Néprajzi tudománytörténet: miért, kinek?

EME 220

SZEMLE

Deáky Zita azt a szándékát, hogy a könyv egészén, a benne felmutatott sok szenvedéstörténet ellenére mindenütt átsugározzon a generációk öszszekapcsolódásának, együtt haladásának, küzdelmeinek értelme, célja, végső soron öröme, reménye, sikeresen megvalósította. Felkészültségének, eredetiségének, leleményességének, koncepciózusságának, hitelességének, logikus építkezésének,

ökonómiájának, fellengzésmentes, közérthető tiszta stílusának, a szemléltetésben megnyilatkozó igényességének (a könyvet 300 gondosan megválasztott fotó illusztrálja) köszönhetően műve várhatóan a nemzetközi szakmai életben is modellértékű lesz, és jelentős sikerre tarthat számot. Gazda Klára

Néprajzi tudománytörténet: miért, kinek? Czégényi Dóra – Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc (szerk.): Oktatás, kutatás, intézmények Kolozsvárt. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 18. Kvár 2010. 430. oldal Bevezetés: két konferencia, egy kötet Az idő és a munka antropológiájának egyik implicit (de néha még ki is mondott) állítása, hogy a mai modern időszemlélettel (lineáris, egzakt, mért stb. idő) és az ebből a koncepcióból fakadó munkafelfogással (kikényszerített munka) szemben a ciklikus és feladatorientált, a természetet és az abba ágyazódó emberi tevékenységeket alapul vevő idő bizonyos értelemben humánusabb. Először azért, mert az emberhez igazodik, másodszor mert segít eligazodni a végtelenül folyó időben, tagolja azt, visszatéréseket és kiszámíthatóságot biztosít. Bennünket most e második jellegzetesség érdekel: a tudományos életnek a rítusai is hasonlóak ahhoz, ahogy a mindennapi életben az elvégzendő, szabályosan ismétlődő feladatok és az ünnepek tagolják az időt. A különböző tudományos egyesületek, szervezetek éves, kétéves (vagy egyéb rendszerességgel megrendezett) konferenciái humanizálják és világosan tagolják az amúgy a mindennapi rutinból és a sokszor kiszámíthatatlan projektek egymásutánjából építkező időt, kiszámíthatóvá teszik és a tapasztalatokból fakadóan tervezhetővé teszik a jövőt. És ebben szerepük lehet a rendszeresen megjelenő periodikáknak és egyéb kiadványoknak is. Úgy tűnik, nincs ez másként a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) és a Magyar Néprajz és

Antropológia Tanszék (MNAT) közös őszi konferenciájával sem: a minden év októberében megrendezett konferencia most már hagyományosan a kolozsvári (vagy azzal kapcsolatban levő) néprajzi oktatás és kutatás történetét járja körül, és ezeknek a konferenciáknak az anyagára épül a KJNT Évkönyve, így a tudományos idő tagolását a két esemény mintegy körbezárja. Saját történelme minden közösségnek igen fontos identitásmeghatározó tényező, és ha nincs ilyen történelem, azt meg kell írni. A kolozsvári néprajzi iskola most érett oda, hogy a saját történelmével kapcsolatos kutatásokat hangsúlyosan megjelenítse, a tudományos publikum elé vigye, azokat megvitassa, és az eredményeket közölje, és ez egy igen fontos lépés az iskola mint szakmai közösség megteremtésében és fenntartásában. Annak, hogy ez a történetírás most zajlik, nyilván érthető okai vannak, és ezek egy része benne is van a kötetben. A többi okról – ha lesz még érdeklődés a néprajzi tudománytörténet iránt – majd későbbi generációk szakemberei fognak értekezni. A KJNT 18. Évkönyve főként az 1989 előtti periódusra (vagy inkább: periódusokra) fókuszál, és szerteágazóan, intézménytörténeteken, tudományos irányzatok elemzésén és személyes életpályák bemutatásán keresztül járja körül a kolozsvári néprajz történetét.

