres volt, mert egy ritka tulajdonsággal volt megáldva. Volt egy veleszületett érzéke, afféle hatodik érzék, amely megmondta neki, mikor kell erősnek lenni. És amikor ez a kritikus pillanat eljött számára, valami megfoghatatlan hatolt lelkébe, és Dunbar hadnagy érzéketlen, halálos gépezetté változott, melyet nem lehetett kikapcsolni. Mindaddig nem, míg célját el nem érte. Ha arra került a sor, hogy ütni kell, a hadnagy ütött először. És azok, akik visszaütöttek, ezt mélyen megbánták. Ezek a szavak, hogy "Megőrült, fiam?", működésbe hozták a gépezetet, és Timmons mosolya kezdett lehervadni ajkáról, amint meglátta, hogy Dunbar hadnagy szemei elfeketednek. Egy pillanattal később meglátta, hogy a hadnagy jobb keze lassan és határozottan felemelkedik. Azt is látta, hogy egy nagy pisztoly van a kezében, és mutatóujja a ravaszra siklik. – Emelje fel a seggét a szekérről, és segítsen lepakolni. Ezen szavak hangneme mély hatást gyakorolt Timmonsra. Azt mondta neki ezt a hangnem, hogy a halál hirtelen feltűnt a színen. Az ő halála. Timmonsnak szeme sem rebbent. Választ sem adott. Szinte egyetlen mozdulattal kötözte a kantárszárat a fékre, lekászálódott üléséről, fürgén a szekér hátuljához sétált, lenyitotta a szekér hátsó oldalát, és leemelte a rakomány első, keze ügyébe eső darabját. Amennyit csak lehetett, bezsúfoltak a félig beomlott hadtápépületbe, a többit pedig Cargill korábbi szállásán halmozták fel. IV. FEJEZET egy

Timmons alkonyatkor ment el, mondván, hogy a hold mindjárt feljön, és ki akarja használni az időt. Dunbar hadnagy leült a földre, valami füstölnivalót csinált magának, és nézte, amint a szekér egyre kisebb lesz a távolban. A nap nagyjából ugyanakkor ment le, amikor a szekér eltűnt, és ő még sokáig ott ült a sötétben, örült, hogy a csend a társa. Egy óra elteltével kezdett elgémberedni, így hát felállt, és odabaktatott Cargill kapitány kunyhójához. Hirtelen fáradtnak érezte magát, és ruhástul huppant a kis ágyra, amit az ellátmány közepén vetett meg, és lehajtotta fejét. Fülei éberek voltak azon az éjszakán. Nehezen jött álom a szemére. A sötétségben minden kis zaj magyarázatot követelt, és Dunbar erre képtelen volt. Volt valami különös ezen a helyen éjjel, amit nappal nem érzett. Amint éppen kezdett volna elaludni, egy ágacska reccsenése vagy egy apró, távoli csobbanás a patakban ismét felébresztette és éberré tette. Ez így ment hosszú ideig, és fokozatosan kimerítette Dunbar hadnagyot. Fáradt volt, és legalább annyira nyugtalan, mint fáradt. És a kettőnek ez a kombinációja szélesre tárta az ajtót egy hívatlan látogató előtt. Dunbar hadnagy álmatlan álmának ajtaján át bevonult a kétkedés. A kétkedés komoly próbára tette őt azon az első éjszakán. Szörnyű dolgokat suttogott fülébe. Azt, hogy bolond. Hogy mindenben tévedett. Hogy semmirekellő. Akár már halott is lehetne. A kételyek azon az éjszakán szinte könnyekre késztették őt. De Dunbar hadnagy visszafojtotta azokat, igyekezve kellemes gondolatokkal csitítani önmagát. Egészen reggelig küszködött, majd végül sikerült elűznie kételyeit, és mély álomba zuhant. kettő Megálltak. Hatan voltak. Pawnee indiánok

voltak,

minden

indián

törzs

közül

a

legszörnyűbb. Rövidre nyírt, lósörény formájú haj és korai ráncok, és a közös észjárás, valami olyasmi, mint az a gépezet, amivé alkalmanként Dunbar hadnagy változott. De abban nem volt semmi véletlenszerű, ahogy a pawneek látják a dolgokat. Minden mesterkéltség nélkül, de kegyetlen jó szemekkel láttak, olyan szemekkel, melyek ha egyszer megpillantanak valamit, villanásnyi idő alatt döntenek arról, éljen-e vagy meghaljon az a valami. És ha egyszer eldöntötték, hogy annak a valaminek élete szűnjön meg, a pawnee pszichotikus pontossággal gondoskodik annak haláláról. Ha arra kerül a sor, hogy a halállal törődjön, a pawnee automatikusan cselekszik, és a préri összes indiánja úgy fél tőlük, mint ahogy ők senkitől sem. Ami ezt a hat pawneet megállásra késztette, az valami volt, amit épp megláttak. És most ott ültek sovány lovaikon, lepillantva egy egész sor vízmosásra. Apró füstfelhő gomolygott fel a kora reggeli levegőbe, talán fél mérfölddel arrébb. Előnyös helyzetükből, egy alacsonyabb emelkedőről tisztán láthatták a füstöt. A füst forrását azonban nem. Azt elrejtette az utolsó vízmosás. És mivel nem láthattak mindent, amit akartak, a férfiak hozzáfogtak, hogy megbeszéljék a teendőket, halk torokhangon cseverészve a füstről, és arról, vajon mi lehet az. Ha erősebbnek érezték volna magukat, azonnal lerohantak volna oda, de már jó ideje távol voltak otthonuktól, és az eltelt idő szerencsétlenséget hozott számukra. Tizenegy emberből kis osztaggal indultak, útjukat délnek véve, hogy a lovakban gazdag komancsoktól lopjanak. Majd egyheti lovaglás után meglepték őket egy folyónál, ahol a kiowák nagy erőkkel keltek át. Még szerencséjük volt, hogy elmenekülhettek. Csak egy halottjuk volt és egy sebesültjük. A sebesült ember egy hétig tartott ki, súlyosan átlyukasztott tüdővel, és sebesült társuk terhe jócskán lelassította a kis csapatot. Amikor aztán végül meghalt, és a kilenc portyázó pawnee akadálytalanul folytathatta a keresést, csak a szerencsétlenség volt a társuk. A komancs bandák egykét lépéssel mindig a szerencsétlen pawneek előtt jártak, és még két hétig nem találtak semmit, csak kihűlt nyomokat. Végül sikerült rálelniük egy nagy

táborhelyre, sok jó lóval, és már örültek, hogy felszáll fejük fölül a kudarc felhője, mely oly sokáig kísérte őket. De azt nem tudhatták a pawneek, hogy helyzetük a szerencsével semmit sem változott. Sőt a legnagyobb szerencsétlenség hozta őket ebbe a faluba, mert a komancsoknak ezen csapatán mindössze néhány nappal ezelőtt ütött rajta igen keményen az utahok egy csoportja, akik több jó harcosukat megölték, és harminc lovukkal odébbálltak. Az egész komancs csapat éberen őrködött, és bosszúálló kedvükben voltak. A pawneekat abban a pillanatban felfedezték, amint azok kezdtek bekúszni a faluba, és a fél komancs táborral a sarktikban kellett elszökniük, keresztülbukdácsolva a sötétségen, amely most szövetkezett velük, kimerült pónijaikon. A szerencse végül is csak a visszavonulásnál szegődött melléjük. Mindannyian meghalhattak volna aznap éjjel. Végül azonban csak három harcost vesztettek. Így hát most ezen hat kedveszegett ember, ott üldögélve azon az elhagyatott magaslaton, kimerült pónijaikkal, melyek túlságosan fáradtak voltak ahhoz, hogy mozogni tudtak volna alattuk, azon töprengett, vajon mitévők legyenek azzal a füsttel, fél mérfölddel arrébb. Megvitatni egy támadás eshetőségeit nagyon is jellemző volt az indiánokra. De egyetlen kis füstcsíkról félórát vitatkozni már egészen más dolog volt, és csak azt mutatta, hova süllyedt ezeknek a póniknak az önbizalma. Hátuk véleménye megoszlott, egyikük a visszavonulás mellett volt, másikuk amellett, hogy kutassák fel a füst forrását. Amint oda-vissza ment a huzavona, egyetlen ember, közülük a legerőszakosabb maradt állhatatos az első pillanattól kezdve, ő azonnal le akart csapni a füst forrására, és ahogy a huzavona tovább folyt, úgy vált egyre és egyre rosszkedvűbbé. Harminc perc után elhúzódott indián testvéreitől, és elindult csendesen lefelé a lejtőn. A másik öt odajött melléje, azt kérdezve, vajon mit tervez. A mogorva harcos maró gúnnyal válaszolta, hogy társai nem pawneek és nem hajlandó tovább együtt lovagolni asszonyokkal. Azt mondta nekik, húzzák be farkukat a lábuk közé, és menjenek haza. Még azt is mondta, hogy nem is igazi pawneek, és ő inkább

meghal, semmint hogy olyan emberekkel civódjon, akik nem férfiak. A füst irányába lovagolt. A többiek követték. három Amennyire nem szerette az indiánokat, Timmons annyira nem tudott róluk semmit. Ez a terület már jó ideje viszonylag biztonságos volt. De ő volt az egyetlen ember, akinek igazában nem volt módja arra, hogy megvédje magát, és annyit azért már tudnia kellett volna, hogyan kell füst nélkül tüzet gyújtani. De aznap reggel kínzó éhséggel hengergőzött ki büdös takaróiból. A szalonna és a kávé volt az egyetlen, ami agyában járt és sietve csinos kis tüzet rakott nyers faágakból. Timmons tüze vonzotta oda a kis pawnee csapatot. Ott guggolt a tűznél, ujjai a serpenyő nyelére fonódtak, beszíva a szalonna illatát, amikor a nyíl eltalálta. Mélyen belefúródott jobb farába, és az ütés erejétől előrezuhant a tűzbe. Hallotta a csatakiáltást, még mielőtt bárkit látott volna, és ettől pánikba esett. Beugrott a vízmosásba, majd felkapaszkodott a meredeken, miközben egy tollas pawnee nyíl állt ki a seggéből. Mikor látták, hogy csak egyetlen ember van ott, a pawneek nem siették el a dolgukat. Míg a többiek a szekeret fosztották ki, az erőszakos harcos, aki úgy megszégyenítette a többieket, lustán ügetett Timmons után. Épp akkor kapta el a kocsist, amikor az a vízmosásból kivezető lejtőn mászott fel. Itt Timmons hirtelen egyik térdére zuhant, és mikor felemelkedett, hátrafordította fejét a patacsattogás hangjának irányába. De már sohasem látta meg a lovat és lovasát. A másodperc egy törtrészéig egy kő harci buzogányt látott, aztán az lecsapott koponyájának oldalára, akkora erővel, hogy Timmons feje szó szerint szétnyílt.

négy A pawneek átkutatták az ellátmányt, és amennyit csak tudtak, magukkal vittek. Elkötötték a hadsereg pompás lófogatát, felégették a szekeret, és ellovagoltak Timmons roncsolt teste mellett, még egy pillantásra se méltatva. Amit akartak, mindent elvettek tőle. A kocsihajtó skalpja ott lengedezett gyilkosa lándzsájának hegyén. A test egész nap ott feküdt a magas fűben, várva, hogy az éj leszálltával a farkasok felfedezzék. De Timmons eltűnésének nagyobb volt a jelentősége, mint egyszerűen egy élet kioltása. Halálával a körülményeknek egy szokatlan köre vált teljessé. És ez a kör John J. Dunbar hadnagy körül zárult be. Ember magánosabb nem lehet ennél. V. FEJEZET egy Aznap reggel ő is tüzet gyújtott, de ez jóval korábban történt, mint Timmonsé. A hadnagy félig itta meg első csésze kávéját, egy órával azelőtt, hogy a kocsist megölték. Két tábori székkel egészítette ki kényelmét. Az egyiket Cargill vályogkunyhója elé állította, és jó ideig ott ült, a hadsereg egyik takaróját borítva vállaira, kezeinek bölcsőjében a hadsereg egyik nagy, szabványméretű csészéje, úgy figyelte, hogy zajlik le szemei előtt az első nap Fort Sedgewickben. Gondolatai gyorsan működésbe léptek, és amikor ez így volt, ismét beléjük hatolt a kétkedés. Ijesztő hirtelenséggel tört a hadnagyra a lesújtottság érzése. Raj ott, semmi elképzelése nincs, hol kezdje, mi legyen az ő dolga, vagy egyáltalán hogyan tekintsen önmagára. Nem voltak kötelességei, sem kidolgozott program, amit kövessen, még beosztása sem. Amint a nap lassan felkelt mögötte, Dunbar azon kapta magát,

hogy behúzódik a kunyhó hűvös árnyékába, újratölti csészéjét, majd a tábori széket a közvetlen napsütésnek kitett udvarra vitte. Éppen leülni készült, mikor meglátta a farkast. Ott állt az erőddel szembeni földsáncon, a folyó másik oldalán. A hadnagy első ösztöne az volt, hogy elriassza egy-két lövéssel, de minél tovább figyelte látogatóját, annál kevesebb értelme volt ennek az ötletnek. Még ilyen távolságból is megmondhatta, hogy az állat csupán kíváncsi volt. És valami rejtett módon, mely sohasem jutott egészen gondolatainak felszínére, még örült is ennek a kis társaságnak. Cisco horkantott át a karámon, és a hadnagy figyelme hirtelen feléje fordult. Teljesen elfeledkezett a lováról. Útban a hadtápépület felé válla fölé pillantott, és látta, hogy kora reggeli látogatója megfordul, és eltűnik a látóhatár alatt a földsáncon túl. kettő A karámnál villant agyába, miközben Cisco abrakját öntötte egy lapos teknőbe. Egyszerű megoldás volt, és ismét kiverte fejéből a kételyt. Most ő saját maga találja ki kötelességeit. Dunbar gyorsan átvizsgálta kunyhóját, a hadtápépületet, a karámot és a folyót. Aztán munkához látott, a kis folyam partjait elborító szeméttel kezdve. Bár nem volt kényes természetű, a föld túrását mégis teljesen megszégyenítőnek érezte. Üvegek és szemét volt elszóródva mindenhol. De legrosszabbak az állati hullák voltak, a bomlás különféle állapotaiban, melyeket nemtörődömséggel döntöttek a folyóba. Legtöbbjük apróállat, nyulak és vadmadarak voltak. Volt ott egy egész antilop, egy másiknak pedig valamely része. Ennek a szemétnek látványa adta az első kulcsot Dunbarnak ahhoz, mi is történhetett Fort Sedgewickben. Nyilvánvalóan olyan hellyé vált, amelyre senki sem lehetett büszke. És aztán, anélkül hogy erről tudott volna, egészen közel került az igazsághoz. Talán az élelmiszer volt az oka. Talán éheztek. További állati hullák voltak magába a folyóba süllyedve, gyomra

kavarogva háborgott, amint kivonszolta az oszladozó állati testeket a sekély víz bűzös mocsarából. Mindent halomba rakott egy nagy vásznon, mikor pedig már egy elvitelre elég gyűlt össze, a vásznat mint zsákot kötözte össze. Aztán Cisco izmainak segítségével felvonszolták a szörnyű rakományt a meredek földsánc tetejére. Kora délutánra a folyam tiszta volt, és bár nem volt benne biztos, a hadnagy meg mert volna esküdni rá, hogy áramlata is gyorsabb lett. Dohányzóit és pihent egy darabig, figyelte, amint a folyó tovarohan. Megszabadítva parazitáitól, ismét igazi folyamnak nézett ki, és a hadnagy igazi büszkeséget érzett amiatt, amit tett. Amint lábra állt, érezte, hogy háta megfeszül. Bár nem szokott az ilyenfajta munkához, úgy találta, hogy ez a fájdalom nem kellemetlen. Azt jelentette, hogy véghezvitt valamit. Miután az utolsó állatot is eltakarította, felmászott a meredek tetejére, és nekiütközött a halom szemétnek, amely csaknem a válláig ért. Ráöntött egy gallon fűtőolajat a tetejére, és lángra lobbantotta. Egy ideig figyelte, amint a zsíros fekete füst hatalmas oszlopa az ég felé kavarog. De egyszer csak elszorult a szíve, mikor rájött, mit tett. Nem lett volna szabad tüzet gyújtania. Valaki épp csak erre várt, hogy a füstoszlop nyomán eljusson oda, és ez a valaki vagy valakik minden valószínűség szerint indiánok voltak. három Dunbar hadnagy sötétedésig ott ült a kunyhó előtt, állandóan pásztázva a látóhatárt minden irányban. Senki sem jött. Megkönnyebbült. De amint végig a délután folyamán ott ült, egy Springfield puskát és Navy pisztolyát készenlétben tartva, egyre inkább mélyült benne az elszigeteltség érzése. Mint egy lakatlan szigetre kivetett ember, jutott hirtelen eszébe. Ettől megborzongott. Tudta, hogy ez a helyes

kifejezés. Valahol mélyen és titokban egyedül akart lenni, de teljes elszigeteltségben élni már nem jelentette azt az eufóriát, mint amit a Timmonsszal való utazás alatt érzett. Ez kétségbeejtő volt. Szerény vacsorát evett, majd kiállította első napi jelentését. Dunbar hadnagy jó író volt, ami azt jelentette, hogy kevésbé irtózott a papírmunkától, mint a legtöbb katona. És buzgón, lelkiismeretesen vezette naplóját Fort Sedgewick-beli tartózkodásáról, különösképpen a bizarr körülmények tükrében. 1863. április 12. Fort Sedgewickben egy teremtett lelket sem találtam. Olyan ez a hely, mintha már egy jó ideje rothadna. Ha röviddel azelőtt, mielőtt megérkeztem, állomásozott itt csapat, bizonyára az is rothadásnak indult. Nem tudom, mit tegyek. Fort Sedgewick az állomáshelyem, de nincs senki, akinél jelentkezzek Kapcsolatot csak akkor teremthetek, ha elmegyek innen, de nem akarom elhagyni állomáshelyemet A készletek bőségesek. Kiosztottam magamnak a takarítási feladatot. Megpróbálom megerősíteni a hadtápépületet, bár nem tudom, egy ember elég-e ehhez a munkához. Minden nyugodt itt a határvidéken. John J. Dunbar hadnagy, USA Aznap éjjel, már az alvás határán a ponyvatető jutott eszébe. Egy ponyvatető a kunyhóhoz. Egy hosszú napellenző, amely a bejárattól húzódna. Egy hely, ahol leülhetne és dolgozhatna napközben, mikor a hőség a szállás belsejében elviselhetetlen. És egy ablak, a vályogból kivágva. Az ablak sokat számítana. A karámot kisebbre vehetné, és a felesleges gerendákat más építéshez használhatná. Talán akkor csinálhatna valamit a hadtápépülettel is. Dunbar még azelőtt elaludt, hogy számba vehette volna az

összes lehetőséget saját elfoglaltságára. Mélyen aludt és mozgalmas dolgokról álmodott. Pennsylvaniában volt egy tábori kórházban. Ágyának lábánál vagy fél tucat orvos gyűlt össze, hosszú fehér kötényekben, melyeket "más esetekből" származó vér áztatott. Arról tárgyaltak, vajon bokából vagy térdből vegyék-e le lábát. A beszélgetés vitába torkollott, a vita elmérgesedett, és miközben a hadnagy megrettenve figyelte, verekedni kezdtek. Korábbi amputálásokból származó végtagokkal ütötték egymást. És amint körbeviharzottak a kórházban, groteszk bunkóikat lóbálva, végtagjaikat elvesztett páciensek ugrottak fel vagy másztak le szalmazsákjaikról, kétségbeesetten keresgélve a verekedő doktoroktól otthagyott roncsok között saját karjaikat és lábszáraikat. A csetepaté közepén szökött meg, eszeveszetten nyargalva át a főkapun, félig leszakadt lábával. Kibicegett egy gyönyörű zöld mezőre, amelyet az államszövetség és a konföderáció katonáinak holttestei borítottak. Mint az újból felálló eldőlt dominófigurák, úgy ültek fel a holttestek, amint elrohant mellettük, és pisztolyt szegeztek rá. Dunbar hadnagy egy puskát talált kezében, és minden egyes holttestre rálőtt, még mielőtt azok elengedhettek volna egy sorozatot. Gyorsan tüzelt, és mindegyik golyója egy fejet talált el. A golyó becsapódásától mindegyik fej szétloccsant. Úgy néztek ki, mint görögdinnyék hosszú sora, amelyek szétrobbannak a halott emberek vállain. Dunbar hadnagy a távolban látta önmagát, egy vad emberi alakot, véres kórházi köpenyben, holttestek közt rohangálva, és ahogy elhaladt mellettük, fejek repültek fel a térbe. Aztán hirtelen nem volt már több holttest, nem volt már több lövöldözés. De valaki mögötte őt szólította elbűvölő hangon. – Drágám… drágám. Dunbar hátranézett a válla fölött. Egy nő rohant mögötte, egy csinos nő, sűrű homokszőke hajjal, és szemei oly szenvedélyesen éltek, hogy Dunbar érezte, gyorsabban ver a szíve. A nőn csak egy férfinadrág volt, és miközben rohant, kezét kinyújtotta. Egy lábat tartott benne, melyből

dőlt a vér. A hadnagy lepillantott saját sebesült lábára, és akkor látta, hogy az már nincs meg. Csontja fehér csonkján szaladt. Erre felébredt, rémülten ült fel, vadul a lábához kapott ott az ágy végében. Ott volt. Takarói verejtéktől áztak át. Az ágy alatt kotorászott dohányzókészlete után, és sietve sodort egy cigarettát. Aztán lerúgta átizzadt takaróit, feltámaszkodott párnáján, és fújta a füstöt, várta, hogy megvirradjon. Pontosan tudta, mitől támadt ez az álma. Fő elemei valóban megtörténtek. Dunbar gondolatban visszakalandozott azokhoz az eseményekhez. Megsebesült a lába. Srapneltől. Egy ideig a tábori kórházban volt, beszéltek arról, hogy leveszik lábát, és ennek még a gondolatát sem tudta elviselni, így hát Dunbar hadnagy megszökött. Az éjszaka közepén, miközben sebesült emberek szörnyű üvöltése visszhangzott át a kórháztermen, lecsúszott ágyáról, és ellopta az odakészített kötéseket. Lábát fertőtlenítő porral szórta be, jól átcsavarta a pólyával, és valahogy bedugta lábát a csizmába. Aztán átkígyózott az oldalajtón, lopott egy lovat, és minthogy máshová úgysem mehetett, hajnalban ismét csatlakozott az egységéhez, valami dajkamesével lábujjának jelentéktelen sérüléséről. Magában most elmosolyodott, és azt gondolta, "vajon mi járhatott akkor a fejemben"? Két nap múlva fájdalma annyira erős volt, hogy a hadnagy már semmi mást nem akart, csak meghalni. És amikor erre eljött a lehetőség, kihasználta. Két ellenséges egység lőtte egymást egy háromszáz yardnyi üres mezőn át a délután jó részében. Alacsony kőfalak mögé bújtak, melyek a mező ellentétes végeit szegélyezték, egyik csapat sem volt biztos a másik erejében, mindkét csapat bizonytalankodott, vajon rohamra induljon-e. Dunbar hadnagy egysége felbocsátott egy megfigyelő léggömböt, a lázadók azonban azonnal lelőtték. A csata továbbra is holtponton állt, és amikor késő délután a

feszültség már elérte csúcspontját, Dunbar hadnagy elérkezett saját fordulópontjához. Gondolatai rendületlenül összpontosítottak saját életének befejezésére. Önkéntesen vállalta, hogy kilovagol az ellenség tüze elé. A regimentet vezető ezredes alkalmatlan volt a háborúra. Gyomra gyenge volt, észjárása lassú. Normális körülmények között soha meg nem engedett volna ilyet, ezen a délutánon azonban rendkívüli nyomás nehezedett rá. A szerencsétlen ember teljesen tanácstalan volt, és valami megmagyarázhatatlan okból egy nagy csésze őszibarackfagylalt képe hatolt gondolataiba. Ami még csak súlyosbította a helyzetet, Tipton tábornok segédei épp az előbb foglaltak el egy megfigyelőpontot, egy magas dombot nyugatra. Figyelték, hogy mit tesz az ezredes, de neki egyszerűen nem volt hozzá ereje, hogy bármit is tegyen. A megoldást ez a fiatal hadnagy hozta, verteién arccal, fojtott hangon elmondva neki tervét a tűzerő eltereléséről. Vad, pupilla nélküli szemei megfélemlítették az ezredest. Az ostoba parancsnok beleegyezett ebbe a tervbe. Minthogy saját lova erősen köhögött, Dunbarnak megengedték, hogy a többiből válasszon egyet. Új lova egy erős, kis termetű paripa volt, Cisco névre hallgatott, és Dunbarnak valahogy sikerült felküzdenie magát a nyeregbe anélkül, hogy felüvöltsön a fájdalomtól, miközben az egész sereg figyelte. Amint az alacsony kőfal felé léptetett lovával, néhány puskagolyó fütyült át a mezőn, de egyébként halálos csend volt, és Dunbar hadnagy azon töprengett, vajon valóságos-e ez a csend, vagy ez mindig így van egy ember halála előtti pillanatokban. Keményen Cisco oldalába rúgott, átugratott a falon, és átnyargalt a kopár mezőn, egyenesen az ellenséget rejtő kőfal közepe felé tartva. Egy pillanatra ez annyira megdöbbentette a lázadókat, hogy lőni sem tudtak, és a hadnagy az első száz yardot hangtalan vákuumban tette meg. Aztán tüzet nyitottak. Golyók töltötték meg a levegőt körülötte, mint a hordó csapjából kiáramló bor. A hadnagy nem vesződött

azzal, hogy visszalőjön. Egyenesen ült nyergében, hogy jobb célpontot nyújtson, és ismét Cisco oldalába rúgott. A kis ló lecsapta füleit, és a fal felé repült. Dunbar minden pillanatban várta, hogy az egyik golyó eltalálja. De egyik sem találta el, és amikor már elég közel volt a falhoz, hogy az ellenség szemei közé nézhessen, Ciscóval élesen balra fordultak, egyenes vonalban rohantak végig észak felé mintegy ötvenyardnyira a faltól. Cisco oly erővel rugdalta a földet, hogy hátsó patáiról a por úgy verődött fel, mint a vízsodrás egy sebes csónak nyomában. A hadnagy úgy maradt nyergében kiegyenesedve, és ennek a konföderáció katonái nem tudtak ellenállni. Úgy emelkedtek ki, mint célpontok a céllövöldében, záporként hullott a puskagolyó, miközben a magányos lovas elviharzott előttük. Nem találták el. Dunbar hadnagy hallotta, amint a puskák zaja elhal. A lövészek sora elfogyott. Amint felemelte, valami égetőt érzett felkarjában, és észrevette, hogy egy horzsolás van a bicepszén. Az égető fájdalom egykettőre visszahozta érzékeit. Végignézett a vonalon, ahol épp az imént haladt végig, és látta, hogy a déliek hitetlenkedve tolonganak a fal mögött. Fülei ismét működni kezdtek, és hallotta, amint bátorító kiáltások jönnek saját csapatvonalától, messze a mező túlsó oldaláról. Aztán ismét érezte lábát, amint mélyen csizmájában lüktetett, mint valami rejtett szivattyú. Ciscóval hátraarcot csinált, és amint a kis paripa engedett a zablának, Dunbar hadnagy mennydörgő éljenzést hallott. Átnézett a mezőn. Fegyvertársai egy emberként álltak fel a fal mögül. Ismét Cisco oldalába vágta sarkait, és nekilódultak, visszafelé nyargalva az úton, amelyről jöttek, ezúttal a déliek másik oldalszárnyát próbára téve. Azoknak az embereknek, akik előtt már egyszer elhaladt, még a lélegzetük is elakadt, és Dunbar lattá, amint dühödten újratöltenek, miközben ő egyre sebesebben haladt tovább. Előtte azonban, végig azon az oldalszárnyon, ahol még nem

haladt el, látta, hogy lövészek állnak talpra, puskájukat vállgödrükbe szorítva. A hadnagy, aki eldöntötte, hogy nem hátrál meg, hirtelen ötlettől vezéreltetve elengedte a gyeplőt, és mindkét karját magasan a levegőbe emelte. Olyan volt, mint egy cirkuszi lovas, ő azonban elkészült arra, hogy minden véget ér. Felemelt karja végső gesztus volt, mellyel búcsúzott életétől. Akik figyelték, azok esetleg tévesen értelmezték. Úgy tűnhetett, mint valami győzelmes ujjongás. Dunbar hadnagy természetesen senkinek sem szánta ezt jelzésnek. Ő egyszerűen csak meg akart halni. Északi társainak azonban már torkukban dobogott a szívük, és amikor meglátták, hogy a hadnagy karjai a magasba lendülnek, ez már több volt, mint amit el tudtak viselni. Átözönlöttek a falon, harcosok spontán áradataként, olyan üvöltéssel, mely megfagyasztotta a vért a déliek csapataiban. A bükkmakk színű egyenruhába öltözött férfiak egy emberként kezdtek rohanni, tülekedve, megvadult áradatként a mögöttük lévő fák fedezékébe. Mire Dunbar hadnagy lefékezte Ciscót, a kék kabátos északi csapatok már áthatoltak a falon, és a megrettent lázadókat kergették a fák között. Feje hirtelen kitisztult. Forogni kezdett körülötte a világ. Az ezredes és segédtisztjei az egyik irányból tartottak felé, Tipton tábornok és emberei pedig a másik irányból. Mindketten látták, amint Dunbar öntudatlanul inogva lezuhan nyergéből, és erre mindkét férfi felgyorsította lépteit. Miközben arra a helyre rohantak, ahol az üres mezőn Cisco nyugodtan állt, lábainál az alaktalan testtel, az ezredes és Tipton tábornok ugyanazt érezték, ez az érzés pedig ritkán alakult ki magas rangú tisztekben, különösen háború idején. Mindketten egyetlen emberért aggódtak mélyen és őszintén. Kettejük közül Tipton tábornok rendült meg jobban. Huszonhét évi katonáskodása alatt sok bátor cselekedet szemtanúja volt, de semmi sem volt ehhez fogható, amit ma délután látott.

Amikor Dunbar magához tért, a tábornok olyan buzgalommal térdelt ott mellette, mint apa az elesett fia oldalán. És amikor megtudta, hogy ez a bátor hadnagy már sebesülten lovagolt ki a mezőre, a tábornok úgy hajtotta le fejét, mintha imádkozna, és olyasvalamit tett, amit gyermekkora óta még soha. Könnyek gördültek végig őszülő szakállán. Dunbar hadnagy nem volt elég jó állapotban ahhoz, hogy sokat beszéljen, de sikerült elmondania egy kérését. Többször is elismételte. – Ne vágják le a lábam. Tipton tábornok hallotta, és úgy rögzült beléje ez a kérés, mintha magától Istentől jövő parancs lenne. Dunbar hadnagyot a mezőről a tábornok saját betegszállítói vitték el, a tábornok főhadiszállására vitték, és miután már ott volt, a tábornok személyes orvosának közvetlen felügyelete alá került. Egy rövid jelenet játszódott le, mikor megérkeztek. Tipton tábornok utasította orvosát, hogy mentse meg a fiatalember lábát, rövid vizsgálat után azonban az orvos azt válaszolta, erősen fennáll a lehetősége, hogy amputálnia kell. Tipton tábornok félrevonta az orvost, majd azt mondta neki: – Ha nem menti meg ennek a fiúnak a lábát, megfosztom a rangjától alkalmatlanság miatt. Akkor is megfosztom, ha ez lesz az utolsó cselekedetem. Dunbar hadnagy gyógyulása a tábornok rögeszméjévé vált. Mindennap szakított arra időt, hogy benézzen a fiatal hadnagyhoz, és ezzel egyidejűleg a doktor körmére nézzen, aki szünet nélkül verejtékezett a két hét alatt, ameddig Dunbar hadnagy lábának megmentése eltartott. A tábornok ez idő tájt nem sokat mondott a páciensnek. Csak atyai aggodalmát fejezte ki. Amikor azonban lába végképp túl volt a veszélyen, egy év után bebújt a sátorba, székét közelebb húzta az ágyhoz, és szenvtelen hangon kezdett el beszélni valamiről, ami már megformálódott gondolataiban. Dunbar meghökkenve hallgatta, amint a tábornok előadta elgondolását. Azt akarta, hogy a háború Dunbar hadnagy számára

véget érjen, mivel tettei a harcmezőn, azok a tettek, melyek még mindig a tábornok fejében jártak, elegendőek egy ember számára egy háborúban. Azonkívül azt akarta, hogy a hadnagy kérjen tőle valamit, és itt a tábornok lehalkította hangját: – Mindannyian adósai vagyunk. Én magam is az adósa vagyok. A hadnagy halvány mosolyt engedett meg magának, majd ezt mondta: – Nos… a lábam megvan, uram. Tipton tábornok nem viszonozta a mosolyt. – Akkor hát mit akar? – mondta. Dunbar lehunyta szemeit, és gondolkodott. Végül így szólt: – Mindig azt szerettem volna, ha a határvidéken van az állomáshelyem. – Hol? – Bárhol… csak a határvidék legyen az. A tábornok felállt székéből. – Rendben van – mondta, és elindult kifelé a sátorból. – Uram? A tábornok egy pillanatra megállt, és mikor visszapillantott az ágyra, az lefegyverző hatással volt rá. – Szeretném megtartani a lovat… megtarthatom? – Hát persze hogy megtarthatja. Dunbar hadnagy a délután hátralévő részében elmerengett a tábornokkal folytatott beszélgetésen. Izgatott volt életének váratlan, új kilátásai miatt. De némi bűntudatot is érzett, amikor látta a tábornok arcán, milyen hatást gyakorolt rá. Senkinek sem mondta el, hogy mindössze öngyilkosságot próbált meg elkövetni. De úgy tűnt, ehhez most már túl késő. Azon a délutánon elhatározta, soha nem mondja meg senkinek. És most, amikor ott feküdt átizzadt takarói között, Dunbar fél órán belül már harmadszor gyújtott rá, és elmerengett a sors kiszámíthatatlan útjairól, melyek végül idevezérelték őt Fort Sedgewickbe. A szoba kezdett egyre kivilágosodni, és úgy derült jobb kedvre a hadnagy is. A múltból a jelenbe terelte gondolatait. Sorsával elégedett ember buzgalmával kezdett gondolkodni tisztogatási

munkáinak aznapi teendőiről. VI. FEJEZET egy Dunbar hadnagy, akárcsak egy kis kölyök, aki szeretné inkább kihagyni a főzeléket és rögtön a pástétomra térni, átsiklott a hadtápépület aládúcolásának nehéz munkája felett, amellyel pedig kedvezőbb lehetőségei lettek volna a ponyvatető elkészítésére. Az ellátmányban vájkálva talált néhány tábori sátort, melyek a vászonanyagot szolgáltatták, de bármennyit kutatott is, nem talált megfelelő eszközt arra, mellyel összeöltse azokat, és most azt kívánta, bárcsak ne siette volna el annyira az állati tetemek elégetését. A délelőtt jó részét azzal töltötte, hogy a folyam mentén végigkutatta a partokat, míg végre talált egy kisebb csontvázat, amelyből kikerült néhány csontszilánk, és ezeket felhasználhatta a varráshoz. Visszafelé a hadtápépülethez egy vékony darab kötelet talált, amely szálaira bontva megfelelt annak a fonalméretnek, melyet ő elképzelt. A bőr tartósabb lett volna, de mindezen javítási munkák közben Dunbar hadnagy úgy gondolkozott, hogy ez az egész csak ideiglenes jellegű. Csak hogy fenntartsa az erődöt, gondolta, magában kuncogva. Fenntartani az erődöt addig, míg az új csapatok megérkezésével ismét élettel telik meg. Bár gondosan kerülte, hogy túlzott elvárásai legyenek, abban biztos volt, hogy előbb vagy utóbb valaki jönni fog. A varrás igencsak durvára sikeredett. A második nap hátralévő részében megszállottan öltötte össze a vásznat, és jól haladt előre. Mire azonban késő délután abbahagyta a munkáját, kezei annyira fájtak és olyan duzzadtak voltak, hogy komoly nehézségei támadtak esti kávéja elkészítésénél. Reggel ujjai olyanok voltak, mint a kövek, sokkal merevebbek

annál, semhogy a tűvel dolgozzon. Erős kísértést érzett, hogy valahogy mégis megpróbálja, mivel már közel járt a befejezéshez. De mégsem tette. Ehelyett a karámra irányította figyelmét. Gondos vizsgálódás, után vandál módon kiemelte a négy leghosszabb és legerősebb tartóoszlopot. Nem voltak túl mélyre süllyesztve, így hát nem sok időbe telt, míg kihúzta őket. Minthogy Cisco úgysem megy el sehová sem, a hadnagy kis ideig eljátszadozott a gondolattal, hogy nyitva hagyja a karámot. Végül azonban úgy döntött, hogy ezzel megsértené a tisztogatási munkálatok szellemét, így egy újabb órát szánt arra, hogy helyreállítsa a karám oldalát. Aztán kiterítette a hálókunyhó előtt a vásznat, és mélyen lesüllyesztette a tartóoszlopokat, amennyire csak tudta, körbedöngölte azokat kemény talajjal. A nappal erősen felmelegedett, és mikor végzett a tartóoszlopokkal, a hadnagy azon kapta magát, hogy befelé kóvályog a vályogkunyhó árnyékába. Ott ült az ágy szélén, és nekidőlt a falnak. Szemei kezdtek elnehezülni. Lefeküdt a szalmazsákra, hogy pihenjen néhány percet, és azonnal mély, kellemes álomba zuhant. kettő Remekül érezte magát, amint ott feküdt semmittevésben, és akkor az jutott eszébe, azonkívül, hogy saját maga találja ki feladatait, azt is megszabhatja, milyen tempóval végezze azokat. Legalábbis most. Eldöntötte, hogy ugyanúgy, ahogy átadta magát a szunyókálásnak, további kitérőket engedélyezhet magának, egyéb kedvtelésekkel is. Igazán nem árthat meg, ha egy kicsit lazábbra fogom magam, gondolta. Árnyak kúsztak be a kunyhó ajtaján, és mivel kíváncsi volt, mennyi ideig aludt, Dunbar nadrágjába süllyesztette egyik kezét, és kihúzta az egyszerű, régi zsebórát, mely valaha az apjáé volt. Amint

arca elé emelte, látta, hogy megállt. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megpróbál rajta beállítani valamilyen megközelítő időpontot, de aztán hasára helyezte az öreg, kopott órát, és meditálni kezdett. Ugyan mit számít most neki az idő? Mit számított valaha is? Nos, talán szükséges például a dolgok, emberek és anyagok mozgása során. Vagy a főzésnél, ha jól akarják csinálni. Az iskolákban és esküvőkön, a templomi ceremóniáknál és munkába menet. De mit számít vajon itt? Dunbar hadnagy sodort magának egy cigarettát, és a családi ereklyét az ágya fölött néhány lábnyira lévő kézre eső kampóra akasztotta. Hosszan szívott cigarettájából, majd karjait feje mögé fonva kifújta a kék füstöt. Milyen jó lenne, ha egy darabig idő nélkül lehetne élni, gondolta magában. Hirtelen súlyos lábak zaja hallatszott odakintről. Nekiindultak, aztán megálltak, aztán megint nekiindultak. Egy mozgó árny vetődött a kunyhó bejáratára, majd egy pillanattal később Cisco feje kandikált be az ajtón. Füleit hegyezte, szemei a csodálkozástól tágra nyíltak. Úgy nézett ki, mint egy gyermek, aki vasárnap reggel szülei hálószobájának szentélyébe hatol be. Dunbar hadnagy hangosan felkacagott. A paripa lesunyta füleit, és hosszasan rázta fejét, úgy téve, mintha szégyellne magát a történtek miatt. Szemeit körbejártatta a szobán, miközben kifújta a levegőt. Aztán a hadnagyra nézett, és toppantott patájával úgy, ahogy a lovak szoktak, mikor a legyeket akarják lerázni. Dunbar tudta, hogy akar valamit. Talán egy jó vágtát. Hiszen két napja meg sem mozdult. három Dunbar hadnagy nem volt valami kitűnő lovas. Sohasem oktatták ki a lovaglás fortélyaira. Teste, mely karcsúsága ellenére is meglepően erős volt, nem ismerte a kimunkált tornagyakorlatokat. A lovakban azonban volt valami. Gyerekkora óta szerette őket;

talán ez volt az oka. De az ok igazán nem számít. Az egyetlen, ami számított, hogy valami különleges történt, mikor Dunbar felugrott a lő hátára, különösen, ha az egy olyan ajándékba kapott ló, mint Cisco. A lovak és Dunbar hadnagy között beszélgetés alakult ki. Értette a módját, hogy megfejtse a lovak nyelvét. És miután ezt kitanulta, már csak a csillagos ég volt a határ. Szinte azonnal hozzászokott Cisco dialektusához, és csak nagyon kevés volt, amivel nem boldogultak. Amikor együtt nyargaltak, azt olyan kecsesen tették, mint egy táncoló páros. És minél természetszerűbb, annál jobb. Dunbar mindig jobban szerette a lovat szőrén megülni, mint nyeregben, a hadsereg azonban természetesen ilyesmit nem engedélyezett. Mert az emberek megsérülhetnek, és így erről szó sem lehetett. Így hát amikor a hadnagy belépett az árnyékos hadtápépületbe, keze automatikusan nyúlt a sarokba a nyereg után. Aztán önvizsgálatot tartott. Az egyetlen hadsereget itt ő maga jelentette, és Dunbar hadnagy nagyon jól tudta, hogy semmi baja sem történhet. Így hát a nyereg helyett Cisco kantárszára után nyúlt, a nyerget pedig a sarokban hagyta. Még húszyardnyira sem jártak a karámtól, amikor ismét meglátta a farkast. Arról a helyről pillantott le, amit már egy nappal ezelőtt elfoglalt, ott a folyó túlsó oldalán, a meredek szélén. A farkas megmozdult, de amikor meglátta, hogy Cisco megtorpan, ő is megmerevedett, aztán határozottan visszalépett eredeti helyzetébe, és továbbra is a hadnagyot bámulta. Dunbar most nagyobb érdeklődéssel pillantott vissza, mint az azelőtti napon. Kétségkívül ugyanaz a farkas volt, elülső mancsain két fehér folt. Nagydarab, erős farkas volt, Dunbarnak mégis az a benyomása támadt, hogy már túl van élete csúcsán. Ébersége, elővigyázatossága elárulta korát. Úgy tűnt, mindenre felfigyel, anélkül hogy egyetlen izmát is megmozdítaná. Bölcsesség, ez a szó jutott a hadnagy eszébe. A hosszú évek túlélésének bölcsesség volt a jutalma. És ez a rőt bundájú öreg harcos, fürkésző szemeivel többet élt át, mint amennyit a sors kiszabott neki.

Vicces, hogy megint visszajött, gondolta Dunbar hadnagy. Kissé előrehajolt, és erre Cisco is tett egy lépést előre. És eközben Dunbar szeme valami mozgásra figyelt fel, és átpillantott a folyón. A farkas is megmozdult. Lépést tartott velük. Ez így ment vagy száz yardon keresztül, mielőtt a hadnagy ismét megállította Ciscót. A farkas is megállt. Ösztönszerűen elfordította Ciscót egy negyed fordulattal és szemben állt a szakadékkal. Most egyenesen a farkas szemeibe nézett, és a hadnagy biztos volt abban, hogy kiolvas belőlük valamit. Valami olyasmit, mint a vágyakozás. Éppen azon kezdett gondolkozni, vajon mit jelenthet ez a vágyakozás, mikor a farkas ásított egyet, és elfordult. Ügetésbe fogott, majd eltűnt. négy 1863. április 13. Bár jól el vagyok látva, elhatároztam, hogy készleteimet kiporciózom. Az eltűnt helyőrség vagy a váltás bármely pillanatban itt lehet. El sem tudom képzelni, hogy túlsók idő telne el még addig. Minden eshetőségre készen azon igyekszem, hogy a készleteket úgy fogyasszam, mintha csak egy ember lennék az itteni helyőrségből, nem úgy, mintha az egész az enyém lenne. Ez különösen nehéz a kávéval, de megteszek minden tőlem telhetőt. Hozzáfogtam a ponyva elkészítéséhez. Ha a kezeim, melyek pillanatnyilag meglehetősen rossz állapotban vannak, reggelre helyre jönnek, akkor holnap délutánra talán be is fejezem. Ma délután rövid őrjáratot tartottam. Nem találtam semmit. Van itt egy farkas, amelyik úgy látszik, elhatározta, hogy a környéken fog ólálkodni. Szemmel láthatólag nincs szándékában háborgatni, de nem számítva a lovamat, ő az egyetlen látogatóm itt. Az elmúlt két napban minden délután föltűnt. Ha holnap is megjelenik, Kapcásnak fogom nevezni. Mindkét elülső mancsán

hófehér kapcák vannak. John J. Dunbar hadnagy, USA VII. FEJEZET egy Az elkövetkezendő néhány nap zavartalanul telt el. Dunbar hadnagy kezei helyrejöttek, és a ponyva felkerült a helyére. Húsz perccel azután, hogy felrakta, amikor már árnyéka alatt pihent, cigarettát sodort, a szellő feltámadt, és a ponyva összeesett. Nevetségesnek érezte magát. Tapogatózva mászott ki a ponyva alól, néhány percig azt vizsgálta, mi volt a hiba, majd agyába villant az ötlet. Vezető drótok kellenének, az lenne a megoldás. Drót helyett kötelet használt, és mielőtt a nap lement, Dunbar már ismét ott pihent az árnyékban, behunyt szemekkel, újra kézzel sodort cigarettát pöfékelve, miközben feje fölött a halkan csapkodó vászon kellemes hangját hallgatta. Bajonettje segítségével egy széles ablakot vágott ki a vályogkunyhóban, és egy vászondarabbal fedte el. Sokáig és keményen dolgozott a hadtápépületen, de azonkívül, hogy az omladozó fal nagy részét eltávolította, nem sokat haladt előre. A végeredmény egy résnyi nyílás volt. Az eredeti vályogtégla minden egyes alkalommal szétmállott, mikor megpróbálta összerakni, így hát Dunbar hadnagy a lukat egy újabb darab vászonnal fedte el, ami pedig a továbbiakban az épületet illette, ő mosta kezeit. A hadtápépület már kezdettől fogva veszteséges üzletnek bizonyult. Késő délutánonként heverészés közben Dunbar újból és újból visszatért a had tápépület problémájára, de amint a napok múltak, egyre kevesebbet gondolt rá. Az időjárás nagyszerű volt, semmi sem zavarta meg a tavaszt. A hőmérséklet sem lehetett volna tökéletesebb, a levegő habkönnyű volt, és édes volt a szellő, amely

az ablak vászonfüggönyét lebegtette a feje fölött ezeken a késő délutáni órákon. A nappalok apró problémáinak megoldása egyre könnyebbnek tűnt, amint az idő telt, és amikor a hadnagy végzett munkájával, leheveredett ágyára cigarettájával és azzal a csodálatos érzéssel, amit a béke jelentett. Ilyenkor változatlanul az történt, hogy szemei elnehezültek, és szokás szerint elszenderült egy félórára vacsora előtt. Kapcás is megszokottá vált. Minden délután megjelent a meredek tetején, szokott helyén, és két-három nap után Dunbar hadnagy már természetesnek tekintette csöndes látogatójának jövését-menését. Egy este, miközben Kapcás ott ült és figyelt, Dunbar egy ököl nagyságú szalonnadarabot helyezett el a folyó innenső oldalán. Másnap reggel a szalonnának nyoma sem volt, és bár bizonyítéka nem volt rá, Dunbar biztosan érezte, hogy Kapcás vitte el. kettő Dunbar hadnagynak hiányzott néhány dolog. Hiányzott az emberek társasága. Hiányolta egy jó ital kellemes érzését. De leginkább a nők hiányoztak, még inkább egy nő. A szex alig jutott eszébe. De a társaság annál inkább. Minél inkább berendezkedett a Fort Sedgewick-i szabad és könnyű életvitelre, annál inkább szerette volna azt megosztani valakivel és amikor a hadnagy életének erre a hiányzó elemére gondolt, állat leszegte, és mogorván bámult a semmibe. Lelkének ezen kihagyásai gyorsan elmúltak. Hiszen ami talán hiányzott neki, elhalványult abban a fényben, aminek birtokában volt. Lelke szabad volt. Nem volt munka, és nem volt játék. Minden egy volt. Nem számított, hogy éppen vizet húz fel a patakból, vagy éppen egy kiadós vacsorát eszik. Minden ugyanaz volt, és ezt egyáltalán nem találta unalmasnak. Úgy gondolt önmagára, mint egyedüli áramlatra egy mély folyóban. Ő volt a különálló, és ő volt

az egész, egyszerre és egy időben. Csodálatos érzés volt. Szerette a mindennapos felderítő lovaglásokat Cisco csupasz hátán. Mindennap más irányban lovagolt, néha öt-hat mérföldnyire az erődtől. Sem bölényeket, sem indiánokat nem látott. De ez nem volt túl nagy csalódás. A préri mesés volt, tele vadvirágokkal és apróvadakkal. A fű volt a legjobb, olyan élő volt, mint az óceán, ringatózott a szélben, ameddig csak a szem ellátott. Olyan látvány volt ez, amivel soha nem tudott betelni. Az azelőtti nap délutánján, hogy Dunbar hadnagy a mosást végezte, Ciscóval nem egész egy mérföldnyire nyargaltak az erődtől, amikor teljesen véletlenül visszapillantott válla fölött, és ott volt Kapcás, könnyű ügetéssel jött mögöttük néhány száz yardnyira. Dunbar hadnagy megtorpant, és a farkas lelassított. De nem állt meg. Széles ívben irányt változtatott, majd ismét ügetni kezdett. Amikor egy vonalba ért velük, az öreg farkas megállt a magas fűben, mintegy ötvenyardnyira a hadnagytól balra, és hátsó lábaira telepedett, mintha csak jelre várna, hogy ismét elinduljon. Mélyen benyargaltak a préri belsejébe, és Kapcás velük haladt. Dunbar kíváncsian tette próbára, számtalanszor megállt, majd ismét elindult. Kapcás sárga szemeinek állandó éber pillantásával minden egyes alkalommal követte őket. Még akkor is lépést tartott velük, amikor Dunbar irányt változtatott, cikcakkban haladt erre-arra. De mindig megtartotta az ötvenyardnyi távolságot. Mikor Ciscót könnyűvágtára fogta, a hadnagy meglepődve látta, hogy Kapcás a maga könnyed módján szökdécselve halad. Mikor megálltak, csak nézte hűséges követőjét, és megpróbált valami magyarázatot találni. Ez az állat bizonyára megismerte már az embert élete során. Talán félig kutya volt. De mikor a hadnagy szemei teljesen vadállati mivoltában látták őt, amint töretlenül rohan a látóhatár felé, el sem tudta képzelni, hogy Kapcás bármi más lenne, mint farkas. – Oké – szólt a hadnagy. Kapcás a füleit hegyezte. – Indulás.

És mindhárman megtettek még egy mérföldet, mielőtt egy kis antilopcsordát leptek meg. Amikor Dunbar megfordult, hogy megnézze, hogyan reagál Kapcás, már sehol sem látta őt. A farkas elment. Nyugaton felhők gyülekeztek, a vihar fejük felett tornyosult, villámokkal töltve. Amint ő és Cisco elindultak visszafelé, Dunbar szemmel követte a viharfrontot. Az feléjük haladt, és az eső kilátásaira a hadnagy savanyú arcot vágott. Tényleg ki kellett volna mosnia. A takaróknak már kezdett olyan szaga lenni, mint a szennyes kapcáknak. VIII. FEJEZET egy Dunbar hadnagy lépést tartott az időjárás előrejelzésének hagyományával. De tévedett. A látványosnak készülő vihar az éjszaka folyamán átvonult anélkül, hogy egyetlen szem eső esett volna Fort Sedgewickre, és másnap reggel a nap úgy virradt meg, hogy az ég a legtisztább pasztellkék színű volt, a levegőt szinte inni lehetett. Kávézás közben a hadnagy újraolvasta az elmúlt napok hivatalos jelentését, és megállapította, hogy igazán tisztességes munkát végzett a tények felvázolásában. A szubjektív részleteket mérlegelte egy ideig. Többször is felvette tollat, hogy kihúzzon egy sort, de végeredményben semmit sem változtatott. Még egy csésze kávét öntött magának, amikor észrevette azt az érdekes felhőt messze nyugaton. Barna, sötétbarna felhő volt, alacsonyan és laposan feküdt az ég alján. Túlságosan sűrű volt ahhoz, hogy felhő legyen. Olyan volt, mint tűzből felszálló füst. Az elmúlt éjszaka a villámlás csaphatott bele

valamibe. Talán a préri fogott tüzet. Emlékezetébe véste, hogy szemmel tartsa a füstös felhőt, és délutáni lovaglását abba az irányba vegye, ha az még nem oszlott volna el. Hallott róla, hogy a préritüzek hatalmasak és gyorsan terjednek. kettő Az előző nap érkeztek oda, nem sokkal alkonyat előtt, Dunbar hadnagytól eltérően ők jócskán kaptak esőt. Jókedvük azonban egy cseppet sem hagyott alább. Hosszú utazásuk a messze délen fekvő déli táborukból a végéhez közeledett. Ez a tény és a tavasz közeledte a legboldogabb időket jelentették. Pónijaik minden egyes nappal kövérebbek és erősebbek lettek, a menetelés jókedvre hangolt mindenkit a több hónapi viszonylagos semmittevés után, és azonnal megkezdődnek az előkészületek a nyári vadászatokra. Ez még boldogabbá tette őket. Jönnek majd a bölények. Az ünneplés már a küszöbön állt. És minthogy már generációk óta ez volt a nyári táboruk, a hazaérkezés szárnyaló jókedve gyúlt föl mindenki szívében, mind a 172 férfiban, asszonyban és gyermekben. A tél enyhe volt, és a törzs nagyszerű formában vészelte át. Ma, az első otthoni reggelen a tábor tele volt mosolygással. A gyerkőcök a pónik között incselkedtek, a harcosok történeteket meséltek, az asszonyok a reggeli elkészítése körül sürgölődtek, sokkal vidámabban, mint általában. Komancsok voltak. A füstfelhő, amiről Dunbar hadnagy azt gondolta, hogy préritűz, az ő tűzhelyeikből emelkedett föl. Ugyanazon folyam mentén ütöttek tábort, nyolcmérföldnyire nyugatra Fort Sedgewicktől. három

Dunbar összeszedett mindent, amiről úgy találta, ki kell mosni, és egy zsákba gyömöszölte ezeket. Majd vállaira dobta a bűzlő takarókat, kikeresett egy jó darab szappant, és elindult a folyó felé. Amint a folyam mellett guggolt, és előhúzta a zsákból a mosni valót, azt gondolta: "Jó lenne kimosni azt is, ami rajtam van." De akkor semmi sem maradna, amit fölvegyen, míg minden szárad. Ott volt a felöltője. De hát micsoda hülyeség, mondta magában. Kissé nevetve hangosan ezt mondta: – Hiszen csak én vagyok itt, meg a préri. Jó érzés volt meztelennek lenni. Még tiszti kalapját is félretette jókedvében. Mikor a víz fölé hajolt egy ölnyi ruhával, meglátta tükörképét az üveges vízfelszínen, két hét óta először. Ettől mozdulatai félbemaradtak. Haja hosszabb volt. Arca soványabbnak látszott, még az előserkenő szakállal is. Határozottan fogyott valamit. A hadnagy azonban úgy gondolta, jól néz ki. Szemei ugyanolyan szúrósak voltak, mint amilyennek mindig is látta őket, és bár elismerte, hogy hatással van másokra, kisfiúsan mosolygott tükörképére. Minél tovább nézte szakállát, annál kevésbé tetszett neki. Visszafutott borotvájáért. A hadnagy bőrére nem is gondolt, miközben borotválkozott. Bőre mindig ugyanolyan volt. A fehér emberek sokféle árnyalatban léteznek. Egyesek olyan fehérek, mint a hó. Dunbar hadnagy elég fehér volt ahhoz, hogy elvakítsa mások szemét. négy Vergődő Madár hajnal előtt hagyta el a tábort. Tudta, nem kérdezik meg, hova megy. Sohasem kellett számot adnia arról, hova megy, cselekedeteiről is csak ritkán. Hacsak cselekedetei nem voltak eredménytelenek. Mert az katasztrófához vezethetett. Azonban, bár még új volt, és bár még csak egy teljes éve volt varázsló, még

egyetlen cselekedete sem vezetett katasztrófához. Sőt jól működött. Kétszer kisebb csodákat művelt. A csodák miatt jó érzés töltötte el, de ugyanilyen jó érzés töltötte el munkája gyümölcsének láttán, gondoskodva a törzs mindennapi jólétéről. Adminisztratív feladatok milliárdjait végezte el, részt vett a széles skálájú import miatti vitákban, elegendő számú gyógymódot alkalmazott, és beült a végtelen hosszúságú tanácskozásokra, melyek naponta következtek. Mindezt azon felül, hogy gondoskodott két feleségéről és négy gyermekéről. És mindezt úgy tette, hogy egyik fülével és egyik szemével a Nagy Szellemre figyelt; mindig hallgatva, mindig figyelve a legcsekélyebb hangra vagy jelre is. Vergődő Madár tisztességgel végezte sok kötelességét, és ezt mindenki tudta. Tudták, mert is merték az embert. Bárhová ment is, nagy tiszteletnek örvendett. Egyesek a többi koránkelők közül talán csodálkoztak, hova megy azon a reggelen, de még csak eszükbe se jutott, hogy megkérdezzék. Vergődő Madár nem különleges küldetésen volt. Kilovagolt a prérire, hogy kitisztuljon a feje. Nem szerette a nagy költözködéseket: télből a nyárra, nyárból a télre. Mindez elvonta figyelmét. Elvonta fülét és szemét attól, hogy megpróbálja mindig a Nagy Szellemre irányítani, és a hosszú menetelés után ezen az első reggelen tudta, hogy a táborverés zaja több annál, semmint hogy ő kibírná. Elővezette hát legjobb póniját, egy széles hátú pejt, és kilovagolt a folyó felé, több mérföldön át követve, míg egy dombos emelkedőhöz ért, melyet fiúkora óta ismert. Ott várta, hogy a préri feltárulkozzon, és amikor ez megtörtént, Vergődő Madarat öröm töltötte el. Soha nem nyújtott még neki ilyen kellemes látványt. Minden jel azt mutatta, hogy bővelkedő nyaruk lesz. Ellenség persze jöhet, de a törzs most nagyon erős volt. Vergődő Madár nem tudott elfojtani egy mosolyt. Biztos volt benne, hogy gyümölcsöző évszak lesz. Lelkesedése még egy óra múltán sem csökkent Vergődő Madár

azt mondta magában, teszek egy sétát ezen a gyönyörű vidéken, és póniját a felkelőben lévő nap felé sarkantyúzta. öt Dunbar mindkét takaróját a vízbe merítette, még mielőtt eszébe jutott volna, hogy a mosnivalót ki kell sulykolni. De még egy darab követ sem látott. Felragadta a csöpögő takarókat és a többi ruhát, mellkasának szorítva azokat, és Dunbar hadnagy, aki a mosásban még újonc volt, elindult lefelé a folyam mentén, könnyedén lépkedve mezítláb. Égy negyed mérfölddel később talált egy kis kiugrót, amely megfelelt egy takaros kis padnak. Sűrű szappanhabot vert, és ahogy azt minden újonc tenné, inkább csak úgy próbaképpen az egyik takaróra dörzsölte a szappant. Lassan rájött a mosás csínjára-bínjára. Minden egyes mosnivalóval egyre biztosabbá vált a szappanozás, a sulykolás és az öblítés megszokott művelete, és a vége felé Dunbar egy mosónő céltudatosságával, ha nem is precizitásával sebesen végezte munkáját. A mindössze két hét alatt, mióta itt volt, újra értékelni kezdte a részleteket, és mivel tudta, hogy a mosás első darabjainál kontármunkát végzett, újramosta őket. Egy csenevész tölgyfa nőtt a lejtőn, arra akasztotta mosott ruháit. Jó kis hely volt, a nap teljes egészében sütötte, és nem volt túlságosan szellős. Beletelik egy kis időbe, míg minden megszárad, és Dunbar elfelejtette magával hozni a dohány készletét. A meztelen hadnagy úgy döntött, nem fog ott várni. Elindult vissza az erődhöz. hat Vergődő Madár elképesztő történeteket hallott arról, hogy azok

mennyien vannak. Jó néhány esetben hallotta, hogy az emberek azt mondják, annyian vannak, mint a madár, és ez hátsó gondolataiban nyugtalanságot okozott a sámánnak. És mégis, annak alapján, amit ő valójában látott, a szőrös szájúak csak sajnálatot ébresztettek benne. Siralmas fajtának tűntek. Azok a szánalmas katonák ott az erődben, akik oly gazdagok javakban, de oly szegények minden másban. Puskáikkal gyengén lőnek, és nagy, lassú lovaikon rosszul lovagolnak. Ezek lettek volna a fehér ember harcosai, de nem voltak éberek. És oly könnyen megijedtek. Gyerekjáték volt elvinni lovaikat, mint a szedret leszedni a bokorról. Vergődő Madár számára nagy titokzatosság vette körül ezeket a fehér embereket. Nem tudott úgy gondolni rájuk, hogy zavarba ne jött volna. Itt vannak például azok a katonák az erődben. Család nélkül éltek. És legnagyobb főnökeik nélkül. A Nagy Szellem a megmondhatója, aki mindent lát, hogy papírra leírt dolgokat imádtak. És olyan mocskosak voltak. Még annyit sem tettek meg, hogy tisztán tartsák magukat. Vergődő Madár el sem tudta képzelni, azok a szőrös szájúak hogyan tudják fenntartani magukat akár csak egy évig is. És mégis azt mondják róluk, fejlődnek, gyarapodnak. Nem értette, hogy lehet ez. Idáig ért a gondolatsorban, amikor az erőd jutott az eszébe, aztán arra gondolt, közelebb megy hozzá. A fehérek várhatóan elmentek, de úgy gondolta, legalább most meglátja. És most, amint ott ült póniján, áttekintve a prérin, első pillantásra láthatta, hogy a hely képe sokat javult. A fehér ember erődje tiszta volt. Egy szemrevaló kis ló állt a karámban. Semmi mozgás. Egy hang sem. Azt várta, hogy a hely kihalt lesz, de most valaki életet vitt bele. Vergődő Madár lépésre ösztönözte lovát. Meg kellett néznie közelebbről.

hét Dunbar hadnagy lustán bámészkodott, amint visszafelé haladt a folyam mentén. Túl sok volt a látnivaló. Különös, ironikus módon azt érezte, hogy sokkal feltűnőbb jelenség így ruhák nélkül. Lehet, hogy így is volt. Minden kis apró növény, minden kis zümmögő rovar, úgy tűnt, hogy magára vonja figyelmét. Minden olyan különösen élő volt. Egy vörös farkú sólyom épp az orra előtt szállt fel, nem egész egy tucat lábnyira a feje fölött, csőrében földimókus kapálódzott. Félúton visszafelé megállt egy nyárfa árnyékában, hogy megnézze, amint egy borz néhány lábnyira a vízszint fölött kiássa föld alatti vackát. A borz időről időre hátrapillantott a meztelen hadnagyra, de tovább folytatta az ásást. Az erődhöz közel Dunbar megtorpant, és két egymásba gabalyodott szerelmest figyelt. Egy fekete vízisiklópáros tekergőzött ott eksztázisban a folyó habjaiban, és mint minden szerelmes, ők is öntudatlanok voltak, még akkor is, amikor a hadnagy árnyéka rávetődött a vízre. Elragadtatottan kapaszkodott fel a lejtőn, olyan erősnek érezve magát, mint minden, ami itt volt, mint a préri igazi lakója. Amint feje az emelkedő fölé ért, meglátta a pej pónit. Ugyanabban a pillanatban meglátta az ember körvonalait, amint a ponyva árnyékában kúszott. A másodperc törtrészével később az alak kilépett a napra, és Dunbar lebukott, befészkelve magát a meredek széle alatti hasadékba. Megmerevedett lábakkal guggolt ott, fülei akkorák voltak, mint a tányérok, és olyan összpontosítással fülelt, hogy úgy tűnt, a hallás az egyetlen érzéke, ami működik. Gondolatok cikáztak át fején. Fantasztikus képek táncoltak el a hadnagy lehunyt szemei előtt. Rojtos nadrág, gyönggyel kivarrt mokaszinok. Csatabárd, amelyről skalp lóg le. Rikító csontokból álló mellpáncél. A súlyos, ragyogó haj háta közepéig omlik le. A fekete, mélyen ülő szemek. A hatalmas orr. Agyagszínű bőr. A tollak lengedeznek a szellőben a tarkójáról.

