Eleven ajándékok Mindig sírnak, meg nyafognak. Kiborítanak mindent, egyfolytában koszosak, maszatosak, a náthájuk le nem törölt tüneteitıl lucskosak, végtelenül csacsognak (és milyen badarságokat!), mindig rájuk kell figyelni, és olyan logikátlan, nehézkes az egész létük. Brrr… Így tehát soha nem vágytam saját gyerekre. Kamasz-koromban, sıt még azt elhagyva sem tudtam elképzelni, hogy nekem valaha gyermekem legyen. Amikor esküvınk után vadonatúj feleségem rám nézett, tekintetében annyira sóvárgott a vágy, hogy tudtam, elvesztem, bár belül igyekeztem magamnak megmagyarázni, hogy független szabad ember vagyok ebben a kérdésben. Ugyan tisztában voltam azzal, hogy a szaporodás, az utódok léte teremtésbeli genetikai parancs bennünk mind biológiai, mind pszichológiai szempontból, de amíg az elsı a kikerülhetetlenségével, addig az utóbbi hiányával döbbentett meg. Meghökkentem azonban, hogy minden erıfeszítésem ellenére – hő, de sokat gyızködött akkoriban operaénekes barátnınk: „nemcsak akkor lehet kommunikálni egy gyerekkel, ha már beszélni tud, s különben sem kell félnem az apai érzések hiányától, amikor még nincs is gyerekem, ezeket majd meghozza az idı és a szituáció” (csalárd módon egyik nászajándéka is egy kék-rózsaszín elefántos rugdalózó volt) – már nem találtam meg magamban azt elszánt ágálást, amihez pedig olyan foggal-körömmel, mintegy elvszerően ragaszkodtam. Igaz, errıl az a kis fekete-fehér fotó is tehetett, amit Ercsi diadalmasan a kezembe nyomott. Akkor történt ez, amikor egyszer, egy fárasztó nap után „hazaestem”. Alig léptem be az ajtón, nejem széles, elismerést váró mosollyal nyújtotta át a kis fotót. Álltam, és bamba képpel néztem a képet. Nem tudtam eldönteni, mi a csuda lehet. Gondolkodtam erısen, mert Ercsi arca azt sugallta követelıen, hogy meg kell ismernem, amit ábrázol. Egy háromszögszerő alakzatban, (amin kívül fekete volt minden) valamiféle szürke pacák, világosabb és sötét foltok tengere kérette megismerni önmagát. – Valami különleges őrfelvétel…? – próbálkoztam szerencsétlenül. Ercsi mosolyogva, hitetlenkedve csóválta a fejét. – Valóban nem ismered meg? Fogalmam sem volt róla, mit kellene megismernem. Mondom, fáradt voltam rettenetesen. Ám ahogy majd kicsattanó örömő páromra néztem, egy rettentı gyanú fészkelte be magát szürkeállományomba. – Csak nem…? – De bizony! Homlokegyenest ellentmondva saját várakozásomnak és elvárásaimnak, a nyakába ugrottam, és összecsókoltam, ahol értem. Amikor lefejtett magáról, eltőnıdtem, vajon miért érzek örömöt, amikor kétségbeesést és szőkölı rémületet kellene „produkálnom”. Nagymamám (édesanyám anyukája, akivel akkoriban együtt éltünk) csak állt szők konyhánk ajtajában és bölcsen mosolygott. – Fiú vagy lány? – tértem pragmatikusan a lényegre. – Te bolondos, ilyenkor azt még nem lehet tudni! – nevetett rám boldog párom
S
OHA NEM SZERETTEM A GYEREKEKET.