Szabó Árpád Töhötöm (1975) – egyetemi tanársegéd, BBTE, Kolozsvár, [email protected]

EME SZEMLE

Terjedelmes kötet, 430 oldalra rúg, de két egymást követő év konferenciáinak az anyaga is benne van, így nemcsak terjedelmes, hanem fajsúlyos is: ennek a kötetnek ott kell lennie mindenkinek a polcán, aki az erdélyi magyar néprajz és tágabban az erdélyi magyar tudományosság története iránt érdeklődik. Mivel két konferencia anyagát közli, a tudományban bevett gyakorlattól egy kissé eltérően a kötetben több szerző két írással is szerepel. Ez tehát nem valamiféle szerkesztői malőr vagy a tudományos világ belterjességének és klikkesedésének a bizonyítéka, és azt gondolom, inkább növeli, mint csökkenti a kötet értékét, hisz minden újabb írás a kérdés újabb szeletére világít rá. Mielőtt a kötet anyagát röviden bemutatom, két kérdést vetnék fel. Az első a tudománytörténeti munkák örök kérdését villantja fel újra, nevezetesen azt, hogy inkább kutatástörténetet vagy inkább tudománytörténetet írnak a szakemberek. Kósa László mérföldkőnek számító magyar néprajzi tudománytörténetében veti fel ezt a kérdést, és azt mondja, hogy a kutatástörténet iránt nagyobb volt az érdeklődés, mint a tudománytörténet iránt, hisz a kutatások eredményeire fogékonyabb volt a tudomány, mint az azokat mozgató gondolatokra és elképzelésekre. Jelen kötet sikeresen ötvözte ezt a két megközelítést, és noha ezt a kérdést a szerzők nem exponálják, azért a látható eredményeken szemlézésén túl a koncepciók és elképzelések felvillantása is megtörténik. Azt gondolom, ha egyáltalán érdemes, így érdemes tudománytörténetet írni, hisz ebben az olvasatban a tudománytörténet egyfajta eszmetörténetként arra is jó, hogy jobban megértesse az olvasóval az elemzett korszakot, életpályát, intézményt. Ehhez szorosan kapcsolódik a második kérdés: mi haszna van a tudománytörténetnek? (És rögtön megjegyzem: nem a tudománytörténet létjogosultságát vitatom el, csak a reflektált látásmód fontosságára hívom fel a figyelmet.) Azon túl, hogy a tudománytörténet az egyetemi oktatásnak szerves része, illetve minden (diák)dolgozat elején ott szokott lenni három dolog, mégpedig hogy már a régi görögöknél is meg lehetett a jelenséget figyelni, vagy ők is írtak róla,

221 hogy Orbán Balázsnál a témáról mit olvasunk, és végül, hogy az 1332-es pápai tizedjegyzékben hány kapuval szerepel az adott település, hogyan is épül be a tudománytörténet a tudomány mindennapjaiba. A felsorolt három kérdésből egy vagy inkább két kérdés határozottan kutatástörténeti, tudománytörténeti, így azt gondolom, a tudománytörténet tudományos és episztemológiai pozíciója megvitatásának mindenképp helyet kell adnunk. Foglalkozunk tudománytörténettel, de sokszor nem tudjuk, hogy a penzumszerűségen túl (lásd például a doktori dolgozatok szinte kötelező első része, amelyeket aztán a szerzők az elemzésben rendre „elfelejtenek”) mire is jó az egész. Hadd válaszoljak erre a kérdésre a végén, és értékeljem annak fényében a kötetet. A kötet három tömbből áll, az első a Tudományés kutatástörténet a második az Intézmény- és oktatástörténet, és végül a harmadik, az utolsó a Kutatói pályaképek címet viseli. Az alábbiakban ezeket veszem röviden sorra úgy, hogy esetenként kiemelek írásokat, hisz a kötet terjedelme és ennek az írásnak a korlátai nem teszik lehetővé, hogy mindegyik írást külön-külön, részleteiben bemutassam. Tudomány- és kutatástörténet E részt Tánczos Vilmosnak az erdélyi vallási néprajzi kutatásokat összefoglaló és elemző írása nyitja, és a terjedelmes írás meg is adja a kötet felütését. Nem csak terjedelme miatt: az írás akár egy kisebb kötetként is megállná a helyét, hisz száz oldal, ebből az elemzés a szövegnek mintegy fele, a másik fele pedig bibliográfia. De mint mondtam, nem elsősorban a terjedelem adja meg ennek az elemzésnek az erejét és értékét, hanem a körültekintő dokumentálódás (nem jártam utána, mert nem tudtam utánajárni, de bizton állíthatom: benne van mindenki, aki a témában közölt), és az, hogy a szerző nem az egyszerűbb utat választotta. Nem egyszerűen felsorolja, hogy egy elképzelt történeti kronológia szerint kik és miket alkottak, hanem különböző szempontok szerint tematizálva és osztályozva mutatja be az eredményeket, ugyanakkor

