NEMERE ISTVÁN
A Titán-terv
© Nemere István, 1989
1. Az űrrepülőtér volt akkor a város legcsöndesebb pontja. Talán azért is, mert az óriási kupolarendszer alatti hatalmas térségen csak egyetlen hajó állt. Nem működtek a zajos rakodógépek, nem járká ltak arra em-berek. A szürkésfekete hajótest nagyon idegennek tűnt itt, ahol minden világos volt, ahol minden csillogott a tisztaságtól; és látszott, az itteniek gondosan ápolják az átlátszó falakat, a merész ívű tartóoszlopokat és acél-pántokat, amelyek összefogták az egész építményt. A riasztóberendezések is a helyükön voltak - ha egy kó-bor meteor mégis átütné valahol a burkolatot, azonnal megindulnak a mentési folyamatok, és sem a gépek, sem az emberek nem hagyják, hogy az építmény el-veszítse szerepét, jelentőségét - nem hagyják, hogy el-pusztuljon. A védekezés módszereit már réges-régen kidolgozták. Több száz éve építenek az emberek ilyen kupolákat a gyarmatosított bolygókon. Itt, távol a Nap-tól ennek még nagyobb jelentősége volt. A Marsra te-lepített légkör már csaknem lélegezhető volt, ám a tá-volabbi bolygókon nem mentek a dolgok ilyen egyszerűen. A város a többi kupola alatt nem túl zajosan élte a maga életét. Közlekedési vonalakon emberek utaztak. Suhanó mozgójárdák, elektrokocsik, alagutakban száguldó mágneses vonatok járták örök útjukat. Mindenki sietett - az új korban az időveszteség megbocsáthatatlan bűnnek számított. Bár annak ellenére, hogy szabad idővel bőven rendelkeztek, úgy vélték, nem szabad elvesztegetni azt, amiből csak véges mennyiség áll rendelkezésre. Hisz az örök élet problémáját természetesen még nem oldották meg. Ugyanígy takarékoskodtak az 5
energiával is. Mindez már a vérükben volt; azonfelül az automata energiaőrök is dolgoztak. Minden helyiségben leoltották a fényeket, ha nem tartózkodott ott senki; fényérzékelőik éberen figyelték az energiakábeleket, nem folyt víz sem akkor, ha arra nem volt szükség. A bolygóra telepített nagyvárosban kevesen foglalkoztak az űrrepülőtér ügyeivel. Néhány technikus, radarkezelő és a szállításokra felügyelők számára jelentett napi munkát. Elég ritkán érkezett oda hajó, és akkor sem tartózkodott sokáig a kikötőben. A repülőtér ritkán fogadott utasokat, csak egy-egy teherhajó hozta őket. Errefelé nem voltak turistajáratok. Azon a napon az elektronikus naptárak pontosan 2470. második hónap 16. napját jegyezték be örök emlékezetükbe, ez természetesen földi időszámítás volt, amelyet azonban már kezdettől fogva itt is alkalmaztak. A városi kábeltelevízió rengeteg földi műsort sugárzott, ezeket nagy energiájú, tömörített adásokban "lőtték ki" a bolygó felé huszonnégy óránként egyszer, amikor a város éppen a legközelebbi reléállomás felé fordult. Ilyen hír- és műsortovábbító mesterséges állomásokkal tele volt már az emberek által lakott űrvidék. Az űrrepülőtéren reggel kilenc óra után egy kis piros elektrokocsi futott át. Két férfi ült benne. Alig szóltak egymáshoz. Az űrhajó alá érkezve szótlanul munkához láttak. Kitették kicsiny, kerekeken guruló diagnosztikus gépüket, mindegyikük magához vett egy-egy elektronikus érzékelővégződést, és hol ide, hol oda járva az űrhajó alatt és mellett, a csak általuk ismert helyeken érintették az érzékelőket a titánpáncélhoz. A belső számítógépes csatlakozás a maga bonyolult mágneses ismerethordozó mechanizmusával a falon át jelezte ki a hajtómű, a zsilipek, a pneumatikus szerkezetek működési rendellenességeit - ha ilyenek voltak. De a férfiak itt nyomát sem találták meghibásodásnak. A külső ellenőrzést űrhajózási szabályok írták elő, különösen itt, az emberlakta övezet szélén, ahonnan a hajók már teljesen "vad" űrvidékekre indultak. Arrafelé
nem számíthatnak műszaki segítségre, csak önmagukra. Ezenfelül természetesen minden távolsági űrhajóban működött a bonyolult számítógépes ellenőrző és irányító mechanizmus, amely nélkül a hajók aligha mozoghattak volna az űrben. Ám a szakértők azt is tudták: minden űrexpedíció legkritikusabb láncszeme: az ember. Az űrhajós, aki önmagát is a bonyolult gépezetek rendelkezésére bocsátja, aki beszáll abba az elátkozott körbe, része lesz neki maga is. Ha hibázik, a gép javíthat, korrigálhat mindent, kivéve az űrhajós jellemét, emberi tulajdonságát. A két technikus éppen befejezte a munkát, amikor rádión keresték őket az irányítóközpontból. - Gyertek vissza, ha végeztetek. Itt a hajó személyzete. - Rendben, máris indulunk. A piros elektrokocsi sebesen gördült vissza a nagy kupola alatt. Az űrhajó magára maradt a térség közepén; egy, a padlóra festett hatalmas fehér körben. A matt fémfalak kívülről fenyegetően néztek ki; egy régi űrhajós csak a sugárterelő lapok vagy a jókora függőleges dőléskiegyenlítő lábak állapotából megmondhatta volna, hány éve járja a hajó az űrt. Nem volt ez új szerkezet. Százezer mikrometeorit barázdálta össze külsejét. Megjárta már a Belső és a Külső Övezetet, számtalanszor állt be kikötőkbe, rakodott árukat, aztán megint elszakadt a bolygók nehézségi erejétől, és minden tömegvonzástól mentesen repült valahová. Az évek során már nem egy kapitánya volt, a legénysége is cserélődött. Most kutatóhajónak jelölték ki, és raktáraiban nem áru, hanem másféle holmik halmozódtak fel. Egy ilyen hajó sohasem halott teljesen. Ha legénysége el is hagyja - ami itt, az űrkikötőkben gyakran előfordul -, azért sok minden továbbra is változatlan benne. A számítógépes központ folyamatosan figyeli az energiaszintet, a hajtóművek hőmérsékletét így, álló helyzetben is. A magfúziós energia nem veszélytelen. A szellőzés is elindul olykor-olykor, most kívülről szívják be a levegőt, hisz van abból a kupola alatt bőven. De 7
készen állnak a belső levegőtermelők, a folyadékrecirkulálók is. Sok műszer figyeli most a külvilágot. Mindazt, ami veszélyes lehet a hajó számára. Ha egy meteor átütné a kupolát - ezt elvileg nem szabad kizárni -, és az ott felhalmozott levegő kiszáguldana a résen, az űrhajó szellőzőnyílásaira felszerelt érzékelők azonnal jeleznék a központi vezérlésnek a nyomáscsökkenést, és az bezárná e nyílásokat. Ha a bolygót rengés rázná meg, az amortizációs lábak helyzetén ez is változtatna. A hajónak álló helyzetben minden körülmények között tökéletesen függőlegesen kell maradnia. Az irányítóhelyiségben egy nagyon sötét bőrű, jó ötvenes, majdnem teljesen fekete férfi állt a repülőtér parancsnoka előtt. - Feltöltések megtörténtek? - Igen, kapitány. Itt vannak a nyugták - mondta a sápadt, nyurga parancsnok. Kicsit elfogódott volt, mert fél éve van ezen a helyen, és eddig mindössze két hajót indított útnak. Még mindig nem volt egészen biztos a dolgában - jól csinált-e mindent. Ő is, az emberei is. Bízott abban, hogyha valami hibát követett el, Taddor észreveszi. Inkább egy korholás, mintsem útközben derüljön majd ki a hajón, milyen mulasztásokat követtek el. Annak könnyen tragikus vége lehet. Taddor kapitány valóban le is ült egy percre a kényelmes fotelba, és átnézte az elektronikus nyugtákat. Mindegyiken szerepelt az energiatöltés mennyisége, időpontja, a rakományok összege is. Nem talált kivetnivalót semmiben, elégedetten felszusszant. A széles vállú, nagy testű férfin feszült a zubbony. Kedvelte a fehér színt, ilyet hordott most is; ez nem volt egyenruha, és nagyon kiemelte bőre sötét színét. Egymás után vette kezébe a kicsiny mágneslapokat, betette egy-egy jelzőbe, és nagyon sebesen vetette össze az adatokat, amik felbukkantak a képernyőn. Üzemanyag, szállítmányok, felszerelések, élelmiszer és különleges ipari, valamint ivóvíz... Minden rendben volt. Ezt nem is mondta, csak egy mozdulattal jelezte, és felállt újra.
- Ezen hát túl vagyunk. Mi a helyzet a legénységgel? - Azt hittem, ismeri őket - így a parancsnok. - Nem - rázta a fejét Taddor. - Ez egy különleges kutatóút. Én már több ilyet vezettem, de mindig más legénységgel - az arcán apró fintor futott át, de ez elkerülte a parancsnok figyelmét. Taddor töprengve folytatta: Most egy ismeretlen bolygó felfedezésére küldenek bennünket, úgynevezett előőrsnek. Vagyis kevés emberrel, rövid időre; éppen csak a legfontosabb adatokat és körülményeket megállapítani. - Mit nem adnék egy ilyen útért! - szakadt ki őszintén a repülőtér parancsnokából. A fiatalember lelkesen nézett Taddorra. Neki csak űrrepülés technikusi végzettsége volt, az orvosi vizsgálatokon nem tudott átvergődni. Ilyen egészséggel elélhetett százhúsz évig a Földön vagy bárhol, ahol emberek éltek már a Naprendszerben; de hajóra nem engedték. Sohasem lehetett űrhajós. Márpedig azok közül is csak a legjobbak indulhatnak "előőrsként" a még felfedezetlen világokba... Úgy nézett most a fekete Taddor kapitányra, mint egy félistenre. Ez a pasas ötvennyolc éves - tudta az adataiból -, és ő mehet! Én meg soha, sehová! Hát nem elkeserítő? – lázadozott magában. - Kisszámú a legénység, de még ők sincsenek sehol! - mondta akkor Taddor, és könnyedén az asztalra csapott. Ami indulatait akarta jelezni, nem is túlságosan diszkréten. A parancsnok felriadt merengéséből. Az áttetsző belső ablakon át nézte a hajó nagy, sötét testét, és figyelte a kapitányt is. "Van köztük valami hasonlóság - futott át a fején -, mindketten olyan nagyok és feketék." Nyílott mögöttük az ajtó, csaknem nesztelenül, de mindketten meghallották, és odafordultak. Egy huszonéves fiatalember és egy barna hajú, talán harmincéves nő jött be a szobába. A fiatalember udvariasan előreengedte a nőt, ami e században már egyáltalán nem volt olyannyira magától értetődő, mint a régebbi korokban. Valaha - tudták a jelenlevők a ré9
ges-régi, kétdimenziós videófilmekből - az ilyesmi elengedhetetlen része volt a jólneveltségnek. Erre gondoltak hát akaratlanul is. Közben a lány megtorpant Taddor előtt. - Kapitány, Utta Mertens első osztályú navigátor szolgálatra jelentkezik. - Kapitány, Brod Lavoll első osztályú űrhajós szolgálatra jelentkezik. Ezt már a szőke férfi közölte. A parancsnok ismét nagyokat nyelt; rettentően irigyelte a szobájában tartózkodó három űrhajóst. Egy óra múlva ezek elindulhatnak az űrbe. Méghozzá annak egy olyan tájékára, ahol még sohasem járt ember!... Mindent megadott volna azért, hogy velük mehessen. Taddor éppen szólni akart, amikor ismét suhogott az ajtó. A fémszárnyak között felbukkant egy negyedik idegen is. Senki sem mondta, hogy ő a hiányzó utolsó űrhajós, mégis mindnyájan tudták azonnal. Az űrrepülőtér parancsnoka ilyen szeretett volna lenni öt vagy tíz év múlva. A jövevény negyven körüli, szőkésbarna, élénk tekintetű, izmos férfi volt, arcán értelmes kifejezéssel. Majdnem olyan magas volt, mint Taddor, és azonnal odament hozzá. - Kapitány, Trin Dorg első osztályú űrhajós szolgálatra jelentkezik. Taddor mély lélegzetet vett. Már nem ügyelt a fiatal parancsnokra, akárha nem is lett volna itt. A nagy fekete férfi kimutatott az ablakon. - Ott a hajónk, a Regina. És itt vagyok én, Taddor Guetara kapitány. Magamról csak annyit, hogy eddig tizenhét fontosabb utam volt, ebből több felfedezőút. És önök? Még nem tegeződtek össze, de tudták, erre sor kerül majd rövidesen. Elsőnek Utta szólt, és két nagyobb utat említett, amikor kijutott már a Naprendszerből is. Trin Dorg is beszámolt néhány jelentősebb szolgálatáról; a fiatal Brod láthatóan zavarban volt, mert némi küszködés után kénytelen volt kijelenteni: ez lesz az első ilyen útja. Ő
még teljesen kezdő. Ez persze nem volt, nem lehetett igaz, hiszen a "első osztályú" minősítést nem kaphatta meg ok nélkül. De úgy látszik, a veszélyes gyakorlórepüléseken kívül még sohasem bíztak rá nagyobb feladatot. Önállóan nem is vezérelt hajót, mindig csak beosztottként. De aligha lehetett rossz a maga szakmájában, mert akkor sohasem került volna a Regina leendő legénységébe. - Rendben - közölte aztán Taddor ellentmondást nem tűrően, hanyagul kezet nyújtott a parancsnoknak, rá sem nézve mondta: - Minden készen áil, azonnal beszállunk, és rádión majd jelentkezem önnél. - Igenis, kapitány. Azonnal intézkedem. A reptér parancsnoka automata vezérlésű elektrokocsit hívatott nekik. Lementek a földszintre, addigra a jármű odakanyarodott a bejárat elé. Mindnyájuknak csak egy zsákjuk volt, a legszükségesebb személyes holmikkal. Hiszen a hajón úgyis minden a rendelkezésükre fog állni. Az űrrepülőtéren közben nagy nyüzsgés kezdődött. A parancsnok riasztotta a személyzetet. Az addig hallgatag környék megelevenedett. Ellenőrizték a kupolanyitó berendezéseket. Mire az elektrokocsi a Reginához érkezett, kisebb porfelhők kavarogtak az űrrepülőtér betonpadlóján. Tudták, mit jelent ez: megindultak a légelszívók. Fél óra múlva a nagy, hangárszerű térségben nem marad egyetlen levegőmolekula sem, utána elmozdulnak a falak, kerek nyílás tágul fenn a kupola csúcsán, és... De még itt voltak. Leszálltak a kocsiról, az elindult vissza ugyanazon az útvonalon. A padlóba épített elektromos vezetékek irányították. Utta felnézett. Szédítően magas volt a hajó... - Százharmincnégy méter hosszú - mondta mosolyogva Trin. - Honnan tudod? - érdeklődött Brod. - A Regina a Molter-típusú hajók közül való. A rendszerben jelenleg harmincöt darab van belőlük, és legutóbb is egy ilyenen szolgáltam - válaszolta a férfi nyugodtan. Taddor előttük ment. - Meglátjátok, otthon 11
fogom magamat érezni, merthogy még a vízcsapok vagy a szekrények helye is ugyanott van a sorozat minden darabjában. Taddor lehívta a liftet. Valahol, vagy ötven méterrel fölöttük, kis fekete folt szakadt el a mozdulatlanul álló tömegből, és sebesen siklott alá. - Mikor jövünk vissza? - kérdezte hirtelen Brod, aztán zavartan hajtotta le a fejét. Utta mosolygott. - Nem túlzol egy kicsit? Még el sem indultunk, és téged már az érdekel, hogy... Brod sóhajtott. - Jó, vegyük úgy, hogy nem kérdeztem semmit. Leért a lift. Egy vaskos, kerék fémlap volt, övmagasságban korláttal, semmi egyéb. Ráálltak, és máris mentek felfelé. A repülőtér sivár padlatát is mind magasabbról látták. Akkor szólalt meg Taddor kapitány: - Az út előreláthatóan egy évig fog tartani, vagy valamivel tovább. De csak akkor, ha végig nagy sebességgel haladunk. Aztán már nem is szólt többet. A zsilip külső ajtaja nyitva volt, a vezérlés, ha a felfelé jövő liften súlyt – tehát embereket - tapasztalt, automatikusan úgy intézte, hogy a személyzsilip már belépésre készen várja őket. A kapitány feltehetően szándékosan hallgatott, nem adott semmilyen utasítást. Kíváncsi volt, hogyan tájékozódnak emberei egy hajón. Trin Dorg felől nem lehettek már kétségei. Ez a férfi jó űrhajós benyomását keltette. A másik férfi maga sem titkolta, hogy kezdő, tehát Utta, a lány volt még ismeretlen számára. - Tíz perc múlva mindenki legyen a vezérlőben – közölte végül szárazon Taddor, és elment a belső lifthez. Utta és Brod szétnéztek. Végre a zsilipkijárati folyosó falán találtak egy tervrajzot; éppen azok számára helyezték el itt a gyártók, akik nehezebben tájékozódtak. Közben Trin a másik liften felment a harmadik szintre, és megkereste kabinját. Nem kételkedett benne, hogy a személyzeti kis folyosóról nyílik, és abban is biztos lehetett, hogy ajtaján már ott olvasható a neve. Aminthogy úgy is volt. A szervezés erős oldala a ma emberének -
jutott eszébe a mondás. Csak azt nem tudta már, hol és mikor hallotta. De ennek amúgy sem volt jelentősége. Ledobta zsákját a küszöb elé, gyorsan odapenderült a többi ajtóhoz. Fellelte Brod és Utta kabinját is, meg a többit, amelyek most üresek voltak. Aztán bement a sajátjába. Mire amazok is idetaláltak, ő már szokásos műszálás, könnyű kezeslábast felöltve igyekezett a lépcsőhöz. Trin, ha csak tehette, kerülte a lifteket, nem félt a gyaloglástól sem. Szeretett lépcsőn futni fel, futni le. - A vezérlő a felső szinten van - közölte velük, és máris eltűnt. Utta és Brod összenéztek, jólesően mosolyogtak. Brod egy pillanattal tovább nézte a lányt, mint kellett volna. Utta aztán benyitott a kabinjába, és Brod is megkereste a sajátját. Negyedóra múlva a vezérlőben találkoztak. Már Taddor kapitány is kezeslábast öltött. A műszerek teljes készenlétben voltak. Utta mint navigátor elfoglalta a székét a vezérlőpult jobb oldalán. Taddor állt a számítógépek képernyőihez. Trin vállalta az energetikus szerepét, éppen a reaktorokból érkező információkkal ismerkedett. Brodnak jutottak a kevésbé fontos figyelnivalók. - Indulásra készen - jelentette Trin egyszerűen. Olyannyira minden szenvedélytől vagy izgalomtól mentes hangon, mintha csak azt mondta volna: reggelire tejet ittam. Utta kíváncsian ránézett. Valóban gyakorlott űrhajós lenne, mint mondta?! Brod ideges volt. Ez lesz a nagy kaland, élete első és talán legnagyobb kalandja. - Az irányítót hívom.- mondta Taddor a mikrofonba. - Itt az űrrepülő tér - jelentkezett a parancsnok az irányítótoronyból, és azonnal folytatta: - Az érintett űrszektorok üresek. A Regina felszállását engedélyezem. A kijelölt koordináták érvényesek. Nem történt változás? - Változás nincs - szögezte le Taddor olyan eltökélten, hogy a parancsnok többet szólni sem mert. Utta közben a kapitányra nézett. Széles arcán nyoma sem volt fekete ősöknek, vonásai egészen európaiak voltak, de a bőre... Mint aki túl sokat napozott. Mélybarna, szinte feketébe hajló bőr, és bizony itt-ott már ráncok is. A haja
13
sűrű. Férfikora delén van ma egy jó ötvenes férfi, futott át a lány fején. De akkor a kapitány ránézett. - Ellenőrizze az utolsó adatokat! - Igen! - vágta rá Utta, ahogyan megszokta eddig. A navigátor feltétlen engedelmességgel tartozik a kapitánynak. Így volt ez az űrben mindig, amikor a huszadik század végén elindultak az első, majdhogynem "igazi" bolygóközi útra az emberek - és így van ez azóta is. Így kell lennie. Főleg a kritikus pillanatokban érvényes, hogy a kapitány felel mindenért, társainak hát sem módjuk, sem lehetőségük nem lehet az ellenkezésre. - Energia a start előtti szinten - jelentette Trin. Keze a vörös fogantyún volt. Itt nincs gépi irányítás, legalábbis nem ilyenkor. Ha veszélyhelyzet lenne, és ember nem lép közbe, a vezérlés 0,001 másodperc alatt átveszi a vezényletet. Brod is megszólalt. - Dőlésszög nulla egész nulla tized, minden irányban. Taddor megint a mikrofonba beszélt. - Mi van a kupolával, parancsnok? - A nyitás kilencvenhét százalékos..., Pár másodperc még, és teljes lesz. Azonnal jelzem. Taddor akkor mélyet lélegzett, sötét szeme előbb a műszerekre, aztán az emberekre villant. - Indulás! Trin lenyomta az energiafelszabadító kart. A hajtóművek működésbe léptek. A hajó még nem mozdult, de érezhetően nőtt a belső feszültség, remegtek a falak. Visszafojtott hatalmas erő dübörgött valahol odalent a mélyben. Mutatók kúsztak felfelé a számlapokon, grafikonok villogtak a képernyőkön. A vezérlő számítógép másodpercenként sok tízezer műveletet végezve figyelte a folyamatokat. Aztán a parancsnok jelezte: kinyílt a kupola. Körös-körül a mesterséges repülőtéren már légüres tér volt, az űr rémisztő hidege mart bele a betonba. A páncélüveg ablakokon át a repülőtér személyzete csak egy nagy fényvillanást látott - a kicsapódó gázfelhők között felemelkedett az űrhajó, és már-
is a kupola magasságában volt a tűzfény, majd az is eltűnt. A Regina elindult célja felé. - Értesítést kaptunk az űrrepülőtérről. - Halljam! - A Regina elindult. Ez azt jelenti, hogy... - Igen, azt jelenti. De fölösleges lenne részletezni... Maradjon köztünk a terv is és minden kísérő körülmény. Így jobb nekünk is, és a... tervnek is. - Értem, uram. Akkor mi maradt számunkra? - Majdnem semmi. Olyan ez, mint régen a földműves. Tudja, még az ősidőkben, a Földön... Elvetette a termést, aztán várt néhány hónapon át, míg a magból növény, aztán termés lett. - A magot - hogy folytassam a hasonlatát, uram - mi már régen elvetettük. A növény is kinőtt már. Itt-ott terméssel is találkoztunk, de ez lesz az igazi termés, nem? - Kétségkívül elméletünk igazi bizonyítéka. Amikor visszatér a Regina, bizonyítékok lesznek a kezünkben, és felléphetünk velük ott, ahol kell. - Csak visszatérjen egyáltalán az a hajó, uram. - Minden előfordulhat. Az is, hogy soha többé nem látjuk sem a hajót, sem a legénységet... Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Utta megnedvesítette ajkát. Hát igen, itt szárazabb a levegő. Az űrhajósok nem izzadnak, a hőmérséklet mindig kellemes, de a levegő páratartalmával baj van. A lány felállt, odament a központi számítógép itteni termináljához. Minden fontosabb helyiségben volt a falon egy kis képernyős klaviatúra, meg egy mikrofon is, amely önműködően bekapcsolt, ha valaki közelébe ért. - Vezérlés! - mondta a lány. - Helyesbítést kérek a levegő nedvességével kapcsolatban.