Tudta, hogy indián volt, de soha életében nem várta, hogy a jelenség ilyen vad, és az emiatti sokk úgy meghökkentette, mintha fejbe verték volna. Dunbar ottmaradt lekushadva a meredek széle alatt, farpofái a földet súrolták, hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Egyszerűen nem tudta felfogni, amit látott, Félt attól, hogy ismét ránézzen. Lóhorkantást hallott, majd minden bátorságát összeszedve lassan a meredek fölé kúszott. Az indián a karámban volt. Odasétált Ciscóhoz, kezében kötéllel, melynek végén hurok volt. Mikor Dunbar hadnagy ezt meglátta, bénultsága azonnal elpárolgott. Már egyáltalán nem is gondolkodott, talpra ugrott és átvetette magát a meredek tetején. Felkiáltott, üvöltése puskalövésként törte meg a csendet. – Hé, te ott! nyolc Vergődő Madár egyenesen a levegőbe ugrott. Amint megpördült, hogy szembenézzen annak a hangnak a gazdájával, amely majdnem kiugrasztotta bőréből, a komancs varázsló a legkülönösebb látvánnyal találta magát szembe, amit valaha is látott életében. Egy meztelen férfival. Egy meztelen férfi vonult előre egyenesen, keresztül az udvaron, ökölbe szorult kezekkel, állkapcsa megfeszülve, és bőre oly fehér, hogy szinte bántotta szemeit. Vergődő Madár rémülten bukdácsolt hátrafelé, végül visszanyerte egyensúlyát, és ahelyett hogy átugrott volna a karám oldalán, egyenesen áttörte magát rajta. Átrohant az udvaron, fölpattant pónijára, és úgy nyargalt el, mintha az ördög lenne a nyomában. Egyszer sem nézett vissza. IX. FEJEZET

egy 1863. április 27. Először találkoztam vad indiánnal. Odajött egy az erődbe, és megpróbálta ellopni a lovamat. Amikor megjelentem, megrémült és elrohant. Nem tudom, mennyi lehet még a környéken, de úgy gondolom, ahol egy van, ott biztos hogy van több is. Megteszem a szükséges lépéseket, hogy felkészüljek egy újabb látogatásra. Nem tudok kellőképpen védekezni, de igyekszem komolyan meglepni őket, ha ismét eljönnek. Azonban még mindig egyedül vagyok, és ha a csapatok nem érkeznek meg hamarosan, azt hiszem, minden elveszett. A férfi, akit láttam, daliás kinézetű fickó volt John J. Dunbar, USA Dunbar a következő két napot azzal töltötte, hogy megtette a szükséges lépéseket, mely nagyrészt abból állt, hogy igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy minden szilárd és stabil. Az egész holdkóros látványnak tűnhetett, amint egyetlen ember próbál felkészülni megszámlálhatatlan ellenség vad támadására, a hadnagy azonban olyan jellemszilárdsággal rendelkezett, amitől keményen munkálkodott, ha igen kevés esélye volt. Jó tulajdonsága volt ez, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy jó katona legyen. Úgy folytatta előkészületeit, mintha csak egy ember lenne a helyőrségen a sok közül. Elsőrendű dolga az volt, hogy elrejtse az ellátmányt. Átválogatta az egész készletet, és csak a leglényegesebb dolgokat rakta külön. A többit nagy gonddal temette el az erőd körüli lukakban. Biztos helyre dugta el a szerszámokat, lámpaolajat, különféle szögeket, egyéb mindenféle építőanyagot az egyik régi hálólukban. Aztán ezt egy darab vászonnal fedte el, néhány yardnyi körzetben port szórt rá, és néhány órás aprólékos tereprendezéssel a rejtekhely úgy nézett ki, mint a lejtő egy természetes része.

A két láda puskát és a fél tucat kis puskaporos hordót a prérire vitte. Ott aztán több mint húsz helyen ásott ki darabokat a prériből, mindegyik darab körülbelül egy négyzetlábnyi volt, a gyep mindegyiket összefogta. Ugyanazon a helyen mély lukat ásott, durván hatszor hat lábnyit, és odatemette a hadianyagot. A helyet egy bölénybordával jelölte meg, amit a titkos hely előtt néhány yardnyira ferdén a földbe ásott. A hadtápépületben talált két US-zászlót és két karámoszlopot használva a rúdnak, felhúzta őket, egyiket a had tápépület tetejéről, a másikat pedig szálláshelyének tetejéről. Délutáni lovaglásait lerövidítette, az erőd körül végzett őrjáratokat, mindig látóhatáron belül maradva állomáshelyéhez. Kapcás szokás szerint megjelent a meredek tetején, Dunbar azonban túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy sok figyelmet szentelhetett volna rá. Rászokott, hogy mindig a teljes egyenruházatot viselte, lovaglócsizmáit mindig kifényesítette, kalapján egy porszem sem volt, arcát pedig megborotválta. Sehová sem ment, még a folyóhoz sem puska, pisztoly és kellő muníció nélkül. Kétnapi lázas ténykedés után úgy érezte, a tóié telhető módon felkészült. 1863. április 29. Itt-tartózkodásomat mostanára már bizonyára jelentette az indián. Minden tőlem telhető előkészületet megtettem. Várok. John J. Dunbar hadnagy, USA kettő Dunbar hadnagy Fort Sedgewick-beli jelenlétét azonban nem jelentették. Vergődő Madár gondolataiban elrejtve tartotta a Hófehéren Ragyogó Embert. A varázsló két napja egyedül maradt,

mélyen felzaklatva attól, amit látott, keményen küszködött, hogy megértse, mit jelent az, amit először lidérces hallucinációnak gondolt. Hosszú töprengés után azonban be kellett vallania saját magának, hogy amit látott, az valóságos volt. Bizonyos tekintetben ez a következtetés további problémákat vetett fel. Az az ember valóságos volt. Élt. Ott volt, odaát. Vergődő Madár továbbá arra a megállapításra jutott, hogy a Hófehéren Ragyogó Ember valamiképpen összefonódik törzsének sorsával. Másképp a Nagy Szellem nem háborgatta volna őt azzal, hogy elébe tárja a fehér ember látványát. Magára vállalta annak a felelősségét, hogy ennek az egésznek isteni jelentőséget tulajdonítson, de aztán akárhogy próbálta, nem ment. Az egész helyzet annyira zavarta őt, mint még semmi más, amit életében eddig tapasztalt. Feleségei tudták, hogy valami nincs rendjén, mihelyt visszatért végzetes útjáról Fort Sedgewickből. Látták a világosan érezhető változást szemei kifejezésében. De azonkívül, hogy különös gonddal bántak férjükkel, az asszonyok nem szóltak semmit, miközben munkájukhoz láttak. három Volt egy maroknyi ember, akik, mint Vergődő Madár, nagy hatással voltak a törzsre. Nagyobb befolyása senkinek sem volt, mint Tíz Medvének. A törzs legtiszteletreméltóbb tagja volt, és hatvanéves korában erős jellemét, bölcsességét és azt az igazán erős kezet, mellyel törzsét vezette, csak az a titokzatos képessége múlta felül, amellyel felismerte, hogy a szerencse szele, mindegy, hogy milyen kicsi vagy nagy, merről fog fújni legközelebb. Tíz Medve első pillantásra észrevette, hogy valami történt Vergődő Madárral, akire úgy tekintett, mint vezéreinek fontos tagjára. De még ő sem szólt semmit. Ez volt a szokása, és számára ez jól bevált. Várni és figyelni.

A második nap elteltével Tíz Medve számára nyilvánvalóvá vált, hogy valami igen komoly történhetett, és aznap késő délután, mintegy véletlenszerűen meglátogatta Vergődő Madarat otthonában. Húsz percig csendben szívták a varázsló dohányát, mielőtt lényegtelen dolgokról kezdtek cseverészni. A megfelelő pillanatban Tíz Medve úgy terelte a beszélgetés irányát, hogy mélyebben belementek egy általános kérdésbe. Azt kérdezte, a szellem oldaláról nézve milyennek érzi Vergődő Madár a kilátásokat a nyárra. Anélkül hogy részletekbe merült volna, a varázsló azt mondta, jó jelek mutatkoztak. De az a tény, hogy egy szent ember nem fejti ki aprólékosan mondandóját, önmagában áruló jel volt Tíz Medvének. Biztos volt abban, hogy valamit elhallgatott. Azután Tíz Medve remek diplomáciai érzékkel a potenciálisan negatív jelekről kérdezte őt. A két férfi szeme találkozott. Tíz Medve a legelegánsabban ejtette őt csapdába. – Van egy – mondta Vergődő Madár. Mihelyt ezt kimondta, Vergődő Madár hirtelen megkönnyebbülést érzett, mint akinek kezeit oldozták el, és mindent kiöntött: a lovaglást, az erődöt, a gyönyörű paripát, a Hófehéren Ragyogó Embert. Mikor befejezte, Tíz Medve újra meggyújtotta pipáját, és elgondolkozva pofé kelt, mielőtt letette kettejük közé. – Úgy nézett ki, mint egy isten? – kérdezte. – Nem. Olyan volt, mint egy ember – válaszolta Vergődő Madár. – Úgy ment, mint egy ember, hangja mint egy férfié. Alakja is egy férfié volt. És a neme is férfi volt. – Sohasem hallottam még fehér emberről, aki ruhák nélkül járt – mondta Tíz Medve, és arckifejezése gyanakvóvá vált. – Bőre valóban visszaverte a napsugarakat? – Szemet bántóan. A férfiak ismét elhallgattak. Tíz Medve talpra állt. – Fontolóra veszem, most rögtön.

négy Tíz Medve mindenkit elhessegetett vigvamjából, és több mint egy órát ült egymaga, elgondolkozva mindazon, amit Vergődő Madár mesélt neki. Megerőltető töprengés volt. Csak néhány alkalommal látott fehér embert, és akárcsak Vergődő Madár, őelőtte is érthetetlen volt viselkedésük. Mivel számuk tekintélyes volt, ezért figyelni és valami módon ellenőrizni kellett őket, de mind ez ideig nem jelentettek semmi többet, mint kellemetlen érzéseket gondolataikban. Tíz Medve sohasem szeretett rájuk gondolni. Hogy lehet egy faj ennyire vegyes? – gondolta magában. De aztán elhessegette magától ezt a gondolatot, és Tíz Medve magában megrótta saját magát zavaros képzelgéseiért. Hiszen mit tudott ő valójában a fehér emberről? Szinte semmit… Ezt el kellett ismernie. Ez a furcsa jelenet az erődnél. Talán egy szellem volt. Vagy talán egy másmilyen fehér ember. Lehetséges, szögezte le Tíz Medve, hogy a jelenség, amit Vergődő Madár látott, egy teljesen új emberi faj első példánya volt. Az öreg főnök sóhajtott egyet magában, miközben agya csordulásig telt. Már most is oly sok tennivalója volt, hiszen itt volt a nyári vadászat. Most meg ez. Nem tudott dönteni. Elhatározta, összehívja a tanácsot. öt A tanács még napnyugta előtt ült össze, de késő estébe nyúlt, elég hosszú ideig ahhoz, hogy felkeltse az egész falu figyelmét, különösképpen a fiatal emberekét, akik kis csoportokba gyűltek össze, és azon töprengtek, vajon idősebb elöljáróik miről

tanácskozhatnak. Mintegy órás előkészítés után végre a tárgyra tértek. Vergődő Madár elmesélte történetét. Mikor befejezte, Tíz Medve társai véleményét kérte. Sokan voltak és mindannyian szerettek hosszan beszélni. Közöttük Szélfútta Haj, egy heves vérű, de tapasztalt harcos volt a legfiatalabb. Az volt a véleménye, hogy azonnal küldeniük kellene egy csapatot oda, ez a csapat lerohanná és nyilakat eresztene a fehér emberbe. És ha valóban isten, úgy a nyilak nem fognak rajta. Ha halandó, úgy egy szőrös szájúval kevesebb lesz. És ő, Szélfútta Haj boldogan vezetné a csapatot. Javaslatát a többiek elutasították. Ha ez a személy isten, akkor semmiképpen sem jó ötlet az, ha nyilakat lőnek ki rá. Egy fehér ember megölése pedig bizonyos aggályokat keltett bennük. Egy halott fehér embernél az lehet a végkifejlet, hogy sok élő jön helyette. Kőborjú közismerten konzervatív volt. Senki sem merte volna kétségbe vonni bátorságát, de igaz volt, hogy a legtöbb ügyben rendszerint a józan megfontolás mellett döntött. Javaslata igen egyszerű volt. Menesszenek egy küldöttséget a Hófehéren Ragyogó Emberhez, és kezdjenek tárgyalásokat. Szélfútta Haj megvárta, míg Kőborjú befejezi meglehetősen hosszú eszmefuttatását. Aztán a rajtaütés ötletével állt elő. Beszédének lényegével olyannyira nyitott kapukat döngetett, hogy senki sem próbált vitába szállni vele. A komancsok nem küldenek nagy becsben álló harcosokat azért, hogy megkérdezzenek egyetlen jelentéktelen betolakodó fehér embert, mi dolga van ott. Ezután már senki sem szólt sokat, és mikor újrakezdték a beszélgetést, más témakörre váltottak, mint például előkészületek a vadászatra és harci csapatok kiküldése különféle törzsekhez. Egy újabb órán át a férfiak alaposan megvizsgáltak különféle rémhíreket és súlyosabb információkat, amelyek kihatással lehetnek a törzs boldogulására. Amikor végül visszatértek arra a kényes kérdésre, hogy mi történjen a fehér emberrel, Tíz Medve szemei kezdtek elnehezülni,

feje pedig lekókadt. Nem volt hát értelme, hogy aznap este tovább folytassák. Az öregember már csendesen horkolt, mire a többiek elhagyták sátrát. Az ügy megoldatlan maradt. Ami viszont nem jelentette azt, hogy nem fognak tenni semmit sem. Minden kisebb, zárt csoportot erősen nyomaszt a titoktartás, és Kőborjú 14 éves fia aznap késő éjjel hallotta, amint apja elfecsegi a tanácskozáson elhangzottak lényegét odalátogató nagybátyjának. Hallott az erődről és a Hófehéren Ragyogó Emberről. Hallott a gyönyörű lóról, amely Vergődő Madár leírása szerint felér tíz pónival. Ez felkeltette érdeklődését. Kőborjú fia, fejében a hallottakkal, képtelen volt elaludni, és később azon az éjszakán kiosont a sátorból, hogy elmondja két barátjának mindazt, amit megtudott, és elmondja azt is, milyen nagy lehetőség áll előttük. Amint az várható volt, Békahát és Mosolygós elsőre húzódoztak tervétől. Hiszen csak egy lóról volt szó. Hogy oszthatnának egy lovat háromfelé? De ez még semmi. Ott volt a lehetőség, hogy a fehér isten lecsap rájuk. Ez már túl sok volt egyszerre. Kőborjú fia azonban mindenre készen állt. Mindent végiggondolt. A fehér isten volt a legszebb része az egésznek. Hiszen nem akartak-e mindannyian hadiösvényre lépni? És amikor eljött az idő, nem akarnak-e mindannyian csatlakozni az öreg harcosokhoz? És nem volt-e valószínű, hogy kevés közvetlen hadműveletet látnak majd? Hogy kevés lehetőségük lesz arra, hogy egyáltalán megkülönböztessék önmagukat? Na de szembeszállni egy fehér istennel. Három fiú egy isten ellen. Az lenne ám csak a valami. Az emberek dalokat költenének róla. Ha ezt véghezvinnék, jó esélyeik lennének arra, hogy mind a hárman hamarosan harci csapatokat vezetnének, ahelyett hogy egyszerűen csak a nyomukban kullognának. Na és a ló. Nos, Kőborjú fiáé lenne a ló, de a másik kettő is lovagolhatna rajta. Akár versenyezhetnének is, ha úgy akarnák. Hát akkor ugyan ki mondhatná, hogy nem egy nagyszerű terv?

Szívük már akkor hevesen kalapált, amikor átlopóztak a folyón, és elkötöttek a pónik közül hármat. Gyalog vezették ki a lovakat a faluból, majd széles ívben kerülték ki azt. Mikor végre tiszta volt a levegő, a fiúk megsarkantyúzták pónijaikat, ügetni kezdtek és énekeltek, hogy szívüket bátorítsák, végignyargaltak a sötét prérin, szorosan a folyam mellett, mely egyenesen Fort Sedgewickbe vezette őket. hat Dunbar hadnagy már két éjszaka igazi katona volt, úgy aludt, hogy egyik szemét állandóan nyitva tartotta. Az odaérkező sihederek azonban nem úgy jöttek, mint valamiféle kópék a csínytevésre. Komancs fiúk voltak, és ifjúkoruk legkomolyabb akciójában vettek részt. Dunbar hadnagy meg sem hallotta, hogy odajöttek. Az ügető paták és a fiúk harci kiáltása felébresztette őt, de ezek csak hangok voltak, melyek beleolvadtak a végtelen préri éjszakájába, mire kibotorkált a kunyhó ajtaján. hét A fiúk eltökélten láttak munkához. Minden tökéletesen ment. Könnyű volt elkötni a lovat, és ami az egészben a legjobb volt, hogy még csak nem is látták a fehér istent. De bizonyos lehetőségeket nem vettek figyelembe. Az istenek sok fantasztikus dolgot művelhetnek, különösen ha mérgesek. A fiúk még annyi időre sem álltak meg, hogy kedveskedve, megnyugtatóan megveregessék Cisco hátát. Teljes erőből nyargaltak, és úgy döntöttek, hogy meg nem állnak addig, míg el nem érnek falujukba, a teljes biztonságba. De még kétmérföldnyire sem jártak az erődtől, amikor Cisco úgy döntött, hogy érvényesíti saját akaratát. És ő egyáltalán nem akart

továbbmenni ezekkel a fiúkkal. Teljes erőből nyargaltak, amikor Cisco éles fordulatot vett. Kőborjú fia úgy zuhant le pónijáról, mintha egy alacsonyan nőtt faágnak ütközött volna. Békahát és Mosolygós megpróbálták Ciscót üldözőbe venni, de az csak rohant tovább, maga után húzva a hosszú vezetőszárat. Olyan sebességgel rohant, hogy az indián pónik akkor sem érték volna utol, ha pihentek lettek volna. nyolc Dunbar éppen nekilátott a csésze kávénak, és mogorván ült a tűz mellett, amikor Cisco egyszer csak a pislogó fénybe ügetett. A hadnagy inkább megkönnyebbült, semmint meglepődött. Az a tény, hogy lovát ellopták, feldühítette őt, mint egy lódarazsat. De Ciscót már azelőtt is ellopták, egész pontosan kétszer, és mint egy hűséges kutya, mindig hazatalált. Dunbar hadnagy összeszedte a komancsok vezetőszárát, megvizsgálta, nincsenek-e sérülések a lován, és amikor keleten az ég alja rózsaszínűvé változott, levezette lovát a lejtőn, hogy megitassa. Miközben ott ült a folyó mellett, Dunbar a felszínt kémlelte. A folyó apró halai éppen hozzáláttak, hogy a víz tetején csillogó rovarok seregét kapják el, és a hadnagy hirtelen olyan védtelennek érezte magát, mint a tiszavirág. Az indiánok ugyanolyan könnyen meg is ölhették volna, mint ahogy lovát ellopták. A halál gondolata megzavarta őt. Lehet, hogy már ma délutánra halott leszek, gondolta. De ami még inkább zavarta őt, az az a kilátás volt, hogy úgy hal meg, mint egy rovar. Akkor és ott elhatározta, hogy ha már meg kell halnia, akkor az nem az ágyban fog történni. Tudta, hogy valami elkezdődött, valami, ami sebezhetővé tette őt oly módon, hogy hátán végigfutott a hideg. Lehet, hogy ő a préri

lakója, ez azonban nem jelentette azt, hogy el is fogadta ezt az állapotot. Olyan volt, mint új fiú az iskolában. Minden szem rászegeződik. Gerincén még mindig a hideg futkosott, miközben Ciscót visszavezette a lejtő tetejére. kilenc Kőborjú fiának eltört a karja. Rögtön átadták Vergődő Madárnak, mihelyt a három lerongyolódott, leendő harcos a táborba lépett. A fiúk már attól a pillanattól kezdve aggódni kezdtek, hogy Kőborjú fia rájött, karját nem tudja mozdítani. Ha közülük senki sem sérült volna meg, talán titokban tarthatták volna kudarcba fulladt portyájukat. De azonnal kérdésekkel árasztották el őket, és a fiúk, bár előadhattak volna valami mesét, komancsok voltak. És a komancsok nagyon nehezen hazudnak. Még a komancs fiúk is. Miközben Vergődő Madár a fiú karját hozta rendbe, és apjával, valamint Tíz Medvével hallgatta, Kőborjú fia elmondta az igazságot arról, ami történt. Nem volt szokatlan, hogy egy lopott ló elszabadul tolvajától és hazatér, de minthogy lehetségesnek tartották, hogy egy szellemmel van dolguk, a ló ugye különös gondosságot kapott, és az öregebb férfiak töviről hegyire kikérdezték a sérült fiút. Mikor az elmondta nekik, hogy a ló nem kísértet volt, hogy szándékosan szabadult el, az öregek arca megnyúlt kissé. Újabb tanácsot hívtak össze. Ezúttal mindenki tudta, miről van szó, minthogy a pórul járt fiúk története gyorsan beszéd tárgya lett az egész táborban. De csaknem mindenki folytatta dolgát, azzal az érzéssel, hogy Tíz Medve és tanácsa majdcsak kisütnek valamit. De azért mindenki aggódott. Csak egyetlenegy volt köztük, aki igazán megrémült.

X. FEJEZET egy Már az előző nyáron is megrémült, amikor felfedezték, hogy fehér katonák jöttek a vidékre. A törzs még sohasem találkozott szőrös szájúakkal, leszámítva azt, hogy néhány, egymástól független esetben megöltek párat. Ő remélte, sohasem fog velük találkozni. Amikor a fehér katonák lovait a múlt nyáron ellopták, pánikba esett és elrohant. Biztos volt abban, hogy a fehér katonák a faluba jönnek. De nem jöttek. Még akkor is tűkön ült, amikor a tanács arra az állásra jutott, hogy lovaik nélkül a fehér katonák gyakorlatilag tehetetlenek. Akkor végre megnyugodott egy kicsit. De mindaddig, míg tábort nem bontottak és útban nem voltak a téli tábor felé, a félelem szörnyű felhője, mely egész nyáron követte, nem vonult el fölüle. Most ismét nyár volt és egész úton hazafelé a téli táborból azon imádkozott, hogy a szőrös szájúak végleg elmennek. Imája nem talált meghallgatásra, és napjai ismét félelemmel teltek, óráról órára. A nő neve Álló Ököl volt. Egyedül volt a komancsok között, aki tudta, hogy a fehér férfi nem isten. Vergődő Madár története azonban számára is rejtély volt. Egyetlen meztelen fehér férfi? Itt, ezen a vidéken? A komancsok földjén? Ennek semmi értelme sem volt. De nem számít. Bár nem tudta pontosan, miért, de tudta, hogy a férfi nem isten. Valami régi ösztön ezt súgta neki. Hallotta a történetet aznap reggel, útban a felé a sátor felé, amit havonta egyszer látogatott meg, mely a menstruáló asszonyok számára félreeső helyen volt felállítva. Férjére gondolt. Normális körülmények között nem szeretett ebbe a sátorba menni, mivel hiányzott férje társasága. Csodálatos, bátor, jóvágású férfi volt és összességében véve kivételes ember. Mintaférj. Soha nem ütötte őt meg, és bár mindkét kisgyermekük meghalt (egy a születéskor, a

másik pedig néhány héttel később), a férfi határozottan elutasította, hogy egy újabb feleséget vegyen magához. Az emberek pedig sürgették, hogy vegyen magához másik asszonyt. Még Álló Ököl is ezt javasolta, ő azonban egyszerűen azt mondta: – Elég vagy te nekem – és Álló Ököl soha nem beszélt erről többet. Titokban, szíve mélyén büszke volt arra, hogy férje boldog, egyedül ővele. Most rettenetesen hiányzott. Mielőtt téli tábort bontottak, férje egy nagyobb csapatot vezetett az utahok ellen. Csaknem egy hónap telt el anélkül, hogy hírt kaptak volna felőle és a többi harcos felől, be mivel most már úgyis el volt szakítva tőle, a "havi egyszeri" sátorba költözés nem tűnt olyan nehéznek, mint rendszerint. Amint felkészült, hogy aznap reggel odamenjen, a fiatal komancs asszony örömmel hallotta, hogy egy vagy két közeli barátja úgyszintén külön vonul vele, azok a nők, akikkel az idő könnyebben múlik. Útban a sátor felé azonban meghallotta Vergődő Madár furcsa történetét. Aztán hallotta az ostoba portyázás esetét is. Ismét óriási rettegés nehezedett szögletes, egyenes vállaira, akárcsak egy vastakaró, és reszketve lépett be a "havonta egyszeri" sátorba. De igen erős nő volt. Gyönyörű világosbarna szemei, azok a szemek, melyekben az intelligencia fénylett, semmit sem mutattak félelméből, miközben egész délelőtt varrt és barátnőjével csevegett. Tudták, hogy veszély van. Az egész törzs tudta. De ez senkinek sem szolgált beszédtémául, így hát nem is beszéltek róla. Erős, apró alakja egész délután úgy mozgott a sátorban, hogy semmit sem mutatott abból, mily nehéz teher függ rajta. Álló Ököl 26 éves volt. Az eltelt csaknem 12 esztendőben komancs volt. Azelőtt fehér. Azelőtt… hogy is hívták? Csak ritka alkalmakkor gondolt arra a névre, amikor elkerülhetetlen volt, hogy a fehérekre gondoljon. Olyankor valami megmagyarázhatatlan okból megjelentek szemei előtt. Ó igen, gondolta komancs nyelven, emlékszem rá. Azelőtt úgy

hívtak, Christine. Olyankor az "azelőttre" gondolt, és ez mindig egyformán történt. Olyan volt, mint áthaladni egy régi, ködös függönyön, és a két világ eggyé vált, a régi keveredett az újjal. Álló Ököl Christine volt, és Christine Álló Ököl. Arcszíne az évek során megsötétedett, és egész megjelenése határozottan vad kifejezést kölcsönzött neki. Annak ellenére azonban, hogy két gyermeket is kihordott, alakja olyan volt, mint egy fehér asszonyé. Haja pedig, mely sohasem nőtt a vállánál tovább, és nem maradt egyenes szálú, még mindig határozottan vöröses árnyalatú volt. És természetesen ott volt két világosbarna szeme. Álló Ököl félelme megalapozott volt. Nem is remélte, hogy valaha megszabadul ettől. Fehér ember szemével nézve mindig volt valami furcsa abban, hogy egy nő "havonta egyszeri" sátorba vonul. Valami, ami egyáltalán nem indiános. És saját népének értő szemeiben is volt valami, ami egyáltalán nem volt indiános, még ennyi idő után sem. Szörnyű, nehéz teher volt ez, Álló Ököl azonban sohasem beszélt róla, még kevésbé panaszkodott. Csöndben viselte, és nagy bátorsággal, indián életének minden napján keresztül, és erre egyetlen monumentális oka volt. Álló Ököl ott akart maradni, ahol volt. Nagyon boldog volt. XI. FEJEZET egy Tíz Medve tanácskozása döntés nélkül ért véget, de ez nem volt szokatlan jelenség. A kritikus ügyekben való tanácskozás gyakrabban ért véget döntés nélkül, mint döntéssel, mintegy jeléül annak, hogy a törzs politikai életében egészen új fázis kezdődik.

Ilyen alkalmakkor történt, hogy az emberek, ha azt az utat választották, egymástól függetlenül cselekedtek. kettő Szélfútta Haj keményen kiállt egy másik terv mellett. Nyargaljanak oda, és vegyék el a lovat, anélkül hogy bántanák a fehér embert De a fiúk helyett ezúttal férfiakat küldenek. A tanács elvetette ezt az ötletét, de Szélfútta Haj senkire sem haragudott. Nyíltan meghallgatott minden véleményt, aztán előállt a saját megoldásával. Ezt ugyan nem fogadták el, de az ellene szóló érvek nem győzték meg arról Szélfútta Hajat, hogy terve rossz volt. Tiszteletben álló harcos volt, és mint minden ilyen harcosnak, neki is voltak előjogai. Úgy tehetett, ahogy kedve tartotta. Ha a tanács hajthatatlan lenne, vagy ha megvalósítaná tervét, és az balul ütne ki, fönnállt a lehetőség, hogy kidobják a törzsből. Szélfútta Haj már ezt is átgondolta. A tanács nem volt hajthatatlan; zavarodott volt. És ami saját magát illeti… nos… Szélfútta Haj soha nem cselekedett helytelenül. Így hát, miután a tanács véget ért, végigvonult a tábor egyik legkedveltebb utcáján, és eközben benézett néhány barátjához, minden egyes sátorban ugyanazt mondta el. – Odamegyek és ellopom azt a lovat. Akarsz jönni? Kérdésére mindegyik barátja saját kérdésével válaszolt. – Mikor? És Szélfútta Haj mindegyiküknek ugyanazt a választ adta. – Most. három Kis csapat volt. Öt emberből állt. Kilovagoltak a faluból a prérire megfontolt tempóban. Könnyedén

vették az egészet. Ami azonban nem jelentette azt, hogy túlságosan kedélyesek lettek volna. Zordan lovagoltak, kifejezéstelen arccal, mintha egy távoli rokon temetésére mennének. Szélfútta Haj elmondta a tennivalóikat, amikor pónijaikért mentek. – Elvisszük a lovat. Nagyon vigyázunk rá vissza felé. Mindannyian körbefogjuk, úgy lovagolunk. Ha ott van a fehér ember, nem lövünk rá, még akkor sem, ha ő ránk lő. Ha megpróbál beszélni hozzánk, nem szólunk vissza semmit. Elvisszük a lovat, aztán meglátjuk, mi lesz. Szélfútta Haj senkinek sem vallotta be, de némi megkönnyebbülést érzett, amikor az erőd látóhatárába értek. A karámban egy ló volt, egy igen jó kinézetű ló. De fehér ember sehol. négy A fehér ember jóval dél előtt nyugovóra tért. Aludt néhány órát. A délután közepe táján fölébredt, megelégedetten, hogy új elgondolása beválik. Dunbar hadnagy elhatározta, hogy nappal alszik, és egész éjszaka fennmarad a tűz mellett. Azok, akik Ciscót ellopták, hajnal táj t jöttek, és a történetekből, amiket hallott, mindig az derült ki, hogy a hajnal a támadás kedvelt időpontja. Ezzel a módszerrel ébren lesz, amikor jönnek. A hosszú szunyókálás után kissé kábultnak érezte magát. És jócskán verejtékezett. Érezte, hogy teste ragadós. Az egyik legjobb alkalom volt a fürdésre. Ezért merült alá a folyamban vállig, fején szappanhabbal, amikor meghallotta az öt lovast, amint dübörögve jöttek le a meredeken. Kiviharzott a folyóból, és ösztönszerűen nadrágjáért ment. Ügyetlenül babrált vele, mielőtt félrehajította, hogy megragadja a nagy Navy revolvert. Azután négykézláb kapaszkodott fel a lejtőn.

öt Mindannyian ránéztek, miközben kilovagoltak. Ciscóval. Ott állt a meredek szélén. Víz csöpögött le testén. Fejét valami fehér borította. Kezében pisztoly. Mindezt látták, amint pillantásokat vetettek hátra válluk fölött. De semmi többet. Mindannyian emlékeztek Szélfútta Haj utasításaira. Egy harcos vezette Ciscót, a többi pedig körbevette, és ebben a szoros alakzatban törtek ki az erődből. Szélfútta Haj hátramaradt. A fehér ember nem mozdult. Még mindig nyugodtan és egyenesen állt a meredek szélén, pisztolyt tartó kezét oldala mellett lógatva. Lehet, hogy Szélfútta Haj kevésbé törődött a fehér emberrel. De nagyon is törődött azzal, amit a fehér ember jelentett. Az pedig minden harcos állandó ellensége volt. A fehér ember félelmet jelentett. Más dolog volt egy kemény csata után visszavonulni a harcmezőről, de hagyni, hogy félelem mutatkozzon arcán, és semmit sem tenni… Szélfútta Haj tudta, nem hagyhatja, hogy ez történjen. Megfékezte dühöngő póniját, megfordította, és a hadnagy felé ügetett. hat Miközben Dunbar hadnagy vadul kapaszkodott felfelé négykézláb a meredeken, teljesen olyan volt, amilyennek egy katonának lennie kell. Rohant, hogy szembenézzen az ellenséggel. Semmi más nem járt a fejében. De mindez elszállt belőle abban a pillanatban, hogy felért a meredek tetejére. Ő bűnözőkre készült fel, törvénysértők bandájára, betörőkre, akik büntetést érdemelnek. Ehelyett parádés kép fogadta, olyan lélegzetelállító cselekmény,

hogy a hadnagy, akárcsak egy kis kölyök élete első nagy parádéján, képtelen volt bármit is tenni. Csak állt és figyelte az eseményeket. Figyelte a pónik vad vágtáját, amint eldübörögtek. Fénylő szőrüket, kantárukról, sörényükről és farkukról lengedező tollakat, faruk díszítését. És a hátukon lovagló férfiakat. Pompás, sötét bőrüket, jól láthatóan kidudorodó szálkás izmaikat. Csillogó, fonott hajukat, az íjakat, lándzsákat és puskákat, karjukon és arcukon merész vonalakban felmázolt festéket. És mindent ebben a csodálatos harmóniában. Férfiak és lovak, együtt olyanok voltak, mint egy hatalmas eke pengéje, mely áttör a tájon, barázdája alig karcolja a felszínt. Mint egy alvó mély álmában, úgy küszködött azért, hogy felébredjen. Agya megpróbált parancsokat küldeni, de az összeköttetés megszakadt. Képtelen volt izmait megmozdítani. A lovas gyorsan közeledett, feléje vágtázva, mintha össze akarna vele ütközni. Dunbar hadnagy nem is gondolta, hogy rárontanak. A halálra sem gondolt. Minden képességét elvesztette a gondolkodásra. Mozdulatlanul állt, szinte transzban összpontosított a póni kitágult orrlukaira. hét Mikor Szélfútta Haj harminclábnyira volt a hadnagytól, oly hirtelen rántotta fel a kantárt, hogy lova egy pillanatra szó szerint a földre ült. Az izgatott póni nagyot ugorva állt ismét talpra, és azonnal táncolni, forogni kezdett. Szélfútta Haj mindez alatt szorosan tartotta őt, alig vett tudomást arról, hogy lova alatta forog. A meztelen, mozdulatlan fehér embert nézte. Alakja abszolút nyugodt volt. Szélfútta Haj nem látta, hogy akárcsak a szeme is rebbent volna. De látta a fénylő fehér mellkast, amint lassan föl-le járt. Az ember élt. Nem látszott, hogy félne. Szélfútta Haj nagyra értékelte, hogy a fehér emberben nincs rettegés, de ugyanakkor idegesítette is. Hiszen a férfinak félni kellene. Hogy lehet, hogy mégsem fél?

Szélfútta Haj érezte, hogy saját félelme lassan visszatér. Bőre ettől bizseregni kezdett. Feje fölé emelte puskáját, és három, érzelmektől fűtött mondatot kiáltott. – Én vagyok Szélfútta Haj! – Látod, hogy nem félek tőled? – Látod? A fehér ember nem válaszolt, és Szélfútta Haj hirtelen elégedettséget érzett. Kihívást intézett a meztelen fehér férfihoz, és a fehér férfi semmit sem tett. Ez neki elég volt. Megpördült pónijával, megeresztette a gyeplőt, és elviharzott, hogy csatlakozzon barátaihoz. nyolc Dunbar hadnagy kábultan figyelte, amint a harcos ellovagolt. A szavak még ott viharzottak fejében. A szavak, melyek egyébként úgy hangzottak, mint a kutyaugatás. Bár fogalma sem volt, mit jelenthettek, úgy hangzottak, mint valamiféle kinyilatkoztatás, mintha a harcos közölni akarna vele valamit. Fokozatosan kezdett kilábalni a kábultságból. Az első, amit érzett, a revolver volt a kezében. Rendkívül nehéznek érezte. Leejtette. Aztán lassan térdre ereszkedett, és leült farpofáira. Hosszú ideig ült ott, olyan kimerültén, amilyen még sohasem volt, gyengén, mint egy újszülött csecsemő. Egy ideig azt hitte, meg sem tud többé mozdulni, végül azonban talpra állt és elbotorkált a kunyhóhoz. Csak rendkívüli erőfeszítéssel sikerült sodornia egy cigarettát. De túl gyenge volt ahhoz, hogy elszívja, és a hadnagy két-három pöffentés után álomba zuhant. kilenc

A második szökés egy-két dologban másként történt, de összességében véve a dolgok úgy mentek, mint azelőtt. Mintegy két mérfölddel arrébb az öt komancs könnyű ügetésre fogta lovát. Cisco háta mögött és mindkét oldalán egy-egy lovas haladt, így csak azt az utat választhatta, melyet szabadon hagytak előtte. Ment előre. A férfiak éppen néhány szót kezdtek váltani egymással, amikor a paripa felugrott, mintha farába szúrtak volna, és kilőtt előre. A vezetőszárat tartó férfit egyenesen átrántotta pónija feje felett. Néhány röpke másodpercig Szélfutta Hajnak még volt lehetősége arra, hogy elkapja a vezetőszárat, amit Cisco maga után húzott a földön, de egy pillanattal elkésett. Kicsúszott az ujjai közül. Ezután már csak az üldözés maradt. És ez nem volt nagy öröm a komancsok számára. A férfinak, akit Cisco lerántott a lováról, semmi esélye sem volt. A négy további üldözőnek pedig nem volt szerencséje. Az egyik ember elvesztette lovát, amikor az egy prérikutyalukba lépett, és az megharapta mellső lábszárát. Cisco azon a délutánon olyan gyors volt, mint egy macska, és két másik lovas lezuhant lováról, amint pónijaik megpróbálták Cisco villámgyors, cikázó mozgását követni. Már csak Szélfútta Haj maradt. Néhány száz yardon át lépést tartott, de amint végül lova kezdett kimerülni, még mindig nem nyertek teret, és úgy döntött, nem éri meg kedvenc póniját halálra nyargalni olyan valamiért, amit úgysem kaphatnak el. Miközben pónija levegő után kapkodott, Szélfútta Haj figyelte Ciscót, hogy lássa, egyenesen az erőd irányába halad, és lehangoltságát még csak fokozta az a felismerés, hogy Vergődő Madárnak valószínűleg igaza volt. Ez egy csodáló lehet, olyan valami, amely egy varázslatos ember tulajdona. Útban visszafelé találkozott a többiekkel. Nyilvánvaló volt, hogy Szélfútta Haj kudarcot vallott, és senki sem kérdezősködött a részletek felől. Senki sem szólt egy szót sem. Hosszú ideig lovagoltak hazafelé, hallgatagon.

XII. FEJEZET egy Szélfútta Haj és emberei arra tértek haza, hogy falujukat gyászban találják. A csapat, mely oly sokáig volt távol az utahok ellen, végül hazatért. És nem voltak jó híreik. Csak hat lovat loptak, arra sem volt elég, hogy saját veszteségeiket fedezzék. Új, hosszan tartó portya után üres kézzel tértek haza. Négy súlyosan sebesült harcosuk volt, és közülük csak egy túlélő lesz. Az igazi tragédiát azonban az a hat férfi jelentette, akiket megöltek, hat nagyszerű harcost. És ami még rosszabb, csak négy takaróba csavart holttest volt ott a szállítóhevedereken. A halottak közül kettőt nem találtak meg, és nagy szomorúsággal ezeknek az embereknek a nevét többé nem említették. Egyikük Álló Ököl férje volt. kettő Minthogy Álló Ököl "havonta egyszeri" sátorban volt, férjének két barátjától jutott el hozzá a hír a kívülről. Először úgy tűnt, egykedvűen fogadja a híreket, mint szobor ült mozdulatlanul a sátor padlóján, kezeit összefonva ölében, fejét kissé lehajtva. Úgy ült ott, mint a legtöbb délutánon, hagyta, hogy a fájdalom lassan egye magát szívébe, miközben a többi asszony a dolgára ment. De figyelték őt, részben azért, mert mindannyian tudták, milyen közel állt egymáshoz Álló Ököl és férje. De ő fehér nő volt, és ez minden másnál nagyobb ok volt arra, hogy szemmel tartsák. Egyikük sem tudta, hogyan működik a fehér ember észjárása ilyen

válságos helyzetben. A törődés és a kíváncsiság vegyes érzésével figyelték őt. És ezt jól tették. Álló Ököl kétségbeesése olyan mély volt, hogy egész délután egyetlen hangot sem hallatott. Egyetlen könnyet sem ontott. Csak ott ült. Mindez idő alatt gondolatai veszélyes gyorsasággal cikáztak. Veszteségére gondolt, a férjére, végül pedig önmagára. Visszajátszotta életének eseményeit férjével, az egész töredezett, de élénk részletekkel jelent meg. Újból és újból visszatért gondolataiba egy bizonyos pillanat… az első és egyetlen pillanat, amikor sírt. Nem sokkal második gyermekük halála utáni egyik éjszakán történt. Könnyei akkor törtek elő. Megpróbálta megállítani azzal, hogy arcát hálóköntösébe temette. Már beszéltek egy másik asszonyról, és férje már kimondta ezeket a szavakat: – Elég vagy te nekem. – De mindez nem volt elég ahhoz, hogy meggátolja a második gyerek elvesztésének fájdalmát, a fájdalmat, amiben tudta, hogy férje is osztozik, és könnyektől nedves arcát köntösébe temette. De nem tudta visszatartani könnyeit. Zokogásban tört ki. Mikor abbahagyta, felemelte fejét, és látta, hogy férje nyugodtan ül a tűz mellett, céltalanul piszkálva, homályos szemekkel a lángokba bámulva. Mikor szemeik találkoztak, Álló Ököl azt mondta: – Nem vagyok én semmi. Férje először nem válaszolt. De egyenesen lelkébe pillantott oly békés arckifejezéssel, aminek nem állhatott ellen, oly megnyugtató hatással volt rá. Aztán látta, hogy halvány mosoly játszadozik férje szája körül, amint ismét kimondta ezeket a szavakat. – Elég vagy te nekem. Annyira jól emlékezett az egészre: amint megfontoltan felállt a tűztől, gyengéden köntöse alá siklott, és lágyan átölelte őt karjaival. És emlékezett szeretkezéseik öntudatlanságára, annyira szabadon mozgástól, szavaktól és energiától. Olyan volt, mintha a végtelenségig lebegnének a magasban valamilyen láthatatlan mennyei folyamban. Ez volt a leghosszabb éjszakájuk. Amikor

elérték az álom határát, valahogy ismét elkezdték és megint. És újból. Két ember egy húsból. Még a napfelkelte sem fékezte meg őket. Életükben először és utoljára egyikük sem hagyta el a reggel elérkeztével a sátrat. Álló Ököl visszazökkentette magát a "havonta egyszeri" sátor jelenébe. Már nem volt feleség, komancs, és még csak asszony sem. Semmi sem volt már. Ugyan mire vár? Egy nyúzókés feküdt a keményre döngölt padlón, mindössze néhány lábnyira arrébb. Már látta, amint keze köré fonódik. Látta, hogy mélyen a mellébe hatol, egészen a markolatáig. Álló Ököl kivárta a pillanatot, míg mindenki máshová figyelt. Előre-hátra hintázott néhányszor, majd előrelódult és a néhány lábnyi távolságot négykézláb tette meg a padlón. Kezével egyenesen odanyúlt, és egy szemvillanásnyi idő alatt a penge ott volt az arca előtt. Magasabbra emelte, sikoltott és lerántotta két kezét, mintha valami szívének kedves tárgyat ragadna magához. A mozdulat közepén, a másodperc törtrésze alatt, amennyi ahhoz kellett, hogy a kés útjának végéhez érkezzen, odaérkezett az első asszony. Bár a kést tartó kezeket már nem kaphatta el, az összeütközés ereje elég volt ahhoz, hogy a lefelé zuhanó kést eltérítse útjából. A penge félrecsúszott, apró vágást hagyva Álló Ököl ingvállán, amint elhaladt a bal melle fölött, áthasította az őzbőr ruhaujjat, és karjának húsos részébe fúródott, közvetlen a könyöke fölött. Álló Ököl démonian harcolt, és a nők nehéz időket éltek át, míg végre kicsavarták kezéből a kést. De miután elvették tőle, minden harci kedv elszállt a kis fehér asszonyból. Barátnői testvéri karjaiba omlott, és mint az áradat, amikor előtör, ha a zsilipkaput felnyitják, görcsösen zokogni kezdett. Félig cipelve, félig vonszolva cipelték ágyba az apró, reszkető és könnyező alakot. Miközben az egyik barátnő úgy karolta őt fel, mint egy csecsemőt, a másik kettő elállította a vérzést, és bekötötte karját.

Oly sokáig sírt, hogy az asszonyoknak váltaniuk tellett egymást, miközben őt őrizték. Végül lélegzete kezdett elgyengülni, és a zokogás abbamaradt, állandó pityergéssé szelídült. Azután anélkül, hogy kinyitotta volna sírástól dagadt szemeit, megszólalt, újra és újra ugyanazokat a szavakat ismételve, lágyan énekelve, senki másnak, csak saját magának. – Nem vagyok én semmi. Nem vagyok én semmi. Nem vagyok én semmi. Kora reggel az asszonyok gyenge húslevest töltöttek egy edénybe, és megetették őt. Habozva kezdte kortyolgatni, de minél többet ivott belőle, annál nagyobb szüksége volt rá. Egy hosszú korttyal itta ki a leves utolját, visszafeküdt ágyára, szemei tágra nyíltak, amint barátnői mögött a mennyezetet bámulta. – Nem vagyok én semmi – mondta ismét. Hanghordozása azonban már higgadtságot árasztott, és a többi asszony most tudta, hogy fájdalmának legveszélyesebb szakaszán már túljutott. Kedves, bátorító szavakkal, lágyan mormolva megcirógatták összekuszálódott haját, és a takarót kis vállaira húzták. három Körülbelül azzal egy időben, hogy a kimerültség mély, álom nélküli alvást hozott Álló Ököl szemeire, Dunbar hadnagy paták csattogására ébredt fel, mely vályogkunyhójának ajtajában dobogott. A hadnagy, nem ismerve fel a hangot, és a hosszú alvástól kissé ködös elmével nyugodtan feküdt, pislogva kezdett el ébredezni, miközben keze a padlón kotorászott, Navy revolverét keresve. Mielőtt megtalálta, felismerte a hangot. Cisco volt az, ismét visszatért. Dunbar, még mindig óvatosan, hang nélkül lecsúszott fekhelyéről, és guggoló helyzetben lova után kúszva kiment. Már besötétedett, de még korán volt. Az esthajnalcsillag egyedül volt fenn az égen. A hadnagy hallgatózott és figyelt. Senki sem volt

a környéken. Cisco követte őt az udvarra, és amikor Dunbar hadnagy kezét szórakozottan nyakára fektette, érezte, hogy szőre merev a rászáradt verítéktől. Aztán elvigyorodott, és hangosan ezt mondta: – Gondolom, nehéz időket okoztál nekik, igaz? Gyere megitatlak. Miközben Ciscót a folyamhoz vezette, meglepődött, milyen erősnek érezte magát. Úgy tűnt, hogy bénultsága a délutáni portya láttán, bár még élénken emlékezett rá, némiképpen eltűnt. Ez volt a tűzkeresztség, szögezte le végül. A tűzkeresztség, ami a képzelgésből a valóságba lökte őt. A harcos, aki odalovagolt hozzá és ráüvöltött, valóságos volt. A férfiak, akik elvitték Ciscót, valóságosak voltak. Most már ismerte őket. Miközben Cisco a vízzel játszadozott, ajkaival fröcskölve, Dunbar hadnagy gondolatai tovább kalandoztak az események szálán. Csak várakozok – gondolta. – Ez minden, amit teszek. Megrázta fejét, és magába nevetett befelé. – Csak várakozok. – Egy kavicsot hajított a vízbe. – De mire várok? Arra, hogy valaki rám találjon? Hogy az indiánok elvigyék a lovamat? Hogy bölényeket lássak? Nem tudta elhinni, hogy ez ő lenne. Sohasem sétált tojásokon, és mégis, ezekben az utóbbi hetekben pontosan ezt tette. Tojásokon sétált arra várva, hogy valami történjen. Jobb, ha ennek most rögtön véget vetek – mondta magában. Mielőtt tovább gondolkodhatott volna, szemei megakadtak valamin. A víz színeket vert vissza a folyam másik oldalán. Dunbar hadnagy felpillantott a mögötte lévő lejtőre. A hatalmas telihold éppen felkelőben volt. Pusztán ösztönösen cselekedve felpattant Cisco hátára, és felnyargalt a meredek tetejére. Csodálatos látvány volt a hatalmas hold, fényesen rikító, mint egy tojássárgája, betöltve az éjszakai eget, mintha egy teljesen új világ jönne el és őt szólítaná. Leugrott Ciscóról, sodort magának egy cigarettát, és megigézve figyelte, amint a hold gyorsan a feje fölé kúszott, a topográfiai árnyalatok tisztán látszottak rajta, mint egy térkép. Amint a hold feljött, a préri úgy lett egyre ragyogóbb és

ragyogóbb. A korábbi éjszakákon csak a sötétséget ismerte, és a megvilágításnak ez az áradata valami olyan volt, mint egy óceán, amelynek hirtelen elapad a vize. Sétagaloppban haladtak mintegy félórát, és Dunbar minden percét élvezte. Amikor végül visszafordultak, telve volt önbizalommal. « Most már örült mindennek, ami eddig megtörtént. Többé már nem fog búslakodni amiatt, hogy a katonák nem érkeztek meg. Nem változtat] a meg alvási szokásait sem. Nem fog őrjáratot tartani apró kis körökben, és nem tölt el több éjszakát úgy, hogy egyik füle és egyik szeme éberen őrködik. Nem vár tovább. Kikényszeríti az eseményeket. Holnap reggel kilovagol, és megkeresi az indiánokat. És mi történik, ha megeszik őt? Nos, ha megeszik őt, a maradék az ördögé lehet. De elég a várakozásból. négy Mikor hajnalban Álló Ököl kinyitotta szemét, az első, amit meglátott, egy másik szempár volt. Aztán észrevette, hogy több szempár tekint le rá. Álló Ökölre hirtelen a zavar egy hulláma tört rá, látva ezt a rá irányuló figyelmet. Méltatlan, komancshoz nem illő módon próbálkozott. El akarta rejteni arcát. Azt kérdezték tőle, hogy érzi magát, és akar-e enni, Álló Ököl pedig azt mondta, igen, jobban érzi magát, és igen, jó lenne, ha ehetne. Miközben evett, figyelte, amint az asszonyok apró-cseprő dolgaikat végzik, és ez az alvással és az élelemmel együtt lélekerősítő hatással volt rá. Az élet haladt tovább, és ezt látva ismét élő személynek érezte magát. De mikor megvizsgálta szívét, a hasogató fájdalomból már tudta, hogy az összetört. Meg kell gyógyulnia, ha tovább akarja élni életét,

és ezt leginkább úgy érheti el, ha indokolt és teljes gyászba süllyed. Gyászolni kell férjét. Hogy ezt annak rendje és módja szerint tehesse, el kell hagynia a sátrat. Még kora reggel volt, amikor felkészült az indulásra. Befonták kócos haját, és két gyerkőcöt küldtek két megbízatással. Az egyiket azzal, hogy hozza el Álló Ököl legjobb ruháját, a másikat pedig, hogy férje pónijai közül hozzon el egyet. Senki sem akadályozta meg, mikor Álló Ököl egy szíjat fűzött át legjobb kése hüvelyén, és derekára erősítette. Egy nappal előbb valami irracionálisát akadályoztak meg, most azonban nyugodtabb volt, és ha Álló Ököl még mindig el akarja dobni életét, ám legyen. Az elmúlt esztendőkben sok asszony cselekedett hasonlóan. A nyomában haladtak, amint kisétált a sátorból, oly szép volt, oly különös és szomorú. Egyikük felsegítette őt a pónira. Aztán a póni és az asszony elléptettek, kifelé a medencéből, ahol táboruk volt, a nyílt préri felé. Senki sem kiáltott utána, senki sem sírt, és senki nem intett búcsút. Csak nézték, amint elmegy. De minden barátnője remélte, hogy nem lesz túl kemény önmagával szemben, és vissza fog jönni. Mindannyian szerették Álló Ökölt. öt Dunbar hadnagy sietve végezte előkészületeit. Már átaludta a napfelkeltét, pedig hajnalban már talpon akart lenni, így hát sietve itta meg kávéját, elpöfékelte első cigarettáját, miközben elméje megpróbált mindent a lehető legjobban rendbe állítani. Először a piszkos munkának esett neki, kezdve a zászlóval a hadtápépületen. Ez újabb zászló volt, mint amely saját szállása fölött lengedezett, így hát felmászott az omladozó vályogfalon, és leszedte. Egy karámrudat hasogatott fel, egy rudat csizmája oldalába dugott, és gondos méregetés után néhány hüvelyket lenyesett a felső végéből. Ezután illesztette fel a zászlót. Nem nézett ki rosszul.

