Havas Péter
Népszavazások az Egyesült Királyságban
Magyarország politikai életét az utóbbi hónapokban jelentős mértékben a népszavazással kapcsolatos témák „rajzolják meg”. A viták, az egymástól eltérő, sőt ellentétes felfogások azt a feltételezést erősítik, hogy a napi-politikai érdekeken túl – amelyek szerepe nem vitásan a jelenlegi helyzetben meghatározó – nincs eléggé tisztázva a népszavazásnak mint a pluralista demokrácia intézményének helye, funkciója, továbbá a parlamenthez való viszonya. Úgy tűnik fel, hogy ilyen körülmények között talán nem felesleges a nemzetközi tanulságok, a „felnőtt” demokráciák tapasztalataihoz fordulni, igaz, nem titok, hogy ezek sem egyértelműek, s hogy hazai alkalmazásuk sem képzelhető el mechanikusan. E vonatkozásban nem lehetnek közömbösek számunkra Nagy-Britannia tapasztalatai, bár jól tudjuk, hogy a sajátos brit politikai terrénum nem kis mértékben tér el a magyartól.
Történelmi előzmények és fogalmak A brit társadalom a 19. század második felében, illetve a 20. század elején tette meg döntő alkotmányos és politikai lépéseit a képviseleti demokrácia konszolidálása felé vezető úton. Ilyen volt többek között a kormány felelősségének szabályozása a parlamenttel szemben, ami – írott alkotmány nem lévén – a parlamenti szuverenitás primátusa miatt volt fontos. Ide tartozott a választójog jelentős kiszélesítése, a tömegdemokrácia, amely a parlamentet az
-1-
egész nemzet „tulajdonává” tette, valamint hogy az Alsóházat a Lordok Háza fölé emelték, vagy inkább elé helyezték. Volt azonban
a brit politikának két olyan területe, amelyet ebben a
„sorozatban” nem szabályoztak, pedig annak szüksége éppen a demokrácia teljessé tétele tekintetében volt aktuális: a népszavazások és a választási (teljes egészében többségi) rendszer szabályozása maradt el. Az első úgy vetődött fel, mint az embereknek a politika „hétköznapjaiba” történő bevonásának lehetősége, a második pedig védte volna a kisebbséget, ezek pártjait a parlamentben kialakult nagy többség „diktatúrájától”. E két fontos terület szabályozása minden bizonnyal azért maradt el, mert a növekvő és erősödő politikai pártoknak a reformok nem voltak kedvezőek. A választási rendszer azóta is megosztja a szigetországot: igaz, egyes keretekben főleg a Munkáspárt engedett a nyomásnak (a konzervatívok számára ez egyszerúen „nem téma”), és kormánya vegyes rendszert vezetett be a regionális választások során, de a Westminsteri Parlament esetében napjainkban még inkább ragaszkodik „az első viszi az egészet” rendszerhez (pedig az 1997es választási kiáltványban megígérte a népszavazást ebben a kérdésben), ami érthető is, hiszen jelenleg ebben a rendszerben került hatalomra, és most ez kedvez neki. Ami a népszavázás intézményét illeti, az – ha 2000-ig „szabályozatlanul” is (akkor fogadtál el a „Politikai pártokról, a választásokról és a népszavazásokról” szóló törvényt) –, bár csak nagyon ritkán, de része volt és maradt a brit politikának Vagy úgy, hogy egy-egy kérdésben felvetődött alkalmazása – részint a probléma súlya miatt, részint mert e kérdésekben a nagy pártok álláspontja eltért (lásd a Lordok Háza hatalmának csökkentését, amit végül is a parlament döntött el, a választási rendszer reformját, az euró-zónához való csatlakozást, az EU alkotmányának elfogadását az utóbbi évtizedben), de a -2-
kormányzó párt (érezve a közvélemény álláspontját) inkább „halasztott”, pedig esetenként meg is ígérte, hogy kíírja a referendumot. Kicsit előretekintve célszerű megjegyezni, hogy az Egyesült Királyság bármely kormánya (feltételezve, hogy többsége van) gyakorlatilag maga dönti el, kírja-e a népszavazást, vagy sem, előzetes aláírások ehhez formálisan nem szükségesek. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a különböző szervezetek, nyomás-gyakorló mozgalmak „csendesen” meghúzódnak: van már olyan párt is, a Referendum Párt, amelynek egyetlen célja, hogy elérje az ország kilépését az EU-ból egy referendum által (a párt részt is vesz a parlamenti választásokon és képviselője ugyan nincs, de sok szavazatot vesz el a konzervatívoktól Európaellenes kampányával). A népszavazást a kormány írja ki, de a parlament állásfoglalása alapján. Sok népszavazás ugyan az utóbbi évtizedekben nem volt, de az már előfordult, hogy e kérdésben a parlament leszavazta a kormány javaslatát a népszavazás kiírására. Mielőtt 1972-ben Nagy-Britannia csatlakozott az EU elődjéhez, az EGK-hoz, a parlament elutasította a (konzervatív) kormány javaslatát a népszavazás kiírására, és maga döntött a belépésről, holott a pártokon belül sem volt egység e kérdésben. Igaz, három év múlva, amikor az esetleges kilépés vetődött fel, egészen más helyzetben a (munkáspárti) kormány javaslatára végül is népszavazásra került sor, és a többség a EGK-tagság mellett szavazott. Az Egyesült Királyságban 1973-ig nem tartottak referendumot, 1973 óta azonban már 9 alkalommal rendeztek népszavazást olyan kérdésekben, amelyek érintették az ország alkotmányos rendjét. Ezek között csak egy terjedt ki az egész országra, a többi olyan regionális, helyi problémákról szólt, amelyek érintették az egységes brit alkotmányosságot. (Voltak népszavazások, amelyek kizárólag egy-egy helyi közösség keretében zajlottak, de ezekről itt nem
-3-
kívánunk szólni. A főbb népszavazásokról ugyanakkor a későbbiek során röviden külön szólunk.) A tapasztalatok arra utalnak, hogy olyan kérdésekben, amelyekért a kormány a felelős, nem tartanak népszavazást. A pártoknak, a képviselőknek és az állampolgároknak viszont megvan a lehetőségük, hogy jelezzék, miben nem értenek egyet a kormánnyal. Az iraki politikával való szembenállást jelzi, hogy a parlamentben sokan szavaztak ellene még a kormánypárti képviselők közül is (több miniszter le is mondott), a tandíjemelés alig ment keresztül a parlamenten, a magántőke bevonását a közszolgálatok fejlesztésébe a kormánypárt konferenciája is leszavazta, de brit viszonyok között fel sem vetődött a népszavazás gondolata, bár hozzátehetjük, nem nehéz kitalálni, milyen eredménnyel zárult volna egy népszavazás az iraki kérdésben. Viszont a 2005-ös választásokon a Munkáspárt jelentős visszaesése felért egy népszavazással, még ha megnyerte is a voksolást. A Munkáspárt elvesztette a fiatal támogatóinak egy jelentős részét. Végül az, hogy az egykor igen népszerű és egészében eredményes Tony Blair hamarabb köszönt le, és a Munkáspárt új vezért, tehát miniszterelnököt választott, világosan jelezte, hogy népszavazás nélkül is lehet váltani, a demokratikus rendszer a maga mechanizmusával kezelni tudta a problémákat.
-4-
A referendumok értelmezése az Egyesült Királyságban A referendumok helyének, funkciójának megítélése nem egységes, de éppen azért, mert ezeket csak ritkán tartják, a közvéleményt inkább érdeklik azok a kérdések, amelyekben dönteni kell (kellene), mint maga a döntési mechanizmus (lásd azokat a problémákat, amelyek az EK és az EU viszonyát érintik). Szakelemzések viszont többször is azt emelik ki, hogy a népszavazások a közvetlen demokráciának csak korlátozott formáit képezik, mivel azok inkább a politikai opciók választására adnak módot, nem pedig az utóbbiak kibontására, pontosítására. Sőt, állítják egyesek, a kérdések megfogalmazása, azok időzítése módot ad a válaszok „kívánatos” irányba történő terelésére. Mások szerint a referendumok azért sem válhatnak a politika-alkotás folyamatának „gerincévé”, mert két ponton is ütközhetnek a brit politika axiómáival. Egyrészt a parlamenti szuverenitás elvével, Westminster politikai mandátumával, amely a választások ererdménye alapján feljogosít a kormányalakításra. Más oldalról viszont konfliktusba kerülhet a képviseleti demokrácia elvével, azzal, hogy illúziókat kelt egy „általános”, mindent felülíró akarat realitása iránt. Többen állítják szembe a referendumok szavazóinak korlátozott információs lehetőségeit, pillanatnyi hangulatát, a népszavazás konkrét időponthoz történő igazodását a képviselők több éves tapasztalatokra felépített tevékenységével. Ezek a fenntartások inkább a népszavazásoknak a politikaművelés egész folyamatában történő alkalmazásával szemben fogalmazódnak meg. Azt senki sem vonja kétségbe, hogy egy vonatkozásban a referendumoknak kitüntetett helyük van: az olyan kérdések eldöntésében, amelyek alapvető alkotmányos változásokat jelentenek, és érintik az ország jövőjét. Ilyenek például az EU és az EK viszonyának kérdései, a devolúció (a központ hatalom jogosítványai egy -5-
részének átruházása, decentralizálása) problémái. Ám ezekben az esetekben éppen a parlamentnek az a feladata, hogy a döntéseken belül megőrizze a parlamenti
szuverenitás
sérthetetlenségét.