15
- POZITÍV VAGY NEGATÍV IRÁNYBAN? - kérdezte vissza a gép, csöppet sem kellemetlen hangon. Elmúltak már azok az idők, amikor a robotok vagy a számítógépek akusztikus berendezései fémes hangon, valóban robot módra beszéltek. Manapság a legjobb színészek hangján szólalnak meg, és kiejtésük mindig tiszta, félreérthetetlen. Ennek főleg veszélyhelyzetben van jelentősége. A számítógépes vezérlés sohasem veszti el a fejét, és mindig tisztán, érthetően ejti szavait. - Pozitív irányban - felelte Utta. Megbeszélte még a géppel a változtatás méreteit is. Közben Brod jött az étkezőbe. - Este van, este van... - kedélyeskedett. - Vacsorázni méltóztatik, hercegkisasszony? - Éppenséggel befejeztem, nagyuram - vette át Utta a stílust. Úgy látszik, gyermekkorukban hasonló videofilmeket néztek. - Azért maradj még egy percig - Brod az automatából kivett két tál ételt, kért egy hűs üdítőt is, majd letelepedett ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél Utta üldögélt türelmesen. - Ma már úgysem leszel szolgálatban. Van időnk. - "Az űrhajós ideje, akár a kozmosz: végtelen..." idézte valahonnan a lány, de nem túl komolyan. Brod udvariasan nevetett: - Szeretem a jókedvű társakat. Eddig csak gyakorlóutakon voltam, és ott is főleg morcos alakokkal kerültem össze. Nem tudod, miféle ember a kapitány? - Fogalmam nincs. Nem hallottam róla semmit. - Úgy látszik, ő sem erről a vidékről való - Brod nagy lendülettel evett tovább. Nyílott az ajtó, és megjelent harmadik társuk, Trin. A férfit mindketten jól megnézték - talán most először az indulás óta. Kilenc órája voltak úton. Vajon ő vidám ember?... - ez a kíváncsiság látszott tekintetükben. Trin alighanem érezte, miről van szó, hirtelen feje fölé tartotta egyik karját, a másikat hátraszegte, és pár másodperc alatt egy gyors fandangórészletet járt el sebes lábbal, a végén tapsolt: Ollé!... '
- Így jó vagyok nektek? - kérdezte. Utta felnevetett. Brod elégedetten bólogatott. - Veled jó lesz vigyázni. Kitalálod az emberek gondolatait. - Bár kitalálnám. Olykor nagyon szükséges lenne. Trin is választott vacsorát, türelmetlenül állt az átlátszó kis ablak előtt, míg a gép megmelegítette az adagot. Aztán kivette, és leült, Uttára nézett: - Ilyenkor találgatják a véletlenül összekerült űrhajósok, kik a többiek, és főleg, hogy milyen a kapitány?! Igazam van? - Igazad van - ismerte el a lány. Trin jól megnézte most magának. Utta egész lényében van valami rendkívül otthonos és vonzó, állapította meg. Sportos, de nem sovány, válla, csípője gömbölyded, arca pedig rokonszenves. A hangja sem kellemetlen. Trin tulajdonképpen elégedett volt, roszszabbul is járhatott volna: Sok legénység járja az űrt úgy, hogy nincs köztük nő. Az sem kellemes, persze. De olykor abból is csak bajok származnak, ha van nő a fedélzeten... Homályos előérzete támadt. Brodnak is ez járhatott az eszében, mert két falat között azt mondta: - A múltkor hallottam, hogy valahol a Mars-3-ason egy pszichológus arra a következtetésre jutott: az űrben az a legjobb legénység, amelyik csak nőkből áll. - Ekkora marhaságot! - legyintett Utta. - Hiszen úgy jó, ha nagyon is különféle emberek utaznak együtt. Nem? Trin elmélyülten kanalazott a leveséből, mint aki gondolkozik a válaszon. Ezért Brod megelőzte. - Az igazi az, amikor fele-fele arányban vegyes a legénység. Itt nálunk nem a legjobb az arány. - Miért, te valamiféle szexpartikra számítasz útközben? - adta Trin az értetlent. - Úgyis hibernálva fogunk utazni jó ideig, és akkor aztán igazán mindegy, milyen nemű űrhajós hever ott mínusz százkilencvennyolc fokon behűtve egy ízléses kis testhezálló tartályban, no nem? 17
Nevettek. Így évődtek még egy ideig, aztán hallották a hangszóróból Taddor hívó hangját. - A kapitány kéri a legénységet a vezérlőbe! - Nos, eljött ez a pillanat is - jegyezte meg Trin, és gyorsan befejezte az evést. - A kapitány is szeretné megismerni a legénységet, nem csak a legénység a kapitányt - vélte Utta, aki rnár az ajtónál állt. - Hát akkor ne várassuk sokáig - jegyezte meg fölényesen Brod. Némely pillanatban kétségbeesetten igyekezett magát bennfentesnek mutatni, ami persze ritkán sikerülhetett. Utta és Trin tekintete egy másodpercre összeakadt, mindketten látták a fiú igyekezetét, és könnyű mosollyal nyugtázták. Ez a kis cinkos közösség közelebb hozta őket egymáshoz. Taddor a vezérlőben üldögélt. Mivel sohasem szerette a semmittevést, örökké fűtötte a tettvágy, hát most az egyik kis kézi analizátorral elemezgetett valamit. Amikor társai bejöttek, félretette a tenyérnyi készüléket, és intett, foglaljanak helyet. Nem volt túlságosan hivataloskodó, és amazok ezt értékelték. - Itt az ideje, hogy megbeszéljük a teendőinket. A hajónk most - egy pillantást vetett a nagy képernyőre, amelyen számsorok ragyogtak, a számítógép folyamatosan írta fel a száguldó hajó pályaadatait - már a megközelítőleges pályán van. Úti célunk a Boerre-naprendszer Demona nevű bolygója. Mint talán hallottátok, ezt egy űrszonda fedezte fel több mint két évvel ezelőtt, és meglehetősen hiányos adatokat szolgáltatott róla, ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy a földi kutatási bizottságok kíváncsiságát felkeltse. Hamarosan elintézték, hogy kutatóexpedíciót küldjenek a térségbe. Hogy miért éppen engem választottak ennek vezetőjévé, azt tőlük kellene megkérdezni - tette hozzá hamiskás mosollyal. Ez volt az a pillanat, amikor Brod is megnyugodott. Ha mind a négyen kedvelik a humort, nem lehet nagyobb baj. Trin merően figyelte a kapitányt, mintha eszébe akarná vésni minden gesztusát, hanghordozását, még a szavajárását is. Uttán kellemes borzongás futott
át. Most kezdte csak igazán felfogni, hogy végre elkezdődött a felfedezőút. Amiben nyilván nagyon sok kaland is lesz. - ...A Demona különös világ, az biztos - folytatta a kapitány. - De még messze van, tehát foglalkozzunk ennél időben közelebbi dolgokkal. Egy ügyeletesnek kell ébren lennie az utazás egész időtartama alatt, miközben a többiek "alhatnak". Úgy gondolom, magam leszek az első ügyeletes. Harminc földi napnak megfelelő idő elteltével felébresztem a másodikat, vagyis téged - nézett Trinre -, aztán következik Utta, és végül Brod. Van valakinek észrevétele? Ebben a kérdésben volt egy apró, alig észrevehető és nyugtalanító mellékzönge, amire Trin figyelt fel. Bár kérdés volt, és nagyon demokratikusnak tetszett - "van valakinek észrevétele?" - azért Taddor mégsem azt kérdezte, van-e valakinek ellenvetése. Ellenkezésről szó sem lehetett, mert ő a kapitány, és így látja jónak. Vagy Trin tévedett volna? Kis csönd után a kapitány folytatta. - A hajót vezérli az elektronika, de azért az ügyeletesnek itt kell lennie, ez érthető. Egy dehibernálási folyamat csaknem harminc percig tart, és akadnak helyzetek, amikor gyors döntésre van szükség. A számítógép igyekszik elkerülni a veszélyhelyzeteket, vagy ha azok nem túl gyorsan merülnek fel, előre ad róluk jelentést és jellemzést is. Ezt még Brod is tudta. Uttának az volt az érzése, Taddor csak kitölti most az időt. Közben arra vár, hogy valamelyikük megszólaljon. Biztosan ő is szeretné tudni, kikkel került össze... A hosszú járatú űrhajókra a hajókat üzemeltető társaságok gyakran vegyesen válogatják össze a legénységet. Mindig, minden út után megkeverik az összetételt, nehogy unatkozzanak az emberek, és így kiszűrhető az is, kikkel nem kerülhetnek össze a jövőben. Az elektronikus személyiségrajzokban és a szakmai leírásokban minden űrhajós neve és száma mellett ott szerepelnek azon kollégái kódjai, akikkel egyszer valamelyik hajón már 19
összeütközésbe került. Többé nem fognak együtt utazni, az biztos. De jobb is így - gondolta Brod. Az ő neve mellett még biztosan nincs, egyetlen más kolléga számkódja sem. Még mindenkivel "összeereszthető"... - Te leszel az utolsó előtti ügyeletes - nézett most Brodra a kapitány. - Tehát neked kell majd engem ébresztened. Ha semmi sem jön közbe, a szupergyorsasággal haladó Regina az utazás százötvenhatodik napján ér a Boerre-naprendszerbe, amely négy bolygóból áll.. A Demona a második, a központi csillagtól számítva. De ezt majd már együtt látjuk meg, remélem - Taddor fintorszerű mosolygást eresztett meg feléjük, aztán így szólt: - Akkor hát ma este alvás helyett mindjárt hibernátorba fekhettek. Valaki állt egy sötét folyosón. Senki sem látta, nem láthatta. Egy mikrofon volt előtte, közel hajolt hozzá. Mikroszkopikus sárga lámpácska gyulladt ki, ez jelezte, hogy az űrhajó központi számítógépe érzékelte az információközlés szándékát, és figyel. - Orion! Orion! - mondta az az ember. Ez csak egy jelszó volt. - ORION JELEN'TKEZIK - közölte a gép ugyanolyan hangon. - Köszönöm - felelte az ember, és megszakította a kapcsolatot. Utta már hibernált "álomba" merült. Teste mozdulatlanul feküdt a tartályban. Az áttetsző fedélen át csak az arcát láthatta volna egy külső megfigyelő. De ilyen nem volt. - A hibernátortér pontosan az űrhajó testének középvonalában helyezkedett el, és most csak a fal mellé erősített tartályok álltak ott. Még égtek a lámpák, hisz a folyamat még nem fejeződött be. Utta testének hőmérséklete majdnem elérte az ót körülvevő gázok hőmérsékletét. A lány már nem lélegzett, szívverése megállt, életfunkciói megszűntek. Sejtjeiben nem
zajlottak változások: azok nem szaporodnak és nem halnak el. A hűtést végző gázok közé olyanok is keverednek, amelyek bejutva a sejtekbe, megakadályozzák a jég képződését. Utta hát nem tudott, nem tudhatott semmit a világról, amelyből most mintegy "kijött", és nem tudta senki, mikor megy vissza, vagy hogy egyáltalán visszakerül-e. ...Trin is távolodott. Éppen megkapta a hibernáló gépegyüttestől a szükséges injekciót, és életfunkciói lassan csökkentek. Behunyta a szemét. Nemegyszer átesett már ezen, azért mégis elfogta a halálfélelem - tudta a többi űrhajóstól, hogy azokra is ugyanígy hat ez a dolog. A hibernátortér kellemetlen helynek számított. Azért helyezték el minden űrhajótest közepére, hogy védve legyen katasztrófák esetén. Ütközés, nukleáris hajtóműrobbanás vagy bármi más életben ez a négyszeres biztonsági rendszerrel körülvett, többszörösen légmentesen lezárható kicsiny rendszer fennmaradhatott, sőt innen egy pulttól vezérelni is lehetett a hajót - ha annak vezérlőrendszere még megmaradt egy katasztrófa után... Mégis, nem volt ez jó. Majdnem olyan, mint a halál mondogatták az űrhajósok. Így volt ezzel Trin Dorg is. Negyvenkét évesen elmondhatta magáról: már számtalan űrutazásban vett részt, sőt maga is, egy akkor még alig ismert bolygón született, kívül a Naprendszeren hát sok mindent megszokott, mielőtt más emberek egyáltalán megismerték volna azokat. De a hibernálás kissé mindig az elmúlásra emlékeztette. Annál is inkább, mert másokhoz hasonlóan ő is jól tudta: az emberi technika nem tökéletes. Sebezhető is. Ha valakit ebbe a félig élet félig halál állapotba tesznek át, sohasem tudhatja, meglátja-e valaha ismét az igazi, nagyon is tapintható, reálisan létező világot. És Trin még nem akart meghalni. ...Brod most volt a folyamat kezdetén. Csak egy perce, hogy leült az "ágy" szélére, majd belefeküdt. Még látta maga fölött az alacsony mennyezet lámpáit. Ezek közömbösen néztek le rá, erőteljes fénnyel világítottak, bár hamarosan a férfinak úgy tűnt, csökken a fényük. Mi történt?! Csak akkor értette meg, hogy az automata beren21
dezések már javában működnek, rátolták a tetőt a fekhelyére, és indul a gáz... Az utolsó gondolata még az volt, hogy most már mindegy, ez lesz életében a második hibernálás, és ráadásul az első igazi is - hiszen az az első csak néhány napig tartott, inkább kísérlet volt, mint igazi. Az űrhajósképző iskolán az utolsó évben, még a nagy gyakorlat előtt hibernáltak mindenkit pár napra, hogy lássák, szervezetük képes-e alkalmazkodni ehhez a nem is veszélytelen folyamathoz. A fiatalember csak a hidegét érezte - vagy már azt sem?... Agyi folyamatai hamarosan leálltak, egy kép volt még előtte: valahol egy magas hegycsúcs fölött repül, nem tudta, madár-e vagy ember, de tisztán érezte önnön szárnyalását - aztán mindennek vége szakadt, csak a hatalmas sötétség uralta el testét, lelkét. A távoli Marson, egy nagy kráter árnyékában lapult a kisváros. Építői nagyobbnak szánták, és hely volt is erre bőven. A Marson még századokkal az első telepesek érkezése után is a bolygó területének alig egy százalékát építették be az emberek. Ott álltak a kupolavárosok, mélyedtek a bányák, a napenergia-telepek, itt-ott már hasznosították a marsi szelek energiáját is - de tevékenységük még nem dúlta fel a vörös bolygót. Az a város is csak jelzés volt szinte. Majd itt épül egyszer a nagy, a kiterjedt, a hatalmas Mars-5-ös - de most még mindössze alig száz épület állt két nagyobb kupola alatt, és semmi több. Néhány adótorony, egy mikrohullámú energiatovábbító állomás és egy hamarjában lebetonozott, primitív kis űrrepülőtér - ez minden. Az egyik épület éppen a meteorbiztos kupola szélén állt, és a hosszú, keskeny erkély szinte érintette az áttetsző falat. Két férfi sétált itt fel-alá. Nem voltak idegesek. Pedig szakmájuk nem tartozott a nyugalmasak közé. Volt idejük, és azt ki is használták - általában. - Mikor lesz eredmény? - Kérdezte az egyik. Malkar volt a neve, negyvenhét éves tevékeny férfiú, aki biztos
volt abban, hogy hamarosan előbbre jut. Nemcsak kora, hanem érdemei miatt is. A felettesei biztosan gondolnak erre is. Remélte nagyon. Malkar Ázsiából származott, de ősei kétszázhúsz éve éltek a Marson; 2250 körül vándoroltak be a Földről, a második nagy emigrációs hullám idején. A barna bőrű, karcsú férfi mindennap úszni járt a városi nagymedencébe, ezzel le is tudta sportolási kötelezettségeit. Szakmájában mindenkinek kellett valamit sportolnia. Beszélgetőtársa egy nála jóval idősebb, nagyon sápadt, fekete hajú férfi. Vairano a neve, és hatvankilenc éves. Csak az volt a különös, hogy alig hat éve került a Marsra, annakelőtte soha nem hagyta el a Földet, és minden éjjel ma is a Földdel álmodott: A marsi tartózkodást szükséges rossznak, afféle kicsit hosszúra nyúlt kiküldetésnek tartotta - már ha egyáltalán gondolt rá. Igyekezett nem töprengeni azon, hogy büntetésből került ide. Volt egy zavaros nőügye, és az ő akkori beosztásában - vezető pozícióban volt - az ilyesmit nem nézték jó szemmel a főnökei. Bármennyire is liberálisak az emberek úgy általában a Földön - sokkal inkább, mint ezek az "új" telepesek itt a Marson -, azért nem mindent képesek elviselni. Hát ő is megütötte kicsit a bokáját... Nyugdíjról még senki sem beszélt, és ezért ő is óvakodott megemlíteni a dolgot. Majd talán, ha nyolcvanéves lesz, ráér erre gondolni. A lényeg az, hogy most elég jól érezte magát itt a Marson, annál is inkább, mert egy addig meglehetősen elhanyagolt osztály élére helyezték. Lehet, megbízói is azt hitték, ez az osztály teljesen jelentéktelen... De ő majd megmutatja, hogy mire képesek! Most itt volt rá az alkalom. Nem rajongott a Marsért, úgy vélte, igazi élet még mindig csak a Földön lehetséges, de tudott alkalmazkodni, és most akart is. - Eredmény? - ismételte a kérdés kulcsszavát Vairano. - Attól függ, mit nevezünk annak. De tegyük félre a fölösleges filozofálgatást. Az a lényeg, hogy kezünkben tartjuk a játszmát. Akkor is, ha annak döntő része tőlünk sok milliárd kilométerre játszódik le... 23
- Csak már valami hírünk lenne - sóhajtott Malkar. Végigsimított a haján, és elfordult a kupolától. Nagyon unta már a vörössárga sivatag látványát. Még a háttérben felmagasodó hegyek és kráterek sem érdekelték most. - Ha legalább azt tudnánk, hogy elindult az akció... - Hát az biztosan elindult - mondta gyorsan Vairano. - Hiszen megkaptuk a jelentést. Az a hajó elment az űrbe. Hosszú távú dolog ez, kedves barátom. Itt a türelmetlenséggel semmire sem megyünk. - És mi van akkor, ha közben több hasonló ügy is... hogy is mondjam csak... folyamatban van vagy lesz? Ha megtörténik ismét, ahogyan eddig is megtörtént háromszor legalább? - Figyeljük az űrhajó személyzetét. Ilyesmi nem kerülheti el a figyelmünket. Ráadásul - és ezt most azért árulom el, hogy megnyugtassam barátom! - szakértőink kidolgoztak egy egészen különleges számítógépes programot. Tudja, hány igazolt, vizsgát tett és még aktív űrhajós van jelenleg az összes emberlakta övezetben? Százhetvennyolcezer-ötszáztizenhat! Óriási szám, ugye?... És képzelje, mindegyikről mindent tudunk, és ezután is tudni fogunk. - Akkor hát... van remény? - Van. Ellenfeleinknek mindeddig csak egyetlen ütőkártyájuk van, és mi tudjuk, ki az. - Nekünk is csak egy van... - kezdte volna Malkar kissé pesszimistán, de Vairano félbeszakította. - Eddig csak egy, de ha kell, lesz több is. Amint emberünk átlát a szitán, vagyis pontos információkat szerez a veszélyről, mi is továbbléphetünk. Ne feledje el: először is bizonyosság kell, hogy nem véletlennel állunk szemben. Mert az is előfordulhat. Igaz, egy a sok milliárdhoz az esélye ennek, mégsem zárható ki. Ha viszont nem véletlen, elég pár jellemző adatot megtudni, és máris lecsaphatunk. - Bár így lenne - mondta Malkar. Üzenet szállt az űrben.