Több mint egy órán át munkálkodott Ciscón, kifésülte sörényét és farkát, majd mindkettő súlyos, fekete szőrét bekente szalonnazsírral. De a legtöbb időt kabátjával töltötte. Dunbar hadnagy vagy fél tucatszor kisimította és lekefélte, amíg végül hátralépett és látta, további igazításnak már nincs értelme. Paripája úgy ragyogott, mint egy képeskönyv fényes oldala. Rövid szárral kötötte ki lovát, nehogy lefeküdjön a porba, majd visszaballagott a vályogkunyhóhoz. Ott előhúzta egyenruháját, és minden kis hüvelyken egy finom kefével ment végig, leszedve az elhullott szőrszálakat, és még a legapróbb foszlányt is lepöckölte róla. Az összes gombot kifényesítette. Mikor mindezzel végzett, az egyenruha több mint tűrhetőnek nézett ki. Alaposan kifényesítette új, térdig érő lovaglócsizmáit, és odaállította őket egyenruhája elé, melyet már korábban az ágyra fektetett. Mikor végül eljött az idő, hogy önmagával foglalkozzon, felvett egy durva törülközőt és borotvakészletét, és sietve lerohant velük a folyóhoz. Beugrott velük, beszappanozta magát, majd lemosta a szappant, és ismét kiugrott, az egész művelet nem tartott öt percig sem. Ügyelve arra, nehogy megvágja magát, a hadnagy kétszer borotválkozott. Mikor már úgy húzhatta végig kezét állkapcsán és nyakán, hogy nem ütközött egyetlen szőrszálba sem, visszamászott a meredeken, és felöltözött. hat Cisco lesunyta fejét, és fürkészően nézett a felé közeledő alakra, különös figyelmet szentelve az élénkvörös széles selyemövre, mely ott lengedezett az ember derekán. De még ha nem is lett volna ott az a selyemöv, a ló akkor sem vette volna le szemeit. Eddig még senki sem látta Dunbar hadnagyot ebben a formában. Cisco egész biztosan nem, pedig úgy ismerte gazdáját, mint bárki más. A hadnagy mindig útra készen öltözött, és kevés hangsúlyt fektetett a parádék, az ellenőrzések vagy a tábornokokkal való

találkozók csillogására. Egészen a csípőjénél lengedező nagy Navy revolverig ő volt az, aki minden fiatal lány álmában az egyenruhás férfit jelentette. A látvány, amit nyújtott, oly feltűnő és tündöklő volt, hogy látására minden női szív verése kihagyott volna egy ütemet. Még a legcinikusabb fej sem állhatta volna meg, hogy meg ne forduljon, és összepréselt ajkakkal ne formálta volna ezeket a szavakat: – Ki ez? Miután a zablát Cisco szájába illesztette, odaügettek a hadtápépülethez, ahol a hadnagy lehajolt, felvette a falnak támasztott lovassági zászlót. A rudat bal csizmaszárába csúsztatta, a közepén megragadta bal kezével, majd Ciscót a nyílt tér felé irányította. Amikor már százyardnyira eltávolodtak, Dunbar megállt és visszapillantott, tudván azt, fennáll a lehetősége annak, hogy soha többet nem látja ezt a helyet újból. Felpillantott a napra, és látta, hogy még csak a délelőtt közepén járnak. Még sok ideje van, hogy megtalálja őket. Nyugat felé haladva látta az alacsony füstfelhőt, amely egymás után három reggelen is megjelent. Ott kellett lenniük. A hadnagy lenézett csizmája orrára. A napfény visszaverődött rajta. A kétely kis sóhaja tört elő belőle, és néhány másodpercig egy jó pohár whiskyt kívánt. Aztán megsarkantyúzta Ciscót, és a kis termetű ló ügetésbe fogott nyugat felé. A szellő feltámadt, és a csillagos lobogó ott lengedezett, miközben Dunbar nyargalt, hogy találkozzon… hogy találkozzon valamivel, amiről nem tudta, hogy mi az. De mégis ment. hét Anélkül hogy egyáltalán megtervezte volna, Álló Ököl gyásza egészen rituális volt. Nem állt szándékában, hogy most haljon meg. Azt akarta, hogy fájdalmainak tárháza kitisztuljon benne. A lehető legteljesebb

megtisztulásra volt szüksége, és ehhez idő kellett. Nyugodtan és módszeresen lovagolt, csaknem egy órát, mielőtt ráakadt egy helyre, ami megfelelt számára, egy helyre, ahol valószínűleg az istenek gyülekeztek. Olyan valakinek, aki a prérin élt, dombnak is beillett volna. Bárki másnak azonban nem jelent betett többet, mint egyenetlenséget a föld felszínén. A dombtetőn egyetlen fa, egy satnya öreg tölgy állt, amely valami módon ragaszkodott az élethez, annak ellenére, hogy az évek során az arra elhaladók megcsonkították. Minden irányban ez volt az egyetlen látható fa. Nagyon magányos hely volt. Pontosan megfelelt. Felmászott a dombtetőre, elengedte póniját, néhány lábnyit lesétált a lejtő másik oldalán, és lábait keresztbe téve ült a földre. A szellő hajfonatait csapkodta ide-oda, így hát felnyúlt és kibontotta mindkettőt, és hagyta, hogy vöröses színű haja lengedezzen a szélben. Aztán lehunyta szemeit, nyugodtan előre-hátra kezdett hintázni, és arra a szörnyű dologra összpontosított, ami életében történt, olyannyira, hogy minden más egyebet kizárt. Nem sokkal később egy dal szövege formálódott meg fejében. Kinyitotta száját, és a verssorok előgördültek, olyan biztosan és erőteljesen, mintha szorgalmasan betanulta volna. Magasan szárnyaló hangon énekelt. Néha elcsuklott hangja. De az ének teljes szívéből jött, olyan gyönyörrel, amely messze túlszárnyalta azt, ami a fülnek volt kellemes. Az első egy egyszerű dal volt, amelyben férje erényeit méltatta, mint férj. A vége felé rímes verspárjutott az eszébe, így hangzott: Nagyszerű ember volt és nagyon jó hozzám Kis szünetet tartott, mielőtt ezeket a sorokat énekelte. Behunyt szemét az ég felé emelte, aztán Álló Ököl előhúzta kését hüvelyéből, és lassan, megfontoltan kéthüvelyknyire bevágta felkarját. Fejét leejtette és a vágásra bámult. A vér bőségesen tört

elő. Folytatta énekét, a kést szorosan egyik kezében tartva. Az elkövetkező órában még néhányszor megvágta magát. A bemetszések ugyan nem voltak mélyek, de jócskán jött belőlük a vér, és ez örömmel töltötte el Álló Ökölt. Amint feje egyre könnyebb lett, annál erősebben összpontosított. Jó volt énekelni. Életének egész történetét úgy mondhatta el, ahogy egyébként valakinek elbeszélve képtelen lett volna. Anélkül, hogy részletekbe ment volna, semmit sem hagyott ki. Könnyek törtek elő szeméből, miközben felhajtotta őzbőr ruháját, hogy megvágja egyik combját. Gyorsan áthúzta a pengét lábszárán, és felszisszent. A vágás ezúttal igen mély volt. Bizonyára egy fő vénát vagy artériát vágott meg, mert amikor Álló Ököl lenézett, látta, hogy a vér vörösen lövell ki minden szívverésére. Megpróbálhatta, hogy elállítsa a vérzést, vagy tovább énekelhetett. Álló Ököl ez utóbbit választotta. Kinyújtott lábakkal ült, hagyta, hogy vére a földre ömöljön. Fejét felemelte, és jajgatva ejtette ki a szavakat: Jó lesz meghalni Jó lesz vele menni Őutána megyek. nyolc Minthogy a szellő éppen szembefújt vele, nem hallhatta a közeledő lovast. Dunbar már messziről észrevette a lejtőt, és úgy döntött, hogy mivel még nem látott semmit sem, ez pontosan megfelelő hely lesz arra, hogy körülnézzen. Ha még mindig nem lát semmit, amikor odaér, felmászhat arra az öreg fára is. Dunbar hadnagy félúton volt felfelé az emelkedőn, amikor a szél furcsa, szomorú hangokat hozott füleinek. Óvatosan továbbhaladva átért a lejtő tetején, és meglátott valakit, ott ült néhány lábnyira

lefelé a dombon, pontosan őelőtte. Az illető háttal volt feléje. Nem tudta biztosan megmondani, vajon férfi vagy nő. De határozottan indián volt. Egy éneklő indián. Még mindig Cisco hátán ült, amikor az ember megfordult, hogy szembenézzen vele. kilenc Nem tudta megmondani, mi volt az, de Álló Ököl hirtelen érezte, hogy valami áll mögötte. És odafordult, hogy lássa. Épp csak hogy megpillantotta az arcot a kalap alatt, mielőtt egy meglepetésszerűen érkező széllökés a férfi feje köré csavarta a színes zászlót. De ez a pillantás elég volt. Ebből már tudta, hogy egy fehér katona volt. Nem ugrott fel és nem is rohant el. Volt valami lenyűgöző a magányos lovas katona megjelenésében. A nagy, színes zászló, a ragyogó póni és a ruhája díszein megcsillanó napsugár. És most ismét az arca, amint a zászló lehullott: kemény, fiatal arc, ragyogó szemekkel. Álló Ököl néhányszor hunyorított, nem volt benne biztos, vajon egy ember látomása-e az, mely szeme elé tárul. Semmi sem mozgott, csak a zászló. Aztán a katona ülőhelyzetet váltott a lovon. Valóságos személy volt. Álló Ököl térdeire fordult és elindult lefelé a lejtőn. Egy hangot sem szólt, nem is rohant. Álló Ököl egy lidércnyomásból ébredt fel, de csak azért, hogy egy másikban találja magát, egy olyanban, ami valóságos volt. Lassan mozgott, mert túlságosan meg volt félemlítve ahhoz, hogy fusson. tíz Dunbar megdöbbent, mikor meglátta a nő arcát. Egy szót sem szólt, még gondolataiban sem, de ha szólt volna is, a hadnagy valami

ilyesmit mondott volna: Miféle nő ez? A határozott élű arc, a kócos, vöröses árnyalatú haj és az intelligens szemek, melyek elég vadak ahhoz, hogy ugyanolyan intenzitással szeretni vagy gyűlölni tudjanak, mindez teljesen letaglózta Dunbart. Nem tűnt fel neki, hogy a nő talán nem is indián. Pillanatnyilag egyetlen gondolat járt a fejében. Sohasem látott még nőt, aki ennyire eredetinek tűnt volna. Mielőtt Dunbar megmozdulhatott vagy megszólalhatott volna, a nő térdeire fordult, és akkor meglátta, hogy vér borítja. – Ó, Istenem – kapkodott levegő után Dunbar. A nő csak hátrált lefelé a lejtőn, mire a hadnagy végre felemelte kezét, és halkan szólt: – Várjon. Erre a szóra Álló Ököl bukdácsolva futni kezdett. Dunbar hadnagy utána ügetett, egyre csak kérve, hogy álljon meg. Mikor néhány yardnyi távolságra közelítette meg, Álló Ököl visszapillantott, elvesztette egyensúlyát, és a magas fűbe zuhant. Mikor Dunbar odaért hozzá, a nő ott kúszott, és minden egyes alkalommal, mikor megpróbált lenyúlni, vissza kellett húzódnia, mintha attól félne, hogy egy sebesült állatot érint meg. Mikor végre sikerült átfognia a nő vállait, az hirtelen a hátára pördült, és körmeivel esett Dunbar arcának. – Maga sérült – mondta Dunbar hadnagy félreütve a nő kezeit. – Maga sérült. Néhány másodpercig Álló Ököl keményen harcolt, de ereje hamar elhagyta, és Dunbar egy szempillantás alatt megragadta csuklóit. Utolsó erejével Álló Ököl még ellenszegült és a férfi felé rúgott, és miközben ezt tette, valami furcsa dolog történt. A küzdelem önkívületében egy régi angol szó jutott az eszébe, azon a nyelven, melyen már sok éve nem beszélt. Még azelőtt csúszott ki a száján, hogy visszatarthatta volna. – Hagyjon! – mondta. Ettől mindketten megmerevedtek. Dunbar hadnagy nem tudta elhinni, hogy jól hallotta, és Álló Ököl nem hihette, hogy ezt Ő mondta. Aztán hátraejtette fejét, és hagyta, hogy teste a földre omoljon.

Ez már túl sok volt számára. Néhány komancs szót mormogott, majd elvesztette eszméletét. tizenegy A nő ott a fűben lélegzett. Sebeinek nagyobb része csak felületi volt, de a combján az a seb igen veszélyes. Még mindig erőteljesen lövellt belőle a vér, és a hadnagy szidta önmagát, amiért egy vagy két mérfölddel arrébb eldobta a vörös selyemövet. Tökéletes érszorító lehetett volna. Már kész volt arra, hogy még mást is eldobjon. Minél tovább lovagolt és minél kevesebbet látott, annál nevetségesebbnek tűnt a terve. Úgy dobta el a széles selyemövet, mint valami haszontalan, ostoba dolgot. És már kész volt arra, hogy összehajtsa a zászlót (amely ismét ostobaságnak tűnt), és visszatérjen Forth Sedgewickbe, amikor meglátta az emelkedőt, és ezt a magányos fát. Szíja még új volt és túlságosan merev, így hát a nő késével kivágott egy csíkot a zászlóból, és magasan a combjára kötötte. A véráram intenzitása azonnal csökkent, de még jobban el kellett szorítania. Levette egyenruháját, kikászálódott hosszú gályájából, és azt félbevágta. Ezután a mély vágásra szorította. Tíz rettenetes percig Dunbar hadnagy ott térdelt mellette, meztelenül a fűben, mindkét kezét az érszorítóra nyomva. Eközben egyszer azt hitte, a nő talán már meg is halt. Próbaképpen mellkasára helyezte fülét, és hallgatózott. Szíve még vert. Mindezt nehéz volt egymagában elvégezni, és idegölő is, nem tudván, ki ez a nő, és azt sem, vajon él-e vagy meghalt. Forróság volt ott a fűben a meredek alján, és minden egyes alkalommal, amikor letörölte a szemébe csöpögő izzadságot, egy csíkot hagyott az arcán a nő véréből. Hol felemelte, hol visszanyomta az érszorítót, és megvizsgálta a sebet, és minden egyes alkalommal kétségbeesetten látta, hogy a vérzés nem állt el. Akkor visszanyomta az érszorítót.

Végül, amikor a vér már csak lassan szivárgott, működésbe lépett. A comb sebét össze kell varrni, de hát ez lehetetlen volt. Levágta hosszú alsónadrágja szárát. Összehajtotta kötésnek, és a sebre fektette. Aztán a hadnagy, amilyen gyorsan csak tudott, egy újabb csíkot vágott ki a zászlóból, és szorosan megkötötte a kötés körül. Ugyanezt a módszert megismételte a kisebb karsebeknél is. Miközben dolgozott, Álló Ököl nyöszörögni kezdett. Néhányszor kinyitotta szemeit, de túl gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljon, még akkor sem, amikor Dunbar fogta kulacsát, és egy-két korty vizet töltött szájába. Miután minden tőle telhető doktori intézkedést megtett, Dunbar ismét felvette egyenruháját, azon töprengve, mit tegyen, miközben begombolta nadrágját és zubbonyát. Meglátta a nő póniját odakint a prérin, és arra gondolt, hogy elcsípi. De amint a nőre pillantott ott a fűben, már nem volt semmi értelme. Talán tudna lovagolni, de mindenképpen segítségre lenne szüksége. Dunbar a nyugati égbolt felé pillantott. A füstfelhő már csaknem eltűnt. Csak néhány foszlány maradt. Ha siet, még abba az irányba veheti útját, mielőtt a felhő végképp eltűnik. Karjait Álló Ököl alá csúsztatta, felemelte, és amilyen gyengéden csak tudta, Cisco hátára helyezte, azzal a szándékkal, hogy ő vezeti a lovat, míg a nő rajta ül. A lány azonban félig öntudatlan volt, és mihelyt a lovon ült, oldalra kezdett borulni. Miközben Dunbar egyik kezével tartotta a nőt a helyén, sikerült felugrania mögé. Aztán megfordította, és olyanformán, mint amikor egy apa öleli át sebesült lányát, Dunbar a füstfelhő irányába fordította lovát. Miközben Cisco vitte őket a prérin át, a hadnagy tervére gondolt, hogyan kelt majd jó benyomást a vad indiánokban. Most nem látta túlságosan hatalmasnak és nagyon hivatalosnak. Zubbonyán és kezein vér volt. A lányt alsóneműjével kötötte be és az Egyesült Államok zászlajával. Talán jobb így. Amikor arra gondolt, mit is tett, ostobán ugrabugrálva a vidéki tájon kifényesített csizmákkal és széles, vörös selyemövével, meg az összes többi dologgal, oldalán

a lengedező zászlóval, a hadnagy bárgyún elmosolyodott. Tiszta hülye vagyok – gondolta. Lepillantott álla alatt a vöröses hajra, és azon töprengett, vajon ez a szegény asszony mit gondolhatott, mikor meglátta őt piperkőc öltözetében. Álló Ököl nem gondolt semmit. Alkonyaiban lebegett. Csak érzékelt. Érezte, amint a ló ringatózik alatta, érezte a hátát átfogó kart, és érezte a furcsa szövetet, mely arcához ért. De mindenekelőtt Álló Ököl biztonságban érezte magát és végig visszafelé az úton lehunyta szemét, attól félve, hogy ha kinyitja, megszűnik ez az érzés. XIII. FEJEZET egy Mosolygós nem volt megbízható fiú. Senki sem jellemezte volna őt bajkeverőnek, de Mosolygós nem szeretett dolgozni, és a legtöbb indián fiútól eltérően a felelősségvállalás eszméje hidegen hagyta őt. Álmodozó volt, és amint azt az álmodozók gyakran teszik, Mosolygós is megtanulta, hogy az egyik legjobb hadicsel az unalmas munka elkerülésére az, ha magába zárkózik. Ezután az következett, hogy a lusta fiú annyi időt töltött a törzs hatalmas póniállományával, amennyit csak lehetett. Miután rendszeresen megbízást kapott – részben azért, miután mindig indulásra készen állt, részben pedig azért, mert tizenkét éves korára szakértője lett a lovaknak. Mosolygós órára pontosan előre tudta jelezni a kancák ellését. Értette a módját, hogy megzabolázza az engedetlen csődöröket. És amikor a doktori tevékenységekre került a sor, ugyanennyit vagy még többet tudott a lovak gyógymódjáról, mint bármely felnőtt férfi a törzsben. Úgy látszott, hogy a lovaknak jobban ment a soruk, ha ő ott volt.

Mindez másodlagos jellegű volt Mosolygós számára… másodlagos és mellékes. Amit legjobban szeretett abban, ha együtt volt a lovakkal, az az volt, hogy a tábortól messze legeltek, időnként még egymérföldnyire is, és ez őt, Mosolygóst is távol vitte a tábortól. Távol apja mindenható szemei elől, távol attól a lehetőségtől, hogy kisöccseire és húgaira vigyázzon, valamint távol a soha véget nem érő tábori munkáktól. Rendszerint voltak más fiúk és lányok is, akik a lovak körül ólálkodtak, de hacsak valami különös nem adódott elő, Mosolygós igen ritkán csatlakozott játékaikhoz és társaságukhoz. Sokkal jobban szeretett felmászni valamilyen nyugodt herélt ló hátára, végignyújtózkodni a gerincén, és álmodozni, néha órákon át. Az elmúlt órában annak a nem mindennapi luxusnak örülhetett, hogy teljesen egyedül lehetett a lovakkal. A többi gyereket valamilyen okból visszahívták, de senki sem jött oda Mosolygóshoz, és ez az álmodozók legboldogabbjává tette őt. Egy kis szerencsével sötétedésig nem kell visszamennie, és az alkony még néhány órával arrébb volt. Aztán, amint ott állt, néhány ló felnyerített és Mosolygós látta, hogy felcsapják fülüket. Látta, hogy körülötte az összes fej hirtelen ugyanabba az irányba fordul. Valamit közeledni láttak. Borzongás futott végig a fiún, és az egyedüllét öröme egy csapásra ellene fordult. Félt, de titokban előrelopózott, alacsonyan lehúzódva a pónik közé, remélve, hogy előbb látja meg a közeledőt, mint az őt. Amikor az eléje táruló préri üres foltjait látta, Mosolygós leguggolt, és kacsázó járással ment a lovak lábai között. Azok nem estek pánikba, és ettől az ő félelme is enyhült kissé. De a lovak még mindig olyan kíváncsisággal figyeltek, mint máskor, és a fiú óvatos volt, egyetlen hangot sem hallatott. Megállt, amikor a ló elviharzott mellettük, húsz- vagy harmincyardnyira onnét. Nem látta jól, mert látásának útjában álltak a lovak, de biztos volt abban, hogy lábakat is látott.

Lassan felemelkedett, és átpillantott az egyik póni háta fölött. Mosolygós minden haja szála az égnek állt. Zsibongás volt a fejében, mintha méhek zümmögtek volna benne. Szája megdermedt, szemei kimeredtek, nem pislogott. Még sohasem látott egyet sem, de pontosan tudta, hogy most épp egyikükre néz. Fehér ember volt. Egy fehér katona, az arcán vér. És valaki volt vele. Az a furcsa nő, Álló Ököl. Úgy látszott, megsérült. A nő karjai és lábszárai vicces kinézetű ruhákkal voltak becsavarva. Lehet, hogy már meg is halt. A fehér katona lova nyargalásba kezdett, amint elhaladt mellettük. Egyenesen a falu felé tartottak. Már túl késő volt ahhoz, hogy előrerohanjon és riassza a falubelieket. Mosolygós visszakuporodott a lovak közé, és kezdett utat törni magának középre. Ezért bajba kerülhet. Mit tehetne? A fiú nem tudott világosan gondolkozni; minden összekavarodott a fejében, mint a magok egy csörgőben. Ha egy kicsit komolyabb lett volna, már az arckifejezéséből láthatta volna, hogy a fehér katona szándéka nem ellenséges. Magatartásában semmi nem utalt erre. De Mosolygós agyában csak ezek a szavak zakatoltak – fehér katona, fehér katona. Hirtelen az jutott az eszébe, talán több is van. Talán a szőrösszájúak egész hadserege van kint a prérin. Lehet, hogy már egész közel vannak. Egyre csak arra gondolva, hogyan tehetné jóvá óvatlanságát, Mosolygós lehúzta nyakáról a fűzfa zablát, amit mindig ott tartott, egy erős kinézetű póni szájába csúsztatta, és amilyen nyugalommal csak tudta, kivezette őt a többi ló közül. Azután felugrott rá, és vágtára ösztökélte, elnyargalt a faluval ellenkező irányba, aggódva kémlelve a látóhatárt, nem tűnnek-e fel a fehér katonák. kettő Dunbar hadnagy vérében az adrenalin szintje jelentősen megnőtt. A pónik… először azt gondolta, maga a póni mozog. Sohasem látott

még lovakat ilyen nagy számban. Legalább hat- vagy hétszáz ló. Annyira fenséges látvány volt, hogy kísértést érzett arra, hogy megálljon és figyelje őket. De természetesen nem tehette. A nő ott volt karjaiban. Remekül kitartott. Lélegzete szabályos volt, és nem nagyon vérzett már. Igen nyugodt volt. De apró termete ellenére a nő ugyancsak törte a hátát. Már több mint egy órája cipelte, és most, hogy már közel voltak, a hadnagy minden eddiginél jobban szeretett volna odajutni. Sorsa hamarosan eldől, és ettől adrenalinszintje ugyancsak megemelkedett, de mindennél inkább gondolt arra a kínzó fájdalomra lapockái között. Előttük a föld lejteni kezdett, és amint közelebb nyomult, látta, hogy több patak szeli át a prérit, aztán valamiknek a hegye ötlött elébe; aztán amint elérte a meredély szélét, szemei elé tárult a tábor képe, úgy, mint ahogy az előző éjszakán a hold felkeltét látta. A hadnagy öntudatlanul is meghúzta a gyeplőt. Most meg kellett állnia. Minden idők egyik legszebb látványára pillantott. Ötven vagy hatvan kúp alakú fedett házikó volt leverve a folyó mentén. Melegnek és békésnek látszottak a késő délutáni napban, de olyan árnyékot vetettek, aminél nagyobbnak tűntek, mint maga az élet, mint ősi, még mindig élő emlékművek. Látta, hogy emberek munkálkodnak a házak körül. Egyeseknek a hangját is hallotta, amint a sátrak közötti utcácskákon haladtak végig. Nevetést hallott, és ez valahogy meglepte őt. Több ember ment felfelé és lefelé a folyó mentén. Egyesek a vízben voltak. Dunbar hadnagy ott ült Ciscón, tartva az asszonyt, aki talált. Hát ott volt. Ez minden képzeletét meghaladta, ugyanakkor tudta, hogy pontosan ezért jött el, ez állt az iránti vágyának középpontjában, hogy a határvidékre helyezzék. Ez volt az, anélkül hogy azelőtt tudta volna, amire vágyott, hogy meglássa. Halandó életében ezek a gyorsan múló percek ott a lejtő szélén sohasem jönnek vissza. Ezekért a röpke pillanatokért részévé vált valaminek, ami oly nagy, hogy megszűnt hadnagynak, embernek vagy akár mozgó részekből álló testnek lenni. Ezekben a

pillanatokban egy lélek volt, bolyongva a világegyetem időtlen, üres terében. Ebben a né hány értékes másodpercben megismerte az örökkévalóság érzését. A nő köhögött. Az ő mellkasának ütődött, és Dunbar gyengéden megütögette a nő tarkóját. Dunbar rövid, cuppanó hangot hallatott ajkaival, és Cisco óvatosan elindult lefelé a lejtőn. Csak néhány lábnyit haladtak, amikor meglátta, hogy egy nő és két gyermek jön ki a folyó mentén húzódó hasadékokból. Meglátták őt. három Az asszony felsikoltott, amint kilépett a vízből, felnyalábolta gyermekeit, és a falu felé rohant kiabálva: – fehér katona, fehér katona – teljes tüdőből. Indián kutyák csapatai rohantak elő, asszonyok üvöltöttek gyermekeikre, és lovak nyargaltak a sátrak körül, vadul kapálózva. Teljes volt a zűrzavar. Az egész törzs azt gondolta, megtámadták őket. Amint közelebb nyomult a faluhoz, Dunbar hadnagy mindenütt rohanó embereket látott, akiknél fegyver volt, lovaik után mentek olyan csatakiáltásokkal, amely a megrémült vadmadarakra emlékeztette őt. Az egész olyan volt, mint egy hatalmas darázsfészek, amelyet pálcával megpiszkáltak. A férfiak, akik elérték lovaikat, támadóvonalat alakítottak, és pillanatnyilag feléje nyargaltak, talán hogy megöljék őt. Nem várta, hogy ekkora kavarodást fog előidézni, mint ahogy azt sem várta, hogy ezek az emberek ennyire primitívek. De volt valami más, ami nyomasztólag hatott rá, miközben egyre közelebb jutott a faluhoz, valami, ami minden mást elnyomott. Dunbar hadnagy életében először tudta meg, milyen érzés behatolónak lenni. Olyan érzés volt ez, amit nem szeretett. A legutolsó dolog, amit akart, hogy behatolónak tekintsék őt, és amikor a falu szívében egy tisztáshoz érkezett, amikor már elég közel volt ahhoz, hogy átlásson a

porfüggönyön, ami a zűrzavarban keletkezett, és az emberek szemébe nézhessen, még egyszer meghúzta a gyeplőt, és megállt. Aztán leszállt lováról, karjaiba vette az asszonyt, és lova elé sétált egy-két lépéssel. Ott állt mozdulatlanul, szemeit lehunyva, úgy tartva a sebesült lányt, mintha valami furcsa utazó hozna valami furcsa ajándékot. A hadnagy feszülten figyelt, mialatt a falu fokozatosan – mely néhány másodpercig tartott – furcsán elcsendesült. A porfüggöny kezdett leülepedni és Dunbar füleivel érzékelte, hogy az embertömeg, mely mindössze néhány pillanattal előbb olyan félelmetes lármát csapott, most feléje közelít. Kinyitotta szemét, hogy lássa, az egész törzs összegyülekezett a falu bejáratánál, a harcosok és fiatal férfiak elöl, a nők és gyermekek mögöttük. Olyan volt, mint egy álom a vademberekről, bőrökbe és színes vásznakba öltözve, az emberek egy teljesen különálló faja, amint őt figyelik lélegzetvisszafojtva, nem egész száz yard távolságból. A lány karjaiban nehéz volt, és amikor Dunbar egyik lábáról a másikra állt, a tömeg felmorajlott, majd elhallgatott. De senki sem mozdult előre, hogy odamenjen hozzá. Egy idősebb férfiakból álló csoport, nyilvánvalóan fontos emberek, összedugta fejét, miközben népük ott állt mellettük, egymás között suttogva, a hadnagy füle számára olyan idegenszerű torokhangon, hogy az már alig tűnt beszédnek. Hagyta, hogy figyelme elkalandozzon ebben a pillanatnyi nyugalomban, és amikor mintegy tíz lovasból álló csoportosulásra pillantott, a hadnagy szeme egy ismerős arcon állapodott meg. Ugyanaz az ember volt, a harcos, aki oly dühödten ugatott rá a Fort Sedgewick-beli portyázás napján. Szélfutta Haj olyan intenzitással pillantott vissza, hogy Dunbar majdnem hátrafordult, hogy megnézze, nem áll-e valaki a háta mögött. Karjai úgy elzsibbadtak, hogy nem volt benne biztos, egyáltalán meg tudná-e mozdítani őket, de miközben a harcos pillantása még mindig rá szegeződött, Dunbar egy kissé magasabbra emelte az asszonyt, mintha azt mondaná: – Itt van… Kérem, vegyék el.

Ettől a hirtelen, váratlan gesztustól indíttatva a harcos habozott, szemei nyilakat lövelltek a tömegre, nyilvánvalóan azon töprengve, vajon ezt a csöndes pillantásváltást észrevette-e bárki más. Mikor visszanézett, a hadnagy szemei még mindig őrá szegeződtek, és az iménti gesztusa sem változott. Dunbar hadnagy a belső megkönnyebbülés sóhajával látta, hogy Szélfútta Haj leszáll a póniról, és elindul keresztül a tisztáson, fő harci buzogányt lóbálva lazán az egyik kezében. Odajött, és ha volt a harcosban egyáltalán félelem, azt jól álcázta, mert arca rideg és semmitmondó volt. Úgy tűnt, mintha büntetést akarna kiszabni. A gyülekezet elcsendesedett, amint a mozdulatlan Dunbar hadnagy és a gyorsan nyomuló Szélfútta Haj közötti tér egyre csak fogyott. Bármi fog is történni, már késő volt megállítani. Mindenki mozdulatlanul állt és figyelt. Annak ellenére, hogy Dunbar hadnagy mivel nézett szembe, bátrabb már nem is lehetett volna. Csak állt a helyén szemrebbenés nélkül és félelem egyáltalán nem látszott az arcán. Amikor Szélfútta Haj néhány lépésnyi távolságra volt tőle és lelassította lépteit, a hadnagy jól érthető, erőteljes hangon mondta: – Megsérült. Kissé elmozdította terhét, amint a harcos az asszony arcára nézett és Dunbar láthatta, hogy felismerte a nőt. Igazából Szélfútta Haj megdöbbenése oly nyilvánvaló volt, hogy egy pillanatig az a szörnyű gondolat villant át az agyán, hogy az asszony talán meghalt. A hadnagy is lepillantott rá. És ekkor kitépték karjaiból a nőt. Egyetlen erős, határozott mozdulattal szakították ki szorításából, és mielőtt Dunbar magához térhetett volna, a harcos már el is indult visszafelé a falu irányába, durván vonszolva Álló Ökölt, mint kutya egy fiatal kölyökkutyát. Miközben ment, valamit kiáltott, amely rögtön meglepett kiáltást váltott ki minden komancsból. Feléje rohantak. A hadnagy mozdulatlanul állt lova előtt és amint a falu körbefogta Szélfútta Hajat, érezte, kedve elhagyja. Ez nem az ő népe volt. Sohasem fogja megismerni őket. Akár ezer mérfölddel távolabb is lehetett volna. Azt kívánta, bárcsak kicsi lenne, elég kicsi ahhoz,

hogy bemásszon a legkisebb, legsötétebb lyukba. Mit várt ezektől az emberektől? Talán azt gondolta, odarohannak hozzá és karjukkal átölelik, az ő nyelvén beszélnek, vacsorát készítenek neki, tréfálkoznak vele, mikor még azt sem mondták, "jó napot"? Milyen magányos is ő. Milyen szánalmas is volt, hogy egyáltalán illúziókat táplált, belekapaszkodva ezekbe az idegen szalmaszálakba, reménykedve olyasmikben, melyek oly távol álltak, hogy még önmagával sem lehetett őszinte. Mindenben áltatta magát, áltatta akkor is, mikor azt gondolta, ő valami. Pedig semmi sem volt. Ezek a szörnyű gondolatok támadtak a fejében, mint valami szikraeső, és hogy most ott állt ez előtt az ősi falu előtt, igazán nem jelentett semmit. Dunbar hadnagy meghajlott egy beteges személyi válság rá zúduló súlya alatt. Mint a krétajel, amelyet egyetlen kézmozdulattal letörölnek a tábláról, szíve és reménysége úgy hagyta el őt egyszerre. Valahol mélyen belül egy kapcsolót fordítottak el benne, és Dunbar hadnagy fényei kialudtak. Öntudatlanul minden iránt, a hatalmas ürességet kivéve, amit érzett, a boldogtalan hadnagy felkászálódott Ciscóra, megfordította, és elindult visszafelé az úton, amelyről jött, fürgén léptetve. Ez az egész oly észrevétlenül történt, hogy a már saját dolgukkal elfoglalt komancsok nem is látták őt elmenni, csak amikor már bizonyos távolságot megtett. Két bátor, tizenéves fiú indult utána, de a Tíz Medve tanácsához tartozó hidegfejű férfiak visszatartották őket. Elég bölcsek voltak ahhoz, hogy tudják, azzal, hogy a fehér katona visszahozta az egyik közülük valót, jó cselekedet történt, és semmit sem nyernének azzal, hogyha üldözőbe vennék. négy A lovaglás visszafelé Dunbar hadnagy életében a leghosszabb és leggyötrelmesebb út volt. Jó néhány mérföldet lovagolt kábultan, agyában ezernyi negatív gondolat kavargóit. Ellenállt a kísértésnek,

hogy oly módon kiabáljon, mint amikor valaki visszaküzdi hányingerét, de az önsajnálat engesztelhetetlenül mardosta őt, újabb és újabb hullámokban tört rá, és végül teljesen összeomlott. Hirtelen előrezuhant, aztán hang nélkül előtörtek könnyei. Arca groteszk módon eltorzult, és hisztérikus nemtörődömséggel kezdett nyöszörögni. Ezen első görcsös roham közepette megeresztette Cisco gyeplőjét, és miközben számolatlanul fogytak a mérföldek, szabad folyást engedett vérző szívének, oly szánalmasan zokogott, mint egy vigasztalhatatlan gyermek. öt Észre sem vette az erődöt. Amikor Cisco megállt, a hadnagy felpillantott, és azt látta, hogy saját szállása előtt állnak. Az erő elszállt belőle, és néhány másodpercig csak arra volt képes, hogy önkívületben üljön lova hátán. Mikor végre ismét felemelte fejét, meglátta Kapcást, elfoglalva a megszokott helyét a folyó másik oldalán, a meredek tetején. E farkas látványa, amint oly türelmesen ült ott, mint egy királyi vadászkutya, megnyerőén kíváncsi arckifejezéssel, a bánat újabb szorongató érzését hozta Dunbar torkába. Könnyei azonban már mind kiapadtak. Botorkálva szállt le Ciscóról, kivette szájából a zablát, és betámolygott az ajtón. A kantárt a földre ejtve fekhelyére huppant, takaróját a fejére húzta, és összegömbölyödött. Kimerültségében a hadnagy nem tudott aludni. Valamilyen oknál fogva állandóan Kapcásra gondolt, aki olyan türelmesen várakozott odakint. Valami emberfeletti erőfeszítéssel kászálódott le az ágyról, ki tántorgott a szürkületbe és átpillantott a folyón. Az öreg farkas még mindig ott ült a helyén, így hát a hadnagy alvajáróként ment oda a hadtápépülethez, és egy jó darab szalonnát kanyarított le. Kivitte a húst a meredekhez, és Kapcás élénken figyelő szemei előtt a füves talajra ejtette, közel a meredek tetejéhez. Azután minden lépés közben az alvásra gondolva dobott egy kis

szénát Ciscónak, és visszatért szállására. Mint egy katona, aki lehull a porba, úgy vetette magát szalmazsákjára, felhúzta takaróját és elfedte szemeit. Egy nő arca jutott az eszébe, egy arc a múltból, amelyet oly jól ismert. Ajkain halvány mosolyjátszott, szemei olyan fényben ragyogtak, mely csak a szívéből jöhetett. Nehéz időkben Dunbar mindig ezt az arcot idézte fel magában, és ez megnyugvást hozott neki. Sokkal több volt a mögött az arc mögött, egy boldogtalan véget ért hosszú történet, Dunbar hadnagy azonban nem bonyolódott bele ebbe a történetbe. Csak az arcra és a csodálatos pillantásra akart emlékezni, és ehhez állhatatosan ragaszkodott. Gyógyszerként használta. A leghatásosabb fájdalomcsillapító volt, amit ismert. Nem gondolt gyakran a nőre, de arcát mindenhová magával vitte, és csak akkor idézte fel, mikor már közel járt ahhoz, hogy utolsó erőtartalékai is elfogyjanak. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, mint egy ópiumszívó, és végül az emlékezetébe idézett kép kezdte kifejteni hatását. Már horkolt addigra, mire Vénusz megjelent, és a végtelen préri egén csillagok egész sorát vezette fel. XIV. FEJEZET egy Percekkel azután, hogy a fehér ember távozott, Tíz Medve újabb tanácsot hívott össze. A legutóbbi összejövetelektől eltérően, amelyek zavartan kezdődtek és úgy is értek véget, Tíz Medve most pontosan tudta, mit akar tenni. Egy tervet akart felvázolni a férfiak előtt, akik összegyűltek és leültek sátrában. A fehér katona vérrel az arcán visszahozta Álló Ökölt, és Tíz Medve meg volt győződve arról, hogy ez a meglepő cselekedet egy ragyogó jel, olyan, amelyet végig kell követni. Gondolatait régóta zavarta már a fehér faj problémája. Évek óta képtelen volt arra, hogy bármi jót is felfedezzen eljövetelükben. Pedig kétségbeesetten

akarta. Ma végre látott valami jót, és el volt szánva rá, nem engedi kicsúszni kezei közül azt, amit ragyogó lehetőségnek tekintett. A fehér katona rendkívüli bátorságot mutatott akkor, mikor egyedül jött táborukba. És nyilvánvalóan egyetlen szándékkal jött… Nem azért, hogy lopjon, sem hogy csevegjen vagy harcoljon, hanem azért, hogy visszahozzon valamit, amit megtalált, valamit, ami az övéké volt. Ez az istenekről való szóbeszéd valószínűleg hamis volt, egyvalami azonban tisztán állt Tíz Medve előtt. Mindannyiuk érdekében fel kell kutatni ezt a katonát. Egy ember, aki így viselkedik, valószínűleg magas rangú a fehérek között. Lehetséges volt, hogy szavának máris nagy súlya és befolyása van. Ez az ember olyan valaki, akivel egyezségekre lehetne jutni, és egyezségek nélkül egészen bizonyos volt, hogy háború és szenvedés jön. Így hát Tíz Medve felbátorodott. Az események nyitánya, amit aznap délután tapasztalt, bár csak egyetlen esemény volt, úgy tűnt neki, mint fény az éjszakában, és amint az emberek beszállingóztak sátrába, arra gondolt, hogyan tudja legjobban megvalósítani tervét. Miközben a bevezető szavakat hallgatta, időnként közbevetve saját véleményét, Tíz Medve egy képzeletbeli rostán átszűrte megbízható embereit, és megpróbálta eldönteni, ki felelne meg legjobban elképzelésének. Míg Vergődő Madár meg nem érkezett, akit elfoglalt Álló Ököl ápolása, az öregember nem jött rá, hogy ez nemcsak egy embernek való feladat. Két embert kell elküldenie. Miután ezt eldöntötte, a megfelelő személyeket már gyorsan választotta ki gondolataiban. Vergődő Madarat kell elküldenie megfigyelőereje és Szélfútta Hajat agresszív természete miatt. Mindegyikük jelleme őt magát és népét jelenítette meg és tökéletesen kiegészítették egymást. Tíz Medve rövid tanácskozást tartott. Nem akart afféle hosszúra nyúlt eszmefuttatásokat, amelyek nem vezetnek döntéshez. Amikor eljött az idő, ékesszóló, remek érvekkel tarkított beszédet mondott, visszaidézve több történetet a fehérek számbeli fölényéről és számbeli gazdagságáról, különösen puskák és lovak terén. Azzal a

megállapítással vonta le a következtetést, hogy az az ember ott az erődben egy küldött, és jó cselekedetei okot adnak arra, hogy tárgyaljanak vele, és ne támadjanak. Beszéde végeztével hosszú csend támadt. Mindenki tudta, hogy igaza van. Akkor Szélfútta Haj szólalt fel. – Nem hiszem, hogy okos dolog, ha odamész és beszélsz ezzel a fehér emberrel – mondta. – Nem isten, csak egy újabb fehér ember, aki erre tévedt. Apró fény villant fel az öregember szemeiben, miközben választ adott. – Nem megyek oda. De néhány jó emberem igen, olyan emberek, akik megmutathatják, milyen is a komancs. Szünetet tartott, szemeit a drámai hatás kedvéért lehunyta. Eltelt egy perc, egyesek már azt gondolták, elaludt. Az utolsó másodpercben azonban lassan kinyitotta, és azt mondta Szélfútta Hajnak: – Te mész, te és Vergődő Madár. Azzal ismét lezárta szemeit és elszunnyadt, a legmegfelelőbb pillanatban befejezve a tanácskozást. kettő Az évszak első nagy égiháborúja azon az éjszakán jött, többmérföldnyi hosszú frontban közeledett mennydörögve és szerteágazó villámok ragyogásával. Az eső, amit magával hozott, hatalmas függönyként sepert végig a prérin, minden élőlényt fedezékbe kényszerítve. Ez felkeltette Álló Ökölt. Az eső a sátor falain dobolt, mint ezernyi puska tüzének elhaló hangja, és néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. Világosság volt, és lassan az oldalára fordult, hogy lássa a kis tüzet, mely ott pattogott a sátor közepén. Eközben egyik keze a combján lévő seb fölé sodródott, és egyszer csak valami furcsán söpört végig.

Végigtapogatta, és rájött, hogy lábát összevarrtak. Akkor minden eszébe jutott. Álmosan tekintett körbe a sátorban, azon gondolkodva, vajon ki lakik ott? Tudta, hogy ez nem az ő sátra. Szája úgy kiszáradt, mint a vatta, így egyik kezét előcsúsztatta a takarók alól, hogy ujjaival körbekutasson. Az első dolog, amibe ütközött, egy kis tökhéj, félig töltve vízzel. Felemelkedett, és egyik könyökére támaszkodott, hosszan kortyolt néhányat, majd ismét visszafeküdt. Több mindent akart tudni, de a gondolkodás most nehezére esett. Köntöse alatt most olyan meleg volt, mint a nyári hőség. A tűz árnyai feje fölött táncoltak, az eső altatódalt énekelt füleibe, és ő nagyon gyengének érezte magát. Talán haldoklóm, gondolta, amint szemhéjai kezdtek elnehezülni, eltakarva a tűz utolsó fényét is. Mielőtt álomba zuhant, magában azt mondta: Nem is olyan rossz. Álló Ököl azonban nem haldoklóit, hanem gyógyult, és amit elszenvedett, erősebbé teszi őt mint valaha, miután már meggyógyult. Minden rosszban van valami jó. És a jó már el kezdődött. Jó helyen feküdt, egy olyan helyen, amely hosszú ideig otthona lesz. Vergődő Madár sátrában feküdt. három Dunbar hadnagy úgy aludt, mint aki meghalt, csak homályosan hatolt el tudatáig a feje fölötti égi látványosság. Az eső órákon át verte a kis vályogkunyhót, ő azonban olyan kényelemben és biztonságban volt a hadseregtakaró halma alatt, hogy a népek csatáját vívhatták volna ott, arról sem lett volna tudomása. Meg sem moccant, és már jóval napfelkelte után volt, hosszú idővel azután, hogy a vihar elvonult, hogy egy mezei pacsirta gondtalan állandó éneklése magához térítette. Az eső a préri minden négyzethüvelykjét felfrissítette, és édes illata orrába hatolt,

még mielőtt kinyithatta volna a szemét. Az első, ami a tudatába hatolt, hogy a hátán fekszik. És amikor szemét kinyitotta, egyenesen a kunyhó bejáratára nézett lábujjai fölött. Egy villanásnyi mozgás támadt, és valami alacsony és szőrös ugrott fel az ajtótól. A hadnagy pislogva kelt fel. Félredobta takaróit, és lábujj hegy én lépkedett nyugtalanul a bejárathoz. A kunyhón belül állva, az ajtófélfától körbepillantott. Kapcás épp akkor ügetett el a ponyvától, és megfordult, hogy letelepedjen az udvar közepén. Meglátta a hadnagyot, és megmerevedett. Néhány másodpercig egymást figyelték. Aztán a hadnagy kidörzsölte az álmot a szeméből, majd mikor leejtette kezeit, Kapcás hason fekve kinyújtózkodott, pofáját a földön nyugtatta két kinyújtott lába között, mint egy kötelességtudó kutya, aki gazdájára vár. Cisco átható, örömteli nyerítést hallatott. A hadnagy arra fordította fejét. Ezzel egyidejűleg szeme sarkából villanásnyi mozgást észlelt, és még idejében fordult vissza ahhoz, hogy lássa, Kapcás eltűnik a meredeken túl. Aztán, amint tekintete visszakalandozott a karámra, meglátta őket. Pónijaikon ültek, nem egész százyardnyira őelőtte. Nem számolta meg őket, de nyolcan voltak. Két férfi hirtelen elindult előre. Dunbar halkan mozdult, de korábbi találkozásaitól eltérően most ernyedten állt a helyén. Lazán, ahogy ők is közeledtek. A pónik feje le-lekonyult, amint befelé baktattak, szinte úgy, mint ahogy munkások térnek haza hosszú, fárasztó nap után. A hadnagy nyugtalan volt, nyugtalanságának azonban nem sok köze volt élethez vagy halálhoz. Azon gondolkozott, mit fog majd mondani, és hogyan tudj a esetleg megértetni velük első szavait. négy Vergődő Madár és Szélfútta Haj pontosan ugyanezen gondolkodtak. A fehér katona ugyanolyan idegen volt, mint bármi

más, amellyel még nem találkoztak, és egyikük sem tudhatta, mi lesz a végkifejlet. Látva a vért, mely még mindig rá volt száradva a fehér katona arcára, nem keltett bennük jobb érzést a találkozót illetően, amely épp most kezdődött. A szerepek tekintetében azonban mindegyik férfi más volt. Szélfútta Haj harcosként, harcoló komancsként nyargalt előre. Vergődő Madár sokkal inkább politikus volt. És ez fontos pillanat életében, közösségük életében és az egész komancs törzs életében is. Vergődő Madár számára egy egészen új jövő kezdődött, és ő történelmi pillanatnak volt a részese. öt Mikor már elég közel értek ahhoz, hogy arcuk jól kivehető volt, Dunbar azonnal felismerte a harcost, aki az asszonyt kivette karjaiból. A másik férfi is ismerősnek tűnt némiképpen, de Dunbar nem tudta, hova tegye. Erre nem maradt ideje. Egy tucat lábnyira álltak meg előtte. Csillogtak a ragyogó napfényben. Szélfútta Haj csontokból készült mellpáncélt viselt, Vergődő Madár nyakáról egy nagy fémkorong függött alá. Ezek verték vissza a napsugarakat. Még mélybarna szemeikből is csillogás tört elő, és mindkét férfi fényes fekete haja vibrált a napban. Bár csak az imént ébredt fel, Dunbar hadnagyból is áradt valami csillogás, de korántsem annyira átható, mint látogatóié. Dunbar hadnagy megbiccentette fejét, majd kezét lassú, de megfontolt tisztelgésként homloka elé emelte. Egy pillanattal később Vergődő Madár kezének furcsa mozgásával viszonozta ezt a köszöntést, lefelé, majd ismét tenyérrel felfelé fordítva. A hadnagy nem tudta, mit jelent ez, de helyesen baráti gesztusnak vette. Körbepillantott, mintha meg akarna győződni arról, az a hely ott van-e még, aztán így szólt: – Üdvözöllek benneteket Fort Sedgewickben.

Hogy a szavak mit jelentettek, teljes rejtély volt Vergődő Madárnak, de amint azt Dunbar hadnagy tette, ő is valamiféle köszöntésnek tekintette. – Tíz Medve táborából jövünk, hogy békésen tárgyaljunk – mondta, amire a hadnagytól az értetlenség üres tekintete volt a válasz. Miután azt már megállapították, hogy a társalgásra egyikük sem képes, mindkét oldalra a hallgatás borult. Szélfútta Haj kihasználta a csöndet, és a fehér ember épületeinek a részleteit tanulmányozta. Élesen és hosszan pillantott a ponyvára, mely most fodrozódni kezdett a szellőben. Vergődő Madár egykedvűen ült póniján, míg teltek a másodpercek. Dunbar a földnek ütögette csizmaorrát, és megvakarta állat. Az idő múlásával kezdett ideges lenni, idegessége pedig eszébe juttatta reggeli kávéját, mely már igen hiányzott neki. Nagyon szeretett volna egy csészével inni. És egy cigarettát is akart. – Kávét? – kérdezte Vergődő Madarat, a varázsló kíváncsian billentette meg fejét. – Kávét? – ismételte a hadnagy. Kezét egy képzeletbeli csésze köré fonta, és az ivást utánozta. – Kávé? – mondta ismét. – Inni? Vergődő Madár csak nézte a hadnagyot. Szélfútta Haj kérdezett valamit, és Vergődő Madár válaszolt. Aztán mindketten keresztülbámultak vendéglátójukon. Egy idő után, mely Dunbarnak örökkévalóságnak tűnt, Vergődő Madár végül beleegyezően bólintott. – Jó, jó – mondta a hadnagy, megütögette lábszára oldalát. – Gyertek hát – intett nekik, hogy szálljanak le a lóról, és kezének intésével előretessékelte őket, miközben odament a ponyva alá. A komancsok óvatosan követték. Minden, amire a tekintetük esett, óvatosság légkörét hordozta magán, és a hadnagy némiképpen komikusan szerepelt, ő úgy idegeskedett, mint egy olyan ember, akinek vendégei készületlenül érték őt, kora reggeli órában érkezve. A tűzhely nem volt begyújtva, szerencsére azonban elegendő

száraz fát készített már be a kávé számára. Leguggolt a tűzhely mellé az odakészített gyújtóshalomhoz, és nekilátott, hogy meggyújtsa a tüzet. – Üljetek le – kérte. – Kérlek, üljetek le. Az indiánok azonban nem értették, és a hadnagy önmagát ismételte, miközben beszélt, a leülés mozdulatát utánozta. Mikor végre leültek, átrohant a hadtápkunyhójába, majd ugyanolyan gyorsan vissza is tért, magával hozva egy ötfontos zsákban babkávét és kávédarálót. Miután a tűz már lobogott, Dunbar hadnagy babkávét öntött a daráló tölcsérébe, és elkezdte tekerni a fogantyút. Amint a babkávé kezdett eltűnni a daráló fémkúpjában, látta, hogy Vergődő Madár és Szélfútta Haj kíváncsian hajol előre, nem jött rá, hogy valami, ami annyira közönséges, mint a kávédarálás, ilyen varázslatos hatással lehet. Vergődő Madárnak és Szélfútta Hajnak azonban ez varázs volt. Soha életükben nem láttak még kávédarálót. Dunbar hadnagy örömében megborzongott, hogy ennyi idő után emberekkel lehet, és ezért igyekezett minél színesebbé tenni a kávédarálás műveletét. Hirtelen abbahagyta, és a darálót néhány lábnyira közelebb vitte az indiánokhoz, hogy ezáltal lássák az egész folyamatot. Lassan darált, hogy láthassák, amint a kávészemek egyre lejjebb süllyednek. Mikor már csak egy kevés maradt, vad, színpadias mozdulatokkal tekerve fejezte be. Aztán egy varázsló drámai hatásával tartott szünetet, figyelve, nézői hogyan reagálnak. Vergődő Madárnak már maga a darálógép is fejtörést okozott. Ujj hegyeit könnyedén végigfuttatta a daráló sima, fából készült oldalainak egyikén. Természetéhez híven Szélfútta Hajat leginkább a kávézúzó mechanizmusa érdekelte. Egyik hosszú, sötét ujját beledugta a tölcsérbe, és körbetapogatta az alján a kis lyukat, remélve, hogy kitalálja, mi történt a kávészemekkel. Ideje volt ennek véget vetni, és Dunbar vizsgálódásukat azzal szakította félbe, hogy felemelte egyik kezét. Elfordítva a masinát, az alján lévő kis gombot ujjai közé fogta. Az indiánok előrehajoltak, kíváncsibban, mint valaha.

Az utolsó lehetséges pillanatban, oly módon, mint amikor valaki egy mesés drágakövet tár elő, Dunbar hadnagy szemei szélesre tágultak, arcára mosoly ült ki, és ekkor előjött a fiók, tele frissen őrölt feketekávéval. Ez mindkét komancsra óriási hatást gyakorolt. Mindketten kivettek egy csipetnyit a porrá őrölt kávéból, és megszaglászták. Aztán nyugodtan ültek ott, miközben vendéglátójuk a tűzhelyre helyezte csészéjét, és hagyta, hogy a víz forrni kezdjen. Várták a következő fejleményt. Dunbar felszolgálta a kávét, mindkét vendégének egy gőzölgő feketéscsészét nyújtott át. A férfiak hagyták, hogy a kávé aromája végigsimogassa arcukat, és jelentőségteljes pillantást váltottak. Ennek olyan illata volt, mint a jó kávénak, sokkal jobb, mint amit oly sok éve szereznek a mexikóiaktól portyáikon. Ez sokkal erősebb volt. Dunbar várakozóan figyelte, amint kortyolgatni kezdtek, és meglepődött, mikor elhúzták arcukat. Valami nem volt rendben Mindketten azonnal néhány szót szóltak, úgy tűnt, kérdeznek valamit. A hadnagy a fejét rázta. – Nem értem – mondta vállát vonogatva. Az indiánok rövid, de nem túl meggyőző megbeszélést tartottak. Azután Vergődő Madárnak támadt egy ötlete. Egyik öklét a csésze fölé tartotta, majd kinyitotta kezét, mintha valamit beleejtene a kávéba. Aztán úgy tett, mintha felkavarná egy ágacskával azt, amit beleejtett. Dunbar hadnagy olyasmit mondott, hogy nem érti, aztán Vergődő Madárt figyelte, amint a fehér ember felugrik, odamegy a földből gyatrán elkészített házhoz, aztán egy újabb zacskóval tér vissza, majd átadja. Vergődő Madár belepillantott, felmordulva, mikor meglátta a barna kristályokat. Dunbar hadnagy látta, amint mosoly terül el az indián arcán, és tudta, helyesen következtetett. Cukorra volt szükségük.

hat Vergődő Madarat különösképpen felbátorította a fehér katona lelkesedése. Beszélgetni akart, és amikor bemutatkoztak, Loo Ten Nan többször is megkérdezte a neveket, míg végre helyesen tudta őket kimondani. Különösnek tűnt, és furcsa dolgokat művelt, de a fehér ember lelkesen figyelt, és úgy tűnt, sok energiája van. Minthogy ő maga annyira hajlott a békére. Vergődő Madár nagyra értékelte másokban az erőt. Többet beszélt, mint amihez Vergődő Madár hozzászokott. Ha erre gondolt, úgy tűnt, hogy a fehér ember egész idő alatt abba sem hagyja a beszédet. De szórakoztató volt, furcsa táncokat járt, és kezeivel, valamint arcával különös jeleket adott. Még olyasmiket is művelt, amivel megnevettette Szélfutta Hajat, ez pedig igazán nehéz volt. Általános benyomásaitól eltekintve Vergődő Madár rájött néhány dologra. Loo Ten Nan nem lehetett isten, nagyon is ember volt. Magányos volt. Itt senki más nem élt. De azt nem tudta meg, miért volt magányos. Azt sem tudta meg, vajon jön-e még több fehér ember, és mi lehet a tervük. Vergődő Madár nyugtalan volt a válaszok miatt, amelyeket ezekre a kérdésekre kapott volna. Szélfútta Haj előttük járt. Egyes sorban haladtak a folyóhoz közeli nyárfák között kanyargó ösvényen. Azon töprengett, vajon mit gondol Szélfúrta Haj. Még nem cseréltek véleményt a találkozásról. Ez kissé aggasztotta őt. Vergődő Madárnak nem kellett volna aggódnia, mivel a találkozás Szélfútta Hajra is kellemes be nyomást tett. Ez annak ellenére így volt, hogy többször is megfordult fejében, hogy megöli a fehér katonát. Már régóta úgy gondolta, hogy a fehér ember nem más, mint haszontalan, bosszantó lény, a hús körül ólálkodó kojot. De ez a fehér katona már nemegyszer mutatott bátorságot. Ezenkívül barátságos volt. És olyan vicces. Nagyon vicces. Vergődő Madár lepillantott a két zsákra, a kávés zsákra és a cukros zsákra, melyek ott lengedeztek lova vállainál, és az jutott az eszébe, hogy tulajdonképpen kedveli a fehér katonát. Ez különös

volt, és ezen el kellett gondolkoznia. Miért, mi van abban, ha kedvelem? – gondolta végül a varázsló. Tompa nevetés hangját hallotta, úgy tűnt neki, hogy Szélfútta Hajtól jön. Megint hangosan nevetett fel, és a zord harcos megfordult póniján a válla fölött beszélve. – Az volt a vicces – hadarta –, amikor a fehér ember bölénnyé változott. Anélkül hogy választ várna, visszafordult az ösvény felé. Vergődő Madár azonban látta, hogy Szélfútta Haj vállai rázkódnak a visszafojtott kuncogástól. Tényleg vicces volt. Loo Ten Nan térdein járt körbe, kezeivel utánozva fején a szarvakat, és a takaró, az inge alá begyömöszölt takaró volt a púp. Nem, mosolygott magában Vergődő Madár, semmi sincs olyan különös, mint a fehér ember. hét Dunbar hadnagy szétterítette a nehéz köntöst fekhelyén, és megcsodálta. Sohasem láttam még bölényt – gondolta büszkén, és máris van egy bölénybőr köntösöm. Aztán meglehetősen tisztelettudóan ült le ágya szélére, hátradőlt, és kezeivel végigsöpört a puha, sűrű irhán. Felemelte a köntös egyik fekhelyén túllógó részét és megvizsgálta a kikészítését. Arcát a prémnek nyomta, és élvezte a vad illatot. Milyen gyorsan tudnak megváltozni a dolgok. Néhány órával korábban alapjaiban rengett meg, és most lebegett. Kissé összeráncolta homlokát. Egyes viselkedésével, talán azzal a bölényüggyel túllőtt a célon. És úgy tűnt, legnagyobbrészt ő beszél, talán túlságosan sokat is. De ezek csak apró kételyek voltak. Amint ott a hatalmas bölénybőr köntösön tűnődött, nem tudott másra gondolni, mint hogy meg van elégedve az első igazi találkozóval.

Mindkét indián tetszett neki. Leginkább az a sima modorú, méltóságteljes indián. Volt valami méltóságteljes benne, valami az ő békés, türelmes magatartásában. Nyugodt volt, de férfias. A másik, a forróvérű, aki elvette azt a lányt karjaiból, bizonyára nem olyan valaki volt, akivel kukoricázni lehet. De lebilincselő volt ő is. És ez a köntös, ezt ők adták neki. Ez a köntös már igazán volt valami. A hadnagy magában egyéb emlékezetes pillanatokra gondolt vissza, amint gyönyörű ajándékán pihent. Jól használta ki magányosan töltött idejét, azt az időt, amelyet csak lovával és egy farkassal osztott meg. Jó munkát végzett az erődnél is, de a várakozás és az aggodalom már úgy ragadt hozzá, mint enyv, a repedésekbe, és ennek a tehernek komoly súlya volt. Most ez is eltűnt, két primitív férfi emelte fel róla ezt a terhet, akiknek nyelvén nem beszélt, akikhez hasonlót még sohasem látott, és akiknek teljes lénye idegen volt. Akaratlanul is nagy szolgálatot tettek neki azzal, hogy eljöttek. Többé nem volt egyedül. XV. FEJEZET egy 1863. május 17. Már napok óta semmit sem írtam ebbe a naplóba. Annyi minden történt, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Az indiánok eddig már három alkalommal jöttek el, hogy meglátogassanak, és semmi kétségem afelől, hogy lesznek még további alkalmak is. Mindig ugyanaz a kettő, hat vagy hét egyéb harcosból álló kísérettel. (Megdöbbentő, hogy ezek az emberek mind harcosok. Még egyetlen embert sem láttam köztük, aki nem harcos.) Találkozóink igen barátságosak, bár jelentősen megnehezíti a nyelvi akadály. Amit mind ez idáig tanultam, az oly kevés ahhoz, amit már tudhatnék. Még azt sem tudom, miféle indiánok ezek, de

gyanítom, hogy komancsok. Azt hiszem, többször is hallottam egy szót, amely úgy hangzik, mint a komancs. Tudom látogatóim nevét, de kibetűzni nem tudom őket. Úgy találom, elfogadható és érdekes emberek. Annyira különbözőek, mint éjszaka és nappal Az egyik rendkívül tüzes természetű, és kétségtelen, hogy vezető harcos. Testalkata (amely ugyancsak figyelemreméltó) és zord, gyanakvó természete bizonyára félelmetes harcost rejtenek őszintén remélem, hogy sohasem kell ellene küzdenem, mert ugyancsak nehéz időket élnék át, ha erre kerülne a sor. Ez a fickó, kinek szemei meglehetősen közel ülőek, de mindazonáltal azt kell mondani, hogy jóvágású, nagyon sóvárog a lovam után, és sohasem mulasztja el az alkalmat, hogy Ciscóról beszélgessen velem. Kiagyalt jelekkel beszélgetünk egymással, afféle pantomimmal, amelyet mindkét indián kezd már megérteni. De így igen lassan haladunk előre, és ami mindannyiunkban közös, az inkább a kommunikáció kudarca, semmint a sikere. Az erős fickó rendkívül sok cukrot önt a kávéjába. Így az én adagom nemsokára elfogy. Szerencsére én nem használok cukrot Ja! Az az erős fickó (ahogy én hívom) rokonszenves annak ellenére, hogy igen szűkszavú, nem olyan, mint az utca vagányai, akik fizikai erejüknél fogva parancsolnak tiszteletet. Magam is eltöltöttem némi időt az utcákon, és ily módon tisztelem őt. Ezenkívül van benne valami nyers őszinteség és jó szándék, ami tetszik nekem. Közvetlen egy fickó. A másik férfit úgy nevezem, hogy a nyugodt, és rendkívül kedvelem. Az erőstől eltérően ő türelmes és nagyon kíváncsi Azt hiszem, őt legalább annyira bosszantják a nyelvi nehézségek, mint engem. Megtanított engem néhány szóra az ő nyelvükből, és viszont én is őt. Tudom már komancs nyelven: fej, kéz, ló, tű, kávé, ház, és még néhány egyéb dolgot aztán üdv és viszlát De ahhoz még nem tudok eleget, hogy egy egész mondatot mondjak Hosszú időt vesz igénybe, míg a kiejtésem helyes lesz. Semmi kétségem afelől, hogy neki ez ugyanolyan nehéz. A nyugodt úgy hív engem, hogy Loo Ten Nan, és valamilyen okból nem

használja a Dunbart Abban biztos vagyok, hogy nem felejtette el, többször emlékeztettem rá, így hát valami más okának kell lenni. Kétségtelenül megkülönböztető csengése van. Loo Ten Nan. Meglepő, milyen elsőrendű intelligenciával van megáldva, figyelmesen hallgat, és úgy tűnik, mindent megjegyez. A szél minden rezdülése, minden elszórt madárhang valószínűleg ugyanannyira felkelti figyelmét, mint bármi más, ami sokkal drámaibb. Nyelvtudás nélkül arra kell szorítkoznom, hogy a reakcióiban olvasok érzékeimmel, de minden jel arra mutat, hogy jóindulattal van irántam. Történt egy incidens Kapcással kapcsolatosan, amely ezt kellőképpen illusztrálja. Legutóbbi látogatásuk vége felé megjelent Kapcás. Jelentős mennyiségű kávét ittunk, és éppen bevezettem vendégeimet a szalonna rejtelmeibe. A nyugodt azonnal észrevette Kapcást a folyó túloldalán a meredeken. Néhány szót szólt az erőshöz, és mindketten a farkast nézték. Mivel égtem a vágytól, hogy megmutassam nekik, mit tudok én Kapcásról, egyik kezembe fogtam a kést és a szalonnát, majd odamentem a meredekszéléhez a folyó felénk eső oldalán. Az erős el volt foglalva azzal, hogy cukrot tett kávéjába és a szalonnát ízlelte, ahol ült, onnan figyelt A nyugodt azonban felállt és követett engem. Kapcás adagját rendszerint otthagyom az én folyópartomon, de most, miután levágtam a részét, valami belém ütött, és áthajítottam a folyón. Jó dobás volt, mindössze néhány lábnyira esett le Kapcástól. De ő csak ült ott és azt gondoltam, semmit sem fog tenni. De hála az égnek aztán odasétált, körbeszaglászta a szalonnát, majd felkapta. Azelőtt sohasem láttam, amikor elvette a húst, és bizonyos mértékig büszke voltam rá, amint elnyargalt az élelemmel Számomra ez csak örömteli esemény volt, semmi más. Úgy tűnt azonban, hogy a nyugodtra túlságosan nagy hatással van ez a bemutató. Mikor visszafordultam felé, úgy tűnt, arca még békésebb, mint valaha. Többször is biccentett felém, majd odajött, és kezét a vállamra tette mintegy elismerésként. Visszafelé a tűzhöz egy sor jelet mutatott, amit én végül is úgy

értelmeztem, mint meghívást, hogy látogassak el az ő otthonába másnap. Készséggel elfogadtam, és ők ezután hamarosan távoztak Lehetetlen teljes egészében visszaadni benyomásaimat a komancs táborról. Ebben az esetben örökké írnom kellene. De megpróbálom röviden felvázolni abban a reményben, hogy megfigyeléseimnek talán lesz valami hasznuk, abban, hogy álljunk hozzá a jövőben ezekhez az emberekhez. Egymérföldnyire a tábor előtt egy kis küldöttség fogadott, melyet a nyugodt vezetett. Haladéktalanul továbbmentünk a faluba. Az emberek a legjobb ruhájukban jöttek elő, hogy fogadjanak bennünket. Ezen öltözékeknek színei és szépsége olyasvalami, amit látni kell. Néhány kisebb gyerek előtört a sorokból, és odarohantak hozzám, hogy kezükkel megtapogassák lábszáramat. De mindenki más a helyén maradt. Leszálltunk a lóról az egyik kúp alakú ház előtt, és egy rövid pillanatig némi félreértés támadt, amikor egy körülbelül tizenkét éves fiú előrohant és megpróbálta elvezetni Ciscót. Egy rövid ideig huzakodtunk a kantárral, a nyugodt azonban közbelépett. Ismét vállamra tette egyik kezét, és a pillantás a szemében azt mondta, hogy nincs mitől félnem. Hagytam, hogy a fiú elvezesse Ciscót. Úgy látszott, örül neki. Ezek után a nyugodt lakhelyére kísért. A hely sötét volt, de nem barátságtalan. Füst és hús szaga érződött benne. (Az egész faluban valami különös szag volt, amit nem találtam kellemetlennek. Amennyire le tudom írni, ez a vad élet szaga volt.) Odabent két asszony és néhány gyermek volt. A nyugodt hellyel kínált, én leültem, majd az asszonyok edényekben ennivalót hoztak Aztán mindenki eltűnt, egyedül hagyva bennünket. Egy ideig csendben ettünk, arra gondoltam, a lányról kérdezősködök, akit a prérin találtam. Nem láttam őt, és ha még életben volt, erről nem tudtam (még mindig nem tudok). De túlságosan komplikált témakörnek bizonyult, tekintetbe véve korlátozott lehetőségeinket, így hát amennyire csak tudtunk, az ennivalóról beszéltünk (egyfajta édes hús volt, amit nagyon ízletesnek találtam). Kértem egy cigarettát, és elszívtam, mialatt a nyugodt velem szemben ült. Figyelmét állandóan elvonta, hogy a bejáratra nézett. Biztosan éreztem, hogy

várunk valakit vagy valamit Feltételezésem helyesnek bizonyult, mivel nemsokára a bejáratot fedő állatbőr szárny kinyílt, és két indián lépett be. Valamit mondtak a nyugodtnak, ő azonnal felállt, és jelezte, hogy kövessem. Bámészkodók nagy tömege várt odakint, és én csak lökdösődtem ott az emberáradatban, amint utat törtünk magunknak néhány más lakóhellyel arrébb, mielőtt az egyiknél megálltunk, amelyet egy nagy, egyszínű medve díszített. Ide a nyugodt gyengéden betolt. Öt idősebb férfi ült körben a szokásos tűzhely körül, pillantásom azonban azonnal a közülük legidősebbre esett. Erőteljes felépítésű ember volt, akiről úgy gondoltam, túl van a hatvanadik évén, bár még ugyancsak jó egészségnek örvendett. Boringe különleges szépségű gyöngyhímzéssel volt díszítve, a minták pontosak és színesek. Őszülő hajának egy tincséhez egy hatalmas karom volt rögzítve, amely megítélésem szerint az odakint lévő díszítés alapján egy medve karma volt. Ingujjairól szabályos közönként haj lógott, és egy pillanattal később rájöttem, hogy ezek bizonyára skalpok. Az egyik világosbarna volt Ez nyugtalanító volt. De a legszembetűnőbb tulajdonsága az arca volt. Soha nem láttam még ilyen arcot. Szeme úgy csillogott, hogy ezt csak a láz csillogásához lehet hasonlítani. Arccsontjai rendkívül kiállóak és kerekek voltak. Orra csőrként görbült. A ráncok oly bőségesen borították a bőrét, hogy talán már nem is a ránc volt a helyes kifejezés. Homlokának egyik oldalán jól látható forradást viselt, valószínűleg valamilyen régi harci sérülés eredménye. Összességében az öregkori bölcsesség és erőmegdöbbentő képét nyújtotta. Mindezek ellenére azonban rövid ott-tartózkodásom alatt egy pillanatra sem éreztem fenyegetettséget Világosan látszott, hogy a tanácsot miattam hívta össze. Biztos voltam abban, hogy abból az egyetlen célból vezettek oda, hogy az öregember jól megnézhessen engem. Egy pipa tűnt elő, és a férfiak szívni kezdték. Hosszú szárú pipa volt, és amennyire meg tudtam ítélni, a dohány valami durva, bennszülött keverék volt, mivel egyedül engem hagyták ki a pipaszívásból.

