Németh László
Égetô Eszter A regény eredeti címe Ôrültek volt, a kiadás érdekében kellett megváltoztatni.
E sajátosságával az Égetô Eszter – kései megjelenése ellenére is – nyitó darabja s a legjelentõsebb alkotása annak az áramlatnak, amely az 1945 utáni évtizedben nagyregényekben kívánt számot vetni a magyar társadalom radikális változásaival és a hozzájuk vezetô úttal (Déry Tibor, Veres Péter, Szabó Pál és mások munkái).
108
A regény megírásának ideje 1948–1949, de csak 1956-ban jelenhetett meg. Németh László számára ez a regény volt a legkedvesebb. Feltûnôen sokszor foglalkozott e mûvével, s amikor megkérdezték tôle, mit üzenne az emberiségnek, ezt a mûvét nevezte meg (Üzenet az emberiséghez, 1964). A mû Égetô Eszter élettörténetét követi nyomon kislánykorától, körülbelül 1905-tôl kezdve 1948 januárjáig. Ily módon egy személyiség története, modern fejlôdésregény. Ugyanakkor az Eszterrel kapcsolatba kerülô nemzedékek is gazdagon mutatkoznak meg, elsôsorban a családtagok. Van tehát családregény-jellege is a mûnek. E családok alföldi kisvárosokban élõ értelmiségiek, kispolgárok. Így a regény a 20. század elsô felének értelmiség- és kispolgárság-története is, valamint a magyar vidék regénye, mivel a fô színhelye a Hódmezôvásárhelyrôl mintázott Csomorkány. Ugyanakkor e mû sok szempontból szerzôi önvallomás: a harmadik részben jelentôs szerepet kap az író alakmása, Méhes Zoltán író. E rétegekbôl Magyarország története is kikerekedik a századelôtôl a fordulat évéig, 1948-ig. A legszélesebb körû társadalmi körképet e munkájában rajzolja meg az író, s mindennek számvetés-jellege is erôteljes. A regény három részbôl, azok mindegyike három nagyobb fejezetbôl, végül epilógusból áll. Az elsô rész Eszter kisgyermek- és lánykorát beszéli el kb. 1905-tôl 1918-ig. Édesanyjának korai halála után apja, Égetõ Lõrinc a Tunyogi nagyszülôkre bízza nevelését. Az apa nagy tehetségû, csodálatos terveket dédelgetô ember, az egyik városi újság szerkesztôje, de sorra belebukik terveibe, s el is hagyja a várost. A nagy tervezgetô Németh László egyik kedves regényalakja. A második részben Eszter fiatalasszony Szegháton, férje patikus. Két fiuk és egy lányuk születik. A férj is tervezgetô, „vállalkozó”, de energia nélküli, könnyen kedvét vesztô személyiség. A harmadik részbe egyre erôsebben nyomul be a történelem, 1937-tel indul a cselekmény, s 1947 tavaszáig ível. A fiúk gimnazisták, kapcsolatba kerülnek a népi írók mozgalmával, s itt lép be Méhes Zoltán alakja. A férj kezén
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
Indokolt volt az Ôrültek címadás is: lényegében az összes férfiszereplô gyûjtôneve ez. Az ôrültségek olyan pszichikai és erkölcsi sajátosságokra mutatnak rá, amelyek az álmodozással, az élhetetlenséggel, a foglalkozás és a hivatásérzet meg nem felelésével, a törtetéssel, a lustasággal és a közönnyel, az individualizmus különbözô negatív változataival eltorzítják a magyar társadalomnak és polgárainak életútját.