Nagy energiájú rádióadás volt. Akiknek antennájukra ért, nem tudhatták, honnan ered. Nem is értették – többszörösen kódolt adás volt. Csak egy, egyetlen számítógéppel és természetesen elektronikus dekódolóval összekapcsolt vevőállomás érthette, fejthette meg. De azt sem tudta senki, hol van az a vevő. A hullámok sokáig szálltak az űrben, fénysebességgel. És végül célba értek. Egy antennára csapódtak, majd számítógép dekódolta az üzenetet, kristályra vette és továbbította oda, ahová kellett: ORION ÉS EMBER KÖZÖTT KAPCSOLATFELVÉTEL MEGTÖRTÉNT. VÉGE.
25
2. Utta halvány ködön át érzékelté a világot. A világot - vagyis azt a cseppfolyós, fényekkel és fénytelen foltokkal tele valamit, amely körülvette. De még abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán érzékel valamit. Minden bizonytalan volt, kínzóan üres megfoghatatlan. Ugyanakkor a tudata mélyén halványan felbukkant egy érzés. Mintha már tapasztalta volna ezt... Már érzékelt és gyötörte az, hogy semmit sem tud... Arról a szakaszról csak erre emlékezett. Aztán az agyában egyre újabb részek kapcsoltak be, némelyik működésének "elindulását" világosan sejtette már. Nem tudta persze, mennyi idő telt el... Mielőtt végleg kinyitotta a szemét, kezdte érteni a történteket. Az emlékek is bekapcsolódtak, összekötötték az érzetek sorait... Igen, ez a dehibernálási folyamat, gondolta. És örült, hogy már épkézláb gondolatok járnak a fejében. Hogy felfedezi az összefüggéseket, lassanként emlékei is lesznek, hisz azok nélkül az összefüggéseknek sem juthat a nyomára. A gépekkel tehát semmi baj. Felbátorodott. Lassan próbált mozdulni, és alighanem már a folyamat vége felé járhattak, mert sikerült ezt megtennie. Tehát az izmok is működnek. Hamarosan megmozdíthatja végtagjait. A feje fölött volt a dehibernálandó személynek szóló kicsiny információs tábla; nem villogott a piros vészjelző. Szóval nem riadóébresztési folyamatról van
szó. A hajón minden rendben. Úgy látszik, eljött az ő ideje. Hamarosan felvillant a dátumjelző is: "Az utazás hatvanegyedik napja." Hát igen, ő következik. Az első harminc napban az ügyeletes Taddor kapitány volt, a másodikban Trin. Most ő jön. A fürdőből jövet már egészen magához tért és jókedvűen dúdolgatott. A lift felröpítette az egyes szintre. A vezérlő ajtaja nyitva volt. Amikor átlépte a küszöböt, hirtelen egy művirágcsokor repült át a levegőn. Utta önkéntelenül is elkapta, hiszen egyenesen feléje szállt... - Jó reggelt! Szép napunk van! - tréfálkozott Trin. Kezeslábasa még nagyon tiszta volt. Vagy erre az alkalomra újat vett fel?... Utta ránevetett: - Jó reggelt! Ha egyáltalán reggel van. Minden rendben? - Igen. A Regina űrhajót a lehető legjobb állapotban átadom neked. Az elmúlt hatvan nap alatt az égvilágon semmi baj sem volt vele. Utta jókedve nem múlott el. Tréfálkoztak, viccelődtek, miközben átvette az adatokat és lényegében a hajó vezérlését, amelyet továbbra is a központi számítógép vezetett. De most - néhány hivatalosnak tűnő formula elhangzása után - Utta Mertens lett az egyszemélyi parancsnok. - Tulajdonképpen nem is kellene hibernáltatnom magamat - enyelgett Trin. - Nagyon szívesen itt maradnék veled a következő egy hónapra. - Ugyan már! Taddor nern örülne neki. - A kérdés az, hogy te örülnél-e neki. Utta figyelmes pillantást vetett a férfi arcára. Aztán úgy döntött, inkább nem veszi észre a szikrányi komolyságot, amely a szemekből feléje áramlott. Minek bonyolítani a dolgokat?... - Mehetsz "aludni" - mondta nevetve a férfinak. Rád fér, úgy vélem. - Olyan kimerültnek tűnök? - Trin hirtelen tehetetlen öregemberré változott; vállai leestek, egyik lába begörbült, 27
és úgy is maradt, mintha béna lenne. A bal keze reszketett melle előtt, jobbal egy, képzeletbeli botot markolt, és arra támaszkodva próbált helyet változtatni. A feje is furcsán félrebillent - egyszóval igazi öreg lett belőle, olyan, amilyenek tulajdonképpen ma már nincsenek is. Talán csak az erre specializálódott intézetek mélyén, de sohasem a közterületeken. Utta csak a régi filmekben látott hasonlót. A koldusokra emlékeztette a jelenet. Csak nem egészen értette - már amikor egy dokumentumfilmben látott ilyeneket -, mi volt a társadalmi szerepe a koldusnak. Régi, kétdimenziós fekete-fehér filmeken látta őket - a rongyokba vagy fura, sosem látott ruhákba öltözött férfiakat és nőket -, a kezüket tartották az adományokért. "Alamizsna", hangzott el egy réges-régi, döbbenetes szó is. - Így tényleg öreg vagy és beteg - nevetett Utta, megkönnyebbülten. Hiszen mindez csak játék, jó színész lett volna ebből a Trinből. Ezt meg is mondta neki. - Igyekszik az ember - felelte a férfi és már komoly volt. - Most te vagy a parancsnok! Legalább azt engedd meg, hogy egy napig itt lehessek veled! Meglátod, neked is jobb lesz. Legalább lesz kihez beszélned. Utána egy hónapig úgyis némaságra leszel kárhoztatva. Végre meggyőzte. Utta még egyszer ellenőrizte a műszereket. Az automata pilóta kifogástalanul vezette a hajót. Akkor Trinre nézett. - Éhes vagyok, mint a farkas. Gyere, együnk valamit! - Szívesen, hercegnő! - A férfi meghajolt és a karját nyújtotta. - Elkísérhetem az ebédlőbe? - Menjünk. - És azt tudod, mi volt a farkas? - Valami állat. Ragadozó, ilyen nagy - mutatta kezével a lány. Rámosolygott Trinre. - Azért ne hidd, hogy teljesen műveletlen vagyok. Nálam az a nyelvi fordulat, hogy "farkaséhes vagyok", való igaz. - Rendben van, farkashercegnő, akkor menjünk. A Regina száguldott. Körös-körül hallgatott az űr. Ez a csönd nem egyszerű
hallgatás volt. Itt még soha nem keletkezett semmilyen zaj - évszázmilliárdok múltak el a legkisebb nesz nélkül. Hiszen közvetítőanyag híján a keletkező zajok nem váltak zajjá, nem terjedtek szét és nem akadt lény sem, amely meghallotta volna őket. Egész világok roppantak össze, ütköztek, pusztultak és születtek újjá - mindez teljes némaságban zajlott le. Az űr a végtelen térségben végtelen csendet is parancsol és maga biztosítja azt. Több száz fényévnyi hosszúságú forró gázsugarak száguldanak, némelyek csaknem a fény sebességével. Fekete lyukak gigászira dagadt vonzerővel húznak magukba mindent. Csillagok haldokolnak hosszan, hoszszan. Olykor egész kis univerzumdarabok érnek egymáshoz közel, okoznak zavarokat egymás rendszereiben, aztán ütköznek is. Minden másodpercben összeomlanak valahol kisebb és nagyobb világok; bolygók, kisbolygók csapódnak egymáshoz. A mozdulatlannak tűnő csillagvilág korántsem oly statikus, amilyennek látszik. Nem is a szemlélőkért létezik. Létezésének okacélja titok - egyelőre. A megérteni szándékozóknak először még a tudás sok fokát kell bejárniuk, nagyon magas tudásszintre kell emelkedniök. Lehet, el kell búcsúzniuk a lét anyaghoz kötött formáitól ahhoz, hogy végre sejteni kezdhessék, mivégre létezik mindez. Ám nincs bizonyosságuk és nem is lehet. Mert talán másféle élőlényekké válva, hatalmas tudatszintváltozásokat átélve sem fogják megtudni, miért van a kozmosz, miért léteznek benne ők is, az "értelmes" lények. Van-e egyáltalán olyan lénycsoport, amely ezt megértheti? És ha igen hol található? A Regina száguldott. A hajó műszerei automatikusan regisztráltak minden történést a közeli és távolabbi űrvidékeken, amelyek befolyással lehettek a hajó útjára. A "közelit" és a "távolit" persze nem szabad szó szerint érteni. A számítógép minden először tapasztalt jelenséget összevetett az emlékezetében őrzött hasonló, de betáplálói által megmagyarázott jelenséggel vagy folyamattal. A "történések" így értelmet nyertek és megszűntek nyugtalanító ismeretlen29
ségek lenni. Ha mégis akadt ilyesmi, a gép riasztotta az ügyeletes embert. A robotpilóta arra ügyelt, hogy a hajó útját semmi se zavarja meg és ne kelljen nagyon eltérnie a célhoz vezető legrövidebb útvonaltól. Ha meteorok bukkantak fel előtte, azonnal bemérte őket. Azonosításra nem sok esély volt; erre csak a Naprendszer belsejében nyílott lehetőség, hiszen ott az elmúlt századokban feltérképeztek már minden narancs nagyságú repülőkövet is. Ezekből sok ezer akadt. Nem is beszélve a több mint hatezer kisbolygóról és egyéb törmelékről, amelyek évmilliók óta rótták változatlan pályájukat. Az űrhajókba épített vezérlő számítógépek ismerték e sok ezer objektum pályaadatait és minden hajó minden útján állandóan összevetették a pályaadatokat a hajó repülési vonalával. Így akadályozták meg az ütközéseket. Ám itt, oly messze a Földtől, sőt a Naprendszertől is - majdnem teljesen ismeretlen és feltérképezetlen világban haladtak. Ez a "világ" nagyobbrészt üres volt. Olykor felbukkant néhány meteor, egy-egy nagyobb, űrben repülő szikladarab vagy éppenséggel jéggé fagyott magvú üstökös... De a berendezések csak akkor térítették el pályájáról a hajót, ha komoly veszély fenyegette. Takarékoskodtak az üzemanyaggal. Minden eltérés, fékezés vagy újabb gyorsítás pazarlást jelentett. Nagy szükség esetén persze a beavatkozás a másodpercek ezredrésze alatt is megtörténhetett. A robotpilótához kapcsolt számos érzékelő folyamatosan figyelte a környező űrterületeken a kozmikus sugárzásokat és a mágneses mezőket is. Más részei a hajó belsejét tartották őrizetük alatt. Tudniok kellett minden apró rezdülésről, folyamatról és változásról ahhoz, hogy a Regina biztonságát megőrizhessék. - Nem félsz? - kérdezte Utta. Trin hátradőlt székében. A társalgónak is nevezett közös helyiségben ültek. Előttük több videokészülék. A falon egy nagy besüllyesztett képernyő. A férfi látta fölöt-
te a fémlemez kiálló szélét. Ha a robotpilóta riadót ver, a készülék kikapcsol és fentről lehull a fémlemez, hogy esetleg fékezés vagy ütközés miatt lehulló tárgyaktól óvja a képernyőt. - Miért félnék? Jól érzem magamat - felelte. - Jó neked. Én még nem jártam ilyen messze a Földtől. - Az űr mindenütt űr -filozofált a férfi. Közben nézte a lányt. Utta nyakán apró barnás pelyhek nőttek, alakja tökéletesnek tetszett. Trin hát nem is titkolta, hogy elnyerte a tetszését. Utta nem lett volna igazi nő, ha mindezt nem fedezi föl már az első napon. Az indulás után egy órával. De ugyanezt érezte Broddal kapcsolatban is. Tudta, tetszik ő a legfiatalabb űrhajósnak is. Persze, amíg a férfi nem hozza szóba, ő sem beszél róla, így döntött. Mostanában, a huszonötödik század vége felé egészen mindennapos dolog, hogy nők vallanak szerelmet a férfinak - ám Utta sok szempontból kissé "ósdi" felfogású volt. Ezen a téren is. - És milyen lesz a Demona? - Honnan tudjam? Átnéztük az adattárat, hát igazán nem sokat őriznek ott róla. Belélegezhető légköre nincs, hegyes a terep... És aligha élnek ott értelmes lények. Enynyit tudunk - mondta Trin. Még mindig Uttát nézte. Végre a lány is megsokallta. - Mit bámulsz? - Nem bámullak, hercegkisasszony, csupán nem tudok betelni a szépségeddel... Egyszerűen fogalmazva, igencsak tetszel nekem - merészelte végre Trin kimondani, amit régen akart. Egy hónapig volt egyedül a hajóban, és ezalatt bizony sokszor gondolt Uttára. Most éppen ezzel, akarta folytatni, de Utta sem volt kezdő. Kiolvasta a szeméből és gyorsan közbevágott: - Hagyjuk ezt, jó? Hát minden űrhajóban ugyanannak kell lejátszódnia? Van egy vagy két nő, akik körül folyton legyeskednek a férfiak, alig lehet őket elkergetni. - Jó sorod lehetett eddigi útjaidon - jegyezte meg Trin, kicsit gúnyos hangon. A lány nem vette észre, hogy provokálják, kitört. 31
- Hát persze! Minden úton ugyanaz. Legalább egy, de inkább több pasas nyüzsgött folyton, udvaroltak, mondták az ostoba szövegeiket, amiket a férfiak biztosan már a pattintott kőkorszak óta mondogatnak a nőknek... Trin jót nevetett. Aztán hirtelen komoly lett. - Kisasszony, higgye el, mostantól fogva tartózkodni fogok mindentől, amit kegyességed udvarlásnak tekinthet. Utta azt hitte, viccel ismét. Ujjával pajkosan megfenyegette a férfit és intett, nézzék inkább a filmet. Trin megpöccintette a fotel karfájába épített szenzort. A nagy képernyőn az imént kimerevített filmkockák ismét megelevenedtek; az ismeretlen vad bolygón tízcsápos szörnyek bukkantak elő a homokdűnék közül, lilásfekete testükön megcsillant a lemenő nap zöldes fénye... Vad világba kirándult, képzeletbeli űrhajósok emelték lézerfegyverüket... Valahol egy űrhajó emelkedett a magasba, homokvihart kavarva sugárterelő lemezeivel... Utta behunyta a szemét. Ilyen kalandok várnak rájuk a Demonán is? Kora reggel - amit természetesen az űrhajó saját ideje szerint kell érteni - Utta hibernálta Trint. Valójában csak annyi történt, hogy elkísérte a terem ajtajáig. A férfi ott néhány szóval búcsút vett tőle és bement. A többi a készülékek dolga volt. Mire Utta visszaért a liften a vezérlőbe, a képernyőkön felbukkanó adatsorokból tudhatta: a hibernálási folyamat beindult. Trin már tartályában "ágyában" feküdt, testét a gépek bekenték olyan kenőcscsel, ami megakadályozza, hogy bőrén felfekvések, sebek képződjenek a hosszú, mozdulatlan fekvéstől. A hőmérséklet már süllyedt, a férfi testébe kerültek az utolsó injekciók és lassan tudatát vesztette... Utta egyedül maradt. Még sohasem vezetett egyedül űrhajót, különösen nem ilyen nagyot. Felelősségtudata óriási volt, főleg az első órákban. Mindent a robotpilótára bízott - egyebet úgysem tehetett -, és zavarában bejárta a Reginát.
Lement az alsó szintekre, amíg mehetett, hiszen az "alsóbb régiókban" már többméteres beton- és fémötvözet ajtók állták útját, a hajtómű nukleáris sugárveszélye miatt oda senki sem mehetett be. Ha nagy baj volt, az erre a célra rendszeresített és magukkal vitt különleges javítórobotokat engedte csak át a zsilip... A raktárakban, közel ezekhez a zsilipekhez, álltak a robotok. Hallgatag és mozdulatlan, emberre csöppet sem emlékeztető kerekes szerkezetek voltak. Ha úgy hozta a szükség, némelyiket kiküldhették a küső burkolatra is, ahol az elképzelhetetlenül jeges, mínusz kétszázhetven fokos hidegben is munkaképesek voltak. Aztán járt Utta az élelmiszerraktárakban is, felkereste a chlorellatenyészetet, amelynek természetes termése minden ötödik napon zárt láncon át került fel az élelmiszer-automatába. Ügyes gépek vágták, szárították, aprították és dolgozták fel ezt a sokoldalúan hasznosítható növényt. Járt a járműraktárban is. Itt néhány úgynevezett szonda is volt, vagyis leszállóegység arra az esetre, ha valami okból a Regina nem érhetne talajt a Demonán. Aztán persze volt önjáró, napenergiával hajtott "autó" is, amit kedvező terepviszonyok között szintén használhatnak majd a Demonán. Így ment a lány emeletről emeletre, szintről szintre, benézett mindenhová. Kivéve a hibernátortermekbe. Amikor ismét visszajutott a vezérlőbe, tekintete rátévedt az energiaszint jelzőjére. Nem a magfúziós energiakészletet jelezte az, hanem a hajóban tárolt elektromos energiát. Amikor utoljára megnézte - és az előző nap este volt - tisztán emlékezett, hogy a hosszú számsor végén két nulla volt. 387 600, így lehetett... De most 387 599 volt ott, vagyis egy egész egységgel kevesebb. Márpedig az űrhajó áramkészlete megfelelt egy marsi kupolaváros készletének; egyetlen egységet sokszor napok alatt sem fogyasztottak el a berendezések, hiszen mind nagyon energiatakarékos megoldáson alapultak. Valami történhetett itt tegnap este óta, ami rövid idő alatt levett ekkora energiát - gondolta a lány. Aztán hamarosan megfeledkezett róla, mert leült a vezérlő 33
elé, és a hangos hajónaplóba kezdte diktálni az adatokat. - Nevezzük őt X-nek - mondta Malkar. Oldalról nézett főnökére. Vajon mire gondolhat?... Egyáltalán, hallotta-e a javaslatát? Vairanónak nem kis erőfeszítésébe került, hogy koncentráljon. Az esze ugyan szintén ezen az ügyön járt, de egészen másképpen gondolt rá. "Ha sikerül megoldanom, visszakerülhetek a Földre... Ez a Mars egy förtelmes hely. Az ember itt semmire sem juthat. Hiába az állandó videotelefon- és tévé-összeköttetés, mégis, a távolság legyőzi az embert. Ha ilyen messze vagyok a mi ottani központunktól, mindenről késéssel értesülök. Még arról is, ha majd elfelejtik azt az ügyet és visszaengednek. Ki mondja meg akkor? Honnan szerzek róla tudomást? Nem könnyű ám folyton a régi kollégáknak telefonálgatni, kerülgetve a témát kérdezősködni. Nemegyszer látom a szemükben az alig rejtett gúnyt... Nagyon is jól tudják, miért hívom őket, de hagyják, hogy kínlódjak, maguktól nem mondanának semmit. Olyan ez itt nekem, mint egy száműzetés..." - Hogy mondta? - riadt fel. - Nevezzük őt X-nek - mutatott Malkar a háromdimenziós fényképre. Vairano azonnal élénken bólogatni kezdett, mintegy így akarta kitörölni Malkar emtékezetéból az iménti kis elbambulását. - Rendben van, legyen X. Végső soron mindegy... Mit tudunk a múltjáról? - Hát éppen ez az. Lyukas az életrajza. - Ezt hogy értsem? - Marsi szólás. Afféle, nyelvi fordulat - magyarázta amaz, és nem nézett rá. Ösztönszerűen érezte, hogy Vairano nem érzi jól magát ezen a bolygón, hát nem kell folyton az eszébe juttatni a Marsot. De eltagadható-e ittléte? Hiszen elég, ha kinéz az ablakon. És Malkar akkor maga is ezt tette. Az ablak előtt egy térség volt. A kupola alatti félhomályban - a nap már a látóhatár szélén járt, közeledett
a marsi éjszaka - a térre ültetett földi virágok különösen hosszú árnyékokat vetettek. Mindenki nagy eredménynek könyvelte el Mars-5-ön, hogy megeredtek és szépen fejlődtek még az, anyabolygó egzotikus tájairól hozott bokrok is. Nem volt ez mindenütt így a Marson. Talán a talaj nem volt megfelelő? Pedig igyekeztek azt is földire cserélni. Ugyanakkor a marsi telepesek egy részének nem tetszett, hogy mindent a földiektől "majmolnak" el. "Még csak az hiányzik, hogy az öntözővizet is a Földről szállítsuk ide gigantikus ciszternaűrhajókban", mondogatták. - Fontos lyukak vannak benne? - kérdezte Vairano. - Még nem tudjuk. X-nek nem illeszkednek a napjai és hetei. Tudjuk róla például, hogy két évvel ezelőtt, pontosabban a negyedik hónap vége felé, több mint egy hétre nyoma veszett. A felettesei keresték is, de hiába. Később előkerült és nagyon csodálkozott. Azt mondta, egész idő alatt otthon volt, legfeljebb naponta pár órára hagyta et a lakását. - Ez nem igaz? - Utólag nehéz kinyomozni. Szóbeszédekre vagyunk utalva, ami ugyan a mi szakmánkban nem ritkaság, mégis... hm. Ebben a konkrét esetben jobban őrülnék, ha több adatunk lenne. És a főnökség is jobb szívvel adna engedélyt valamilyen... hm... keményebb lépésre. - Erről egyelőre ne is ábrándozzon! Különösen most ne! X-nek van családja? - Nem, egyedülálló. Ez is megnehezíti a dolgunkat. - Jó, folytassa, mi volt azokkal a "lyukakkal"? - Másfél évvel ezelőtt nagy útra indult, és előtte gyakran szükség volt rá. Ismét eltűnt. Erről már sokkal többet tudunk, mert beszéltem egy szomszédjával is. Ő látta, hogy X elektrokocsiba szállt, ez afféle taxi, tudja, amit itt a Marson a földi repülő járművek helyett használunk... Vairanóban felforrt a vér. Ennyire hülyének nézi őt ez a Malkar? Hiszen éppen elég ideje él itt ahhoz, hogy ezt is tudja. De csak az ajkát harapdálta, nem szólt. Lassan,
35
nagyon lassan csillapodott. le. Amaz megint az ablakon át nézett kifelé, úgy folytatta. - Szóval elment. Kiderült, három vagy négy hamis információt hagyott hátra maga után, így végül senki sem tudta, hol van. Mintha tudta volna, hogy keresni fogják, és nem akarta volna, hogy tudomást szerezzenek igazi tartózkodási helyéről... Nem sikerült kinyomoznunk akkor sem. Az biztos, hogy nem hagyta el a Marsot, ennek nyoma lenne, hisz minden, a bolygóról távozó személyés teherszállító űrhajó köteles pontos nyilvántartást vezetni a fedélzetén lévő összes emberről. - Erre az esetleges balesetek miatt van szükség szúrta közbe gyorsan a másik. Ne higgye Malkar, hogy semmit sem tud! Ő is ismeri a gyakorlati élet elemeit. Hm, egyes elemeit... - Igen, uram. Az adatok a központi űrszektor irányítójába kerülnek, a Mars-1-re. Onnan tudjuk, hogy X nem hagyta el a bolygót. Tehát valahol itt járhatott csak. - És ha, egy ártatlan hobbinak hódol? - vetette ellene Vairano. Ha azt hitte, most kicsiny győzelmet aratott, máris tévedett. Malkar nem titkolt örömmel jegyezte meg: - Én is gondoltam erre. Megszereztem az összes marsi sportegyesület, hobbikertészek, természetjárók, kozmikus alpinisták, különböző kedvtelési körök és így tovább címet, és mindenhová elmentem vagy személyesen, vagy elküldtem valakit. Csak a nagyon távol eső helyek esetében használtam videotelefont vagy rádiót. A lényeg azonban az, hogy az eredmény így is nulla. - Sehol sem járt? Akkor mit csinált, hol volt? Kámforrá változott? - kiáltotta Vairano. Malkar nem tudta, mit jelent a "kámfor", és ez látszott is rajta. Főnöke nem is titkolta elégedettségét. - Ez meg egy földi nyelvi fordulat... Szóval eltűnt, azt mondja? - Igen, uram. Ezúttal legalább egy hétig senki sem tudta, hol van. A munkahelyén mondta valaki, hogy kezdték megszokni: X-re időnként nem lehet rátalálni. - Más terhelő dolog?