EME 222 a kronológiára is figyel, hisz az elemzés első részében a korszakokat, az intézményi kereteket és a módszereket külön mutatja be. Az alapos dokumentálódás és az adekvát elemzési szempontok mellett az írás másik erőssége, hogy a vallásosságot tágan értelmezve a szerző a kulturális jelenségek széles spektrumát emeli be az elemzésbe. A tömb többi írásában Olosz Katalin az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Múzeum és a folklórkutatások kapcsolatát elemzi, Almási István a Román Akadémia Folklór Intézete (Kolozsvár) népzene-kutatói munkáját mutatja be, Cseke Péter pedig az Erdélyi Fiatalok falukutatásainak néprajzi, népművészeti kapcsolatait vázolja, rámutatva például, hogy a két világháború közti falukutatóknak a Gusti-féle iskola nem egyszerűen egy tudományos felkészülést biztosító vagy az új tudományos eredményeket kidolgozó műhely volt, hanem követendő példa is egy olyan helyzetben, amikor a kisebbségi közösségben a falut a megmaradás zálogának láttatták (a többségi falukutatás sikereinek követését és azok meghaladását szinte erkölcsi parancsnak tekintették). Intézmény- és oktatástörténet Ez a tömb számomra a kötet két legizgalmasabb írását tartalmazza. A két szóban forgó írás (Olosz Katalin és Keszeg Vilmos tanulmánya) arra mutat rá, hogy amire mi több évtized távlatából kész, megingathatatlan tényként tekintünk, az esetenként mennyire emberi erényeken és gyarlóságokon múlik. Hogy kialakul-e egy tudományos iskola, hogy mi lesz annak az iskolának a fő irányultsága (egyáltalán: lesz-e fő irányultsága) – ezeket a kérdéseket utólag sokszor adottságként kezeljük, holott az egyes irányoknak a kijelölése, kialakulása egyáltalán nem követi a retrospektíven teleologikusnak láttatott rendet. Nem mellékesen: erre az antropológia nemzetközi tudománytörténete, de hasonlóképpen az egyetemes magyar néprajz tudománytörténete is sok példával szolgál. Ebbe a sorban illeszkedik Olosz Katalin írása, aki azt mutatja be, hogy a folkloristaként és irodalmárként is számon tartott Sebestyén Gyula magánlevelezéséből

SZEMLE

milyen kép rajzolható egy 20. század eleji kolozsvári irodalomtanári kinevezésről (Sebestyén Gyula várományosa volt ennek az állásnak, de a kinevezést végül Dézsi Lajos kapta meg). A magánlevelezés: kulisszatitok, és mi hálásak lehetünk Olosz Katalinnak, hogy ezekre a kulisszák mögötti történetekre rávilágít, amikor „egyetemi belharcokról, csoportérdekekről, esélyekről és lehetőségekről, az állásra pályázó más jelöltekről, lehetséges támogatókról és biztos ellenzőkről” stb. ír, és azt mondja, hogy ezeknek „vélhetően csaknem olyan jelentőségük volt/lehetett a meghirdetett katedra elnyerésében, mint a pályázó tudományos tevékenységének”. (171.) Az olyan, akár kaján hozzáállásra is okot adó részletek megvillantása, ahogy a pályázót „könyöklésre” buzdítja helyi barátja (174.), vagy Bálint Gábor finnugor rokonságra vonatkozó megjegyzése (175.) mellett az írás azért is érdekes és fontos, mert rávilágít a tudomány működésének sokszor mögöttes logikájára (vagy ha úgy tetszik: alogikusságára), ami – tudjuk – mind a mai napig jelen van a tudományban. Ha Olosz Katalin a háttérinformációkat elemezte, Keszeg Vilmos ezt követő írása a Gunda Béla 1943-ban történt kinevezését megelőző pályázat értékelésének jegyzőkönyvét vizsgálja, és mutatja be egy kinevezés hivatalos folyamatát. Az írást elolvasva az első következtetése az lehet az olvasónak, hogy a bizottság komoly munkát végzett, hisz – mint ahogy a szerző írja – a Kivonat címet viselő dokumentum 155 oldal terjedelmű (a szerző a tanulmányt követően közli a jegyzőkönyvet), és az elemzés tanúsága szerint a bizottság tagjai nem sajnálták az időt és az energiát, hogy megvizsgálják a jelentkezők (Gunda Béla mellett: Szendrey Ákos, Bálint Sándor, Bartha Károly, Lükő Gábor, Kovács László, Tálasi István – Bartha Károly kivételével a magyar néprajz meghatározó személyiségei később) szakmai teljesítményét. A szakmai teljesítményen túl a végső értékelésnél viszont már más, fogalmazhatnánk úgy is: extracurricurális vagy esetenként éppen személyiségi szempontokat is felsorakoztattak, amihez újfent hozzá kell gondolnunk Olosz Katalin írását a háttérben folyó