Jó benyomást akartam kelteni, és mivel vágytam a saját cigarettám után, elővettem a készletemet, és megkínáltam az öregembert. A nyugodt mondott neki valamit, és a főnök átnyúlt egyik bütykös kezével, majd elvette a zacskót és a papírokat. Figyelmesen vizsgálta meg ezeket. Majd élesen rám pillantott súlyos szemhéjú, meglehetősen kegyetlen szemével, és visszaadta a készletet. Minthogy nem tudtam, hogy elfogadta-e a kínálást, mindenesetre sodortam egy cigarettát. Úgy látszott, az öregembert érdekli, amit csinálok. Felé nyújtottam a cigarettát, és ő elvette. A nyugodt ismét mondott neki valamit, az öregember visszaadta. A nyugodt arra kér engem, hogy gyújtsak rá, és én teljesítettem kérését Amint figyeltek, rágyújtottam, beszívtam, majd kifújtam a füstöt. Mielőtt egy újabbat szívhattam volna belőle, az öregember kinyújtotta kezét, odaadtam neki Először óvatosan nézte, majd beszívta a füstöt, ahogy én tettem. És ugyanúgy ki is fújta. Majd egész közel tartotta a cigarettát arcához. Bosszúságomra gyorsan előre-hátra kezdte sodorni ujjaival A parázs lehullott, a dohány pedig kiömlött belőle. Az üres papírt golyóvá gyúrta, és hanyagul a tűzbe hajította. Lassan elmosolyodott, és rövidesen a tűz körül ülő összes férfi nevetett. Lehet, hogy inzultáltak, jó humoruk azonban rám is átragadt. Ezután a lovamhoz vezettek, majd egy-kétmérföldnyire elkísértek a faluból, ahol a nyugodt kurtán búcsút intett így zajlott első látogatásom az indián táborban. Nem tudom, mit gondolnak most. Jó volt ismét látni Fort Sedgewicket. Ez az én otthonom. És mégis, nagyon várom az újabb látogatást "szomszédaimnál". Csak remélhetem, hogy itteni őrködésem és "tárgyalásaim" a préri vadembereivel ezenközben gyümölcsözőek lesznek. John J. Dunbar hadnagy, USA XVI. FEJEZET

egy Néhány órával Dunbar hadnagy első falujukbeli látogatása után Vergődő Madár és Tíz Medve magas szintű megbeszélést tartott, röviden és lényegre törően. Tíz Medvének tetszett Dunbar hadnagy, tetszett szemének nézése, és Tíz Medve nagy jelentőséget tulajdonított annak, amit egy ember szemében látott. Tetszett a hadnagy viselkedése is. Szerény és udvarias volt, és Tíz Medve ezeket a tulajdonságokat különösen értékesnek ítélte. A cigaretta ügye szórakoztató volt. Hogy hogyan tud valaki dohányozni olyasvalamiből, ami ilyen kicsi, ez ellenkezett a logikával, de nem rótta fel Dunbar hadnagy ellen, és egyetértett abban Vergődő Madárral, hogy a fehér embert mint ismeretgyűjtő forrást érdemes megismerni. Az öreg főnök hallgatólagosan beleegyezett Vergődő Madár ötletébe a nyelvi gátak áttörésére. De voltak feltételei. Nem hivatalosan Vergődő Madárnak kellett felügyelnie Dunbar mozgását. Loo Ten Nan az ő felelőssége lesz, és csakis az övé. Már szóbeszéd tárgya volt, hogy a fehér ember az oka valami módon annak, hogy szűkölködnek vasban. Senki sem tudta, hogyan szoknak meg az emberek a fehér katonát, ha az újból és újból ellátogatna a faluba. Lehet, hogy az emberek ellene fordulnának, az is teljesen lehetséges volt, hogy valaki megölné. Vergődő Madár elfogadta a feltételeket, biztosította Tíz Medvét arról, hogy minden tőle telhetőt megtesz a terv nyugodt végrehajtására. Miután ezt megbeszélték, egy fontosabb témára tértek át. A bölények vonulása már jócskán esedékes volt. Felderítők lovagoltak ki mindennap, de mind ez ideig mindössze egy bölényt láttak. Öreg, magányos bika volt, amelyet nagyobb farkascsapat tépett szét. Teteme nemigen volt érdemes arra, hogy átvonszolják. A közösség morálja a szegényes élelmiszer-tartalékokkal együtt egyre süllyedt, és már nem sok idő kellett ahhoz, hogy a hiány kritikussá váljék. Egy ideig szarvashúson éltek, de ez a forrás

hamar kiapadt. Ha a bölények nem jönnek hamarosan, a bőséges nyár ígéretét síró gyermekek hangja töri majd meg. A két férő eldöntötte, hogy további felderítők kiküldésén kívül a tánc égetően szükséges. Egy héten belül meg kell tartani. Vergődő Madár volt felelős az előkészületekért. kettő Különös hét volt, olyan hét, amely során az idő összezavarodott a varázsló számára. Amikor időre lett volna szüksége, az órák repültek, amikor pedig az idő múlását szerette volna, az csak lassan cammogott percről percre. Igazi küszködés volt, amint megpróbálta a dolgokat egyensúlyba hozni. Fontos részletek miriádjait tekintetbe kellett venni a tánc összeállításánál. Az egész egy szent könyörgés, amelyben az egész közösségnek részt kell vennie. Egy ilyen fontosságú esemény különféle kötelezettségeinek megtervezése és kiosztása olyan munka volt, amely az ember egész idejét lefoglalta. És azonkívül ott voltak a mindennapi kötelességek, hogy férje legyen két feleségnek, apja négy gyermeknek, és útmutatója újonnan fogadott lányának. És mindezeken felül ott voltak a rutinszerű problémák és a váratlan esetek, melyek minden áldott nap előfordultak: látogatások a betegekhez, rögtönzött tanácskozások a benéző látogatókkal, és saját orvosságainak elkészítése. Vergődő Madár volt a legelfoglaltabb ember. És volt még valami más, valami, ami állandóan figyelme középpontjába került. Mint egy tompa, állandó fejfájás, Dunbar hadnagy okozott neki gondot. Őt a jelen kötötte le. Loo Ten Nan pedig a jövő volt, és Vergődő Madár nem tudott ellenállni a jövő hívó szavának. A jelen és a jövő ugyanazt a szerepet töltötte ki a varázsló napjaiban. Zsúfolt idők voltak. És az a tény, hogy ott volt Álló Ököl, egyáltalán nem könnyítette meg helyzetét. Ő volt tervének kulcsszereplője és Vergődő Madár

nem nézhetett rá úgy, hogy ne gondolt volna Loo Ten Nanra, gondolatai pedig ettől függetlenül új, spekulatív utakra kalandoztak. De szemmel kellett tartania Álló Ökölt. Fontos volt, hogy a megfelelő időben és megfelelő helyen közelítsen tervének végrehajtásához. Álló Ököl gyorsan gyógyult, már baj nélkül járt, és felvette Vergődő Madár sátrának életritmusát. Már a gyermekek kedvence volt, ugyanaddig és ugyanolyan keményen dolgozott, mint bárki más a táborban. Mikor magára maradt, zárkózott volt, de mindenki megértette ezt. Valójában mindig ilyen volt az ő természete. A tánc napjára Vergődő Madár még mindig nem találta meg az alkalmat, hogy úgy beszéljen Álló Ököllel, ahogy akar. Azon a reggelen azzal a felismeréssel ébredt, hogy neki, Vergődő Madárnak hozzá kell fognia tervéhez, ha azt akarja, hogy valaha is megvalósuljon. Három fiatalembert küldött Fort Sedgewickbe. Túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy maga menjen, és mialatt távol voltak, megkereste a módját, hogy Álló Ököllel beszéljen. Vergődő Madár megmenekült a manipuláció fáradságaitól, amikor egész családja felfedezőútra indult a folyóhoz a délelőtt közepén. Álló Ökölt pedig otthon hagyták, hogy kikészítsen egy frissen lőtt szarvast. Vergődő Madár a sátor belsejéből figyelte őt. Álló Ököl egy pillanatra sem nézett fel, miközben a kés járt a kezében, ugyanolyan könnyedséggel nyúzva le a bőrt, mint ahogy a gyenge hús válik le a csontról. Vergődő Madár megvárta, míg Álló Ököl egy kis szünetet tart munkájában, néhány pillanatig a sátor előtt játszadozó gyerekcsoportot figyelve. – Álló Ököl – mondta halkan, kihajolva a sátor bejáratán. Álló Ököl felpillantott rá tágra nyílt szemekkel, de nem szólt semmit. – Beszédem van veled – mondta Vergődő Madár, majd eltűnt a sátor sötétjében. Álló Ököl követte.

három Feszültség volt odabent. Vergődő Madár olyan dolgokat készült mondani, melyeket Álló Ököl valószínűleg hallani sem akar, és ez nyugtalanná tette őt. Mindenki tisztelte őt, és úgy tekintette Álló Ökölt, mint bármely saját gyermekét. Ha volt valaki, akiben Álló Ököl megbízhatott, az Vergődő Madár volt. Most azonban idegesnek látszott. – Ülj le – mondta Vergődő Madár, és mindketten a padlóra telepedtek. – Hogy van a sebed? – kezdte. – Gyógyul – válaszolta Álló Ököl, de szeme ritkán találkozott Vergődő Madáréval. – Elmúlt a fájdalom? – Igen. – Ismét erőre kaptál. – Most már erősebb vagyok, tudok dolgozni. A porral játszott lábainál, egy kis halomba kaparta össze, miközben Vergődő Madár a megfelelő szavakat kereste. Nem szerette elsietni a dolgokat, de azt sem akarta, hogy félbeszakítsák, és bármelyik pillanatban bárki jöhetett. Álló ököl hirtelen rápillantott, és Vergődő Madarat megdöbbentette arcának szomorúsága. – Boldogtalan vagy itt – mondta. – Nem. A nő megrázta fejét. – Örülök, hogy itt vagyok. Kedvetlenül játszadozott a porral, ujjaival turkálva. – Szomorú vagyok a férjem nélkül. Vergődő Madár egy pillanatig gondolkodott, és Álló Ököl egy újabb halom port kapart össze. – Ő már elment – mondta a varázsló –, de te nem. Az idő megy tovább, és neked vele kell haladni, még ha boldogtalanul is. A dolgok mennek a maguk útján. – Igen – mondta Álló Ököl, összeszorítva ajkait –, de nemigen érdekel, mi fog történni.

Jó kilátást nyújtó helyéről, szemben a bejárattal Vergődő Madár látta, hogy néhány árnyék halad el a sátor zárószárnya előtt, majd elmennek. – Fehérek jönnek – mondta hirtelen. – Egyre több halad át vidékünkön minden évben. Borzongás futott végig Álló Ököl gerincén. Kiterjedt a vállaira is. Szeme megkeményedett, és keze önkéntelenül is ökölbe szorult. – Én nem megyek velük – mondta. Vergődő Madár mosolygott. – Nem – mondta –, nem mész velük. Nincs harcos közöttünk, aki ne küzdene azért, hogy visszatartson. Ezen vigasztaló szavakat hallgatva a nő sötétvörös haja kissé előrehullott, most már kíváncsi volt. – De a fehérek csak jönnek – folytatta. – Különös faj, a szokásaikat és hiedelmeiket illetően. Nem nagyon tudjuk, mit tegyünk. Az emberek azt mondják, sokan vannak, és ez zavar engem. Ha egy áradatként jönnek, meg kell állítanunk őket. Akkor majd sok jó emberünket elveszítjük, olyan embereket, mint a te férjed. Sok szomorú arcú özvegy lesz majd. Amint Vergődő Madár egyre közelebb került mondandójának lényegéhez, Álló Ököl lehajtotta fejét, szavait fontolgatva. – Itt van ez a fehér ember, az, aki téged hazahozott. Láttam őt, voltam a kunyhójában arra lefelé a folyón, és ittam a kávéjából, és beszélgettem vele. Különösen viselkedik. De megfigyeltem őt, és azt hiszem, szíve jó… Álló Ököl felemelte fejét, és fürkészően pillantott Vergődő Madárra. – Ez a fehér ember egy katona, lehet, hogy olyan személy, akinek szava van a többi fehér között… Vergődő Madár itt megállt. Egy veréb talált utat a nyitott bejáraton át, és ott röpködött a sátorban. A fiatal madár, tudva, hogy csapdába ejtette saját magát, rémülten csapkodott szárnyaival egyik faltól a másikig. Vergődő Madár figyelte a verebet, amint közelebb kúszik a nyíláshoz, majd hirtelen eltűnik a szabadságba. Most Álló Ökölre nézett. Tudomást sem vett a madár behatolásáról, és ölébe temetett kezére bámult. A varázsló gondolkodott,

megpróbálta ismét felvenni monológjának fonalát. Mielőtt azonban elkezdhette, ismét kis szárnyak suhogását hallotta. Feje fölé nézve meglátta a verebet a kis nyílásban vergődve. Követte tekintetével a veréb útját, amint szándékosan zuhanórepülésben közeledett a padló felé, majd nyugodtan leereszkedett a vöröses színű fejre. Álló Ököl nem mozdult, és a madár olyan természetesen kezdett tollászkodni, mintha saját fészkében lenne egy magas fa ágai között. Álló Ököl szórakozottan elhúzta kezét feje fölött, és a madár úgy emelte fel lábait a levegőbe, mint ahogy egy gyermek ugorja át a kötelet, ott lebegett, míg a kéz átsöpört lábai alatt, és ismét átsöpört a fejére. Álló Ököl öntudatlanul ült ott, miközben apró látogatója meglengette szárnyait, kidüllesztette mellkasát, majd kilőtt, mint a puskagolyó, egyenesen a bejárat felé. Egy szempillantás alatt eltűnt. Vergődő Madár idővel bizonyos következtetéseket vont le a veréb megjelenésének és Álló Ököl szerepének értelmére és jelentésére vonatkozóan. Arra nem volt idő, hogy sétáljon egyet és eltöprengjen. Vergődő Madár azonban valami módon úgy érezte, megerősítést nyert az, amit látott. Mielőtt ismét megszólalhatott, Álló Ököl felemelte a fejét. – Mit akarsz tőlem? – Hallani akarom a fehér katona szavait, füleim azonban nem értik azokat. Kimondta hát. Álló Ököl arca elborult. – Félek tőle – mondta. – Száz fehér katona jön száz lovon, száz puskával… ettől kell félni, ő azonban csak egy ember. Mi sokan vagyunk, és ez a mi országunk. Álló Ököl tudta, hogy Vergődő Madárnak igaza volt, de ettől az igazságtól még nem érezte magát nagyobb biztonságban. Kényelmetlenül fészkelődön. – Nem emlékszem már a fehér ember nyelvére – mondta kedvetlenül –, komancs vagyok. Vergődő Madár bólintott. – Igen, komancs vagy. Nem arra kérlek, hogy bármi mássá legyél, csak azt kérem tőled, hogy hagyd hátra félelmedet, és

néped legyen elöl. Találkozz a fehér emberrel. Próbálj meg visszaemlékezni a fehér nyelvre, és akkor mi hárman fogunk beszélgetni, ami egész népünket fogja szolgálni. Már régóta ezen gondolkodom. Hallgatásba süllyedt, és az egész sátor csöndes lett. Álló Ököl körülnézett, ide-oda pillantva, mintha hosszú idő telne el, míg ismét megláthatja ezt a helyet. Nem készült sehová, de lelkében Álló Ököl egy újabb lépést tett afelé, hogy feladja azt az életet, amit olyannyira szeretett. – Mikor találkozom vele? – kérdezte. Ismét csend töltötte be a sátrat. Vergődő Madár talpra állt. – Eredj egy nyugodt helyre – mondta neki Vergődő Madár –, távol a táborunktól. Ülj le egy időre, és próbálj meg visszagondolni régi nyelved szavaira. Állat mellkasának támasztotta, miközben Vergődő Madár a bejárathoz kísérte őt. – Hagyd hátra félelmedet, és meglátod, jó lesz – mondta, miközben Álló Ököl kibújt a sátorból. Vergődő Madár nem tudta, vajon a lány hallotta-e ezt az utolsó tanácsát. Nem fordult visszafelé, és most már útban volt kifelé a táborból. négy Álló Ököl megtette, amit kértek tőle. Egy üres vizeskorsóval a kezében elindult lefelé a fő ösvényen a folyóhoz. Már majdnem dél volt, és a reggeli nyüzsgés – a lovak, mosó asszonyok és játszadozó gyerekek – már megszűnt. Lassan ment, szemmel követve az ösvény mindkét oldalát, nem talál-e valami ritkán használt keréknyomot, amely elvezetné őt valami magányos helyre. Szíve felgyorsult, amint meglátott egy fűvel benőtt ösvényt, amely leágazott a fő ösvényből, és a folyótól mintegy százyardnyira vezetett. Senki sem volt ott, de Álló Ököl óvatosan fülelt, hátha jön valaki.

Mivel semmit sem hallott, a korsót – mely már terhes volt számára – egy bozót alá rejtette, és elindult a régi ösvényen épp akkor, mikor hangok hallatszottak a vízparthoz közel. Továbbsietett és megkönnyebbült, amikor mindössze néhány yard után a gyalogösvény széles úttá terebélyesedett. Most már könnyen mozgott, és a hangok a fő ösvénynél hamarosan elhaltak. Gyönyörű volt az idő. Könnyű szellő lengedeztette a fűzfákat, és feje fölött az ég foltjai ragyogó kékek voltak, és mindössze egy-egy nyúl vagy gyík hangjait lehetett hallani időnként, amint megriadtak lépteitől. Az örvendezés napja volt ez, Álló Ököl szívében azonban nem volt öröm. Megkövült a keserűségtől, és amint meglassította lépteit, a komancsok fehér lánya a gyűlöletnek adta át magát. Ez részben a fehér katonának szólt. Gyűlölte, amiért földjükre jött, amiért katona, amiért egyáltalán megszületett Gyűlölte Vergődő Madarat, amiért ezt kérte tőle, és amiért tudta, hogy nem tud neki nemet mondani. Gyűlölte a Nagy Szellemet, amiért ilyen kegyetlen. A Nagy Szellem összezúzta szívét. De ez még nem volt elég, hogy valaki szívét ölte meg. Miért bánt engem állandóan? – kérdezte. – Már halott vagyok. Feje fokozatosan kezdett lehűlni. Keserűsége azonban nem szűnt meg; valami hideggé és merevvé keményedéit. Emlékezz vissza a fehér nyelvre. Emlékezz vissza a fehér nyelvre. Eszébe jutott, belefáradt már abba, hogy áldozat legyen, és ez feldühítette őt. Azt akarjátok, hogy fehér nyelven beszéljek – gondolta magában komancs nyelven. – Úgy gondoljátok, méltó vagyok erre? Akkor vissza fogok emlékezni rá. Amint mokaszinjai lágyan taposták a fűvel benőtt ösvényt, kezdett visszatekinteni saját magára a múltban, valami kapaszkodót keresve, amin elindulhat, egy helyet, ahol elkezdheti az emlékezést a szavakra. De minden olyan üres volt. Nem számított, mennyire összpontosít, semmi sem jutott az eszébe, és hosszú percekig szenvedett a szörnyű kétségbeeséstől, hogy egy egész nyelvet

idézzen fel, szavait nyelve hegyére csalogassa. De megvilágosodás helyett múltja ködbe veszett. Kimerült, mire egy kis tisztásra ért, amely a folyóra nyílt, egymérföldnyire felfelé a falutól. Ritka szépségű hely volt, és a múltban öröm töltötte volna el, hogy ilyen helyet talált. Álló Ököl mindig fogékony volt a szépségre. De még mindig nem emlékezett semmire sem. Álló Ököl a fogait csikorgatta. Felemelte kezét, és tenyerét fáradt szemére fektette. Mialatt szemét dörzsölgette, akkor jelent meg a kép. Úgy hatolt belé, mint egy ragyogó színfolt. öt Az elmúlt nyárról villantak az agyába képek, amikor felfedezték, hogy fehér katonák vannak szomszédságukban. Egy reggel, miközben ágyában feküdt, a babája jelent meg a falon. Egy tánc közepén látta anyját. De mindkét kép homályos volt. De azok, amelyeket most látott, élők voltak, és úgy mozogtak, akár egy álomban. Mindenfelé a fehér ember beszédét hallotta, és minden szót megértett. Az első kép, amely megjelent, megdöbbentette őt, annyira tiszta volt. Egy kék pamutszövet ruha elszakadt szegélye volt. Egy kéz volt a szegélyen, a szélével játszadozva. Amint lehunyt szemein át figyelte, a kép egyre nagyobb lett. A kéz egy lányé volt, egy tízes éveinek elején lévő lányé. Durva döngölt agyagszobában, amelyben a bútor mindössze egy kis kemény ágy, az egyetlen ablak mellé erősített virágos ág és egy tálalóasztal volt, amely fölött egy tükör függött, egyik szélén egy nagy töréssel. A lány elfordította arcát, a keze fölé hajolt, amely a ruhaszegélyt tartotta, és a szakadást vizsgálta. A vizsgálódás közben a ruha felemelkedett annyira, hogy látni lehetett a lány rövid, sovány lábszárait. Hirtelen egy asszony hangja szólította a szobán kívülről. – Christine.

A lány megfordította fejét, és Álló Ököl régi önmagát ismerte fel. Régi arca figyelt, és régi szája ezeket a szavakat mondotta: – Jövök, anyám. Álló Ököl ekkor kinyitotta szemét. Megrémült attól, amit látott, de akárcsak egy hallgató egy mesemondó lábánál, ő is többet akart. Ismét lehunyta szemét, és most egy hosszú homlokzatú vályogházat látott, melyet két nyárfa árnyékolt be. Egy deszkából ácsolt durva asztal volt a ház előtt. Négy felnőtt ember ült az asztalnál, két férfi és két asszony. Ők négyen beszélgettek, és Álló Ököl minden szót értett. Három gyermek játszott bújócskát távolabb odakint az udvaron, és az asszonyok fél szemmel figyelték őket, miközben arról cseverésztek, hogy legutóbb az egyik gyerek belázasodott. A két férfi pipázott. Előttük az asztalon a késő vasárnapi ebéd maradványai szóródtak szét. Egy tál főtt burgonya, több tányér zöldség, egy halom lerágott kukoricacsutka, egy pulyka csontváza és egy félig tele tejeskancsó. A férfiak arról beszélgettek, vajon fog-e esni az eső. Egyiküket felismerte, magas volt és inas. Arca beesett, csontos. Haja simán hátrafésülve fején. Állán rövid, pamacsszerű szakáll. Az apja volt. Feljebb két ember alakját vette ki, akik a tetőből nőtt füvön feküdtek. Először nem tudta, kicsodák is azok, hirtelen azonban közelebb került, és tisztán látta őket. Ő volt az egy hasonló korú fiúval. Úgy hívták, Willy. Sovány volt és sápadt. Egymás mellett feküdtek hátukon, kezük összefonódva, és a felhők vonulatát figyelték az égen. Arról a napról beszélgettek, amikor majd összeházasodnak. – Azt szeretném, ha nem lenne itt senki – mondta Christine álmodozva. – Azt szeretném, ha csak odajönnél az ablakomhoz egy éjjel, és el vinnél engem. Megszorította a fiú kezét, Willy azonban nem szorította vissza. Csendben figyelte a felhőket. – Erről nem tudok mit mondani – mondta. – Mit nem tudsz?

– Bajba kerülhetünk. – Ugyan kitől? – kérdezte türelmetlenül. – A szüleimtől. Christine feléje fordította az arcát, és elmosolyodott, mikor a fiú aggodalmaskodását látta. – De össze fogunk házasodni. A mi dolgunk csak a miénk lesz, senki másé. – Igen, azt hiszem – mondta a fiú, még mindig homlokát ráncolva. Ennél többet nem mondott, és Christine újból az eget nézte vele együtt. A fiú hosszan felsóhajtott. Szeme sarkából Christine-re nézett, az pedig vissza őrá. – Azt hiszem, nem érdekel, miféle hűhót csapnak… ha egyszer összeházasodunk. – Engem sem – mondta a lány. Anélkül hogy összeölelkeznének, arcuk hirtelen egymáshoz közeledik, ajkuk csókra készen. Christine azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát. – Nem tehetjük – suttogta. Sértődöttség látszott a fiú szemén. – Meglátnak minket – suttogta a lány ismét. – Menjünk le, tűnjünk el. Willy mosolygott, amint figyelte, hogy a lány egy kicsit előrébb csúszik, lefelé a tető hátsó oldalán. Mielőtt ő is utána csúszott, egy pillantást vetett hátrafelé, alatta az udvaron lévő emberekre. Indiánok közeledtek a préri felől. Vagy egytucatnyi, lóháton. Hajuk serte alakúra vágva, arcuk feketére festve. – Christine – aztán elhallgatott, és megragadta őt. Hason kúszva haladtak előre, Willy felhúzta a puskáját, amint kinyújtották nyakukat. Az asszonyok és a gyerekek már bizonyára bementek, mert apja és barátja egyedül voltak az udvaron. Három indián jött egyenesen oda hozzájuk. A többiek tisztes távolságban várakoztak. Christine apja jelekkel kezdett beszélni, a három indián egyikéhez, egy nagydarab, fenyegető tekintetű paonihoz. Christine

messziről is jól látta, hogy a beszélgetés semmi jót nem ígér. Az indián egyre csak a ház felé tartott, jelezve, hogy inni akar. Christine apja tagadólag rázta a fejét. Az indiánok már jöttek korábban is, és Christine apja mindig megosztotta velük, amijük éppen volt. Ezek a paonik olyasmit akartak, ami neki nem volt… vagy olyasmit, amitől nem akart megválni. Willy suttogott a fülébe: – Dühösnek látszanak. Lehet, hogy whiskyt akarnak. Tényleg lehet, gondolta Christine. Apja nem szerette a tömény italt semmilyen formában sem, és amint Christine figyelte, látta, hogy kezdi elveszteni türelmét. És a türelem volt egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Intett az indiánoknak, hogy menjenek el. De azok nem mozdultak. Akkor kezét a levegőbe lökte, és a paonik fejüket dobálták. Az indiánok még mindig nem mozdultak, és most mindhárman fenyegetően néztek. Christine apja mondott valamit fehér barátjának, aki mellette állt, majd hátat fordítva elindultak a ház felé. Egyiküknek sem maradt ideje, hogy figyelmeztetőleg odakiáltsanak. A nagy termetű paoni csatabárdja már lefelé sújtott, mielőtt Christine apja teljesen elfordulhatott volna. Mélyen a válla alatt csapott le, teljes hosszában végigvezetve a bárd fokát. Apja felnyögött, mint akiből kiszorították a levegőt, és oldalra ugrott az udvaron át, mielőtt azonban csak néhány lépést is tehetett volna, a nagydarab paoni már beérte, dühödten csapkodva csatabárdjával, amíg a földre küldte. A másik fehér férfi megpróbált elrohanni, de süvöltő nyilak döntötték őt le, félúton a ház ajtaja felé. Szörnyű hangok hatoltak Christine fülébe. Kétségbeesett sikoly ok jöttek a házból, és az ösvényen hátramaradt indiánok őrült csatakiáltásokkal nyargaltak előre. Valaki az arcába üvöltött, Willy volt az. – Fuss, Christine… Rohanj! Willy egyik csizmáját a fenekének nyomta, és meglökte. A lány

legurult arra a helyre, ahol a tető véget ért és a préri kezdődött. Visszapillantott és látta, amint a csontos sovány fiú a tető szélén áll, puskájával az udvarra céloz. Tüzelt, és egy pillanatig Willy mozdulatlanul állt. Aztán megfordította puskáját, buzogányként tartotta, gyorsan leugrott és eltűnt. Ő akkor rohanni kezdett, vadul a félelemtől, sovány tizennégy éves lábai úgy vitték előre a ház mögötti ösvényen, mint egy gép kerekei. A nap a szemébe sütött, és többször elesett, lehorzsolva a bőrt térdeiről. De egy szemvillanás alatt felkelt minden alkalommal, a halálfélelem legyőzte fájdalmát. Ha most hirtelen egy téglafal nyúlt volna ki előtte az ösvényen, belerohant volna. Tudta, hogy nem tudja tartani ezt az iramot, de még ha tudná is, azok lóháton jönnek, így hát amint az ösvény elkezdett kanyarodni, és két oldalán a földsáncok egyre meredekebbek lettek, valami búvóhelyet keresett. De rémült keresése nem hozott eredményt, és tüdejébe szúró fájdalom hasított, amikor egy sötét nyílást pillantott meg, melyet részben elrejtett a sűrűn nőtt fű, úgy félúton a lejtőn, tőle bal oldalra. Nyöszörögve és sírva kapaszkodott fel a köves földsáncon, és mint ahogy egy egér bújik el fedezékében, úgy vetette magát a nyílásba. Feje befért, vállai azonban nem. Túlságosan kicsi volt. Visszahúzódott és térdre ereszkedett, ökleivel ütlegelte a nyílás oldalát. A föld puha volt, kezdett leomlani. Christine szinte öntudatlanul ásott, és néhány perccel később már elegendő hely volt ahhoz, hogy befurakodjon. Meglehetősen szűk hely volt. Összegömbölyödött, mint egy csecsemő, és szinte azonnal az az émelyítő érzése támadt, hogy valamiképpen egy urnába gyömöszölte saját magát. Jobb szemével néhány száz yardnyira belátta az ösvényt a nyílás szája fölött. Senki sem jött. Csak fekete füst emelkedett fel a ház irányából. Kezeivel torkához kapott, és egyikkel felfedezte a miniatűr feszületet, melyet emlékezete óta viselt. Szorosan fogta és várt.

hat Mikor a nap kezdett mögötte lenyugodni, a fiatal lányban a remény feltámadt. Attól félt, hogy egyikük meglátta, amint elrohant, de minden egyes múló órával jobbak lettek az esélyei. Imádkozott, hogy leszálljon az éj. Akkor szinte lehetetlen, hogy megtalálják őt. Egy órával a naplemente után visszafojtotta lélegzetét, amint lovak haladtak el végig az ösvényen. A hold nem látszott az éjszakában, és így nem vehette ki az alakokat. Úgy gondolta, gyermeksírást hallott. A paták csattogása lassan elhalt, és nem tért vissza. Szája annyira kiszáradt, hogy szinte fájt a nyelés, és lehorzsolódott térdeinek hasogató fájdalma úgy tűnt, hogy szétterjed egész testére. Mit nem adott volna, ha kinyújtózkodhat. De egy-két hüvelyknél jobban meg sem mozdulhatott semmilyen irányban sem. Nem fordulhatott meg, és bal oldala, amelyen feküdt, szinte megbénult. Amint a fiatal lány leghosszabb éjszakája lassan leszállt, rossz közérzete egyre növekedett, lázként tört ki rajta, és szinte állandóan küzdenie kellett a hirtelen rohamokban jelentkező pánik ellen. Meghalhatott volna a félelemtől, ha hagyja, hogy a pánik erős legyen rajta, de Christine-nek minden egyes alkalommal sikerült visszavernie ezeket a hisztérikus rohamokat. Újból és újból hallotta apja halálos nyögését, amit akkor hallatott, amikor a paoni csatabárdja felhasította hátát. De minden egyes alkalommal, amikor ezt a nyögést hallotta, sikerült gondolatait megállítani, a többit kiverve fejéből. Mindig úgy ismerték őt, mint erős kislányt, és ez az erő mentette meg őt. Éjfél felé elaludt, de csak azért, hogy percekkel később klausztrofóbiás őrjöngéssel ébredjen fel. Szánalmas sikolyai hangzottak végig az ösvényen. Végül már nem tudott többet sikoltani és hosszú, megtisztulást hozó sírásban csitult el. Amikor aztán ez is véget ért, nyugodt volt, gyenge a kimerültségtől, amit egy állat érezhet többórás nyargalás után.

hét Amikor az első fénysugarat megpillantotta, ismét sírni kezdett, tudva, hogy a következő napot már nem fogja kibírni. Ebből elég volt, és amikor meghallotta a lovast az ösvényen, a kilátás, hogy valakinek a kezében hal meg, sokkal jobb volt, mint meghalni egy lyukban. – Segítség! – kiáltotta. – Segítsenek! Hallotta, amint a patacsattogások azonnal elhalnak. Emberek jöttek fel a lejtőn, tülekedve a köveken. A tülekedés abbamaradt, és egy indián arca tűnt fel a nyílás előtt. A lány képtelen volt elviselni, hogy ránézzen, de lehetetlen volt elfordítani fejét. Lehunyta szemét a meghökkent komancs előtt. – Kérem… húzzon ki – mormogta. Még mielőtt felfogta volna, erős kezek húzták ki a napfényre. Először nem tudott felállni, csak ott ült a földön, apránként nyújtva ki megduzzadt lábszárait. Az indiánok eközben egymás között tanácskoztak. Véleményük megoszlott. A többség nem látta értelmét, hogy elvigyék a lányt. Azt mondták, sovány, kicsi és gyenge. És ha el is vinnék ezt a szerencsétlen kis teremtményt, őket okolnák azért, amit a paoni indiánok tettek a fehér emberekkel ott a házban. Vezetőjük azonban ez ellen foglalt állást. Valószínűtlen volt, hogy azonnal megtalálják a házbéli embereket oly messze a többi fehértől. Addigra már jócskán eltávolodtak a vidékről. A csapatnak most csak két foglya volt, mindkettő mexikói, és a foglyok mindig értékesek. Ha ez itt hazafelé a hosszú úton meghalna, otthagyhatják az ösvényen, és ettől senki sem lesz okosabb. Ha túléli, hasznos lehet és dolgozhat, vagy akár áruba is bocsáthatják, ha a szükség úgy hozza. És vezetőjük emlékeztette a többieket, hogy már szinte hagyomány, hogy a foglyokból jó komancs lesz, és mindig szükség volt minél több jó komancsra. Az ügy tehát elég gyorsan megoldódott. Azok, akik amellett voltak, hogy öljék meg a lányt ott helyben, valószínűleg jobb érveket

hozhattak volna fel, az a férfi azonban, aki amellett volt, hogy tartsák meg, egy gyorsan felfelé törő fiatal harcos volt, aki előtt komoly jövő állt, és senkinek sem volt kedve szembeszegülni vele. nyolc Minden nehézséget túlélt, nagyrészt a fiatal harcos jóindulata miatt, akit úgy hívtak, Vergődő Madár, amint azt végül megtanulta. Idővel aztán felismerte, hogy ezek az emberek lesznek az ő népei és hogy egészen mások, mint azok, akik meggyilkolták családját és barátait. A komancsok jelentették az ő világát és legalább annyira szerette őket, mint amennyire gyűlölte a paonikat. De míg a gyilkosok iránti gyűlölet megmaradt, családja emléke úgy halványodott el, lassan eltűnt, mint valami, amit foglyul ejt a futóhomok. Végül teljesen eltűntek agyából az emlékek. Mind a mai napig, addig a napig, mikor újból előásta múltját. Amilyen élénk volt a visszaemlékezés, Álló Ököl annyira nem gondolt rá, amikor felállt helyéről a nyárfák mellől, és a folyóba gázolt. Amikor leguggolt a vízbe, és egy keveset az arcára fröcskölt, nem gondolt anyjára és apjára, régen meghaltak már, és semmit sem kezdhetett azzal, hogy visszaemlékszik rájuk. Amint tekintetével a szemközti partot kémlelte, csak a paonikra gondolt, elgondolkozva azon, vajon ezen a nyáron eljönnek-e portyázni a komancsok területére. Titokban remélte, hogy igen. Újabb lehetőséget akart a bosszúra. Néhány nyárral ezelőtt már volt lehetősége, és annak rendje-módja szerint ki is használta. Egy agresszív harcos formájában jött, akit élve fogtak el azzal a szándékkal, hogy váltságdíjat kérnek érte. Álló Ököl és egy nőkből álló küldöttség fogadta a férfiakat, akik odahozták a harcost a tábor széléhez. Ők lerángatták a lováról és ott a helyszínen darabokra vagdalták. Álló Ököl volt az első, aki belevágta kését, és mindaddig ott maradt, amíg már csak cafatok maradtak a harcosból. Mély elégtételt érzett, hogy visszavághatott,

de nem olyan mélyet, hogy ne álmodott volna rendszeresen egy újabb lehetőségről. Múltjával való találkozása felajzotta, és minden eddiginél jobban komancsnak érezte magát, miközben visszafelé sétált a rég nem használt ösvényen. Fejét magasra emelte, szíve most nagyon erős volt. A fehér katona most oly jelentéktelennek tűnt. Arra az elhatározásra jutott, hogyha egyáltalán beszélne is vele, úgyis csak annyit beszélne, amennyire Álló Ökölnek kedve tartja. XVII. FEJEZET egy Meglepetésként hatott, mikor a három furcsa fiatalember póniján ülve feltűnt. Tartózkodóak és tisztelettudóak voltak, úgy tűnt, hogy hírvivők, de Dunbar hadnagy ennek ellenére igencsak résen volt. Még nem tanulta meg, hogy az indián törzseket megkülönböztesse, és gyakorlatlan szemének lehetett bárki is, aki odajött. Puskáját vállára támasztva mintegy száz yardot gyalogolt a hadtápépület mögött, hogy eléjük menjen. Amikor az egyik fiatal harcos ugyanazzal a jellel üdvözölte, mint ahogy a "nyugodt" szokta, Dunbar is megszokott főbiccentésével válaszolt. A kézjelekkel való beszélgetés rövid és egyszerű volt. Arra kérték őt, hogy jöjjön velük a faluba, a hadnagy pedig beleegyezett. A harcosok ott álltak, miközben felkantározta Ciscót, halkan beszélgetve a kis paripáról, Dunbar hadnagy azonban nemigen figyelt rájuk. Izgatottan próbálta kitalálni, vajon minek néz elébe, és örült, mikor ügetve elhagyták az erődöt. kettő

Ugyanaz a nő volt, és bár tőlük távol ült, a sátor hátoldalának, a hadnagy szeme folyton őfeléje kalandozott. Az őzbőr ruha felhúzódott térde fölé, és Dunbar nem tudta eldönteni, vajon felgyógyult-e már súlyos sebéből. Fizikai értelemben egészségesnek tűnt, de arckifejezéséből semmit nem tudott kiolvasni. Szeme folyton őrá vetődött, mivel biztos volt abban, hogy a nő miatt hívták oda a faluba. Alig várta, hogy hozzákezdjenek mondandójukhoz, de az indiánokkal kapcsolatos kevés tapasztalata már megtanította őt arra, hogy türelmes legyen. Így hát várt, miközben a varázsló komótosan megtöltötte pipáját. A hadnagy ismét Álló Ökölre pillantott. A másodperc egy tört részéig a nő szeme összekapcsolódott az övével, és a hadnagynak eszébe jutott, milyen világosbarnák azok a többiekéhez képest. Aztán emlékezett arra is, mikor a nő azt mondta: "hagyjon", azon a napon ott a prérin. A vöröses árnyalatú haj hirtelen új érzést adott neki, és bizsergő érzés indult el a nyakától felfelé. Ó, istenem – gondolta magában –, hisz ez a nő fehér. Dunbar láthatta, hogy Vergődő Madár nemcsak úgy véletlenül vett tudomást az árnyékban ülő asszonyról. Amikor első alkalommal kínálta a pipát különleges látogatójának, eközben egy oldalpillantást vetett a nő irányába. Dunbar hadnagynak segítségre volt szüksége a pipa szívása közben, és Vergődő Madár udvariasan odament, a hadnagy kezét a megfelelő helyzetbe állította a hosszú, sima pipaszáron, majd be állította a pipa szögét. A dohány olyan nyers volt, mint az illata, de Dunbar úgy találta, hogy kellemes aromája van. Jólesett a dohányzás. Maga a pipa lenyűgöző volt. Nehéz volt felemelni, de rendkívül könnyűnek tűnt, miután már elkezdte szívni. Úgy érezte, hogy a pipa lebegne, ha enyhítene szorításán. Felváltva pöfékeltek belőle néhányszor. Aztán Vergődő Madár óvatosan maga mellé fektette a pipát. Oldalra pillantott Álló Ökölre, és egyetlen apró mozdulattal intett neki, jöjjön előre. A nő egy pillanatig habozott, majd egyik kezét a földre támasztotta, és talpra állt. Dunbar hadnagy, az örök úriember

azonnal felugrott, és ezzel nagy kavarodást váltott ki. Az egész egy szemvillanás alatt történt. Dunbar addig nem látta a kést, míg a nő a közöttük lévő távolság felét meg nem tette. A következő dolog, ami elhatolt tudatáig, hogy Vergődő Madár felső karja mellkasának ütközött, és ő visszazuhant. Amint elesett, látta, hogy a nő lehajolva jön, sziszegve ejti ki a szavakat, miközben dühödten döfködött. Vergődő Madár ugyanolyan gyorsasággal vetette rá magát, kicsavarta a kést az egyik kezével, miközben a másikkal a földre taszította. Amint a hadnagy felült, Vergődő Madár már feléje fordult. Félelemmel teli kifejezés ült a varázsló arcára. Dunbar kétségbeesetten próbálta feloldani ezt a kínos helyzetet, kezeivel integetett jobbra-balra, és többször is elismételte: Nem. Majd megbiccentette fejét, ahogy az indiánok felé szokta köszöntésképpen, amikor azok Fort Sedgewickbe jöttek. Aztán a földön fekvő nőre mutatott, és ismét biccentett. Vergődő Madár végre megértette. A fehér ember csak megpróbált udvariasan viselkedni. Nem jelentett veszélyt. Néhány szót szólt Álló Ökölhöz és a nő ismét talpra állt. A padlóra szegezte tekintetét, kerülve minden érintkezést a fehér katonával. Egy pillanatig mindhárman mozdulatlanul álltak a sátorban. Dunbar hadnagy várt és figyelte, amint Vergődő Madár lassan megdörzsöli orrának oldalát egyik hosszú, sötét ujjával, úgy gondolván, hogy az ügynek véget vetett. Majd halkan mormogott valamit Álló Ökölnek, és a nő felemelte szemét. Halványabbnak látszott, mint valaha. És pillantása sokkal üresebb volt. Most egyenesen Dunbar szemébe nézett. Vergődő Madár jelekkel kérte a hadnagyot, hogy foglalja el ismét a helyét. Úgy ültek le, mint már korábban, egymással szemben. Vergődő Madár további szavakat intézett Álló Ökölhöz, és ő előrejött, pihekönnyen letelepedve, mindössze egy-két lábnyira Dunbartól. Vergődő Madár várakozóan pillantott mindkettőjükre. Ujjait ajkára helyezte, ezzel a jelzéssel ösztönözve Dunbart, míg az végre megértette, hogy arra kérték, beszéljen, mondjon valamit a mellette

ülő nőnek. A hadnagy felé fordította fejét, várt, míg elkapta egy rövid pillantását. – Helló – mondta. A nő csak pislogott. – Helló – mondta ismét. Álló Ököl emlékezett a szóra. A fehér ember beszédére azonban nyelve úgy berozsdált, mint egy régi zsanér. Félt attól, hogy ha megszólal, mi jön majd ki, és tudat alatt még mindig ellenállt ezen beszélgetés bizarr ötletének. Néhány hangtalan beszélgetést tett, mielőtt kimondta: – Halló. Vergődő Madár öröme oly nagy volt, hogy rá nem jellemző módon combjára csapott. Átnyúlt és megveregette Dunbar kézfejét, mintegy biztatásképpen. – Beszélni? – kérdezte a hadnagy, szavait keverve azzal a jelzéssel, amit Vergődő Madár használt. – Beszélni angol? Álló Ököl megtapogatta halántékát, majd bólintott, megpróbálva megértetni a hadnaggyal, hogy a szavak ott vannak a fejében. Aztán két ujját ajkaira nyomta és megrázta fejét, jelezve ezzel Dunbarnak, hogy gondjai vannak a szavak kimondásával. A hadnagy nem egészen értette. A nő arckifejezése még mindig ellenséges volt, de volt már némi könnyedség a mozgásában, ami azt az érzést keltette benne, hogy a nő hajlandó kommunikálni. – Én vagyok… – kezdte Dunbar, ujjával zubbonyára mutatva. – Én vagyok John. Én vagyok John. Álló Ököl összehúzott szemét Dunbar szájára szegezte. – Én vagyok John – mondta ismét. Álló Ököl hangtalanul mozgatta ajkait, a szót próbálgatva. Mikor végül hangosan kimondta, a szó tökéletes tisztasággal csengett. Ettől megdöbbent. Mellbe vágta Dunbar hadnagyot is. Azt mondta: Willy. Vergődő Madár tudta, hogy valami nincs rendben, mikor meglátta a döbbent kifejezést a hadnagy arcán. Tehetetlenül figyelte, amint Álló Ököl zavartan elfedi szemét, és arcát dörzsöli. Végül kezét tenyérrel lefelé fordítva a földre helyezte, és mélyet sóhajtott, ismét hangtalan szavakat formálva apró szájával. E pillanatban Vergődő

Madár szörnyen elkedvetlenedett. Talán túl sokat kért, mikor azt akarta, hogy próbálják meg ezt a beszélgetést. Dunbar hadnagy sem tudta, mi történt a lánnyal. Lehetségesnek tartotta, hogy a hosszú fogságban szerencsétlen meghibbant. De Vergődő Madár kísérlete, bár rendkívül nehéznek bizonyult, nem volt túl sok. Álló Ököl nem volt hibbant. Csak hát a fehér katona szavai, az ő emlékei és nyelvének bénultsága mind összejátszottak. Eligazodni a nagy összevisszaságban olyan volt, mint behunyt szemmel járni. Vergődő Madár mondani kezdett valamit, de Álló Ököl élesen félbeszakította a komancsok hevességével. Néhány másodpercig még lehunyta szemét. Mikor ismét kinyitotta, kócos haján át nézett Dunbar hadnagyra, és a hadnagy láthatta, hogy pillantása ellágyult. Kezének nyugodt intésével arra kérte őt komancs nyelven, hogy beszéljen ismét. Dunbar megköszörülte torkát. – Én vagy ok John – mondta, gondosan ejtve ki a szavakat. – John… John. Álló Ököl ajkai ismét ezt a szót formálták, majd újból megpróbálta kimondani. – Dzsan. – Igen. – Dunbar hevesen bólogatott. – John. – Dzsan – mondta a nő ismét. Dunbar hadnagy hátrabillentette fejét. Édes hang volt ez neki, saját nevének hangja. Hónapok óta nem hallotta. Álló Ököl önmagát meghazudtolva mosolygott. Hiszen az utóbbi időben élete tele volt komorsággal, és most jó volt, hogy valamin nevethetett, bármilyen apróság volt is az. Ezzel egyidejűleg Vergődő Madárra pillantottak. Az ő arcán nem volt mosoly. Szemében azonban, bár halványan, boldog fény csillogott. három Azon a délutánon ott, Vergődő Madár sátrában lassú volt az

előrehaladás. Az időt nagyrészt felemésztette az, hogy Álló Ököl görcsösen próbálta ismételni Dunbar hadnagy egyszerű szavait és kifejezéseit. Néha egy tucatnyi vagy még annál is több ismétlés kellett ahhoz, és mindez persze szörnyen unalmas volt, hogy egy egytagú szót kimondjon. És persze a kiejtés is messze volt a tökéletestől. Ezt nem lehetett beszélgetésnek nevezni. Vergődő Madár azonban nagyon bizakodó volt. Álló Ököl azt mondta neki, hogy nagyon is jól emlékszik a fehér ember szavaira. Csak a szavak kimondásával, a nyelvével vannak nehézségei. A varázsló tudta, hogy a gyakorlás beindítja a berozsdásodott nyelvet, és gondolataiban azon időknek boldog kilátásai szárnyaltak, amikor köztük a beszélgetés szabadon folyik és tele információkkal. Kis ingerültséget érzett, amikor egyik segédje érkezett meg azzal a hírrel, hogy hamarosan felügyelnie kell a végső előkészületeket az aznap esti táncra. Vergődő Madár azonban mosolygott, miközben megfogta a fehér ember kezét, és a szőrös szájú szavaival próbált meg elbúcsúzni tőle: – Halló, Dzsan. négy Még elgondolni is nehéz volt. A találkozó oly hirtelen ért véget. És ahogy ő látta, minden jól ment. És ez olyan valami, ami mindennél fontosabb. Dunbar Vergődő Madár sátra előtt állt, és végignézett a sátrak közötti vad utcán. Úgy tűnt, az emberek összegyűltek az utca végén lévő nyílt téren az előtt a sátor előtt, amely a medve jelét viselte. Szeretett volna maradni, hogy lássa, mi történik. A nyugodt azonban már eltűnt az egyre növekvő tömegben. Aztán meglátta az asszonyt, aki oly kicsinek tűnt az egyébként is kis termetű indián asszonyok között, amint két másik nőtől közrefogva sétál. A nő nem nézett rá vissza, a hadnagy azonban követte pillantásával tovatűnő alakját, és eközben testtartásában felfedezte a kettősséget: a fehér embert és az indiánt.

