NNCL52-00011014v1.0
Jorge Luis Borges Képzelt lények könyve (1967) Fordította: Scholz László
ELŐSZÓ A cím alapján joggal szerepelhetne e kötetben Hamlet királyfi, a pont, a vonal, a felület, a hiperkockatest, valamennyi általános fogalom, s az istenséggel egyetemben talán mi magunk is mind benne lehetnénk. Röviden: csaknem az egész univerzum. Mi azonban megmaradtunk a "képzelt lények" kifejezés közvetlen jelentésénél: azokat a különös lényeket gyűjtöttük össze ebbe a kézikönyvbe, amelyeket az emberi képzelet alkotott meg az idők folyamán, szerte a világon. Nem ismerjük a sárkány jelentését, amint a világegyetem jelentését sem ismerjük, ám a sárkány alakja valamiképpen egybevág az emberi képzelettel, ezért tűnnek fel sárkányok különböző korokban és tájakon. Szükségszerűen befejezetlen egy efféle könyv; minden kiadás végtelenül szaporítható újabb változatok kiindulópontja. Kérjük esetleges kolumbiai vagy paraguayi olvasóinkat, hogy ismertessenek meg bennünket helyi szörnyeik nevével, hiteles leírásával s legszembetűnőbb szokásaival. A miszcelláneákhoz, továbbá Robert Burton, Frazer vagy Plinius kimeríthetetlen köteteihez hasonlóan, a Képzelt lények könyve sem folyamatos olvasásra készült. Azt szeretnénk, hogy úgy forgassák az érdeklődők, mint ahogy egy kaleidoszkóp változó képeivel játszadoznak. Sokféle forrásból ered ez a "vegyes gyűjtemény"; minden szócikkben feltüntettük őket. Kérjük, nézzék el esetleges mulasztásunkat. Martínez, 1967 szeptemberében J. L. B. / M. G.
A BAO A KU Ha az ember a világ legcsodálatosabb tájára kíváncsi, fel kell másznia a Isitori Győzelmi torony tetejére. Egy körterasz várja ott, ahonnan végigtekinthet az egész látóhatáron. Csigalépcső vezet föl a teraszra, ám csak azok merészkednek felkapaszkodni rajta, akik nem hisznek az itt következő legendában: A Győzelmi torony lépcsőjén él az idők kezdete óta A Bao A Ku, az emberi lélek ismerője. Mély kábulatban, az első grádicson tanyázik, s csak akkor eszmél fel, ha valaki felmegy a lépcsőn. A közeledő ember rezgő lépteitől visszatér belé az élet, s felcsillan benne valami belső fény. Nyomban
megmozdul a teste, s a szinte áttetsző bőre is. Amikor megindul valaki felfelé a lépcsőn, A Bao A Ku a látogató sarkában marad, s a zarándoknemzedékek által lekoptatott, íves lépcsőfokok peremébe kapaszkodva, követi. Fokról fokra erősebb a színe, tökéletesebb az alakja és ragyogóbb a testéből áradó fény. Kifinomult érzékét bizonyítja, hogy csak a legfelső grádicson éri el tökéletes formáját, mégpedig akkor, ha lelkiekben gazdag a látogató. Ellenkező esetben A Bao A Ku - még mielőtt felérne - szinte bénán megtorpan: kialakulatlan a teste, elmosódott a színe, pislákoló a fénye. A Bao A Ku szenved, ha nem ölthet tökéletes alakot, sóhajtása alig hallható nesz, amolyan selyemsuhogás. Ám ha egy teljesen tiszta lelkű férfi vagy asszony kelti életre, akkor A Bao A Ku feljut egészen az utolsó fokig, kiteljesedik az alakja, és élénk kék fény sugárzik belőle. De nem sokáig tér vissza belé az élet, hisz amint leereszkedik a zarándok, A Bao A Ku is visszagörög, leomlik az első grádicsra, s ott várja - ismét élettelenül, akár egy elmosódott körvonalú ábra - a következő látogatót. Csak akkor látható igazán, ha eljut a csigalépcső feléig, ahol is világosan kivehetők már a testnyúlványai, melyekkel mint megannyi karocskával - felfelé kapaszkodik. Egyesek szerint A Bao A Ku az egész testével lát, a tapintása pedig olyan, mint az őszibarack héjáé. Évszázadok óta csupán egyetlenegyszer érte el A Bao A Ku a tökéletességet. Burton kapitány az Ezeregyéjszaka meséi angol fordításának egyik lábjegyzetében említi A Bao A Ku legendáját.
ABTU ÉS ANET Az egyiptomi mitológia szerint Abtu és Anet két egyforma, szent hal, mely a napisten, Ré hajója előtt úszik, hogy figyelmeztesse minden eshető veszélyre. Nappal az égbolton halad, keletről nyugatra a hajó; éjszaka pedig a föld alatt és fordított irányban.
AKHERÓN, A SZÖRNY Csupán egy ember látta, az is csak egyszer, Akherónt, a szörnyet; a XII. században, Cork városában történt az eset. A történet eredeti ír szövege ugyan elveszett, de fennmaradt egy regensburgi bencés szerzetes latin fordítása, s abból sok nyelven - többek közt svédül és spanyolul - elterjedt a legenda. A latin fordításból több mint ötven kézirat létezik, s minden lényeges vonásban megegyeznek. Tundal látomása a címe, s Dante művének egyik forrását látják benne. Lássuk először az "Akherón" szó eredetét. Az Odüsszeia tizedik énekében egy alvilági folyót jelöl, amely a lakható világ nyugati határvidékén csörgedez. Nevének visszhangja felbukkan az Aeneis-ben, Lucanus Pharsaliá-jában, és Ovidius Átváltozásai-ban, Dante is megörökíti egy sorban: "...Meg fogod rendre tudni, mihelyt az átkos Acherón folyóra fogunk ez út végéhez érve jutni."1 Van olyan legenda, amelyben bűnhődő titánként szerepel Akherón; egy másikban, mely később keletkezett, a Déli-sark közelében, az Antipodusok csillagképei alatt bukkan föl. Az etruszkok megkülönböztették a "végzet könyvei"-t, melyek a jóslást tanították, "Akherón könyvei"-től, melyek azt tanították, milyen utat jár be a lélek a test halála után. Idővel "pokol" lett az "Akherón" szó
jelentése. Tundal egy ifjú, ír lovag volt, jól nevelt és bátor, épp csak a szokásai nem voltak kifogástalanok. Egyszer megbetegedett egy hölgy házában, s három nap és három éjjel halottnak hitték, bár a szíve még nem hűlt ki teljesen. Midőn magához tért, elbeszélte, hogy őrangyala megmutatta neki a földöntúli tájakat. Sok csodában volt ott része, bennünket azonban most csak Akherón, a szörny érdekel. Nagyobb, mint egy hegy. Lángol a szeme, s akkora a szája, hogy kilencezer ember is elférne benne. Két kárhozatra ítélt ember - oszlopok avagy Atlaszok módjára - tartja kitátva ezt a szájat; egyikük fejjel fölfelé, másikuk fejjel lefelé áll ott. Három torok vezet a szörny testébe; mindháromból szüntelenül tüzet okád. A már lenyelt, végtelen sok kárhozott szakadatlan jajszava kihallatszik a hasából. Tundal démonoktól tudja meg, hogy Akherón a szörny neve. Mikor eltűnik az őrangyal, Tundalt is a többiek közé vetik. Akherón testében minden csupa könny és homály, van ott fogcsikorgatás, tűz, elviselhetetlen hőség, metsző hideg és sok eb, medve, oroszlán, kígyó. Ebben a legendában tehát a pokol: egy állat, melyben további állatok vannak. 1758-ban ezt írta Swedenborg: "Nem adatott meg nékem, hogy lássam fő vonalaiban a Poklot, de úgy hallottam, hogy amint a Menny ember alakú, úgy a Pokol ördög formájú." 1. Pokol, III. 77-79. Babits Mihály fordítása.
AZ AMPHISZBAINA A Pharsalia felsorolja azokat a valódi, illetve képzeletbeli kígyókat, amelyekkel Cato katonái szembetalálták magukat Afrika sivatagjaiban; köztük van a Rézkígyó, amelynek "útját csak farkának nyoma jelzi",1 a Kelevéz, mely nyílként hasítja a levegőt, és a lomha, kétfejű Amphiszbaina. Ez utóbbit szinte azonos szavakkal írja le Plinius is, majd hozzáteszi: "mintha egyetlen száj nem volna elegendő összes mérgének kibocsátására". Brunetto Latini már kevésbé velősen, inkább világosan fogalmaz Kincses Könyv című művében - ezt az enciklopédiát bízta Latini egykori tanítványának gondjára a Pokol hetedik körében: "Az Amphiszbaina kétfejű kígyó: az egyik feje a szokott helyen van, a másik meg a farkán; mindkettővel tud marni, fürgén halad, gyertyaként ragyognak a szemei." A XVII. században Sir Thomas Browne kijelentette, hogy nincs olyan állat, amelynek ne volna alsó és felső része, eleje és vége, bal, illetve jobb oldala, egyszersmind tagadta, hogy létezhet az Amphiszbaina, mondván, hogy "ha a test mindkét végén vannak érzékszervek, akkor az állatnak két eleje van, s ez képtelenség...". Amphiszbaina görögül azt jelenti, hogy "két irányban járó". Az Antillákon s Amerika egyes részein egy hüllőt hívnak így, melyet közönségesen "kettősjáró"-nak neveznek, meg "kétfejű kígyónak és a "hangyák anyjá"-nak. Azt tartják róla, hogy hangyák táplálják. És ezt hogyha kettévágják, összenő. Az Amphiszbaina gyógyhatását már Plinius is dicsérőleg említette. 1. Baksay Sándor fordítása.
ANNAM TIGRISEI Az annamiták szerint tigrisek, illetve tigrisekben lakozó szellemek kormányozzák a négy égtájat. A Vörös Tigris uralja a (térképek tetején lévő) delet; őt illeti meg a nyár és a tűz is.
A Fekete Tigris uralja az északot; őt illeti meg a tél és a víz. A Kék Tigris uralja a keletet; őt illeti meg a tavasz és a növényzet. A Fehér Tigris uralja a nyugatot; őt illeti meg az ősz és minden fém. E négy fő tigris fölött egy ötödik tigris áll, a Sárga Tigris, mely a többiek irányítója, s középen található úgy, ahogy a császár Kína közepén van, s ahogy Kína pedig a világ közepén. (Ezért hívják Kínát Központi Birodalomnak; ezért található Kína középen azon a világtérképen, amelyet Ricci jezsuita páter a XVI. század végén rajzolt a kínaiak okulására.) Lao-ce emez öt tigrisre bízta az ördögök elleni küzdelmet. Egy annamita imádság - melyet Louis Cho Chod fordított le franciára - feltartóztathatatlan seregeik segítségéért esdekel. Kínai eredetű ez a hiedelem; a sinológusok is emlegetnek egy Fehér Tigrist, mely a nyugati csillagok távoli vidékét uralja. A kínaiak egy Vörös Madarat helyeznek délre; keletre egy Kék Sárkányt; északra pedig egy Fekete Teknőcöt. Mint látjuk, az annamiták megtartották a színeket, ám egységesítették az állatokat. A közép-hindusztáni bhílek hite szerint létezik Tigrispokol; a malájok pedig úgy tudják, hogy van egy város, amelyet embercsont gerendákból és emberhaj ereszekkel szegélyezett emberbőr falakból tigrisek építettek fel, s laknak ma is a dzsungel mélyén.
BAHAMUT Behemót híre eljutott Arábia sivatagjaiba, s ott átformálták, felnagyították a képét az emberek. Az egykori víziló, illetve elefánt helyére egy hal került, mely a feneketlen víz színén lebeg, a halra meg odaképzeltek egy bikát, a bikára meg egy rubinhegyet, a hegyre meg egy angyalt, az angyal fölé hat poklot, a poklok fölé a földet, a föld fölé pedig hét eget. Lane gyűjteményében ezt mondja róla egy legenda: "Isten megteremtette a földet, ám a földnek nem volt támasza, így a föld alá teremtett egy angyalt. Ám az angyalnak nem volt támasza, így az angyal lába alá teremtett egy rubinszirtet. Ám a szirtnek nem volt támasza, így a szirt alá teremtett egy bikát, melynek négyezer szeme, füle, orra, szája, nyelve és lába volt. Ám a bikának nem volt támasza, így a bika alá teremtett egy Bahamut nevű halat, a hal alá meg vizet tett, a víz alá sötétséget, ezen pedig már nem jut túl az emberi értelem." Más szerzők szerint a földnek a víz a fundamentuma; a víznek a szirt; a szirtnek a bika nyaka; a bikának egy homokmeder; a homoknak Bahamut; Bahamutnak egy fojtó szél; a fojtó szélnek pedig egy ködfelhő. Azt már nem tudni, hogy a ködfelhő min nyugszik. Oly hatalmas és oly tündöklő Bahamut, hogy emberi szem nem állhatja a látványát. Ha egyik orrüregébe helyeznék a föld valamennyi tengerét, az akkor is csak olyan lenne, mint egy mustármag a sivatag közepén. Az Ezeregyéjszaka meséi-ben, a 496. éjszakában azt olvassuk, hogy Iszának (Jézusnak) megadatott, hogy lássa Bahamutot, s miután részesült e kegyben, végiggörgött a földön, és három napba telt, míg magához tért. Az is benne van a történetben, hogy emez ormótlan hal alatt egy tenger van, a tenger alatt egy légszakadék, a levegő alatt tűz, a tűz alatt pedig egy Falak nevű kígyó, amelynek a szájában találhatók a poklok. Az az elképzelés, hogy a szirt egy bikán nyugszik, a bika Bahamuton, Bahamut pedig valami máson, talán a kozmológiai istenérvet példázza, mely szerint minden ok feltételez egy megelőző okot, s a végtelen láncot elkerülendő, szükségszerűen léteznie kell egy első oknak.
BALDANDERS Baldanders megalkotásához (nevét úgy fordíthatnánk, hogy "máris más", vagy "máris másvalaki") az Odüsszeia egyik passzusa adta az ötletet Hans Sachs nürnbergi cipészmesternek, mégpedig az, melyben Meneláosz üldözőbe veszi Próteusz egyiptomi istent, aki átváltozik oroszlánná, kígyóvá, párduccá, majd hatalmas vaddisznóvá, fává és vízzé. Hans Sachs 1576-ban halt meg; mintegy kilencven évre rá ismét felbukkan Baldanders: Grimmelshausen A kalandos Simplicissimus című fantasztikus pikareszkregényében, a VI. könyvben látjuk újra Márismás néven. Egy erdőben sétálva kőszoborra bukkan a regény hőse, s egy ősi germán templom bálványának véli. Mikor megérinti, megszólal a szobor, hogy ő Márismás, majd sokféle formát ölt: ember, majd tölgyfa, disznó, kolbász, lóherés mező, trágya, virág, virágos ág, szederfa, selyemszőnyeg és még ezernyi más dolog és lény, míg végül ismét ember. Színleg igyekszik megtanítani Simplicissimust "arra a művészetre, hogy olyan tárgyakkal, amelyek egyébként természetüktől némák, tehát székekkel és padokkal, üstökkel és fazekakkal stb. beszélni tudjon";1 egy írnok alakjában is megjelenik, és János apostol Jelenések könyvé-ből ezeket a szavakat írja le: "Én vagyok... a kezdet és a vég", amivel kulcsot ad ahhoz a titkos irathoz, amelyben az utasításait közli. Márismás azt is tudtára adja Simplicissimusnak, hogy (akárcsak a török császárnak, mégpedig több joggal) a változó hold a címere. Baldanders a folytonosság szörnye, időbeli szörny; Grimmelshausen regényének első kiadásában olyan lény metszete szerepel a címlapon, akinek szatírfeje van, embertörzse, kitárt madárszárnya, halfarka, s aki a kecskelábával és keselyűkarmával egy halom álarc tetején áll, melyek talán a lehetséges fajok egyedeit jelképezik. Az övén kard lóg, a kezében nyitott könyvet tart, melynek ábrái közt van korona, vitorlás, kupa, torony, csecsemő, dobókocka, bohócsipka és egy ágyú is. 1. Háy Gyula fordítása.
A BANSHEE Talán még senki sem látta; alakjánál fontosabb a sivító hangja, amely rémülettel tölti be az ír éjszakákat és (Sir Walter Scott Démonológia és varázslat című műve szerint) a skót felföldeket. Az ablakok alól előre jelzi egy-egy családtag halálát. Színtiszta kelta vérű - latin, szász vagy skandináv keveredés nélküli - nemzetségek különös kiváltsága ő. Walesben és Bretagne-ban is hallják a hangját. A tündérek családjába tartozik. Sivítását angolul keeningnek, siratásnak nevezik.
A BAZILISZKUSZ Az idők folyamán a Baziliszkusz mind rútabb, mind rémisztőbb lett, mára pedig feledésbe merült. A neve görögül azt jelenti, hogy "kis király"; az idősebb Plinius szemében (VIII, 33) kígyó a Baziliszkusz, amelynek fejét egy korona alakú, világos folt ékíti. A középkortól kezdődően négylábú, koronás kakas, melynek sárga a tolla, tüskés, hatalmas a szárnya, a farka pedig akár a kígyóé, s vagy horogban végződik, vagy egy újabb kakasfejben. Alakváltozásával megváltozik a neve is; Chaucer a XIV. században a basilicock szóval említi. Aldrovandi Kígyók és sárkányok természetrajza című munkájában az egyik metszeten nem toll, hanem pikkely borítja a Baziliszkusz testét, továbbá ott nyolc lába van.1
Csupán az nem változott soha, hogy a Baziliszkusznak halálos erejű a tekintete. A Gorgók szeme kővé dermeszt; Lucanus elbeszélése szerint egyiküknek a véréből - Medúzáéból - született meg Líbia valamennyi kígyója: az Áspiskígyó, az Amphiszbaina, a Homoki angolna, a Baziliszkusz. A Pharsalia kilencedik könyvében olvasható az erre vonatkozó szakasz; fordításban így hangzik: ...Nyúgot fúvalmi viszik hát És Libyán repül át, mely nincs gabonára mívelve, Csillagok és sugarak tűznek rá; vágja nap útja S égeti földszínét. Sehol oly mély éjszaka nincsen Mint itt; mert a hold menetét elrejti, ha kóbor Hajlásit hagyván a jobbra eső jegyeken jár, S a föld árnya elől északra, se délre nem tér ki. Mégis ez a meddő, e semmi haszonra való föld A szörnyek csepegő mirigyét méhébe fogadja, Gyilkos harmatot a fene vérből, mehet a hőség Erjeszt, és vele a sivár homokot megitatja. (...) Rémes üvöltéssel más férgeket elriogatva Öl, mielőtt mérgez, s minden vadakat tova űzvén Puszta föveny közepette uralkodik a basiliskus.2 Sivatagban él a Baziliszkusz, pontosabban szólva, ő hozza létre a sivatagot. Amerre jár, holtan hullanak le a madarak, s elrothadnak a gyümölcsök; századokra mérgezett az a folyó, amelynek beleiszik a vizébe. Tekintetével összetöri a köveket, felégeti a legelőt, amint ezt Plinius már tanúsította. A menyétszag a halála; a középkorban a kakasszóról mondták ezt. A tapasztaltabb utazók kakast vittek magukkal, ha ismeretlen tájakra indultak. Még egy ellenszere van: a tükör; önnön képétől megsemmisül a Baziliszkusz. A keresztény enciklopédiák szerzői elvetették a Pharsalia mitologikus történeteit, s racionális magyarázatot kerestek a Baziliszkusz eredetére. (Létében nem kételkedhettek, mert a hulgata "baziliszkusz"-ként adja vissza a mérges kígyót jelölő, héber "cefa" szót.) Az lett a legelfogadottabb feltételezés, hogy egy torz, alaktalan tojásból származik, amelyet kakas tojt, s kígyó vagy varangyos béka költött ki. A XVII. században Sir Thomas Browne kijelentette, hogy ez a magyarázat éppoly szörnyűséges, mint maga a szörny. Akkoriban írta Quevedo A Baziliszkusz című románcát, melyben ez áll: Ha él még, aki láthatott, Hazug egész történeted; Nem halt meg? nem ismerhetett! Nem mondhat el, ha már halott.3 1. Az Ifjabb Edda szerint Odin lovának is nyolc lába van. 2. Baksay Sándor fordítása. 3. Tandori Dezső fordítása.
BEHEMÓT A kereszténység előtt négy évszázaddal Behemót még felnagyított elefánt, illetve víziló, vagy épp a két állat torz, ijesztő keveréke; ma nem egyéb, mint amit ama híres tíz passzus ír le róla (Jób könyve, 40, 10-19) s amit roppant alakjából megsejtet. Minden más merő szócséplés vagy filológia. A "Behemót" név többes számú alak; a "barom" jelentésű héber behéma szónak (mondják a filológusok) a nyomatékosító többes száma. Amint Fray Luis de León írta a Bevezetés Jób könyvébe c. munkájában: "A Behemót héber szó, melynek »barmok« a jelentése; az egyházatyák egybehangzó véleménye szerint elefántot jelöl, és azért kapta ezt a nevet, mert mérhetetlenül nagy, s több állatot is kitesz." Érdekességként megemlíthetjük, hogy Isten neve, Elóhim is többes számú alakban szerepel a Tóra első versszakában, jóllehet egyes számú ige áll mellette ("Kezdetben teremté az Istenek az eget és a földet."); ezt a forrást fejedelmi többesnek vagy a teljesség alakjának nevezték el.1 Íme a Behemótot megjelenítő tíz passzus Fray Luis de León szó szerinti fordításában, aki azt a célt tűzte maga elé, hogy "megőrizze a latin jelentést és a némileg méltóságteljes héber dallamosságot". "10. Látod most Behemótot; füvet mint ökör eszik. 11. Látod; erő az ő ágyékában, és erősség hasának izmaiban. 12. Csóválja farkát, mint cédrust; lágyékának inai egybefonódva. 13. Csontjai érccsövek; mint vasrudak. 14. Isten útjainak a kezdete ő, s teremtője használja ellene a fegyverét.2 15. Mert számára hegyek füvet teremnek, és a mező minden vadja játszadozik ott. 16. Árnyas lombok alatt heverész; nádak búvóhelyén, nyirkos mocsárban. 17. Fedezi őt a lombok árnyéka; körülveszik őt folyami fűzfák. 18. Látod; iszik folyóvizet s nem csodálkozik; bizodalma (hite) van, hogy a Jordán a szájáig jut. 19. Szemeinél fogva, akár horgot, majd megfogják; hegyes botokkal átfúrják orrait." A fentiek megvilágítására másoljunk ide egy másik fordítást is: "10. Nézd csak a behemótot, amelyet én teremtettem, amiként téged is; fűvel él, mint az ökör! 11. Nézd csak az erejét az ő ágyékában, és az ő erősségét hasának izmaiban! 12. Kiegyenesíti farkát, mint valami cédrust, lágyékának inai egymásba fonódnak. 13. Csontjai érccsövek, lábszárai, mint a vasrudak. 14. Az Isten alkotásainak remeke ez; az ő teremtője adta meg néki fegyverét. 15. Mert füvet teremnek számára a hegyek, és a mező minden vadja ott játszadozik. 16. Lótuszfák alatt heverész, a nádak és mocsarak búvóhelyein. 17. Befedezi őt a lótuszfák árnyéka, és körülveszik őt a folyami fűzfák. 18. Ha árad is a folyó, nem siet; bizton van, ha szájához a Jordán vize csapna is. 19. Megfoghatják-é őt szemei láttára, vagy átfúrhatják-é az orrát törökkel?"3 1. A Spanyol Királyi Akadémia Nyelvtanában hasonló vélemény olvasható: "Annak ellenére, hogy a ·»mi« természeténél fogva többes számú alak, gyakorta egyes számú főnév mellett áll, ha valamely méltóságot képviselő személy önmagára utal vele; példának okáért: »Mi, Don Luis Belluga, Isten és az Apostoli Szentszék kegyelméből Cartagena püspöke. «" 2. Isten legnagyobb csodája ez, ám teremtője, Isten pusztítja majd el. 3. Károlyi Gáspár fordítása.
A BORAMETZ A tatár bárányfű - Borametznek is hívják, meg polypodium Borametz-nek és kínai páfránynak is olyan növény, melynek bárány alakja van, s amelyet aranypihe borít. Négy-öt gyökérből nő ki; kihal körülötte minden növény, miközben ő virul; vérszínű nedv csorog belőle, ha megvágják. A farkasok élvezettel falják. Sir Thomas Browne is leírja a Járványos hiedelmek (London, 1646) harmadik könyvében. Más szörnyekben különböző állatfajok és -fajták keverednek egymással; a Borametzben a növény- és az állatvilág. Említsük itt meg a mandragórát, mely emberi hangot hallat, ha kitépik, s az öngyilkosok bús erdejét, kiknek megszakadt törzséből - a Pokol egyik körében - egyszerre tör föl vér és szó, s azt a fát se feledjük, melyet Chesterton álmodott meg, s amely felfalta az ágain fészkelő madarakat, majd tavasszal levelek helyett tollakat hajtott.
A BROWNIE-K Szolgálatkész, barna emberkék, akik a színükről kapták nevüket. Fel-feltünedeznek Skócia farmjain, s míg alszik a család, elvégzik helyettük egyik-másik házimunkát. Egy Grimm-mese is hasonló esetről szól. Robert Louis Stevenson, a jeles író azt állította, hogy sikerült megtanítania a Brownie-fiait az irodalmi alkotás mesterségére. Álmában tőlük kapta a fantasztikus témákat; például azt, amelyben dr. Jekyll átalakul amaz ördögi Mr. Hyde-dá, vagy azt az olallai epizódot, amelyben egy ősi spanyol családból származó ifjú megharapja nővérének a kezét.
BURÁK Így hangzik a Korán tizenhetedik szúrájának első szakasza: "Dicsőség annak, aki éjszaka utazást tett az ő szolgájával a Szent Mecsetből az igen távoli mecsetbe, amelynek megáldottuk a környékét, hogy mutassunk néki a jeleinkből."1 A kommentátorok azt mondják, hogy a dicsérettel illetett lény Isten, a szolga Mohamed, a "Szent Mecset" a mekkai mecset, az "igen távoli mecset" a jeruzsálemi templom, és hogy onnan, Jeruzsálemből jutott fel a Próféta a hetedik égbe. A legenda legrégebbi változataiban egy ember vagy egy angyal vezeti Mohamedet az úton; a későbbiekben egy régi hátasló szerepel benne, mely nagyobb, mint egy szamár, s kisebb, mint egy öszvér. Burák névre hallgat, mely azt jelenti: "tündöklő". Burton szerint az indiai muzulmánok emberarcú, szamárfülű, lótestű, pávaszárnyú lénynek ábrázolják. Az egyik iszlám legenda elbeszéli, hogy midőn Burák elrugaszkodott a földtől, feldöntött egy köcsög vizet. Egészen a hetedik mennyországig ragadta magával a Prófétát, aki minden égben elbeszélgetett az ott lévő patriarchákkal és angyalokkal, átvágott az Egységen is, és olyan hideg érte, hogy megdermedt a szíve, s akkor az Úr keze megérintette a vállát. Az emberi idő nem mérhető Isten idejéhez; visszatértekor a Próféta felemelte a köcsögöt: egyetlen csepp víz sem ömlött még ki belőle. Miguel Asín Palacios említést tesz egy XIII. századi murciai misztikusról, aki egy allegóriában Könyv a Legnemesebb Fenséghez vezető éjszakai utazásról a címe - az isteni szeretet jelképének
ábrázolja Burákot. Egy másik írásában "a tiszta szándékú Burák"-ról szól. 1. Simon Róbert fordítása.
A CATOBLEPAS Azt írja Plinius (VIII, 32), hogy nem messze a Nílus forrásvidékétől, Etiópia határán él a Catoblepas. "Közepes nagyságú, lomha járású vad. Rendkívül súlyos a feje, csak üggyel-bajjal tudja cipelni; mindig földig görnyed. Ha nem így járna, elpusztítaná az egész emberi nemet, mert aki megpillantja a szemét, azonmód meghal." Catoblepas görögül azt jelenti, hogy "lefelé néző", Cuvier feltételezése szerint a (Baziliszkusszal és a Gorgókkal megfertőzött) gnú adhatta az ötletet a Catoblepashoz az ókori embereknek. A Szent Antal megkísértésé-nek befejező részében ezt olvashatjuk: "A Catoblepas fekete bivaly, disznófeje egészen a földig lóg, s vállával csak egy vékony, hosszú nyak köti össze, mely petyhüdt is, mint a tömlő. Elnyúlik a földön, s lába eltűnik a sörtés szőrzet alatt, mely arcát borítja. »Kövér vagyok, szomorú és barátságtalan, s örökké azzal vagyok elfoglalva, hogy hasamon érezzem az iszap melegét. Koponyám oly súlyos, hogy lehetetlen felemelnem. Csak lassacskán hengergetem magam körül. Szám kitátom, s nyelvemmel a leheletemtől harmatos mérges füveket tépkedem. Egyszer saját patámat ettem meg, anélkül hogy észrevettem volna. Antal, még senki sem látta a szememet, vagy aki látta, meghalt. Ha felnyitnám szemhéjamat - rózsaszín és duzzadt szemhéjamat -, nyomban meghalnál.«"1 1. Tellér Gyula fordítása.
