Nemere István SZÁZEZERÉRT A LELKEDET IS

Nemere István SZÁZEZERÉRT A LELKEDET IS

Nemere István

SZÁZEZERÉRT A LELKEDET IS

Pallas Gyöngyös 2004

Copyright © Pallas Antikvárium Kft., 2004 Nemere István All rights reserved!


Merre visz az utam?

A repülõgép Kairóból nyugatra tartott. Most már csak attól kellett félnem, nehogy leszálljunk a szomszédos ország területén. Ez az ország soha nem volt nekem rokonszenves, a diktátor pedig, aki húszegynéhány éve ott uralkodott, a világ összes szakértõjének egybehangzó véleménye szerint klinikai eset volt. Már többször összetûztem embereivel Afrikában, és nem csak ott. Nem lenne jó, ha a gép földet érne ennek az elmebetegnek a hazájában... De ettõl egy órával késõbb már nem kellett tartanom. A lenyugvó napot követtük. Az egyiptomi légitársaság gépe tizenegy kilométeres magasságban — a pilóták persze, tudom jól, úgy mondják: tizenegyezer méter magasságban — repült, és a motorok egyenletesen dolgoztak. Nem fenyegetett már semmi veszély. Hamarosan Algéria fölött szálltunk, aztán a gép tankolás után délnyugat felé kanyarodott. Leszállt az éj, odakünn tökéletesnek tetszett a sötétség. Idebent az utasok — a gép tele volt — álomba merültek. A légikisasszonyok is csak ritkán tûntek fel. Én is pihenhettem hát. Rám is fért egy kis semmittevés. Az elmúlt egy évet a Surdani Köztársaság déli részén, felkelõ katonák kommandós kiképzõjeként töltöttem. Sok keserûségben és veszélyes kalandban volt részem, és nem csak a katonáim, én is sokat tanultam. De ennek vége. A jelek szerint oda már aligha térek vissza. Új feladat vár rám.

5

NEMERE ISTVÁN

...Félálomba merültem, bár óvatosságom most sem csökkent. Sok ellenséget szereztem magamnak az elmúlt két évtized során. Három földrészen vívtam harcaimat mindenféle sötét erõk ellen, az ilyesmi sajnos nem kifejezett életbiztosítás. De reméltem, senki sem tudja, hogy ezen a gépen utazom. Egyedül voltam, és bárki az ellenségem lehetett. De szerencsére csupa ártatlan utas vett körül. ...Emlékeztem. Az az ember, aki miatt most óránként kilencszáz kilométeres sebességgel távolodtam Kairótól, és délnyugat felé vitt az utam, három nappal ezelõtt bukkant fel az életemben. Útjaink a Surdani Köztársaság déli részén, egy Endora nevû nem túl nagy városban keresztezték egymást. Az ismeretlen elsõ ízben ott kecsegtetett új megbízással, és Kairóban beszéltünk meg találkozót. Ma délelõtt jöttünk össze egy elõkelõ szálloda halljában. Reméltem, senki sem figyelt fel rám, ránk. Észrevettem mindjárt, hogy neki is ez a legfõbb gondja. Tehát liftbe szállva felmentünk a szobámba. Itt biztosan nem hallgatták le beszélgetésünket. Elõzõleg átvizsgáltam a helyiséget. — Maradjunk annyiban, hogy Vippen a nevem — mondta a férfi. Most már alkalmam nyílott, hogy alaposan szemügyre vegyem. Harminchat-harmincnyolc éves lehetett, barna bõre és vonásai arra engedtek következtetni, hogy keverék õsei voltak. Méghozzá európai és afrikai õsök. Lágyan beszélt, a szóvégi sz-eket gyakran es-nek ejtette, ezért arra gyanakodtam, portugál származású. Csak részben volt igazam, mint hamarosan kiderült. Vippen (vagy talán nem is ez volt a neve?) valamivel alacsonyabb volt nálam. Értelmes, okos, elõrelátó és óvatos ember benyomását keltette, tehát tetszett nekem. Szeretem az ilyen ügyfeleket. Mert hát végül is... ügyfél volt. Svájci magándetektív koromban én is szerettem az ilyeneket, bár ritkán volt benne részem. Most egy kissé „elvadultam” itt Afrikában, és õszintén szólva már vágyódtam ismét vissza. Svájcba, vagyis „haza”.

6


Várt ott valaki. Vippen is csak azzal tudott rávenni erre a munkára, hogy megígérte: az egész egy hétig sem fog tartani. Nos, ha már egy évet töltöttem Afrikában, itt lehetek még egy hetet. De nem többet! — Az Elnök-szigetek polgára vagyok — mondta, és én rögtön magam elõtt láttam Nyugat-Afrika térképét. A parttól nem messze több szigetállam van, amelyekrõl az európaiaknak legfeljebb ködös elképzeléseik vannak, vagy (legtöbbször!) még azok sem. S. Tomé és Principe-szigetek, meg a többiek. Ezek mind önálló államok, de persze körülbelül Monaco vagy San Marino méreteinek felelnek meg, és a súlyuk még ezeknél is kisebb. A világ szinte nem is vesz róluk tudomást. Tudtam azt is — hiszen Afrikában régebben csaknem tíz évig harcoltam különbözõ frontokon és államokban —, hogy az Elnök-szigeteket a portugálok fedezték fel, késõbb spanyol, majd rövid idõre angol uralom alá kerültek. Aztán a nyugat-afrikai gyarmatbirodalom révén végleg francia uralom alatt voltak egészen a hatvanas évek elejéig, amikor a nagy dekolonizációs hullámban õket is utolérte a függetlenség. A szigetek népe rettentõen keveredett, ipar alig van, és... Itt már az én tudományom is véget ért. President-Islands, állott az angol nyelvû hajózási térképeken. Még a fõvárosuk neve sem jutott eszembe, de ezt egyelõre nem árultam el SeZor, Monsieur vagy Mr. Vippennek. Mi franciául beszélgettünk, hamarosan kiderült, hogy ezt a nyelvet beszélik a legtöbben a szigeteken. Az állam egyetlen nagyobb és vagy húsz kisebb szigetbõl álló csoport körülbelül azon a ponton, ahol Afrika legnyugatibb pontjától mélyen befelé fordul a szárazföld a Guineai-öbölbe. Bizony nincs már messze az Egyenlítõtõl. Mostanában folyton ilyen forró klímában élek — a szó átvitt értelmében is... Hiszen nyilvánvaló volt, hogy Vippen sem sakkozni vagy horgászni hív a hazájába.

7

NEMERE ISTVÁN

— Az lesz a legjobb, ha azonnal kiteríti a kártyáit — mondtam egyszerûen. — Nem kedvelem a bújócskázást, idõnk sincs rá. Maga tudja, ki és mi vagyok. Egy „zsoldos”, helyesebben testõr, aki két évtizede harcol. Ugyanakkor magándetektív is, tehát úgy vélem, többet érek egy egyszerû katonánál. Nekem eszem is van, s elegem volt abból, hogy mások fizetett golyófogója legyek. Nem akarok feltétlenül a fûbe harapni, de vállalom a veszélyeket is, ha úgy hozza a sors. Mindezekért ráadásul meg is fizettetem a szolgálataimat. Az sem az én formám, hogy véres kezû gyilkosokat vagy diktátorokat segítsek, erre találjanak maguknak mást, akinek beveszi a gyomra, mert az enyém nem. Nos, Monsieur Vippen? Elmosolyodott. Úgy hittem, tetszett neki ez a kimerítõen mély bevezetõ. De hamar eltûnt arcáról a mosoly. Csaknem komor lett. Néztem a szemét, a mélybarna szemét; a legtöbb ember azon keresztül árulja el a lelkét. A szeme fiatal, nyugodt és elszánt. Sóhajtott. — Rendben van, Monti. Figyeljen jól, mert nincs sok idõm. A helyzet a következõ. Az Elnök-szigeteket tizenkét éven át egy diktátor uralta, bizonyos Ranegra. Osvaldo Pereira Ranegra, talán hallott már róla. A rendõrség fõnöke volt, hisz nálunk soha nem volt hadsereg. Tizenhárom évvel ezelõtt sajátos puccsot hajtott végre, és elfoglalta, uralma alá hajtotta az Elnök-szigeteket. Diktátori módszerekkel uralkodott, és bizony vér is tapad a kezéhez. Nem is kevés. Aki szembeszállt vele, kivégeztette. Szervezett magának egy testõrgárdát, ahogyan ez már szokásos, nemcsak Afrikában... Hát persze. Az én számomra egyenesen unalmas volt, amit Vippen mesélt. A harmadik világban tucatjával élnek az efféle Osvaldo Pereira Ranegrák! Mindegyiket másképpen hívják, bõrszínük sem egyforma, de valahol belül mintha egyetlen genetikai mutáns lenne mindegyik. Az elmebeteg közép-afrikai, aki császárnak kiáltotta ki magát, és modern

8


hûtõszekrényben tárolt emberhúst evett a huszadik század végén; a sérült agyú volt bokszoló és õrmester, aki tízezreket gyilkoltatott le Kelet-Afrikában; a mániákus beduin, aki a fél világ terroristáit támogatta; az õrült fõpap, aki gyilkolni küldte szét embereit a civilizált világ ellen... Hányan voltak, de hányan! És még vannak, még lesznek is. — ...Ranegra uralma kibírhatatlanná vált — folytatta Vippen gyûlölettel hangjában. — Megszerezte a foszfátbányákat is, meg a pálmaültetvényeket. Tudja, a kopra — a kókusz megszárított húsa, szövete —, és a foszfát az Elnök-szigetek két exportcikke. Ezekért cserébe hozunk be élelmiszert, iparcikkeket, ami kell. Kétszázezer ember él a szigeteken, és ezek közül Ranegra uralma alatt mindössze talán háromezren éltek jól. A kivételezettek, a testõrei és azok családja, az a pár birtokos, aki feltételek nélkül meghajolt az akarata elõtt. Ranegra egy nagyobb országban talán nem tarthatta volna magát túl sokáig — de a szigeteken nem volt számottevõ ellenzéke, és aki szembefordult vele, az egy-két héten belül vagy rejtélyesen eltûnt, vagy csak megcsonkított holttestét találták meg valamelyik félreesõ partszakaszon... Aztán mégis változott a helyzet. Ez tavaly, az év elején történt. A foszfát ára fokozatosan zuhant a világpiacon, az emberek elszegényedtek, mert a maradék haszon jó részét is Ranegra és csoportja fölözte le. Végre kitört egy lázadás, és a testõrök egy része átállt az utcára kiözönlõ, felháborodott tömeg oldalára. A „lázadóknak” valójában nem volt fegyverük, de Ranegra és pár híve így is fejvesztetten menekült. Vitték a kincseiket, a svájci bankszámláikat, az ékszereket, értékpapírokat... Nálunk akkor valójában a nép vette át a hatalmat. Gyorsan szabad választásokat tartottunk, államosítottuk a foszfátbányákat, a kis kopraüzemek pedig szövetkezetekbe tömörültek. Földet is osztottunk. Szóval, minden a legnagyobb rendben volt. A külföldi tõke is kezdett áramlani... Aztán a múlt hetekben ijesztõ híreket kaptunk a szomszédos tengerpartról. Különösen

9

NEMERE ISTVÁN

Mogambe városából. Ennek kikötõje alig 100 kilométerre van legnagyobb szigetünktõl és a fõvárostól, Reggartól. Ott lakik minden negyedik polgárunk, tehát körülbelül 50 ezer ember. Van egy kis kikötõnk, ahol természetesen foszfátot és koprát rakodnak be. — Mogambéban gyülekeznek Ranegra emberei? — kérdeztem. Vippen nem rejtette véka alá elismerését, hogy milyen éles eszem van. Pedig csak ismertem az életet. Az efféle alakokat is, mint az a diktátor. — Így van, uram. Ranegra természetesen nem adta fel a dolgot, és türelmesen kivárt. Különbözõ csatornákon kaptuk a híreket, hogy beindította a gépezetet, felhasználja nemcsak a saját pénzét, hanem egyes foszfátvállalatok sem sajnálják tõle a támogatást. Ezeknek kitermelési koncessziót ígért a szigeteken. Mivel a foszfát ára most szépen emelkedik, a vállalatok nem sajnálják a támogatást Ranegrától. Pár napja jött a hír, hogy zsoldosokat toboroznak. Nem kétséges, hogy hamarosan lecsapnak. Mi a szigeteken már tulajdonképpen csak arra várunk, mikor bérel ki Ranegra egy-két hajót... Akkor aztán csak egy napunk marad, nem több. De mivel nincs hadseregünk, csupán negyvenhat rendõrünk, hát nem kétséges, mi lesz az összecsapás eredménye. — Tehát lépjek közbe, azt akarja... Egyedül? — Nem, próbáljon embereket szerezni. — Az nem megy ilyen hamar. Mogambéban egyedül leszek, senkit sem ismerek. A sima zsoldosokat, akiket csak a pénz érdekel, nyilván már beszervezte Ranegra, meg a toborzói... A szigeteken nincsenek fegyverforgatáshoz értõ férfiak? És nõk? Vippen töprengett. — Akadnak éppenséggel... ha nem is olyan ügyesek, mint a zsoldosok. Tudja, hogy azok valóságos gyilkológépek? — aztán észrevette, hogy finoman mosolygok. Én ne tudnám? Hiszen közelrõl ismerem õket. Mint számos afrikai elnök

10


testõrtisztje, nemegyszer kerültem szembe velük. Vippen zavartan folytatta: — Hát persze, hogy tudja... Nehéz velük szembeszállni. — Tegyük fel, hogy elvállalom — mondtam gyorsan. — Gondoljon csak bele: egy Monti sem veheti fel a harcot száz szakképzett zsoldossal. Segítség nélkül semmire sem mennék, tehát ha nincs valami ötlete, nem vállalhatom a dolgot. Nem vagyok szuperember, egy Batman, aki megvédi a maguk huszonvalahány szigetét egyszerre, nem is szólva a pálmaültetvényekrõl meg a foszfátbányákról. Nem mosolygott, nagyon jól tudta, igazam van. Végre kibökte. — Vannak embereink... Nem sokan. Az elmúlt fél évben, amennyire lehetett titokban tartva, szerveztünk egy kis önvédelmi csoportot. Éppen ilyen esetre, pedig még nem voltunk benne biztosak... De ismertük Ranegrát. Éreztük, egyszer megpróbálja. — Hány ember, és milyen kiképzést kaptak? — Alig tizennyolcan vannak. Fiatalok, tudnak lõni, de nem nagyon ismerik a különféle fegyverfajtákat. Egy kis közelharcot is oktattunk nekik... — Ön is? A kérdés élesen csattant. Vippen hátrahõkölt, kutatóan nézett rám. Nem féltem ismét a szemébe nézni. Lassan kihunyt benne a gyanakvás. — Hát persze, önnek ezt is tudnia kell, Monti. Egyike voltam a kiképzõknek. Az elmúlt évben én vezettem a rendõrséget a szigeteken. Ranegra vérdíjat tûzött ki a fejemre, ezért a minisztertanács jobbnak látta, ha egyelõre eltávolít az országból. Kaptam feladatot is: szerezzek embereket és fegyvereket. — Sikerrel járt?

11

NEMERE ISTVÁN

— Nem nagyon — rázta a fejét. — Valamicskét persze sikerült vennem, haza is küldtem néhány tucat karabélyt, meg gránátokat. Remélem, majd hasznát veszik. — Hogyan tartja a kapcsolatot a szigetek fõvárosával? — Telefonálok minden harmadik napon, elõre megbeszélt idõpontban. — Ha legközelebb megteszi, ne tegyen rólam említést — mondtam gyorsan és komolyan. Értette, rögtön. — Úgy véli, lehallgatták a beszélgetéseimet? — Nem lehetek benne biztos, de miért ne tennék meg? Ranegrának sok pénze van, mondta ön. Megfizethet valakit a szigetek telefonközpontjában, vagy még itt az afrikai szárazföld valamelyik közeli országában, amerre átmennek ezek a telefonvonalak. Ne feledje, Afrikában vagyunk, a technika jóval elmaradottabb, mint mondjuk Európában. — Akkor... lehet, a fegyverszállítmány sem jutott célba? — jajdult fel. Én szokásom szerint megõriztem a hidegvéremet. — Ezt sem zárhatja ki. Jobb, ha nem kérdez rá, mert ha eddig nem jutottak a nyomára, akkor most biztosan igencsak keresni fogják, és valahol útközben lekapcsolják. Más fegyverek is vannak még a szigeteken? — Néhány világháborús maradványkészlet. Két hónapja számba vettük õket. Az egész arzenált begyûjtöttük... ide, ni — térképet vett elõ, és mutatta. Reggar városa õsi kalózfészekre emlékeztetett. Hegyes-völgyes tengerparti település egy szép öböl mellett; néhány õsi várrom és falak. Kissé az általam annyira szeretett Máltára, különösen Vallettára és Vittoriosára emlékeztetett. Vippennél voltak képeslapszerû színes fotók is. A város homokkõbõl épült, amiatt minden épülete kivétel nélkül világos vajszínû volt. Macskaköves sikátorok, beton rakpartok, rozsdás motorosok, öreg autóbuszok. Halászok,

12


ültetvényes munkások, rengeteg gyerek... Minden olyan idegesítõen tipikus volt. Ugyanezt láthatnánk Tangerben, Jemenben vagy Mozambikban, legfeljebb a járókelõk öltözetében lenne némi eltérés. A szegények rongyai is afféle egyenruhának hatnak mostanában szerte ezen a sokat szenvedett földgolyón. De hagyjuk az érzelmeket, tettem magamnak szemrehányást. Vippen az õsi várfalak egy pontjára mutatott. Kerek bástyatorony állt nem messze a kikötõtõl egy dombon, lakóházak között. — Kik tudnak róla? — Két miniszter, meg én. És egy közelben lakó halász, bizonyos Pindella, akit megbíztunk az õrzésével. — Mi történik majd ön szerint, ha a zsoldosok partra szállnak a városban vagy a környékén? — Kitör a zûrzavar. A miniszterek annyifelé futnak, ahányan vannak — jósolta borúlátóan a férfi. Még folytatta is ebben a stílusban, én pedig csak annak örülhettem, hogy Vippen nem kerget ábrándokat, és engem sem akar becsapni. A helyzet semmiképpen sem volt rózsás, meg kellett gondolnom a dolgot. Ilyen körülmények között egyre több esélyem látszott arra, hogy éppen az Elnök-szigeteken fejezem be amúgy sem túl dicsõséges földi pályafutásomat. Egyszer mint Daniel Skagen, skandináv származású francia állami kommandós, majd elnökök testõre, késõbb svájci magándetektív — már meghaltam, eltemettek, és Monti néven támadtam fel. Egy barátom egyszer így figyelmeztetett: Csak kétszer halhatsz meg, Daniel — és alighanem igaza volt. Jobban kell vigyáznom a jövõben, a csodák ritkán ismétlõdnek. Még akkor sem, ha magam is egy kicsit segédkezem bennük, a saját érdekemben... — Mit fizetnek? — kérdeztem durván. Szándékosan. A csöppet sem szívderítõ körülmények tudatában kérdeztem meg, és Vippen is tudta; ezek után nem mondhat kicsiny összeget. Habozott.

13

NEMERE ISTVÁN

— Nézze, Monti! A lelkiismeretem azt diktálja, hogy figyelmeztessem: talán csak ötven százalék esélye van arra, hogy élve megússza ezt a kalandot. — Tudom. De az is elég egy magamfajtának. Mindenesetre adok egy címet. Egy nevet... Ha tényleg van lelkiismerete, ahogyan az elõbb állította, remélem, cselekszik akkor is, ha én a fûbe harapok. Ha gyõznek, küldje el a pénzt ennek az ifjú hölgynek. — És felírtam egy nevet és egy svájci bankszámlát. — De még mindig nem hallottam az összeget. — Százezer dollár — mondta gyorsan. — Ennyit megér az ország függetlensége. Igaz? De ha mindenkinek ennyit ajánlanak fel, bajosan tudnak majd a végén fizetni... Bár lehet, rajtam kívül már senkit sem fog találni. Egyedül szálljak szembe velük? És ha kudarcot vallunk? Ha Ranegra gyõz? Vippen vállat vont. Ez a lehetõség benne is felmerült, de mit tehetett volna? Értettem a ki nem mondott választ. Ha az ellenfél gyõz, õk aligha lesznek abban a helyzetben, hogy százezer dolcsit pergessenek le a markomba. Sõt, én sem leszek abban a helyzetben, hogy ezért reklamáljak, vagy panasszal éljek, mert hiszen hol is tehetném...? Örülhetek majd, ha épségben elviszem innen az irhámat! Ami feltehetõen nem lesz könnyû! Nagy szerencsejáték lesz ez, az ördögbe is! Még örülhetek, ha az életemet „megnyerem” ismét, vagyis megtarthatom. — Útiköltséget, átalányt vagy ilyesmit nem tudunk fizetni. Az ön költségeinek is benne kell lennie ebben a százezerben. Fegyvereket is önnek kell szereznie, mielõtt a szigetekre érkezik — sorolta tovább feladataimat a százezerért. — Maga mikor indul vissza? — kérdeztem gyorsan. Habozott egy percig, válaszoljon-e. Hiszen még nem egyeztem bele, még nem fogadtam el az ajánlatukat. Aztán döntött, megenyhülten.

14


— Két óra múlva indul a gépem. — Mogambe felé mikor indul a következõ? Nehogy együtt lássanak bennünket, csak azért kérdem. — Délután fél hatkor. Késõ éjjel ér Mogambéba. — Rendben van, azzal megyek — feleltem. — Értsem úgy, hogy elvállalta az akciót? — Értse úgy — és hirtelen odanyújtottam a kezemet. Vippen fellélegzett, megkönnyebbülten szorítottunk kezet. Az alkut, az üzletet tehát nyélbe ütöttük. — Még azt akarom kérdezni — így õ, már szedelõzködve. — Hol várjuk, Monti? Mikor érkezik elõreláthatóan a szigetekre? Holnap estefelé vagy holnapután? — Az nem tõlem függ — feleltem gyorsan. — Azt mondta, szerezzek fegyvert, és az útiköltséget sem állják... Ki kell találnom valamit. Ottani embereivel hogyan léphetek kapcsolatba? — Adok egy telefonszámot — mondta. Visszaült az asztalka mellé, gyorsan egy cédulára írta a szállodai levélpapírtömbön, majd átnyújtotta. Egy pillanatig merõen néztem, aztán meggyújtottam, és a hamutartóba tettem. Vippen csak nézett, de értette: ez konspirációs céllal történt. Az a szám csak az én agyamban létezhet. Utána elvettem tõle a papírtömböt, és a következõ három-négy lapot is letéptem róla. Azok is a lángok martalékává váltak. Nem állhatta meg, rákérdezett: — Hát ezeket miért égette el? — Mert ön erõsen rányomta a tollat — feleltem. — Az alsóbb lapokról azt a számot más is leolvashatta volna a távozásom után. Elismerés villant a szemében. Én meg folytattam. — Tehát felhívom ezt a számot. Akik ott vannak, mit fognak tudni rólam? — Hogy érkezik a szigetre egy „szövetségesünk”, akiben megbízhatnak, sõt, akit segíteniök kell! — Mi lesz a nevem?

15

NEMERE ISTVÁN

— Válasszon álnevet! — Rendben van. Értesítse õket, hogy az illetõ „Rienzi” névre hallgat. — Maga is szereti Wagnert? — Ki nem állhatom, felfuvalkodott megalomániás alaknak tartom — mondtam ki gyorsan. — De álnévnek jó az õ operahõse is. — Rendben van — már ment volna, amikor utána szóltam. — Telefonban nem figyelmeztetheti õket, hát tegye meg élõszóval, ha elõttem érne oda. — Igen... — Lehet, meglepõ körülmények között látnak majd viszont, de ne vegye el a kedvüket — és kimondtam, amit már percek óta terveztem. Vippennek a szó szoros értelmében tátva maradt a szája. Könnyedén mondtam valamit a fegyverekrõl és az útiköltségrõl, majd barátságosan kezet fogtam vele. Akkor döbbenten elment, én pedig magamban mulattam még egy kicsit önnön ravaszságomon... ...A gépen talán aludtam is. Amikor újra felébredtem, még mindig éjszaka volt. Hozattam egy jégbe hûtött italt, ettõl rögtön tiszta lett a fejem. Nem volt nálam fegyver, és ez igen furcsa érzés volt. Több mint egy éve nem tettem két lépést sem kedvenc Uzim nélkül. Való igaz, még arra a bizonyos kis helyre is vittem, ahová a mondás szerint a király is gyalog jár. Hiszen a felkelõk között bármikor érhetett légitámadás, ellenséges osztagok meglepetésszerû rohama, de egy bérgyilkos lopakodó fortélya ellen sem voltam bebiztosítva. Most hát majdnem úgy éreztem magamat, mint aki meztelenül járkál egy forgalmas városban. Bár a város még messze volt. Vagy nem is annyira...? Az ablakon kinézve fényeket pillantottam meg. A stewardess éppen ébresztette az utasokat; Mogambéhoz közeledtünk. Átállítottuk az órákat nyugat-afrikai idõre. Itt hajnali négy óra húsz volt, amikor a

16


gép a kivilágított aszfaltcsíkra tette kerekeit. Éppen pirkadt. A gépbõl kilépve megcsapott a hûvös levegõ, de tudtam, hamarosan nagyon forró lesz. Különösen száz kilométerrel nyugatabbra, az Elnök-szigeteken. Ha odaérek élve. Mert ez sem volt biztos. Soha semmi sem biztos, különösen nem az én szakmámban. A hajnali négy, fél öt nem a legideálisabb idõpont egy afrikai érkezéshez. Álmos hordárok, ingyenélõk, rosszkedvû vámosok fogadják az embert. Svájci útlevelem szerencsére sehol sem kelt gyanút, ráadásul valódi is. Régebben többet utaztam hamis papírokkal, mint igaziakkal. De ennek az idõszaknak vége, egyelõre. Nem siettem. Szép lassan ballagtam végig a félig kihalt röptéren, majd szemügyre vettem a taxisokat. Arról külön tanulmányt lehetne írni, milyenek a taxisok a világ különféle országaiban. Hát az egyszer biztos, hogy nem egyformák. Nyugat-Afrikában gyakori az álmos típus, nappal is. Különösen erre, ahol nagyon meleg van. Ezek csak akkor szolgálatkészek, ha az ember nagyobb összeggel ösztönzi õket. Túl sok pénzem azonban nem volt. Azt mondanom sem kell, hogy elõleget nem kaptam Vippentõl. Vigyáznom kellett hát anyagi ügyeimre, amíg célba nem érek. A cél ez esetben talán csak pár kilométerre volt. Végre kiválasztottam egy élénk tekintetû, és a többieknél kevésbé álmos fiatal sofõrt. A fehér utas már egyszerû megjelenésével is felvillanyozta. — Hallo, mister! Hová vigyem? — Egyelõre be a városba — amint elindult, beszédbe elegyedtünk. A fickó láthatóan jól ismerte a várost. Akkor rátértem a lényegre. — Ranegra csapatát keresem. Tudod, olyan fickókat, akikrõl messzirõl lesír, hogy zsoldosok. Valahol itt gyülekeznek.

17

NEMERE ISTVÁN

— Láttam néhányat — bólogatott szorgosan. — A Moneda-kocsmában szoktak verekedni minden este. — Csak úgy, menetrendszerûen? És kivel, a helybeliekkel? — Ugyan, mister! — nevetett. — Melyik fekete merne szembeszállni velük? Csak egymást püfölik folyton! Ez talán jó jel volt. Tapasztalatból tudom: a zsoldosok akkor verekednek, ha már nagyon unják a semmittevést. Vagyis, még itt vannak, várakoznak... Közben a kocsi beért a városba. Elõször deszkabódékat, késõbb hullámbádog-városkát láttam. Kötélen száradt a fehérnemû, sovány kutyák döntögették fel a szemetesládákat. Rozsdás bicikliken kerekeztek munkába a szerencsések, akiknek sikerült szert tenniök erre a mesés jármûre. Rozoga busz pöfögött, megelõztük. Pirkadt, világosság költözött a nyomorúságos külvárosokba. Késõbb már rendes külsejû házak is feltûntek Mogambe nagy kikötõváros ebben a tengerparti országban, még vasútvonala is van — mondta büszkén a taxis. Némi kétségeim ugyan voltak. Feltehetõen a Moneda névre hallgató szerfölött szórakoztató és eláztató intézmény ilyenkor hajnalban már rég zárva van, így aligha juthatok újabb információkhoz. De szerencsém volt — vagy errefelé nagyon késõn (korán?) zárnak a kocsmák. Öt óra elõtt hat perccel fékeztünk egy — a belváros szélén álló ütött-kopott épület elõtt. Több ugyanilyenbõl állt az egész keskeny utca. Néhány autó is parkolt a ház elõtt. A kocsma valóban nyitva volt. Alig pár vendég lézengett ott, köztük volt két fehér is. A kocsmáros, egy megtermett félvér, kissé sokat fogyaszthatott saját nedûibõl, mert csak a pulthoz támaszkodva tudott még többé-kevésbé függõleges testhelyzetben maradni. Mindezt abban a percben megfigyeltem, amikor beléptem. A taxist kifizettem és elküldtem. Csak egy vászonzsák és a benne levõ pár nélkülözhetetlen holmi volt az összes vagyonom. Meg a fejem és a két öklöm. Az emlékeim, tapasztalatom. Ezek

18


összesen — a legújabb érvényes ajánlat szerint — százezer dollárt is érnek megszorult forradalmárok számára. — Kit keresel? — kérdezte a félvér akadozó nyelvvel. — Ranegra csapatát — válaszoltam. A két fehér egybõl felpattant, ingadozva odajöttek a pulthoz. Tudtam, zsoldosok. A mozgásuk, az arcuk, minden errõl tanúskodott. — Itt nincs semmiféle Ranegra — morogta a félvér. A fehérekhez fordultam. — Miért hazudik a pasas? — kérdeztem nyugodtan. Nagyon sematikus volt a belépõm; és különben is, minden vadnyugati filmben van legalább egy kocsmai verekedés. Ha a sokat próbált nézõ meglátja a saloon lengõajtaját, már tudja mekkora pofonok csattannak el hamarosan a filmvásznon. Nos, szóval ez is kocsma volt, de reméltem, nem olyan. Hajnali ötkor, átrepülve egy egész földrészt, nem sok kedvem volt villámgyors testgyakorlásra ezzel a három pasassal itt az Atlanti-óceán partján. — Miért keresed Ranegrát? — kérdezte az egyik, olaszos akcentussal. A társa hallgatott. A félvér sértésnek vette, hogy hazugsággal gyanúsítottam, felemelte az öklét, próbált rámsújtani. Nem is néztem rá, féloldalasan álltam. Mielõtt megütött volna, bal kézzel — ismét csak oda sem nézve — villámgyorsan a homlokára csaptam. Szép csöndesen esett be a pult mögé. Mondom, olyan volt az egész, mint egy rossz film. Addig. Aztán mély lélegzetet vettem a válasz elõtt. — Hát, mert szeretnék belépni a csapatba. Már persze csak akkor, ha szépen megfizetnek.

19

NEMERE ISTVÁN

Kommandósok között

Az események ettõl kezdve felgyorsultak. A félvérrel senki sem törõdött, nem is tudom, mi lett vele. Biztosan magához tért, és szidott, mint a bokrot. Ez nem izgatott. A két enyhén ittas zsoldos — az olaszt Giuliónak, a belgát Pierre-nek hívták, többre nem is voltam kíváncsi — elvezetett két házzal odébb, egy nagy terembe. Gyanítom, azelõtt valami feldolgozó üzem lehetett; a falak magukba szívták a növényi rostok átható szagát. Több ilyen termet neveztek ki a csapat fõhadiszállásának. Amikor beléptünk, sokan aludtak horkolva a függõágyakon és a padlóra dobott gumimatracokon. Nyitva voltak az ablakok, s a huzat szerencsére kivitte a rendkívül „férfias” illatokat. Én még nem kaptam hálóhelyet, és ez érthetõ volt. Elõször el kellett dönteni, felvesznek-e a csapatba. Giulio valami olyasmit morgott, hogy a létszám ugyan teljes, de belevaló fiúkra mindig szükség van. A belga csak bólogatott, helyeslõen. Ez reményt adott. Egy üres szobába vezettek, azt mondták, várjak. Ledobtam a holmimat, és fel-alá sétáltam. Fáradt voltam, de nem annyira, hogy ne halljam a suttogást az alig betámasztott ajtó elõtt. Úgy sejtettem, figyelnek. Megnéznek maguknak. Fesztelenül sétálgattam, de igyekeztem mindig szemmel tartani az ajtót. Az ablakon rács volt, onnan nem érhetett meglepetés.

20


Az ajtó egyszer csak valósággal berobbant. Két félelmetes külsejû óriás pattant a szobába. Az egyik fekete volt, a másik fehér. A színösszeállításon nem töprengtem. Tudtam már, mit akarnak — próbára tenni. Érek-e annyit, hogy felvegyenek? Hogy egyáltalán foglalkozzanak velem? Ha azt hitték, megleptek, hát nagyot tévedtek. A fekete volt közelebb, mert õ jött be elsõnek. Olyan széles vállú pasasok voltak, hogy nem fértek be egyszerre az ajtón. Tehát most a feketére kellett összpontosítanom. A másik egy méterrel messzebb volt. Félfordulatot tettem, és ezzel egyidejûleg elõrenyújtottam kissé a bal lábamat. A fekete csak a fejemet, a szememet figyelte, onnan akarta kiolvasni szándékaimat. Ütök-e vagy sem... Úgy tûnhetett neki, hogy meglepett, és mozdulni sem tudok döbbenetemben. Közben belebotlott a lábamba, megingott. Ennyi elég volt. Szinte beleesett az öklömbe, amely azért már úton volt az álla felé. A csapás nagy volt, valami bele is nyilallt az öklömbe. Kemény feje, álla volt a fekete fiúnak. Közben megérkezett a másik is. Kinyújtott karokkal repült felém, csak a nagy vörös száját láttam. Kéjesen vigyorgott. Nagyon biztos volt a dolgában. Elléptem onnan, csak egyik keze markolta meg a zakómat, egy negyed fordulatot tettem. A fekete még ott kóválygott mellettünk. A fehéret magam húztam el saját lendületemmel, ezzel kissé kizökkent útirányából. Tenyéréllel csaptam a tarkójára, de nem engedte el a zakómat. Meglepetésszerûen leguggoltam. Erre senki sem számított. A fehér olyan erõsen fogta a zakómat, hogy a súlyom most lerántotta. Hétrét görnyedten állt, de nem sokáig. A fekete ráesett, igencsak útban voltak egymásnak. Akkor egyik lábammal elkaszáltam a fehéret, felpattanva egy karateütést mértem a hátára. Hosszan zuhant végig a padlón. A fekete állati üvöltéssel vetette rám magát, de mivel pár másodpercig egyedül volt, hát könnyen elintéztem. Amikor õ is elterült a padlón, a falhoz hátráltam. Felkészültem

21

NEMERE ISTVÁN

a következõ menetre — de erre nem került sor. Az ajtóban egy szemlátomást civil — tehát nem zsoldos, nem újabb ellenfél — pasas jelent meg. Láttam az arcán, végignézte húsz másodperces kis küzdelmünket, és az megnyerte a tetszését. — Elég volt, fiúk! Tûnjetek el! — közölte parancsát szerencsétlen ellenfeleimmel. A fekete-fehér dominópáros feltápászkodott, és gyorsan elkotródott. Ez a jövevény tehát afféle parancsnok itt... Jól megnéztem magamnak. Leginkább egy vigyorgó kerti törpéhez hasonlított. A mellemig ért, sovány és csapott vállú férfi volt, körülbelül negyvenöt-ötven éves. Folyton mosolygott, de azon az ellenszenves módon, ahogyan az ilyenek képesek a széles kígyószájukkal, egészségtelen bõrükkel, ritkuló hajukkal. Hát nem róla mintázták a Mr. Egészséget, az egyszer biztos. Ráadásul a szemén láttam, hogy tegnap is megitta a maga nem is kicsi adagját. Az orra mellett az a két függõleges ránc meg gyomorbántalmakról árulkodott. De végsõ soron nem érdekelt a közérzete. Õt sem az enyém, mert rögtön a lényegre tért. A kezét nyújtotta. — Fel van véve! — közölte diadalmasan. Mintha õ verte volna el az imént ezt a két Góliátot. De egyelõre elhárítottam a boldogságát. — Elõször tudni akarom, mit kell csinálni. No és, hogy mennyit fizetnek? Tetszettem neki, az ördögbe is! Láttam, morc tárgyilagosságom nem volt ellenére. — Maga igazi zsoldos! — közölte, mintha nem tudnám. — Hol járt eddig? — Zambezi, Ruanda, Kongó, Szudán... — kezdtem volna sorolni, és ebben egyetlen szó hazugság sem volt. Csillogó szemmel félbeszakított: — Ez az! Maga a mi emberünk És milyen szerencse, hogy nem késõbb jött! Nem tudtam, nekem, vagy nekik szerencse-e?

22


Amaz közben tovább beszélt. — Most már hamarosan indulunk. Lehet, hogy még ma. — Hová? — kérdeztem várakozó testtartással. Egy cseppet sem lett volna jó, ha azt látja, nagyon be akarok szállni a csapatba. Jó, ha megérti: nekem még fenntartásaim vannak. — Ide a közelbe, egy szigetre. Rendet kell csinálni. Van itt egy gazdag pasas, õ fizet mindent. Ne féljen, nem jár rosszul maga sem. Az akció talán egyetlen napig fog tartani, de lehet, még addig sem. Nem igazi ellenfelek vannak ott... — legyintett lenézõen. Én meg csak néztem õt, várakozva. — Mennyi a dohány? — kérdeztem. — És milyen fegyvereket adnak? Mert én például kedvelem az Uzit. — Akkor Uzit fog kapni. Van többféle... A pénz pedig fejenként tízezer, naponta. Ha az akció elhúzódik még pár napig ugyebár... — és akkorát kacsintott rám, hogy attól tartottam, elveszti a fél szemét. Kezdtem sejteni, ezek a fickók alighanem meg akarják kopasztani kissé Ranegrát és a mögötte álló tõkéscsoportot is. Amint a helyszínre érünk, kieresztenek a fegyverekbõl néhány sorozatot a levegõbe. Majd bebeszélik Ranegrának, hogy a vártnál nagyobb ellenállással találkoztunk, és ellazsálnak néhány napig, néha produkálnak egy kis „váratlan lövöldözést” valamelyik ellenséges gócnál. — Nem rossz terv — ismertem el, és végre én is mosolyogtam, sõt odáig süllyedtem, hogy szintúgy kacsintottam egyet. A törpe ennek roppantul örült, és megint a kezét nyújtotta. — Csapjon bele, öregem! Engem Wammernek hívnak. Belga vagyok, igazi brüsszeli, és nem tegezõdöm a fiúkkal. Nem én vagyok a csapat parancsnoka, csak a szervezõ, a mindenes... Azért én is tudok lõni, ha úgy hozza a sors.