Így
például
a
regionális
parlamentek igenlése megköveteli, hogy a Westminsteri Parlament pontosan megfogalmazza a hatalommegosztás valamennyi részletét, és tisztázza, mely jogok, hatáskörök maradnak a központi hatalomnál.
Milyen népszavazások voltak eddig az Egyesült Királyságban? Az 1960-70-es években kiéleződtek a politikai viszonyok
Észak-
Írországban azok között, akik az anyaországhoz történő csatlakozás hívei voltak (a republikánusok), és azok között, akik ezt elutasították (az unionistak). Az
1973-as
népszavazás
során
két
kérdésre
kellett
válaszolni
a
választópolgárnak: azt kívánja-e, (1.) hogy Észak-Írország maradjon az Egyesült Királyság tagja, vagy (2.) hogy csatlakozzon az Ír Köztársasághoz.? Közel 60%-os részvétel mellett a megkérdezettek nagy többsége
az első választ
preferálta, de végül is ennek a népszavazásnak nem volt igazi eredménye, mert a köztársaságiak a referendum bojkottjára mozgosítottak (majdnem teljes sikerrel). 1975 júniúsában
tartották az egyetlen az egész országra kiterjedő
népszavazást az Egyesült Királyságban, mégpedig az ország EGK-tagsága ügyében. Ennek előtörténete meglehetősen összetett. Eredetileg a munkáspárti kormány nyújtotta be a tagsági kérelmet, bár a párt e kérdésben sokáig nem volt egységes (miként fő versenytársa sem), de miután elvesztette a következő választásokat, a konzervatív kormány „vitte be” az országot a közösségbe 1972ben. A következő választásokat ismét a Labour nyerte 1975-ben, de a párt -6-
baloldala elérte, hogy előzetesen a vezetés kötelezze el magát a referendum mellett az európai tagság ügyében. A kormánynak ugyan sikerült minden vitás kérdést rendezni az EGK-val, de a baloldal nyomására mégis kiírtak a népszavazást. 65%os részvétel mellett a választóknak egy kérdésre kellett válaszolni: benn maradjon-e az ország az EGK-ban? („Úgy gondolja, hogy az Egyesült Királyság maradjon az EGK-ban?”). 67.2 % gondolta úgy, 32.8% viszont ellene szavazott. 1979-ben Walesben és Skóciában tartottak népszavazást a két régióban végrehajtandó devolúció, a központi hatalom egy részének
átruházása,
decentralizűlása ügyében. A nemzeti probléma évtizedeken keresztül nem volt napirenden az Egyesült Királyságban, de a 70-es években fordulat következett be, megerősödtek a nemzeti pártok, és főleg Skóciában a függetlenség gondolata is megjelent. A devolúciót a konzervatívok mereven elutasították, de a hatalmon lévő Munkáspártban sem mindenki támogatta. Hosszú vita után 1978-ban a parlament törvényt alkotott a két régió (külön-külön, mivel két jelentősen különböző esetről volt szó) devolúciójáról, és ezeket referendumra bocsátotta, de váratlanul ahhoz a feltételhez kötötte a népszavazás eredményességét, hogy ahhoz legalább az összes választópolgár 40%-ának igen szavazata szükséges. Mindkét népszavazáson azt a kérdést tették fel, hogy támogatják-e az 1978-as devolúciós törvények életbeléptetését. Walesben ezt nagy többséggel elutasították (57% részvétellel), Skóciában azonban 51,6% igennel szavazott, de az igen szavazatok nem érték el az összes választó 40%-ának szavazatát. 1997-ben a 18 év után hatalomra került Munkáspárt ismét népszavazásra bocsátotta a walesi és a skót devolúciót. Walesben 50.1% részvétel mellett két kérdésre kellett válaszolni 1. Egyetért-e a Walesi Országos Gyűlés létrehozásával, 2. Nem ért ezzel egyet. A szavazók 50.3%-a értett egyet, 49.7%-a nem támogatta a javaslatot -7-