CERBERUS Ha egyszer ház a Pokol, Hádész háza, mi sem természetesebb, mint hogy kutya őrzi; akárcsak az, hogy rémisztőnek képzelik ezt a kutyát. Az Istenek születésé-ben Hésziodosz ötven fejet tulajdonít neki; a képzőművészet dolgát megkönnyítendő, később csökkentették ezt a számot, s ma már háromfejűnek tartja Cerberust a közmegegyezés. Vergilius három torokról beszél; Ovidius hármas ugatásról; a Poklok kapuját őrző kutya három fejét Butler a Mennyek kapuját őrző Pápa hármas koronájú tiarájához hasonlítja (Hudibras, IV, 4.). Dante emberi vonásokkal ruházza fel, ami csak fokozza pokoli alakját: sötét, ronda szakálla van, s körmös kezével karmolja a záporban a kárhozott lelkeket. Mar, ugat és vicsorog. Hercules utolsó tette, hogy felhozta a napfényre a Cerberust. Egy XVIII. századi angol író, Zachary Grey így képzeli el a kalandot: "Ez a Háromfejű Kutya a múltat, a jelent és az eljövendő Időt jelképezi; ezek magukba foglalnak és mintegy felfalnak minden dolgot. Hercules legyőzte a kutyát, ami azt mutatja, hogy a Hőstettek győzedelmeskednek az Idő felett, mert fennmaradnak az Utókor Emlékezetében:" A legrégebbi szövegek szerint Cerberus a farkával (amely kígyó) üdvözli a Pokolba lépőket, a kifelé igyekvőket pedig felfalja. Egy későbbi hagyomány szerint megharapja az érkezőket; lecsillapítására
mézes lepényt szoktak a koporsóba tenni. A skandináv mitológiában egy véres testű kutya, Garmr őrzi a holtak házát, s megvív majd az istenekkel, mikor a pokol farkasai felfalják a Holdat és a Napot. Némelyek négyszeműnek tartják; a brahmanizmusban a halál istenének, Jamának is négyszemű kutyái vannak: Mind a brahmanizmusban, mind a buddhizmusban sok kutya van a pokolban, melyek, Dante Cerberusához hasonlóan, a lelkek sanyargatói.
A CHESHIRE-I MACSKA MEG A KILKENNYI KÉT KANDÚR Létezik egy angol mondás, amely így hangzik: "grins like a Cheshire cat" (vigyorog, mint a cheshire-i macska). Sokféleképpen magyarázták már az eredetét. Egyik felfogás szerint egykor olyan sajtot árultak Cheshire-ben, amelynek mosolygó macskára emlékeztetett az alakja. Egy másik magyarázat szerint pedig, lévén hogy Cheshire palotagrófság, azaz earldom, ez a nemesi cím derültséget keltett a macskák között. Van olyan feltevés is, hogy még III. Richárd idejében élt egy erdőkerülő, név szerint Caterling, aki vadul vigyorgott, ha összecsapott egy-egy orwadásszal. Az Alice Csodaországban című, 1865-ben megjelent álomregényben Lewis Carroll még azzal a képességgel is felruházta a Cheshire-i Macskát, hogy az fokozatosan eltűnhet úgy, hogy végül már csak egy fog nélküli, száj nélküli vigyor látszik belőle. A Kilkennyi Két Kandúrról pedig azt beszélik, hogy egyszer oly hevesen összeverekedtek s marták egymást, hogy csak a farkuk maradt meg. A XVIII. századból ered a történet.
CHILEI FAUNA A chilei képzeletben fogant teremtmények számbavételénél főként Julio Vicuna Cifuentes szakértelmére hagyatkozunk, aki az Ősi mítoszok és babonák című művében számos szájhagyományból merített legendát gyűjtött össze. Egy kivételével valamennyi idézett részlet az ő könyvéből származik. A Calchoná-t Zorobabel Rodríguez jegyezte fel A chilenizmusok szótárá-ban, mely 1875-ben, Santiago de Chilében jelent meg. "Az Alicanto éji madár, mely arany- és ezüsterekből veszi a táplálékát. Az aranyon élő fajta úgy ismerhető fel, hogy annak aranyló fény árad a szárnyairól, ha kitárván őket, fut (repülni ugyanis nem tud); az ezüstevő Alicantó-t pedig - mondanunk sem kell - az ezüstös fénye árulja el. Nem a szárnya miatt nem tud repülni ez a madár - hiszen a szárnya tökéletesen szabályos -, hanem azért, mert a súlyos fémeledel lehúzza a begyét. Ha éhes, fürgén fut; ha tele a gyomra, csúszni is alig tud. A talajkutatók és a bányamérnökök a meggazdagodás biztos jelének tekintik, ha oly szerencsések, hogy egy Alicanto-madár a vezetőjük, hiszen az elvezetheti őket a rejtett ércekhez. Mindazonáltal jó, ha óvatos a talajkutató, mert amikor gyanút fog a madár, hogy követik, letompítja a fényét, s elinal a sötétben. Vagy hirtelen irányt változtat, s egy szakadék felé csalja a követőit. A Calchona egyfajta újfundlandi kutya, melynek nagyobb a szőre, mint egy nyíratlan juhnak, s dúsabb a szakálla, mint egy kecskebaknak. Ez a fehér állat jobbára éjszaka tűnik föl a hegyi vándorok előtt, s kiragadván kezükből az elemózsiás kosarat, baljós átkokat mormol; ráijeszt a lovakra is, elcsípi a zsiványokat, s mindenféle gonoszságot művel. A Chonchón olyan, akár egy emberfej; irdatlan nagy fülét szárnyként használja, amikor sötét
éjszakákon repülni indul. Állítólag minden varázserővel rendelkezik. Veszedelmes jószág, ha bántalmazzák; sok-sok fabula szól róla. Többféleképpen is el lehet ejteni a Chonchónokat, amikor elhúznak az ember feje fölött, s közben ama baljós tué, tué hangot hallatják (ez az egyetlen jel, amely elárulja jelenlétüket, mert a varázslók kivételével mindenki előtt láthatatlanok). A következő elmés módszer ajánlható: mondj el vagy énekelj el egy olyan imát, melyet csak kevesen ismernek, s eltökélten titkolnak; ismételj el kétszer egy tizenkét szavas mondókát; rajzolj egy Dávid-csillagot a földre; végül nyiss szét egy mellényt, s terítsd ki egy meghatározott módon. Akkor lezuhan a Chonchón, dühödten verdes a szárnyával, s míg segítségére nem siet egy társa, nem tud felemelkedni, bármennyire erőlködik is. A kaland többnyire ezzel nem ér véget, mert a Chonchón előbb-utóbb bosszút áll a megcsúfolóján, bárki legyen is az. Szavahihető tanúk mondták el a következő történetet. Egy este vendégek voltak egy limachei házban, amikor hirtelen felhangzott kint egy Chonchón kusza vijjogása. Valaki rajzolt egy Dávid-csillagot, mire egy nehéz tárgy zuhant az udvarra; egy nagy, pulykaméretű madarat találtak ott, melynek vörös lebenyek voltak a fején. Levágták a fejét, s odadobták a kutyának, a testét pedig felhajították a háztetőre. Erre nyomban felzengett egy Chonchón-raj fülsiketítő visongása, a kutya hasa pedig úgy megdagadt, mintha emberfejet nyelt volna. Másnap reggel azonban hiába keresték a Chonchón testét; eltűnt a tetőről. Nem sokkal később a városi sírásótól arról értesültek, hogy ismeretlen személyek épp azon a bizonyos napon temettettek el vele egy holttestet, amelynek - a távozásuk után vette észre hiányzott a feje. Az Irhás tengeri polip, mely külsőre és termetre úgy fest, mint egy kinyújtott tehénbőr. A szélein számtalan szem sorakozik, azon a részen pedig, ahol gyaníthatóan a feje van, további négy, nagyobb méretű szem található. Ha egy-egy ember vagy állat lép a vízbe, felúszik az Irhás a felszínre, s roppant erővel beborítván áldozatát, pillanatok alatt felfalja. A Huallepén kétéltű állat, kegyetlen, erős, egyszersmind félénk: három láb magas sincs, borjúfeje van és juhteste. Hirtelen támadó ösztönnel meghágja a juhokat, teheneket; ivadékai az anyaállat fajtáját követik, jóllehet könnyen felismerhetők csavart patájukról s olykor csavart orrukról is. Ha terhes asszony Huallepén-t lát, vagy hallja a bőgését, vagy három egymást követő éjszaka vele álmodik, torz gyereket szül. Ugyanígy jár, ha Huallepén-ivadékot lát. A Páncélos varangy nevű képzeletbeli állat abban tér el a többi varangytól, hogy amolyan teknőspáncél borítja a hátát. Úgy világít a sötétben, mint a szentjánosbogár, s oly szívós, hogy csak akkor pusztul el, ha porrá égetik. Nagy erejű tekintetének köszönheti a nevét: pillantásával minden elérhető dolgot vonzani, illetve taszítani tud."
A DZSINNEK Az iszlám hagyomány szerint Allah fényből teremtette az angyalokat, tűzből a dzsinneket és porból az embereket. Egyesek úgy tudják, hogy a dzsinnek anyaga valamiféle sötét, füst nélküli tűz. Ádám előtt kétezer évvel keletkeztek, ám fajuk nem éri meg az utolsó ítélet napját. Al-Kázvíni meghatározása szerint "átlátszó testű, hatalmas, légi állatok, amelyek sokféle formát ölthetnek". Először felhőnek tűnnek vagy homályos vonalú, magas oszlopnak; később tetszésük szerint ember, sakál, farkas, oroszlán, skorpió vagy kígyó képében jelennek meg. Van, amelyik hívő köztük; van, amelyik eretnek vagy istentagadó. Mielőtt megölnénk egy hüllőt, a Próféta nevében szólítsuk föl, hogy távozzék; ha nem engedelmeskedik, joggal elpusztíthatjuk. A dzsinnek áthatolnak a tömör falakon, röpködnek a levegőben, vagy épp hirtelen láthatatlanná válnak. Gyakorta ellátogatnak az alsó
égbe, ahol is kihallgatják, mit mondanak az angyalok a jövőről; ezért tudják segíteni a varázslókat és a jósokat. Némely bölcsek szerint a dzsinnek építették a piramisokat, s talán a jeruzsálemi templomot is, Dávid sarjának, Salamonnak a parancsára, aki ismerte Isten Mindenható Nevét. A háztetőkről vagy erkélyekről kővel pusztítják az embereket; szokásuk még, hogy elrabolják a szép asszonyokat. Zaklatásuk ellen tanácsos az Irgalmas és Könyörületes Allahot szólítani. Leggyakrabban romok között, elhagyatott házakban, ciszternákban, folyókban és a sivatagban ütnek tanyát. Az egyiptomiak azt állítják, hogy a dzsinnek keltik a homokviharokat. Úgy vélik, hogy a hullócsillagok Allah dárdái, melyeket a gonosz dzsinnek közé hajít. Iblisz az atyjuk és vezérük.
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK FAUNÁJA A wisconsini és minnesotai favágótáborok tréfás mitológiájában oly páratlan lényeket is találunk, amelyekben - nem fér hozzá kétség - senki sem hitt. A Hidebehind mindig megbújik valami mögött. Bármennyit forgolódik is az ember, mindig a háta mögött marad, így még sohasem látta senki, holott már sok favágót megölt és megevett. A Roperite póni nagyságú állat, s olyan a szája, akár egy kötél, amellyel még a leggyorsabb nyulat is meglasszózza. A Teakettler onnan kapta a nevét, hogy olyasféle zajt csap, mint a forrásban lévő víz a teáskannában; füstöt ereget a szájából, hátrafelé megy; még alig látták. Az Axehandle Hound-nak balta formájú a feje, baltanyél alakú a teste, tömzsi a lába, s kizárólag baltanyelet eszik. A vidék halai közt találjuk az Upland Trout-ot, amely fák közt él, jól repül, és fél a víztől. Ott van továbbá a Goofang, amely hátrafelé úszik, hogy ne menjen víz a szemébe; s "pontosan akkora, mint a naphal, csak sokkal nagyobb". Ne feledkezzünk meg a Goofus madárról sem, amely fordítva rakja a fészkét, és hátrafelé repül, mert nem érdekli, hogy hova tart, csak az, hogy hol járt. A Gillygaloo egykor a híres Pyramid Forty meredek lejtőin fészkelt. Kocka alakú tojást tojt, nehogy leguruljon s odavesszen. A favágók megfőzték a tojását, s dobókockának használták. A Pinnacle Grouse-nak egy szárnya volt, amiért is csak egy irányba tudott repülni, és vég nélkül körözött egy kúp alakú domb körül. Tollazatának színe aszerint változott, hogy milyen évszak volt, s hogy ki nézte őt.
AZ EGYSZARVÚ Az egyszarvú első megjelenési formája szinte azonos a legutóbbival. Krisztus előtt négyszáz évvel azt írja a görög Ktésziász, Artaxerxész Mnemón orvosa, hogy a hindusztáni királyságokban roppant fürge vadszamarak élnek, fehér a szőrük, bíborvörös a fejük, kék a szemük, a homlokukon pedig hegyes szarv látható, melynek fehér a töve, piros a hegye, a közepe meg éjfekete. Plinius további részletekkel egészíti ki ezt a képet (VIII, 31): "Egy másik vadra is vadásznak Indiában: az egyszarvúra, melynek a teste lóra emlékeztet, a feje szarvasra, a lába elefántra, a farka pedig vaddisznóra... Mély hangon bőg; egyetlen hosszú, fekete szarv nyúlik ki a homloka közepéből. Képtelenségnek tartják, hogy bárki is élve elfogja."
1892 táján az orientalista Schrader azzal az ötlettel állt elő, hogy talán azok a perzsa féldomborművek sugallhatták a görögöknek az egyszarvút, amelyek profilból, egyetlen szarvval ábrázolják a bikát. Sevillai Izidórnak a VII. század elején írott Etimológiák című munkájában azt olvassuk, hogy az egyszarvú jobbára egyetlen döféssel öli meg az elefántot; ez a Karkadán (rinocérosz) hasonló győzelmét juttatja eszünkbe, melyről Szindbád második utazásában olvashatunk.1 Van egy másik ellensége is az egyszarvúnak: az oroszlán; csatájuk lefolyását A tündérkirálynő című szövevényes eposz II. könyvében ma is őrzi egy strófa. Az oroszlán egy fa mellé bújik; az egyszarvú leszegett fejjel rátámad; az oroszlán oldalra ugrik, mire az egyszarvú a fa törzsébe fúródik. A szóban forgó versszak a XVI. századból származik; midőn Anglia és Skócia királysága a XVIII. század elején egyesül, Nagy-Britannia címerében szemtől szemben áll egymással az angol leopárd (oroszlán) és a skót egyszarvú. A középkori bestiáriumok tanítása szerint akár egy kislány is elejtheti az egyszarvút; a Physiologus Graecus-ban ez olvasható: "Hogy miként vadászszák? [Felékesített] szeplőtlen szüzet vetnek elé, az állat a mellére ugrik, a szűz pedig emlőiből megszoptatja, és a palotába viszi a királynak."2 Ezt a győzelmet ábrázolja Pisanello egyik érme, akárcsak sok híres gobelin is, mégpedig közismert allegorikus értelmezéssel. Megtestesítette már az egyszarvú a Szentlelket, Jézus Krisztust, a higanyt s a gonoszt is. Jung Pszichológia és alkímia (Zürich, 1944) című művében áttekinti és elemzi ezeket a jelképeket. E fantasztikus állatot legtöbbször fehér lovacskának ábrázolják, melynek kecskeszakálla van, hátsó lába antilopláb, a homlokán pedig egy hosszú, tekervényes szarv díszlik. Leonardo da Vinci az állat érzéki természetével magyarázza, hogy oly könnyen elejthető az egyszarvú; az érzékiség elnyomja benne a vadságot, fejét a leány ölébe hajtja, s akkor elejthetik a vadászok. 1. Szindbád szerint a félbetört rinocéroszszarv embert ábrázol; al-Kázvíni szerint egy lovast, mások pedig madarakat meg halakat említenek. 2. Mohay András fordítása.
AZ EGYSZEMŰEK A "monokli" szó - még mielőtt egy optikai segédeszköz neve lett volna - félszemű lényeket jelölt. Így a XVII. század elején azt írhatta Góngora egy szonettban, hogy Monóculo galán de Galatea ("Galateia egyszemű lovagja"). Természetesen Polüphémoszra céloz, akiről korábban már ezt írta a Mese Polüphémoszról és Galateiáról című művében: "Hegysége volt tornyosuló tagoknak Neptunus e félelmes ivadéka, homloka boltján egy szem ragyogott csak, oly fénylőn, mint egy óriás planéta, küklópsz volt, kinek vesszőként hajolgat markában a legderekabb fenyőfa, s vékony nádszál leszem mi súlyra mázsa, ma pásztorfütykös, holnap sétapálca. Sötét, kondor haja mintha a Léthe
fekete habjainak mása volna; s mely viharzón szánt rajta át, a szélbe csapdos ziláltan, leng fölborzolódva, s szilaj szakállbozont bő vízesése lepi a Pireneusok mogorva fiának mellét, mit tíz ujja fésül ritkán, lomhán, siker reménye nélkül."1 Ezek a sorok eltúlozzák, egyszersmind elhalványítják az Aeneis III. énekének idevágó sorait, amelyeket Quintilianus úgy felmagasztalt, s amelyek a maguk módján szintén eltúlozták, egyszersmind elhalványították az Odüsszeia IX. énekének megfelelő sorait. Ez az irodalmi hanyatlás a költői hit hanyatlásával vág egybe; Vergilius nagy hatást akar elérni Polüphémosz alakjával, de szinte alig hisz benne, Góngora pedig csak a szavakban és a nyelvi fortélyokban hisz. A küklopszok nem merítik ki az egyszeműek nemzetségét; Plinius is említi (VII, 2) az arimaszpókat: "Arról nevezetes ez a nép, hogy csupán egy szemük van, az is a homlokuk közepén. Örökös háborúságban állnak a griffekkel, eme szárnyas szörnyfélékkel, mert el akarják ragadni tőlük a föld mélyéről felhozott aranyat, ám a griffek azt éppoly kapzsin őrzik, mint amilyen mohón az arimaszpók igyekeznek megkaparintani a kincset." Az első enciklopédia szerzője, a halikarnasszoszi Hérodotosz ötszáz évvel korábban ezt írta (III, 116): "Európának északi részében van szemlátomást a legtöbb arany; hogy miképp szerzik, azt nem mondhatom meg pontosan. A szóbeszéd úgy tartja, hogy egyszemű arimaspus férfiak a griffmadaraktól rabolják. De én nem hiszem, hogy volnának egyszemű emberek, akik különben emberhez hasonló alkotásúak."2 1. Kálnoky László fordítása. 2. Geréb József fordítása.
AZ ELEFÁNT, AMELY MEGJÖVENDÖLTE BUDDHA SZÜLETÉSÉT Krisztus előtt ötszáz évvel azt álmodta Nepálban Májá királyné, hogy egy Aranyhegyről származó fehér elefánt hatol a testébe. Hat agyara volt emez álombéli állatnak, ami megfelel a hat hindusztáni térdimenziónak: fent, lent, hátul, elöl, balra, jobbra. A király csillagjósai ebből arra következtettek, hogy Májá fiúgyermeket fog szülni, aki majdan a föld ura vagy az emberiség megváltója lesz. Mint tudjuk, ez utóbbi következett be. Indiában háziállat az elefánt. A fehér szín az alázatosság jelképe, a hat pedig szent szám.
AZ ELFEK Germán eredetűek. Külsejükről nem sokat tudunk, csak annyit, hogy aprók és gonoszok. Jószágot és gyereket egyaránt lopnak. Kisebb csínyekben is örömüket lelik. Angliában egyfajta kócos hajfürtöt neveztek el elf lock-nak (elf-lokninak), mert az elfek művének tartották. Egy angolszász ördögűző formula nekik tulajdonítja azt az álnok képességet, hogy messziről képesek parányi vasnyilakat
lődözni, amelyek nyomtalanul átfúródnak a bőrön, s idegfájdalmat okoznak. A lidércnyomás kifejezés német megfelelője Alp, amelyet az etimológia az elf-ből származtat, mondván, hogy egy elterjedt középkori hiedelem szerint az elfek ránehezednek az alvók mellkasára, s ezzel vad álmokat keltenek.
AZ ELOIK ÉS A MORLOCKOK A fiatal Wells 1895-ben megjelent regényének, Az időgép-nek a hőse eljut egy gépezet segítségével a távoli jövőbe. Ott azt látja, hogy két fajra szakadt az emberi nem: eloikra, akik finom, védtelen arisztokraták, elhanyagolt kertekben laknak, s gyümölcsön élnek; és morlockokra, akik a föld alatt élő proletárok: a sötét munkahelyen töltött évek alatt megvakultak, puszta megszokásból mégis tovább működtetik rozsdás, bonyolult gépeiket, melyek semmit sem termelnek. Csigalépcsős aknák kötik össze a két világot. Holdtalan éjszakákon előbújnak a morlockok a föld mélyéből, s felfalják az eloikat. A hős visszaszökik a jelenbe. Trófeaként csupán egy ismeretlen, elhervadt virágot hoz magával; az is elporlad, és csak évezredek múltán virágzik ki ismét.
AZ ESŐHOZÓ MADÁR Ha esőt akar a kínai földműves, a sárkányon kívül a Sang Jang nevű madárra is számíthat. Ennek a madárnak egy lába van; mikor régmúlt korokban fél lábon ugráltak a gyerkőcök, összevont szemöldökkel ezt mondogatták: "Esni fog, hisz itt szökdel a Sang Jang." Azt beszélik, hogy kiissza a folyók vizét, s aztán a földre hinti. Hajdan megszelídítette egy tudós, s a kabátujjában hordta magával. A történetírók feljegyzése szerint egyszer Csi herceg trónja előtt tűnt föl a madár, nagyokat szökkelt, és verdesett a szárnyával. A megrettent herceg elküldte egyik miniszterét Lu udvarába, hogy kikérje Konfucius tanácsát. Ő azt jósolta, hogy Sang Jang árvízzel önti el a vidéket és a szomszédos tartományokat. Ezért azt javasolta, hogy építsenek gátakat és csatornákat. A herceg megfogadta a mester intő szavait, s ezzel nagy csapásoktól menekült meg.
FASZTITOKALON Két könyvet tulajdonított a középkor a Szentlélek művének. Az egyik, mint tudjuk, a Biblia; a másik a világegyetem, melynek lényei erkölcsi tanulságokat hordoznak magukban. Ez utóbbiak magyarázatára állították össze a Physiologus-féle műveket avagy bestiáriumokat. Íme, egy angolszász bestiárium részlete: "A hatalmas bálnáról is szólok ebben az énekben. Minden hajósra veszélyes. A tengerárral úszik, s Fasztitokalormak hívják. Olyan, mint egy érdes kő, melyet homok borít; ha megpillantják a tengerészek, szigetnek vélik. Magas orrú hajóikat aztán kikötik emez álföldhöz, s minden félelem nélkül partra szállnak. Tábort vernek, tüzet raknak rajta, s kimerülten álomba merülnek. Ekkor az áruló lebukik az óceán vizébe; a mélységbe hatol, és megvárja, amíg a hajó és legénysége kileheli a lelkét a halál csarnokában. Olykor édes illatot ereget a szájából, mellyel magához vonzza a tenger halait. S mikor azok beveszik magukat a torkába, összezárja a száját, s mindet lenyeli. Az ördög is
ugyanígy juttat bennünket a pokolba." Az Ezeregyéjszaka meséi-ben is megtalálható ez a fabula, akárcsak Szent Brendan legendájában és Milton Elveszett Paradicsom-ában; ez utóbbiban "a norvég tajtékban alszik"1 ama bálna. 1. Jánosy István fordítása.
LA FERTÉ-BERNARD1 BOZONTOSA Egy látszólag csendes patak, az Huisne partján garázdálkodott a középkorban a Bozontos (la velue). Ez az állat valamiképpen túlélte az özönvizet, jóllehet nem került föl a bárkára. Termetre akkora volt, mint egy bika; kígyófeje volt, gömbölyű testét zöld szőrzet borította, a szőrzet közt csupa halálos szúrású fullánk. Rendkívül széles, teknőclába volt; kígyó alakú farkával embert és állatot egyaránt leölt. Ha felbőszült, lángot lövellt, s felperzselte a termést. Éjjelente istállókat fosztogatott. Ha nyomába eredtek a parasztok, elrejtőzött az Huisne vizében, s kiárasztotta a patakot, úgyhogy az egész vidék víz alá került. Előszeretettel falta föl az ártatlanokat, szüzeket és gyermekeket. Mindig kiválasztotta a legerényesebb hajadont, akit ott jerkének (l'agnelle) hívtak. Egy nap elragadott egy jerkét, és az Huisne medrébe vonszolta a lány összemarcangolt, véres testét. Az áldozat vőlegénye ott karddal levágta a Bozontos farkát, tudniillik az volt az állat egyetlen sebezhető pontja. A szörny nyomban kimúlt. Testét bebalzsamozták, s dobbal, furulyával, tánccal megünnepelték a halálát. 1. Huisne menti francia város.
A FŐNIXMADÁR Hatalmas képmásokkal, kőpiramisokkal, múmiákkal ostromolták az egyiptomiak az örökkévalóságot; érthető, hogy náluk jött létre egy halhatatlan s meg-megújuló madár mítosza, jóllehet azt később a görögök és a rómaiak formálták meg részleteiben. Erman szerint Héliopolisz mitológiájában az örömünnepek vagy a hosszú időciklusok ura a főnix (benu); Hérodotosz a legenda egyik első változatát beszéli el - ismételten hangoztatott kétkedéssel - egyik híres szakaszában (II, 73): "Van még egy másik szent madár, melynek Főnix a neve. Én nem láttam, csak képben; mert ritkán jő hozzájuk; a héliopolisziak állítása szerint minden ötszáz évben, akkor is csak az esetben, ha atyja meghalt. Ha hasonlít a képhez, nagysága és alakja a következő: szárnyának tollai részben aranyosak, részben vörösek; alakjára és nagyságára leginkább a sashoz hasonlít. E madár, amiképp ők állítják, de én nem hiszem, következőképp cselekszik: Arábiából jő Héliosz templomába, és myrrhába takarva hozza el atyját, hogy Héliosz templomában eltemesse; hozza pedig így: először myrrhából oly nagy tojást készít, amekkorát csak elbírhat; azután gyakorolja magát annak hordásában; mikor pedig már begyakorolta magát, a tojást kivájja, s atyját beleteszi; ahol pedig a tojást kivájta, és atyját beletette, ott ismét betakarja myrrhával. Ha pedig már benne van az atyja, éppen akkora lesz a súlya, mint eredetileg volt; azután begöngyölgeti, és elviszi Egyiptomba, Héliosz templomába. Ilyen szokása van állításuk szerint ennek a madárnak."1 Mintegy ötszáz éwel később Tacitus és Plinius is átvette a csodás történetet; Tacitus joggal állapította meg, hogy minden régiséget homály fed, ám hozzátette, hogy van egy hagyomány, amely
ezernégyszázhatvanegy esztendőben határozta meg a főnix életkorát (Évkönyvek, VI, 28). Plinius is foglalkozott a főnix korával; feljegyezte (X, 2), hogy Manilius szerint egy platóni évig avagy nagy évig él a madár. A platóni év addig tart, amíg a Nap, a Hold és az öt bolygó vissza nem ér a kiindulópontjára; Tacitus a Beszélgetés a szónokokról című munkájában tizenkétezerkilencszázkilencvennégy közönséges évre teszi a platóni évet. A régiek úgy hitték, hogy eme hatalmas csillagászati ciklus végével megismétlődik majd minden részletében a világtörténelem, lévén hogy a bolygók kölcsönhatásai is megismétlődnek; a főnix számukra az univerzum tükre vagy képmása lehetett. A sztoikusok még tovább vitték az analógiát, szerintük ugyanis tűzben pusztul el s tűzben kel életre az univerzum, s e folyamatnak sosem lesz vége, amint kezdete sem volt. Az évek során leegyszerűsödött a főnix keletkezésének módja. Hérodotosz tojásból eredezteti, Plinius féregből, de Claudianus a IV. század végén már egy halhatatlan madárról versel, mely a hamvából kel életre, önmagától származik, s az idők tanúja. Kevés mítosz lett oly népszerű, mint a főnixé. A fentebb idézett szerzőkhöz még hozzátehető Ovidius (Átváltozások, XV), Dante (Pokol, XXIV), Shakespeare (VIII. Henrik, V, 4), Pellicer (A Főnix és annak természetrajza), Quevedo (Spanyol Parnasszus, VI), Milton (A Küzdő Sámson, a befejezés). Említsük még meg A Főnixmadárról című latin költeményt is, melyet Lactantiusnak tulajdonítanak, s amelynek létezik egy VIII. századi angolszász utánzata is. Tertullianus, Szent Ambrus és Jeruzsálemi Szent Cirill a testi feltámadás bizonyítékául hivatkozott a Főnixmadárra. Plinius gúnyosan említi azokat az orvosokat, akik a főnixmadár fészkéből és hamvából készült gyógyszereket rendelnek. 1. Geréb József fordítása.
