Németh István Péter
Örökétig őszi nap
A könyv borítóján T. Szabó László tapolcai festőművész Rainer Maria Rilkéről készített portréja látható. A kiadvány könyvárusi forgalomba nem kerül. © Németh István Péter Készült a Visual.hu Kft. nyomdájában, 300 példányban. Felelős vezető: Vidosa Károly
[email protected] ISBN 978-963-XXXXX-X-X NIP további munkái megtalálhatók honlapján: www.nemethistvanpeter.hu A honlap rendszergazdája Dr. Sikos László
Németh István Péter
Örökétig őszi nap
Tapolca 2011
Rainer Maria Rilke: Őszi nap
Úgy legyen, Uram. Nagy nyár volt nagyon. Lapjára nyújtsd napóra-pálcád árnyát, S engedd a rónán a szelet szabadon. Beérjenek a gyümölcseid, küldözz Sugaras napokat, két déliest még, Hogy teljék már be a végső édesség Egészen: hajszold a terhes fürthöz. Kinek nincs háza most, nem fog bele. Ki most maga van, aligha lesz barát, virraszt, olvas, levelet fogalmaz át, S zörren a lecsupált fák levele Míg nyugtalan járja az allék sorát. (A fordítás Balatonfüreden készült 1990-ben.)
7
Balatoni anzix Sokáig azt hittem Füreden a ’kilencszáznyolcvanas És a ’kilencvenes években, hogy szinte minden Költészetté fog majd válni előttem, pedig Csak két utcán jártam-keltem leginkább. Gyurkovics Tibor tanított arra, hogy a néptelen Zamárdi is versbe kívánkozik, éppen akkor, Amikor nincsen fürdőidény. Balatonfüreden az Ady Endre úti albérletem És munkahelyem, a gimnázium között Néhány kertes ház állott csupán. Albérletemmel szemben a Kinizsi utcácska, Sarkán Juhász Jenő, Temerinből származott Órás lámpája mint valami örökmécs Égett nappal is az egész tanévben. Illyés Gyula Tihanyból Jenő bácsihoz hozta Karóráját javíttatni. (A Naplójegyzetekből tudom.) E rövid utcában aligha lehettek hosszabbak A sétáim, mint azoknak a lelkeké, akiket Doré nyomán 1890 februárjában Van Gogh ábrázolt Saint-Rémyben.
8
Nyugati irányba nyílt ez a kicsiny allé, Közüle ezernél is több naplementére láttam, Amit Rilke kettős fasorával szegélyezett. Esténte akárha a Herbsttag hőse, Leveleket írtam, olvastam És nem egyszer virrasztottam. A gimnáziummal szembeni villában Jónéhányszor vendég is lehettem. Edit néni falán Bernáth Aurél Nagyméretű festménye függött ama Hölggyel és a hozzá bújó egyszarvúval. Körben Sigmond Olcsi bácsi szobrai S szobortervei gipszből. Az egyik Gyurkovics Tibor portréja volt. Tibor anyagba örökített grimaszát így előbb Ismertem, mint őt magát. Sokáig nem találkoztunk személyesen. Holott a veszprémi színházban Még jó kis szerepet is vállalt saját Darabjában, a Fekvőtámaszban.
9
Sohsem törekedtem arra, hogy mindenáron Irodalmi szalonokba jussak, hiszen Délutáni magyaróráim után levegőztem Egyet a Kinizsi utcában, Aztán vissza a szobámba. Nemes Nagy Ágnes őszi versében is az állt: Most már fél évig este lesz. Amikor Jenő bácsi letette műhelyében a lupét, Én kapcsoltam föl az olvasólámpámat. Elég volt a híres festményekhez írott Gyurkovics-verseket föllapoznom, S egyből a nagyvilág képtáraiba jutottam. A Balatont amúgy hónapokig sem pillantottam Meg. Onnan tudtam, hogy a közelében vagyok, Hogy ha nagy-nagy hideg jött, A tóról fölszálltak hozzánk a sirályok. Nem volt ebben semmi lírai, De Tiborra gondolva azt vallom, Hogy költészetté lett ez azóta mindenestül.
10
Januári naplósorok Két nap hullott a hó Tapolcán 2010 januárjának első hetében. Először könnyű fehér kötést adott a világháborús katonaszobor Könyökére, patyolat fáslit csavart oda is, hol lábszárán Kikezdte már az idő az ércet, akár a moly a szövetet. A leplébe burkolódzó Szomorú történelmünk figurájára A szobrász után még egy, téli terep-köpenyt adott a hó, Ne lehessen olyan könnyen alakja ilyenkor levadászható. A városka főutcáján még a Jóisten aranyglóriáján is megült Pelyhesen, mint a Lélek fehér madara. Szent Sebestyén Nyilak sebezte testét irgalmasan begyolcsolta. Miután elvégezte e nővérke-munkát, farsangolni kezdett A hó vidáman. Úgy kavargott, mint egy bálterem, S a nagy komoly szentekre és költőkre kimondottan cserfes Jelmezeket talált ki. István király fője hatalmas turbánt kapott, Baumberg Gabriella arcát pedig csador mögé rejtette. A könyvtár előtt, ahol védte az épület némiképp Wass Albert mellszobrát, bizony Albi grófnak csupán Csak egy kis kerek sábeszdekli jutott a szállongó csodából. Most itt állok előttük a téren, ámulva azon, hogy Van még olyan eszme, ami rólam is szobrot Formáz, mivel gyermekek gyúrják azt, ki reám hasonlít, Megvan a törzsem, meg a fejem, és répa-orrom Piroslik egyedül meg a kicsiny és lázas tenyerek bársonya. Egyikben ott az én 2 szén-szemem – föl is izzna, ha látnád. 11
Februári naplósorok ((Ad notam Tryo: Toi et moi)) E reggelen terjedt a hír el, hogy banda támadt a kézilabdázókra, S vannak gyanusítottak is, Merkel és a pápa telenfonbeszélgetést folytatott, Kurtág György Washingtonban zongorázott, mégpedig Bartókot, Látogatási tilalom a kórházakban, brüsszeli pénz jön Balaton-felvidéki lőtérre, A megyeszékhelyen 2 autó ütközött a Budapesti út és az Ady kereszteződésében, Nem drágultak a pályamatricák s az MDF zöld fordulatot akar. ÁM NÉZZ A SZERELMES JÁTSZI KERGETŐZÉSRE ITT A MAGASBA PIROS-KÉK SZITAKÖTŐPÁRT FOGSZ LÁTNI ALATTUK A KEREK MALOM-TAVACSKA 140 milliárdos kedvezményes hitelt kaphatnak a kis-és középvállalkozók, Egy 14 éves lány széttaposta a Samu előember maradványainak a mását, Beperelik az áramszolgáltatót, ötvenszer hívták a veszprémi tűzoltókat, A havazástól járhatatlan volt Vigántpetend és Pula között a 7301es út, Tilos lesz a légi permetezés, hunok nyomai Zalában S a kalandok csendesek Cipruson a januári holtszezonban.
12
ÁM NÉZZ A SZERELMES JÁTSZI KERGETŐZÉSRE ITT A MAGASBA PIROS-KÉK SZITAKÖTŐPÁRT FOGSZ LÁTNI ALATTUK A KEREK MALOM-TAVACSKA A VÍZ FÖLÖTT FIA SZELLŐ SINCSEN MÉGIS A TÜKRÖZŐDŐ ABLAKON HINÁR S HALAK FÜGGÖNYE LIBBEN Húshagyó napok, defibrillátor az egyetemen, Nyomravezetői díjat tűztek ki, terjeszkedik az influenza, Csalással gyanúsított pesti polgármester, a hit gyógyító erejű, Visszaeséstől tart a szakminiszter Gyenesei, világgazdasági a válság, Takarékosságra is költ az Európai Bizottság, elektronikus árverés, Az irányító Éles József 2 kisfia is imádja a kézilabdát. ÁM NÉZZ A SZERELMES JÁTSZI KERGETŐZÉSRE ITT A MAGASBA PIROS-KÉK SZITAKÖTŐPÁRT FOGSZ LÁTNI ALATTUK A KEREK MALOM-TAVACSKA A VÍZ FÖLÖTT FIA SZELLŐ SINCSEN MÉGIS A TÜKRÖZŐDŐ ABLAKON HINÁR S HALAK FÜGGÖNYE LIBBEN MÍG NAGY HAJÓ VISZ MINKET A MALOM A fenti szövegben szószerinti idézetek találhatók a veszprémi Naplóból. (2009. február 10-11.) 13
Születésnapi vers
Mióta kihúztatok Anyám ölének fél Vödörke tengervízéből, Nem leltem e Földön Semmi öbölre. S mióta nem visz Apám mózeskosárban A szőlőlugas apszisába, Alig alszom. Ám nem lehet, hogy Ne találjak több szóra sem – Vállamig dőlt fejfa a szerelem.
14
3 balatoni mese I. Ballada egy sárkán-férfiúról, amit Etienne-Pierre Lallemand (Stephanus deák) Amelie királyasszonkának szerzett „Ülök a bazalthegy alatt, behúzva vitorláimat, elnézvén sárkányrepülők röptét…” (Kiss Benedek) Millió éve már hogy barlangom a bazalt liktya, S azóta e hegynek a gyomrában lakom. Ha mozdulok, arra is vigyázok, nehogy A legelésző csorda széjjelijedjen a lankán. Vélem rémisztgette a népet egy rőtszakállu barát, ám Néki kellettek a szűzi leánykák oly nagyon, Míg Szent György vitéz dárdája átul nem döfte A részeges kajánt mindörökre. Vulkán-forrót naponta csak az alkonyi Napba lehellek, Őszíteni szürke kőpor szitál vissza pikkelyimre. Valahányszor fölezüstlik elébem a Balaton tükre, ím Feledem a szőlősgazdák mélyebbre szúrt ásóhegyeit. Kutamba a hold tükörére ha hamut szórnak itt le És gyáva-esztelen temetik a forrást, őrizek onnan Hajtó vadrózsabokrot, van hova rejtenem így szomjan A pávaszemes szárnyaim. Szabadulna az itteni mind tőlem akárha Gonosztól, rám gyújott nádasuk lángpalotám, 15
S az, ami nékik a szó, megannyi riadt madárka Nékem. Izzó gyékénybuzogányt bicikli-kormányra Tűz ki este a gyermek: csillag sem jár gyönyörűbben. Ha hideg jő, kavarognak a varjak a városka fele, Majd károgásukkal lesz teli a téli liget amott. Néha ilyenkor még érezve érzem az emberszagot. Ajánlás: Zsenge katángból, lednekből, búzavirágból Ha ki pórázt dobni merne reám, nem tenné hiába, Mert ránc-tarajos szörnyü nyakamnál fogva el is Vezethet akár – szépen udvarába.