- Semmi, azon kívül, ami miatt az egész ügyet elkezdtük, uram. Vairano hallgatott. Most ő nézte némán, hogyan bukik le a nap az egyik magas hegy mögött. Az egész folyamat igen gyorsan játszódott le. "Sebesen forog a Mars", gondolta a férfi, és akár akarta, akár nem, ismét a Föld jutott az eszébe. "Csak vége lenne már ennek a kínlódásnak!... - Semmi rendkívüli esemény? - kérdezte Brod. - Olyan hangon kérdezted, mint aki nagyon is számított rá - felelte Utta. Rámosolygott a férfira és az rögtön jobban érezte magát. - Hááát... nem lenne ellenemre egy kis meteorbecsapódás, vagy idegen lények látogatása a hajón – szellemeskedett. - Kíváncsi vagyok, meddig őriznéd meg a nyugalmadat - tüzelte Utta. - Én? Azt hiszed, félős vagyok? - Brod felfújta magát, olyan volt, mint egy kobra támadás előtt. Utta ilyet is csak filmen látott. - Ne dicsekedj, majd csak az első hőstetted után! feddte meg a lány. A mondat nagyon szépen hangzott. Majdnem úgy, mint egy űrvideofilm címe. Brod értetlenül kérdezte: - Hőstett? - Igen. Valahogy úgy képzelem, mindenkinek legalább egyszer el kell követnie egy hőstettet. Utána nyugodtabban nézhet a mások szemébe, de önmagával is megbékül - magyarázta a lány kissé zavartan, mert maga sem volt biztos a dologban. - Szóval, utána már sohasem fog kételkedni önmagában. Tudja, mire számíthat bátorság terén. És később is bátrabb lesz, ha egyszer az volt. - Biztosan így van - Brod gyönyörködve nézte a lányt. Arcára volt írva az elragadtatás, akárcsak Trinnek. Egy hónap telt el, mióta Trin visszafeküdt a hibernátorba, és Utta azóta csak a számítógéppel beszél37
getett. Olykor sakkozott is a géppel, zenét hallgatott, filmeket nézett. Valójában nem unatkozott, de az egyedüllét mégsem tett jót neki. Most, a Regina útjának kilencvenegyedik napján eljött a váltás ideje, és Utta tulajdonképpen örült, hogy ismét "befagyaszthatja" magát. - Nehogy udvarolj! - emelte egyik ujját a magasba. Már csak azért sem, mert nincs időd befejezni. Húsz perc múlva indulok a fürdőbe, aztán a hibernátorba. - Muszáj úgy sietned? - Brod megnedvesítette ajkát. Aztán elkapta a lány karját. Látszott rajta, sohasem csinált ilyet, de most kétségbeesetten szeretne valamit elérni. Föleg azért, mert a gyorsan múló idő is sürgeti... - Ne viccelj! - Brod nem engedte el a karját, közelebb húzta magához. Megcsókolta volna, minden előzmény nélkül, de Utta ügyesen elhajolt. Először nem tudta eldönteni, hogyan reagáljon, végül inkább csak nevetett. Mintha az egész vicc lenne. - ... Inkább nézzük az adatokat. Figyelj a sorrendre, mert hamarosan így kell bediktálnod a hajónaplóba. - Minek diktálni? Hiszen a számítógép úgyis megőriz minden adatot az egész útról - ellenkezett Brod. Az iménti kis jelenet sikertelensége haragra gerjesztette. De önmagát okolta a kudarcért. "Sohasem tanulok meg a nőkkel bánni", kesergett. Eszébe jutott egyik jellemzése is. Az űrhajósiskola utolsó évében az volt a szokás, hogy az illetékes tanári bizottság elbeszélgetett a jelöltekkel külön-külön - és olyankor felolvasták nekik mindazokat a személyi jellemzéseket, amiket az elmúlt években készítettek róluk. Érdekes és tanulságos volt végighallgatnia önmagáról, hogyan változott jelleme és viselkedése az évek során. De ott is találkozott egy kifejezéssel - és ez az utolsó évben sem törlődött ki onnan -, hogy "nem bírja elviselni a kudarcokat". Rosszabb esetben ez megtorpedózhatta volna további, éppen csak elkezdődő karrierjét is. Mégis, talán a pszichológusok nyomására, az oktatók bizottsága úgy döntött, űrhajóst enged faragni Brodból. A fiatalember most hálás volt ezért.
- És ha baleset éri a hajót? Később vissza kell majd keresni a történteket. Fontos tényező lesz, volt-e akkor nem hibernált ember a fedélzeten, mennyiben tudott a vészhelyzetről, tett-e ellene valamit. A hajónapló egyben azt is bizonyítja, hogy melyik időpillanatban ki volt az ügyeletes, és rendesen ellátta-e a dolgát. Brod ezt maga is jól tudta, és nem akart tovább ellenkezni. Hiszen az utazás még sokáig fog tartani, és remélte, lesz alkalma "udvarolni" a lánynak. Úgy, ahogyan azt Utta kívánja. Ha ezt szeretné... megkapja: - Maradhatnál még - kérte mégis. Utta egy pillanatig szemlélte a fiút. Rokonszenves valójában. Ezzel nem is lenne semmi baj. Csak jóval fiatalabb nála. Pontosan öt évvel. Űrhajóban ennek nincs nagy jelentősége, de ha szerelmes lesz Brodba? - Nem maradok. Találkozunk majd... a Demona közelében. Amikor Taddor úgyis felébreszti az egész legénységet. Hej! - intett neki és elment. Brod a legszívesebben utánarohant volna. De ekkor megszólalt a vezérlő számítógép: - KÖZEPES NAGYSÁGÚ METEORFELHŐ A HAJÓ PÁLYAVONALA KÖZELÉBEN. A férfi sóhajtott. Kezdődik a szolgálat. EI kell feledkezni Uttáról, egyelőre. Igaza van a lánynak. Találkoznak még, biztosan találkoznak. Ugyanitt, hamarosan. Most csak ezt a hónapot kell kibírnia, aztán a kapitány leváltja, és... - Távolság? - kérdezte a robotpilótától, miközben maga is kivetítette a nagy radarképernyőre a látványt. A halványzöld háttér - amely maga a fekete kozmosz volt - előtt fehéren izzó pontok jelentek meg. Brod úgy hitte, szinte látja, hogyan növekednek - a valóságban persze túl messze voltak még. - A LEGKÖZELEBBI TÁVOLSÁGA HARMINCKÉTEZERNYOLCSZÁZ KILOMÉTER - közölte a gép rokonszenves hangján. - Veszély? - kérdezte röviden -Brod és sajnálta, hogy Utta most nincs itt. "Hőstettet végrehajtani?..." Hogyan, mikor, milyen helyzetben? Nem olyan egyszerű az. Pe39
dig egy jó kis hőstett igazán nem ártana. Nagyobb önbizalmat adna neki a lehetséges kudarcok elviselése során. Mert azért Brod abban sem kételkedett, hogy azok is bekövetkeznek. Még talán éppen ezen az úton. - NINCS VESZÉLY. - A hajót nem kell eltéríteni a pályáról? - NEM. - Ha nem, hát nem. Nem leszek szuperkormányos! sóhajtotta Brod és leült, hogy összeírja a teendőit. Sejtette, nem kevés munkája akad az első napokban. Bele kell rázódnia abba is, hogy egyedül lesz itt. Ezt még nem élte át, és... Egy kicsit, egy nagyon kicsit félt is ettől a magányos hónaptól. - Ugye, nem várunk tovább, uram? - Persze hogy nem. Hányan vannak most itt? - Ketten, de hamarosan csatlakozik egy harmadik is. Hadd jegyezzem meg: ez most legális ittlét. Nem kell rejtegetnünk őket, és nekik sem kell aggódniok vagy titkolózniok. - Mindig erről ábrándoztam! Emlékszik, tavaly mennyi kínlódásba került, hogy... - Emlékszem, uram. Az efféle konspiráció éppenhogy gyanút kelt, sohasem tehet az ember biztos a dolgában. Most viszont minden rendben folyik. ők is nyugodtak. - Rólunk nem is beszélve. - Így van. Az akcióterven nem óhajt változtatni? - Nem. Jól kitapasztaltuk már, hogy helyes. És egy régi bölcsesség értelmében nem szabad változtatni azon, ami már sokszor bevált. Szabad új utakat keresni, de a gyakorlat maradjon a régi, míg nem találunk nála jobbat. Apropó, van valami hír arról a... hogy is hívják azt az űrhajót? - Regina, uram. Nem, nincs újabb hírünk, és most egy ideig nem is lehet rá számítani. Majd... majd utána annál többet fogunk hallani róla, ebben biztos vagyok, uram.
Valahol van egy bolygó. Társas és mégis magányos, akár az űr égitestei. Anyaga milliárd évekkel korábban állt össze forró és izzóan pergő masszából; forgott akkor minden. Anyagból lett a fény, erőhatások születtek és hatottak, nőttek és csökkentek. Egyszerű törvények uralkodtak. A térben szabadon száguldó anyagcsoportok sohasem voltak igazán szabadok; mindig hatott rájuk valamilyen vonzás, valamilyen erő. Az tartotta őket pórázon. Aztán egy csillag közelébe kerültek, körpályára kényszerültek, és sorsuk meghatároztatott. Örökre. Örökre?... A kozmoszban semmi sem örök, csak maga a kozmosz. Az a bolygó is egy csillag körül kering. Különben nem lenne bolygó. Végigjárta fejlődése összes eddigi fázisát. Megszilárdult kérge alkalmas az élet hordozására is. De vajon hordozza-e?... Fejlődése egyik szakaszában még mérhetetlen óceánok terjeszkedtek felszínén, aztán kiszáradtak, eltűntek, jelentéktelen apró tavakká vagy kisebb tengerekké degradálódtak. Most levegő is van, amit szelek kavarnak fel olykor. Erózió hat a sziklákra. Eső zuhog, napfény szárít. Felhőket sodor a szél. Zajok születnek és halnak el. A sarkokon hosszúak az éjszakák, hideg a levegő, néha messzire terjed a hótakaró is. Más években kurtább lesz, meleg szelek nyargalnak át a jégbevont dombokon, olvadás ad vizet, és langyos meleg ad újnak tetsző életet. Mindez milliárd évek óta ismétlődik. Növények ringanak a szélben. A bolygó légköre vékony, fölötte már a kozmosz gyilkos hidege uralkodik. És száguld ez is az űrben, mint minden, ami benne létezik. Semmi sem áll meg soha, végtelen mozgásban van. Energiák hatottak így egykor, és hatnak ma is. A bolygó, amit az emberek Demonának neveztek el, vakon suhan a semmiben. Nem tudja, hogy közelednek hozzá. A holt anyagban nem rejlik tudás, amíg valaki bele nem viszi. Kicsoda?... Hisz valahol lennie kell egy felsőbbrendű értelemnek. Sőt, talán nem is egynek. Sok41
nak. Hát miféle lények azok, és hol találhatók? Ez is egyike a Kozmosz titkainak. A Demona rohan az űrben. Az idő olyan gyorsan elrepült, hogy észre sem vették. Annál is inkább, mert hibernált állapotban ebből semmit sem érzékeltek. De annak, aki éppen ügyelt, szintén gyorsan szállt az idő. Pedig a kozmosz nagyon lassan változott körülöttük, bár a Regina elképzelhetetlen sebességgel száguldott. Ha nem is volt ez fénysebesség meg sem közelítette azt -, mégis erősen felülmúlta az elmúlt évtizedekben elért gyorsaságot. A hajó valósággal maga mögött hagyta a kozmosz tájait, bár a benne ülő szemlélő igen lassúnak látta a változásokat. Azok az objektumok nagyon messze voltak a Reginától. Váltakoztak az "üres" területek azokkal, ahol a műszerek valamiféle repülő törmelékeket "láttak". Egészében véve azonban meglehetősen üres volt ez a terület. Csak egyetlen éles fénypontot érzékeltek állandóan, és ez akkor is a képernyőkön volt, ha másféle módszerekkel kémlelték maguk körül az űrt. A Demona Naprendszer csillaga napja - lobogott majdnem örök tüzével. Infravörös hullámtartományban, rádiócsillagászati módszerekkel, és ezer más módon is tapasztalhatták. Mindennap automatikusan lemérték a központi vezérlés műszerei, mennyivel vannak hozzá közelebb. A távolság rohamosan csökkent. Mégis hónapok teltek el a Regina majdnem kihalt fedélzetén, míg a hajó a cél közelébe érkezett. Az utolsó ügyeletes ismét Taddor kapitány volt. Huszonhat napig - vagyis huszonhatszor huszonnégy földi órán át - élt ismét a hibernátoron kívül, és tevékenykedett a hajóban. Az ötödik hónapja száguldott már a hajó, és nem történt semmilyen rendkívüli esemény. Óránként több százezer kilométerrel távolodott attól a helytől, ahonnan anyagának minden milliméternyi darabkája származott. Ahonnan urai származtak. Taddornak gyakran eszébe jutott mindkét feladata. Az egyikről sokat beszéltek indulás előtt, a másikról jóval
kevesebbet. De tudatában egyenértékű volt mindkettő. Nem is választotta szét őket. Ismét helyt kell álllnia tisztában volt ezzel. És nem félt semmilyen feladattól. A huszonhatodik napon végzett egy utolsó mérést, és úgy látta, eljött az idő. Fel kellett ébresztenie a társait. Valamilyen nyugtalanságot érzett, de maga sem tudta, mi volt az. Az indulás utáni első hónapban is ő vezette vagy inkább passzívan felügyelte a hajót, és akkor nem érzett ilyesmit. Most azonban oly messze a Földtől, halványan érezte, ezúttal talán nem sikerül minden olyan egyszerűen, mint korábbi útjain... De azonnal bekapcsolt tudatának egy másik rétege, és azt mondogatta önmagának: "Sikerülnie kell. Nem állhat elém akadály. Én mindent legyőzök, hiszen... hiszen valóságos titán vagyok!" Nem emlékezett már, mikor és milyen körülmények között hallotta először a "titán" meghatározást, de kétségkívül őrá vonatkozott; bár akik mondták, nem sejtették, hogy Taddor is hallja a szót. Titánok, titáni... Volt ebben valami felemelő még mielőtt megértette volna. Az a szó olyannnyira beleívódott tudatába, hogy kénytelen volt valamiképpen utánajárni igazi jelentésének. Titánok?... Nem akart arra gondolni, hol hallotta először ezt a szót. És nem a titániumötvözettel, az űrhajók kedvelt építőanyagával kapcsolatban hangzott el akkor, ez is biztos volt. Megkérdezte hát a Regina vezérlő számítógépét, amely a hajó fedélzetén a mindentudó enciklopédia szerepét is betöltötte. A gyártók által beléje zsúfolt tízmilliónál is több adat magában foglalta a földi művelődéstörténet bizonyos anyagait is. Szerepelt ott a mitológia, már csak azért is, hisz a Naprendszer sok objektuma onnan nyerte a nevét. Titánok: "Uranosz, a csillagkoronázta ég istenének és Gaia földistenasszonynak roppant erejű, rendkívüli tehetségű gyermekei. A görög mitológia szerint a titánok születése előtt Gaiai megszülte a hegyeket, a tengereket és a föld félelmetes mélyét, a Tartaroszt... E történetet azonban átugrotta Taddor, csak a titánok érdekelték. ... a hat fiú és hat leány - a titánok és titaniszok - közül a legismertebbek: Hüperion, Íaszpetosz, 43
Thétüsz, Rheia, Theia, a mélyörvényű Okeanosz és a ravasz Kronosz. Gaia a titánok után megszülte az egyszemű küklopszokat, s végül az ötvenfejű és százkarú három szörnyet. Uranosz elborzadt a szörnyszülöttektől, s a Tartaroszba lökte őket. Gaia emiatt elfordult férjétől, s Kronosszal szövetkezett Uranosz gonoszsága ellen. Kronosz a titánok és a százkarúak segítségével megdöntötte atyja uralmát, s ő lett az egek ura, aki azonban félt a testvéreitől, s ismét a föld mélyébe zárta őket. A harc után hosszú béke következett, s a titánok és titaniszok egymás között kötöttek házasságot, s benépesítették az istenek világát. A csavaros eszű Kronosz a jámbor Rheiát vette feleségül, aki a gyermekek sorát szülte neki. Kronosznak azonban apja azt jósolta, hogy gyermekei az ő hatalmát is meg fogják dönteni, s ezért félelmében felfalta az újszülötteket. Gaiának és Rheiának - csellel - sikerült megmentenie és felnevelnie Zeuszt, aki valóban meg is döntötte atyja uralmát. Zeusz a küklopszok és a százkezűek segítségével, mintegy tízévi küzdelem után legyőzte Kronoszt és a mellé állt titánokat, s elfoglalta helyét az Olimposzon. A titánok a Tartaroszba kerültek..." Megint abbahagyta a történetet, nem érdekelte Taddort a heroikus küzdelem egyetlen részlete sem. Tovább játszott a billentyűkön, s a gép adattárolója még azt is tudatta vele, hogy Zeusz és a titánok ádáz és kegyetlen harca kedvelt témája volt a festőknek is. Természetesen az űrhajózást messze megelőző korokban. Taddorra ez nem gyakorolta a legkisebb hatást sem. De azért néha azon kapta magát, hogy önfeledten mormolja: "Titánok harca…" És gyakran hozzátette volna: "Én is titán vagyok." Szóval a huszonhatodik napon - amikor a Demonarendszertől már csak tíznapnyi szédületes rohanás választotta el a hajót - Taddor döntött: sorban felébreszti a legénységet. De nem egyszerre, egyazon napon, hanem húsz-huszonöt órás időkülönbséggel, hogy legyen ideje
mindegyikkel beszélgetni. Nem ez volt az első, sem a második útja, és szerette tudni, kiben, mi rejtőzik. Mennyiben számíthat majd rájuk, ha vészhelyzetek állnak elő?... Úgy döntött, elsőnek Uttát ébreszti fel. Már csak azért is, mert a lány meghatározhatatlan és megnevezhetetlen érzelmeket ébresztett Taddorban. Azon a napon hát kijött a hibernátortartályból az expedíció egyetlen női tagja. A kapitány is örült; többé nem volt egyedül. Csak most értette meg, mennyire rosszul esett az egyedüllét, a hosszú hallgatás. A Regina élettel telt meg. Taddor kedvtelve beszélgetett a lánnyal. - Utta, volt már férje? - Hagyományos értelemben még nem - felelte a lány. Illatszerekkel dúsított fürdőt vett, megmosta a haját is. Maga volt a tisztaság, az ápoltság, és Taddor ezt is örömmel tapasztalta. A vezérlőben ültek. A képernyőkön láthatták a kozmoszt, ha éppen az érdekelte őket; de csak a lány vetett néha egy-egy pillantást a radarképernyőre. A kapitány már az unalomig ismerte a következő ötvenezer kilométer radarképét is. A kis piros képernyőkön folyamatosan peregtek a kristályszámok; az általános űridőt, az utazás saját idejét, a megtett távolságot, a céltól való távolságot is mérték, hangtalanul. A helyiség pasztellszínű műanyag falai között biztonságban érezhették magukat. - Vagyis együtt élt valakikkel - mondta Taddor megértően. - Nem voltak olyan sokan. Mindössze ketten - Utta beszédes kedvében volt. Taddor látta a lány arcát, és furcsa nyugalom szállt rá. Hát igen, ha minden űrutazás ilyen lenne... Kellemes, majdhogynem kikapcsolódás. Ülni egy hajóban egy csinos fiatal nővel, aki értelmes, ráadásul ért is az űrhajózáshoz, hisz maga is szakmabeli... Eddig miért nem akadt össze ilyen nőkkel? Taddor egyre jobban sejtette, hogy valami vonzza ehhez a lányhoz. Utta nem vette le a szemét a férfi arcáról. Ez igen izgatta Taddort. Elszokott már attól, hogy így beszélgethet valakivel. Közben a lány folytatta: - Az elsővel még egyetemista koromban, de az ször45
