Nincs cím. Javaslat: GULYÁS A SZELÍD HIÚZ Wass Irattárban „file” cím: „I was born and raised in a little country” angolból fordítva - a nyelvezetéből ítélve az 1950-es években írhatta, Astor Fl. Én egy olyan kis országban születtem és nőttem fel, melyről talán önök még soha nem hallottak, vagy ha igen, lehet, hogy torz képet kaptak róla. Olyat, amit szenzációhajhász írók olcsó, morbid meséi alapján alkottak meg. Ennek a kis hegyi országnak Erdély a neve. Meg kell vallanom, hogy arról a bizonyos képzeletbeli Drakula grófról én először csak akkor hallottam, amikor Amerikába jöttem, ami 1950-ben volt, és akkor már 42 éves voltam. A szülőhazámban nagyon közel voltunk a természethez és megtanultunk együttélni a vadvilággal. Egy nagy házban nőttem fel, amely hegyen állt egy nagyobbacska tó felett és egy 40 holdas park vette körül. Erdő szegélyezte egyik oldalon, és búzaföldek, árpa, kukorica táblákkal beültetve a másik oldalon. Neveltünk csirkét, pulykát, kacsát, libát, és Nagyapám ambíciója volt a fácánok nevelése, vadászó vendégek kedvtelésére. Amikor öt éves voltam, Nagyapám a születésnapomra egy puskát adott, melyet a francia feltalálójáról flaubernek neveztünk, melyet apró kerek tölténnyel kellett megtölteni, amolyan sörétes puska. Ez volt az elődje a mostani 22-es kispuskának. Meg is tanított, hogy hogyan kell használni, és mikor eltaláltam a céllövő papíron a középső kört, akkor felfogadott, hogy őrizzem „szent” fácánjait a parkban és a gyümölcsösökben a varjak, hollók, héják és más ragadozó madarak ellen. Két fillért kaptam egy varjúért, 10 fillért egy héjáért, és így tovább, és ezekből fedeztem a lőszerkészletet, amelyből egy töltény egy fillérbe került. Egy rókáért egy pikulát kaptam. Azonban erre nem került sor. A birtok körül rendszeresen vadászták a rókákat – a sok csirke, kacsa, liba, gyöngyöstyúk miatt. Egyszer mégis találkoztam egy rókával. Már hat éves voltam akkoriban. Tél volt. Két lábnyi (kb 60 cm) magas volt a hó és próbáltam egész közel menni egy magas fenyőfához, melynek a tetején varjak ültek. Már lement a nap és valami sötét folt halványan mozdult a fehér havon a fenyőfa tövénél. Földbe gyökerezett a lábam. Egy róka volt. Az álla a havat érte. Nem vett észre, mivel szeme egy fácántyúkra tapadt, mely tőle balra volt, amint magot szedegetett a fák között. A róka hosszú volt, de sovány. Láttam a csontjait a bundája alatt. Éhesnek látszott. Igazán éhesnek. Aztán egy hirtelen mozdulattal előre lendült, egy csomó havat sodort magával, és már csak egy károgó hangot hallottam, meg szárnycsattogást, és a fácán a róka szájában lógott. Akkor egy percre rám nézett a róka, fekete szeme megcsillant, és eltűnt, csak néhány toll maradt utána a havon. Az izgalomtól gyorsan vert a szívem. És valami mástól is. Valami melegséget éreztem. Örültem, hogy ez a szegény éhes jószág el tudta kapni Nagyapám egyik kényeztetett fácánját.