2
– Tulajdonképpen egyre megy! – tőnıdtem. – Mindegy, hogy fiú lesz vagy lány, ha aztán lányt szülsz nekem! – mondtam, és akkor még nem is sejtettem, mennyire engedelmes a feleségem. Este, miután fáradt feleségem már álomországban bandukolt, elıvettem a naplómat. Ritkán írok bele, csak a nagy horderejő dolgok, és a másoknak kibeszélhetetlennek hitt lelki deficitek kapnak benne helyet. 1990. október 9. Mit kellene most éreznem? Itt van elıttem a fényképed, bár te még az égvilágon semmit sem tudsz, nemhogy érzésiben és hitében gyötrıdı apádra gondolnál. Tudod nekem még az apa szó mulatságos, ha rólam van szó. A képen a két fehér kereszt között vagy te, alaktalan, tehetetlen furcsa kis élet, elmosódó paca egy kimerevített ultrahangképen. Ki vagy te? Milyen leszel? Tudod, nehezen tanultalak meg még ennyire is szeretni téged, de szeretni akarlak! Szeretni akarlak, hogy elhihesd a szeretetemen át, hogy nem vagyunk egyedül ezen a világon, hogy van Isten, s hogy te is csak Benne érhetsz valamit. Szeretni akarlak: okosan, következetesen, határozottan, tisztán. Nem úgy, ahogyan engem szerettek, nem úgy, ahogyan minden régi érdeme ellenére engem szeretett az apám, akit te már meg sem ismerhetsz, mert felette kiütéses gyızelemmel röhög a Sátán. Azt akarom, hogy a kamaszkor tombolásán kívül neked ne kelljen szégyellned engem, azt akarom, hogy neked mindig mondjon is valamit az a szó, „apa”. Valamit, ami igazán egy rész belıled. Tudod, te alaktalan paca, megzavartad anyád mindennapjait, pedig még alig-alig is látszol, nagyon nagy mocsokba jössz ide közénk! Mi, hívık szeretnénk ugyan – kétségbeesett erıfeszítéssel és jövı vetett bizalmú kézkulcsolásokkal – kivételek lenni, és jobbítani a világot. Az elsıre komoly lehetıségünk van, a második kilátástalan. Ami történik, annak így kell lennie, ez már egy leosztott pakli. A húguk vérével Sátán nevét falra kenı ifjoncok ideje ezen a Földön már soha nem jár le. Ezt is meg kell majd ismerned, ha Jézus addig vissza nem jön, s még nagyon sok minden mást is, ami csöpp szívedet nagyon-nagyon elszorítja, ami icipici torkocskádat igen-igen elszorítja majd. Még nem tudod mi az élet, de nagyon remélem, megismered majd benne, İt, aki maga az Élet. Ha nem így lesz, inkább meg se szüless, mert csak utálni fogod ezt az egész visszataszító kavalkádot, s egy percig sem látod majd értelmét létednek. Furcsa hangulatom van miattad. Egyszerő vagyok boldog és derős, hallgatag és szomorkás, és ezt az egész cirkuszt te váltottad ki bennem. Figyelj csak, mi megígérjük, hogy sokat, nagyon sokat fogunk imádkozni érted – még csak röpke gondolat voltál, de már akkor megtettük –, de cserébe ígérd meg, hogy te pedig keresni fogod İt, jó? Nagy, veszıdséges, fájdalmas munka, de én mondom, – pedig sehol sem vagyok még az úton, komolyan –, hogy megéri! Ígérd meg, kérlek azt is, hogy nem cukkolod se magadat, se édesanyádat semmiféle ostoba komplikációval, amíg odabent vagy! Tessék nekünk egészségesnek maradni, légy szíves! Élj boldogan, s ha kell, ha lesz rá még idı egyáltalán, halj meg az İ szeretetében, kicsi gyermekem!
Így Ercsi tekintetétnek, és természetesen a Teremtı munkálkodásának hamarosan szemmel látható hatása lett. Megindult a kismamaruha varrás, vásárlás. Ahogy telt-múlt az idı, azon kaptam magam, hogy esténként elalvás elıtt már nemcsak Erikával, hanem a „pocakjával” is aktívan beszélgetek. Ahogy gömbölyödött, néha még csiklandozni is lehetett a hasfalon keresztül is kivehetı talpacskáját a kis jövevénynek. Talán három hónapja fészkelıdhetett meleg kis zugában, amikor nevet kapott. Úgy döntöttünk, nem akarjuk elıre tudni, milyen nemő lesz a kis üvöltı csomag, ezért egy amolyan „uniszex” név viselıje lett. Egy csodálatos könyvet lapozgattunk, amely tele volt lenyőgözı méhen belüli felvételekkel. Jó sokáig nézegettem egy képet, amely a néhány hetes magzatot ábrázolta. – Nézd csak, olyan, mint egy szamóca! – mutattam Ercsinek, aki ebbıl, ha eddig nem is tudta volna, könnyen rájöhetett, hogy törzsgyökeres pesti legény vagyok. A kép ugyanis hasonlított a szederre is, a málnára is, a szamócára azonban semmiképpen. Azonban a