23

NEMERE ISTVÁN

Ha lesz rá idõd, kisöreg — gondoltam magamban. Mindenesetre megtört köztünk a jég, amit magam is kinyilatkoztattam. — Hát, ha naponta tízezer... Akkor benne vagyok. Hol alhatnék? Mert hogy egész éjjel utaztam. A nevem különben Monti, és svájci vagyok. A részletek szemlátomást nem érdekelték ezt a nagyszerû szervezõt. Wammer elvitt egy majdnem üres szobába. Csak két fiatal fehér férfi aludt a függõágyban. Oda heveredtem le én is, és szinte azonnal elnyomott az álom. Az útlevelem és a pénzem a nyakamban, ingem alatt függõ kis bõrtáskában volt. Amikor felébredtem, ezt rögtön ellenõriztem. Hiánytalanul megvolt mindenem. Délelõtt tizenegy óra múlott. A két fiatalember nem volt a szobában, de a holmijuk — két hátizsák — ott hevert a padlón. Kimentem a nagy közös mosdóba, ahol néhány teljesen meztelen fehér, barna és fekete alak állt a hideg zuhanyok alatt. Ez sokat segített rajtam is; akárha újjászülettem volna. Tornáztam egy kicsit, aztán indultam kifelé. Az ajtóban összefutottam azzal a fehér Góliáttal, akit oly csúnyán leütöttem ma hajnalban. Kezem már ökölbe szorult, de a pasas elvigyorodott, és igen szívélyesen üdvözölt. — Halló, öreg! Neked aztán vasból van a kezed, nem? — Csak ha szükség van rá — morogtam derûsen. Kezet szorítottunk, ezúttal nem annyira vaskézzel. Örültem, hogy így történt, mert nem lenne kellemes, ha partra szállva az Elnök-szigeteken éppen ez a pasas lõne hátba, és a zsoldos csapat saját halottjának tekintene... Szereztem valami ennivalót is. A mellettünk lévõ másik épületben volt egy konyha, fekete nõk és férfiak fõztek körülbelül európai módra. Mivel már ebédidõ közeledett, hát csak elrágcsáltam néhány kenyeret, gyümölcsöt. Gyülekeztek a fiúk. Összesen több mint nyolcvanan voltak, ahogy arra a

24


bekészített székek alapján következtettem. Vippen tehát túlzott? Száz zsoldos? Persze, az Elnök-szigeteken éppen elég lesz nyolcvan, de még annál kevesebb is. Hiszen válogatott alakok, azt hiszem. Jöttek, és néztem õket. Vállas, tagbaszakadt fickók, és soványabbak, fiatalok és negyvenesek, a legtöbb persze harmincon aluli. Fekete kevés volt köztük, a legtöbb európai fehér, de láttam két ázsiait is. Hamarosan megtelt az étkezde. Én a kocsmában megismert Giulióval és Pierre-rel, meg a két szobámbeli fiatalemberrel kerültem egy asztalhoz, ami nem volt a véletlen mûve. A konyhások nagy tálakban hozták a gõzölgõ ételt, utálom, ha valami forró, legyen az ital vagy ennivaló. Nincs azbesztbõl a torkom. A pasasok nem voltak ennyire finnyások, rögtön és szorgosan kanalazták befelé a kását, a húsdarabokat. Megnyugodva állapítottam meg, hogy a sarokban a megfelelõ gondossággal tárolták a desztillált vizet, még fertõtlenítõ tablettákat is adagoltak hozzá. Így hát nem kaphattunk semmilyen kórságot. A szervezõk mindenre gondoltak. Azt hiszem, elég sokba kerülhetett nekik ez a nyolcvan ember. Õket is megláttam hamarosan. Wammer külön asztalnál foglalt helyet egy középtermetû, kövérkés, hatvanas külsejû férfival. Mint azt Giulio azonnal megjegyezte, ez Ranegra, az elûzött diktátor. Kíváncsian, de nem feltûnõen szemléltem. Meglehetõsen nyugtalan pasas benyomását keltette. A haja már õszült, de nem tartozott azokhoz a férfiakhoz, akiknek az õsz haj nemesebb külsõt kölcsönöz. Gondolom, a nõk is így látták — bár ebben nem lehetek biztos. Hazudik, aki azt állítja, ismeri a nõket. Volt ott még két másik pasas. Pierre szerint az a nagydarab angol — Rilson a csapat parancsnoka. Megjárta Dél-Afrikát, Zimbabwét, a Relukwu-mocsarakat és Libériát, most meg itt van. Igazi vezetésre termett fickó lehetett, már csak a külseje alapján is. Elmúlt negyven, akárcsak én, és úgy

25

NEMERE ISTVÁN

tudott körülnézni, hogy mindenki behúzta a nyakát. Én is. Még csak az hiányzik, hogy Rilson ösztönösen felfedezze: van itt egy másik, hozzá hasonló alak. A negyedik valami üzletember lehetett, Ranegra európai támogatóinak egyike, és megbízottja. Elég szép összegeket — minimum pár millió dollárt — fektethettek be eddig, és nem akarták elveszíteni. Hát ezt a koncot õrizte ez a Queler. Harmincvalahány éves volt, és igen kényelmesen, elegánsan öltözött. Lezser fehér öltönyt hordott, ami nem igazán alkalmas viselet fehér embernek ebben a porban és piszokban. De Queler egyelõre tartotta magát. Olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki. A mozgása is kimért, nyugodt. Ranegra mellettük valóságos idegroncsnak látszott a maga örökös nyughatatlanságával, izgõ-mozgó, délies mutogatásával, gesztikuláló mozdulataival. Végignéztem hát egy kis színjátékot is. Messze voltak tõlem, nem hallhattam, mirõl van szó. De azt láttam: Ranegra igyekszik valamire rábeszélni a másik hármat, akik egységes frontot alkottak ellene. Alighanem sürgette õket, induljanak már a szigetekre... De Wammer, Rilson és Queler sorban elmondták neki, miért nem mehetnek azonnal. Mindegyik nyugodtan érvelt, csak Ranegra dobálta magát. Észrevettem, hogy az egyik fekete konyhás, egy sovány huszonéves fiatal férfi sokat sündörög körülöttük, és mintha hallgatózott volna. Reméltem, csak én vettem észre. Ebéd után nem mentem el azonnal. A konyhaiak összeszedték a bádogtányérokat, vizet tettek fel mosogatni. Megvártam, míg majdnem mindenki elment. Pierre és Giulio hívtak sétálni, azt mondtam, induljanak csak ki a partra, hamarosan megyek én is. A „vezérkar” már eltûnt, a fiúk szedelõzködtek. Valami pletyka szerint állítólag délután osztják ki a fegyvereket. A hõség mindenkit elkábított, pedig ezek az alakok — velem együtt — megszokhatták már az afrikai hõséget. Kivéve a fiatalabbakat. Például azt a két

26


gyereket, akikkel most egy szobába kerültem. Franciák voltak, újoncok. Többszörösen is azok, még nem voltak zsoldosok, és Afrikában is életükben elõször jártak. Idegenül mozogtak ebben a közegben, és láttam, hogy sokan megvetõen kiröhögték õket. Ezt a két fiú is látta, és csak nõtt tõle zavaruk, utálatuk a többiek iránt. De most nem foglalkozhattam velük A konyha közelében szóba elegyedtem néhány veteránnal. Õk is látták rajtam, hogy az vagyok; gyanítom, elterjedt hajnali viadalom híre is. Felnéztek rám. Hát így múlattam az idõt, míg észrevettem az én feketémet. Kiosont a hátsó kijáraton, és egy mellékutca felé igyekezett. Burnuszos és félmeztelen feketék, és gyerekek között ment — bár most a forró napszakra tekintettel alig voltak az utcákon, gyanítom, csak azok ácsorogtak itt, akiknek amúgy sem volt hová menniök, hajléktalanok lévén. A fekete nem nézett hátra, gyorsan haladt. Én meg követtem. Az árnyékos oldalon mentünk mindketten. Aztán a fekete megállt, körülnézett — máris szinte a falba olvadtam —, majd belépett egy házba. Tíz másodperccel késõbb én is ott voltam. A ház kihaltnak tûnt, de tapasztalatból tudom: a világnak ezen a részén nincsenek üres, lakatlan házak. Itt is laktak, bizonyosan. De most senkit sem láttam a félig fából, félig vályogtéglákból készült falak között. A túlsó oldalról hallottam némi zajt. Amennyire lehetett, csöndesen lopóztam. Nem volt fegyverem, csak a fejem és a két kezem... Ez sokszor bevált, de mi van, ha most nem? Vékony ajtó mögött valakik suttogtak. Úgy rémlett, portugálul szóltak, és ezt a nyelvet alig ismertem. Még lapultam egy kicsit, aztán... Vippen nevét hallottam. Szóval mégis így hívják? Vagy csak a „mozgalmi neve” ez? A lényeg, hogy ugyanarra a személyre vonatkozik. Két eset volt: a fekete vagy a helyi kormány besúgója és most adja le, mirõl is beszélgettek ebéd közben a zsoldosok fejesei — vagy ugyanerrõl szól, de Vippen itteni embereinek. Mivel nem volt

27

NEMERE ISTVÁN

fegyverem, hát ezt nem deríthettem ki. Nem lenne mivel megfenyegetnem, színvallásra kényszerítenem amazokat. Kimentem ismét az utcára, és vártam az árnyékban. Kevesen jártak arra, és nem csodálkoztak a fehér ember ottlétén. Hamarosan kijött a fekete pincér, és visszament a zsoldostanyára. Én meg tovább vártam. Sejtettem, nem ott lakik az a fontosabb láncszem, akihez az információt vitték. Mivel a házban kettõjükön kívül senki jelenlétét nem éreztem, a konspiráció õsi szabályai szerint hamarosan távoznia kell annak a másik személynek is. Húsz perccel késõbb kijött a kapun valaki... És nekem szinte megállt a szívem. Mert ilyen gyönyörû fiatal lányt rég láttam errefelé. Biztosan félvér volt, de mintha a legszebb fehér és a legszebb fekete gyermekeként jött volna a világra. Sudár, karcsú, mégsem sovány. Nagy õzszemek, göndör rövid haj, szép nyak. Hosszú, egyenes combok. Még jól is volt öltözve, látszott, hogy nem szegény. Õ is körülnézett, majd elindult az ellenkezõ irányba. Akkor már többen jöttek ki az utcára, nem voltam feltûnõ. Ténferegtem, bámészkodtam, mint afféle turista. Két utcán mentünk így át, aztán a lány egy leparkolt autóhoz lépett. Az övé volt biztosan, láttam az otthonos mozdulatain. Meggyorsítottam lépteimet. A kiskocsi ablakai nyitva voltak, ajtaja is. Már bekapcsolta a motort, amikor fesztelenül feltéptem az ajtót, és bevágódtam melléje. Rám nézett. Én meg õrá. És már mindent tudtam. Ez nem lehet az ellenség embere, nem lehet kormányügynök. Olyan tiszta volt a szeme, amilyet még soha nem láttam. Félelem nélkül, hazugság nélkül nézte a világot, ami már önmagában is szokatlan egy javában konspiráló személytõl. Nem? Csak a keze mozdult, lekapcsolta a motort. Csönd lett. — Ha azt hiszi, olyan nõ vagyok, akivel... — tétova mozdulatot tett a kezével, és ezzel megint újabb bizonyítékát

28


szolgáltatta ártatlanságának. Nem akart csúnya szót mondani, mutatta volna, mire céloz, de láthatóan azt sem tudta, hogyan tegye. — Jó napot. Dehogyis hiszem — én is nagyon nyugodt voltam. — Az imént hallgatóztam egy ajtó elõtt, és egy ismerõsöm nevét említették. — Igen? — megijedt. Talán az is megfordult a fejében, hogy kiugrik a kocsiból. — Vippen — segítettem. Nem vettem le róla a szememet. A név hallatán félni kezdett. De miért? — Talán... talán rosszul hallotta. — Úgy tudom, nincs baj a hallásommal — szellemeskedtem. Még mindig egymás szemét néztük. Folytattam: — Ha mégis úgy véli, jól hallottam, lenne egy üzenetem Vippennek. De még nincs meg az információm, amit üzenhetnék vele.... Ezért arra kérem magát szép, ismeretlen hölgy, hogy este nyolckor legyen a zsoldosok konyhája melletti utcán. Viszlát — kiszálltam, s csöppet sem sietve elballagtam onnan. Persze, az imént már emlegetett hallásomat megfeszítve füleltem. Nem indul-e utánam, hogy elüssön? Nem hallom-e egy fegyver závárjának csattanását? Mert akkor be kellene ugranom a legközelebbi ajtón, ha marad rá idõm... Mert hát a látszat csalhat is. Mi van, ha Nyugat-Afrika legvéreskezûbb gyilkosával kerültem össze? De mögöttem csönd volt, az önérzetem pedig nem engedte, hogy visszaforduljak. Amikor a sarokra értem, a lány akkor indított. Megfordult, és elszáguldott az ellenkezõ irányba. Kissé megkönnyebbülten sétáltam visszafelé, és azon gondolkoztam, vajon jól tettem-e, amit tettem? De ezt az ember úgyis csak késõbb tudja meg, általában. Estefelé kiosztották a fegyvereket. Én is kaptam egy annyira vágyott Uzit. Otthonosan vettem a kezembe, és amikor megéreztem ismerõs súlyát, ahogyan húzta a vállamat a szíj, mindjárt jobban éreztem magamat. Wammer kiabálva hirdette,

29

NEMERE ISTVÁN

hogy az épületbõl nehogy kivigyük a fegyvereket, mert a helyi hatóságok morcosak lennének. Amit el is hittem; egyetlen kikötõvárosban sem kedvelik az urak, ha mondjuk nyolcvan Uzikkal, M-11-esekkel, belga karabélyokkal felfegyverzett pasas kóvályogna az utcákon. Lõszert nem is kaptunk, azt majd partraszállás elõtt adnak, így hallottam. Utána többen kártyázással ütötték agyon az idõt. A két franciával, valamint Pierre-rel, a belgával és Giulióval félrevonultunk egy kis tereferére. Elõször mindenki mesélt a régi kalandjaiból, mármint a három veterán. Aztán a két francia tejfelesszájú kérdezgetett minket. Szemlátomást megbánták már, hogy beálltak ebbe a vad csapatba. Én csak hallgattam és figyeltem. Giulio tartott nekik kiselõadást arról, hogy utcai harcokban hogyan kell viselkedni. Én ügyesen a pénzre tereltem a szót, majd mintegy mellékesen elejtettem egy megjegyzést: úgy hallottam, az Elnök-szigeti fickók nem sajnálták a pénzt azoktól, akik meg az õ oldalukon harcolnak. Az egyik francia, Jean, vöröshajú, vékony srác volt olyan hegyes orral, amilyenhez hasonlót eddig csak a madárvilág ábrázolásaiban láttam. Társát Luciennek hívták, és a balzaci hangulatot csak fokozta a külseje: sápadt volt és bajuszos, melankolikus tekintetû, és folyton valami otthon hagyott leányzó után sóhajtozott. Klasszikus példánya volt a pesszimistáknak: szerinte neki semmi sem sikerülhet, örök kudarca van ítélve. Ehhez képest igen fura, hogy éppen ilyen veszélyes szakmát választott. Amikor Pierre visszajött a büfébõl, és hozott egy köteg dobozos sört, megoldódott Lucien nyelve is. Kiderült, õ és barátja valami autólopás miatt menekültek a francia rendõrség elõl, és mivel az idegenlégió a körözötteket kiadja a rendõrségnek, jobbnak látták meg sem állni Afrikáig, és ott lemerülni. Néhány jól célzott kérdéssel kiderítettem, hogy nem egyetlen autót loptak el, míg gyanúba kerültek, hanem... pontosan negyvenhét darabot. Kezdtem érteni õket, miért nem maradtak otthon.

30


— Ami azt illeti, a pénz itt is lehetne több — foglalta össze a témát Giulio. Nagyot hallgattunk eme bölcsességre. Észrevétlenül kisétáltam. Sok csoportot láttam, mindegyik sörtõl böfögött. Már sorban álltak a toalett elõtt. No, legfõbb ideje, hogy induljunk. Wammer ült egy asztalnál, alighanem az élelmiszer-elszámolást végezte. A számoszlopok vagy a tételek nem stimmelhettek, mert valóságos lyukat vakart a fejébe. Megkérdeztem tõle, meddig fogunk itt rostokolni, mivel a várakozás szemlátomást nem tesz jót a fiúknak, de láthatóan Monsieur Wammernek sem. Egészen meghatódott, hogy ennyire szívemen viselem a sorsát. Hálából megsúgta, hogy ma éjjel, éjfélkor indul a hajónk a kikötõbõl, és „egyenesen bevetésbe megyünk, úgy ám!”... Csillogott a szeme. Úgy tettem, mint akit a hír rettenetesen megörvendeztetett és kimentem. Az utcán a sötétben vártam. Errefelé közvilágításnak nyoma sem volt. Mogambe igazán nem nevezhetõ még világvárosnak. Beálltam az árnyékba, és figyeltem. Pontban nyolckor egy autó kanyarodott be a sarkon. Csak egy fejet láttam benne. Karcsú, rövid hajú fejet... De én óvatos vagyok, különben többszörösen nem élnék már. Hát csak vártam, ismét fegyvertelenül. Lehet, hogy többen is vannak? Egy vagy kettõ a kocsi hátsó ülésén kibiztosított pisztollyal, vagy itt az utcán, és csak arra várnak, hogy kilépjek az árnyékból. Szerettem volna bagoly lenni, éles szemû ragadozó, aki sohasem tévedhet. De nem láttam gyanús jeleket. A kocsihoz mentem. Az ajtót õ nyitotta ki. Elõbb benéztem hátra. Sehol senki. Az utca is csendes volt. Beültem, és szerettem volna, ha a fejemen körben van még legalább négy pár szemem. — Hello — mondtam nagyvilági modorral. — Monti a becsületes nevem. Mostanában! — tettem hozzá felemelt mutatóujjal.

31

NEMERE ISTVÁN

— Az enyém meg Dubaya, születésem óta — mondta halkan. — Vagyis nem túl régen — gálánskodtam. Mi az nekem? Semmibe sem kerül egy bók. — Huszonhét éve — jegyezte meg, már nem annyira halkan. A sötétben megint egymást néztük. És õ folytatta, sokkal komolyabban, tárgyilagosabban: — Beszéltem Vippennel. Õ is azt mondta, maguk barátok. Fellélegeztem. Szóval jó nyomon jártam. Ezek egycsapatban játszanak Az én csapatomban. A környéket is figyeltem, nyugodt volt. — No, látja. Vippen nem üzent valamit? — De. Azt kérdezte, egyedül van-e még. Értettem jól. — Még igen, de mire odaérünk, legalább hárman leszünk, és nincs kizárva, hogy öten. Vippen itt van? — Nem, már odaát — intett a tenger felé. Amerre most a sötétben hullámok csapkodják az Elnök-szigetek partjait is. Amit még sohasem láttam, de hamarosan... — Tudja, Dubaya, hogy már nincs sok idõ? — kérdeztem. Lélegzetvisszafojtva hallgatott, folytattam: — A csapat ma éjfélkor indul. — Rohannom kell — és azonnal bekapcsolta a motort. — Szálljon ki! Értesítenem kell a mieinket! Kiszálltam, pedig éppen megjött a kedvem egy kis udvarlásra. — Mikor találkozunk legközelebb? A mûszerfal diszkrét fényénél láttam: mosolyog. Egy pillanatra nem összeesküvõ volt, nem egy idegen kormány vagy nép jóravaló ügynöke, hanem nõ. Csak (?) nõ. És nekem sohasem voltak rasszista hajlamaim, ellenkezõleg. Mint a férfiak nagy része, én is szerettem a különbözõségeket. — Hamarosan — felelte, és gázt adott. Alig tudtam becsapni az ajtót, máris robogott. Még álltam ott, figyelve,

32


hogy befordul a sarkon, aztán lassan visszamentem a zsoldosok közé. Most én is hozzájuk tartoztam. A csapat éjfélkor már a kikötõben volt. Felszálltunk egy hajóra, amely tíz perccel késõbb felszedve horgonyait, elindult a vaksötét éjszakába, lágyan ringva a tengeren. Az útirány nyugat-délnyugat volt. Mindnyájan tudtuk, hogy az Elnök-szigetek felé hajózunk.

33

NEMERE ISTVÁN

A partraszállás

Ha Ranegra és Rilson, valamint esetleges stratégiai tanácsadóik — már ha voltak ilyenek — arra számítottak, hogy hajnalok hajnalán meglepetésszerûen üthetünk rajta az ellenfeleken, bizony kissé csalódniok kellett. Erõs nyugati szél fújt azon az éjszakán, a hajó így a vártnál lassabban haladt. Arról nem is szólva, hogy talán takarékossági okokból Queler meglehetõsen rozoga jármûvet bérelt ki. Amikor feltámadtak a hullámok és makacsul csapdosták a hajó orrát, nemegyszer hittük: hamarosan úszva haladhatunk tovább, hajó nélkül... Recsegett-ropogott a szerkezet, motorja viaskodott a dühöngõ elemekkel, és egyre lassabban haladt. Egyszer, hajnali öt óra körül — aznap éjjel már másodszor sétáltam a fedélzeten, mert ilyen körülmények között alvásról szó sem volt — láttam Ranegrát is. Kijött Rilsonnal az elõfedélzetre, távcsõvel próbálták meglátni a szigeteket. De még túl messzire voltunk. Hajnalban ugyan csillapodott a szél, de a tekintélyes hullámok hátán csak kínlódott a hajónk. Ranegra színészi mozdulatokkal a haját tépte, káromkodott, és esküdözött, hogy Quelert kirúgja. De az aligha volt szándékában, vagy nem tehette meg, mert egy órával késõbb együtt reggelizett a szóban forgó fehér ruhás, kínosan elegáns Quelerrel a tiszti étkezdében, és láthatóan nagyon jól megértették egymást. Azt gyanítottam, hogy ezzel a Ranegrával még sok bajunk lesz. Nemcsak a szigetieknek, de nekünk is. Már ha magamat is a zsoldosok közé számítom — egyelõre.

34


A többes szám még nem egészen volt jogos, de már majdnem. A két fiatal franciával már beszélgettem az éjszaka során az alsó fedélzet egy félreesõ szögletében. Ügyeltem, senki se hallgasson ki bennünket. Lucien és Jean úgy látszik, értették célzásaimat. Mondtam nekik, van másik út is, nemcsak az, amit Ranegra mutat nekünk. Ha csak pénzt akarnak keresni, akkor is jöjjenek inkább velem; nem kevés dohányt akaszthatunk le a „másik oldalon”. Késõbb, amikor már kivilágosodott, elhívtam egy ugyanilyen beszélgetésre Pierre-t és Giuliót. Ezek nem voltak olyan türelmetlenek és hiszékenyek, mint a fiatalok. Õket egy kicsit fõznöm, puhítanom kellett. Még nem mondhattam el nekik mindent. Attól is tartanom kellett, provokátornak néznek, és rögtön bepanaszolnak Ranegránál — akkor pedig igencsak elronthatták volna a napomat. Ami könnyen az utolsóvá lehetne ezen a földön. De õk is veterán zsoldosok voltak, és bár elõzõleg én inkább testõrként kerestem a kenyeremet, megbecsültek, és tudták, nem foglalkozhatom alantas dolgokkal. Figyelmesen végighallgattak. Végül abban maradtunk: közvetlenül partraszállás után döntenek. Legalább a fiatalokban lehettem úgy-ahogy biztos. Mindenesetre elszántam magamat, hogy a Vippennek tett ígéretemet betartva akkor is leválok a zsoldoscsapatról, ha egyedül leszek. Ennek a fejleménynek persze nem örültem volna. A hajnali támadás esélye tehát elveszett. Rilson, Ranegra és Queler hosszas tanácskozás után úgy döntött, még egy napot várunk künn a nyílt tengeren. Egyrészt örültem, hogy ismeretlen barátaim így több idõhöz jutnak, és felkészülhetnek a védelemre. Másrészt rábeszélhetem alkalomadtán két idõsebb harcostársamat is, álljanak át „hozzánk”. A hajó kapitánya — egy szakállas görög — , sem volt mindennapi ember. Amikor értesült a tervrõl, elõször eljátszotta valamelyik ókori dráma nagyjelenetét, amelynek

35

NEMERE ISTVÁN

lényege röviden összefoglalva az volt: õ tönkremegy, ha egy nappal tovább tart az expedíció. Valójában mindenki tudta, errõl szó sincs, inkább szeretné felemelni a tarifát az „idõveszteség” miatt. Queler mondott neki néhány keresetlen szót, amelyekben bizonyos nyelvek igen gazdagok, különösen a spanyol és az olasz. A görög ezek után megszelídült, és azt kérte, ne kelljen majd a hajóval a Elnök-szigeteken maradnia, míg „gyõz a forradalom” (ez Ranegra kifejezése volt), partraszállásunk után azonnal és haladéktalanul és rögtön — hangsúlyozta —, hadd jöjjön vissza Mogambéba. A diktátor annyira biztos volt a gyõzelmében, hogy ebbe bele is ment. Azt hiszem, átláttam a szitán. Ranegra úgy vélte, mi zsoldosok keményebben harcolunk majd, ha tudjuk, hogy kudarc esetén nincs mivel elmenekülnünk. Régebben a nagy hadvezérek ezt úgy csinálták, hogy a meghódítandó idegen területre érve felgyújtották a parton a hajóhadat, ami idehozta a katonákat. Szemléletes és fõleg hatásos módszer lehetett az égõ hajófáklyára mutatni, és azt mondani nekik: „Elõre!” Hát persze, hogy mentek a vezér után, nem tehettek mást. Itt azért nem ilyen volt a helyzet. Ranegra huszadik századvégi megoldásként nem gyújtatja fel, egyszerûen elküldi a minket szállító hajót. Engem persze a fejlemények a legkevésbé sem izgattak. Késõbb viszont az örökké nyughatatlan Wammer sugdolózott a diktátorral, aztán bevonták a tanácskozásba Rilsont is. A triumvirátus új tervet ötlött ki. Hallatán a görög ábrázata elborult, de lenyelve ismételt mediterrán káromkodásait, engedelmeskedett. Vezéreink azt találták ki: mivel van egy napunk, ezalatt se álljunk egyhelyben, hanem kerüljük meg a szigetet, és támadjunk a másik oldalról. Az ellenfél meg van gyõzõdve róla, hogy ha valaha is támad rájuk valaki, az Reggar kikötõjében fog partra szállni — érvelt okosan Wammer. Nem is néztem volna ki belõle, hogy nemcsak menedzseri-gazdasági, de stratégiai szemléletmód is jellemzi

36


— ahogyan azt a pénzügyi hetilapokban szokták írni. Wammer kezdett az idegeimre menni. Barátaim ugyan nyernek hát egy napot, de egyrészt kételkedni kezdenek bennem és információim igazában, másrészt valóban megjárhatják, ha ez a nyolcvan fegyveres váratlanul szabadul rájuk a sziget nem is védett pontján. Közelebb sodródtam a vezérkarhoz, amikor azok kiterítették az Elnök-szigetek nagyméretû térképét az asztalra az étkezõben. Rilson ugyan egyetlen emberétõl sem fogadott volna el tanácsokat, és távol állt tõlem a gondolat, hogy majd pont én adok ötleteket az Elnök-szigetek elleni támadáshoz. Mellesleg egészen jól megvoltak õk nélkülem is. Láttam, milyen jeleket rajzolnak a térképre, hogyan vitatkoznak a partraszállás helyének kiválasztásánál. Érdekes módon senkinek sem jutott eszébe megkérdezni a kapitányt, hány méter a hajó merülése. Enélkül nehéz lesz megközelíteni a kisebb kikötõk sekély öbleit, gondoltam én, a laikus szárazföldi patkány. De természetesen óvakodtam ezt szóvá tenni. Természetemen erõt véve nagyon is szerényen viselkedtem. Alig ismertem magamra... A vitatkozó vezérek végül abban maradtak, hogy Reggartól északnyugatra, egy Moreno nevû kisvárosban érünk partot, ahol a térkép szerint komoly, nagy halászkikötõ volt egy védett öbölben. Onnan autókon huszonöt perc alatt elérhetjük Reggart. A partraszállás idõpontjául a négy óra harmincat tûzték ki; a hajó pedig az éjszaka leple alatt fogja megközelíteni a morenói partot, tervezték. Magamban káromkodtam én is. A kapitány maga ment fel a hídra, nekünk pedig reggelit osztottak. A hajó nyugatra kanyaradott, hogy a látótávolságon kívül kerülje meg a szigeteket. Délután északra, este keletre vette az irányt, óriási kört írva le. A görög kapitány biztosan sírva számolgatta, mennyivel több olajat volt kénytelen elhasználni a motorban Ranegra terve miatt. A szél ismét feltámadt, de most nem jöttek

37

NEMERE ISTVÁN

akkora hullámok. Az újoncok egy része napozott a fedélzeten, de nem sokáig bírták az irgalmatlan hõséget. Végsõ soron az a vidék ugyanabban a földrajzi magasságban fekszik, mint Guinea, Nigéria, Szudán, Etiópia vagy éppenséggel Szaud-Arábia. Alig tíz fokkal északra az Egyenlítõtõl... Még jó, hogy megúszták egy kis leégéssel, rosszabbul is járhattak volna. A fedélzet fém alkatrészei úgy felforrósodtak, hogy két matróz csak azzal foglalkozott: vizet mertek a tengerbõl, és azzal öntözgették a padlót meg a korlátokat, amikor azok már valóssággal izzottak. Ilyenkor sisteregve csapott magasra a fehér pára vagy gõz. Végre este lett, a legénység türelmetlensége nõttön-nõtt. Alkonyatkor a legtöbben lementek aludni; már elég hûvös volt ehhez, és így majd könnyebben felkelnek reggel, gondolták. A tisztek is ledõltek. Az étkezdében nem volt senki. Alaposan megszemléltem, és az agyamba véstem a térképre rajzolt jeleket és vonalakat, aztán magam is ledõltem. A két fiút, Jeant és Lucient már magam mögött tudhattam; Pierre és Giulio még haboztak. Kár, hogy nem tudtam, milyen hullámhosszon érhetném el barátaimat, mert hajlandó lettem volna lecsapni a hajó rádióállomására, azt pár percre elfoglalni, és értesíteni Vippenéket a tervmódosulásról. De kevés információm volt, hát fogcsikorgatva vártam a hajnali támadást. És az be is következett. A hajóhídon maga a kapitány vezényelte az akciót. Amikor jól kialudtam magamat, és felmentem a fedélzetre, elõször a hûvös szellõt éreztem a bõrömön. Másodszor észrevettem, hogy alig két kilométerre vagyunk a parttól. Szemlátomást nõtt elõttünk a szárazföld, egyre több részletet láttunk. A hajómotor dübörgését csak mi hallottuk; kint a parton legfeljebb a kóbor ebek foglalkoztak a közelgõ nesszel. Senkit sem láttunk a nagy stég közelében. Még alig hajnalodott. Ezeken a tájakon reggelente köd szakad fel a tengerrõl. Az óceán kileheli a nappal gyûjtött hõséget.

38


Hajnalra ez a „lehelet” valóságos ködréteggé áll össze, alig fél óráig lebegnek, és a növekvõ fény eloszlatja õket. Amikor a nap is felkel, már nyomuk sincs. De akkor még ott voltak, kísérteties külsõt kölcsönözve a partvidéknek. Néhány domb, házak százai, pálmaligetek, ültetvények és kopár szakaszok. A víz mentén faoszlopokra emelt raktárak. Egy éjjel kialudt tûz maradványaiból, még vékony fekete füstcsík emelkedett. Senki sem mozdult. A görög a minimálisra csökkentette a motorok dübörgését, és ezzel a hajó sebességét is. Közben nekünk éles lõszert osztottak. Akinek Uzi jutott, mint nekem is, az kapott négy tárat, és megmondták, hol lesz a hadtáp, ahol újabbakat kaphatunk. Wammer, Rilson és Ranegra kijelölték az akciócsoportokat. Igyekeztem társaimmal a háttérbe vonulni, ne szúrjak szemet nekik, de úgy intéztem a dolgokat, hogy mind az öten ugyanabba a csoportba kerüljünk. Nem akartam mindent a véletlenre hagyni, ez veszélyes könnyelmûség lett volna. Majd csak sikerül elszakadni a többiektõl. Társaim lelkére kötöttem, tartsunk össze, menjünk együtt. Giulio és Pierre nyugtalanul figyelték a rohamosan közeledõ partot. A párák felszakadtak. Keleten rózsaszínû lett az ég alja. A mi csoportunk azt a feladatot kapta, hogy szedjen össze minden jármûvet, amit csak talál Morenóban. Természetesen gépesített alakulattá szerettünk volna átalakulni. Tizennyolc kilométerre voltunk Reggartól, és sejtettem, még hajnalban oda akarnak jutni Ranegráék. Sõt, mire a nap felkel, már uralmuk alatt szeretnék tudni a fõvárost. Ha ez sikerül nekik, már csak napok kérdése, és sorban elfoglalják a fõsziget többi kis települését. Elkapdossák ellenfeleiket, nehogy valamelyik bármilyen ellenállást szervezhessen a helyi lakosság körében. Ezt persze nem mondták ki ilyen kereken, de volt egy kis gyakorlatom az efféle puccsokban. Nem egyet láttam egészen közelrõl, mint fekete-afrikai elnökök személyi testõre. Nagyon

39

NEMERE ISTVÁN

figyelni kell a szigetieknek, ha meg akarják úszni az újabb zsarnokságot. A hajó már közel volt a stéghez, amikor hirtelen megrándult, szinte úgy, mintha élõlény lenne. Nagyon furcsa és rossz érzés volt — még sohasem tapasztaltam. Hirtelen lendülete és súlya lett a testünknek, és a csaknem kilencven ember a hajóorr felé lendült. Többen elestek, mások a korlátba kapaszkodva dõltek elõre. Én szerencsére a mentõcsónakok leeresztõ darui mellett álltam, volt hát mibe kapaszkodnom. Kiderült, hogy megfeneklettünk. Szerencsére iszapos volt ott a fenék, és a görög azonnal hátramenetbe kapcsoltatta a motorokat. A hajócsavar a tat körül kávébarna, földes vizet kavart fel. Sikerült visszajutnunk a mélyebb vízterületre. De vagy száz méter hiányzott a stéghez. Rilsont nem lepte meg a helyzet; talán õ is gondolt rá korábban, akárcsak én. Haladéktalanul megparancsolta; hogy eresszék le az összes mentõcsónakot, és azokon evezzünk ki a partra. Gyorsan kapcsoltam: ez nekünk nagyon kedvezõ helyzetet teremthet... Máris önként jelentkeztem a második csónakba a barátaimmal. A csigák nyikorogtak, erõs, kérges markok eresztették a vaskos köteleket. Hamarosan a hajó mellett ringatózó csónakokba kerültünk. Minden zsoldos tud evezni, ahogyan tud úszni, biciklizni vagy lovagolni is, hiszen a harmadik világ primitív közlekedésében nemegyszer kell átúszni folyót, igénybe venni más, nem túl alkalmatos jármûveket vagy állatokat. Eveztünk tehát, háttal a lassan világosodó égboltnak. Az elsõ csónak már partot ért, kiugráltak a fiúk, és csöndben, láncba fejlõdve indultak Moreno ellen. Egyetlen lövés sem hangzott el. Amikor mi is kötelet hurkoltunk a stég kikötõbikáira, amazok már eltûntek. A harmadik csónak akkor vált el a hajótól. Rilson a legelsõ csapattal ment. Velünk nem volt „vezérkari tiszt”, de összesen tizennyolcan voltunk. Kicsit

40


sokan ahhoz, amit tenni akartam. Hamar kellett döntenem, hogyan váljunk le tõlük. — Ha van itt elektromos hálózat, ki kell kapcsolni. A telefonokat is — mondtam hangosan. Egy fekete és egy ázsiai ült velem szemben, helyeseltek. Gyorsan tovább vertem a vasat: — Négy emberrel megkeresem a postát. A többiek közben szerezzenek jármûveket! Elfogadták az utasításaimat, és nem kételkedtem, hogy partra érve engedelmeskednek. Amíg bele nem botlanak valamelyik igazi parancsnokba, aki újabb utasításokkal látja el õket. A stégen dobogtak bakancsaink. Hideg. volt, különösen a víz felõl fújt még hûvös szellõ. Összehúztam a mellemen a zubbonyt. A deszkák után végre a part következett... Az Elnök-szigetek földjére léptem. A négy ember, akit magammal vittem, természetesen a két francia, Giulio és a belga voltak. Azt hiszem, már nem ellenkeztek különösebben, és elfogadták, hogy velem tartanak, akár Ranegra ellen is. De errõl nem beszéltünk. Nem is lett volna rá alkalom. Moreno nem volt túl nagy, és miközben berohantunk a szélsõ házak közé, csak a villanyvezetékeket figyeltem. Egy központi helyre kell befutniok. Igaz, a házak nem voltak magasak, de a tetõktõl nem láthattam pontosan az útjukat. A következõ kis térségen azonban megpillantottam egy trafóházat, és már tudtam, merre kell menni. A jellegzetes telefonvezetékek alig három irányba ágaztak el. Kevés készülék lehet Morenóban. Fiatal gyerekek futottak elõttünk ijedten. Felnõtteket is láttunk, bár nem sokat. Felbukkanásunk meglehetõs rémületet keltett, pedig még senki sem sütötte el fegyverét a zsoldosok közül. Ijedt arcok az ablakokban, résnyire nyíló ajtókban. A nyolcvan fegyveres férfi ide-oda futkosása érthetõ riadalmat keltett A szigetiek mellesleg azonnal látták, hogy nem vagyunk odavalósiak. És talán tudtak is Ranegra terveirõl…..

41

NEMERE ISTVÁN

Giulio elkapott egy gyereket. Az szinte vinnyogott a rémülettõl. — Eresszen el, kérem! — Hol a posta? — kérdeztem keményen. Nem volt õ ellenfél. Fekete szemében már mélyen ült a rémület. Csak a kezével mutatta, és valami olyasmit nyögött, hogy itt nem messze egy kis sárga épület. Láttam az odavezetõ telefonvezetékeket. Intésemre Guilio elengedte a fiút; mint a gyík, úgy futott be egy kapun. — Utánam, fiúk — mondtam hangosan. És ebben a pillanatban éreztem ismét azt a régi hangulatot, amikor francia kommandós voltam, és még inkább Afrikában késõbb... Csapatot vezettem mindig, emberek engedelmeskedtek nekem, sok közülük a barátom volt. Nem is kevesen maradtak ott, eltemetve a rozsdavörös földbe, vagy akár temetetlenül is. „Utánam, fiúk!” Hányszor hangzott el a számból? És ezután, mondom-e még sokszor? — Szerezzetek egy autót! — parancsoltam Jeannak és Luciennek. A másik kettõvel megrohantuk a postát. A távolabbi sarkokon láttam a zsoldosokat; fel-alá futkostak, fenyegetõen lóbálva fegyvereiket. Valaki már nem bírta ki, és a levegõbe eresztett egy sorozatot. A falu felébredt — végleg. A posta ajtaján csak egy lakat volt. Puskatussal leütöttük. Giulio megkerülte az épületet, Pierre-t, a belgát a bejárat elõtt hagytam õrnek. Nem lenne jó, ha Ranegra hû emberei meglepnének. Mondjuk a lelkes Wammer vagy akár maga Rilson. A telefonközpont egyszerû kis szerkezet volt, Európában kisebb vállalatoknál vannak ehhez hasonlók. Néhány felirat, rövidítés is megkönnyítette a dolgomat. Regarral, a fõvárossal lehetett csak összekapcsolódni; nekem nem is kellett több. A vonal még élt. Hívtam Reggart, amikor bejött a jelzés, kezem máris forgatta a régimódi tárcsát. Azt a bizonyos számot

42


hívtam, amit Vippen adott még Kairóban, és ami sehol sem szerepelt leírva. Csak a fejemben létezett. Sokáig csengett, és nem vette fel senki. Giulio nézett be a feltört ajtón. — Jön Rilson! Ajkamat harapdáltam. Jó, elhiszem, hogy korán van, de ha az a készülék — mint gyanítottam — a védelemre készülõk fõhadiszállásán csöng, elvártam volna egy ügyeletest. Végre valaki felvette. — Tessék? — Rienzi vagyok. Ott van Vippen? Döbbent csend után kérdezte a fiatal férfihang: — Ki keresi? — Nem hallotta? Rienzi vagyok! — Vippen nincs itt — mondta eléggé bizonytalanul. Láttam, nem habozhatok tovább. A rácsos ablakon át megpillantottam Rilsont és néhány emberét. Alig húsz méterre voltak már a postától. Giulio háta takarta az ajtónyílást. Nem volt sok idõm. — Azonnal értesítsétek Vippent, és mindenkit, akit kell: a zsoldosok partra szálltak Morenóban, és most indulnak Reggar ellen! — lecsaptam a kagylót. Elõ az Uzit, és gyerünk...! A sorozat nyomán csak úgy fröcskölt a bakelit, elektromos szikrák pattogtak, pléh elosztólapok csavarodtak el, deformálódtak. A telefonközpontból nem sok maradt. Amikor megfordultam, Rilson állt a küszöbön. — Remek munka volt... Hogy is hívnak? — Monti — feleltem. Láttam kutató tekintetét. Tudta, veteránnak kell lennem, már csak a korom miatt is. Gyorsan hozzátettem: — Uganda, Zámbézi, Ruanda és ezer más hely... Megenyhült a tekintete, sapkájához emelt kézzel intett, sarkon fordult és kiment. Emberei utána trappoltak. Hallottam,

43

NEMERE ISTVÁN

hogy odakünn kocsikért üvöltenek. Megkönnyebbülten fellélegeztem. — Ez meleg volt, Daniel — mondta Giulio. — De megúsztuk. Hol vannak a fiúk? Még nem jöttek vissza. Akkor már több felõl hallatszott a lövöldözés. A halászkunyhók elõtt itt-ott kopott terepjárók, kis teherautók álltak. Ezek tulajdonosait húzták elõ a házakból, az indítókulcsokat követelve. A posta lépcsõjérõl láttam, hogy egy férfi nem akarta odaadni a kulcsot. Elõször jól elverték, és mivel még mindig ellenkezett, kicibálták a házából a feleségét és a gyerekeit, majd egy zsoldos hátrált és a család feje fölé eresztett egy sorozatot. Az asszony elájult, a férfi pedig azonnal elõadta az indítókulcsot. Mind több motor bõdült fel. Rilson már fel is ült az egyikre. Végre az épület mögül futva jött Pierre. — Megjöttek, gyertek! Jean és Lucien, akik afféle elválaszthatatlan ikerpárrá lettek tegnap és ma éjszaka, büszkén trónoltak egy aránylag használatlan — tehát a rozsdától alig csokoládébarna — kis Suzuki terepjáróban. Nem kérdeztem, könnyen adta-e a tulajdonos. Giulio ült a volánhoz, én melléje kerültem. A többiek hátul félig ülve, félig állva helyezkedtek el, géppisztolyaikat emelve. Körülbelül már a fejemben volt a sziget térképe is. A nap még mindig nem kelt fel, de mindennél világosabban jelezte az égbolt színe, hol van kelet. Nekünk északkeletre kellett indulnunk. Mellesleg a falu szélén láttunk is egy táblát. Kopott betûkkel jelezte az elágazásnál: REGGAR 20 KM Elporzottunk mellette, de rászóltam Giulióra. — Fék, stop! Porfelhõt verve torpantunk meg. Kiugrottam a kocsiból. Visszanéztem. Éppen nem jött utánunk más dzsip vagy

44


teherkocsi. Rilson már elment, elõre. Megmarkoltam a tábla karvastag oszlopát, nekifeszültem. Megcsavartam. A felirat most egy másik útra mutatott, nyugat felé. Ahol biztosan nincs Reggar. — Gyerünk! — lendültem ismét az ülésbe. Öt perc alatt ez volt az Elnök-szigeteken a második hadmûveletem Ranegráék ellen. Reméltem, a következõ zsoldosok csak akkor érnek az elágazáshoz, mire a mi kocsink verte porfelhõ már leülepedik. Legalább ötvenen voltak már Morenóban, ezek hát elvesztenek harminc-negyven percet, míg megtalálják a helyes utat a fõváros felé. Kopár dombok után ültetvényeket láttunk. A reggeli felemás, még bizonytalan fényben messzire nyúltak az egyforma fák árnyékai, az olykor felbukkanó utak. Néhol csatornákban csillant a víz. Arra gondoltam, hamarosan le kell lepleznünk magunkat. Már nem sokáig tehetünk úgy, mintha valóban Ranegra zsoldosaihoz tartoznánk. De most még nem voltunk Reggarban. Az autó dülöngélve haladt az úton. Felkelt a nap, elõször csak tûvékony vörös sugár nyílott szemünkbe, mint a filmeken a lézerfegyverek koherens fénysugara. Aztán percek alatt kiteljesedett a fény. Valamivel nagyobb biztonságban éreztem magamat, de nyugtalanul gondoltam a következõ órákra. Reggar váratlanul bukkant elénk. Elfogytak az ültetvények, meredekebbek lettek a dombok. A távolban furcsa favázas tornyokat láttunk. Pierre szerint azok lehetnek a foszfátbányák aknái. Nagy kerekek forogtak, köteleket húztak. Lehet, hogy igaza volt. De arra nem jártunk. Egy kisebb csúcson megálltunk, és lenéztünk a városra. A tenger vonzotta leginkább a tekinteteket. Most kezdett tisztulni, már csak foltokban ült rajta a köd. Fehér bárányfelhõk úsztak az ég közepén, árnyékok a talajon. És a

45

NEMERE ISTVÁN

házak. Majdnem mind fehér, akár Afrikában. Hát persze — ez is Afrika. Zsoldosokat nem láttunk, sem elõttünk, sem mögöttünk. A felkelõ nap fényében nem sokáig maradhattunk észrevétlenek. Elõkaptam egy távcsövet, és alaposan megszemléltem a tájat. Az is eszembe jutott: Rilson, a csapatkapitány aligha olyan nagy észkombájn, amilyennek szereti mutatni magát. Hiszen indulás elõtt nem adott világos utasításokat. A külön-külön, négyesével-nyolcasával érkezõ zsoldosok talán azt sem tudják, hol kell találkozniok. Vagy amazok tudják, csak már velünk nem közölték, hisz a partraszállás pillanatától kezdve külön utakon jártunk... — Mire várunk? — érdeklõdött Giulio vészjósló nyugalommal. Óh, istenem, ismerem én ezeket a fiúkat. Ha maguk is bizonytalannak érzik sorsukat, jövõjüket, hát ilyen álnyugalom vesz erõt rajtuk. Nincs kizárva, hogy magam is pontosan ilyen vagyok hasonló helyzetben. — Még keresek valakit — mondtam, és tovább forgattam a fejemet, szemem elõtt a távcsõvel. Végre elkaptam a kikötõnegyedet. Hajók árbocai magasodtak, meg bárkák ringtak a mólók mellett. Mozdulatlan, munkátlan daruk álltak. Hallgatag házak, még fénytelen ablakok. Talán nem is mozdul senki. Reggar alszik... A körbástya csak nem akart a szemem elé kerülni. Pedig már láttam néhány régi várfalat. Ott van a régi kikötõnegyed szélén. A hajón látott térképet, próbáltam magam elé képzelni, meglehetõs sikerrel jártam. A nyugati oldalon lehet a körbástya, ahol... Hát reméljük, Vippen igazat szólt. Ha nem, könnyen a fûbe haraphatunk. Eközben éreztem magamon a többiek türelmetlen tekintetét. A kettõs játék nem ezeknek az egyszerû fiúknak való. Nincsenek diplomata hajlamaik. Egyszerre csak egy

46


oldalon tudnak állni, kedvelik a világos helyzeteket — fõleg akkor, ha az életük függ tõle. Mint most is. — Gyerünk! — visszaültem, és eltettem a távcsövet. Lerobogtunk a dombról. Giulio biztos kézzel vezetett, de láttam, hogy a lába állandóan a fékpedál és a gáz között vacillál. Hátul a másik három erõsen fürkészte a környéket. Amikor beértünk a házak közé, Pierre, a belga sokszor nézett hátrafelé is. Ha utcai harcok kezdõdnének... A motorzajtól csak halványan hallottuk, hogy valahol kelepel egy géppisztoly. A házak alacsonyak voltak, falusiasak Sehol egy lélek. Mi van...? Végre megpillantottam néhány embert, de ablaktáblák mögött, ajtók félig nyitott réseiben. És csak felnõtteket láttam, a gyerekek nem voltak sehol. Márpedig ezen az éghajlaton minden családban számos gyerek van. Hová bújtak — vagy bújtatták õket? Lassan gurultunk elõre. Valahol tényleg lõttek, most már jól hallottuk. A kerítések mögött hullámbádog kalyibák, aztán faházak, végül kõbõl épültek. Az utca véget ért, kétfelé mehettünk. — Balra! — intettem Giuliónak. A tetõk fölött láttam már néhány magasabb, tekintélyesebb épületet is. Azok lehetnek a kormány, a minisztériumok épületei. Rilson biztosan azok felé tart. Reméltem, riasztásom nyomán történt valami a városban. Már több mint negyven perc telt el azóta, hogy Morenóból ideszóltam. Giulio bevette a kanyart, és azon nyomban erõsen fékezett. Én meg ösztönösen lebuktam. Éppen jókor. Egy barikád állta utunkat. Üres hordókból, régi bútorokból és össze-vissza rádobált terméskövekbõl építették. Láttam benne egy vastag fatörzset is. Mögötte férfiak hasaltak... és lõttek. A dzsip azonnal találatot kapott. Több lövedék állt bele a hûtõbe, volt olyan is, amelyik átütötte a motorházat. Fémes pengések közepette csak Giulio olasz nyelvû, folyamatos káromkodását hallottam. A többiek azonnal a jármû mögé

47

NEMERE ISTVÁN

vetették magukat. Mire idáig jutottunk, a motor elhallgatott. Óvatosan kinéztem — egy golyó akkor törte le a szélvédõ felsõ peremét, karom már szemem elõtt volt, de apró szilánkok estek homlokomra, arcomra. Giulio azonnal megfeledkezett mindarról, amit magyaráztam nekik: hogy a szigetiek igazából nem ellenségeink. A becsapódó lövedékek számukra éppen az ellenkezõjét jelentették. A védekezõk aligha különböztetnek meg bennünket a többi zsoldostól. — Le! — vezényeltem, de már csak sofõröm hallgatott rám. A keskeny utcán ketten kétfelé gördültünk a poros talajon. Giulio még gurulás közben tüzet nyitott a barikádra, mesterien csinálta. A franciák mögöttem már hasaltak, és õk is lõttek. A barikád mögül elszórtan lõttek vissza néhányszor, aztán gyanús csönd lett. Pierre már-már odavetette volna egyik tojásgránátját, de leintettem. — Hagyd, jó lesz az máskor, és máshol... Rohamra! Ez úgy hangzott, mintha igazi nagy csatában, háborúban lennénk. A fiúk felváltva ugrottak fel, valaki közülünk mindig lõtt, valósággal kaszálta a barikád felsõ szélét, hogy amazok ne is dughassák ki a fejüket. Így sikerült odajutnunk, és amikor Pierre meg én felugrottunk, a többiek beszüntették a tüzet. A barikád mögött... senkit sem találtunk. — Elszeleltek a nyomorultak! — dühöngött Pierre. Giulio csak felkiáltott, és máris lõtt — felfelé. Az egyik ház padlásablakában valami fehér villant. Egy ember? Az üveg sikoltva tört ki, faszilánkok repdestek. Jean bevetette magát egy kapu alá, és a szemközti ablakokat, tetõket kémlelte. Tudtam, a dzsip úgyis használhatatlan, gyalog mehetünk tovább. — Elõre, fiúk — még örültem is, hogy a barikád védõi elmenekültek látva tûzerõnket, túlerõnket. Így legalább nem kellett senkit megölnünk. Senkit? Amikor elmentem a következõ ház eresze alatt, valamilyen meleg folyadék cseppent a hajamra, vállamra.