16
II. Episztola Amelie-nek „Biflázok hullámokat, / fényt és eget - / tanulok balatonul.” (Kiss Benedek) Visszatérő álmom a vizsga, szigorlatozom Balatonból. Na, hallod: szorongva mekegek balatonul, zsebemben Kecskekörmök lapulnak pedig. Nem is tudom, hogyan, de az embert azért végül valahogy átengedik. Kavarognak ilyenkor a fejemben a dolgok: Ahol mezítlen talpak alá a hegyről folyt le a láva-út. Ahol világháborús bakák zúzott koponyái köré Vaspánt helyett fonódott horizont. Ahol Egry József ziháló tüdejének a Balaton-víz felett semmi por már. Ahol a vincellér-lány danája szólt így: új hold, fényes nap, bocsáss kapun átul! Ahol mínuszokkal is elbír a sorscsufoló fügefa, vagy ha nem, tőből újrahajt. Ahol az örökzöldnél hűbb ciprus a lombja vesztett jegenye maga. Ott, igen, hadarom: egyenesíthetjük ki magunkat, akár hosszában e partok. Ott a zöldkalapos Badacsonytól tanulhatnánk őrt állani szépen, Bazaltjától meg illatos barackot szeplősíteni, akárha Egy keserű kamaszarcra vonnánk jó szóval mosolyt csak. Elleshetnénk a tó öblébe szaladó patakok örömét ott. 17
Mondom a leckét. Türelemre intne a hegyoldalt szögletesen faragó szél Vagy egy másik kő, amit gömbölyűre görget folyton a víz. Tanulom tovább, de mint örök-diák, elkalandozom. Elbújtatnál-e éngemet, mit mondsz? Akár jégkorszaki virágport az iszap? Tudnál- e úgy utazni vélem, mint Fenyvesre a fenyőmagonc? A tavi fénytant akkor már ki is kérdezhetnéd tőlem: Csak érzet mind a szín – az égen s a földön, a füzek lombjain S a Balaton is olyannyira zöld, míg nem mossa bele kékjét az ég, Míg nem lesz szürke a gyöngyház-felhők miatt, S mert nem ejt belé lila pacát sem az alkonyi Nap - - Hallva hallani itt összhangzatot: tavasszal a mélyből ahogy Gyöngybubérékok pattannak széjjel a pontyok túrta nádtorzsak között És télen sír a jég az őszi tücskök után, nyáron a békák brekekélnek, Halak csobbannak meg, ha rabol a csuka meg balin. Hazatérve leoldom a nyakkendőm valahányszor, Jó nekem itt az alföldi papucs, bolgár matrózok csíkos meze, Illik a Helka-hajóra is éppen. Honnan Ady nyári fehérben Nézte, nézte, hol élünk mi s hol él a Mese?
18
III. A Kis Herceg a Balatonnál Ha az ember barátságot köt / egy csillaggal, / csaknem úgy, mint a Kis Herceg / megszelídíti a Rókát, / minden este várja... (Kiss Benedek) Ha telente nem láttam a Szent György-hegytől a Balatont, Azért tudva tudtam, hogy mindvégig ott volt, Akárha bárány a dobozában. A hegyről pedig azt, hogy úgy rejtette vulkáni gyomrában A sárkányt, mint egy kalap az óriáskígyót. Kereshetem égen-földön a Balatont most, Mindenütt ott van. Igen, az égen is. Hiszen a 2242-es Balaton nevű kisbolygót Kulin György fedezte fel 1936. október 13-án, s további három alkalommal sikerült lefényképeznie. Ott fenn sem mehetne sokáig az ember az orra után, Akár a Kis Herceg B-612-es csillagocskáján, Amin három picinke vulkán is található. (Nem csoda hogy a Kis Herceget a Badacsony, A Tóti és a Gulács a hazai tájra emlékeztette. Sajnos, az itteni embereknek a szőlőkapálás És a halászat mellett nem jutott idejük, Hogy gondosan kipucolják e vulkánokat, Így azok kialudtak.) 19
A Balaton nevű kisbolygó akkorka csak legföljebb, Mint a lámpagyújtogatóé vagy a geográfusé. (Most nem Lóczy Lajosra gondolok persze, Mert ő számontartotta a virágokat is, No meg az ő nevét is kisbolygó viseli.) A Kis Herceg látta nagyapám házát, Amely rőt bazaltból és rózsaszínű téglából Épült, ablakában muskátlik, tetején galambok. Látta a Balaton nevű tavat, a Jóisten örömkönnyét, Amelynek színe alatt repülőgép roncsok alusznak. Ily titokzatos az örömkönnyek világa is. Szigligeten látta, amit nekem Parancs János Mutatott meg még a régi kastély udvarán: Egész rózsakertet. S szál rózsát – Amiről egy Rilke nevű bácsival együtt azt tartotta, hogy tiszta és gyönyörű ellentmondás. A Kis Herceg aztán elkiáltotta a tihanyi Echónak: Légy a barátom, olyan egyedül vagyok! Egyedül vagyok... Egyedül vagyok... Egyedül vagyok... – felelte vissza Csokonai Vitéz Mihály. Azon a télen a zánkai erdőből jöttek be a rókák A gyermekvárosba. A felnőttek kaptányokat állítottak ellenük. Egészen a sínekig merészkedett az egyik. A nyugdíjas váltóőr még ma is látja és hallja azokat a gyerekeket, akik az ablaküvegnek nyomva az orrukat 20
akárha egy futballcsapatnak drukkoltak volna kórusban: HAJRÁ BALATON! HAJRÁ BALATON! Magam csak egyszer találkoztam a Kis Herceggel, 2001-ben, amikor a zánkai iskola tanáraként az állomásról Jövet a Rókával is. „Ha nekem 53 percem lenne, elindulnék egy forrás felé.” Ennyit mondott csak. Másnap délelőtt kisétáltam az épületből. 1 lyukasóra + 10 perc szünet, azaz 55 perc. Nekem is lett tehát 53 percem. A Csorsza patak kiszáradt, holt medrében elindultam a forrás irányába – – – P. s.: Kérdés csak egy maradt bennem azóta is. Hogy miért látogatott el a Kis Herceg A Balaton nevű tótól a Balaton nevű kisbolygóra? Most rájöttem, annyi év után. Bizony, a naplementék miatt. Míg a Balaton nevű ded tengernél ha Tapolcáról nézte, A Nap a lesencei hegyek fölött hanyatlott le, Ha Boglárról, akkor a Badacsony mögött, Ha Zamárdiból, akkor meg a füredi Tamás-hegy felé 21
Tartott lemenőben. Gyönyörű volt, és úgy sajnálta, Hogy egyszerre nem láthatja mindet. Ám a Balaton nevű kisbolygón, tudjuk jól, Annyiszor húzhatja odébb a székét, Amennyiszer csak akarja. Akár a B-612-esen. Legalább 43-szor.
22
Pünkösdi naplósorok 2011 májusának végén úgy tekintettem vissza, Hogy alig történt velem valami följegyzésre méltó, Amiből verset írhattam volna. Aztán annyi hiábavalóság között határidőnaplómból mégis kimásolhattam, Hogy tegnapelőtt megjöttek a fecskék, Hogy Szabó Laci barátom a néki adott Horgász-zsinorokkal – amiket 7-8 esztendeje A garázsban hagyott holt apám – Pontyot fogott Balatonszepezden, S így e damiloknál fogván valamiképpen A párkák mégiscsak meghosszabbították Az életét, hiszen megint álmodtam is vele, S hogy délutánonként egy koromszínü rigó Száll a fenyőnk csúcsára, hintázva Egyensúlyoz és dalol, dalol nappal és éjszaka közt, Amikor már tetőkig homályban állnak a házak, S derékig sötétben a magasabb fák, És csak az ő csőrén és szemében csillan meg A búcsúzó fény a legfölső ág tetején – Szóval: minek írjak verseket én, Uram, ha már végképp Te vezeted a tollam, És meg is vigasztalod öreg édesanyámat, S ha maradna mégis valami bánat bennem, Édes-piros meggyel tömöd be a szám, Hogy jajszavam se legyen többé? 23
HÁLA-ZSOLTÁR III. Betöltöttem az ötvenedik évemet. És ha volna is Valaki kedvesem, sem tudnám úgy átvetni magam Keritésén, mint teszi azt az illatozó lonc könnyeden. Ma is csak erővel voltam képes a számhoz húzni az ágat, Akárha lányka kezét a vén, meggyel így maszatoltam Véresre az ajkam. Hiszen míg térdeplő parti füzeid Lehulló hosszu hajától zöldül a zubogó malom-víz, El is illan az élet. Porig aláztak, uram, az emberek itt, De te nem hagytad, hogy végleg eltiporjanak éngem. Esténte sebágyadba takarsz, s azt is megbocsátod, Hogy féregként egyre még forgolódom csak benned. HÁLA-ZSOLTÁR IV. Valamikor tigrised voltam, uram! Lehettem vénülő tigrised is egy másik időben. Hiszen oly ismerősek mindenek most. Sebemmel bújtam volna elárvult Templomodba az erdő legmélyén, hol a csöndbe Csak forrás bugyogott föl, s hol a lombot kékarany Menny csíkozta fölöttem. Megszelidülten hagytam Volna a bajszom gyerekeknek is lenyesni, hadd Szurdossák, akárha tűvel, a nagyapjuk fájós Ízületét egészen az enyhületig. De mások lakták a szentélyt. És olyan ördögi, mondhatom: emberi volt grimaszuk, amikor nekem estek: jöttek és máris elrúgták magukat rólam gyáván kiharapva belőlem egy-egy pávián-falatnyit – – – Rőt naplementbe a pillám rácsait hagyom lezuhanni. 24
HABIT DE MUSICIEN Strófák T. Szabó László kollázsára 1. Mi mindennek nem láttak már, Tégedet, G-kulcs?! Voltál Pablo Picasso képén pucér lányka feje, Anyám öccsének krétarajzán pedig Ágaskodó lovacska nyakára röppenő kantár. Most így, hogy fülembe a bordalok zöngetik A legszebb harmóniákat, szólok utánad: Gyönyörű, pocakos Violinkulacsocskám vagy! 2. Először írtam a kótát azon őszön. Iskolamesterem arra intett, hogy szépek Legyenek azok a pettyegetett kottafejek, Akárha a villanydrótokon gyülekvő fecskék. Küzdöttem hangjegyeimmel, Mert nekem mindig a Balatontól búcsúzó Madarak cikkanása jutott az eszembe, Kik a bögyükkel alig érik a tó tükörét. 3. Hallom a rececélését a kertből. Nem ijeszti Az ősz sem, bár Lőrinc hűteni fogja maholnap 25
A csergő patakok vizeit. Hallom, ahogy húzza, Akárha konok szerenádozó. S nincs egyedül… Denevér hallja igy az összeborult lombokat, Ahogy én a többi dalost. Mind azt cirpeli: jó volt Lenni az Isten eltaposott tücsökének Is, ha tovább szólhat a körben az ének. 4. Milyen jó így tűnődni a csillagok alatt: Ezerkilencszázötvenkilencben fogantattam, S nékem azóta is tartanak az ötvenes évek, De bármi’ nehéz volt, mint a bazalt, Szívemet dobbanásonként fölemeltem A Balatonnál, hisz közölnivalója volt veletek, Akárha a pulzáló fényű fároszoknak A messzi tengerjáró hajókkal.