Senkinek nem mondtam el az epizódot, sem akkor, sem később. De attól kezdve elhanyagoltam a megbízatásomat, és abba is hagytam. Nagyapám soha nem kérdezte, hogy miért hagytam abba. Lehet, hogy sejtett valamit és megértő volt. Azonban, az éhes róka tekintetét sokáig láttam magam előtt, valójában egész életemen át elkísért. A következő nyáron egy másik élmény lett maradandó. Ez az eset nem rókával, hanem borzzal kapcsolatos. A park mellett volt egy gyümölcsös, és a gyümölcsös mögött szántóföld húzódott. Abban az évben búzát vetettek bele. A gyümölcsös kerítésénél volt egy hatalmas szilvafa, amely édes, kerek, leves szilvát termett, de másra nem volt jó, csak pálinkát főztek belőle. Mivel Nagyapámat nem érdekelte a pálinka, egyedül csak én látogattam az édes gyümölcsű szilvafát. A búza magasra nőtt, mikor az édes szilva megérett. Mindennap megnéztem, hogy mennyi hullott le a fáról. Abban az évben a búza jól termett. Egyik nap később értem oda a fához, és azt vettem észre, hogy valaki már járt előttem. Egy borz volt az. Már ismertem, hogy milyen egy borz. Itt vagy ott földalatti járatokat fúrtak maguknak a szántóföld sarkánál, és Apámnak azt el kellett intézni, ahogy ő szokta volt mondani. Ez azt jelentette, hogy a lyukhoz odavitték a két tacskót (dachs-hound, ez a kutya neve németül, ami borz-vadászt jelent). A lyuk egyik végén a kutyák eltűntek és ahol az ugatásuk hallatszott a föld alól, ott az emberek ásni kezdtek és a sarokba szorított borzokat lepuffantották. A zsírjából szappant készítettek. Tehát, azon a késő délután, amikor odamentem, már ott találtam a borzot, amint szilvámat majszolta. A váratlan látogató láttán lelassítottam a lépteimet. De a borz meghallhatta, hogy jövök, mert felemelte a fejét és morgott egyet. Rajtam tartotta a szemét, de folytatta a lehullott szilvák keresését. Nagyon lassan megközelítettem. Időnként felnézett, morgott egyet, de folytatta a lakmározást. Előző éjszaka vihar volt és megtépázta a fát, ezért bőven volt édes szilva a fűben lehullva a fa alatt. Tíz láb távolság (kb 3 m) volt már köztünk, amikor abbahagyta az evést és lassú kúszással hátrálni kezdett. Lehajoltam és felvettem néhány édes szilvát nagyon gyengéden meglendítettem a kezemből a szilvát és odadobtam a borz felé. Egy az oldalához hullott, kettő eléje. A borz megrázkódott, rám bámult, aztán lehajolt és felszedte a gyümölcsöt, amit dobtam neki, és miközben lassan megette, rajtam tartotta a szemét. Aztán horkantott egyet, megfordult és sietve távozott. Megállt a kerítésnél, még egyet horkantott, majd átcsúszott a drót alatt azon a mélyedésen, amelyet ő ásott, hogy ott közlekedjen. Másnap délután korábban értem oda és felmásztam a szilvafára és megtelepedtem az egyik ágon, kb. 10 láb (3 m) magasan a földtől. Fél órán belül megláttam a borzot, amint a búzaföld felől jött. Körülnézett, szimatolt a levegőben, aztán becsúszott a gyümölcsösbe a bejáraton, amelyet ásott.
Aztán hirtelen megállt és felemelte az orrát. A szellő odavitte hozzá az emberszagot. Körülnézett, de nem láthatott meg, mert közelebb jött. Elérte az első szilvát és enni kezdett. Ott ültem, figyeltem és vártam. Amikor új szilvát keresett, gyengéden megráztam egy kisebb faágat a közelemben. Néhány szilva leesett. Megvártam, míg mindet felszedte, s akkor megint megráztam az ágat. A borz felnézett, hogy lássa, melyik madár csinálja ezt a fán. Amikor engem meglátott, megdermedt. Mindössze 8 lábra voltam tőle a fán, és ő éppen az alatt az ág alatt volt. Megint megráztam az ágat. Akkor ő elkezdett enni, már nem volt morgás, nem volt horkantás. Néztük egymást: én őt a fáról, ő engem a földről. Néhány másik ágakat megráztam. Attól kezdve már nem is nézett fel. Csak szedte fel a szilvát, amit ráztam. Aztán mikor eleget evett, elügetett és kibújt a kerítésnél a lyukon vissza a búzatáblához. Ez egy vagy két hétig így folyt minden nap. De az egyik délután a borz barátom nem jelent meg. Este amikor csalódottan és szomorúan hazaértem, ott találtam Apámat a két tacskóval és néhány embert ásókkal a