48


Odanyúltam — piros volt. Jellegzetes. Elõször azt hittem, én sebesültem meg; a szélvédõ miniatûr szilánkjai valóban felsértették homlokomat, de azok nem voltak igazi sebek. Ez a vér fentrõl csöpögött, láttam a homokon növekvõ vértócsát. — Mégis eltaláltam a fickót az ablakban — közölte Giulio elégedetten. — Csak majd késõbb ne dicsekedj vele — mondtam borúsan. Giulio vállat vont. — Minek lõttek ránk? — Honnan tudhatták volna, hogy velük vagyunk? — kérdeztem. Akkor hallottuk, hogy kelet felõl is dörögnek a fegyverek. Úgy látszik, a zsoldosok többfelé is harcba keveredtek már a bennszülöttekkel. Lassan kimentem az utca közepére, felnéztem arra a tetõablakra. Egy fiatal férfi lógott ki féltesttel az ablakon. Régimódi puska volt nála, illetve a halott kezébõl akkor csúszott ki. Lassan siklott le a tetõ széléig, majd megakadt az ereszcsatornában. A férfi már nem mozdult, és nem lehettek kétségeim: az õ vére csorog alá. Lehet, hogy õ volt a szigetek elfoglalására indított harc elsõ áldozata. Giulio kerülte a tekintetemet. A fiúk kétoldalt elõrementek, Pierre biztosította a hátunkat. Kiértünk egy kis térre, onnan kezdve az utca meredeken vitt lefelé. El is hajlott, és nem tudtuk, mi vár ott ránk. Sehol egy autó, és különben is, a szigetieket a jelek szerint már riadóztatták, és biztosan lõnek minden jármûre. Menjünk hát lopakodva, gyalog. Lehetõleg a falak tövében, hogy csökkentsük a találat esélyét. Hát mentünk. Ösztönöm rosszat sejtetett, és nem is csalatkoztam benne. Az utca mind keskenyebb lett, ötfõs menetünk kissé elnyúlt. Én voltam a harmadik. És egyszer csak magányos lövés dörrent valahol elöl, Jean megtántorodott. Lucien máris ott volt mellette, felkapta Uziját, és pörkölt maga elé. Én akkor már egy kapuban álltam. Giulio velem szemben egy másikban. Csak annyit láttam, hogy az ajtó, amelynek hátát vetette, hirtelen kinyílik, és feketebarnás

49

NEMERE ISTVÁN

meztelen férfikarok csapnak le rá. Berántották. Az ajtót is becsukták... volna, de akkor már két ugrással átrepültem az utcán, és nyolcvanegynéhány kilós súlyommal — plusz a lendület adta többlettel — csapódtam neki a kopott festett deszkának. Lõhettem volna, de féltem, hogy még Giuliót találom el. Berúgtam az ajtót, és oldalt ugrottam. Sötét volt, semmit sem láttam. Hirtelen elhajoltam, mert úgy éreztem, valami mozdul a levegõben. A vállamra kaptam egy ütést, de éppen elcsúsztam, a karomon felhasadt a zubbony. Valamilyen fal volt ott, nekivetettem a hátamat. — Giulio! — kiáltottam. Azt hiszem, társam válaszolt volna, de befogták a száját. Ezért csak tompa horkanásokat, afféle hörgést hallottam, ez lehetett Giulio „válasza”. Valakik voltak még ott a sötétben. A géppisztolyból a mennyezetbe lõttem egyszer. Nem kell pazarolni a lõszert. Talán megijednek az ellenfelek...? Lábak dobogtak. A szemem már látott ezt-azt. Például egy testet a padlón. Valakik elfutottak, nem lõttem utánuk. Ahogyan sejtettem, az a test Giulio volt. Mielõtt odaértem volna hozzá, felpattant az ajtó. Pierre volt. — Segíts — mondtam neki. Feltámogattuk Giuliót. Kapott egy ütést a fejére, amitõl még kóválygott kissé. Nagyobb baj volt, hogy elvették a fegyverét. Zsoldost ennél nagyobb szégyen nem érhet... Kitámogattuk az utcára. Hamarosan magához tért, és úgy káromkodott, mint a jégesõ. Örültem, mert ez volt a jele, hogy teljesen rendbe jött. Jean karja vérzett, az elõbbi lövéstõl. Lucien hevenyészve bekötötte barátja sebét, és mentünk tovább. Már nem lehettünk messze a kikötõtõl. Mind öregebb házak között jártunk. Jean sziszegve tapogatta a kötést, Giulio jobb híján egy botot kapott fel valahol. Jobb kezem mutatóujja az Uzi ravaszán. Igen, ez volt eddig az életem. Most már mindig így lesz...? Eszembe jutott az a kislány, aki évek óta egy svájci nevelõintézetben él, hisz árva. Neki is keresem a

50


pénzt. Talán négy-öt nap múlva találkozhatom vele. Addigra csak vége lesz ennek a furcsa kis lokális „háborúnak”. Egy ablakon át kihallatszott a rádió. Gazdája alighanem szándékosan felhangosította. A nap már elhagyta a láthatár szélét, hosszúra nyúlt árnyékaink kísértek bennünket. — Megtámadták a fõszigetet! — harsogta a rádióban egy szenvedélyes férfihang. — Morenónál szálltak partra, elsõ ellenségeink már beértek Reggarba. Figyelem! Reggar déli és nyugati negyedeiben harcok dúlnak... Alighanem arra szólították fel a polgári lakosságot, fõként a nõket és a gyerekeket, egyelõre ne hagyják el házaikat. Ehhez képest meglepõ volt, hogy a kikötõ felõl váratlanul valóságos kisebb tömeg bukkant fel. Harminc-negyven férfi jött botokkal felfegyverkezve. Azt hiszem, éjjeli szolgálatból hazatérõ dokkmunkások lehettek, akik már hallották a híreket: — Vissza! Tûnés innen! — sziszegtem a fiúknak. Egy sikátorba ugrottunk, és futva mentünk tovább. Így kissé eltértünk az útirányunktól, de hamarosan visszakanyarodtunk a kikötõ felé. Egy-egy üres telken át megláttam a tintakék tengert. Ilyenkor kora reggel még sejtelmes volt és gyönyörû. De nem maradt idõnk szemlélni, mert... Az a sorozat majdnem levitte a fejemet. Aki rám lõtt, nem rendelkezhetett túl nagy gyakorlattal a fegyverkezelésben és célzásban — szerencsémre. Fél másodperccel késõbb már egy fal tövében feküdtem, mondanom sem kell, nem egyedül. Lucien is lõtt. Akkor csönd lett. Szinte négykézláb osontunk tovább. Már láttam a kerek várbástyát. Ez lehet a célunk. Merénylõnk látva, hogy nem talált, felhagyott a tüzeléssel. Sejtettük, hol lehet. Szándékosan úgy lõttem, hogy ne találjam el. Biztosan megfutamodott, mert újra csönd lett. De csak körülöttünk — a városközpont felõl már kitartóan dörögtek a fegyverek. A kikötõben nem láttam mozgást.

51

NEMERE ISTVÁN

— Gyerünk a toronyhoz! Egyenként! – parancsoltam. Én voltam az elsõ. Kisebb térre kellett kimennem. Bevallhatom: világéletemben gyûlöltem az utcai harcokat. Az egész nagyon ártalmas dolog lehet az egészségre. Most fedezék nélkül voltunk. Ha lapul itt valahol egy fickó, nem is kell mesterlövésznek lennie, hogy telibe találjon. A fejemet vagy a mellemet. Egyik sem lenne kellemes, legfeljebb a gyors halál és kevés szenvedés vigasztalhat. De baj nélkül eljutottam a kerek toronyhoz. Õsrégi nagy szürke köveket tapintott szabad kezem, amikor megtorpantam mellette, és intettem a többieknek: gyertek, egyenként. A környezõ házakat, az ablakokat, a tetõket kémleltem. Éppen jókor. Egy oromfal mögött akkor villant meg valami fehér. Egy ing...? Látszik, amatõr lehet az illetõ. Nem tudja, hogy ehhez a mesterséghez a fehér szín illik a legkevésbé. Hanyagul odaeresztettem egy magányos golyót, tetõcserepek törtek pattanva. Az amatõr mesterlövész eltûnt, biztos voltam benne, hogy nem adta föl. Megmutattam Pierre-nek a falat, és ráparancsoltam: csak ijessze el a pasast, ha megint felbukkanna. — Be a házakba! Keressetek egy Pindella nevû halászt! — utasítottam a többieket. Magam is elindultam. Még láttam Giulio elismerõ tekintetét. Társaim most kezdték megérteni, hogy voltak elõzetes információim is errõl a szigetrõl, az itteni állapotokról, sõt talán emberekrõl is. Engedelmeskedtek. Belöktem egy ház ajtaját: — Pindella, hé...! Senki sem válaszolt. A következõ ajtó mögött négy remegõ asszonyt láttam, tizennyolc és hatvan év között. Néhány nagy szemû gyerek is bámult rám, az idegenre. — Hol lakik Pindella? — dörrentem rájuk. Bár nem akartam, a géppisztoly csöve feléjük meredt. Az egyik felsikoltott. Egy középkorú asszony csak a szemével intett balra. — A következõ házban? — kérdeztem, és õ bólintott. A

52


többiek nem vettek észre semmit. Kicsiny cinkosságunkat — tudtam jól — a rémület, az életféltés szülte. Nem lepleztem le az asszonyt, biccentéssel köszöntem el tõlük, és becsuktam az ajtót. Azt hiszem, nagyon megkönnyebbültek. A gyerekek még a jövõ évezredben is emlékezni fognak erre a rémületes pillanatra, amikor berontott házukba a Szörnyû Fehér Zsoldos, állig felfegyverkezve... — Megvan! — mondta egy perccel késõbb Giulio, és két markában erõsen tartott egy pirinyó emberkét. Ez volt a legkisebb halász, akit valaha elém hozott a sors. Pedig „halászokban erõs vagyok”. Az apám is az volt valaha abban a skandináv faluban, és minden rokonom. Pindella kígyóként tekeregve próbált kiszabadulni társam karjából. Gyerekteste, de meglepõen öreg arca volt. Ráncos képû soványság, mélybarna bõrrel, kis szakállal és kék szemekkel. Ez meglepett, de nem mutattam. Végtére is, nem a szeme színe miatt jöttem ide. — Mutasd meg az arzenált! — mondtam neki. — Ha kulcs is kell az ajtóhoz, add elõ íziben! — Nem tudok semmiféle arzenálról! — vinnyogta vékony hangon. No, a szigetiek is remek õrt találtak titkos fegyverraktáruknak! — Idefigyelj, kisöreg. Én Rienzi vagyok, és Vippen küldött — mondtam egészen közelrõl és elég halkan, egyenesen az arcába. Láttam, megrebbent a szeme. De nem a Rienzi, hanem a Vippen név hallatán. Talán nem értesítették még rólam? Folytattam: — Különben pedig gondolj, amit akarsz. Élve megnyúzunk, ha két perc múlva nem mutatod meg a raktárt. A torony felé lökdöstem. Tiltakozni akart, de Giulio nem sokat teketóriázott vele. Pierre hirtelen fellõtt a tetõre, valaki kiáltott. És akkor kezdõdött...

53

NEMERE ISTVÁN

Valóságos össztûz alá kerültünk. Olyan volt az egész, mint egy csapda. Mi voltunk középen, a torony mellett. A környezõ házakból, utcasarkokról, talán tetõteraszokról is lõttek. Pierre végigvágódott a földön, Jean letérdelt, és félkörbe lõtt egyszerre, ide-oda mozgatva fegyvere csövét. A torony bejárata zárva volt, körbelõttem a zárat, és berúgtam a vaskos régi ajtót. Pindella elõttem repült be, teljesen önként, úgy megijedt. Én meg máris követtem. Az ajtófélfát szétlõtték mögöttem. Lucien máris ott volt, és Giulio is. Valaki berúgta az ajtót. Az egykori erõdítmény a magas, keskeny lõrésablakok miatt jól védhetõ. Odabent nem volt semmi, csak egy magasra vezetõ falétra, mint az egykori malmokban, és egy kecskelábú asztal, meg a sarokba hányt szalma. Pindellára néztem. — No, gyerünk, mutasd meg a bejáratot! — Tényleg Vippentõl tudod? — kérdezte bizalmaskodva. Idebent mintha elmúlott volna a félelme. — Természetesen. Azt mondta, vegyük át a fegyvereket, mielõtt a zsoldosok megtudják valakitõl az arzenál helyét. Azok tizennyolcan nem jöttek el ma hajnalban? — Nem maradt rá idejük — mondta megnyugodva Pindella, a mini halász. Úgy látszik, most már hitt nekem. Hiszen még azt is tudtam, hogy tizennyolcan vannak a felkészített „ellenállók”. Én magam ugyan nem nagyon bíztam bennük. Reméltem, nem tartoznak közéjük azok, akik eddig tetõkrõl lõttek ránk. Egyikük nagyon megjárta már. A legmagasabb árat fizette. Pindella a sarokba ment, és elkotorta a szalmát. Odakint valóságos golyózápor verte a falakat, az ajtót. — Pierre odakünn maradt — jegyezte meg Lucien komoran. És tett egy mozdulatot, amit veteránoktól leshetett el. Egy vízszintes vonás a levegõben a mell elõtt. Halott. Sóhajtottam. Ez hát a háború. Az Elnök-szigetek

54


megmentésének több áldozata is lesz. Közülünk most a belga veszett oda. Ki lesz a következõ? — Gyertek — szólt Pindella. A szalma alatt padlóba süllyesztett rejtekajtó volt. Mielõtt követtem volna, az asztalt az ajtó elé húzattam. Jean és Lucien ott maradtak, Giulio követett. A rejtekajtó alatt sötét kõlépcsõ vezetett a mélybe. Olyan volt az egész, mint egy modern horror videofilm. Még az ilyenkor szinte kötelezõ pókhálót is éreztem az arcomon, amit mellesleg utálok. A legalsó lépcsõfokon két zseblámpa is hevert. Az egyiket a halász, a másikat Giulio kapta fel, én mentem középen a géppisztollyal, nagyon figyeltem. Még mindig az volt az érzésem, hogy csapdában vagyunk. Az alacsony folyosóban hideg volt, kõboltozat lehelte magából a nyirkos levegõt. Nem lenne jó itt maradni, olyan, mint egy tömlöc. Kis helyiségben voltunk, más kijáratot nem láttam. Pedig volt, lennie kellett, mert huzatot is éreztem. A padlón új faládák hevertek, Pindella ledobta a fedelüket. Egészen jó M-11-eseket és más fegyvereket láttam, néhány kézigránátot is. Mikor észrevettem, hogy az egyik ládában hever néhány walkie-talkie is, Pindella lámpája hirtelen kialudt. Ugyanakkor valami mozgást is hallottam a sarokból. Még nem tudhattam, mi történik, de ez a két egyszerre bekövetkezõ kicsiny esemény azonnali cselekvésre késztetett. Oldalra vetettem magamat, le a padlóra. Csak arra nem számíthattam, hogy máris ott voltak mellettem, mellettünk. A láthatatlan ellenfelek a közelünkbe osontak és lecsaptak. Talán csak két másodperccel késtem el. De ez nagyon sok idõ, olykor túl sok is. Amikor a levegõben repültem, azok már a közelünkben voltak. Giulio kezébõl kiütötték a lámpát, Pindella hallgatott, biztosan tudta, hogy ez lesz. Én meg váratlanul jókora ütést kaptam a fejemre. Valami

55

NEMERE ISTVÁN

kemény tárggyal, mert csak a felvillanó éles fájdalomra emlékszem, és azonnal elvesztettem az eszméletemet.

56


Rabságban

Ez is egyike azoknak az állapotoknak, amelyektõl mindig féltem. Bár a hozzám hasonló ember általában azt szokta mondani, soha semmitõl sem fél — valójában persze mindenkinek van mitõl tartania. Az állapot: a tökéletes tehetetlenség. Az, hogy mások hatalmába kerültem. Hogy nem tehetek semmit saját kezdeményezésemre, a sorsom idegenek akaratától függ, és arra semmi befolyással sem lehetek. Nehezen tudok elképzelni ennél rosszabb dolgot. És ebben a helyzetben voltam. Egy ideig persze mit sem tudtam semmirõl, eszméletlenül feküdtem valahol. Aztán lassan kezdtem magamhoz térni, de ez sem ment olyan gyorsan. Furcsa, nyúlós volt ez a félálomszerû állapot, küzdöttem ellene ösztönösen, félig-meddig tudat alatt. Szerettem volna kikerülni belõle, de jó ideig nem tudtam, mit tegyek. Azt is homályosan éreztem, hogy közben múlik az idõ — bár nem emlékeztem, miért fontos ez nekem. De tudtam, hogy fontos. Görcsösen próbáltam emlékezni, mi is történt elõzõleg. Csak foszlányokban jutottam az eszméletvesztést megelõzõ események nyomára. Késõbb kezdtem emlékezni, de a fejemben égõ fájdalom nagyon zavart. Hányingerem is volt. Lassan kezdtem érezni, hogy a hátamon fekszem. Ha hánynom kell, és nem tudok elfordulni, még meg is fulladhatok. Sikerült oldalra fordítanom a fejemet — de akkor megint belém nyilallt a fájdalom, kis híján elájultam.

57

NEMERE ISTVÁN

Nem tudtam, mennyi idõ telt el, de késõbb kitisztult a fejem. Nagyon akartam, hogy rendbejöjjek. Pszichikailag kényszeríttettem magamat erre. És gyõztem! Hamarosan a szememet is kinyithattam. Egy világos szobában feküdtem. Az ablakon nappali világosság áradt be, vakított is. De az ablakon rács volt. Könnyes lett a szemem a fénytõl. A padlón hevertem, ahová ledobtak, fájtak a tagjaim, de ez volt a kisebbik baj. A másik, hogy a hasam elõtt megkötözték a kezemet. És amikor lábamat próbáltam mozdítani, ott is ugyanezt tapasztaltam. Magatehetetlenné tettek... Lassan fordítottam el a fejemet. A szoba másik sarkában két fegyveres férfi ült. Nem voltak túl idõsek, talán húsz év körüliek lehettek. Mást nem láttam. Mi történt Giulióval, Jeannal és Luciennel? Ha szabadlábon vannak, miért nem tesznek semmit értem? Nem kerülte el figyelmüket, hogy forgatom a fejemet. Az egyik felállt, és közelebb jött. Nagyon magasnak tûnt onnan a padlóról nézve, amikor megállt fölöttem és lenézett. Undort és megvetést láttam a barna arcán. Nem egyenruhát, hanem viseltes sötét nadrágot és kék inget hordott õ is, akárcsak a társa. Szólni akartam, de valami bénultság volt még bennem. Nem tudtam a torkomon átpréselni egyetlen hangot sem. Így aztán tartott a csönd, amit csak az õr lépteinek zaja tört meg. Még eléggé rosszul éreztem magamat. Valami más is nyugtalanított, de csak késõbb jöttem rá: magasan állt a nap, azért tûz be úgy. Mennyi idõ telt hát el fogságba ejtésem óta...? Megnedvesítettem kiszáradt ajkaimat. Jó lett volna mozdítani végtagjaimat. De erõsek voltak a kötések. Lassan, észrevétlenül próbáltam feszíteni, de nem eresztettek. Jól megkötöztek, az ördögbe is! Ha csellel vagy erõszakkal nem tudok kiszabadulni, könnyen végem lehet. Megint eltelt egy kis idõ. Végre ajtónyitást hallottam. Valaki bejött és hamarosan megjelent a látómezõmben is. Egy

58


férfi volt, harminc körüli, sovány. Kétségkívül ezekhez tartozott, még a vonásai is a szigetlakókra emlékeztettek. Hogy valamiféle parancsnok lehetett, arra nem volt nehéz következtetnem: két õröm tisztelete jeléül csaknem vigyázzba vágta magát. Azért érzõdött, hogy ezek nem igazi katonák. — Ez volt a vezetõjük? — kérdezte rám tekintve. Amazok bólogattak: ez. Végre én is szóhoz jutottam, már tudtam beszélni: — Követelem, hogy oldozzatok el! — Te itt semmit sem követelhetsz, piszkos zsoldos! Hamarosan falhoz állítunk! — vicsorgott a tisztjük. — Vippen nem fog neki örülni — mondtam aránylag nyugodtan. De õ nevetett. — Hallottam Pindellától, hogy neki is Vippenre hivatkoztál. Nem mindenki veszi be ezt a mesét, zsoldos! — és nagyon megvetõen nézett rám. Vajon hol lehetnek a többiek? Hárman még maradtak, úgy hiszem. Hacsak... hacsak nem ölték meg õket, miután engem leütöttek... — Akkor mondok egy telefonszámot — folytattam nyugodtan. Már amennyire nyugodtan beszélhet egy megkötözött ember a padlón, miközben hárman állnak mellette fegyverrel a kézben, haraggal a szívükben. — Hívd fel, és mondd meg Vippennek, elkaptátok Rienzit. Kíváncsi vagyok, minek fog nevezni téged. Én a „vadmarhára” vagy a „baromra” tippelek, bár Vippennek ennél jobb a stílusa — és ki is mondtam azt a számot. A fickó leguggolt mellém, megragadta a hajamat. Fájt. — Ki mondta neked azt a számot, zsoldos? — Vippen. Ha nem hiszed, kérdezd meg tõle magától. Vippen a barátom, és azért jöttem a szigetre, hogy nektek segítsek. — Bandita! — ordította, és láttam, hogy nem hitt nekem. Elengedte a hajamat, fejem a padlóra koppant, belém

59

NEMERE ISTVÁN

nyilallt az iménti fájdalom. Behunytam a szememet. Hirtelen a csodaszép félvér lányt láttam magam elõtt. Mintha rám mosolygott volna. Õ akar segíteni? — Dubaya is igazolhat, fiúk — jegyeztem meg, amennyire tõlem tellett, hát könnyedén. Érdekes módon, ez hatott. A tiszt megtorpant, visszajött, lenézett. — Dubayát mondtál? — Jól hallottad. Tegnapelõtt kétszer is beszéltem vele Mogambéban. Nagyon csinos lány — tettem hozzá, talán fölöslegesen. A fickó egy hosszú másodpercig farkasszemet nézett velem, aztán mondott valamit mély torokhangon a társainak, és sietve elment. Helyreállt a majdnem-csönd, és vártam. Várni kellett. Legalább negyedóra telt el. Ismét léptek zaja, ajtónyitás, ezúttal azonban ketten jöttek be. Amikor látómezõmbe került a kezük, hideg futott át a hátamon. Jókora kést, illetve inkább tõrt láttam. Az markolta, aki felém lépegetett. Csak késõbb ismertem fel Vippent. Elvágta a kötelékeimet, és felsegített. A szigetiek távolabbról néztek. Megkönnyebbültem, és nagyon szívélyesen ráztunk kezet. Megdörzsöltem a csuklóimat. — Üdvözlöm. Mondhatni, marasztaló a szigetiek vendégszeretete — tréfáltam halványan. Vippen elvágatta a köteleket a lábamon is, csak utána szólt. — Nem gondoltunk arra, hogy önöket valahogyan meg kellene különböztetni az igazi zsoldosoktól. De hát a maga ötlete volt ez a fura... hm... érkezési módszer. — Még nem bántam meg — biztosítottam felõle. — Bár négy emberem közül egyet lelõttek a maga ellenállói. A többiek? — Itt õrzik õket a szomszéd házban — felelte. — Majdnem egyszerre gondoltunk az arzenálra, a kerek bástyatoronyra. Maguk felül jöttek a fegyverekért, nehogy a

60


zsoldosok elvegyék, egy csapatunk pedig ugyanakkor jött a föld alatti bejáraton. Emiatt tört ki az a kis csetepaté... Az ablakhoz mentem. Amitõl tartottam, bekövetkezett: már legalább dél volt! — Mennyi az idõ? — kiáltottam. Vippen azonnal értette, mire gondolok. — Ne ijedjen meg, még nem késett le semmirõl. A mieink keményen ellenállnak a kormánynegyedben, a zsoldosok egy része pedig nagy késéssel érkezett Morenóból. Hála a maga figyelmeztetésének! Útközben és Reggar szélén néhány emberünk kilõtte a kocsijaikat, több csapatuk eltévedt, nem ért ide idejében a találkozóhelyekre... Szóval, még tartjuk magunkat. Háromnegyed egy múlott. A fejemet tapogattam. — Akkor is sok idõt vesztettünk. Mi most a teendõ? Az arzenál fegyvereit szétosztották? — Igen, húszegynéhány emberünk van, a rendõrségen kívül. Azok a minisztériumi palotában rekedtek. Valakinek el kellene jutni oda, és kihozni a minisztereket és az õrségüket. Sajnos még Torres, a köztársaság elnöke is ott van. No persze, nem ártana egy kis fegyverhez is jutni, mert abból még mindig túl kevés van nekünk. Az agyamban máris kirajzolódott egy terv. Félrevontam Vippent, sugdostunk. A szeme ragyogott, mire befejeztem. — Ez igen! De el kell kerülni valahogy, hogy ugyanaz legyen, mint az elõbb! Maguknak nagyobb biztonságban kell lenniök, hiszen ebben a tervben önöké a kulcsszerep. — Jöjjön velünk valaki, és legyen a közelben, ha kell — mondtam, merõen a szemébe nézve. De nem értette a célzást — nem önmagára gondolt, hanem énrám. Alighanem. Mert hirtelen így szólt. — Vigyék Dubayát, õ aztán minden helyzetben feltalálja magát.

61

NEMERE ISTVÁN

„Egy nõt? Ez túl veszélyes!” — akartam mondani. De egyrészt eszembe jutott, hogy Mogambéban sem éppen veszélytelen feladatokat látott el a lány, másrészt szépségének már az emléke is lenyûgözött. Dubayával menni csatába...? Hát ez nagyon vonzó ötletnek tetszett, és valóban az is volt. Csak némán bólogattam. Két óra lehetett, és az Elnök-szigetek fölött delelt a nap. Hihetetlen forróság volt, a szó több jelentésének értelmében is. Alig volt árnyék, legfeljebb néhány fal tövében. Mint ott is, ahol most feküdtem. A reggari fõtér szélén egy elég rossz állapotban lévõ ház fala adott némi védelmet a naptól és az ellenségtõl. Mióta Pierre, a belga meghalt, csak négyen maradtunk: Jean, Lucien, Giulio és én. De itt már újra öten voltunk. Dubaya is ott hasalt mellettem. Nadrágot és zubbonyt viselt, és a géppisztoly is olyan otthonosan állt a kezében... Csodás alakját nem torzította el sem az öltözet, sem a zubbonyzsebeket lehúzó tartalék tárak tömege. Kávébarna arcán most elõször láttam mosolyt. Pedig a helyzet egy csöppet sem volt vidám. — Én indulok elsõnek, Daniel! — Nem örülök neki, Dubaya — vágtam rá azonnal. Biztosan tudta, miért aggódom érte. Talán látta a szemembõl is, hogy féltem õt... Megeresztett felém egy röpke mosolyt, és máris indult. Felpattant a helyérõl, és futott. Fennállt a veszélye, hogy vagy a zsoldosok, vagy a szigetiek eresztenek belénk egy sorozatot. De nem tehettünk mást — el kellett jutnunk abba a bizonyos házba, ahonnan Vippen állítása szerint mély árok vezet a minisztériumi palotába. Az árok régóta ott van, esõs idõben megtelik vízzel, ki is van betonozva. Egy ciszternához viszi az esõvizet. Egyelõre nem kellett attól tartanunk, hogy belefulladunk — itt már sok hete nem esett, és az árok taplószáraz, azt mondták.

62


Dubaya elindult, én követtem, majd sorban a többiek. Giulio volt az utolsó. Õ volt kis csapatunkban rajtam kívül a legtapasztaltabb, ezért a hátvéd szerepét osztottam rá. Két ház között futottunk, amikor a közelben valahol felkelepelt egy fegyver. Megismertem a hangjáról, belga gyártmány. Ezek alighanem a zsoldosok! Fedezékbe vetettem magamat, és kiabáltam. Marhák, ne ránk lõjetek, hanem az ellenségre! Csönd volt. Kockáztatni kellett. Dubaya négy méterre feküdt tõlem, intett: maradj fekve. De én mindent egy lapra tettem fel, mint már nemegyszer. Felálltam, hogy megmutassam magamat a zsoldosoknak. Ezek aligha tudhatják, hogy átálltam a szigetiekhez. De én ismertem a teljes tervet, Dubaya meg csak annyit tudott, hogy el kell kísérnie minket. Mégsem lenne jó, ha most lelõnének. Akkor aztán oda az akció, és a társaim nem sokra mennének nélkülem — gondoltam, talán kissé túl büszkén. — Melyik csoport vagytok? — kérdezte valaki. Aztán megláttam az illetõt. Látásból ismertem, még a hajóról. Egy kistermetû francia, akit szintén Wammer szervezett be Mogambéban. — A kettesbõl, de késve érkeztünk a városba! — feleltem. — Innen hallottuk a lövöldözést. — Gyertek közelebb! Giulióra néztem. Habozva bólintott. Jean és Lucien is tudták, mit fogunk tenni. Lassan mozdultak mindnyájan. Dubaya mellém pattant, izgatottan suttogta. Megõrültél? Odamégy hozzájuk? — Része a tervnek, amiben Vippennel megegyeztem. — Énvelem mi lesz? Ha meglátnak, rájönnek, kik vagytok... Hogy mi együtt harcolunk... — Nyugalom, nem vagyok hülye! Gyere!

63

NEMERE ISTVÁN

Nem hagytam több idõt, elõre mentem. A térrel párhuzamosan ment egy kis utca, itt több volt az árnyék. Besorjáztunk. Hátulról léptünk be a házba, ahol minden szobában, minden ablaknál állt egy géppisztolyos alak. Valaki a sarokban ült, és konzervdobozból falatozott. Ez lehetett a kis csoport vezetõje. Giuliónak nem kellett mondani semmit, azonnal az ajtóhoz ment. Jean és Lucien az ablakokhoz közeledtek. — Gyertek, fiúk, már azt hittem, itt öregszünk meg! — kedélyeskedett a pasas. Láttam, a fegyverét jó messze a falhoz támasztotta. „Az óvatlanságnak is ára van, mindjárt megtudod...” Akkor jött be Dubaya. A zsoldosok döbbenten nézték. Volt egy másodperc, amikor a döbbenet valósággal lebénította õket. Éppen erre számítottunk. A pasasnak a szája is tátva maradt, keze az ölében, a konzervdoboz megdõlt, és nadrágjára csorgott a barnásvörös lé... Géppisztolyom csövével megérintettem a homlokát. — Számotokra véget értek a harcok, fiúk. A mondat csöndes volt, mindenkinek szólt. Mire elfordították a tekintetüket Dubayától, és ránk néztek, elkéstek. Nem emelhették fegyvereiket ellenünk — az lett volna életük utolsó mozdulata. Öten voltak abban a szobában, és most tehetetlenül eresztették le a kezüket. — Hiszen ti... ti is... zsoldosok vagytok — suttogta tehetetlenül a vezetõjük, szakállas arca hihetetlen kétségbeesést fejezett ki. — Persze. Csak éppen az ellenkezõ oldalon — magyaráztam meg. — De nem akarjuk a veszteteket. A földre a fegyvereket, és kész. Túlélhetitek ezt a háborút is. Lucien és Jean összeszedték a földre dobott fegyvereket. A férfiak feltartott karral álltak a falhoz. Dubaya arcán felfénylett a mosoly. Most már õ is értette tervemet. Vippen is egyetértett azzal, hogy mint „zsoldosok”, minél több Ranegra-zsoldost fegyverezzünk le. Így fegyverhez jutnak a

64


szigetiek is, Ranegráék viszont veszteségeket szenvednek, hisz aligha hoztak magukkal számottevõ tartalék fegyverállományt. Giulio talált egy üres szobát, betereltük a zsoldosokat. Figyelmeztettük õket, ne kiabáljanak segítségért, mert ezután is itt leszünk a közelben, és a „kérdést megoldjuk egy kézigránáttal is, ha úgy adódik, ugye, fiúk?!” Öt zsoldost leszereltünk hát néhány perc alatt. Bezártuk õket, a fegyverekbõl kiszedtük a tárakat. Amit használhattunk, magunkkal vittük, a többit elrejtettük a bútorzatban. Tegnap este még mit sem sejtõ szigeti polgárok laktak itt, ma reggeltõl pedig el kellett menniök. Az elnöki palotát ostromló zsoldosok vették be magukat a házakba. — Gyerünk tovább. Többfelõl hallottunk fegyverdörgést. A következõ ház földszintjén is volt egy csoport. Ezúttal csak három ember, nekünk háttal állva szinte élvezettel lõtték a tér közepén álló palotát. Nem is vették észre, amikor beléptünk. Ezeket Giulio és Lucien fegyverezték le. Dubayával és Jeannal máris felmentünk az elsõ emeletre. Ott ketten voltak. Egy perccel késõbb barátaik sorsára jutottak. Bezártuk õket is. Dubayának kezdett tetszeni a dolog. Talán azt hitte, hogy veszélytelen? Én tisztában voltam a kockázattal, és azzal is, hogy ez nem mehet így sokáig. Wammernek vagy még inkább Rilsonnak feltûnhet, hogy már három házból nem lõnek, hogy a „tüzet szüntess” kicsit sokáig elnyúlik. Tényleg, mi lehet a „négyes fogattal”? Vajon Queler most is vakító fehér öltönyben feszít? Vagy valamelyik fedezékben reszket? És Ranegra? Hamarább megtudtam, mintsem akartam. Pedig olyan jól ment minden! Tizenhat zsoldost „szereltünk le fél óra leforgása alatt, amikor a legközelebb az utcára lépve... Rilsonnal találkoztunk. Dubaya mindenütt a sor végén jött

65

NEMERE ISTVÁN

Giulióval, most barátom visszalökte a lányt az épületbe, és egyszerûen eléje állt. Reméltem, Dubaya is rájött, mi történik. — Maguk mit csinálnak? — kérdezte Rilson. Három ember volt vele. Az ötlet akkor villant az agyamba, valósággal elkábított. Rilsonnál is volt fegyver, meg a társainál is, természetesen. Közelebb mentem hozzá, közben beszéltem. — Késve értünk a városba, uram. Idejöttünk a lövöldözés zajára. De ebben a három-négy házban senkit sem találtunk! — Mi ez? Pedig megparancsoltam nekik, hogy innen vegyék tûz alá a palotát! — dühöngött. Félreintette Giuliót, és belépett. Csak a szememmel beszéltem társaimnak. Giulio, Jean, Lucien... Mindegyikre jutott egy ember, máris ott álltak mellettük-mögöttük. Én körbepillantottam. Sehol senki. Rilson kezét magasba tartva hátrált ki ismét az ajtón. Tudtam: Dubaya géppisztolya elõtt áll. — Errõl ennyit, uraim — jegyeztem meg elõkelõen. — Fegyvereket a földre, kezeket fel! Lucien, vedd el Rilson pisztolyát is! Ösztönöm veszélyt jelzett. De valósággal elvakított a nagy cselekedet, sõt a még nagyobb ötlet: a szigetiek kezébe adhatom magát Rilsont, a nagy stratégát, a zsoldosok parancsnokát! — Maga megveszett! — sziszegte haragosan Rilson. Alig akarta elhinni, mi történt. De Dubaya az õ számára is egyértelmûvé tette a dolgot. Itt van egy csapat, amelyben együtt harcolnak a szigetiek és az átállt zsoldosok! Azt hiszem, hogy alig akarta elhinni. Minden szépen ment volna, ha... Ha nem jön közbe egy apróság. Arrafelé több házat megszálltak már a zsoldosok, és valaki a hátsó utca felé is állíthatott egy õrt, nehogy meglepjék õket. Sohasem derült ki, hogyan is volt valójában. Csak egy tompa kiáltást hallottam nem túl messzirõl és fentrõl. Valamelyik elsõ emeletrõl jöhetett a hang. Világéletemben

66


utáltam az utcai harcokat, kegyetlen dolog az. Mindenesetre a tetteimet már ösztönök uralták, oldalra vetettem magamat. Talán csak egy tizedmásodperccel korábban, mintsem megszólalt az idegen géppisztoly, és tûzzel árasztott el bennünket. Szemem sarkából láttam a torkolattüzet, nem volt túl messze. Akkor már repültem, be egy kapualjba. Rilson megingott, többen ordítottak. Dubaya felemelte fegyverét és lõtt. Nem tudtam, Rilsont õ lõtte-e le, vagy tévedésbõl az a zsoldos, aki ki akarta szabadítani a parancsnokot. Mindenesetre Rilson véresen hevert a kövezeten. Közben Giulióval együtt lõttük az idegent. Tíz másodperc sem telt belé, és megértettük: ezzel végleg riasztottuk az összes zsoldost. Most már mindenki ellenünk fordul majd! El kell innen tûnni! — Vissza, fiúk! Dubaya is kiabált, csak a zajban nem hallottam, mit. Aztán rájöttem: az árkot emlegeti, amely a ciszternába vezet. Hát tényleg, más utunk aligha maradt. — Gyertek már! Rohantam, fedezékbõl fedezékbe. Mögöttem Dubaya, akit aztán elõreengedtem. Lucien is jött. És Giulio. — Mi van Jeannal? Senki sem válaszolt. Rilson egyik kísérõje visszaszerezte fegyverét, utánunk lõtt. Nagyon, nagyon közel a fejemhez süvítettek a golyók... Jean tehát ottmaradt? Lelõtték? Rohantunk, mint a szélvész. Be egy keskeny utcába, aztán egy másikba. Még eszembe jutott szegény Jean, a kis vörös képû, hegyes orrú fiú. Õ sem látja meg többé a Szajnát. Csak húszéves volt. Dubaya mutatta meg a házat. Berohantunk az udvarra. Valóban ott volt az árok. Kétölnyi széles, kibetonozott kopár valami, persze száraz, ahogy sejtettük. Megvártam, míg Dubaya elõrefutott, a többiek pedig követték. Még egy