közben szinte teljesen elvész a családi vagyon, ezért Eszter kénytelen a patika ügyeivel is foglalkozni. A világháború utolsó esztendejében szétszóródik a család: a férj a két kisebb gyerekkel Nyugatra menekül, Eszter baloldali gondolkodású Józsi fiával marad Magyarországon. Fia megnôsül, gyereke születik, majd belekeveredik egy összeesküvésbe és letartóztatják. Ezzel a ténnyel indul az epilógus (1947–1948. január). Eszter már korábban letette – vénülô fejjel és Méhes Zoltán tanári segítségével – az érettségit, hogy dolgozhasson a patikában. Az üzletet államosítják, az anyja otthagyja Eszterre a kisunokát. A család többi tagja szétszóródott a nagyvilágban, Eszter magához vesz egy nehéz sorsú kamaszlányt. Ezzel az „új”, csonka családdal és a csecsemô fölnevelésének kötelességével vág neki a ki tudja milyenné váló „új világnak”. A regény elsô része krónikás hangvételû. A szerzõ könyvtári kutatásokat végzett, sok dokumentumot felhasznált a század eleji kisvárosi légkör érzékeltetéséhez. A második rész sokkal líraibb hangvételû. Az életanyagot sokban Németh László vásárhelyi szállásadónôjének elbeszélései szolgáltatták. A harmadik rész jelentôs mértékben az író által közvetlenül és a megírás közelmúltjában átélt történelem „krónikája”, itt érvényesül leginkább az író látószöge. A regény egésze ennek ellenére egységes, az abszolút fôhôs Égetô Eszter.
Galilei
A Galilei címû dráma hôse a modern természettudomány ta-
(1953) lán legnagyobb hatású úttörôje, Galileo Galilei (1564–1642). A kor tudósa – Galilei is – vallásos, de a konfliktust feloldhatónak tudja a dráma szerint. „Én a kinyilatkoztatott igazságok elsôbbségét nem vonom kétségbe. De vannak kérdések, amelyekben nem történt kinyilatkoztatás. Isten csak az erkölcs és a szeretet kérdéseiben tartotta fontosnak, hogy mintegy személyesen szóljon, az olyan kérdéseket, mint a természet szerkezete, tévelygô eszünk tornájául hagyta.” Másik fô mûve, a Beszélgetések és matematikai bizonyítások két új tudományról, melyek a mechanikára és az esés törvényeire vonatkoznak címû Hollandiában jelent meg (1638), és a modern fizika legfontosabb alapmûve.
A középkorban a tudományok szabadsága korlátozott volt, a teológia kinyilatkoztatott tételeihez kellett alkalmazkodni. Az egyre erôsödô polgárságnak azonban szüksége volt a valóság minél pontosabb megismerésére. Az elvont okoskodásokat, meddô elmélkedéseket fel kellett váltaniuk a vizsgálódásokon, kísérleteken alapuló természettudományoknak és az ezekre épülô mûszaki ismereteknek. Az elsô eredmények alapjaiban döntötték meg a középkor vallásos világképének tudományos elemeit. Az egyház azonban világosan felismerte, hogy az új felfedezések alapjaiban veszélyeztetik a vallásos világképet. Galilei fô mûve, a Párbeszéd a két legnagyobb világrendszerrôl, a ptolemaiosziról és a kopernikusziról (1632) a geocentrikus és a heliocentrikus világképet állítja szembe, s bár látszólag az elôbbit védi, valójában megsemmisítô csapást mér rá. Galilei taktikai tévedése az volt, hogy úgy hitte: a késô reneszánsz egyéniségû, mûvészetkedvelô pápát rá tudja venni e mûvével arra, hogy az egyház elfogadja a heliocentrikus világképet. Nem ez történt, az inkvizíció visszavonatta Galileivel tanait. A tudós házi ôrizetben is tovább dolgozott. Németh László
109
Bertolt Brecht, aki szintén írt egy Galilei-drámát, ezt a konfliktust állította a középpontba, mélyen elítélte a tudósnak a reakció elôtti meghunyászkodását. Brecht mûve (Galilei élete) a második világháború elôestéjén keletkezett, az író a fasizmus ellen is tiltakozott, ezért van nála a néptömegeknek kulcsfontosságú szerepe.