GARUDA Visnu, a brahmanizmus panteónját kormányzó triász második istene vagy a tengert betöltő kígyó hátán utazik, vagy a Garudamadáron. Visnunak az ábrázolásokon kék színe van és négy karja, velük tartja a buzogányt, a kagylót, a korongot és a lótuszt; Garudának sasszárnya, -arca és -karma van, továbbá embertörzse és -lába. Az arca fehér, a szárnya skarlátvörös, a teste aranyszínű. Garuda bronzba öntött vagy kőbe vésett képei legtöbbször a templomok monolitjait övezik. Gwaliorban is van belőlük egy, amelyet több mint egy évszázaddal Krisztus előtt egy Visnut követő görög férfiú, Héliodorosz emeltetett. A Garuda-Puráná-ban (amely a tizenhetedik a Puráná-k, azaz Hagyományok között) e tudós madár elbeszéli az embereknek a világegyetem eredetét, Visnu napjellegét, kultuszának szertartásait, a Holdtól és a Naptól származó uralkodóházak jeles genealógiáit, a Rámájana tartalmát és még sok egyebet a verselésről, a nyelvtanról, a gyógyításról. Egy VII. századi király művében, a Kígyók öröme című drámában Garuda mindennap megöl és felfal egy kígyót, míg egy buddhista herceg rá nem vezeti az önmegtartóztatás erényére. Az utolsó felvonásban a bűnbánó Garuda életre kelti a hajdan felfalt kígyók csontjait. Eggeling arra gyanakszik, hogy valójában a buddhizmusról szóló, brahmanikus szatíra ez a mű. Egy Nimbarka nevű misztikus, akiről nem tudjuk pontosan, mikor élt, azt írta, hogy Garuda örök időkre megmentett lélek, akárcsak isteni koronája, fülbevalója és sípja.
A GNÓMOK
Régebbiek, mint a nevük, mely görög eredetű, csakhogy a klasszikusok azt nem ismerhették, mert a XVI. századból származik. Szerzőjének az etimológusok Paracelsust, a svájci alkimistát tartják, mivel az ő műveiben szerepel először a név. A föld és a hegy szellemei. A nép képzeletében nyers és groteszk vonású, szakállas törpeként élnek; sötétbarna, szűk ruhát és szerzetesi csuklyát viselnek. Hasonlóan a görög és a keleti griffmadárhoz, valamint a germán sárkányokhoz, a gnómok is rejtett kincsek felett őrködnek. Gnószisz görögül azt jelenti, hogy "ismeret"; Paracelsus feltételezhetően azért keresztelte el őket gnómoknak, mert pontosan tudták, s az ember előtt felfedhették, hogy hol rejtőznek a fémek.
A GÓLEM Semminemű esetlegességet nem tételezhetünk fel - még a szavak számában vagy a betűk sorrendjében sem - egy olyan könyvben, amelyet az isteni értelem sugallt; ez volt a kabalisták álláspontja, ezért úgy igyekeztek kifürkészni Isten titkait, hogy megszámolták, kombinálták és permutálták a Szentírás betűit. A XIII. században Dante kijelentette, hogy négy jelentése van minden bibliai szakasznak: szó szerinti, allegorikus, erkölcsi és misztikus jelentése. Johannes Scotus Erigena már korábban azt mondta - s ezzel a mű isteni eredetét hangsúlyozta -, hogy oly végtelenek az Írás jelentései, akár a páva farktollán a színek. Elfogadták volna ezt a véleményt a kabbalisták is; ők ugyanis a többi közt azt a titkot kutatták az isteni írásban, hogy miként lehet élőlényt teremteni. A démonokról azt tartották, hogy csak nagy, testes lényeket tudnak teremteni - olyat, mint a teve -, aprókat, törékenyeket viszont nem; Eliezer rabbi ellenben tagadta, hogy képesek bármit is teremteni, ami kisebb volna egy árpaszemnél. "Gólem"-nek a betűkombinációkból alkotott embert nevezték; a szó pontos jelentése: "alaktalan vagy élettelen anyag". Ezt olvassuk a Talmud-ban (Szanhedrin, 65 b): "Ha az igazak világot akarnának teremteni, megtehetnék. Isten kimondhatatlan neveinek betűiből Ravának sikerült egy embert alkotnia, s azt elküldte Zerah rabbihoz. Ő megszólította; ám minthogy az ember nem válaszolt neki, így szólt a rabbi: - A mágia szülötte vagy te; térj vissza a porodba. Két mester péntekenként a Teremtés Könyvét tanulmányozta, s olyankor teremtettek egy hároméves borjút, amelyet később elkészítettek vacsorára."1 Gustav Meyrink osztrák írónak köszönhető, hogy nyugaton is elterjedt a Gólem híre; A Gólem (1915) című fantasztikus regényének V. fejezetében ezt írja: "...Azt mondják, hogy a történet eredete a XVII. századba nyúlik vissza. Egy rabbinus2 állítólag egy mesterséges embert, az úgynevezett Gólemet készített a Kabbala elkallódott előírásai szerint, oly célból, hogy mint szolgája, segítsen neki a zsinagóga harangjait húzni és egyéb durva munkát végezni. Csakhogy nem lett belőle igazi ember, csak valami tompa, félig tudatos vegetálás élt benne. A monda szerint ez az élet csak nappal lakozott benne, éspedig egy mágikus cédula erejénél fogva, mely a Gólem fogai mögött rejtőzött. Egy ízben a rabbinus elmulasztotta estéli imája előtt a Gólem szájából a bűvös igét kivenni. Erre a Gólem dühöngőrohamot kapott, végigszáguldott a sötét utcákon, és mindent összezúzott, ami az útjába akadt. Míg aztán a rabbinus eléje vetette magát, és megsemmisítette a bűnös írást. Erre aztán a Gólem élettelenül omlott össze. Nem maradt egyéb belőle egy törpe agyagfiguránál, amelyet mai napig is mutogatnak odaát az »Alt-Neu-zsinagógában«."3
Wormsi Eleazar megőrizte a Gólem-teremtés megfelelő receptjét. Az eljárás alkotórészei huszonhárom fólialapot töltenek meg, és megkövetelik a "kétszázhuszonegy kapu ábécéi"-nek az ismeretét, azokat ugyanis a Gólem minden szerve fölött el kell ismételni. A Gólem homlokára az Emet (Igazság) szót kell tetoválni; megsemmisítéséhez elég letörölni a kezdőbetűt, hiszen akkor csak a met marad meg, ami "halott"-at jelent. 1. Hasonlóképpen ír Schopenhauer: "Horst Varázskönyvtár című művének első kötetében, a 325. oldalon, így foglalja össze Jane Lead angol misztikus tanait: »Aki varázserővel rendelkezik, kényekedve szerint uralma alá vonhatja és megújíthatja az ásványi, a növény- és az állatvilágot; következésképpen ha összefogna néhány mágus, a teljes Teremtés ismét visszajuthatna paradicsombeli állapotába.«" (Az akarat a természetben, VII.) 2. Judah Löw Bezalel. 3. Kelen Ferenc fordítása.
GÖMB ALAKÚ ÁLLATOK A gömb a szilárd testek legegységesebb formája, mert felületének minden pontja egyforma távolságra van a középpontjától. Erre az érvre támaszkodott Platón (Timaiosz, 33-34) - továbbá arra, hogy a gömb saját tengelye körül, helyváltoztatás nélkül, önmagában képes forogni -, amikor helyesnek nyilvánította Demiurgosz döntését, hogy gömb alakúnak teremtette a világot. Platón élőlénynek tekintette a világot, és kifejtette a Törvények-ben (898), hogy a bolygók és a csillagok is élőlények. Ezzel hatalmas gömb alakú állatokat adományozott a fantasztikus zoológiának, egyszersmind bírálta amaz oktalan csillagászokat, akik semmiképp sem fogták föl, hogy természetes és akaratlagos az égitestek körforgása. Jó ötszáz évvel később Origenész azt tanította Alexandriában, hogy majd gömb alakban támadnak föl a boldogok, s úgy gurulnak be az örökkévalóságba. A reneszánsz korában Vanininál ismét felbukkant az Ég állatként való értelmezése; a neoplatonikus Marsiglio Ficino a Föld hajáról, fogáról és csontjáról beszélt, Giordano Bruno pedig úgy vélte, hogy jókora, békés, forróvérű állatok a bolygók, és hogy szabályos szokásokkal meg ésszel vannak felruházva. A XVII. század elején Kepler azon vitázott Robert Fludd angol okkultistával, hogy melyikük nevezte először a Földet élő szörnynek, "melynek bálnaszerű lélegzése kelti - az álom és az ébrenlét váltakozását követvén - a tenger árapályát". Kepler tanulmányozta is eme szörny anatómiáját, táplálkozását, színét, emlékezetét, képzelő- és formálóerejét. A XIX. században zseniális ártatlansággal újból végiggondolta a fenti eszméket Gustav Theodor Fechner német pszichológus (William James dicsérőleg említi a Pluralista Univerzum című munkájában). Ha valaki nem veti meg azt a feltételezést, hogy szülőanyánk, a Föld, élő szervezet, mégpedig a növénynél, az állatnál és az embernél fejlettebb organizmus, tekintsen csak bele Fechner Zend A-vesztá-jának jámbor lapjaiba. Azt olvashatja ott például, hogy a föld gömb alakja egybevág a legnemesebb emberi testrész, a szem formájával. Továbbá hogy "ha valóban az égbolt az angyalok hajléka, akkor az angyalok kétségkívül csillagok, hiszen nincs más lakója az égnek".
A GRIFFMADÁR
Hérodotosz "szárnyas szörnyek"-nek nevezi a griffeket, amikor leírja, hogy azok szüntelen háborúságban álltak az arimaszpókkal; szinte ugyanilyen pontatlanul fogalmaz Plinius is, amikor e "mesés madarak" hosszú füléről és kampós csőréről beszél (X, 70). A legrészletesebb leírás talán a sokat vitatott Sir John Mandeville-től származik, aki a híres Utazások 85. fejezetében ezt írja: "Ebből az országból (Törökországból) majd Baktria földjére indulnak az utazók, ahol is sok gonosz és álnok ember él, s földjükön gyapjat hozó fák vannak, akárha juhok volnának, és ruhát szőnek belőle. E földön ypotain-ek (vízilovak) is vannak, melyek hol a szárazföldön, hol a vízben élnek, egyik felük ember, a másik ló, és ha tehetik, csakis embert esznek. E földön sok griff él, több, mint másutt; egyesek szerint a testük eleje sas, a hátulja pedig oroszlán, s ez megfelel az igazságnak, mert valóban ilyen az alakjuk; csakhogy a griffmadár teste nyolcszor nagyobb, mint az oroszláné, és százszor erősebb, mint a sas. Hiszen nem kétséges, hogy fel tud vinni a fészkébe egy paripát a hátán ülő lovassal egyetemben, s hogy felröpít egy pár ökröt is, ekéstül, tudniillik akkora karmok vannak a lábán, mint egy-egy ökörszarv; a griff karmaiból egyébiránt ivókupákat készítenek ott, a bordáiból pedig íjakat." Mikor Madagaszkáron egy másik híres utazó, Marco Polo a Rukmadárról hallott, először azt hitte, hogy az uccello grifoné-ról van szó, tehát a griffmadárról (Marco Polo utazásai, III, 33). A középkorban ellentmondásos a griff jelképe. Egy olasz bestiárium szerint az ördögöt ábrázolja; legtöbbször azonban Krisztus jelképe, Sevillai Izidor is így értelmezi az Etimológiák-ban: "Krisztus oroszlán, mert uralkodik és nagy erejű; sas, mert a feltámadás után felszáll a mennyekbe." A Purgatórium XXIX. énekében Dante azt álmodja, hogy egy griff húzza a diadalmi szekeret; testének sasrésze arany, ahol pedig oroszlán, ott "fehér s piros", ami a kommentárok szerint Krisztus emberi természetét jelzi.1 (A "fehér s piros" a hús színe.) Mások szerint Dante itt a pápát akarta ábrázolni, aki pap is, király is. Didron ezt írja A keresztény ikonográfia kézikönyvé-ben: "A pápa, mint pontifex avagy sas, felemelkedik Isten trónusa elé, hogy meghallgassa parancsait, a földön pedig úgy jár, mint oroszlán avagy király, erővel és hatalommal." 1. Eszünkbe juttatja ez a Vőlegény leírását az Énekek énekéből (5, 10-11 ): "Az én szerelmesem fejér és piros...", "Az ő feje, mint a választott drága megtisztított arany..."
A HALOTTFALÓ Létezik egy különös irodalmi műfaj, amely sok korban és sok nép közt egyaránt megtalálható: a holtaknak szánt túlvilági útikönyv. Csupán néhány példa: Swedenborg műve, a Menny és pokol, a gnosztikus iratok, a tibeti Bardo Thödol (Evans-Wentz szerint így hangzik a cím fordítása: "Hallás útján való felszabadulás a halál utáni síkon") s az egyiptomi Halottak könyve. Az utóbbi két mű "egybevágó, illetve elütő" vonásai joggal keltettek figyelmet a tudósok közt; ezúttal csak annyit ismételjünk el, hogy a tibeti kézikönyv szerint a túlvilág éppannyira illuzórikus, mint e világ, az egyiptomi mű ellenben valóságosnak, objektívnak tartja. Mindkettőben megjelennek az ítélkező istenek (némelyiknek majomfeje van); mindkettőben megméretnek az erények és a bűnök. A Halottak könyvé-ben egy madártoll, illetve egy szív kerül a mérleg két serpenyőjébe; a Bardo-Thödol-ban fehér, illetve fekete kövecskék. A tibetieknél ördögök látják el a nekivadult hóhérok szerepét; az egyiptomiaknál a Halottfaló. A halott esküszik, hogy sohasem okozott éhezést vagy bánatot, nem gyilkolt és nem is gyilkoltatott, nem lopott a holtaknak szánt eledelből, nem csalt a súlyokkal, nem vont el tejet egy gyerek szájától
sem, nem hajtott el állatot a legelőről, nem ejtett el egyet sem az istenek madarai közül. Ha hazudik, a negyvenkét bíró átadja a Halottfalónak, aki "elöl krokodil, közepen oroszlán, hátul víziló". Egy másik állat, Babai segédkezik mellette, róla csupán annyit tudunk, hogy ijesztő, s Plutarkhosz egy titánnal, Kiméra atyjával azonosítja.
HANIEL, KAFZIEL, AZRIEL ÉS ANIEL Ezékiel próféta Babilonban négy állatot, illetve angyalt látott egyik látomásában: "És mindeniknek négy orczája vala, és négy szárnya mindenikőjöknek;" "És orczájok formája vala emberi orcza, továbbá oroszlán-orcza mind a négynek jobbfelől, és bika-orcza mind a négynek balfelől és sas-orcza mind a négynek hátul..." S mindegyik arra ment, amerre a lélek vezette, azaz "az ő orczája irányában", vagy még inkább - talán valamely mágikus növekedés révén - az ő négy orcája irányában, tehát a négy égtáj felé. S az angyalok mellett négy kerék volt, melyeknek talpai "magasak valónak és félelmesek",1 s körös-körül szemekkel voltak kirakva. Ezékiel emlékei sugallták János apostolnak a Jelenések könyvé-ben leírt állatait; a 4. részben ezt olvassuk: "És a királyi szék előtt üvegtenger vala, hasonló a kristályhoz; és a királyi szék közepette és a királyi szék körül négy lelkes állat, szemekkel teljesek elöl és hátul. És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonló a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak olyan arcza vala, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz. És a négy lelkes állat, amelyek közül mindeniknek hat-hat szárnya vala, köröskörül és belül teljes vala szemekkel; és meg nem szűnik vala nappal és éjjel ezt mondani: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki vala és aki van és aki eljövendő."2 A Zohár (A Ragyogás könyve) meg is nevezi a négy állatot - Haniel, Kafziel, Azriel és Aniel -, s elmondja, hogy azok keletre, északra, délre és nyugatra néznek. Stevenson feltette a kérdést, hogy ha efféle dolgok vannak a mennyben, vajon mi várható a pokolban? Chesterton a Jelenések könyvé-nek imént idézett szakaszából merítette emlékezetes éjszakaképét: "egy csupaszem szörny"-nek nevezi. Ezékiel próféta könyvé-ben Hajjót (élőlények) a négyarcú angyalok neve; a Széfer Jeciráh-ban nem egyebek, mint az a tíz szám, amelynek segítségével - s az ábécé huszonkét betűjével - létrejött a világ; a Zohár szerint betűkoronával övezve, a felsőbb régióból szálltak alá. A Hajjót négy orcájából választottak maguknak jelképet az evangélisták; Máténak jutott az - olykor emberképű, szakállas - angyal; Márknak az oroszlán; Lukácsnak az ökör; Jánosnak a sas. Ezékiel könyvéhez írt kommentárjaiban Szent Jeromos igyekezett megokolni ezeket az attribútumokat. Azt írja, hogy Máté azért kapta az angyal (az ember) jelét, mert ő a Megváltó emberarcát emelte ki; Márk az oroszlánét, mert Krisztus királyi méltóságát hangsúlyozta; Lukács meg azért kapta az áldozat szimbólumának, az ökörnek a képét, mert Krisztus papi vonásait mutatta meg; Jánosnak pedig szárnyaló hitéért jutott a sas. Richard Henning doktor, német kutató az állatöv négy - egymástól kilencven fokra lévő - jegyében látja az iménti emblémák távoli eredetét. Az oroszlán és a bika nem okoz semminemű gondot; az angyalt a Vízöntővel azonosította, lévén, hogy annak emberarca van, a Jánosnak jutó sast pedig a Skorpióval, ám ezt később elvetette, mert baljós előjelűnek ítélte. Nicholas de Vore osztja ezt a feltételezést Asztrológiai lexikon-jában, s még hozzáteszi, hogy a négy alak a szfinxben egyesül,
hiszen annak lehet emberfeje, bikateste, oroszlánmancsa s -farka és sasszárnya.
1. Ezék. 1, 6-18. Károlyi Gáspár fordítása. 2. Jel. 4, 6-8. Károlyi Gáspár fordítása.
HAOKAH, A MENNYDÖRGÉSISTEN A sziú indiánoknál Haokah a szelet használta dobverő gyanánt, amikor megszólaltatta a mennydörgés tamburját. Szarvai azt jelezték, hogy egyben a vadászat istene is. Boldogságában sírt; bánatában nevetett. Hidegnek érezte a meleget, s melegnek a hideget.
A HÁROMLÁBÚ SZAMÁR Plinius kétmillió verssort tulajdonít a vallásalapító Zarathusztrának, akinek a hitét ma is követik a bombayi párszik; al-Tabari arab történész azt állítja, hogy az ájtatos kalligráfusok tizenkétezer tehénbőrön örökítették meg Zarathusztra műveit. Jól tudjuk, Nagy Sándor Perszepoliszban felégettette őket, ám a papok emlékezetében fennmaradtak az alapvető szövegek, amelyeket a IX. századtól egy enciklopédikus mű, a Bundahisn egészít ki; ott találjuk ezt a lapot: "Azt beszélik a Háromlábú Szamárról, hogy az óceán közepén él, három patája van, hat szeme, kilenc szája, két füle és egy szarva. Szürke a szőre, lelki táplálékon él, teljességgel igaz lény. Hat szeme közül kettő ott van, ahol a szemnek lennie kell, kettő a feje búbján, kettő pedig a nyakszirtjén; hat szemének átható tekintetével hódít és rombol. Kilenc szája közül három a fején van, három a nyakszirtjén és három a lágyéka mélyén... Minden patája akkora helyet foglal el a földön, amekkorát egy ezer jószágból álló juhnyáj, a sarkantyúja alatt meg ezer lovas is csatározhat. A füléről csak annyit, hogy egész Mázenderánt1 beterítené. A szarva üreges, akárha aranyból volna, s ezer ága is lehet. Szarvával legyőz és meghiúsít minden gonosz ármánykodást." Az ámbráról már tudjuk, hogy a Háromlábú Szamár trágyája. A mazdaizmus mitológiájában e jótékony szörny segítőtársa Ahuramazdának (Ormuzdnak), ki is az Élet, a Fény és az Igazság megtestesítője. 1. Perzsia északi tartománya.
A HÁRPIÁK Hésziodosznál, az Istenek születésé-ben szárnyas istenek a Hárpiák, hosszú, lobogó hajat viselnek, s madárnál, szélnél gyorsabban repülnek; az Aeneis harmadik énekében aggszűzarcú madarak, horgas a karmuk, "megy a gyomruk, s mindig éhségtől halaványak".1 Lezúdulnak a hegyekből, s bepiszkítják a lakomához terített asztalokat. Sebezhetetlenek és bűzösek; nagy sivítozás közepette mindent felfalnak, s ürülékükkel mindent beterítenek. Vergilius-kommentárjaiban azt írja Servius, hogy amint Hekaté Proserpina a pokolban, Diana a földön és Holdistennő az égben, amiért is "háromalakú istennő"-nek
hívják, úgy a Hárpiák Fúriák pokolban, Hárpiák a földön, és Démonok (Dirae) az égben. Olykor a Párkákkal is összetévesztik őket. A Hárpiák isteni parancsra zaklatták Trákia egyik királyát, aki felfedte az emberek előtt a jövendőt, illetve aki a hosszú életért odaadta a szeme világát, amiért azután megbüntette a Nap, hisz tettével az ő művét gyalázta. Midőn udvarával együtt evéshez készülődött a király, felfalták előle, illetve megfertőzték az ételeket a Hárpiák. Az argonauták elűzték a Hárpiákat; Apollóniosz Rhodiosz és William Morris is említi (Iaszón élete és halála) e fantasztikus történetet. Az Őrjöngő Lóránt harmincharmadik énekében Ariosto a legendás abesszin uralkodót, János papkirályt állítja a trák király helyére. A Hárpiák görög jelentése: "szöktetők", "rablók". Eleinte a Védák Marutojaihoz hasonlóan szélistenek voltak, akik aranyfegyverekkel suhintgattak (a villámlás), s fejték a felhőket. 1. Aeneis. III, 218. Lakatos István fordítása.
A HASONMÁS A tükrök, a vizek meg az ikrek mintájára vagy hatására létrejött Hasonmás-alak sok nép közös leleménye. Joggal feltételezhetjük, hogy ez ihlette azt a püthagoraszi bölcsességet, hogy "A barát egy másik énünk", vagy az "Ismerd meg önmagadat" platóni elvét. Németországban a Doppelgänger nevet kapta; Skóciában fetch-nek mondják, hiszen "érte megy" az embernek, hogy átadja a halálnak. Baljós dolog hát, ha valaki önmagával találkozik; Robert Louis Stevenson Ticonderoga című tragikus balladája ezt a témát dolgozza föl egy legenda elbeszélésével. Ne feledkezzünk meg Rossettinek ama különös képéről sem, amely a Miként találkoztak önmagukkal címet viseli: egy szerelmespár találkozik önmagával egy erdő derengő fényében. Hasonló példákat említhetnénk Hawthorne-tól, Dosztojevszkijtól s Alfred de Musset-től. A Hasonmás feltűnése a zsidóknál nem a közeli halál hírnöke volt. Azt tanúsította, hogy valaki elérte a prófétaságot. Ez Gershom Scholem magyarázata. A Talmud-ban is találunk egy történetet, amely azt beszéli el, hogy egy ember Istent kereste, s önmagával találkozott. Poe William Wilson című novellájában a hős lelkiismerete a Hasonmás. Mikor megöli, maga is meghal. Yeats költészetében a másik énünk a Hasonmás, az ellenlábasunk, a kiegészítőnk, az, aki nem vagyunk s nem is leszünk. Plutarkhosz írja, hogy a görögöknél a király követét illette a "másik én" név.
A HATLÁBÚ ANTILOPOK Úgy tartják, hogy nyolc láb segíti (illetve akadályozza) Odin isten lovát, a szürke szőrű Sleipnirt, aki a földön, a levegőben és a pokolban is megfordul; egy szibériai mítosz szerint hatlábúak voltak az első antilopok. Ilyen adottságú állatokat nehéz vagy épp lehetetlen volt elfogni; Tunk-poj, az isteni vadász különleges korcsolyát faragott egy szüntelenül recsegő, szent fából, melyhez egy ugató kutya vezette el. A korcsolya is recsegett, és nyílsebesen száguldott; csak úgy tudta megfékezni, illetve mérsékelni a gyorsaságát, hogy egy másik varázsfából ékeket illesztett hozzá. Tunk-poj az egész égbolton át üldözte az antilopot. S mikor az kimerülten lezuhant a földre, levágta a hátsó lábait. "Napról napra - mondta - apróbbak és gyengébbek lesznek az emberek. Ugyan hogy tudnának Hatlábú
Antilopokra vadászni, mikor magam is alig bírok velük?" Attól a naptól fogva négylábúak az antilopok.
A HIPPOGRIFF Vergilius a képtelenség, az összeegyeztethetetlenség példájaként említi a ló griffmadárral való keresztezését. Négyszáz évvel később egyik kommentátora, Servius azt állította, hogy a griff olyan állat, amely felül sas, alul meg oroszlán. Vergilius a kellő nyomaték kedvéért azt is hozzátette, hogy a griffek megvetik a lovakat... Idővel szállóigévé lett a Jungentur jam grypes equis1 kifejezés; a XVI. század elején eszébe jutott Lodovico Ariostónak a mondás, s megalkotta a hippogriffet. Sas és oroszlán él együtt a régiek griffmadarában; Ariosto hippogriffjében pedig ló és griff, s ezzel egy másodlagos szörny vagy fantáziakép lett. Pietro Micheli megjegyzése szerint harmonikusabb ez a teremtmény, mint a szárnyas ló. Pontos leírást találunk róla - mintha egy fantasztikus állattan kézikönyvébe írták volna - az Őrjöngő Lóránt-ban (IV,18): Nem képzelt lény, úgy nézz e paripára, Anyja kanca, griff volt atya-elődje; Apjától lett a tolla és a szárnya, A mellső lába, a feje, a csőre, Anyjától van minden más porcikája; Neve így hippogriff - és egyelőre Ritka jövevény: jeges tengerekről, Rajtuk is túlról, uráli hegyekből.
Megtévesztően felületes a különös állat első említése (II, 37): Fegyverest láttam a Rodonna partján, Hogy szárnyas lovát zablán visszatartván. Néhány nyolcsoros versszak azután lefesti azt a döbbenetet és csodát, amit a repülő ló kelt. Ez a leghíresebb strófa (IV, 4): S látta, hogy a háznép s a házigazda, Ki-ki az ablakokból s lenn az utcán Tekintetével az eget kutatja: Napfogyatkozás jönne, üstökös tán? A Hölgyet fenséges csoda fogadta, Hihetetlen látvány az égnek ormán: Szárnyas lovat látott a levegőben, Fegyveres lovaggal tovatűnőben.2 Az egyik utolsó énekben Asztolf leveszi a nyerget a hippogriffről, s szabadon engedi.
1. "Párja a lónak eként griff lesz...", Nyolcadik Ekloga, 27. Lakatos István fordítása. 2. Tandori Dezső fordította.
HOCHIGAN Azt írja Descartes, hogy ha akarnának, tudnának beszélni a majmok, de úgy döntöttek, jobb, ha hallgatnak, nehogy munkára fogják őket. Dél-Afrikában úgy hiszik a busmanok, hogy volt idő, amikor minden állat tudott beszélni. Hochigan gyűlölte az állatokat; egy szép napon eltűnt, s magával vitte az állatoknak ezt a tudományát.
A HOLDBÉLI NYÚL Az angolok emberalakokat látnak a holdfoltokban; a Szentivánéji álom-ban két-három utalást is találunk a "holdbeli ember"-re (man in the moon). Shakespeare tüskebokorról meg tüskekévéről beszél; a Pokol XX. énekének legvégén már Dante is említi az egyik sorban Káint és a tüskét. Tommaso Casini idevágó kommentárja feleleveníti azt a toszkán mondát, mely szerint Káint az Úr a Hold börtönébe zárta, s arra ítélte, hogy az idők végezetéig egy tövisnyalábot hordjon. Mások a Szent Családot vélik felfedezni a holdban, ezért írhatta az Érzelmes holdnaptár-ban Lugones: Ott a Szűz meg a gyermek, oldalt mellettük áll Szent József (boldogan pillantják némelyek A nagy botját); együtt mind; és a szép kis szamár A hold fényes mezőin csak üget, csak üget.1 A kínaiak ezzel szemben Holdbéli Nyúlról beszélnek. Buddha, egyik előző életében, éhezett; tűzbe vetette magát egy nyúl, hogy legyen neki eledele. Buddha kárpótlásul a Holdra küldte az állat lelkét. Azóta egy akácfa alatt, varázsmozsárban töri ott a nyúl mindazt a gyógyszert, amely a halhatatlanság elixírjéhez kell. Egyes tájakon "doktor"-nak vagy "nemes nyúl"-nak vagy "jáspisnyúl"-nak nevezi a népnyelv ezt a nyulat. A közönséges nyúlról azt tartják, hogy akár ezer esztendőt is megél, s öregségére megőszül. 1. Tandori Dezső fordítása.
HUMBABA Vajon milyen volt az óriás Humbaba, aki a világ talán legrégebbi eposzában, a széttöredezett, babilóniai Gilgames-ben ama cédrushegyet őrzi? Georg Burckhardt megpróbálta rekonstruálni az alakját (Gilgamesh, Wiesbaden, 1952); lefordítom, mit ír róla: "Enkidu ledöntött baltájával egy cédrust. - Ki hatolt be az erdőmbe, s döntött le egy cédrust? - szólt egy mennydörgő hang. A hősök megpillantották a közeledő Humbabát. Oroszlánmancsa volt, durva bronzpikkely borította a testét, a lábán keselyűkarmok, a homlokán vadbikaszarvak, s kígyófejben
végződött a farka s a nemi szerve." A Gilgames kilencedik tábláján a Skorpió-emberek őrzik - felsőtestük felnyúlik az égbe, alsótestük leér a pokolba - a hegyekben azt a kaput, amelyen előjön a nap. A tizenkét zodiákusjegynek megfelelő tizenkét részből áll a költemény.