67

NEMERE ISTVÁN

másodperc fölösleges várakozás — hátha jön Jean... De senki sem jött, viszont közelgett a géppisztolytûz. Ezek üldöznek bennünket! Kár volt azt hinnem, hogy senki sem jön. Az ellenség nem adta föl. Különösen, ha Rilsonért is nekünk állítják majd ki a számlát! Az árok a tér alatt ment, itt-ott be volt fedve rácsokkal, de nem mindenütt. Nem lõttünk, görnyedten mentünk, néha kezünkkel is megtámasztottuk testünket, akár a majmok. Reméltük, ellenfeleink sokáig nem tudják meg, hol vagyunk. Már csak hárman voltunk, és Dubaya. A ház, amit „palotának” is neveztek, valójában csak a sziget fõvárosának egyik legrégibb épülete volt. Valaha egy portugál nemesi család tulajdonát képezte, azt mondták késõbb. Egyemeletes volt, mint Reggar belvárosában a fontosabb épületek. Magányosan állt középen, és azon a délutánon már nem volt egyetlen ép ablaka sem. Húszegynéhány szigetlakó védte. Nem pazarolták a lõszert. Csak biztos célra lõttek, persze gyakorlatlanságuk miatt így sem büszkélkedhettek túl sok találattal. De annyit elértek, hogy a zsoldossereg addig nem tudott közelebb férkõzni. Amikor mi a föld alatt közelítettünk, éppen egy meghiúsult roham dúlt a téren. A zsoldosokat általában bátor embereknek tartják, de ez nem jelenti, hogy ész nélkül rohannának a vesztükbe. Amikor a nyílt térségen kellett volna átrohanniok, megértették: õk nem frontkatonák, és hamar visszavonultak. Kényelmesebbnek tartották, ha messzirõl lövöldöznek a „palotára”. Kivéve azt a feldühödött csapatot, amely minket üldözött az esõfogó árokban. Odafönt mind kevesebb volt a rács, tehát idelent egyre sötétebb lett. A csatorna lejtett, már felegyenesedhettünk. Hûvös huzat és sötétség... — A ciszterna — mondta Dubaya. Hangja furcsán kongott. Giulio nyugtalanul tekintgetett hátra. Az ellenfeleket még nem láttuk, csak hallottuk. Talán õk is minket, bár

68


igyekeztünk halkan lopakodni. Dubaya talán járt már itt? Vagy gyermekként játszott errefelé? Nem tudtam, és idõ sem volt megkérdezni, vajon most is õ vezet-e bennünket, vagy csak megyünk az orrunk után? — Lépcsõk, vigyázzatok! — máris ereszkedett lefelé. Lucien és Giulio követték, én mentem utoljára. Már nagyon hûvös volt, szinte fáztunk. Nem volt nálunk lámpa. A lány ügyesen kapaszkodott, aztán vízcsobogást hallottunk. — Térdig ér, gyertek csak. Reggar vízkészletének egy részét tárolták itt. A szintkülönbség miatt alighanem csak vödrökkel merhették ki. A ciszterna mélyebben feküdt, mint a város bármelyik háza. Ez is Afrika. Ahol évente egyszer vagy kétszer sem esik az esõ, az emberek a századok során sokféleképpen próbálták-próbálják becsapni a természetet. Csapdaérzésem volt, nem szeretem harc közben az efféle helyeket. Csak a bejáratot ismertem, és tudtam, hogy ott jönnek utánunk az üldözõk. És hol a kijárat? Van-e olyan? Már térdig gázoltunk a vízben. Az eddigi hõséggel ellentétben ez a folyadék most szinte jegesnek tetszett, hasogatott a fájdalom a lábunkban. De erre sem figyeltünk. Egy utolsó fenti kis rácsos beszûrõdõ fényfolt alatt torpant meg Dubaya, és hátranézett. Láttam szép arcát, merthogy õ most is szép volt. Hosszú combjaira tapadt a vizes nadrág, egyszóval... hm, szóval nagyon tetszett nekem ez a nõ. Persze, furcsálltam is, hogy ilyen helyzetben még erre is tudok gondolni. Elõreküldtem a fiúkat. Dubaya valamit kiáltott a távolból. Újabb folyosó lehetett elõttünk. Én zajt hallottam hátulról. Máris itt vannak? Leguggoltam. Bele a vízbe, csaknem hónaljig. Nem hittem volna, hogy a zsoldosok ilyen élelmesek. Nekik senki sem mutatta az utat, csak sejtették, merre menekültünk. Mégis itt voltak már. Lélekszakadva rohantak a nyomunkban. A ciszternában elég sötét volt, és az elsõk szeme

69

NEMERE ISTVÁN

még nem szokta meg ezt a kevés fényt. Ezek szeme már soha többé nem alkalmazkodott semmihez. Lelõttem õket. A két fickó azonnal a vízre zuhant, és utána csak csendesen lebegtek az általunk keltett hullámokon. Az egyik a hasán, mélyre lógó fejjel. De a többiek nem rohantak bele a csapdába. Feltorlódtak a betonárokban. Közben én lassan araszoltam hátrafelé a vízben. Már nem éreztem, milyen hideg. Az életemért harcoltam. Aztán olyasmi történt, amire nem számítottam. Ez még velem is elõfordulhat. Az egyik tetõrács fényében valami sötét tárgy suhant el a ciszterna mennyezete alatt. Röppályájából ítélve a bejárat felõl dobhatták, és már zuhanóban volt. Az agyam még felfogta a látványt, és alighanem mûködtek más érzékszerveim is, mert csak annyi villant belém: GRÁNÁT. Tudtam: ha felrobban ezen a szûk helyen, végem. Talán még a falak is beomlanak. Hogyan úszhatom meg? És máris buktam le. A sekély víz volt most a menedék. Ha a gránát még a levegõben robban, talán megúszom. Ha beleesik a vízbe, és ott következik be a detonáció, nem sok marad belõlem, amit eltemethetnek a barátaim. Ha ugyan eszükbe jut egyáltalán... Már a víz alatt voltam, és ellöktem magamat az ellenkezõ irányba. Már nem volt messze a ciszterna szemközti fala. Visszatartottam a lélegzetemet, és a víz alatt siklottam... Azt hiszem, még a bezárt szemhéjamon és a vízrétegen keresztül is láttam azt a fényes, majdnem vakító villanást. Hatalmas erõ taszított rajtam, éles fájdalom a vállamban, és tudtam, hogy a falhoz kent ez az erõ. Egyik kezem a fejem körül védõöleléssel. Egyéb hangokat akkor nem hallottam, egy percre megsiketített a robbanás éktelen döreje. Görcsösen igyekeztem megõrizni integritásomat és cselekvési képességemet... De alighanem túl sokáig tartott kábultságom. Mert amikor végre felmerültem, és kinyitottam a szememet, karok ragadták

70


meg a vállamat, és pontosan egy rám célzott géppisztoly csövébe nézhettem. Ismét fogoly voltam. Ezúttal — a bosszúra szomjas zsoldosok kezében. Felrángattak, és máris elvették fegyveremet. Lökdöstek hátrafelé. Láttam a szájukon, hogy valamit üvöltenek, de akkor még nem hallottam semmit. Csak percek múlva tért vissza a hallásom. — Kifelé! — ordították. — Elkaptunk, te jómadár! — Most megkapod a magadét, te gyilkos! — ilyeneket is üvöltöttek. Az enyémeket nem láttam. Talán még észre sem vették, mi történt velem, vagy azt hiszik, a gránát végzett velem. Ellenfeleim négyen voltak, és mindenáron õk akartak hátravinni. Közben másokkal is találkoztunk, jöttek elõre lövésre tartott fegyverekkel. Sejtettem, ennek a négynek elege van már a frontharcosi minõségbõl, és én szolgáltatom az okot, hogy kivonuljanak a harcvonalból. Az agyam ismét dolgozni kezdett. Nem voltam még fegyvertelen, csak ellenfeleim hitték. Nadrágszáram alatt, jobb hátsó lábszáramon mindig oda van szíjazva egy kisebb tõrkés. Zubbonyom zsebében egy vékony reszelõ, amelynek a hegyével bilincset is nyithatok. No és itt vannak a karjaim. Még nem kötöztek meg. Ezért sem várhattam sokáig. Gyengének tettettem magamat, még azt is hagytam, hogy húzzanak maguk után. Fejünket lehorgasztva mentünk, ketten rángattak, ketten meg mögöttünk jöttek. Szembe is futott néhány alak. Egy helyen nagyon sötét volt, itt hiányoztak a felsõ rácsok Ez volt az a pont, ahol mûködésbe léptem. Én, a „gyenge”, a „tántorgó” hirtelen oroszlánná változtam. Most nem voltak ott mellettem társaim, mindenki helyett küzdenem kellett. Szembe sem jöttek vérszomjas zsoldosok. Egyedül maradtam azzal a néggyel.

71

NEMERE ISTVÁN

Hirtelen magamhoz rántottam azt a kettõt, akik a karjaimat fogták. Összecsaptam a fejüket — tudtam, ez csak pillanatnyi kábultságot okoz, de idõt kellett nyernem a másik kettõnek. Bal lábbal kirúgtam hátra, akár egy szeszélyes ló. Ez a kelet-ázsiai alsóvégtagos ütés általában használni szokott. Most is. Az ellenfél csak feljajdult, és kidõlt oldalra. Akkor már fordultam, lecsaptam a negyedikre. A fejét érte az öklöm, a jobb halántékát, fordulatból belevittem minden energiámat. Sikerült, lerogyott. A másik kettõ akkor ébredezett, de még tántorogtak. Az egyik vállán lógott a tõlem zsákmányolt géppisztoly. Most már mind a négy végtagommal dolgoztam. Az egyik két rúgást kapott gyors egymásutánban, a másik egy csapást a nyakára, amitõl végleg kidõlt a harcból. Az iménti, a negyedik is kezdett magához térni, hát kénytelen voltam ismét elaltatni — de már a visszaszerzett fegyverem tusával. És nem volt több ellenfelem. Kikaptam fegyvereikbõl a tárakat, zsebre vágtam, és futottam vissza a ciszterna felé. Csuromvizes voltam, de ezt sem vettem észre. A ciszternáig senkivel sem találkoztam. A zsoldosok azt hitték, egy társuk fut utánuk. A sapkám rég eltûnt, valahol az ivóvízben úszkálhatott. Belegázoltam a vízbe. A tõr a kezemben, most inkább ezt kellett használnom, hisz nem volt hangtompítóm. A ciszterna vizében hárman gázoltak, a többiek már elõbbre járhattak. Nem tudtam, hányan vannak összesen. Lassan mentem utánuk, és õk is azt hihették, egy vagyok közülük. Különösen a sorban az utolsó — egészen addig, míg a tõrt a tarkójára nem tettem. Akkor megmerevedett. — Fegyvert a vízbe, és lassan fordulj meg! — suttogtam. Engedelmeskedett. A zsoldosok is szeretnek élni, és különösen nem szeretnek meghalni vadidegenek ügyeiért — pedig éppen ezért kapják a nem is kicsi zsoldjukat... Ez okos fiú volt. Elvettem a fegyverét, és megparancsoltam, menjen hátra, ki a száraz folyosóra. Ha visszajön, lelövöm — ígértem

72


nagyon õszintén. Ezt is megértette és eltûnt. Már csak hárman voltak elõttem. A ciszterna túloldalán vizes kõfolyosóban mentünk tovább. Reméltem, Dubaya és társaim jóval elõttünk járnak. A másodikat is utolértem. Nyugtalanul hátranézett, ajkamra tettem az ujjamat. Nem értette a dolgot. Kinyújtottam a kezemet, megmarkoltam fegyvere csövét és váratlanul... iszonyú erejû ökölcsapást vittem az arcába. Azt hiszem, eltört az orrcsontja. A meglepetés tökéletes volt, nem is védekezett. A vízbe esett, de már fegyvertelenül. Mielõtt ordíthatott volna, tovább lábaltam. A második pasas és az elsõ éppen lõni kezdtek, szembõl pedig, valahonnan a sötétbõl szintén lõttek. Beugrottunk a falak tövébe. Amikor nem hagyott alább a lövöldözés, közelrõl én is beleeresztettem egy golyót az elõttem álló zsoldos combjába. Azt hihette, amazok találták el. És tényleg így lett. Hiszen én — amazok közé tartoztam. Már csak egy ellenfelem volt. De õt akkor eltalálták a szigetiek, halk kiáltással rogyott le. Nem volt már ellenfelem. — Hej, Dubaya! — kiáltottam. — Én vagyok, Rienzi! Ne lõjetek! Többször is meg kellett ismételnem, mire valóban csönd lett. Mögöttem csak a csönd — és elõttem is az. Kiléptem rejtekhelyemrõl, és elindultam, majdnem futva, tocsogva a vízben. Vagy negyven métert szaladtam, ismét szárazra jutva. Végre a homályban megpillantottam néhány térdeplõ alakot. Fegyvereket markoltak. Az egyik Giulio volt. Most nagyon megörültem neki is. Élek! Ismét megmenekültem, a fogságból, a halálból. — Gyere! — szólt Lucien is örömmel. De a tekintetem mást keresett... Dubaya már egy lépcsõnél volt. Homályban. Az arca egészen feketének látszott. De a szeme világított.

73

NEMERE ISTVÁN

— Itt vagy, Rienzi? Örülök — mondta egyszerûen, mégis melegen. És akkor bennem is megmozdult valami. Fél karral magamhoz öleltem, annyi mindent szerettem volna szólni, de... De hallgattam. Azt hiszem, õ így is értett mindent. — Gyertek, már a házban vagyunk — és elõrement. Mi pedig követtük. A házat védelmezõ szigetiek nyugtalanul és bizalmatlanul fogadtak bennünket. Hiába volt velünk Dubaya, a három volt zsoldosra nem nagy örömmel néztek. Csak amikor Dubaya elmondta nekik, mit mûveltünk az utóbbi órákban a zsoldosokkal, hogy hánnyal lettek kevesebben miattunk az õket támadó ellenfelek — akkor megenyhültek egy kicsit. Azt már nem is meséltem el, mit tettem én a ciszternában az egykori pályatársaimmal. Végül Vippen nevének említése tette fel a koronát a nagy mûre. Amikor Dubaya úgy mutatott be nekik, mint Vippen barátját, akit az még Kairóban szervezett be a haza védelmezõjének, végre felragyogtak az arcok. Barna mosolyok, hófehér fogsorok. Itt volt az a tizennyolc fiatal, akit Vippenék kiképeztek. Illetve, már csak tizenhatan voltak, mert a reggel óta tartó ostrom folyamán ketten elestek közülük. Néhányan rendõregyenruhát viseltek. Normális idõkben õk tartották fenn a közrendet a szigeteken. No és ott volt még néhány civil férfi, fõleg középkorúak vagy idõsebbek. Fehér inget, sötét öltönyt viseltek — a miniszterek. És köztük az Elnök-szigetek kormányának feje, Torres. Õszülõ, de csak hatvan körüli, mûvelt ember, aki szemmel láthatóan nem tudta, mit csináljon ebben a lõporszagú földszinti teremben, ahol minden ablaknál egy géppisztolyos férfi állt, és olykor ki-kilõttek az ablakon. — Elnök úr, Daniel Monti a nevem — mondtam, és megálltam elõtte. Nem nyújtott kezet, de nagyon rokonszenves volt a tekintete, amikor rám emelte.

74


— Hallottam már magáról. Ügyes volt az entrée-ja, Monti. Vippen mesélt a ma délelõtti ügyeirõl is. Ön szerint milyen kilátásaink vannak itt? Körülnéztem. Dubaya alig észrevehetõen intett a fejével: „ki innen!” — Itt nem maradhat, elnök úr. A zsoldosok kivárásra játszanak — szavaimat a közelben tartózkodó fiatal fegyveres szigetiek is hallották. — Ugyanis minden megkezdett napért fejenként tízezer dollárt ígért nekik Ranegra, illetve a foszfátbányákra ácsingózó Queler. — Szóval Queler is itt van — ingatta a fejét. Nem csodálkoztam, hogy ismerik egymást. — Igen, uram. A zsoldosok holnapig vagy holnaputánig fogják itt játszani a „kemény ostromot”, és ehhez a parancsnokaik is asszisztálnak, hisz õk is eszerint kapják a jutalmat. — Mit tanácsol? — Ki kell innen jutni, és a nagy szigeten valahol máshol megszervezni az ellentámadást. A rádiót már elfoglalták, úgy hallottam... De ez nem akadály. Valahogyan szólnia kell az emberekhez. Ön egy jó kocsin, és persze kellõ kísérettel körbejárhatja a szigetet, minden városban tart egy beszédet. Fõ, hogy az emberek lássák és lelkesedjenek. — Akkor sem tudok nekik fegyvert adni — legyintett. — Még nem — hangsúlyoztam. — Ugyanis közben mi itt maradnánk a városban, és támadnánk a zsoldosokat. Adjon nekem nyolc-tíz fegyverest, uram, és megmutatom: ma is lehet csodákat tenni. Lehet, mire meghozza az embereket Reggarba, már nem is lesz ellenfele. Ez blöffnek hangzott. Magam is találkoztam már ilyen nagy szövegû szélhámosokkal. Lehet, hogy engem is ennek hisznek? Láttam, Torres várakozva néz Dubayára. Az elnöknek nagyon is európai az arca, és majdnem fehér bõre

75

NEMERE ISTVÁN

volt. Érdekes ellentétet képezett Dubaya kávébarna, kissé negroid arcával, bõrével. Volt valami hasonlóság rajtuk, vagy csak én hittem úgy. Nem maradt idõm ilyesmin elmélkedni, mert feszülten vártam, mit mond Torres. Végtére is, õ itt a legnagyobb „fõnök”, akárhogyan is vesszük. Talán még Vippen is neki engedelmeskedik. A lány egy pillanatig gondolkozott, aztán némán bólintott. Furcsálltam, hogy az elnök éppen egy félvér lánytól teszi függõvé döntését. Ki ez a Dubaya? — Csináljon tervet — mondta akkor Torres. A fiatal férfiak egyike elém állt. — Satron vagyok, az önvédelmi csoport parancsnoka. A ciszternán át már aligha mehettek ki... Gyere velem, mutatok valamit. Lucien és Giulio ott maradtak, Dubaya is. Ketten mentünk át néhány ajtón és egy elõszobán, aztán váratlanul az épület minden oldalról zárt csöppnyi udvarán találtuk magunkat. Két autó állt itt. Egy kis teher, valójában egyszerû áruszállító furgon, és egy terepjáró. Ez utóbbi masszív japán gyártmány, a nagyobbak közül. Jóval többet ért, mint a furgon. Megnéztük, van-e bennük benzin. Minden rendben volt. — Ezeken elmenekülhetne az a kis csapat, amelyikrõl beszéltél — mutatta Satron. Jól megnéztem magamnak. Szeretek belemerülni az emberek szemébe — félreértés ne essék, a férfiakéba is, de persze nem olyan célból — hanem hogy tudjam, mennyit érnek, és milyenek... Satron huszonhét éves lehetett. Õszinte arcán még ott volt a fiatalos lelkesedés, de az már összekeveredett némi gyanakvással, felnõttes érettséggel és enyhe ravaszsággal. Nem volt érdektelen keverék, az biztos. Mivel Dubaya és a többiek is megbíztak benne, hát én sem tehettem mást.

76


— Mondj valamit az általános helyzetrõl. Amirõl talán az elnök jelenlétében nem szívesen beszélnél — kértem. Sóhajtott. — A helyzet rosszabb, mint õ sejti. Még nem mondtuk meg neki, hogy a nagyobb szigeten az emberek nem mozdultak meg a védelmünkben, legalábbis eddig nem. A rádióállomás tényleg a zsoldosok kezén van, a kikötõt is elfoglalták, a teherautók bázisáról nem is beszélve. A város egyetlen nagyobb benzinkútja és a hozzátartozó üzemanyagbázis is a kezükben van, jobb, ha tudod, Monti. — Vippen mit csinál? — Próbálja felrázni az embereket Reggar külvárosában, de eddig nem sok sikerrel járt. — A központotok érintetlen még? Amelynek a telefonszámát Vippentõl kaptam. — Megvan, de nem sokra megyünk vele... — Nekem van egy tervem. De ehhez ki kell vinnünk Torrest a palotából. — Ha ezt meg tudod csinálni, Monti... — nagy dicséretet elõlegezett volna, de nem hagytam, hogy befejezze. — Ki tudom vinni. Ezekkel az autókkal. Tudsz szerezni öt-hat kézigránátot? — Hát persze, van a készletünkben. — Hozzál hát, és valamilyen zsinórt is, pár métert. Két perc múlva ott volt. Óvatosan adta át a gránátokat. Kinyitottam a furgon ajtaját, elõretoltuk a zárt kapuhoz. A gránátokat kettesével egy-egy darab zsinórra fûzve felaggattam a vezetõfülkében, az ülésekre és belül az ajtókra mindkét oldalon. Satron hátán végigfutott a hideg. — Öregem, ki a fene fogja ezt vezetni? Ki mer ebbe beleülni? — Egy szellem — feleltem rejtélyesen. Satron morgott valamit portugálul, ha jól sejtem, bizonyos szenteket hívott segítségül. Az sincs kizárva, hogy

77

NEMERE ISTVÁN

õrültnek tartott. Szerintem minden férfi õrült, aki trópusi tájakon géppisztollyal kezében esztelen kalandokra adja a fejét. Tehát én többszörösen is az voltam. — Hívd ide az elnököt, Dubayát és két társamat — mondtam aztán. — És az én embereim? — Nem férnek fel a kocsira. Kénytelenek lesznek kitörni a ciszternán keresztül. Te gyere velünk. Satron vállat vont, és bement a házba. Mire kijöttek a többiek, már egyenesbe kötöztem a furgon kormányát is. Jó erõsen, el ne mozduljon az iránytól. Körbeálltak, pár szóval elmondtam a tervet. Hitetlenkedve néztek rám, még Giulio is, pedig gyanítom, nem egyet és nem kettõt látott már afrikai kalandjai során. — Nincs sok idõnk — mondtam végül. — Igyekezzen, hölgyem és uraim! Dubaya szemében némi elismerést, de nagy aggodalmat is láttam. Satron a kapuhoz állt, én meg bakapcsoltam a furgon motorját. Lassan gurulni kezdett, gyorsan kettesbe tettem a sebváltót és félreugrottam. A kapu kinyílott. Az autó kigurult a térre. — Csukd be! — kiáltottam Satronra. Jött egy segítõtársa, éppen jókor. Az elnök már lefeküdt a japán teherautó padlójára. A fiúk is beültek. Dubaya elõre, mellém, és leguggolt a padlóra. Satron hátraült. Kívülrõl õt sem lehetett látni. A másik fiatalembernek szóltam: intésemre majd ismét nyissa ki a kaput. Lábam a pedálon, kezem a sebváltón, a motor ismerõsen duruzsolt... Szeretem a dzsipeket. A furgon odakünn gurult, és persze lõttek rá. Azt hitték, menekülõk ülnek benne. A jármû nyílegyenesen haladt elõre, pontosan a palota kapujával szemben lévõ utcasarokra. Egy perce sem volt a zsoldosok látóterében, máris össztûzzel árasztották el. Az ajkamat rágtam az idegességtõl. Mi lesz már?! Robbanj fel!

78


Végre eltalálták valamelyik gránátot. Az robbant, és robbantotta a többit is. A detonáció hatalmas volt. Bennem rossz emlékeket ébresztett. A ciszternában, egy órával ezelõtt... Megráztam a fejemet, és tovább lestem a történteket. Tûz csapott fel közvetlenül az utcasarkon, és a dörrenéstõl kirepültek a környék még megmaradt ablaktáblái is. A furgon helyén csak egy kráter maradt. — Most! — kiáltottam. A fiú kitárta a kaput, indítottam. Ha beválik a tervem, senki nem fog ránk lõni. Mindenki azt hiszi, egy újabb vezetõ nélküli, ámde robbanóanyaggal megrakott kocsit indítottunk, hogy felrobbantsuk a zsoldosok lõállását... Lecsúsztam az ülésrõl a padlóra. Már nem láttam ki elõre. Vakon vezettem. Mellettem Dubaya gubbasztott, géppisztolyában vadonatúj, tele tárral. Az enyém a térdemen feküdt keresztbe. Hátul Satron, Giulio és Lucien is várták a parancsot. Ahogyan megbeszéltük. A kocsi lassan gurult elõre... És most csönd volt. Senki sem lõtt ránk. Ha ugyanolyan össztüzet kapunk, mint a furgon, egyikünk sem ússza meg élve. A szigetek elnök nélkül maradnak... És Dubaya... Meg én... Meg a többiek... Idegtépõ lassúsággal gurult az autó. Amíg azt hiszik, ebben sincsenek emberek, addig semmi baj. Csak nehogy belássanak valamelyik emeleti ablakból... Reméltem, hogy a zsoldosok között mindenki fedezékbe húzódott, hisz senki sem szeretne odaveszni egy hatalmas detonációban. Ciszternabeli kalandomra emlékezve még valami olyasmit mormoltam is magamban, hogy „ez a kézigránátok napja”, lassan feljebb csúsztam az ülésen, homlokom-szemem a szélvédõ alsó pereme fölé került. Már láttam valamit. Üres ablakok, kihalt házak... És az autó már alig öt méterre volt a másik kocsi nyomaként itt maradt krátertõl, és a mellékutca sarkától.

79

NEMERE ISTVÁN

— Most! — kiáltottam, elfordítottam a kormányt, a gázpedálra léptem teljes súllyal. A kocsi motorja felhördült. Hármasba tettem, és nyomás! A dzsip hátsó részében felemelkedtek társaim, a nyitott ablakokon kitették a géppisztolyok csövét, és tûz! Lõtték az ablakokat, kapukat. Elrobogtunk a térrõl, miközben a lövészek alaposan odapörköltek minden zsoldosoktól megszállt ablakba. Dubaya és én még nem lõttünk, takarékoskodtunk a lõszerrel. Láttam, õ is a közeli jövõre gondol, és ez is tetszett. Olyan, mint én. Ha mi ketten összefognánk... Torres elnök még a dzsip padlóján hasalt, nem engedtem felülni. Amint kirobogtunk a veszélyes övezetbõl — valójában csak néhány célt tévesztett golyót küldtek utánunk becsapott ellenfeleink — Satront odahívtam. — Hol van a rádióállomás? Nagyot nézett. — Hiszen mondtam, hogy már azt is elfoglalták a zsoldosok! — A legfõbb ideje, hogy visszafoglaljuk tõlük — feleltem nyugodtan.

80


Küzdelmek sora

Tíz perccel késõbb már világos volt számukra, hogy mit tervezek. Közben nem is álltunk meg. Dubaya mutatta az utat, Torres úr maga elé nézett, és a tükörben láttam az arcán: töpreng valamin. Lehet, õ sem hisz bennem? És abban, amit kitaláltam? A lényeg, hogy én hiszek benne, ezért meg is fogom csinálni. Ezek az emberek még nem ismernek engem, nem tudják, hogy ha én egyszer elhatároztam valamit... Dubayára pillantottam. Õ is éppen akkor nézett rám. — Nem hiszed, hogy sikerülhet? — kérdeztem. — Nem hinni kell, hanem megpróbálni — vágta rá. Karakán leányzó — gondoltam. Satron a hátam mögött ült. Útközben alig láttunk valamilyen jármûvet. Ezek a kis pesszimisták, lám, már abban sem bíztak, hogy kihozom Torrest élve. Most majd megmutatom nekik! A rádió épülete egy kis téren állt. Volt ott két autó, az egyik terepjáró. Ez újabb ötletet adott. — Giulio! — Igen, fõnök! — Amint bejutottunk az épületbe, átveszed az õrséget. Azt a személykocsit preparáld egy kicsit, nehogy üldözhessenek vele bennünket... A terepjáróra viszont igényt tartok. Vigyorgott. — Világos, fõnök.

81

NEMERE ISTVÁN

„Fõnök!” De régen is hallottam ezt a szót. Amikor még afféle félcivil „szabadcsapatokat” szerveztem, és vezettem magam is... Visszatért a régi idõ, mává lett, ami múlt volt? Bátran és minden habozás, lassítás nélkül robogtam az egyemeletes ház elé. Két zsoldos õrködött az ajtóban. Nyugodtan kiléptem a kocsiból. Giulio és Lucien követtek, kinyitották Torres elõtt az ajtót. — Hej, fiúk! — szóltam oda az õröknek. — Meghoztuk az elnököt. Beszélnie kell a rádióban. — Miféle elnököt? — néztek gyanakodva. — Hát Torrest, a szigetek elnökét — magyaráztam. — Közli majd az itteniekkel, hogy tegyék le a fegyvert, ne szálljanak szembe velünk. Úgy beszéltem, mint egy zsoldos. A ruhám is erre vallott. Két társamat talán látták még Mogambéban vagy a hajón. Torres gyászos arccal kászálódott le a kocsiról. Az egyik õr túl közel ment az autóhoz, benézett... Egyenesen Dubaya géppisztolyának csövébe. Én akkor már a másik mellett álltam, a fegyver csöve bordái közé nyomult. — Nyugalom, fiú. E körökben elég ennyit mondani. „Fel a kezekkel!” — ezt csak rossz filmekben mondják a rossz rendõrök. Profik között más a divat, nem kell túlbeszélni a dolgokat. Satron leugrott, közelebb jött. A két zsoldost lefegyvereztük, Giulio az egyik várakozó autóhoz kísérte õket. Én meg benyitottam. A földszinten senkit sem láttam, lépcsõ vitt fel az emeletre. Egy hevenyészett STÚDIÓ felirat is felfelé mutatott.. Torres és Lucien mögöttem jött. Dubaya a hallban maradt Satronnal. Ez volt tervem legrosszabb pillanata, leggyengébb láncszeme. Csak két fegyveres férfi maradt Torres mellett. És ha odafönt több zsoldos is van, ha felismernek, és már tudják, hogy elárultam õket? Akkor bizony egy lyukas garast sem adnék az életünkért.

82


Az emeleten háttal nekünk állt egy katona, és egy nyitott ajtón befelé bámult. Én is odaálltam mögéje. A szigetelt falú helyiségben a mennyezetrõl lelógó mikrofon elõtt ketten ültek. Wammer és egy számomra ismeretlen zsoldos. Valahonnan zene szólt. Az üvegfal mögött egy fiatal nõ állt, nagyon ijedt arccal. A helyi személyzet tagja lehetett, alighanem Ranegráék kényszeríttették munkára. A fegyveremet a kommandós. derekának nyomtam. — Szükségem van a géppisztolyodra, fiú — súgtam. Azonnal feltette a két kezét. Lucien lefegyverezte, és teljes csendben mutatta neki a lépcsõt: menj le. Amaz szinte hipnotizáltan engedelmeskedett. Nem fért a fejébe, hogyan kerültünk ide, és egyáltalán, mit akarunk. Nyugodtan beléptem a stúdióba. Adásban voltunk, de ez engem egy csöppet sem zavart. Az értelmesebb arcú zsoldos és Wammer felváltva beszéltek. Amennyire oda tudtam figyelni, a szigetlakóknak mesélték az utóbbi órák eseményeit, természetesen Ranegra szempontjából. Õt dicsõítették. Csöndben odamentem a zsoldos háta mögé; fegyvertelen volt. Illedelmesen megvártam, míg befejezte mondatát, és Wammer vette át a szót. Akkor tarkójához nyomtam a fegyvert, és csak intettem: gyere ki. Wammer szemét látni kellett volna... Annyi rémületet még nem láttam senki tekintetében. Gépiesen olvasta tovább a szövegét, közben próbált az ajtó felé nézni. Ezt a zsoldost is leküldték Dubayához, alighanem bezárták õket valahová. Már csak Wammer volt az ellenfelünk. Torres jött a stúdióba. Lucien fegyverét Wammerre fogta. Én meg átmentem a technikai helyiségbe. — Kislány! — Igen, uram... Vége a rettegésnek, visszafoglaltuk a stúdiót. Itt az elnök, beszélni fog a néphez. Konferálja fel. De elõtte... egy pillanat. Lucien éppen kivitte Wammert. Torres helyet foglalt a mikrofon elõtt. Az asztal másik oldalára álltam, és a

83

NEMERE ISTVÁN

géppisztolyból a mennyezetbe eresztettem egy rövid sorozatot. Torres elhûlten bámult, a lány is. Fentrõl parafadarabkák hullottak az asztalra. — Ez volt a szünetjel — súgtam pajkosan. Dubaya és Satron akkor rohantak fel. Torres döbbenten nézett rám, aztán... elnevette magát. Azt hiszem, ez a tettem, bármennyire is vadnak látszott, feloldotta a feszültséget. Benne is, bennünk is. A kislány úgy nevetett nagy megkönnyebbülésében, hogy a könnye is potyogott, hosszú fekete haja röpködött. Lucien gyönyörködve nézte. Dubaya, látva Torres mosolyát, megnyugodott. Aztán kimentem onnan. A többi nem az én dolgom volt. De még hallottam, hogy a lány felkonferálja az elnököt; aki „a szabad rádióból beszél”, merthogy azt idõközben „visszafoglalták a törvényes kormányhoz hû erõk, megfutamítva az idegen zsoldosokat”. Képzeltem, hogy örvendezik majd ennek a bejelentésnek Ranegra. Csak perceink maradtak. Torres közelebb hajolt a mikrofonhoz. — Honfitársaim! — kezdte csengõ hangon... ...és négy perccel késõbb az utcán voltunk. Egyelõre fel kellett adnunk a rádiót. A lényeg: Torres üzenete elszállt az éterbe, és egy automata hangszalag mostantól kezdve folyamatosan ismételni fogja, míg az épületet újra el nem foglalja az ellenség. Nem akartuk bevárni õket. Túlerejük miatt sem — no, és az elnök biztonságát sem kockáztathattuk többé. Már két terepjárónk volt. Gyorsan elporzottunk onnan. Az egyiket Dubaya vezette, a másikat Satron. Torres elnökkel és Dubayával voltam egy kocsin. Társaim a másikkal követtek bennünket. Kelet felé haladtunk. A kocsirádión hallottam még Torrest. A szalag folyamatosan ismételte szavait. Sejtettük, maximum tíz percig még — aztán Ranegra emberei kiszabadítják Wammert és társait. A feketehajú lány eltûnt valahol, Giulio nagy bánatára.

84


Géppisztolyom csövét kitettem a leeresztett ablakon, és jobbra figyeltem. Dubaya ugyanezt tette a bal oldalon, közben vezetett. Az elnöknek ismét azt tanácsoltam, húzódjon a kocsi mélyébe, és ha csak egyetlen lövést hall bárhonnan, azonnal feküdjön a kocsi padlójára. De egyelõre senki sem figyelt ránk. Egy széles utcán akadály került elénk; benzines hordókból rakott barikád. Szerencsére néptelen volt. Visszavonultunk, és egy másik utcán próbálkoztunk Délután volt már javában, és minden jel arra mutatott, hogy aznap aligha érnek véget a harcok Az elnöki palota felõl szórványosan lövöldöztek még. Satron egyszercsak mellénk hajtott a kocsijával, és intett, álljak le. A két jármû forró motorral torpant meg egymás mellett. — Mi van? — Az embereim még nem jöttek ki, hallom! — Vissza akarsz menni értük? — kérdeztem. — Meg kell próbálnom! Becsültem, hogy nem hagyja õket cserben, még az elnök kedvéért sem. Torresra néztem. Az elnök intett: menjen! Dubaya valami helyi címet kiáltott neki, alighanem így jelezte, hol találkozunk majd este. Satron elfordult, és egy másik utcán robogott. Én pedig Dubaya útmutatása szerint egy külváros felé vettem az irányt, miután Giulio és Lucien átültek a mi kocsinkba. — Van itt egy iskola — mondta a lány hangosan. — Indulás elõtt ott találkoztam egy osztagunkkal. Lehet, még most is ott vannak, vagy valaki megmondja majd, hová mentek! — Az elnök urat is elrejthetjük ott? — Biztosan. Az épület mögött van egy kolostor. Több információt nem cseréltünk. A kocsi robogott. Giulio és Lucien figyeltek hátra is. A néptelen utcákon csönd volt. És öt perccel késõbb bekanyarodtunk egy udvarra. Tágas volt, magas, fehér kõfallal kerítve. A bejáratnál nem állt senki.

85

NEMERE ISTVÁN

A nagy földszintes ház is hallgatott. Ösztönöm nem jelzett veszélyt, de azért óvatos voltam, és erre intettem volna Dubayát is. Valami nem volt rendben... Az autó megtorpant a fõajtó elõtt. Az félig be volt hajtva. Tekintetem önkéntelenül is elõbb az ajtó és az ajtófélfa közti függõleges rést figyelte, majd lent, a padlónál mindig látható kicsiny, egy vagy fél centis rést. Ha valaki áll az ajtó mögött, e két hely egyikén észrevehetem. De nem volt ott senki, és kissé megnyugodtam. — Miféle hely ez? — kérdezte Giulio. — Mozgássérült gyerekek iskolája — válaszolt maga a köztársasági elnök. Giulio nagy tisztelettel hallgatta — alighanem elmeséli majd az unokáinak, hogy egykoron e szigeteken maga az elnök vezette õt körbe, és mutatta meg a nevezetességeket... Lucien, még kissé szomorú barátja, Jean, a nevezetes autó tolvaj halála miatt. Komor képpel lépett a fal mellé. A ház hallgatott. Az ember azt hinné, egy iskolára mindenekelõtt a lárma jellemzõ. Igaz, háború van. Az egész város rémült csendbe burkolózott. — Maradj itt — mondtam halkan Giuliónak. Lucien ment elõre, mögötte Dubaya és az elnök, a végén én. Kis menetünk átment egy kihalt elõcsarnokon. Valami lebegett a levegõben... De még nem tudtam, mi az. Igyekeztem csöndben menni, magam sem tudom, miért. Az autó érkezését bárki hallhatta már. Az egyik teremben végre megértettem, mi volt az a furcsa érzés, ami valami rosszat, de mégsem veszélyt jelzett. Öt kis test hevert a tanterem közepén, furcsán kicsavarodott végtagokkal, mozdulatlanul. Eleinte még én sem akartam elhinni, mi történt — pedig sokfelé láttam ilyesmit Afrikában. Dubaya halkan felsikoltott. Torres sápadtan támaszkodott a falhoz. Lucien káromkodott, aztán megfordította az elsõ gyereket. Mindegyiket lelõtték, méghozzá géppisztolysorozattal. Rengeteg vér volt a padlón.

86


— Mit vétettek nekik? — kérdezte szomorúan. Nagyot nyeltem. Csönd volt a házban. Dubaya könnyet morzsolt el a szemében. Egyikünk számára sem volt kétséges, hogy ezt is a zsoldosok tették. Máris mentem tovább. A többiek lassan követtek. A következõ teremben még három halott gyerek hevert. A harmadikban két felnõttet találtunk, egy idõsebb asszonyt és egy fiatal férfit. Dubaya két nevet mondott halkan. Nem csodálkoztam, hogy ismerte õket. A szigeteken és ebben a Reggar nevû negyven-ötven ezres városban szinte mindenki ismerte egymást. Véres falak és halottak... Torres szótlan lett, Dubaya csak nézett hol rám, hol a halottakra. Szép szemében némán lobogott az értetlen kérdés. Nem tudtam rá válaszolni. A zsoldosok sem egyformák. Elég, ha ezen a környéken bárki lesbõl lelõtt egyet közülük — aztán már õk is lõttek mindenkire, ha berohantak egy házba. A hátsó kijárat nyitva volt, szél lengette az ajtót. Dubaya meglódult. — Gyertek, itt van mellette a kolostor... Hátha ott van a többi gyerek... Már nem is gondoltunk rá, miért jöttünk ide. Elkaptam a lány vállát. — Várj, kinézek elõbb — hátam mögé löktem szelíden, mert... szóval, féltettem. Egy nagyon rövid pillanatra egymás szemébe néztünk. Dubaya fekete volt és fehér egyszerre, értelmes és kecses, mint egy gepárd. Szép és vonzó nõ, és harcos. Mintha egymásnak teremtettek volna bennünket. Aztán kinéztem. Vagy ötven méterrel az iskola mögött fehér falú épület állt, mellette harangtorony. Pálmák lengedeztek a délutáni napfényben, álmosító nyugalom ömlött el a tájon. Beleszagoltam a szélbe. Valami nyugtalanított. A kolostor udvarára csak részben láthattam be. A barna tetõablakok fa táblái zárva voltak. Ismét szaglásztam,

87

NEMERE ISTVÁN

elismerem, elégé nevetséges lehetett a dolog. De volt valami a levegõben.. Váratlanul Torres vette át a vezényletet. — A papokat biztosan nem bántották a zsoldosok... Odamegyünk, mert valahol egyelõre el kell rejtõznöm. Monti, legyen szíves, hívja ide az emberét a dzsiptõl. Lucien velük maradt, én visszaszaladtam Giulióért. Amikor mindketten ismét a hátsó ajtóhoz értünk, Torres, Dubaya és Lucien már a kolostor udvarán jártak. Giulióval a nyomukba eredtünk. Az olasz hosszú lábain nagy léptekkel ment, és megelõzött. Én lassítottam, körülnéztem. Bensõmet kínozta valami érzés, amit valaha, valahol már éreztem, és most sejtettem, hogy fontos lenne visszaemlékeznem rá. A többiek már bementek az épületbe. Giulio is az ajtóhoz ment éppen. Engem valami a torony felé vonzott. Még nem láttam a felsõ ablakát, ahol a harang lehet. Szerettem volna, ha száz szemem nõne ki hirtelen minden oldalon. Ez a szag... Mire emlékeztet? Giulio is bement a házba, és csönd volt. Az udvar szélén mentem. Egy garázs félig nyitott ajtaját láttam. Mögötte sötét volt. A torony ajtaja is nyitva állt. Sehol senki. Csak ez a szag... És már majdnem a torony tövében voltam, amikor belém csapott a felismerés. Uganda! — kiáltotta bennem valami, sikoltotta a lelkem. Valósággal repültem, izmaim dolgoztak, ugrásokkal száguldottam a megmenekülést jelentõ ajtó felé... Uganda, igen! Nyolc éve történt. Egy városba vonultunk be, akkor is délután volt, emlékszem. És ez a szag... Égett emberhús szaga! Lángszórókkal égetett el az ellenség néhány katonát, akik szembefordultak velük. Égett emberi bõr és ruha, haj és csont semmi mással össze nem téveszthetõ szaga, de oly kevesen ismerik... Márpedig biztos, hogy lángszórót nem a misszionárius atyák vagy a mozgássérült gyerekek használtak. Nem is Satron

88


és Vippen emberei. Csak zsoldosok járhattak erre. Vagy még itt vannak... Sikerült bejutnom az ajtó mögé. Nem tudhattam, észrevettek-e, ha itt vannak. Ha itt voltak egész idõ alatt, mióta azt a vérengzést végezték az iskolában... Az épület hallgatott. A torony alsó terében semmi sem volt, csak a harang kötelei lógtak. Egy létra vezetett fel. Odafönt sem állt ember. Ha a zsoldosok megszállták a kolostort, hibát követtek el: a toronyba õrt kellett volna küldeniök. Vagy már semmiféle ellenségtõl sem tartottak? Lihegve támaszkodtam a falnak. Aztán láttam, az épületbe vezet egy ajtó. Megtapogattam tartalék táraimat. A zsoldos zubbony zsebébõl átraktam õket az ingembe, a zubbonyt eldobtam. Túlságosan is zsoldos voltam benne, pedig már rég nem éreztem magamat annak. Kék ingem két bõ mellzsebébe a tárakat, helyén a tõröm, övemen a pisztolyom. Nem félek senkitõl. Nadrágzsebemben a pisztolyba való golyók. Még volt egy gránát is, nem is emlékeztem, mikor tettem oda, talán a ciszternából kijövet, amikor a fiúkkal találkoztam ismét. És Torres elnökkel. Vele mi lehet? Az udvarra senki sem jött ki, és ez volt a gyanús. Ha Dubaya, Lucien vagy Giulio észreveszik, hogy nem jöttem utánuk, egyiküknek ki kellene jönnie, megnézni, mi történt... Negyedóráig vártam, de a fõépület ajtaja nem nyílott ki… Nehezen lélegeztem. Ez csak egyet jelenthet: igenis zsoldosok vannak a kolostorban, és elfogták õket, mind egy szálig. Dubayát is? — jajdult fel bennem a féltés. Tennem kell valamit! Belöktem azt az ismeretlen ajtót, fegyverem csöve a nyílás szélén, én fedezékben. Egy percig füleltem. Semmi mozgás. Akkor hirtelen visszakaptam a csövet, leguggoltam, és alul néztem be. Senki. Egy üres helyiség. Átrohantam rajta. A következõ ajtónál ugyanaz — a messzeségbõl valami zajt hallottam. Ugrás az ablakhoz — az udvaron senki. A falak

89

NEMERE ISTVÁN

mögött valami hang, mozgás. Haboztam. Aztán az ajtót belöktem, és valósággal repültem befelé, készen arra, hogy sorozatot lõjek valakibe, vagy az lõ belém... Egy gyerek volt. Kicsi. Nagyon kicsi, pedig vagy tizenötéves lehetett. De nem volt lába. Egy ágyon ült, és nagy fekete szemekkel meredt rám. Az arca is fekete volt, csak a szeme fehérje világított. A szobában nem volt más. A gyerek szája kinyílt, készen állt rá, hogy rémülten felordítson... Odaértem hozzá. Nagy tenyerem a szájára tapadt, miközben akaratlanul is hanyatt löktem szegényt az ágyon. Magam is melléje buktam. A gyerek csak tehetetlenül vergõdött alattam. — Maradj csendben! Barát vagyok! — suttogtam a fülébe. Nem tudtam, érti-e, ezért hozzátettem: Torres elnök a barátom! És Dubaya, meg Vippen! Reméltem, ismeri õket. Akkor elengedtem, készen rá, hogy lecsapjak a szájára, ha mégis ordítana egyet. De hallgatott. Felálltam. — Hol vannak a zsoldosok? — kérdeztem halkan. Csak intett, valahová a falak mögé. — És az atyák? — Õk is — mondta most tiszta hangon. Már nyugodtan. — Mi a neved? — kérdeztem. — Bruno. És a tied? — kérdezte komolyan. — Daniel — feleltem kissé idegesen. — Mi történt az iskolában? — Nem tudom, engem az atyák idehoztak ebédelni. Merthogy nem tudok járni, hát valamelyik mindig a hátán hoz át... Mi itt kapunk enni. Aztán lövöldöztek odaát. Nyeltem egyet. Bruno tehát nem is tudja, mi történt? És itt? — Hány zsoldos jött ide?