konyha mögött és négy véres borz ott feküdt sorban a földön. „Kárt tesznek a búzában, már egy holdnyi területen ástak lyukat a búzatábla végében” – magyarázta Apám és talán soha nem értette meg, hogy miért futottam el sírva. „De hiszen ezek csak borzok voltak, a földműves gazdák ellenségei” – mondta. Nem egészen két évvel később egy vadőrrel jó barátságba kerültem és ő időnként kivitt az erdőbe. Ő hozott nekem egy kis rókát. Nem lehetett több, mint három-négy hónapos és valami vadorzók csapdájába kerülhetett, akik vadnyúlra vadásztak. A jobb mellső lába eltört és tehetetlenül lógott, egy kis véres bőr tartotta csak. Az öreg ember legjobb tudása szerint összeillesztette a kis lábat és szorosan bekötözte vászonnal és rám bízta, hogy gondozzam. És én gondoztam! A szegény kis jószágot egy nagy dobozban tartottam a lóistálló egyik sarkában – mivel nem vihettem be a szobámba, és szabad időm legtöbb részét „rókicával” töltöttem, mert így neveztem el. Etettem füstölt sonkával, kolbász darabkákkal és mindenféle maradékkal, amit csak szereztem. A kutyák tiltakoztak egy darabig és ezért óvatosnak kellett lennem. Azonban, legelőször Apám vizslája, aztán a két nagy házőrző, s végül a két tacskó is elfogadták, mint a család új „jövevényét”. Rókica lába meglepően gyorsan gyógyult. Az egyetlen baj az volt, hogy nem állt helyre olyan egyenesen, amilyennek lenni kellett volna, de egy kicsit görbe maradt. De még így is, a kis rókán tudott szaladni, játszani a kutyákkal és a macskával és a család legjátékosabb és leghuncutabb tagja lett. Azonban, mivel egészséges rókafiú volt, két évvel később elhagyott bennünket. Előbb csak egy vagy két napra, majd hosszabb időre. Azt mondták, hogy visszatért az erdőbe, ahova tartozik. Azonban a távozása engem elszomorított. Néha még láttam bicegni a park körül és mikor hívtam, akkor megállt, rám bámult és a jól ismert hangján csaholt egyet. De ekkor az első világháború elért bennünket. Apám elment, hogy
megvédje az országunkat, és az a világ, amelyben éltem, felfordult, és az én békés világom megszűnt. 1918 karácsonyán a román hadsereg elfoglalta Erdélyt. Tíz éves voltam, amikor életem szép szakasza lezárult és egy csúnya fejezet következett. A románok első dolga az volt, hogy elvettek 3 ezer hold földet családomtól, mely közel ezer éven a mi birtokunk volt és kiosztották olyan románok között, akik Beszarábiából, amely Oroszország része volt, Erdélybe telepedtek át. Csak 200 hold maradt, a régi kúria körül. Ezért a családom kénytelen volt a terveit megváltoztatni és a túlélésre berendezkedni. Ekkor engem elküldtek egy régi kálvinista iskolába, melyet 1558-ban alapítottak, ahol 8 évet töltöttem. Mivel az erdőt szerettem, az erdészetet választottam hivatásomnak. A főiskolát Magyarországon Debrecenben végeztem, onnan Hohenheim Németországba mentem egyetemre, és tanulmányaimat a híres régi Sorbonne egyetemen fejeztem be Párizsban, Franciaroszágban. Már a középiskolai éveim alatt elkezdtem verseket írni, majd elbeszéléseket írtam, melyek közül sok megjelent nemcsak az iskolai sajtóban, de különböző folyóiratokban. Első regényemet „Farkasverem” címmel írtam a debreceni egyetemi éveim alatt, és 1931ben adtam ki a nagyhírű budapesti kiadónál, a Révay kiadónál. „Best seller” könyv lett belőle. Attól kezdve elismert író lettem. Diákéveim alatt több újságnál vállaltam különféle megbízatásokat, mint szabad újságíró. Talán mindez hozzájárult ahhoz, hogy amikor megszereztem az erdészmérnöki és vadőr felügyeleti diplomámat, kaptam egy ajánlatot, hogy felügyeljek egy 40 ezer hold erdő és vadászati rezervátumban a keleti Kárpátokban, mely mindent felülmúló szépséggel és páratlan gazdag vadvilággal rendelkezett. Ezzel együtt, a vadászati propaganda területén felkértek arra, hogy kiemelt állami embereknek és a kormány külföldi politikai vendégeinek a vadászatait megrendezzem, melyen jávorszarvas „trófea”, barna medve és vaddisznó vadászata volt a cél. Az alatt a rövid idő alatt, amíg ez a kinevezésem tartott, módomban volt néhány hírességet