nyű korszak volt. Nern is tartott sokáig, mindössze egy évig vagy addig sem. Utána sokáig óvatos voltam, csak jártam a fiúkkal, de nem adtam fel a függetlenségemet. Magába mélyedt, emlékeiben kutatott. Taddor hallgatott, de annyi elragadtatás volt az arcán, hogy Utta, amikor ismét felnézett, kissé zavarba jött. Már nem olyan nagy lendülettel fejezte be. - ...A másik egy űrbányász volt. Tudja, most nagyon elszaporodtak, legalábbis a Marson túli övezetekben. Mióta annyi nyersanyagra van szükség, és kiaknázzák már a kisbolygókat is. - És a Merkúron - vetette közbe Taddor. - Igen, ott is. Az enyém a Mars környéki kisbolygókon dolgozott. Hatalmas fickó volt, kettő méter húsz, és olyanok a vállai, mint egy birkózónak. Ha elmentünk egy pszichobárba, minden lány engem irigyelt. Hát nem furcsa?... - Miért volt furcsa? - Hogy a lányok a külsejük alapján ítélik meg a fiúkat. - Ezt igazán elmondhatjuk a férfiakról is – jegyezte meg Taddor finom mosollyal. Utta értékelte humorát: - Igaza van, kapitány. Szóval nekem nem tetszett, hogy csak ezért bámulnak, ezért irigyelnek. Főleg, amikor egy újabb éves együttélés után kiderült, hogy valóban nincs okuk irigykedni. Az a férfi kívül nagy volt, de belül kicsi. Érti, mire célzok? Taddor egyik ujjával jelentőségteljesen megkocogtatta a homlokát. Utta felderült. - Pontosan. Néha azt hittem, az agya diónyira összeszáradt, és ide-oda lötyög abban az óriási fejében. Aztán jöttek a hosszú űrutak, és már negyedik éve csak vándorlok. Azt mondják, jó navigátor vagyok. Kis túlzással mondhatnám, hogy már el is felejtettem, milyenek a férfiak. - Ezt nem hiszem el - mosolygott Taddor. A lány látta, ilyenkor sokkal rokonszenvesebb az arca. A kis fekete ráncok a szeme sarkában... Tulajdonképpen nem ellenszenves ember a kapitány. Talán megengedne egyfajta
bizalmaskodást is? Hiszen egy hosszú ideig tartó űrutazás során létfontosságú a bizalom a legénység tagjai között. És a lány sohasem félt kimondani, amit gondolt. Most sem, ezért hát rákérdezett. - És maga hogy áll a hölgyekkel, kapitány? Taddor zavarba jött. De nem annyira, hogy ne tudjon válaszolni. Megköszörülte a torkát. - Az már a múlté. Én is együtt éltem néhány aszszonnyal. De most már talán sajnálnám az időmet rájuk pazarolni, még ha lenne is. De szerencsére nincsen szabadidőm, mint látja. Tizenegy éve gyakorlatilag folyamatosan úton vagy. - Tizenegy év sok idő - mondta a lány, és tekintetét nem vette le a férfi arcáról. - De ugye, nem akarja azt mondani, hogy azóta... soha... senkivel? Egyetlen hétre sem? Egy napra?... Taddor nevetett. De Utta most kiérezte: hamis a nevetés. Most nem szólt, nem szó1 majd igazat? Taddor sóhajtott. - Ötvennyolc éves vagyok, kislány. Maga egészen nyugodtan a lányom is lehetne. - Nincs gyereke? - Nem tudok róla - nevetett megint Taddor, hamiskásan csippentett szemével. Utta a kezét nyújtotta az asztal fölött. - Tegeződjünk, Taddor. Hiszen sok időt fogunk együtt tölteni ezen a hajón. - És nemcsak a hajón... Rendben van. - Taddor kapitány sötétbarna keze a lány ujjaira fonódott. Az érintés pillanatában a férfi ismét érezte az a furcsa dolgot. Mennyi éve is már?... De elűzte emlékezetéből. Nem, nem szabad emlékezni rá. Jobb, ha nem. - Volt feleséged is? Olyan igazi, törvényes? Taddor először a fejét rázta, aztán bólintott egyet. Majd hirtelen elengedte Utta kezét, és felállt. - Megyek... Megnézem a... a... - nem is tudta, mit mondjon. Utta sejtette, nem kell megnéznie semmit. Csak egy ürügy, hogy félbeszakítsa a beszélgetést. Taddor felállt, 47
és elment, Utta pedig sokáig nézett utána. Akkor is, amikor a férfi hajlott alakja rég eltűnt az ajtónyílásban. Két nap múlva együtt voltak mindnyájan. Taddor utasítására ismét megatáviratot küldtek a bázisra. Ebben jelezték tartózkodási helyüket, és azt is, hogy már csak pár napi repülés választja el őket a Demona-rendszertől. Ezt jó, ha tudják "otthon" is. Arról nem is beszélve, hogy minden kutatóűrhajónak állandó kapcsolatban kell állnia bázisával. De valahogyan ők is nagyobb biztonságban érezték magukat. Pedig hát a Föld, a Mars vagy bármelyik bázis a Naprendszer feléjük eső szélén is - mit segíthetne, ha bajba kerülnének? Semmit. Ha a Regina segélykérő jeleket küldene az űrbe, azonnal elindítanának egy mentőhajót ebbe az irányba. Csak az a baj, hogy az a hajó sem jöhetne gyorsabban, mint ahogyan ők jöttek eddig. Öt-hat hónap múlva ideérne a mentő?... Találna-e még életben valakit négyük közül? Az sem lenne csodálatos, ha már a Regina nyomát sem lelné fel ebben az idegen világban. Mert a világ idegen volt körülöttük. A kapitány utasítására Utta egy bonyolult megközelítési manővert dolgoztatott ki a számítógéppel. Hiszen nem rohanhattak be csak úgy egyszerűen és nyílegyenesen abba az idegen naprendszerbe. Trin is hasonló feladatot kapott; a majdani leszállás adatsorait kellett összevetnie, folyamatosan ellenőriznie, és ahogy az űrhajósok többet tudtak meg a bolygóról, úgy folyamatosan módosítania a leszállási tervet. Brod egyenesen Taddornak segédkezett: kidolgozták a kutatási tervet, amit annak idején a bázison csak igen nagy vonalakban írtak elő. Hiszen a földiek sem tudták jószerével, mit lehet majd felfedezni ott. A radarok és egyéb műszerek már szorgosan gyűjtötték és rajzolták fel a háromdimenziós képernyőkre a közeledő bolygót. Lázban égtek. Mindnyájukat elkapta az ismeretlen felderítésének semmi máshoz sem fogható vágya. Ez az érzés teljesen eluralta a lelküket. Alig törődtek egymással
is. Hol egyikük, hol másikuk tért be egy percre az étkezdébe, bekapott valamit és rohant vissza a vezérlőbe. Brod néha felnézett a központi nagy képernyőre: A Boerre nap lassan kihúzódott az ernyő szélére, ahogyan a Regina csökkentett sebességgel elhaladt mellette. A vizuális műszerek is sokféleképpen mutatták a kozmikus környéket. Látták a Demona-1, Demona-3 és Demona-4es bolygókat. Ezt a nevet az ő számukra csak a második, az igazi Demona viselte. Ha valaha emberek telepednek ide is, minden bizonnyal találnak majd új neveket a napnak és a többi bolygónak is. Ez az ideiglenesség rányomta bélyegét gondolataikra is. Nem csoda, hogy igyekeztek egy állandó viszonyítási pontot, valamilyen szilárd alapot találni maguknak - és ez csak a célbolygó, a Demona lehetett. A harmadik és a negyedik bolygó között szegényes kisbolygóövezetet fedeztek fel. Meg sem közelítette a hasonlót a mi naprendszerünkből. A másik három bolygó különben élettelen volt. Fekete krátereket láttak rajtuk. Az egyik éppen a Regina röppályájához közel haladt, amikor az űrhajósok - már erősen fékezve - ott repültek. A bolygók kisebbek voltak a Marsnál is; az első bemérések és egyéb jelek szerint légkörrel csak a Demona rendelkezett. Ez a bolygó különben rögtön magára vonzotta tekintetüket, kékesfehér ködben látszott lebegni. Valahogyan a Földre emlékeztetett; bár ezt egyikük sem mondta ki. Külön-külön a három idősebb űrhajós - Taddor, Utta és Trin - nem érzékenyültek el a látványtól, csak Brod torkát szorongatta valami... Amazok hárman sokszor voltak már ilyen messze a Földtől, és különben sem voltak érzékeny természetűek. A meghatódás is távol állt tőlük. Ezer műszer dolgozott, az emberek szinte percenként kapták az új és újabb adatokat. A számítógép tudta már a naprendszer összes bolygójának pályaadatát. A Demona sem rejtegetett már ilyen titkokat. Kiszámították hát, hogyan és mikor közelíthetik meg. A Regina irányt változtatott. Még nem érte, el a Demona pályavonalát, máris fékezni kezdett és az egyik időmérőn végre felbukkant 49
egy számjegy: 71. Ennyi óra múlva éri el a hajó a bolygót. - Az első megközelítés durva lesz - mondta Utta. Most nagyon komoly volt. - A finom megközelítésre később lesz időnk. A lényeg most az, hogy közelebb kerüljünk a bolygóhoz. - Rendben - vágta rá Trin. - Azt majd én vállalom. Ha már a felső légkörön leszünk, átveszem a vezérlést a robotpilótától. Taddor hallgatott. Arra gondolt: lehet, minden egészen másképpen fog történni, mint ahogy azt hiszik a társai... Hiszen a Demona valójában millió veszélyt rejthet és nyilván rejt is. Tapasztalt hajós lévén tudta már: a part, amelyhez közelednek, sokszor különbözik attól a parttól, amelynek kikötőjéből elindultak. E régi tengerészbölcsességet magukkal hozták az emberek a Földről a világűrbe is. És sajnos itt is érvényesnek bizonyult. Taddor - bár nem mondta ki, nehogy nyugtalanítsa társait - tudta, bajok százai várhatnak rájuk. Demona... Nevéhez illően lehet éppenséggel egy démoni bolygó is. Az sincs kizárva: aki elsőnek teszi a lábát a felszínére, nem tér onnan vissza élve.
3. - Hiába tapogatom le a biokeresőkkel... Nem jelez életet. Legalábbis értelmes életet. Ezt Brod mondta. A fiatalember a vezérlő egyik sarkában ült műszerei között; a csökkentett világítású helyiségben szinte csak az ő szőke feje volt az egyetlen világos pont. Hogy az űrhajósok jobban lássák a vizuális képernyőket, majdnem teljesen redukálták a belső világítást. A műszerek a legkisebb zajt sem árasztották magukból. Teljes lett volna a csönd, ha azt maguk az emberek nem törik meg olykor-olykor. - Ugyan már! Senki sem hitte, hogy pont itt fedezzük fel az Idegeneket. Akiket mellesleg évszázadok óta hiába keresünk - mondta Trin. - Soha nem lehet tudni... - mormolta a kapitány. - Az Idegenek ott lehetnek mindenütt, olyan formában, hogy nem is szerzünk róluk tudomást. - Az elektronikus lehallgatás mindenesetre eredménytelen - mondta Utta. - Teljesen bizonyos, hogy a Demonán senki sem használ elektromágneses eszközöket vagy ilyen energiát. Taddor most hallgatott. Határozatlan reménykedés ébredt benne, maga sem tudta, mire vonatkozik. De valami nagyszerű eseményre vágyott. Brod elfordult műszereitől, nézte a nagy képernyőt. Azon már csak a Demonát látták. A halványkék gömb még annyira messze volt, 51
hogy csak a radarjelek hatoltak el a felszínéig. Remélték, közelebbről hegyeket, síkságokat is látnak majd... Merthogy voltak ilyenek, tudták már. A radarletapogatás változatos felszínt sejtetett. - A forgási sebessége nem túl gyors - mondta aztán Utta. - Tizennyolc földi óra alatt fordul meg a tengelye körül. A biokeresők szerint csak növényzet található rajta, de az sem mindenütt. Csupán foltokban. Brod bólogatott: igen, így van. Az ő műszerei is hasonló eredményre jutottak. Trin most felnézett, tekintete a kapitányon pihent meg. Taddor... Vajon hogyan viselkedik majd?... Trin már járt olyan hajón, ahol a kapitányról később derült ki: labilis alkat. Pedig több mint egy évtizede szolgált már az űrben, nem kevés hajót is vezetett, de az időszakos vizsgálatok során az orvosok nem vették észre, milyen elváltozásoknak esett áldozatul. A kozmosz, az űrhajózás veszélyes üzem, a folytonos döntéskényszer megviseli az emberi idegrendszert. Aki nem vallja be, az is érez egy bizonyosfajta félelmet minden űrutazás során. A legkönnyebb a civil utasoknak, ők bevallhatják, még beszélhetnek is róla. Megkönnyebbülnek tőle. De a profiknak hallgatniok kell egymás és az orvosok előtt is erről. Végül már annyira magukba fojtják, hogy éppen ez okozza náluk a pszichikai elváltozást. Aztán Uttára nézett és mellében melegség terjedt szét. Hát igen, ilyen csinos űrhajóstárssal még soha nem került össze. Jó, hogy az illetékesek folyamatosan rostálják a hajók legénységét. Különösen azokét, amelyek hoszszabb időtartamú, jelentős feladatokkal kecsegtető utakra indulnak. Mint a Regina is. Mint a Regina... A hajó száguldott, de folyamatosan csökkentette sebességét. A vezérlő számítógép ezt úgy végezte el, hogy a legénység nem érezhette meg a fékezéssel járó kényelmetlenségeket. Sok órára osztotta el a robotpilóta az apró, enyhe fékezési szakaszokat, miközben a radarok szorgosan pásztázták a környéket. A vizuális képernyőkről lassan kiszorult minden más, csak a Demona maradt ott.
Közben a hajóban történt valami. Jelzés érkezett a számítógépbe. Olyan jelzés, amelynek jelentősége volt, és ezt a gép is tudta. Bonyolult áramkörökben száguldottak az impulzusok, a megfelelő pontra érkezve szétváltak, folyamatokat szabadítottak fel. Információk és magányos, kicsiny jelzések egyesültek, váltak valamit kiváltó értékké. Nőttek és csökkentek, és ennek is volt jelentősége. Új folyamatszakasz kezdődött, szerveződött. Már a gép is tudta hát, hogy ebben az új szakaszban a legkülönbözőbb váratlan események is történhetnek. Hatszázezer kilométerre jártak a Demonától. A Boerre-naprendszerben az űrhajó már igen lassan haladt. Taddor kapitány pihenni tért. Meghagyta ugyan, hogy azonnal ébresszék fel, ha valami rendkívüli történne - de ettől úgy igazán nem tartott. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Az ügyeletet Trin vette át és Taddor nem kételkedett abban: ez a férfi rátermett, igazi űrhajós. Még egy pillanatra látta Brod arcát is, aztán inkább Úttára gondolt. Utta megváltás lehetne, jutott eszébe. A szó régies volt, sokan talán nem is tudják ma már, mi rejtőzhet mögötte. Nem használja már senki. "Megváltás?..." Taddor kapitány életének egy régebbi szakaszára is gondolt. Amikor sokat szenvedett, amikor senki sem bízott benne. Amikor hitték, hogy valaha is viheti valamire. De ő összeszorította a száját makacsul, és ment tovább a maga útján... Valahol az álom és a valóság között lebegett még. Ismerte már ezt az érzést... Eljöttek mind, akik ilyenkor itt szoktak lenni. Agya zsongott. Ott volt az anyja, aki sohasem beszélt neki az apjáról. "Talán nem is volt apám?" - kérdezte tőle egyszer Taddor, akkor tizenhárom vagy tizennégy éves lehetett. Még a Földön éltek. Anyja szomorúan mosolygott. Az iskolában is tanulták már, hogy nem kell okvetlenül az apa, a modern tudomány életet varázsolhat egy asszonyba - és az megszülheti egészséges gyer53
mekét - úgy is, hogy az apa már századok óta halott, vagy akkor éppen több tízmillió kilométerre onnan száguld az űrben, és csak sok földi év múlva tér haza... Meglátja majd a fiát, amikor az már tíz-valahány éves lesz. Vagy akár felnőtt... Taddor emlékezett: akkoriban minden este azzal aludt el, hogy egyszer majd hazatér az apja a világűrből. Hogy anyja azért hallgat, mert ezt nem mondhatja el neki. De egy napon surranva megnyílik a ház ajtaja, és a kinti fényből belép egy férfi. Egy szép, rokonszenves, erős, magas férfi, ugyanolyan fekete bőrrel, fekete hajjal és mosollyal az arcán, mint ő maga. Talán még őt is Taddornak hívják majd... Az lesz az apja. De múltak az évek, és apja nem jött el, mert nem is volt. Anyja fivére, a tehetségtelen és erőtlen Josef bácsi viszont annál többet okvetetlenkedett náluk. Taddor nagyon utálta. Manapság elalvás előtt sokszor látja még nagyapját és nagyanyját is, akik majdnem egészen fehérek voltak, de ebből senki sem csinált ügyet. Taddor, ha ma visszagondol, nem is érti már, mit keresett ő annyi idegen ember között. Még az anyja sem igazán volt az ő oldalán, mindig úgy érezte. Nem fogta pártját, ha kellett. Idegenek közé keveredett volna?... Rideg volt a gyermekkor, eseménytelen. Csak a fiú agyában zajlottak a dolgok. A kozmoszt is azért választotta tán, hogy elég távol lehessen a családtól. Mert az nem igazi család volt. Ma is megvannak még, persze. Százhúsz, százhuszonöt évig élhetnek az emberek, főleg azok, akik törődnek is magukkal, az egészségükkel. Hát élnek még a nagyszülők, él Josef bácsi, és él az anyja is. Az asszonnyal évente kétszer beszél pár percet videotelefonon. Persze, ha úton van valahol az űrben, akkor még annyiszor sem. Taddor úgy tudta, otthon semmi sem változott - és éppen ezt utálta a legjobban. Abban a családban csak az emberek életkora változik. A tévéhíradó címlapján a dátum, huszonnégy óránként. Semmi más. Ma is ridegek, ma sem mondanak semmit neki. Az apjáról már nem is kérdezi őket - belenyugodott, hogy nem volt. Taddor már álomba merült. Lassan elmosódtak a va-
lós arcok. Helyettük egy rémálom bukkant fel: egy kertben bolyongott - afféle labirintus lehetett -, a növények is olyan merevek és mozdulatlanok voltak, mintha nem igaziak lennének, mintha műanyagból öntötték volna őket. Megint nem találta a kiutat, pedig nagyon vágyott rá, egyre jobban sietett és lihegett, a szíve is erősebben vert. Ott volt az a férfi, a neve az álomban nem bukkan elő, álomban soha. De az arca ismerős, felejthetetlen: duzzadt sárga pofa, örökké véreres szemek, lassú mozgás. Lassan jönnek a szavak is a szájából. Az első találkozás. "Akar több lenni másoknál, Taddor kapitány? Akar olyan hatalmat, amellyel legyőzhet minden akadályt, bármi is legyen az? Amivel győzelmet győzelemre halmozhat és bebizonyíthatja a világnak, kicsoda maga voltaképpen?" Aztán jön az igaz álom. Amikor elsimulnak a ráncok az alvó arcán és elcsitul a lelkében dúló vihar is.