Ezzel a képpel Németh László jellemezte a kényszerû mûfordítás esztendeit s örömét, amelyet ebben a munkában is megtalált.
110
Németh László számára Galilei története szimbolikus jelentésû. A dráma az értelmiség hivatását elemzi. Az értelmiség szerepe különösen fontos kiélezett történelmi korszakokban és az ezekhez kötôdô tudományos és mûvészi eredmények megszületésekor. Ám a legtöbb konfliktus lehetôsége is ekkor adódik. A hatalom és a tudomány, a mûvészet öszszeütközésérôl van szó. Az összeütközés természete függ a hatalom jellegétôl. Reakciós, diktatórikus hatalom esetén tragikusabb helyzetek következhetnek be. A 20. század dúsítja ezt a konfliktussorozatot. Galilei korában a tudományos felfedezéseknek még egyértelmû pátosza volt: az emberiség haladását szolgálták. Századunkban azonban e felfedezések szörnyû tragédiákat okozhatnak, végsô soron az emberiség pusztulásához vezethetnek. Németh László 1953-ban írta a drámát. Ekkor már eldôlt a hatalmi-politikai harc, és a gyôztes, a szovjet típusú szocializmus nem nyerhette el az író rokonszenvét. Elmélet és gyakorlat végzetes meg nem felelése és saját személyes helyzete alapján okkal érezte, hogy az „új világ” nem tart rá igényt, ugyanakkor feszítette rengeteg mondanivalója, hajtotta a végsô soron közösségi célú cselekvésvágy. Helyzetének szimbolikus általánosításához kínált alkalmat Galilei sorsa s a különös alkalom: maga Révai József, az ideológiai élet vezetôje biztatta önálló munka megalkotására. Mivel Németh László helyzetében a „régi” értelmiség legnagyobb része osztozott, a probléma általános volt. A Galilei kérdése így tehetô fel: mit tegyen az az értelmiségi, aki nem kerül kibékíthetetlen elvivilágnézeti konfliktusba a fennálló hatalommal, aki érzi, hogy munkája hasznos és az emberek – az emberiség – javát szolgálja, mégis azt kell tapasztalnia, hogy a hatalom nem tart igényt e munkára. Ha meggondoljuk, hogy az Égetô Esztert – amely politikailag a szocializmus tudomásulvételét is jelentette – a nyomdából vették vissza, s szerzôjét szinte kiátkozták, akkor érthetjük meg igazán a mû aktualitását az ötvenes évek és a személyes alkotói érintettség szintjén is. Az adott helyzetben fogadja el a szerzô Galiei okos kompromisszumát: dolgozni, alkotni kell a lehetséges körülmények között, még a gályapadból is laboratóriumot kell varázsolni. Galilei elkövette már kulcsfontosságú drámai tettét, amikor megkezdôdik a mû cselekménye, hiszen megírta felfedezéseit. E tettéért kell „bûnhôdnie” az inkvizíció foglyaként. A drámai cselekmény azonban új konfliktust növeszt, amely egyenrangú lesz az elôbbivel. Most már nemcsak az egyház által képviselt világképpel, hanem saját tudósi és emberi lelkiismeretével kerül szembe a hôs, s mindinkább ez válik hangsúlyossá. Az I. felvonásban Galilei tudja „bûnét”, de még reményke-
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
Az író a sorsazonosság vállalásával, nagy beleélô képességgel ábrázolja Galileit, s ebben az ábrázolásban az önkritika és az önirónia is hangsúlyos. Galilei mégsem az író hasonmása. Németh László – természettudományos mûveltségét is kamatoztatva – a történelmi figura hiteles megjelenítésére törekszik.
Az egyes felvonások színterei és uralkodó hangulatai is a cselekmény menetéhez igazodnak. A római palota kertjébôl a börtönbe, majd a tárgyalóterembe és a kínzókamrába jut el a hôs. Az utolsó felvonás egy szobában, tehát zárt térben játszódik, s ez is hangsúlyozza a holtig tartó rabság tényét.