ICHTYOCENTAURUS Lükophron, Claudianus és Ióannész Tzetzész bizánci grammatikus említi az Ichtyocentaurust; nincs más klasszikus utalás rá. Nevét úgy fordíthatjuk, hogy "Hal-Kentaur"; ugyanazokat a lényeket jelöli, amelyeket a mitológiában Tritón-Kentaurnak is hívtak. A görög-római szobrászatban sok példát találunk rá. Deréktól felfelé emberek, lefelé halak, a mellső lábuk pedig ló- vagy oroszlánláb. A tengeristenek kíséretében, a tengeri lovak mellett van a helyük.
KAFKA ÁLOMBÉLI ÁLLATA "Olyan állat ez, amelyiknek nagy, sok méter hosszú farka van, afféle, mint a rókának. Néha megfognám a farkát, csakhogy az lehetetlen: szüntelen mozgásban van az állat, s a farka ide-oda imbolyog. Van benne valami kenguruszerű, de kis, ovális feje már egészen más, inkább emberi, csak a fogsora hordoz némi kifejezőerőt, akár látható, akár nem. Gyakran úgy érzem, hogy ez az állat engem akar megzabolázni; hiszen mi másért húzza el a farkát, valahányszor igyekszem elkapni, s vár utána nyugodtan, míg ismét célba veszem, s akkor újból elugrik?" (Franz Kafka)
A KAMI Seneca egyik szakasza szerint milétoszi Thalész azt tanította, hogy a föld hajó módjára úszik a vízen, melyet ha felkorbácsol egy-egy vihar, földrengés támad. A VIII. századi japán történetírók, illetve mitológusok egészen másfajta szeizmológiai rendszert tárnak elénk. Egy híres oldalon ezt olvassuk: "A náddal benőtt, sík Föld alatt ott feküdt egy Kami (egy természetfölötti lény), melynek márna alakja volt, s amely ha megmozdult, megremegett a föld, s ez így volt mindaddig, míg a Szarvas-sziget Nagyságos Istene bele nem mélyesztette kardjának pengéjét a földbe, s át nem döfte a Kami fejét. Ha a Kami ismét ficánkolni kezd, a Nagyságos Isten megragadja a kardmarkolatot, s akkor lecsillapodik a Kami." (A kasimai templomtól néhány lépésre kilátszik a földből a kőből faragott kardgomb. A XVIII. században hat nap és hat éjjel ásott ott egy földesúr, de nem érte el a penge végét.) A néphit szerint a Dzsinszin-Uvo, azaz a Földrengés-Hal valójában egy hétszáz mérföld hosszú angolna, mely a hátán hordja Japánt. Észak-dél irányban helyezkedik el; a feje Kiotónál nyugszik, farkának csúcsa pedig Avomorinál. Egy racionális elme bátorkodott megfordítani ezt az irányt, mondván, hogy délen több a földrengés, s könnyebb elképzelni, hogy a farkával csapdos a hal. Bizonyos mértékig olyan ez az állat, mint az arab hagyományokban szereplő Bahamut és az Edda-beli Midgardsorm. Néhány vidéken a Dzsinszin-Muszi, vagyis a Földrengés-Szkarabeusz áll - semmivel sem kedvezőbb
helyzetben - a Földrengés-Hal helyén. Sárkányfeje van, tíz póklába, s pikkelyes a teste. Nem víz alatti, hanem föld alatti állat.
A KARBUNKULUS Az ásványtanban egyfajta rubint jelöl a karbunkulus, mely a "szenecske" jelentésű, latin carbunculus szóból ered; a régiek valószínűleg a gránátkövet értették rajta. A XVI. században Dél-Amerikában egy titokzatos állatot kereszteltek el így a spanyol hódítók titokzatosat, mert soha senkinek sem sikerült annyira megfigyelnie, hogy tudhatnánk, madár-e avagy emlős, s hogy toll fedi-e a testét vagy pedig szőr. Martín del Barco Centenera pap költő - ő állítólag látta az állatot Paraguayban - mindössze azt írja róla Argentína (1602) című művében, hogy "kisebbfajta állat, melynek egy csillogó szénhez hasonló, fényes tükör van a fején...". Egy másik hódító, Gonzalo Fernández de Oviedo azután azzal a drágakővel rokonítja ezt a sötétből felcsillanó fénytükröt - melyből kettőt is látott a Magellán-szorosban -, amelyet állítólag a sárkányok hordanak az agyuk mélyén. Ezt Sevillai Izidortól vette át, aki egykor azt írta az Etimológiák-ban, hogy "...azt sárkányagyból nyerik, ám csak akkor lesz belőle drágakő, ha élő állatból metszik ki; ezért vágják le a varázslók az alvó sárkányok fejét. Akik bemerészkednek a sárkányodúkba, preparált magot szórnak ott szét, hogy elaltassák a vadakat, s amint azok álomba zuhannak, levágják a fejüket, és kitépik a drágaköveket." Eszünkbe jut itt Shakespeare varangya is (Ahogy tetszik, II, I), amely, noha "mérges és undok", "gyönyörű ékszert visel a fejében".1 A karbunkulus drágaköve vagyont és szerencsét hozott a megtalálójának. Barco Centenera sok viszontagságot állt ki, míg eme tünékeny állatra vadászott a paraguayi folyók és őserdők vidékén; sosem lelt rá. Ma sem tudunk ennél többet a karbunkulusról, sem titokzatos fejkövéről. 1. Szabó Lőrinc fordítása.
A KENTAUR A kentaur a fantasztikus állattan legharmonikusabb teremtménye. Ovidius "kéttestű"-nek nevezi az Átváltozások-ban, ám könnyen megfeledkezhetünk másneműségéről, s feltételezhetjük, hogy a platóni ideák világában - a lóhoz vagy az emberhez hasonlóan - a kentaurnak is van archetípusa. Évszázadokba telt, míg rátaláltak; a korai, archaikus műemlékek egy mezítelen férfit ábrázolnak, akinek a testéhez sután illeszkedik egy lófar. Az olümpiai Zeusz-templom nyugati homlokzatán már lólába van a kentauroknak; ott pedig, ahol az állat nyaka kezdődne, egy emberi felsőtest látható. Ixión, Tesszália királya és egy - Zeusz jóvoltából Héra alakját felöltött - felhő sarjaként születtek meg a kentaurok; egy másik legenda Apolló fiainak tünteti föl őket. (Azt is mondták, hogy a "kentaur" a gandharva származéka; a védikus mitológiában amolyan kisebb istenek a gandharvák, s a nap lovait vezetik.) Minthogy Homérosz korában a görögök nem ismerték a lovaglást, feltételezhető, hogy amikor meglátták az első nomád lovast, embert és lovat egyetlen lénynek hittek; állítólag Pizarro, illetve Hernán Cortés katonáit is kentauroknak vélték az indiánok. "Az egyik lovas lezuhant a lováról; midőn az indiánok látták, hogy kettéválik az az állat, amelyet addig ők egynek hittek, úgy megrémültek, hogy megfordultak és futásnak eredtek, s közben kiáltozva
adták tudtul a társaiknak, hogy bizony kettévált az az állat, s nem győztek csodálkozni: Isten rejtett kezét kell látnunk ebben; mert ha ez nem így történt volna, az indiánok valamennyi keresztényt lemészárolták volna" - olvassuk Prescott egyik idézetében. Csakhogy az indiánokkal ellentétben a görögök ismerték a lovat; az a valószínűbb, hogy a kentaur tudatos képalkotás eredménye, nem pedig tudatlanságból eredő tévedés. A kentaurokról szóló fabulák közül az a legnépszerűbb, amelyik a lapithákkal vívott harcot említi. Lakodalomba hívták a kentaurokat a lapithák; a vendégek még sosem ittak bort; a lakomázás közben az egyik részeg kentaur megsértette a menyasszonyt, s felborítván az asztalokat, előidézte a híres kentauröldöklést, amit azután Pheidiász vagy egyik tanítványa a Parthenónon megörökített, Ovidius az Átváltozások XII. könyvében megénekelt, s ami később Rubenst is megihlette. A lapitháktól elszenvedett vereség után a kentauroknak el kellett hagyniukTesszáliát. Egy másik csatában Herkules lenyilazta a kentaurok egész faját. Nyers faragatlanságot és indulatot jelképez a kentaur, ám "a legnemesebb kentaur, Kheirón"1 (Iliász, XI, 832) Akhilleusz és Aszklépiosz mestere volt: a zene, a vadászat, a háború művészetére tanította őket, sőt még az orvoslás, a sebgyógyítás tudományára is. Kheirón emlékezetes módon szerepel a Pokol XII. énekében is, amelyet általában a "Kentaurok énekének" szokás nevezni. Momigliano 1945ös kiadásában szellemes észrevételeket találunk erre vonatkozólag. Plinius azt állítja (VII, 3), hogy látott egy Hippokentaurt, amelyet mézben balzsamozva küldtek Egyiptomból a császárnak. A Hét bölcs lakomájá-ban Plutarkhosz tréfásan említi, hogy megjelent egyszer egy pásztor Korinthosz zsarnoka, Periander előtt, s bőrzsákjából átadott néki egy kancától született csecsemőt, akinek emberarca, -nyaka és -karja volt, a testének többi része pedig tótest volt. Úgy sírt, akár egy gyerek, s mindenki végzetesen baljós előjelnek tekintette. A tudós Thalész szemügyre vette, felkacagott, s azt mondta Periandernek, hogy semmiképp sem helyeselheti a pásztorok viselkedését. A dolgok természetéről című költemény V. könyvében kijelenti Lucretius, hogy merő képtelenség a kentaur, hiszen a ló előbb jut érett korba, mint az ember, amiért is hároméves korában a kentaur már felnőtt ló lenne, egyszersmind gügyögő kisgyerek. A ló ötven évvel korábban halna meg, mint az ember. 1. Devecseri Gábor fordítása.
KERESZTEZŐDÉS "Van egy furcsa állatom, félig macska, félig bárány. Örököltem, valaha apámé volt. Kifejlődni azonban csak nálam fejlődött ki, azelőtt inkább bárány lehetett, mintsem macska. De most egyformán van benne mindkettőből. Feje és karma macskára vall, nagysága és alakja bárányra; szeme mind a kettőre, mert rebbenő és vad, szőre is puha és testéhez simuló, mozdulatai, melyek ugrándozók és osonók egyaránt. Napsütésben összegömbölyödik az ablakdeszkán, és dorombol, a mezőn vadul futkároz, alig lehet újra befogni. Macskáktól menekül, bárányoknak nekirontana. Holdas éjszakákon a tetőeresz a legkedvesebb tartózkodási helye. Nyávogni nem tud, és a patkányoktól irtózik. A tyúkól mellett képes órák hosszat lesben lapulni, de soha, egetlen alkalmat sem használt ki ölésre. Édes tejjel etetem, ezt szereti a legjobban. Hosszú kortyokban szívja magába ragadozófogain át. Az állat természetesen nagy mulatság a gyerekeknek. Vasárnap délelőtt van a látogatási idő. Ölembe veszem az állatkát, és a szomszédság valamennyi gyereke körüláll.
Olyankor a legcsodálatosabb kérdések hangzanak el, melyekre senki emberfia felelni nem tud: Miért csak egy ilyen állat van, miért épp az én tulajdonomban, s hogy már előtte is volt-e ilyen állat, és mi lesz, ha kimúlik, egyedül érzi-e magát így, miért nincsenek kicsinyei, mi a neve és így tovább. Nem vesződöm a válaszadással, minden külön magyarázat nélkül beérem azzal, hogy megmutatom az állatot. A gyerekek olykor macskát hoznak magukkal, egyszer két báránnyal jelentek meg. Ám várakozásukkal ellentétben elmaradt a felismerési jelenet. Az állatok nyugodtan nézték egymást állatszemükkel, s létüket kölcsönösen istenadta tényként nyugtázták. Ölemben az állat sem félelmet, sem üldözési vágyat nem érez. Hozzám simulva érzi magát a legjobban. A családhoz húz, mely felnevelte. Nem valami különös hűség ez, hanem az olyan állat helyes ösztöne, amelynek bár számtalan sógorféléje van a földön, igazi vérrokona talán egy sem, s amelynek éppen ezért szent a nálunk lelt oltalom. Olykor nevetnem kell, ha körülszaglász, lábaim közt átfurakszik, nem lehetne elkergetni se tőlem. Nem elég, hogy bárány és macska, még kutya is lenne. Egyszer, amikor (megtörténhet bárkivel) üzleti ügyeim s velük összefüggő más ügyek kapcsán nem leltem semmiféle kivezető utat, mindent legszívesebben veszni hagytam volna, s ilyen hangulatban ültem odahaza a hintaszékben, ölemben az állattal, láttam ám, ahogy véletlenül lenéztem rá, hogy szakállszőrén könnyek potyognak. - Az enyémek, az övéi? Ebben a báránylelkű macskában emberi becsvágy is élne hát? - Nem sokat örököltem apámtól, ezt az örökrészemet viszont megnézheti a világ. Megvan benne mindkétféle nyugtalanság, a macskáé, a bárányé, bármily különbözőek is ezek. Ezért azután nem fér a bőrébe. Felugrik néha mellém a székre, mellső lábaival a vállamra támaszkodik, pofáját a fülemhez dugja. Mintha mondana valamit, és akkor csakugyan előrehajol, és az arcomat lesi, látni akarja, milyen hatást tett rám közlendője. S merő szívességből úgy teszek, mintha megértettem volna valamit, s biccentek. Ilyenkor leugrik a földre, és körbetáncol. Talán megváltás lenne a hentes kése ennek az állatnak, ezt azonban, örökrészem lévén, meg kell tagadnom tőle. Várnia kell tehát, míg magától ki nem száll belőle a lélek, még ha olykor mintha értelmes emberszemekkel nézne is rám, felhívással bennük a megértő tettre." 1 (Franz Kafka) 1. Tandori Dezső fordítása.
KÉT METAFIZIKAI ÁLLAT Az eszméink eredetét övező talány két különös állattal ajándékozta meg a fantasztikus zoológiát. Az egyiket a XVIII. század derekán képzelték el; a másikat egy századdal később. Az első a Condillac-féle "érzékelő szobor". Descartes a velünk született eszmék elvét hirdette; cáfolatára Étienne Bonnot de Condillac elképzelt egy márványszobrot, melynek szerkezete és alakja megfelel az emberi testnek, s amelyben olyan lélek lakozik, mely még sosem észlelt vagy gondolt semmit. Condillac először csupán egyetlen érzékkel ruházza föl a szobrot: a szaglással, mely talán a legkevésbé bonyolult érzékünk. Jázminillattal kezdődik a szobor életrajza; egy pillanatig kizárólag ez az illat létezik a világegyetemben, pontosabban szólva, ez az illat a világegyetem, mely egy pillanattal később már rózsa-, azután pedig szegfűillat. Ha csak egyetlen illat is megjelenik a szobor tudatában, már létezik figyelem; ha az inger megszűntével is jelen van az illat, már létezik emlékezet; ha egy jelenlegi és egy múltbéli benyomás egyszerre köti le a szobor figyelmét, már létezik összehasonlítás; ha a szobor hasonlóságokat és különbségeket észlel, már létezik ítélet; ha ismételten feltűnik egy-egy
összehasonlítás és ítélet, már létezik gondolkodás; és ha egy kellemes emlék élénkebb, mint egy kellemetlen, már létezik képzelet. Amint megszületnek az értelem képességei, az akarat tulajdonságai is kibontakoznak: szeretet s gyűlölet (vonzás és taszítás), remény és félelem. Az a tudat, hogy sok állapoton ment keresztül a szobor, megteremti benne a számok elvont fogalmát; a szegfűillat tudata, illetve a korábbi jázminillaté pedig az én fogalmát alakítja ki. A szobor alkotója ezután felruházza eme feltételezett embert a hallás, az ízlelés, a látás s végül a tapintás érzékével. Ez utóbbi felfedi előtte a teret, s hogy térbelileg egy testben van; ez előtt a szakasz előtt a szobor minden hangot, szagot, színt úgy fogott föl, mint tudattartalmának merő változatát, illetve módosulását. Az itt előadott allegória az Értekezés az érzetekről címet viseli, és 1754-ből való; írásunkhoz a Bréhier-féle Filozófiatörténet második kötetét forgattuk. A másik lény, amelyet a megismerés talánya hozott létre, Lotze "feltételezett állata". Ez még magányosabb, mint a rózsaillatot érző szobor, mely végül is ember lesz: bőrfelületén csupán egyetlen érző, mozgatható pont van, az is egyik csápjának a csúcsán. Mint látható, felépítésénél fogva nem képes egyidejűleg több észlelésre. Lotze úgy véli: azzal, hogy ez a szinte teljesen elszigetelt állat képes behúzni, illetve kinyújtani érzékeny csápját, máris felfedezheti a külvilágot (mégpedig a kanti kategóriák nélkül), s megkülönböztetheti az álló tárgyakat a mozgóktól. Vaihinger elismeréssel szólt erről a leleményről; megtalálható Lotze 1852-ben írt Orvosi pszichológia, avagy a lélek fiziológiája című kötetében.
A KIMÉRA Az Íliász VI. éneke említi először a Kimérát. Ott az áll róla, hogy isteni sarj volt, testének eleje oroszlán, a közepe kecske, a hátulja pedig kígyó; a szájából tüzet okádott, s mint ahogy az istenek egykor megjósolták, végül is Glaukosz fia, a szépséges Bellerophontész ölte meg. Homérosz szavai alapján az a legnyilvánvalóbb kép róla, hogy oroszlánfejű, kecskehasú, kígyófarkú lény, ám Hésziodosz háromfejű állatnak írja le az Istenek születésé-ben, s ama híres V. századi arezzói bronzon így is ábrázolták. A háta közepén van a kecskefej, testének egyik vége a kígyó-, a másik az oroszlánfej. Az Aeneis VI. énekében ismét felbukkan a "lángköpő Chimaera"; Servius Honoratus azt írja a kommentárjában, hogy minden számottevő vélemény szerint Lükiából ered a szörny, ahol van is egy vulkán, amely az ő nevét viseli. A hegy lábánál hemzsegnek a kígyók, a lejtőin legelők vannak, meg kecskék, a csúcsából lángnyelvek csapnak ki, s ott van az oroszlánok odúja; e különös magaslatnak mintegy metaforája a Kiméra. Plutarkhosz hajdan úgy gondolta, hogy egy kalózkodó hajóskapitányt hívtak Kimérának, aki egy oroszlánt, egy kecskét és egy kígyót festett a hajójára. E sok képtelen feltételezés a bizonyíték rá, hogy akkoriban már untatta a Kiméra az embereket. Ahelyett, hogy elképzelték volna, valami másra vetítették. Túlságosan heterogénnek találták; az oroszlán, a kecske és a kígyó (némely szövegben a sárkány) már semmiképpen sem olvadt össze egy állattá. Idővel a Kiméra egyre inkább a "kiméraszerű" jelentést vette föl; jól mutatja ezt a jelentésváltozást Rabelais egyik híressé vált tréfája ("Egy semmiben imbolygó kiméra vajon ehet hátsó gondolatokat?"). Eltűnik hát a zavaros forma, ám - bárminemű képtelenség jelölésére megmarad a szó. A mai szótárak meghatározása szerint "téveszme", "csalóka elképzelés" a kiméra jelentése.
A KÍNAI EGYSZARVÚ A Kínai Egyszarvú avagy Csi-lin egyike a négy kedvező előjelű állatnak; a másik három a Sárkány, a Főnix és a Teknőc. Az Egyszarvú a legelső a négylábúak között; szarvastestű, ökörfarkú, lópatájú; a homlokán növő szarv húsból van; a hátát ötszínű, tarka szőrzet borítja; a hasát pedig barna vagy sárga. Sosem lép zöld legelőre, egy lénynek sem árt. Megjelenésével erényes uralkodó születését jelzi. Az ellenben baljós jel, ha megsebzik vagy holtan találják. Természetes életkora eléri az ezer évet. Midőn Konfucius még szülőanyja méhében volt, az öt bolygó szellemei odavittek az asszony elé egy "tehén formájú állatot, melyet sárkánypikkelyek borítottak, a homlokán pedig egy szarv volt". Így beszéli el Soothill "az angyali üdvözletet"; Wilhelm egy másik változatot talált, mely szerint magától tűnt fel az állat, s kiköpött egy nefritkő táblát, melyen ezek a szavak álltak: "Hegyi kristálynak (avagy a víz esszenciájának) gyermeke, ha majdan megdől a dinasztia, királyi jelvények nélkül is királyként uralkodsz." Hetven évre rá megöltek a vadászok egy Csi-lint, melynek szarván még ott volt egy darab abból a szalagból, amelyet Konfucius anyja kötött rá. Konfucius elment megnézni az állatot, s megsiratta, mert sejtette, mit jelent ama titokzatos, ártatlan állat halála, s mert tudta, abban a szalagban van a múlt. Mikor a XIII. században Dzsingisz kán nekivágott India meghódításának, lovasságának egyik előőrse megpillantott egyszer a sivatagban egy "szarvashoz hasonló, zöld szőrű állatot, amelynek egy szarv volt a homlokán", az odament hozzájuk, s így szólt: "Ideje most már, hogy visszatérjen a földjére az uratok." Mikor Dzsingisz kán kikérte egyik kínai miniszterének a tanácsát, az előadta, hogy Csi-lin egyik változata az az állat, nevezetesen Csiu-tuan. Akkor már a negyedik telet töltötte a nyugati földeken harcolva a nagy sereg; megelégelte az ég, hogy annyi embervért ont az ember, s ezért küldte nékik ama jelt. A császár letett hódító terveiről. Huszonkét évszázaddal Krisztus előtt Sun császár egyik bírájának volt egy "egyszarvú kecskéje", aki békén hagyta az ártatlanokat, de megdöfködte a bűnösöket. Margouliés művében, A kínai irodalom átfogó gyűjteményé-ben (1948) olvashatjuk a következő rejtélyes és visszafogott példázatot, mely egy IX. századi prózaíró alkotása: "Mindenütt elismerik, hogy természetfölötti és szerencsét hozó lény az Egyszarvú; ezt állítják az ódák, a krónikák, a jeles emberek életrajzai s más vitathatatlan értékű szövegek. Még a kicsinyek és a falusi asszonyok is tudják, hogy kedvező előjelet hordoz az Egyszarvú. Csakhogy nem háziállat, nem mindig könnyű rátalálni, s nehéz besorolni is. Nem olyan, mint a ló vagy a bika, a farkas vagy a szarvas. Ily módon előfordulhat, hogy ott állunk előtte, s nem tudjuk bizonyosan, hogy ő az Egyszarvú. Azt tudjuk, hogy egy bizonyos sörényes állat ló, egy másik pedig, amelyiknek szarva van, bika. Azt ellenben nem tudjuk, milyen az Egyszarvú."
KÍNAI FAUNA A Csiang-liang tigrisfejű, emberarcú lény, amelynek négy patája van, hosszú végtagjai, s egy kígyó a foga közt. A Vörös Víztől nyugatra fekvő vidéken él a Csou-ti nevű állat, amelynek elöl is meg hátul is van feje. A Csuan-Tou lakói emberfejű, denevérszárnyú, madárcsőrű lények. Kizárólag nyers hallal táplálkoznak. A Hsziao olyan, mint egy bagoly, épp csak emberarca van, majomteste és kutyafarka. Feltűnése
hosszú szárazságot jelent. A Hszing-hszing-ek a majomhoz hasonlítanak. Fehér az arcuk, hegyes a fülük. Ember módjára járnak, felkapaszkodnak a fákra. A Hszing-tien fej nélküli lény, aki hajdan szembeszállt az istenekkel, ezért lefejezték, s így örökre fejetlen maradt. A mellén van a szeme, a szája pedig a köldöke. A mezőkön ugrál és szökell, s közben pajzsával, bárdjával suhintgat. A Hua-hal avagy repülő kígyóhal valóban halra emlékeztet, de madárszárnya van. Megjelenésével szárazságot jövendöl. A hegyi Huj olyan, mint egy emberarcú kutya. Ügyesen ugrik, s nyílsebesen fut; ezért gondolják, hogy tájfunt jelez a jelenléte. Emberek láttán gúnyosan felnevet. A Hosszú Karok Országában földig ér a helybeliek keze. A tengerparton élnek, és halakkal táplálkoznak. A Tengeri Emberek-nek emberi feje és karja, halteste és -farka van. Fel-felbukkannak a Viharos Vizek felszínén. A Zenélő Kígyó kígyófejű, négyszárnyú lény. Olyan hangot hallat, mint a zenélő kő. A Varázsvíz birodalmában élő Ping-feng olyan, mint egy fekete disznó, de elöl is, hátul is van feje. A Mennyei Ló egy fekete fejű, fehér testű kutyára emlékeztet. Húsos a szárnya, tud repülni. A Fura Kar vidékén egy karja és három szeme van az embereknek. Rendkívül ügyesek, repülő szekereket építenek, s a szél hátán utaznak velük. A Ti-csiang (földön túli) madár a Mennyei Hegyek közt él. Rőt színű, hat lába van, négy szárnya, ám nincs arca, se szeme. (A Nagy Békesség Korának Széles Gyűjteménye)
A KÍNAI FŐNIX A kínai kanonikus könyvek többnyire csalódást okoznak, mert nem leli bennük az ember a Bibliában megszokott emelkedett tónust. Ám a mértéktartó stílusban egyszerre csak megkap bennünket egyfajta meghittség. Íme, egy példa Konfuciustól, a Beszélgetések és mondások VII. könyvéből: "Így szólt a Mester a tanítványaihoz: Mily mélyre zuhantam! Jó ideje nem láttam már álmomban Csu hercegét!" Vagy egy másik példa, a IX. könyvből: "Így szólt a Mester: Nem jő a Főnix, semmi jelét nem adja a folyó. Végem van." A "jel" (a kommentátorok szerint) egy varázserejű teknőc hátán lévő írásra utal. A Kínai Főnix (Feng) pedig a fácánhoz és a pávához hasonló, színpompás madár. A történelem előtti korokban - az égi kegyelem látható jeleként - feltűnt az erényes császárok kertjében és palotájában. A háromlábú hím a Napban élt. Időszámításunk első századában a vakmerő ateista, Vang Csung tagadta, hogy meghatározott fajt alkotna a főnix. Kijelentette, hogy ugyanúgy, ahogy a kígyóból hal lesz, a patkányból pedig teknőc, virágzó korokban átalakulhat a szarvas egyszarvúvá, a liba pedig főnixszé. Annak az "üdvös nedvnek" tulajdonította ezt a mutációt, melynek hatására kétezer-háromszázötvenhat esztendővel Krisztus előtt skarlátvörös fű sarjadt Jaónak, a császárok mintaképének az udvarán. Mint látható, hiányos vagy épp túl nagy volt a tájékozottsága. A poklok tájain van egy képzeletbeli épület, mely a Főnix Tornya nevet viseli.
A KÍNAI RÓKA A szokványos állattanban nem sokban különbözik a Kínai Róka a többi rókától; nem így a fantasztikus állattanban. A statisztikák szerint nyolcszáz és ezer év közt ingadozik az átlagéletkora. Baljóslatú állatnak tekintik, s minden testrésze sajátos képességgel rendelkezik. Ha a farkával megcsapdossa a földet, tűzvész keletkezik; és meg tudja mondani a jövőt, amint ezernyi más formát is ölthet, így elsősorban is vének, fiatal leányok és tudósok képében jelenik meg. Ravasz, óvatos és hitetlenkedő; csínytevésben és viharkeltésben leli legnagyobb örömét. A holtak lelke gyakorta rókatestbe vándorol. Sírok közelében tanyázik a Kínai Róka. Ezernyi legenda szól róla; idézzünk most fel egyet, mely nincs híján humornak: Megpillantott Vang két rókát: a hátsó lábukon álltak, s egy fának támaszkodtak. Az egyiknek egy papír volt a kezében, s mintha csak egy viccet hallgatnának, mindketten nevettek. Vang rájuk ijesztett, de azok meg se moccantak, így rálőtt arra, amelyik a papírt tartotta; el is találta a szemét, s elvette tőle a papírt. A fogadóban később elmesélte kalandját a vendégeknek. Még beszélt, mikor belépett egy sérült szemű férfi. Érdeklődéssel végighallgatta Vang történetét, majd megkérte, hogy mutassa meg neki a papírt. Vang már-már elé tartotta, mikor a fogadós észrevette, hogy a jövevénynek rókafarka van. "Hisz ez róka!" - kiáltotta, mire a férfi menten rókává változott és elinalt. A két róka azután többször is megkísérelte visszaszerezni a megfejthetetlen jelekkel telerótt papírt, de kudarcot vallott. Vang végül elindult haza. Az úton szembejött vele az egész családja: a fővárosba tartottak. Azt állították, hogy az ő kérésére indultak útnak, az anyja még azt a levelet is megmutatta, amelyben Vang arra kérte, hogy adja el minden vagyonát és költözzék hozzá a fővárosba. Vang szemügyre vette a levelet, s látta, hogy az csak egy üres papírlap. Jóllehet már nem volt fedél a fejük fölött, ezt a parancsot adta Vang: "Térjünk vissza!" Egy nap megjelent a házban Vang testvéröccse, akit már mind halottnak hittek. Mikor a család balsorsa felől érdeklődött, Vang előadta az egész esetet. "Ó - mondta a testvér, mikor a rókakalandhoz ért Vang -, ez hát minden bajnak a forrása." Vang megmutatta a lapot. A testvér pedig kitépte a kezéből, és sietősen eltette. "Végre visszaszereztem, amit kerestem" - kiáltott fel, majd rókává változván, elfutott.