Cisco jött felé, és Dunbar meglepődve látta, hogy az állandóan mosolygó fiú az ő lován lovagol. A gyerkőc leszállt, megveregette Cisco nyakát, karattyolt valamit, amit Dunbar hadnagy helyesen értelmezett, úgy, hogy lova erényeit dicséri. Az emberek most már özönlöttek a tisztásra, és igen kevés figyelmet szenteltek az egyenruhás férfinak. A hadnagy ismét arra gondolt, hogy ott marad, de bármennyire szerette volna, legalább annyira tudta, hogy formális meghívás nélkül nem látnák szívesen. És most nem volt meghívás. A nap kezdett lebukni, és gyomra már korgott. Ha még sötétedés előtt haza akar érni és ezáltal elkerülni a sok csetlést-botlást a vacsora elkészítésével, akkor gyorsan kell cselekednie. Felpattant a lóra, megfordult Ciscóval, és könnyű vágtával elindult kifelé a faluból. Amint elhaladt a sátrak előtt, furcsa gyülekezetnek volt a szemtanúja. Talán egy tucat ember gyűlt össze az utolsó sátrak egyikénél. Mindenféle díszt öltöttek magukra, és testüket harsogó mintákkal festették tele. Minden férfi fejét bölényfej takarta, göndörödő szőrrel és a szarvakkal. A különös sisakok alatt csak sötét szemeik és kiemelkedő orraik voltak láthatók. Dunbar felemelte kezét, amint elnyargalt mellettük. Néhányan vetettek egy pillantást felé, de az üdvözlő intést senki sem viszonozta, és a hadnagy továbbnyargalt. öt Kapcás már nemcsak késő délutánonként és kora reggel látogatott el hozzá. Most már bármely pillanatban feltűnhetett, és ilyenkor az öreg farkas otthon érezte magát, körbecsavarogta Dunbar hadnagy világának peremét, mintha csak egy tábori kutya lenne. A távolság, amit eddig mindig megtartott, egyre csak csökkent, amint jelenléte egyre otthonosabbá vált. Többnyire nem volt távolabb, mint húsz-harminc láb, miközben a hadnagy apró-cseprő dolgait végezte. Amikor a naplóját vezette, Kapcás rendszerint

elnyújtózkodott és lefeküdt, sárga szemei kíváncsian hunyorogtak, amint figyelte, a hadnagy hogyan rója tele az oldalakat. Magányosan lovagolt visszafelé. Utolsó találkozása azzal a nővel, akiben két ember lakozott, és a titokzatos, izgalommal teli készülődés a faluban (melyben ő nem vett részt) ismét régi komplexusával sújtotta a hadnagyot, azzal a morózus érzéssel, hogy őt megint kihagyták valamiből. Egész életében vágyott arra, hogy részese lehessen mindennek, és akárcsak minden más ember esetében, a magányosság olyasvalami volt, amivel állandóan foglalkozni kellett. Ami a hadnagyot illeti, a magányosság meghatározó szerepet töltött be életében, így hát igazán megnyugtató volt, amint látta, hogy Kapcás alakja emelkedik fel a ponyva alól, amint alkonyatkor hazaérkezett. A farkas kinyargalt az udvarra, és leült. Figyelte a hadnagyot, amint lecsúszott Ciscóról. Dunbar azonnal észrevette, hogy valami más is ott volt a ponyva alatt. Egy nagy prérityúk volt, holtan hevert a földön, és amint odalépett, hogy megvizsgálja, látta, a madarat nemrégen ölték meg. A vér a nyakán ragadós volt. A nyakán látható mélyedésektől eltekintve azonban a vadmadár teste ép volt. Még egy tollat sem vesztette el. Szinte rejtély volt, amire csak egy megoldás lehetett. A hadnagy egyenesen Kapcásra pillantott. – Ez a tied? – kérdezte hangosan. A farkas felemelte tekintetét, és csak hunyorgott, amint Dunbar hadnagy még néhány pillanatig tanulmányozta a madarat. – Hát akkor – vonta meg vállát – azt hiszem, ez a mienk. hat Kapcás csak állt ott, összeszűkült szemei követték Dunbar hadnagyot, amint a madarat megtisztította, kibelezte, majd nyílt tűzön megsütötte. Míg az készült, a hadnagy nyomába eredt a karámhoz, és türelmesen kivárta, míg Cisco abrakadagját kiosztja. Aztán visszamentek a tűzhöz, hogy kivárják a lakomát. Ízletes

madár volt, gyenge, és sok hús volt rajta. A hadnagy lassan evett, időnként csíkokban szedve le a gyenge húst, és olykor-olykor egy-egy falatot vetve Kapcásnak. Amikor teleette magát, a maradványt az udvarra hajította, és az öreg farkas magával vitte azt az éjszakába. Dunbar hadnagy leült az egyik tábori székre, és rágyújtott. Elámulva gondolt arra, hogy rövid idő alatt milyen messze jutott. Nem is olyan régen ezek az egyforma hangok még hidegen hagyták őt. Most már az álmát lopták el. Annyira megszokottak voltak, mint amennyire megnyugtatóak. Visszagondolt az eltelt napra, és úgy ítélte meg, hogy igen jó nap volt. Amint második cigarettáját is elszívta és a tűz lelohadt, arra gondolt, mennyire egyedi eset az számára, hogy egymaga és közvetlenül érintkezik az indiánokkal. Hirtelen a nagy háború jutott az eszébe. Lehet, hogy már nem is az Egyesült Államokat képviseli. Lehetséges, hogy a háború már véget is ért. Az amerikai konföderáció… El sem tudott képzelni ilyet. De azért lehetséges. Hosszú ideje él minden információ nélkül. Évődése közben saját pályafutása jutott eszébe, és magában bevallotta, hogy egyre kevesebbet gondol a hadseregre. Ebben az életben igazán keveset kívánt. Cisco és Kapcás ugyan nem emberi lények, de töretlen ragaszkodásuk oly megelégedettséggel töltötték el őt, amilyennel az emberi kapcsolatok sohasem. Boldog volt velük. Na és természetesen ott voltak az indiánok. Legalább kitűnő szomszédok voltak, jól viselkedtek, nyíltak és odaadóak. Bár az őslakók szempontjából túlságosan is fehér ember volt, társaságuk mégis több mint kellemes volt. Volt valami bölcsesség bennük. Talán éppen ezért vonzódott az első pillanattól kezdve hozzájuk. A hadnagy sohasem volt túlságosan az a típus, aki megfigyel dolgokat, tanul. Ő cselekedni szeretett. Néha hibásan. De már érezte, hogy egyéniségének ez az oldala sokat változik. Igen, gondolta, pontosan erről van szó. Valamit ezektől az indiánoktól is lehet tanulni. Tudnak egypár dolgot. Dunbar hirtelen lustának érezte magát. Ásítozott. Kinyújtóztatta

karját jóval a fején túl. – Na, aludjunk – mondta. – Mint egy hulla, úgy fogok aludni egész éjjel. hét Dunbar hadnagy megriadva ébredt fel a kora reggeli sötétben. Kunyhója rázkódott. És rengett a föld is, a levegőt kongó dübörgés töltötte meg. Kiugrott az ágyból, és erősen fülelt. A dübörgő hang valahonnan közelről jött, lentről a folyótól. Fölrántotta nadrágját és csizmáját, majd kisurrant a kunyhóból. A hang itt még erősebb volt, az éjszakai prérit hatalmas visszhanggal megtöltve. Olyan kicsinek érezte magát a dübörgés közepette. A hang nem felé közeledett, és nem tudta mért, de kizárta annak lehetőségét, hogy ez valami természeti csapás, mondjuk földrengés vagy árvíz lenne, amely ekkora energiával dübörög. Volt ebben a hangban valami életszerű. Valami élő reszkettette meg a földet, és ő látni akarta, mi az. Lámpájának fénye egész aprónak tűnt, amint a hang irányába nyomult, és még százyardnyit sem haladt a meredek mentén, amikor kezében a pislogó fény ráesett valamire. Por volt az: hatalmas, kavargó porfelhő, amint felfelé emelkedett az éjszakában. A hadnagy lelassította lépteit, amint egyre közelebb ért. Egyszerre csak agyába villant, hogy paták okozzák ezt a mennydörgő hangot, és a por valami olyan hatalmas vadállatok mozgásától szállt fel, amiről sohasem hitte, hogy saját szemével meglátja valaha. A bölények voltak azok. Egyikük kisodródott a porfelhőből. Aztán még egy. És még egy. Csak bámulta őket, amint eldübörögtek, és látványuk oly lenyűgöző volt, hogy szinte megmerevedett tőle. És abban a pillanatban

Dunbar hadnagy emlékeiben örökre meg is merevedtek. Teljesen egymaga, kezében a lámpással abban a pillanatban tudta, mit jelent ez annak a világnak, amelyben él. Ugyanazt, amit az óceán jelent a halnak, amit az égbolt jelent a madaraknak, amit a levegőjelent az ember tüdejének. A préri életét jelentették. És ezrével özönlöttek végig a parton, lefelé a folyó mentén, amit úgy szeltek át, hogy annyira sem törődtek vele, mint egy vonat a pocsolyával, melyen áthalad. Aztán tovább a másik parton, ki a füves prérire, mennydörögve végcéljuk felé, melyet csak ők ismertek, paták, szarvak és hús áradata vágott át a tájon minden képzeletet felülmúló erővel. Dunbar ott, ahol állt, leejtette a lámpást, és rohanni kezdett. Csak annyi időre állt meg, míg felvette Cisco kantárját, még inget sem vett. Aztán nyeregbe pattant, és lovát vágtára ösztökélte. Meztelen mellkasát a kis paripa nyakára fektette szorosan, és megeresztette a gyeplőt. nyolc A falu tündökölt a tüzek fényétől, amint Dunbar hadnagy beviharzott. Most már láthatta a legnagyobb tűz lángjait és a körülötte összegyűlt tömeget. Látta a bölényfejű táncosokat, és hallotta a dobok szüntelen pergését. És hallotta a mély hangú, ütemes kántálást. De alig vett tudomást az eléje táruló látványról, minthogy nemigen hatolt el tudatáig, milyen őrült iramban nyargalt idáig, mérföldeken át teljes erővel vágva át a prérin. Egyetlen dologjárt a fejében, miközben lovát végighajszolta a sátrak közötti utcácskán… a bölény szó komancs nyelven. Egyre csak ezt ismételgette, igyekezve, hogy visszaidézze a helyes kiejtést. Most üvöltve mondta ki a szót. A dobszó és az énekhang miatt azonban még azt sem hallották, hogy feléjük közelít. Amint a tűz

közelébe ért, megpróbálta visszafogni Ciscót, de a ló már olyan sebességgel haladt, hogy nem is reagált a zablára. A tánc kellős közepébe nyargalt, jobbra-balra szétszórva a komancsokat. A hadnagy óriási erőfeszítéssel fékezte meg lovát, de amint Cisco hátsó fertálya a földet söpörte, feje és nyaka egyenesen felemelkedett. Elülső lábai dühödten kapálóztak az üres térben. Dunbar képtelen volt megmaradni a ló hátán. Lecsúszott a verítéktől sikamlós lóhátról, és jól hallható puffanással a földre zuhant. Mielőtt megmozdulhatott volna, fél tucat feldühödött harcos esett neki. Egyetlen férfi egy buzogánnyal mindennek véget vethetett volna, azok hatan azonban összegabalyodtak, és senki sem láthatta tisztán a hadnagyot. Egyetlen kaotikus golyóként gurultak a földön. Dunbar azt üvöltötte: "bölény", miközben az ütések és rúgások ellen küzdött. De senki sem értette, mit mond, és néhány ökölcsapás most már célba talált. Azt már alig észlelte, hogy a reá nehezedő súly enyhülni kezd. Valaki ott kiabált a tömeg fölött, és a hang ismerősen csengett. Aztán egyik pillanatról a másikra már nem volt rajta senki sem. Egyedül feküdt ott a földön, félig kábult tekintettel nézett fel az indián arcok sokaságára. És az egyik arc közelebb hajolt. Vergődő Madár volt az. A hadnagy azt mondta: – Bölény. Teste vonaglott, amint levegő után kapkodott, hangja csupán suttogás volt. Vergődő Madár arca közelebb hajolt. – Bölény – nyögte a hadnagy. Vergődő Madár felmordult, és a fejét rázta. Fülét egészen közel hajtotta Dunbar szájához, és a hadnagy még egyszer elismételte a szót, minden erejével azon küszködve, hogy jó legyen a kiejtése. – Bölény. Vergődő Madár szemei visszahúzódtak Dunbar hadnagy elől. – Bölény? – Igen – mondta Dunbar, és halvány mosoly tűnt fel arcán. –

Igen… bölény… bölény. Kimerültén zárta le egy pillanatra szemét, aztán hallotta Vergődő Madár mély torokhangját a csöndben, amint kiáltva ismétli el a szót. Az öröm zsivaja volt rá a válasz minden komancs torkából, és egy tizedmásodpercig a hadnagy azt hitte, az üdvrivalgás ereje sodorja őt el. Csak aztán jött rá, hogy erős indián karok emelik őt talpra. Amikor az egykori hadnagy felpillantott, sugárzó arcok egész sora köszöntötte őt. Szorosan köréje nyomultak. XVIII. FEJEZET egy Ment mindenki. A folyóparti tábor gyakorlatilag kihalt volt, amint a hatalmas karaván elindult hajnaltájt. Minden irányban oldalvédet küldtek. A lovas harcosok zöme elöl lovagolt. Aztán következtek az asszonyok és gyerekek, egyesek lovon, mások gyalog. A gyalogosok a pónik mellett mentek, melyek a felszerelésüket vonszolták csúszótalpakon. Egyesek, akik már nagyon öregek voltak, ezeken a csúszótalpakon ültek a felszerelés tetején. A hatalmas pónicsapat zárta a sort. Sok bámulatra méltó akadt. A hatalmas oszlop, a sebesség, mellyel haladtak, a csodás szervezés, mellyel mindenkinek a helyét és dolgát megszabták. Dunbar hadnagy azonban a legelképesztőbbnek azt találta, ahogy vele bántak. Szó szerint egyik napról a másikra lett gyanús, de legalábbis közömbös személyből igazi megbecsült emberré. Az asszonyok most már nyíltan rámosolyogtak, és a harcosok egészen odáig mentek, hogy tréfáikba őt is bevonták. A gyerekek, akikből volt jócskán, állandóan az ő társaságát keresték, és időnként már terhessé váltak. Ezzel a bánásmóddal, ahogyan őt kezelték, a komancsok

összességében egy új oldalukról mutatkoztak be, mely épp fordítottja volt a merev, gyanakvó megnyilvánulásnak, melyet korábban vele szemben tanúsítottak. Most már felszabadult, teljesen vidám emberek voltak, és ez Dunbar hadnagyot is azzá tette. Jóval azelőtt, hogy elérték Fort Sedgewicket, felderítők jelentették, hogy nagy bölénycsapásra akadtak ott, ahol a hadnagy előre jelezte nekik, és erre azonnal további harcosok lovagoltak el, hogy megkeressék a csorda fő vonulási irányát. Mindegyik felderítő kipihent lovakat vezetett kötélen. Addig fognak lovagolni, míg megtalálják a csordát. Aztán visszajönnek, és jelentik a csorda nagyságát, valamint hogy hány mérföldnyire vannak tőlük. Azt is jelentik, ha ellenség jelenlétét észlelték, akik bármikor feltűnhetnek a komancsok vadászterülete környékén. Amint az oszlop haladt tovább, Dunbar hadnagy rövid időre megállt az erődnél. Összeszedte dohánykészletét, revolverét és puskáját, egy zubbonyt, abrakot Ciscónak, aztán visszatért, és néhány percen belül már ott lovagolt Vergődő Madár és társai mellett. Miután átkeltek a folyón, Vergődő Madár előremutatott, hogy menjen vele, aztán a két férfi megelőzte az oszlop elejét. Dunbar ekkor pillantotta meg először a bölények nyomát: a föld hatalmas darabon felszaggatva, mintegy félmérföldnyi szélességben, átsöpörve a prérin, mint valami hatalmas országút. Vergődő Madár jelekkel magyarázott valamit, amit a hadnagy nem értett teljesen, amikor a látó határon két porfelhő tűnt fel. A kavargó porfelhőkből fokozatosan lovasok tűntek elő. Két visszatérő felderítő volt. Tartalék lovakat vezetve, ügetve jöttek, és közvetlenül Tíz Medve előtt álltak meg, hogy jelentést tegyenek. Vergődő Madár odarúgtatott a tanácskozáshoz, és Dunbar, nem értve, miről beszélnek, közelről figyelte a varázslót, azt remélve, hogy kiderít valamit arckifejezéséből. Amit látott, nem sokat mondott neki. Ha értette volna a nyelvet, megtudhatta volna, hogy a csorda megállt pihenni egy nagy

völgyben, mintegy tíz mérföldnyire a csapat jelenlegi helyétől délre. Ezt a helyet könnyedén elérhették addigra, mire az éjszaka leszáll. A beszélgetés hamarosan felélénkült, és a hadnagy önkéntelenül is előrehajolt, hogy hallja. A felderítők hosszasan, széles gesztusokkal jeleztek valamit, először délre, majd keletre mutatva. Akik hallgatták őket, azok arca jelentősen elkomorult, majd miután még néhány kérdést intéztek hozzájuk, Tíz Medve lóháton tartott tanácskozást legközelebbi tanácsadóival. Röviddel ezután két lovas szakadt el a tanácskozóktól, és elnyargaltak visszafelé az oszlop mentén. Miközben elmentek, Vergődő Madár egyszer a hadnagyra pillantott, és Dunbar elég jól ismerte már mostanára arcát ahhoz, hogy tudja, ez a kifejezés azt jelenti, nem minden megy úgy, ahogy várták. Patacsattogás hangzott fel mögötte. A hadnagy megfordult, és látta, hogy egy tucatnyi harcos tart az oszlop éle felé. Az erős harcos vezette őket. Megálltak Tíz Medve csapata mellett, rövid tanácskozást tartottak, majd az egyik felderítőt magukkal víve elrepültek keleti irányban. Az oszlop ismét megindult, és amint Vergődő Madár visszatért helyére, a fehér katona mellé, látta, hogy a hadnagy szeme kérdésekkel van tele. De ezeket a dolgokat lehetetlen volt elmagyarázni neki. Azt, hogy rossz jelet kaptak. Ellenséget fedeztek fel szomszédságukban, titokzatos ellenséget egy másik világból. Cselekedeteik azt bizonyították, hogy semmirekellő, lelketlen emberek, vandál mészárosok, akik semmibe vették a komancsok jogait. Fontos volt, hogy megbüntessék őket. Így hát Vergődő Madár kerülte a hadnagy kérdő pillantásait. Ehelyett a port figyelte, melyet Szélfutta Haj csapata vert fel arra kelet felé, és egy csendes imát mondott küldetésük sikeréért. kettő Attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantotta a rózsaszín

bölénypúpokat a távolban, már tudta, hogy valami csúnyának lesz a szemtanúja. Fekete foltok látszottak a rózsaszín púpokon, és amint az oszlop közelebb ért, látták, hogy azok a feketék mozognak. Vergődő Madárnak oka volt arra, hogy odavigye őt előre. De nem a büntetés volt a célja, hanem a nevelés, és nevelni sokkal inkább lehet azzal, ha megmutatunk valamit, mint ha beszélünk róla. A hatás ott elöl nagyobb volt. Mindkettőjüknek. Ilyet még Vergődő Madár sem látott. Mint a higanyszál a hőmérőben, Dunbar hadnagy torkában úgy tört fel a keserűség. Állandóan nyelnie kellett, hogy elő ne törjön, miközben ő és Vergődő Madár átvezették az oszlopot a mészárlás helyszínének közepén. Huszonhét bölényt számolt meg. Bár valójában nem is tudta megszámolni őket, úgy tűnt, legalább ennyi keselyű nyüzsgött minden test fölött. Helyenként a bölények fejét verekedő fekete madarak borították, rikoltozva és csapkodva, amint a szemgolyókért harcoltak. Minden irányból farkasok tűntek fel. De több volt ott, mint amennyi többmérföldnyi körzetben minden farkasnak és madárnak elég lett volna. A hadnagy számításai szerint durván tizenötezer font hús rothadt ott a forró délutáni napon. Mindez ott marad és elrohad, gondolta, azon töprengve, hogy talán indián barátainak valami ősi ellensége hagyta ezt hátra figyelmeztetésként. Huszonhét irhát nyúztak le az állatokról a nyakuktól a farkukig, és amint elhaladt néhány lábnyira egy különösen nagy állat mellett, látta, hogy nyitott szájában nincs nyelv. A többieket is megfosztották nyelveiktől. De ez volt minden. A többit otthagyták. Dunbar hadnagy hirtelen a völgyben talált halottra gondolt. Akárcsak ezek a bölények, az az ember is az oldalán feküdt. A golyó a koponyaalapnál hatolt be, és az állkapocs jobb oldalán lépett ki. Akkor John Dunbar volt, egy tizennégy éves fiú. Az elkövetkező években halott emberek egész sorát látta: egyeseknek az egész arca hiányzott, másoknak az agya loccsant ki a földre. De az első halott emberre emlékezett legjobban. Főképp az ujjai miatt.

Épp ott állt a kapitány mögött, mikor felfedezték, hogy a halott két ujját levágták. A kapitány körülpillantott, és azt mondta: – Ezt a fickót a gyűrűiért ölték meg. És most itt fekszenek ezek a bölények holtan a földön, mert valakik a nyelvüket és prémjüket akarták. Ez Dunbar előtt ugyanolyan bűn volt. Mikor meglátott egy még meg nem született borjút, amint kilógott anyja felmetszett hasából, ugyanaz a szó jutott eszébe, amit aznap este először hallott ott a fasorban. Gyilkosság. Vergődő Madárra pillantott. A varázsló a meg nem született borjú testének roncsaira bámult, arca keserű, fájdalmas maszk volt. Dunbar hadnagy elfordult, és visszapillantott az oszlopra. Az egész törzs átvonult a mészárlás helyén. Bármennyire éhesek voltak is, senki sem állt meg, hogy a többheti nélkülözés után a körülöttük bőségesen elszórt készletekhez jussanak. Hangjuk, mely egész délelőtt oly harsányan hallatszott, most elhalt, és látható volt arcukon a melankólia amiatt, hogy egy jó jel hirtelen rosszra fordult. három Mire a vadászmezőt elérték, a lovak óriási árnyékot vetettek. Miközben az asszonyok és gyerekek munkához láttak, hogy tábort üssenek egy hosszú hegygerinc árnyékában, a legtöbb férfi előrenyargalt, hogy felderítse a csordát, még mielőtt az éjszaka leszáll. Dunbar hadnagy velük ment. Mintegy mérföldnyire az új tábortól találkoztak a három felderítővel, akik maguk is egy kis tábort ütöttek százyardnyira a széles csapás szájától. Lovaikat lent hagyva hatvan komancs harcos és egy fehér ember indult el sietve a hosszú nyugati hegyoldalon felfelé. Amint elérték a gerincet, mindenki szorosan a földre ereszkedett, és kúszva tették meg az utolsó yardokat.

A hadnagy várakozóan tekintett Vergődő Madárra és halvány mosolyt látott arcán. A varázsló előremutatott, és egyik ujját ajkára helyezte. Dunbar tudta, hogy megérkeztek. Néhány lábnyira előtte a föld a semmibe vezetett, és ekkor rájött, hogy egy hegycsúcs hátsó oldalán másztak fel. A préri hűvös szellője arcát csípte, amint felemelte fejét, és a meredek mélységbe pillantott százlábnyira alatta. Pompás völgy volt, négy vagy öt mérföld széles és legalább tíz mérföld hosszú. A legváltozatosabb összetételű fű nőtt mindenütt. A hadnagy azonban alig figyelt a fűre, a völgyre vagy annak méreteire. A bölényekből álló élő takaróhoz, mely a völgyet borította, semmi sem volt fogható, még az égbolt sem, melyen most felhők úsztak, sem a lemenő nap mesés színes sugaraival. Nem kiáltott, nem ugrott fel, még csak nem is suttogott magában a megdöbbenéstől. Nem is érezte az apró köveket, melyek testét böködték. Amint egy darázs szállt le lelógó állkapcsa csúcsára, még azt sem hessegette el. Csak pislogni tudott annak a csodának láttán, mely szeme elé tárult. Igazi varázs volt ez, amit látott. Mikor Vergődő Madár megveregette vállát, akkor vette csak észre, hogy száját egész idő alatt nyitva hagyta. Teljesen kiszárította a préri szele. Lassan elfordította fejét, és visszanézett a lejtőn. Az indiánok már elindultak lefelé. négy Fél órán át lovagoltak a sötétben, amikor feltűntek a tüzek mint távoli kis pontok. Olyan volt, mint egy álom, annyira különös. Az otthon, gondolta. Ez az otthon. Hogy lehet ez? Egy ideiglenes tábor, tüzekkel, a távoli síkságon, mintegy kétszáz bennszülöttel, akiknek bőre különbözött az övétől, akiknek nyelve zavaros torokhangokból állt, akiknek hitük még titok volt előtte, és valószínűleg az is marad.

Ma este azonban nagyon fáradt volt. A mai est a szülőföld kényelmét ígérte. Ez volt az otthon, és ő örült, hogy láthatja. A többiek, akikkel együtt lovagolt az utolsó néhány mérföldön, egy csapat félmeztelen ember, szintén örültek a tábor látványának. Ismét beszélgetni kezdtek. A lovak megszimatolták a tábort. Most magasan, lábujjaikon jártak, megpróbáltak vágtába kezdeni. Azt kívánta, bárcsak láthatná Vergődő Madarat a körülötte lévő bizonytalan alakok között. A varázsló sokat mondott szemével, és ott a sötétségben, oly meghitt közelségben ezekkel a vademberekkel, amint közeledtek a táborukhoz, Vergődő Madár beszédes szeme nélkül tehetetlennek érezte magát. Vicces érzése támadt a táborról, olyan érzés, mely azt mondta neki, valami szokatlanul zavaros, valami rendellenes történt távollétük alatt. Dunbar szeme elkerekedett, amint egyre közelebb lovagolt, megpróbált valami támpontot keresni, mely megmondhatja neki, mi volt olyan különös. Aztán meglátta a szekeret, amint ott állt a legnagyobb tűz mellett, annyira kirítt környezetéből, mint egy kis lélekvesztő a nyílt tengeren. Fehér emberek voltak a táborban. Keményen megállította Ciscót, hagyta, hogy a többi lovas elhaladjon mellette, míg ő hátramaradt, hogy összeszedje gondolatait. A szekér durvának tűnt neki, igazán ronda volt. Amint Cisco idegesen táncolt alatta, a hadnagyot saját gondolatai foglalták le. Amikor elképzelte a hozzá kapcsolódó hangokat, nem akarta hallani őket. Nem akarta látni a fehér arcokat, melyek annyira szeretnék látni az övét. Nem akart válaszolni kérdéseikre. Nem akarta hallani a híreket, melyeket már régóta nélkülözött. De tudta, hogy nincs más választása. Máshová nem mehetett. Megengedte egy kissé Cisco gyeplőjét, és lassan léptetett előre. Mikor mintegy ötvenyardnyira volt tőlük, megállt. Indiánok táncoltak körbe kitörő lelkesedéssel, amint a férfiak, akik a csordát derítették fel, leugrottak lovaikról. Megvárta, míg a pónik elállnak az útból, majd végigpásztázott az arcokon, akik látóvonalába kerültek.

Nem voltak ott fehérek. Közelebb jöttek, és Dunbar ismét megállt, óvatosan körbekémlelve a táboron. Sehol fehér ember. Aztán észrevette az erőst és kis csapatának embereit, akik a délután folyamán mentek el. Úgy tűnt, ők állnak a figyelem középpontjában. Ez határozottan több volt, mint egyszerű köszöntő. Ez valamiféle ünneplés volt. Kiabáltak. A falubeliek, akik ott összegyűltek, hogy őket figyeljék, szintén kiabáltak. Ő és Cisco még közelebb ólálkodtak, és a hadnagy azonnal meglátta, hogy tévedett. Nem botokat, hanem lándzsákat lóbáltak ott. Egymásnak hajigálták. Az egyik visszarepült Szélfútta Hajhoz és Dunbar látta, amint magasra emeli a levegőben. Nem mosolygott, de szemmel láthatóan boldog volt. Amint egy hosszú, fülhasogató üvöltést hallatott, Dunbarnak szemébe ötlött a lándzsa hegyére tűzött haj. Ugyanebben a pillanatban jött rá, hogy az egy skalp. Friss skalp. A haj fekete és göndör volt. Szeme a többi lándzsára vetődött. Még másik kettőn is skalp volt; az egyik világosbarna, a másik homokszínű, majdnem szőke. Gyorsan a szekérre pillantott, és meglátta azt, amit korábban nem vett észre. Egy rakomány bölényirhát, melyek a szekér oldalfalai fölé magasodtak. Hirtelen minden világos volt, mint a nap. A bőrök a legyilkolt bölények irhái voltak, a skalpok pedig azoké az embereké, akik a bölényeket leölték. Azoké az embereké, akik aznap délután még éltek. Fehér embereké. A hadnagy megnémult zavarában. Ebben ő nem vehetett részt, még bámészkodóként sem. Távoznia kellett onnan. Amint éppen elfordult onnan, megpillantotta Vergődő Madarat. A varázsló szélesen mosolygott, de amikor meglátta Dunbar hadnagyot a tűz mögött az árnyékban, mosolya eltűnt. Aztán, mintha némiképp enyhíteni akarná a hadnagy zavarát, hátat fordított. Dunbar szerette volna azt hinni, hogy Vergődő Madár szívében

ővele volt, hogy valami meghatározatlan módon érezte az ő zavarát. De most képtelen volt gondolkodni. Egyedül kellett onnan távoznia. Körbejárva a tábort megtalálta felszerelését a távoli végében, és Ciscóval kiment a prérire. Addig ment, míg végül már nem látta a tüzeket. Aztán leterítette ágytakaróját a földre, és lefeküdt, a csillagokat bámulta, megpróbálta elhinni, hogy azok az emberek, akiket megöltek, rossz emberek voltak, és megérdemelték sorsukat. De nem használt. Nem tudhatta biztosan, de még ha tudná is… nos, ezt nem neki kell eldöntenie. Megpróbálta elhinni, hogy Szélfútta Haj és Vergődő Madár, valamint a többiek, akik részt vettek az emberek megölésében, nem voltak boldogok, hogy ezt kellett tenniük. De hiszen azok voltak. Hallotta, amint Cisco egy hangos sóhajtással elfekszik a fűben. Aztán csend támadt, és Dunbar gondolatai befelé fordultak, önmaga felé. Vagy inkább önmaga hiánya felé. Nem tartozott az indiánokhoz. Nem tartozott a fehérekhez sem. És annak sem volt itt az ideje, hogy a csillagokhoz tartozzon. Oda tartozott, ahol éppen most volt. Sehová. öt Valami megérintette. Amint felébredt, arra gondolt, bizonyára csak álmodta azt a kis lökdösést a hátán. A takaró nehéz volt, és nedves a harmattól. Biztos az éjszaka folyamán húzta a fejére. Felemelte a szélét takarójának, és kitekintett a ködös reggeli világosságba. Cisco néhány lábnyira előtte egyedül állt a fűben. Felcsapta füleit. És megint érezte, valaki gyengén rugdossa a hátát. Dunbar hadnagy ledobta magáról a takarót, és egy ember arcába nézett, aki közvetlen ott állt fölötte. Szélfútta Haj volt. Zord arcára okkerszínű csíkok voltak festve. Egy csillogó, új puska lógott egyik kezében. Megmozdította a puskát, és a hadnagy visszafojtotta lélegzetét. Tehát eljött az ő

ideje. Elképzelte haját, amint az erős lándzsájának végén lengedezik. De amint Szélfútta Haj kissé feljebb emelte a puskát, elmosolyodott. Gyengéden megbökte lábujjaival a hadnagy oldalát, és néhány komancs szót mondott. Dunbar hadnagy nyugodtan feküdt, miközben Szélfútta Haj valami képzeletbeli vadállatra célzott puskájával. Aztán képzeletbeli bölénypúpfalatot dugott a szájába, majd mint egy barát, aki játékosan ébresztgeti a másikat, még egyszer Dunbar bordái közé bökött mokaszinja orrával. hat A hátszél felől jöttek, minden épkézláb ember ott volt, hatalmas szarvszerű alakzatban lovagolva, félmérföldnyi széles félhold formában mozogva. Lassan lovagolva haladtak, ügyelve, nehogy megriasszák a bölényeket az utolsó lehetséges pillanatig, míg el nem jő a rajtaütés ideje. Mint újonc a mesterek között, Dunbar hadnagy abban merült el, hogy megpróbálja darabonként összeállítani a vadászat stratégiáját, amint az kibontakozott szeme előtt. Helyzetéből, az alakzat közepéhez közel láthatta, hogy úgy mozognak, hogy elszakítsák a hatalmas csorda egy kis részét. A mozgó szarv jobb oldali részét alkotó lovasoknak már csaknem sikerült kizárni a csorda egy kis részét, miközben a középrész hátulról nyomult. Bal oldalán a vadászalakzat egyre kiegyenesedő vonalba húzódott. Bekerítő művelet volt. Elég közel volt ahhoz, hogy hallja a hangokat: a borjak időnkénti felbődülését, a tehénbőgést és az egyik hatalmas bika horkantásait. Néhány ezer állat volt ott egyenesen előttük. A hadnagy jobb oldalra pillantott. Szélfútta Haj volt a következő lovas, és csupa szem volt, amint közeledett a csordához. Mikor már százyardnyira közelítette meg őket, a bozontos barmok egy maroknyi csapata egyként fordult meg, és szembenézett vele. Felemelték nagy fejüket, a levegőt szimatolva, hogy valami nyomot,

valami útbaigazítást kapjanak arról, amit fülük hallott, de gyenge szemükkel képtelenek voltak meglátni. Farkukat felcsapták, tomporuk fölött himbálva mint kis zászlókat. A legnagyobb közülük a füvet rugdalta, fejét rázta, és dühösen horkantott, szinte provokálva a lovasokat a támadásra. A jobbszárny felbolydult, messze fenn a szarv hegyénél. A vadászok lecsaptak. Az első támadás hihetetlen sebességgel láncreakciót váltott ki, mely Dunbart ugyanúgy érintette, mint egy óceánjárót, amikor gyanútlanul zátonyra fut. A vele szembenéző bikák megfordultak és rohanni kezdtek. Ezzel egyidejűleg minden indián póni kilőtt. Mindez oly gyorsan történt, hogy Cisco kis híján kirohant a hadnagy alól. Dunbar hátrakapott, amint kalapja lerepült, de ujjbegyeivel már nem érhette el. Nem számított. Már nem volt megállás, akkor sem, ha teljes erőből próbálná. A kis deres csak nyargalt előre, felszaggatva a talajt, mintha tűz égetné sarkait, mintha az élete függött volna ettől a rohanástól. Dunbar jobbra-balra nézett a lovasok sorait keresve, de döbbenten látta, hogy senki sincs ott. Hátrapillantott válla fölött, és akkor meglátta őket, rohanó pónijaik hátára lapulva. Olyan gyorsan jöttek, ahogy csak tudtak, de Ciscóhoz viszonyítva ez csak sétalovaglás volt, reménytelenül küzdöttek, hogy lépést tartsanak. Minden másodperccel hátrébb maradtak, és a hadnagy hirtelen az egész teret magának foglalta el. Az üldöző vadászok és a menekülő bölények közé került. Rántott egyet Cisco gyeplőjén, de a ló, ha egyáltalán érezte, nem törődött vele. Nyakát egyenesen előrenyújtotta, füleit lecsapta, orrlukai a lehető legnagyobbra tágultak, hogy befogadják a levegőt, és egyre közelebb kerültek a csordához. Dunbar hadnagynak nem volt ideje gondolkodni. A préri csak úgy repült lábai alatt, az égbolt hátrafelé gördült feje felett, és a kettő között közvetlen előtte hosszan elnyúlva ott volt a menekülő bölények fala. Most már elég közel volt ahhoz, hogy lássa hátsó lábaik izmait. Látta patáik talpát. Másodperceken belül olyan közel

jut hozzájuk, hogy akár meg is érintheti óikét. Egy halálos lidércnyomásba nyargalt. Lehunyta szemét, és mikor kinyitotta, egy álomhoz hasonló tájon találta magát, egy mezőn, tele hatalmas barna és fekete kövekkel, melyek ugyanabba az irányba zúdulnak nagy robajjal. A csordával rohantak együtt. Amint hozzásimult Ciscóhoz, kitekintett a tömör, mozgó szőnyegre, melynek most már ő is része volt, elképzelte, hogy ha akarná, lecsúszhatna lova hátáról, és az üres föld biztonságába juthatna úgy, ha egyik bölénypúpról a másikra ugrálna, mint ahogy egy fiú ugrál át egyik kőről a másikra a folyóban. A puska csúszott, majdnem kiesett verejtékező kezéből, és eközben a balján tőle mindössze egykét lábnyira rohanó bika élesen irányt változtatott. Bozontos fejének egy lökésével megpróbálta felöklelni Ciscót. De az is fürge volt, túlságosan is. Félreugrott, és a szarv csak a nyakát karcolta. Ez a mozdulat csaknem levetette Dunbart. Ha leesik, az a halálát jelentette volna. A bölények azonban olyan szorosan voltak körülöttük, hogy ő az egyik hátára támaszkodott, amelyik a másik oldalán rohant velük együtt, és valahogy visszanyerte egyensúlyát. A hadnagy pánikba esve eresztette le puskáját, és arra a bölényre tüzelt, amelyik Ciscót akarta felöklelni. Rossz lövés volt, de a golyó összezúzta a bestia mellső lábainak egyikét. Térdei megcsuklottak, és Dunbar hallotta, hogy nyaka roppanva törik el, amint a bika felbukfencezett. Hirtelen szabad tér nyílt körülötte. A bölények puskájának hangjára rémülten ugrottak félre. Keményen megrántotta Cisco kantárszárát, és a ló erre már reagált. Egy pillanat múltán megálltak. Amint figyelte, hogy a csorda szétnyílik előtte, látta, hogy vadásztársai elkapják őket. A félmeztelen férfiak látványa lóháton, rohanva a bölényekkel, megbabonázta őt néhány percre. Látta, amint íjaik megfeszülnek, és látta a porfelhőket, amint a bölények egymás után zuhantak le. De nem sok idő telt el addig, míg végre visszafordult. A saját

szemével akarta látni azt a bölényt, melyet megölt. Meg akarta erősíteni azt, ami túl fantasztikusnak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Mindez rövidebb idő alatt történt, mint amennyi egy borotválkozáshoz kell. hét Jó nagy állat volt ahhoz, hogy az ember ujjat húzzon vele, de így holtan, amint ott feküdt mozdulatlanul és magányosan az alacsony fűben, még nagyobbnak látszott. Mint egy látogató a kiállításon, Dunbar hadnagy úgy járta körbe lassan a testet. Megállt a bika hatalmas fejénél, egyik szarvát a kezébe vette és megrángatta. A fej nagyon súlyos volt. Végighúzta kezét a test hosszában: át a gyapjas púpon, lefelé a meredeken lejtő háton, végül a finom szőrzetű faron. Ujjai közé fogta a bojtos farkat. Nevetségesen kicsinek látszott. Nem érzett büszkeséget, hogy elvette a bika életét, de lelkiismeret-furdalást sem okozott neki. A tiszteleten kívül más érzései nem voltak. Fizikailag azonban igen. Érezte, hogy gyomra kavarog, hallotta, amint korog. Szájában kezdett összefutni a nyál. Jó néhány napja csak igen szerényen étkezett, és most, lepillantva a nagy halom húsra, élénken a tudatába hatolt, hogy éhes. Durván tíz perc telt el a dühödt üldözés kezdete óta, és a vadászat már véget is ért. Halottaikat hátrahagyva tűnt el a csorda. A vadászok zsákmányaik körül őgyelegtek, várakozva, miközben az asszonyok és gyerekek, valamint az öregek a síkságra özönlöttek, maguk után vonszolva hentesfelszerelésüket. Hangjuk izgatottan csengett, és Dunbarnak az az ötlete támadt, hogy talán valamiféle fesztivál veszi kezdetét. Hirtelen Szélfútta Haj nyargalt oda két cimborájával. A sikertói eltelve mosolyogva ugrott le lihegő pónijáról. A hadnagy egy csúnya, szivárgó sebet vett észre a harcos térde alatt. Szélfútta Haj nem vette észre. Még mindig sugárzott, amint odament a hadnagyhoz, és jó szándékú köszöntéssel megveregette

a hátát, amitől Dunbar elterült a földön. Szélfútta Haj kedélyesen nevetgélve segítette talpra a meghökkent hadnagyot, és egy vastag pengéjű kést nyomott a markába. Valamit mondott komancs nyelven és a halott bikára mutatott. Dunbar csak állt ott, és bárgyún meredt a késre a kezében. Tehetetlenül vigyorgott, és megrázta fejét. Nem tudta, mit tegyen. Szélfútta Haj félremormogott valamit, amire barátai nevetni kezdtek, megveregette a hadnagy vállát, és visszavette tőle a kést. Aztán fél térdre ereszkedett Dunbar bölényének hasánál. Kését mélyen a bölény mellkasába mélyesztette, majd mindkét keze segítségével húzta hátrafelé a pengét, felnyitva a mellkast. Amint a belső részek kiömlöttek, Szélfútta Haj bedugta kezét az üregbe, körbekotorászva, mint amikor valaki a sötétben tapogatózik valamit keresve. Megtalálta, amit akart, néhányszor erősen megrángatta, majd kezében a májjal állt talpra. Az akkora volt, hogy mindkét kezén túllógott. A fehér katona jól ismert főbiccentését utánozva átnyújtotta ezt az ajándékot a meghökkent hadnagynak. Dunbar némi undorral fogadta el a gőzölgő szervet, de minthogy fogalma sem volt, mit kezdjen vele, visszatért jól bevált főbiccentéséhez, és a lehető legudvariasabban visszaadta a májat. Normális esetben Szélfútta Haj haragra gerjedt volna, de emlékeztette magát, hogy "Dzsan" fehér ember, ezért tudatlan. Még egyszer megbiccentette fejét, a még meleg máj egyik végét a szájába dugta, és jókorát harapott belőle. Dunbar hadnagy hitetlenkedve figyelte, amint a harcos körbeadja barátainak a májat. Azok is haraptak a nyers húsból. Olyan mohón ették, mintha friss almapüré lett volna. Addigra egy kisebb tömeg gyűlt össze Dunbar bölénye körül, ki lóháton, ki gyalog. Ott volt Vergődő Madár és Álló Ököl is. Ő és egy másik asszony már nekiláttak, hogy megnyúzzák a halott bikát. Szélfútta Haj még egyszer odakínálta neki a félig már elfogyasztott nyers húst, és Dunbar ismét elvette. Némán tartotta, miközben tekintetével egy pillantást vagy valami jelzést keresett

valakitől, hogy azzal eltűnhessen onnan. De nem kapott segítséget. Csendben figyelték őt, várakozóan, és őneki rá kellett jönnie, ostoba helyzet lenne megint azzal próbálkozni, hogy kibújjon az események alól. Még Vergődő Madár is várakozóan nézett rá. Így hát Dunbar felemelte szájához a májat, és azt mondta magának, ez igazán nem is olyan nehéz, nem nehezebb, mint lenyelni egy kanállal valamiből, amit utál, mint például a limababot. Remélve, hogy nem fog öklendezni, Dunbar beleharapott a májba. Hihetetlenül gyenge hús volt. Szétolvadt a szájában. A látóhatárt kémlelte, miközben rágott, és egy pillanatra Dunbar hadnagy megfeledkezett csendes nézőseregéről, miközben ízlelőbimbói meglepő üzenetet küldtek agyának. Ez a hús ínycsiklandozó volt. Gondolkodás nélkül harapott még egyet. Spontán mosoly terült szét arcán, majd ami megmaradt a húsból, győzedelmesen emelte feje fölé. Vadásztársai kórusban válaszoltak vad tetszésnyilvánítással a hadnagy gesztusára. XIX. FEJEZET egy A mészárlás kolosszális vállalkozás volt. Talán hetven leolt bölény volt ott, szétszóródva a nagy, földes padlón, és minden egyes tetemnél családok állították fel az átköltöztethető gyárakat, melyek döbbenetes gyorsasággal és precizitással működtek, hogy az állatokat használható termékekké alakítsák. A hadnagy alig hitte el, hogy ennyi vért lát. Elborította a mészárosok karját, arcát és ruházatát. Ömlött a vér a pónikról is, és a húzószerszámokról is, amelyekkel a húst visszaszállították a

táborba. Mindent elvittek, az irhákat, húst, belsőségeket, patákat, farkakat, fejeket. Néhány órán belül minden eltűnt, úgy hagyva ott a prérit, hogy az egy gigantikus, frissen letisztított bankettasztalnak tűnt. Dunbar hadnagy a mészárosmunkákkal töltött időt azzal ütötte el, hogy körbecsavargott a többi harcossal. Jókedvük volt, csak két ember sérült meg, de egyikük sem komolyabban. Egyik öreg póni eltörte egyik mellső lábszárát, de ez rendkívül kis veszteség volt ahhoz képest, hogy a vadászok milyen bőséges zsákmányt szereztek. Örömteliek voltak, és ez látszott arcukon, miközben azzal töltötték a délutánt, hogy dohányoztak, ettek, történeteket meséltek. Dunbar nem értette szavaikat, de a történeteket elég könnyű volt nyomon követni. Amikor Dunbar hadnagyot szólították fel, mesélje el a történetét, színpadiasan mímelve adta elő kalandját, és erre a harcosok majd megszakadtak a nevetéstől. Kénytelen volt vagy fél tucatszor megismételni. Az eredmény minden egyes meséléskor ugyanaz volt. Mire a történet feléhez ért, hallgatói átölelték egymást, megpróbálták visszatartani féktelen nevetésük fájdalmait. Dunbar hadnagy nem bánta, ő is nevetett. És tudta, hogy valami csodálatos dolgot művelt. Egyike lett a fiúknak. kettő Az első dolog, amit aznap este meglátott, mikor visszatért a táborba, a kalapja volt. Egy középkorú férfi fején látta, akit nem ismert. Rövid, feszült pillanat támadt, amint Dunbar hadnagy egyenesen odament hozzá, rámutatott a hadsereg kalapjára, ami nemigen illett a férfi fejére, és azt mondta: – Az az enyém. A harcos kíváncsian nézett rá, és levette a kalapot. Megforgatta kezében, majd visszatette a fejére. Aztán kihúzta kését övéből, átadta a hadnagynak, és szó nélkül továbbment.

Dunbar figyelte, amint kalapja eltűnik szeme elől, és lepillantott kezében a késre. Gyöngyökkel kirakott hüvelye kincsnek látszott, és elindult, hogy megkeresse Vergődő Madarat, azt gondolván, jócskán nyert a cserén. Vergődő Madár egyenesen Tíz Medve sátrába kísérte, ahol rövid hálaadó ceremóniát tartottak. Az öregember zsákmányából származó bölénypúpot sütötték ki először. Mikor kész volt, Tíz Medve maga vágott ki egy darabot, néhány szót szólt a Nagy Szellemhez és azzal tisztelte meg a hadnagyot, hogy neki adta az első darabot. Dunbar röviden megbiccentette fejét, harapott egyet, és gálánsan visszaadta a hússzeletet Tíz Medvének, ez a mozdulat pedig nagyon jó benyomást tett az öregemberre. Meggyújtotta pipáját, és ismét megtisztelte a hadnagyot azzal, hogy neki kínálta fel az első szívást. A Tíz Medve sátra előtti dohányzás egy vad éjszaka kezdetét jelentette. Mindenkinél égett a tűz, és minden tűz fölött friss húst sütöttek: púpokat, bordákat és egyéb válogatott falatokat. Az emberek úgy ettek, mintha holnap nem is lenne. Amikor már jól tele voltak, rövid szünetet tartottak, kis csoportokba verődtek és beszélgettek, vagy szerencsejátékokat játszottak. Még mielőtt jócskán az éjszakában jártak volna, Dunbar hadnagy úgy érezte, hogy megevett egy egész bölényt. Körbejártak a táborban Szélfútta Hajjal, és minden egyes tűznél úgy bántak velük, mint a királyokkal. A hadnagy megállt az árnyékban az egyik sátor mögött, és azt mondta Szélfútta Hajnak – jelekkel –, hogy a gyomra már fáj, és aludni szeretne. Ezúttal azonban Szélfútta Haj nem figyelt túlságosan. Figyelmét a hadnagy zubbonya kötötte le. Dunbar lenézett mellkasán a réz gombsorra, majd vissza vadásztársának arcára. A harcos szemei megcsillantak kissé, amint kinyújtotta egyik ujját, és az egyik gombon nyugtatta. – Ezt akarod? – kérdezte a hadnagy, és a szavainak hangja kitörölte a csillogást Szélfútta Haj szemeiből. A harcos nem szólt semmit. Megnézte ujjhegyét, hogy lássa, nem jött-e le valami a gombról.

– Ha akarod – mondta a hadnagy –, tied lehet. Kigombolta a gombokat, kibújt zubbonyából, és átadta a harcosnak. Szélfútta Haj tudta, hogy felajánlották neki, de nem vette el azonnal. Ehelyett kezdte leoldani a pompás, fényes csontokból összerakott mellpáncélt, mely nyakára és derekára volt kötözve. Ezt átadta Dunbarnak, miközben másik barna keze összezárult a zubbony körül. A hadnagy segített neki begombolni, és amikor már rajta volt, látta, hogy Szélfútta Haj úgy örül, mint egy kisgyerek karácsonykor. Dunbar visszaadta a gyönyörű mellpáncélt, de a harcos nem fogadta el. Szélfútta Haj hevesen rázta a fejét, és kezével integetett. Mozdulataival jelezte a fehér katonának, hogy vegye azt fel. – Nem fogadhatom el – makacskodott a hadnagy –, ezt nem… ez így nem becsületes üzlet… De Szélfútta Haj nem is hallotta. Számára ez több mint jó üzlet volt. Megfordította Dunbart, a díszes páncéllemezt mellkasára helyezte, és szorosan megkötötte a zsinórokat. Így hát az üzletet megkötötték, és mindkét férfi boldog volt. Szélfútta Haj búcsút mormogott, és elindult a következő tűzhöz. Új szerzeménye szűk volt, és dörzsölte bőrét. De ez nem sokat számított. Biztos volt benne, hogy a zubbony jelentősen hozzájárul daliás kinézetéhez, talán majd kiderül róla, hogy erős varázshatása van, különösen a rézgomboknak és az aranycsíkoknak a vállán. Ez megérte. három Egy órával később Dunbar hadnagy már alig bírta nyitva tartani szemét, és amikor találkozott Vergődő Madárral, a varázsló felemelkedett üléséről, bevitte a fehér katonát a sátorba, és szalmazsákot adott neki, melyet kifejezetten neki készítettek oda az egyik távoli falnál. Dunbar hadnagy lehuppant rá, és kezdte lehúzni

csizmáját. Annyira álmos volt, hogy még arra sem gondolt, hogy jó éjszakát kívánjon, és már csak a varázsló hátát látta, amint kilépett a sátorból. Dunbar hanyagul hagyta, hogy másik csizmája a padlóra essen, és ágyba bújt. Egyik karját szeme fölé helyezte, és álomba szenderült. Az öntudatlanság előtti szürkületben gondolatait meleg, homályos szexuális képek állandó áradata kezdte kitölteni. Asszonyok mozogtak körülötte. Nem tudta kivenni arcukat, de hallotta, amint halk hangon mormognak. Látta, amint alakjuk egyre közeledik. Érezte, hogy könnyedén megérintik, és amint teste elernyedt, érezte, amint meztelen bőr préselődik az övéhez. négy Valaki a fülébe kuncogott, és ő nem tudta kinyitni a szemét. Túlságosan elnehezült. A nevetés azonban nem maradt abba, és hamarosan tudatába hatolt, hogy valamilyen szagot érez. A bölénybőr. Most már hallotta, hogy nem a fülébe kuncogtak. De elég közelről. Ott bent a szobában. Erőlködve kinyitotta a szemét, és fejét a hang irányába fordította. Semmit sem látott, és kissé felemelkedett. A sátor nyugodt volt, és Vergődő Madár családjának homályos alakjai mozdulatlanok voltak. Úgy tűnt, mindenki alszik. Aztán megint hallotta a kuncogást. Magasan szárnyaló és kedves kuncogás volt, nyilvánvalóan egy asszonyé, és a szoba másik végéből jött. A hadnagy kissé feljebb emelkedett, hogy tisztán láthassa a szoba közepén az elhamvadó tüzet. Az asszony ismét felnevetett, és áthallatszott hozzá a férfi mély, halk hangja is. Látta a furcsa párost, Vergődő Madár ágya fölött. A hangok onnan jöttek. Dunbar nem jött rá, mi folyik ott, és szemét megdörzsölve kissé feljebb emelkedett. Most már ki tudta venni a két ember alakját; fejük és válluk kilátszott az ágytakaró alól, élénk mozgásuk

szokatlannak tűnt ilyen késői órában. A hadnagy szeme összeszűkült, megpróbált áthatolni a sötétségen. A testek helyzete hirtelen megváltozott. Az egyik a másik fölé került, és egybeolvadtak. Egy pillanatnyi teljes csend támadt, mielőtt hosszú, halk nyögés jutott el fülébe, és Dunbar végre rájött, hogy a pár szeretkezik. Ostoba tökfilkónak érezte magát, és gyorsan visszafeküdt, remélve, hogy egyik szerelmes sem látta meg az ő hülye, bárgyú arcát, amint őket bámulja. Most már sokkal inkább ébren, mint álomban feküdt bölénybőr takaróján, hallgatva a szeretkezés hangjait. Szeme már hozzászokott a sötétséghez, és kivette a hozzá legközelebb alvó alakját. A nő ágytakarójának szabályos emelkedése és süllyedése azt mutatta, hogy mély álomban van. Oldalán feküdt, háttal feléje. De ismerte fejének alakját és kócos, vöröses árnyalatú haját. Álló Ököl egyedül aludt, és róla kezdett el gondolkozni. Vére talán fehér emberé, de minden másban egyike volt ennek a népnek. Úgy beszéli a nyelvüket, mintha ez lenne az anyanyelve. Az angol idegen volt neki. Nem úgy viselkedett, mintha bármilyen kényszer alatt lenne. A legcsekélyebb jele sem volt, hogy fogoly. Úgy tűnt, már teljesen egyenrangú a törzzsel. Helyesen találta ki, hogy akkor fogadták be, mikor még fiatal volt. Vajon boldog-e az életben? – kérdezte magától. A kérdés ott maradt fejében, lustán összevegyülve Vergődő Madár és felesége szeretkezésének hangjaival. Aztán a kérdés minden erőfeszítés nélkül pörögni kezdett, lassú körforgással kezdve, amely minden fordulattal egyre gyorsabb lett. Végül már olyan gyorsan forgott, hogy nem is látta, és Dunbar hadnagy ismét álomba zuhant. XX. FEJEZET egy

Az indiánok szerencsejátékot játszottak, és Szélfútta Haj bevonta a hadnagyot a játékba. A kockajáték kivételével nem ismert semmit, és a játékok megtanulása Dunbarnak az egész dohányzókészletébe került. Néhány játékost érdekelte a nadrágja, sárga sávokkal, de minthogy már elcserélte kalapját és zubbonyát, a hadnagy úgy gondolta, valamit meg kell tartania az egyenruhajellegből. Azonkívül pedig, ahogy a dolgok álltak, elvesztené a nadrágját, és nem lenne semmi, amit felvehetne. Tetszett nekik a mellpáncél is, de természetesen erről sem lehetett szó. Felajánlotta régi pár csizmáját, amit viselt, ezt azonban az indiánok értéktelennek tekintették. Végül a hadnagy elővette puskáját, és a játékosok ezt már egyöntetűen elfogadták. Mostanra a hadnagy már tudta, mit csinál, és amint a játék folytatódott, a kocka a kedvében járt. Remek sorozatot fogott ki, és végül nemcsak a puskát tartotta meg, hanem három kiváló póni új tulajdonosa lett. A vesztesek olyan méltósággal és jó humorral mondtak le kincseikről, hogy ez arra ösztönözte Dunbart, hogy hasonló módon válaszoljon. Nyereményeit azonnal elajándékozta. A három ló közül a legmagasabbat és legerősebbet Szélfútta Hajnak adta. A fennmaradó két lovat átvezette a táboron Vergődő Madár sátrához, és mindkét ló kantárszíját átadta a varázslónak. Vergődő Madár örült neki, de zavarba jött. Mikor valaki elmondta neki, honnan származnak a lovak, körülnézett, megpillantotta Álló Ökölt, és odahívta, jelezve, hogy beszélni akar Dunbarral. Álló Ököl szörnyű látvány volt, amint ott állt és a varázslót hallgatta. A mészárosmunka vérfoltokkal borította karját, arcát és kötényét. Tudatlanságára hivatkozva a fejét rázta, Vergődő Madár azonban ragaszkodott hozzá, és a kis gyülekezet a sátor előtt elhallgatott, várták, hogy lássák újra beszélni angolul Álló Ökölt, amire Vergődő Madár kérte. Álló Ököl a lábaira pillantott, és egy szót formált szájával többször is. Aztán ránézett a hadnagyra, és megpróbálta.

– Koszonom – mondta. A hadnagy arca megrándult. – Micsoda? – válaszolta egy mosolyt erőltetve. – Koszonöm. Meglökte Dunbar karját egyik ujjával, majd karjával a pónik felé intett. – Ló. – Köszönöd? – mondta a hadnagy. – Megköszönöd nekem? Álló Ököl bólintott. – Igen – mondta tisztán érthetően. Dunbar hadnagy kinyújtotta kezét, hogy megrázza Vergődő Madárét, Álló Ököl azonban megállította őt. Még nem fejezte be, és egyik ujját magasba emelve a pónik közé lépett. – Ló – mondta, a hadnagyra mutatva szabad kezével. Megismételte a szót, és Vergődő Madárra mutatott. – Tehát az egyik enyém? – kérdezte a hadnagy ugyanazon kézjelekkel. – És egy az övé? Álló Ököl boldogan sóhajtott fel, mivel tudta, hogy a hadnagy megértette őt, és ezért halványan elmosolyodott. – Igen – és gondolkodás nélkül, tökéletes kiejtéssel egy másik régi szó jött ki a száján: – Helyes. Olyan furcsán hangzott ez a merev, sajátos angol szó, hogy Dunbar hadnagy hangosan felnevetett, és akárcsak egy tinédzser, aki éppen most mondott egy butaságot, Álló Ököl eltakarta száját kezével. Ez tréfa volt. Álló Ököl tudta, hogy ez a szó úgy jött elő, mint egy véletlen büffentés, és ezt a hadnagy is tudta. Reflexszerűen Vergődő Madárra néztek és a többiekre. Az indiánok arckifejezése üres volt, és amikor a lovassági tiszt valamint az asszony szeme ismét összetalálkozott, belülről nevettek, amit csak ők érthettek meg. Nem tudták volna elmagyarázni a többieknek. Dunbar hadnagy nem tartotta meg a másik pónit. Ehelyett odavezette Tíz Medve sátrához, és anélkül hogy ezt tudta volna, státusa még magasabbra emelkedett. A komancsok hagyományai arra szólítanak fel, hogy a gazdag terjessze ki vagyonát a kevésbé szerencsésekre. Dunbar azonban ezt megfordította, és az

öregember azzal maradt magára, hogy ez a fehér ember igazán rendkívüli. Azon az éjszakán, amint Vergődő Madár tüze mellett üldögélt, a beszélgetést hallgatva, melyet nem értett, Dunbar hadnagy véletlenül meglátta Álló Ökölt. Néhány lábnyira arrébb guggolt, és őrá nézett. Fejét megbillentette, és úgy tűnt, szemei elmerülnek a kíváncsiságban. Mielőtt elfordíthatta volna tekintetét, Dunbar a harcosok beszélgetése irányába biccentett fejével, hivatalos arcot vágott, és egyik kezét szája mellé helyezte. – Helyes – suttogta hangosan. Akkor Álló Ököl gyorsan elfordult. De eközben jól hallhatóan kuncogott. kettő Nem volt értelme tovább maradni. Annyi húst gyűjtöttek össze, amennyit kényelmesen el tudtak vinni. Közvetlenül hajnal után mindenki összecsomagolt, és az oszlop a délelőtt közepe táján már úton volt. Mivel minden húzószán alaposan meg volt pakolva, a visszafelé út kétszer olyan hosszan tartott, és már besötétedett, mire elérték Fort Sedgewicket. Több száz font hússal megrakott húzószánt vittek oda, és rakodtak be a hadtápépületbe. A búcsú következett, és Dunbar hadnagy vályogkunyhója küszöbéről figyelte, amint a karaván elvonult állandó táborhelye felé. Anélkül, hogy előre gondolt volna rá, szemével kutatta a sötétségben a hosszú, zajos oszlopot, hogy egy pillantást vethessen Álló Ökölre. Nem találta. három Furcsa dolog történt másnap.

A délelőttöt és a délután egy részét azzal töltötte, hogy lakóhelye körül próbált munkálkodni: átválogatni, ami megmaradt a készletekből. Elégetni néhány hasznavehetetlen dolgot, megfelelő módot találni a hús tárolására és tovább vezetni a naplóját. Mindezt kedveszegetten végezte. Mindent olyan céltalannak érzett. Mikor a nap már jócskán lefelé ment, kedve támadt újabb sétát tenni a prérin. Fárasztó egy nap volt, mindennapi munkájának elvégzése közben verejték áztatta át nadrágját, és ettől foltok keletkeztek combjának felső részén. Nem látta be, miért kellene ilyen kellemetlenséget magával hordozni sétája közben, így hát Dunbar ruha nélkül sétált ki a prérire, remélve, hogy beleütközik Kapcásba. négy Kapcás odakint várt. Mikor meglátta, hogy Dunbar hadnagy kilép az ajtón, két vagy három gyors lépést tett hátra, körbe megpördült, oldalra lépett néhány lábnyit, majd lefeküdt, pihegve, mint egy kölyökkutya. Dunbar fürkészően emelte fel fejét. – Mi ütött beléd? A farkas a hadnagy hangjára felemelte fejét. Pillantása annyira átható volt, hogy Dunbar elégedetten felnevetett. – Velem akarsz jönni? Kapcás talpra ugrott, és a hadnagyra bámult, de nem mozdult. – Na, akkor gyere. öt Vergődő Madár arra ébredt, hogy Dzsanra gondol, odalent a fehér ember erődjében. "Dzsan" – milyen furcsa név. Megpróbálta elgondolni, mit is jelenthet. Talán fiatal lovast, vagy gyors lovast. De valami olyasmit,

ami a lovaglással kapcsolatos. Jó volt tudni, hogy az évszak első vadászata véget ért. Hogy a bölények végre eljöttek, az élelmiszer-ellátás problémája megoldódott, és ez azt jelentette, hogy visszatérhet tervéhez, de némi rendszerességgel. Még a mai nap folytatja. A varázsló elment két közeli tanácsadójának sátrába, és megkérdezte őket, nem akarnak-e kilovagolni vele. Meglepődött, hogy milyen készségesen jöttek, de mindazonáltal ezt jó jelnek tekintette. Már senki sem félt. Sőt úgy tűnik, az emberek megenyhültek a fehér katona iránt. Az elmúlt néhány napban hallott beszélgetésekből még az iránta való elfogultság is kiérződött. Vergődő Madár kilovagolt a táborból, különösen jó érzésekkel az elkövetkezendő napra vonatkozóan. Minden jól ment tervének kezdetén. Az előkészítés most már teljes volt. Rátérhet terve igazi céljára, a fehér faj tanulmányozására. hat Dunbar hadnagy úgy számította, hogy közel négy mérföldet tettek meg. Azt várta, hogy a farkas két mérföld után messze elmarad. Három mérföld után valóban fontolóra vette. És most a negyedik mérföldnél nehézkesen lépkedett. Egy keskeny, füves meredeken lépkedtek, amely két lejtő közé ékelődött be, és a farkas még mindig vele volt. Azelőtt soha nem követte idáig. A hadnagy ollózva leszállt Cisco hátáról, és Kapcásra pillantott. Szokásos módján a farkas is megállt. Amint Cisco lehajtotta fejét, hogy a füvet harapdálja, Dunbar elindult Kapcás irányába, gondolva, hogy ezzel rákényszeríti a visszavonulásra. De a fű fölé emelkedő fej és fülek nem mozdultak, és amikor a hadnagy megállt, mindössze egyyardnyira volt tőle. A farkas várakozóan billentette meg fejét, de egyébként mozdulatlan maradt, amint Dunbar leguggolt. – Nem hiszem, hogy szívesen látnának téged ott, ahová én

megyek – mondta hangosan, mintha egyik bizalmas szomszédjával csevegne. Felpillantott a napra. – Meleg lesz ma, miért nem mész haza? A farkas élénken ügyelt, de még mindig nem mozdult. A hadnagy talpra ugrott. – Gyerünk, Kapcás – mondta bosszankodva –, menj haza. Hessegető mozdulatot tett kezeivel, és Kapcás oldalra ugrott. Megint csak hessegette, és a farkas ismét ugrott, de nyilvánvaló volt, hogy Kapcásnak nem állt szándékában hazamenni. – Hát jól van – mondta Dunbar –, ne menj haza, de akkor maradj itt, itt, ahol vagy. – Ennek felemelt ujjával adott nyomatékot, és aztán hátraarcot csinált. Már éppen visszafordult, amikor meghallotta a vonyítást. Nem teljes erőből jövő, hanem halk, panaszos és határozott. Egy vonyítás. A hadnagy megperdítette fejét, és ott volt Kapcás, pofáját felszegve, szemeit Dunbar hadnagyra szegezve, nyöszörögve, mint egy kisgyerek. – Eredj haza! – üvöltötte Dunbar, és Kapcás felé viharzott. Akárcsak egy fiú, aki túlságosan próbára tette apja idegeit, a farkas lesunyta füleit, és behúzott farokkal arrébb iszkolt. Ezzel egyidejűleg Dunbar hadnagy rohanni kezdett az ellenkező irányba, azt gondolva, elérheti Cisco t, teljes erőből nyargalni kezd, és lerázhatja Kapcást. Átvágott a füvön, tervére gondolva, amikor a farkas boldogan nyargalva tűnt fel mellette. – Eredj haza – kiabálta a hadnagy, és hirtelen élesen irányt változtatott üldözőjétől. Kapcás egyenesen felugrott, mint egy megriadt nyúl, készen arra, hogy elmeneküljön. Mikor földet ért, a hadnagy mindössze egylépésnyire volt mögötte. Kinyúlt, hogy elkapja Kapcás farka tövét, és megszorongatta. A farkas úgy lőtt ki előre, mintha puskagolyó fütyült volna el alatta, és Dunbar úgy nevetett, hogy meg kellett állnia rohanás közben. Kapcás ugyancsak szedte a lábait, mintegy húszyardnyival odébb megállt, és válla fölött nézett vissza olyan kétségbeesett kifejezéssel, hogy a hadnagy megsajnálta.