3
név rajta ragadt. Olyannyira, hogy kilenc év elteltével is – többi neve mellett – Szamócának hívjuk. Ezután tehát már „nevén” szólíthattam, amikor esti traccspartijainkba fogtunk. Nagyon sima terhesség volt. A vége volt a legvidámabb. Amikor indultunk valahova, udvariasan mindig elıreengedtem Ercsit, és visszafojtott derővel figyeltem, ahogy totyogó, kacsázó léptekkel elindul. A hatalmas pocakjától lépni is alig tudott. – Gyere Hápháp, menjünk! – karoltam át nagy nehezen, nevetve a derekát. Együtt szültünk. Nem tudom, kinek volt a nehezebb. A fizikai szenvedés mindenképpen az övé volt, a tehetetlenség gyötrelme pedig az enyém. Tulajdonképpen nem is szülni mentünk be, csupán kontrollra. Fınökeimmel megbeszéltem, hogy kések egy kicsit, mert bekísérem az „asszonyt”. Akkoriban két nagyon rendes fınököm volt a Budapest Bank Dél-budai fiókjában, Kati néni és Rózsika. Talán, mert mindketten gyerekes anyák voltak, szó nélkül elengedtek. Vártam a rendelı elıtt. Tulajdonképpen, papírforma szerint már egy hete meg kellett volna születni a babának, de ı túlórázott egy kicsit. Az orvos már két héttel korábban be akarta fektetni Ercsit, aki ettıl a gondolattól roppant módon elszontyolodott. – Te, Mohás, beszéljük már meg vele, hogy ne kelljen! Mit csináljak én itt, nem vagyok beteg! A doktort nem volt túl lelkes, csak nagyon nehezen állt rá a kérésünkre. Talán az nyugtatta meg, hogy nagyon közel lakunk a kórházhoz. Annyit azonban kötelezıvé tett, hogy minden másnap látni akarja a kismamát. Szóval ott álltam a rendelı elıtt, órámat nézegetve, hogy vajon beérek-e a bankba a megígért idıre, amikor nyílt az ajtó kilépett Eri, nyomában a dokival. – Képzeld, öt perces fájásaim vannak! – mosolygott rám kedvesem. – És ezt eddig nem érezted? – Nem érzem én most sem. A doktor úr mondta! Nagyjából ebben a szellemben zajlott le az egész szülés. Annyira helyén volt minden, annyira összeálltak a dolgok, hogy este tizenegy felé a boldogság könnyeivel az arcomon, kergült kecskeként ugrándoztam haza a kórházból, miközben szememet egyre az égre függesztettem, és szívem minden háláját elszabadult gázlufiként eresztettem az ég felé. Eszter! Eszter! Kislányom van! Igazi, élı, kislányom van, eleven hajasbabám! Azt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni, amikor a frissen a vakító kórházi fényekre kibukkant csöppséggel megtaláltuk egymás tekintetét. Úgy, ahogy volt, ahogy „felszínre bukkant” a kezembe nyomták. Rajta volt még a szülés minden velejáró következménye, tapadós, ragadós, csatakos volt az én kislányom, de sikerült egymás szemébe néznünk. Akkor még üvöltött, mint a sakál. Miután lemosták, megvizsgálták és bepólyázták, viszszaadták nekünk. Eredetileg néhány percre, de aznap front volt, és a vajúdó kismamák tömege között örültek, ha szusszanni tudtak a nıvérek és az ügyeletes orvos. Két órát velünk maradhatott a kis „csomag”. Ercsi annyira gyenge volt, hogy pát perc után megkért, vegyem el tıle a pólyába göngyölt jövevényt. – Félek, hogy elejtem, nem bírom tartani! – mondta. Nagy örömmel átvettem. A kicsi a ringatásra, cirógatásra megnyugodott. Opálos tekintetével, mintegy álomból ébredve pásztázta körül a környezı világot. Rövid idı múlva sírásra konyult pirinyó szájacskája. – Ne sírj, kicsi Szamóca! – nem volt még idım megszokni, hogy van „rendes” neve is. – Én vagyok az apukád, s itt van veled anyu is, csak ı most nagyon fáradt még ahhoz, hogy téged tartson. Nem kell sírnod, kicsim, nagyon szeretünk téged! Nem vártam hatást. Pedig volt! Az opálos tekintet felém fordult, majd hosszan, töprengıen, csodálkozva meredt arcomban. A szájkonyulós síráskezdemény elmúlt. Azalatt a két óra alatt, amíg velünk volt, amíg nálunk felejtették, nem is került sírás-közelbe többet. Simogattam, cirógattam, és be-
