Németh Zsolt: Külpolitika és nemzeti érdek Békeidőben a külpolitika iránti társadalmi érdeklődés mind Magyarországon, mind a világ bármely pontján meglehetősen lagymatag. Nem is lenne ez különösebben nagy baj, ha Magyarország nem rendszerváltó társadalom lenne, egy geopolitikai vákuum kellős közepén, sajátos történelmi tehertételekkel. Ilyen körülmények közepette nem lenne szabad alábecsülni a nemzetközi fejlemények hatását a magyarság egészének jövőjére. A kormánykoalíciónak nem lenne szabad kihasználnia a társadalom kenyérgondokból fakadó közönyét, s még kevésbé lenne szabad a nemzeti érdekeket keresztező külpolitikát folytatnia. Ebben a helyzetben a lanyha társadalmi érdeklődés ellenére indokolt úgymond féktávolságnyi szorossággal nyomon követni a külügyi kormányzat manővereit. Amennyire bizonytalan az ország pillanatnyi belpolitikai helyzete, ugyanannyira nyitott kérdés a rendszerváltás pillanata óta zajló geopolitikai átrendeződés kihatása is Magyarországra és a térségre. Fura játéka a történelemnek, hogy évezredfordulókon állítja a magyar nemzetet sorsdöntő kihívások elé. Mert nem túlzó ama döntés jelentőségét, amely előtt ma áll az ország, ahhoz mérni, melyben Szt. István volt, amikor nem Bizánctól, hanem Rómától kért koronát. Könnyen lehet, hogy hónapok kérdése, és eldől, hogy folytatódik-e a magyarság évszázados őrlődése Kelet és Nyugat között, vagy pedig kikötünk és meggyökerezünk ott, ahova mindig tartozni akartak legjobbjaink. Bár néhány héttel az oroszországi* és pár hónappal az amerikai elnökválasztás előtt nem könnyű történelmi léptékű jóslatokba bocsátkozni, mégis szükségét látom, hogy a laikus könnyelműségével előtárjam a legvalószínűbb forgatókönyvre vonatkozó optimista prognózisomat: Magyarország rövid időn belül a NATO teljes jogú tagja lesz, szomszédaink zöme – és épp a kritikus országok, népes határon túli magyar közösségekkel – viszont nem. Az 1998-ban megalakuló kormány diplomáciájának egy ilyen helyzetre mindenképpen fel kell készülnie. A kormány és a külpolitikai konszenzus A tájékozódáshoz és a célok kijelöléséhez nélkülözhetetlen a szocialista-szabaddemokrata kormány kétéves országlásának minősítése. Az imént valószínűsített optimista forgatókönyv esetleges bekövetkezéséhez vajmi kevés köze van az ideiglenesen hazánkat kormányzó pártok tevékenységének, hacsak nem abban az értelemben, hogy tevékenységük ellenére még mindig nem vesztette el az ország minden a külpolitika területén a rendszerváltás során megszerzett lehetőségét. A kormánypropaganda senkit ne vezessen félre. A Horn-kormány külpolitikája két év kudarcsorozat. Amit célként tűztek ki, nem tudták megvalósítani, ami pedig bekövetkezett, arra képtelenek voltak megfelelő módon reagálni. Amit külpolitika címén folytattak, valójában egy követhetetlen szóáradat volt. Mert nézzük meg: a nagy garral beharangozott szomszédokkal való történelmi megbékélésből feszültséggel terhes kapcsolatok, magyarellenes hangulatkeltés, Szlovákiában nyelvtörvény, közigazgatási beosztási törvény és büntetőtörvénykönyv-módosítás, Romániában pedig többek közt a hírhedt tanügyi törvény kerekedtek. Az euroatlanti integráció egy tapodtat sem mozdult előre, s ma már az sem elképzelhetetlen, hogy az ország kimarad a NATO bővítésének első fordulójából. Mindehhez vegyük hozzá, hogy az ország nemzetközi megítélése az 1988 óta mért minimumon van. A kormány önkritikusabbjai nem tagadják mindezt, csak a felelősséget hárítják másra. De a