kiszolgálni, köztük Haile Selasie-t, a száműzött abesszin királyt, Friedrich Krup-ot, a német acélmágnást és a hírhedt német hadügyminisztert, von Ribbentrop bárót. Amíg ott fenn tartózkodtam, a legszebb hegyek és fenyőerdők között, részem volt egy nem mindennapi élvezetben és kiváltságban: megbarátkoztam Gulyással, a Kárpátok óriási hiúzával. Ott tartózkodásom első hetében egy Gligor nevű vadőr és hajtó hozta oda. Egy óriási méretű hím állat volt, közel 6 láb magas termetű (1.8 m), de erősen meg volt sebesülve. A gyomránál egy nagy kaliberű puskával meglőtték, s valószínű nagyon éles lövés érhette. Az állatorvos szerint a lövést hat héttel korábban kaphatta, amikor Gligor
megtalálta, amikor felfigyelt a hollók természetellenes nagy seregére. Az állat csont és bőr volt, elgennyesedett seb az oldalán. Az állatorvos nem hitt abban, hogy túléli a nagy macska a sebesülést. Ennek ellenére, hat órán át tisztította a sebebeket, a zúzódásokat, kivágta a szétszakadt béldarabokat és összevarrta a beleket. Egy héttel a súlyos operáció után Gligor futva jött be az irodámba. „Eszik, eszik” kiáltotta „ a macskánk eszik! Most már megmarad!” Gligornak igaza volt. Az erős hegyi macska kibírta. Még körülbelül három hétre volt szüksége, hogy fel tudjon állni és néhány szédelgő lépést tegyen. De sikerült neki. Az első étel, amit egy tálból megevett, amit Gligor kínált neki gulyás volt, és erre utalt az elnevezés ami rajta maradt a nagy macskán, ezért lett gulyás a neve. Érdekes volt figyelni, hogy hogyan alakult a kötelék egy ember és egy vadállat között. És négy hónap múlva, a mi nagy macskánk egy ragyogó kiállású hiúz lett, akit a látogatók megcsodáltak, amint ott feküdt az iroda bejárata előtt, vagy éppen az udvaron sétált, nagy sárga szemeivel bámulva az erdő felé. Azt gondoltam magamban, hogy gulyás megerősödik a természetes ösztöneiben és ott hagy bennünket egy szép napon. Ez nem következett be. Minden délután jött az ételéért és éjszaka szénán aludt, a lóistálló sarkában. Újra és újra igyekezett Gligort követni, ha valahova el kellett mennie, de egyetlen szavára megállt a nagy macska, visszafordult és visszajött, ahova tartozott. És határozottan úgy tűnt, hogy abba a kis világba tartozott, ahol Gligor és az állatorvos visszaadták az életét. Folyton azon tűnődtünk, hogy mi lesz gulyás sorsa. A főnököm oda akarta adni egy állatkert számára, azonban Gligor kijelentette, hogy akkor ő is megy oda, ahova a macska. És Gligor kiváló vadőr volt. Gulyás valóban nem okozott sok gondot. Egy idő múlva megtanult békében élni a két vérebbel, amelyeket ott kellett tartanunk arra az esetre, ha egy vendég megsebez egy jávorszarvast vagy medvét. És a kutyák is megtanultak a nagy macskával együtt élni. Elfogadták, mint az ottani környezet részét, ahogy a három lovat és a két tehenet. Egy furcsa dolgot megfigyeltem gulyásról. Soha nem mászott fára. Az állatorvos szerint a sebe és az operáció miatt lehetett ez. Bármennyire megszelídült gulyás, de volt valami, ami nekem rejtély maradt. A szomorúság rá volt írva, mindig, ha ott feküdt vagy állt, ahonnan szemével az erdőt nézte. Egy mély fájdalom volt, szinte egy mély vágyódás valami után Az a vágy, hogy újra
odamenjen, és ott kóboroljon, mint azelőtt. De vélhetően tudta, hogy soha többé nem lesz képes rá. Három évig volt a mienk. Aztán kitört a háború és teljes felfordulást és fájdalmat hozott. Távoznom kellett és be kellett vonulnom katonának a hadseregbe. Amikor utoljára láttam gulyást, nyugtalanul nézett rám. Éreznie kellett, hogy valami nem volt rendben. Azt a helyet a hegyekben ki kellett üríteni. Jöttek az oroszok. Az utolsó hír, amit hallottam, az volt, hogy Gligor elvitte magával gulyást. Az otthona lent volt a völgyben, 20 mérföldre onnan. És a nagy függöny legördült és minden kapcsolat megszakadt köztünk. Mintha eljött volna a világ vége, és valóban, ez a világ vége volt. Bármi is történt a nagy macskával, hadd legyen ez a kis történet az emlékezés szerény megnyilvánulása. Egy szál virág gulyás, a hiúz névtelen sírján.