5. Már nem szeretem a szobrokat. Érted ezt? A köveket a talpam alatt viszont egyre inkább. A széltől született szögletest s a víztől kereket is. Örülök minden nyári napkeltének, akárha Vénülő diófa a harkálycsőrnek. Ám legeslegjobban Éppen ennek a bodzabokornak, igen, Mert Néked irandó első őszi versemhez Érik a tinta a fényesedő fürtök bogyóiban. 26
6. Olyannyira bennetek bíztam, hogy jó Embernek hittem a SZONDI-TESZT Minden szörnyetegét, s azt, hogy a költőknek A verseiknél csak létük a szebb s barátibb. Nem tudom már, hogy hányszor is karoltam Az évek során bele hóhéromba – – – Ha nem bazaltgyapot, nem is vattacukor a lelkem, De szellőtől négyfele tépett felhőbárány.
7. Mióta nem valék diák, mindig Egy kulcscsomóval jártam köztetek: Albérlet, könyvtár, tanári szoba, aztán Apámék háza meg biciklizár… Így járok köztetek ma is, lépteim Ütemére meg-megcsördül e füzér, S nem hagyja abba a fémes zöngést Akárha hajdani leprások csöngettyűje.
27
Salföldi hála-zsoltár Áldalak Uram a földi pásztorkutya-hűségért, A szelíd böccék felől jövő kolompszóért, A dombokkal hullámoló kőtenger fehér tajtékjaiért Legyél áldott, amikre ha hó hull majd, lovas szán Csilingel vígan – már nem hepehupás erdei úton, Áldalak az akácosért, ami fölverte a régvolt Szőlőkerteket, a Balaton illatáért, Amit e déli szellő hozhatott a völgybe föl, Áldalak a tetőtlen klastromodért, amelynek boltíves Mennyezete a tölgyek fényes lombja lett – Itt susogja még a hajdani pálos barátok imáit. S kinek oly szép az alakja, akár gót ablakodé, Uram, áldalak Őérte, s hogy a kerengő Kiszáradt kútjába is mondhattam nevét – Tőle, akárha artézi kútból, Most újra fakadtak Hozzád e szavak.
28
Szekvencia tapolcai kertünkből Ma is lilának látszott Alkonyi mennybolt-palástod, Mária! Minden reggel köszöntjük Ránk teritett Nap-kösöntyűd, Mária! Betakarja szent öled Királynői köpönyeg, Mária. Elég csücske is, mióta Csak egy őszi ráncos rózsa, Mária!
29
Szekvencia (egy visszatérő álomé) Bár este Fele jár, Mégsem szűnő a kánikula, Ugyanakkor oda a nyár, Valahogy tudom, ősz jön, A hegyek sziluettje Lila; Lágyan domborítja az alkonyat, S míg átüt az égen, akárha egy nő Teste A ruharedőkön. És kattog, kattog, kattog velem a vonat. Ablakból ég vize víz ege nincs külön, Hol a Tenger Csillaga vár, Hogy mint kavicsot csak megfürösszön.
30
Rainer Maria Rilke: A tűztövis rőt fürtje… A tűztövis rőt fürtje már oly dús, Földlabdában fonnyad csillagvirág. Kit nincstelen éget a kín, kivált Most, hogy a nyár oda, marad is koldus. Ki nem tudja úgy behunyni szemét, Hogy eljövő napjaiból legalább Meg ne lepné látomásnyi röpke kép, Az von magára oly nagy éjszakát, Honnan egyenest a vénségbe lép. Néki naponta jőni több se fog itt, Csak csúfolója lesz, nem barátja; Az Isten is nyakára hurkolódik, S mint a malomkő, a mélybe rántja.
31
Rainer Maria Rilke: Ősz Hullnak s hullnak a lombok, akárha Mennyei messzi fák csupaszodnának, Tagadva hullásukat hasztalanul. És teljes súlyával éjszakába hull A Föld is, csillagok mellől magányba, Mi is hullunk csak. Bárhova néznél: Lecsüng kezem, s kész minden itt hullani. Ám végtelen szelíden van Valaki, Kinek nem hullhatsz tovább tenyerénél.
32
EGY ŐSZI NAP ÚTJA Haikuk: Falka Háromlábu kutya. Mind megsimogattad. Elborul ez őszi Nap. Ágyásban vacognak föl egynyáriak. Vér szökik sárga hárslevélbe. Pirulok-sápadok érte. Lomb vereslik és bogyó pirul. Rozsdavért hullajt kerités. Mennykék ernyődre tapadott narancsszín falevél, az vagyok. Síkos-fényes falevél a te talpad, ahogy tócsába lépsz. Levelek egymás közt: „Segíts, magával ránt egy esőcsepp is.” Dús lombba nem lehet rejtőznie: ver, ver a madár szive. Reszket utánad könnyű ágacska, mint cinkeszívverés. Halk harangszó a gyér lombon át, mégis moccan tőle az ág. Fillért se kért nyírtől ez ősz. Lábad elé szórta aranyát. Laktanyaudvar karcsú jegenyéi, milyen hosszan vetkőztök! Huzatos utcák. Szél s idő simogat ujjad ágaival. Ablakodból tegnap Nap vakított rám. Ma mibe öltözöl? Szép vagy te magad, hisz éltetsz, mint őszi lepkét a kikerics. Messze lennék? Mégis megérintlek: ághegye a csillagot. Ujjad szivem fölött. Belém látsz. Ághegy karcol az ablakon. Fényes ujjhegyed könnyeden hasítja föl most köd-ingemet. Ha ért gyümölccsel kínálsz, védsz s röpitsz, mint cinkét a tűztövis. Vénen is így mosolyognék, mint ez a ráncos aszaltbarack. Begöngyölt mennyem lett esernyőd, mint száradó pergamen-ég. 33
Szerelmes sort írtam postai pulton kikötözött tollal. Kapaszkodnak próbálgatva szélben szárnyaik a fenyőfák. Alkonyat gledícsiabokrok közé akad percre a Nap. Foszladoz tilolt fény. Tövisektől szivárog a sötét. Térdig gázolok napba. Este már véred árama sodor. Ágaktól milyen lombfölleg az ?– Varjúcsapat kavarog ránk. Maradj velem, mert már lehajlott rég s szirmaira hullt a Nap. Pocsolya fagyott rá, de Hozzád hozott, s látni e csillagot. Jeges szél is aszalta kerek gyümölcs incsel – ághegyi Hold. Hópehely lészek. Ha voltam melleden nyárfasor szösze is. Reggel az útra keringeltek a pelyhek: hó s holt pihetoll - - Állnak. Derékig őszek. Lecsüggesztik fejüket a füzek. Nem szól tücsök se. Fekete kavics merül tócsába, csöndbe. S maradtunk a havazás rácsának egyik s másik oldalán.
34
Baudelaire-variáció Müller Ilona zongoraművésznek A pillanat elért, szememben imbolyog Minden virág, akárha illatos gyertyaláng, Egymásba kerengteti mélabúja, s ránk Ontja a dalból a sóhajt és az illatot. Minden virág, akárha illatos gyertyaláng, A hegedű, akárha bolond szív – zokog, Ontja a dalból a sóhajt és az illatot. Az ég szemfödél, s ránca sem volt ily szép talán. A hegedű, akárha bolond szív – zokog, Bolond a szív, de az éjre tiltakozva ráng! Az ég szemfödél, s ránca sem volt ily szép talán, Ahogy elvérezni hagyta csak a Napot. Bolond a szív, de az éjre tiltakozva ráng, Mindent megőrzött, amin fény ragyog! Ahogy Hagyta elvérezni, hagyta csak a Napot… Mert látta már, akárha örökmécset – a lányt.
35
Rainer Maria Rilke: Baudelaire Széthullt világot ölelt a költő egybe, Mily messze esett minden darabja, lásd. A szépséget így senki sem helyeselte, Magasztalta fájdalmakba verten, de Mosdatta még kínzóját is – szeplőtlenre. És új földdé formálta a pusztulást.
36
5 emlék-futam Chopinért I. (Rainer Maria Rilke) Titkon bújt, a szobasötéttel itt bent Magát gazdagon bebugyolálta. Míg álomi lényként anyja belibbent, A szekrényben koccant egy pohárka. Kit nem óvott már homály, se fátyol, Csókolt s szólt: „Kisfiam, te, hát itt?...” Riadt szemük szaladt a zongoráig, S a fiúban tűnt esték dalából Tovább élt minden megtorpant zene. Csöndben csak ült. S anyján ámult szeme, Ujjain, gyűrűkkel görbedve járnak, Mintha vágnának hófútta határnak S nem is billentyűsor fehérlene.
II. (Hermann Hesse) A teremben féktelen tánc, Chopin-valcer kavarog. Virágdísz fonnyad zongorán s Vakítnak éjbe ablakok. 37
Én hegedűn, zongorán te, Véget nem ér a dal ma – lásd Szorongva várunk mindketten, Ki töri meg vajh e varázst? Ki hagyja el ez unt ritmust? A fényt ki oltja? Melyikőnk? Ki lesz, ki megkérdi itt most, Mire válasz sincs, csak csönd?