tízmilliózástól az alapszerződés-politikán át a beneši faji diszkriminációt idéző törvénykezés fedezéséig a magyar kormány felelőssége egyszerűen letagadhatatlan. Joggal tehetjük fel a torokszorító kérdést: mi ennek a kudarcsorozatnak az oka? Az „eredendő bűnt" a kormány tevékenységének egyik legmarkánsabb jellemvonásában, a meghasonlottságban fedezhetjük fel. Ezt Horn Gyula a választások után egyik elmélkedésében úgy fejezte ki, hogy milyen nehéz is egy szocialista párt számára a kapitalizmust „felépíteni". S ennek analógiájára nyugodtan tegyük hozzá: milyen nehéz az internacionalizmust képviselő kormánypártoknak a nemzeti érdeket képviselni a külpolitikában! Nem kívánok pálcát törni a Horn-Kovács-féle külügyi kormányzat felett. Ez a történelem tiszte. Bizalmatlanságomnak viszont hangot kell adnom. Erre feljogosít az, hogy a magyar kormányzat és politikai elit szereplői hasonló szorgalommal és ugyancsak részérdekek képviselőiként szolgáltak már más nemzetközi orientációt is, amely a KGST, VSZ, KGB akronímákkal jellemezhető. Ezen túlmenően pedig az elmúlt két év nem éppen meggyőző külpolitikai produkciója is feljogosít a bizalmatlanságra. Nem vesztegetnék ennyi szót a szocialista-szabaddemokrata pártelit múltjának elemzésére, ha nem állna a nemzet előtt egy történelmi lehetőség, amelyben ad abszurdum benne van, hogy az ellenzék támogatása mellett Horn Gyula fintorogva ugyan, de alá fogja írni Magyarország csatlakozási szerződését a NATO-hoz. Ezt a célt persze nem szolgálja a posztkommunista magyar külügyminiszter nemrégiben a Népszabadságban megjelent nyilatkozata, amelyben az euroatlanti integráció 5-10 éves késleltetésével vádolja meg a FIDESZ-t, mondván, hogy még ezt az árat is megfizetnék, csak ne kelljen „választási adut adni a jelenlegi kormánykoalíció kezébe". Tapasztalatom szerint a politika elméletének és gyakorlatának tanulmányozása során a politikai elit zöme túljutott már a kicsinyes egyéni és csoportérdekek és a nemzeti érdek összehangolásának leckéjén. Nem vagyok azonban meggyőződve erről – az iménti idézettel összhangban – a kormánypártok esetében. Ezért talán nem felesleges elismételni: a magyar külpolitika szereplői nem egyének, elitcsoportok, pártok, hanem az állam és a nemzet. Az előbbiek érdekeit a külpolitika az utóbbiak érdekeinek érvényesülésén keresztül szolgálja. A részérdekek képviselői közötti vitákat azonban nem szabad kiiktatni, hanem le kell folytatni, majd a külpolitikai célokat illetően ki kell egyezni egymással. Életképtelen az az állam, mely politikai erőinek összessége nem ismeri fel külpolitikai érdekeit, nem tudja megfogalmazni céljait, és nem számol az előtte álló lehetőségekkel és korlátokkal. Ha mindez nem sikerül egy országnak, olyan esetlegesség, improvizáció és kiszámíthatatlanság lesz úrrá külpolitikáján, amely alkalmatlanná teszi a hatékony fellépésre és végső soron az elemi önvédelemre is. A magyar kormánypártok iránti kíméletesség jegyében maradjunk annyiban, hogy Magyarország 1996-ban ebbe az irányba sodródik. Amennyiben akár az 1998-as választások előtt, akár azután létrejönnek a külpolitikai kiegyezés előfeltételei, azonmód a nemzeti érdek alapzatára kell helyezni mind az euroatlanti integrációs, mind a regionális és kisebbségpolitikát. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy nincs értelme asszisztálni a három egyenlő külpolitikai prioritás melletti hűségnyilatkozatokban testet öltő össznépi külpolitikai társasjátékhoz. A három ún. prioritás egyensúlya felborult, a nézetkülönbségek alapvetők, a hármas formula örve alatt alapvető nemzeti érdekek egymás elleni kijátszása zajlik, s szemantikailag is értelmezhetetlen a három „prioritás". Magyarország külpolitikájának egyetlen prioritása a nemzeti érdek képviselete kell, hogy legyen.