90


— Csak az ablakon át láttam. Voltak vagy tízen... A kocsijukat betették a garázsba — mutatta az ablakon át a garázsajtót. Akkor nem tudtam erre figyelni. Bruno még elmondta kérdéseimre, mit találok, ha innen kijutok. A folyosó végén van egy kápolna is... Ez adott egy ötletet. — Tudok ám menni én is! — dicsekedett. Lepattant a padlóra, és hosszú kezeivel lökte magát elõre, akárha mankózna. Rossz volt nézni szegényt, ugyanakkor becsültem az erõfeszítését. Ha én is így járnék, bizony nem hagynám, hogy egy ágyban heverésszek egész nap. Mindenkit hajt valamilyen vágy. — Most csak maradj itt, Bruno. Ha zsoldosok kérdezik, láttál-e valakit... — Senkit — ígérte azonnal. Élelmes, okos gyerek lehetett. Rámosolyogtam, amennyire akkor tõlem tellett. Hiszen Dubayára és társaimra gondoltam. És Torres elnökre is. — Megyek a kápolnába — mondtam és kinyitottam az ajtót. A folyosón hûvös volt. Sehol senki. Halkan osontam. Amennyire az ablakon kiláttam, az udvaron most sem volt mozgás. A zsoldosok nagyon örülhetnek a váratlan zsákmánynak. Torres elnök az ölükbe hullott. Ezért szabadítottam ki a palotából, az életemet kockáztatva? No és százezer dollárt ígértek, Daniel! A fenébe is! Most már nemcsak arról van szó! Pénzért nem vehetnek meg mindent. Engem sem. A kápolna ajtaja könnyedén nyílott. Alig nyikordult. Magas ablakokon kevés fény áradt be, félhomály volt. Nem éreztem ellentmondást géppisztolyom és a kereszten függõ Test megadóan szelíd vonalai között. Én is harcban voltam. Valamikor Õ is harcolt, persze másképpen. Még nem tudtam, mit tehetek itt. Elrejtõzni? Nincs értelme, ki kell szabadítanom társaimat. Tigrisként rohantam körbe. Egy fafülke —

91

NEMERE ISTVÁN

alighanem gyóntatófülke lehetett — mellett voltam éppen, amikor csikordult az ajtó. Máris a fülke mögött voltam. Barnaruhás alak jött be. Fején csuklya. Tehát — egy pap. Misszionárius atya? Nem tudtam, de nem érdekelt. Kötélöve hosszan csüngött, saruja csattogott a kõpadlón. Bejött, középre, térdet hajtott Krisztus és az oltár elõtt... És észrevett. — Jöjjön ide, atyám! — intettem határozottan. A fegyveremet nézte, és nagyon komoly volt az arca. Negyvenes volt, akárcsak én. Közelrõl néztem a szemébe, ahogyan szoktam. De ez pap volt, nem harcos. Suttogtam. — Torres kíséretében jöttem, de lemaradtam, és mire ideértem... — nem kellett folytatnom. Bólintott. — Mi van velük? — Odaát vannak, a nagyteremben. Megkötözték õket. — Dubayának sem esett baja? A szemembe nézett, most õ, nekem. Talán sejtett valamit, talán nem. Például feltûnhetett neki, hogy Dubayára kérdeztem rá név szerint. Talán látni az arcomon, hogy érzek valamit a lány iránt? — Még senkinek, de mindjárt nekifognak a kihallgatásnak. — Ki itt a fõnök? — Az egyik zsoldos, és van itt két civil emberük is. Több információra volt szükségem, de csak a legfontosabbakra maradt idõm: — Hogyan jutok a terembe, van útközben õr, és hogyan helyezkednek el odabent? Elmondta, de hozzátette. — Fiam, ne felejtse el... Ez szent hely. — Amit máris megszentségtelenítettek az idegenek — vágtam rá gyorsan. Ezen elgondolkozott. — Az atyák szabadon járkálhatnak a házban?

92


— Ambrosius atyát elfogták, õ a kolostor feje. Azt mondták, ha nem engedelmeskedünk nekik, megölik — az utolsó szót nehezen ejtette ki a száján, és kicsit félve. Szóval olyannak látta a zsoldosokat, akik ezt meg is teszik. Mindenképpen a magam oldalára kellett õt állítanom. — Tudja, mit tettek az iskolában? — Hallottuk a fegyverropogást. Megijesztették a gyerekeket, ugye? — kérdezte naivul. Kis habozás után elmondtam neki, mit láttunk odaát. A szeme kerekre tágult a borzalomtól. Már nem volt idõm tovább tárgyalni a pappal. Az ajtónál termettem. Elõbb ledobtam bakancsaimat. Meztelen talpaimat kellemesen hûtötték a kövek. Aztán kiléptem, hogy új csatába induljak. Az atya útmutatása alapján egy másik terembe — az asztalokból és padokból ítélve itt oktathatják hittanra a sérült gyerekeket — átjutva kiléptem egy másik folyosóra. Rögtön vissza is húztam a fejemet — nem messze tõlem egy zsoldos állt géppisztollyal a vállán. Egy õr... Gyorsan kellett döntenem. Hangosan... sírni kezdtem. Zokogtam, merev-kemény férfiasan, mégis lágyan, felindultan. Eltorzult arccal adtam ki magamból a hangokat, közben az ajtó mögött álltam, jobb kezemben a fegyverrel, a másikban a tõrrel. El voltam szánva mindenre. Akik gyerekeket öltek, azokat nem sajnálhattam. Még ha egyazon hajón érkeztünk is a szigetre, akkor sem. Egy kis színészkedésért én sem megyek a szomszédba. Zokogásom a legmeglepõbb hangok egyike volt, amit ez a zsoldos itt hallhatott. Talán egy papra vagy gyerekre gyanakodott... Óvatosan jött — az ajtó résén át láttam közeledõ testét —, majd habozva átlépte a küszöböt és benézett... A kés nyelével kapta az elsõ ütést, pontosan a szeme közé, a homlokára. Már nem zokogtam, mindkét kézzel dolgoztam.

93

NEMERE ISTVÁN

Amaz ösztönösen a folyosó felé menekült volna, de a csapástól megingott. Berántottam a vállánál fogva. Mielõtt lekaphatta, tüzelõállásba helyezhette volna a fegyverét, olyan ütést mértem rá, hogy eszméletét vesztve rogyott a padlóra. Lefegyvereztem, saját övével kötöztem meg. Reméltem, legalább húsz percig nem tér magához. Magamnak is csak ennyi idõt adtam. Az õ fegyverét is vittem, bár ahhoz csak a benne lévõ tár volt. Hát majd ezzel kezdem, gondoltam. Határozott léptekkel, de nesztelenül mentem az ajtóhoz, hallgatóztam. Mit õrizhetett ez itt? Odabent férfiak beszélgettek, hangosan, vidáman, felszabadultan. Tehát aligha a foglyok. Néhány szót értettem belõle. Kulcslyuk nem volt — a kolostorban soha nem zártak be egyetlen ajtót sem. Most emiatt kevesebb információhoz jutottam. De volt ott egy másik ajtó is, alighanem a terembe vezetett. Feszülten töprengtem. Mit tegyek? Bevághatnék egy gránátot a szobába, de mi van, ha éppen odavitték Torrest is, hogy szem elõtt legyen. Õt is megölném. A másik ajtón volt egy rés. Két szál deszka kiszáradt, eltávolodott egymástól... Belestem. Zsoldosok, legalább hatan álltak körül néhány padlón ülõ alakot. Az egyik éppen belerúgott valakibe. Giulio volt. Társam hallgatott. Torrest is láttam. És Dubaya, hol van Dubaya? Valaki még ült ott, alighanem Lucien lehetett. Léptek közeledtek az ajtóhoz... Nem volt hová menekülnöm, elbújnom. A folyosó tökéletesen üres volt. Bal kezemben a tõrkés... Ezzel a kezemmel is jól bánok a tõrrel akárcsak jobbal. Kivágódott az ajtó, egy férfi jött ki, de már a küszöbön visszafordult, engem még nem látott. — Hozzátok csak a kicsikét, majd elszórakozunk vele... — röhögött. Talán, ha nem ezt mondja... Nem lehettek kétségeim, kivel akar õ elszórakozni. Izmaim halálosan

94


megfeszültek. A férfi elfordult, még mindig vigyor ült az arcán. És az ott is maradt, amikor kezem lecsapott. A kés markolatig merült a hátába, bal oldalon, a szív magasságában. Ahol kell. Megtartottam a testet, mert még pár másodpercig szükségem volt rá. Ez a férfi takart el, õ lett most a fedezékem. Még élõ, de már haldokló, lefelé vágyó-rogyó golyófogóm. Valaha, a kezdeti idõkben, ilyenkor még belém nyilallt a kétség: embert öltem, jól tettem? Jól tehettem-e? Valaki kilökte Dubayát a folyosóra, a két keze hátra volt kötözve, mellén már feltépték a zubbonyt, kilátszott halványabb bõre... Arcán szenvedés és makacs düh. Alig volt kétséges, mit akarnak vele csinálni, mielõtt megölik. Még két férfi jött ki mögötte, ezek se néztek sehová. Csak a második — már éppen behúzta maga mögött az ajtót — akkor pillantott „fedezékemre”. A halott jelölt hörgött, szájából vér indult le zubbonyára... Nem volt már idõm. Különben is, Dubaya ott volt, csak magamhoz kellett rántanom. De elõbb... A szûk folyosón valósággal felüvöltött a géppisztolyom. Két nagyon rövid sorozat két testbe, amelyek karnyújtásnyira voltak tõlem. És ekkor nem volt több ellenfél. Dubayát máris magamhoz rántottam, háttal tettem néhány lépést az elõzõ ajtó felé, ahol valakik beszélgettek. Közben ezt az ajtót is figyeltem. Máris kihúztam a gránát biztosítékát, berúgtam az ismeretlen helyiség ajtaját, be a gránátot, vissza az ajtót. —A falhoz — ordítottam a lánynak. Engedelmeskedett. Ahol már három halott feküdt, ott kiugrott néhány zsoldos. Nagyon gyorsan ment minden. Egész sorozatot lõttem az idegen, zsákmányolt fegyverbõl. Megint elesett egy, a többiek visszavonultak. És közel hozzánk, a fal túlsó oldalán akkor robban a gránát. Valaki éppen menekült volna, de a detonáció az ajtóval együtt repítette ki, és felkente a szemközti

95

NEMERE ISTVÁN

folyosófalra. Már nem mozdult, amikor véres masszaként csúszott a padlóra. Dubaya a fal tövében térdelt, még mindig összekötözve. Nem volt idõm vele foglalkozni. Mögöttünk felbukkant az atya, futva jött. — Fiam, mit csinál? Elpusztítja Isten házát! — Szabadítsa ki a lányt! — nyomtam a kezébe a tõrt. Nagy ugrásokkal rohantam, és jól tettem. A zsoldosok egy másik irányba akartak menekülni, de én már olyan haragos voltam, hogy nem engedhettem el õket! Még láttam a legyilkolt gyerekeket... Újabb folyosón futottam, Torres és társaim elmaradtak valahol. Négy ember rohant elõttem, az utolsót lelõttem, mielõtt elért volna egy ajtót. Átugrottam a haldoklót. Valami civil is felbukkant, nem volt fegyvere, máris kint voltam az udvaron. A garázsból kihajtott egy autó... Rövidítenem kellett. Egész testtel vágódtam bele egy ablakba. Üvegszilánkok repdestek sikoltva, átrepültem a falon, és az udvaron hemperegtem. Nem is álltam fel, nem tett volna jót az egészségemnek. Valaki már lõtt rám. Hát én is õrá. Lerogyott. Nekem furcsán meleg volt az arcom, talán az üvegcserepektõl... A dzsip kigurult. Két zsoldos ugrott fel rá. — Vigyetek engem is, hé...! — ordította a civil. Megismertem — Queler volt, a talpig üzletember. Most is fehér öltönyben, de kissé ziláltan. Még nyakkendõje sem volt, haja kócos, a szemébe lóg, arcán rémület... Tegnap ilyenkor sokkal civilizáltabb volt a külseje! A dzsip fontosabb volt számomra mint célpont. Csak így akadályozhattam meg, hogy elmenjenek. Nem sajnáltam a golyókat a hátsó kerekekbe, azonnal kisüvített belõlük a levegõ. Akkor fogyott ki a töltény a zsákmányolt géppisztolyból, eldobtam, nyúltam a sajátomért... Nagyon hideg volt az a fémdarab, amely akkor a tarkómat érintette.

96


— Hagyd abba — mondta egy idegen hang. Ismét fogoly voltam. Egy ismeretlen zsoldos állt mögöttem. Jó katona lehetett, az biztos, ha ilyen észrevétlenül a hátamba kerülhetett. Persze, nekem túl sokfelé kellett figyelnem, és abban a másodpercben éppen védtelen volt a hátam. Már csak azért is, mert teljesen egyedül voltam. De nem sokáig. Leeresztettem a fegyveremet magam mellé, de úgy támasztottam a combomhoz, hogy azért egy pillanat alatt felkaphassam. Bár nem volt sok reményem. Körülöttem halottak. A két zsoldos leugrott a tönkretett dzsiprõl, és dühösen jöttek felém. Queler is nagyon magabiztos lett. — No, most megvagy, te piszok! — Elviszünk Ranegrához, disznó! Hát ezért hagytak életben? Nem volt kétséges, mi lenne a sorsom az õrült diktátor kezében. Nagyokat fújtattam, szervezetem még nem adta föl, tüdõmbe gyûjtöttem az oxigént. — Állj fel! — parancsolta amaz, mögöttem. Az események attól kezdve — ha ez egyáltalán lehetséges — még gyorsabban pörögtek. Azon az ablakon, ahol én „kirepültem”, megmozdult egy folt. Csengõ hang kiálltotta. — Rienzi, leee...! Máris a földre vetettem magamat, de úgy, hogy közben félfordulatot tettem testemmel. Ha valaki rám céloz, ne találhasson el... Nem találhatott el. Dubaya kiáltásával csaknem egyidejûleg feldörögtek a fegyverek. Félig ledöntöttem a mögöttem álló embert. Még csodáltam is, miért megy ez most ilyen könnyen. A teste súlyosan maradt rajta az egyik lábamon. Pár másodperc kellett, hogy megértsem: a férfi már nem él. Dubaya lõtte le. Aminthogy a másik kettõt is. A zsoldosok számára túl váratlanul és gyorsan jött mindez. Azt

97

NEMERE ISTVÁN

hitték, csak egyetlen ellenfelük volt, és azt már íme, elfogták. Nem számítottak arra, hogy az atya kiszabadítja a lányt kötelékeibõl, az felkapja a folyosón heverõ halottak egyikének fegyverét, és rohan utánam... Megmentette az életemet. És rögtön én is az övét. Mert a kolostorban rekedt két utolsó zsoldos akkor ugrott ki egy ajtón. Még nem tudhatták, mi történt, csak a lövöldözést hallották. Nem hitték volna, hogy társaik már elvesztek. Oldalba kaphatták volna Dubayát. De a fegyverem már a kezemben volt, és mielõtt a lány egyáltalán észrevette volna támadóit, elkaszáltam õket. Aztán lihegve maradtam féltérden az udvaron. A környéket figyeltem. Felbukkant végre Giulio és Lucien is — az atya, úgy látszik, túlteljesítette utasításomat, és szorgalmasan vagdosta odabent Torres híveinek kötelékeit. Queler futott. Olyan sebesen rohant az iskola és a távoli utcák felé, ahogyan csak bírt. Dubaya felemelte fegyverét, hogy utána lõjön, de láttam már a mozdulat kezdetén: habozik. Nem akart fegyvertelen emberre lõni. Legyintettem. — Hadd menjen... Legalább elmondja amazoknak, mi történt. Az elnök úgysem maradhat itt. Dubaya lassan megnyugodott. Én is. Közelebb jöttünk egymáshoz, majdnem egyszerre mondtuk. — Köszönöm. — Köszönöm. Aztán nevettünk, felszabadultan. Giulio körbejárta a halottakat, elszedte fegyvereiket, a tárakat. Jött az atya, visszaadta a tõrömet. Láttam, gondok felhõzték homlokát. — Kedves fiam, leromboltál néhány szobát odabent... — De reméljük, nem maradt ott élõ támadó? — kérdeztem vissza.

98


— Nem, az nem — mormolta zavartan, és láttam szemében a rémületet. Soha nem láthatott géppisztolysorozatoktól széttépett emberi testeket. És én tudtam, vár rá egy még szörnyûbb látvány: a halott gyerekeké az iskolában. Dubaya megfogta a pap karját. — Jöjjön atyám... átmegyünk az iskolába. Torres lépett az udvarra, intésemre Lucien azonnal melléje állt, és fegyverrel kezében a környéket kémlelte. És akkor még valaki jött ki: Bruno, a lábatlan gyerek. Karjain lökdöste magát elõre, hozzám. — Daniel...! A szívemrõl akkor pattogzott le, ami az imént rárakódott. Az a sok halál. A látvány és a tett, a harcok emléke. Még halványan mosolyogtam is. — Mi van, Bruno? — felkaptam, felemeltem. Kétszer is feldobtam. Magasra, nagyon magasra...! Valósággal repült, és nevetett, nevetett. — Még, Daniel, még... Dobj... fel! Dobtam és elkaptam. Ez volt az a perc, amikor emberré szelídültem ismét. Szükségem is volt erre. Dubaya, Torres és Lucien csak néztek, azt hiszem, õk is megváltoztak kissé akkor. Végre letettem a gyereket. — Daniel, ugye, nem mégy el? Még derékmagasságban öleltem magamhoz, meglepõen komoly volt a szeme. Mintha nem látná a halottakat. Nem is látta õket — engem nézett. — El kell most mennem, kisöreg. De majd visszajövök. — Ma este? Dubayára néztem. — Talán holnap, Bruno. — Várni foglak — lecsúszott a földre és „ment” az ajtó felé. Torres szomorúan ingatta a fejét. Amikor a gyerek mögött becsukódott az ajtó, ennyit mondott:

99

NEMERE ISTVÁN

— Sokan vannak más szigeteken is... Ha az egyház nem segítene, szinte semmit sem tehetnénk értük. Még tolókocsira sem telik, mint látja, Monti. Szegény ország vagyunk. Az iskola felé néztem. Az atya most érhetett oda. Giulio már az épület elõtt figyeli a környéket. Úgy tûnik, nincs baj. Csak éppen itt sem maradhatunk. A zsoldosok szerencsére el vannak foglalva még az elnöki palotánál, hallottam a lövöldözés zaját. Satron emberei, ha kevesebben is, mint délután, de még tartják magukat. Ranegra katonái pedig nem sietnek, hisz holnap is lesz nap, és ezzel újabb tízezer dollár. — Gyerünk. — Hová? — kérdezte Dubaya az elnöktõl. A férfi nem sokáig habozott. — Az ültetvényre — mondta röviden. Alkonyodott már, amikor elindultunk. Beállt az éjszaka, mire célba értünk. Az ültetvény, amelyrõl Torres beszélt, a városon kívül a tengerpart közelében helyezkedett el, és amennyire a sötétben meg tudtam ítélni, igen nagy lehetett. Természetesen pálmafákból állt, ezer és ezer fa sorakozott egymás mellett és mögött, végeláthatatlan tömegben. A köztük lévõ szabályos távolság mutatta, hogy megtervezett, emberi akarattal létrehozott objektum az egész. Az ültetvény városhoz közelebb esõ szélén megbújt egy ház. A pálmák itt öblöt alkottak, körbevették õrzõen. Néhány szoba, egy garázs, kõfallal kerített udvar. Adott esetben talán jól védhetõ, de csapdává is válhat. Túl kevesen voltunk. Elsõ kérdésem az volt, van-e itt telefon. Nem volt. Bántott, hogy semmit sem tudok Satron embereirõl, és Vippen esetleges terveit akaratlanul is keresztezhetjük. Azonfelül õk sem tudhatták, mi van velünk, és hol tartózkodunk. — Kié a villa? — kérdeztem Torrestól.

100


— Most az enyém. A feleségem hozománya volt — egy fényképet vett fel a faragott kis asztalkáról a hallban. — Ez volt õ. Kicsit meglepõdtem, mert a fényképen egy fekete bõrû asszonyt láttam. Nem volt csúnya nõ. Sõt! Mivel Torres többé nem foglalkozott velem, letettem a fotót. Követtem embereimet. És máris — mint egykori elnöki testõrparancsnok — tanácsokat adtam. — Azt javaslom, oltsuk el a fényeket. Ha késõbb erre jönnének a zsoldosok vagy csak egy járõrözõ osztaguk, hadd higgyék, hogy üres a ház. Elfogadták ellenvetés nélkül. És így volt helyes. Nem örültem volna, ha nagy vitákat kell rendeznem; persze, azt is megtettem volna, hisz nem izgatott Torres elnöki mivolta. Mindnyájunk életérõl volt szó, és ezt õk is tudták. Giuliónak sem tetszett az általános elsötétítés, morgott valamit olaszul, csak annyit értettem belõle, hogy így egy vízcsapot sem fog találni. Késõbb kiderült, víz csak az udvari kútnál van. Nagyon messzirõl hallottam a tengert is. A hullámok csapdosták a sziklákat. Én voltam az elsõ õr. Fáradtságom jólesõen ömlött szét izmaimban, de nem lanyhulhattam. Le sem ültem, nehogy erõt vegyen rajtam az álmosság. Inkább járkáltam az udvaron, a kõfal mellett, közben erõsen füleltem. Nem szerettem volna szégyenben maradni, ha mondjuk, zsoldosok támadnák meg lesbõl a házat. Egyelõre úgy tetszett, senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Sajnáltam ugyan az elvesztegetett éjszakát — remekül lehetett volna harcolni Reggarban, de beláttam, nekünk is szükségünk van egy kis étkezésre és pihenésre. Lassan éjfél lett, akkor bementem, és felébresztettem Lucient. Hajnali négykor kellett ébresztenie Giuliót. Lefeküdtem a garázsban a dzsip padlójára. Alig nyújtóztam el, máris megrohant az álom. Nem álmodtam semmit...

101

NEMERE ISTVÁN

... de arra ébredtem, hogy valamit érzek. Még nem nyitottam ki a szememet, és mégis tudtam, nem kezdett el pirkadni. Éjjel három óra lehetett, vagy még annyi sem. Óvatosan felemelkedtem. Sötét volt, de némi halvány fény azért bóklászott az ajtó elõtt — amelyet éjfélkor nem csuktam be teljesen —, hogy halljam az udvarról esetleg beszûrõdõ zajokat. Hát most éppen hallottam is valamit. Meleg volt, takaró nélkül feküdtem. Az Uzi ismerõs súlya húzta a kezemet. Ösztönösen úgy vittem, nehogy bármihez odaüssem. Nesztelenül lopóztam az ajtóhoz. Kinéztem a résen. Hét alak állt az udvaron. Azt hiszem, hogy férfiak voltak, bár nem láttam õket tisztán. Fegyveres férfiak. Nagyon halkan beszélgettek. Óvatosan nyitottam az ajtót, kidugtam a fegyver csövét, szinte lélegzetemet visszafojtva osontam a garázs fala mellett, közben nem vettem le róluk a szememet. Hol lehet Lucien? Most még õ az õr. Aztán rájöttem, Lucien elrejtõzött. A bejárati ajtó mögött lehet, mert az félig nyitva volt, és mintha valaki mozdult volna mögötte. Már arra gondoltam, egyetlen hosszú sorozattal lekaszálom a betolakodókat, amikor meghallottam, hogy a szigetiek kevert nyelvén beszélgetnek. Szóval idevalósiak... Végre közülük ketten elindultak a ház felé. Valahol messze autózúgást hallottam, de az nem közeledett. Kik lehetnek ezek? Nem jöttem ki a fal takarásából. Jobb az óvatosság, ha élni akarok. És én élni akartam, akkor is, máskor is. Az illetõk tanácstalanok voltak. Végül két csoportra oszlottak. Négyen a ház felé indultak, hárman jöttek felém. Talán hogy benézzenek a garázsba, vagy megkerüljék a házat...? Már emeltem a kezemet. És akkor a ház felõl elszabadult a pokol. Lucien is látta a közeledõket, és nem bírta tovább idegekkel. Megeresztett egy sorozatot a lopakodók felé. Ketten azonnal a földre estek. Én sem várhattam tovább, ki kellett használnom pillanatnyi

102


meglepõdésüket. Tüzet nyitottam, és nálam — mivel közelebb voltam — mind a hárman elterültek. Az ellenség két tûz közé került. Tudtam, vannak ott még harcra készek. De ekkor vártam. Dubaya és Giulio a házban vannak, a lövésekre biztosan felébredtek — még a siketek is kiugrottak volna az ágyból, amikor az éjszaka meghitt csöndjét felrázták a sorozatok. Abban is biztos lehettem, társaim nem rohannak ki csak úgy, elõbb meggyõzõdnek a helyzetrõl. Lassan csúsztam odébb, összegörnyedve. Ha látták torkolattüzemet, könnyen odapörkölhetnek. És éppen idáig jutottam gondolataimban, amikor a maradék két ember lõni kezdett. Az egyik oda, ahol az imént lapultam, a másik Lucien rejtekhelyére, Torres elnök házának fõbejárati ajtajára. Két sorozat közti kicsiny szünetben zajt hallottam a garázs mögül. A fal tövébe vágódtam, de így is majdnem elkéstem. Az ismeretlen támadók többen is voltak, és egyikük gránátot dobott a garázsba. A robbanás letépte a könnyû tetõt, a felcsapó tûz egy pillanatra megvilágította az egész környéket. A falak szerencsére kitartottak. Tudtam, hogy a kocsink kigyulladt, különben ezt mutatták a felcsapó lángok is. Szerencsére árnyékban voltam. A garázs támadói ketten voltak — most elrohantak, mit sem tudva arról, hogy én is ott lapítok. Elég volt egy rövid sorozat mindkettõjüknek. Ezek nem zsoldosok voltak, hallottam, hogy a szigeti keveréknyelven kiáltott az egyik valamit élete utolsó másodperceiben Nem gyõztem csodálkozni, hogyan tudtak a zsoldosok helybelieket toborozni, hogy segítsenek nekik... A ház két ablakánál újabb géppisztolyok dörögtek. Dubaya és Giulio. A zaj egy percig elviselhetetlen volt. Aztán csönd lett, és láttam, nincs már ellenfél. Az udvaron csak halottak hevertek, kilenc férfi. Én persze nem mozdultam. A távolban nem hallottam autózúgást. Akkor döntöttem.

103

NEMERE ISTVÁN

— Giulio, hozzám! Lucien, szedd össze a fegyvereket, és nézd meg, hátha él valamelyik! Gondoltam, ha akad élõ, az talán választ tud adni kérdéseinkre. Giulio átvette helyemet a garázsnál. Odabent sercegve égett az, ami a terepjárónkból maradt. Nem foglalkoztunk tûzoltással, a garázs távol állt a többi épülettõl és sem azt, sem a kocsit nem lehetett megmenteni. Visszanéztem rá egy pillanatra, arcomon vörösen táncolt a fény. Ha a támadók azt a gránátot pár perccel korábban dobják be, most már nem lennének se gondjaim, se terveim. A vágyakról nem is beszélve. Dubayára néztem. — Elmegyek egyedül, mert van itt valahol egy autó. Ezek nem jöttek gyalog a városból. — Vigyázz magadra — mondta a lány halkan. Én mégis meghallottam. Kiléptem a kapun, vártam, míg szemembõl eltûnik a tûz vakító fénye. Aztán jól látva a sötétben, elindultam. Szóval valahogyan mégis láttak bennünket. Talán már az elsõ percekben, amikor fényeket gyújtottunk a házban? Vagy késõbb? Nos, mindegy. Ránk találtak. Hiába irtjuk a zsoldosokat — számításaim szerint hatvanan maradhattak már csak —, ha azoknak sikerül helyi segéderõket toborozniok... A villámakcióból akár hetekig elhúzódó háborúskodás is válhat. Halkan osontam, mögöttem maradtak a pálmák, ismét hallottam a tengert. De semmi egyebet. Érzékcsalódás áldozata lettem volna húsz perccel korábban? Vagy a lövések hallatán elmenekült az az ember, akit a kocsi mellett hagytak õrnek? Vagy akár ketten is lehettek? Egy idõ után már többet álltam, mint mentem. Az út mellett valamilyen bokrok nõttek — nem ismertem a helyi flórát, nappali fénynél sem tudtam volna megnevezni õket —, ezek jótékonyan takartak. Reméltem. Keleten nagyon lassan kezdett pirkadni az ég alja.

104


Végre egy szabályos feketeséget láttam az út mellett. Túl szabályosan négyszögletes volt ahhoz, hogy természetes képzõdménynek tarthassam. Mikrobusz volt. Nem csillogtak ablakai, sötét volt köröskörül. Meredten néztem percekig. Végre láttam, hogy támaszkodik hozzá valaki, és idõnként szív egyet a cigarettáján. Ebbõl is tudtam, nem lesz nehéz dolgom vele. Egy profi akció közben, éjszaka — sohasem dohányzik így, hisz így akár száz méterrõl is felismerhetõ: ott van egy õrszem. Más nem volt a közelben, úgy véltem. Lelkiismeretesen hallgatóztam, de nem hallottam más léptek neszét. Lassan elindultam hát. A föld itt elég homokos, puha volt. Zaj nélkül csúsztam elõre. A mikrobusz másik oldalán már lélegezni is alig mertem, nehogy meghallja. Az õr nyilván hallotta a lövöldözést, de azt hitte, társai könnyû rohammal bevették az ostromlott házat. Magamban megszidtam Torrest; gondolnia kellett volna arra is, hogy az ellenség felkeresi Reggar környéki birtokait. Kézenfekvõ volt a dolog. A helyükben magam is így csináltam volna. Lassan kerültem meg a kocsit. A szemem — akár a sasé; izmaim feszültek. Centirõl centire csúsztam elõre, szinte lebegve, hogy ne csapjak zajt. És már majdnem célban voltam, amikor a pasas mégis meghallott valamilyen minineszt, felém fordult... Nem várhattam tovább. Teljesen abszurd dolog volt, hogy ott és akkor egy méltó ellenfélre találtam. Õrségben általában a leggyengébb, csatában könnyen nélkülözhetõ alakokat szokták hagyni. Hát ez volt a kivétel. Mikor lecsaptam rá, macskaügyességgel vágott a homlokomra, a két szemem közé. Azt hittem, hogy rám szakadt az ég, de kitartottam. Kiráztam a csillagokat a szemembõl, és én is rámértem egy csapást. A másik kezemet akkor már vasujjakkal szorította. Némán küzdöttünk. Neki is volt fegyvere, de éppen úgy nem használhatta; mint én. Kezek és ujjak markoltak

105

NEMERE ISTVÁN

egymásba, és akkor kezdõdött a lábak játéka. Megpróbáltuk egymást ledönteni a földre. Ez sem ment. Akkor végre kemény homlokkal az arcába fejeltem, valami reccsent, és szorítása enyhült. Egyik kezemet kitéphettem végre görcsös szorításából, és azzal is lecsaptam a halántékára. Az egyik lábbal is sikerült jól célba találnom, a férfi elõregörnyedt. Akkor tenyéréllel csaptam a tarkójára, és kész, vége volt a harcnak. Persze életben maradt. Betettem a mikrobusz elsõ ülésére, melléje vágódtam. Az indítókulcs a helyén fityegett — nem számítottak ellentámadásra. Két-három mozdulat, a reflektorok kigyúltak, a motor indult. Robogtam az úton, és a házhoz közeledve többször jeleztem a lámpással, de azért lehúzódtam az ülésen. Nem lenne jó, ha Giulio vagy Lucien ideeresztenének egy kiadós sorozatot. Míg társaim átvették a foglyot, és elvitték a kúthoz, hogy egy kis hideg vízzel magához térítsék, én Dubayát kerestem. A garázs még égett, de már nem olyan nagy lánggal. Az elõcsarnokba léptem halkan, nesztelenül, mint mindig. Ketten beszélgettek a félhomályban; az ablakon beszûrõdõ halvány, vöröses fényben felismertem Dubayát és Torrest. Nagyon közel álltak egymáshoz... és még közelebb húzódtak. A férfi megölelte a lányt és azt mondta. — Nagyon féltettelek, kicsim. Jó, hogy nem esett bajod. Nagyot nyeltem. Nem vártam a lány válaszára, gyorsan visszahúzódtam az udvarra, és igen keserû lett a szám íze.

106


A második nap

Kiderült: lebecsültük Ranegrát, az exdiktátort. Sokkal ravaszabb pasas volt, mint azt én, a kívülálló hittem. De tulajdonképpen a szigetiek sem ismerték eléggé, pedig közülük származott. Nos, a lényeg az, hogy Ranegra régi ismerõsei és más, általa hamarjában megvesztegetett férfiak közül szervezett egy kis szabadcsapatot. Ezek a zsoldosokat támogatták. A kollaboránsok nem lehettek sokan, talán tízen-tizenöten. Illetve ennyien voltak, míg eszükbe nem jutott megtámadni Torres elnök ültetvényét. Akkor a létszámuk rohamosan csökkent. Csak az az egy sebesült maradt meg, akit „nyelvként” fogtam el. A többiek odavesztek. Hát ennyit tudtunk meg a nyelvtõl. Kihallgatása után támadt egy ötletem, amit félhangon megosztottam Luciennel. Akkor már nem is feküdtünk le. Minek aludni...? Nem tudtunk volna igazán pihenni. Túl sok volt a gond. Dubaya nem mutatkozott, Torres is lepihent… Most már én õrködtem. Világos volt mindnyájunk számára, hogy innen el kell mennünk. Ezek a civilek közölték Ranegrával, hogy idejönnek. Mivel nem tértek vissza, a diktátor tudni fogja, hol érte õket baj. Még talán egy óránk volt. Lucien a fejét vakarta. — Merész akció lenne az, Daniel. — Csak az ilyennek van értelme. Kockázat nélkül nincs gyõzelem — még kész voltam néhány hasonló közhelyet idézni, de a fiatal fiú — jószerével a fiam lehetett volna —,

107

NEMERE ISTVÁN

melankolikus-sápadt arcát felém fordította, és váratlanul azt mondta. — Jean halálát meg kell bosszulnunk, nem...? Akkor hát benne vagyok. Íme, az autó tolvajok barátsága — gondoltam, de óvakodtam hangosan kimondani. Már csak Giuliót kellett kérdezni, de ez szinte fölösleges volt. Õ olyanféle, aki eleve részt vállal az ilyesmiben. Így is volt. Amikor kivilágosodott, Dubaya és Torres is kijöttek. Menetkészen. A lány arcát néztem, de semmilyen „másságot” nem fedeztem fel rajta. Az elnök szeretõje lenne? No és? Minek kellett nekem túl korán, túl nagy reményeket táplálnom? A fenébe is! Torresnek meghalt a felesége, aki mellesleg néger asszony volt. Sok fekete is él a szigeten, no és Dubaya szép lány, tetszhet egy Torresnek is. Neki is... Biztosan régebben ismeri, mint én. Helyzeti elõnyben van. Mivel imponálhatnék én egy ilyen gyönyörû, ráadásul bátor lánynak? Hagyjuk a fenébe, nem érdemes gondolni sem rá! — szólítottam fel magamat. Hat óra elõtt öt perccel elindultunk a zsákmányolt mikrobusszal. Már nem számoltam, hogy az elmúlt huszonnégy órában hányadik jármûre ültünk a szigeten. Ebben a kocsiban kényelmesen elfértünk mindnyájan. A tankot teletöltöttük az ültetvényen lévõ készletekbõl. Torres azt kérte, menjünk a sziget másik oldalán fekvõ Trubba kisvárosba, ahol támogatásra számított. A foglyunkat az ültetvényen hagytuk megkötözve. Volt ott néhány szolga, akik Torres családjának feltétlen hívei voltak. Õk vigyáztak rá — de ha Ranegra emberei közelednének, parancsba kapták, hogy engedjék el. Nehogy emiatt a zsoldosok felgyújtsák az épületeket. Amit persze e nélkül is megtehettek. A szigetekre beköszöntött a pusztítás. A háború. Úttalan utakon zötykölõdtünk, de ennek örültem. Itt aligha találkozhattunk zsoldosokkal. Reggart nagy ívben

108


elkerültük. Kissé bántott, hogy nincsenek híreink Satronról és csapatáról, meg Vippenrõl. De Torres abban reménykedett, Trubbából majd telefonálhat Reggarba — ha ugyan mûködik még a telefonközpont. Egy biztos: Morenóból aligha szerezhet híreket telefonon — gondoltam, hisz az ottani telefonközpontot Rilson kényszerítõ jelenléte miatt magam romboltam szét. A szelíd dombokon itt-ott cukornád-, sorgo-, cirok- és pálmaültetvényeket láttunk. A kocsi port vert fel. Lucien néhányszor rám nézett, és szemével kérdezte: mikor mondod meg neki? Torres nem vette észre. Én még nem döntöttem, de abban bíztam, hogy Trubbában tényleg hírekhez jutunk, és akkor nagyobb eséllyel vehetjük fel a harcot a zsoldosokkal a sziget bármelyik pontján. Úgy számítottam, még körülbelül ötvenen lehetnek. Egy falu közelében hirtelen kisebb tömeg állta el az utunkat. Fõleg feketék és félvérek voltak, nagy botokkal felfegyverkezve. Elõször csak engem láttak és Giuliót — mi ültünk elöl —, fenyegetõen közeledtek. De akkor Torres a helyzet magaslatára emelkedett — szó szerint is. Kilépett a kocsiból, felállt egy kõre. A parasztok ugyanis éppen azért jöttek ki az útra, hogy Reggarnak vonuljanak a zsoldosok ellen. Az elnököt mindnyájan ismerték, ujjongva éljenezték. Torres ügyes kis beszédet rögtönzött nekik; a szigetlakók sziszegõ s-ekkel teli nyelvén jól elhelyezett mondásokkal tüzelte fel az embereket. A beszéd hatását a parasztok arcán szinte kicsorduló lelkesedésbõl érthettem meg. Õk aztán botjaikat lengetve mentek tovább a fõváros irányába, mi pedig folytattuk utunkat. Húsz perc múlva a jelenet megismétlõdött, csak ezúttal legalább száz emberrel találkoztunk, akiknek Torres elmondta — gyanítom — ugyanazt a beszédet. Kezdtem megnyugodni. Mit akarhat Ranegra, ha ezek a parasztok mind Torres mellett

109

NEMERE ISTVÁN

állnak? Ámbár tapasztalatból tudtam már, mire képesek a másik oldal emberei is. Egy ilyen Ranegrát csöppet sem izgatna, ha le kellene mészároltatnia ezer vagy kétezer parasztot. És mindig mindenhol akadnak szolgalelkek, akik saját jól felfogott érdekükben állnának melléje. Mindig mindenre lehet embereket találni. Végre, nyolc óra körül ismét feltûnt a tenger. A mikrobusz dülöngélve közeledett egy meredek, magas partszakaszhoz, majd egyenesen egy hegygerincen ereszkedtünk alá. Trubba ott hevert elõttünk, a sok fehér fal és vörös háztetõ nagyon békés látványt nyújtott. Én mégsem hagytam magamat befolyásoltatni a látványtól. Valakinek elõre kellett mennie, megtudni, hogy mi újság, nincsenek-e itt zsoldosok. És ezt nem tehettük meg mi hárman, idegenek. Torrest sem küldhettük. Dubaya a város elõtt, de még fent a dombon kiszállt, és elõrement. Láttam az elnök arcán, mennyire aggódik érte. Kicsit jobb kedvre derültem. Végül is, mi közöm hozzá? Ha szereti, hát aggódik érte, az biztos. Még volt is valami roppant romantikus ebben az egészben. A szigetország elnöke és a fiatal félvér szépség megható szerelme...! Dubaya fegyverrel a kezében elment a szélsõ házakig. Eltûnt egy házban. Közben elmondtam Torresnek tervemet. Figyelmesen végighallgatott, de közben le nem vette a szemét a házról, amely mögött Dubaya eltûnt. Az árnyékok lassan rövidültek, a nap már elég magasan járt. — Gondolja, annyi elég? — kérdezte aztán a férfi. — Szerintem igen. A többiek megfutamodnak. Van valamilyen idegen hajó most a kikötõben? Amit igénybe vehetnének? — Akad néhány. Bár már csak ott tartanánk! — sóhajtott.