- Ez a Demona. Az űrhajó már nagyon közel volt a bolygóhoz. A legénységnek éppen ilyenkor nem volt ideje összegezni a mind bővebb adatsorokat, sőt még a vizuális kamerák képeit sem nézhették meg alaposan. A bolygó megközelítése bonyolult hajózási manővert kívánt. Most mindenkinek akadt munkája bőven. - Távolság? - kérdezte Taddor rekedten. - Hatvanegyezer-ötszáz kilométer. - Pályavonal? - A tervek szerint közelít - így Trin. - Az egyenlítő síkjával kétfokos szöget zár be még mondta Brod. - Hamarosan beállunk nullára - tette hozzá Utta. Trin közben folyamatosan csökkentette a hajtómű teljesítményét és előkészítette a fékezőrakéták bekapcsolását is. Az automata vezérlőmű természetesen önállóan is képes lett volna erre, de egy ismeretlen bolygó megközelítésekor számítani kellett nem várt meglepetésekre is. Ezt az emberek igyekeztek számba venni. Figyelemmel 55
kísérték a mágneses tér változásait, a Demona gravitációs vonzásának folyamatos növekedését. A kékesfehér bolygó egyre nőtt a képernyőkön. Különös vonzást gyakorolt rájuk - nem, ezt semmilyen műszer nem mérhette. Az izgalom is hatott az emberekre. Egy ismeretlen kis világhoz közeledtek és az a bolygó minden rejtélyt magában rejthetett. Mindent, amivel az ember nevű kozmikus élőlény még sohasem találkozott... Trin az imént jött vissza a legalsó szintről. A lakótér alsó szintjén, vagyis körülbelül a Regina középtáján helyezkedtek el a zsilipek. Itt egy félhomályos raktárban álltak az űrhajósnyelven egyszerűen csak "szondának" nevezett kis hajtóműves siklóhajók, amelyekkel le lehetett szállni a felszínre, olyan esetben, amikor kockázatosnak látszott ugyanezt a nagy anyahajóval megtenni. Trin előkészítette az egyes számú siklóhajót. Most megint itt volt a teremben és szokása szerint arra is szakított időt, hogy egy-egy másodpercig figyelmesen szemlélje a többieket. Brod fiatal arcáról a lelkesedést semmiképpen sem lehetett volna letörölni. A fiú valósággal élvezte a közelítés minden percét. Majdnem ugyanezt láthatta Utta szép arcán is. De már nem annyira lelkesedett. Igen, aki többször járt az űrben, ismeri a félelem ízét is... Taddor volt a leggondterheltebb. Trin sóhajtott. Sok minden rossz megeshet egy ilyen úton... - Távolság? - Ötvenkettőezer. - Az egyenlítővel egy síkban vagyunk. - Rövid fékezést kérek - mondta a kapitány. Trin megérintette a szenzorokat. Egyszerre két kézzel, két különböző ponton kellett érintenie az elektronikus fékezési táblát; ennyi nehezítést a hajó konstruktőrei találtak ki, nehogy valaha, valamilyen arra nem alkalmas helyzetben mégis véletlenül fékezésre kerülhessen sor. Mindnyájan biztonsági szíjakkal befűzve ültek a helyükön. A Regina saját mesterséges gravitációja tartotta a tárgyakat a padlón. - Sebesség csökkent. Távolság negyvenkilenc-kettő.
- Fordulatra felkészülni. Mi van a Demona sebességével? - Másodpercenként huszonnyolc egész négy. A találkozás szöge kiszámítható... - Dobjátok képernyőre a számsort! "Nyugatról" közelítünk. - Vagyis a bolygó forgásával szemben... Még egy fékezést? - Most is egyet, aztán megkérdezzük a számítógépet, hányadán állunk. Percekig semmi sem történt - látszólag... Mert az űrhajó testében, falai alatt, hajtóművében, kábeleiben és csöveiben ezer dolog történt egyszerre. A hatalmas gépezet a legkisebb szünet nélkül működött, miközben ügyesen manőverezve szelte át a teret. Azt a teret, ahol még sohasem járt ember, csak egy emberkéz készítette intergalaktikus szonda, évekkel korábban. A Demona összes jelét érzékelték már. A fekete jeges semmiben száguldó bolygó megtöltötte az érzékelőket. Impulzusok ezrei jelezték minden percben, mekkora és milyen tulajdonságú űrobjektumhoz közelít a Regina. - T ávolság harmincnégyezer. - Sugárzás normális. Egyetlen érték sem közelíti meg a veszélyes mennyiséget - jelentette Brod. A fiú olykor idegesen elsimította homlokáról a lehulló fürtöket. Utta is ránézett. Tekintetük egy pillanatra találkozott. Tegnap azt mondta neki a fiú, hogy... De nem, erre nem is érdemes gondolnia. Brod azt hiszi, szerelmes lett. De Uttának már sok tapasztalata volt és tudta, ez nem az. A lelkes fiatalság beszélt Brodból. A lánynak nem ez volt az első hosszabb útja. Minden alkalommal beleesett valaki a férfiak közül, és minden alkalommal kénytelen volt kiverni a fejükből a dolgot. Ez nem volt szerelem akkoriban sem, és most sem az. Brod nagyon kedves fiú, de... - Radarletapogatás? - kérdezte Taddor. - A felszínen semmi rendkívüli - jelentette Trin. Kis gondolkodás után hozzátette: - Egy óra múlva megkezdhetjük a leszállási manővert. 57
Milliárd kilométerekkel távolabb az egyik marsi hírügynökségben a számítógépes rendszerré összekapcsolt ezernyi gép képernyőjén egy időben jelent meg a felirat. Ugyanezt akusztikus berendezések már kész hírré fogalmazva, remek minőségű majdnem emberi hangon is továbbították a rádióállomásoknak. A hírt kilőtték a Föld felé is. A Naprendszer szélén elhelyezkedő kicsiny bázisról származó hír így nőtt mind nagyobbá, valóságos lavina lett belőle. Annál is inkább, mert a szöveg alá az elektronikus jelek tízezrei a tévéállomásoknak szánt fotót is továbbították. Ez a Regináról érkezett, és nagyon, nagyon távolról ábrázolta a Demonát. A TÖBB MINT HAT HÓNAPPAL EZELŐTT ÚTNAK INDULT REGINA ŰRHAJÓ JELENTI A BOERRE NAPRENDSZERBŐL. KÖZELEDNEK A DEMONA NEVŰ BOLYGÓHOZ. AZ EMBERISÉG LEGÚJABB FELFEDEZŐ EXPEDÍCIÓJA E HÍR VÉTELEKOR MÁR MINDEN BIZONNYAL MEGKÖZELÍTETTE AZ IDEGEN BOLYGÓT. A LEGKÖZELEBBI JELENTÉS FELTEHETŐEN NEGYVENNYOLC FÖLDI ÓRA MÚLVA VÁRHATÓ.
- Odaértek hát - mondta az egyik férfi. Sárga arcán ideges rángás futott át. Duzzadt szemhéja alól idegenkedve figyelte a tájat. Valójában nem érdekelte, ez sem érdekelte. Társa is csak annyiban, hogy volt kivel megosztania a gondolatait. No persze, nem mindet. Közelről sem mindet. - Igen, uram. Ott vannak már. Hamarosan kiderül, működik-e még az, amit... - nem tudta, hogyan folytassa vagy fejezze be a mondatot. De erre nem is volt szükség. A sárga arcú elfordult az ablaktól. - A lényeg az, hogy ha hibát követtünk el, tudomást szerezzünk róla. Nehogy ismételten elkövessük. Ami egykor kísérlet volt, mostanra tömeges gyakorlattá válhat. Hát nagyon fontos most minden részletkérdés. - Meg kell várnunk, míg a Regina visszatér - mondta gyorsan a másik, aztán nem tudta fékezni a nyelvét és hozzátette: - Ha ugyan... egyáltalán visszatér...
- Erről hallani sem akarok! - kiáltotta a duzzadt arcú idegesen. - Vissza kell jönnie! Így vagy úgy... - Inkább úgy... - suttogta a másik. Közben a sárga arcú is lecsillapodott. Fújt egyet, a padlót nézte. Most már nincs meghátrálás, túl sok energiát fektettek bele... Túl messzire mentek. Ez most az utolsó ilyen eset, ami egyben bizonyíték is lesz. Győzniök kell. És ebben a nagy háborúban az egyik csata, talán éppenséggel az utolsó csata, most azon a távoli bolygón dől el, hogy is hívják... Demona? Igen, Demona. - Vissza fog jönni - ismételte határozottan. - Körpályára álltunk - jelentette Trin. Fölöslegesen, persze, mert a jelenlévők ezt mind tudták. Valahol a hajó fekete dobozában több hangkristály működött most is, felvettek minden szót és minden jelet a vezérlőből. Ha baj érné a Reginát... A mentőexpedíciónak akkor is meg kell tudnia, mi történt, ha csak az űrben sodródó élettelen jeges roncsot talál. A feketedobozok kibírnak mindent... De erre jobb nem is gondolni! Nem érheti őket baj. A Demona ott volt "alattuk". A fehéres légkör csaknem összefüggő rétegben fedte a tájat. A lyukakon itt-ott azért leláthattak. Sárgásvörös sivatagok váltakoztak valamiféle zöldes területekkel. A biokereső szerint ez növényzet lehetett. A radarletapogatás máris felrajzolta a képernyőkre az egyenlítői vidék - északon és délen a harmincadik szélességi fokig terjedő terület - domborzati viszonyait. Egy helyütt igen mély szakadékok, erősen tagolt hegyvidék húzódott, másutt viszonylag lapos fennsíkok váltakoztak. A kanyargós, kiszáradt folyómedrek arról tanúskodtak, hogy feltehetően az év bizonyos szakában szabad víz is előfordul errefelé. De alighanem melegebb, trópusi vidék volt ez. A sarkokhoz közelebb felszíni vizek is voltak, főleg tavak. Tengert csak egyetlenegyet fedeztek fel, vize nagyon sötét volt, majdnem fekete. Az elemzőket működésbe hozták. A Demona levegője természetesen nem volt belélegez59
hető az emberek számára és nem is látszott könnyen átalakíthatónak. Túl sok volt benne a nitrogén, azonkívül felfedezték néhány olyan összetevőjét is, amely a földi típusú élőlények számára valósággal méregként hatott. De nem is az volt a feladatuk, hogy ilyen számításokat vagy spekulációkat végezzenek. Az idegen bolygókra érkező első földi kutatóexpedíciótól mindig - századok óta - csak azt várták el, hogy minél több tényt jelentsen haza. Ezekből aztán az elemzők saját agyuk és bonyolult gépeik segítségével majd kihámozzák a bonyolultabb összefüggéseket és meghatározzák a jövőbeli cselekvés irányait. - Mit mond a számítógép? - kérdezte Brod. Utta keze villámgyorsan táncolt a klaviatúra fölött. Alig érintette a szenzorokat és az egyik képernyőre máris koordináták rajzolódtak ki. - Legalább négy jó leszállóhelyet adott. De egyiket sem a Reginának, hanem a siklóhajónak - jelentette a lány. Taddor felkelt székéből, közelebb jött. Alaposan megszemlélte a két képernyőt. Aztán már csak a nagyobbat nézte, hiszen Utta a négy lehetséges pontot rávitte a másikra. Négy piros pont villogott szabályos időközökben. Trinnek eszébe jutottak az automaták, amelyek segítségét is igénybe kellett vennie odalent a raktárban. A siklóhajók már készen álltak, kettő is. Ha az elsővel baj történne, a második mehet utána, mint mentőhajó. A zsilipben várják az űrhajósokat. - A talajról nincsenek kellő információk - jelezte Brod. Tudta, mit jelent ez. A Regina - még a Demona földinél valamivel kisebb gravitációja mellett is - megsüllyedhet, sőt fel is dőlhet. Ez minden űrhajós rémálma. Ha egy idegen bolygón a talajra zuhan a hajó, ha vízszintes vagy azt megközelítő szögben kerül a talajra, semmi módon nem indulhat el többé. Meg kell várni a mentőexpedíciót, de addig is élni kell valahogy a hajóban. Ha nem mennek tönkre a berendezései... Nagyon sérthető ám a Regina is, futott át Trin agyán. Elég, ha csak a levegőrecirkuláló mondja fel
a szolgálatot. Vannak ugyan olyan robotok, amelyek képesek azt megjavítani, és a vezérlő számítógépben benne van minden javítási program. Azok bármikor átadhatók a robotoknak is. Mégis, valahogy félt most ettől a lehetőségtől. Így érezhettek mindnyájan, és természetesen Taddor is, mert kétpercnyi gondolkozás után a kapitány határozottan közölte: - Még nem szállunk le a hajóval. Még nem... Trin, készítsd el az egyes számú siklót! - Készen áll, kapitány. Egyedül megyek? Taddor Brodra és Uttára nézett. A lány szeme is rászegeződött. Nem kételkedett benne, hogy mindnyájan szívesen indulnának. De éppen Utta tekintetében volt valami, ami miatt Taddor másképpen döntött: - Trin és Brod... ti menjetek. Utta sóhajtott. Már nyitotta a száját, amikor éppen Trin előzte meg a kapitány magyarázatát. De ugyanazt mondta, amit Taddor mondott volna: - Ez veszélyes kirándulás lesz, kislány. Maradj itt. - Az alkotmányban nincs előírva, hogy a nőket jobban kell védeni az űrben, mint a férfiakat - makacskodott a lány. A képernyőn ismét látta a kékesfehér felhők mögött forgó égitestet. Nagyon vonzotta a Demona. Felfedezhetné ő is, a többiekkel együtt... Ajkát harapdálta. Ám mint gyakorlott űrhajósnak, az is világos volt, hogy nem szegülhet szembe a kapitány parancsával. Broddal madarat lehetett volna fogatni. Második emberként elkísérheti Trint?... Elöntötte a boldogság. Már alig hallotta, milyen figyelmeztetéseket intéz hozzá Taddor. Trin elsőként ment le a zsilipbe. Repültek. Fölséges érzés volt. A kicsiny kabinban alig fért el űrruhás testük. A hajtómű töltötte ki az alig tizenöt méteres hajótest nagyobb részét. A "szonda" vagy űrsikló 61
mintegy kiesett a Regina gyomrából, és kezdetben szabadesésben zuhant a Demona felszíne felé. Még nem végeztek röppályaszámításokat. Erre alkalmas volt a sikló saját számítógépe, miként a Regina vezérlése is. A két komputer különben folyamatos rádió-összeköttetésben volt egymással - akárcsak a két részre szakadt legénység. Az üzemanyag-takarékosság miatt még vagy nyolc percig zuhantak szabadon, és nem szóltak egy szót sem. Brod nagyon élvezte az egészet. Trin megfontoltabb volt. A hajóban Taddor és Utta alig néhány percig látták a sebesen távolodó testet - olykor megcsillant a Boerre nap fényében, aztán lemerült a légkör felsőbb, ritkás rétegeibe. Akkor bejött az a kép, amelyet a siklóba épített kamera "látott". - Magasság huszonnégy kilométer - hallották Trin hangját a megafonokból -, a távolság a hármas leszállási ponttól száznegyvenkettő kilométer. - Végül is a hármas mellett döntöttél? - kérdezte Utta halkan. Taddor összeráncolt homlokkal nézte a képernyőt. - Igen. Az egy kiterjedt sziklás fennsík, a közelben egy olyan völggyel, amelyben földrengéskutatásokat végezhetünk - mondta, majd kis szünet után folytatta: Magasság tizenkilenc. A vártnál kicsit gyorsabban süllyedünk. Az irányítószerkezetbe betápláltam a leszállóhely koordinátáit. - A férfi keze a hajtómű kapcsolóján volt, mert ha bejön a jelzés a számítógépből, hogy eljött az idő, be kell kapcsolnia... Párarétegen haladtak át. A légkör sűrűsödött. A műszerek növekvő légellenállást jeleztek, miközben az analizátorok már folyamatosan vették a próbákat a légkörből. Ezeket nem Trinhez, hanem közvetlenül a Regina számítógépéhez továbbították. A vezérlőben jelentek meg az adatok a képernyőkön. - Nézd! - kiáltotta Brod. Az utolsó felhőrétegen hatoltak át. Magasságuk már mindössze egyetlen kilométer volt - és előbukkant a Demona igazi felszíne. Ameddig elláttak, vörösessárga és barna, kihalt táj terjengett odalent. Köves síkság, kisebb-nagyobb dombok.