A KÍNAI SÁRKÁNY A kínai kozmogónia azt tanítja, hogy két örök, egymást kiegészítő elem, a Jin és a Jang ritmikus játékából keletkezik a Tizezer Lény (a világ). A Jinhez tartozik az összpontosítás, a sötétség, a passzivitás, minden páros szám és a hideg; a Janghoz pedig a növekedés, a fény, a lendület, minden páratlan szám és a meleg. A Jint jelképezi a nő, a föld, a narancsszín, sok völgy és folyómeder, s a tigris; a Jangot pedig a férfi, az égbolt, a kék szín, a hegyek és oszlopok, s a sárkány. Lung, a Kínai Sárkány a négy mágikus állat egyike. (A másik három: az Egyszarvú, a Főnix és a Teknőc.) A Nyugati Sárkány a legjobb esetben is csak ijesztő, a legrosszabban pedig nevetséges; a mondákban szereplő Lung ellenben isten, olyan, mint egy angyal, mely egyszersmind oroszlán is. Szema Csien Történeti feljegyzések című művében azt olvassuk, hogy amikor Konfucius elment, hogy tanácsot kérjen Lao-cétól, az udvari archívum és könyvtár mesterétől, a látogatás után ezt mondta: "A madarak repülnek, a halak úsznak, a vadak futnak. A futó állatot elejtheti egy csapda, az úszót egy háló, a repülőt pedig egy nyíl. Ám itt van a Sárkány; nem tudom, miképpen lovagolja meg a szelet, s
hogyan jut fel az égbe. Ma láttam Lao-cét, így mondhatom, hogy láttam a Sárkányt." Hajdan egy Sárkány, illetve egy Ló-Sárkány tűnt föl a Sárga-folyó vizéből, s az fedte fel egy császárnak azt a híres kör alakú ábrát, amely a Jang és a Jin egybefonódó játékát jelképezi; egy király hátasés vadászsárkányt ís tartott az istállójában; egy másik uralkodó pedig sárkányhúson élt, s virágzott a birodalma. Egy híres költő ekképpen jelenítette meg a nagyság veszélyeit: "Az Egyszarvú hidegtálként végzi, a Sárkány pedig húspástétomként." A Változások könyvé-ben többnyire a bölcsességet jelképezi a sárkány. A Sárkány évszázadokon át császári jelvény is volt. A császár trónját Sárkány-Trónnak nevezték; az arcát Sárkány-Arcnak. A császár halálakor azt mondták, hogy az uralkodó felment egy sárkány hátán az égbe. A népi képzeletben a felhőkhöz kötődik a sárkány, meg a földművesek közt oly áhított esőhöz, továbbá nagy folyókhoz is. Közkeletű az a mondás, hogy "a Föld most egyesül a sárkánnyal", ami azt jelenti, hogy esik az eső. Csang Seng-jü egyik VI. századi falfestményére négy sárkány került. Akik megtekintették a képet, kifogásolták, hogy nem festett nekik szemet. Haragra lobbant Csang, kézbe vette ismét az ecsetet, s a tekervényes figurák közül kettőre felfestette a hiányzó szemeket. Erre "villám és mennydörgés töltötte be a levegőt, megrepedt a fal, s a sárkányok felröppentek az égbe. A két szem nélküli Sárkány azonban a helyén maradt." A Kínai Sárkánynak szarva és karma van, a teste pikkelyes, a gerince pedig akárha tüskéből volna. Gyönggyel szokás ábrázolni, melyet többnyire lenyel vagy épp kiköp: gyöngyében rejlik az ereje. Ha elveszik tőle, ártalmatlan. Csuang-ce említ egy kitartó férfit, aki háromévi kemény munkával elsajátította a sárkányölés tudományát, csakhogy élete végéig sem adódott rá alkalma, hogy gyakorolja.
A KRAKEN A Kraken az arabok közt ismert szaratán és tengeri sárkány, illetve tengeri kígyó skandináv változata. A dán Erik Pontoppidan, bergeni püspök 1752-ben kiadott egy Norvégia természetrajza című művet, amelyet azután a szerző idegenek iránti rokonszenve vagy talán naivsága tett híressé; azt olvassuk benne a Krakenről, hogy másfél mérföld hosszú a gerince, meg hogy csápjaival a legnagyobb hajót is átfogja. Gerince szigetként emelkedik ki a vízből; Erik Pontoppidan a következő szabályt fogalmazza meg: "Az úszó szigetek mindig Krakenek." Leírja továbbá, hogy a Krakennek az a szokása, hogy nedvével zavarossá teszi a tenger vizét; ebből ered az a feltételezés, hogy a Kraken valójában felnagyított polip. Tennyson egyik zsengéjét a Krakennek szenteli. Így hangzik: A dübörgő felszín alatt, a mélyben, A feneketlen tengerben alussza Álomtalan, ősi álmát a Kraken; Napfénypászmák derengenek elúszva Komor alakján, és évezredekből Nőttek rá roppant szivacsállatok; Messze a bágyadt fényben kavarog - sok csodás üregből és grottamélyből Tömérdek irdatlan polip, karokkal
Kavarnak az álmos, vízmélyi zöldbe; A Kraken csak alszik a századokkal, Így táplálják a nagy tengeri férgek, Míg a végső tűz nem éri a mélyet: Ember s angyal látja akkor, üvöltve Felbukkan és el is pusztul itt fönn azonnal.1 1. Tandori Dezső fordítása.
A KROKOTTASZ ÉS A LEOKROKOTTASZ Artaxerxész Mnemón orvosa, Ktésziász perzsa forrásokra támaszkodott, amikor elkészítette India leírását, így felbecsülhetetlen értékű a műve, ha az ember arra kíváncsi, milyennek képzelték Indiát a perzsák Artaxerxész Mnemón korában. A gyűjtemény XXXII. fejezete ismerteti a kutyafarkast; később Plinius (VIII, 30) a Krokottasz nevet adta ennek a feltételezett állatnak, s kijelentette, hogy az "bármit el tud harapni a fogával, s azt nyomban meg is emészti". A Krokottasznál pontosabb képünk van a Leokrokottaszról, melynek alakjában a kommentátorok hol a gnú hatását vélik felfedezni, hol a hiénáét, hol pedig e kettő keverékét. Rendkívül gyors, termetre akkora, mint a vadszamár. Szarvaslába van, oroszlánnyaka, -farka és -melle, borzfeje; hasított a csülke, fülig ér a szája, a fogak helyén pedig egy egybefüggő csont van. Etiópiában honos (ott, ahol mozgatható szarvú vadbikák is élnek), s az a hír járja róla, hogy lágy hangon utánozza az emberi beszédet.
KRONOSZ AVAGY HERKULES Az újplatonikus Damaszkiosz Kérdések és megoldások Platón "Parmenidész"-ének alapelveiről című traktátusa különös változatot közöl az orphikus teogóniára és kozmogóniára, mely szerint Kronosz avagy Herkules - valójában szörny: "Szent Jeromos és Hellanikosz szerint (hacsak nem azonos e két személy) az orphikusok azt tanítják, hogy kezdetben csak víz és sár létezett, s belőlük formálódott meg a föld. Ezt a két elemet - a vizet és a földet - tekintik elsődlegesnek. Belőlük keletkezett a harmadik elem, egy szárnyas sárkány, amelynek elöl bikafeje volt, hátul oroszlánfeje, középen pedig istenarca; »örökifjú Kronosz«-nak meg »Heraklész«-nak hívták. Vele együtt megszületett a Szükség, más néven a Kikerülhetetlen, s elterjedt mindenütt, egészen az Univerzum határáig... Kronosz, a sárkány, hármas magot teremtett önmagából: a párás Étert, a végtelen Khaoszt és a ködös Ereboszt. Egy tojást tett alájuk, abból kelt ki később a világ. Az utolsó elem egy férfi-nő isten volt, akinek aranyszárnyak voltak a hátán, bikafejek az oldalán, a fején pedig egy ezernyi vadat megjelenítő, ormótlan sárkány..." Walter Kranz keleti eredetűnek tartja az iménti elképzelést, talán azért, mert Görögországra kevésbé jellemzők a mértéktelen, szörnyűséges vonások, mint Keletre.
KUDZSÁTA
Egy iszlám mítosz szerint hatalmas bika Kudzsáta: négyezer szeme van, négyezer füle, négyezer orra, négyezer szája, négyezer nyelve és négyezer lába. Csupán ötszáz év kell, hogy valaki eljusson egyik szemétől egy másik szeméig, illetve egyik fülétől egy másik füléig. Kudzsáta a Bahamat nevű hal hátán áll; a bika hátán egy rubinszikla, a sziklán egy angyal, az angyalon pedig a Földünk.
A LAMED WUFNIKOK Harminchat igaz ember van és volt is mindig a földön, akiknek az a feladatuk, hogy igazolják a világot Isten előtt. Ők a Lamed Wufnikok. Nem ismerik egymást, s nagyon szegények. Ha egy ember egyszer ráébred, hogy Lamed Wufnik, nyomban meghal, és - talán valahol másutt a földön - más veszi át a helyét. Nem is gyanítják a Lamed Wuf nikok, hogy ők a világegyetem rejtett oszlopai. Csak nekik köszönhető, hogy Isten nem semmisíti meg az emberiséget. Tudtukon kívül ők a mi megváltóink. A zsidóknak ezt a misztikus hiedelmét Max Brod dolgozta fel. Talán a Genezis 18. fejezetében található e hit ősi forrása, ahol is azt mondja az Úr, hogy megkegyelmez Szodoma városának, ha talál benne ötven igaz embert. Az araboknak is van egy hasonló teremtményük: a kutb.
A LAMIÁK A régi görögök és rómaiak szerint Afrikában éltek a lamiák. Deréktól felfelé szép asszonyalakjuk volt, lefelé pedig kígyótestük. Egyesek boszorkánynak tekintették őket; mások gonosz szörnynek. Beszélni ugyan nem tudtak, de dallamosan fütyültek. A sivatagban magukhoz csalták a vándort, azután felfalták. Távoli isteni ivadékok; a sok-sok Zeusz-szerelem egyikéből születtek. A búskomorság anatómiája (1621) című művében, a szerelem szenvedélyével foglalkozó fejezetben, Robert Burton elbeszéli egy lamia esetét, aki asszonytestet öltött, s elcsábított "egy nem kevésbé vonzó" ifjú filozófust. Magával vitte Korinthosz városában lévő palotájába. A lakodalomba meghívott Apollóniosz, a tüanai mágus, nevén nevezte a lamiát, mire az nyomban eltűnt palotájával egyetemben. Burton elbeszéléséből merített ihletet John Keats a nem sokkal halála előtt írt Lamia című költeményéhez.
A LÁNCOS KOCA A Felix Colluccio-féle Argentin néprajzi lexikon (Buenos Aires, 1950) 106. oldalán ezt olvassuk: "Córdoba északi vidékén, különösképpen Quilinos tájékán az a hír járja, hogy - többnyire éjnek idején - fel-feltűnik egy Láncos Koca. A vasútállomás szomszédságában élő lakosok azt állítják, hogy olykor a síneken siklik ama Láncos Koca, mások pedig azt bizonygatták nekünk, hogy a távíróvezetéken fut, s pokoli zajt csap a »láncaival«. Még senki sem látta, mert mihelyt üldözőbe veszik, rejtélyesen eltűnik."
LAUDATORES TEMPORIS ACTI
Egy XVII. századi portugál tengerészkapitány, Luiz de Silveira az Ázsia népeiről és szokásairól (Lisszabon, 1669) című művében kissé homályosan szól egy keleti szektáról - nem árulja el, hogy indiai-e avagy kínai -, amelyet latin kifejezéssel Laudatores Temporis Acti-nak nevez. E jóravaló kapitány nem ért ugyan a metafizikához, se a teológiához, de azt világosan kifejti, hogy miképp fogják fel ama Hívők a múlt fogalmát. Számukra a múlt csupán egy olyan időszak, vagy időszakok sora, amely egykor jelen volt, s most az emlékezet vagy a történelem útján többé-kevésbé felidézhető. Persze mind az emlékezet, mind a történelem a jelenbe olvasztja ezeket az időszakokat. A szekta hívőinek abszolút érvényű a múlt; sosem volt az jelen, nem lehet felidézni, sőt még kitalálni sem. Se egységesnek, se plurálisnak nem nevezhető, hiszen ezek a jelen attribútumai. Ugyanez mondható el lakóinak - ha megengedhető itt a többes szám - a színéről, termetéről, súlyáról, alakjáról stb. Semmi sem állítható, s nem is tagadható Sosem-Volt-Egykoron lényeiről. Silveira megemlíti, hogy teljes reménytelenség jellemzi a szektát; a múlt, mint olyan, nem is gyaníthatja, hogy hívei vannak, s nem nyújthat nekik támogatást vagy vigaszt. Könnyebben folytathatnánk a kutatást, ha kapitányunk közölte volta a szekta bennszülött nevét, vagy valamilyen más kulcsot adott volna ehhez a különös közösséghez. Azt tudjuk, hogy nem voltak templomaik, se szent könyveik. Vajon élnek még ilyen hívők - vagy talán tudják, hogy komor hitükkel egyetemben immár a múlthoz tartoznak?
A LEMUROK Larvae néven is ismertek. A családot oltalmazó lar-októl eltérően a lemurok, kik a holtak ártó szellemei, félelmet keltettek az emberekben e világi bolyongásuk során. Igazakat és gonoszokat egyaránt kísértettek. A kereszténység előtti Rómában májusban tartották az ünnepüket. Ezt hívták Lemuriának. Romulus honosította meg, hogy megbékítse halálba küldött testvérének, Remusnak a szellemét. Egyszer járvány sújtotta Rómát, s mikor Romulus felkereste a jósdát, azt a tanácsot kapta, minden évben tartson három éjszakán át ilyen ünnepet. A többi isten templomát arra az időre bezárták, s tilos volt esküvőt tartani. Szokás volt továbbá babot szórni a sírokra, vagy babot égetni, mert füstje elriasztotta a lemurokat. Dobbal és varázsszavakkal is távol lehetett őket tartani. Az érdeklődő olvasó még többet megtudhat róluk Ovidius Naptárá-ból.
A LERNAI HÜDRA Tüphón (a Föld és Tartarosz eme rút fia) és a félig szépséges nő, félig óriáskígyó Ekhidna gyermeke a Lernai Hüdra. A történetíró Diodórosz szerint száz feje van; Apollodórosz Mitológiá-jában pedig kilenc. Lempriére ez utóbbit tekinti az általánosan elfogadott számnak; az a legborzalmasabb, hogy minden levágott fej helyén nyomban két új fej nőtt ki. Azt is mondták, hogy emberfejei vannak a Hüdrának, s köztük a középső örökéletű. Lehelete megmérgezte a vizeket, s kiszárította a mezőket. Még mikor aludt, akkor is mérgező volt körülötte a levegő, s aki ezt belélegezte, elpusztult. Juno azért nevelte fel, hogy később összemérje az erejét Herkulessel. Úgy látszik, az örökkévalóságnak szánták ezt a kígyófélét. A Lerna mocsarában volt a búvóhelye. Herkules és Iolaus talált rá a Hüdrára; Herkules levágta a fejeit, Iolaus pedig fáklyával kiégette vérző sebeit. A legutolsó fejére, mely halhatatlan volt, egy nagy szikladarabot hengerített Herkules, s az ma
is ott van, ahova eltemette, és gyűlölködik, s álmodik. Más szörnyekkel vívott egyéb kalandjai során Herkules a Hüdra epéjébe mártott nyilait használta, s halálos sebeket ejtett velük. Az összecsapáskor Hüdra egyik barátja, egy rák, megmarta Herkules sarkát. A hős széttaposta. Juno felvitte az égbe, ahol is most csillagkép: a Rák jegye.
LEVIATÁN SARJA "Egy Rhone menti erdőben, Arles és Avignon között élt annak idején egy sárkány, mely félig vadállat, félig hal volt, s nagyobb, mint egy ökör, hosszabb, mint egy ló. A fogai élesek, mint a kard, a fején mindkét oldalon szarvak; a vízben rejtőzött, megölte az utazókat, s lehúzta a hajókat. Hajdan Galatia tengeréből került ide, s a vízikígyók legkegyetlenebbikének, Leviatánnak és a Galatiában honos, Onagrónak nevű fenevadnak a sarja..." (Arany legenda, Lyon, 1518)
C. S. LEWIS ÁLOMBÉLI HÜLLŐJE "Lassan, reszketve, görcsös és vad mozdulatokkal kimászott a barlang szintjére egy emberforma alak, aki a tűz fényénél skarlátvörösnek látszott. Ő volt persze a Nem-ember: törött lábát csak vonszolta, alsó állkapcsa mélyen lengett, akár egy hulláé, s feltornázta magát álló helyzetbe. Közvetlenül a háta mögül ekkor még valami előbújt a lyukból. Először egy faágszerű alak tűnt föl, utána meg hét-nyolc fénylő pont, merek amolyan szabálytalan konstellációt alkottak. Őket egy cső alakú tömeg követte, mely úgy verte vissza a vörös fényt, mintha lecsiszolták volna. Megdobbant a szíve, amint meglátta, hogy a faágak egyszeriben hosszú, drótszerű csáppá alakulnak át, a fénypontok pedig egy kagylósisakú fej szemeivé, és hogy a mögötte lévő massza pedig nem egyéb, mint egy nagyjából henger alakú, irdatlan test. Rettenetes dolgok következtek - sokszögű, sokágú lábak, s most, mikor már azt hitte, hogy az egész lényt belátja, egy újabb test következett, utána pedig még egy. Három részből állt hát a lény, melyet csak egy darázsderékféle sáv kötött össze - olyan volt, mintha nem is illett volna egymáshoz az a három rész, s mintha összetiporták volna őket: tehát egy óriás, soklábú, reszkető, idomtalan alak állt ott, közvetlenül a Nem-ember nyomában, úgyhogy kettejük borzalmas árnyéka egyetlen egybemosódó, roppant rémképként villódzott a hátuk mögött lévő sziklafalon." (C. S. Lewis: Perelandra)
C. S. LEWIS KÉPZELETBELI ÁLLATA "Ekkor már egészen erős volt a lárma, a bozót pedig oly sűrű, hogy Ransom egyyardnyi távolságra sem látott, amikor hirtelen vége szakadt ama zenének. Recsegő-ropogó ágak hangjára lett figyelmes, mire sietősen elindult abba az irányba, de semmit sem talált. Már-már feladta az üldözést, amikor egy kicsit távolabbról ismét felhangzott az iménti énekszó. Ismét a nyomába eredt; s a lény ismét abbahagyta a dalolást, s elmenekült előle. Egy álló óráig is eltarthatott ez a bújócska, míg végül eredményt hozott az üldözés. Mikor egyszer erősebben tört föl ama énekszó, óvatosan előreosont, s akkor végre megpillantott a virágzó ágak közt egy fekete alakot. Ha elállt az ének, meg se moccant, ha újra felhangzott, nagy
vigyázva továbbhaladt, s tíz percen át így lopakodott utána. Végre ott volt teljes nagyságban a szeme előtt, énekelt, s nem is gyanította, hogy látják. Egyenes derékkal ült, mint egy kutya, fekete, sima, fényes volt a bőre, a válla pedig jóval Ransom feje fölé nyúlt; a két mellső lába, amelyen támaszkodott, akár két cserje, széles, puha mancsai pedig akkorák, hogy akár egy tevének is megtették volna. Hatalmas, kerek, fehér hasa volt, a válla közül pedig hosszú lónyak meredezett a magasba. Ransom onnan profilból látta az állat fejét - kitátott szájából önfeledt, dús trillázás áradt, szinte látta, miképp lüktet a zene ama fénylő torokban. Ámulattal nézte az állat könnyben úszó, kerek szemét s remegő, finom orrcimpáit. Ekkor elhallgatott az állat, megpillantotta Ransomot, majd odébb ugrott, s néhány lépésnyire onnan négy lábra állt: nem látszott sokkal kisebbnek, mint egy növendék elefánt, ahogy ott hosszú, bozontos farkát csóválta. Ő volt az első lény Perelandrán, mely jelét adta, hogy fél az embertől. De ez nem volt igazi félelem. A hívó hangra ugyanis közelebb ment. Bársonyos orrát odadugta Ransom kezéhez, s állta a simogatást; ám szinte nyomban visszahőkölt, s leszegvén hosszú nyakát, a lába közé rejtette a fejét. Ransom belátta, hogy nem boldogulna vele, így mikor az állat végül eltűnt a szeme elől, többé nem követte. Az akkor már merénylet lett volna az állat őzikés félénksége és énekének megadó lágysága ellen, s az ellen a nyilvánvaló vágy ellen, hogy mindörökre hang, csak egy hang legyen ama szűz erdőségek sűrűjében. Ransom továbbindult; néhány másodperccel később a háta mögött zengett fel a dal, szebben és erősebben szólt, mint korábban, mintha csak a visszanyert szabadság öröme fölötti győzedelmi ének volna. Ennek az állatfajnak nincs teje, így a kicsinyeiket mindig egy másik faj nősténye szoptatja, mely hatalmas, szépséges, hallgatag jószág, s a kis, éneklő kölyökállat mindaddig az ő kölykei közt él, s tőle függ, míg csak el nem választja. Ám mikor megnő, a legfinomabb, legpompásabb állat lesz belőle, s akkor elhagyja a dajkáját. S az ámulattal hallgatja a dalát." (C. S. Lewis: Perelandra)
LILITH "Merthogy Éva előtt élt Lilith" - olvassuk egy héber szövegben. Az ő legendája ihlette meg Dante Gabriel Rossetti angol költőt az Eden Bower című költemény megírására. Kígyó volt Lilith; ő lett Ádám első felesége, akit ragyogó fiakkal és sugárzó leányokkal (Glittering sons and radiant daughters) ajándékozott meg. Isten csak később teremtette meg Évát; Lilith úgy állt bosszút Ádám ember formájú asszonyán, hogy megízleltette vele a tiltott gyümölcsöt, s megfogantatta Káint, Ábel testvérét és gyilkosát. Ez a mítosz ősváltozata, amelyet Rossetti is követ. A középkorban azután a lajil szó hatására - ami héberül "éjszakát" jelent - fokról fokra átalakult. Az egykori kígyóból éjszakai szellem lett. Lilith olykor az emberi szaporodás fölött őrködő angyal; máskor démon, mely megtámadja az egyedül alvókat vagy az utakon bolyongókat. A népi képzeletben legtöbbször lobogó, fekete hajú, hallgatag, sudár nő képében jelenik meg.
A MANDRAGÓRA A Borametzhez hasonlóan a mandragórának nevezett növény is közel áll az állatvilághoz, lévén hogy feljajdul, ha kitépik; jajszavától megőrülhet minden földi lény (Romeo és Júlia, IV, 3). Püthagorasz "antropomorf"-nak nevezte; a földművelés római tudósa, Lucius Columella "semi-homo"-nak, Albertus Magnus pedig azt írta róla, hogy még a nemek megkülönböztetésében is emberi. Plinius már korábban kijelentette, hogy a fehér mandragóra hím, a fekete pedig nőstény. Akárcsak azt, hogy a
mandragóraszedők kardjukkal három kört rajzolnak a földre, s nyugatnak néznek; leveleinek oly erős az illata, hogy megnémíthatja az embert. Borzasztó veszélyeknek teszi ki magát, aki kihúzza; Josephus Flavius azt tanácsolja A zsidó háború utolsó könyvében, hogy idomított kutyát kell erre a célra használni. A mandragóra kitépése után a kutya ugyan kimúlik, ám a növény leveléből narkotikumok, varázsszerek és hashajtók készíthetők. A mandragóra állítólagos emberformája sugallhatta azt a babonát, hogy vérpadok tövében nő ez a növény. Browne (Járványos hiedelmek, 1646) a kivégzettek zsírjával hozza összefüggésbe; Hanns Heinz Ewers népszerű regényíró pedig (Alraune, 1913) a felakasztott férfiak magjával. A mandragóra németül Alraune; korábban Alruná-nak mondták; a runa szóból származik, mely azt jelentette, hogy "titok", "rejtett dolog", s amellyel később az első germán ábécé betűire utaltak. A Genezis-ben is találunk (30, 14) egy különös utalást a mandragóra nemzőképességére. A Talmud egyik XII. századi német zsidó kommentátora ezt írja: "Egy madzagféle bújik ki a föld alól egy gyökérből, ehhez a gyökérhez van kikötve a köldökénél fogva, akár egy tök vagy egy dinnye, a Jadua nevű állat, de ez a Jadua tökéletesen olyan, mint egy ember: az arca, a teste, a keze, a lába. Mindent kiforgat és elpusztít maga körül, ameddig a madzag engedi. Nyílvesszővel kell elvágni a madzagját, s akkor kimúlik az állat." Dioszkoridész orvos a varázslófűvel (Circaea), Kirké füvével azonosította a mandragórát; ez olvasható róla az Odüsszeia X. énekében: Éjszínű volt a gyökér és tejszínű volt a virága: istenek úgy nevezik, hogy mólü; kiásni nehéz ezt földi halandónak; de bizony mindent tud az isten.1 1. Devecseri Gábor fordítása.
A MARTICHORAS Azt írja Plinius (VIII, 30), hogy Artaxerxész Mnemón orvosa, Ktésziász szerint "Etiópiában él egy Martichoras nevű állat; három sor foga van, s azok úgy összeillenek, mint a fésű fogai; az arca, a füle, akár az emberé, kék a szeme, vörös a teste, mely oroszlán alakú, a farka végén pedig, mint a skorpiók potrohán, fullánk van. Roppant fürge, s nagyon kedveli az emberhúst; a hangja olyan, mint mikor egy fuvola és egy trombita szól együtt." A Szent Antal megkísértése utolsó lapjain Flaubert pontosabban írta le a Martichorast: "Hatalmas, vörös oroszlán, melynek emberarca van és három sor foga. »Vörös szőrzetem bozontja elvegyül a homok csillogásával. Orromon át a pusztaság borzadályát árasztom! Felfalom a seregeket, ha a sivatagban tévelyegnek. Karmom csavaros, mint a fúró, fogam csipkés, mint a fűrész. Tekergő farkam lándzsákkal tüskés, melyeket jobbra-balra, előre-hátra kiröpítek. Nézd! Nézd!« Farkának töviseit hajigálja, melyek úgy repülnek szét minden irányba, mint a nyílvesszők. Vérharmat hullik, és neszez a leveleken."1 1. Tellér Gyula fordítása.
A MENNYEI KAKAS A kínaiak szerint aranytollú madár a Mennyei Kakas, s napjában háromszor kukorékol. Először akkor, amikor reggeli fürdőt vesz a Nap az óceán látóhatárán; másodjára, amikor a zenitre jut a Nap; harmadszor pedig akkor, amikor lebukik nyugaton. Az első kakasszó felrázza a mennyet, s felébreszti az emberiséget. A Mennyei Kakas a férfi Világelvnek, a Jangnak az elődje. Három lába van, s azon a Fuszang nevű fán fészkel, amely a hajnal vidékén honos, és csak mérföldekben fejezhető ki a magassága. A Mennyei Kakasnak rendkívül erős a hangja, a külleme pedig méltóságteljes. Tojást is rak, piros tarajú csibék kelnek ki belőlük, akik reggelente azután felelgetnek a kukorékolására. A földkerekség valamennyi kakasa a Mennyei Kakastól származik, melyet a Hajnal Madarának is hívnak.
A MENNYEI SZARVAS Semmit sem tudunk a Mennyei Szarvasok alkatáról (talán azért, mert senki sem vehette még őket alaposan szemügyre), csupán annyi bizonyos, hogy a föld alatt élnek ezek a gyászos sorsú állatok, s az minden vágyuk, hogy feljöhessenek a napvilágra. Tudnak beszélni, s a bányászokat kérik meg, hogy segítsék fel őket a napvilágra. Eleinte azzal igyekeznek megvesztegetni a bányászokat, hogy mindenféle nemesfémet ígérnek nekik; ha nem vezet eredményre ez a fortély, zaklatják a munkásokat, mire azok könyörtelenül bezárják őket a bánya vágataiba. Azt is beszélik, hogy a Mennyei Szarvasok olykor megkínozták az embereket. A legenda még azt is hozzáteszi, hogy a napfényre érve olyan bűzös folyadékká változnak a Mennyei Szarvasok, mely elpusztíthatja az országot. Kínai eredetű ez az elképzelés, G. Willoughby-Meade jegyezte fel a Kínai vámpírok és manók (London, 1928) című kötetében.
A MINÓTAUROSZ Meglehet, az az ötlet, hogy úgy építenek meg egy házat, hogy eltévedjen benne az ember, sokkal furább, mint az, hogy egy embernek bikafeje van, ám e két elképzelés így együtt kölcsönösen erősíti egymást, s a labirintus képe összhangban van a Minótaurosz alakjával. A szörnyűséges házba beleillik szörnyűséges lakója. A félig bika, félig ember Minótaurosz Pasziphaé egyik szerelmi kalandjából született, abból, amelyet a krétai királynő egy fehér bikával folytatott, kit Poszeidón emelt ki a tengerből. Daidalosz, aki fortélyával lehetővé tette a szerelem beteljesedését, később épített egy labirintust, hogy abba zárják be és rejtsék el a szörnyszülöttet. Ez utóbbi emberhúson élt; táplálására a krétai király évente hét ifjút és hét szüzet követelt meg adóként Athéntől. Thészeusz eltökélte, hogy megmenti hazáját ettől a tehertől, s önként vállalta az utat. Ariadné krétai királylánytól fonalat kapott, nehogy elvesszen az útvesztő folyosóin; a hős legyőzte a Minótauroszt, és a labirintusból is sikerült kitalálnia. Ovidius egy szellemességnek szánt hexameterben említi "a fél-ifjú, félig-bika szörnyet",1 Dante - aki az ókori írásokat jól ismerte, az érméket s a műemlékeket ellenben nem - emberfejű és bikatestű lénynek képzelte el a Minótauroszt (Pokol, XII, 1-30). A bika és a kétfejű balta kultusza (ez utóbbi görög neve labrüsz, s talán a későbbi "labirintus" szó
alapja) a rituális bikaviadalokat tartó, prehellén vallások jellegzetes vonása. A falfestmények bizonyítják, hogy bikafejű emberalakok szerepeltek egykor a krétai démonok karában. Valószínű, hogy a Minótaurosz görög fabulája ősrégi mítoszoknak csupán kései, esetlen változata, tehát még iszonyúbb álmoknak az árnyékképe. 1. Átváltozások, VIII. 159. Devecseri Gábor fordítása.