4
széltem, beszéltem hozzá. (Azóta is erre hivatkozik. „Azért vagyok cserfes, mert a te lányod vagyok!”) Három nap múlva, ismét elıvettem a naplómat és újra írni kezdtem. Szamóca, akinek immár emberábrázatú formájában hever a fotója elıttem az asztalon, immár három napja és fél órája szívja a Föld nevő bolygó, Budapest nevő városának szénmonoxid dús levegıjét. Nézem a fotót, és még nem tudok neki igazán hinni. Csöndes lány. Nyugodt baba. Hitben, szeretetben fogant és fejlıdött eddig. Szamóca! Szeretnék jó apád lenni a Szeretetben! Nagyon szeretnék, mert önnön erımbıl kutyafülét nem ér az egész, Apu példájából is látom nagyon jól. Ott vagy a kórházban, anyád néhány szobával arrébb, én pedig néhány utcával alább. Írok neked és rólad, és nem tudom felfogni, hogy vagy! Múlt héten még anyukád domborodó pocakjából rúgtál fültövön, ott vonultál fel, s alá bent, oda beszéltem be neked, s most íme, ott vagy testi valódban, három dimenziósan a többi újszülött bıgıgép között. Mondd, ugye tudsz majd engem szeretni? Ugye, tudsz majd, mondd? S ugye, lesz mit szeretned bennem, s nem jön el egy nap, amikor neked is végleg le kell számolnod azzal a mítosszal, amit apádnak hittél, ahogy nekem meg kellet tennem, s ezt a fogalmat a távoli babamúltba kitolnom, hogy valami tartalommal töltsem meg. Ugye, ne jön el soha a te számodra ez a nap? Ugye, lesz majd hited, üdvösségre születtél? Ugye, legalább te arra, ha az én hitem ilyen homokszemnyi? Ugye leszek elég okos, kapok majd bölcsességet Istentıl, hogy ez a sok-sok ugye köddé válva semmivé legyen? Ugye, megkapjuk ezt is Istentıl? Megkapjuk, Urunk? Ugye, tudunk mi majd hárman, együtt imádni téged? Így legyen!
Három év múlva született egy fiam is. Máshol, más körülmények között, de ugyanolyan áldott viselısség után. Rutinosan intéztük már a dolgokat magunk körül, rutinosan pattantam fel a szülés napjának reggelén, amikor Ercsi a fülembe súgta a pirkadat fényében: – Te, Mohás, ez nem hasmenés, ez már a baba lesz! Rutinosan, bár ijedten pattantam fel, öltöztem, és hívtam taxit. – A MÁV kórházba, legyen szíves, de gyorsan! A kórházban azonban véget ért a rutinok idıszaka. A doktornıt, akihez mindvégig jártunk, sehol nem találták. Aznap szabadságon volt, és telefonon sem érték utol. Egy fiatal mőtısfiú-forma, alig pelyhedzı állú kinézető fiatalember forgolódott körülöttünk. Amikor végérvényessé vált a doktornı utolérhetetlensége, odajött hozzánk és így szólt. – Dr. vagyok, az ügyeletes szülész az osztályon. Ne aggódjanak – mondta, miközben egyik kezét a vállamra, a másikat Ercsi felhúzott térdére tette –, mi magukért, hármukért vagyunk itt! A hangsúly, a mozdulat, az összhatás megnyugtatott. A „mőtısfiú” csodálatos orvosnak bizonyult. Kisfiunk megszületését követıen néhány percet elvitatkozgattunk egy nıvérrel, hogy a Gergı, mint olyan becenév-e vagy önmagában is anyakönyvezhetı, de szerencsére ı adta fel. Gergı, Gergı maradt. S olyan is, mint ennek a szónak a hangulata. Melegszívő, nyugodt, mővészlelkő fiúcska. Délután visszamentem a kórházba Szamócával, aki teljes szöszkeségében feltapadt a kismama szoba ajtajának üvegére, és átszellemülten, szemét egy pillantásra le nem véve öccsérıl könyörgött. – Juj, de cuki, apa, viiiigyüüüük haaazaaaa! Amikor Gergı kisbaba volt, én csak nagy nehezen tudtam rendezni vele kapcsolatos érzéseimet. Örültem annak, hogy van, hogy él, hogy fiam van, de meg is riadtam a feladattól. Fogalmam sem volt arról, hogyan kell egy fiút nevelni. A lányom más volt, nem is tudom miért. Talán azért, mert lányokkal, kicsikkel is, volt már dolgom az életben. A fiamat elıször még tisztába tenni is furcsa volt.