III. (Gottfried Benn) Többnyire szótlanul üldögélt Amíg művészetről folyt a beszéd Körötte, untatta őt a társalgás, Tán dühítette is Delacroix színtana, Hisz nem azért jött ő, hogy okosakat mondjon Egy nocturne szépségeiről. Gyöngéd szerető, Árnya Nohant-ban nyúlik George Sand kölykei közé, Akik halk intelmeire Rá sem hederítnek. A tüdőbaj ama fajtája övé, Amely vért köptet, és sokáig Hagyja hegesedni a sebet, 38
Leskelő halál, Szemben a testet megroppantó Görcsökkel vagy a gyilkos Fegyvergolyókkal: Az Erard-zongorát Az ajtószárnyig vonták s Delphine Potocka énekelt még Egy utolsó ibolyácska-dalt. Három zongora kélt át a tengeren véle Angliába: Pleyel, Erard és Broadwood, Esténte úgy tizenöt percet Játszott húsz guinea-ért A Rotschildok, Wellingtonok és a Strafford House Szalonjaiban megannyi térdszalag-rendnek. Halálfélelmébe sápadva Tért haza tőlük valahányszor Az Orleans square-re. Majd eltüzelte vázlatait Mind a kéziratát, Maradék ötlet még, fragmentum és Bejegyzés szükségtelen, Ne fontoskodjanak. S így szólt végezetül: „A kísérletet bevégeztem, pontosan ennyi az, Ami bensőmből elérhető.” Játsszon mindenik ujj a maga Erejéből, ahogyan csak képes, 39
Kivéve a negyedik, mert az esendő (a középsővel csúnyán összenőtt iker). Mikor a billentyűkhöz ért, ujjrendje A következő volt: É, Fisz, Gisz, Há, Cé. Aki hallott már prelűdjeiből, Vagy foszlányit mazurjaiból, Akárha vidéki úriházban, akárha Fönn a havas csúcsok közelében Tárt ajtók felől teraszra szűrődni, Mondjuk, egy szanatóriumban, Aligha feledi. Nem írt soha operát, Sem egyetlen szimfóniát, Csak ezeket a fájó futamokat Nagy átéléssel S kicsiny kézzel. IV. (Konstanty Ildefons Gałczyński) Isten hozta Monsieur Chopin Hogy-hogy nem láttam sosem? Én már itt. Csak még alig. S újra szállok csillagig. Miért jöttem? Pár dolog. Mit a szív C-dúrba fog: Régi udvart, primulát, 40
S tört csembalót legalább, Mezőt, amin ősz fut át. Nem is lehet várnia? Mily’ nagy út, Szűz Mária. Hopp a kesztyű! Merci bien. Bonsoir, monsieur Chopin. V. (A magam változata) Chopin-Golgota (őrjegy No 2) Míg zongoráját Fölvonszolta a hegy Tetejére, minden billentyű Egy patibulum volt már. Az elárvult hangszer majd Oly néma lett, akárha kihalászott Nagy cet. Ám hópelyhenként Jött is utána a tenger.
41
Meséim meséje, hűlő szívvel is… Szabadság, szerelem e kettő kell nekem… (Petőfi Sándor) Egészen kicsi gyermek, alsó osztályos voltam, amikor igen hoszszúnak és dögunalmasnak ígérkezett a nyár. Csak az elején jártunk, alig hogy kikaptuk a nyári szünidőt az iskolában. Kertünkben nem erősödtek meg még a gyümölcsfák. (Vigyázni kellett rájuk, nehogy eltalálja őket a futball-labdám.) Pulikutyámat egy igazi juhász vette magához, mert a család nem bírt vele, olykor még az osztályterembe is utánam szaladt. (A haraszt bokrai közé csavarogni senki nem jöhetett velem). Tankönyveimet a garázsba vittem, amelyben nem állt fia Trabant sem, s amelynek téglafalát egy egyre terebélyesedő fügebokor borította be. A szobámat börtönnek éreztem, inkább vadgesztenye lombok hűse alatt szerettem biciklizni, jönni-menni, várni a társakra, akikkel tengózni lehetett volna az aszfaltra rajzolt négyosztatú (ikon és virág is van ilyen) pályán. Délután volt, s én a víztorony felől a református templom irányába lépdeltem lefelé a dombról, és Horváth Béla doktor bácsiék háza elé jutva azt láttam, hogy egy fura szerzet ballag komótosan. Poros páncélja szinte éppolyan szürke volt, mint a zúzalékkal beszórt műút. Dübögő szívvel futottam vele haza, hogy rátaláltam a legújabb barátomra, aki nálunk fog lakni a Ley utca 10-ben. Rá se hederítettem, hogy miképpen üdvözölt e teknős. (Szó szerint sugárban lekakált. Később, már 18 évesen olvastam Nagy László Balassi-versében olyan sort, hogy: „teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors…” : - ) Nem törődtem a védekező reflexével. Lám, ő figyelmeztetett, hogy nem biztos, hogy minden úgy fog alakulni, mint ahogyan én azt ott pár pillanat alatt megálmodtam. Lemostam róla 42
az út porát. Gyönyörű, koromszínbe hajló zöld hátát, sárga foltos hasát szebbnek láttam minden teremtmény bundájánál. Nem tudtam róla semmit, naponként ismerkedtem vele. Édesapám elmagyarázta, hogy honi mocsári teknősre leltem, s hogy elviszi a badacsonyörsi nádasba, ahol jó dolga lesz. Hú, de mérges lettem, ahogyan csak apjukra lehetnek a fiúk, akik meg szeretnék mutatni mindenkinek, hogy lassan annyira okosak és ügyesek már, hogy kezdenek túltenni a felnőtteken. A garázsban szállásoltam el a teknőst, s körülbelül egy négyzetméternyi kuckót készítettem neki fenyőfalécekkel körbetűzdelve. Nem nyúlt semmilyen ételhez, amit adtam neki. Próbálkoztam léggyel, leszelt karalábéval, sőt ínyenc falatokat is csempésztem ki a konyhából. Elkeseredtem. Másnap már a szomorúságomba tehetetlen düh is vegyült, mivel teknősöm szétnyomva a fenyőléceket – megszökött. Azt hittem, nem látom többé viszont. Ám a kapuig sem kellett mennem, látom ám, hogy a jószág kidugta fejét a drótháló rombusz alakú résén, teljes testét megfeszítve igyekezne tovább, de hogyan is tudná a szűk nyíláson átfűzni nagy, ovális páncélját, ha már van neki. Rokonává: gyíkká avagy kígyóvá kéne átváltoznia a sikeres szökéshez. Tudtam, nincs ez rendben így. Igen szerettem volna elnyerni barátságát. A kerti csap mellé, a mandulafánk alá készítettem neki szárazföldi lakja után egy vízi medencét. Ástam, s a négyzetméternyi kis tavat tetőpalákkal vettem körbe, hogy azokon majd elcsúsznak a körmei, s biztosan nem hagy majd faképnél. Földnyelveket is hagytam. A víz láthatóan tetszett neki, mondhatnám, boldogan fogadta, fürdött és napozott felváltva. Ámultam, hogy mennyire szereti a földet, a vizet és az eget. Mintha mindet együtt és egyszerre akarná. Talán már a második héten történt, hogy megint megszökött. Majdnem olyan messzire jutott, mint ahol rátaláltam. Visszavittem a Ley utcai kertbe, s mindent megtettem volna néma kis ba43
rátomért. Szaladtam a Malom-tóhoz, amely akkor még tele volt fürge csellével, azaz csetrivel . (Arról a kishalról sem tudtam többet, mint hogy sem megenni, sem akváriumba tenni nem lehet. Fogalmam sem volt arról, hogy őslények ők, akik csak a pisztrángoknak való tisztaságú vizet szeretik, s csupán néhány helyen élnek már, például Erdély eldugott barlangtavacskáiban… Amikor ívnak ezek a ded ezüsthasúak, barna és narancsszínű foltok jelennek meg kopoltyújuk közelében.) Csak egy kenyérdarabkát kellett beledobnom a tó vízébe, és senki meg nem rótt azért, mert tejeskannányi hallal siettem haza teknős-barátomhoz. Engem fogott el a legnagyobb boldogság. Az én mocsári teknősöm, mint aki kábulatból ébred, olyan eleven lett, amilyennek azaddig sohsem láttam. S bevallom, kimondottan lomha komának könyveltem el. Ízlett neki a csetri – úgy kapott fogatlan szájába egyet-egyet, mint amilyen villámgyorsan a macska fogja a kisegeret. Ragadozó szájának félelmetes, erős kávája az én ujjamat mégsem harapta soha. Ujjongtam magamban, hogy végre, talán még a szavát is sikerült megértenem. Nem sikerült, másnap megint megszökött. Kibújt a kapu alatt, s ezúttal az óvoda másik utcájában tartott a kilométerekre kékellő Szent György-hegy felé. Amerre a hajdanvolt Balaton hullámzott, s ahol a város szélén még ma is nádbugák lengedeznek a szélben. Már tudom, hogy jó, ha két, vagy két és fél méterig ellát egy mocsári teknős. Mi vonzotta? Miféle szabadságvágy? Milyen makacs, netán hű érzemény vitte, hogy azzal sem törődött, ha hét tonnás teherautó robogott mészkőrakományával el fölötte? Az elveszett éden tőzegillatát hozta a nyári szellő vajon? Zavarba ejtett. Zavarba ejt. S most is csodálom a jó álmaimban még mindig meg-meglátogató kis barátomat. Holott nem hiszem, hogy ő engem – viszont – a szívébe zárt. (Pedig van szíve e hüllőknek is, igaz, szívkamráik még nem különültek el tökéletesen jobbra és balra.) Akár foglárának is 44
tarthatott, s ezt azért merem leírni 2009 ádventjén, mert az akkori nyár közepén mégiscsak megismertem a teknős történetét. Bús János bácsinak újságoltam el, hogy mit, hogy kit is találtam a kertvárosi utcán, s most nálam él, s hogy mennyire örülök neki. Elhűltem. János bácsi ugyanis mint a mocsári teknős gazdája állt előttem. Igaz, csak az első, mert azidőtájt (a szomszédjukban) már Borsai Gyurié lett. Gyurka egyik szeme bizonnyal sírt, hisz tőle szökött el, s így került – két utcasarokkal lejjebb – hozzám, ahogy Somogyban ejtik a népek, a tekenős. Mit tehettem? Lemondtam róla, elbúcsúztam tőle. Visszavittem kis barátomat a Munkácsy utcába. Gyuri nem volt otthon, csak édesapja, Aladár bácsi. (Nagykállón született, Ratkó József kedves településén, és az utolsó magyar lovas huszárok egyikének mondhatta magát. Nem tudtam persze ezt sem akkoriban, miképpen még annyi mindenről fogalmam sem lehet most.) Aladár bácsi odavezetett egy kibetonozott medenceféleséghez, amelyet hasonló, fakeretes dróthálóval fedett, mint amilyen a mi kezdetleges kerítésünkön is feszítve állt. A cementen egy kiszolgált, lepattogzott zománcú lábas, abban friss víz, s annak közelében– nem akartam hinni a szememnek – egy másik mocsári teknős meresztgette szemét, tán még orrlyukain is tágított egyet-egyet. Aladár bácsi fogta a teknőst, amit addig a magaménak hihettem, s egy határozott mozdulattal az elhagyott párja mellé tette. Ha még nem láttam volna csodát, akkor aztán tényleg azt láttam. Olyan magától értetődőn bekövetkezett. Szökevény barátom és társa egyszerre fordították fejüket egymás felé, és akár a nyolcadikosok a sötét mozi utolsó széksorában, ők a valószínűtlenül kék égbolt alatt megcsókolták egymást. Hiába a tökéletlen hüllő-szív, az oxigén-hiányos hüllő-vér, az alacsony testhőmérséklet, mégiscsak ő, akinek nevet sem adtam, aki hazánkban ma már védettnek számít, egy mocsári teknős tanított 45
legpontosabban Petőfi meg sokak hitvallására: a szabadságra és a szerelemre, amikről pedig az iskolai ünnepségen oly lelkesen és anynyiszor szavaltak kipirult arcú társaim. Azóta meghalt Ratkó József, nem él már Aladár bácsi, édesapám sem. A mandulafa, a füge is kifagyott kertünkből. De tudom, a teknősök igen hosszú életűek. Remélem, még megvan valahol gyerekkorom kis barátja, s azt is, hogy túlél engem, ahogy ez a természet rendje. És azt is, hogy jő kisfiú megint, akit utánam is tovább tanít majd.