Skóciában 60.4%-os részvétellel először hasonló kérdésekben kellett állást foglalni, de a Skót Parlament vonatkozásában. Az eredmény 74.3% igen, 25.7% nem volt. Válaszolni kellett még két kérdésre. 1 Egyetért-e azzal, hogy a Skót Parlamentnek legyen adókivetési joga, 2. Nem ért ezzel egyet. Az eredmény 63.5% igen, 36.5% nem volt. A két régio devolúciója logikusan előrevetitett további decentralizálási törekvéseket. Ezek között a legfontosabb a főváros, Nagy-London irányítási rendszerének reformja volt. Régebben a Nagy-Londoni tanács mozgástere igen szűk volt, ha a kormány nem volt megelégedve tevékenységével, vagy többnyire baloldali vezetésével, egyszerűen feloszlatta azt (ezt tette a Thatcher vezette konzervatív kormány a ’80-as években). A tanács élén a legtöbb szavazattal rendelkező párt képviselője állt. Az 1998-ban kidolgozott reformtervezet szerint egy sor hatáskört a Westminsterből Londonba kell áthelyezni, a főváros élére külön választott testület kerül, ezt viszont a közvetlenül választott főpolgármester vezeti. Az 1998-ban megrendezett népszavazásnak erről a reformról kellett döntenie. Az állampogároknak arra kellett válaszolniuk, hogy egyetértenek-e a kormány azon javaslatával, miszerint létre kell hozni Nagy-London új kormányzati rendszerét, amely a közvetlenül választott főpogármesterből és a külön választott gyűlésből (testületből) áll? A 34.1%-os részvétel mellett tartott népszavazáson az igen szavazatok aránya 72%, a nem szavazatoké 28% volt 1998-ban Észak-Írországban tartottak népszavazást. Akkor már több éve folytak tárgyalások az ír békefolyamat keretében, amelyeket még a konzervatív kormány kezdett, majd 1997-től a Blair kormány folytatott, és 1998ban sikerült egy többpárti alapú dokumentumot elfogadni. A népszavazáson ennek támogatását kérték. 81%-os részvétel mellett (ami jelezte, hogy a béke közel volt) a szavazatok 71.7.%-a igen, 28.9% nem volt. Ezt a pozitív eredményt -8-
azonban nemsokára lerombolta a tragikus omaghi robbantás, amely több mint 20 áldozatot követelt Újabb 9 évnek kellett eltelni, amíg végül is 2007-ben egy relatíve biztos béke konszolidálódott. 2004-ben tartották az ún. Észák Keleti regionális népszavazást. Tétje az adott régió választott gyűlése volt. Ennek előtörténete igencsak tanulságos. A regionális és londoni devolúció elfogadása után felvetődött (talán az angol nacionalizmus hatására is?), hogy a kilenc angol régió viszonylatában is szükség van a decentralizálásra, ami viszont szükségessé tette volna a választott regionális gyűléseket (parlamentek) és regionális „kormányzatokat”, ahová a központi hatalom egy részét telepíteni kellett volna. Ennek a javaslatnak sok ellenfele volt. Egyesek szerint az angol régióknak a westminsteri rendszerben eleve más helye volt, mint a két nemzeti régiónak, másrészt a kilenc regionális gyűlés és adminisztráció sok pénzbe került volna és egy új bürokráciát hozott volna létre. A legerősebb ellenállás az Észak-Keleti Régióban volt, ezért itt tarották meg a népszavazást. 48%-os részvétel mellett a többség, 78% elutasította a választott regionális gyűlés gondolatát, és csak 22% támogatta. Ennek a népszavazásnak bizonyos precedens-értéke is volt, hiszen ha egy régióban nincs szükség a választott regionális gyűlésre, akkor máshol miért lenne?