110


Dubaya felbukkant. Kijött az útra, megnyugtatóan intett felénk. Tehát nincsenek itt zsoldosok! Máris indítottam. A kocsi döcögve ért a lány mellé. — Csak elõre. A fõtérre megyünk — mutatta. Öt perc múlva oda is értünk. Láthattam onnan a kikötõt és egy piacot. Itt most is zajlott az élet, mintha nem is dúlna háború a szigeten. Persze, az embereknek akkor is kell élni, enni. Légvonalban harminc-harmincöt kilométerre lehettünk Reggartól. Míg az emberek hirtelen Torres köré gyûltek, és újabb beszéd elmondására kényszeríttették, Dubaya és Giulio társaságában elmentünk a postára. A lány innen telefonált. De Reggar felé minden vonal siket volt. A postások szerint éjszaka vagy hajnalban vághatták el a vezetékeket. Én inkább gyanítottam, hogy „elintézték” a reggari fõposta telefonközpontját, de végül is mindegy volt. Dubaya kikérdezte az embereket, de mindenki csak a legvadabb rémhíreket mondta. Néztem ezeket a borostás városiakat, halászokat, piaci árusokat. Nyílt tekintetek, barna vagy egészen fekete arcok, lassú mozdulatok. Annyifelé jártam már a világban, annyiféle emberrel találkoztam. Itt valahogy biztonságban érezhettem magamat, a hadi helyzet ellenére. No és Dubaya is ott volt! Énrám bizalmatlanul néztek, õt szemlátomást imádták. Mindenféle becézõ szavakat mondtak neki, és ragyogott a szemük az örömtõl, ha csak megérinthették a karját, vállát. Fõleg a gyerekek rajongtak érte. Amikor a kikötõ felé mentünk, a lány pajkosan belémkarolt: — Mit szólsz, Daniel, mennyire szeretnek itt bennünket? — szerencsére már nem szólított Rienzinek. — Így van jól — helyeseltem. De valami lehetett a hangomban, mert a mosoly lefagyott az arcáról, és kutatóan nézett a szemembe. — Mi történt, Daniel?

111

NEMERE ISTVÁN

— Semmi — és inkább neki is elmondtam a tervemet. A gyerekek kiáltoztak mellettünk, a halászok üdvözölték a lányt. Giulio egyszercsak megfogta hátulról a zubbonyomat. — Nézd azt a motorost, Daniel. Néztem. Ütött-kopott, festéket rég nem látott, olajfoltos kis bárka volt, vagy talán ez is túl nagy szó a jellemzésére. Hét-hét ember fért bele, a motorja biztosan egetverõen hangos. De ennél jobbat nem láttunk errefelé. Csak jóval nagyobb motoros bárkákat, amelyek viszont feltehetõen lassúbbak nála. Mindezt egyetlen pillantással felmértem és így fejeztem be tervem elõadását a lánynak. — …és ezzel a motorossal tennénk meg az utat odafelé. — És én? — kérdezte röviden. A szemébe néztem. Most komoly volt — hát én is. — Te maradj az elnök úrral. Védelemre van szüksége. Mi hárman elvégezzük a feladatot. — Szó sem lehet róla. Veletek megyek, mert... mert még valami bajotok eshet. — Majd éppen te fogsz bennünket megvédeni? — avatkozott bele Giulio. Úgy látszik, már elfelejtette, mi történt a kolostorban. Talán már nem is élnénk, de õ sem, ha akkor Dubaya nem lép közbe fegyverrel. Az az egy biztos: Dubaya nem félénk lány. Közelrõl láttam most sûrû fekete szempilláit, sötét szemét. Nagyon figyelmesen nézett rám, és volt valami a tekintetében, amit nem is akartam elhinni. Netán félt engem is...? Szép volt, kívánatos. — Az elnök úrral mi lesz? — kérdeztem. — Sok barátunk van itt. Megvédik, vagy ha kell, elrejtik. Itt Trubbában kivárhatja az események végét, és diadalmenetben vonulhat be Reggarba — mondta egyszuszra. — Ha rá tudod beszélni. — Természetesen — felelte õ.

112


— Vettem észre, nagy hatással vagy rá — mondtam kissé gúnyosan. Nem mindig tudok uralkodni magamon. Pajkos fények csillantak a szemében, amikor bólintott. — Igen, nagy hatással vagyok rá is, Daniel. Gyere — és sarkon fordult. Lement a motoroshoz, hamarosan megbeszélte a dolgot a vezetõjükkel. Azt hiszem, valamilyen bankjegyek is gazdát cseréltek, bár erre nem esküdnék meg. Csak a lányt figyeltem, és éreztem, milyen jól lenne vele. Ott álltam a móló szélén, mellettem ringott a motoros, de csak Dubayán járt az eszem. Torrest valóban meghívták több házba is. Már nem féltünk magára hagyni. Õ is azt mondta, induljunk, ne vesztegessük az idõnket. Fél tíz után mind a négyen lementünk a kikötõbe. A telefonösszeköttetés nem állt helyre Regarral, a helyi rádióban ismét Wammer és egy másik zsoldos hangját hallottam. De valaki a helybeliek közül is besegített nekik. Ez növelte aggodalmamat. Minél tovább mérgezheti Ranegra a lelkeket, annál kisebbek a mi esélyeink. Torrest elfelejtik, ha Ranegra csak egy hétig tartani tudja magát a fõvárosban. A motoros gyorsan siklott a kõgátak között, aztán kiérve a tengerre bukdácsolni kezdett a hullámokon. Visszanéztem — Trubba a maga piros tetõs házaival valamilyen réges-régi, gyermekkoromban hallott mesére emlékeztetett. Talán anyám mesélt ilyenekrõl azokon a csúnya téli éjszakákon, amikor már tudtuk, hogy apám odaveszett a bárkájával és társaival együtt, anyám pedig szakadatlanul varrta idegen emberek ruháit, hogy legyen mit ennünk. Sohasem köszöntem meg neki — mire megértettem a dolgot, és megtehettem volna, már õ sem volt az élõk között. Dubaya jól bírta a tengert, ahogy az itteniek mind. Mi pedig zsoldosok, testõrök, katonák voltunk, bírnunk kellett volna akkor is, ha már alig élünk. Szerencsére egészségesek és épek voltunk, hát ügyet sem vetettünk a hullámokra. A parttól alig kétszáz méterre voltunk, és éles szemmel figyeltük a

113

NEMERE ISTVÁN

környéket. A sziget nyugati oldalán haladtunk. A parton idõnként feltûnt egy-egy ültetvény, magányos ház. Egy sziklafokról gyerekek integettek. Már nem a zsoldosok öltözetét hordtuk, Trubbában Dubaya szerzett nekünk itteni civil ruhát. Nekem például sötét nadrágot és bézsszínû, nagyzsebes férfiinget. A géppisztolyokat a hajó fenekére tettük, kéztávolságra. A motor egyenletesen, de hangosan zakatolt, hamarosan belénk ivódott ez a zaj. Hoztunk némi harapnivalót és friss forrásvizet egy ötliteres kannában, amirõl állítólag éppen híres volt Trubba. Tizenegy után elkerültünk egy kiálló nagy fokot, és a part északkeletre kanyarodott. Még tíz kilométer Reggarig, közölte Dubaya csodálatos helyismerettel. Egy kis falut láttunk elmaradni mögöttünk, alig volt ott mozgás. Aztán elõvettük az ennivalót. Sejtettük, a parton már aligha lesz idõnk ilyesmire. Jól feltankoltunk — Lucien szerint akár holnap estig is kibírjuk étlen-szomjan —, de erre Giulio úgy nézett rá, mintha amaz az éhhalálát kívánná. — Nekem ez ma estig sem elég, te fiú — közölte. — Majd zsákmányolunk — vigasztaltam. Közeledtünk a parthoz. Reggar már felbukkant a távolban, megismertem néhány magasabb épületet, no és a rádióadó antennáját. A fehér házak békességet sugalltak. Enyhe keleti szél fújt, a felhõk éppen eltûntek az égboltról. Majdnem pontosan dél volt, amikor partra léptünk a város szélén, jó messze a kikötõtõl. Reméltem, senki sem lát bennünket. Jármû híján gyalog mentünk a városba. Elõször gazzal benõtt raktárak között haladtunk, majd egy rossz út mentén kóbor kutyák vicsorogtak ránk. Nem volt jó elõjel, de szerencsére nem vagyunk babonásak. Egy-egy átszaladó fekete vagy más színû macska sem riaszthatott el bennünket a cselekvéstõl. De mielõtt beértünk volna a legszélsõ házak közé, volt egy kis beszélgetés köztünk. Lucien megkérdezte.

114


— Tényleg százezer dollárt kapunk fejenként? — Igen. — De ezért otthagyhatjuk a fogunkat — morogta Giulio. — Kevesebbért is otthagyhattuk volna már. Máskor, máshol — mondtam. Giulio hallgatott. Lucien valamilyen francia népi mondást idézett, nem egészen értettem. Dubaya nem figyelt ránk. Egy kopraüzem mellett mentünk, éles szag hatolt orrunkba. Teherautó kanyarodott ki a kapun, Dubaya kiállt az útra, és intett. Nem is emelte fel géppisztolyát, de azért a közeledõ láthatta fegyverét. Barna fiatalember mosolygott ki a kocsi ablakán. — Hej, Dubaya! Mi újság? — ezt a lányt mindenki ismeri ebben az országban, futott át az agyamon a röpke gondolat. Közben azért a környéket is figyeltem. — Vigyél be minket a városba — kérte a lány, de olyan kedvesen, hogy nem lehetett neki ellentmondani. Felpattantunk hátra, szúrós zsákok közé. Az út nem tartott sokáig. Dubaya az utat kémlelte. Ismét lövöldözést hallottunk, de nem az elnöki palota irányából. Az különben tegnap délután óta kiégett. A fõvárosban nem állt meg az élet, de közel sem volt olyan forgalom, mint máskor — biztosított bennünket Dubaya. Valami alkalmi árus elõtt csoportosultak az emberek, mert a kereskedõk többsége félt kinyitni a boltját. Zsoldosokat csak egyszer láttunk — öttagú õrjárat ment tõlünk vagy száz méterre, gyalog. Lebuktunk a rakomány közé, majd két sarokkal odébb rácsaptam a vezetõfülke tetejére. Az egyezményes jelre a sofõr fékezett és megállt. — Itt kezdjük — mondtam. Senki sem ellenkezett. A teherkocsi elment, mi meg bevonultunk egy kapu alá. Ahogyan sejtettem: az imént látott õrjárat éppen arra jött. Mi nyugodtan vártunk a kapu alatt. A szemközti ház ablakában megjelent egy kislány feje, nem lehetett több tizenkét évesnél,

115

NEMERE ISTVÁN

kétségbeesetten integetett: meneküljetek, jönnek a zsoldosok...! Már nem mert kiabálni sem. Csak felmutattam a fegyveremet: mi is a zsoldosokat várjuk...! Erre rémülten eltûnt. Reméltem, jól elbújt, nehogy találat érje. Hallottuk a közeledõ kemény lépteket. Hátunkban éreztük a fal hidegét. Dubaya állt, én térdeltem. Giulio és Lucien ujja rezzenéstelenül tapadtak a fegyverre. — Egyet élve! — intettem figyelmeztetõen. Ki volt már osztva, melyik zsoldos kié, nehogy egyre túl sokan pazaroljuk a lõszert, míg egy másik sértetlenül lõhessen vissza ránk. A zsoldosok megjelentek. Az elsõ három elment mellettünk, a másik kettõ is kibukkant, látómezõnkbe ért, és azok egyike vett észre bennünket. Enyém volt az elsõ lövés joga, ami egyben tûzparancsot jelentett a többieknek. Hát lõttem! Az õrjárat parancsnoka eldõlt, akár egy magatehetetlen zsák. Lucien és Giulio is azonnal lõttek. Dubaya azt a férfit lõtte le, aki észrevett bennünket. Az ötödik fogta csak ránk a fegyverét, de látva a történteket, inkább menekült volna. Meglõttem a lábát. A járdára esett. Giulio máris ott volt mellette; míg mi hárman a halottakat ellenõriztük, az olasz lefegyverezte a sebesültet. Fiatal fiú volt, azt hiszem, angol. Merthogy Albion nyelvén káromkodott és sziszegett. A golyó átfúrta lábszárát, szépen vérzett is. Megszemléltem a sebét. — Ha fél órán belül nem jutsz orvoshoz, bizony elvérzel, kisöreg — közöltem vele a diagnózist. Ezt magától is tudta, a szeme szikrákat hányt. — Kik vagytok, és mi bajotok velünk? — de akkor megpillantotta Dubayát, és világos volt a helyzet. Talán szigetieknek nézett bennünket is? De nem ez volt a legnagyobb gondja.

116


— Hol van Ranegra? — érdeklõdtem. Szelíden. Nem is nagyon figyelt rám. De amikor a géppisztoly csöve is a bordái közé nyomult, megértette a kérdés igazi lényegét is. Nyelt egyet. — Az ilyesmi... hadititok — mondta. — Te meg elvérzel — így én. Már körülálltak bennünket a többiek. Az angol arcán kín és gyötrelem, hegyes orra ide-oda cikázott, kiutat keresett tekintete. De ilyen most nem volt. Csak az az egy, amit én ajánlottam neki. Az emberek lábai között látta azt a négy halottat is, akikkel egyetlen perccel korábban még tréfálkozott, együtt volt, része volt egy csapatnak. Most csak õ maradt. Egyedül. — Elviszünk egy orvoshoz — folytattam —, amint vége a dolognak, hazaküldünk Angliába, államköltségen. Mit szólsz hozzá? Idegen voltam itt, de úgy beszéltem, mintha jogom lenne az Elnök-szigetek kormánya nevében intézkedni. Viszont Dubaya is bólintott erre, márpedig ha õ egyetért, Torresnek sem lesz ellenvetése... — A másik sarkon lakik egy sebész — mondta a lány jelentõségteljesen. Giulio közben a környéket figyelte, hallgatózott. Nem lett volna nagyon egészséges, ha most meglep minket egy másik õrjárat. De reméltem, ugyanarra a környékre csak egy csapatot küldenek. Az angol végre megtalálta a megoldást. — Vigyetek a sebészhez. Amint meglátom a doktort, elmondok mindent. Nem kellett többet szólnia. Magam nyúltam az egyik hóna alá, felemeltem. Lucien megfogta a túloldalról, elöl ment Dubaya, mögöttünk Giulio. Csaknem futólépésben vittük a fiút végig az utcán. Dubaya megverte az egyik ház kapuját, és kiabált a saját nyelvén. Mire Giulio is beért bennünket, az ajtó nyílott. Az orvos szerencsére otthon volt, és nem kellett neki

117

NEMERE ISTVÁN

sokat beszélni. Még azt is megértette, miért kell most majd házában ápolnia egy zsoldost. Dubaya nyelve sebesen pergett. Amikor az orvos vizet és kötszert, meg mûszereket hozott, az angolra néztem. Fájdalmas fintorral szólt. — Ranegra a régi erõdben van, onnan irányítja a harcokat. Rádiótelefonjai vannak, és persze testõrei. Legalább tízen vannak vele. Dubayára néztem, azonnal bólintott. Hát persze hogy tudja, hol van az erõd. Otthagytuk az angolt, és ismét az utcán voltunk. Úgy vettem észre, Dubayában megváltozott valami. Ha ma reggel még nem is nagyon hitte, képes vagyok végrehajtani tervemet — most már biztos lehetett benne. Hát, ami igaz, az igaz — aligha van Afrikában még egy olyan makacs és céltudatos ember, mint én! — Akkor hát irány a régi erõd? — kérdezte a lány keményen. — Természetesen. Le kell vágni a sárkány fejét... Tervem nagyon egyszerû volt: Ranegrát kell eltenni láb alól. Ha az exdiktátor életét veszti, híveinek már nem fog annyira tetszeni ez a kis háború, és nem lesz, aki gyõzelem esetén kifizesse nekik az ígért pénzeket. Wammer, Queler és a zsoldosok rájönnek majd, hogy már nincs miért küzdeni — nem is beszélve az erõsen anyagi beállítottságú zsoldosokról. Ismertem õket. Miért is nem jutott eszembe a dolog már elõbb? Dubaya pontosan ugyanerre gondolt. — Ezt már Mogambéban is megtehettük volna. Vagy te, még a hajón — emlékeztetett, de nem volt szemrehányás a hangjában. Nem válaszoltam. A lány ment elöl, mi pedig a napfényes, forró utcán haladtunk utána. A hõség kezdett elviselhetetlen lenni. Senki sem járt ott rajtunk kívül. A lány igyekezett mellékutcákon vezetni bennünket. Mind távolabb voltunk a kikötõtõl, s egy meredek utcán kaptattunk fel, amikor a hátunk mögül autózúgást hallottunk. Nem kellett vezényszó, azonnal

118


szétrebbentünk, mint a verebek. Négyen három kapu alatt lapultunk fél térden. Egy terepjáró jött, nehezen küzdve az emelkedõvel. A motor bõgött. Dubaya kilesett a szemközti oldalon, és feljebb emelte a fegyver csövét. Ebbõl tudtam, kik jöhetnek. Én nem tudtam kilesni, túl közel voltak már... Aztán a jármû megérkezett a látómezõmbe, akárcsak az imént az õrjárat. Lehet, ez is az volt, csak gépesítve... Elsõnek nekem kellett lõnöm. Én vagyok ennek a kis csapatnak a parancsnoka... Hagytam, hogy a jármû orra elguruljon elõttem, még fedezékben lapultam. Csak hárman ültek a terepjárón, de ezek résen lehettek Mert egy rövid sorozattal ugyan lekaszáltam a sofõr mellett ülõ zsoldost, de a hátul ülõ férfinak jó reflexei voltak, azonnal visszalõtt. Nem sok hiányzott, hogy testem egy órával késõbb ismét belekerüljön a szerves anyagok biológiai körforgásába. A golyók szinte a hajamat súrolták. Szerencsére a többiek is lõttek, és ma már megállapíthatatlan, kitalálta el azt a mesterlövészt. A sofõr csak egy golyót kapott, de az éppen elég volt neki, lévén, hogy a fejébe ment. Kizuhant az ülésbõl. Mielõtt mozdulni mertünk volna, a vezetõ nélkül maradt kocsi motorja lefulladt, és a jármû hátrafelé gurult. Elõbb az utca közepén, aztán fokozatosan oldalirányba haladt. Giulio már rohant, de csak akkor érte utól, amikor nagy csattanással nekifarolt egy házfalnak. A lövöldözés miatt a ház tulajdonosa ki sem mert nézni, nemhogy reklamálta volna a fal megrongálását. Dubaya lendült be elsõnek Giulio mellé, Lucien és én a hátsó ülésekre kerültünk. — Nyomás! — vezényelte az olasznak — Az erõd odafönt van a dombon, már csak ötszáz méterre innen! Giulio vállat vont, és gázt adott. Mindig ilyen flegma lehetett, azt hiszem. Bár két kézzel fogta a volánt, azért láttam, hogy a fegyvere is lövésre készen mered elõre a mellén. Lucien nagyon nyugtalan volt, mint aki veszélyt sejt... Keskeny köves

119

NEMERE ISTVÁN

utcán haladtunk, majd kis térre értünk. Tudtam, csak meglepetéssel gyõzhetünk. Most nem volt mögöttünk ellenséges õrjárat, és nem tudtuk, hányan vannak az erõdben. Az alacsony tetõk fölött már megláttam az erõdöt. Csipkés falai itt-ott romosak voltak, egy csonka torony is felmagasodott, majd azonnal eltakarta szemem elõl a következõ tetõ. Mindenesetre megbecsültük a távolságot. Dubaya talán úgy vélte, minél elõbb oda kell érnünk és lecsapnunk. Én viszont óvatosabb voltam, már csak eredendõen is. Nem kapkodok el semmit, fõleg nem egy ilyen akcióban, ahol igen nagy a tét. Például mindnyájunk élete... — Megállunk? — kérdezte Giulio kiáltva. Õ is úgy gondolkodott, mint én. — Most! — kiáltottam vissza. Dubaya csodálkozott és talán, haragudott is. Már majdnem az erõd magasságában voltunk, az utolsó házak takartak el bennünket. Ernyõszerûen szétágazó fenyõk álltak, néhány afrikai akác és sok száraz kóró. Az erõd — mint azt hamarosan megláttam, kilesve egy sarok mögül — talán negyven méter széles, régi kõfalakkal övezett belsõ torony volt, tetõ nélkül. Minden élesen ragyogott a napfényben. Koradélután volt, és csönd. Itt senki sem lõtt. Itt csak irányították a csatákat. Hamarosan felfedeztem egy antennát is, a falra erõsítették. Új volt, csillogó. A kábele eltûnt a fal mögött. Nem kétséges, a sebesült angol igazat mondott: ez a hír- és irányító központ. Akkor hát tényleg itt kell lennie Ranegrának is. Õrt nem láttam, de ösztönösen éreztem, biztosan van ilyen. Ranegra sajnos nem hülye, és a zsoldosok még kevésbé. A saját biztonságukra mindig gondolnak. — Kevesen vagyunk — mondta Lucien gondterhelten. Bajusza szomorúan lógott; egy kedveszegett rozmárra emlékeztetett. — Annak is vannak elõnyei — vágtam rá gyorsan. Még csak az hiányzik, hogy népszavazást rendezzünk az akció tervérõl vagy körülményeirõl. Nem ezért jöttünk Trubbából

120


idáig a tengeren, hogy most sokáig, túl sokáig töprengjünk. Dubaya ajkát rágva figyelte a környéket, aztán megszólalt. — Az egyetlen bejárat a túloldalról van. Keskeny. Máshol nem lehet bejutni. Semmi föld alatti járat, alagút? — kérdezte a francia. Alighanem gyermekkori olvasmányai vagy a mostanában látott videofilmek jutottak eszébe. — Felejtsd el. Itt kell bejutni — mondta a lány. — Ráadásul, ha nem sikerül azonnal, rádión segítséget hívhatnak, és akkor kutyaszorítóba kerülünk — tettem hozzá. Giulio is kinézett, õ is az antennát leste. Átnéztük, mivel rendelkezünk. Volt három gránát, a négy géppisztolyba tizenöt tár. A dzsipben is találtunk egy plusz fegyvert és két gránátot. — Öt gránáttal már lehet valamit kezdeni — sugallta Giulio. Én közben tervet kovácsoltam, és hamarosan kész is volt. Suttogva avattam be társaimat. Dubaya nem volt elragadtatva tõle, de a fiúknak tetszett, és így õ is beadta a derekát. Gyorsan pontosítottunk néhány részletet. A lány nekem adta fegyverét, de a tartalék tárak a zubbonya zsebében maradtak Most egymással szemben álltunk, kezemben dupla súllyal és a lelkemben is. Hiszen, ha baj éri Dubayát... Nagy volt a kockázat. — A zsoldosok téged nem ismernek — suttogtam. — Reméljük — felelte. Már csak egymás szemét láttuk. Nem volt semmi közöttünk, tán csak a hallgatag kozmosz. — Mit mondjak Torresnek, ha... — nem kellett befejeznem. „Ha nem jönnél vissza élve.” — Hogy nagyon szerettem — felelte keményen. Meg sem rezdült a szeme. Nagyon szeretted? Ez azt jelenti, most is szereted, gondoltam. Nyeltem egyet, és csak némán

121

NEMERE ISTVÁN

bólintottam. Megmondom, biztosan megmondom, Dubaya. Ennyivel igazán tartozom neked. És Torresnek is. Giulio hallgatott. Lucien várt. Dubaya is várt még valamire. Talán egy szóra... Amit nekem kellett volna kimondanom. — Vigyázz magadra — suttogtam végül. A többit tudnia, éreznie kellett volna. Hirtelen sarkon fordult és ment. Intésemre a többiek elindultak Társaim jobbra, én balra. Megkerültem egy házat, aztán a kórók között csúsztam közelebb a falakhoz. Az erõd bejárata nyugat felõl volt, most odasütött a nap. Még nem láttam õröket, amikor hátam már a falhoz tapadt. Odafönt sem mozdult senki. De biztosan voltak itt. A fal mögött is. Elõbbre csúsztam, a kapu felé. A fal körkörösen elhajlott, minden fél lépésre újabb és újabb területet láttam. A kapu kissé kiállt a régi várfalból. Felül lõrések, de olyan keskenyek, hogy azokon nem hajolhatott ki senki. Így nem is nézhetett le a fal tövébe. Némi zajt hallottam. Egyik vállamon a saját fegyverem, másikon Dubayáé. Megmondtam a fiúknak, amíg lehet, csöndben tevékenykedünk. Ezért jó, hogy van tõröm is. Már csak centiméterenként csúsztam elõbbre. Tudtam, az ellenkezõ oldalon ugyanezt teszi Lucien is, Giulio pedig valamivel távolabb afféle tartalék erõként várakozik még. Lépteket hallottam. Könnyedén, álgondtalanul jött a lány, egyenesen a kapu felé. Hamarosan a látómezõmbe ért. Nem nézett rám. Most csak nõ volt; nadrágja, katonás zubbonya ellenére. Rövid fekete haja, szép szeme, termete másnak sem juttathatja eszébe, hogy Dubaya veszélyt jelenthet. Ellenkezõleg. Andalító volt, nyugalmat sugalló. Tõrrel a kézben ismét elõbbre csúsztam. Lucient nem láttam, de ott volt õ is, alig hat-hét méterre tõlem. Ha most jönne még egy terepjárós járõr, nem lenne más választásunk, tüzet kellene nyitnunk, és a meglepetésszerû támadást elvinné az ördög...

122


Dubaya lassú léptekkel jött. És akkor megláttam egy õrt. Nekem háttal lépett elõbbre. Nézte a lányt. Aztán láttam egy másikat is. Két zsoldos állt tehát a kapuban. És ha többen vannak, de túl késõn veszem észre a harmadikat? Az ilyen tévedés sokba kerülhet! Amint Dubaya beszélni kezdett, nem kellett annyira csöndesen viselkednem. Megint elõbbre léptem, vigyázva, nehogy meglássanak a szemük sarkában. Még három méterre lehettem a hozzám közelebb állóhoz. Dubaya portugálul kezdett beszélni hozzájuk, tudva, hogy ezt úgysem értik. Mutogatott is a szomszéd utca felé. — Mit mond? — kérdezte az egyik tanácstalanul. — Beszélj érthetõbben, kislány! — így a másik. Láttam a testtartásukon, nem gyanítanak veszélyt. Csak a lányt látták. Dubaya kedvesen mosolygott. Aztán az egyiknek könnyedén megcirógatta az arcát is. Amaz elkapta a lány csuklóját, de a mozdulat nem volt ellenséges. Inkább férfias... Nekem felment a vérnyomásom, egyik újam az Uzi ravaszára szorult, a másik kezem acélkapocsként vette körül a tõr markolatát... Dubaya csiklandósan nevetett, mint akinek kedvére van a széptevés. A zsoldosok felbátorodtak. Fegyverük a hátukon. Az egyik elkapta a lányt, a másik mosolyogva közeledett... Ez volt hozzám a legközelebb. Dubaya finoman kibontakozott a férfi karjaiból, majd váratlanul... átöltette erõsen, lefogva egyszerre mindkét kezét. És közben odaszólt a másiknak. — Nézz csak hátra! Most már olyan nyelven, amit az is értett. Önkéntelenül hátrapillantott a válla fölött. Keze már kapott volna a fegyverért, amikor tekintetünk találkozott. — Ne mozdulj — jegyeztem meg halkan. Az Uzi csöve alig két méterre volt tõle. Ugyanakkor bukkant fel Lucien is, a másik pasasra szegezte fegyverét. Akkor Dubaya gyorsan ellépett a zsoldostól.

123

NEMERE ISTVÁN

— Gyere ide! — parancsolta Lucien a magáénak. — Te meg hozzám — szóltam az enyémnek. Dubaya ott maradt középen, és benézett a kapun. Minden rendben, intett felém. Odadobtam a fegyverét, elkapta a levegõben, mint egy profi. Az is volt. A zsoldos a földre dobta fegyverét. — Fordulj meg! — parancsoltam. Habozva engedelmeskedett. Puskatussal ütöttem le, nem túl erõsen. Néhány óra múlva ismét harcképes lesz, ha túléli. Reméltem, addigra már véget vetünk ennek a szomorú színjátéknak a szigeteken. A másik zsoldos ugyanígy járt. Jött Giulio, felvette a fegyvereiket, egyet Luciennek adott. Ott álltunk négyen a kapuban, és már aligha volt lehetõségünk tovább álcázni magunkat. Dubaya nõi bájai sem segíthettek. Az ájult õröket behúztuk a kórók közé. Aztán csak egy pillantást vetettünk egymásra. Elõre indultam. Ha én vagyok a parancsnok, nem habozhatok. Ahogy annak idején Barringos szigetén, Európában vagy a Zambézi mentén is. Embereid csak akkor engedelmeskednek, ha nem bújsz a hátuk mögé. Látniok kell, hogy többre vagy képes, mint õk. A régi falak között hûvös volt. Jólesett most a hõség után. Árnyék fedett be, védõen. A kapuboltozat alatt itt-ott kövek hevertek, nemrégen eshettek ki a falból. A kis udvaron csak egy terepjáró állt, úgy látszik, a szigeteken mindenki csak ilyennel közlekedik. Valamivel késõbb láttam, hogy az öregtoronyba vezetõ ajtó helyén csak egy fekete nyílás ásít. Az erõd egykori portugál tulajdonosai biztosan szép ajtókat építettek be, de hol vannak azok már... A dzsip üres volt. Egy másik, szintén ajtó nélküli nyílásban lépcsõt láttam, ezek lefelé vezettek. Vannak hát föld alatti helyiségek is. Halkan mentünk. Mutattam Giuliónak: nézze meg, mi van a lépcsõnél. Én a torony ajtaja felé mentem. Inkább csak éreztem, mintsem láttam, hogy Dubaya oldalazva közeledik a

124


falhoz, Lucien pedig a dzsipet célozta meg. Giulio megperdült, szemügyre vette a hátunk mögött maradt várfalat. Nem lehetett ott õr, mert az olasz nyugodtan fordult vissza, és ballagott tovább a másik ajtóhoz. Még nem értem a toronyhoz, amikor bentrõl lépteket hallottam. Valaki jött kifelé. Vagy többen is? Már ugrottam volna félre, de rájöttem: a közeledõ látja az árnyékomat. Az már a bejárat elõtt volt. Ha elugrom, gyanút fog, és riasztja társait. Így viszont... azt hiszi, mert azt kell hinnie, hogy bennfentes vagyok. A bézsszínû zubbonyom talán elég lesz, hogy megtévessze... És az ilyenkor szokásos magabiztos, szemtelen viselkedésem... Szakállas zsoldos bukkant fel, harminc körül lehetett. Rám bámult. — Who are you? — kérdezte angolul. Ez is Albionból keveredett ide, biztosan. Ki vagy? Jó kérdés! Erre sokféleképpen lehetne válaszolni. Például egy golyóval. De az hangos lenne, túl hangos. És korai. — Dupont a hármas csapatból — mondtam gyorsan, franciásan ropogtatva az r-eket. — Nem emlékszel rám? Tegnap reggel Morenónál majdnem egyszerre szálltunk partra — elmentem volna mellette, de elkapta a karomat. — Nem te vagy az, akit Ranegra kerestet? Az a Monti vagy hogy hívják? — És akkor idejönnék egyedül? — feleltem kérdéssel. Ezen elgondolkozott... volna, ha nem pillantja meg Lucient a dzsip mögött. Társam eléggé óvatlanul fölbukkant. Az angol azonnal tudta, igaza volt az imént, én vagyok Monti, és idejöttem a társaimmal, megtámadtam az erõdöt. Riadó...! — ordította volna, már nyílt a szája, és én mindezt jól láttam. Villámsebesen kellett cselekednem, nem volt idõ semmire. Lõni sem lehetett. Hát a kezem, akár a rakéta, elindult. Tenyerem élével csaptam a torkára. Ez sajnos halálos ütés szokott lenni, hiszen a gége beugrik, és a páciens megfullad.

125

NEMERE ISTVÁN

Ha nem sieti el a dolgot, csak leütjük, és betesszük egy hûvös fal tövébe, megússza élve. Így más lett a sorsa. Átléptem a lerogyó testet. Dubaya elvette a fegyverét. Most már minden társamnak kettõ volt, csak nekem egy, a kedvenc Uzim. A torony bejáratánál voltunk, egyetlen lövés nélkül. Ez lenne a szigetet megtámadó zsoldossereg agyközpontja? — Lucien, itt maradsz — súgtam a fiúnak. Nem örült, de engedelmeskedett. Giulio lenézett a lépcsõn, majd felém fordult, és vállait vonogatta. Tehát ott semmit sem látott. Gyorsan döntenem kellett — nem lenne jó, ha onnan hátba támadnának bennünket. Ezért jó is, ha Lucien ott marad a bejáratnál. — Gyere velünk — intettem az olasznak, és elõrementem. Dubaya és Giulio követtek. A torony alja sötét volt. Itt be volt deszkázva az elsõ szint teteje. Egy lõrésen jött be némi fény, azon át láttam távolabb az alacsony házakat. Egy kõlépcsõ vitt felfelé. Alul nem volt más. Csak az az út. Míg haboztam, Giulio szótlanul megkerült és elõrement. Nem szeretem az engedetlenséget, de mivel a legteljesebb csöndben kellett maradnunk, hát nem szóltam. A nyomába eredtünk. Az elsõ szinten kormos kövek között volt egy ajtónyílás. Guilio odaért, benézett... Még négy méter választott el tõle, amikor feldübörgött egy fegyver. Giulio nem is kiáltott — erre sem maradt ideje. A golyók valósággal kilökték testét a lépcsõre. Még annyit láttam, hogy a melle és a feje egyetlen véres massza — és máris a falnál voltam. Dubaya egyetlen ugrással követte példámat. Agyamban villámgyorsan vágtattak a gondolatok: valaki lesett ránk, tudta, hogy jövünk, felkészült. Most is ott van! Lehet, nincs egyedül? Ha kiugrik, és ránk fordul géppisztolyával, már csak egy rövid sorozatra való van a tárjában, hisz legalább húsz lövedéket eresztett szegény Giulióba.

126


Szabad kezem rátalált egy gránátra, ami az övemen lógott. Intettem Dubayának: vissza...! Hátrább! A szememet sem vettem le az ajtóról. Giulio még hörgött egyet, aztán mozdulatlanul feküdt, a feje mélyebben, a lába néhány fokkal magasabban. Ömlött belõle a vér... Lábam lassan csúszott elõre, még két fok... már csak egy... Aztán elég közel voltam ahhoz, hogy bedobjam a gránátot. És nem haboztam. A detonáció gyors volt és hatásos. Az õsi falak ezt is kibírták. Kevésbé azok az emberek, akik a teremben voltak, és talán éppen akkor rohamoztak volna meg bennünket. Talán fél másodperccel késtek csak el, de nekik éppen elég volt ennyi is. Egy véres halott a küszöbre esett, ezt láttam csak. Ugyanakkor alulról lövéseket hallottam. Lucient is megtámadták? Még beszorulunk a végén! — Menj le, és segíts neki! — parancsoltam a lánynak Tett egy mozdulatot, amibõl értettem: szívesebben jönne velem. De nem volt idõ ellenkezésre. Dubaya lefutott a lépcsõn, és hamarosan hallottam egyik fegyverét dörögni. Giulio géppisztolya a lábamnál hevert, felvettem. Csak a csövét tettem be az ajtón, és kaszáltam egy hosszú sorozatot. Nem jött válasz. Még vártam fél percig, aztán hirtelen beugrottam, magam elé tartva mindkét géppisztolyt. Csak három zsoldost láttam a padlón. Egyik sem mozdult. A szobában nem volt más. De egy faajtó félig nyitva vezetett a torony másik helyiségébe. A réseken át mintha mozdult volna valami. Valaki? Nem várhattam. Két géppisztoly ontotta a golyókat, a deszkákból forgács sem maradt. Az ajtó egyszerûen eltûnt. Valaki a földre zuhant. De nem volt egyedül, csak egy géppisztolycsövet láttam kibukkanni. Repültem a padlóra. Mögöttem a kövek sikoltoztak a becsapódó lövedékektõl. Hiába lõttem, a pasas jól bújt. Éreztem, ott van valahol, és vár... A fal tövébe gördültem, hatalmasat ordítottam — ahogyan annyi kisebb csatában

127

NEMERE ISTVÁN

hallottam azoktól, akiket valóban halálos találat ért. Felültem, hogy jól megtámaszthassam testemet, csak az Uzival céloztam az ajtó felé. A lábaimat nem mozdítottam. Mielõtt engem meglát, a lábaimat látja majd. Hadd higgye, hogy végem! Egy percig nem mozdult. Odalent még dörögtek a fegyverek. Aztán elõször a fegyvercsövet pillantottam meg, szinte úszott a levegõben, lassan, lassan. Majd egy pár kézfej a fekete fémen, végül valamivel fölötte kibukkant egy arc is. Alacsony ember volt, és az utolsó ezredmásodpercben már tudtam is, ki az. Wammer. Wammer, a menedzser, az ügynökök ügynöke, a nagy szervezõ. Ranegra jobb keze. Talán hasznát vehetem? Vagy lõjek? Iszonyúan kevés volt az idõ. Az arcát láttam, és akkor õ is látta már, hogy még élek. Lõnöm kellett. A fegyverére. Az valósággal kirobbant a kezébõl, amikor telibe találtam egy sorozattal. Odalettek az ujjai, meg az egyik kézfeje is. Sikoltva vágódott hátra. Mielõtt feltérdelt volna, máris ott voltam mellette. A szobában nem volt más. Csak egy rádióadó az asztalon, és a kifelé vezetõ kábel. — jaj, jaj! — kiabálta a pasas. Nem volt zsoldos, de éppen nekem dicsekedett Mogambéban, hogy ha kell, õ is tud lõni. Hát így tudott. — Kuss, szóltam rá szelíden. Volt ott kötszer is, odalöktem neki néhány tekercset. — Kösd be magad, menedzser! Hol van Ranegra? Csak jajongott, alighanem még siketen a fegyverdörgéstõl. Elkaptam a zakóját, persze õ is benne volt, feldobtam az egyetlen székre. — Ranegra...? — ordítottam. Odalent még lõttek. Wammer vinnyogott a fájdalomtól. Kinéztem az ablakon, mert itt az egykori lõrést kitágították valakik. Az udvaron négy férfi próbálta bevenni az ajtót, amit Lucien és Dubaya védtek. Fentrõl szépen láttam a helyzetet, kettõt le is lõttem közülük, a másik kettõ túl közel volt a falhoz, csak fegyverük dörgését hallottam.

128


Éppen jókor fordultam vissza a szoba felé. Wammer, nagy jajongása közepette ravaszul éppen felkapta volna iménti fegyverét. Nem lehettem biztos benne, használható-e még az Uzi. Kénytelen voltam ezúttal a lábába lõni, nehogy odaérjen. Úgy esett a padlóra, mint akit elkaszáltak. Valósággal sírt. — Most már elmondhatod, hol van Ranegra — az én Uzim a homlokát érintette. Rémülten meredt rám. Meg volt gyõzõdve, hogy ez lesz az utolsó perce. Nem rajtam múlott, hogy igaza lett. Egy árny tûnt fel az elsõ szobában, csak félszemmel láttam valami villanást... Az ujjaim automaták voltak, maguk is fegyverek. Az Uzi egyetlen lövést adott le, Wammer eldõlt. A szobába egy gránát repült be, éppen a lábam elõtt pörgött. Az ötlet maga volt az ÉLETÖSZTÖN, hisz tudtam, fedezékbe már nem mehetek, késõ volt. Felkaptam és kivágtam az ablakon. Ha véletlenül a falat találom el vele, és visszaesik a szobába, végem van. De tágas volt az ablak... Sejtettem, hogy nem fog leérni, még a levegõben robbant. Pattantam a falhoz. Odakünn hatalmas volt a dörrenés, megrázkódtak az öreg várfalak. Hátamban éreztem a hûvös nyirkosságot, még a lélegzetemet is visszatartottam. Valaki üvöltött odalent, talán Lucien... Nem néztem Wammerre, tudtam, már nincs is feje. Csak a törzse hevert a padlón. Az Uzim tárában volt még elég golyó... Kiléptem, és lõttem jobbra, ahol a gránáthajigáló ellenfelet sejtettem. Szerencsém volt, azt hiszem. Mert ha mégis a bal oldalán állt volna, ott maradok holtan, talán rosszabb állapotban, mint a szerencsétlen Wammer. De a fickó jobb oldalon volt, ahová elõször lõttem. Csak egy golyót eresztett meg, az sajnos éppen eltalálta a vállamat. Éles volt a fájdalom, kiáltottam is. A zubbonyomból azon a helyen semmi sem maradt, a golyó ugyan csak súrolta bõrömet, de azért elvitt egy darab izmot, bõven vérzett a helye. Az én emberem meg lassan dõlt el. Megismertem — az a fekete bõrû pasas volt, az egyik harcos, akivel Wammer

129

NEMERE ISTVÁN

próbaképpen összeeresztett négy nappal ezelõtt hajnalban Mogambéban, a zsoldosok szállásán. Ösztönösen lõttem még egyszer, és végre eldõlt. A bejárati ajtót figyelve cseréltem tárat, aztán közelebb mentem hozzá. Vér, habos vér jött a száján — tüdõlövés. Elvettem a fegyverét és két tartalék tárat. A toronynak nem volt több szintje. De szemben, Giulio szörnyû holtteste mögött láttam egy keskeny rést a kövek között. Valami ajtóféle lehetett az is... Benéztem volna, amikor Dubaya sikoltott lentrõl. — Daniel... Segíts! Elfordultam a nyílástól, és száguldottam le a lépcsõn. A lány hangjában annyi kétségbeesés volt. Az ajtónál nem láttam senkit. Kicsit odébb hevert Lucien, fejébõl vér szivárgott. Kezében fegyvere, övén két érintetlen gránát. Hol van Dubaya? Valaki lõtt, alighanem felém. Úgy buktam a padlóra, mintha az életem függne ettõl a mozdulattól — és alighanem így is volt. Lucien mellé csúsztam. — Nem kapod meg a százezer dollárt — suttogtam sajnálkozva. Lucien már nem hallotta szavaimat. Teste fogta föl a nekem szánt golyókat, míg lecsatoltam övérõl a gránátokat. Aztán elkúsztam tõle. Még mindig nem tudtam, hol lehet Dubaya. Most nem hallottam kiáltásait. Csönd volt az udvaron. — Hé, Monti! — harsant egy kiáltás. Nem ismertem a gazdáját, de valamelyik zsoldos lehetett. Oly egyforma és jellegzetes a stílusuk, de még a hangjuk is. Lassan emelkedtem fel. Egy lõrés volt mellettem, centirõl centire csúsztam odébb, míg szemem egy vonalba került vele. Csak két zsoldost láttam. Valamelyik az itteni õrségbõl? Ezek voltak odalent, hogy az ördög vigye el õket! Hányan lehetnek még?