46
Karácsonyi levél egy körkérdésre - papír-betlehemes mellől Bartusz-Dobosi Lászlónak „Velem annyi csoda történt életemben, három, négy – nem, még több, öt –, hogy nem volna szabad regényt írnom…” (Ottlik Géza) Kedves László! Nem tudom, hogy kortársaim milyen módot találnak arra, hogy a körkérdésetekre irodalmi formában választ adjanak, de magam most maradnék a levélformánál. Egyrészt, mert valóban 2010 karácsonya van – s most érek rá a számítógépem elé ülni –, másrészt arról az általam fontosnak tartott és még körülrajzolható lelkiségről, amely talán munkáimban is megjelenik, s még éppen elmondható, leginkább e szabadabb formában tudok beszámolni. Kezdem azzal, hogy életem 50-51 eddigi esztendejéből nem emlékszem arra a pillanatra, amikor vallási értelemben – nincsen pontosabb szó rá – megtértem volna. Tanárgyerek voltam itt Tapolcán, hittanra nem járhattam, viszont a nagyszülők magukkal vittek a templomba vasárnaponként. 9 esztendős koromban édesapám édesanyja a misén megrántotta a nadrágom szárát, hogy most kell letérdelnem:-) Az Evangéliumot 13 évesen olvastam el. Néhány esztendővel ezelőtt egy közelálló kérdezett a katolicizmusomról, kérte, meséljek róla. Levélbe fogtam (elektronikus postába), s akkor nullás kilométerkőnek egy gimnazista emlékemet tekintettem. A következőképpen tudtam belekapcsolódni abba a történetbe, amely azóta mindnyájunkkal is történik: 1975-ben vettem meg a Károlibibliát a padragkúti református lelkész fiától a pápai kollégiumban. Nagy Lászlótól merítettem azt az idézetet, amit beleírtam az elő47
zék felső sarkába: „tisztának a tisztát őrizzük meg / oltalmazzuk az időben, ámen”. (Megpróbáltam. Próbálom. Oltalmazni.) Éppen e citátumból lett budai évfolyamtársam, barátom: N. Pál József könyvcíme, nagy örömömre. Természetesen ezen a Szentestén is e példány van velem a Könyvek könyvéből. (Ami a világ legsikeresebb bestsellere amúgy, valóban, kiadott példányszám szerint.) Tehát nem beszélhetek magammal kapcsolatban egy olyan pillanatról, amely során hitetlenből hívővé váltam volna, mint például Paul Claudel… Gyermekkoromban az esti szorongás miatt fordultam imával Istenhez, ma már fényes nappal örülök azoknak a látványoknak, amelyek megsejtetik legalább velem a létezését. Nem tértem meg – viszont annyi metaélmény ért az esztendők során, hogy szívesen ajándékoznék az első embernek, aki még nem érezte át, hogy valaki nagy Úrnak a vendége itt. Hadd idézzek föl párat. Nem véletlenek ezek, úgy vélem, inkább szinkronitások. Jó pár ilyen csodaszámba menő dolog történt velem az évek alatt. (Ottlik Budájának Medvéje panaszkodik Bébének, aki szerint bajos ezeket mind elbeszélni. „Ahogy a főallét, ezt is csak lefesteni lehet. Vagy megzenésíteni. Megírni nem.”) 1) 17 évesen a pápai gimiben egy népdalt idéztem Olasz Ferenc Fejfák című fotóalbumából. Napom, napom, fényös napom, Homályba borult csillagom. Napom, napom, fényös napom, Homályba borult csillagom. Tü csillagok, ragyogjatok, Felettem elgondolkozzatok. 48
Tü csillagok, ragyogjatok, Felettem elgondolkozzatok. Tartottam e beszámolómat pszichológia órán, s komor, felhős ég volt odakinn. Az ablaksorunk a régi pálos rendi templomra nézett. Amikor a fényös napom-hoz értem, mint egy barokk oltárképen felszakadtak a felhők, s szinte vakító fény ömlött be a tanterembe. Aztán – mert hogy minden verssorpárt meg kellett ismételnem a szövegben – mire odaértem, hogy homályba borult csillagom, megint teljesen beborult. Voltak osztálytársak, akik ha nem is ugrottak ki a padból, de megemelkedtek, s szinte elbődültek. Szenczi Molnár Albert, amikor azt a zsoltár-strófát fordította, amelyben elcsattant az Úr villáma, s a szarvas is idétlent szült, valóban megdörrent az ég, lesújtott egy villám. Beleborzonghatott a hajdani prédikátor. 2) Vonattal utaztam Kaposvárra, s Fonyód után szerettem volna lejegyezni néhány versféle sort, ami a fejemben volt már. Nem találtam egy ócska fecnit sem a táskámban. Nyílik a fülkeajtó, köszön a belépett jóember s rögvest azt mondta: Isten küldte. S azzal kezembe nyomott egy ádventista felhívást. Vakított szinte az egyik felének fehérsége. 3) [levél a levélben] Léka Gézának meséltem el a harmadik történetet: „Örülök, hogy a „Bartók Bélás” (a XI. kerületben futó útról van szó) dolgomat jó szívvel fogadtad, - nem tudom megvan-e még a Szent Imre antikvárium. Egy igen különleges élményem volt a kis bolttal kapcsolatban. Heine-dalokat ferdítgettem a magam kedvére 1993/94-ben. Nagyon szerettem volna egy saját Endrődi Sándor fordította Dalok könyvét. A pannonhalmi apátsági könyvtár küldött kölcsönbe egy-két hónapra egy régi kiadást. Feneketlen depresszióban voltam, rengeteg gyulladással: Azt ál49
modtam, hogy a Bartók Béla úti kis antikváriumban a verses polcon derékmagasságban ott áll egy aranyozott, lila íriszvirágos példány. Akkor már nem utaztam föl Pestre, sőt, 1999-ig évek teltek el, hogy nem jártam a fővárosban. Aztán az új évezred előtt egy Eötvös Collegium-beli Magyar Napló-estre fölutaztam Boglárról. Lesétáltam az antikváriumba. Mentem oda a helyhez, amiről álmodtam. Nem találtam ott semmit. – Mit keres fiatalember? – Heine Dalos könyvét. De itt nem találom a verseket. Pedig itt voltak… – Akkor maga nagyon régen járt itt. (Mondtam, hogy mikor. 1985-ben) A verseket az ablak alá csoportosították át. Odamentem, és pontosan a z t a példányt a hölgy ámulatára leemeltem arról a polcról. Beleborzongtam persze. De már azon járt az eszem, hogy be kéne kapni pár falatot… Drága Géza! Ilyen misztikusra sikeredett most meg a levél, abból persze, ami színvaló volt nekem. Biztosan majd’ mindenkivel megesnek egy életnyi idő során különös véletlenek, egybeesések, s ki tudja, melyek azok ezek közül, amire azt mondja valaki, mint Kormosnak Füst Milán: Fiam, veled valaki játszik!” Milyen szép is lett volna játéknak tekinteni lét és nem lét dolgait, közben pedig gyarapodni tekintélyben, anyagiakban, szóval: derék, istenfélő életet élni, nem sikertelenül. Azonban máshogy történt. Reisinger János idézte nekem a Szentírásból azt a mondatot, hogy rettenetes dolog az élő Isten tenyerére esni. Megéltem ezt a fajta, ijesztőbb keresztény-egzisztencialista érzéseket is, olyannyira, hogy a kegyelmet körbejárnom valahányszor anynyi, mint amikor rabok végzik a sétájukat a szabadulásukig, ha 50
ugyan van ebből szabadulás. Van Gogh rajzolt le börtöntöltelékeket Doré nyomán Saint-Rémyben (1890. február.). Én is voltam közülük való, elég volt hozzá egy kórház kertje, egy laktanya fasora, egy albérlet négy fala, egy fővárosi kollégium kertje, ahonnan pánikbetegségem miatt nem kívánkoztam ki a fővárosi forgalomba. Ottlik Géza katonaiskolai növendékei is egy kaszárnyaudvarra látnak ki a tanteremből, amikor künn havazni kezd, s mindent beborít fehéren az égi kegyelem. A kegyelem fogalmát ezzel az írással közelítem, kísérthetem... („Megérdemelné a kegyelmet minden írástudó, aki éjjel papír fölé hajol.”) Hát írni görnyedek. 2010 karácsonyán langyos eső hullott, Müller Ilike zöldteával csöngetett be, s úgy hulltak ránk a kövér csöppek, mint hajdan Itáliában Vivaldira, aki a mediterrán Tél piccicatóit komponálta. A hó, ami annyiszor már váratlanul megkönnyebbítette a kedvem, holnap estére érkezik a meteorológusok szerint. Jó lesz! A hóesés ugyanis megsejteti a kegyelmet csak, ahogy megszabadít a sártól, s nem megszépíti a világot, hanem egyenesen megszabadítja a rossztól a hadapródokat. Váratlanul a királyok adnak így kegyelmet, mint ahogy Mark Twain hőse, a koldusból lett királyfi is. Nincs emberi logika a csodában, a boldogságban vagy kegyelemben. Megtanultam. Az csak működik. Érthetetlen, fölfoghatalan következetességgel. NON EST VOLENTIS, NON CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI”. Nem az nyeri el a kegyelmet, aki magának akarja, nem az, aki fut utána, hanem az, akinek a könyörülő Isten adja. Nem kell tehát sokat gondolkodni felőle, se írni róla. Pár kör legyen ez az egész. Viszont fontos tenni a dolgainkat tovább. Munkálni jó ügyeken. Szeretni. Élni. A királyi palotától az albérleten át a kórteremig, ahonnan szélütött édesanyámat mára hazahozhattam. 51