-9-
A népszavazásssal kapcsolatos szabályok A már idézett, 2000-ben jóváhagyott törvény először szabályozta a népszavazásra vonatkozó kérdéseket. Nem vitás, erre hatással volt, hogy akkor még volt reális lehetőség arra, hogy a munkáspárti kormány a népszavazás elé viszi a szigetország csatlakozását az európai pénzrendszerhez. Miután a konzervatívok a csatlakozás ellen voltak, a kormányzó Munkáspárt (bár nem minden fenntartás nélkül) elvben támogatta, a törvény egyik kiinduló pontja az volt, vajon hogy viselkedhet a népszavazás során egy olyan kormány, amely nem közömbös az eldöntendő kérdésben. Tehát aktív, támogató állaspontot foglalhat-e el a kampányban, kaphat-e állami támogatást az egyik, vagy a másik választ képviselő, helyeslő fél, legyen-e költségkorlátozás a kampány során stb. A törvény megtiltotta minden miniszter, állami, helyi önkormányzati vezető, továbbá kormányszerv, illetve minden olyan testület számára, amely részben, vagy egészben állami forrásból tevékenykedik, hogy a népszavazást megelőző 28 nap alatt bármilyen a népszavazást érintő kérdésben anyagokat publikáljon. E határidő elött azonban nincsenek korlátozások. A törvény lehetővé teszi, hogy a választási bizottság kijelöljön egy „igen” illetve egy „nem” szavazatot támogató felet, akik egyaránt 600 ezer font támogatást kaphatnak a kampány során. Ezen túl a „feleket” minden olyan kedvezmény megilleti, ami a parlamenti képviselők esetében szokásos: ingyen postai szolgáltatások anyagok küldésekor, helységek használata, az ingyen választási műsorok a TV- és rádiócsatornákon stb. A
népszavazási
kampányban
felhasználható
anyagi
kiadásokat
korlátozták. A felhasználható összegek nagysága attól függ, hogy a kampányoló fél „engedélyezett résztvevő”, vagy sem. Az utóbbin az a politikai párt értendő, amely a választási bizottság előtt arról nyilatkozik, hogy a kampányban az - 10 -
egyik vagy másik választ támogatja. Amennyiben egy párt megoszlik (mint azt láthattuk az 1975-ös népszavazás során), akkor az adott félnek arról kell. nyilatkoznia, hogy nem vesz részt a kampányban. „Engedélyezett résztvevő” lehet más szervezet, csoport, egyén, amennyiben regisztráltatja magát a választási bizottságnál és nyilatkozik álláspontjáról a népszavazás során eldöntendő kérdésben. A népszavazási kampányban csak „engedélyezett résztvevő” költhet 10 ezer fontnál többet. A már említett „igen” és „nem” fél, kampányoló csoport 5-5 millió fontot használhat fel a kampányban. A nagy pártok, amelyek a választások során legalább 30%-ot értek el, ugyancsak 5 millió fontot költhetnek, ez az összeg a választási eredmények csökkenésével arányosan csökken, és 5% (illetve ennél alacsonyabb) eredmény esetében 500 ezer font. Ugyanennyi a limitje azoknak az „engedélyezett résztvevőknek” (egyének, vállalatok, bejegyzett – regisztrált – társaság), amelyeket a választási bizottság nem tekint kampányoló csoportoknak
Fontosabb tanulságok E rövid összeállítás olvasóinak valószínűleg nem lesz nehéz eljutni a legfontosabb tanulsághoz: a szigetországban kialakult népszavazási gyakorlat jelentősen különbözik a miénktől. Az is jól érzékelhető, hogy ezt az eltérést a sajátos brit alkotmányos rend szuverenitására,
határozza meg. Tekintettel a brit parlament
népszavazásokat
ritkán
tartanak,
és
szigorúan
olyan
kérdésekről, amelyek valamilyen formában érintik a brit alkotmányosságot, az ország szuverenitását, belső biztonságát, nemzetközi státuszát, továbbá olyan problémákról, amelyek eldöntéséhez formálisan elég a Westminsteri Parlament, de a parlamenti pártok (tehát nemcsak a kormányzó és többséggel rendelkező - 11 -
párt) saját felelőségüknél szélesebb felelőségvállalást tartanak szükségesnek. Hozzátehetjük, hogy a kormány – ugyancsak formálisan – nem köteles népszavazást kírni, illetve kérni ehhez a parlament jóváhagyását. Ha azonban olyan kérdésekről van szó, amelyeket említettünk, akkor, többséggel a háta mögött, a kormányzó párt
politikai helyzetének javítása érdekében is