Búcsút intett neki, és magában még mindig vihorászva fordult meg, azt látva, hogy Cisco elindult visszafelé arra, amerről jött, a legfinomabb füvet legelészve. A hadnagy könnyű vágtába kezdett, képtelen volt abbahagyni a nevetést, amint Kapcás képe jutott eszébe, ahogy az érintése elől rohant. Dunbar vadul ugrott egyet, amint valami megragadta bokáját, aztán elengedte. Visszaperdült, készen arra, hogy szembenézzen láthatatlan támadójával. Kapcás közvetlen mögötte állt, lihegve, mint egy bokszoló két menet között. Dunbar hadnagy néhány másodpercig bámulta. Kapcás otthonuk irányába pillantott, mintha azt gondolná, a játék hamarosan véget ér. – Na jól van – mondta lassan a hadnagy, lemondóan intve kezével. – Jöhetsz vagy maradhatsz. Erre most nincs több időm. Talán valami apró zaj volt, vagy egy kis szellő. Bármi volt is az, Kapcás meghallotta. Hirtelen megperdült, és nyakán felmeredt a szőr. Dunbar követte tekintetét, és azonnal meglátta Vergődő Madarat a két másik emberrel. Közel voltak, egy lejtő tetejéről figyeltek. Dunbar lelkesen integetett, és így kiáltott: – Halló –, miközben Kapcás kezdett elsomfordálni. hét Vergődő Madár és barátai már egy ideje figyelték, elég sokáig ahhoz, hogy lássák az egész jelenetet. Igen jól szórakoztak. Vergődő Madár azt is tudta, hogy valami igen értékesnek volt a tanúja, valaminek, ami megoldást adott a sok rejtély egyikére, ami a fehér embert körülvette… a rejtélyre, hogyan nevezze őt. Kell hogy egy embernek igazi neve legyen, gondolta magában, miközben lovagolt előre, hogy Dunbar hadnaggyal találkozzon. Különösen, ha az egy olyan fehér ember, mint ez a valaki. Eszébe

jutottak régebbi nevek, mint a Hófehéren Ragyogó Ember, és néhány újabb is, mint a Bölény kereső. De egyik sem illett rá igazán. Akárcsak a Dzsan. Biztosan érezte, hogy ez az igazi. Illett a fehér katona egyéniségéhez. Erről emlékezni fognak rá az emberek. Ő, Vergődő Madár, mögötte két tanúval jelen volt, amikor a Nagy Szellem feltárta előtte. Magában jó néhányszor elismételte, amint lement a lejtőn. Éppen olyan jó hangzása volt, mint amilyen jó maga a név. FARKASOKKAL TÁNCOLÓ. XXI. FEJEZET egy Hosszú idő óta ez volt Dunbar hadnagy életének legmegnyugtatóbb napja. Vergődő Madár családja melegséggel és tisztelettel köszöntötte, ami feljogosította arra, hogy többnek érezze magát egyszerű vendégnél, őszintén örültek, hogy láthatják. Ő és Vergődő Madár letelepedtek egy pipára, ami az állandó, de kellemes megszakítások miatt jócskán a délutánba nyúlott. Dunbar hadnagy új neve – és az, hogy hogyan szerezte – a szokásos megdöbbentő sebességgel terjedt szét a táborban, és minden akadékoskodó gyanúsítgatás – ami az emberekben rejtőzött a fehér katonával szemben – elpárolgott a lelkesítő hírrel. Nem volt isten, de olyan sem, mint azok a szőrös szájúak, akikkel eddig összetalálkoztak. Varázsló volt. Állandóan harcosok toppantak be. Volt, aki csak üdvözölni akarta, mások nem akartak egyebet, mint pihentetni a szemüket Farkasokkal Táncolón. A hadnagy már legtöbbjüket megismerte. Ha valaki jött, fölállt, és enyhén bólintott Néhányan visszabólintottak. Egyesek széttárták a karjukat, ahogyan őtőle látták. Nem sok mindenről tudtak beszélgetni, de a hadnagy elég jól

elboldogult mutogatással, legalábbis hogy felelevenítse az elmúlt vadászat fő mozzanatait. Ez képezte a legtöbb látogatás alapját. Néhány óra múlva elfogyott a látogatók állandó áradata, és Dunbar csodálkozott, miért nem látta Álló Ökölt, és hogy a lány nincs benne a rituáléban, amikor hirtelen belépett Szélfútta Haj. Mielőtt üdvözölték volna egymást, kölcsönösen végigmérték a másik ruházatát; a kigombolt zubbonyt és a csillogó melldíszt. Mindkettejük számára biztató látvány volt. Kézfogás közben Dunbar hadnagy azt gondolta, hogy szereti ezt a fickót, jó látni őt. Ugyanezek az érzések forogtak Szélfútta Haj gondolataiban is, amint leültek egy baráti beszélgetésre, habár egyikük sem értette a másik szavát. Vergődő Madár elküldte a feleségét ételért, a trió gyorsan bekapta a húsporból és bogyókból álló ebédet. Szó nélkül ettek. Evés után megtömtek egy újabb pipát, és a két indián beszélgetésbe merült, amit a hadnagy nem értett. Gesztusaik és hangjuk alapján azonban nyilvánvaló volt, társalgásuk jóval több, mint üres fecsegés. Valami cselekvést terveztek, és nem volt meglepő, hogy a beszélgetés végén mindketten felálltak, és megkérték őt, hogy menjen ki velük. Dunbar követte őket Vergődő Madár kunyhójához, ahol egy halom faanyag várta őket. Egy szép kis halom puhafa karó hevert egy nagy rakás száraz rőzse mellett. A két indián röviden beszélgetett, majd munkához láttak. Amikor a hadnagy látta, mi van kialakulóban, ő is szorgoskodni kezdett, de mielőtt komolyabban hozzájárulhatott volna, a faanyag átalakult egy négy-öt láb magas, árnyas sátorrá. Csak egy kis részt hagytak szabadon bejáratnak, és Dunbar hadnagynak kellett először bemennie. Nem volt elég hely felállni, de lehajolva tágasnak és békésnek találta a helyet. A rőzse jól védett a naptól, és eléggé áttetsző volt ahhoz, hogy a levegő áramlását lehetővé tegye. Csak amikor befejezte a rövid szemrevételezést vette észre,

hogy Vergődő Madár és Szélfútta Haj eltűnt. Egy hete még kellemetlenül érintette volna a szökésük. De – az indiánokhoz hasonlóan – ő sem volt már gyanakvó. Elégedetten ült a meglepően erős falnak támaszkodva, és hallgatta az immár ismerős hangokat Tíz Medve táborából. Várta, mi történik. Nemsokára jöttek. Egypár perc múlva közelgő lépteket hallott. Vergődő Madár totyogott be, és úgy ült le, hogy elég teret hagyjon kettejük között. A bejáratra eső árnyékból Dunbar tudta, hogy valaki vár odakint. Azt gondolta, Szélfútta Haj az. Vergődő Madár halkan kiszólt. Az árnyék csilingelő harangocskák kíséretében megmozdult, és Álló Ököl jelent meg az ajtóban. Dunbar az egyik oldalra húzódott, hogy helyet hagyjon neki a bemászásra, és a néhány másodperc alatt sok minden újat fedezett föl. A harangok szépen gyöngyözött mokaszin oldalain voltak. A lány őzbőr ruhája családi ereklyének tűnt, amire nagyon vigyáznak, és nem mindennap veszik föl. Az ingváll kicsi, sorba rendezett csontokkal volt megszórva. Jávorszarvasfogak voltak. A közelebbi csuklóján bronz karkötő volt. Nyaklánca ugyanolyan csontokból készült, mint amilyeneket a mellén viselt. A lány tiszta és illatos haja egy fonalban hullott a hátára, és sokkal szebbnek mutatta az arcát és szemöldökét, mint azelőtt. Sokkal finomabbnak és nőiesebbnek tűnt most. És sokkal fehérebbnek. A hadnagy rádöbbent, hogy a sátrat azért építették, hogy találkozzanak. Miközben a lány leült, a hadnagy rádöbbent, mennyire várta már, hogy lássa. A lány még mindig nem nézett rá, és miközben Vergődő Madár mormogott neki valamit, a hadnagy elhatározta, hogy átveszi a kezdeményezést, és üdvözli. Végül is egyszerre fordultak egymás felé, nyitották a szájukat, és mondták ki az üdvözlő szót. A két helló összeütközött közöttük a levegőben, ők pedig esetlenül visszahőköltek a szerencsétlen kezdés hatására. Vergődő Madár szerencsés jelet látott a balesetben. Két hasonló

gondolkodású embert látott. Mivel pontosan ebben reménykedett, tréfásnak találta. A varázsló csuklott magában. Aztán Dunbar hadnagyhoz fordult, és felmordult, mintha azt akarná mondani: – gyerünk… te először! – Helló – mondta a férfi kedvesen. A lány felemelte arcát. Arckifejezése üzleties volt, de nyoma sem volt benne az azelőtti ellenségességnek. – Heló – válaszolta. kettő Hosszú ideig ültek aznap a kunyhóban, jobbára azt a néhány egyszerű szót ismételgették, melyeket kicseréltek első formális találkozásukon. Napnyugta felé, mikor már mind a hárman elfáradtak az állandó, botladozó ismételgetésektől, Álló Ökölnek beugrott angolul a saját indián neve. Ez annyira felizgatta, hogy azonnal tanítgatni kezdte Dunbar hadnagyot. Először el kellett magyaráznia, mit akar. A férfira mutatott, és azt mondta: – Jun. – Aztán magára mutatott, és nem mondott semmit. Ugyanazzal a mozdulattal emelte föl az ujját, ami azt jelentette: – Várj! Megmutatom neked. A mozdulat azt jelentette, hogy a következő cselekvést angolul kell megneveznie. Azt akarta, hogy a férfi álljon föl, de ez lehetetlen volt a sátorban, így kitaszigálta a két férfit, hogy teljes mozgásszabadságuk legyen. Dunbar hadnagy találgatott: – Emelkedni… emelkedik… felkel… a lábamon. Majd elcsípte: – Áll. Ebből az "álló" már könnyen sikerült, az öklöt pedig elsőre kitalálta. Miután angolul megvolt, a lány megtanította neki komancsul is. Ezután igen gyorsan sikerült megtanulni a Szélfutta Hajat, Tíz Medvét és Vergődő Madarat.

Dunbar hadnagy izgatott volt. Kért valamit, amivel jeleket róhat, és felírta a négy nevet fonetikusan egy vastag fehér fakéregre. Álló Ököl végig nyugodtságot mutatott. Belül azonban izgult. Angol szavak cikáztak a fejében, mintha ezer, régóta belakatolt ajtó csapódott volna ki. Eszelős volt a tanulás izgalmától. Akárhányszor olvasta végig a hadnagy a kéregdarabra írt listáját, és bármikor, ha a helyes kiejtéshez közeli módon mondta ki a szavakat, a lány arca mosolyt sugallt, és szája az "igen" szót ismételte. A maga részéről Dunbar hadnagynak nem kellett a kis mosolyt látnia ahhoz, hogy tudja, a bátorítás szívből jön. Hallotta a hangján, és látta szürkésbarna szemében. Az, hogy ő ezeket a szavakat angolul is és komancsul is kimondja, valami különlegeset jelent a lánynak. Belső izgalma körülöttük bizsergett. A hadnagy érezte ezt. Már nem volt ugyanaz az asszony, szomorú és elesett, akit a prérin megtalált. Az a pillanat valahogy elmúlt. Boldoggá tette, hogy a lány milyen messzire jutott onnan. A legjobb az a kis kéregdarab volt, amit a kezében tartott. Határozottan megmarkolta, nehogy leessen. Egy térkép első része volt, mely vezetni fogja majd, bármi történjék is vele és ezekkel az emberekkel. Mostantól fogva oly sok minden lehetséges már. A dolgok ilyetén állása Vergődő Madárra hatott a legmélyebben. Számára ez a legmagasabbrendű csoda volt, egyenértékű a legáltalánosabb érvényű dolgokkal, mint élet és halál. Álma valóra vált. Amikor hallotta, hogy a hadnagy az ő nevét mondja komancsul, olyan volt, mintha valamilyen áthatolhatatlan fal vált volna hirtelen füstté. És átjutottak. Kommunikáltak. Hasonlóan Álló Ökölről alkotott képe is jól felnagyítódott. A lány nem volt többé komancs. Azáltal, hogy híd lett a szavaik számára, valami többé vált. A hadnagyhoz hasonlóan ő is hallotta a lány angol szavainak a zengését, és az újfajta hatalmat a szemében. Valami hozzáadódott, ami azelőtt hiányzott, és Vergődő Madár tudta, mi az. Hosszan eltemetett vére újra kering, a tömény fehér vére. Ezeknek a dolgoknak a hatása még annál is erősebb volt, mint

amit Vergődő Madár el tudott viselni, és mint a professzor, aki tudja, mikor kell tanítványainak pihenőt adnia, azt mondta Álló Ökölnek, hogy ennyi elég egy napra. A lány arcán csalódottság látszott. Aztán lehajtotta a fejét, és engedelmesen bólintott. Akkor hirtelen csodálatos gondolata támadt. Elkapta Vergődő Madár tekintetét, és tisztelettudóan kérte, hadd csináljanak még egy dolgot. Meg akarta tanítani a fehér katonának a saját nevét. Jó ötlet volt. Annyira, hogy Vergődő Madár nem tudta lebeszélni róla nevelt lányát. Megengedte neki, hogy folytassa. A lány azonnal emlékezett a szóra. Látta, de nem tudta kimondani. És nem volt képes visszaemlékezni, hogy csinálta kislány korában. A férfiak vártak, amíg megpróbált emlékezni. Amikor Dunbar hadnagy öntudatlanul fölemel te a kezét, hogy elhessentsen egy, a fülébe zümmögő szúnyogot, a lány hirtelen újra látott. Elkapta a hadnagy kezét, fölemelte, és a másik kezét óvatosan a férfi csípőjére helyezte. Mielőtt a férfiak reagálhattak volna, a lány Dunbart egy keringő nyikorgó, de elhibázhatatlan emlékeibe vezette. Pár pillanat múlva szemérmesen visszahúzódott, és Dunbar hadnagyot sokkos állapotban hagyta. Igen erőlködnie kellett, hogy visszaemlékezzen, miről is van szó. Hirtelen fénysugár gyúlt a fejében. Aztán a szemébe ugrott, és ő, mint az egyetlen fiú az osztályban, aki tudja a választ, ránevetett a tanárára. három Onnantól már könnyű volt kitalálni a többit. Dunbar hadnagy térdre ereszkedett, és beírta a nevet kéreg szótárfüzetének aljára. Szeme elidőzött rajta, hogy néz ki angolul. Hosszabbnak tűnt, mint egy név. Minél tovább nézte, annál jobban

tetszett neki. Magában mondogatta. Farkasokkal Táncoló. A hadnagy két lábra állt, röviden bólintott Vergődő Madár felé, és, ahogy a komornyik jelenti a vacsoravendég érkeztét, alázatosan és fanfar nélkül, még egyszer kimondta a nevet. Most komancsul mondta: – Farkasokkal Táncoló. XXII. FEJEZET egy Farkasokkal Táncoló Vergődő Madár kunyhójában maradt aznap éjjel. Kimerült volt, de – ahogy néha megesik – túl fáradt volt az elalváshoz. A nap eseményei ugrándoztak a fejében, mint pattogatott kukorica a serpenyőben. Amikor végül is elkezdett az öntudatlanság felé sodródni, a hadnagy egy álom bódulatába süllyedt, ami egészen fiatal kora óta nem történt meg vele. Csillagoktól körülvéve lebegett a hideg, néma űrben. Súlytalan kisfiú, egyedül egy ezüst és fekete világban. De nem félt. Kellemes melegben volt, egy baldachinos ágy takarója alatt, sodródott, mint egyetlen csíra az egész világegyetemben, ha akár mindörökké, az sem baj. Örömteli érzés volt így aludt el első éjszakáján a komancsok ősi nyári táborában. kettő Az elkövetkező hónapokban Dunbar hadnagy sokszor hajtotta álomra a fejét Tíz Medve táborában. Gyakran visszatért Fort Sedgewickbe, de a látogatások inkább büntetést, mint örömöt jelentettek. Amikor ott volt, akkor is a lehető legrövidebb időre korlátozta a megjelenését. Mégis kötelességének érezte odajárni.

Tudta, hogy nincs értelmes oka ott maradni. Most már bizonyos, hogy a hadsereg magára hagyta az őrhelyet és őt is vele együtt, nyugodtan visszatérhetne Fort Haysbe. Már megtette a kötelességét. Helytállása az őrhelyen és az amerikai hadseregben valóban példaértékű. Felemelt fejjel távozhat. Egy másik világ vonzása tartotta vissza, melyet csak most kezdett felfedezni. Nem tudta pontosan, hogy mikor, de rájött, hogy az álma a határ őrszolgálatról kezdettől fogva annak a határtalan kalandnak a keresése, melybe most belekerült. Ez elhalványítja az országokat, hadseregeket és fajokat. Az önmagában felfedezett nagy szomjúságát ugyanúgy nem tudja eloltani, mint a haldokló sem képes visszautasítani a vizet. Látni akarta, mi történik, és ezért lemondott a hadseregbe való visszatérésről. De arról nem teljesen, hogy a hadsereg visszatér őhozzá. Előbb-utóbb vissza fog. Így az erődben tett látogatásai során jobbára trivialitásokkal foglalkozott; kijavított egy lyukat a tetőn, összeseperte a pókhálókat a fűkunyhó sarkában, naplót írt. Ezen dolgok által kívánt magára erőltetni valamiféle kapcsolatot a régi életével. Bármilyen mélyen elkötelezte magát a komancsokhoz, nem sikerült mindentől megszabadulnia, és ezekkel az áltevékenységekkel lehetséges volt kapcsolatot tartania múltja töredékeivel. Amikor több-kevesebb rendszerességgel meglátogatta az erődöt, megőrizte a fegyelmet, amire már nem volt szükség, és így megőrizte John J. Dunbar, az USA hadnagya eszményét. A naplójegyzetek már nem tartalmazták napjainak leírását. Többségük nem volt más, mint a naptári nap hozzávetőleges meghatározása, rövid megjegyzések az időjárásról és az egészségi állapotáról, és egy aláírás. Még ha szerette volna is, túl nagy munka lett volna új életének az elmesélése. Ráadásul ez személyes dolog. Változatlanul lemászott a sziklán a folyóhoz, általában Kapcás kíséretében. A farkas volt az első valódi kapcsolata, és a hadnagy mindig örült, ha látta. Csöndes időtöltésük együtt valami olyasmi volt, amit szeretett. Meg-megállt a folyóparton néhány percre, és nézte a vízfolyást. Ha a fényviszonyok megengedték, olyan tisztán látta magát, mint a

tükörben. Haja lenőtt a vállára. A nap és a szél megsötétítette az arcát. Forgolódott, mint egy manöken, csodálta a melldíszt, amit most egyenruhaként viselt. Ciscón kívül ez volt a legértékesebb tulajdona. Néha a vízi látomás összezavarta. Annyira úgy nézett ki, mint ők. Ilyenkor fél lábon egyensúlyozott ügyetlenül, a másik lábát pedig olyan magasra emelte, hogy láthassa a vízben a sárga csíkos nadrágot és a magas szárú, fekete lovaglócsizmát. Néha gondolt rá, hogy lecseréli őket lábszárvédőre és mokaszinra, de a tükörkép mindig azt súgta neki, hogy maradjon. Ez is egyfajta fegyelem volt. Addig hordja a nadrágot és a csizmát, amíg szét nem mennek. Akkor majd meglátja. Bizonyos napokon, amikor inkább indiánnak, mint fehérnek érezte magát, visszamászott a sziklán, és az erőd valamilyen ősi helynek tűnt, kísérteties emléknek a múltból, mely már oly messze szállt, hogy nehéz volt elhinni, hogy valaha is kapcsolata volt vele. Ahogy múlt az idő, Fort Sedgewickbe menni fárasztó kötelességgé vált. A látogatások egyre ritkábbá váltak. De azért továbbra is kiutazott a régi tanyájára. három Tíz Medve faluja életének központjává vált, de bármennyire is könnyen telepedett itt le, Dunbar hadnagy kívülállóként mozgott itt. Bőre, kiejtése, nadrágja és csizmája a külvilágból érkezett látogatót mutatták, és akár Álló Ököl, ő is gyorsan egy testben két ember lett. A komancs életbe való beilleszkedése állandóan a hátrahagyott világból származó emlékekkel volt terhes, és amikor Dunbar az ő igazi helyére gondolt a világban, tekintete mindig a távolba révedt. Fátyolos köd tölti el az agyát, minthogyha nem tudna magáról. Néhány pillanat múlva a köd felszáll, mehet a dolgára, nem is tudja, mi történt vele. Szerencsére a varázs lecsillapodik, ahogy az idő múlik. Tíz Medve táborában eltöltött első hat hete a kicsi vesszősátor

körül forgott, Vergődő Madár kunyhója mellett. Itt történt, a mindennapos, többórás reggeli és esti üléseken, hogy Dunbar hadnagy először tudott folyékonyán beszélgetni a varázslóval. Álló Ököl nagyot fejlődött a folyékony beszéd irányában, és az első hét végén már hosszú beszélgetéseket folytattak hármasban. A hadnagy Vergődő Madárt mindig jó embernek tartotta, de amikor Álló Ököl lefordította hosszabb gondolatmeneteit angolra, Dunbar rájött, hogy olyan intelligenciával találkozott, ami felülmúlt minden általa eddig ismertet. Kezdetben főként kérdések és válaszok voltak. Dunbar hadnagy elmesélte Fort Sedgewickbe kerülésének történetét, és magyarázat nélküli magárahagyatottságát. Habár a történet érdekes volt, zavarta Vergődő Madárt. Farkasokkal Táncoló alig tudott valamit. Nem ismerte a hadsereg távlati, még kevésbé rövid távú céljait. Katonai dolgokról nem lehetett tőle semmit sem tanulni. Egyszerű katona volt. A fehér faj kérdése más dolog volt. – Miért jönnek a fehérek a mi országunkba? – kérdezi Vergődő Madár. – Nem hiszem, hogy be akarnak jönni az országba. Úgy gondolom, csak átvonulnak – válaszolja Dunbar. Vergődő Madár sorolja: – A texasiak már itt vannak az országunkban, kivágják a fákat, és feltörik a földet. Megölik a bölényt, és otthagyják a fűben. Ez történik most. Már túl sok van ezekből az emberekből. Hányan jönnek még? Itt a hadnagy elhúzza a száját, és azt válaszolja: – Nem tudom. – Hallottam már azt mondani – folytatja a varázsló –, hogy a fehérek csak békét akarnak ezen a vidéken. Miért jönnek akkor mindig szőrös szájú katonákkal? Miért jönnek ezek a szőrös szájú texasi vadászok utánunk, amikor mi csak azt várjuk, hogy hagyjanak egyedül? A fivéreim elmondták, mit beszéltek a fehér főnökökkel. Azt mondták, a beszélgetések békések voltak, és ígéretek hangzottak el. De azt is mondták, hogy az ígéreteket mindig megszegték. Ha fehér főnökök jönnek hozzánk, hogy

tudhatnánk meg az igazi szándékaikat? Adjunk nekik ajándékot? írjuk alá a papírokat, amit mutatnak? És akkor béke lesz közöttünk? Gyerekkoromban sok komancs elment a törvény házába Texasba egy nagy találkozóra a fehér főnökökkel, és ottmaradtak lelőve. A hadnagy megpróbált értelmes válaszokat adni Vergődő Madár kérdéseire, de legjobb esetben is csak gyenge elméletek kerekedtek ki belőlük, és nyomás hatására végül is így fejezte be őket: – Igazából nem tudom. Óvatos volt, érezte Vergődő Madár kérdéseiben a mély aggodalmat, és nem mondhatta el neki, amit igazán gondolt. Ha egyszer a fehérek valódi erővel jönnének ide, bármilyen hősiesen harcolnának is az indiánok, reménytelenül vereséget szenvednének. Már csak a fegyverzet miatt is. Azt sem mondhatta Vergődő Madárnak, hogy ne aggódjon. Volt oka aggodalomra. A hadnagy egyszerűen képtelen volt elmondani neki az igazságot. De hazudni sem tudott a varázslónak. Holtvágányra kerültek. Dunbar a nemtörődömség fala mögé rejtette aggodalmát, és reménykedett benne, hogy újabb, kellemesebb témák kerülnek sorra. De mindennap, ahogy a folt is mindig benne marad a ruhában, az agyonrágott kérdés mindig előkerült: – Hányan jönnek? négy Álló Ököl egyre inkább várta az órákat, amelyeket a vesszősátorban töltött. Most, hogy bevették a csapatba, Farkasokkal Táncoló már nem jelentett akkora problémát, mint azelőtt. A fehér társadalommal való kapcsolata elhalványult, és bár valami félelmetes dolgot jelképezett, a katona maga már nem volt az. Már nem is úgy nézett ki, mint egy katona. Álló Ökölt eleinte zavarta a sátorbeli események közismertsége. Farkasokkal Táncoló iskoláztatása, jelenléte a táborban és a lány közvetítő szerepe állandó beszédtéma lett a

faluban. A nyilvánosság nehéz érzéseket ébresztett benne, mintha csak kilesték volna. Különösen érzékenyen reagált arra, ha meggyanúsították, hogy kivonja magát a minden komancs nőre hatályos kötelezettségek alól. Maga Vergődő Madár nyugtatgatta, de mégis idegeskedett. Ezek a félelmek két héten belül eltűntek, és az újfajta tisztelet, melyet élvezhetett, jótékony hatással volt a személyiségére. Könnyebben mosolygott, és a válla kiegyenesedett. Új szerepének fontossága magabiztosabbá tette lépteit, amit mindenki láthatott. Élete kiteljesedett, és belül tudta, hogy ez jó dolog. A többiek is tudták. Fát gyűjtött egy este, amikor az egyik barátnője odahajolt hozzá, és kis büszkeséggel a hangjában azt mondta neki: – Az emberek rólad beszélnek. Álló Ököl fölegyenesedett, nem tudta, hogyan értelmezze a megjegyzést. – Mit mondanak? – kérdezte határozottan. – Azt mondják, varázsolsz. Azt is mondják, hogy megváltoztathatnád a nevedet. – Mire? – Ó, én nem tudom – válaszolta a barátnő. – Varázsnyelvre esetleg, vagy valami ilyesmire. Ez csak szóbeszéd. Álló Ököl forgatta a fejében a szavakat, miközben együtt sétáltak az alkonyaiban. Csak a tábor szélén szólalt meg. – Szeretem a nevedet – mondta jól tudván, hogy kívánsága gyorsan átszűrődik a táboron –, megtartom. Nemsokára, az egyik éjszakán éppen visszatérőben volt Vergődő Madár tipijébe, miután könnyített magán, amikor énekszót hallott egy közeli kunyhóban. Megállt hallgatódzni, és megdöbbent azon, amit hallott. A komancsoknál van egy híd Mely másik világba visz E hidat Álló Ökölnek hívd! Túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy tovább hallgassa, és

beszaladt lefeküdni. De ahogy betakaródzott, nem gondolt rosszat a dalról. Csak a hallott szavak jártak a fejében, és visszagondolva elég jónak tűntek. Mélyen aludt aznap éjjel. Már világos volt, ami kor reggel fölkelt Kapkodva rohant ki a kunyhóból, és egy pillanatra megtorpant. Farkasokkal Táncoló lovagolt kifele a táborból egy kis szarvasszínű lovon. A látvány még jobban elszomorította, mint várta. Az a gondolat, hogy a férfi elmegy, nem zavarta túlságosan, de az, hogy esetleg nem jön vissza, láthatólag elkeserítette. Álló Ököl elpirult, mikor arra gondolt, hogy valaki megláthatja. Gyorsan körbepillantott, és még vörösebb lett. Vergődő Madár figyelte őt. A lány szíve vadul lüktetett, és küszködnie kellett, hogy összeszedje magát. A varázsló odajött. – Ma nem lesz beszélgetés – mondta, miközben olyannyira alaposan tanulmányozta a lányt, hogy annak belseje görcsbe rándult. – Értem – mondta erőltetetten semleges hangon. Kíváncsiságot látott a varázsló szemében, ami magyarázatot követelt. – Szeretem a beszélgetést csinálni – kezdte rá. – Örülök, hogy csinálhatom a fehér szavakat. – Meg akarja nézni a fehér emberek erődjét. Napnyugtakor visszajön. A varázsló még egy közeli pillantást vetett rá, és azt mondta: – Holnap majd többet beszélgetünk. öt A percek lassan teltek. A lány úgy leste a napot, mint unatkozó hivatalnok az óraütést. Semmi sem mozdul lassabban, mint az idő, ha figyelik. Nagyon nehezen tudott koncentrálni a kötelezettségeire emiatt. Amikor nem ügyelte az idő múlását, álmodozott. Most, hogy a férfi valódi személlyé vált, csodálatra méltó

dolgokat talált benne. Néhány ilyen a kölcsönös fehérségükre vezethető vissza. Néhány csak a férfi sajátja. Mindegyik érdekes volt a lány számára. Titokzatos büszkeséget érzett, mikor a férfi tetteire gondolt, melyek mindenki számára ismertek voltak. Nevetett, amikor a szerepjátszására gondolt. Ő néha nagyon vicces. Vicces, de nem bolond. Akárhogyan is nézzük, becsületesnek, nyíltnak, tisztességesnek és jó humorúnak látszik. A lány meg volt győződve róla, hogy ezek az értékek igaziak. A melldísz első ránézésre úgy áll rajta, mint komancson a cilinder. De ő evvel nem törődik, és nap mint nap hordja. Sosem veszi le. Nyilvánvaló, hogy imádja. Mind a kettejüknek göndör hajuk van, nem olyan sűrű és egyenes, mint a többieknek. És ő nem is próbálja megváltoztatni. Nem cserélte le a cipőjét és a nadrágját. Ugyanolyan természetességgel viseli őket, mint a melldíszt. Az ilyen tűnődések arra a következtetésre vezették a lányt, hogy Farkasokkal Táncoló tisztességes ember. Minden ember számára van valami jellemző, amit a legjobban becsül. Álló Ököl számára ez a tisztesség volt. Ezek a gondolatok Farkasokkal Táncolóról nem csillapodtak, és ahogy a délután múlt, még vak merőbbek is támadtak. Elképzelte, ahogy jön visszafelé napnyugtakor. Elképzelte magukat együtt a sátorban másnap. Még egy kép beugrott neki, amint a folyóparton térdelt az elmúlt délután, és kancsóját töltötte. Együtt voltak a sátorban. A férfi magáról mesélt, és ő hallgatta. De csak ketten voltak. Vergődő Madár elment. hat Az álom mindjárt másnap valóra vált. A három ember éppen hogy letelepedett beszélgetni, amikor hírét hozták, hogy fiatal harcosok egy csoportja harci csapatot akar

szervezni a paonik ellen. Mivel erről eddig nem volt szó, és a kérdéses fiatalok tapasztalatlanok, így Tíz Medve gyorsan összehívta a tanácsot. Vergődő Madarat elhívták, és hirtelen kettesben maradtak. A nagy csend a sátorban mindkettőjüket idegesítette. Mindketten beszélgetni akartak, de gondolkodtak azon, hogy mit és hogyan mondjanak. Szótlanok voltak. Álló Ököl végül kitalálta a nyitó szavakat, de lekésett. A férfi már felé fordult, szégyenlősen, de mégis erőszakosan. – Többet szeretnék tudni rólad – mondta. A lány elfordult, megpróbált gondolkodni. Az angol még nehéz volt neki. Az erőltetett gondolkodás hatására tisztán, de félig-meddig dadogva jöttek elő a szavak. – Mii… mit tudsz… mit tudni? – kérdezte. hét A délelőtt további részében a lány magáról mesélt. A hadnagy éber figyelemmel követte a történeteket. Arról az időről, amikor a lány még fehér kislány volt, az elfogásáról, és hosszú életéről a komancsokkal. Amikor egy történet befejeződött volna, újabb kérdés következett. A lány bármennyire is szeretett volna, nem tudott szabadulni a saját személyétől. A férfi megkérdezte, hogyan szerezte a nevét. A lány elmondta a táborba való érkezésének sok évvel ezelőtti történetét. Az első pár hónap ködös, de jól emlékezett rá, hogy mikor kapta a nevét. Senki nem fogadta örökbe hivatalosan, és nem lett a csapat tagja. Csak dolgozott. Ha sikerrel végrehajtotta feladatait, kevésbé alantas munkát kapott, és több jó tanácsot. De minél többet dolgozott, annál megalázóbbnak tartotta alacsony helyzetét. És néhány nő kegyetlenül pikkelt rá. A kunyhó előtt egyik reggel behúzott egyet a legrosszabbiknak ezek közül a nők közül. Fiatal volt és tapasztalatlan, nem tudott

volna győzni a verekedésben. De az ütés kemény volt és tökéletesen időzített. Eltalálta a nő állat, és leterítette. Jól megrugdosta öntudatlan kínzóját, és farkasszemet nézett a többi asszonnyal ökölbe szorított kézzel. Egy pici fehér lány, kész elkapni bárkit, aki ellene jön. Senki sem kezdett ki vele. Csak néztek. Pillanatokon belül mindenki visszatért a munkájához. A gonosz asszonyt otthagyták fekve, ahova leesett. Ezután már senki sem pikkelt a kis fehér lányra. A család, amelyik gondját viselte, kedvesen megnyílt előtte. A komanccsá válás útja kisimult. Ettől kezdve ő volt Álló Ököl. Különleges melegség töltötte be a sátrat, miközben elmesélte a történetet. Dunbar hadnagy tudni akarta az ökölcsapás pontos helyét a nő állán. És Álló Ököl habozás nélkül megérintette az állkapcsát az ujjával. Ezután a hadnagy ránézett a lányra. Szemei lassan elfordultak, és összecsuklott. Jó tréfa volt, és a lány még fokozta, amikor szelíden rázogatni kezdte a férfi karját. A kis közjáték további enyhülést hozott kettőjük között, de akármilyen jó is volt, a hirtelen bizalmaskodás Álló Ökölt kissé nyugtalanította is. Nem akarta, hogy személyes kérdéseket tegyenek föl neki a családi állapotáról. Érezte, hogy ilyen kérdések következnek, és ez megtörte az összpontosítását. Ideges lett és kevésbé közlékeny. A hadnagy érezte, hogy visszahúzódik. Ettől ő is ideges és kevésbé közlékeny lett. Még mielőtt észrevették volna, újra csend szállt rájuk. A hadnagy mégiscsak kimondta. Pontosan nem tudta, miért, de ezt meg kellett kérdeznie. Ha most nem, akkor meglehet, sohasem kérdezi meg. Úgyhogy megtette. Mintegy mellékesen kinyújtotta az egyik lábát, és ásított. – Férjnél vagy? – kérdezte. Álló Ököl lehajtotta a fejét, és a térdére szegezte tekintetét. Röviden, nyugtalanul megrázta a fejét és azt mondta: – Nem.

A hadnagy már a határán volt, hogy megkérdezze, miért, amikor észrevette, hogy a lány lassan a tenyerébe temeti a fejét. Várt egy pillanatig, hátha valami baj van. A lány rendben volt. Éppen hogy a fiú ismét beszélni kezdett volna, a lány felpattant, és kiment a sátorból. Elment, mielőtt Dunbar utánaszólhatott volna. Feldúltan és zsibbadtan ült a sátorban. Átkozta magát a kérdés miatt, és reménykedett, hogy ami elromlott, megjavul. De ennek érdekében nem tehetett semmit. Nem kérhette Vergődő Madár tanácsát. Nem is szólhatott Vergődő Madárnak. Tíz hasztalan percig ült egyedül a sátorban. Aztán megkereste a pónilovakat. Sétára és lovaglásra volt szüksége. Álló Ököl is lovagolni ment. Áthajtott a folyón. Megpróbálta rendezni a gondolatait. Nem volt túl szerencsés. Farkasokkal Táncolóval kapcsolatos érzései borzasztó zavarosak voltak. Nemrég még gyűlölt rá is gondolni. Az utóbbi napokban nem gondolt semmi másra, csak őrá. És még annyi más ellentmondás volt. Induláskor ráeszmélt, hogy nem is gondol halott férjére, ő volt az élete közepe még nemrég, és most elfelejtette őt. A bűn legyőzte. Megfordult a pónival, és elindult visszafelé. Egy sor imát mondott halott férjéért, így próbálta Farkasokkal Táncolót kiűzni a fejéből. A falu még látótávolságon kívül volt, amikor a póni fölemelte a fejét, és prüszkölni kezdett, ahogy a lovak teszik, amikor félnek. Egy nagy valami csörtetett mögöttük a bokorban akkora zajjal, hogy csak medve lehetett. Álló Ököl hazáig vágtatott. Újra átment a folyón, amikor a haszontalan gondolat az eszébe ötlött. – Kétlem, hogy Farkasokkal Táncoló valaha is látott medvét – mondta magában. Álló Ököl hirtelen megállt. Nem hagyhatta, hogy ez folytatódjék, ez az állandó őrá gondolás. Ez tűrhetetlen. Amikor átért a túlpartra, a nő, aki két ember volt egy személyben,

elhatározta, hogy fordítói szerepe ezután üzleti tevékenység lesz, mint a kereskedés. Ez így nem mehet tovább, még gondolatban sem. Abba fogja hagyni. XXI. FEJEZET egy Dunbar hadnagy magányos útja szintén a folyóparton vezetett. Míg Álló Ököl dél felé lovagolt, ő északra ment. A nagy hőség ellenére elkalandozott a folyótól egy-két mérföldnyire. Betört a nyílt vidékre azzal a gondolattal, hogy a szabad térben jobban fogja érezni magát. A hadnagynak nagyon rossz kedve volt. Újra és újra leforgatta a fejében a lány távozását a sátorból, szeretett volna valamibe belekapaszkodni. Valami véglegeset érzett a távozásából. Az a borzalmas érzése támadt, hogy valami csodálatos pottyant ki a kezéből, amit éppen az imént szedett föl. A hadnagy kegyetlenül haragudott magára, hogy nem ment utána. Ha megtette volna, még most is boldogan beszélgethetnének. El akart mondani neki valamit magáról. Most már ez lehet, hogy meg sem történik. Újra a sátorban szeretett volna lenni vele. Ehelyett itt botladozik, vándorol a tűző napon, mint egy elkárhozott lélek. Sosem volt még ilyen messze északra a tábortól, és meglepődött, milyen radikálisan megváltozott a vidék. Előtte igazi hegyek emelkedtek, nem úgy, mint fűországban. A hegyekből mély, csipkézett kanyonok futnak ki. A melegtől és az állandó önkritikától a feje zümmögött, hirtelen bolondnak érezte magát. Ciscót megnoszogatta egy kicsit a térdével. Egy fél mérfölddel odébb felfedezte egy kanyonnak a prérire nyíló árnyas torkolatát. A falak mindkét oldalon legalább száz láb magasra törtek, és a

lóra és lovasára hulló sötétség pillanatok alatt felfrissítette őket. De ahogy óvatosan araszolgattak a kanyon sziklás talaján, a hely fenyegetővé változott. Érezte, hogy Cisco izmai idegesen rángatóznak, és a délután abszolút nyugalmában egyre tisztábban hallotta saját szíve kongó dobogását. Az a bizonyosság lett úrrá rajta, hogy valami ősi helyre jutott. Lehet, hogy gonoszra. Már arra gondolt, hogy visszafordul, amikor a kanyon alja hirtelen kiszélesedett. Messze előttük a kanyon falai között nyárfáknak a ragyogó napfényben csillogó tetejét pillantotta meg. Néhány további kanyar és forduló után ő és Cisco egyszerre csak egy nagy, természetes tisztásra jutottak, ahol a nyárfák álltak. A hely még a legnagyobb nyárban is figyelemreméltóan zöld volt, és bár nem látott folyót, tudta, hogy víznek lennie kell itt. A szarvasszínű felemelte nyakát, és beleszagolt a levegőbe, ő is szomjas. Dunbar odahajtotta hozzá a fejét. Cisco körbejárta a nyárfákat, elsétált még száz yardot egy meredek szikla aljáig, ami a kanyon végét jelölte. Ott megállt. A lábainál levelekkel és algákkal borítva ott csordogált egy körülbelül hat láb széles kis forrás. Mielőtt a hadnagy leugorhatott volna, Cisco pofája áttört a felületi rétegen, és nagy kortyokban inni kezdett. Mikor a hadnagy letérdelt a lova mellé a forrás szélére, valami a szemébe ötlött. Egy repedés volt a sziklafal alján. Visszakanyarodott a szirtbe, és elég magas volt ahhoz, hogy egy ember kiegyenesedve bemehessen rajta keresztül. Dunbar hadnagy lehajtotta a fejét a Ciscóé mellé, és gyorsan ivott. Leszedte a kantárt a ló fejéről, ledobta a forrás mellé, és besétált a repedés sötétjébe. Csodálatosan hűvös volt belül. A talaj a lába alatt puha volt, és amíg ellátott, a hely üres volt. De ahogy körülnézett, már tudta, hogy az ember törzsvendég itt. Ezer tűz hamuja volt szétszórva a földön, mint kitépett tollak. A hasadék összeszűkült, és amikor a hadnagy hozzáért, az ezer tűz pernyéje összekente a kezét.

Még világosfejűnek érezte magát. Amikor leült, a hátsó felét olyan erősen beverte a talajba, hogy felnyögött. Százyardnyi távolságból szembenézett a bejárattal, ahonnan jöttek, és ami most ablak volt a délutánra. Cisco elégedetten legelészett a fűben a forrás mentén. Mögötte a nyárfalevelek tükörként világítottak. Ahogy a hűvösség körülvette, Dunbar hadnagyot lüktető, mindenen átható fáradtság kerítette hatalmába. Kezét a feje alá fonta, lefeküdt a sima, homokos földre, és szemét a plafonra meresztette. A tömör sziklatető fekete volt a füsttől, és alatta különböző jeleket lehetett látni. Mély barázdák voltak a kőbe vájva, és Dunbar rájött, hogy emberi kéztől származnak. Álom kerülgette, de elbűvölték a jelek. Próbált értelmet adni nekik, ahogy a csillagleső igyekszik körvonalazni a Taurust. A jelek hirtelen a helyükre kerültek. Egy bölény vázlata volt, mely minden lényeges részletet tartalmazott. Még a farka is ott volt. A bölény mellett a vadász állt. Egy botot tartott a kezében, valószínűleg egy dárdát. A bölényre irányította. Az álom feltartóztathatatlanul megérkezett. Ahogy ólmos szemeit lehunyta, fölmerült benne, hogy a forrás szennyezett. Amikor lehunyta a szemét, még látta a bölényt és a vadászt. A vadász ismerős volt. Nem egészen pontosan, de volt valami Vergődő Madárból az arcában, valami, ami átöröklődött a századokon. Azután ő maga volt a vadász. Azután eltávozott. kettő A fák elhullatták leveleiket. Hófoltok voltak szétszórva a földön. Nagyon hideg volt. Egy nagy csapat közkatona várt élettelenül, puskájával az oldalán. Egyiktől a másikig ment, belenézett fagyott, kék arcukba, életjelt

keresett. Senki sem köszöntötte. Megtalálta az apját közöttük. Az árulkodó orvosi táska teste természetes nyúlványaként lógott a kezében. Egy gyerekkori pajtását látta, aki megfulladt. Látta az istállótulajdonost, aki verte a lovakat, amikor kilógtak a sorból. Látta Grant tábornokot szfinxként, katonasapka koronázta a fejét. Egy vizenyős szemű embert látott papi gallérban. Egy prostituáltat látott rúzstól és púdertől mocskos halott arccal. Látta a nagy mellű általános iskolai tanárnőjét. Látta anyja édes arcát a reá fagyott könnyekkel. Életének roppant hadserege úgy úszott el szeme előtt, mintha sosem akarna véget érni. Fegyverek voltak ott, nagy rézszínű ágyúk kerekeken. Valaki odajött a várakozó katonacsapathoz. Tíz Medve volt. Puhán sétált a törékeny hidegben egy szál takaróval csontos vállain. Mint egy turista, szemtől szembe állt az egyik ágyúval. Egy rézbőrű kéz csusszant ki a takaró alól, meg akarta érinteni a csövet. A nagy puska elsült, és Tíz Medve füstfelhővé vált. Felsőteste lassan bukfencezett a halott téli égben. Mint víz a tömlőből, úgy záporozott a vér a dereka helyéből. Arca kifejezéstelen volt. A haja lassan föllebbent a füléről. A többi ágyú is elsült, és Tíz Medvéhez hasonlóan falujának kunyhói is elrepültek. Nehéz papírkúpokként pörögtek a levegőben, és földet éréskor a tipik csúcsukkal fúródtak bele az acélkemény földbe. A hadsereg arc nélküli volt most. Mint egy meleg napon a strandon lökdösődő boldog fürdőzők csordája sodorta el azokat, akik nem tudtak elrejtőzni a kunyhókba. Az újszülötteket és a kisgyerekeket ökleltek föl először. Fölrepültek a levegőbe. A csupasz fák ágai átszúrták kicsi testüket, a gyerekek vonaglottak, vérük csörgött lefele a fatörzseken, miközben a hadsereg folytatta munkáját. Úgy nyitották föl a férfiakat és a nőket, mint hogyha karácsonyi ajándékok lettek volna. Belelőttek a fejükbe, és leemelték a koponya tetőt; bajonettel kimetszették a belüket, azután

türelmetlenül lenyúzták a bőrüket; letörték a végtagokat és kitépték őket. Pénz volt belül minden indiánban. Ezüst fakadt a végtagjaikból. Dollár fakadt a beleikből. Arany ült a koponyájukban, ahogy a cukor leülepszik az üveg alján. A nagy hadsereg elvonult a felhalmozott vagyonnal. Néhány katona a vagonok után rohant, és fellapátolta, ami kicsorgott a földre. Harc tört ki a katonaság soraiban, és jóval azután, hogy eltűntek, csatájuk hangjai hullámzottak a hegyek mögött. Egy hátrahagyott katona sétált szomorúan és kábultan a holttestek földjén. Ez ő maga volt. A feldarabolt emberek szíve még vert. Uniszónóban dobolt egy ritmust, mely zeneként hangzott. Becsúsztatta kezét a tunikája alá, és nézte, ahogy emelkedik és ereszkedik a saját szíve ütemére. Látta, hogy a lehelete megfagy az orra előtt. Nemsokára ő is megfagy. Lefeküdt a holttestek közé, és amikor elnyúlt, egy hosszú, szomorú sóhaj hagyta el az ajkát. Ahelyett hogy lecsengett volna, a sóhaj egyre erősödött. Ott körözött a gyilkos föld fölött, egyre gyorsabban, és üzenetet mormogott a fülébe, amit nem volt képes megérteni. három Dunbar hadnagy csontig átfagyott. Sötét volt. Szél fütyült a hasadékban. Azonnal felugrott, beverte a fejét a sziklamennyezetbe, és visszazuhant a térdére. A szélfuvallaton át ezüstös fényt látott a barlang bejáratán keresztül. Holdfényt. Dunbar kétségbeesetten, majomszerűen előregörnyedve négykézláb menekült kifelé a hasadékból. Amikor fel tudott állni,

odaszaladt a hasadék szájához, és addig rohant, amíg a csodálatos, holdfényes tisztásra nem ért. Cisco elment. A hadnagy magasan és élesen fütyült. Semmi. Továbbment a tisztáson, és újra fütyült. Hallotta, hogy valami mozog a nyárfák között. Halk neszt hallott, és Cisco szarvasszínű bőre villant föl, mint egy sárga közlekedési lámpa, ahogy kifelé jött a fák közül. Dunbar elment a kantárért, amit a forrásnál hagyott, amikor valami meglebbent a levegőben. Még idejében visszanézett, hogy kivehesse a nagy fülesbagoly barna körvonalait, amikor az lecsapott Cisco feje mellett, és meredeken fölemelkedett, hogy végül eltűnjék a legmagasabb nyárfa ágai között. A bagoly repülése zavaróan kísérteties volt. Biztos, hogy hatással volt Ciscóra is, mert amikor odaért hozzá, a lovacska remegett a félelemtől. négy Kifelé mentek a kanyonból. Amikor újra a nyílt prérire értek, olyan érzés lett úrrá rajtuk, mint az úszón, aki hosszú és mély lemerülés után jön föl a felszínre. Dunbar hadnagy enyhén előrehelyezte a súlypontját, és Cisco könnyű galoppban vitte ezüstös fűország felé. Új erőre kapva lovagolt. Élvezte, hogy felébredt és él, és igyekezett távol tartani magát a furcsa, nyugtalanító álomtól. Mindegy, hogy az álom honnan jött, és mindegy, mit jelent. A képek túl frissek és mélyek voltak ahhoz, hogy fel tudja őket dolgozni. Elhessegette a hallucinációkat egyéb gondolatokkal, miközben Cisco patáinak finom kopogását hallgatta. Az erő érzése fogta el egyenes arányban a megtett mérföldekkel. Érezte Cisco kantárának erőfeszítést nem igénylő mozgásán, és érezte saját maga egységén: egységén a lóval és a prérivel, és az

immár otthonát jelentő faluba való visszatérésének perspektíváján. Tudata mélyén érezte, hogy lesz még elszámolása Álló Ököllel, és hogy groteszk álmát feldolgozza valahol a jövője folyamán. Bár ebben a pillanattan ezek a dolgok jelentéktelenek voltak. A legkevésbé sem fenyegették. Teljesen biztos volt benne, hogy emberi élete üres lap. Előtörténetének palatábláját letörölték. Jövője nyílt volt, mint egy újszülötté, és ez szárnyalásra késztette lelkét. Ő volt az egyetlen ember a földön, király alattvaló nélkül, aki bolyong élete határtalan birodalmában. Örült, hogy ők komancsok és nem kiovák, amikor eszébe jutott a gúnynevük, amit hallott vagy olvasott valahol a halott múltban. A síkságok urainak nevezték őket. És ő egy volt közülük. Ábrándozási rohamában elengedte a gyeplőt, és keresztbe tette a karját, kezeit a melldíszen nyugtatva. – Farkasokkal Táncoló vagyok – kiáltotta hangosan. – Farkasokkal Táncoló vagyok. öt Vergődő Madár, Szélfútta Haj és néhány másik ember a tűz körül ült, amikor belovagolt aznap éjjel. A varázsló annyira idegeskedett, hogy szétküldött egy kis csapatot a négy égtáj felé, hogy felderítsék a fehér katona tartózkodási helyét. De általános riadó nem volt. El volt intézve. Visszajöttek, hogy semmit nem találtak, és Vergődő Madár nem foglalkozott többet a dologgal. Amikor a dolgok a befolyási körén kívül kerültek, mindig a Nagy Szellem bölcsességére hagyatkozott. Sokkal jobban zavarta, amit Álló Ököl arcán és viselkedésén észrevett, mint Farkasokkal Táncoló eltűnése. Amikor a fiú nevét említette, zavart szorongást észlelt a lányon, mintha valamit el akarna titkolni. De úgy döntött, ez is a hatalmán kívül áll. Ha valami fontos dolog történt közöttük, majd napvilágra kerül a maga idejében. Megkönnyebbült, amikor látta a szarvasszínű lovat és lovasát

közeledni a tűzhöz. A hadnagy előbb leszállt Cisco hátáról, és komancsul üdvözölte az embereket a tűz körül, ők viszonozták az üdvözlést, és vártak, hátha mond valami érdekeset az eltűnéséről. Dunbar hívatlan vendégként ácsorgott előttük, Cisco kantárát csavargatta a kezében, és keresztülnézett rajtuk. Mindenki láthatta, hogy valami máson gondolkodik. Néhány pillanat múlva egyenesen Vergődő Madárra nézett, és a varázsló azt gondolta, hogy sosem látta a hadnagyot ilyen hűvösnek és magabiztosnak. Ekkor Dunbar elmosolyodott. Kis mosoly volt, nagy önbizalommal. – Farkasokkal Táncoló vagyok – mondta perfekt komancsul. Aztán elfordult a tűztől, és levitte Ciscót a folyóhoz itatni. XXIV. FEJEZET egy Tíz Medve első tanácsa nem volt meggyőző, de a Dunbar hadnagy visszatértét követő napon újabb gyűlést tartottak, és megegyezésre jutottak. Ahelyett hogy azonnal indulnának – ahogy a fiatalok akarták –, a paoni indiánok ellen induló harci csapatnak egy hét szükséges a felkészüléshez. Azt is elhatározták, hogy tapasztalt harcosok is részt vesznek az akcióban. Szélfútta Haj lesz a vezér, és Vergődő Madár is velük megy, hogy spirituális segítséget nyújtson a táborhely és a támadás időpontjának kiválasztásában, valamint a bizonyosan megjelenő égi jelek felismerésében. Körülbelül húsz főből álló kis csapat lesz, és inkább a zsákmányszerzés, mint a bosszú vezérli őket. Nagy volt az érdeklődés a csapat iránt, hiszen néhány fiatal most megy először teljes értékű harcosként a csatába, és az, hogy ilyen kiváló emberek vezetik őket, épp elég izgalmat jelentett ahhoz,

hogy megtörjék az általában nyugodt, mindennapos tevékenységet Tíz Medve táborában. Dunbar hadnagy napirendjét is megváltoztatta furcsa napja az ősi kanyonban. Az addig jól haladó találkozók a vesszősátorban állandóan félbeszakadtak, és két nap múlva abbamaradtak. A kérdésekkel ostromlott Vergődő Madár örömmel fordította teljes figyelmét a portya megszervezésére. Álló Ököl boldog volt az elhidegülési időszakban, Farkasokkal Táncoló ugyanúgy. Nyilvánvaló volt, hogy a lány külön erőfeszítéseket tesz arra, hogy távol tartsa magát tőle. Megkönnyebbült, hogy az ülések véget értek, emez avagy más okból. Érdekelte a harci csapat felkészítése, és árnyékként követte Vergődő Madárt, ahol csak tudta. A varázsló látszólag az egész táborral kapcsolatban állt, és Farkasokkal Táncoló el volt ragadtatva, hogy részt vehetett ebben, még ha csak megfigyelőként is. Messze nem folyékonyan, a lényegesebb dolgokat el tudta mondani, és a jelbeszédben olyan szintre jutott, hogy a harci csapat távozása előtti napokban igen ritkán kellett Álló Ökölt hívni. Ami történt, elsőrendű oktatás volt Dunbar hadnagy számára. Ott ült sok gyűlésen, ahol a csapat egyes tagjainak kiosztották az utasításokat kellő odafigyeléssel és tapintattal. A sorok között olvasva láthatta Vergődő Madár kiváló képességeit. Senki nem múlhatta felül képességeit abban, hogy mindegyik emberrel elhitesse azt, hogy pontosan ő a készülő expedíció legfontosabb tagja. Farkasokkal Táncolónak hosszabb időt kellett eltöltenie Szélfútta Hajjal is. Szélfútta Haj már sokszor harcolt a paonik ellen, ezeknek az összecsapásoknak a történetét kellett elmesélnie. Ezek valóban életbevágóak voltak a csapat fiatalabb tagjai számára. A nem hivatalos harci iskola Szélfútta Haj kunyhója környékén működött, és Farkasokkal Táncoló néhány nap alatt megfertőződött. Az elején a fertőzés alacsony szintű volt. Lusta elmélkedésben merült ki arról, milyen lesz a csata. Majd hirtelen erős vágy kerítette hatalmába, hogy a komancsok ellenségei ellen vonuljon.

Türelmesen várta a megfelelő időt, hogy megkérhesse őket, hadd menjen velük. Volt ilyen alkalom, de elmúlt anélkül, hogy kinyitotta volna a száját. Félt, hogy nemet mondanak, és ez szégyenlőssé tette. Két nappal a tervezett indulás előtt nagy csapat antilopot láttak a tábor környékén. Harcosok egy csoportja, köztük Farkasokkal Táncoló, kilovagolt, hogy húst szerezzen. A bölényeknél is alkalmazott bekerítő technikával nagyszámú állatot ejtettek, körülbelül hatvanat. A friss hús mindig öröm, de a sikeres antilopvadászatot még inkább jó előjelnek tekintették, és bíztak abban, hogy kis háborújuk a paonik ellen jó eredményt hoz. Az eltávozok megkönnyebbültek, hogy családjuk nem marad élelmiszer nélkül, még ha hetekig távol vannak is. Hálaadó táncot tartottak aznap este. Mindenki nagyon lelkes volt. Kivéve Farkasokkal Táncolót. Ahogy telt a távolról figyelt éjszaka, egyre inkább morózus lett. Csak arra gondolt, hogy otthon hagyják, és nem tudta megállni, hogy ne szóljon. Közel verekedte magát Álló Ökölhöz. Amikor a tánc véget ért, már mellette volt. – Beszélni akarok Vergődő Madárral – mondta. A lány sejtette, hogy valami baj van. Megpróbálta a fiú szeméből kiolvasni, de nem sikerült. – Mikor? – Most. kettő Valami okból képtelen volt lehiggadni. Rá nem jellemző módon ideges és türelmetlen volt. Álló Ököl és Vergődő Madár is látta rajta, amikor a kunyhóhoz sétáltak. Még akkor is nyilvánvalóan szorongott, amikor letelepedtek Vergődő Madár tipijében. A varázsló átsiklott a szokásos formaságokon, és gyorsan a tárgyra tért.

– Mondd el, amit akarsz! – beszélt Álló Ökölön keresztül. – Én is menni akarok. – Hová? – kérdezte a lány. Farkasokkal Táncoló nyugtalanul mocorgóit, bátorságot gyűjtött. – A paonik ellen. Közvetítették Vergődő Madárnak. Szeme kicsit elkerekedett, de a varázsló egyébként nyugodtnak tűnt. – Miért akarsz hadat viselni a paonik ellen? – kérdezte logikusan. – Semmit sem tettek ellened. Farkasokkal Táncoló gondolkodott egy pillanatig. – A komancsok ellenségei. Ez nem tetszett Vergődő Madárnak. Valami erőltetett volt a kérésben. Farkasokkal Táncoló túlságosan igyekezett. – Csak komancs harcosok mehetnek az útra – mondta határozottan. – Tovább voltam harcos a fehérek hadseregében, mint néhányan ezek közül a fiatalok közül, akiket kijelöltek. Néhányan most harcolnak először. – De ők komancs módra tanulták – mondta a varázsló szelíden. – Te nem. A fehér emberek nem úgy harcolnak, mint a komancsok. Farkasokkal Táncoló vesztett az eltökéltségéből. Tudta, hogy veszít. Halkabbra fogta a hangját. – Nem tudok megtanulni komancs módra harcolni, ha a táborban maradok – mondta alázatosan. Nehéz volt a helyzet Vergődő Madár számára. Bárcsak meg se történt volna. Mélyen ragaszkodott Farkasokkal Táncolóhoz. A fehér katonáért ő viselt felelősséget. A fehér katona érdemesnek bizonyult a kockázatra, amit Vergődő Madár magára vállalt. Még többnek is, mint érdemesnek. Másrészt a varázsló magas és tiszteletreméltó pozícióba került isteni eredetű bölcsessége által. Bölcs volt, és értette annyira a világot, hogy nagy szolgálatot tehessen népének. Egyik oldalról egy bizonyos ember iránti szeretet, a másikról a közösségnek tett szolgálat között őrlődött Vergődő Madár. Világos

volt a verseny kimenetele. Minden bölcsessége azt súgta, hogy hiba lenne Farkasokkal Táncolót magukkal vinni. Ahogy a kérdésen rágódott, hallotta, hogy Farkasokkal Táncoló mond valamit Álló Ökölnek. – Arra kér, hogy mondd el Tíz Medvének – mondta a lány. Vergődő Madár védence reménnyel telt szemébe nézett, és töprengett. – Megteszem – mondta. három Farkasokkal Táncoló rosszul aludt aznap. Átkozta magát, hogy túl izgatott az elalváshoz. Tudta, hogy holnapig nem születik döntés, és a holnap nagyon távolinak tűnt. Tíz percet aludt, majd húsz percet ébren volt, és ez így ment egész éjszaka. Fél órával a hajnal hasadta előtt feladta, és lement a folyóra fürdeni. A táborban várt a döntésre, kibírhatatlannak tűnt, és jól jött, amikor Szélfútta Haj megkérdezte, akar-e bölényfelderítő járőrbe menni. Messzire elkószáltak kelet felé, és csak jócskán délután tértek vissza a táborba. Megkérte Sokat Mosolygót, hogy vigye vissza Ciscót a pónicsordához. Vadul verő szívvel lépett be Vergődő Madár kunyhójába. Senki sem volt otthon. Úgy határozott, hogy vár, amíg valaki hazajön. A hátsó falon keresztül női hangokat hallott, melyek a munka zajával keveredtek. Minél tovább hallgatta, annál kevésbé tudta elképzelni, mi folyik ott. Néhány perc múlva a kíváncsiság kivitte a kunyhóból. Mindjárt Vergődő Madár otthona mögött, néhány lépésre a sátortól Álló Ököl és a varázsló feleségei az utolsó simításokat végezték egy újonnan emelt kunyhón. Az utolsó szegélyeket varrták össze. Egypár pillanatig nézte, hogyan dolgoznak, majd megszólalt. – Hol van Vergődő Madár?

– Tíz Medvénél – mondta a lány. – Megvárom – mondta Farkasokkal Táncoló, és megfordult. – Ha akarod – mondta a lány föl sem nézve a munkából –, itt is megvárhatod. – A lány abbahagyta a halántékán lecsurgó veríték letörlését, és farkasszemet nézett a férfival. – Neked csináljuk ezt. négy A megbeszélés Tíz Medvével nem tartott sokáig, legalábbis a lényeges része nem. Az öreg jó hangulatban volt. Sokat szenvedett csontjai szerették a meleg időt, és habár ő maga nem ment, a gyűlölt paonik elleni sikeres kaland kilátásai örömmel töltötték el. Unokái körbevették, és mindhárom felesége jókedvű volt. Vergődő Madár nem választhatott volna jobb pillanatot, hogy előadja a kényes témát. Amikor a varázsló elmondta neki Farkasokkal Táncoló kérését, Tíz Medve egykedvűen hallgatta. Válasz előtt újratöltötte a pipáját. – Elmondtad, mi van az ő szívében – zihálta az öregember. – Mi van a tiédben? Pipát ajánlott Vergődő Madárnak. – Az én szívem azt súgja, hogy ő túl türelmetlen. Túl sokat akar, túl gyorsan. Ő harcos, de nem komancs. Egy jó ideig nem is lesz az. Tíz Medve mosolygott. – Mindig jól beszélsz, Vergődő Madár. És jól látod. Az öregfiú meggyújtotta a pipát, és továbbadta. – Most mondd meg – mondta –, milyen tanácsot szeretnél kapni! öt Először borzasztó csalódás volt. Csak a lefokozáshoz hasonlítható.