Ahogy Ottlik mondja: „Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne.” Ahogy Pilinszky mondja: „A föld magához ölel. / A többi kegyelem.” II. A Bibliámat ma még nem nyitottam ki, de szólt a Kaláka együttes betlehemes CD-je, s édesanyám elérzékenyült Maczkó Mária felvételeitől is. Húgommal közrefogtuk, s égtek a gyertyák. A ház előtt a szomszéd dédmama fújta szájharmonikán a Mennyből az angyalt, Török Attila olyan könyvvel csöngetett be, amit Udvardi Erzsi néni illusztrált [Boldog John Henry Newman templom – Sümegcsehi]. Édesanyámnak az ajándékom csak Húsvétra fog elkészülni: versek és műfordítások lesznek Máriáról és Máriához. Álmok. Imák. S ami történt, történik, történhet velünk – versekbe szőve. (Kaponya Judit Angyali üdvözletét szeretném a borítólapra. 1975-ben festette, amikor kamasz voltam. A kisváros – Pápa – Fő utcai templomának oldalkápolnájában gyertyát gyújtottunk az oldalkápolna corpusa elé. Úgy emlékszem, sehol nem láttam hasonló Krisztus-szobrot az országban. Ébenfából faragta a hajdani mester. Azóta sincs számomra Kaponya angyalánál líraibb ábrázolás: a szárnyas lény áttetsző, mint a könny, hiszen testén keresztül dereng a táj.) Szinte elegendő egymás mellé tennem a valóság darabjait, az emlékek egészen álomszerűek. Kedves Laci, nézzed el nekem, hogy most pedig nem kicsit botcsinálta teológusként folytatom a soraimat, ám ígérem, visszazökkenek ama kaptafámhoz, a szépirodalomhoz! -:) Az Evangélium első oldalait lapozzuk csak föl: Mennyi egzaktság, aztán mennyi álom ott is! Háromszor tizennégy generáció fölso52
rolása név szerint. (Máté 1. 1-17.) Majd Józsefnek álmában jelenik meg az „Úrnak angyala” (Máté 1. 20.) A bölcsek is álmukban kapják az intést, nehogy Heródeshez visszatérjenek, miután tiszteletüket tették Jézusnál (Máté 2. 12.) A következő vers pedig megint Józsefről szól, akit álmában figyelmeztet az angyal, hogy Egyiptomba meneküljenek. (Máté 2. 13.) Hányszor, de hányszor van, hogy mintegy megálmodjuk másnapra a bennünk kavargó gondolatokra a megoldást. Álomból lesz az, ami már megint egzakt. Mint a 3 X 14. Lapozom tovább a könyvet. A csillagoknak – mert hogy távoli napok – tüzük van. (Még a jeges üstökösöknek is lángcsóvájuk van!) A Földnek nincs tüze. Mégsem holt bolygó, mert a Nap közelében él. Égi jelek és földi történések együttesen, egymással összhangban adták az emberek tudtára, hogy Isten megtestesült (inkarnálódott). Amilyen eltérülhetetlen róják útjukat a csillagok, olyan pontosan teljesednek be a próféták jóslatai, éppen azok is, amelyek a Megváltó eljövetelére vonatkoztak. (Máté 2. 23. és 3. 3.) A jelekből legérzékenyebben Keresztelő Szent János olvasott. Tudta, hogy hamarosan leszáll az ég a földre: vagyis „a mennyek országa közelít” (Máté 3. 2.) Igen, Palesztinába Krisztussal lejön az isteni birodalom, a mennyei, Új Jeruzsálem. János ezért hirdetni is kezdi a Jordán folyó szélén ezt a másik, valódibb világot, amelyben nem farizeusság (hamisság) és méltánytalanság lakozik, hanem valamiféle kozmikus igazság. Aki vágyik erre a tartósabb, időtlenebb létezésre nyilván se hazug, se dologtalan nem lehet: „Teremjetek hát a megtéréshez illő gyümölcsöt.” János kéri ezt, és Jézus is ezt fogja elvárni embertől és fügefától egyaránt. Gyümülccsé, gabonává, kenyérré (az élet kenyerévé: CIBUS VIATORUM-má kellene lennünk, mint Ő lett, de semmiféleképpen sem haszonnövények ellentétévé: gyommá… Vagy értéktelen pelyvává. Erre az új életre, új ’állampolgárságra’ 53
János még csupán jelképesen: vízzel kereszteli mindazokat, akik e másik ország törvényei szerint élnének tovább szívesebben. Közli a megjelöltekkel, mint billogos bárányokkal, hogy az igazi számadó, majd az az utána eljövő Pásztor-Király lesz, akinek ő, János, a saruját sem méltó megoldani (Máté 3. 11.): Jézus Krisztus. Ő lesz az az Úr, az Uralkodó, aki olthatatlan tűzzel keresztel. Nem vízzel, hanem mint csillag-távoli napok tüzével. Elégeti a földi giz-gazt, bűnt s a többit, ami csak nem az élethez tartozik. Azon ugyanis nem fog fogni a láng, ellenkezőleg: a láng abban-azokban él – Lélek. Az Ő trónra szállása, megkoronázása után, hisz tudjuk, Ő a Zsidók Királya, nem lesz méltánytalan aratás, vagyis ítélet. Az Ő törvényalkotása csillagokkal-lelkekkel harmonizál. Régi fizikusok Kant előtt együtt csodálták már a fényt, a csillagos eget s a bennük lévő lelket. Előttünk Kosztolányi pillantja meg a csillagos égboltot a Logodi utca fölött. A katonai iskolás fiúk augusztusi égbolt alatt őrzők a strázsán, dunai hajón. Medve Gáborék egymást zrikázva, de mégiscsak a Pater nostert mondják el ott és akkor. Megtérés volt ez már vagy metaélmény csak? Amíg egy néhány szippantással elszívható cigaretta elhamvad. III. Ha édesapám is velünk lett volna ma, bizonnyal fotót készítettem volna. Milyen mesebelien hangzik. 2004-ben rákbeteg édesapám műtétjétől a haláláig körülbelül 100 nap telt el. A szeretet ideje volt, ahogy elkísérhettem – szinte szó szerint – a sírig. Azoknak a napoknak a fényét tán csak akkor éltem újra meg, amikor szerelmes lettem három esztendő múltán. Képzeld, Laci, esténte Bibliám margójára írtam, majd e-mailbe fogtam, hogy szerelmem az Evangéliumot is megszeresse. (Talán önző voltam, hogy Jézu54
son keresztül is szeretni tudjon – engemet.) Ilyenekbe: [levél a levélben] Az emberiséget minden időben szenvedő emberek alkották. Időbevetettségünk, romlékony testünk jelzései csitítható félelmeink dacára is rettegéssel töltenek el minket. Aki megúszta a fájdalmakat, bár az ily’ személy igen ritka, azt az emberélet végességének tudása, tudata miatt fogta el szorongás. A legtöbben persze szenvedtek és szenvednek. Kínoz ezerféle nyavalya, próbára tesz megannyi fogyatékosság. Még a XXI. században is tolongnak az emberek Magyarországon, ha csodaszert ígér egy termékbemutató. Hogyne vette volna körül mindenütt tömeg Jézust és tanítványait, akik többet adtak minden vajákosnál, csontkovácsnál és nagy mágusnál. Galileában, majd egész Szíriában elterjed a híre, hogy Isten országáról prédikál, s mintegy mellékesen visszaadja a betegeknek az egészségét. Ördöngösök, holdkórosok és gutaütöttek kapják vissza a teljes élethez szükséges testi-lelki jó közérzetet. Rossz állapotban lévő részért a jó egészet. Néhány évtizednyi élettartamunk így utal az időtlenre, vagyis az örökkévalóra. Akit megérint a gyógyulás eufóriája, lehetetlen, hogy ne sejtse meg, ennél többre is szabad áhítozni, ne érjük be arasznyi létünk fájdalommentességével. Az öröm tartósabb ennél, mit Jézus ígér az országgal. Mert még csupán erről az eljövendő országról beszélt Máté evangéliuma. No meg a megtörtént, betegségekből való csodálatos javulásokról. Ami ennél több, az fog következni. Jézus boldogság-mondásai mint megcáfolhatatlan mondatok, paradoxonokban írják körül az áhított ország, Királyság határait. S vezetnek abba a tartományba következetesen, ahol a földi logika akár csődöt is mondhat. Jézus paradoxonjai nem úgy hangzanak, mint a szavakkal dolgozó művészek ellentmondásból épített, hatásos fordulatai. A költő azt mondja magáról, hogy bűnös-bűntelen. Jézus a kettőt nem keve55