A MYRMECOLEO Elképzelhetetlen állat a Myrmecoleo, amelyet Flaubert így határozott meg: "...elöl oroszlán, hátul hangya, nemi szerve fordítva áll".1 Különös a szörny története is. Ezt olvassuk a Szentírás-ban (Jób könyve, 4,11): "Az agg oroszlán elvész, ha nincs martaléka..." Héberül lajis áll "oroszlán" helyett a szövegben; úgy látszik, hogy e szokatlan szó szokatlan fordítást vont magával; a Septuaginta fordítói visszanyúltak egy arab oroszlánhoz, melyet Aelianus és Sztrabón mürméx-nek nevez, s megalkották a Myrmecoleo szót. Évszázadok múltán feledésbe merült ez a szófejtés. Mürmex görögül "hangyát" jelent: "A hangyaoroszlán elvész, ha nincs martaléka" titokzatos mondatból jött létre ez a fantasztikus elképzelés, amelyet azután a középkori bestiáriumok még tovább vittek. "A Physiologus szerint a hangya-oroszlán eleje olyan, mint az oroszláné, hátulja pedig olyan, mint a hangyáé. Apja húsevő, anyja pedig hüvelyeseket fogyaszt. Amikor a hangya-oroszlánt nemzik, kettős természetűnek nemzik őt, és anyja természete miatt nem ehet húst, apjáé miatt viszont hüvelyeseket: elpusztul, mert nincsen tápláléka." 2 1. Tellér Gyula fordítása. 2. Mohay András fordítása.
A NÁGÁK A hindusztáni mitológiákba tartoznak a nágák. Kígyófélék, ám olykor emberalakot öltenek. A Mahábhárata egyik könyvében Ulupi, egy nága királylány megkörnyékezi Ardzsunát, ám az igyekszik tartani magát szüzességi fogadalmához; a leány ekkor emlékezteti, hogy kötetessége segíteni a boldogtalanokon; a hős erre egy éjszakára magához engedi a lányt. A fügefa alatt elmélkedő Buddhát a szél és az eső sanyargatja; egy jólelkű nága hét gyűrűvel körülfonja, s tető gyanánt fölé tartja mind a hét fejét. Buddha megtéríti a hitére. Az indiai buddhizmus kézikönyvé-ben Kern felhő formájú kígyóknak írja le a nágákat. Mély palotákban, a föld alatt laknak. A Nagy Szekér hívei azt tartják, hogy Buddha más törvényt hirdetett az embereknek és mást az isteneknek, s hogy ez utóbbiak titokzatos hitét mindaddig fent őrizték a kígyók egén s palotáiban, míg azok - évszázadokkal később - fel nem fedték Nágárdzsuna barát előtt a titkot. Íme egy legenda, amelyet az V. század elején egy Fa-hszien nevű zarándok jegyzett föl Indiában: "Asóka király egy tóhoz ért, melynek közelében egy torony állt. Arra gondolt, hogy ledönti, s magasabbat épít a helyére. Egy brahman bevezette a toronyba, s így szólt hozzá odabent: Merő ábránd, hogy én ember vagyok; valójában egy nága, egy sárkány áll előtted. A bűneim miatt kell eme iszonytató testben élnem, de alávetem magam Buddha törvényének, s remélem, hogy elnyerem a
megváltást. Lerombolhatod e szentélyt, ha úgy érzed, hogy jobbat tudsz építeni a helyére. Megmutatta néki a szertartási edényeket. A király riadtan vette szemügyre őket, mert egészen másképp néztek ki, mint az ember alkotta tárgyak, s elállt a szándékától."
A NIMFÁK Paracelsus szerint csak vízben élnek, ám a régiek különbséget tettek vízi, illetve szárazföldi nimfák közt. Ez utóbbiak egyik csoportja az erdőket uralta. A hamadriádok láthatatlan módon fákban éltek, s velük együtt pusztultak el; más nimfákról pedig az a hír járta, hogy halhatatlanok, vagy hogy sok ezer évig élnek. A tengeri nimfákat ókeanidáknak vagy néreidáknak nevezték; a folyamiakat najádoknak. Pontos számuk nem ismeretes, Hésziodosz háromezerre becsülte. Komoly, szépséges leányok voltak; aki rájuk nézett, akár bele is őrülhetett, vagy ha meztelenül látta őket, akár bele is halhatott a látványba. Propertius egyik sorából tudjuk ezt. A régiek mézzel, olajjal és tejjel áldoztak nekik. Alsóbbrendű isteneknek tartották őket; nem emeltek templomot a tiszteletükre.
A NISNÁK A Szent Antal megkísértésé-ben szereplő szörnyek közt ott találjuk a nisnákat, amelyeknek csak "fél szemük, fél kezük, fél lábuk, fél testük, fél szívük van".1 A mű egyik kommentátora, Jean-Claude Margolin szerint Flaubert képzeletében született e lény, ám az Ezeregyéjszaka meséi-nek 1839-es angol fordításában az első kötetben Lane az embereknek az ördögökkel való fajtalankodásából eredezteti. A nisnák - így írja Lane a nevüket - "félemberek; fél fejük van, fél testük, egy karjuk és egy lábuk; rendkívül ügyesen szökdelnek", Hadramaut és Jemen pusztáin élnek. Tagoltan beszélnek; némelyiknek a mellén van az arca, mint a Blemmiáknak, farkuk a juhokéhoz hasonló; húsuk édes, mindenütt kedvelik. A nisnák egy denevérszárnyú fajtája a Kína partjainál lévő Ráij szigetén honos (talán Borneó lehet); "ám ennek - teszi hozzá a hitetlen szerző - csak Allah a megmondhatója". 1. Tellér Gyula fordítása.
A NORNÁK A középkori skandináv mitológiában a nornák töltik be a Párkák szerepét. Azt írja róluk Snorri Sturluson - a XIII. század elején ő fogta rendszerbe eme széttöredezett mitológiát -, hogy három fő alakjuk van, kiknek Múlt, Jelen és Jövő a nevük. Joggal feltételezhetjük, hogy ez a névadás teológiai színezetű módosítás vagy kiegészítés; az egykori germánok nemigen kedvelték az efféle absztrakciókat. Snorri három leányról beszél, akik a Világfa, az Yggdrasil tövénél egy forrás közelében állnak. Könyörtelenül szövik sorsunk fonalát. Azután lassacskán megfeledkezett róluk az idő (pedig időből vannak), ám William Shakespeare jóvoltából 1606 táján ismét felbukkannak a Macbeth című tragédia első jelenetében. Ők az a három boszorkány, akik megjövendölik a két tábornoknak, milyen sors vár rájuk. Shakespeare weird sistersnek nevezi őket, azaz "vészbanyák"-nak,1 Párkáknak. Wyrd egy néma, angolszász isten volt, aki
halandók és halhatatlanok sorsa fölött ítélkezett. 1. Szabó Lőrinc fordítása.
A NYOLCTESTŰ KÍGYÓ Kosi Nyolctestű Kígyója rémisztő alakban szerepel Japán mitikus kozmogóniájában. Nyolc feje és nyolc farka volt; a szeme sötétpiros, mint a cseresznye; erdei fenyő és moha nőtt a hátán, jegenyefenyő mind a nyolc homlokán. Ahogy csúszott, egyszerre nyolc völgyet és nyolc dombot érintett a teste; mindig vérfoltos volt a hasa. Hét esztendő alatt hét királylányt falt föl, s már azon volt, hogy megeszi a legkisebbet is, kit Rizsföld-Gereblye-Hercegnőnek hívtak. Egy isten mentette meg, akinek VitézFürge-Heves-Hím volt a neve. Ez a lovag épített egy nagy, kör alakú fakerítést, abba meg nyolc talapzatot. Azután minden talapzatra egy-egy rizssörrel telt hordót állított. Feltűnt a Nyolctestű Kígyó, minden hordóra jutott egy feje, s mohón ivott, majd egykettőre álomba zuhant. Akkor a Vitéz-FürgeHeves-Hím levágta mind a nyolc fejét. A sebeiből vérfolyam ömlött. A Kígyó farkában egy kardot találtak, amelyet az Acutai Nagy Szentélyben máig is imádnak. Mindez azon a hegyen történt, amelynek egykor Kígyóhegy volt a neve, most pedig Nyolcfelhő-hegynek mondják; a nyolc szent szám Japánban, azt jelenti, hogy "sok". Egy japán papírpénz még őrzi a Kígyó halálának emlékét. Talán nem is kell mondanunk, hogy a megmentő feleségül vette a megmentett lányt, mint Perszeusz egykor Andromédát. A japán kozmogóniai és teogóniai írások angol fordításában - The Sacred Scriptures of the Japanese (A japánok szent iratai), New York, 1952 - Paul Wheeler feleleveníti a rokon mítoszokat: a Hüdra és Fafnir esetét, továbbá az egyiptomi Hathor isten történetét, akit vérszínű sörrel részegített le egy másik isten, hogy megmentse az emberiséget a pusztulástól.
A NYUGATI SÁRKÁNY A legpontosabban talán így írható le a sárkány: vastag, magasra nyúló, szárnyas, karmos kígyó. A bőre talán fekete, de fontos, hogy csillogó is legyen; az éppúgy követelmény, hogy tüzet és füstöt eregessen a szájából. Ez a leírás természetesen a sárkány mai képére illik; a görögöknél, úgy tűnik, minden jelentősebb kígyó rászolgált erre a névre. Plinius szerint nyaranta elefántvérre szomjazik a sárkány, mert az felettébb hideg. Váratlanul csap le az elefántra, köréje tekeredik, s belemélyeszti a fogát. A vértelen állat azután földre rogy és kimúlik; nemkülönben a sárkány, mely az ellenfél súlya alatt roppan össze. Azt is olvassuk még Pliniusnál, hogy jobb legelőket keresvén, az Etiópiai Sárkányok átkelnek a Vörös-tengeren, és Arábiába vándorolnak. E roppant feladattal úgy birkóznak meg, hogy négy-öt sárkány egymásba tekeredik, s csupán a fejüket tartva kinn, egyfajta vízi járművet alkotnak. Külön fejezet szól arról, hogy milyen gyógyszerek nyerhetők a sárkányokból. Megtudjuk, hogy a szárított, majd mézzel elegyített sárkányszemből hatásos kenőcs készül lidércnyomás ellen. Peres ügyekben biztosít sikert a sárkányszívzsír, ha egy ideig gazellabőrben tartják, majd szarvasínnal rákötik az ember karjára; a testre kötözött sárkányfogak úgyszintén hatásosak: engedékenyebbek tőlük a gazdák, s kegyesebbek a királyok. Némi kétkedéssel említi a szöveg azt a készítményt, amely legyőzhetetlenné teszi az embert. Kell bele oroszlánszőr és -velő, s lótajték egy olyan paripától, amely az imént nyert futamot, továbbá kutyakarom, sárkányfarok és sárkányfej.
Az Iliász XI. énekében azt olvassuk, hogy egy háromfejű, kék sárkány is díszítette Agamemnón pajzsát; századokkal később a skandináv kalózok is sárkányt festettek a pajzsukra, hajóorrdísznek pedig sárkányfejet faragtak. A rómaiaknál sárkány volt a cohors jelvénye, amint a légiónak a sas; ez hát a mai dragonyosezredek, regimentek eredete. Angliában a szász királyok zászlóin is volt sárkány; ezeknek a sárkányalakoknak az volt a rendeltetésük, hogy félelmet keltsenek az ellenségben. Athis románcában ez áll: Ez a római viselet, Lényünk ettől rettegett.1 Nyugaton mindig gonosznak tartották a sárkányt. Hősök (Herkules, Szigund, Szent Mihály, Szent György) előtt álló klasszikus akadály egy-egy sárkány legyőzése és megölése. A germán legendákban becses tárgyak őrzését bízzák a sárkányra. A Beowulf hőskölteményben például, mely a VIII. század tájékán Angliában keletkezett, szerepel egy sárkány, amely háromszáz esztendőn át vigyáz egy kincsre. Ám egy szökött rabszolga bebújik a barlangjába, s elviszi az egyik serleget. Felébred a sárkány, felfedezi a lopást, s elhatározza, hogy megöli a tolvajt; időnként azért visszatér a barlangba, és alaposan körülnéz. (Mily csodás lelemény: a gyanakvás nagyon is emberi érzésével ruházza itt föl a költő a szörnyet.) És a sárkány pusztítani kezdi a birodalmat; Beowulf felkutatja, megvív vele, megöli. Az emberek hittek a sárkányok létezésében. A XVI. század derekán Conrad Gesner felvette a sárkányt az Állatok története című tudományos művébe. Mára ugyancsak megtépázta az idő a sárkányok tekintélyét. Az oroszlán valóságában és jelképében még hiszünk; a Minótauroszt már csak jelképként fogadjuk el, valóságként nem; a sárkány talán a legismertebb fantasztikus állat, egyszersmind a legbalszerencsésebb is. Gyermetegnek látjuk, s gyermetegsége többnyire átragad az egész történetre, amelyben felbukkan. Ám ne feledjük, hogy ez új keletű előítélet, amelyet a tündérmesék nagyszámú sárkányai váltottak ki. A Jelenések könyvé-ben János apostol kétszer is említi a sárkányt, mely "ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak". Hasonló szellemben ír Szent Ágoston is az ördögről, amely "oroszlán és sárkány; heves, mint az oroszlán, álnok, mint a sárkány". Jung arra mutat rá, hogy a sárkány magába foglalja a hüllőt és a madarat, azaz a föld és a levegő elemeit. 1. Tandori Dezső fordítása.
ODRADEK "Egyesek azt állítják, hogy az odradek szó szláv eredetű, és ezen az alapon próbálják a szó kialakulását bizonyítani. Mások úgy gondolják, német eredetű, csak szláv hatás érte. Mindkét értelmezés bizonytalanságából azonban joggal lehet arra következtetni, hogy egyik sem találó, nevezetesen azért, mert egyikkel sem lehet megfejteni a szó értelmét. Természetesen senki sem foglalkozna ennek tanulmányozásával, ha a valóságban nem létezne egy odradek elnevezésű lény. Leginkább egy lapos, csillag formájú cérnaorsóhoz hasonló, és valóban, mintha be is volna tekerve cérnával; mindenesetre akkor is csak letépett, ócska, egymásba bogozott, de össze is gubancolódott, különböző minőségű és színű cérnadarabkákkal. Odradek azonban nemcsak orsó, mivel a csillag közepéből egy kis ferde pálcika áll ki, melyhez derékszögben még egy pálcika
illeszkedik. Az egyik oldalon ez utóbbi pálcikákra, a csillag másik oldalán pedig egyik sugarának segítségével, mint két lábra, az egész fel tud állni. Hajlanánk arra a gondolatra is, hogy ennek a képződménynek korábban valamilyen célszerű alakja volt, és most csak el van törve. Mégsem látszik valószínűnek, hogy ez az eset forogna fenn; legalábbis semmi jel nem utal erre, sehol sem látható csonk vagy törés nyoma, mely ilyesmire utalna; az egész ugyan értelmetlennek látszik, de a maga nemében zárt egység. Közelebbit a továbbiakban sem lehet erről mondani, mivel odradek rendkívül mozgékony és nem lehet megfogni. Hol a padláson, hol a lépcsőházban, hol a folyosókon, hol a tornácon tartózkodik; néha hónapokig nem látható, ilyenkor bizonyára más házakba költözik; aztán egyszer csak visszatér a mi házunkba. Néha, amint kilépünk az ajtón, és ő éppen odalent, a lépcsőkorláthoz támaszkodik, kedved támad, hogy megszólítsd. Persze nehéz kérdéseket nem lehet feltenni neki, úgy kell kezelni - ezt már aprócska volta is indokolja -, mint egy gyereket. - Hogy hívnak? - kérdezed tőle. - Odradek - feleli ő. - És hol laksz? - Lakhelye kideríthetetlen - feleli, és nevet, de ez a nevetés nem olyan, mintha tüdőből jönne. Olyan, mint a száraz avar zörgése. Ezzel a beszélgetésünk többnyire véget is ér. Egyébként nem mindig válaszol: gyakran hosszú ideig néma, akár egy darab fa, aminek lenni látszik. Hasztalan kérdem magamtól, mi történik majd vele. Meg tud-e vajon halni? Minden, ami halandó. előbb valamilyen céllal rendelkezik, folytatott valamiféle tevékenységet, és abban őrlődött fel; ez azonban odradek esetében nem bizonyul igaznak. Tehát még a gyerekeim és az unokáim lába előtt is le fog zötyögni, maga mögött húzott cérnaszálaival a lépcsőn? Nyilvánvalóan nem árt senkinek; de ha elképzelem, hogy még engem is túl fog élni, ez szinte fájdalmasan érint."' (Franz Kafka) 1. Gáli József fordítása (Egy családapa gondja).
A PÁRDUC A középkori bestiáriumokban egészen másféle állatot jelöl a "párduc" szó, mint amilyet a mai állattanban szereplő "emlős ragadozó". Arisztotelész azt írta egykor róla, hogy szagával vonzza az állatokat; Aelianus azt állította - ő az a római szerző, akit "Méznyelvű"-nek neveztek tökéletes görög nyelvtudásáért -, hogy az emberek is kellemesnek találják a párduc szagát. (E vonás alapján feltételezik, hogy hajdan összetévesztették a párducot a cibetmacskával.) Plinius szerint az állat hátán kerek folt van, s az a holddal együtt nő, illetve fogy. E csodás tulajdonságokhoz társult az is, hogy a Septuaginta görög szövege egy olyan passzusban használja a "párduc"1 szót, amely talán Jézusra utal (Hóseás, 5,14). Az Exeter könyv című angolszász bestiáriumban magányos, gyengéd állat a párduc, csengő a hangja, illatos a lehelete. Egy rejtett zugban, a hegyekben tanyázik. Egyetlen ellensége van, a sárkány, akivel szüntelen harcban áll. Három éjszakát is átalszik, dalolva ébred, s akkor a mezőkről, várakból és városokból tengernyi embert és állatot csal oda - énekkel és illattal - a barlangjához. A sárkány nem más, mint az ősi ellenség: az ördög; az ébredés az Úr feltámadása; a tömeg: a hívők közössége, a párduc pedig Jézus Krisztus. Talán enyhíti az iménti allegória döbbenetes hatását, ha felidézzük, hogy a szászoknak nem vadállatot jelentett a párduc, hanem egyfajta egzotikus hangot, melyhez nem társult semmiféle konkrét kép. Érdekességként még azt is megemlíthetjük, hogy Eliot Gerontion című költeményében így nevezi Krisztust: "Christ the tiger", azaz "Krisztus, a tigris". Leonardo da Vinci így írja le: "Az afrikai párduc olyan, mint egy oroszlán, csak a lába hosszabb, s a törzse vékonyabb. Teljesen
fehér, de rozetta formájú fekete pöttyök tarkítják. Szépségét kedveli a többi állat, közelében is lenne, ha nem volna oly rémisztő tekintete. Ezt jól tudja a párduc, így lesüti a szemét; akkor a szépségét csodálandó, közel mennek hozzá az állatok, mire ő lecsap a legközelebbire és felfalja." 1. A Károlyi-fordításban "oroszlán"-ként szerepel.
A PELIKÁN A közönséges állattanban szereplő pelikán vízimadár, melynek két méter a szárnyszélessége, hosszú, széles a csőre, az alsó állkapcsán pedig egy rózsaszín hártyájú bőrzacskó lóg, amelyben halat tart; a fabulákban felbukkanó pelikánnak kisebb a teste, s rövid, hegyes a csőre. Az előbbinek - nevéhez híven - fehér a tollazata; az utóbbinak sárga, olykor pedig zöld. A madár viselkedése még a külsejénél is szokatlanabb. A tojó oly odaadóan cirógatja a fiókáit - csőrrel, karommal -, hogy azok belehalnak. Három nap múltán feltűnik a hím, halott ivadékai láttán úgy kétségbeesik, hogy csőrével felszaggatja a mellét. A sebeiből kicsorduló vér életre kelti a fiókákat... A bestiáriumok mind így beszélik el a pelikánnak ezt a szokását, csupán Szent Jeromos okolja a kígyót a fiókák haláláért, mégpedig abban a kommentárjában, amelyet a 102. Zsoltár-hoz fűz. ("Hasonló vagyok a pusztai pelikánhoz; olyanná lettem, mint a bagoly a romokon.") A fabula szokványos változata úgy szól, hogy a pelikán azért tépi fel a mellét, hogy vérével táplálja a fiókáit. A holtakat életre keltő vér az oltáriszentséget és a keresztet idézi, amint a Paradicsom egyik híres sora (XXV, 113) "pelikánunk"-nak mondja Jézus Krisztust. Benvenuto da Imola latin nyelvű kommentárja ezt így magyarázza: "Azért mondjuk pelikánnak, mert megváltásunkra megnyitotta oldalát, amint a pelikán is mellének vérével kelti életre halott ivadékait. Egyiptomi madár a pelikán." Gyakran szerepel a pelikán képe az egyházi heraldikában, ma is rávésik még a kelyhekre. Leonardo da Vinci bestiáriuma így írja le a pelikánt: "Roppant szereti a fiókáit, és mikor a kígyók megölik őket, s ő rájuk akad a fészekben, feltépi a mellét, s vérében megfürdetvén a fiókákat, életre kelti őket."
A PERITONOK Úgy tűnik, az Eritrea szibillája megjövendölte egyik jóslatában, hogy Rómát a peritonok pusztítják majd el. Minthogy időszámításunk 642. évében megsemmisültek a próféciái (történetesen tűz martalékává lettek), a jóslatok későbbi rekonstruálója pedig ezt épp kihagyta, semmi nyoma nem maradt e jövendölésnek. Ily ködös előzmény után elkerülhetetlenné vált olyan forrás felkutatása, amely világosabban szól a kérdéses témáról. Ezernyi viszontagság után végül is sikerült kideríteni, hogy egy fezi rabbi (minden bizonnyal Áron ben Hájim) kiadott a XVI. században egy fantasztikus állatokról szóló kisebb munkát, s idézett benne egy általa olvasott arab művet, amelyben említés történik egy perhonokról szóló traktátusról, mely akkor tűnt el, mikor Omar felgyújtotta az alexandriai könyvtárat. A rabbi ugyan nem nevezte meg az arab szerzőt, de szerencsénkre lemásolt belőle néhány szakaszt, s így értékes adatokat hagyott ránk a peritonokról. Más források híján legokosabb, ha szó szerint idézzük az említett
passzusokat; íme: "A peritonok az Atlantiszon élnek, félig szarvasok, félig madarak. Szarvasfejük és szarvaslábuk van. Ami a testüket illeti, megfelelő szárnnyal és tollazattal rendelkező, tökéletes madarak. Az a legmeghökkentőbb tulajdonságuk, hogy napsütésben nem saját testük, hanem emberi lény árnyékát vetik a földre, amiből egyesek arra következtetnek, hogy a peritonok olyan emberek szellemei, akik oltalmazó istenektől távol haltak meg. ...rajtakapták őket, hogy száraz földet esznek... rajokban repülnek; látták, hogy a Hercules-oszlopok fölött nagy magasságban húztak át. ...az emberiség félelmetes ellenségei. Úgy tűnik, hogy ha sikerül megölniük egy embert, árnyékuk menten követi a testüket, s megszerzik az istenek kegyét... ...akik Karthágó meghódítására átkeltek Scipióval a vizeken, kis híján belebuktak a vállalkozásba, hiszen az úton feltűnt egy népes peritonsereg, és sok embert leöltek... Fegyverünk ugyan nem fog rajtuk, ám egy-egy periton csupán egyetlen embert ölhet meg. ...meghentereg az áldozat vérében, majd elmenekül a magasba. ...Azt beszélik Ravennában, ahol is néhány éve látták őket, hogy égszínkék a tollazatuk, ami nagyon meglep, mert magam azt olvastam, hogy egyfajta sötétzöld a színe." Ezek a szakaszok kellően világosak, mégis sajnálatos, hogy napjainkra nem maradt fenn semmi más adat a perhonokról. Az említett rabbi művét, amelyre ez a leírás is támaszkodott, a második világháború kitöréséig a müncheni egyetemen őrizték. Nagy fájdalom, hogy mára ez a dokumentum is eltűnt, nem tudni, hogy bombázáskor veszett-e oda, vagy a nácik vitték el. Ha ez utóbbi történt, remélhető, hogy idővel egyszer felbukkan majd, s a világ valamelyik könyvtárának dísze lesz.
A PIGMEUSOK A régiek szerint Hindusztán vagy Etiópia határvidékén élt ez a törpefaj. Egyes szerzők azt állítják, hogy tojáshéjból építették a házukat. Mások azt írják, köztük Arisztotelész, hogy föld alatti barlangokban éltek. Fejszével aratták le a búzát, akárha az őserdőt irtották volna. Termetükhöz illő bárány és kecske hátán utaztak. Az orosz rónákról érkező darurajok minden évben lecsaptak rájuk. Pigmeusnak hívtak továbbá egy istenséget is: az ellenség megrettentésére annak idején az ő arcát faragták ki a karthágóiak hadihajóik orrdíszére.
POE ÁLOMBELI ÁLLATA Arthur Gordom Pym, a tengerész című, 1838-ban megjelent regényében Edgar Allan Poe meghökkentő, ám hihető faunával népesítette be az Antarktisz szigetvilágát. A XVIII. fejezetben például ez olvasható: "Egy bokrot is kihalásztunk a vízből - ágain apró, vörös, galagonyaszerű bogyók nőttek -, meg egy fölöttébb különös, de láthatólag szárazföldi állat tetemét is. A hossza mintegy három láb volt, magassága azonban legfeljebb hat hüvelyk, mivel testét négy igen rövid láb hordozta; mancsainak végén hosszú, élénkvörös karom nőtt, melynek anyaga a korallra emlékeztetett. Testét makulátlanul fehér, egyenes szálú, selymes szőrzet födte. A farka egye-
nes volt, mint a patkányé, és mintegy másfél láb hosszúságú lehetett. A feje leginkább a macskáéra emlékeztetett, a füle kivételével - ez ugyanis lekonyult, mint a kutyáé. Fogazata ugyanolyan élénkvörös volt, mint a karma." A déli sarkvidéken a víz sem kevésbé meglepő: "Mi (...) minden tekintetben oly szokatlannak találtuk, hogy nem akartunk inni belőle, mivel szenynyezettnek gondoltuk. (...) Tanácstalan vagyok, hogyan érzékeltethetném olvasóimmal, milyen volt pontosan e különös folyadék, és kénytelen vagyok hosszas leíráshoz folyamodni. Noha igen könnyen mozgott, és éppúgy kitöltött minden mélyedést, mint a közönséges víz, egyáltalán nem tűnt áttetszőnek, kivéve, amikor zuhatag formájában találkoztunk vele. Ennek ellenére valójában éppoly áttetsző volt, mint bármely közönséges forrásvíz. Első tekintetre, különösen azokon a helyeken, ahol a terep csak kevéssé lejtett, leginkább a közönséges vízben oldott, sűrű gumiarabikuméra emlékeztetett az állaga. Többi tulajdonsága azonban még ennél is elgondolkoztatóbb volt. Például nem volt színtelen, ám azt sem mondhatnám, hogy valamilyen színű volt - a szemlélődő előtt elcsörgedező patak a vörös minden lehető árnyalatában játszott, akár a színét váltogató selyemszövet. (...) Telemertünk egy edényt, hagytuk leülepedni, s akkor láttuk, hogy az egész folyadék tömérdek különálló erecskéből vagy fonálból áll, s mindnek más a színe; hogy a fonalak egymással nem elegyednek; hogy míg az egyes fonalakat alkotó részecskék kohéziója tökéletes, a szomszédos fonalak részecskéivel már csak tökéletlenül kötődnek. Haránt irányban belemártva egy kést, a folyadék éppúgy azonnal és tökéletesen körülzárta a pengét, akárcsak a víz, és midőn kihúztuk belőle, éppoly nyomtalanul el is tűnt a kés helye. Ám ha gondosan, két fonál közé merőlegesen szúrtuk be a pengét, sikerült tökéletesen elválasztanunk egymástól a folyadék alkatelemeit, sőt a kohéziós erő nem is tudta azonnal eltüntetni a kés nyomát."1 1. Bart István fordítása.