Most egy zöldes valami csúszott el alattuk, Trin az egyik optikai érzékelőt élesítette, és kiderült, apró bokrok ezrei állnak összevissza, egy szemmel alig érzékelhető völgyben. - Magasság százötven méter. A jelzett pont fölött vagyunk. Leszállunk - mondta Trin a mikrofonba. Sisakja minden irányba széles kilátást biztosított neki, Brod is szorgosan forgatta a fejét, szeretett volna egyszerre mindent látni. Alig tudta visszatartani örömét... Minden szavuk kristályra kerül, és ki tudja, egyszer talán nagy tévéfilm készül a Demona meghódításáról?! Akkor bizony az ő neve is elhangzik majd. Ez így szokás. - Minden adat az előzetes méréseknek megfelelő közölte tovább Trin, miközben átvette a kézi irányítást. A hajtómű már nem működött, kiterjesztett féklapokkal csökkentette a sikló sebességét. Ez már nem az űr, hanem egy bolygó légköre volt. A biztonsági szíjak vállukba, mellükbe nyomultak a puha űrruhán át. Trin biztos kézzel vitte félkörívben a szondát, mind alacsonyabbra siklott. A kövek között felfedezett egy aránylag sík területet. A gravitációs emelőt is működtette, és a légkörön át való repülésnél összegyűjtött sűrített levegőből légpárnát eresztett a sikló alá. Így a teljes fékezés pillanatában sem ütődött a talajhoz a jármű, hanem egy helyben lebegve, lassan ereszkedett alá. Aztán a köves talajra ült. Trin és Brod összenéztek. - A magasságmérő nullán áll - mondta Trin mosolyogva a mikrofonba. - Regina! A sikló megérkezett! Kiszállok. Egy gombnyomás, és az áttetsző fedél hátratolódott. Trin felemelkedett. Majdnem akkora volt itt a tömegvonzás, mint a Földön, hát nagyon is otthonosan érezte magát. Egyszerűen kilépett a talajra, és körülnézett. Odafent a Reginában Taddor a fekete dobozra gondolt. Tudta, a pontos időt az úgyis folyamatosan jelzi. Megköszörülte a torkát, és csak annyit mondott: - E percben Trin Dorg űrhajós, a Regina legénységének tagja kilépett a bolygó felszínére. Ő az első ember, aki megérintette a Demonát. 63
- Élet itt aligha van - mondta Brod egy órával később, amikor ismét felszálltak, hogy ötven kilométerrel odább, a hegyek között is megszemléljenek egy másik lehetséges leszállóhelyet. - Az életnek olyan formái is lehetnek, amit mi el sem tudunk képzelni - mondta töprengve Trin. A vöröses fényben - a Boerre nap most járt a zeniten majdnem eltűntek az árnyékok. Ez itt a demonai egyenlítő vidéke volt. Minden vörösessárga fényben úszott. A talaj kopár volt, itt-ott kövek álltak ki belőle, növényeket nem láttak. - Lehet, élnek e kövek, csak másképpen. Olyan módon, amit mi még nem érthetünk meg. Lehet, él maga a bolygó, egyetlen élet az, és tán tudattal is rendelkezik. - Tréfálsz? - Brod gyanakodva pillantott Trinre, aztán ismét elterelte figyelmét a sok látnivaló. A sikló most pár száz méter magasan repült a kihalt táj fölött. Trin hallgatott, repültek. Hamarosan megérkeztek a másik pontra, és ott is leszálltak. Semmilyen mozgást nem tapasztaltak - nem voltak ott élőlények. Csak a szél kavarta fel olykor a homokot, tüskés, zöld bokrok bólogattak, egy-egy kő indult apró lavinaként a meredekebb domboldalakról, talán a hőség hatására. Brod kitette egyik műszerüket, amely szinte "átvilágította" a talajt alattuk. - Bazalthoz hasonló, több tíz méteres réteg, alatta valószínűleg egy agyagos záróréteg, és alatta ismét sziklák - jelentette rádión az űrhajónak. - Ez a talaj biztosan elbírja a hajót. - Leszállunk - mondta Taddor. Úgy hallották a hangját, mintha ott állt volna mellettük. - De a manőverhez szükségem van rátok is. Gyertek vissza! Trin máris a gépen volt. Brod csodálta türelmetlenségét, de nem tette szóvá. Ő bizony nem sietett annyira, még le is hajolt, kesztyűs ujjai közé vett egy kis talajt kavicsokkal együtt, morzsolgatta: - Hihetetlen, hogy ez... hogy ez nem a mi naprendszerünkbeli föld. Hogy ez egy másik világ... - A kozmosz, bár végtelen, anyagában azért meglehe-
tősen egyforma - mondta erre Trin. - A lényeg úgyis az értelmes lények tudatában játszódik le. Brod nem nagyon értette, mire célozhat társa, nem is kérdezett rá. Beült a siklóba, és az hamarosan felemelkedett. Trin bekapcsolta a hajtóművet - a gyorsulás a fotelekbe nyomta őket. Tudták Taddortól, hogy a Regina most kerüli meg a Demonát - több száz kilométerre kellett eltávolodniok ettől a ponttól, hogy az űrben ismét rátaláljanak a hajóra. Brod tizenhat kilométeres magasságban furcsa rándulást érzékelt. Nem tudta, mi történt, de megijedt. - Mi volt az? - kérdezte Trintől. - Micsoda? - érdeklődött nyugodtan az űrhajós. Brod sejtette, hogy ő is érzékelte, de nem akar pánikot kelteni. Magában még csodálta is, hogyan képes ez a férfi tettetni a nyugalmat. - Valami... Mintha meglökte volna a siklót. - Képzelődsz - felelte amaz, és repültek tovább. Brod Trinre nézett. A sisak csillanó lemeze alatt nem látta most a férfi szemét - az különben sem nézett rá. Brod sejtette, történt valami, amiről Trin nem akar neki szólni. Nagyot nyelt, és már csak arra várt, hogy felbukkanjon valahol előttük a Regina méltóságteljesen közeledő nagy teste. Hogy visszatérhessen oda, ahol az élet, a biztonság - és Utta várja. A Regina leszállt a Demona felszínén. A hajtóművekből kiáramló gázok úgy felkavarták a port, hogy az csak órák múlva ülepedett le ismét a környéken. Az automata készülékek kiegyenlítették a nagy ütközésgátló lábaknál a dőlésszöget. A talajba így is besüppedtek kissé a hatalmas amortizátorok, de a gázterelő lemezek és az embernyi átmérőjű fúvókák vége így is több méter magasan álltak a talaj fölött. Elindulhattak hát bármelyik percben. És ez fontos volt - a lelki nyugalmuk érdekében. Ha veszély fenyeget, máris itthagyhatják a Demonát. De erről szó sem volt. A nap hátralévő részében 65
mindnyájan sorban kijöttek, talaj- és növénymintákat vettek, kőzetelemzéseket végeztek. Az első, csak megközelítőleg pontos eredmény szerint a Demona - és vele együtt nyilván az egész bolygórendszer - körülbelül négy és fél milliárd éves lehetett. Földi időben számítva az éveket, természetesen. Nem volt kétséges, hogy ez a rendszer is ugyanabból az ősrobbanásból származik, mint azok a világok és anyaghalmazok, amelyeket az ember addig felfedezett a kozmoszban. Este volt egy vitájuk. Taddor közölte, hogy a következő hetekben be kell jármok a bolygót, nemcsak az egyenlítői, de a mérsékeltebb égövi vidékeket is. Brod - tán maga sem tudta, honnan vette a bátorságot - szembeszállt ezzel az érveléssel, és azt bizonygatta: jobb, ha egy környéket alaposan felderítenek, ezzel többet tudhatnak meg a bolygó múltjáról és jelenéről, mintha összevissza csaponganak, "akár a lepkék". Lehet, Taddort éppen ez a lepkehasonlat bőszítette fel. Emelt hangon utasította rendre a fiatalembert. Amaz kétségbeesetten nézett társaira. Nem értette, miért ilyen ideges Taddor. A legjobban biztosan az fájt neki, hogy Utta előtt szégyenítették meg. - Az ilyesmiben a kapitány dönt - vont vállat Trin, látszólag közömbösen. De belül nagyon is felkészült egy újabb vitára. Úgy látszik, konfliktusoktól sem lesz mentes ez az utazás. - Pár napig itt maradunk, aztán repülünk tovább mondta végül Taddor. Még látta Utta arcán a csodálkozást. "Nem tetszik nekik, hogy ilyen kemény vagyok? Hát majd elviselik ezt is", mormolta magában, a kabinja felé ballagva. - Nagyon tetszel nekem - mondta Brod Uttának. A lift közelében álltak. A folyosón csak egy lámpa világított; takarékoskodtak az energiával. A férfi arca félig árnyékban volt, amikor közelebb húzódott a lányhoz. - Ne udvarolj. Nincs értelme - mondta a lány nyugodtan. Brod kihúzta magát: - Miért ne lenne értelme?... Itt vagyunk egy hajóban,
két egészséges ember. Egy nő és egy férfi... A képlet több ezer éve olyan egyszerű. - Igen, a képlet egyszerű - mosolygott keserűen Utta. - És az nem jut eszedbe, hogy ezt nekem is akarni kéne? - Gyere be a szobámba. Megbeszéljük - a férfi elkapta a lány karját. Utta nem először volt már ilyen helyzetben. Tudta, kívánatos a teste, és a férfiak, különösen az űrben, telve vannak vágyakkal. - Nyugalom. Nem megyek sehová. - Nem vallok neked szerelmet, mint a régi videofilmekben - erősködött tovább Brod. A szorítása erős volt, de Utta finoman kibontakozott belőle. A férfi keskenyre zárta ajkát, hallgatott volna, majd ismét csak kibukott belőle a szóáradat: - Most már modern időket élünk. Ha úgy érezzük, szükségünk van valakire, közöljük vele. Ennyi az egész. - No, egy apróságról megint elfeledkeztél - mosolygott kínosan a lány. Nem akarta kenyértörésre vinni a dobot, de Brod hajthatatlansága erre kényszerítette. - Miről? - kérdezte Brod. - A másik embernek is ugyanazt kell akarnia - ismételte Utta. - Gyere velem, és biztosan akarni fogod te is - mondta magabiztosan Brod. Most nem volt rokonszenves. Utta megnyomta a lift hívógombját: - Aludd ki magadat, Brod - tanácsolta. A fiatal férfi nem mozdult; szótlanul nézte, hogyan csukódik be az ajtó a lány mögött. Aztán dühösen legyintett, és elindult a folyosón. Ez a nap olyan jól indult, és milyen rosszul végződött. Elöbb az a vita a kapitánnyal, aztán ez a kudarc... A férfi mind gyorsabban lépkedett. Nem vette észre, hogy a lift másik oldalán egy sötét árny mozdul. Volt ott valaki, aki hallotta a beszélgetésüket is, de nem árulta el jelenlétét. Két napig ki-kijártak a környékre, Brod általában Trinnel, Utta a kapitánnyal párban. Brod csak magában dü67
höngött. Már a kapitányt is azzal gyanúsította, hogy elcsavarta Utta fejét. Erről persze nem szólt Trinnek sem, csak magában füstölgött. Közben a Demonán tovább zajlott a négy ember munkája. A harmadik napon Taddor úgy vélte, már eléggé felkutatták a környéket. Utta bele is fáradt a sok mászkálásba. Amennyire lelkesítette kezdetben a Demona, annyira unalmas lett a táj, az egyhangúság. Már nem volt annyira elragadtatva a bolygó felszínétől, attól a ténytől, hogy addig ismeretlen "világot" fedezhetnek fel... Trin szokása szerint nem szólt, nem panaszkodott. Este az étkezőben összefutott Uttával. Ketten voltak. A lány lassan evett, csak néha vetett egy pillantást a férfira. Aztán váratlanul megkérdezte: - Te sohasem beszélsz magadról, Trin. Ki vagy te tulajdonképpen? - Egy ember - felelte amaz a legkisebb habozás nélkül. Mintha felkészült volna a kérdésre. Vagy már máskor, másutt, másoknak is ugyanígy válaszolt ugyanerre a kérdésre? Utta nem tudhatta. - Ezt eddig is sejtettem - a lány eltolta maga elől a tányért. Trin most jól megnézte. Milyen selymes a haja, gondolta. A mozdulatai is mások, mint a korabeli nőké. Harminc lehet vagy harmincegy?... Nem csitri már, de nem is "öreg". Űrhajósként sem lehet nagy rutinja, viszont van még benne lelkesedés. Az ilyenek viszik, valamire a kozmoszban. - Egy ember, aki szereti a világűrt - folytatta Trin. Most már csak egymást nézték. - Negyvenkét földi évvel ezelőtt születtem a Trendal nevű bolygón. Van egy ikertestvérem, Bart. De nem hasonlítunk egymásra. Ő a Földön él; orvosbiológus, és utálja a világűrt. - Ennyi? - kérdezte a lány. Furcsa fény gyúlt a szemében. Most nem gondolt Brodra. Taddorra sem - pedig mostanában úgy érezte, a kapitánynak sem közömbös. Ez az általános rajongás személye iránt eléggé feldobta lelkivilágát. Néha nagyon értékes embernek érezte magát - legalábbis itt a Regina fedélzetén. Trinból ragaszkodást érzett. Csöndes, de erős érzel-
met, és Utta mindig megérezte az ilyesmit. Annak idején az anyja azzal bocsátotta útjára: "Menj ki az életbe, és minél kevesebb sebet szerezz." Tizenkilenc évesen furcsállta ezt a mondatot, de három vagy négy év sem telt bele, és megértette mélységes értelmét. A figyelmeztetést. Az élet tele van csapdákkal. Olyan társasjáték, ahol a résztvevőket kötelezően szólítják színpadra, és senki sem kerülheti el a sorsát. Érik sikerek és kudarcok. A legtöbbért neki magának kell megszenvednie. Itt sokat jelent egy társ, aki védelmez és erőt ad. "Milyen slágerszövegszerű ez így", gondolta néha, de nem volt képes másképpen, találóbban megfogalmazni. Nézte Trint. Jól emlékezett még első bizalmasabb beszélgetésükre, amikor csak ők ketten voltak "ébren" a hajóban. A lány most elégedett lehetett volna; hiszen mire a Demonára értek, mind a három férfi utastársa így vagy úgy szerelmet vallott neki. Illetve Trin az, aki nem ajtóstul rohan a házba - ahogyan régebben mondták. Tart egy távolságot, és egy bizonyos "sebességet"... nem sieti el a dolgokat. De azért nem is titkolja el, hogy szeretne hozzá közeledni. Rokonszenves, nem túl fiatal, és nem is beképzelt. Mint Brod. No és Taddor is öntelten közeledett hozzá - a lány most eszébe idézte Taddor célzásait, mozdulatait. Mind-mind azt bizonyították, hogy az a férfi sem közömbös iránta. - Holnap is kimentek? - kérdezte aztán a lány. - Majd a kapitány eldönti - felelte azonnal Trin, nem változtatva hangján. Ez a közömbösség meglepte Uttát. Trinnek mindegy lenne, mi történik? Nincs semmi saját kezdeményezése vagy legalább akarata? Vágya? Trin folytatta: - Próbáltam rábeszélni, hogy menjünk át a bolygó ellentétes oldalára, a másik féltekére. Vagy legalább pár száz kilométerrel odább, ahol másfajta a terep, és több érdekeset fedezhetünk fel, mint itt. - És mit válaszolt? - Még semmit. Majd reggel, azt mondta. A "reggel" természetesen a bolygón uralkodó időszámítási módot jelentette már. Amióta a Regina leszállt a Demonán, ők is átvették ezt az életritmust. A Demona 69
hajnalán keltek, napjának nyugtával pihentek le. Az űr örökös sötétsége és egyhangúsága után nagyon jólesett most ez a majdnem földi életritmus. Jött Taddor, csak fél szóval üdvözölte őket, komoran állt az automata elé. Trin még várt egy percig, hátha mond valamit, aztán elköszönt. A lány is követte. Amikor a küszöbről visszanézett, a kapitány széles vállú, fekete alakja nem fordult feléje. Másnap délelőtt Trinnek sikerült rábeszélnie a kapitányt, repüljenek át a keleti félgömbre. Itt egy kevésbé kietlen, bár szintén sziklás fennsíkon szálltak le. Viszont a környéken dombok, sok növény, sőt egy kicsiny tavacska is volt. Az első napon felváltva mindnyájan elhagyták a hajót, és rengeteg növény- és vízmintát gyűjtöttek be. A földinél valamivel kisebb gravitációt hamar megszokták, és alkalmazkodtak hozzá. Brod különösen lelkesedett, Trin alig győzte fékezni. El-elkószált, olykor az éterben kellett keresni őt. A hajó körül az űrruhás alakok között fel-feltűnt a kapitány is. Egyszer elment a tóig, majd káromkodva jött vissza; egy helyen csaknem derékig süllyedt a sárba; sokáig tisztogatta szkafanderét. Ami megváltoztatott mindent, az kora délután vette kezdetét. Utta és Brod éppen az ebédlőből jöttek ki, Trin már a lenti zsilipben állt beöltözve, amikor az egész hajóban megszólalt a hangszóró. A vezérlőautomata emberi hangon közölte: - ISMERETLEN EREDETŰ RÁDIÓJELEKET VETTEM... ISMÉTLEM: ISMERETLEN EREDETŰ RÁDIÓJELEKET VETTEM. INTÉZKEDÉST KÉREK. INTÉZKEDÉST KÉREK.
Taddor máris rohant a vezérlőbe. Utta és Brod megtorpantak, a lélegzetük is elállt. Aztán nekilendültek ők is, nem várták meg a liftet; kapkodva-lihegve futottak fel a lépcsőn. Csak Trin maradt aránylag nyugodt; megvárta, míg kiér a zsilipen, és lemegy a külső liften a Demona felszínére. Rádiókészülékén át természetesen ő is értesült mindenről.
Taddor utasította a gépet, játssza le nekik a hangkristályra vett jelsorozatot. A jelek nem túl erősen érkeztek északkeleti irányból, és minden arra mutatott, hogy nem is nagy magasságból. Azt sem zárhatták ki, hogy a bolygó felszínéről. Összesen negyvennégy jel érkezett kilenc szünettel meg-megszakítva, amelyek logikus egységnek látszottak - csak az emberek azt nem tudhatták, mit jelentének. És kik küldték, őket?... - Értelmes lények! - szakadt ki Brodból a kiáltás. A diadalüvöltés. Hát nem is kételkedhettek ebben. Hiszen sok milliárd kilométerre nem volt rajtuk kívül ember, sem ember készítette műszaki eszköz, amelyről származhattak volna a jelek. A Boerre naprendszerben csak ők kutatnak most. És... valaki más is? Idegenek? Taddor arcán földöntúli fény ragyogott. - Ez nem vitás! - szólt bele Trin is odakintről. - Mit tegyünk most? - Meg kell keresnünk őket! - lelkesedett Utta. Brod közben tovább beszélt. - Ezek ők, biztosan ők! Ki hitte volna, hogy éppen mi találkozunk velük! Vagy ötszáz éve keressük őket a mindenségben, és akkor éppen a Regina legénysége akad össze velük! - Mi vagyunk az elsők! - ugrált fel-alá Utta. Taddor közben megkapta a jelek vizuális-leírását is; megjelent a képlet a képrnyőkön, és a számítógép kinyomtatta papírvékony, eltéphetetlen műanyag lapra is. Taddor most a pultra terítette a fehér csíkot, és megbűvölten nézte. Brod is odahajolt. - Ez az!... Számoljunk csak! Meg kellene fejteni az üzenetet! - A gép majd megpróbálkozhat a dekódolással - javasolta Utta. Olyan volt, mint aki lázas. - Nem kellene elindulni a jeladó irányába? - kérdezte Trin kintről. - Kihozhatok egy szondát, és gyerünk! - Előbb pontosan kell bemérnünk az adó helyét - felelte Taddor. Aztán csönd lett a hajóban; társai nyilván lázasan ke71
resték vissza a vezérlő műszereiben, hogy pontosan honnan jött az ismeretlen adás. Trin közben a hajó mellett állt. Ajka szegletén kesernyés mosoly. Találkozni az Idegenekkel?... Évezredes álom. A földiek, amióta csak a kozmoszba nyílott a szemük, mindig megpróbálták elképzelni annak másféle lakóit. Valaha istenekkel népesítették be az égi világot, aztán idegen űrhajósokat képzeltek oda... Bár valószínű volt a jelenlétük, mégsem találkoztak velük sohasem. Nem is léteznének?... A realisták is hitték, hogy "amazoknak" valahol létezniök kell. Biztosan vannak, és egyszer be fog következni a találkozás. De éppen most? Itt?... Trin nézte az idegen tájat. Elvileg persze mindenütt lehetséges. Minden tér- és időpontban, bárhol a végtelen nagy és még megannyi ismeretlen törvényszerűséget tartalmazó kozmoszban. Akkor hát a Demona bolygó sem kitüntetett pont: éppen olyan, mint a többi. Számba jöhet ez is. De a férfi arcáról nem olvadt le a mosoly. Aztán a rádión megismételte ajánlatát. Taddor ideges félszóval válaszolt. Nyilván még mindig kerestek. Trin félig behunyt szemmel nézte a tájat. Itt lennének az Idegenek?... Minden olyan békés és főleg: néptelen. Semmilyen élőlényt nem láttak eddig, a növényeken kívül. Az állatvilág, ha van is, igen kezdetleges lehet. Végre lejöttek lifttel a többiek, már be voltak öltözve. Taddor is izgult. - El kell mennünk kelet-északkeletre, ennyit tudunk csak. Az adás túl rövid ideig tartott - panaszolta. Broddal madarat lehetett volna fogatni. - Az Idegenek!... Itt vannak valahol! A jelek erősségéből következik, hogy nem a kozmoszból jöttek. Nem is valahonnan nagyobb távolságról. Innen, erről a bolygóról sugározták ki őket! - Trin, te nem is örülsz? - kapta el a férfi szkafanderes karját a lány. - Képzeld el! Ha találkozunk velük! - Az nagyon jó lesz - mondta az űrhajós. Taddor végre döntött. - Magam megyek az egyik siklóval, ti ketten a másik-
kal. Valaki maradjon a hajóban! Ha baj történne... – el harapta a szót. - Ha egy mód van rá, hadd menjek! - kérte Brod. - Rendben - felelte Taddor. Utta Trinre nézett. Lemond-e az ő javára? Ez afféle próba is lehet, gondolta gyorsan a lány, de a világért sem mondta volna ki. Trin persze volt annyira gyakorlott, hogy kiolvashatta ezt a tekintetéből. Mégis, egyetlen hosszú percig hallgatott. Utta közben tűkön ült. Akkor szólt Trin: - Menjetek csak, majd maradok én a hajón. A férfiak csodálták, hogy nem kér a dicsőségből. Erre kényszeredett mosollyal válaszolta. - Én léptem elsőnek a Demona felszínére. Most már úgyis bekerül a nevem a dicsőség könyvébe... Menjetek nélkülem. A hajó összes érzékelőjét beállította. A rádiótartományokat figyelő készülékek állandóan az étert kémlelték. Különösen a VHF-frekvencián volt erős megfigyelés, amelyen az első jelsorozat is érkezett. De nem zárhatták ki, hogy a következő jelek más hullámhosszokon, más tartományban lesznek vehetők. Ez kizárólag az Idegenek akaratától vagy lehetőségeitől függött. Készen álltak a rögzítők is - ha valahonnan ismét jelzés érkezne, azonnal felveszik. Tulajdonképpen nem volt semmi dolga. Ha Taddor és társai jelentkeznek, a megafonok azt is közvetítik neki. És válaszolhat is bármelyik helyiség mikrofonjából. A vezérlő minden utasítását teljesíti. Remélte, nem éri baj társait - mert akkor haladéktalanul indulnia kellene megmentésükre. Kihasználta az időt. Előbb lement az egyik alsó raktárba, és egy robot segítségével kiszabadította a terem hátsó falánál elhelyezett és jól becsomagolt tárgyat. Kihozta az előtérbe, majd elküldte a robotot, és maga csomagolta ki. Közben nagy volt a csönd - sem az idegenek rádióadója, sem társai nem szólaltak meg az éterben. Sejtette, mit eszelt ki a kapitány - két "szondával" repülnek a talajjal 73
párhuzamosan, körülbelül ötszáz vagy ezer méter magasan, és figyelik a felszínt... Abból a magasságból legalább tíz-tizenkét kilométeres sávot figyelhetnek meg. De találnak-e valamit? Trin tovább dolgozott. Egy szállítórobottal a liftbe vitette a tárgyat, aztán levitte a "földszintre", közvetlenül a külső lifthez. Egy másik raktárból kihozatott még valamit, a kettőt egy szakrobot percek alatt összeszerelte. Akkor mindezt kivitte a zsilipbe, ismét űrruhát öltött, és lement a Regina mellé. Vagy harminc méterre a hajótesttől megállította a platós szállítórobotot. A keskeny, hosszúkás testet a pneumatikus emelőkar függőlegesre állította. Aztán eltávolodott onnan, kis készülékével impulzust küldött... A fényes felvillanás pillanatában elfordította a fejét is. Amikor ismét kinyitotta a szemét, és felnézett - már csak egy hófehér füstcsíkot láthatott, amit a szél máris kezdett szétszaggatni. Mire Trin a szállítórobottal felliftezett a hajó külső oldalán, nyoma sem maradt annak, amit tett. Bent járt már ismét a hajóban, amikor a hangszórókból rádörrent Taddor. - A Reginát hívom! Trin, azonnal jelentkezz!
4.