ri össze. Nála bűnből lesz a bűntelen, de úgy, hogy addigra csak a bűntelenség marad, a bűn kiiktatódik. Jóvátevődik. A költő dala boldog-szomorú. Jézusnál boldoggá válik a szomorú, mivel megvigasztalódik. Tulajdonképpen nem is a rossz a rossz, hanem Szent Ágoston szerint is az, ami csak a jónak a hiánya. Mint a pelyva a búza nélkül. A költő azt mondja kedvesének, hogy meg akarja a tartani, ezért a megszépítő messzeséget választja. Jézus nem dramaturg. Ő azt mondja, hogy velem marad. Akár a világ végezetéig is. IV. Évek óta megint egyedül élek. Mint aki magányos eleitől fogva. Ez nincsen egészen így szerencsére. De Rilke kettős fasora (Herbsttag) az én főallém, az bizonyos. Ahogy Vasadi Péter szólított föl: Nyitott tenyérrel élj! – úgy élek. Nyitott tenyérrel. Nyílt sebeimet viszont nem mutogatom. Az irodalom olyan mesterség, amit művelve óhatatlanul az erősebb létezés közelébe jutunk. Nem szabad beverni a fejünket az angyal térdébe, de távolról sem szabad ámulni a teremtést. Miképpen Egry József is Keresztelő Szent Jánosnak látta és láttatta festményén a szegény balatoni halászt, aki keresztet vetett a tó fölé hajolva. Dunántúli hexametereket írhattam idén s elküldhettem másfélszáz Olvasómnak postán az elmúlt hetekben. Kegyelem ez is. Volt, aki kocsonyát, volt aki bejglit, akadt, aki bort hozott. A testvérmúzsák közül festményeikkel ajándékoztak meg az alkotótársak. Várhelyi Gyurka dedikált karácsonyi érmei itt vannak előttem. Nevem betűit egyenként ütötte a bronzba, így dedikálta kisplasztikáit. (Tőlem csak irkányi költészetet kapott:-) A kilencvenes években azt játszottam, hogy karácsonyok körül mindig megválasztottam az esztendő leg56
szebb sorát. Az egyik, a Tandori Dezsőé, jellemzi mostani állapotom leginkább: „Köszönnivalóm van. Lehajtom fejem.” Anélkül, hogy erőlködnék vagy fontoskodnék, egymás mellé kerülnek fontos vagy kevésbé fontos (ki dönti el?) dolgok. 1) A csészék, amiket évközben a piacon turkáltam, régebbi ádventi vásárok kék forralt boros pohárkái a három királyokkal. 2) A hetvenes évekbeli rádiókészülék – amire a Vaterán licitáltam, szobámban – Cseh Tamás karácsonyi dalait sugározta. Aztán kilenc óra után (emeregy) Kosztolányi Boldogság című novelláját hallgatom. Az elbeszélő afrikai forróságot érez a vasúti hálókocsiban éjjel, ordítva föl is riad, ám reggel egy kis, német ipari városka előtt hullani kezd a hó, mire elfogja őt a boldogságérzés. 3) Műfenyőt vettem – kímélendő az erdőket –, de gyantaillat vesz körül, saját fáinkból kellett a legfelső, vezetékeket veszélyeztető ágakat lefűrészelniük a tűzoltóknak. (Milyen magasból hulltak alá nekem ezek az földet s eget összekötő örökzöldek!) A legszebb tűleveles gally padlóvázánkban. 4) Édesanyámnak – ahogy fentebb írtam – a Mária-cikluson dolgozhatom. Nem mérlegelem, hogy álmaim vagy imáim találtak-e meghallgatásra, vagy annyi történt, hogy csak a megszületett versekből vétetett boldog érzéseim segítettek elvégezni a mindennapi, gyakorlatias, néha már-már bírhatatlannak tűnő föladataimat. Nagy titok ez. Igazi misztérium, ugye, Laci, nem is kell firtatnom? Végül hadd illesszem ide a levél végére azt a költeményt, amit hamarjában már a második ádventi gyertya gyújtásakor leskicceltem. Édesanyám váratlan agyi infarktusa miatt majdnem nem lett igaz. Lehajtom a fejem, s megköszönöm a Nagy Ismeretlen Úrnak, hogy végül mégsem másított a szabadversem szenzusán: 57
Ünnepelőtti naplósorok Tulajdonképpen semmim sincsen már a régi Karácsányok akár gazdagnak is mondható Ajándékaiból, amiket a családban kaptam. A hatvanas évekből nem maradt meg Sem a fából készült teherautó, Sem a Libajáték nevű társasjáték. A hetvenes évekből nem maradt meg A villanyvasút sínköre, a Ford Escort-matchbox, A lendkerekes Peugeot, a japán ping-pongütő, Amit Mária néném, a dajkám Jézuskája hozott, A bőrfoci, a stoplis cipő, A hanglemez, amin a Happy Xmas, Yoko is szólt. A nyolcvanas évekből nem maradt meg A Dyras rádiós magnó. Hajdanvolt ruháimat, ha nem vástak volna el eddig, Már régen moly emészti. Kesztyűim elvesztek, igaz, Minap egyikből felbukkant fél pár. Sapkáim-sáljaim buszon-vonaton felejtődtek. Tízévente új kerékpárral leptek szüleim meg, Rozsda merre eheti vázukat? – küllőiken Nem hiszem, hogy csillanna valahol fény már. Hulló levelű fenyőfáink és keresztforma talpaik Cserépkányhánkban végezték, miképpen 20 esztendősen szítt első karácsonyi szivarom Füstje kéken elillant, dundi Zeppelin-törzse elhamvadott. 58
Ám verses mappáim megőrizték azt a Vékonyka papír-falú jászlat, amit még 1986-ban találtam valamelyik gyermekújság Színes mellékletében. Albérletem ágyának Karfájára hajtogattam a perforációk mentén, S ott állt három dimenzióban: Balról és jobbról egy-egy angyal, Máriától, A Kis Jézustól és Józseftől balra az ökörke, Szamárka, s a glóriás Szűzanya lábánál a vizeskorsó És a fekvő bárány. Az aranycsillagos éji égbolton Haránt lila szalag szolgál pajtafödélként, Rajta fölirat GLORIA IN EXELCIS DEO. Amikor katonának vittek, Kosztolányi kötetemben Várta könyvjelzőként a laktanyában a Szentestét. Hogyne érném be most is ezzel a papír-betlehemessel Édesanyám mellett 2010 Karácsonyán tapolcai otthonunkban?! Kedves Laci! Barátsággal köszöntlek, Boldog Új Évet Kívánok Néked és Szeretteidnek. Az óesztendő fényes beszélgetései között tartom számon, amikor nyáron Czigány Gyuri bácsi oldalán egy szereplés s egy vacsora alkalmából találkoztunk! Németh Pista P.s. Mikor ezt írtam, még nem érkezett meg a hóesés. Húgom Németországból hozott ajándékát (egy Schneekugel-t) ha csak megmoccantom íróasztalomon, a benne rólam és mamámról való fotók előtt kavarognak a pelyhek. Kelt Tapolcán. 2010-12-24-26 59
IGY HÍV (H)A NEVETEK (1984-2011)
1. Czine Mihályról és Nagy László kisunokájáról az emlékház avatásán Április van s ki még fázik, Szaladjon le, le Iszkázig Csudát látni a Somlóhoz, Mert hogy ottan Szent Kristófoz Vállain a dedet tartva. Nézdel át a túlsó partra.
2. József napi köszöntő Sóska, Mit Pál Jóska Kapál – Érjen az égig !
60
3. Ágnes napi köszöntő Ha már zavar egy sziromnyi virág-nesz Is Te Nem, Ágnes !
4. EX LIBRIS – Sasvári Enikő Egy rétre gondolok, Hogy ott A virágok csak Enikőnek Nőnek.
5-6. Két versmondónak Rajki Viki, Mint ahogy én Épp úgy néz egy vén Szőrös kiwi ki.
61
(Ex libris) Csermely int a csöndre – Cser Melinda könyve.
7. Rímes seregszámla Kik azok a Kilencek? Péntek, Rózsa, Kiss, Konczek. S a többiek nevei? Győry Utassy, Mezey. És még Kovács, Oláh. Nyakukba az Úr koloncként A hűséget kovácsolá…
8. Virágének most arra gondolok édes tudod ha 40 éves leszek te is 40 leszel 2000 lesz 2000 gondolhatnék arra is tán még mi lehetnék Istáng jaj ha te meg Ilonc lesze mikor 2000 lesz 2000 62
9. Köszöntő sorok Bodosi György 75. születésnapjára Halász Béla postájával és autójával Pécselyre mottó: Józsa Tivadar--> Bodosi György (1925) [1.], Egy falu és orvosa.- 322 p. - (Balaton Akadémia könyvek, ISSN 1217-4491 ; 10. ISBN 963-8365-20-X* fűzött : 360,-Ft Doktor Józsa Tivadar! Légy ó, ma te vidor! Kedves Bodosi György, miképp gépkocsi görg, érjen e vers Hozzád, házad előtt páros rímei tudjanak dudaszóba kezdeni, időben érkezzék a borhoz, akárha nyűgös beteghez az orvos.
10. Egy Miska-kancsó kincse a 80 éves Bodosi Györgynek Miska-korsómban ha bor régtől kortynyi sincsen, Mégis abban van minden evilági kincsem. (Mert a rímből nem elég még egy egész pint sem, 63
Arra vár, hogy évnapodon reád emelintsem.) Csak tihanyi toronyiránt küldöm Mihókot hát, Megvallatott völgyedben majd kikotyogja titkát. Vers-butykosom köszöntni illőn elédbe jut, Fényesre suvickoltuk mi a hosszubajuszt. Mentéjén a kígyó csak balatoni csíkhal - - ÁLDJON MEG A NAGY GÖLÖNCSÉR TÉGED IMMÁR JÓKKAL! Tapolca, 2005-02-24
11. Fülszövegre Örvendek Naptépő könyvednek, Jó Huba! Ráesik ma híven a szívem vótuma – S ezen már semmi sem másít. Líra kell, Búzásibb, Hogy bután ne nyúljunk Hold után. Hát örvendek, Jó Hubám! Hisz
Végül én Lehetek bal fülén: N. Pst.
64
12. Szamárinduló - Papp Árpád 60. évnapjára Várhelyi György szobráról szerzette Bolond Istók (Péter) nincs igazunk csak pegazunk pór s kubista s az is fa oldalunkon valamint a hinta-palint’ verstarisznya nem hanta szamárcsikó csak alattam csikland hátsón fa-trappban megfogódzom fa-fülébe ha botolna fa-lába fa-szamárfül ács-szerszám volt gerendaháncs’t hántolt hát még háta virágospad fele – velem sem roskad gyi fülünkbe giling-galang micsoda az legalant remélem nem hiába sikálja szinaranyra köszöntőmet IÁja földig érő lábunkon tizlyuku harisnya igazunk míg nem lesz csak pegazunk az is fa 65
(Post scriptum:) verstarisznyám alja ejha már csupa csuta szamárkoró pelyva !