A REMORA A remora latinul "késedelmet" jelent. Ez a szó elsődleges jelentése, amelyet később átvitt értelemben az Echeneis (bojtorjánhal) jelölésére is használtak, tudniillik azt tartották róla, hogy képes feltartóztatni a hajókat. Spanyolul megfordult ez a folyamat: a rémora alapjelentésében ama bizonyos halat jelöli, átvitt értelemben pedig "akadályt" jelent. A Remora hamuszürke hal; a fején s a tarkóján egy ovális, porcos lebeny van, amellyel vákuumot teremtve, rá tud tapadni a víz alatti lényekre. Plinius így jellemzi a képességeit (IX, 41): "Van egy Remora nevű hal, mely leginkább sziklák közt bolyong, s amely ha a hajógerinchez tapad, lelassítja a hajó haladását, innen kapta a nevét, továbbá ezért oly gonosz a varázsereje, s ezért akadályozza, illetve borítja homályba az ítéleteket és a pereket. Egy jó tulajdonsága azonban ellensúlyozza ezt a sok rosszat: a szülésig az anya méhében tartja a magzatot. A Remora nem ehető, nem is eszik. Arisztotelész úgy véli, hogy sok lába van e halnak, tudniillik a sok pikkely úgy áll rajta, mintha megannyi láb volna... Trebius Niger szerint egy láb hosszú, öt ujj vastag ez a hal, s képes megállítani a hajókat, továbbá ha sóval preparálják, a testéhez tapasztva fel tudja hozni a legmélyebb kútból is a lehullott aranyat."1 Különös végignézni ezt az utat, amely a hajók feltartóztatásától a perek és a szülések késleltetéséig vezet. Másutt arról számol be Plinius, hogy egyetlen Remora döntötte el a Római Birodalom sorsát, amikor is az actiumi ütközetben megállította azt a gályát, amelyiken Marcus Antonius éppen seregszemlét
tartott; és hogy ugyancsak egy Remora tartóztatta föl - négyszáz evezős ellenében - Caligula hajóját. "Süvít a szél, dühöng a vihar - kiált föl Plinius -, ám a Remora megfékezi a dühüket, megállítja a táncoló hajókat, s eléri azt, amit még a legsúlyosabb horgonnyal vagy horgonykötéllel sem lehet elérni." "Nem mindig az erősebb győz. Egy hajó előrehaladását megakadályozhatja egy piciny remora" visszhangozza Diego de Saavedra Fajardo.2 1. Gerónimo Gómez de Huerta (1604) fordítását követem. 2. L. Politikai vállalkozások, 84.
A RUKMADÁR A Rukmadár egy óriásra növesztett sas, illetve keselyű; egyesek arra gondolnak, hogy a Kínát és Hindusztánt övező tengerekre tévedt kondorkeselyű adta hozzá az ötletet az araboknak. Lane elveti ezt a feltételezést, s úgy véli, hogy inkább egy csodás fajnak a csodás alfaja, avagy a Szímurg arab szinonimája. Nyugaton az Ezeregyéjszaka meséi-nek köszönheti a hírét. Bizonyára emlékszik az olvasó, hogy amikor Szindbádot egy szigeten hagyták a társai, az megpillantott egy hatalmas fehér kupolát, s hogy másnap egy jókora felleg takarta el szeme elől a napot. A kupola egy Ruk-tojás volt, a felleg pedig maga a madár. Szindbád ekkor odakötözi magát a turbánjával a Ruk óriás lábához; majd felröppen, s egy hegycsúcson teszi le Szindbádot a madár anélkül, hogy maga észrevette volna. Az elbeszélő még azt is hozzáteszi, hogy a Ruk elefánttal táplálja a fiókáit. Marco Polo utazásai-ban (III, 33) ezt olvashatjuk: "...azt beszélik, hogy arra találhatók a rettentő griffmadarak, helyesebben: dél felől szállva ott bizonyos évszakokban megjelennek. Leírásuk azonban teljességgel különbözik a mi történeteink és képeink ábrázolásától, melyeken félig madárnak, félig oroszlánnak tűnnek. Mert azok a személyek, kik arra jártak és látták őket, úgy mesélték el messire Marco Polónak, hogy mindenképpen földi madarak: két lábuk van, sashoz hasonlítanak, csupán roppant nagyok; akkorák, hogy kiterjesztett szárnyuk harminc lépés, tollaik pedig tizenkét lépés hosszúak, és testük vastagsága is ezzel arányos. Olyan erősek, hogy karmaikkal az elefántot is elbírják, felviszik a magasba és leejtik, hogy összezúzódjék. Miután így megölte, a griff lecsap rá, és kedve szerint lakmározik belőle."1 Marco Polo hozzáteszi, hogy a Nagy Kán követei magukkal vittek egy Ruk-tollat Kínába. 1. Vajda Endre fordítása.
A SÁRKÁNY Sokféle formát ölthet a sárkány, de mind kifürkészhetetlen. Jobbára úgy képzelik el, hogy lófeje, kígyófarka van, az oldalán több nagy szárny, négy mancsán pedig négy-négy karom. Emlegetni szokták továbbá kilenc rokon vonását: a szarva szarvasra emlékeztet, a feje tevére, a szeme ördögre, a nyaka kígyóra, a hasa csigára, pikkelyes bőre halra, a karma sasra, a talpa tigrisre, a füle ökörre. Olyan sárkányfajta is létezik, amelynek nincs füle, s a szarvával hall. Gyönggyel is szokás ábrázolni: a nyakában függ, s a Napot jelképezi. A gyöngyében rejlik az ereje. Ha elveszik tőle, ártalmatlan. A történetírók szerint a sárkánytól származnak az első császárok. Gyógyító erejű a csontja, foga,
nyála. Tetszése szerint lehet látható, illetve láthatatlan az ember tekintete előtt. Tavasszal felköltözik az égbe; ősszel alámerül a vizek mélyére. Egyes fajtáknak nincs szárnyuk, azok saját lendületükkel repülnek. A tudomány számos fajtát is megkülönböztet. A Mennyei Sárkány az istenek palotáit hordja a hátán, s vigyáz rájuk, nehogy a földre zuhanjanak; az Isteni Sárkány - az emberiség javára - szelet kavar és esőt ád; a Földi Sárkány megszabja a folyók és patakok folyását; a Föld Alatti Sárkány őrzi az ember elől elrejtett kincseket. A buddhisták szerint semmivel sincs kevesebb sárkány, mint ahány hal nyüzsög a számtalan koncentrikus tengerben; valahol a világegyetemben létezik egy szent jel, amely kifejezi pontos számukat. A kínaiak jobban hisznek a sárkányokban, mint bármely más istenben, mert a felhők változó alakjai közt sűrűn látják őket. Shakespeare ugyancsak megfigyelte, hogy vannak sárkány alakú fellegek: "Láthatunk néha sárkányforma felhőt..."1 A sárkány a hegyek ura, a földjóslás egyik eleme, sírok közelében él, része a Konfucius-kultusznak, a tengerek Neptunusa, de a szárazföldön is feltűnik. A Tengeri Sárkánykirályok tündöklő, víz alatti palotákban laknak, s opálon meg gyöngyön élnek. Öt ilyen király létezik: a vezér középen van, a többi négy pedig egy-egy égtájat jelöl. Egy mérföld hosszú a testük; ha megmozdulnak, összeütődnek a hegyek. Sárga pikkelypáncél védi a testüket. Pofájuk alatt szakáll díszeleg; szőrös a lábuk, a farkuk. A homlokuk kinyúlik lángoló szemük fölé, apró és vastag a fülük, mindig tátva a szájuk, hosszú a nyelvük s hegyes a foguk. Leheletükben megfőnek, testgőzükben pedig megsülnek a halak. Ha feljönnek a víz színére, örvények és tájfunok támadnak; ha a levegőben repülnek, olyan vihart kavarnak, hogy az lesöpri a városokban a háztetőket, s áradást hoz a mezőkre. Halhatatlanok, s bármekkora a távolság köztük, szavak nélkül is tartják a kapcsolatot egymással. Mindig a harmadik hónapban készítik el a felsőbb egeknek szóló évi jelentésüket. 1. Vas István fordítása (Antonius és Kleopátra, IV. 14, 2).
A SQUONK (LACRIMACORPUS DISSOLVENS) "Roppant kis területen honos a squonk. Pennsylvanián kívül kevesen hallottak eddig erről a fura állatról, jóllehet az említett állam bürökerdőiben meglehetősen elterjedt lény. Felettébb visszahúzódó természetű, jobbára alkonyatkor, szürkületkor vándorol. Minthogy nem illik a testére a bőre, mely egyébként csupa szemölcs és anyajegy, mindig boldogtalannak érzi magát; azok, akik jól ismerik, joggal mondják, hogy minden állat közül a squonk a legszerencsétlenebb. A nyomkereső vadászok könnyen követik, mert a szüntelenül síró állat könny-nyomokat hagy. Ha beszorítják s már nincs menekvés, vagy ha rajtaütnek s ráijesztenek, akár el is olvad saját könnyeiben. Fagyos, holdfényes éjszakákon boldogulnak legjobban a squonkvadászok, akkor ugyanis az állat lassan hullajtja könnyeit, s nemigen mozdul ki a helyéről; olyankor sírás hallatszik a sötét bürökfák lombjai alól. Egyszer Monte Alto közelében szomorú esete volt egy squonkkal Mr. J. P. Wentlingnek, egykori pennsylvaniai lakosnak, aki most Minnesota államban, St. Anthony Parkban él. Ugyes módszerrel elejtett egy squonkot - utánozta a sírását, és becsalogatta egy zsákba -, majd hazaindult vele, ám útközben egyszerre csak könnyű lett a terhe, és elhalt a sírás. Wentling kikötötte a zsákot és belenézett. Csak könnyet és buborékot talált benne." (William T Cox: Fatermelő erdők félelmetes lényei, Washington, 1910)
SWEDENBORG ANGYALAI Emanuel Swedenborg (1688-1772), a jeles természettudós és filozófus Londonban élte le szorgos életének utolsó huszonöt évét. Minthogy az angolok szűkszavú emberek, az a szokás kerítette hatalmába, hogy nap nap után ördögökkel és angyalokkal társalgott. Az Úr kegyelméből eljutott a földöntúli régiókba, s beszédbe elegyedett azok lakóival. Krisztus egykor azt mondotta, hogy csak az igaz lelkek juthatnak be a mennyországba; Swedenborg feltételül szabta azt is, hogy értelmesek legyenek; Blake később pedig azt várta el tőlük, hogy művészek legyenek. Swedenborg angyalai olyan lelkek, akik maguk választották a mennyet. Nincs szükségük szavakra; elég, ha rágondol egy angyal valamely társára, az nyomban ott terem. Ha két ember szerette egymást a földön, egyetlen angyalt alkotnak. A szeretet kormányozza a világukat, minden angyal egy-egy mennyország. Alakjuk olyan, mint egy tökéletes emberi lény; akárcsak a mennyország. Nézhetnek az angyalok északra, délre, keletre vagy nyugatra, ám mindig szemtől szemben látják Istent. Mindenekelőtt teológusok; legfőképpen az imádkozásban és a lelki gondok megvitatásában lelnek örömöt. A földi dolgok a menny világát jelképezik. A Nap felel meg az istenségnek. A mennyben nincs idő; a dolgok külseje a lelkiállapot szerint változik. Az angyalok ruhája okosságuk mértéke szerint ragyog. A mennyben a gazdagok továbbra is gazdagabbak, mint a szegények, hiszen már hozzászoktak a gazdagsághoz. A mennyben valóságosabbak és bonyolultabbak a tárgyak, a bútorok, a városok, mint a Földön; a színek is változatosabbak és élénkebbek. Az angol származású angyalok előszeretettel politizálnak; a zsidók ékszerekkel kereskednek; a németek pedig könyveket cipelnek magukkal, s onnan lesik ki a válaszaikat. Minthogy a muzulmánok már megszokták, hogy Mohamedet imádják, teremtett nékik Isten egy angyalt, aki a Prófétának adja ki magát. A lelki szegények és az aszkéták nem részesedhetnek a paradicsomi örömökben, hisz úgysem érnék fel ésszel.
SWEDENBORG ÖRDÖGEI Emanuel Swedenborg ördögei nem alkotnak külön fajt; az emberi nemből erednek. Olyan emberek, akik haláluk után a poklot választják. Nem érzik jól magukat ama pokolbéli vidéken, mely csupa mocsár, sivatag, őserdő, felperzselt falu, bordélyház meg sötét odú, ám a mennyben még boldogtalanabbak lennének. Olykor egy-egy fénysugár világít le rájuk a magas égből, amit égető tűznek vagy bűzlő szagnak vélnek. Szépnek hiszik magukat, pedig sokuknak állatszerű az arca, vagy épp csak puszta húscafat, vagy egyáltalán nincs is arca. A kölcsönös gyűlölet s a fegyveres erőszak hatja át az életüket; csak akkor gyűlnek egybe, ha egymás életére törnek, vagy ha el akarnak pusztítani valakit. Isteni parancs tiltja, hogy térképet rajzoljanak az emberek meg az angyalok a pokolról, annyit azonban tudunk, hogy formája nagyjából olyan, mint az ördögé. A legundorítóbb, a legkegyetlenebb poklok pedig nyugaton vannak.
A SZALAMANDRA Nemcsak tűzben élő, apró sárkány; hanem (hacsak nem téved a spanyol Akadémiai szótár) "rovarevő békaféle is, amelynek koromfekete, sima bőrén szimmetrikus sárga pettyek vannak". E kétféle szalamandra közül a mesebeli lény az ismertebb, így senkit sem lephet meg, hogy felvettük ebbe a kézikönyvbe.
Plinius azt írja Természettörténet-ének X. könyvében, hogy oly hideg a szalamandra teste, hogy érintésére kialszik a tűz; a XXI. részben azután még egyszer eltűnődik ezen, s kétkedően megjegyzi, hogy ha valóban rendelkezne az állat eme képességgel, amint a mágusok hiszik, akkor használnák is tűzoltásra. A XI. könyvben említ egy szárnyas, négylábú állatot, a Pyraustá-t, amely a ciprusi kohók tüzében él; ha kimegy a levegőre s repül egyet, holtan hullik a földre. Ennek a feledésbe merült állatnak a története beleolvadt a szalamandra későbbi mítoszába. A főnixszel a test feltámadását bizonyították a teológusok; a szalamandra példájával pedig azt, hogy tűzben is élhetnek élőlények. Szent Ágoston Az Isten városáról című művében, a XXI. könyvben ez a cím áll az egyik fejezet élén: "Lehetnek-e a testek örökkétartók a tűzben?"; íme az első szakasza: "Mit mutassak meg, honnan meggyőződhessenek a hitetlenek, hogy a lelkes és élő emberi testek nemcsak hogy a halállal szét nem oszlathatók, hanem még az örök tüzeknek gyötrelmeiben is megélnek? Mert ezt nem akarják a Mindenható hatalmának tulajdonítani, hanem sürgetik, hogy valami példa által győzessenek meg. Kiknek (azt) feleljük, hogy vannak állatok valóban romlandók és azért halandók, melyek mégis a tűzben élnének."1 Retorikai nyomaték kedvéért a költők is hivatkoznak a szalamandrára és a főnixre. A Spanyol Parnasszus negyedik könyvének szonettjeiben - ahol is "a szerelem és a szépség vitézségét énekli meg" a szerző - például ezt írja Quevedo: Tanúsítom a Főnix tűz-valóját, Hisz újulásom is belőle támad, Példázom férfiasságát a lángnak, Bizonyítom sarjadzó apa-sorsát. S védelmezem a hideg Szalamandrát, Gúny-tárgyát a cáfoló tudománynak, Mert tűzvészben él szívem, szomja támad, S issza, kín nélkül, az izzás kalandját.2 A XII. század derekán bejárta szinte egész Európát egy levélhamisítvány, amelyet állítólag a királyok királya, János pap király intézett a bizánci császárhoz. A levélben, amely csodákat szed lajstromba, szó esik szörnyűséges, aranyásó hangyákról, egy Kő-folyóról, egy Homok-tengerről, amelyben élő halak úsznak, egy égig érő tükörről, amely mindent elárul a birodalomról, meg egy smaragdból faragott jogarról, és olyan kavicsokról is, amelyek láthatatlanná teszik az embert vagy épp megvilágítják az éjszakát. A levél egyik szakasza így hangzik: "Birodalmunkban fellelhető egy szalamandrának nevezett féreg. A szalamandrák tűzben élnek és gubódznak, abból az udvarhölgyek kinyerik a selymet, s szövetet meg ruhát szőnek. Mosás és tisztítás gyanánt a tűzbe vetik ezeket a selyemszöveteket." Plinius (XIX, 4) és Marco Polo (1, 42) is említi ezeket az éghetetlen, tűzzel tisztított vásznakat és szöveteket. Marco Polo így tájékoztat: "Mert az az igazság, hogy a Szalamander nem állat vagy kígyó, miként mifelénk tartják, hanem anyag, melyet a földben találnak."3 Eleinte senki sem hitt neki; ám a szalamandrabőrként árult, amiantból készült szövetek kétségbevonhatatlanul bizonyították a szalamandra valóságát. Önéletrajzának egyik lapján azt írja Cellini - Benvenuto Cellini mester élete, miképpen ő maga megírta -, hogy ötéves korában látott egy kis gyíkforma állatot, mely a tűzben játszott. Elmondta az apjának, hogy mit látott. Az közölte vele, hogy szalamandra az állat neve, majd jól megbotozta, hogy
örökre az emlékezetébe vésődjék ama csodás látvány, melyben ritkán van része földi halandónak. Az alkímia jelképrendszerében a tűz elemi szelleme a szalamandra. Ebből a felfogásból kiderül akárcsak Arisztotelész egyik okfejtéséből, amely Cicero Az istenek természete című művének I. könyvében maradt fenn -, hogy miért hittek az emberek a szalamandrában. Agrigentumi Empedoklész, szicíliai orvos már korábban megfogalmazta azt az elméletet, hogy "négy gyökere" van a dolgoknak, s azok összekapcsolódása, illetve szétválása - amit a Szeretet és a Gyűlölet mozgat - alkotja a világtörténelmet. Nincs halál; csupán a "gyökerek" részecskéi léteznek - őket nevezik majd a rómaiak "elemeknek" -, s azok válnak szét. A négy gyökér: a tűz, a föld, a levegő és a víz. Öröktől fogva léteznek, és egyik sem erősebb, mint a másik. Most már tudjuk (avagy tudni véljük), hogy téves ez az elmélet, ám az emberek sokáig csodásnak találták, és általános az a vélemény, hogy jótékony hatása volt. "Hosszú és dicsőséges története van a világot alkotó és fenntartó négy elemnek, melyek még tovább élnek a költészetben és a néphitben" - írta Theodor Gomperz. Nos, ez az elmélet egyenlőséget tételezett fel a négy elem közt. Ha léteztek földi meg vízi állatok, szükségszerű volt, hogy tűzben élő állatok is legyenek. A tudomány becsülete megkövetelte, hogy létezzenek szalamandrák. Könyvünk egy másik cikkében láthatjuk, miként jutott el Arisztotelész a levegő állataihoz. Leonardo da Vinci úgy tudja, hogy tűzzel táplálkozik a szalamandra, s hogy attól vedlik. 1. Fordította a pesti növendékpapság magyar egyházirodalmi iskolája. 2. Tandori Dezső fordítása. 3. Vajda Endre fordítása.
A SZARATÁN Van egy történet, amely sok tájat és kort megjárt már; arról szól, hogy néhány tengerész egy névtelen szigetre vetődik, ám az később eltűnik a mélyben, s ők odavesznek, mert valójában élőlény az a sziget. Megtalálható e lelemény Szindbád első útján, akárcsak az Őrjöngő Lóránt VI. énekében ("Ch'ella sia una isoletta ci credemo" - "Azt hittük, egy kis sziget az a bálna"1); továbbá Szent Brendan egyik ír legendájában és az alexandriai görög bestiáriumban; nemkülönben Olaus Magnus svéd főpap Az északi népek története (Róma, 1555) című művében s az Elveszett Paradicsom I. énekében, nevezetesen abban a szakaszában, melyben egy norvég habokon szunnyadó bálnához hasonlítja Milton a megrettent Sátánt ("...ki a norvég tajtékban alszik"2). Különös, hogy a legenda egyik első változata megcáfolja a történetet. Egy IX. századi muzulmán zoológusnak, al-Dzsáhiznak Állatok könyve című művében olvasható ez a változat, melyet Miguel Asín Palacios így fordított le: "Ami a Szaratánt illeti, én még nem találkoztam senkivel, aki azt állította volna, hogy saját szemével látta. Néhány tengerész elmondta, hogy olykor eljutottak egynémely tengeri szigethez, melyen erdők, völgyek és sziklarepedések voltak, s nagy tüzet raktak rajta; midőn a tűz elérte a Szaratán hátát, (hátán) a tengerészekkel és a rajta lévő teljes növényzettel elkezdett az úszni (a vízen), úgyhogy csak az maradt életben, aki elmenekült. Ez a történet még a legcsodásabb, a legmerészebb meséken is túltesz." Lássunk most egy XIII. századi szöveget. Al-Kázvíni kozmográfus a szerzője, s A teremtés csodái című művében található, így hangzik: "Ami a tengeri teknőcöt illeti, oly ormótlan méretű állat az, hogy a hajósok szigetnek nézik. Egy
kereskedő ezt mesélte: - Megláttunk a tengeren egy szigetet, mely zöld növényzettel nyúlt a víz fölé, s partra szálltunk, gödröt vájtunk a földbe, hogy főzzünk valamit, és akkor megmozdult a sziget, mire így szóltak a tengerészek: »Vissza a hajóra, mert teknőc ez, a tűz melegére most felébredt, s mindannyiunkat elveszejthet.«" Szent Brendan hajóútja is ezt a történetet visszhangozza: "...s akkor tovább hajóztak, majd hamarosan megérkeztek ama földre; ám minthogy egyes helyeken sekély volt a víz, másutt pedig nagy sziklák voltak, végül is egy szigeten kötöttek ki, melyet biztonságosnak véltek, ahol is tüzet raktak, hogy vacsorát főzzenek; Szent Brendan eközben nem mozdult el a hajóról. S midőn már jól égett a tűz és már-már a hús is megsült, egyszerre csak megmozdult eme sziget: a barátok erre megrettentek, mind a hajóhoz siettek, otthagyták a tüzet, a húst, s nem tudták mire vélni a mozgást. Szent Brendan ekkor megnyugtatta őket, s elmondta, hogy egy nagy hal az, Jasconye a neve, s hogy éjjel-nappal azon iparkodik, hogy a szájába vegye a farkát, csakhogy az oly hosszú, hogy nem éri el."3 Az Exeter könyv című angolszász bestiáriumban bálnaként jelenik meg ez a veszedelmes sziget, s "az álnokságban jártas" jószág szántszándékkal rászedi az embereket. Azok tábort ütnek a hátán, s ott pihenik ki a tengeri munka fáradalmait; az Óceán Vendége egyszerre csak lebukik a víz alá, s megfulladnak a tengerészek. A görög bestiáriumban a Példabeszédek parázna asszonyát jelképezi a bálna ("Sírba vivő út az ő háza, amely levisz a halálnak hajlékába."); az angolszász bestiáriumban pedig az ördögöt, a Gonoszt. Szimbólumjellegét a tíz évszázaddal később keletkezett Moby Dick-ben is megőrizte. 1. Tandori Dezső fordítása. 2. Jánosy István fordítása. 3. Vö. Az Uroborosz-ról szóló cikkel.
A SZATÍROK Így hívták őket a görögök; Rómában Faun, Pán és Silvanus volt a nevük. Deréktól lefelé kecskék; emberformájú és szőrös a törzsük, a karjuk és az arcuk. A homlokukon apró szarvak; hegyesek a füleik és kampós az orruk. Buja, részeges népség. Elkísérték Bakkhosz istent örömteli hindusztáni hadjáratára. Csapdát állítgattak a nimfáknak; kedvelték a táncot, ügyesen furulyáztak. Tisztelték őket a földművesek, nekik ajánlották az első termést. Bárányt is áldoztak nekik. Egy tesszáliai barlangban egyszer Sulla légionáriusai elejtettek egy példányt ebből az alsóbb rangú istenségből, s odavitték vezérük elé. Tagolatlan hangokat hallatott, s oly visszataszító volt, hogy Sulla nyomban visszavitette a vadonba. A szatírok emléke később hatott a középkori ördögképre.
A SZÁZFEJŰ A Százfejű olyan hal, amelyet néhány szó karmája hozott létre, midőn egy későbbi időben új testet öltött. Egy kínai életrajz elbeszéli, hogy Buddha találkozott egyszer néhány halásszal, akik egy hálót igyekeztek kihúzni. Hosszú, megfeszített munkával végül egy hatalmas halat húztak a partra, melynek
volt egy majomfeje, egy kutyafeje, egy-egy ló-, róka-, disznó- és tigrisfeje: összesen száz volt a számuk. Buddha megkérdezte tőle: - Nem Kapila vagy te? - De Kapila vagyok - válaszolta a Százfejű, mielőtt meghalt. Buddha elmagyarázta a tanítványoknak, hogy egyik előző életében Kapila szerzetessé lett brahman volt, s a szent szövegek ismeretében nem akadt párja. Mikor a társai elkövettek egy-egy hibát, Kapila "majomfej"-nek, "kutyafej"-nek és más effélének nevezte őket. Mikor meghalt, az elhangzott sok szidalom karmá-ja víziszörnynek teremtette újjá, s azt pontosan annyi fej súlya húzta, ahánnyal Kapila annak idején a társait illette.
A SZFINX Az egyiptomi műemlékeken látható Szfinx (melyet Hérodotosz "androszphinx"-nek nevez, hogy megkülönböztesse görög párjától) emberfejű, földön fekvő oroszlán; feltehetőleg a királyi hatalmat jelképezte, egyszersmind a sírokat, a templomokat vigyázta. A Karnak utcáin lévő szfinxek - Ámon szent állatát követvén - kosfejűek. Az asszír emlékeken szakállas, koronás szfinxek vannak; a perzsa gemmákon is gyakori ez az ábrázolás. Plinius is említi - az etiópiai állatok jegyzékében - a szfinxet, de csak annyit mond róla, hogy "vörösesbarna a szőre és egyformák az emlői". A görög szfinxnek asszonyfeje és -melle van, madárszárnya, oroszlánteste és -lába. Olykor kutyatestűnek és kígyófarkúnak mondják. Leírják róla, hogy azzal pusztítottaThéba népét, hogy rejtvényeket adott fel az embereknek (lévén, hogy emberhangja volt), s aki nem tudta a választ, azt mind felfalta. Iokaszté fiától, Oidiposztól ezt kérdezte: "Melyik lénynek van négy lába, két lába és három lába, s minél több van neki, annál gyengébb?"1 Oidiposz azt felelte, hogy az ember az a lény: gyermekként négykézláb mászik a földön, felnőttként két lábon jár, öregségére pedig botra támaszkodik. Minthogy ezzel megfejtette a rejtvényt, a Szfinx levetette magát a hegy csúcsáról. 1849 táján De Quincey új értelmezéssel állt elő, mely kiegészíti a hagyományos felfogást. A rejtvénynek szerinte nem általában az ember az alanya, hanem Oidiposz mint egyén, aki élete hajnalán gyámoltalan és árva, férfikorában magányos, reménytelen, vak öregkorában pedig Antigonéra támaszkodik. 1. Úgy tűnik, ez a legrégebbi változat. Idővel belekerült az a metafora, mely egy napra csökkenti az emberi élet tartamát. Ma így hangzik a rejtvény: "Melyik az az állat, amelyik reggel négy lábon jár, délben kettőn, délután pedig hármon?"
A SZILFEK A görögöknél négy csoportra osztott anyag minden gyökerének vagy elemének megvolt a maga szelleme. Paracelsus, a XVI. században élt svájci alkimista és orvos négy ilyen szellemet nevez meg: a földi gnómokat, a vízi nimfákat, a tűzben élő szalamandrákat és a légi szilfeket avagy szilfideket. Mindegyik név görög eredetű. Littré egészen a kelta nyelvekig visszavezette a szó etimológiáját, csak hát teljességgel valószínűtlen, hogy Paracelsus ismerte volna az említett nyelveket, vagy hogy bárminemű fogalma lett volna róluk.
Ma már senki sem hisz a szilfekben; a "szilfid alakú" kifejezést azért használjuk még a karcsú nőknek szánt lapos bókként. A szilfek közbülső helyet foglalnak el az anyagi és az anyagtalan lények között. Nem vetette meg őket se a romantikus költészet, se a balett.
A SZÍMURG A Szímurg halhatatlan madár, mely a Tudás Fáján fészkel; Burton azzal a skandináv sassal rokonítja, amely az Ifjabb Edda szerint sok mindenről tud, s az Yggdrasilnak nevezett Világfa ágain fészkel. Soothey (Thalaba, 1801 ) és Flaubert is (Szent Antal megkísértése, 1874) említi Szímurg Ankát; Flaubert Sába királynőjének szolgájává degradálja a madarat, s leírása szerint narancsszínű, fémesen csillogó a tollazata, kicsiny emberfeje van, négy szárnya, keselyűkarma és jókora pávafarka. Az eredeti forrásokban ennél sokkal jelentősebb lény a Szímurg. A Királyok könyvé-ben, amely ősi iráni legendák verses gyűjteménye, Firdauszí a hős atyjának, Zálnak a nevelőapjaként tünteti föl; a XIII. században Farid ad-Din Attár az Istenség jelképének vagy képmásának lépteti elő. Erre A madarak beszédé-ben kerül sor. Különös cselekménye van ennek a négy és fél ezer disztichonból álló allegóriának. A madarak távoli királya, Szímurg lehullat Kína közepére egy pompás tollat; megelégelvén a fejetlenséget, elhatározzák a madarak, hogy megkeresik Szímurgot. Tudják, hogy királyuk neve azt jelenti, hogy "harminc madár"; azt is tudják, hogy a vára a földet körülfutó, kör alakú, Kafnak nevezett hegyen vagy hegyláncon van. Eleinte néhány madár elretten az úttól: a csalogány a rózsa iránti szerelmére hivatkozik; a papagáj a szépségére, amiért is kalitkában kell élnie; a fogoly nem tud lemondani a hegyekről, a kócsag a mocsárról, amint a bagoly se a romokról. Végül azért mégiscsak nekifognak a reménytelen vállalkozásnak; átkelnek hét völgyön, illetve tengeren; az utolsó előttinek Szédület a neve; az utolsó pedig Megsemmisülés. Sok zarándok meghátrál; többen odavesznek az úton. A sok szenvedéstől megtisztultan, harmincan érik el Szímurg hegyét. Végre szemügyre vehetik: azt látják, hogy ők maguk a Szímurg, hogy a Szímurg mindannyiukkal - különkülön és együtt is - azonos. A teremtés csodái című művében azt írja al-Kázvíni kozmográfus, hogy Szímurg Anka ezerhétszáz évig él, s ha felnő a fia, máglyát gyújt és elégeti magát. "Ez - Lane megfigyelése szerint - a főnix legendájára emlékeztet."