De sokkal elkeserítőbb. Sosem volt ilyen kiábrándult. Azon is meglepődött, hogy a fájdalom milyen gyorsan elmúlt. Majdnem azonnal, ahogy Vergődő Madár és Álló Ököl elhagyták a kunyhót. Feküdt az új ágyban az új otthonában, és nem győzött csodálkozni a változáson. Alig telt el néhány perc, hogy megtudta, és már nem is volt összetörve. Egy pici csalódás volt már csak benne. Ennek valami köze van ahhoz, hogy itt van. A romlatlansághoz. Vergődő Madár mindent nagyon pontosan elrendezett. Két nő követte bőrökkel a kezében: Álló Ököl és az egyik felesége. Miután megvetették az ágyat, a feleség eltávozott, és ők hárman, Vergődő Madár, Álló Ököl és Farkasokkal Táncoló szemtől szemben álltak a tipi közepén. Vergődő Madár sosem említette sem a portyát, sem az elutasító döntést. Egyszer csak beszélni kezdett. – Jó volna, ha folytatnád a beszélgetéseket Álló Ököllel, amíg én elvagyok. Csináljátok az én kunyhómban a családom szeme előtt. Azt akarom, hogy tudjanak rólatok, amíg nem vagyok itthon, és azt akarom, hogy ti is tudjatok róluk. Jobban érzem magam, ha tudom, hogy gondot viselsz a családomra, amíg távol vagyok. Gyere a tüzemhez, és egyél, ha éhes vagy. Miután a vacsorameghívás megtörtént, a varázsló hirtelen hátat fordított és elment. Álló Ököl követte. Farkasokkal Táncoló nézte, ahogy elmentek. Meglepődött, hogy búskomorsága elpárolog, A helyébe lelkesedés költözött. Egyáltalán nem érezte kicsinek magát. Éppen hogy nagyobbnak. Vergődő Madár családja az ő védelme alatt áll. Türelmetlenül várta, hogy ilyen szerepben szolgálhassa őket. És újra Álló Ököllel lehet. Ez is megdobogtatta a szívét. A harci csapat elmegy egy időre. Ez lehetővé teszi, hogy rengeteget tanuljon komancsul. Tudta, hogy tanulás közben sokkal többet szedhet föl, mint pusztán a nyelvet. Ha keményen dolgozik, teljesen új szintre juthat, mire pártfogói hazatérnek. Tetszett neki az ötlet.

Rákezdték a dobok a faluban. Kezdődött a nagy búcsútánc, és ő menni akart. Imádott táncolni. Farkasokkal Táncoló kigurult az ágyból, és körülnézett a kunyhójában. Üres volt, de ez volt szegényes élete dísze. Jó volt arra gondolni, hogy valamit a sajátjának hívhat megint. Kilépett a kunyhó ajtaján, és megállt kint a szürkületben. Átálmodozta a vacsorát, de a konyhai tűzhely füstje vastag volt a levegőben, és illata elégedetté tette. Akkor egy gondolat jutott Farkasokkal Táncoló eszébe. – Itt kellene maradnom – mondta magában –, ez a legjobb ötlet. Elindult a dobok hangja irányába. Amikor a főutcára ért, találkozott egypár ismerős harcossal. Jelekkel megkérdezték tőle, táncol-e ma éjszaka. Farkasokkal Táncoló válasza olyannyira pozitív volt, hogy megnevettette őket. XXV. FEJEZET egy Mikor a csapat elvonult, a falura a szokásos pásztorélet telepedett. A hajnal, nappal, este és éjszaka időtlen körforgása azt a benyomást keltette, mintha a préri lenne az egyetlen hely a földön. Farkasokkal Táncoló gyorsan felvette a lépést a ciklussal. Kellemes, álomszerű módon haladt végig rajta. A lovas-vadász-járőr életmód fizikailag megerőltető volt, de teste jól alkalmazkodott hozzá. Mire napjainak ritmusa megállapodott, a legtöbb tevékenységet könnyűnek találta. Vergődő Madár családja sok idejét lekötötte. A nők lényegében az összes munkát elvégezték a tábor körül, de szükségét érezte, hogy napról napra felügyelje életüket és a gyermekekét is. Ez azt eredményezte, hogy valahogyan mindig teli volt a keze. Szélfútta Haj egy jó íjat és tegezt ajándékozott neki a búcsútánckor. Borzasztóan örült az ajándéknak. Felkeresett egy Kőborjú nevű öregebb harcost, aki megtanította az íj használatának

trükkjeire. Egy hét alatt összebarátkoztak, és Farkasokkal Táncoló sűrűn mutatkozott Kőborjú kunyhójában. Megtanulta, hogyan kell karbantartani és meg javítani a fegyvereket. Megtanulta néhány fontos dal szövegét, és énekelte őket. Végignézte, hogyan csihol Kőborjú tüzet egy kis faedényben, és hogyan készíti az orvosságot. Készségesen és gyorsan tanult, ezért Kőborjú ráragasztotta a Gyors becenevet. Naponta néhány órát járőrözött, ahogy a legtöbb férfi. Három-négy fős csoportokban mentek ki, és Farkasokkal Táncoló rövid idő alatt megszerezte az alapfokú ismereteket az olyan szükséges dolgokról, mint például a nyomok keletkezési idejének meghatározása, vagy az időjárás előrejelzése. A bölény a maga titokzatos módján jött-ment. Néha napokig nem láttak egyet sem, néha pedig annyit, hogy az már vicces volt. Két szempont alapján nevezhették a járőrt sikeresnek. Ha friss húst találtak, vagy ha a vidéket megtisztították az ellenségtől. Csak néhány nap múlva kezdett el csodálkozni, miért nem él mindenki kunyhóban. Ha azokra a helyekre gondolt, ahol azelőtt lakott, nem látott mást maga előtt, mint steril szobák gyűjteményét. A kunyhó igazi otthon volt a számára. Hűvös volt a legmelegebb napokban. Akármilyen zaj volt a táborban, belül béke honolt. Imádta itt az egyedüllétet. Kedvenc napszaka a késő délután volt. Leginkább a bejárathoz közel tartózkodott. Miközben valami házimunkát végzett, például cipőt tisztított, nézte a felhők alakváltozásait, vagy a szél fütyülését hallgatta. Anélkül hogy erőlködött volna, ezek a késő délutánok maguk kilőtték az agyműködését, frissítőén pihentették a gondolatait. kettő De nem sokára életének egy oldala kiszorította a többit. Álló Ököl volt az.

Újrakezdődtek beszélgetéseik. Vergődő Madár családjának nemtörődöm, de állandóan jelen lévő szemei előtt. A varázsló azt az utasítást hagyta meg, hogy folytassák a találkozókat. De Vergődő Madár vezetése nélkül nem volt a leckéknek világos iránya. Az első néhány nap főként mechanikus, érdektelen ismétlések szerepeltek. Bizonyos szempontból jól volt ez így. A lány még zavart és feszélyezett volt. Az első egy az egyben találkozások száraz volta könnyebbé tette a múlt fonalának felvételét. Megadta a szükséges távolságokat ahhoz, hogy megint hozzászokjon a férfihoz. Farkasokkal Táncoló elégedett volt a módszerrel. Eszmecseréik unalma palástolta azt, amit igazából akart: a megszakadt kapcsolat újjáépítését. Türelmesen várt az első napokban. Reménykedett az olvadásban. A komancs jól ment neki, de gyorsan kiderült, hogy az állandó reggeli üldögélés a kunyhóban beszűkíti a tanulási lehetőségeit. Annyi mindent kellett volna megtanulni odakint. És a család állandóan félbeszakította őket. De panasz nélkül várt, hagyta Álló Ökölt ugrándozni a szavak körül, amiket nem tudott megmagyarázni. Egyik nap ebéd után, amikor a lánynak nem jutott eszébe a "fű" szó, Álló Ököl végül is kivitte. Egyik szó követte a másikat, és aznap több mint egy óráig nem tértek vissza a kunyhóba. Inkább kószáltak a faluban. Belefeledkeztek a tanulmányaikba, és az idő észrevétlenül rohant. Ez a kötetlen forma folytatódott és erősödött a következő napokban. Gyakran látták őket. Egy beszélgető pár rója a falut, semmire nem figyelnek, csak a munkájukat kitöltő objektumokra: csont, kunyhóajtó, nap, pata, kanna, kutya, bot, ég, gyerek, haj, takaró, arc, messze, közel, itt, ott, fényes, tompa és így tovább. A nyelv napról napra mélyebb gyökereket eresztett benne, és Farkasokkal Táncoló nemsokára többet tudott már, mint csak szavakat. Mondatokat formált és kötött össze olyan lelkesedéssel, ami sok hibát eredményezett.

– Tűz nő a prérin. – Vizet enni jó nekem. – Ez az ember csont? Olyan volt, mint a jó futó, aki elesik minden harmadik lépésnél. De továbbhajszolta magát az új nyelv mocsarában, és puszta erejével jelentős haladást fog elérni. Semmilyen balsiker nem fékezhette lelkesedését. Átjutott minden akadályon jó humorával és eltökéltségével, melyek érdekessé teszik az embert. Egyre kevesebbet voltak a kunyhóban. Kint szabadok voltak, és most a falu körül különlegesen nagy nyugalom honolt. Szokatlanul nagy békesség lett. Mindenki azokra gondolt, akik elmentek a paonik földjére, hogy bizonytalan kimenetelű eseményeknek nézzenek elébe. Minden időtlen napon a harci csapat tagjainak rokonai és barátai egyre áhítatosabban imádkoztak az öveik biztonságáért. Éjjel-nappal látszott, hogy a tábor legfontosabb jellemzőjévé az imádság vált. Helyet kapott minden étkezésnél, találkozón és bármilyen fajta munkában. A tábort belepő szentesség tökéletes működési területet biztosított Farkasokkal Táncoló és Álló Ököl számára. A többiek annyira elmerültek a várakozásban és az imádságban, hogy nem sok figyelmet fordítottak a fehér párra. Nyugalmasból védett buborékban mozogtak. Három-négy órát töltöttek el együtt naponta úgy, hogy említést sem tettek saját magukról. Felületesen óvatos szertartásosságot lehetett rajtuk megfigyelni. Együtt nevettek a dolgokon, és olyan közönséges jelenségekről cseréltek eszmét, mint az időjárás. De a saját magukkal kapcsolatos érzelmeik rejtve maradtak. Álló Ököl óvatosan bánt az érzelmeivel. Farkasokkal Táncoló ezt tiszteletben tartotta. három Beható változás következett be két héttel azután, hogy a csapat

elvonult. Egy késő délután Farkasokkal Táncoló hosszan járőrözött a brutálisan tűző napon. Amikor visszatért Vergődő Madár kunyhójába, senkit nem talált ott. Azt gondolta, hogy a család elment a folyóhoz, így elindult lefelé a vízhez. Vergődő Madár feleségei ott voltak, sikálták a gyerekeiket. Álló Ököl nem volt a környéken. A férfi addig téblábolt, amíg a kölykök lefröcskölték. Ekkor visszamászott az ösvényen a faluba. A nap még mindig borzasztó erős volt. Amikor meglátta a sátrat, eszébe jutott árnyassága. Már félig bent volt, amikor észrevette a lányt. A reguláris ülés már megvolt, és mindketten zavarba jöttek. Farkasokkal Táncoló leült a lánytól illendő távolságra, és üdvözölte. – Meleg… meleg van – válaszolta az, mintegy elnézést kérve a jelenlétéért. – Igen – helyeselt –, nagyon meleg. Habár szükségtelen volt, a homlokára csapott. Ezen az ostoba módon akarta neki bizonyítani, hogy ő is ugyanazért van itt. Miközben Farkasokkal Táncoló a hamis gesztust tette, figyelte magát. Hirtelen kényszer lett úrrá rajta, hogy elmondja érzéseit. Beszélni kezdett. Elmondta, hogy zavarban van. Elmondta, hogy milyenje itt. Beszélt a kunyhóról, és hogy milyen jó, hogy van. Két kezébe vette a melldíszt, és elmondta, miként gondol rá, hogy ez az ő számára valami nagy dolog. Az arcához emelte és azt mondta: – Szeretem. Aztán azt mondta: – De én fehér vagyok… és katona vagyok. Jó énnekem itt lenni, vagy bolondság? Bolond vagyok? Teljes figyelmet látott a lány szemében. – Van nem… én nem tudom – válaszolta. Kis csönd lett. Látta, hogy a lány vár. – Nem tudom, hová menjek – mondta. – Nem tudom, hol kellene lennem. A lány lassan elfordította a fejét, és kinézett az ajtón. – Én tudom – mondta.

Még bele volt feledkezve a gondolataiba, kibámult a délutánba, amikor a fiú megszólalt: – Itt akarok lenni. A lány visszafordult hozzá. Az arca óriásinak tűnt. A lebukó nap puha ragyogással vonta be. Mélyérzésű szemei ugyanúgy ragyogtak. – Igen – mondta. Pontosan megértette, mit érez a fiú. A lány lehajtotta a fejét. Amikor újra felnézett, Farkasokkal Táncoló úgy érezte, hogy elveszett. Ugyanúgy, mint amikor Timmonsszal először jött ki a prérire. A lány szemei lélekkel teli emberről árulkodtak. Olyan szépség volt bennük, amilyet csak kevés ember ismer. Örökkévalók voltak. Farkasokkal Táncoló szerelembe esett, amikor ezt meglátta. Álló Ököl már szerelembe esett. Akkor történt, amikor a fiú elkezdett beszélni. Nem azonnal, hanem lassú lépésekben, egészen az utolsóig, amit már nem lehetett letagadni. Saját magát látta benne. Látta, hogy egyek tudnának lenni. Még egy keveset beszélgettek, majd elhallgattak. Néhány percig bámulták a délutánt. Mindegyikük tudta, mit érez a másik, de nem mertek beszélni. A varázs akkor tört meg, amikor Vergődő Madár egyik kisfia benézett, és megkérdezte, mit csinálnak. Álló Ököl mosolygott az ártatlan betolakodón, és azt mondta neki komancsul: – Meleg van. Ülünk az árnyékban. Ez annyira értelmesnek tűnt a kisfiú számára, hogy bejött, és Farkasokkal Táncoló ölébe ült. Játékból birkóztak egypár pillanatig, de a bunyó nem tartott sokáig. A kisfiú hirtelen felült, és azt mondta Álló Ökölnek, hogy éhes. – Jól van – mondta az komancsul, és kézen fogta a gyereket. Ránézett Farkasokkal Táncolóra. – Enni? –Igen, éhes vagyok. Kikúsztak a sátor ajtaján, és elindultak Vergődő Madár tanyájára, hogy begyújtsanak.

négy Másnap legelső dolga volt Kőborjút meglátogatni. Korán betoppant a kunyhójába, aki azonnal meghívta reggelire. Miután ettek, kimentek beszélgetni, miközben Kőborjú fűzfából új nyílvesszőt fabrikált. Álló Ökölt leszámítva ez volt a legelvontabb beszélgetés életében. Kőborjúra mély benyomást tett, hogy Farkasokkal Táncoló, aki olyan új közöttük, már beszél komancsul. Méghozzá jól. Az idős varázsló azt is meg tudta volna mondani, hogy Farkasokkal Táncoló akar valamit. Amikor a szó hirtelen Álló Ökölre terelődött, már tudta, hogy őt akarja. Farkasokkal Táncoló megpróbálta olyan közömbösen előadni, ahogy csak tudta, de Kőborjú túlságosan öreg róka volt már ahhoz, hogy észrevegye, milyen fontos látogatója számára a kérdés. – Álló Ököl férjnél van? – Igen – válaszolta Kőborjú. A kijelentés úgy letaglózta Farkasokkal Táncolót, mint a legrosszabb hír. Nem szólt. – Hol a férje? – kérdezte végül. – Nem látom sehol. – Meghalt. Erre a lehetőségre nem gondolt. – Mikor halt meg? Kőborjú felnézett a munkájából. – Udvariatlanság a halottakról beszélni – mondta. – De te új vagy, így elmondom. Körülbelül a vörös hold idején történt, tavasszal. Gyászolt, amikor te megtaláltad, és visszahoztad. Farkasokkal Táncoló nem kérdezett többet, de Kőborjú önként elmondott még néhány dolgot. Beszélt a halott viszonylag magas pozíciójáról, és arról, hogy nem volt gyermekük az Álló Ököllel való házasságukból. Farkasokkal Táncoló megköszönte az információkat, és kisétált megemészteni, amit hallott. Kőborjú fölöslegesen kíváncsiskodott, hogy mi folyik a két ember

között, és végül úgy döntött, hogy ez nem az ő dolga. Visszatért a munkájához. öt Farkasokkal Táncoló az egyetlen dolgot tette, ami kitisztíthatja a fejét. Megkereste Ciscót a póninyájban, és kilovagolt a faluból. Tudta, hogy a lány várja Vergődő Madár kunyhójában, de az agyában vadul forgott mindaz, amit mondtak neki. Rá sem tudott gondolni, hogy most szembenézzen vele. Lement a folyó mentén, és egy-két mérföld után elhatározta, hogy elmegy egészen Port Sedgewickig. Már majdnem két hete nem volt ott, és most úgy érezte, oda kell mennie. Mintha csak a hely mondhatna neki valamit. Már messziről látta, hogy a késő nyári viharok végleg tönkretették a tetőt. A legtöbb léc eltörött. A vászon csúnyán szétrongyolódott. Ami megmaradt, úgy lebegett a szélben, mint egy kísértethajó elnyűtt fővitorlája. Kapcás a meredély szélén várta. Odadobta a régi barátnak a darab szárított húst, amit elrágcsálni hozott magával. Most nem volt éhes. Mezei egerek szaladtak szét, ahogy belesett a korhadó raktárépületbe. Tönkretették az egyetlen dolgot, amit otthagyott: egy dohos kétszersülttel teli vászonzsákot. A fűkunyhóban, ami az otthona volt, lefeküdt a priccsre, és néhány percig nézte a málladozó falakat. Levette apja törött zsebóráját az akasztójáról. Be akarta csúsztatni a nadrágzsebébe. De, miután néhány pillanatig nézte, visszatette. Apja hat éve halott. Vagy hét? Anyja még régebben meghalt. Képes volt felidézni életének velük kapcsolatos részleteit, de a többiek… A többi ember úgy tűnik, száz éve eltűnt. Észrevette, hogy az egyik tábori széken ott hever a napló, és fölvette. Különleges dolog volt a bejegyzések miatt. Most azok is

öregnek és elmúltnak tűnnek, mint valami egy előző életből. Néha nevetett azon, amit írt, de egészében megindult lett. Túljutott az életén, és a jelentés részletei előtte hevernek. Már csak egy különlegesség, nincsen befolyással a jövőjére. De érdekes volt visszatekinteni és látni, milyen messzire jutott. Amikor a végére ért, még néhány üres lapot talált. Az a hóbortos ötlete támadt, hogy utószót kéne írni hozzá, valami okosat és titokzatosat talán. De amikor fölemelte a szemét, hogy gondolkodjék, a fűfal ürességében csak a lányt látta. Látta izmos lábait, amint kibuknak mindennapi őzbőr ruhája szegélye alól. Látta szép hosszú karjait, ahogy bájosan előbukkannak az ingujjából. Látta mellei laza vonulatát a ruha alatt. Látta hosszúkás arcát és mély ívű, kifejező szemöldökét, és az örökkévaló szemeket, meg borzas, cseresznyeszínű hajának fürtjeit. Hirtelen haragjára gondolt, és az arcát körülvevő fényre a sátorban. Szerénységére, méltóságára és fájdalmára gondolt. Mindent, amire gondolt, és mindent, amit látott, egyszerűen imádott. Amikor szeméi visszaugrottak a térdén heverő üres lapra, már tudta, mit írjon. Kimondhatatlanul boldog volt, amikor látta, hogy életre kel a szavakban. 1863 késő nyara Szeretem Álló Ökölt Farkasokkal Táncoló Becsukta a naplót, és óvatosan az ágy közepére helyezte. Hóbortosan úgy gondolta, itt hagyja az utókor számára, hadd törjék rajta a fejüket. Farkasokkal Táncoló kifele sétálván megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy Kapcás eltűnt. Tudta, hogy nem látja többet. Imát mondott nagyapjáért, a farkasért. Jó életet kívánt neki összes hátralévő éveiben. Azután fölpattant Cisco izmos hátára, istenhozzádot kiáltott komancsul, és teljes sebességgel elgaloppozott. Amikor a vállán át Fort Sedgewick felé nézett, nem látott mást,

csak nyitott, távolodó prérit. hat Már majdnem egy órája várta, amikor Vergődő Madár egyik felesége megkérdezte: – Hol van Farkasokkal Táncoló? A várakozás nagyon nehéz volt. Minden percét kitöltötték a róla szóló gondolatok. Ahogy a kérdés elhangzott, megpróbált olyan hangnemben válaszolni, ami elfedte érzéseit. – Ó igen… Farkasokkal Táncoló. Nem, nem tudom, hol van. Azután kiment megkérdezni. Valaki látta elmenni korábban, dél felé lovagolni. Igen helyesen azt sejtette, hogy a fehér ember erődjébe ment. Nem akarta tudni, miért ment el. Belevetette magát a nyeregkészítésbe, amin dolgozott. Megpróbálta megakadályozni, hogy a tábor elvonja a figyelmét, így csak őrá tudott összpontosítani. De ez nem volt elég. Egyedül akart lenni vele, még ha csak gondolatban is. Ebéd után lement a főutcán a folyóig. Ebéd után általában pihenő volt, és örült, hogy senkit sem talált a vízparton. Levette mokaszinját, besétált egy vastag fatuskóig, ami mólóként állt ki. Szétterpesztett lábait áztatta a hűs, sekély vízben. Csak egy gondolatnyi szellő fújdogált, de elég volt ahhoz, hogy tompítsa a nappali hőséget. Kezét a combjára helyezte, elengedte a vállát, és félig lehunyt szemmel bámulta a lassan hömpölygő folyót. Ha eljönne most érte. Ha ránézne azokkal az erős tekintetű szemeivel, viccesen nevetne, és azt mondaná, hogy menjenek. Azonnal vele menne, mindegy, hová. Hirtelen visszaemlékezett első találkozásukra, tisztán, mintha csak tegnap történt volna. Hazafelé lovagolnak, ő félig öntudatlan, vére a férfira ömlik. Emlékszik, milyen biztonságban érezte magát. Karja a férfi hátán, arcát kabátjának furcsa illatú szövetébe nyomja.

Most érti csak, mit jelentett ez. Megértette, hogy ugyanazt érzi most, mint akkor. Akkor csak egy csíra volt, eltemetve és láthatatlanul. Nem tudta, mit jelent. De a Nagy Szellem tudta. A Nagy Szellem növesztette a csírát. A Nagy Szellem összes nagy titkával bátorította a csírát, életre kelésének minden lépésénél. Ezt az érzést érezte, a biztonság érzését. Tudta, hogy ez nem ellenség, vihar vagy igazságtalanság elleni biztonság volt. Egyáltalán nem fizikai dolog volt. Ezt a biztonságot a szívében érezte. Mindig is ott volt. Minden dolgok legritkábbika esett meg, gondolta. A Nagy Szellem hozott bennünket össze. Egyfolytában azon csodálkozott, hogyan eshetett ez meg, amikor szelíd vízcsobogást hallott néhány lábnyi távolságból. A fiú egy kis partszakaszon guggolt. Vizet fröcskölt az arcára lassan, nem sietősen. Ránézett a lányra. Nem bajlódott avval, hogy az arcába csurgó vizet letörölje. Mosolygott, mint egy kisfiú. – Helló! – mondta. – Az erődben voltam. Úgy mondta, mint hogyha egész életüket együtt töltötték volna. A lány ugyanígy válaszolt. – Tudom. – Beszélgetünk? – Igen – mondta –, vártam már rá. Hangokat hallottak messziről, a csapás tetejéről. – Hova megyünk? – kérdezte a fiú. – Tudok egy helyet. A lány gyorsan lábra állt, és Farkasokkal Táncolóval a nyomában elindult az öreg mellékút irányába, amelyen aznap sétált, amikor Vergődő Madár megkérte, hogy emlékezzen vissza a fehér nyelvre. Csöndben sétáltak, csak lépteik puha nesze, a fűzfák susogása meg a madarak éneke hallatszott. Belül a szívükben zakatolt a sejtelem, hogy mi fog történni, és a bizonytalanság, hogy hol és mikor. Az eldugott tisztás, ahol a lány visszaidézte a múltat, végül megnyílott előttük. Még mindig csendben, keresztbe tett lábakkal leültek a nagy nyárfa elé, amely a folyóra nézett.

Nem tudtak beszélni. Úgy tűnt, minden más hang is megszűnt. Mégis minden ott volt. Álló Ököl lehajtotta a fejét, és észrevett egy szakadást a fiú nadrágszárán, a combja közepén, ahol a kezét nyugtatta. – Elszakadt – suttogta, és ujjaival gyengéden végigsimította a hasadást. Amikor odaért a keze, nem tudta továbbvinni. Ujjacskái ott feküdtek mozdulatlanul. Mintha valamilyen külső erő vezérelné őket, fejük puhán összehajolt. Ujjaik összefonódtak. Az érintés oly mámorító volt, mint maga a szex. Felderíthetetlen, hogyan történt, de egy pillanat elteltével már csókolóztak. Nem volt nagy csók, csak egy ölelés és ajkaik enyhe összeérintése. De hitelesítette szerelmüket. Összenyomták arcukat. Ahogy megérezték egymás illatát, elaludtak. Álmukban szeretkeztek, és amikor befejezték, egymás mellett feküdtek a nagy nyárfa alatt. Farkasokkal Táncoló a szemébe nézett, és könnyeket látott. Várt egy jó darabig, de képtelen volt beszélni. – Mondd! – suttogta. – Boldog vagyok – mondta a lány –, örülök, hogy a Nagy Szellem megengedte, hogy ezt átéljem. – Én is ugyanígy érzek – mondta a fiú áldozatkész szemekkel. A lány szorosan hozzábújt és sírni kezdett. Keményen tartotta, amíg pityergett. Nem ijedt meg az arcát betöltő örömtől. hét Egész délután szeretkeztek, közben hosszan beszélgettek. Amikor már árnyék vetődött a tisztásra, felültek. Mindketten érezték, hogy hiba volna, ha tovább maradnának. Nézték a víz csillogását. – Beszéltem Kőborjúval… Tudom, miért szaladtál el, mikor megkérdeztem, férjnél vagy-e – mondta a fiú. A lány felemelkedett, és széttárta karját. A fiú megfogta, és a

lábaihoz húzta. – Jól éltem vele. Azért ment el tőlem, mert te jöttél, így látom most. Kivezette a fiút a tisztásról, és összefonódva elindultak visszafelé. Amikor már hallották a halk zajokat a faluból, megálltak hallgatózni. Épp a főcsapásnál jártak. A szerelmesek egymás kezét szorítva a füzek mögé bújtak. Mintha segítene az éjszakai elváláson, újra összebújtak, hogy búcsúcsókot váltsanak. Egy-két lépésnyire a fő ösvénytől, ami a faluba vezetett, újra megálltak. Ölelés közben a lány a fülébe súgott. – Gyászolok, és a mieink nem helyeselnék a szerelmünket. El kell rejtenünk, amíg el nem jön az idő, hogy mindenki láthassa. A fiú megértőén bólintott. Röviden megölelték egymást, és a lány eltűnt a bozótban. Farkasokkal Táncoló tíz percig várt a fűzfák között, azután követte. Örült, hogy nincs ott senki, miközben felfelé csoszogott a faluba. Egyenesen a kunyhójába ment, és leült az ágyra. Kinézett a kunyhóajtón a maradék fénybe. A délutánról álmodott a nyárfa tövében. Amikor besötétedett, visszafeküdt a vastag takaróra. Üresnek érezte magát. Ahogy megfordult, felfedezte a lány illatát a kezén. Reménykedett, hogy egész éjszaka rajta marad, és álomba szenderült. XXVI. FEJEZET egy A következő napok eufórikusak voltak Farkasokkal Táncoló és Álló Ököl számára. Állandó mosoly ült az arcukon. Arcuk telve volt romantikával. Bárhova mentek, lábuk szinte nem is érintette a talajt. A többiek előtt diszkréten viselkedtek. Óvakodtak bármi külső

jelét is adni szeretetüknek. Ezért a nyelvleckék sokkal fontosabbak lettek, mint bármikor. Amikor egyedül voltak a kunyhóban, szorították egymás kezét, az ujjaikkal szeretkeztek. De csak akkor, amikor lehetett. Megpróbáltak naponta legalább egyszer titokban találkozni, általában a folyónál. Képtelenek voltak nem ezt tenni, de időbe tellett, amíg biztonságos helyet találtak. Álló Ököl nagyon nyugtalankodott, hogy rájuk találnak. Kezdettől fogva a házasságjárt a fejükben. Mind a ketten szerették volna. Minél előbb, annál jobb. De az özvegység komoly akadály volt. A komancsoknál a gyásznak nem volt rögzített határideje. A feloldozást csak a nő apja adhatta meg. Ha nem volt apja, az őt ellátó harcosra szállt a felelősség. Álló Ököl csak Vergődő Madártól várhatott feloldozást. Egyedül ő dönt róla, mikor nem minősül már özvegynek. Lehet, hogy ez sokára lesz. Farkasokkal Táncoló nyugtatgatta szerelmesét. Azt mondta, hogy a dolgok majd kialakulnak, ne idegeskedjen. De ő mégiscsak idegeskedett. Az egyik nyomott pillanatban a lány azt javasolta, hogy szökjenek meg. A fiú csak nevetett. Az ötlet többé nem került elő. Számba vették a lehetőségeket. A folyóparti találkozásuk utáni négy napban a lány kétszer szökött át Vergődő Madár kunyhójából a kora hajnali sötétben Farkasokkal Táncoló tipijébe. Együtt feküdtek, amíg világos nem lett. Suttogva beszélgettek a takaró alatt. Mindent összevetve úgy cselekedtek, ahogy az elvárható két embertől, akik teljesen odaadták magukat a szerelemnek. Emelkedettek, megfontoltak és fegyelmezettek voltak. És senkit sem tudtak becsapni. A táborban mindenki, aki elég öreg volt hozzá, hogy tudja, mit jelent a szerelem férfi és nő között, észrevette Álló Ököl és Farkasokkal Táncoló arcán. A legtöbb ember nem tudta szívből elítélni a szerelmet semmilyen körülmények között sem. Az a néhány ember, aki botrányt csinálhatott volna, lakatot tett a szájára. A legfontosabb az

volt, hogy szórakozásuk egyáltalán nem volt fenyegetés a csapat számára. Még az öregebb, konzervatív elemek is beismerték magukban, hogy lehetséges egybekelésük értelmes dolog volna. Hiszen mindketten fehérek voltak. kettő A folyóparti találka ötödik napján Álló Ökölnek újra találkoznia kellett vele. Megvárta, amíg Vergődő Madár kunyhójában mindenki elalszik. Jóval azután, hogy halk hortyogás hangjai töltötték be a tipit, ő még mindig várt, hogy minden kétséget kizáróan észrevétlenül távozhasson. Éppen észrevette, hogy erős esőszag van a levegőben, amikor hirtelen izgatott hangok rikácsolása verte föl a nyugalmat. A hangok mindenkit fölébresztettek. Pillanatok alatt kiugrottak az ágyból, és kirohantak. Valami történt. Az egész falu fönt volt. A lány leszaladt a főutcán a tömeggel. Mindnyájan a nagy tüzet figyelték, ami lekötötte minden figyelmüket. A káoszban hiába kereste Farkasokkal Táncolót, de csak akkor látta meg, amikor közel préselődött a tűzhöz. Ahogy átpasszírozták magukat a tömegen, új indiánokat pillantott meg a tűznél kuporodva. Féltucatnyi volt belőlük. A többiek a földön feküdtek. Néhányan meghaltak, néhányan szörnyen megsebesültek. Kiovák voltak, a komancsok régi barátai és vadásztársai. A hat ép ember őrjöngött a félelemtől. Türelmetlenül gesztikuláltak Tíz Medvének és két-három közeli tanácsadójának. A szemlélők csöndben várakoztak, amíg a kiovák története kikerekedett. Ő és Farkasokkal Táncoló már majdnem egymáshoz értek, amikor az asszonyok elkezdtek visítani. Egy pillanattal később a tömeg széthasadt. A nők és a gyerekek kunyhóikba rohantak, pánikba hajszolva egymást. Harcosok örvénylettek Tíz Medve körül. Mindenki szájából egyetlen szó hangzott. Áthullámzott a falun, mint a mennydörgés.

Farkasokkal Táncoló számára jól ismert szó volt. Sokszor hallotta a beszélgetésekben és történetekben. – Paonik. Álló Ököllel az oldalán közelebb préselődött a Tíz Medve körül csoportosuló harcosokhoz. Miközben bámészkodtak, a lány a fülébe kiáltotta, mi történt a kiovákkal. Kis csoportban, húsznál kevesebben, bölényeket kerestek a komancs tábortól körülbelül tízmérföldnyire északra. Egy nagy paoni harci csapat rajtuk ütött, legalább nyolcvan harcos, vagy még több. Naplementekor támadták meg őket, és csak azért tudtak néhányan megmenekülni, mert sötét lett, és jobban ismerték a környéket. Visszavonultak, amennyire csak tudtak. De ilyen nagy hadsereggel csak idő kérdése volt, hogy a paonik mikor foglalják el a tábort. Lehet, hogy már be is kerítették. A kiovák szerint csak néhány óra volt a felkészülésre. Azt a következtetést vonták le, hogy valószínűleg hajnalban lesz a támadás. Tíz Medve utasításokat osztogatott, amiket Álló Ököl és Farkasokkal Táncoló nem hallott. Az öregember arckifejezéséből világos volt, hogy aggódik. A törzs tíz legtapasztaltabb harcosa távolt volt, Vergődő Madárral és Szélfútta Hajjal együtt. Az otthon maradottak jó harcosok voltak, de ha nyolcvan paoni jön, veszélyesen kevesen lesznek. A tűz körüli tanácskozás furcsa anarchiába ment át. Harcosok kisebb csoportjai masíroztak különböző irányokba azok után az emberek után, akiket a legjobb vezérnek éreztek. Farkasokkal Táncolón nehéz érzések lettek úrrá. Minden szervezetlennek tűnt. Az ég egyre sűrűbben dörgött, és az eső elkerülhetetlennek látszott. Ez álcázhatja a paonik felkészülését. De ez most az ő faluja. Elindult Kőborjú után, fejében egyetlen gondolattal. – Téged követlek – mondta, amikor utolérte. Kőborjú vadul nézett rá. – Nehéz csata lesz – mondta. – A paonik sose lovakért jönnek. Vérért jönnek.

Farkasokkal Táncoló bólintott. – Szedd elő a fegyvereidet, és gyere a kunyhómba! – rendelte az idős harcos. – Hozom őket – jelentkezett Álló Ököl önként. Fölhúzta ruháját a lába szárán, és elszaladt. Hagyta, hogy Farkasokkal Táncoló kövesse Kőborjút. Megpróbálta kiszámolni, hány tára van a puskájához és tengerészrevolveréhez, amikor valami eszébe jutott és megállt. – Kőborjú! – kiáltotta. – Kőborjú! A harcos visszafordult hozzá. – Vannak puskáim – bökte ki Farkasokkal Táncoló. – A fehér ember erődje mellett a föld alatt sok puska van. Egy pillanatra farkasszemet néztek, és visszatértek a tűzhöz. Tíz Medve még a kiova vadászokat kérdezgette. Szegény emberek már félig megőrültek a traumától, hogy majdnem elvesztették életüket. Megrettentek, amikor Farkasokkal Táncolót meglátták. Némi lelkűkre beszélést igényelt, hogy megnyugodjanak. Tíz Medve arca megrándult, amikor Kőborjú elmondta neki, hogy vannak puskák. – Milyen puskák? – kérdezte türelmetlenül. – Fehér katonák puskái… karabélyok – válaszolta Farkasokkal Táncoló. Ez nehéz döntés volt Tíz Medve számára. Bízott Farkasokkal Táncolóban, de volt valami öreg komancs vérében, ami nem engedte száz százalékig hinni a fehér embernek. A puskák a föld alatt vannak, időbe telik előszedni őket. A paonik lehet hogy már közel vannak. Minden emberre szükség van a falu védelmére. Hosszú az út a fehér ember erődjéig. Minden pillanatban eshet az eső. De a harc közel van, és tudta, hogy a puskák nagy különbséget jelentenek. A paoniknak valószínűleg nem sok van. A hajnal még csak néhány óra múlva jön. Van elég idő egy útra a szőrös szájúak erődjéhez. – A puskák dobozokban vannak… Fával vannak borítva –

mondta Farkasokkal Táncoló, félbeszakítva a gondolatait. – Csak néhány emberre van szükség, és lovakra, hogy elhozhassuk a puskákat. Az öregnek bele kellett mennie a szerencsejátékba. Azt mondta Kőborjúnak, vigye Farkasokkal Táncolót két másik emberrel, hat lovat, négyet a lovagláshoz, kettőt a puskák cipelésére. Azt is mondta, menjenek gyorsan. három Amikor visszatért a kunyhójához, Cisco már a kunyhó előtt állt felkantározva. Belül égett a tűz. Álló Ököl guggolt mellette. Valamit kevert egy kis edényben. Fegyverei, a puska, a nagy revolver, az íj, a nyilakkal teli tegez és a hosszú pengéjű kés akkurátusan a földön hevertek. Felszíjazta a revolvert, amikor a lány odahozta az edényt. – Nyújtsd ide az arcod! – utasította őt. Ott állt, amíg a lány bekente egyik ujját a piros anyaggal az edényből. – Neked kellene csinálni, de most nincs idő, és te nem tudod a módját. Én csinálom neked. A lány gyors, biztos mozdulatokkal egy vízszintes vonalat rajzolt a homlokára, és két függőlegeset az orcáira. Formát használva farkaslábmintát vitt föl az egyik pofavonal mellé. Hátralépett, hogy megszemlélje munkáját. Farkasokkal Táncoló eldobta az edényt. A lány beleegyezően bólintott, és a vállára rebbent. – Tudsz lőni? – kérdezte a fiú. – Igen – mondta a lány. – Akkor tedd el ezt! A kezébe nyomta a puskát. Nem volt ölelés és búcsúszó. Kilépett, felugrott Ciscóra és elment.

négy Ellovagoltak a folyótól, a legelőn keresztül egyenes irányban. Az ég félelmetes volt. Úgy tetszett, mintha egyszerre négy vihar közeledne. Villámok csapkodtak körülöttük, mint a torkolattüzek. Meg kellett állniuk, mivel az egyik hevedernek kilazult a kötése. Miközben javították, Farkasokkal Táncolónak dermesztő gondolata támadt. Mi van, ha nem találják a puskákat? Régóta nem találja a bölény csont útjelzőt. Még ha ott is van, ahová leszúrta, nehéz lesz megtalálni. Ezek a lehetőségek belső sóhajtásra késztették. Az eső már nagy, nehéz cseppekben esett, amikor az erődhöz értek. A vélt lelőhelyre vezette őket, de semmit sem láttak a sötétség miatt. Megmondta nekik, mit kell keresniük, és a kvartett szétszéledt a pónilovakon. Egy fehér csontot kerestek a nagy fűben. Az eső egyre erősebb lett. Tíz percig nyomát sem találták a bölénybordának. A szél erősödött, és villám csapkodott majdnem minden pillanatban. A talajra vetülő fényét ellensúlyozta vakító hatása. Húsz sötét perc után Farkasokkal Táncoló szíve a torkában dobogott. Visszajutottak ugyanoda, és még mindig nem találtak semmit. Akkor a szél, az eső és a vihar fölött recsegő hangot vélt hallani Cisco patái alól. Farkasokkal Táncoló hívta a többieket, és leugrott. Nemsokára mind a négyen négykézláb mászkáltak a fűben, elvakulva. Kőborjú hirtelen felugrott. Egy hosszú fehér bordadarabot lengetett. Farkasokkal Táncoló azon a helyen állt, ahol a csontot találták, és várta a következő villámcsapást. Amikor az ég felragyogott, gyorsan Fort Sedgewick régi épületeire pillantott. Tájékozódási pontként használta őket. Lépésről lépésre elindult északi irányban. Néhány lépéssel odébb a préri ingoványossá vált csizmája alatt. Kiáltott a többieknek. Az emberek odahajoltak, hogy segítsenek neki ásni. A föld könnyen megadta magát a lapátolásnak. Egy perc múlva két hosszú, fából készült puskaládát rántottak ki sáros

sírboltjából. öt Csak egy fél órája voltak úton, amikor a vihar teljes erejével rájuk zúdult. Az eső nagy, rohanó hullámokban ömlött. Lehetetlen volt bármit is látni. A hevedereket vigyázó négy embernek állandóan keresnie kellett a hazavezető utat a síkságon keresztül. De fejükben küldetésük mindent felülmúló fontosságának tudatával sosem álltak meg, és hihetetlenül gyorsan visszaértek. Amikor már látótávolságnyira voltak, a vihar elhalt. Fölöttük néhány hosszú szürke csík jelent meg a vad égbolton. Az erőtlen napfényben láthatták, hogy a falu még biztonságban van. Éppen elindultak lefelé a mélyedésben a tábor felé, amikor villámok egész sortüze csapott be a folyó fölött. Két-három másodpercre a villámok nappali fényességet teremtettek. Farkasokkal Táncoló látta. A többiek is. Lovasok hosszú sora vágott át a folyón kevesebb, mint egy félmérföldnyire a falu fölött. A villám újra becsapott. Láthatták az ellenséget eltűnni a hasadékban. Tervük nyilvánvaló volt. Északról jönnek, a folyón, a lombsátor alatt százyardnyira megközelítik a falut, akkor támadnak. Lehet, hogy már húsz perc múlva a paonik támadó helyzetben lesznek. hat Mindegyik ládában huszonnégy puska volt. Farkasokkal Táncoló személyesen adta át a Tíz Medve kunyhója környékén összegyűlt harcosoknak a puskákat, míg az öregember utolsó instrukciókat osztogatott. Bár tudták, hogy a fő roham a folyó felől jön, valószínű volt, hogy küldenek egy diverziót a nyílt prériről is. Így adnának esélyt az igazi

rohamozóknak a falu hátulról való elfoglalására. Kijelölt két befolyásos harcost és egy maroknyi követőjüket, hogy felfogják a préri felöl várt rohamot. Aztán megbökte Farkasokkal Táncoló vállát. A harcosok hallgatták szavait. – Ha fehér katona volnál – mondta az öreg fanyarul –, és volna ennyi puskás embered, mit csinálnál? Farkasokkal Táncoló gyorsan átgondolta a kérdést. – Elrejtőznék a faluban… A hallótávolságon belül tartózkodó harcosok gúnyosan felkiáltottak. Tíz Medve intőn felemelte a karját, ami lecsillapította a kedélyeket. – Farkasokkal Táncoló még nem fejezte be válaszát – mondta szigorúan. – Elrejtőznék a faluban a kunyhók mögé. Csak a hasadékokat figyelném, és nem a prériről jövőket. Hagynám, hogy az ellenség mutatkozzék először. Hagynám, hogy az ellenség azt gondolja, hogy a túloldalon harcolunk, és könnyen beveheti a tábort. Azután a kunyhók mögött rejtőző emberek előugranának, és lőnének. Azután késekkel és bunkósbotokkal támadnának az ellenségre. Bezavarnám az ellenséget a folyóba, és annyit megölnék, hogy sose jöjjenek így vissza. Az öreg figyelmesen hallgatta. Végignézett a harcosain, és fölemelte hangját. – Farkasokkal Táncoló és én ugyanúgy gondolkodunk. Annyit fogunk megölni közülük, hogy sosem jönnek így vissza. Menjetek békével! Az emberek átlopakodtak a falun új puskáikkal, és leshelyeket kerestek a kunyhók mögött, melyek a folyóra néztek. Mielőtt helyet foglalt volna közöttük, Farkasokkal Táncoló becsússzam Vergődő Madár kunyhójába. A gyerekeket takaró alá gyűjtötték. Mellettük ültek csendben az asszonyok. Vergődő Madár feleségei bunkósbotot tartottak a térdükön. Álló Ökölnél ott volt a puska. Nem mondtak semmit, Farkasokkal Táncoló sem. Csak azt akarta látni, hogy felkészültek.

Ellopakodott a sátor mellett, és saját kunyhója mögött megállt. Ez volt az egyik legközelebbi a folyóhoz. Kőborjú a másik oldalon volt. Bólintottak egymásnak, és figyelmüket a szemük előtti nyílt területre összpontosították. Körülbelül száz métert ereszkedett, amíg elérte a hasadékokat. Az eső sokkal ritkább volt, de még képes volt őket eltakarni. Vastag felhőtakaró volt felettük. És a hajnali derengésből alig látszott valami. Keveset láttak, de biztonságosnak érezték a helyüket. Farkasokkal Táncoló végigpásztázta a tőle jobbra és balra elhelyezkedő tipik sorát. Mindegyik mögött komancs harcosok rejtőzködtek puskáikkal. Még Tíz Medve is ott volt. A fény erősödött. A viharfelhők felszálltak, és az eső elvonult velük együtt. Hirtelen áttört a napfény, és egy perccel később ködszerű pára szállt föl a talajról. Farkasokkal Táncoló kilesett a ködön át a hasadékokra. Emberek sötét körvonalát látta, akik szellemek módjára kóvályognak a füzek és a nyárfák között. Olyasmit érzett, amit már régóta nem. Azt a megfoghatatlan dolgot, ami megfeketítette a szemét, ami lelőhetetlen gépezetté változtatta. Mindegy volt, hogy milyen, hány és mennyire erős emberek mozogtak a ködben, nem kellett félni tőlük. Ők voltak az ellenség, és itt álltak az ajtóban. Harcolni akart velük. Alig várta, hogy harcoljon velük. Puskalövések hangzottak fel hátulról. A diverziós erő rajtaütött a védők kis csoportján a másik fronton. Ahogy a harc zaja erősödött, végignézett a soron. Néhány forrófejű megpróbált lelépni és átszaladni a másik harctérre, de az öreg harcosok rajtuk tartották a szemüket. Senki sem szökött el. Újra végigfürkészte a hasadékokra tapadó ködöt. Lassan jöttek. Néhányan gyalog, néhányan lóháton. Lépésről lépésre araszolgatva jöttek föl a lejtőn. Homályos, sörényes ellenség, mely öldöklésről álmodik. A paoni lovasság a gyalogság mögött volt. Farkasokkal Táncoló

azt akarta, hogy előrejöjjenek. Szerette volna, ha a lovasok kapják a tűz javát. – Hozzátok föl a lovakat! – kérte őket csöndben. – Hozzátok fel őket! Végignézett a soron. Remélte, hogy várnak még egypár pillanatig. Meglepődött, mennyi szempár szegeződik rá. Továbbra is rá néztek, mintha jelet várnának. Farkasokkal Táncoló kezét feje fölé emelte. Izgatott torokhangjött föl a lejtőn. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, átrobbant a nyugodt, esős reggelen, mint a forró léghullám. A paonik harci zaja volt. Támadás közben a lovasság a gyalogosok elé vágott. Farkasokkal Táncoló leeresztette a karját, és kiugrott a kunyhó mögül, kezében felemelt puskával. A többi komancs követte a példáját. A puskatűz körülbelül húsz yardról érte a lovasokat, és úgy tette tönkre a paonik rohamát, amint éles kés hasít a bőrbe. A lovasok úgy bucskáztak le, mint játékok a polcról. Akiket nem találtak el, elkábultak a negyven puska látványának hólyaghúzó sokkjától. Miközben tüzeltek, a komancsok ellentámadást indítottak. Áramlottak lefelé a kék füstön keresztül, hogy lecsapjanak a meghökkent ellenségre. A támadás olyan heves volt, hogy Farkasokkal Táncoló egyenesen összeütközött az első paonival, akivel találkozott. Ahogy ügyetlenül fetrengtek a földön, belenyomta a revolver csövét az ember arcába, és tüzelt. Utána lelőtt mindenkit, akit csak talált a kavarodásban, gyors egymásutánban kettőt ölt meg. Valami nagy ütközött neki hátulról. Majdnem leterítette a lábáról. Az egyik túlélő paoni harci ló volt. Elkapta a kantárát, és felpattant a hátára. A paonik olyan képet mutattak, mint a csirkék, akikre farkasok támadtak. Már visszavonulóban voltak. Reménytelenül próbáltak elrejtőzni a hasadékokban. Farkasokkal Táncoló kipécézett egy menekülő nagydarab harcost, és utána lovagolt. A feje hátuljára

tüzelt, de nem talált. Megfordította a csövet, és a revolver nyelével ütötte le a menekülőt. A paoni pont eléjük esett. Farkasokkal Táncoló érezte, hogy a ló patái ütik a testet, ahogy áthaladnak rajta. Egy másik paoni került eléje. Vörös sál volt turbánként a fején. Épp most kelt föl a földről, ő is a hasadékhoz tartott. Farkasokkal Táncoló gonoszul belerúgott a ló lágyékába. Ahogy a szökevény mellé értek, rávetette magát a turbánosra. Átment fejfogásba, ahogy lecsúszott a póni hátáról. A lendület kilökte őket a szabad térből, és keményen nekiestek egy nagy nyárfának. Farkasokkal Táncoló két oldalról fogta az ember fejét. Beleverte a harcos koponyáját a fatörzsbe, mielőtt észrevette, hogy a szemei halottak. Egy törött alsó ág nyársalta föl a paonit, mint a húst. Ahogy visszalépett az émelyítő látványtól, a halott előrezuhant. Karjai szánalmasan csúsztak le Farkasokkal Táncoló oldalán, mintha meg akarta volna ölelni gyilkosát. Farkasokkal Táncoló még jobban visszalépett, és a holttest arcra zuhant. Ebben a pillanatban észrevette, hogy a sikoltozásnak vége. A harc befejeződött. Hirtelen elgyengült. Odatámolygott a hasadék széléhez. Elindult a főösvényen, lesietett a folyóhoz. Útját paoni holttestek szegélyezték. Egy tucat komancs lovas, közöttük Kőbéka, a paoni haderő maradékaira vadászott a túlparton. Farkasokkal Táncoló nézte, ahogy a harcosok eltűntek a szeme elől. Aztán lassan visszasétált. A lejtőn fölfelé üvöltést hallott. Amikor a meredély tetejére ért, az imént elfoglalt csatatér tárult a szeme elé. Úgy nézett ki, mint egy piknik sietve elhagyott helyszíne. Szemét volt szerteszét. Nagy számú paoni holttest hevert a földön. Komancs harcosok jártak közöttük izgatottan. – Ezt én öltem meg – mondja valaki. – Ez még lélegzik – jelenti a másik, mintegy buzdítva az arra járót, hogy segítsen kivégezni. A nők és a gyermekek kijöttek a kunyhókból, és lesiettek a harctérre. Néhány holttestet megcsonkítottak.

Farkasokkal Táncoló állt, mint a cövek. Túl fáradt volt, hogy visszamenjen a hasadékokhoz, túlságosan undorodott ahhoz, hogy továbbmenjen. Az egyik harcos meglátta, és odakiáltott neki. – Farkasokkal Táncoló! Mielőtt észrevette volna, komancs harcosok álltak körülötte mindenfelé. Mint a hangyák görgetik a kavicsot föl a dombra, úgy taszigálták föl a csatatérre. A nevét énekelték, miközben ment. Kábulatában, amibe belezuhant, képtelen volt megérteni intenzív boldogságukat. Túltengtek az örömtói a lábuk előtt heverő halál és rombolás láttán, és ezt Farkasokkal Táncoló nem tudta megérteni. De ahogy ott állt, és hallotta a nevét kiabálni, eljutott a megértésig. Eddig sosem vett részt ilyenfajta ütközetben, de fokozatosan újfajta módon kezdett a győzelemre tekinteni. Ezt a gyilkolást nem valamilyen sötét politikai cél érdekében vitték véghez. Ez a harc nem területért, gazdagságért vagy a szabadságért folyt. Ennek a harcnak nem volt egója. Ez volt az ára, hogy megvédjék otthonaikat, melyek pár lépésre álltak. És hogy megvédjék asszonyaikat, gyermekeiket és szeretteiket, akik bent kuporogtak. Azért harcoltak, hogy megvédjék élelmiszerkészleteiket, melyek ellátják őket egész télen, melyek összegyűjtésén mindenki olyan keményen dolgozott. Ez a törzs minden tagja számára nagy személyes győzelem volt. Hirtelen büszke lett, hogy az ő nevét kiáltják. Ahogy szeme kitisztult, és lenézett, felismerte az egyik embert, akit megölt. – Ezt én lőttem le! – ordította. Valaki a fülébe kiáltott. – Igen, láttam amikor lelőtted. Farkasokkal Táncoló nemsokára közöttük masírozott. Nevükön szólította komancs cimboráit, akiket felismert. A falun keresztül rájuk sütött a nap. A harcosok spontán győzelmi táncba kezdtek. Hátbavágással és győzelmi kiáltásokkal biztatgatták egymást, miközben a halott paonik mezeje környékén ugrándoztak.

hét Két ellenséget a falu elejét védő egység lőtt le. A fő csatatéren huszonkét holttest feküdt. Még négyet találtak a nyiladékokban. Kőborjú üldöző csapatának hármat sikerült megölnie. Hogy hányan sebesültek meg, senki sem tudta. Hét komancs sebesült volt, közülük kettő súlyos. Az igazi csodát a halottak száma jelentette. Egyetlenegy komancs harcos sem veszett oda. Még a legöregebbek sem emlékeztek ilyen egyoldalú győzelemre. Két napig győzelmi mulatság volt a faluban. Dicsőség övezte az összes férfit, de egy harcos kiemelkedett a többi közül. Farkasokkal Táncoló volt az. A pusztán töltött hónapjai során a bennszülöttek véleménye több ízben megváltozott róla. És most a kör bezárult. Most az eredeti elképzeléseikhez hasonlóan néztek rá. Senki nem áll elő vele, hogy isten, de ezeknek az embereknek az életében rögtön ő volt a következő dolog. Egész álló nap fiatalok ácsingóztak a kunyhója körül. A hajadonok nyíltan flörtöltek vele. Neve a legelső helyet foglalta el mindenkinek a gondolataiban. Akármiről is folyt a beszélgetés, mindenképpen említést kellett tenni benne Farkasokkal Táncolóról. A legfőbb elismerés Tíz Medvétől származott. Addig ismeretlen gesztus gyanánt egy pipát ajándékozott a hősnek a saját gyűjteményéből. Farkasokkal Táncoló szerette a népszerűséget, de semmit sem tett a bátorítására. A hirtelen jött és tartós hírnév zavarta napjai beosztásában. Úgy tűnt, valaki mindig láb alatt van. És ami a legrosszabb volt, kevés ideje maradt Álló Ökölre. A tábor összes lakója közül valószínűleg ő volt a leginkább megkönnyebbülve, amikor Vergődő Madár és Szélfútta Haj visszatért. Néhány hétig az ellenség nyomában voltak. Mielőtt rátámadtak volna, hirtelen és az évszakhoz nem illő hóvihar kapta el őket az

egyik hegység lábainál. Vergődő Madár a korai és kegyetlen tél előjeleként értelmezte ezt, és hazarendelte az expedíciót, hogy felkészülhessenek a nagy vonulásra dél felé. XXVII. FEJEZET egy Ha a csapatnak voltak is rossz előérzetei az üres kézzel való visszatérés miatt, rögtön elpárologtak a paonik legyőzésének hihetetlen hírére. A hazatérés egyik azonnali mellékhatásaként a Farkasokkal Táncoló felé irányuló megbecsülés heve kissé csökkent. Ugyanúgy tisztelték, de hagyományosan magas státusukból következően, a figyelem jó része visszaáramlott Vergődő Madárra és Szélfútta Hajra. Valamelyest helyreállt a régi rend. Bár a nyilvánosság előtt nem mutatta, Vergődő Madár megdöbbent Farkasokkal Táncoló fejlődésén. Bátorságáról és arról, hogy képes volt visszaverni a paonitámadást, nem feledkezett meg, de komancsként való fejlődése, különösen nyelvtudása meglepte a varázslót. Szeretett volna valamit megtudni a fehér fajról, és még egy Vergődő Madár tapasztalataival rendelkező ember számára is nehéz volt elfogadni, hogy a magányos fehér katona, aki pár hónappal ezelőtt még indiánt sem látott, most már komancs volt. Nehezebb volt elhinni, hogy a komancsok egyik vezetőjévé vált. De a bizonyíték mindenki számára nyilvánvalóan ott látszott a fiatalokban, akik állandóan csak őt keresték, és abban, ahogy az emberek róla beszéltek. Vergődő Madár képtelen volt rájönni, miért történt mindez így. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ez is a Nagy Szellemet körülvevő Nagy Titok része. Szerencsére képes volt elfogadni ezt a gyors fejlődést. Ez egyengette az utat a következő meglepetés elviseléséhez. A

felesége beszélt neki róla visszatérésük éjszakáján az ágyban. – Biztos vagy benne? – kérdezte alaposan meglepődve. – Nehéz elhinnem. – Amikor látod majd őket együtt, megérted – súgta bizalmasan. – Mindenki láthatja. – Jó dolognak látszik ez? A felesége kuncogva válaszolt. – Nem jó dolog ez mindig? – incselkedett, és kicsit közelebb bújt hozzá. kettő Amikor másnap Vergődő Madár legelső dolgaként megjelent a híresség kunyhójának ajtajában, arca olyan gondterhelt volt, hogy Farkasokkal Táncoló visszahőkölt. Üdvözölték egymást és leültek. Farkasokkal Táncoló éppen megkezdte megtömni új pipáját, amikor Vergődő Madár tőle szokatlan udvariatlansággal félbeszakította vendéglátóját. – Jól beszélsz – mondta. Farkasokkal Táncoló abbahagyta a dohány betömését a pipába. – Köszönöm – válaszolta. – Szeretek komancsul beszélni. – Akkor mondd meg… mi van közted és Álló Ököl között? Farkasokkal Táncoló majdnem elejtette a pipáját. Makogott néhány artikulálatlan hangot, mielőtt sikerült neki valami értelmeset kinyögnie. – Mire gondolsz? Vergődő Madár arcát méreg öntötte el, és megismételte a kérdést. – Van valami közötted és őközötte? Farkasokkal Táncoló nem szerette ezt a hangot. Válasza kihívóan hangzott. – Szeretem őt. – El akarod venni?

– Igen. Vergődő Madár gondolkozott ezen. Lehet, hogy kifogása volt az öncélú szerelem ellen, de semmi elítélendőt nem talált benne, ha házasságba torkollott. Felállt. – Várj itt a kunyhóban! – mondta szigorúan. Mielőtt Farkasokkal Táncoló válaszolhatott volna, a varázsló elment. Mindenképpen igent mondott volna. Vergődő Madár nyers modora istenfélővé tette. Ült tovább egy helyben. három Vergődő Madár megállt Szélfútta Haj és Kőborjú kunyhójánál. Mindegyik tipiben körülbelül öt percet töltött. Ahogy visszasétált a saját kunyhójához, újra rázta a fejét. Valahogy várta ezt. De mégis elképesztő volt. Ó, a Nagy Titok, sóhajtotta magában. Mindig megpróbálom előre látni, de sosem sikerül. A lány a kunyhóban ült, amikor belépett. – Álló Ököl – vágta oda, hogy felkeltse a figyelmét –, már nem vagy özvegy. Ezzel visszavonult a kunyhóajtón keresztül, és elment megkeresni kedvenc pónilovát. Egy hosszú, magányos lovaglásra vágyott. négy Farkasokkal Táncoló már hosszú ideje várt, amikor Szélfútta Haj és Kőborjú jelent meg az ajtaja előtt. Meglátta őket, amikor kikukucskált. – Mit csinálsz ott bent? – kérdezte Szélfútta Haj. – Vergődő Madár mondta, hogy várjam.