Az euroatlanti integráció Az euroatlanti integráció célja a nemzet legszélesebb értelemben vett biztonságának megteremtése. Mint tudjuk, a világ kétpólusú elrendezése a szovjet birodalom összeomlásával és a hidegháború befejezésével érvényét vesztette. Ezzel párhuzamosan a biztonság fogalmának katonai jellege is alapvetően átalakult. Európa közepének nagyobb részén a geopolitikai átrendeződés nyomán a biztonság látványosan megnőtt, létrejött a német egység, amelyet egyéb sikeres önrendelkezési törekvések kísértek, s megkezdődött az euroatlanti közösség határainak keleti irányú kiterjesztése. Az integrációs folyamat mellett azonban Kelet- és Közép-Európa országaiban a dezintegrálódás erőszakos formái is megjelentek. Ezek, kiegészülve olyan új típusú kockázatokkal és veszélyforrásokkal, mint az etnikai-vallási feszültségek, agresszív területi ambíciók, kényszermigráció, nemzetközi bűnözés, terrorizmus, környezeti katasztrófák, fegyverek és rendszereik ellenőrizetlen terjedése, a tényleges biztonság csökkenésének lehetőségét hordozzák magukban. E két tendencia egyidejű jelenléte a térségben azt jelenti Magyarország számára, hogy nem vagyunk túl a Rubiconon, s egyelőre tudatában kell lennünk annak, hogy az ország egyáltalán nincs biztos és békés átmenetre ítélve. Tekintettel arra, hogy az EU-nak nincs közös kül-, védelmi és biztonságpolitikája (lásd balkáni háború, a Horvátország elismerése körüli huzavona, Pax Americana Boszniában), s ha lenne is, erősen függne az Egyesült Államoktól, Magyarországnak arra a helyzetre kell berendezkednie, hogy a NATO jelenleg és a belátható időn belül az egyetlen számára elérhető, működő biztonsági rendszer. Ezen a ponton illendő, hogy utaljunk Antall József néhai miniszterelnökre, aki már 1990-ben felismerte mindezt, akkor, amikor a mai kormánypártok köreiben még egy új katonai szövetség szükségéről regéltek. Örvendetes, hogy némi bizonytalankodás után a NATO felfedezte új identitását, amennyiben már nem a Szovjetunió elleni védőpajzs, hanem a Nyugat és a demokrácia keleti irányú kiterjesztésének biztonsági előőrse kíván lenni. Ez a magyarság számára fölöttébb ígéretes fejlemény. A kormány által a NATO számára átadott vitaanyagban lefektetett elvek politikai konszenzuson nyugszanak, mégis az ország megbízhatatlanságát megalapozó Horn–Keletiimprovizációk és lépések, ill. a lakossággal szembeni „kommunikációs sumákolás" indokolják annak folyamatos és egyértelmű leszögezését, miszerint a teljes jogú NATOtagsággal járó minden kötelezettség vállalását, beleértve a katonáink külföldi bevetését és külföldi csapatok magyarországi állomásoztatását, Magyarországnak támogatnia kell. Ami Oroszországot illeti, a NATO identitásának és Oroszország kezelésének kérdése nem választható szét egymástól. Ha a NATO-identitást érintő említett változás bekövetkezik, akkor Oroszországnak nincs esélye és módja arra, hogy eljátssza a sajátos szuperhatalom duzzogós szerepét, hanem be kell tagolódnia a transzatlanti kooperatív rendbe. Ennek megfelelően azon túl, hogy az orosz elnökválasztástól túl sok jót nem várhat Magyarország, a helyzet dramatizálásának sem látom különösebb okát. Az persze érthetetlen, hogy Keleti György miért ad ötleteket a NATO-nak arra vonatkozóan, hogy az új tagállamokba ne telepítsen bizonyos fegyvereket. Esetleg a NATO és Oroszország közötti tárgyalásokra is hagyhatna valamit a szerepet tévesztő magyar honvédelmi miniszter. Bár érdekesek ezek a javaslatok, egyszerű halandó el sem tudja képzelni, hogy milyen felmérhetetlen károkat képesek okozni alapvető nemzeti érdekeinknek.
Azt is tudatosítani kell, hogy az euroatlanti integráció a magyarság számára több mint a közép-európai országok számára általában, hiszen az egyetlen lehetőség a józan politikai kalkulácó alapján a nemzet szétszakítottságát tükröző trianoni trauma meghaladására is. Egyelőre azonban Trianon összefüggései sokkal kézenfekvőbbek a regionális és kisebbségpolitika problémáit vizsgálva. Regionális és kisebbségpolitika Amikor szóba kerül a regionális és kisebbségpolitika kérdése, a mi bőbeszédű külügyi vezetésünk a kormány legfőbb külpolitikai sikereként rutinszerűen hozza fel a magyarszlovák alapszerződést. Kétségtelen, hogy kétéves történelmi távlatból megítélhetően másra tényleg nem voltak képesek, és emberi számítás szerint már nem is nagyon lesznek, hacsak nem egy magyar-román alapszerződésre. S mivel ennek ők is tudatában vannak, nem csoda, hogy foggal-körömmel védik torzszülöttjüket. Ami a történelmi dimenziót illeti, már ma megítélhető: a magyar-szlovák alapszerződés egyedül Balladur francia elnökjelölt kampányában fejtett ki csekélyke, de a második fordulóba jutáshoz már nem elegendő pozitív hatást, egyébként minden szereplője súlyos árat fizetett és fog fizetni érte. Közöttük