A SZIRÉNEK Az idő múlásával más és más formát öltenek a szirének. Első megjelenítőjük, az Odüsszeia tizenkettedik könyvében szereplő rapszódosz nem írja le, milyenek voltak; Ovidius vöröses tollú, szűzarcú madárnak látja őket; Apollóniosz Rhodiosz szerint deréktői felfelé asszony-, lefelé pedig madártestük van; Tirso de Molina mester (akárcsak a címertan) "fele asszony, fele hal" képet ad róluk. Lényük természete éppígy vitatott; Lempriére klasszikus szótára nimfának tartja őket, Quicherat-é szörnyeknek, Grimalé pedig démonnak. A szirének állítólag egy nyugati szigeten, Kirké közelében élnek, ám egyikük holttestét, Parthenopéét, Campaniában találták meg - a ma Nápolynak hívott, híres város tőle kapta a nevét -, Sztrabón, a geográfus látta is a sírját, s szemtanúja volt a tiszteletére időről időre megrendezett tornáknak. Az Odüsszeiá-ban azt olvassuk, hogy a szirének magukhoz csalogatták s veszedelembe sodorták a hajósokat, és hogy Odüsszeusz betapasztotta viaszszal az evezősök fülét, magát meg kiköttette az
árbochoz, hogy ha meghallja is amaz éneket, ne vesszenek ott. Ekkor a szirének azzal tették próbára, hogy megígérték, hogy minden dolgok tudója lehet: Senki se húzott el erre a barna hajóval, mézes dalait meg nem hallgatta a szánknak; benne gyönyörködvén ment el, gyarapodva tudásban: mert mi tudunk mindent, mit a tágterű trójai síkon tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra, és mindent, mi az életadó földön megesik még.1 (Odüsszeia, XII. 186-191.) Az athéni Apollodórosz felvett egy hagyományt a Mitológiá-jába, mely szerint az argonauták hajóján Orfeusz még édesebb hangon énekelt, mint a szirének, s hogy azok a tengerbe vetették magukat és sziklává változtak, mert sorsuk szerint halál várt rájuk, ha valakire nem hatott a varázserejük. A Szfinx is levetette magát a magasból, midőn fény derült a titkára. Wales északi vidékén a VI. században elfogtak és megkereszteltek egy szirént, aki Murgan néven bekerült néhány régi almanach szentjei közé is. Egy társa 1403-ban átszökött egy megrepedt gáton, s holtáig Haarlemben élt. Senki sem értett a nyelvén, mégis megtanították fonni, s a keresztet is mintegy ösztönösen tisztelte. Egy XVI. századi krónikás úgy érvelt, hogy nem lehetett hal az a lény, mert tudott fonni, ám asszony sem lehetett, mert vízben élt. Az angol különbséget tesz klasszikus szirén (siren) és halfarkú sellő (mermaid) közt. Ez utóbbiak kialakulására valószínűleg a Poszeidón kíséretéhez tartozó istenek, a tritonok hatottak. Az Állam tizedik könyvében nyolc szirén vigyázza a nyolc körkörös ég forgását. Szirén: állítólagos tengeri állat - olvassuk egy bárgyú szótárban. 1. Devecseri Gábor fordítása.
SZKÜLLA Még mielőtt szörnnyé és örvénnyé vált volna, nimfa volt Szkülla, s szerelemre lobbantotta Glaukosz istent. Az Kirkéhez fordult segítségért, aki köztudottan jól ismerte a füveket s a varázseszközökel. Kirké szerelemre gyulladt Glaukosz iránt, ám mivel az nem felejtette Szküllát, megmérgezte annak a forrásnak a vizét, ahol a Nimfa fürödni szokott. Alighogy Szkülla a vízhez ért, testének alsó része több ugató kutyává változott. Tizenkét lábon állt, egyszeriben hat feje lett, s fejenként három-három fogsora. Úgy megrettent ettől az átváltozástól, hogy az Itália és Szicília közötti szorosba vetette magát. Az istenek szirtté változtatták. Viharok idején ma is hallják a tengerészek a szirthez vágódó hullámok moraját. Homérosz, Ovidius és I'ausanias lapjain is megtalálható ez a fabula.
A TALAJEGYENGETŐ 1840 és 1864 között a Fény Atyja (akinek a Belső Hang nevet is adhatjuk) egy gazdag látomássorozattal ajándékozta meg Jakob Lorber zenészt és tanárt, felfedvén előtte, milyen emberek,
állatok és növények élnek a naprendszerünk égitestein. E revelációból tudjuk, hogy van egy háziállat, a Talajegyengető avagy Földnyomtató (Bodendrücker), melv felmérhetetlen szolgálatot végez a Miron nevű bolygón - ezt a bolygót a Lorber-művek legutóbbi kiadója a Neptunnal azonosítja. A Talajegyengető vagy tízszer nagyobb, mint az elefánt, melyhez egyébiránt nagyon hasonlít. Kissé rövid az ormánya, hosszú, egyenes az agyara; halványzöld a bőre. A lábai - mint megannyi roppant széles kúp; a kúpok csúcsa szinte belefúródik a testébe. A kőművesek s az építők előtt halad e talponjáró, s elegyengeti a talajt. Kiviszik egy-egy hepehupás telekre, s ő lábbal, ormánnyal, agyarral elsimítja. Füvön és gyökéren él, egy-két rovarfélén kívül nincs ellensége.
TALOSZ A fantasztikus állattanban riasztó fajt alkotnak a fémből, illetve kőből lévő élőlények. Gondoljunk csak azokra a feldühödött, tüzet lehelő bronzbikákra, melyeket - Médeia varázstudományának segítségével - Iaszón fogott eke elé; s Condillac érző márványból készült, lélektani szobrát se feledjük; se azt a rézrévészt, akinek ólomlemezzel borított mellére nevek és talizmánok voltak felírva, s aki az Ezeregyéjszaka meséi-ben megmentette, majd sorsára hagyta a harmadik koldus királyfit, amikor az kiütötte a nyeregből a Mágneshegy lovasát; és a "puha ezüst- s a szilaj aranylányokat" se feledjük, akiket William Blake mitológiájában selyemhálóval ejtett el egy istennő egy férfi számára; se Arész dajkáit, ama fémmadarakat; se Talószt, Kréta szigetének őrét.1 Egyesek szerint Vulcanus vagy Daidalosz volt az alkotója; Appolóniosz Rhodiosz azt írja róla az Argonautiká-ban, hogy egy bronzfaj utolsó túlélője volt Talósz. Napjában háromszor körbejárta Kréta szigetét, s sziklát hajított a partra szállókra. Ha vörösen izzó testével megölelt valakit, nem volt menekvés. Csak a sarkán volt sebezhető, végül - Médeia segítségével - a Dioszkúroszok, Kasztór és Polüdeukész végzett vele. 1. A példasorhoz hozzátehetünk még egy vonóállatot is: Guillinburstit, a fürge vaddisznót, akinek azt jelenti a neve, hogy "aranysörtés", s akit Slidrugtanninak is hívnak, azaz "veszélyes agyarú"-nak. "Ez az élő vasmunka - írja Paul Herrmann mitológus - a furfangos törpék kohójából került ki; disznóbőrt dobtak a tűzbe, s arany vaddisznót vettek ki, mely földön, vízen s levegőben is képes haladni. E vaddisznó közelében még a legsötétebb éjszakán is elegendő fény van." Guillinbursti a szerelem és a termékenység egyik skandináv istenének, Frevrének húzza a szekerét.
TAO-TIE A költészet és a mitológia nem vesz róla tudomást; egyszer azonban bizonyára mindannyian láttuk már egy-egy oszlopfő sarkán vagy épp egy friz közepén, s akkor enyhe undort éreztünk. Gérüonész, a háromtestű óriás nyájait őrző kutya kétfejű, egytestű állat volt, melyet Héraklész szerencsére megölt; Tao-tie ennek épp a fordítottja, s még rémisztőbb, mert ormótlan fejéből jobbra is, balra is nyúlik egy-egy test. Legtöbbször hat lába van, mert az első kettő ama két testet tartja. Sárkány-, tigris- vagy emberarca van; "emberevő óriás álarca"-ként említik a művészettörténészek. Szabályos szörny, amelyet a szimmetria ördöge sugallt a szobrászoknak, fazekasoknak és keramikusoknak. Már a Sang dinasztia korában, Krisztus előtt ezernégyszáz esztendővel megjelent figurája a rituális
bronztárgyakon. Tao-tie azt jelenti, hogy "falánk". A kínaiak a mértékletességre intő célzattal festik rá az edényeikre.
TAPASZTALATI BESZÁMOLÓ ARRÓL, HOGY MIT TUDOTT MEG, MIT LÁTOTT ÉS MIT TALÁLT MRS. JANE LEAD 1694-BEN LONDONBAN A vak angol misztikus költőnő, Jane Lead (vagy Leade) nagyszámú műve közt találjuk a következő címet: Az Isteni Teremtésnek Nyolc Világ gazdagságában fellelhető Csodái, amiképpen a Szerző tapasztalat útján megismerte őket (London, 1692). Akkoriban, amikor Mrs. Lead híre már bejárta egész Hollandiát és Németországot, egy buzgó tudós - H. van Ameyden van Duym - lefordította a művet hollandra. Ám a későbbiekben, amikor féltékenykedés támadt Lead tanítványai közt, s vita tárgya lett néhány kézirat valódisága, van Duym változatait vissza kellett fordítani angolra. A Nyolc Világ című mű 340. (l0 B) lapján ezt olvashatjuk: "A Szalamandrának a Tűz a megszabott Lakóhelye; a Szilfeknek a Levegő; a Nimfáknak a folyó Víz; a Gnómoknak a Föld ürege, de az a teremtmény, amelynek anyaga az üdvösség, mindenütt otthon van. Lágy Zenének hall minden hangot, még az Oroszlánok üvöltését és az éjjeli Baglyok kuvikolását is, amint a Pokol foglyainak jajgatását és nyögését is. Rózsák és Liliomok pompás illatát érzi minden szakból, még a Rothadás legundorítóbb bűzéből is. Édes kalács és zamatos sör ízét érzi ki mindenből, még boszorkányos Hárpiák lakodalmi tálaiból is. Ha délidőben a világ Kietlen Tájain bolyong, úgy érzi, hogy az Angyalok Mennyei Kara szórakoztatja. Aki igazán vágyik rá, őt keresi Mindenütt, bármily komor s ocsmány részén van is most ennek vagy a másik hét világnak. Döfd át egy éles Kardpengével és az Isteni, Tiszta boldogság forrását látod magad előtt. E szemnek megadatott -Transzláció révén -, hogy lássa az ő útjait; olykor a Bölcsesség jóvoltából hasonló adományban részesül a Gyermek."
A TEKNŐCÖK ŐSANYJA A kereszténység előtt huszonkét évszázaddal a jóságos Nagy Jü császár bejárta és lépteivel lemérte a Kilenc Hegy, a Kilenc Folyó és a Kilenc Mocsár vidékét, majd felosztotta a földet a földművelés és az erények gyakorlására alkalmas Kilenc Tartományra. Ezzel megfékezte a Vizeket, melyek az Ég és a Föld elöntésével fenyegettek; a történetírók elbeszélése szerint egy patakból előbukkant, természetfölötti avagy angyali Teknőc tárta fel előtte az emberi világnak eme felosztását. Egyesek szerint ez a hüllő - valamennyi Teknőc Öreganyja - vízből és tűzből volt; mások már szokatlanabb anyagnak tekintik: szerintük a Nyilas konstellációt alkotó csillagok fényéből volt. Páncéljáról egy kozmikus írást lehetett leolvasni - Hung Fan (Egyetemes Szabály) a címe -, illetve egy fekete-fehér pontokból kirakott ábrát, amely az említett mű Kilenc Részét mutatta. A kínaiak félgömbnek tekintik az eget, s négyszögűnek a földet; ezért látnak világképet, világmodellt a Teknőcökben. A Teknőcök részesei továbbá a végtelen kozmikus időnek is; ezért természetes, hogy a szellemiséggel rendelkező állatok közé sorolják (úgy, mint az Egyszarvút, a Sárkányt, a Főnixet és a Tigrist), és hogy a jósok leolvassák páncéljáról a jövőt. Tan-Kuj (Teknőc-Szellem) a neve annak a lénynek, mely felfedte a császárnak a Hung Fan-t.
A TENGERI LÓ Más fantasztikus állatoktól eltérően a Tengeri Ló nem különböző elemek keverékéből áll; egyszerűen csak egy vadló, mely a tengerben él, és csak akkor lép a szárazföldre, ha a sötét éjszakákon kancaszagot visz felé a szellő. Egy meghatározatlan szigeten - talán Borneón - kikötik a pásztorok a király legszebb kancáit a partra, majd meghúzzák magukat a föld alatti üregekben; Szindbád látta is, amint kijött a tengerből a csikó, látta, hogy ráveti magát egy kancára, s hallotta, hogy felnyerít. Burton szerint a XIII. századból ered az Ezeregyéjszaka meséi-nek végleges összeállítása; ugyanabban a században született és halt meg al-Kázvíni kozmográfus, aki A teremtés csodái című értekezésében ezeket a szavakat írta: "A Tengeri Ló olyan, akár szárazföldi társa, épp csak a sörénye és a farka dúsabb, csillogóbb a bőre, hasított a patája, akár a vad ökröké, termetre pedig kisebb, mint a szárazföldi ló, s valamivel nagyobb, mint a szamár." Megjegyzi, hogy álomszép csikók születnek a tengeri és a szárazföldi ló kereszteződéséből, s meg is említ egy sötét szőrű kiscsikót, melynek "fehér foltjai, akár az ezüst." Egy XIII. századi kínai utazó, VangTaj-haj ezt írja a Kínai miszcelláneá-ban: "A kancára leső Tengeri Ló fel-feltűnik a tengerparton; olykor el is fogják. Fekete, fényes a szőre; hosszú a farka, söpri a földet; a szárazföldön éppúgy jár, mint a többi ló, felettébb szelíd, több száz mérföldet is befut egy nap. Jobb, ha nem fürdetik folyóvízben, mert a víz láttán nyomban feltámad ősi természete, s elúszik." Az etnológusok abban a görög-római elképzelésben keresték eme iszlám legenda eredetét, mely szerint a kancákat a szél termékenyíti meg. Vergilius versbe foglalja Georgica III. könyvében. Plinius szabatosabban érvel (VIII, 67): "Köztudott, hogy Luzitániában, Olisipo (Lisszabon) vidékén s a Tagus (Tajo) partján szembefordulnak a kancák a nyugati széllel, s az megtermékenyíti őket; az így született csikók csodásan fürgék, ám három évet sem élnek." Justinus, a történetíró feltételezése szerint onnan eredhet ez a fabula, hogy egykor a fürge lábú paripákat kissé fellengzősen "a szél fiainak" hívták.
A TERMIKUS LÉNYEK Rudolf Steiner teozófus és látnok előtt feltárult a titok, mely szerint bolygónk, mielőtt a most ismert Föld lett, átment egy Nap-korszakon, azelőtt pedig egy Saturnus-koron. Az ember ma fizikai testből, éteri testből, asztrál testből és egóból áll; ama Saturnus-korban vagy -fázisban kizárólag fizikai test volt. Láthatatlan, tapinthatatlan volt, mivel akkor még nem létezett a Földön se szilárd, se folyékony, se gáznemű anyag. Csakis a hőállapotok, termikus formák léteztek. A különböző színárnyalatok szabályos és szabálytalan alakokat körvonalaztak a kozmikus térben; minden ember, minden lény változó hőmérsékletekből álló szervezet volt. Steiner tanúsága szerint a Saturnus-korban az emberiség valójában egy hideg-meleg állapotokból létrejött, vak, süket és érzéketlen halmaz volt. "A kutató szemében a hő nem más, mint egy gáznál is finomabb szubsztancia" - olvassuk Az okkult tudományok vázlata egyik lapján. A Nap-korszakot megelőzőleg tűzszellemek avagy arkangyalok mozgatták amaz "emberek" testét, akik lassan már fénylettek és tündököltek. Vajon álmodta ezt Rudolf Steiner? Vajon azért álmodta, mert mindez megtörtént egykor, az idők mélyén? Kétségtelen, hogy ezek a lények sokkal meghökkentőbbek, mint a más kozmogóniákban szereplő sok demiurgosz, kígyó meg bika.
A TROLLOK A valkűrök Angliában a falvak világában rekedtek, majd boszorkánnyá süllyedtek; a skandináv népeknél az ősi mitológia óriásai pedig - azok, akik Jötunheim lakói voltak s Thór istennel hadakoztak - faragatlan trollokká satnyultak. A Régibb Edda elején álló kozmogóniában azt olvassuk, hogy midőn eljön az Istenek Alkonya, felhágnak az óriások Bifrostra, a szivárványra, és széttörik, majd egy farkas és egy kígyó kíséretében elpusztítják a világot; a néphitben szereplő trollok gonosz, ostoba elfek, kik hegyi barlangokban vagy rozoga kunyhókban laknak. A legkiválóbbaknak két-három fejük is lehet. A trollok Henrik Ibsen drámai költeményének, a Peer Gynt-nek (1867) köszönhetik hírüket. Ibsen elsősorban is nacionalistának ábrázolja őket; azt hiszik ugyanis - vagy legalábbis igyekeznek elhitetni magukkal -, hogy pompás ital az általuk készített rettenetes kotyvalék, s hogy palota a barlangjuk. Peer Gyntöt úgy igyekeznek megkímélni hajlékuk undorító látványától, hogy felajánlják, hogy kitépik a szemét.
A TUSIVÓ MAJOM "Az északi tartományokban honos ez az állat, s négy-öt hüvelyk hosszú; különös hajlam rabja; a szeme karneolszínű, a szőre koromfekete, selymes, göndörödő és puha, mint a párna. Felettébb kedveli a tust, így ha valakit írni lát, ő leül, s karba tett kézzel, keresztbe tett lábbal kivárja, míg az befejezi a munkát, s akkor felhörpinti a megmaradt tust. Azután ismét leguggol, és megnyugszik." (Vang Taj-haj, 1791)
TÜKÖRÁLLATOK A XVIII. század elején Párizsban kiadott Tanulságos és különös levelek egyik kötetében Zallinger jezsuita páter azzal a tervvel állt elő, hogy megvizsgálja, milyen ábrándok és tévhitek élnek a kantoni köznép közt; a bevezető felsorolásban megjegyezte, hogy a Hal olyan tünékeny, csillogó lény, melyet még senki meg nem érintett, bár sokan állítják, hogy látták már a tükrök mélyén. Zallinger atya 1736ban meghalt, s megkezdett tanulmányát akkor egyetlen toll sem folytatta; százötven évvel később Herbert Allen Giles vette kézbe a félbeszakadt munkát. Szerinte eme Hal-hiedelem egy olyan nagyobb mítosz töredéke, amely a Sárga Császár legendás koráig nyúlik vissza. A tükrök világa akkoriban nem vált szét, mint most, az emberek világától. Sőt nagyon is különböztek egymástól; a lények, a színek, a formák nem feleltek meg egymásnak. A két birodalom, a tükörés az embervilág, jól megfért egymással; ide-oda lehetett közlekedni a tükrökön át. Egy éjjel elözönlötte a tükörnép a földet. Roppant erejük volt, ám a véres hadakozás után győzedelmeskedett a Sárga Császár varázstudománya. Visszaverte erőiket, bezárta őket a tükreikbe, s megszabta nekik, hogy azontúl minden emberi tettet - mint valami álomban - meg kell kettőzniük. Elvette az erejüket, az alakjukat, és szolgalelkű tükörképpé fokozta le őket. Egy nap azonban majd kiszabadítják magukat e bűvös tehetetlenségből. Elsőként a Hal kel majd életre. A tükör mélyén akkor egy halovány vonalat veszünk észre, amelynek a színe egyetlen más árnyalathoz sem lesz fogható. Utána apránként a többi forma is feltünedezik.
Lassanként mindjobban eltérnek tőlünk, lassanként már nem utánoznak bennünket. Kitörnek az üveg, illetve a fém fogságából, s akkor már nem találnak legyőzőre. A tükörlények oldalán ott harcolnak majd a vizek teremtményei. Jünnanban nem Tükörhalról, hanem Tükörtigrisről beszélnek. Másutt pedig úgy vélik, hogy ama támadás előtt kihallatszik majd a fegyverek zaja a tükrök mélyéről.
A TÜNDÉREK Spanyol nevük (hada) a latin fatum (sors, végzet) szóval áll összefüggésben. Varázserejükkel befolyásolják az ember tetteit. Azt szokták mondani, hogy a másodrangú isteni lények közt a tündérek a legnépesebbek, a legszebbek és legemlékezetesebbek. Nem kötődnek se egyetlen vidékhez, se egyetlen korhoz. A régi görögöknél, az eszkimóknál s a rézbőrű indiánoknál egyaránt találunk olyan történetet, amelyben elnyerik a hősök e fantasztikus lények szerelmét. Veszedelmesek persze az efféle kalandok; ha egyszer a tündér vágyai teljesülnek, akár halálba is küldheti a szeretőit. Írországban és Skóciában azt tartják róluk, hogy a föld alatt élnek, s ott tartják fogva az elrabolt gyerekeket és férfiakat. A néphit szerint egykor a tündéreké volt a földből előkerülő sok kőkori nyílhegy, így csalhatatlan gyógyerőt tulajdonítanak nekik. A tündérek kedvelik a zöld színt, az éneket, a muzsikát. A XVII. század végén egy skót pap, az aberboyle-i Kirk tiszteletes írt egy traktátust a következő címmel: A titkos állam; avagy esszé azoknak a föld alatti és (jobbára) láthatatlan lényeknek a természetéről és tetteiről, akiket eddig faun, tündér és más efféle néven ismertek a skót síkságon; leírásunk a kettőslátók beszámolóján alapszik. 1815-ben Sir Walter Scott nyomtatta ki a kéziratot. Kirk úrról az a hír járja, hogy elrabolták a tündérek, amiért felfedte titkaikat. Az olasz vizeken a Fata Morgana kelt délibábokat, hogy megtévessze és elveszejtse a tengerészeket.
EGY TŰZKIRÁLY ÉS A PARIPÁJA Hérakleitosz tanítása szerint a tűz az elsődleges elem, de ez nem azt jelenti, hogy tűzből lévő lényeket kell elképzelnünk, olyanokat, akiket a lángok tünékeny, változékony anyagából alkottak meg. Pedig épp ezt a szinte képtelen felfogást kísérelte meg ábrázolni William Morris A földi Paradicsom című ciklusában (1868-1870), A Vénusnak adott gyűrű epizódban. Íme, a szóban forgó sorok: Király volt leginkább: jogar S korona járt lángjaival; Izzó-fehér arcán a hő Metsző, éles volt, mint a kő; S nem hús-vér: tűz volt, lobogó, Nézése vad, vágyakozó, Csupa félelem s fájdalom Embereiével rokon, Csak tízszerte kegyetlenebb; Pompás hátast nyergelhetett A Mester, nem volt hippogriff,
Se ló, se sárkány, de ez is, Meg az is, meg ez se, meg az se, Lidércesen vibrálva messze, Rémálomként...1 Lehetséges, hogy az a szándékoltan kétértelmű megszemélyesítés hatott a fenti sorokra, amellyel a Halált ábrázolja Milton az Elveszett Paradicsom-ban (II, 666-673). Ott, ahol a fejét véljük, királykoronát hord, a teste pedig egybeolvad önnön árnyékával. 1. Tandori Dezső fordítása.
AZ UROBOROSZ Számunkra az óceán ma egy tenger vagy tengerek rendszere; a görögök körkörös folyónak látták, mely körbefogja a földet. Minden víz belőle indul ki, neki ellenben nincs se forrása, se torkolata. Egyszersmind istennek vagy titánnak is tartották, mégpedig talán a legrégebbinek, mert az Íliász XIV énekében "első nemző"-nek nevezi Ókeanoszt az Álom; az Istenek születésé-ben azt írja róla Hésziodosz, hogy az óceán az ősatyja a világ valamennyi - szám szerint háromezer - folyójának, melyek közt az Alpheioszé és a Nílusé az elsőbbség. Egy dús szakállú öregember a szokásos ábrázolása; néhány évszázad múltán jobb jelképet talált rá az ember. Hérakleitosz hajdan azt mondta, hogy a kör kerületén egybeesik a kiinduló, illetve a végpont. Egy III. századból származó görög amulett, melyet ma a British Museumban őriznek, találóbban ábrázolja eme végtelenséget: egy kígyóval, amely a farkába harap, vagy amely - Martínez Estrada szép szavaival "a farka végénél kezdődik". Uroborosz e szörny szakneve (tehát "farokfaló"), melyet később oly gyakran használtak az alkimisták. A skandináv kozmogóniában találjuk leghíresebb példányát. A Próza Edda avagy az Ifjabb Edda leírja, hogy Loki nemzett egy farkast és egy kígyót. Egy jóslat figyelmeztette az isteneket, hogy e két lény lesz a föld veszte. Fenrirt, a farkast ekkor láncra kötözték, melyet hat képzeletbeli dologból fontak: "macskalépészajból, nőszakállból, sziklagyökérből, medveszálkából, hallélegzetből és madárnyálból". Jörmungandrot, a kígyót pedig "a földet övező tengerbe vetették, s az úgy megnőtt a tengerben, hogy maga is körüléri a földet és önnön farkába harap". Jötunheimben, azaz az óriások földjén egy verseny során Utgard-Loki felszólítja Thór istent, hogy emeljen föl egy macskát; jóllehet minden erejét megfeszíti az isten, az állatnak csupán csak egy lába emelkedik fel a földről; valójában kígyó az a macska. Varázslattal tévesztették meg Thórt. Midőn eljő az Istenek Alkonya, a kígyó felfalja a Földet, a farkas meg a Napot.
A VALKŰRÖK Az ősi germán nyelveken azt jelenti a valkűr, hogy "holtak kiválasztója". Egy fájdaloműző angolszász ráolvasás - anélkül, hogy nevükön nevezné őket - ezt a leírást adja róluk: Zajjal jártak, lám, zajjal, hogy a hegyháton átlovagoltak, Elszántan jártak, bátrak, hogy a felföldön átlovagoltak.
........... Ott, e roppant asszonyok...1 Nem tudjuk, milyennek képzelte őket Németország vagy Ausztria népe; a skandináv mitológiában szépséges, fegyveres szüzek. Legtöbbször hárman voltak. Kiválogatták a csatában elesett harcosokat, s magukkal vitték a lelküket Odin eposzbéli paradicsomába, melynek aranyból volt a teteje, s ahol lámpák helyett kardok világítottak. Eme paradicsomban hajnalhasadtától addig tusáztak egymással a harcosok, míg el nem estek, majd életre kelvén, részt vettek az istenek lakomáján, ahol is egy halhatatlan vaddisznó húsából ettek, s a kifogyhatatlan szarukból mézsört ittak. A keresztény hatások erősödésével mind jelentéktelenebb lett a valkűr név; a középkori Angliában azzal a váddal küldött máglyára egy szerencsétlen asszonyt egy bíró, hogy valkűr, vagyis boszorkány. 1. Tandori Dezső fordítása.
YOUWARKEE Saintsbury azt írja Az angol irodalom rövid története c. munkájában, hogy Youwarkee az egyik legbájosabb angol hősnő. Félig asszony, félig madár, vagy amint egykor Browning írta halott feleségéről, Elizabeth Barrettról, félig angyal, félig madár. Szárnyként kitárhatja a karját, selymes toll borítja a testét. A déli sarkvidéki tengerek egyik eldugott szigetén él; ott akad rá egy hajótörött, Peter Wilkins, és feleségül veszi. Youwarkee egy madártörzs, a glummok fajtájához tartozik. Wilkins megtéríti őket Krisztus hitére; felesége halála után pedig sikerül visszajutnia Angliába. E különös szerelem történetét Robert Paltock PeterWilkins (1751) című regényében olvashatjuk el.
ZSIDÓ DÉMONOK A zsidó babona úgy képzelte, hogy a test és a lélek világa közt van egy birodalom, melyet angyalok és démonok laknak. Az ott élők száma meghaladta az aritmetika határait. Az idők folyamán Egyiptom, Babilónia és Perzsia is hozzájárult e fantasztikus világ kialakításához. Talán a kereszténység hatására történt (Trachtenberg ezt állítja), hogy kevesebb figyelmet kapott a démonológia avagy a démonok tudománya, mint az angelológia, vagyis az angyalok tudománya. Azért említsük meg Keteb Mererit, a Dél és a Forró Nyarak urát. Egyszer iskolába igyekvő gyerekek találkoztak vele; kettő kivételével mind odavesztek. A XIII. század folyamám latin, francia és német jövevények árasztották el a zsidó démonológiát, s később teljesen elvegyültek a Talmud alakjai között.