EME SZEMLE

küzdelmekről. E két írás mindent egybevetve igen részletes képet ad arról, hogyan, milyen erőterekben és milyen tudományos szabályok szerint alakult a néprajzi oktatás a 20. század elején és közepén – és sok mai tanulsággal is szolgál a tudomány mai menetére vonatkozóan. E tanulságokra hadd idézzek két gondolatot a jegyzőkönyvből: „Az egyetem a tudomány szabad köztársasága, nem pedig bürokratikus szellemű, copfstílusú birodalom, ahol köt a ranglétra.” „A néphit szerint annál nagyobb tudós valaki, minél több és vastagabb könyvet írt. Én nem hinném, hogy a mázsáló a tanszékbetöltés eszköze lenne.” (Mindkét idézet a 259. oldalon.) E tömböt végül Ozsváth Imolának az írása zárja, amelyben a pedagógusok gyűjtőmunkáját értékeli az erdélyi magyar néprajzkutatás története szempontjából. A tanulmány visszanyúl egészen a két világháború közötti időszakig, esetenként még korábbi évekig is, felvillantja az amatőrizmus és a professzionalizmus között feszülő ellentéteket (a pedagógusok szerepe itt igen lényeges), a néprajz és a nemzeti mozgalom latens összefüggéseit, és rámutat arra, hogy a két világháború között, de különösen a második világháborútól a kilencvenes évekig a pedagógusok jelentősen kivették a részüket a néprajzi tudás gyarapításából. Kutatói pályaképek A harmadik tömböt a könyv szerkesztői azoknak a tanulmányoknak szentelték, amelyek az erdélyi, kolozsvári néprajzkutatást meghatározó személyiségek pályaképét rajzolják meg. Ezeknek a pályaképeknek a listája nyilván nem teljes, de az elkövetkező konferenciákon minden bizonnyal kiegészül majd. Tötszegi Tekla dr. Kós Károlyról, Almási István Seprődi János és Sztripszky Hiador közös népdalgyűjtéséről, Pozsony Ferenc Vámszer Gézáról, aztán Nagy Jenőről, Keszeg Vilmos Nagy Olgáról és végül Gazda Klára Szentimrei Juditról értekezik ebben a részben. Az erdélyi magyar néprajz tudománytörténete kapcsán vissza-viszszatérő gondolat, hogy a második világháborútól egészen a kilencvenes évek elejéig hiátus van

223 ennek a néprajzi munkának a folyamatosságában. Ám ezeknek az írásoknak egy része mégis rávilágít arra, hogy folyt munka Erdélyben is, van tehát olyan méltó néprajzi hagyomány (elég, ha csak dr. Kós Károly és Nagy Olga máig meghatározó munkásságára gondolunk), amelyet alapul lehet venni, és amivel tovább lehet lépni. És ne feledjük: a kolozsvári egyetemen ebben a hiátusidőszakban nevelődött ki egy olyan generáció, amelynek az indulását és a munkásságát feldolgozni majd az eljövendő tudománytörténészek feladata lesz. Összegzés – kérdéssel A tudomány történetének folyamatában a konferenciát és a kötetet igen fontosnak tartom mind erdélyi, mint egyetemes magyar vonatkozásban. Azért is, mert – mint mondtam már – a kötet nemcsak kutatástörténet, hanem tudománytörténet is. Ezt Tánczos Vilmos munkája mellett leginkább Keszeg Vilmosnak a Nagy Olga kutatói életpályáját bemutató írása nyomatékosítja. De illik az öszszegzést az adósságom törlesztésével folytatnom, hisz azt ígértem, a tudománytörténet – s így áttételesen e kötet – haszna kapcsán feltett kérdést a végén válaszolom meg. Jelen kötetet a bevezetőben említetteken túl – nevezetesen, hogy a tudományos időt tagolja – másért is fontosnak látom, hisz az elég öncélú lenne, ha csak abban látnánk az ilyen rendezvények és tudományos termékek hasznát, hogy a szegény tudósok idejét segítenek tagolni és élhetővé tenni. Még akkor is, ha nemcsak a feladatidő szintjén teszik ezt, hanem – tovább élve az antropológia időfogalmaival – a kötet tartalmán keresztül a strukturális, nagyobb korszakokat átfogó idő szintjén is, és ezzel jobban megfoghatóvá teszik a szakma időfolyamát. Ezzel nyilván már kilépünk a tisztán öncélú tudománytörténetírásértelmezésből. A konferenciasorozat és az ebből születő kötet(ek) másért is fontos: az erdélyi vagy romániai magyar néprajz története még nem vagy csak részlegesen íródott meg, a sajátságos fejlődés következtében (a néprajzi képzés nem bontakozhatott ki, az intézményrendszer nem épülhetett ki) sok területen sok minden maradhatott homályban.