13. Karácsonyi EX LIBRIS − Ezt a könyvet írta Kóta, Tési mester: KÓTA DÉNES. Helikopter-berregéses, Ám halk címe: SZITAKÖTŐ. Hallod-e, szép Bartha Kató? A titkok után kutató Kéz vár színes krétákat, ó, Hisz az éj karton-fekete. = Szitakötő-helikopter Búg föl, mint egy téli kaptár Zümmögtetve Kriszkindli-dalt. Mézesedik a tési domb. Ugye senki nem ásított? Pásztor, a földre, kend ledőlt?!
66
14. Tési fecskedal Ha fölötte Bakony-egét fecskék szárnya fodrozza megint, Kóta mester feléjük violinkulacsot emelint. Elnézi első röpteit a fiókáknak nyáron, S megbocsátja, hogy én itten egyszerűn leKótázom. Hisz késő ősszel úgyis mindig a válla felett A villanydrótra ülnek valahány hangjegyek. S mire a tési dombokra lehull a hó, Léptünk egyformán lesz andantino…
67
4 ÉREM Parancs János tanít I. Amíg fiatal vagy, annyi különb-különb hangú És hangulatú levelet írhatsz egyetlen nap alatt, Ahány címzettet megszólítasz. Aztán megöregszel. S ugyanazt hajtogatod csak mindenkinek már. Parancs János tanít II. Megöregszel. És belátod, Pista, hogy Az életben mégis a költészet volt az egyedüli, Ami megérte, hogy jó képet vágj az elviselhetetlenhez, Hogy sokkos állapotban is legalább udvarias maradj. Papp Árpád mondja Mióta Várhelyi Gyurka síromba hajított érmével Magamra gomboltam a földet, hallok zubogó zajt Akárha falnak diák-csapdosta kosárlabdát – Tudd, hogy fejeddel játszik cudarul a világ, Pistám, S közben Te föl sem tutolhatsz, hogy Senkise bánt. W.S.-érem Amikor megszülettem, vénségesen vén lelket Kaptam a Jóistentől csecsemő testemhez. Amikor meghaltam, vénségesen vén lett a testem, És angyal vitte vissza bepólyálva a ded lelkemet. 68
Dal, karácsonyra várva Simálja a szellő A japáni akác lombját felettem, És hullongja a szirmát Rám a virágzó fa Immár ötödik nyáron Amióta, amióta... Jobb volna a hó, az alig Lucsok-illatu pelyhekkel Érkező, ha szűzi fehér tájban Jőne veled vonat, Bár csókodban nem a méz, Vériz is volna csak.
69
Rainer Maria Rilke: Őszi nap (2. változat) Nagy nyár volt, Uram, vess véget neki. Napóránk is alig mutasson időt, Míg rétre a felhőt szeled kergeti. Gyümölcsökben ikrásodjon a méz, Hát ossz ki rájuk pár délszaki napot, Hadd lássa majd aranyát, hogy ragyog, Ki pohárka édesült borába néz. Nem épít már, kit most nem óv házfedél. Ki magányos, az marad ítéletig. Virraszt, olvas, megcímzi leveleit, S a kettős fasorból ha nyugtalan kiér, A hullt lombok nyomát végig belepik. (A fordítás Tapolcán készült 2009 nyarán)
70
NIP könyvei és verses kiadványai 1. Virágnyi világvég (versek) = Eötvös Füzetek. Bp., 1987. 2. A szerepek hűsége (irodalmi tanulmányok) = Megyei Pedagógiai Intézet. Veszprém, 1989. 3. Utak szeptembere (versek) = Eötvös József Collegium. Budapest, 1990. 4. Batsányiné Baumberg Gabriella versei (műfordítások) = Városi Könyvtár, Tapolca 1992. 5. „...a természet örömkönnye” (balatoni antológia) = Balaton Akadémia, Vörösberény, 1993. 6. Koncz István Magamnak mondom című válogatott verseskötete = Városi Könyvtár (szerkesztette s gondozta). Tapolca, 1995. 7. Origósdi (mesék Kamarás Istvánnal közösen) = Városi Könyvtár. Tapolca, 1996. 8. Angyalvihánc Manophülében (gyermekversek) = Városi Könyvtár. Tapolca, 1996. 9. Égi tetszésre - idelenn (a Balaton Akadémia könyvsorozatának repertóriuma) = Vörösberény, 1996. 10. Heine-daloskönyv (műfordítások) = Városi Könyvtár, Tapolca, 1997. 11. A boglári parton Adalékok Balatonboglár irodalom és művelődéstörténetéhez = Balaton Akadémia könyvek (szerkesztette), Balatonboglár, 1998. 12. Borággal áldlak - magyar bordaloskönyv = Balaton Akadémia könyvek (szerkesztette). Balatonboglár, 1999. 13. Pannónia dicsérete - előadások a II. magyar írók, műfordítók világtalálkozóján Balaton Akadémia könyvek (szerkesztette) = Balatonboglár. 1999. 71
14. Kamarás István: Világverseny a berekben = Németh István Péter verseivel. Budapest, Cicero Könyvkiadó, 1999. 15. Herbert Zinkl: Esőének = Városi Könyvtár. Balatonfüred, 1999. (verses műfordítások) 16. Koldus és királyfi (meseopera-librettó) = Balatonfüred, 2000. 17. 100 vers (versek) = Városi Könyvtár. Tapolca, 2000. 18. Kihullt lapok egy naplóból = Veszprém, 2000. Baláca Könyvek. (naplók, följegyzések) 19. Rilke-képeskönyv ( műfordítások) = Városi Könyvtár. Balatonfüred, 2000. 20. Gyöngytár és teklatéka (versek) = Tapolca, 2001. 21. Egry ragyogása (versantológia a magyar költők Egry Józsefhez írott verseiből) = Balaton Akadémia. Balatonőszöd, 2001. 22. Karácsonyi irka (versek és műfordítások) = Zánka, 2001. (Klepeisz Zoltán nyomdája) 23. Janus-irka. (Janus Pannonius 50 epigrammája NIP műfordításában/átköltésében) = Zánka. 2002. (Klepeisz Zoltán nyomdája) 24. Klasszikus irka = Zánka, 2003. (műfordítások) (Klepeisz Zoltán nyomdája) 25. Fogoly és filoméla. Tűnődések Batsányi János és Baumberg Gabriella költészetéről = Városi Könyvtár. Tapolca, 2003. 26. A bor örök. Világirodalmi bordaloskönyv. Vál.: NIP. = Balaton Akadémia. Keszthely, 2003. 27. Mit hoztál? = Veszprém, 2003. Új Horizont Kiadó. (esszék) 28. Öbölnyi madárdal (tűnődések Kerék Imre költészetéről) = Kaposvár, 2004. (Örökség könyvsorozat)
72
29. Szívzubogás és márványerezet (versek Marton László szobraihoz) = Városi Könyvtár. Tapolca, 2003. 30. Koccintások francia flaskákkal (műfordítások a francia irodalomból, édesapjával) = Tapolca, 2004. (Szám Nyomda) 31. Omar Khajjám: 66 rubai (műfordítások édesapjával) = Tapolca, 2004. (Szám Nyomda) 32. Szemedben (francia gyerekversek, műfordítások édesapjával) = Tapolca, 2004. (Kölcsey Nyomda) 33. A holdbéli bari (és más Morgenstern-versek) = Tapolca, 2004. (Szám Nyomda) 34. Évszakok kerengője (versek) = Tapolca, 2005. (Szám Nyomda) 35. Versliget (Egy florista diáriumából) versek és műfordítások = Tapolca, 2005. (Visual Nyomda) 36. Nipponi irka (versek, és műfordítások) = Tapolca, 2006. (Visual Nyomda) 37. Kalitkám is madár. Czigány György költészetéről = Budapest, 2006. Hungarovox Kk. 38. Kertbelátó (versek és műfordítások) = Tapolca, 2006. (Visual Nyomda) 39. Kettős szivárvány (Egry József és Keresztury Dezső barátsága) = Balaton Akadémia Könyvek. Keszthely, 2007. 40. Öleljen föld, víz, ég (balatoni versek) = Tapolca, 2007. (Visual Nyomda) 41. Arácsi Anakreon (Bordaloskönyv) = Budapest, 2007. Napút-füzetek 10. sz. 42. Kalauz az Aranyhídra (Lipták Gábor könyvéről) = Városi Könyvtár. Balatonfüred, 2007.
73
43. 100 szerelmes vers = versek és műfordítások. Más-Kor Könyvek, 2007. 44. Rácegresi Illyés-betlehemes = Tapolca, 2007. (Visual Nyomda) 45. Csokonai irka = versek, Tapolca, 2008. (Visual Nyomda) 46. Ádventi irka = műfordítások, Tapolca, 2008. (Visual Nyomda) 47. Via Crucis = keresztút, Tapolca, 2009. (Visual Nyomda) 48. Siratódal (Szabó István emlékkönyv) = Keszthely, 2009. Balaton Akadémia 49. Arborétumi betlehemes (karácsonyi verses irka) Tapolca, 2009. (Visual Nyomda) 50. Csobánci rekviem (válogatott versek) = Keszthely, 2010. Balaton Akadémia. 51. Kéklő dunántúli irka (versek édesapjáról) = Tapolca, 2010. (Visual Nyomda) 52. Buzás Szilvia: Karácsonyra várva (NIP munkáinak fogadtatása) = Tapolca, 2010. (Szám Nyomda) 53. Mária, aranyház (Mária-versek, imák és műfordítások édesanyjának) = Keszthely, 2011. Balaton Akadémia. 54. A tapolcai kistérség kistükre (honismereti vázlat) = Keszthely, 2011. Balaton Akadémia. 55. Örökétig őszi nap (karácsonyi versekből és műfordításokból) = Tapolca, 2011. (Visual Nyomda) Köszönet a Kiadóknak, személy szerint: Vasy Gézának, Kapor Károlynak és Tolnai Valériának, Szijártó Istvánnak, Kertész Károlynak, Sárköziné Sárovits Hajnalkának, Klepeisz Zoltánnak, Fenyvesi Ottónak, Szám Lajosnak, Raffai Istvánnak, Varga Róbertnek, Szondi Györgynek, Kölcsey Norbertnek, Kaiser Lászlónak, Vidosa Károlynak. 74