130


— Monti, elkaptuk a lányt! — kiabálta amaz. Ezt sejtettem enélkül is. — Elengedjük, ha megadod magadat! Nagyon ostobának kellett volna lennem, hogy ezt elhiggyem. De mert felajánlották, és azt hitték, elhiszem — hát õk voltak az ostobák. Lázasan töprengtem, mit tehetek. Hogyan szabadítsam ki a lányt? Mit mondana Torres, ha megtudná, hogy az akciónk sikertelen volt, és odaveszett Dubaya? Erre nem is akartam gondolni. Két társam már meghalt, mégsem értük el a célt! Ranegra még él, és nem tudom, hol van! — Várjatok! — kiáltottam. — Hadd gondolkozzam! Reméltem, tényleg várnak. Reméltem, Dubaya már ismer annyira, hogy tudja: nem adom fel. Ki fogom szabadítani. És reméltem, a zsoldosok meg elég hülyék ahhoz, hogy ne gyanakodjanak. Vajon mennyi idõt nyertem? Egy egész percet? Aligha többet, az szinte biztos. Az ördögbe is, mi tegyek...? Lebuktam, vállamba fájdalom nyilallt. A lõrés alatt siettem hátra, halottak fölött lépkedtem. Csönd volt most idebent, és odakünn is. Már nem gondoltam a résre, ahol valami helyiség lehet még. Most csak Dubaya volt a fontos. Láttam, a másik lõrés valamivel alacsonyabban volt a falban, odakúsztam, és ezen keresztül végre megláttam a lányt is. Az erõd túlsó falánál állt három zsoldos között. Kettõ a karját markolta, a harmadik rászegezte géppisztolyát. Dubayánál már nem volt fegyver. Hányan lehetnek ezen az oldalon? Akiket innen nem láthatok? Mi lesz, ha tüzet nyitok amazokra? Két másodperc alatt kész volt a tervem. Kétségbeesett terv, annyi biztos. Vagy sikerül, vagy... vagy vége a lánynak és talán nekem is. Remegett a kezem, kivártam. Elõ egy gránátot, egyes lövésre állítani az Uzit. Kétszáz méterrõl is el lehet vele találni egy ember fejét, azok pedig ötvenre sincsenek... De nem sebesült vállal, lihegve, ilyen feszült helyzetben!

131

NEMERE ISTVÁN

Az egyik gránátot letettem a kõpárkányra, magam elé. Az Uzi csövét is melléje helyeztem, sõt egy próbacélzást is végeztem. Tisztán láttam azt a három pasast. Õk talán megfeledkeztek a lõrésekrõl. Egyszerre kell ártalmatlanná tennem mindet! Kibiztosítottam a gránátot, számoltam. Egy... kettõ... Odakünn az a zsoldos megint nekem kiabált. „Monti...!.”, minden idegszálam a felszínen, a bõrömön volt, magam voltam most az IDÕ, csak két és fél másodperc az élet! Aztán kiejtettem a gránátot a résen, egészen közel a falhoz. A többi zsoldos itt lapulhat alattam, rám várnak, hogy kilépjek és összekaszaboljanak! Ahogy eltûnt szemem elõl a gránát, odakerült az Uzi célgömbje. A Dubayára fegyvert fogó férfi tarkója. Nem, nem téveszthetem el! Afrika, most segíts! Miért harcoltam, miért lõttem, miért öltem annyiszor eddig? Ez a legfontosabb lövés életemben! Dubayáért... Egyszerre dörrent lövésem, és robbant a gránát, még mielõtt leért volna a földre. A fegyvert markoló férfi megingott, és én tudtam, eltaláltam. Ezt mindig megérzem. A fegyver csöve odébb kúszott, és a bal oldali pasas melle került a célgömb elé. Ez fogta erõsen Dubaya karját, markolta fájdalmasan... Dögölj meg! sziszegtem, de csak gondolatban. Ilyen lövésnél az ember lélegzetet sem vehet, nemhogy beszéljen. Az egyes lövés elment, és a fegyverem máris fordult a másik férfira. Harmadszor is lõttem. A többi Dubaya dolga. A második gránát került a kezembe, kirántani a gyutacsot, egy, kettõ, kettõ és fél... ki a résen! Ha maradtak is élõk az elsõ detonáció után, a második biztosan végzett velük. Láttam Dubayát — egyedül állt a falnál. Aztán eltûnt a szemem elõl. Nagyon helyesen reagált, biztosan valami fedezéket keresett. Nem érdekelt most Ranegra, kirohantam az udvarra. Az egyik sebesülten fekvõ zsoldos felült. Fél arca vérben úszott, de nagyon is rendben

132


volt még a karja, az esze. Éppen rám akart lõni, amikor meglátott. Csak üres volt a tár... Fegyvere szárazon kattant egyet. A férfi tehetetlenül leeresztette a fegyvert. Körbepillantottam — sehol egy élõ. — Élni akarsz? — kérdeztem, leguggolva vele szemben. A hátam mögött a fal. A zsoldos alighanem német volt, ki tudja, hol toborozták. Talán egykori légiós volt, Dzsibutiban vagy a Comore-szigeteken. — Persze — felelte kicsiny mohó fénnyel a szemében, miközben nagy fájdalmai lehettek. Az udvar túlsó sarkában még pattogva égett a terepjáró. — Akkor mondd meg, hol van Ranegra? — kérdeztem. Közben a fickó háta mögött, a szemközti fal tövében megpillantottam Dubayát. Éppen elvette az egyik halott zsoldos fegyverét, aztán tele tárakat szedett össze. Felnézett, megkönnyebbülten intett. Visszaintettem. És akkor történt. Motorzúgás hallatszott a kapu felõl. Mielõtt a közeledõ autó megjelent volna, felugrottam, és a legközelebbi ajtóhoz futottam. Láttam, hogy Dubaya is errefelé rohan. Az ajtónál megtorpantam, tárat cseréltem. Dubaya még mindig rohant felém, nem sürgettem. Csak arra vigyáztam, ne legyek egy vonalban vele és az erõd kapujával. Így nem tudnék lõni, amikor felbukkannak amazok... Dubayának még vagy nyolc méter hiányzott az ajtóig, amikor megláttam egy autó orrát. Nem terepjáró, hanem valamilyen kisteher volt, nehézkesen fordult be az útról a keskeny kapunyílásba. Megvártam, míg fél méterrel elõbbre jön, és már látszott a szélvédõ, meg az elöl ülõk is. Ahogy sejtettem, zsoldosok voltak, és talán nem tudták még, mi történik az erõdben, mert eléggé vigyázatlanul jöttek. Én az õ helyükben megtorpantam volna az autóval odakünn, és gyalogosan rohamoztam volna a bejáratot...

133

NEMERE ISTVÁN

Még egy gránátom volt, de most nem vethettem be. Az Uzi felugatott a kezemben, a szélvédõ millió csillogó szilánkra rebbent szét, valaki kiáltott fájdalmasan. Az autónak is adtam néhány lövedéket, a motor lefulladt. De azért gurult befelé. Dubaya végre elérte az ajtót, mögöttünk sötét homály ásított. A lány valósággal berepült a nyíláson, én meg fél térdre ereszkedve lõttem. A kisteher tömve volt zsoldosokkal, közülük többen lõttek már felénk. Még nem húzódtam vissza, de világos volt: nem tarthatom magamat sokáig, egyedül. Dubaya szó nélkül elém kuporodott és õ is lõtt, de rászóltam. — Menj le, és nézd meg, van-e kiút! Féltem egyedül elengedni, de mit tehettem volna? Lucien testét is ott láttam a közelben. Szegény fiú, itt ért véget az élete. Mogambéban mint Ranegra zsoldosa indult el, de mire ideértünk, már velem harcolt, amazok ellen. Ki tudja, mi lett volna a sorsa, ha nem áll a szigetiek mellé? Egy ismerõst is láttam. Queler, ezúttal nem fehér, hanem valamilyen kávébarna öltönyben ordította parancsait. Nofene, az európai bankárok és foszfátkereskedõk ugyancsak agilis segítõt küldtek az Elnök-szigetekre! Quelernél is volt fegyver, de láttam, nem nagyon tud vele bánni. Csak össze-visszaordítozott amazoknak. A zsoldosok szemlátomást nem nagyon figyeltek rá, különben még nagyobb lett volna köztük a zavar. Mert így sem volt ez fegyelmezett csapat. Egy jó európai vagy amerikai kommandós osztag könnyen végezhetett volna velük. De itt most csak én voltam, egyedül. És Dubaya. — Dubaya... Kiáltottam neki, nem válaszolt. A lefelé vezetõ kõlépcsõkön senki sem mozdult. A zsoldosok az udvaron már tudták, honnan kapták az imént a golyókat, hát errefelé záporoztak a sorozatok. Rejtõznöm kellett, és ez azt is jelentette: nem tarthatom õket szemmel. Egy perc, és felváltva lõve már a bejáratnál lesznek. Ha nincs más kiút, itt a vég...

134


Le kellett rohannom. A nyílásban kõszilánkok repdestek, a golyók csengve verõdtek vissza, életveszélyes lett volna ott maradni. — Dubaya... Valahonnan visszakiáltott, nem tudom, megnyugtatóan vagy milyen hangon, mert akkor már nagy csönd lett odafönt. Nem tudtam, tényleg elhallgattak-e a fegyverek, vagy én siketültem meg? Nem lett volna csoda egy ilyen nap után. Akkor eszembe sem jutott, hogy még mindig délután van. Odafönt fényesen süt a nap, és a városban talán másutt is folynak a harcok. Én, Daniel Skagen, újabban Monti, negyvenvalahány éves „harcos” most merülök a régi reggari erõd alá, ahol... ki tudja, mi lesz velem? Homályos folyosón álltam, hideg volt és nyirkos, a falakon talán salétrom és nedvesség... Dubaya állt elõttem. — Nincs itt senki, csak néhány térkép meg üres konyakosüveg. — Ranegra búvóhelye volt — suttogtam. — Elkéstünk? Dubaya nem válaszolt. Felfelé figyelt. A lépcsõ felõl kiáltásokat hallottunk. Nem kellett szólnom a lánynak — visszafutottunk a lépcsõ aljába. Éppen három zsoldos akart lefelé indulni. Mi a sötétben jól láttuk õket a fényben, õk minket nem láthattak. Lõttünk. Lehanyatlottak, eltûntek. — Maradj itt, és lõj, ha jönnek — mondtam. Elrohantam. A folyosó rövid volt. Egy sarokban fadézsa állt, csaknem színültig valamilyen folyadékkal. Víz volt, mint meggyõzõdtem róla. Ivásra ugyan nem merném használni, végtére is ezen az éghajlaton az európai embernek minden korty az utolsó is lehet, ha ismeretlen eredetû, talán fertõzött vizet iszik. A legutolsó szobában teljesen sötét volt, a másikban volt a padlón az, amit Dubaya mondott: néhány térkép, két konyakosüveg. Az egyik félig volt, gyorsan

135

NEMERE ISTVÁN

kinyitottam, és a folyadékból öntöttem a vállsebemre. A leggyakrabban csak erre szoktam használni ezt a nemes nedût. Szívtam a fogamat, úgy csípett, de legalább fertõtlenített. A sarokban kilõtt töltényhüvelyek, semmi más. A legelsõ szoba csak egy kõfalú nyílás volt, máskor talán állatok búvóhelye, macskaszag terjengett. Itt megsüllyedt a lábam a homokban. Padló sem volt. Visszamentem Dubayához. Az ellenség most nem támadott. — Nincs kijárat — mondta. Tudtam már. Egymásra néztünk. Csapzott, verejtékes homlok, a nyakán is izzadt, nem volt most szép. Valahogy mégis vonzott. Kinyújtottam a kezemet, megfogtam a vállát, közelebb húztam. — Legfeljebb meghalunk, kicsi Dubaya. Nem csókolt meg, pedig az ajka nagyon közel volt. Mélyeket lélegeztünk. Odaföntrõl zaj hallatszott, szétugrottunk, mint a csínyen rajtakapott gyerekek. De semmit sem láttunk. Így telt el egy perc. — Te is érzed? — suttogtam. — Benzinszag. Dubaya bólintott. Erõsen figyeltem a lépcsõt. Ellenség sehol, de a szag erõsödik... Végre majdnem egyszerre pillantottuk meg a lépcsõn közelgõ folyadékot. — Benzint öntenek le — mondta a lány. — Méghozzá nem sajnálják. Már legalább három kannával jön — jegyeztem meg. A sötét folt felül szélesen, alul egyre keskenyebben közeledett felénk. A benzint valóban kannaszám öntötték le. Láttam, a lenti helyiségek mind mélyebben vannak, mint a legalsó lépcsõfok. — Amint megtelik, felgyújtják — mondtam borúsan és az eszem megint járni kezdett. Mit tegyünk?

136


— Elégünk, mint a... mint a... — Dubaya nem is tudta, hirtelen mihez hasonlítsa sorsunkat. A benzin közben folyt, egyre csak folyt, már elérte az utolsó lépcsõt. — Várj itt — mondtam és megint bementem a szobákba. A vizeshordónál letettem az Uzit úgy, hogy azonnal felkaphassam, majd ledobtam ruháimat. Amikor az ingemet húztam, sebem fájt, és kissé vérzett. A vizesedénybe gyûrtem zubbonyomat, nadrágomat. Aztán a fejemet is belemártottam, hogy a hajam csuromvizes lett. Az ingemet kettétéptem, az alsó részébõl jókora széles csík lett. Ismét felöltöttem a teljesen nedves ruhát, majd visszamentem a lányhoz, és pár szóval elmondtam a dolgot. — Csináld ugyanazt! parancsoltam. Elsietett. Odafentrõl csak hangokat hallottam. Azt hiszem, azok a rohadtak már elõre élvezték, hogyan rohanunk fel a lépcsõn égõ fáklyaként, és azt is tudtam, nem fognak eloltani bennünket, hidegvérrel nézik majd végig, amint szörnyû kínok között kiszenvedünk. Dubaya is levetkõzött — sajnáltam, hogy nem láthatom a sötétben —, de más dolgom volt, mint leselkedni. Szerszám híján marokszám hordtam a homokot az elsõ szoba ajtajához, egész kupacot raktam belõle. Most már biztos voltam benne, hogy nem támadnak ránk fegyverrel, nem jönnek le a lépcsõn. A benzint küldték harcba maguk helyett. A halom szépen nõtt, amikor visszajött Dubaya. — A hajadra is locsoltál? — kérdeztem. — Igen — mutatta, tele volt ezüstös cseppekkel. Az ingembõl megint téptem két darabot. — Ezt majd a fejedre csavard, ezt meg a géppisztolyodra. A tartalék tárakat a ruha alá dugjad. A benzin már patakokban csorgott be a folyosóra. Most nem éreztem, hogy hûvös lenne odabent — csuromvizes ruhám ellenére sem. Valami makacs belsõ láz dolgozott a

137

NEMERE ISTVÁN

testemben, agyamban. Gyõzni akartam, én, akkor, ott, abban a helyzetben... — Õrült vagy, Daniel — mondta a lány halkan. — Így igaz — feleltem. — De megígértem Vippennek, hogy segítek nektek. Úgy látszik, még mindig túl sok zsoldos garázdálkodik a szigeten. Csöpögve álltunk ott, aztán a kezébe nyomtam az Uzit, és szórni kezdtem a homokot. A legközelebbi benzinfolyam keskeny ösvényét szórtam ki szaporán, egészen a lépcsõig. Aztán itt elöl kicsiny gátat emeltem. Ide már nem folyhatott a gyilkos folyadék. Óvatosan tovább hintettem az ösvényt. A lépcsõ aljáig. Amikor kinéztem, éppen egy újabb benzineskannát dobtak a felsõ lépcsõkre, bugyborékolva szaladt ki belõle a folyadék. Most valahogy nem féltem annyira. Az Uzit nedves rongyba csomagoltam, a jobb kezemmel együtt. Ujjam a ravaszhoz tapadt, elválaszthatatlanul. Bal kezemben a gránát, szintén egy kendõben. És vártam. A zsoldosok vidáman kiáltoztak odafönt. Aztán vöröses láng csapott föl... Visszaugrottam a fal mögé. A láng kis híján gyorsabb volt nálam — rohant a tûz elõre, lefelé...! Mire a homokgáthoz értem, mögöttem egyetlen hatalmas függönnyé olvadtak össze a tüzek. Nagy vörös lángerdõ lobogott, egészen a mennyezetig. A lángok olyan hõt árasztottak, hogy kénytelenek voltunk hátrább vonulni. Sziszegve, ropogva égett a benzin, mardosta a falakat is. Dubaya arcán piros fények ugráltak. Az egész folyosó egyetlen nagy lángtenger volt, pörkölt a hõség. Várnunk kellett, de nem szabadott túl sokáig... A félelem és az akarat harcolt bennem. Néhányszor már elhatároztam, hogy indulok, de aztán mindig visszarettentem. Dubaya elõtt nem akartam félelmet mutatni, de hát azok a lángok... Ijesztõek voltak. A lányon láttam, õ is habozik. Ez végre erõt adott.

138


— Most kell mennünk... még nem számítanak ránk! Gyere szorosan mögöttem — és a lángoktól még érintetlen folyosón nekifutással vettem lendületet... Aztán beugrottam a tûzbe.

139

NEMERE ISTVÁN

Tûzharc

Azt hittem, magam is lánggá váltam. Tûz vett körül, belekapott ruhámba, hajamba. Úgy éreztem legalábbis, hogy már lángot fogtam, és lepillantva láttam is a ruhámon ugráló kis tüzeket. Aztán lepattantak rólam, és újak születtek. Égtem. A nedvesség, a víz nem sokat segített. Nem nézhettem le többé, a lángok az arcomba csaptak. Egyik kezemet a gránáttal és a nedves ronggyal együtt arcom-szemem elé tartottam, óriási léptekkel rohantam. A homokösvény kicsi szigetei már kifogytak alólam, tûzben futottam, szelet kavarva. Vörös szelet, tûz elõttem, tûz mögöttem, alattam, fölöttem, szinte bennem is. Csak arra figyeltem, mikor látom meg az elsõ lépcsõfokot. Nem téveszthettem el, nem botolhattam meg benne, hisz ha elesek, végem van! Fájt a kezem is, biztosan átégett már a rongy. Égõ fájdalom csípte a lábamat, valahol a hátamon is fájt valami. Végre megláttam az elsõ fokot, a lépcsõn magasabban lobogott a láng, ez hívta fel a figyelmemet. Ráléptem, és akkor már húztam ki oldalra, a falak felé. Ha abban reménykedtem, itt kevesebb a tûz, csalódnom kellett: az egész lépcsõn egyenletesen lobogott a szörnyû, pusztító erõ. Alig volt oxigén, fulladoztam, a hõ és a láng csípte a szememet, pillanatonként be kellett csuknom, pislogtam, könnyeztem. Már égett a ruhám.

140


Még húsz fok, még tizenöt... Lassítanom kellett. Hiszen ezek még várnak, ott valahol várnak. Még nyolc fok, még hat... Eljött az idõ. Elõ a gránátot! A kezemen tûz, égett a bõröm, felkiáltottam a fájdalomtól, fogammal téptem ki a gyutacsot. Egy, kettõ... — számoltam, és kidobtam a gránátot a tûzbõl. A falhoz lapultam, a fal is forró volt, lángok mindenütt, égtem már, ÉGTEM...! Dubaya még mögöttem lehetett valahol. Ha ugyan egyáltalán ideér élve! Nem várhattam meg. A detonáció túlharsogta a tûz zaját, fénye is felülmúlta azt. Csak erre a villanásra vártam, és az elsüvítõ repeszdarabokra. A lángtenger mögött embereket még nem láttam, és tudtam, aligha lesz sok idõm, hogy észrevegyem õket. Kiugrottam a tûzbõl. Végre láttam is valamit. A gránát megtisztította elõttem a terepet. Két mozdulatlan testbe botlottam, önmagamra is vethettem egy pillantást, és rájöttem: égek! A hátamon és a combomon elöl egy-egy tûzfészek lobogott. Sebaj, úgyis a földre kellett vetnem magamat, mert a közelben néhány alakot láttam. A homokon gördültem, és azonnal lõttem. Ujjaimat lefogta a vizes rongy, amely most szinte izzott, égette a bõrömet, de nem figyeltem rá. Az udvarra fekete füst kavargott ki a benzintûzbõl, rétegesen terjedt szét a levegõben. Én a réteg alatt hevertem, és lõttem, lõttem... Aki csak mozdult, célponttá lett. És láttam ilyen zavartan össze-vissza futkosó célpontokat, a gránátra nem számítottak — de a távolabb várakozók megúszták. Arra persze nem számíthattak, hogy ezen a tûzön átjön valaki. A harmadik sorozattal vertem az udvart, a falat és az embereket, a kis teherautót, amikor újabb lángcsóva vágódott ki a tûzbõl. Dubaya! Azonnal a földre vetette magát. Én meg lõttem. Megnyugodtam közben, hogy õ is élve kiért. Már láttam, még négy ellenfélgóc van az udvaron. A másik ajtónál, ahol Lucien esett el; a kapunál; az autó mögött is lapultak; és egy védtelen,

141

NEMERE ISTVÁN

mit sem sejtõ csoport, amely benzines kannák között állt, nem messze a lépcsõlejárattól. Ezeket azonnal lelõttem, még a meglepetés és földön guruló testem lendületével. Aztán a többiek felé fordultam. A hátamon közben égett a ruha, szívesen hanyatt vetettem volna magamat, hogy a homokba dörzsöljem a lángokat, de nem tarthattam szünetet. Végre Dubaya is bekapcsolódott. Közelebb rohantam hozzá, ketten is lõttünk. A kocsinál állók elestek. A lépcsõnél már csönd volt. Dubaya makacsul lõtt, miközben homokot szórtam a hátára, majd kézzel csapdostam le róla a lángokat. Mire kifogyott a lõszere, én tárat cseréltem és lõttem. Azalatt õ oltotta el a hátamon a tüzet. Aztán anélkül hogy összebeszéltünk volna, ketten kétfelé rohantunk ugyanabban a másodpercben. Remek partner ez a lány, dübörgött bennem, miközben minden tagom fájt. Egy lelkiismeretes orvos egynapi munkát találna rajtam, különösen, ha sebész az illetõ, gondoltam még, amikor közelebb értem az autóhoz. Amazok csak szórványosan lövöldöztek. Egy helyen félig leomlott kõlépcsõk vezettek az erõd falára. Gondoltam egyet, és felrohantam. Közben lõttem az udvarra is. Már csak három ellenfelünk volt, azok is a kapu felé vonultak vissza. Egyszer kis híján eltaláltak, a kövek sírtak a lövedékektõl elõttem, mögöttem. A falra felérve lebuktam, eggyé váltam a csipkés szegéllyel, és mozdulatlanságom tartott vagy tíz másodpercig. Egy tárcsere, egy kis figyelés... Odalent Dubaya lõtt, amazok fejvesztetten. menekültek kifelé... Felemeltem a fejemet, kiláttam az erõd mellett. Egy autóra éppen akkor ugrott fel Queler és néhány zsoldos. Jött mögöttük egy másik, ez valami erõsítés lehet, gondoltam. Kitettem az Uzi csövét a mellvédre, és lõttem, lõttem... Hallottam, hogy alattam még rohannak néhányan kifelé. Dubaya fegyvere a kapuboltozat alatt kattogott. És akkor megpillantottam Ranegrát!

142


A diktátor egy harmadik autóban ült, amely az erõdtõl nem messze fékezett. A kövérkés férfi most helyezkedett el az ülésen, hordozható kis rádióadót tartott a füléhez. És megértettem: Ranegra egész idõ alatt itt volt! Ott lehetett az öregtoronyban, az emeleten, az a nyílás a falon egy másik helyiségbe vezetett, ott lapult...! Ha nem kapják el Dubayát, ha nem sietek a lány segítségére, Ranegra már nincs az élõk sorában... Hát igen! Rádión hívott segítséget, és miközben mi a pincében kis híján elégtünk, ideértek cinkosai, most menekítik el az erõdbõl! Hová? Lõttem volna, de a testõrei olyan zárótûzzel árasztották el a falat, hogy mozdulni sem tudtam. Ha akkor kinézek, biztos halálra ítélem magamat! Hát inkább visszarohantam az udvarra. Ott már nem voltak ellenfelek. És Dubaya? A kapu alatt térdelt és lõtt. Éppen elfogyott a tölténye. Dobtam neki egy tárat. — Ranegra ott menekül! — mutattam. Óvatosan kinéztem. Hirtelen csönd lett. Már tudtam is, miért — amazok elmenekültek. Aki még élt és mozgott, autóra szállt. Az egyik kocsi magában lángolt, ez alighanem találatot kapott. Sehol egy ellenfél... Az erõd, amely vagy fél napig védte õket, most már néptelen. Itt csak a halottak maradtak, és a benzintûz, amelynek füstje most is felfelé kanyargott az udvarról. A kórókon át törtettünk, a változatosság kedvéért most tüskék álltak amúgy is fájós bõrünkbe. De nem jajongtunk, egyetlen szót sem szóltunk. Futás közben Dubayára pillantva szinte elrémültem: csupa korom az arca, a haja égett, ruhája fekete rongyokra szakadt, bõre sebes... Én is így nézhetek ki? Még felkaptam néhány halott zsoldos fegyverét és tárjait, aztán elértük az erõd mögött, lakatlan helyen hagyott terepjárónkat. Hozzá sem nyúlt senki. Beugrottam az ülésbe.

143

NEMERE ISTVÁN

— Csak egy út vezet le! — magyarázta a lány, és mutatta, merre. Az autó valósággal kilõtt, a hátsó kerekek alól kavicsesõ és porfelhõ vágott hátra. A motor üvöltött, az abroncsok csikordultak a kanyarban. Túl gyorsan és merészen mentem bele. Nem sok hiányzott, hogy felboruljunk, de azért egy idõ után ismét négy kerékre billentünk Egy percig olyan volt, mint valami autós cirkuszi mutatvány, amiket egykoron magam is láttam Európában. Keskeny és meredek utcákon száguldottunk lefelé. Három autó robogott elõttünk, de csak az utolsót láttuk. Attól tartottam, valamelyik az elsõ kettõbõl egyszercsak beáll a mellékutcába, és amikor közelebb érünk, telibe kapjuk a tüzet. De egyenletes sebességgel száguldottak, hát én sem vettem le a lábamat a gázpedálról. — Felkészültél? — kiáltottam. — Igen! — felelte Dubaya. Rápillantottam — nevetett! Hát igen, ezt a lányt nekem teremtette a sors! Miért nem találkoztam vele legalább... öt évvel ezelõtt? Felállt, egyik kezével a szélvédõbe kapaszkodott, a másikkal elõreszegezte fegyverét. Gyorsítottam. Végre egy hosszabb, egyenes utcába értünk, és láttam mind a három autót. Dubaya nem várt utasításra, és jól tette. Az utolsó autóban éppen hátrafordult valaki, és meglátott minket. De mire emelte volna fegyverét, a lány legalább egy tele tárra valót lõtt rájuk. Nem tudom, a három zsoldosból bárki is életben marad-e? Nem sajnáltam õket. Biztosan volt köztük olyan is, aki a benzines kannákat hordta az elõbb, és kéjes röhögéssel öntötte le a lépcsõn, hogy élve süssenek meg minket! Az az autó lerohant az útról, bele egy ház falába, és féloldalra dõlt. Veszélyesen keskeny hely maradt a másik oldalon...

144


— Kapaszkodj! Csikorogva fékeztem, és megint gázt adtam. Az autónk érintette a házat, és az oldalán fekvõ jármû még sebesen pörgõ kerekeit is. De átjutottunk. A kisteher billegett elõttünk, és az elõtt Ranegráék autója. Már nem volt titok, hogy üldözzük õket. A kisteher platóján egy férfi lefeküdt, és úgy akart ránk lõni. Hirtelen támadt egy ötletem. Felkaptam Dubaya üres tárját, amit éppen most vett ki fegyverébõl, és elõre dobtam. Amazok biztosan azt hitték, ismét gránátot hajigálok — ebbõl pedig már elegük lehetett, rossz tapasztalataik voltak. A lövöldözõs pasas a levegõben közeledõ fekete pontot látva rémülten kivetette magát a robogó kocsiból. Félrehemperedett, azt hiszem, nagyon megüthette magát. De úgy vélte, még ez is jobb, mintha egy másodperc múlva darabokra szaggatják a repeszek... Most éppen senki sem lõtt ránk. Míg Dubaya megtöltötte fegyverét, én is megeresztettem egy-egy rövid sorozatot. Szerettem volna eltalálni a teher sofõrjét, azon az áron is, hogy át kell lõnöm a vezetõfülke hátsó lemezét — de nem sikerült, nagyon dobált a kocsi, és egy kézzel nem bírtam tartani a kormányt, hisz a vállsebem is sajgott minden hevesebb mozdulatra. Aztán Dubaya lõtt ismét. Õ sem talált. Kanyar következett. Már nagyon közel voltunk a teherhez. Nem tudtam elõzni. — Lesz egy kis tér! — kiáltotta Dubaya. Születésétõl ismerte a várost. Erre megint felzárkóztam a teherhez, a dzsip motorháza szinte elérte a végét. Aztán a házak hirtelen szétnyíltak, balra vágtam, közben a lány leeresztette az ajtó mellé a fegyverét, és rövid sorozatot lõtt a teherkocsi jobb hátsó kerekébe. Azonnal lett helyem, a teher oldalra csúszott, és csikorogva fékezett. Elszáguldottam mellette. Dubaya megperdült, és elölrõl pörkölt a vezetõfülkébe. Így kellett tennie, nehogy utánunk lõjenek, és most az én kerekem bánja a dolgot. Akkor soha nem érjük utol Ranegrát...

145

NEMERE ISTVÁN

Újabb utca, hátul senki, és elõttünk már csak a diktátor menekült. Ranegra sofõrje az egyik legkiválóbb lehetett, akit valaha láttam. Az a pasas minden bizonnyal a volán mestere volt. Remekül vezetett, nem tudtam felülmúlni semmiképpen. Egyre több utcán rohantunk, házak tengere maradt mögöttünk, és nem férkõzhettem közelebb hozzájuk. A dzsipen a diktátor jellegzetes kövérkés alakján kívül még három másik férfit láttam. Az egyik Queler volt, a másik kettõ testõrzsoldos. Ezek idõnként hátra lõttek, de szerencsére nem nagy sikerrel. Viszont mi sem találtuk el õket. Szörnyûek azok a reggari macskaköves utcák! Már egészen lent voltunk, a kikötõ környékén. Ha Ranegra arra számított, hogy hamarosan övéivel találkozik, nagyot tévedett. De mi sem láttunk „felkelõket”, vagyis Vippen, esetleg Satron embereit. Nem ismertem a várost, Dubaya nélkül semmire sem mentem volna. Csak az õ utasításait követtem, és persze vagy negyvenvalahány méterrõl követtem a menekülõket. Dubaya egyszercsak felkiáltott. — Zsákutcába mentek! Sárga és fehér alacsony házak között vett a dzsip éles kanyart, én meg csikorogva fékeztem. A helyzet egyértelmû volt. Mi lesz, ha amazok is észreveszik? A város hallgatott körülöttünk, bár a motorzúgáson át mintha távolabbról fegyverkelepelést hallottam volna. De túl sok gránát robbant ma a közelemben, nem bízhattam egészen a fülemben. — Ott jobbra elébük kerülhetsz! — kiáltotta még a lány, és leugrott. Két géppisztoly és rengeteg tár volt nála. Én sem voltam éppen fegyvertelen. Tudtam már, mit akar tenni. Megvárja itt a sarkon amazokat, hisz vissza kell jönniök. Én autóval nem juthatok a közelükbe, hisz akkor nem lenne ez zsákutca. De biztosan van más mód! Ha minden jól megy, két tûz közé keríthetjük az átkozottakat!

146


Gázt adtam, a jelzett kis utca párhuzamos volt azzal, amelyiken Ranegráék menekültek. A kocsi majdnem súrolta az alacsony tetõket. Már nem féltem attól, hogy lesbõl rám lõ egy szigeti — nem zsoldosruhát viseltem. Különben is inkább európai kéményseprõhöz hasonlítottam; mert itt nincsenek ilyenek. Ehhez kémények is kellenének. Rájöttem, mit akart a lány. Egy helyen embernyi széles keskeny átjáró volt a két utca között. Túlfutottam rajta, csikorogva fékeztem. Nem vesztettem idõt a tolatásra, le sem kapcsoltam a motort, csak önkéntelen és milliószor megszokott mozdulattal húztam be a kéziféket. Mindkét vállamon egy-egy tartalék fegyver, vagy hat tele tár a zsebeimben, volt egy pisztolyom is és a tõröm. Mi kell még a gyõzelemhez? Bátor szív és hideg agy! Futottam az árnyékos csöndben. Most jól hallottam — nem is olyan messze dörögtek a fegyverek. Vippenék is harcban állnak. Valahol a kikötõ és az elnöki palota között lehettünk. Már délután volt, de a nap még magasan járt, és fájóan szép kék volt az ég. Egy pillanatra az is eszembe jutott — mi lenne, ha most meghalnék? De gyorsan kiráztam magamból ezeket a fekete gondolatokat. Dubaya itt van valahol, rá is vigyáznom kell. No és magamra. Torres, Vippen és a többiek... az egész szigeti lakosság... mintha nem is létezett volna a számomra. Ez lesz az utolsó csata, vibrált agyamban egyszerre figyelmeztetõen és reményt keltõen. Már közeledtem a mini sikátor végéhez, amikor egészen közel felugatott egy géppisztoly. Elõször azt hittem, én vagyok a cél, és mire idáig jutottam volna gondolataimban, már a földön feküdtem. De nem rám lõttek, most nem. Felpattantam újra, és óvatosan lopóztam a sarokra. Megpillantottam a dzsipet. A diktátor már nem volt a kocsin; az autóban csak a sofõr ült, a motor járt. Queler és Ranegra a kocsi mellett hasaltak a földön, Ranegra most is rádió-adóvevõt tartott a szájához. A

147

NEMERE ISTVÁN

két testõr valahová balra lõtt. Dubaya állta útjukat, amikor észrevéve a zsákutcát megfordultak ezen a kis téren, és szerettek volna ismét kijutni az útra. Engem senki sem látott. Éppen célzásra emeltem az Uzit, amikor neszt hallottam hátulról. Odakaptam a fejemet. Egy deszkaajtó nyílt a falban, és egy nõ nézett ki. Nagy fekete szeme, barna arca volt. Ami kissé meglepett, az a hentesszerszám méretû csillogó kés, amit a kezében tartott. Ha nem hallom meg idejében, a hátamba meríti... — Vissza! — intettem neki. Nem várhattam tovább. Meg sem fordult a fejemben, hogy zsoldosnak nézhet. Vagy ha nem is annak — de az ellenségem lesz? Kilestem ismét — Ranegráék veszettül lõtték Dubayát. Nem hagyhatom, hogy baja essen a lánynak, hisz ezek túlerõben vannak! Megeresztettem egy sorozatot. Nem találtam el senkit, de a dzsip burkolatán számos lövedék változtatott irányt. A sofõr jó reflexekkel lebukott, Ranegra begurult a kocsi alá. Az egyik testõr azonnal felém fordult, és lõtt. Visszakaptam magamat az épület sarka mögé, és hátranéztem... Hát éppen jókor. A nõ a nagykéssel már mellettem volt, és éppen emelte a fegyverét. Nem maradt idõ gondolkozni. Vajon miért csinálja, és kinek hisz engem, ki oldalán harcol? Az életem aznap amúgy is nagyon olcsó volt. Már bennem is csak a reflexek dolgoztak. Bal kézzel elkaptam kést tartó jobbját, az Uzival az arcába csaptam. A kést nem engedte el, de a földre zuhant. Undort éreztem — nõkkel kell harcolnom? Ki lehet ez, netán Ranegra híve? Vannak még ilyenek, és éppen a nõk között? A térrõl enyhült a tüzelés zaja, megint kitettem az Uzi csövét. Sorozatom most jobb volt, mint az imént. Az egyik testõr szétcsapta karjait és elvágódott. Ranegra ordított, talán egy parancsot, nem hallottam. Megint hátranéztem. A nõ véres arccal, négykézláb menekült vissza az ajtón. Én figyelmeztettem, miért nem hallgatott az okos szóra? A kés a földön hevert. Dubaya

148


fegyverét hallottam nem is olyan messzirõl. Segítenem kell neki! A földön gurultam ki, egy kõkút volt nem messze, sikerült elérnem, pedig azok közben is lõttek derekasan. Nem vártam sokáig. Valaki ismét kiáltott — azt hiszem, Dubaya találta el a sofõrt. Queler és Ranegra kimásztak az autó alól. Sikerült egy olyan pontot találniok a sokszögletû tér egyik sarkában, amit sem a lány, sem én nem lõhettünk be. A még élõ testõr is csatlakozott hozzájuk. Csönd lett. És akkor két-három utcával távolabbról dörgött sok fegyver. Ott valahol valóságos csata folyhatott. Méghozzá nagyon közel a kikötõhöz. Gondoltam, ideje itt is befejezni a mérkõzést. — Hej, Ranegra! — kiáltottam. Tudtam, Dubaya is hallja. A diktátor lapult, emberei sem szóltak. Csapdára gyanakodtak. Megismételtem, de most nem õt szólítottam, hanem embereit. — Hé, fiúk! Monti vagyok, ha emlékeztek rám! Hagyjátok ott azt a disznót, gyertek elõ fegyver nélkül! Nem esik bajotok! Lehet, hogy fölösleges volt már a többes szám, talán csak egyetlen testõre maradt. Vagy él még a sofõr is? Sietnem kellett, hiszen nem tudhattam, milyen csata zajlik a közelben, és ki nyeri meg. Nem lenne örömteli esemény, ha egyszerre vagy negyven zsoldos rohanna ki a házak közül. Ezektõl a pasasoktól minden kitelik — tudom magamról... Hallgattak. Aztán Dubaya kiáltott: — Daniel, légy résen! — Ne félj! — feleltem. Majdnem úgy mondtam: ne félj drágám. Voltak számomra kedves nõk, lányok és asszonyok, akik tragikusan végezték, mert mellettem álltak. Drágám... Ma cherie... Ahogyan egykor Marie-t szólítottam Párizsban, és nem csak ott. Megölték õt is az effélék, mint

149

NEMERE ISTVÁN

Ranegra és társai. Nem lapulhattam örökké a kút mögött. Megfeszítettem izmaimat, kitámasztottam startoló lábamat, mint a rövidtávfutók, és néhány mély lélegzetvétel után — a szervezetnek ilyenkor különösen sok oxigén kell — elpattantam onnan. A legközelebbi ház alig tizenöt méterre lehetett, úgy számítottam. Tizenöt méter az nekem néhány másodperc — de ha meglõnek, talán életem végéig sem érek oda. Különösen, ha ez a vég hamar bekövetkezik itt a sziget forró ege alatt, a forró köveken. Már majdnem a falnál voltam, amikor észrevettek Úgy látszik, Dubaya felé figyeltek. Az utolsó ugrás helyett ösztönösen a földön hemperegtem tovább, és ez mentette meg az életemet. Nagyon alacsonyan, csaknem testemet érintve kaszált el egy bõszen megeresztett, hosszú sorozat. Utána az illetõnek ki is fogyott fegyverébõl a golyó, hallottam az utolsó lövedéknél a tár jellegzetes kattanását. Majdnem ugyanazzal a lendülettel ugrottam fel a falnál, és pár méterrel közelebb óvakodtam. Volt itt egy kapu. Amikor testemmel, vállammal könnyedén megérintettem, azonnal kinyílott. Az Uzi csöve máris odameredt — de nem láttam senkit. Talán lakatlan volt a ház, vagy lakói most menekültek el a kerteken keresztül. Kötélen színes ruhák száradtak, és néhány tyúk kapirgált a gazok között. Az ötlet villámgyors volt. Berohantam az udvarra, egy újabb ajtót láttam, ezen csak rongyos moszkitóháló feszült. Nem is próbáltam kinyitni, hanem belevetettem magamat, és máris a küszöbön voltam. Kis szoba, szegényes bútorzat — hol az ablak! Az kell nekem! Amelyik ide a térre néz! Sehol senki, lakókat nem láttam. Még két lépés, és kitekintettem. Óvatosan közeledtem. Az ablak — mint itt minden évszakban talán, minden ablak — nyitva volt. Csak a moszkitóháló homályosította el a kilátást. Felemeltem a fegyvert...

150


Az autójukat nem láttam, de õket igen. Queler állt a legközelebb, eltakarta Ranegrát, aki most is veszettül rádiózott, és valamit mondott dühösen a civilnek. A testõr a környéket figyelte. Mindhárman fel voltak fegyverezve. Rövid habozás után máris lõttem. Egy sorozat tette semmivé a moszkitóhálót, és Queler életét. A testõr azonnal fedezékbe vetette magát, Ranegra szintén, így egyikük sem maradt látóteremben. Ki kellett volna hajolnom az ablakon, hogy ismét meglássam õket — de ez egyenlõ lett volna a halállal. Az öngyilkosságnak vannak állítólag kellemesebb válfajai is. Amikor tûzzel árasztották el az ablakot — belül veszettül hullott a vakolat! — görnyedten menekültem vissza az udvarra. Éppen egy másik lakást kerestem, ahonnan még közelebb férkõzhetem hozzájuk — amikor ismét meglepõ dolog történt. Két férfi állt az udvaron. Két szigetlakó — ehhez nem fért a legkisebb kétség sem. Az arcvonásaik, bõrszínük, ruhájuk mind erre vallott. Vékony, keskeny vállú, mélybarna arcú férfiak, fegyverrel. Méghozzá nem is rossz fegyverekkel. Mindegyiknél volt egy PA-3-as argentin géppisztoly, amit bizony elég ritkán láttam errefelé. Inkább Latin-Amerikában használatos. Persze, ezt is amerikai fegyverrõl másolták. A tárjában csak 25 töltény fér el, és elég nehéz a súlya. Láttam, ezeknek is lehúzta a vállát, amikor csak egyik kezükkel fogták. Rám. Nyilván mögöttem jöhettek. Átvillant az agyamon, hogy Dubayára és Vippenre hivatkozom — de volt egy halvány érzésem, hogy ezek Ranegra hívei. Fõleg azért, mert fél másodperces késéssel pillantottam meg az egyik vállán vékony szíjon lógó kicsiny rádióadót. Nem kétséges, vannak még, akik átálltak a zsoldosokhoz, és ezek is azok közül valók. Éppen a diktátor hívta õket segítségül rádión. Hogy az ördög vinné el! Pedig milyen közel voltam már a gyõzelemhez!