mindenekelőtt Magyarország, hiszen a Horn-kormány az alapszerződések erőltetésével hosszabb távra jókora csapdahelyzetbe lavírozta a magyar külpolitikát. Ma minden nyugati integrációs tényező explicit vagy implicit formában az integráció feltételéül szabja az alapszerződések megkötését. Félő, hogy az 1998-ban kormányra lépők már nem lesznek képesek, hogy megértessék és elismertessék partnereinkkel, hogy az alapszerződések épp a várttal ellentétes hatást váltanak ki. De súlyos árat fizetnek a határon túli magyar közösségek is, ahogy ezt már a korábbiakban érintettem. Továbbá a közhiedelemmel ellentétben a többségi nemzetek, szomszédaink belpolitikai stabilitása és integrációs esélyei is megsínylették ezt a fene nagy barátkozást. A szilárd alapokat nélkülöző megbékélési politika eredményeként felbátorodtak és megerősödtek különösen Szlovákiában, de Romániában is a nehezen kezelhető, szélsőséges politikai irányzatok. Mondjuk ki, a Horn-kormány külpolitikájának egyetlen kézzelfogható produktuma szöges ellentétben áll a nemzet legalapvetőbb érdekeivel. Ha valaki a szomszédsági politikában a józanságnak és a párbeszédnek a híve, akkor sem lehetnek illúziói, hogy szóban forgó szomszédaink vezető politikai erői hatalmi legitimációjukat nem kis részben a kisebbségellenességre és különösen a magyarellenességre alapozzák. A maradék esélyt a változásra a geopolitikai helyzet átrendeződésétől és a radikális elitváltástól lehet várni. A regionális együttműködésnek, különösen a visegrádi hármak-négyek esetében, a jelentősége kétségtelen, méghozzá oly mértékben, hogy indokolt lenne a feltámasztására irányuló külpolitikai kísérlet. Különös tekintettel arra, hogy ideális esetben ez a keret nagymértékben szolgálhatja a tagállamok tárgyalási pozícióinak megerősödését az integrációs szervezetekbe való felvétel során, ill. azt követően. Határon túli magyarok A nemzeti érdek képviseletének követelménye a magyar kül- és nemzetpolitikában két sajátos érdek egyidejű érvényesítését, s egyfajta nemzetstruktúra kiépítését jelenti. Mivel a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, a nemzeti érdek fogalma a magyar állam és a határon túli magyar közösségek együttes érdekeit fedi le. A nemzeti érdek megköveteli,
hogy amennyiben ellentétek keletkeznek a két fél között, azok kiküszöbölésére maradéktalanul sor kerüljön, s a konszenzusos álláspont képviseletét mindkét fél magára nézve kötelezőnek ismerje el. A nemzeti érdek ezen értelmezését mindenekelőtt a politikai racionalitás diktálja. Ugyanis a magyar állam érdekérvényesítő képességét nagyban megnöveli, ha támaszkodhat a határon túli magyar közösségek támogatására, szervezeti erejére és viszont. A magyar külpolitikának szakítania kell azzal az uralkodó szemlélettel, mely a határon túli magyarokat ballasztnak tekinti, kiiktatandó problémának, amely erőket von el az ország csekélyke tartalékaiból. Nehezen cáfolható, hogy a határon túli magyarok nem elvonnak, hanem hozzáadnak Magyarország erejéhez. A nemzetstruktúrát képező két fél intézményes párbeszédének megfelelő keretet kell teremteni. A magyar állam megfelelő szervének kijelölése egyszerű döntést igényel. A határon túli magyar közösségek pedig egyöntetűen a közösségi autonómia intézményének révén kívánnak formát adni politikai akaratuknak, amelyet alulról és felülről egyidejűleg kívánnak kiépíteni. Ez is adott. Sürgető tehát, hogy létesüljön szervezet, például Autonómia Tanács, a hazai és határon túli főbb politikai tényezők részvételével, mely rendszeresen ülésezik, és feladata az autonómiák támogatásának összehangolása. E szervezet többek között dönthetne a magyar költségvetés százalékban rögzített hányadának felosztásáról a határon túli magyar közösségek között. Az évek óta vajúdó intézményes párbeszéddel nem más, mint a magyar nemzet határmódosítás nélküli politikai reintegrációja születhet meg. A magyar külügyminiszter említett interjújában Orbán Viktor mellett Tőkés László püspök urat méltatja arra, hogy tengelyt akasszon vele, hömpölygő gondolatokkal cáfolva azt az el sem hangzott követelést, hogy a kormány áldozza fel a 10 millió magyar érdekét a határon túli magyarokért. Szükségesnek tűnik még egyszer leszögezni: a nemzeti érdekkel ellentétes az a politika, amely Magyarország és a határon túli magyar közösségek érdekellentéteire játszik. Tegyük ehhez hozzá, hogy amennyire erősítheti, legalább annyira gyengítheti is a nemzet két része egymást törekvéseik érvényesítésében. A világon sehol sem lenne nóvum a külpolitika kiindulópontjaként emlegetni a nemzeti érdeket. Ez Magyarország történelmében is igen sokáig így volt, s remélhetőleg így is lesz rövidesen. Hadd idézzem Szt. István intelmeit fiához, Imre herceghez: „Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat."