kezdeményezheti a népszavazást. Láthattuk, hogy amennyiben egy kormány helyzete nem stabil (lásd a 70-es évek elején kormányzó konzervatívokat, akik igen keményen léptek fel a szakszervezetek ellen, és végül abba is buktak bele), akkor igyekszik kikerülni a népszavazást és a parlamenti többségével éri el azt, amiért népszavazni kellett volna. Láthattunk azonban olyan eseteket is, hogy egy párt (a Blair-vezette Labour) megígéri a népszavazást két fontos kérdésben, de tekintettel pozícióinak gyengülésére mégsem írja ki a referendumot, mert tart attól, hogy elutasítják javaslatát. Köztudott, hogy a Munkáspárt egyre távolabb kerül az euró bevezetéséről szóló népszavazástól, mert a brit közvélemény ma inkább idegenkedik az egységes európai pénztől. Egy népszavazás elvesztése könnyen a következő parlamenti választások elvesztésébe is kerülhetne. Végül célszerű előrevetíteni: a jövőben nem kizárt, hogy az 1997-ben létrejött regionális parlamentek, illetve kormányzatok a saját hatáskörükben írnak ki népszavazásokat. Az utóbbi időben ugyanis főleg a Skót Nemzeti Párt, de kisebb mértékben a walesi is megerősödött, és bár tudjuk, hogy térnyerésük most még elsősorban
azzal magyarázható, hogy az e területeken
hagyományosan befolyásos Munkáspárt főleg iraki politikája miatt sok szavazatot vesztett, erre a lehetőségre számítani lehet. A Skót Nemzeti Párt, amely a függetlenséget kívánja, nem is titkolja, hogy ha többséget szerez a skót parlamentben, akkor kiírja a függetlenségi népszavazást, és bár ennek valószínűsége minimális, tény, hogy a vegyes választási rendszernek hála, ma a skót (igaz kisebbségi) kormány élén a Skót Nemzeti Párt vezére áll. - 12 -
A brit népszavazások gyakorlatának egyik számunkra is figyelmet érdemlő momentuma a népszavazásra bocsátandó kérdések összeállítása, azok stílusa, tartalma. Minden jel arra mutat, ezek alapvető kritériuma, hogy a szavazók számára a kérdések világosak, érthetőek legyenek, hogy az utóbbiak a népszavazáson tudatosan vállalhassák a számukra rokonszenves megoldást. Mindennek meghatározó feltétele, hogy egy alkalommal egy (vagy ehhez szorosan tartozó) kérdésre kelljen összpontosítani, válaszolni. Ahogy láttuk, egyes esetekben egy kérdésre lehet kétféle választ adni, de lehet az „igenre” és a „nem-re” két külön kérdést megfogalmazni. Tartalmilag azonban egy népszavazáson csak egy témában kérnek választ. Ettől valamelyest tért el az 1997-es népszavazás, ahol először a skót parlamentről kellett nyilatkozni, és ugyanezen a szavazólapon kellett arra válaszolni, hogy vajon egyetértenek-e a megválasztandó parlament adókivetési jogával, vagy sem. Az mindenesetre imponáló, és túlzás nélkül egy kivételesen magas politikai kultúrára vall, ahogy a brit választási bizottság külön irányelveket (összesen tizet) bocsátott közre azzal a céllal, hogy
felhívja a figyelmet a kérdések követendő tartalmára,
stílusára. Ezekben többek között utalnak arra, hogy olyan kérdések az ideálisak, amelyekre szinte azonnal válaszolni lehet; amelyek előre nem minősítenek, azzal, hogy esetleg olyan jelzőket tartalmaznak, mint az „új”, a „helyes”; amelyek egyértelműek, nem alkalmaznak zsargonokat; amelyekben nincs több információ, mint amennyi a válaszhoz minimálisan szükséges és amelyek nyelvi értelemben világosak, mondattanilag egyszerűek. Végül érdekes tanulságot képez a brit gyakorlat a népszavazások szervezeti és anyagi feltételeit illetően. Nem vitás, hogy erre érezhetően rányomja a bélyeget az a konkrét helyzet, amelyben a 2000-es törvény készült. Az azonban számunkra is tanulságos lehet (persze, ha nem akarjuk a szavazókat arra rávenni, hogy egyszerre
több és eltérő jellegű, tartalmú kérdésben - 13 -
nyilatkozzanak), ahogy a britek igyekeznek egyenlő esélyt biztosítani a „kormány-oldalnak”, amely érthetően saját javaslatára (politikájára) kér igent, és azoknak, akik a „nem” oldalhoz tartoznak és kampányolnak. Miután a „kormány-oldalnak” pozíciói sokkal jobbak, érthető, hogy a törvény korlátozni igyekszik a tevékenységét, igyekszik kiegyenlíteni előnyeit.
- 14 -