Ezzel mintegy igazolják Galilei megalázkodását: a tudósnak valóban élnie kell, mert csak ô lát tisztán a tudomány kérdéseiben. Ezt a vigasztaló önigazolást foszlatja semmivé a fiatal tudós, Torricelli megjelenése.
dik a pápa megértésében. Ezért vállalta szökés helyett a vizsgálatot. Optimizmusát megtöri, hogy a toszkánai nagyherceg római palotájából az inkvizíció épületébe szállítják át: a házi ôrizetbôl börtönbe kerül. Megtudja azt is, mi a fô érv ellene: semmi módon sem lett volna szabad a kopernikuszi tannal foglalkoznia. A börtönben – II. felvonás – Galilei érzékelheti, hogy szinte egyformán erôs az elpusztítására és a megmentésére törekvôk tábora. Felcsillan a kompromisszum lehetôsége: írja át a Párbeszédeket, s így tisztázza a félreérthetô részeket. Maculano páter terve azonban nem valósulhat meg, mert a pápa többet akar. Az inkvizíció tárgyalása – a III. felvonás – a hóhér megjelenésével, majd a pápai parancs közlésével indul. Galileinek, ha életben akar maradni, meg kell esküdnie arra, hogy a Föld mozdulatlan. A IV. felvonás újból a toszkánai nagyherceg palotájába vezet el bennünket. De ez sem csupán epilógus. Nemcsak a beteg test és a beteg lélek képét látjuk, hanem egy újabb konfliktus is kibontakozik, ami eldönti Galilei kérdését: a tudós drámabeli cselekedete (a visszavonás) szembesül az utókor ítéletével. A drámában Galileinek két igazán nagy ellenfele van, s mindegyik „láthatatlan”. Az egyik a pápa által képviselt egyházi hatalom, a másik a lelkiismeret. Galilei nem ismerheti pontosan az inkvizíció céljait. Bizonytalanságát növeli, hogy ügyében szelídebb és szigorúbb szakaszok váltakoznak. Ezért éri váratlanul a végsô érv, a kínvallatás. Igazi ellenfele mégsem a hóhér, hanem az a lelkiismereti kérdés, hogy megtagadhatja-e meggyôzôdése ellenére tudományos tételeit. Az a tény, hogy a pápa – akitôl az ítélet függ – meg sem jelenik a színen, erôssége a drámának. Galilei egyenrangú vitapartnere csak a pápa lehetne, aki azonban nem vitára, hanem az ellenfél gondolatainak megsemmisítésére törekszik. Ezt a hatalmi gépezet is meg tudja tenni. A pápa képviselôi végrehajtók, s ezen nemigen változtat az sem, hogy fogcsikorgatva vagy örömmel teszik a dolgukat. A szereplôk köre Galilei híveire és ellenfeleire osztható. Galileinek azonban híveiben sincs túl sok öröme. Támogatói a tudóst és az embert egyaránt becsülik, de éppen a leglényegesebb tudományos felfedezést tartják afféle bocsánatos bûnnek, lényegtelen dolognak. Még gondolatban sem tudják átélni azt a lelkiismereti válságot, amelyet Galileiben a visszavonás kivált. A visszavonást két motívummal teszi igazán meggyôzôvé az író. Az egyik az öregség motívuma. Galilei már idôs ember, ô maga is rendre hangsúlyozza, el is túlozza testi esendôségét. Mintegy magyarázkodik, hogy tôle már aligha várható el hôsi helytállás. Szorosan összefügg ezzel a másik motívum. Németh László
111
Lelkifurdalása kemény önkritikát fogalmaztat meg vele: „Az erkölcsi törvény nem ismer tudóst és tudatlant, vagyonost, szegényt. Akármi van a fejemben, a Sínaihegy nekem sem adott külön tízparancsolatot.”