151

NEMERE ISTVÁN

Ha lövök, õk is lõnek. Ketten vannak, és elég távol állnak egymástól. Az egyiket lelövöm, biztosan — de éppen olyan biztos az is, hogy a másik meg engem intéz el. Ilyen közelrõl nem téveszthet el egy akkora célt, mint én vagyok. Csak álltunk, egymásra fogott fegyverrel, és hosszú volt az a pillanat, akár a Világmindenség létezése. Felmértem esélyeimet. A lehetõségek máskor végtelen skáláján most csak egyetlen reménnyel kecsegtetõ változat látszott. Ha még egy másodpercig habozok, tüzet nyitnak, és kevéssé vigasztal, hogy esetleg az egyiket magam elõtt küldhetem az örök vadászmezõkre — mint gyermekkorom olvasmányainak kedvenc hõsei mondogatták. És döntöttem. Hirtelen leengedtem a kezemet. Tisztában voltam vele, ha félreértik a mozdulatot, vagy ha jól is értik, mégis az a szándékuk, hogy kinyírjanak, most megtehetik büntetlenül. De úgy éreztem, ezen az ösvényen kell elindulnom, csak ez vezet az élethez. A lábamhoz engedtem a fegyvert. Zubbonyom alá nem láthattak be. Övemen ott volt egy tõr. De ezen kívül sem voltam fegyvertelen. Középmagasan emeltem a karjaimat. — No, gyertek. Megadom magamat — valami ilyesmit mondtam, tudtam, úgysem értik szavaimat, csak a hangsúly, a jelrendszer volt a fontos. És ez eléggé egyértelmû lehetett a világnak ebben az elfeledett sarkában is. Tudtam, Dubaya most nem jöhet ide, nem is tudja, merre járok. Közelsége nem segíthet rajtam. A két férfi egyike lehetett a parancsnok, ez valamivel magasabb és idõsebb volt társánál, de még harmincéves sem volt. Intett, valamit mondott a másiknak, az óvatosan közeledett. Úgy nyúlt felém, mint aki attól fél, belecsap a villám. Elkapta combom mellõl az Uzit — fájt a szívem, látva a fegyvert idegen kezekben. De sebaj — reméltem — visszaszerzem hamarosan. Vagy meghalok. Ki tudhatja,

152


melyik lesz a jobb megoldás? A zsoldosok kezébe kerülni talán rosszabb a halálnál is. A fõnök átvette a fegyvert. Közelrõl láttuk egymás arcát, szemét, éreztük egymás verejtékszagát. Lõporszagát. Harcosok voltunk. Aztán a fõnök intett, induljak el. Õ ment elöl, a másik mögöttem jött. Leengedtem a kezemet, gondtalanul megvakartam az államat, majd az egyik kezem lejjebb csúszott, míg a másikat inkább feltartottam, és kissé féltesttel fordultam követõm felé. Reméltem, így nem látta, hogy meglazítottam tokjában tõrkésemet, de még nem vettem elõ. Egy pillanattal késõbb ismét mindkét kezem magasan volt. A fõnök valamit szólt rádiójába. Kimentünk az utcára, ugyanazon a kapun, amelyen bejöttünk. Az agyam feszülten dolgozott. Nem szabad sokáig várnom. Ez végzetes lehet, és már nemcsak nekem, hanem mindnyájunknak. A kapun hamar átjutottunk, és a kis térség felé lökdöstek. Vagyis pontosan oda, ahol Ranegra várt. Akit az imént kis híján sikerült lelõnöm. Nem sokat adtam volna az életemért azokban a percekben. Reméltem, Dubaya látja kicsiny menetünket. De senki sem lõtt, csönd volt most. Valahol mintha egy egész tömeg ordítását hallottam volna. De nincs kizárva, furcsa lelkiállapotom és csalóka érzékeim játszottak velem. Máris Ranegra elõtt voltam. Queler hullája mellett állt, mellette sértetlen testõre, egy nagydarab pasas. Csak akkor volt alkalmam megszemlélni a diktátort. Osvaldo Pereira Ranegra ötvenhat éves volt, tudtam más forrásokból. De idõsebbnek látszott, különösen a viszontagságos napok után. A bõre ráncos és szürke volt, mélyen ülõ fekete szemébõl nem múlott el a rémület és aggodalom. De ott ült a kegyetlenség az arcán. Láttomra ökölbe szorult a keze. Egy belõhetetlen sarokba húzódtak, minden oldalról falak védték õket. Dubayának igen ravasznak kell lennie, ha valami rést talál ebben a védelmi rendszerben.

153

NEMERE ISTVÁN

Ranegra dühös volt, nagyon dühös, csak úgy sugárzott belõle a méreg. Rádiókészülékébe tolta az antennát, ingerülten mondott valamit a közelgõknek, kísérõimnek. Aztán rám vetette a szemét. — Lógni fogsz, te rohadt! Most vagy soha, gondoltam. Blöffölni kell, ez már néhányszor megmentette az életemet. Talán most is. Még mindig feltartott kezekkel álltam elõtte, mögöttem — nem láttam, csak éreztem — a két idevalósi pribék. Nyilván rám fogják fegyverüket. — Rossz döntés lenne — feleltem nyugodtan. — Az itteniek egyik legjobb embere vagyok. Hajlandók lennének fizetni értem. Ranegra kiesett szerepébõl. — Pénzt...? Ha-ha! Az nekem is van elég! — Dehogy pénzt. Mondjuk... életet életért. Sokkal nyugodtabbnak mutattam magamat, mint amilyen a valóságban voltam. Errõl nem szoktam beszélni senkinek, de ilyenkor remeg az egész bensõm az idegességtõl. Hiszen mindent egy lapra tettem fel, már nem elõször. Ranegra csak nézett. — Mirõl beszélsz, Monti? Nem akarsz meghalni? — Maga is szeretne élni, nem? — válaszoltam kérdéssel. — Márpedig nem sok esélye van, a harc mostani állása mellett. — Gyõzni fogunk! — vakkantotta megvetõen. Én azért örültem, mert már az is nagy szó, hogy szóba állt velem. Ismerem az embereket. Ez annak a jele, hogy õ is fél, csak igyekszik leplezni. A pasas egyáltalán nem volt olyan biztos a dolgában, és én lecsaptam. — A zsoldosok fele elesett. Csak az erõdben legalább tizenöten hagyták ott a fogukat, a tegnapi eseményekrõl nem is beszélve. Az effélék sem sokat segíthetnek — intettem félvállal hátra, elfogóimra.

154


Ranegra vigyorgott. — Még hogy nem sokat...? Hiszen téged is elkaptak! — Talán hálás lehet nekik, hiszen így megmenekülhet. Úgy tett, mint akire nem hatnak szavaim, de én csak a szemét figyeltem. Ide-oda nézegetett, idegesen. A testõre is nyugtalanul forgatta a fejét. Már valahol egészen közel dörgött egy sorozat. — Cserét javasolsz? — nevetett. — Kivel lehetne itt tárgyalni? Ez a szedett-vedett csõcselék szétfut, ha meglátja a katonáimat! — Valahogy nem ezt mutatják a jelek tegnap óta — feleltem. — Torres elnököt még az ültetvényen sem tudták elkapni a maga emberei, pedig háromszor annyian voltak, mint a testõrei. — Te voltál ott, fogadom! — a gyûlölet valósággal sütött a szemébõl. — Azért nem sikerült! De most elõrenyomulunk, mindenfelé! — Szerintem örülhet, ha egy maroknyi embere marad. No de azért akad, akivel tárgyalhat — mondtam. — Értem cserébe talán kap egy hajót, amivel eljuthat Mogambéba. Nem voltam feljogosítva ilyen ajánlatra, ezt talán mondanom sem kell. Végig blöfföltem, és tovább vertem a vasat, hisz mást nem tehettem. Emeltem a téteket. — Torres elnök engem nevezett ki fõvezérnek. Én vezettem az erõdi csatát is. Ha élve akarja megúszni, Ranegra, az életemért cserébe van némi esélye. Nem tudom, hol rontottam el. Talán az erõd említésével... Hiszen onnan szégyenletesen kellett menekülnie, pedig mindössze két ellenfele volt... Mindenesetre hirtelen eltorzult az arca, és üvölteni kezdett. — Pofa be, te állat! Ostoba! Hallgass! — és mondott valamit embereinek.

155

NEMERE ISTVÁN

A szigetiek egyike elõbbre lökött. Ranegra elfordult tõlem, tovább beszélt, és láttam, újra elõhúzza rádióját. Erõs markok ragadtak meg, a testõr is segített. Akkor láttam, hogy van ott egy udvar is. Nem volt kapuja, hiányzott. Egy jókora fa állt közepén, és csak falak, falak köröskörül. Méghozzá magasak. Én azon töprengtem, nekifutásból fel tudnék-e ugorni a peremére... De hiszen addig háromszor is lelõnének, ezeknek is jó reflexeik vannak. Lehet, Ranegra nem akarta, hogy emberei — legalább a testõre, aki értette minden szavunkat — füle hallatára mondjam el, milyen reménytelen helyzetbe kerültek... Sajnos, késve értettem meg a dolgot. Ranegra félt tõlem, még így is. Nem értettem, mit mond a szigeti embereinek. Csak akkor húzódott keskenyre a szemem, amikor láttam: az egyik pasas egy hosszú, vékony kötelet vet át a fa kinyúló ágán, és amikor a másik végét is a kezébe kapta, olyan kegyetlen pillantást vetett rám, hogy nem lehettek kétségeim. Ezek... felakasztanak! — A golyót is sajnáljátok tõlem? — kérdeztem olyan megvetõen, ahogyan csak tudtam. És büszkén — hadd lássák, kivel van — volt! — dolguk. Ranegra nem is méltatott válaszra, feszülten hallgatózott, majd ismét rádiójába beszélt: — Hé, hármas, jelentkezz!... Hármas, hol vagy? Megértettem: nem akarják most zajjal elárulni rejtekhelyüket. Ezért sajnálják tõlem a géppisztolysorozatot. Abban reménykednek, hogy Dubaya már elment, és senki sem tudja most a szigetiek közül, hol lapul a diktátor. Tehát õk is jól tudják, mi a helyzet. Bajban vannak. Ez azonban engem kevéssé vigasztal, ha most tényleg végrehajtják rajtam ezt a gyors ítéletet. „Hármas” nem jelentkezett, aminthogy néma csönd volt a válasz, amikor a diktátor „kettest” és „négyest” kereste az éterben. A testõr közben rám fogott géppisztollyal állt, sajnos túl messze tõlem. A szigeti pasas közben jókora hurkot kötött a

156


kötél végére, megpróbálta néhányszor, simán csúszik-e... Nagyot nyeltem, és már szinte éreztem, hogyan szorítja el a torkomat, örökre... Persze, nem adtam föl. Daniel Skagen-Monti, most éppen svájci állampolgár és ott bejegyzett magándetektív, hivatásos testõr és egykori kommandós az utolsó másodpercig küzd, ha kell. De nem ostoba módon, nagy reklámmal és kis hatásfokkal. Éppen ellenkezõleg kell majd cselekednem. De hogyan? Még egy kísérletet tettem. Odakiáltottam Ranegrának. — Nem jut ki a városból, ha Vippen és Satron emberei átfésülik az utcákat. Elég, ha lefoglalják a hajókat a kikötõben, és... Nem fejezhettem be. Ranegra nem bírta még a hangomat sem, nemhogy az érveimet. Dühösen ordított valamit, amazok megragadtak, és a fa alá lökdöstek. Lassítottam iramukat, megfeszítettem izmaimat. Mindenesetre megdolgoztak azért, hogy végre a kötélhez érjünk. Én csak a testõrt néztem, õ volt most a helyzet ura és kulcsa egy személyben. Ranegrának volt ugyan egy fegyver a vállán, de eszébe sem jutott használni. Parancsoláshoz szokott vezértípus volt, nem gyakran kellett saját kezûleg használnia a géppisztolyát. Körbepillantottam. Ez hát az utolsó perc? Nem látom többé a világot? Álltam már közel a halálhoz, nem is egyszer szerettek volna kivégezni. Eddig megmenekültem és most? A szívem szinte kiugrott a mellembõl. Még az is eszembe jutott, elkezdek egy kétségbeesett utolsó csatát, csak úgy, puszta kézzel... De az tényleg az utolsó lett volna. Mit tegyek? Valahol a közelben is feldördült egy géppisztoly, aztán ismét csönd lett. Hol van Dubaya? Egyáltalán tudja-e, mi történt velem? Vagy már senkire sem számíthatok? A két szigetlakó sötét arcán kéjes káröröm fénylett. De kezdõk lehettek még a hóhérság nemes mesterségében, ugyanis nem kötötték össze a karjaimat. Nyakamba vetették a

157

NEMERE ISTVÁN

hurkot, aztán az egyik hátrébb lépett, és meghúzta a kötelet. Éreztem, elszorul a torkom körül a hurok, de testem nehéz volt, nem emelkedett fel. Ekkor a másik is odament, és azt hiszem, segített neki. Szörnyû érzés volt. Bár ösztönöm súgta, mit kell tennem, azért volt egy pillanat, amikor még nem reagáltam, és ez a késés csaknem végzetesnek bizonyult. A lábam elvált a földtõl, felfelé húztak, a nyakamba fájdalom nyilallt. Ha elpattan egy csigolyám, a gerincem megszakad, végem... Bal kézzel felnyúltam, elkaptam a kötelet, igyekeztem felhúzni magamat, kivédeni önnön testsúlyomat, ez alig sikerülhetett, bár függeszkedtem már egy kézzel. De az más helyzetben volt, nagyon másban! Most fulladoztam, szemem elé mintha egy fátyol húzódott volna, pedig kétségbeesetten akartam, hogy ne essen bántódásom, hogy megússzam ezt is... A levegõ a tüdõmbe szorult, szám kinyílott... Tûz volt bennem, valahol mellkasomban, és a nyakam rettenetesen fájt. Jobb kezem közben elõhúzta a tõrt, felnyúltam. Valami zaj volt körülöttem, nem hallottam, micsoda. Egészen közelrõl sebes szél csapott le rám, de akkor nem tudtam, mi lehet az. Nem hallottam a fegyverdörgést, nem tudtam, hogy sorozatok golyói száguldanak testem mellett, fölött. Három nyisszantásra is szükségem volt, míg a feszes zsinórt elvághattam, és a földre zuhantam. Bal kézzel kiszabadítottam a nyakamat — pedig a vékony kötél már erõsen belevágódott a bõrömbe, síkos volt a vértõl. Míg lógtam, a nyaki verõér is elszorult, esés közben elsötétedett elõttem a világ, de ez szerencsére nagyon rövid ideig tartott. Még mindig nem tudtam pontosan, mit kell most csinálnom. Az embert ritkán akasztják, nem tud belejönni... De az ösztöneim mûködtek. Amikor a földön heverve kitágítottam nyakam körül a hurkot, és nagy lélegzeteket vettem, ismét kommandós voltam már. Végre kinyitottam a szememet, és láttam is! A fátyol eltûnt a szemem elõl. Soha nem volt még

158


olyan jó íze a levegõnek, mint annak az elsõ, mély és mégis kétségbeesett lélegzetnek! Valaki lõtt. Mindenfelõl golyók fütyültek, így hát nem ugrottam fel. Egészen közel hozzám egy csizmás lábat láttam vízszintesen a talajon, majd észrevettem, hogy nincs egyedül, ott van mellette a párja is. Lábfejjel lefelé, mozdulatlanul hevert ez a lábpár. Tõrrel a kezemben óvatosan elfordítottam a fejemet, és láttam: a testõr az. Az arca is a homokon, csak az egyik szeme nézett éppen rám — meredten, üvegesen. Vértócsa nõtt alatta. Ez alighanem kapott egy sorozatot, és ezt nem élte túl, gondoltam. A fegyvere közel volt, kiesett kezébõl. Lassan mozdultam. Hol lehetnek a többiek? Az udvaron csak mi ketten voltunk — a halott zsoldos és én. Ranegra nekem háttal guggolt az egyik falnál és géppisztolyából lõtt ki a térre. Szóval eljött az idõ, hogy saját kezûleg kell használnia a fegyverét... Két civil segédje a másik falnál buzgólkodott. A láthatatlan ellenség már két-három irányból közeledett a térhez, vagy már ott is volt. Számos lövedék verte a falakat, mészpor szállongott, és afféle nappali ködöt teremtett. Amazok talán ezért sem láttak. Vagy azt hitték, már odafent vagyok? Lassan kúsztam a testõr felé. Amikor az egyik pasas egy pillanatra elfordult, és tárat cserélt, sejtettem, rám is vet egy pillantást. Hát akkor ájultnak tettetem magamat. Vagy halottnak is hihettek, ha netán eltalált egy sorozat... Aztán tovább kúsztam. Ranegra egyáltalán nem figyelt rám, veszettül lõtt, nem sajnálta a lõszert. Most már alighanem értette, mire céloztam az imént. Nehéz lesz innen szabadulnia, ha „egyes”, „kettes” és nem tudom még hány csoportja ezúttal már nem siethet a segítségére... Nagyon lassú voltam. A torkom és a nyakam nagyon fájt, vérzett is, vállsebembõl és égési sérüléseimrõl nem is beszélve. Azt hiszem, nagyon nyomorult látványt nyújthattam. De senki

159

NEMERE ISTVÁN

sem látott. Most senki, szerencsére. Már a testõrnél voltam, felvettem géppisztolyát. Ez is argentin gyártmány volt, úgy látszik, ez most Ranegráéknál az egyik egyenfegyver. Lassan, nagyon lassan kúsztam közelebb, ha rám lõnének, talán a testõr teste lesz a fedezékem, pár golyót az is felfoghat. Megint lõttek mindenfelõl, legalábbis úgy tûnt. A hangzavart csak növelte a falakról visszaverõdõ visszhang. Megint tele lett a levegõ mészporral, egy faágat valósággal elfûrészeltek a golyók, lekonyult — csak egy szívós kéregdarab tartotta meg. Ellenõriztem, hány golyó van a testõr tárjában. Sajnos, csak négy volt. Hát ez kevés, sorozatról szó sem lehet. Egyes lövésre állítottam a pecket, hüvelykujjam is a helyére csúszott. Az a fegyver forró volt, és tudtam, nem a naptól. Lassan csúszott kezem a homokon, vele a fegyver. A csöve elfordult, majd emelkedni kezdett. A testõr holt hátára tettem, mögéje húztam magamat. A célgömbre nem is volt szükségem, nem kellett szememhez emelnem a fegyvert. Elég közel volt a cél. Kivártam még néhány pillanatot. Most nem hamarkodhatom el. Ugyanakkor a legszívesebben azonnal odapörköltem volna mind a három férfinak. Volt egy rendkívül rövid pillanat, amikor azt hittem; mindjárt lövök, dögöljenek meg mind a hárman, hiszen fel akartak akasztani, meggyilkoltak volna ezek a pribékek...! Fogcsikorgatva nyertem vissza önuralmamat. A fegyver csöve az egyik civilre irányult, aki nekem háttal lövöldözött szorgalmasan ki a térre. Ez volt kettõjük közül a „fõnök”, aki mindig parancsolgatott társának. Úgy tûnt, már vagy évszázada ismerem õket — pedig talán húsz perc telt el azóta, hogy oly ostoba módon sikerült nekik foglyul ejteniök. Nem haboztam sokáig. Az, hogy háttal ült, nem jelentett semmit. Nem középkori lovagok vagyunk, már régen nem azok. A huszadik század végén minden fortély megengedett, csak a gyõzelem a fontos. A mindenáron való gyõzelem.

160


Különben is, háttal nekem éppen az enyémekre lövöldözött. Talán éppen ebben a pillanatban került fegyvere célgömbje elé Dubaya... Az utolsó gondolatom még az volt, hogy lám, a pasas az én Uzimat használja. Ha Dubaya itt van valahol a közelben, és van gyakorlata az ilyesmiben, megkülönbözteti füle a különféle fegyverek hangját, hát azt hiszi, én is részt veszek a harcban. Bár eddig nem tettem — most újra eljön az én idõm! És lõttem. A „fõnök” egyetlen hang nélkül, lassan dõlt oldalra. Csak én láttam, hogy háta bal oldalán — ahol a szív van, illetve most már mondhatom: volt — nagy vörös folt terjeng inge alatt. A másik kettõ észre sem vette a történteket, magányos lövésem beleolvadt az általános lövöldözés zajába. És ekkor megint történt valami, amire nem számítottam. Egy árnyék jelent meg mellettem a homokos földön, és reflexeim azonnal mûködésbe léptek. Váratlan ellenséges támadást sejtve odábbgördültem, ahogyan azt réges-régen a kommandós iskolában tanították nekem — és ahogyan magam is oktattam késõbb több földrész katonáinak. Éppen jókor. Egy ismerõs, hihetetlen nagyságú kés csapódott be mellettem a földbe, hegyével elõre. Egy kéz is tartozott hozzá... Az a nõ volt, akivel egyszer már összecsaptam egy sikátorban idefelé jövet! Az arca most is véres volt, rajta Uzim nyoma. Sötét szemében véres harag lobogott. Hogyan került ez ide? Csak sejthettem, hogy a szomszédos udvarokon átjött, és valahogy feljutva a falra, egyszerûen leugrott. És itt volt. Nagy gyûlölet hozhatta idáig. A férfiakhoz tartozott, azokhoz, akikkel összetûztem? Ez is Ranegra híve? Vajon tudja-e, hogy éppen lelõttem az egyik barátját? Esetleg éppen látta is? Golyók süvítettek fölöttünk. Ösztönösen megrúgtam a nõ kezét, de a kést nem engedte el. Lihegve zuhant mellém.

161

NEMERE ISTVÁN

Közben szemmel kellett tartanom amazokat is, hisz ha meglátják, hogy harcolok, belém ereszthetnek egy sorozatot. Feltérdeltem. A nõ a késsel ismét támadott, és én nem akartam lõni. Már csak három golyó van az argentin fegyverben, és ellenfeleim is hárman voltak. Ha elfogynak a lövedékek, mielõtt az utolsó ellenségem is elpusztulna — mivel tarthatom majd õt sakkban? Hirtelen hanyatt vetettem magamat. Ismert kommandós trükk volt, de õ nem ismerte. Azt hitte, legyõzhet, ezt az alkalmat nem hagyta ki. Valósággal repült rám. Én felhúztam az egyik lábamat, szabad kezemben ott volt a tõr... Nemcsak az õ hibája volt, hogy egyenesen beleesett a késbe. A felhúzott lábam a megfelelõ pillanatban kirúgott, feltartotta fegyveres kezét, miközben a teste szabadon zuhant felém, és már nem tudta magát visszafogni. A tõrkés felfelé állt, csuklóm-karom pedig erõs volt, nagyon erõs... Még hallottam azt is, hogy a késem csontra is talált, furcsa csikorgó hang volt, miközben a nõ arca egyre közelebb került hozzám. A kése már nem csaphatott le rám, tekintete megtört, még tett néhány erõsnek tûnõ, valójában már kaotikus mozdulatot, a fejét is ide-oda ingatta, aztán száján vér buggyant ki. Egyenesen a mellemre, a nyakamra csorgott, idõm sem volt, hogy undorodjak, mert sebesen kifordultam alóla, és Ranegráék felé néztem. Az egész harcból mit sem vettek észre — másra figyeltek: a téren már közeledett az ellenség. Egyre közelebbrõl dörgött a fegyver. Ez erõt adott. Igaz, nem mozoghattam szabadon, de volt még egy feladatom. Kúszva indultam a másik civil pasas felé, a fegyveremet a földön húztam magam mellett, készen arra, hogy lõhessek, ha észrevennének. Lassan értem oda, és csak arra figyelt fel, hogy mellette a falon felmagasodik egy árnyék. Pedig csak térdeltem. Egy acélcsõ nyomódott a pasas tarkójához. — Hagyd abba — mondtam.

162


A szavakat talán nem értette, de nem is ez volt a lényeg. Még szívesen lõtt volna, talán rám is támadt volna, de az a forró csõ nagyon égethette a nyakát, bõrét. És nem csak azt. Láttam, leszegte a fejét, és számot vetett mindennel. Bár ösztönösen érezhette, nem akarom megölni. Hiszen azt rögtön megtehettem volna. Elvettem a fegyverét. A fal sarka mögött lapultunk, a kapu nélküli kapunyílásban. Pár méterre tõlünk Ranegra lõtt szüntelenül, csak olyankor hagyta abba, ha tárat kellett cserélnie. Éppen egy ilyen pillanatra vártam, és ez el is jött. Amikor valójában fegyvertelen volt. — Vége, Ranegra! — mondtam-kiáltottam, hangosan. Érthetõen. A fegyverem csöve most feléje irányult. A lövésztõl elvettem az õ géppisztolyát, kettõ volt már nálam, és mindegyiket egy-egy férfira szegeztem. — Mit akarsz? — kérdezte a diktátor. Intésemre kényszeredetten ledobta fegyverét a földre. Most a téren is csönd volt. — Rúgd ide a fegyvert... Engedelmeskedett, közben a száját rágta, és majd szétvetette a harag. A rádióért kapott. — Azt is! — és mutattam: le a földre...! A civil csak a szemem sarkában volt, eltávolodtam tõle egy méterre, nehogy rám vesse magát, a legrosszabb pillanatban. Aztán ügyesen felkaptam a harmadik fegyvert is. Amazoknak már semmilyen lehetõségük nem volt, hogy rám támadjanak. Csak akkor kezdtem magamat egy kissé jobban érezni. Már nem csak három golyó volt a hatalmamban, a fegyvereimben. Mélyeket lélegeztem, a torkom, a nyakam most is fájt. Megrázkódtam. A diktátor csak most értette meg: nem haltam meg. Hiába parancsolta, hogy akasszanak fel, sõt a nagy lövöldözés kitörése elõtti másodpercekben látta is, amint segédei húznak

163

NEMERE ISTVÁN

fel a kötélen a faágra... Élek, és megint én kerekedtem felül. A rémület lassan költözött a szemébe. Bennem pedig már ott lobogott a gyûlölet. Most már nincs kegyelem, nincs megbocsátás. A hadi helyzet vagy a szigetiek érdekei sem jelentenek számomra semmit. Egy gyilkossal állok szemben, a saját gyilkosommal... Nem tekinthettem felebarátomnak ezt a két alakot, akik meg akartak ölni. Nem zsoldosok, nem idegenek voltak — ezen a szigeten születtek. Én voltam az idegen, de tudtam, miként vélekedik róluk Vippen vagy Torres, Dubaya vagy Satron. A sebeimmel váltottam meg idegenségemet, valahogyan már én is szigeti voltam. Ez a két nap megváltoztatott, keményebbé tett. Éppen ezek tettek ilyenné, mint Ranegra és ez a másik névtelen alak. — Dobd le a nadrágszíjadat — parancsoltam Ranegrának. — Kapsz pénzt — mondta és nem mozdult. — Nagyon sok pénzt! Kapásból lõttem, de azért ez célzott lövés volt. A golyó a halántéka mellett süvített el. Kõpor hullott a fejére. Akkor engedelmeskedett. A nadrágszíjat a földre dobta, de újra szólt. — Kétszázezer dollárt kapsz — mondta —, ha kiviszel innen épségben. Te ezt képes vagy megcsinálni, Monti! Hallgattam. — Háromszázezer...! — ordította türelmetlen-haragosan, nem értve, miért nem kapok az ajánlatán. De az én lelkem akkor a kolostor melletti iskolában volt. Kis halottakat láttam. Égett emberek szaga a levegõben... Nem, ez nem Uganda volt. — Mennyit adtak ezek neked? — ordította Ranegra, egészen belerekedt, elfulladt, de folytatta: — Én ötször annyit adok! Megveszlek, Monti, szõröstül-bõröstül, mennyi az árad?

164


A torkomban már nemcsak a fájdalmat, hanem az undort is éreztem. — Nem vagyok eladó, Ranegra — feleltem. A másikra néztem: — Vedd azt a szíjat és kötözd meg a kezeit! Hátra, a hátára! Habozva engedelmeskedett. Ranegra szerette volna késleltetni a dolgot, kitépni magát cinkosa markából, de akkor ismét lõttem egyet. Már csak egy golyó volt az egyik fegyverben — ám jóval több a másikban. És eldobva a testõrét, felvettem a sajátomat. Az Uziban még csaknem tele volt a tár. — Hatszázezer, Monti! — kiáltotta Ranegra. Amaz végre hátrakötözte a kezét. A környékrõl fojtott kiáltásokat, zajt hallottam. — Vidd hátra. A fához — parancsoltam. A fegyvertelen férfi úgy nézett rám, mint aki nem érti a szavakat. Lehet, nem is értette, de a mozdulataim világosak voltak. És parancsolóak. Ranegra kezdte sejteni, mire megy ki a játék. — Monti, ne légy õrült! Ezt nem teheted! Hétszázezret adok! Csak az Uzival intettem. A civil nem habozott, keményen lökdöste a diktátort, egykori fõnökét. Így remélte megvásárolni saját életét. Hát mindenki azt hiszi, pénzzel, rossz tettel megválthatja? Talán én is? A kötél alatt álltak. Mutattam a szigetinek, kössön egy másik hurkot. — Mégis lesz akasztás — mondtam halkan. Csak Ranegra hallotta. — Bár a szereposztásban beállott némi változás. A szeme kidülledt rémületében. Csak tátogott. Én is ilyen lehettem negyedórával ezelõtt? Vagy méltóságteljesen viselkedtem? Hát viselkedhet így bárki is az akasztófa alatt? Közben mozdulatlanul álltam, a fal takarásában. A civil gazember pontosan tudta már, mire készülök. Ujjai szorgosan fonták a hurkot. Az elõbb is õ csinálta? Nem emlékeztem rá,

165

NEMERE ISTVÁN

nem is volt jelentõsége. A jelek szerint van gyakorlata a fiúnak. Lehet, annakidején õ volt Ranegra hóhéra, amikor a fickó még valóban uralta a szigeteket... A földön heverõ rádióban azt mondta egy hang. — Ranegra! Itt a négyes csapat. Csak hárman maradtunk, megadjuk magunkat... A téren csönd volt, vihar elõtti terhes csönd. — Húzd fel! — mondtam ki végre. Ez a szó egy határ volt, bennem is. — Neee, neee...! — kiabálta. — Egy milliót adok! Most rögtön, gyere a rejtekhelyemre, ott a pénz... Montiiii... ! — Ha élni akarsz, húzd föl! — fogtam a fegyvert a civilre. Nem kellett ismételnem. A hurok már Ranegra nyakán volt. Aztán megszorult. A lábai elváltak a talajtól, furcsán kapálózott, és nem, már nem kiálthatott többet. Elfordultam, de füleim beitták a neszeket. Nem volt fegyverük, de ha rám támadnának... Egy halott nõ és két halott férfi között álltam. Meglátom az árnyékukat, ha rám támadnak... A falon felfelé kúszott egy árnyék, hosszú volt, keskeny. Kötélárnyékban folytatódott. Ide-oda vetette magát, aztán mozdulatlanná merevedett. És rohanó lábak csattogtak a tér macskakövein. Elsõnek Dubaya bukkant fel, mögötte Satron rohant, meg a többiek. Csupa ismeretlen-ismerõs arc. Lelkes szemek, kiáltó torkok. Szigetlakók. Valaki vidáman, felszabadultan a levegõbe lõtt, és bennem érdekes módon ez a mozdulat szakította félbe a varázslatot. A bénultságom, az idegi megterhelésem ekkor múlott el. Valaki a levegõbe lõtt — és ebbõl megértettem: vége a veszélynek. Ha már nem kell ügyelniök, mennyi lõszerük van, ha már így pazarolják, déli jó szokás szerint lelkesednek, sorozatokat engedve az ég felé — akkor minden rendben lehet. Akkor biztosan rendben is van minden, vagy perceken belül úgy lesz.

166


Dubaya a nyakamba ugrott. — Daniel... Élsz? Drágám, úgy féltettelek! Nagyon meleg lett a szívem körül. Drágám...? A lány egyszerre sírt és nevetett, ölelgetett. Hát szabad kezemmel én is magamhoz szorítottam. De a másik kezem nem engedte el az Uzit. — Dubaya... — suttogtam. Csak õ hallotta. Közel volt hozzám, nagyon közel. — Ha meghaltál volna... — kezdte. — Ha meghaltál volna... — mondtam én is ugyanakkor, ugyanolyan féltõ hangsúllyal. Akkor összenevettünk. De bennem még volt egy kis tüske. — Torres nem örülne, ha látná, hogy megöleltelek. Azt hiszem, akkor értette meg féltékeny mondatom okát. — Miért ne...? Hiszen õ csak az apám, Daniel! — Az... apád...? — ez valósággal ledöbbentett. Mozdulni sem tudtam, pedig az örömöm határtalan volt. Hirtelen magam elõtt láttam õket, igen, kettejüket az ültetvényi házban, az égõ garázs beszûrõdõ vöröses fényében, amint az elnök átöleli a lányt. — Akkor a te... a te anyád volt az a fekete nõ a fényképen! — Hát persze — nevetett. — Egy szép fehér férfi és egy szép fekete nõ gyermeke vagyok, nem látszik rajtam, Daniel Monti? Mondd ki végre õszintén! Néztem az arcát. Az égett haját, leperzselt szemöldökét, a kis sebeit. És a csillogó, lelkes-szép szemét. Dubaya! Értettem már, miért olyan népszerû, miért ismeri õt mindenki a szigeten, és miért engedelmeskedtek neki a harcosok is. Torres viselkedése is teljesen érthetõ lett. Dubaya...! Ez a lány maga Reggar, maga a sziget, a tenger! A szabadság, most már igen, a szabadság! — Megmondom õszintén — feleltem... volna. De már nem beszélhettem, mert a lány közelebb hajolt,

167

NEMERE ISTVÁN

nagyon-nagyon közel volt a szája is a számhoz, és nem gondolkoztam sokáig, ilyen helyzetben mit is kellene tennem...

168


Jutalmak

Ranegra kihûlt testét nem vágták le a kötélrõl, még nem. Legalább egy óra hosszat kellett ott maradnunk. Arra vigyáztunk, nehogy mások levágják és végighurcolják a városon. Mert ezt akarta tenni a tömeg, amely ettõl kezdve oda zarándokolt. Hihetetlen, milyen sokan jöttek, és nem kevesen viseltek fegyvert is. Gyanítom, Vippenéknek volt még más arzenáljuk is, amirõl annak idején nem beszélt nekem. A tömeg kiállt Ranegra ellen, és most jöttek megnézni és leköpni a gyûlölt diktátor holttestét. Felvettem a diktátor rádióját, ahol már a mieink beszéltek. Megtudtam, hogy huszonnégy zsoldos végsõ kétségbeesésében elfoglalt egy hajót, és a kikötõbõl egyenesen a nyílt tengerre, Afrika felé menekültek. Senki sem üldözte õket. Érdekes módon náluk maradt egy rádiókészülék, és az éterben keresték többi menekülõ társukat. Akkor bemutatkoztam nekik, elmondtam Ranegra „állapotát”, és figyelmeztettem õket: a szigeten már nem terem számukra babér, azonfelül, mivel a diktátor úgy végezte, ahogyan végezte — hát a pénzükre se nagyon számítsanak. Vippen is beleszólt, õk meg egy másik rádiót szereztek: a szigetlakók a kikötõt elfoglalták. A többit Dubayától tudtam meg. A környezõ falvakból kora délután érkeztek meg a farmerek, parasztok, ültetvények munkásai, és bár kevés fegyverük volt, azonnal felvették a harcot a zsoldosokkal. Sokan közülük elestek, de végül is az

169

NEMERE ISTVÁN

idegeneket minden oldalról szorongatták, zavarták, megfélemlítették, vagy egyszerûen csak figyelték. Minden mozdulatukat jelentették egymásnak. A zsoldosok nem mozoghattak szabadon a városban, és egyre kevesebben lettek. Amikor pedig Ranegra sem válaszolt hívásaikra, és értesültek az erõd elestérõl, ottani társaik pusztulásáról, erõt vett rajtuk a pánik. Jól sejtettem, hogy ez lesz — ismerem a zsoldosokat. Csak akkor bátrak, ha semmi sem árnyékolja be gyõzelmi esélyeiket. Ha ez meginog, jobbnak látják menteni az irhájukat. Ezért javasoltam ma reggel Torresnek ezt a merész akciót. Tudtam, hogy Ranegra nélkül az egész támadás összeomlik. Torres elnök is a városban volt már. A kolostorban szállt meg egyelõre, hiszen a palota kiégett. — Menjünk hozzá — mondta Dubaya. A nap nyugaton volt, és már nem is olyan magasan. Satron is ott állt mellettünk Mint mondotta az imént, tizennyolc emberébõl nyolc esett el, de a férfi boldog volt: sikerült kiverni az ellenséget! A civilek is ünnepeltek. Fegyveresek és fegyvertelenek, férfiak és nõk, de még gyerekek is tolakodtak ott, hogy közelrõl láthassák a halott diktátort. Satron elõállt egy dzsippel. Ez a dzsipek és gránátok napja volt, gondoltam. Meg az akasztásé, tapogattam a torkomat. Nyakamra száradt a vércsík, pokolian nézhettem ki. De nem szóltam, hogy mosakodni szeretnék. Meg az sem ártana, ha megnézne egy orvos, és nem is elégedne meg a látvánnyal. Mûszereket is használhatna... De persze, nem volt olyan sietõs a dolog. Hátunkba tûzött a lemenõ, de még meleg, vörös nap, amikor az autó áthaladt a belváros utcáin. Mindenfelé ünneplõ emberekkel találkoztunk. Nem is hittem volna korábban, hogy ilyen sokan laknak Reggarban. Amíg folytak a harcok, alig láttunk valakit az utcákon — most persze tömeg özönlötte el a

170


tereket. Dubayát felismerték, éljenezték, én is integettem, bár biztos lehettem benne: ez a lelkesedés nem nekem szól. Aztán ismerõs lett a táj. Messzirõl láttam a kolostortemplom tornyát. Az iskolát. Elhaladva elõtte, egymásra néztünk Dubayával — most nem öröm volt a tekintetünkben. A lány szomorúan szólt. — Összeégett kis halottakat találtunk az iskola mögött, Daniel. Nem válaszoltam. Mit mondhattam volna? Csak a kezét szorítottam. Aztán megváltozott a táj, mert a kocsi továbbrobogott, és megtorpant a kolostor udvarán. Itt már állt néhány autó, és ismerõs arcokat is láttam. Torres és Satron embereit. És Vippen. Nem könnyen úszta meg õ sem, azt hiszem. Az egyik karja fel volt kötve; tegnapi vagy ma reggeli sérülés lehetett, mert a kötés is piszkos és lõpornyomos volt. A férfi homlokán véres seb volt kötés nélkül, de arcán olyan mosoly fénylett, amit eddig nem láttam. Sem Kairóban, sem itt. Mélybarna szemében ott ült az igazi boldogság. — Gyõztünk, Monti! — közölte. — Vettem észre magam is — feleltem kissé vidékiesen, talán öregesen. Mindenki nevetett, és az én szívem is megkönnyebbült kissé. Szóval véget ért egy kaland... A tömeg szétnyílt. Azt hittem, Torres jön, de õ még csak akkor bukkant fel a kolostor ajtajában. Láttam azt az ablakot is, amelyet magam törtem szét tegnap ilyenkor, saját testemmel. Nem Torres volt az elsõ, aki Vippen után üdvözölt. A földközelben közeledett egy test, furcsán inogva, magasra tartott arccal... — Bruno! — Daniel! — kiáltotta csengõ hangon. Felemeltem, szemébe néztem.

171

NEMERE ISTVÁN

— Visszajöttem, Bruno — mondta nagyon csendesen. Nem láthatta, amit én láttam. Szemem hártyái elõtt képek vonultak idegesítõ lassúsággal, éles pontossággal. Láttam a morenói partraszállást, Rilson durva, nyers arcát. Az utcai harcokat, a ciszternában robbanó gránátot, elsõ elfogóimat. Aztán a többit is. A menekülést a terepjárón, a kolostori lopakodást. Az éjszakát az ültetvényen, a hajnali utat. Még arcomba süvített a közeli párás partvonal. Aztán az erõd és a lángok... A benzintûz. Sok, sok halál. Giulio és Lucien arcvonásai... Torkomon az iszonyú, örökre feledhetetlen szorítás, fátyol a szemem elõtt, a homály... Ranegra távolabb, Ranegra közel, majd a falon felkúszó akasztott ember árnyéka... — Visszajöttem, hiszen megígértem neked — mondtam még, már nagyon halkan. Bruno szeme ragyogott, és hirtelen megölelt. Nyakam köré fonta kis kezeit. Dubaya mellettem állt, és azt hiszem, csak õ érezte igazán, mi játszódik le bennem. Torres elnök megköszörülte a torkát. — Daniel, vigyázz! — figyelmeztetett Dubaya. — Most jön a papa ünnepi beszéde. — Mindenki fedezékbe! — tréfált Vippen is. Leengedtem a gyereket a földre, felegyenesedtem. Odagyûltek körénk. Ott voltak a papok is, láttam az atyát, aki tegnap oly derekasan segített. Satron, néhány asszony és a fegyveres szigetiek. Akik ma nagy gyõzelmet arattak. Torres csak pár szót mondott, kedvesen, halkan, bensõségesen. Dubaya aztán a nyakába ugrott, és megcsókolta. — Kösz, papa, hogy ezúttal kivételesen rövid voltál... A többiek nevettek. Én csak álltam, határozatlanul. Most mi a teendõ? Torres még hozzátette.

172


— Monti, természetesen megkapja a tiszteletbeli állampolgárságot. Ha itt akar letelepedni, nincs akadálya. — Köszönöm. Még nem döntöttem — feleltem. Vippen ekkor valamit súgott az elnöknek. A tömeg oszlani kezdett, azt hitték, vége az ünnepségnek. Pedig Vippen és én tudtuk, még lesz egy mûsorszám. — Daniel Monti — mondta Torres. — Ön természetesen megkapja azt a másik jutalmat is, amiben... hm... amiben annak idején Vippen úrral megegyeztek. Borítékot vett elõ. Tudtam, mi van benne. Százezer dollár. Amikor elvállaltam a feladatot, csak ezért tettem. Nem gondoltam másra — tehát olyan voltam, mint ezek a zsoldosok, akikkel aztán felvettük a harcot. A lelkemet is eladtam nekik... Akkor még nem tudtam, mennyire megváltoztat engem ez a két nap. Még, mint pénzért mindent elvállaló harcos jöttem ide, és egészen másképpen megyek el. A lelkem is az övéké lett, de ehhez már semmi köze a pénznek. Nem adtam el nekik, és mégis, egy kicsi darabja itt marad. Egy nagyobb darabja pedig Dubayáé lett. Kinyitottam a borítékot. Két köteg volt benne. Ötvenezer és ötvenezer. Az egyik köteget zsebembe süllyesztettem, a másikat belecsavartam a borítékba. Tekintetem a papot kereste. — Atyám! — Igen, fiam? — kérdezte és már ott állt elõttem. Bruno a nadrágomat fogta, a combomat ölelte át. Ez is erõt adott. — Az iskolát újra kell szervezni. Sok ilyen gyereket kell idehozni — mondtam, valami elszorította a torkomat. — Fogadja el... ez az én adományom. A kezébe nyomtam, sarkon fordultam, és rohantam volna messze. A gyerek elengedte a lábamat, nem állta utamat senki. Széttoltam az embereket, és mentem, ki a kertbe, ahol már csak a fák csúcsán ült a vörös fény.

173

NEMERE ISTVÁN

Halk léptek mögöttem... Nem nyúltam fegyverhez. Vége a harcnak. Nem ellenség közelít. Dubaya mellettem állt. — Sietsz haza... Európába? — kérdezte. — Vár ott valaki? Bólintottam. Elszomorodott. Kezem a tárcámat kereste, kivettem egy fényképet. — Õ az... most tizenöt éves. Tulajdonképpen... a lányom. Egy éve nem láttam. Dubaya arca felderült. Megfogta a kezemet. — Egy-két hétig még kibírja nélküled, ugye, Daniel? — Biztosan, feleltem, és átöleltem a derekát. Olyan ez, mint a mesében. Tiéd a királylány, Daniel, és a fele királyság... Lassan ballagtunk, szorosan ölelkezve. A tengerpart már nagyon közel volt. Sirályok reppentek fel fehéren, cikázva és a hullámok kitartóan ostromolták a partot.

174

TARTALOM Merre visz az utam?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 Kommandósok között . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 A partraszállás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 Rabságban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 Küzdelmek sora . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 A második nap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107 Tûzharc . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140 Jutalmak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 169

Kiadó: Pallas Antikvárium Kft. 3200 Gyöngyös, Kossuth L. út 42. Tel.: 06-37 311-028 Felelõs kiadó a Kft. igazgatója Borítóterv design: © Miroe Design, 2004 Tipográfia: TECHTRIN, Tel.: 06-37 317-316, Email: [email protected] Nyomdai munkálatok: Kaposvári Nyomda Kft. Felelõs vezetõ: Pogány Zoltán igazgató Készült 11 ív terjedelemben ISBN 963 9504 475

Nemere István SZÁZEZERÉRT A LELKEDET IS

Recommend Documents