5
Hát újra egy ilyen este! Hárfazenét hallgatok, és hitetlenkedve bámulok a múltba és a jövıbe. Az a véres, összetapadt hajacskájú fejecske, az a kis lila testecske, eltorzult koponyával (gátmetszés nélkül született) és kutakodó tekintetem alteste felé… „Gergı!” – kiáltottam fel. „Gergı!” – mondtam azután csendesebben páromnak, aki meglepıen magánál volt a szülés után. „Gergı!” – hitetlenkedtem magamban. Van egy fiam tehát, a lányom pedig itt alszik emeletes ágyuk alsó szintjén. Kutatom az érzéseimet. A félelmet és a hálát. Van mindkettıbıl jócskán. Tegnap este úgy éreztem, üres vagyok, az egész csak a tudomásulvétel szintjéig jutott el bennem, de ma már, ahogy egész napot együtt töltöttük Szamócával, valahogy utolért az öröm: FIAM VAN! Egy igazi, hamisítatlan kisfiú!… Szeretnék jó apád lenni, neked is, Gergı! Nagyon boldog vagyok, hogy vagy, hogy Istenmegajándékozott veled! Nem tudok neked sokkal többet írni, mint Szamócának két éve. Tudom, hiszem, hogy szeretni fogsz! Engem, minket és az Életet. A nıvéred megtanított rá, hogy lehet engem szeretni. Szégyellem magam most, kisfiam, azért nem tudok úgy írni, mint ahogy szeretnék. Sőrőbben éltünk mostanában, mint ahogyan, mint amikor Szamócát vártuk (természetesen miatta is), ezért veled kevesebbet beszélgettem pocakon át, mint vele. Nagyon sok mindent csináltam mostanában Istenért, s ezek a programok nem hagytak annyi idıt nekem anyádra és rád, mint ahogyan az kéthárom éve volt. Szégyellem ezért magam, elvétettem a hangsúlyt és az arányt, de Isten látja lelkem: vártalak és szeretlek téged! Olyan óriási bıghetnékem támadt, amikor szinte kiugrottál eddigi otthonodból, hogy alig bírtam visszafojtani, és legszívesebben össze-vissza csókoltalak volna, úgy, ahogy voltál, véresen, lucskosan, magzatmázosan. Szétvetett a boldogság, hogy vagy, egészséges vagy, és minden „alkatrészed” a helyén van, és remegtem a vágytól, hogy végre karjaimban tarthassalak, és végre közelrıl csodáljam rövidlátó szemeimmel azt a csodát, ami, aki te vagy! Barátkozom most alvós fényképarcoddal, és hálás vagyok, hogy láttalak nyitott, vakondpillantású szemecskéddel is. Nézem, nézem arcodat, apró kezeidet, és nem tudok betelni veled, a hihetetlenséggel, hogy létezel, hogy vagy nekünk, hogy vagy az Istennek! Uram, tudod, mennyire hálátlan vagyok, hogy mennyire nem jutott idım az imádságra az utóbbi idıben, hogy a te szavad sem volt a kezemben napok óta (miközben érted dolgoztam!), de tudod, biztosan tudod, hogy nélküled én már nem tudnék élni soha. Képtelen lennék már csupán önmagamért létezni.
Akkor is, amikor Szamócát, de akkor is, amikor Gergıt elıször a kezembe vettem, ugyanaz a gondolat, érzés, bizonyosság suhant át az agyamon. Megértettem, megéreztem valamit abból a szeretetbıl, amivel Teremtınk szeret bennünket. Nem volt okom, indokom a szeretetre, de majd felrobbant a szívem mindkét manócska iránt. Nem mondhattam azt, hogy valamilyen indokom van a szeretetre, hogy azért szeretem ıket, mert… Azt sem, hogy feltételes lett volna a szeretetem; szeretem ıket, ha… Szerettem ıket, mert voltak, mert azonosak önmagukkal, mert léteznek, s mert felelısségem van irántuk az emberek, de elsısorban Isten elıtt. Nem az enyémek, csak formázásra bízattak rám, hosszú évekre. Nehéz, néha fájdalmas, de kimondhatatlanul csodálatos megbízás ez! Eleven ajándékok! S ami még csodálatosabb, nem kell egyedül megbirkóznom, megbirkóznunk vele!
6