Az ötvenes években is állandóan önbírálatot kellett gyakorolni, visszavonni, megtagadni a legfôbb hatalom – a párt – által tévesnek vagy bûnösnek minôsített tételeket. S nem hiányoztak a modernkori inkvizíció drasztikus eljárásai sem.
Az igazi perben Galilei így fogalmazott: „Kopernikusznak ezt a tanítását nem tartom igaznak és nem is tartottam igaznak, mióta elôírták számomra, hogy feladjam. Egyébként a kezetekben vagyok, csináljatok velem azt, amit jónak láttok.” Galilei: Párbeszédek. Európa Kiadó, Bp., 1959. 188. l.
112
Idôs kora ellenére tudja, hogy még rengeteg elvégzendô feladata van. A tudománynak szüksége van rá. Végül ez a döntô érv a visszavonás mellett. A dráma elsô változata ezzel a felmentéssel zárult. A kézirat bírálói azonban megalkuvásra buzdítást láttak ebben, s ekkor a szerzô elkészítette a közismert befejezést. Torricellivel beszélgetve Galileinek rá kell jönnie arra, hogy a tudomány jövôje nem függhet egyetlen embertôl. A fizika nélküle is tovább fejlôdik. Mivel úgy érzi, a becsületét adta a tudományért, most még nagyobb erôvel kell a tudományba kapaszkodnia. Galilei elôbb felmenti, majd elítéli önmagát. Az író mindkétszer együttérzôen ábrázolja. A drámában a kétféle ítélet dialektikusan kapcsolódik egymáshoz. Galilei keserûen emlegeti Giordano Brunót, aki mártírhalált halt eszméiért. Érzi, hogy sokan tôle is ugyanezt várták volna. De talán tudják, hogy nem csak a félelem munkált benne. Nem csak az emberi jellemek különbözésérôl van szó. A korok s e korok hôstípusai sem egyformák. A megírás idejének, az 1950-es éveknek elfogadott hôstípusa Bruno volt, Galilei cselekedetét elítélés fogadta. Németh László érezte is, tudta is, hogy a Bruno-féle hôstípus a kivételes, s bár minden csodálatunk az övé, a világtörténelem korszakai inkább a kompromisszumokat kötô hôsökkel vannak tele. Az ô sorsuk nem tiszta tragédia, ha tragédiának csak a fizikai lét megsemmisülését tekintjük, de az, ha a tudat drámáit is bevonjuk e körbe. Amikor Brecht drámája keletkezett, szükség volt életüket feláldozó hôsökre. A Németh László-mû keletkezésének idején a kompromiszszumos értékôrzés volt a fontosabb. A dráma második változata elôbb igazolja, majd elítéli az értékôrzésnek ezt a típusát. A diktatórikus hatalom kívánsága azonban visszafelé sült el: a kompromisszum elítélése ugyanis a példázat szintjén azt jelenti, hogy meggyôzôdésünket mindig, tehát az ötvenes évek jelenében is vállalni kell. Ebbôl értelemszerûen következik, hogy Németh László önmaga – sôt: Galilei drámája – fölött is ítéletet mond, s legteljesebben e késôbbi változatban rokonul kettejük sorsa. A történelmi igazságnak is ellentmondott volna mind Galilei halála, mind egyértelmû elítélése. A köztudat sem a megalkuvó, hanem a dacos, az „és mégis mozog” meggyôzôdését kiáltó Galileit ôrzi. (E kijelentés csak szép legenda.) A kutatás kimutatta, hogy az inkvizíció semmiképpen sem akarta megölni Galileit. Nem hôsre, hanem tanait visszavonó, megtérô bárányra volt szükségük. A dráma ezt a felfogást tükrözi. Az ítélet elôre meg van szövegezve, a tárgyalás a pápa utasítása szerint zajlik.
IRODALMUNK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