EME 224 Az ilyen jellegű tudományos munkákon keresztül jobban megérthetjük azokat az intézményes és kulturális működési formákat, amelyeket ma adottnak látunk, illetve könnyebben mérlegelhető egyes irányok haszna, hozzájárulása a szakma előreviteléhez. A másik ok, amiért én az ilyen munkákat hasznosnak látom, tágabban a tudományok mai helyzetével van kapcsolatban. Közhely, hogy ma a tudományok nagy változáson mennek keresztül, a határok elmosódnak (lásd például az antropológia, a néprajztudomány, a politológia, a szociológia, a történettudomány egyes területei közötti nagy átjárhatóságot), ami a lassan szitokszóként ható interdiszciplinaritáson túl a szakmai identitások megingását vagy az akadémiai pozíciók meggyengülését is magában hordozhatja. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ilyen munkák haszna közvetlenül az, hogy újfent kijelölik ezeket a pozíciókat,1 hanem inkább áttételesen arra szolgálnak, hogy a szakmai örökség feltérképezésével a legjobb eredmények és irányzatok legyenek megjeleníthetőek egy versengő és versengésre késztető akadémiai mezőben. Annak érdekében, hogy a szakmát már ne csak az akadémia megkövesedett intézményrendszere tartsa össze, az önálló tudományos hagyományok megnevezésére tekinthetünk eszközként a feladatok, profil kijelölésében. És végül a harmadik érvem a tudománytörténet jogosultsága mellett: minden jó tudománytörténet egyben társadalom-, ideológia- és eszmetörténet is, amelyből nemcsak az adott tudományt értjük meg jobban, hanem az elemzett korszakot és az 1 Érdemes megjegyezni, hogy az akadémia 19. században kialakult intézményrendszerét és az erre alapuló tudománypolitikát és finanszírozást sokan, például Immanual Wallerstein, meghaladottnak látják.

SZEMLE

abban uralkodó eszméket is. Ez a kötet az intézmény-, oktatás-, tudomány- és kutatástörténeten túl társadalom- és eszmetörténet is. Hogy csak egy példát említsek: Gunda Béla kinevezése kapcsán az elemzés kitér arra, hogy a bizottság a pályázók nemzetiségét is mérlegelte (214.), ami már nem csak szorosan a néprajz érdeklődésébe tartozik. De a sok szálon futó elemzéseken és a kutatói pályák bemutatásán keresztül akár a kisebbségtörténetbe is beírhatják magukat ezek az írások, és ez különösen igaz Ozsváth Imola tanulmányára, hisz a pedagógusok néprajzi munkásságának megértése az elemzett korszak kisebbségi történéseinek jobb megértését teszi lehetővé. Arra a kérdésre, hogy mivégre tudománytörténet, úgy vélem, adtam valamiféle választ. További kérdés: kinek szólnak a tudománytörténetek. Ezen a ponton – azt gondolom – nem érdemes belemenni önámításba az érdeklődő közönségről és más, egyébként is önáltató elképzelésekbe arról, hogy a szakkönyveket a közönség is olvassa. A szakkönyvek a szakembereknek szólnak, de ennek a könyvnek épp az az erőssége, hogy nem csak néprajzkutatóknak lehet érdekes. Ami nagy kérdés számomra – hisz tanárok is vagyunk –, és általában vonatkozik a tudománytörténetekre: hogy lehet ezeket a történeteket érdekessé tenni a diákok számára egyrészt akkor, amikor elsőévesként úgy tanulnak tudománytörténetet, hogy a tudományról magáról vajmi kevés információjuk van, másrészt általános értelemben, amikor a tudomány története legtöbbször csak kötelező nyűgnek tűnik? Ez az a kérdés, aminek megválaszolásában magam is elbizonytalanodom. Szabó Á. Töhötöm