Kőborjú mindentudón mosolygott. – Várhatsz még egy darabig – kuncogott –, Vergődő Madár kilovagolt a prérire pár perce. Úgy tűnt, hogy letudta a dolgát. Farkasokkal Táncoló nem tudta, mit csináljon vagy mondjon. Észrevette a mosolyt Szélfútta Haj arcán. – Bejöhetünk? – kérdezte furfangosan a nagy harcos. – Igen, tessék… tessék, üljetek le! A két látogató helyet foglalt Farkasokkal Táncolóval szemben. Olyan pedáns módon, mint az iskolás gyerekek. – Vergődő Madarat várom – mondta kurtán. – Mit akartok? Szélfútta Haj egy kicsit előrehajolt. Még mindig vigyorgott. – Azt beszélik, hogy nősülsz. Farkasokkal Táncoló arca színt váltott. Pillanatok alatt átment világos rózsaszínből a legmélyebb vörösbe. Mindkét vendégéből kitört a hangos nevetés. – Kivel? – brekegte erőtlenül. A harcosok kétkedő arckifejezést vágtak. – Álló Ököllel – mondta Szélfútta Haj. – Ezt hallottuk, őróla van szó? – Ő gyászol – nyafogta. – Ő… – Már nem – szakította félbe Kőborjú. – Ma feloldozták. Vergődő Madár. Farkasokkal Táncoló lenyelte a békát a torkában. – Ő? Mindketten bólintottak, most már komolyabban. Farkasokkal Táncoló megértette, hogy nagy lépés történt házassága irányába. Az ő házassága irányában. – Mit kell tennem? Látogatói savanyú arckifejezéssel néztek körül a majdnem üres kunyhóban. Rövid nézelődésüket egy pár szomorú fejrázással fejezték be. – Elég szegény vagy, barátom – mondta Szélfútta Haj. – Nem tudom, hogy megnősülhetsz-e. Egypár dolgot adnod kell, és itt nem sok mindent látok. Farkasokkal Táncoló szintén körülnézett. Arckifejezése pillanatról

pillanatra szomorúbbá vált. – Nem, nincs sok mindenem – ismerte be. Rövid időre csönd lett. – Tudtok nekem segíteni? – kérdezte. A két ember kijátszotta a kártyát, amire az egész játék kiment. Kőborjú semmitmondón elhúzta a száját. Szélfútta Haj lehajtotta a fejét, és végigsimított a homlokán. Hosszú és Farkasokkal Táncoló számára agonizáló csönd után Kőborjú mélyet sóhajtott, és egyenesen a szemébe nézett. – Esetleg lehet róla szó – mondta. öt Szélfútta Hajnak és Kőborjúnak jó napja volt. Rengeteget viccelődtek Farkasokkal Táncolón. Különösen a fura arckifejezésein, ahogy átsétált a falun, és terveket kovácsolt a lovakkal. A házasságokat normális körülmények között igen komolyan vették, de a menyasszony és a vőlegény személye, valamint a paonik fölött aratott győzelem közelsége miatt mindenki csordultig volt jóakarattal és megértéssel. Az emberek buzgón kivették a részüket a Farkasokkal Táncoló számára indított gyűjtésből. Ténylegesen az egész falu benne akart lenni. Akiknek sok lovuk volt, boldogan hozzájárultak. Még az olyan szegény családok is oda akarták adni az állataikat, akik nem engedhették meg maguknak. Nehéz volt lebeszélni őket, de sikerült. Az előzetesen megbeszélt terv szerint a táborbeli felajánlók napnyugtakor kezdték hozni a lovakat. Mire az esthajnalcsillag megjelent, húsznál több póniló állt Farkasokkal Táncoló kunyhója előtt. Kőborjú és Szélfútta Haj eszmei vezetésével a leendő vőlegény Vergődő Madár kunyhójához vezette a pónilovak sorát, és kikötötte

őket. Falubeli barátainak ajándéka nagyon hízelgő volt. De szeretett volna valami kedves dolgot adni a sajátjából is. Lecsatolta a nagy tengerészrevolvert és az ajtó előtt hagyta. Aztán visszatért az otthonába. Útjukra engedte tanítómestereit, és keresztülesett a várakozás görcsös éjszakáján. Hajnalban kimászott, hogy egy pillantást vessen Vergődő Madár kunyhójára. Szélfútta Haj azt mondta neki, hogy ha az ajánlatot elfogadták, a lovak eltűnnek. Ha nem, ott fognak állni a kunyhó előtt. A lovak eltűntek. A következő órában rendbe hozta magát. Akkurátusan megborotválkozott, kipucolta a csizmáját, kitisztította a melldíszt, és beolajozta a haját, Épp csak befejezte az előkészületeket, amikor meghallotta, hogy Vergődő Madár hívja odakintről. – Farkasokkal Táncoló! Azt kívánta, bárcsak ne lenne ennyire egyedül. A vőlegény kihajolt a házának ajtaján, és kilépett. Vergődő Madár ott várt rá. Különösen jóvágásúnak tűnt így kiöltözve. Néhány lépéssel mögötte volt Álló Ököl. Mögöttük az egész falu felsorakozott, és ünnepélyesen nézett. Forma szerint üdvözölték egymást a varázslóval. Figyelmesen hallgatta Vergődő Madár előadását a komancs férj kötelezettségeiről. Farkasokkal Táncoló képtelen volt levenni a szemét menyasszonyának törékeny alakjáról. Mozdulatlanul állt, fejével finoman bólintott. A jobbik őzbőr ruháját viselte, antilopfogakkal a derekán. Lábán újra a különleges mokaszin volt. Nyakán a kis, csigolyákból készült nyakék függött. Miközben Vergődő Madár beszélt, a lány felnézett. Amikor Farkasokkal Táncoló meglátta a lány jellegzetes arcát, megnyugodott. Sosem lesz unalmas ránézni. Úgy tűnt, Vergődő Madár sosem fogja abbahagyni a beszédet. Végül mégis abbahagyta. – Mindent hallottál, amit mondtam? – kérdezte a varázsló. – Igen.

– Jó – mormogta Vergődő Madár. Álló Ökölhöz fordult, és odahívta magához. A lány, még mindig bólogatva, odajött, és kezét nyújtotta Vergődő Madárnak, ő átadta Farkasokkal Táncolónak, és azt mondta neki, vigye. A házasság akkor emelkedett törvényerőre, amikor átlépték a küszöböt. Ezután a falu lakói szétszéledtek és hazamentek. Tíz Medve táborának népe egész délután jött kis csoportokban, hogy ajándékokat helyezzen az újdonsült pár küszöbére. Csak addig maradtak, amíg lerakták az ajándékokat. Napnyugtára hatásos ajándékhalom gyűlt föl a kunyhó előtt. Olyan volt, mint fehér embernek a karácsony. Az új pár egy ideig nem nyugtázhatta ezt a szép közösségi gesztust. Az esküvő napján sem az embereket, sem az ajándékokat nem vették észre. Az esküvő napján otthon maradtak. És a kunyhóajtó végig zárva volt. XXVIII. FEJEZET egy Az esküvőt követő napon főtanácsot tartottak. A szezonvégi nagy esőzések felélesztették a száradó füvet. Úgy döntöttek, hogy a ménes érdekében elhalasztják a téli költözködést. Ha egy kicsit tovább maradnak, a pónilovak felszedhetnek némi többletsúlyt, ami döntő lehet a tél átvészelésében. A törzs még két hetet ellustálkodik a nyári táborban. Senki sem örült jobban ennek a fejleménynek, mint Farkasokkal Táncoló és Álló Ököl. Gondtalanul átlebegtek házasságuk első napjain, és nem kívánták megszakítani ezt a különleges ritmust. Épp elég nehéz volt kimászni az ágyból. Pillanatnyilag még rágondolni sem tudtak arra, hogy összecsomagoljanak, és hosszú, zajos oszlopokban több száz mérföldet masírozzanak. Amikor Farkasokkal Táncoló mégis előbukkant, borzasztóan

nyúzottnak tűnt. Szélfútta Haj különösen könyörtelenül ugratta. Ha Farkasokkal Táncoló kiugrott egy pipára, mindig úgy köszöntötte, hogy férfiassága egészsége iránt érdeklődött, vagy megdöbbenést színlelt, hogy ágyon kívül találja. Szélfútta Haj még az Egyszem Méh gúnynévvel is megpróbálta felruházni, utalván az egy szem virág soha véget nem érő beporzására. Az új férj szerencséjére a név nem volt találó. Farkasokkal Táncolóról lepergett a tréfálkozás. Az áhított nő birtoklásának tudata legyőzhetetlenné tette. Nem sérthette meg semmi. Kunyhón kívüli életével kapcsolatban mélységesen elégedett volt. Minden áldott nap vadászni ment, általában Szélfútta Hajjal és Kőborjúval. Ők hárman nagy haverok lettek. Ritkán lehetett bármelyiket is látni a többiek nélkül. A beszélgetések Vergődő Madárral folytatódtak. Immár folyamatosak voltak, témabeli korlátok nélkül. Farkasokkal Táncoló tudásvágya messze túllépte Vergődő Madárét, és a varázsló szívesen értekezett bármiről, a törzs történetétől kezdve a füvekkel való gyógyításig. Nagyon fölbátorította tanítványának élénk érdeklődése a spiritualizmus iránt, és boldogan kielégítette étvágyát. A komancs vallás egyszerű volt. Alapját az őket körülvevő állatok és elemek természetes környezete képezte. A vallás gyakorlata azonban bonyolult volt. Bővében volt a rítusoknak és tabuknak, és az embernek igencsak igyekeznie kellett, hogy mindegyiket megjegyezze. Új élete gazdagabb volt, mint bármikor azelőtt. Ez meglátszott Farkasokkal Táncoló viselkedésén. Drámai fordulatok nélkül elvesztette naivitását, de megőrizte báját. Sokkal határozottabb lett anélkül, hogy elvesztette volna tüzességét. Simán beilleszkedett, mint egy fogaskerék, anélkül hogy elveszítette volna személyisége megkülönböztető jeleit. Vergődő Madár, aki mindig képes volt a dolgok lelkére ráhangolódni, borzasztó büszke volt pártfogoltjára. Egyik este a vacsora utáni séta végén Farkasokkal Táncoló vállára helyezte kezét.

– Sokféle nyom van az életben. De a legfontosabbikat csak kevés ember képes követni… még a komancsok közül is. Az igaz emberség nyomát. Azt hiszem, te rajta vagy ezen a nyomon. Jó, hogy ezt látom. Jó a szívemnek. Farkasokkal Táncoló megjegyezte ezeket a szavakat, és elraktározta őket örökre. De senkinek sem mondta el. Még Álló Ökölnek sem. Saját varázslatának részévé tette. kettő Már csak pár napnyira voltak a nagy vándorlástól, amikor egyik reggel megjelent Vergődő Madár. Elmondta, hogy egy különleges helyre akar kilovagolni. Az út egész napos, lehet, hogy még az éjszakába is belenyúlik. De ha Farkasokkal Táncoló jönne, szívesen látná. Átvágtak a préri szívén. Délkeleti irányban lovagoltak több órán keresztül. A tér, ahova betolakodtak, megszégyenítően hatalmas volt. Egyikük sem volt képes sokat beszélni. Dél körül délre fordultak. Egy óra múlva pónilovaik egy hosszú lejtő tetején álltak, ami egymérföldnyire a folyóba torkollott. Látták a víz színét és alakját messze keletre és nyugatra. De előttük a folyó hirtelen eltűnt. Egy mamuterdő szegélyezte. Farkasokkal Táncoló pislogott néhányat, mintha káprázna a szeme. Ilyen messziről nem lehetett pontosan megbecsülni a magasságukat, de tudta, hogy a fák magasak. Lehet közöttük hatvan-hetven lábnyi is. A liget jócskán egymérföldnyire kiterjedt a folyómederben. Hatalmassága vad ellentétben állt a környező, mindenütt sima, üres vidékkel. – Ez a hely valódi? – mondta félig tréfásan. Vergődő Madár mosolygott. – Talán nem. Ez egy szent helyünk… néhány ellenségünknek is. Azt mondják, innen újul meg a játék. A fák oltalmaznak minden állatot, amelyiket a Nagy Szellem teremtett. Úgy mondják, itt keltek

ki az élet kezdetén, és állandóan visszatérnek a szülőhelyükre. Régen nem voltam már itt. Megitatjuk a lovakat, és körülnézünk. Ahogy közelebb jöttek, a fák jelenése még hatalmasabbá vált. Amikor elindultak befelé az erdőbe, Farkasokkal Táncoló kicsinek érezte magát. Az édenkertre gondolt. De ahogy a fák bezárultak körülöttük, mindketten érezték, hogy valami nem stimmel. Nem szólt egy árva hang sem. Nyugalom van – vette észre Farkasokkal Táncoló. Vergődő Madár nem válaszolt. A macska céltudatosságával hallgatózott és figyelt. A csend fojtogatta őket, amint mélyebben benyomultak az erdőbe. Farkasokkal Táncoló borzongva eszmélt rá, hogy csak egyvalami okozhatja ezt a hangtalanságot. Érezte az illatát. Az íze a nyelve hegyén volt. Halál volt a levegőben. Vergődő Madár hirtelen megtorpant. Az ösvény kiszélesedett, és Farkasokkal Táncoló átnézett pártfogója válla fölött. Megtántorodott a látvány szépségétől. Nyílt tér volt előttük. A fák szakaszosan követték egymást, Tíz Medve táborának összes kunyhója, lakója és lova elfért volna közöttük. A napfény meleg foltokban hullott az erdő talajára. Egy fantasztikus utópiát képzelt el. Egy szent fajról, amely csendes életét teljes összhangban folytatja az összes élő dologgal. Emberi kéz nem képes semmi olyasmit alkotni, ami versenghetne ennek a szabadtéri katedrálisnak a nagyságával és szépségével. Viszont az emberi kéz tönkre tudja tenni. A bizonyság már itt volt. A teret borzasztóan megszentségtelenítették. Különböző méretű fák hevertek kidöntve egymás hegyen-hátán, mint fogpiszkálók az asztal tetején. A legnagyobb részük le sem volt gallyazva. El sem tudta képzelni, mi okból vágták ki őket. Miközben elindították a lovakat, Farkasokkal Táncoló baljósan zümmögő hangra figyelt fel. Először azt gondolta, hogy méhek vagy darazsak rajzanak arra.

Széthajtotta az ágakat a feje fölött, hogy megtalálja a rovarfészket. De ahogy a katedrális közepéhez közeledtek, rájött, hogy a zaj nem felülről jön. Alulról jött. Ezer és ezer döglégy szárnycsapkodása okozta. A földön tetemek és testrészek hevertek szerteszét. Kis állatok, borzok, szkunkszok és mókusok. A többségük érintetlen volt. Néhánynak hiányzott a farka. Ott feküdtek rothadva, ahol lelőtték őket, lőgyakorlat céljából. A pusztítás főként a szarvasok ellen irányult. Ezekből hevert a legtöbb a földön. Néhány tetem ép volt, csak a színhús hiányzott róla. Többségüket megcsonkították. Bamba, halott szemek néztek rá a pompás fejekből, melyeket durván lecsaptak a nyakukról. Néhányuk egyedül feküdt az erdő talaján. A többit úgy féltucatonként rendszertelenül halmokba dobálták. Az egyik helyen a komor fejeket orrukkal egymás felé állították, mintha beszélgetnének. Ezt humornak szánták. A lábak még groteszkebbül néztek ki. Ezeket is letisztították a testekről, amiket valaha hordoztak. Lassan rothadva is fényesnek és szépnek tűntek, mintha még jól működnének. Szomorúan festett: a finom hasadt paták és a bájos bőrfedte lábak… melyek a semmibe tartottak. A végtagokat kicsi halmokba rakták, mint a tűzifát. Ha jól számolta, több mint száz volt belőlük. Fáradtak voltak a hosszú úttól, de egyikük sem kívánt leszállni a lóról. Tovább lovagoltak. A nagy tisztás egy mélyebb pontján négy rozoga viskó álldogált egymás mellett. Négy gennyedő fekély az erdő talaján. A fákat kivágó emberek építési ambíciói láthatólag ebben kimerültek. De még ha saját magukat is építették volna be, az eredmény valószínűleg ugyanez lett volna. A felhúzott lakóépületeknek már a terve is nyomorúságos volt. Két kunyhó között egy pár vadpulykát fedeztek föl lábuknál összekötözve, de egyébként sértetlenül. Az épületek mögött egy nagy gödröt találtak, ami csordulásig tele volt a levágott szarvasok bűzlő torzóival; bőr, lábak és fejek nélkül.

A légyzümmögés olyan hangos volt, hogy Farkasokkal Táncolónak kiabálnia kellett, hogy meghallják. – Megvárjuk ezeket az embereket? Vergődő Madár nem akart kiabálni. Odahúzódott pónilovával Farkasokkal Táncolóhoz. – Már egy hete elmentek, vagy még régebben. Megitatjuk a lovakat, és hazamegyünk. három A visszaüt első órájában egyikük sem szólt egy szót sem. Vergődő Madár bánatosan maga elé meredt, Farkasokkal Táncoló pedig a földet nézte. Szégyellte magát a fehér faj miatt, amelyikhez ő is tartozott. Nehéz szívvel gondolt az álomra az ősi kanyonban. Eddig senkinek sem beszélt róla, de most úgy érezte, kellett volna. Most már nem is tűnt igazán álomnak. Inkább víziónak. Amikor megálltak, hogy a lovak kifújhassák magukat, elmondta Vergődő Madárnak az álmát, ami még frissen élt emlékezetében, minden részletével együtt. A varázsló félbeszakítás nélkül végighallgatta Farkasokkal Táncoló hosszú elbeszélését. Amikor véget ért, komoran bámult a lábaira. – Mindnyájan meghaltunk? – Mindenki, aki ott volt – mondta Farkasokkal Táncoló –, de nem láttam ott mindenkit. Téged nem láttalak. – Tíz Medvének hallania kell az álmot – mondta Vergődő Madár. Visszaugrottak lovaikra, és gyorsan átvágtak a prérin. Röviddel napnyugta után tértek haza. négy A két ember beszámolt a szent liget megszentségtelenítéséről, ami csakis egy nagy, fehér vadászcsapat műve lehetett. A megölt

állatok az erdőben kétségkívül mellékesek voltak a számukra. A vadászok valószínűleg bölényt kerestek, és azt még inkább megtizedelték volna. Tíz Medve a jelentés közben néhányszor bólintott. De nem kérdezett semmit. Akkor Farkasokkal Táncoló másodszor is felidézte rettenetes álmát. Az öregember most sem szólt semmit. Arca kifürkészhetetlen volt, mint mindig. Amikor Farkasokkal Táncoló befejezte, nem fűzött hozzá megjegyzést. Helyette rágyújtott a pipájára és azt mondta: – Szívjunk el egy pipát! Farkasokkal Táncoló úgy képzelte, hogy Tíz Medve átgondolja az egészet. De amikor a pipa körbejárt, udvariatlanul megszólalt, mintha valami nyomta volna a lelkét. – Mondanék még mást is. Az öregember bólintott. – Amikor Vergődő Madár és én először beszélgettünk – kezdte Farkasokkal Táncoló –, egy kérdést szegezett nekem, amire nem tudtam válaszolni. Vergődő Madár megkérdezte, hogy hány fehér fog jönni. Én azt mondtam, nem tudom. Ez igaz. Nem tudom, hányan jönnek. De el kell mondanom, hogy azt hiszem, nagyon sokan. – A fehérek sokan vannak. Többen, mint ahányat meg tudnánk számolni. Ha háborút akarnak ellenetek, több ezer szőrös szájú katonával fogják megvívni. A katonáknak nagy harci ágyúik lesznek. Egy lövéssel szétrombolhatják a miénkhez hasonló táborokat. – Én félek ettől. Azért félek az álmomtól, mert megvalósulhat. Nem tudom, mit kellene tenni. De én a fehér fajból jövök, és ismerem őket. Most már ismerem őket úgy is, ahogy azelőtt nem. Féltem az összes komancsot. Tíz Medve egyfolytában bólogatott a beszéd közben. De Farkasokkal Táncoló mégsem tudta volna megmondani, hogyan fogadta az öreg mindezt. A főnök bizonytalanul lábra állt. Néhány lépést tett a kunyhóban, és megállt a szomszédos ágynál. Felnyúlt az ágy fölé, és levett egy

görögdinnye méretű csomagot. Aztán visszairányította lépteit a tűzhöz. Fölmordulva leült. – Azt hiszem, igazad van – mondta Farkasokkal Táncolónak. – Nehéz rájönni, mit tegyünk. Én sok telet meglátott öregember vagyok, és még én sem vagyok biztos benne, hogy mi a teendő a fehér emberek és a szőrös szájú katonák kérdésében. De hadd mutassak neked valamit. Bütykös ujjaival meghúzta a bőrzsineget a csomagon, és egy pillanat alatt kinyitotta. Lehúzta a zsák oldalát. Egy emberi fej méretű rozsdás fémdarab került elő belőle. Vergődő Madár még sosem látta ezt a tárgyat, és fogalma sem volt, mi lehet. Farkasokkal Táncoló sem látta még. De tudta, mi az. Látott egy hasonló rajzot az egyik hadtörténeti könyvben. Egy spanyol konkvisztádor sisakja volt. – Ezek az emberek jöttek először az országunkba. Lovakon jöttek… Nekünk akkor nem voltak lovaink… Nagy mennydörgős puskákkal lőttek ránk, amilyeneket még nem láttunk. A fényes fémet keresték, és mi féltünk tőlük. Ez az ükapám idején történt. – Végül kizavartuk ezeket az embereket. Az öreg mélyet szívott a pipájából, füstfelhőket eregetve. – Aztán elkezdtek jönni a mexikóiak. Háborúznunk kellett velük, és sikeresek voltunk. Nagyon félnek tőlünk, és nem jönnek többet ide. – Már az én időmben kezdtek jönni a fehér emberek. A texasiak. Ugyanolyanok voltak, mint az összes többi, aki valamit akart itt az országban. Kérdés nélkül elviszik. Mérgesek lesznek, ha látják, hogy itt ülünk a saját országunkban. Ha nem azt csináljuk, amit ők akarnak, akkor megölnek bennünket. Úgy ölik a nőket és a gyerekeket, mintha harcosok volnának. – Fiatal koromban harcoltam a texasiakkal. Sokat megöltünk közülük. Néhánynak elloptuk az asszonyát és a gyerekeit. Ezen gyermekek egyike most Farkasokkal Táncoló felesége. – Egy idő után béketárgyalás volt. Találkoztunk a texasiakkal, és megállapodásokat kötöttünk velük. Ezeket a megállapodásokat

mindig megszegték. Ahogy a fehérek valami újat akartak tőlünk, nem volt többé írott szó. Mindig így volt. – Elfáradtam ettől, és sok évvel ezelőtt kihoztam törzsünk népét ide, messze a fehérektől. Sokáig békében éltünk itt. – De ez az utolsó helyünk az országban. Nem tudunk máshova menni. Ha arra gondolok, hogy a fehérek most idejönnek, ebbe az országba is, akkor úgy van, ahogy mondtam. Nehéz megmondani, mi a teendő. – Mindig békés ember voltam. Boldogan éltem az országomban. Nem akartam semmit a fehérektől. Egyáltalán. De azt hiszem, igazad van. Továbbra is jönni fognak. – Ha ránézek erre a csomagra, és tudom, mi van benne, akkor bizonyos vagyok abban, hogy harcolni fogunk azért, hogy megtartsuk országunkat és azt, ami benne van. Az országunk a mindenünk. Csak ezt akarjuk. – Harcolunk, hogy megtartsuk. – De nem hiszem, hogy már ezen a télen harcolnunk kell. Így, miután ezt már elmondtátok nekem, azt hiszem, ideje menni. – Holnap reggel lebontjuk a falut, és elindulunk a téli táborba. XXIX. FEJEZET egy Aznap elalváskor Farkasokkal Táncoló észrevette, hogy valami mardossa a tudata legmélyét. Amikor reggel fölkelt, még mindig ott volt. Tudta, hogy valami köze van ahhoz, hogy a fehér vadászok félnapi útra vannak a tábortól, az álmához, és Tíz Medve beszédéhez, így nem tudott átsiklani felette. Egy órával hajnalhasadta után, amikor elkezdték bontani a tábort, elkezdett gondolkodni azon, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy mennek. A téli tábor valószínűleg még távolabbi hely, mint ez. Álló Ököl úgy gondolja, terhes. A férj a távoli tábor védelmére vágyott új családja érdekében.

Senki sem érheti el ott őket. Névtelenek lesznek. Ő maga nem is fog létezni, csak választott népe szemében. Azután hirtelen a szívébe nyilallt egy váratlan, őrült remegés. Mégiscsak létezett. Hülye módon bizonyítékot hagyott hátra. Mindenki elolvashatja John J. Dunbar hadnagy teljes írásbeli jelentését. A hálóhelyen fekszik a fűkunyhóban, biztonságban a naplója lapjain. Mivel nekik kevés dolguk volt, Álló Ököl átment segíteni a többi családnak. Eltartana egy ideig, hogy megtalálja a költözés zűrzavarában. Ráadásul nem kívánta az időt vesztegetni mindenféle magyarázatokkal. A napló létezésének minden perce fenyegetést jelentett. A póninyájhoz rohant. Másra sem tudott gondolni, mint hogy visszaszerezze a bőbeszédű jelentést. Éppen befelé jött Ciscóval a táborba, amikor beleszaladt Vergődő Madárba. A varázslónak nem tetszett, amit Farkasokkal Táncoló mondott neki. Délre már úton akartak lenni. Képtelenek várni, ha a hosszú út a fehér katona erődjéig a vártnál tovább tart. De Farkasokkal Táncoló hajthatatlannak bizonyult. Vergődő Madár kelletlenül beleegyezett, hogy menjen. Könnyű lesz nyomon követni, ha késik, de a varázsló sietésre ösztökélte. Nem szerette az ilyenfajta meglepetéseket az utolsó pillanatban. kettő A kis szarvasszínű boldogan száguldott át a prérin. Az utóbbi napokban a levegő ropogóssá vált, és aznap reggel a szél is feltámadt. Cisco szerette, ha a szél az arcát simogatja, és szélvészként száguldottak át a mérföldeket az erődig. Feltűnt előttük a legszélső ismerős bokor, és Farkasokkal Táncoló rácsapott a ló hátsó felére. Azt kérte tőle, hogy az utolsó fél mérföldet vágtában tegye meg. Elszáguldottak a bokor mellett, és leiramodtak a lejtőn a régi

őrhelyig. Farkasokkal Táncold mindent csak egy döbbenetes villanásként észlelt. Fort Sedgewick benépesült katonákkal. További száz yardot tettek meg, ameddig sikerült Ciscót megállítani. A szarvasszőrű mérgesen forgolódott és ugrált. Farkasokkal Táncolónak keményen kellett szorítania, hogy megnyugodjon. Vívódott, hogy felfogja a nyüzsgő katonai tábor irreális látványát. Húsz vászonsátrat húztak föl az öreg raktár és a fűkunyhó körül. Két Hotchkiss-ágyú pihent régi szálláshelye közelében, lőszeresládákra állítva. Mindenütt egyenruhás emberek kavarogtak. Sétáltak, beszélgettek és dolgoztak. Szemben, ötvenyardnyira egy társzekér állt, amiről négy közkatona bámulta riadt képpel. Arcuk körvonalai nem voltak elég tiszták ahhoz, hogy megállapítsa, fiúk-e vagy lányok. A tizenéves katonák még sosem láttak vad indiánt. De a besorozást követő néhány hetes kiképzésen folyton azt emlegették nekik, hogy nemsokára álnok, ravasz és vérszomjas ellenséggel fognak harcolni. Most szembesültek az ellenségképpel. Pánikba estek. Amikor Cisco felegyenesedett, Farkasokkal Táncoló észrevette, hogy puskáik felemelkednek. Semmit nem tehetett. A sortűz rosszul célzottra sikerült, és Farkasokkal Táncoló rögtön, amint tüzelni kezdtek, sértetlenül leugrott. De az egyik golyó Cisco mellébe fúródott, és áthaladt a szíve közepén. Még földet érés előtt kimúlt. Megfeledkezve arról, hogy a lövöldöző katonák felé rohannak, Farkasokkal Táncoló visszamászott elesett lovához. Elkapta Cisco fejét, és fölemelte a pofáját. De már nem volt élet benne. Felháborító dolgot tettek vele. Gondolatban elítélte őket. Nézzétek, mit tettetek! Megfordult a rohanó lábak zajára, készen arra, hogy odakiáltsa a szavakat. Ahogy arca arrafelé fordult, egy puska nyele csapott bele. Minden elfeketült.

három Mocsokszagot érzett. Arca a földes padlóhoz nyomódott. Fojtott hangokat hallott. Néhány szó világosan beszűrődött. – Murphy őrmester… is jön. Farkasokkal Táncoló elfordította arcát, és fájdalmában grimaszolt, ahogy törött pofacsontja hozzáért a padló kemény burkolatához. Megérintette sebesült arcát az ujjával. Majd azonnal visszahúzta, amikor a fájdalom belenyilallt fejének abba az oldalába. Megpróbálta kinyitni a szemét, de csak az egyiket sikerült. A másik be volt dagadva. Amikor a jó szeme kitisztult, rájött, hol van. A régi raktárban. Valaki oldalba rúgta. – Hé te, ülj fel! Egy csizma orra a hátára fordította, és Farkasokkal Táncoló megpróbált elmenekülni előle. A raktárépület hátsó fala állította meg. Ott ült, és nézett a jó szemével. Először a fölötte álló szakállas őrmester arcába, azután az ajtó körül összegyűlt fehér katonák kíváncsi képébe. Valaki hirtelen felkiáltott mögötte. – Hé, emberek, adjatok utat Hatch őrnagynak! – és az arcok eltűntek az ajtóból. Két tiszt lépett be a raktárba. Egy fiatal, frissen borotvált hadnagy, és egy sokkal öregebb ember hosszú, szürke pofaszakállal, rosszul szabott uniformisban. Az öregebb ember szemei picik voltak. Arany váll-lapjain tölgyfaleveles őrnagyi rangjelzést viselt. A tisztek undorodó arckifejezéssel vették szemügyre. – Mi ez, őrmester? – kérdezte az őrnagy feszes és gyanakvó hanghordozással. – Még nem tudom, uram.

– Beszél angolul? – Azt sem tudom, uram… Hé, te… beszélsz angolul? Farkasokkal Táncoló hunyorgott a jó szemével. – Beszél? – tudakolta újra az őrmester, ujjait az ajkára téve. – Beszél? Enyhén belerúgott a fogoly fekete lovaglócsizmájába. Farkasokkal Táncoló jobban felült. Nem volt fenyegető mozdulat, de közben észrevette, hogy mindkét tiszt megrezdült. Féltek tőle. – Beszélsz? – kérdezte megint az őrmester. – Beszélek angolul – mondta ernyedten Farkasokkal Táncoló. – Fáj beszélni… Az egyik fiújuk betörte a pofámat. A katonák megdöbbentek, hogy ilyen tökéletesen jönnek elő belőle a szavak. Egy pillanatig néma csöndben néztek vele farkasszemet. Farkasokkal Táncoló fehérnek tűnt, és úgy nézett ki, mint egy indián. Nem lehetett megmondani, melyik fele a valódi. Most legalább azt tudták, hogy fehér. Amíg csend volt, a többi katona újra összegyűlt az ajtóban. Farkasokkal Táncoló odaszólt hozzájuk. – Ezek közül a hülye idióták közül valamelyik lelőtte a lovamat. Az őrnagy nem törődött a megjegyzéssel. – Kicsoda maga? – John J. Dunbar, az Egyesült Államok hadseregének főhadnagya. – Miért van indiánnak öltözve? Még ha akart volna se tudott volna Farkasokkal Táncoló erre a kérdésre válaszolni. De nem is akart. – Ez az őrhelyem – mondta. – Fort Haysből jöttem áprilisban, de nem volt itt senki. Az őrnagy és a hadnagy röviden sugdolóztak. – Van rá bizonyítéka? – kérdezte a hadnagy. – A másik kunyhóban, az ágy alatt van egy összehajtott papírköteg, abban vannak a parancsok. Az ágyon van a naplóm. Ebből mindent megtudnak, amit akarnak. Mindennek vége volt Farkasokkal Táncoló számára. Beletemette

feje jó oldalát a kezébe. A szíve sajgott. A törzs bizonyosan itt hagyja. Mire kiszabadul ebből a slamasztikából – ha egyáltalán sikerül is neki – már túl késő lesz megtalálni őket. Cisco kint fekszik döglötten. Sírni szeretett volna. De nem mert. Csak lógatta a fejét. Az emberek kimentek a szobából, de ő nem nézett föl, hogy ki van ott Eltelt néhány másodperc, és az őrmester közönséges suttogását hallotta. – Indián lettél, nem-e? Farkasokkal Táncoló fölemelte a fejét. Az őrmester föléje hajolva fixírozta. – Nem-e? Farkasokkal Táncoló nem válaszolt. Feje újra a kezébe hullott. Föl sem nézett, amíg az őrnagy és a hadnagy újra meg nem jelent. Ez alkalommal a hadnagy beszélt. – Mi a neve? – Dunbar… D-u-n-b-a-r… John J. – Ezek a parancsai? Egy elsárgult papírtekercset tartott a kezében. Farkasokkal Táncolónak kancsalítania kellett, hogy kivegye. – Igen. – Itt a név Rumbár – mondta a hadnagy kíméletlenül. – A dátum ceruzával van beírva, a többi tintával. A kiállító tiszt neve elmaszatolódott. Olvashatatlan. Mit szól ehhez? Farkasokkal Táncoló kihallotta a gyanút a hadnagy hangjából. Kezdett leesni, hogy ezek az emberek nem hisznek neki. – Ezeket a parancsokat kaptam Fort Haysben – mondta határozottan. A hadnagy elhúzta az arcát. Elégedetlennek látszott. – Olvassa el a naplót! – mondta Farkasokkal Táncoló. – Nincs napló – válaszolta a fiatal tiszt. Farkasokkal Táncoló óvatosan figyelte. Biztos volt benne, hogy hazudik. De a hadnagy igazat mondott. Az előőrsnek az a tagja, aki először ért Fort Sedgewickbe, megtalálta a naplót. Egy Sheets nevű írástudatlan közkatona volt. Becsúsztatta a könyvet a tunikájába, úgy gondolta, jó lesz

klozetpapírnak. Sheets most hallotta, hogy egy bizonyos naplót keresnek, amiről a fehér vadember azt mondja, hogy az övé. Talán be kellene nyújtania. Megjutalmazhatják. De másodjára Sheets megijedt, hogy megszidják. Vagy még rosszabb. Többször ült már a rendőrségen apró tolvajlásokért. Így a napló inkább rejtve maradt egyenkabátjában. – Azt akarjuk, hogy megmagyarázza, hogyan került ide – folytatta a hadnagy. Most úgy beszélt, mint egy kihallgatáson. – Ha az, akinek mondja magát, miért nincs egyenruhában? Farkasokkal Táncoló nekidőlt a raktár falának. – Mit keres itt a hadsereg? Az őrnagy és a hadnagy megint suttogott egymás között. És újra a hadnagy kapott szót. – Az a dolgunk, hogy visszaszerezzük a lopott tulajdont, közte a fehér foglyokat, akiken az ellenség rajtaütött. – Nem volt rajtaütés, és nincsenek fehér foglyok – hazudta Farkasokkal Táncoló. – Magunk fogunk róla meggyőződni – szegült ellen a hadnagy. A tisztek megint suttogni kezdtek. Ez alkalommal a beszélgetés jó ideig eltartott, mielőtt a hadnagy megköszörülte a torkát. – Adunk magának egy esélyt, hogy bizonyítsa hűségét a hazájához. Ha elvezet az ellenség táborába, és tolmácsul szolgál, akkor a magatartását újraértékeljük. – Milyen magatartásomat? – Áruló magatartását. Farkasokkal Táncoló elmosolyodott. – Úgy gondolják, áruló vagyok? – mondta. A hadnagy hangja mérgesen fölemelkedett. – Akar együttműködni, vagy nem? – Semmi dolguk nincsen itt. Ez minden, amit mondhatok. – Akkor nincs más választásunk, mint hogy letartóztassuk. Ülhet itt, és átgondolhatja a helyzetét. Ha úgy dönt, hogy együttműködik, mondja Murphy őrmesternek, és megbeszéljük. Ezzel az őrnagy és a hadnagy elhagyták a raktárépületet. Wilcox őrmester kijelölt két embert őrségbe az ajtóhoz, és Farkasokkal

Táncolót magára hagyták. négy Vergődő Madár addig halasztotta, amíg csak tudta, de kora délután Tíz Medve tábora elindult a hosszú menetelésre, délnyugat irányában a síkságon keresztül. Álló Ököl kitartott amellett, hogy megvárja a férjét, és hisztérikus lett, amikor erőszakkal indulásra bírták. Vergődő Madár feleségeinek durván kellett bánniuk vele, amíg összeszedte magát. De Álló Ököl nem volt az egyetlen aggódó komancs. Mindenki aggódott. Az indulás előtti utolsó percekben gyűlést hívtak össze. Három fiatalt küldtek ki gyors pónilovakon, hogy felderítsék a fehér ember erődjét, és előkerítsék Farkasokkal Táncolót. öt Három órát ült Farkasokkal Táncoló harcolva bevert arcának fájdalmával, amikor szólt az őröknek, hogy könnyíteni szeretne magán. Ahogy a két katona közé beszendvicselve a meredély felé baktatott, úgy találta, hogy undorodik ezektől az emberektől és a táboruktól. Nem szerette a szagukat. Hangjuk durvának tűnt a füle számára. Még a mozgásuk is nyersnek és idétlennek látszott. A meredély szélén vizeit, majd a két katona elindította visszafelé. Szökésen gondolkodott, amikor egy fával teli kocsi gördült be a táborba három katonával a tetején, és farolva megállt mellettük. Az egyik ember a kocsiból odahívta a táborban maradt barátját. Farkasokkal Táncoló egy magas katonát látott a kocsi felé poroszkálni. Az emberek a szekéren egymásra mosolyogtak, amikor a magas közelebb ért. Hallotta, amint az egyik odaszól: – Né, mit hoztunk nöked, Burns! Az ember a szekéren megfogott valamit, és kidobta az oldalán. A

magas rémülten hátraugrott, ahogy Kapcás teste nagyot puffant a lábainál. Az emberek kiugrottak a kocsiból. Gúnyolták a magasat, aki hátrált a döglött farkastól. Az egyik favágó vihorászott: – Nagy egy izé, nem-e, Burns? Két favágó felemelte Kapcást a földről, egyik a fejénél, másik a lábánál. Azután, a katonák nevetésétől kísérve, körbezavarták a magasat a telepen. Farkasokkal Táncoló olyan gyorsan ért földet, hogy senki sem mozdulhatott, mikor rávetette magát a Kapcást hordozó két katonára. Rövid, vaskos ütéseket mért az egyikre az öklével, amíg az el nem veszítette az eszméletét. Ahogy a másik megpróbált elrohanni, kirúgta a lábát, és ráugrott. Azután kezei az ember torkára fonódtak. Az arca bíborszínű lett, és Farkasokkal Táncoló látta, hogy a szemei megüvegesednek, amikor hátulról valami lecsapott a fejére, és ismét sötét függöny hullott eléje. Szürkületkor nyerte vissza az eszméletét. A feje annyira lüktetett, hogy először észre sem vette. Az elején csak valami könnyű csörgést hallott, amikor megmozdult. Azután megérezte a hideg fémet. Összeláncolták a kezét. Megmozdította a lábát. Azokat is összeláncolták. Amikor az őrnagy és a hadnagy visszatértek az újabb kérdésekkel, gyilkos pillantással válaszolt nekik, és megeresztett egy kacifántos komancs káromkodást. Bármit kérdeztek tőle, csak komancsul válaszolt. Végül belefáradtak és otthagyták. Késő este a nagy őrmester egy edény kását rakott elé. Farkasokkal Táncoló fölrúgta a megbilincselt lábával. hat Vergődő Madár felderítői éjfél körül hozták a szörnyű hírt. Több mint hatvan jól felfegyverzett katonát számláltak össze a fehér ember erődjénél. Látták a szarvasszínű lovat döglötten fekve a lejtőn. És nem sokkal sötétedés előtt látták Farkasokkal Táncolót

a folyó menti meredélyhez vezetni, lánccal a lábán és a kezén. A törzs azonnal elszakadó hadműveletbe kezdett. Felpakolták a dolgaikat, és éjjel meneteltek. Kis csoportokban, tucatnyian vagy kevesebben, különböző irányokba. Néhány nap múlva randevúznak a téli táborban. Tíz Medve tudta, hogy semmiképpen sem tudja őket visszatartani, így meg sem próbálta. Egy húsz harcosból álló csapat, közöttük Vergődő Madár és Kőborjú és Szélfútta Haj, egy órán belül elindult. Megígérték, hogy csak akkor támadnak az ellenségre, ha biztosak a sikerben. hét Hatch őrnagy késő éjszaka hozta meg a döntést. Nem akart egy vad, félig indián fehér ember kényes problémájával bajlódni, aki az orra előtt ül. Az őrnagy nem kergetett ábrándokat. Kezdettől fogva zavarban volt és félt egzotikus foglyától. A rövidlátó tisztnek nem jutott eszébe, hogy nagy előnye származhatna Farkasokkal Táncolóból fogolycserekor. Csak meg akart szabadulni tőle. Jelenléte már nyugtalanította a parancsnokságot. Briliáns ötletnek tűnt, hogy visszahajózzák Fort Haysbe. Fogolyként sokkal többet ér az őrnagynak ott, mint itt. A kétkulacsos elfogása nagyon jó pontokat jelent neki a főparancsnokságnál. Az egész hadsereg erről a fogolyról fog beszélni. És ha a fogolyról beszélnek, elfogójának neve is ugyanolyan gyakran szóba kerül. Az őrnagy elfújta a lámpát, és önelégült ásítással magára húzta a takarót. Minden szépen ki van dolgozva, gondolta, A hadjárat nem is kezdődhetne jobban. nyolc Másnap kora reggel eljöttek a fogolyért.

Murphy őrmester két emberrel lábra állíttatta Farkasokkal Táncolót, és megkérdezte az őrnagyot. – Egyenruhába öltöztessük, uram? Csinosítsuk ki egy kicsit? – Természetesen nem – mondta az őrnagy élesen. – Most felrakjuk a szekérre. Hat embert osztottak be a visszaszállításhoz: kettő lóháton elöl, kettő lóháton hátul, egy hajtó és egy, aki vigyáz a fogolyra a szekérderékban. Egyenesen keletnek mentek, át a dimbes-dombos prérin, amit annyira szeretett. De ezen a napfényes októberi reggelen nem volt szeretet Farkasokkal Táncoló szívében. Nem szólt semmit fogvatartóinak, félrevonult a szekér hátuljába, és hallgatta láncai állandó csörgését, miközben végiggondolta a lehetőségeit. A kíséretet lehetetlen volt legyőzni. Megölhetett egyet, vagy talán kettőt. De utána őt ölik meg. Azért úgy gondolta, mégis megpróbálja. Úgy meghalni, hogy ezek ellen az emberek ellen harcol, nem is volna olyan rossz. Mindenesetre jobb volna, mint valami sötét börtönben végezni. Akárhányszor az asszonyra gondolt, a szíve ropogni kezdett. Amikor arcának képe megjelent a fejében, igyekezett valami másra gondolni. Ez néhány percenként előfordult. Ez volt a legrosszabb fajta agónia. Nem gondolta, hogy bárki is utána jön. Tudta, hogy akarnának, de nem volt képes elképzelni, hogy Tíz Medve kockáztatná egész népének biztonságát egy szál ember érdekében. Farkasokkal Táncoló maga nem tett volna ilyet. Másrészt biztosan érezte, hogy járőröket küldtek ki, és már ismerik a kétségbeejtő helyzetet. Ha elég sokáig itt kószálnak ahhoz, hogy lássák őt eltávozni a szekéren, mindössze hat ember őrizete alatt, akkor lehet esély. Ahogy lassan múlt a reggel, Farkasokkal Táncoló utolsó reménysugárként kapaszkodott ebbe az ötletbe. Valahányszor a szekér lelassult hegynek fölfele, vagy zökkent egyet, visszatartotta a lélegzetét, és nyílvessző suhogását vagy puska ropogását várta. Délig nem hallott semmit.

Hosszú ideje eltávolodtak a folyótól, de most újra felbukkant. Gázlót kerestek. Mentek egy negyed mérföldet a folyó mentén, amikor a katonák találtak egy jól járható bölényátjárót. A víz nem volt mély, de a vízparti hasadékok kivételesen nagyok voltak. Elég szélesek ahhoz, hogy el lehessen rejtőzni bennük. Amikor a szekér lereccsent a lejtőn, Farkasokkal Táncoló nyitva tartotta a szemét és a fülét. A parancsnokló őrmester szólt a kocsisnak, hogy álljon meg a folyó előtt. Megvárták, amíg az őrmester és egy másik átmentek. Egy-két hosszú percig vizsgálgatták a hasadékot. Akkor az őrmester felemelte a karját, és áthívta a szekeret. Farkasokkal Táncoló összeszorította az öklét, és guggoló helyzetet vett föl. Nem látott és nem hallott semmit. De tudta, hogy ott vannak. Sokkal gyorsabban mozdult az első nyíl hangjára, mint az őr a szekéren, aki még csak keresgélte a puskáját, amikor Farkasokkal Táncoló már a nyaka köré tekerte a kéziláncot. Puskatűz robbant mögötte, és ő szorosan meghúzta a láncot. Érezte az alóla kijövő húst, amikor a katona torka beszakadt. Szeme sarkából látta, ahogy az őrmester lezuhan a lováról, egy nyílvesszővel mélyen a hátában. A kocsis leugrott a szekérről. Térdig állva a vízben vadul tüzelt a pisztolyával. Farkasokkal Táncoló a feje tetején landolt, egy kicsit birkóztak a vízben, amíg szabaddá tudta tenni magát. A láncot kétkezi korbácsként használta. Rácsapott a kocsis fejére, és a katona elernyedt, lassan megfordult a sekély vízben. Farkasokkal Táncoló még mérgesebben odacsapott neki. Csak akkor hagyta abba, amikor látta, hogy a víz vörös lett. Lentről üvöltést hallott. Farkasokkal Táncoló még idejében odanézett, hogy láthassa az utolsó lovast, amint megpróbál elszökni. Biztosan megsebesült, mert roggyantan ült a nyeregben. Szélfútta Haj mindjárt a halálra ítélt katona mögött volt. Amint a lovaik egymáshoz értek, Farkasokkal Táncoló hallotta Szélfútta Haj koponyazúzójának tompa puffanását, ahogy betörte az ember fejét. Mögötte nyugalom honolt. Amikor megfordult, látta az oldalgárda

tagjait holtan elnyúlva a vízen. Néhány harcos lándzsát döfött a testükbe. Túltengett benne az öröm, amikor észrevette, hogy Kőborjú ott van közöttük. Egy kéz markolta meg a vállát, és amikor Farkasokkal Táncoló megfordult, szembetalálta magát Vergődő Madár sugárzó arcával. – Micsoda nagyszerű harc! – kiáltotta a varázsló diadalmasan. – Mindnyájukat elkaptuk, és senki sem sebesült meg. – Én kettőt kaptam el! – üvöltötte vissza Farkasokkal Táncoló. Fölemelte láncos kezeit a levegőbe, és felkiáltott. – Ezekkel. A szabadító csapat nem vesztegette az időt. Eszeveszett keresés után megtalálták Farkasokkal Táncoló láncának kulcsait az őrmester holttestén. Akkor felugrottak a pónilovaikra és elgaloppoztak. Úticéljuk sokmérföldnyire délre és nyugatra volt Fort Sedgewicktől. XXX. FEJEZET egy Egyhüvelyknyi hó hullott váratlanul Tíz Medve menekülő népére. Eltakarta a téli tábor felé mutató összes nyomaikat. Mindenki időben érkezett, és hat nap múlva a szétszórt csoportok egyesültek a mamutkanyon aljában, ami néhány hónapig az otthonuk lesz. A hely mélyen gyökerezett a komancs történelemben, és találóan Nagy Szellem Idelépnek nevezték. A kanyon több mérföld hosszú volt, és a legtöbb helyen egy mérföld széles. Meredek falai közül néhány félmérföldnyit is zuhant a tetejétől az aljáig. Mióta csak vissza tudnak emlékezni, itt töltötték a telet. Tökéletes hely volt, takarmányt és rengeteg vizet biztosított az embereknek és a pónilovaknak. Kényelmes menedéket biztosított a hóviharok elől, melyek egész télen dühöngtek a fejük fölött. Ráadásul túl messze volt ahhoz, hogy az ellenségeik elérhessék őket.

Más csapatok is töltötték itt a telet, és mindig nagy volt az öröm, ha a régi barátok és rokonok először találkoztak tavasz óta. Amikor már összegyűltek, Tíz Medve faluja várakozásba burkolódzott. Nem tudtak nyugodtan pihenni, ameddig meg nem tudtak valamit a mentőexpedíció sorsáról. A megérkezésük napját követő reggelen egy járőr dübörgőit be a táborba a hírrel, hogy a csapat már lefelé közeleg a csapáson. Azt is elmondta, hogy Farkasokkal Táncoló is közöttük van. Álló Ököl szaladt föl legelsőként az ösvényen. Futás közben sírt. És amikor megpillantotta a lejtő tetején az egyenként ügető lovasokat, az ő nevét kiáltotta. Egészen addig szólongatta, amíg oda nem ért hozzá. kettő A korai hó a délután lezúduló rettenetes hóvihar nyitányának bizonyult. Az emberek a kunyhók közelében maradtak az elkövetkező két napon. Farkasokkal Táncoló és Álló Ököl szinte senkit sem látott. Vergődő Madár megtette, amit csak tudott Farkasokkal Táncoló arcának gyógyítására. Leapasztotta a duzzanatot, és gyógyfüvekkel gyorsította a felépülést. A beteg, összetört arccsonttal nem volt mit tenni. Hagyták, hogy magától rendbe jöjjön. Farkasokkal Táncoló egyáltalán nem törődött a sebesülésével. Egy még nehezebb problémával harcolt, és eközben nem kívánt senkivel sem találkozni. Csak Álló Ököllel beszélgetett, de vele sem sokat. Ideje nagyobb részében úgy feküdt a kunyhóban, mint egy beteg. Az asszony vele együtt feküdt. Szerette volna tudni, mi a baj, de megvárta, amíg ő maga elmondja. Tudta, hogy végül megteszi. A hóvihar harmadik napja kezdődött, mikor Farkasokkal Táncoló hosszú, magányos sétára indult. Amikor visszatért, leültette az asszonyt, és elmondta neki visszafordíthatatlan döntését.

Az asszony elfordult tőle, és majdnem egy óráig ült csendesen elmerengve és a fejét bólogatva. Végül megszólalt. – Így kell lennie? – a szemei fájdalmasan csillogtak. Farkasokkal Táncoló is szomorú volt. – Igen – mondta nyugodtan. Az asszony szomorúan sóhajtott egyet. Próbálta visszatartani a könnyeit. – Akkor így lesz. három Farkasokkal Táncoló kérte, hogy hívják össze a gyűlést. Beszélni akart Tíz Medvével. Kérte, hogy Vergődő Madár, Szélfútta Haj, Kőborjú és bárki más, akire Tíz Medve gondol, jelen legyen. Másnap éjszaka találkoztak. A vihar odébb vonult, és mindnyájan jó hangulatban voltak. Ettek és dohányoztak, miközben átestek egy élénk előzetes beszélgetésen, amely során lendületes történeteket meséltek a folyóparti csatáról és Farkasokkal Táncoló megmentéséről. Ő jókat nevetve vett részt a beszélgetésben. Örült, hogy barátai között lehet. Amikor a társalgás végül elapadt, kihasználta az első csöndes pillanatot, és megszólalt. – El akarom mondani, min töröm a fejemet – mondta, és a gyűlés hivatalosan megkezdődött. Az emberek tudták, hogy valami fontos dolog következik, és nagyon odafigyeltek. Tíz Medve a jobbik fülét fordította a beszélő felé. Egy szót sem akart elmulasztani. – Nem sokáig voltam közöttetek, de szívből úgy érzem, hogy ez volt az én egész életem. Büszke vagyok rá, hogy komancs lehetek. Mindig büszke leszek rá. Szeretem a komancsok életformáját. Mindegyikőtöket úgy szeretlek, mintha egyazon vérből származnánk. Szívben és lélekben mindig veletek maradok, így hát tudhatjátok, milyen nehéz most azt mondanom, hogy elhagylak

benneteket. A kunyhóban megdöbbent kiáltások törtek fel. Mindenki őrjöngve kételkedett. Szélfútta Haj felpattant, és előre-hátra lépkedett, megvetően lóbálva karjait a bolond ötlet hallatán. Farkasokkal Táncoló továbbra is egy helyben ült a zűrzavarban. A tüzet bámulta. Kezei a térdén pihentek. Tíz Medve fölemelte a karját, és leállította a beszélgetést. A kunyhó újra csöndes lett. Szélfútta Haj még mindig tekergett, de Tíz Medve rávakkantott. – Szélfútta Haj, gyere, és ülj le! Fivérünk még nem fejezte be. Szélfútta Haj kelletlenül leült, és Farkasokkal Táncoló folytatta. – Jó, hogy megöltük azokat a katonákat a folyónál. Ez szabadított meg engem, és szívem megtelt örömmel, amikor láttam, hogy fivéreim jönnek segíteni nekem. – Egyáltalán nem bánom, hogy megöltük azokat az embereket. Boldogan tettem. – De ti nem ismeritek a fehéreket úgy, mint én. A katonák azt hiszik, egy vagyok közülük, aki rossz útra tért. Úgy vélik, elárultam őket. Az ő szemükben áruló vagyok, mert a közöttetek való életet választottam. Nem érdekel, hogy igazuk van-e, de őszintén mondom nektek, hogy ezt gondolják. – A fehér emberek sokkal tovább vadásznak egy árulóra, mint akárki másra. Számukra az árulás a legrosszabb dolog, amit katona tehet, így addig vadásznak rám, amíg meg nem találnak. Nem adják föl. – Ha engem megtalálnak, titeket is megtalálnak. Engem föl akarnak majd akasztani, és ugyanazt a büntetést szánják nektek. Még akkor is megbüntethetnek benneteket, ha én elmentem. Nem tudom. – Ha csak magunk volnánk, maradhatnék. De nemcsak a férfiakról van szó. Itt vannak a ti és barátaitok feleségei és gyermekei, őket is megtámadják. – Nem találhatnak közöttetek. Ez minden. Ezért kell elmennem. Beszéltem Álló Ököllel. Együtt megyünk el. Néhány másodpercig senki sem moccant. Mindnyájan tudták,

hogy igaza van. De senki sem tudta, mit kellene mondani. – Hová mész? – kérdezte Vergődő Madár végül. – Nem tudom. Messzire. Messze ettől a vidéktől. Újra csend lett. Amikor már elviselhetetlenné vált, Tíz Medve köhintett. – Jól beszéltél, Farkasokkal Táncoló. Neved élni fog népünk szívében egészen addig, ameddig kő mancsok lesznek a földön. Ügyelni fogunk rá, hogy tovább éljen. Mikor mész el? – Amikor eláll a hó – mondta Farkasokkal Táncoló halkan. – A hó holnap áll el – mondta Tíz Medve. – Most menjünk aludni. négy Tíz Medve különleges ember volt. Rácáfolt a hiedelemre, hogy a pusztán senki sem lehet hosszú életű. Az öregember élete minden rákövetkező szakaszában jelentős tudásmennyiséget halmozott fel. A tudás nőtt, magában kititrálódott, és élete alkonyán Tíz Medve felért a csúcsra… Bölcs ember lett belőle. Öreg szemei rosszul láttak, de a sötétben senki – még Vergődő Madár sem – volt képes olyan tiszta képet kapni. Hallása tompa volt, de a lényeges hangok valahogyan sohasem kerülték el a fülét. És később még különösebb dolog kezdődött. Kimerülő érzékszervei nélkül Tíz Medve ténylegesen elkezdte érezni a népe életét. Gyerekkorától fogva jó szimattal rendelkezett, de ez sokkal több volt. Egész valójával látott. Ahelyett hogy öregnek és elhasználtnak érezte volna magát, Tíz Medve új erőre kapott a beléje szállt különleges és titokzatos erő által. De az erő, ami oly lassan jött, és csalhatatlannak látszott, megtört. A Farkasokkal Táncolóval folytatott tanácskozás után a főnök két teljes napig ült a kunyhójában, pipázott, és azon gondolkodott, mit rontott el. – A hó holnap áll el. Nem voltak megfontolt szavak. Gondolkodás nélkül jöttek a

nyelvére, mintha maga a Nagy Szellem rakta volna oda őket. De a havazás nem állt el. A vihar erőre kapott. Két nap múlva a hó már a tipik oldalfaláig ért. Óráról órára növekedett. Tíz Medve érezte, ahogy araszol fölfelé a kunyhója falán. Nem volt étvágya, és az öreg nem törődött semmivel, csak a pipájával és a tűzzel. Ébrenléte egész ideje alatt a lángokat nézte, melyek otthonának közepén lobogtak. Fohászkodott a Nagy Szellemhez, hogy könyörüljön meg egy öreg emberen, és utoljára ajándékozza meg egy kis megértéssel, de ez sem segített. Végül Tíz Medve úgy kezdett gondolni az elszámításra, minijeire. Kezdte azt hinni, hogy felhívás volt élete befejezésére. Amikor már teljesen beletörődött az ötletbe, és a halotti dalát kezdte próbálni, valami fantasztikus dolog történt. Az öregasszony, aki hosszú éveken át a felesége volt, látta hirtelen felemelkedni a tűztől, felöltözni és elindulni a kunyhóból kifelé. Megkérdezte, hová megy, de Tíz Medve nem válaszolt. Valójában nem is hallotta a kérdést. Egy hangra figyelt belül a fejében. A hang egyetlen mondatot mondott, és Tíz Medve engedelmeskedett az utasításnak. – Menj Farkasokkal Táncoló kunyhójához! – mondta a hang. Tíz Medve a fáradtságról megfeledkezve küszködte át magát a felhalmozódott havon. Amikor a faluszéli kunyhóhoz ért, tétovázott a kopogtatással. Senki sem volt a környéken. A hó nagy, nedves, nehéz pelyhekben hullott. Várakozás közben Tíz Medve azt gondolta, hogy hallja a havat, ahogy az egyes pelyhek a földre hullanak. Mennyei hang volt, és a fagyban ácsorogva Tíz Medve körül forogni kezdett a világ. Egypár pillanatra azt gondolta, megérkezett a túlvilágra. Sólyom vijjogott. Ahogy a madárra nézett, látta, hogy életteli füst bodorodik ki Farkasokkal Táncoló kunyhójának résén. Kihunyorogta szeméből a havat, és megkaparta a bejáratot. Amikor kinyílt, nagy hőhullám csapott az arcába. Beburkolta az öreget, beszippantotta Farkasokkal Táncoló mellett, és betessékelte a kunyhóba. Az otthon közepén állt. Érezte, hogy megint forog vele a világ. Most nyugodtabban forgott. Mire kívülről

bejutott, Tíz Medve megoldotta hibájának titkát. Nem is az ő hibája volt. Más követte el, ő csak átsiklott fölötte anélkül, hogy észrevette volna. Tíz Medve pusztán jóváhagyta a hibát, amikor azt mondta: – A hó holnap áll el. A hónak igaza van. Legelőször is a hóra kellett volna hallgatnia. Tíz Medve mosolygott, és megrázta a fejét. Milyen egyszerű is volt. Hogy is hibázhattam el? Van még mit tanulnom, gondolta. Az ember, aki a hibát elkövette, most mellette állt. De Tíz Medve nem haragudott Farkasokkal Táncolóra. Csak mosolygott a tanácstalanságon a fiatalember arcán. Farkasokkal Táncoló összeszedte magát, és megszólalt. – Kérlek,… ülj a tüzemhez! Amikor Tíz Medve elhelyezkedett, röviden megvizsgálta a kunyhót. Ez megerősítette azt, amit szédülő feje súgott neki. Boldog, jól berendezett otthon volt. Szétnyitotta a takaróját, hogy jobban érezze belül a tűz melegét. – Szép kis tűz – mondta barátságosan. – Az én koromban a jó tűz a legfontosabb. Álló Ököl egy-egy tál ételt rakott eléjük, aztán visszavonult az ágya szélére a kunyhó hátuljába, és varrni kezdett. De fél fülét odafordítva várta a bizonyosan bekövetkező beszélgetést. A két férfi csöndben evett néhány percig. Tíz Medve akkurátusan megrágta az ételt. Végül kitolta az edényét az egyik oldalra, és köhintett egyet. – Azóta gondolkodom, mióta beszéltél a kunyhómban. Kíváncsi voltam, hogy van a nehéz szíved. Úgy gondoltam, megnézem magam. A kunyhót fürkészte. Azután egyenesen Farkasokkal Táncolóra pillantott. – Ez a hely nem úgy néz ki, mintha nehéz lenne a szíved. – Áááá, nem – hebegte Farkasokkal Táncoló. – Igen, boldogok vagyunk itt. Tíz Medve mosolygott, és bólintott a fejével. – Így is gondoltam. Csend szállt kettejükre. Tíz Medve a lángokat nézte. Szeme lassan lecsukódott. Farkasokkal Táncoló udvariasan várt, nem

tudta, mit csináljon. Talán meg kellene kérdeznie, nem akar-e az öreg lepihenni. Hiszen a hóban mászkált. De úgy tűnt, már késő. Fontos vendége már szunyókálni látszott. Tíz Medve elmozdult és megszólalt, mintha csak álmában beszélne. – Gondolkodtam arról, mit mondtál… a távozásod okairól. Hirtelen szemei kinyíltak, és Farkasokkal Táncolót megdöbbentette fényességük. Csillagként ragyogtak. – Elmehetsz tőlünk, amikor akarsz… de nem ebből az okból. Ez az ok téves. A világ összes szőrös szájú katonája keresheti a táborunkat, de egyik sem fog olyan személyt találni közöttünk, aki Hat Nagynak hívja magát. Tíz Medve enyhén széttárta kezeit, és hangja vidáman csengett. – Az, akit Hat Nagynak hívnak, nincsen itt. Ebben a kunyhóban csak egy komancs harcost találnak, egy jó komancs harcost és a feleségét. Farkasokkal Táncoló hagyta, hogy a szavak beivódjanak. A vállán át Álló Ökölre pislantott. Mosolyt látott az arcán, de nem úgy nézett ki, mint ő. Semmit sem tudott szólni. Amikor visszanézett, meglátta, hogy Tíz Medve egy majdnem teljesen elkészült pipát nézeget, ami a tokjából lóg ki. – Pipát készítesz, Farkasokkal Táncoló? – Igen. Tű Medve kinyújtotta a kezét, és Farkasokkal Táncoló belehelyezte a pipát. Az öreg közel emelte arcához, és föl-le végigfuttatta rajta a szemét. – Nagyon jó pipa lesz… Hogy szelel? – Nem tudom – válaszolta Farkasokkal Táncoló. – Még nem próbáltam. – Akkor gyújtsunk rá! – mondta Tíz Medve, visszaadva a pipát. – Jó dolog így eltölteni az időt. XXXI. FEJEZET Takaró alá zavaró tél volt. Egy alkalmi vadászcsapat kivételével a

komancsok ritkán mozdultak ki a kunyhóikból. Az emberek olyan sok időt töltöttek a tűz körül, hogy ezt a telet a Sok Füst Telének nevezték el. Tavaszra már mindenki türelmetlenül várta a költözést, és ahogy az első jég megtört, újra úton voltak. Új tábort húztak föl abban az évben, messze a Fort Sedgewick melletti régitől. Nagyon jó hely volt, sok fűvel a lovaknak. A bölény megint ezrével jött, és a vadászat jól sikerült, kevesen sérültek meg. Nyár végén sok gyerek született, a legtöbb, amióta az emberek vissza tudnak emlékezni. Távol maradtak a közutaktól, nem láttak fehér embert, csak néhány mexikói kereskedőt. A nép örült, hogy ilyen kevés bajuk van. De keletről olyan emberáradat közelgett, amilyet senki soha nem látott és nem is láthatott. Nemsokára a nyakukon lesznek. Ez a nyár volt az utolsó szép idő számukra. Az ő idejük a végéhez ért, és nemsokára örökre elmúlik.