- Jelentkezem - mondta Trin Dorg nyugodtan. - Az adóállomást nem találtuk meg. Most száznegyvennyolc kilométerre keletre vagyunk a Reginától. Megfordulunk. - A többiekkel minden rendben? - kérdezte a férfi. Nagyon szerette volna Uttát hallani. És a lány - mintha csak sejtette volna - azonnal válaszolt az éterben. - Igen, nálunk is rendben minden. Brod nagyon sajnálja, hogy nem találkoztunk az Idegenekkel. Brod is mondott valamit, nem lehetett rendesen érteni, Trin még kivárt. Aztán elment a szobájába. Öt perc múlva jött vissza. A radar már jelezte a közeledőket. Azon a napon estefelé sokáig beszélgettek. Taddor izgatottnak látszott. Nem mondta ki, de Trin sejtette: nem tett le a reményről, hogy találkozni fognak az Idegenekkel. Taddor kapitány egy kis diadalra vágyott. Vagy nem is kicsi dicsőségre?! Brod is meg volt róla győződve, hogy az Idegenek itt lehetnek a közelben, talán a számukra láthatatlan módon? Utta emlékezetéből előbukkantak a gyermekkorban látott videofilmek; az idegen lények - állította - felvehetik a fizikai környezet formáit. Tehát megbújhatnak a sziklákban, kövekben, sőt növényekben is. Taddor a dekódológépet faggatta. A központi számí75
tógép villámgyorsan több programot is kidolgozott, de az első órákban nem tudta megfejteni a negyvennégy jelből és kilenc szünetből álló fura adást. A legkülönbözőbb módokon forgatta ki, elölről-hátulról, tetszés szerinti pontokat véve elejének vagy végtelenítve az adást, valamilyen ritmust is keresett - mindhiába. Még a zene nyelvére való fordítást is megpróbálta, de a kottaírás sem hozott eredményt. Utána összefüggést keresett az elemek rendszere, az atomok, a molekulák, sőt a gének világa és az idegen jelek között is - ám itt sem járt sikerrel. Az egyes jelek gyakorisága sem jelenthetett kiindulópontot. Ugyanis - gyanították - a jelek egy idegen nyelv szabályai szerint követték egymást. Erről a nyelvről semmit sem tudtak. Még azt sem, vajon használói normális körülmények között milyen módon értenek szót egymással. Akusztikusan, elektromágnesesen, fizikai érintkezés révén, fénnyel, vegyi úton vagy más módon továbbítják információikat?... Nehezen aludtak el. Trin volt csak nyugodt. Idegenek?... Mindig voltak idegenek…Vannak is - magyarázta magának. E félhangon kimondott szavait bonyolult magyarázat követte, aminek biztosan nem örültek volna társai. Számukra az idegen szó egészen másfajta lényeket jelentett. Trin Dorg viszont úgy érezte, többet is tud amazoknál. Az "idegen" éppenséggel lehetünk mi magunk is. Bennünk is lapul egy nagy adag idegenség, amelynek hatására olykor képesek vagyunk - képesek lennénk, lehetnénk - feláldozni saját civilizációnkat, annak egyedeit, netán még önmagunkat is! Másnap reggel, amikor lement az étkezdébe, nagy vitában találta Taddort és Brodot. A szőke fiatalember dühösen csapkodott a levegőbe, és néha majdnem artikulátlanul kiabált. Trin kis figyelés után rájött: Brod nehezményezi a kapitány egyik döntését. Taddor ugyanis azt akarta, hogy a hajóval röpdössenek a bolygó körül, míg ismét meghallják a jeleket. - Ha elektromágneses hullámokat használnak, kell hogy legyen fogalmuk az űrhajózásról is. Biztosan érzékelik a hajónkat, és újabb jelsorozatokat küldenek.
- Itt kell lenniök a közelben! - toporzékolt Brod. Fiatalos hév öntötte el, no és makacssága mindent felülmúlt: - Kár lenne most elmenni! Ha itthagyjuk ezt a vidéket, többé nem üzennek nekünk. Azt hiszik majd, eltávoztunk örökre. - Ostobaság! - legyintett, Taddor. Trin leült és enni próbált. Utta is megjött; mindketten szótlanul hallgatták a vitát. Nem tudni, Brodra mennyiben gyakorolt hatást a lány jelenléte, de úgy látszott, hogy még akaratosabb lett. Taddor sem hagyta magát. Hamarosan úgy érezte Trin, ezek ketten meg akarják mutatni a lánynak; kik ők valójában, milyen kemény, akaratos férfiak... Akik mindig célt érnek... Trin csak magában mosolygott rajtuk. Viselkedésük meglehetősen éretlennek tűnt. - Itt kell maradnunk, és naponta bejárni a környéket, legalább száz kilométeres körzetben! - erősködött Brod. - Van elektrokocsink is nem igaz? A terepjáró ideális lehet erre a célra. - Ilyesmire nincs idő! Csak pár hétig tartózkodhatunk a Demonán, nem hoztunk magunkkal nagyobb készletet. Sem élelmiszert, sem levegőt. - Majd mindenki hibernáltatja magát a visszaúton, hogy annyival kevesebbet fogyasszunk! Amit így megtakarítunk, azt felhasználhatjuk egy újabb tíznapos itt-tartózkodásra. Így legalább egy hónapig itt lehetünk. - A Föld ezt nem engedi meg - makacskodott a kapitány. - Meg sem kell kérdezni! Ez az ügy sokkal fontosabb! Elég volt Taddorra nézni, hogy lássák: ez az egyetlen, amiben egyetértenek. Az Idegenek léte vagy annak bizonyítéka... A találkozás lehetősége! Ez az csupán, ami számít! De Trin mást is látott. A két férfiban a mindenáron győzni akarás vágya lobogott. Tegnap óta megváltoztak. Vagy mindig is ilyenek voltak? Csak ez az érzés, ez a mindent elsöprő vágyakozás nem bukkanhatott ki belőlük? A rejtélyes rádióadás tette ezt velük? A férfi próbálta józanul mérlegelni a dolgot. Mi esélyük lehet? Melyiküknek van igaza? 77
És akkor hirtelen megszólalt a megafon. - ISMERETLEN EREDETŰ RÁDIÓADÁST VETTEM. INTÉZKEDÉST KÉREK! A vezérlés beszélt. Ők négyen azonnal abbahagyták a vitát, és mint az őrültek csapták le tányérjaikat, rohantak fel a vezérlőbe. A nagy képernyőn ismét ott ragyogott egy jelsorozat. Az emberek egymás szavába vágtak: - Most hatvanhárom jel jött, tizenegy szünettel. - Kelet-északkelet helyett csaknem dél! - Egy képzeletbeli, egyenes vonalat húzzunk az adás pontja és a hajó között... - Akkor azt meghosszabbítva, csaknem a Demona déli sarkát metszi. - De nem lehetett olyan messzire! - Ezt sajnos nem tudjuk megállapítani. Csak azt, hogy az adás valahonnan erről a vonalról jött. - A megfejtés reménytelen? - ezt Trin kérdezte, és rögtön a dekódolóba továbbította a felvételt. A számítógép ismét elkezdte küzdelmét az értelmetlennek tetsző sorozattal. Taddor nagyokat nyelt. Brod újabb érvet érzett a kezében. Utta csillogó szemmel nézett rájuk: - Nos, tovább várunk, vagy elébe megyünk az eseményeknek? - A radarantenna néhány másodperccel a sorozat vétele után önműködően arra fordult, és megpróbált "ráállni" az adóra. De semmit sem talált. - Hogy az ördögbe tűnhetett el? - Egyszerűen beszüntette működését, mire bemérték volna. - Utasítani kell a vezérlést, hogy legközelebb már az első három-négy jel vételekor irányítsa rá a radart. Taddor szinte magánkívül volt az örömtói. Ilyennek még sohasem látták. Nyoma sem volt a megfontolt, nemegyszer komor parancsnoknak, aki embereit csak három lépésre engedte magához. Most elvesztette állítólagos méltóságát: - Most már nincs kétség! Itt vannak! - Sőt az is lehet, szándékosan jeleztek nekünk! – tódította Brod.
Ez volt az a rövid pillanat, amikor majdnem egyetértettek, és nem veszekedtek. De aztán hamar vége szakadt a békés hangulatnak, mert ismét nézeteltérésük támadt. Utta nem tudott vagy nem akart közbeszólni. Trin sem játszotta a békebíró szerepét. Brod azt hajtogatta, hogy ugyanazon a frekvencián sugározzanak nekik bármilyen adást. Ha adójuk van, biztosan van vevőkészülékük is, érvelt. Ez nagyon logikusnak látszott. De Taddor valami okból inkább az azonnali, személyes keresés mellett döntött. Nem elégítette volna ki a csak rádión át felvehető, "steril", személytelen, nem igazi kapcsolat. Mielőtt szólhattak volna hozzá, kirohant a vezérlőből. Egyáltalán nem viselkedett úgy, mint egy kapitány. Brod magában káromkodott, Trin Utta mellé húzódott, s halkan mondta. - Ügyes húzás lenne, ha visszasugároznánk amazoknak a saját adásukat, mondjuk kétszer vagy háromszor. Világossá tehetnénk számukra ezzel, hogy mi is értünk a rádiózáshoz, meg tudjuk örökíteni és ismét leadni az egyszer már elhangzott adásokat. - És akkor talán kapcsolatba lépnének velünk – helyeselt a lány. Egy másodpercre összenéztek. "Mi nem veszekedünk. Mi valahogy ismét egyetértünk", gondolta a lány. Brod állt, előttük: - Viszek egy siklót, és elrepülök az adás vonala mentén. - És Taddor?... Ő is azt csinálja - mutatott Trin a műszerekre. A zsilip jelzője zölden égett - a kapitány már benne állt. Egy fekete-fehér képernyőn látták is, amint elhelyezkedik az egyik űrsiklóban. Brod megvetően lebiggyesztette a száját: - Én is elmegyek, és megelőzöm. Bármit tesz is Taddor kapitány, én fogom elsőként felvenni a személyes kapcsolatot az Idegenekkel. - Ezek valóságos versenyfutást rendeznek! - mondta Utta. A nagy képernyő előtt állt. Az imént futott be 79
Taddor jelentése: startolt az egyik siklóval. Látták Brodot is: most ment be a zsilipbe a másik légi járművel. Trin a fogát szívta: - Ez a Brod csak fölöslegesen avatkozott bele a dologba. - Milyen dologba? - kérdezte értetlenül a lány. Trin nem válaszolt. Nézte a képernyőt, s látta, hogy Brod is elrepült, aztán csendesen folytatta a megkezdett beszélgetést. - Elsők akarnak lenni, nem érted? A dicsőségvágy ma sem halt ki az emberekből, de nem ám! Brod úgy érzi, ha ő találkozik elsőként az Idegenekkel, minden veszély ellenére egész életére sínen lesz! Akkora karriert fut be, mint talán még soha egyetlen ember sem! - Trin leült, és nem vette le szemét a képernyőkről. - Ki emlékszik már az első űrhajós, az első pilóta vagy tengerész nevére? Azt sem tudjuk jószerével, ki lépett elsőnek a Marsra, a többi bolygóról nem is beszélve... De ez, Utta, ez most más! Itt valóban lehet "aratni", ahogyan ők gondolják. Az emberiség évezredes álma... Az Idegenek... Aki biztos hírt hoz felőlük, aki felveszi velük a kapcsolatot… Mérhetetlen diadalt arat! Semmi máshoz nem hasonlíthatót! Sejtettük persze, már régen, hogy valószínűleg űrhajós lesz az illető. Emlékszel, mennyi előadást tartottak erről az iskoláinkban is? Az űrhajósképzőben? A "kozmikus etika" címszó alá lopták be, mit és hogyan kell majd tennünk, ha végre találkozunk velük... Hogy pozitívan süljön el a dolog, világért se legyen belőle harc, ellentét... - Hát ezek itt nem túl etikusan viselkedtek - intett Utta a képernyőkre. Taddorra és Brodra célzott. Trin maga elé nézett, szinte a kemény műanyag padlónak mondta: - Bizony nem. Ki tudja, hová fajul ez a játszma? - Taddor is elvesztette a nyugalmát. - Igazad van. Ő egészen más eset... talán. Nem fiatal, nem áll a pálya kezdetén. Brod még másutt is győzhet. De Taddornak hamarosan befellegzik, fel kell adnia a repülést. Még egy vagy két év, és az orvosok találnak nála
valamit. Nem véletlen, hogy harmincöt-negyven év az a maximális időszak, amennyit röpülhetnek az űrben a szakemberek. Utána valami felborul a szervezetükben. Kezdődő apróbb betegség vagy másfajta kockázati tényező, ami miatt már nem engedik ki őket az űrbe, különösen nem hajót vezetni, másoknak parancsolni... Neki ez az utolsó esélye. Amit az űrben, mint hajós nem érhetett el, azt most megszerezheti mint kutató... Mint egy tudományos kutatóexpedíció vezetője. Volt egy kis adag megvetés Trin hangjában, de erre a lány most nem ügyelt. A radarképernyőn még majdnem egymás mellett látták a két fénypontot, aztán lassan eltűntek... Trin felállt, Uttához lépett. - Jó, hogy te itt maradtál. És csak nézték, hosszan nézték egymást. Taddor űrsiklója késő este érkezett vissza. A kapitány fáradtan tette le a gépét a Regina felmagasodó teste mellé. Mielőtt kiszállt, körülnézett. Nem szerette volna, ha meglátják: reszket a keze. Csak a fáradtságtól?... Néha be-behunyta a szemét is. Hazafelé már kizárólag a műszerei vezérelték a siklót. A biztonság kedvéért felment három kilométeres magasságra, és a robotpilótára bízta vezetést. De így sem lehetett nyugodt. Ez egy idegen bolygó volt. Az a szó, hogy idegen, most mást is jelenthetett... Mélyeket lélegzett. Oxigéntartályában - csak kisebb palackot vitt magával - már nem sok maradt; látta a folyadékkristályos kijelző most szinte fénylő számjegyeit. A négy számjegyből az első kettő már nulla volt. Éppen ideje volt visszatérnie. Rádión szólt ide harmincöt perccel korábban; tudta, Utta az ügyeletes, és leküldi érte a liftet. Az iránt sem lehetett kétsége, hogy a radarkészülékek kísérték siklója repülését. Legalábbis itt látták egy ideig. - Nem jelentkeztek? - kérdezte most a rádióban, miközben a liftre várt. - Nem, kapitány. Azóta csönd volt. 81
- És Brod? - Nem találkoztatok? - érdeklődött enyhe csodálkozással hangjában a lány. - A radar szerint majdnem egymás mellett repültek el. - Igen, de később szétváltunk. Brod elhúzott tőlem mondta a kapitány. - Próbáld meg hívni a hajó adóján. Ez sokkal nagyobb teljesítményű rádióállomás volt, mint az űrsikló rádiója, nem is beszélve a sisakokba épített készülékekről. Míg Utta ezzel foglalkozott, Taddor belépett a zsilipbe. Sötét volt ott. Tudta, felgyújthatná sisaklámpáját, de valami visszatartotta ettől. Állt, hallotta, hogyan nyomják be a gépek a levegőt... Mindjárt kinyílik a másik ajtó, és mehet be a hajóba. De az a sötétség... Emlékeztette valamire. Nem volt ez éles, jól körülhatárolható emlék. Most sem az idő, sem a hely nem jutott eszébe, pedig erősen töprengett rajta - pár másodpercig. Az a sötétség... hasonlított ehhez. Pedig akkor nem állt, hanem feküdt. Egy ágyon. Vagy valamilyen kísérlet volt. Még legalább hat évvel ezelőtt történhetett. Mielőtt a Plútóra indult. Igen, biztosan akkor volt, az első ilyen expedíciója előtt. Feküdt tehát valahol, a hátán - erre most is jól emlékezett - és körülvette a sötétség. Volt benne valami ijesztő. Azt hitte, ez is hozzátartozik a kísérlethez, talán meg akarják ijeszteni, és azt lesik, miképpen fog reagálni? Aztán nem gondolt semmire, mert világosan érezte, hogy valami történik az agyában: idegen gondolatok motoszkálnak benne, mintha a helyüket keresnék. Valahogy igen meghatározhatatlan, felismerhetetlen volt mindaz. Lehet, hogy csak álmodta?... Szétnyíltak a zsilipajtók, és azonnal elmúlott az emlék. Ami talán nem is emlék volt. Taddor kapitány határozott léptekkel ment ki a folyosóra, és egy percen belül a vezérlőben termett. Utta valamit láthatott az arcán, mert megkérdezte: - Történt valami, kapitány? - Csak az, amit tudsz - felelte Taddor. - Brod tényleg nem jött vissza?
- Aggódom érte - így Utta. - Hiszen éjszaka sokkal nehezebb repülni, főleg ismeretlen terepen. - Biztos meglepte valahol az éjszaka, mert makacsul repült előre. Ott maradhat reggelig - vélte a kapitány. Utta hallgatott. Azon kapták magukat, hogy a megafonokra figyelnek-fülelnek... hátha? De Brod nem jelentkezett, s rádión sem tudtak kapcsolatot teremteni vele. Azon az, éjszakán tökéletes csönd volt a Demona körüli éterben. Brod nem tért vissza másnap délelőtt sem. Taddor, Trin és Utta kezdetben nem beszéltek róla. Valójában azt várták minden percben, hogy egyszer csak váratlanul felbukkan a radarképernyőn egy fénylő pont, és a készülékek bemérik a közeledő űrsiklót... De Brod nem jelentkezett rádión sem, és járműve sem közeledett. Taddor volt a kora reggeli ügyeletes, helyi idő szerint a délelőtt közepén lehetett, amikor Utta átvette tőle. - Semmi? - kérdezte a lány. - Semmi - felelte Taddor. Furcsán üres volt a hangja. A lány ránézett, nem szólt semmit. A számítógépes éterfigyelő elektronikus rögzítőjén egyetlen jel sem volt. Tegnap óta nem "szólaltak meg" az Idegenek, csönd volt az éterben. Ami a legnyugtalanítóbb volt: Brod sem jelentkezett. Márpedig régen jelentenie kellett volna, hol tartózkodik, és miért nem tért vissza az űrhajóhoz. Ha pedig baleset érte - Utta ezt sem zárhatta ki – működésbe kellett volna hoznia automatikus rádiós vészjelzőjét. Trint is ez izgatta, bár ő egyetlen szóval sem kommentálta az eseményt. De mint gyakorlott űrhajós, jól tudta: ha a bajba jutott ember egy idegen bolygón csak megérinti szkafandére beépített szerkezetét, az attól kezdve folyamatosan jelezni fog. Az SOS-jelek pedig fokozott hatóerővel szóródnak szét a bolygó légkörébe vagy az űrbe. Ha ilyesmi történt volna, már tudniok kellene szinte mindent. Legfőképpen azt, hol található most a bajba jutott űrhajós...
83
A Boerre nap a zeniten állt, amikor Trin bejött a vezérlőbe. Egy kis ideig hallgatott, aztán így szólt: - El kéne mennünk. Megkeresni. - Ki megy? - Vagy én egyedül, vagy... ha akarod, gyere te is. - Rendben van. - Utta szíve kicsit megdobbant, örült, hogy Trin magával akarja őt vinni. Ám rögtön elnyomta örömét egy másik, feketébb gondolat: Brod. Most már biztos, hogy baj érte, hisz rég jelentkezett volna. Az automata rádióadó húszpercenként sugározta hívásukat a Regina nagy antennájáról. Hiába. Hamarosan jött Taddor. Arcán nyugtalanság ült. Utta most sajnálta őt is. Rosszul folytatódik az expedíció?... Tegnap még örültek, hogy íme, felbukkantak az Idegenek, és találkozhatnak velük. Igaz, némi félelem is élt bennük, de... azért mégis örömteli volt az az izgalom. Mára ismeretlen veszély lopózott a lelkükbe, mely sokkal mélyebb és élőbb volt, mint az öröm. Mi van, ha az Idegenek veszedelmesek? Ha ők okozták Brod eltűnését?! Taddoron látszott, őt is ezek a gondolatok gyötrik, de nem akarta kiadni magát. Görcsösen igyekezett titkolni azt, amit a másik kettő úgyis jól látott az arcán, a mozdulatain. Trin pár szóval ismertette tervét: Utta és ő elindulnak a megmaradt űrsiklóval, felmennek meglehetősen magasra, és műszereikkel keresik majd a férfi járművét. Felteszik, hogy Brodot eleve valahol a járművében vagy annak közelében találják meg. A kis hordozható, bármelyik számítógéphez csatlakoztatható elektronikus térképen bejelölték a két űrhajó tegnapi repülésének irányát, és azt a pontot, ahol megszakadt kapcsolatuk egymással. Taddor gépiesen cselekedett, átvitte az adatokat. Trin közben néhányszor a férfi arcára nézett, hallgatott. Utta már beöltözve várta odalent a zsilipnél. Trin is felkapta szkafanderét, és mentek a zsilipbe. A sikló hamar felemelkedett. Odakünn a Boerre nap most teljes erővel tűzött. Trin jól megnézte a tájat. Valamire emlékeztette...
- Kicsit hasonlít a Trendalhoz - csúszott ki a száján. Utta ott ült mellette, az űrruhák miatt csak rádión érintkezhettek. Lehet, hogy ezeket a mondatokat még Taddor kapitány is hallotta. De ahogy fokozatosan távolodtak a Reginától, úgy haltak el jeleik az éterben is. Ha a kapitánnyal akarnak beszélni, a sikló nagy teljesítményű rádiójára vannak utalva. Utta hátranézett. Az űrhajó már csak egy keskeny fekete vonásnak tetszett egy vad tájról festett képen. Vörösessárga, kopár föld, amelyet itt-ott megszakítanak a köves mezők. Halványkék az égbolt, mégsem olyan, mint a Földön. Az erős szél olykor felveri a homokot, a magasba ragadja... Milyen különös is a kozmosz. - A Trendalon? Honnan ismered? Te is részese voltál az űrhajós körökben nagy port felvert expedíciónak? kérdezte izgatottan a lány, de szemét nem vette le az alattuk száguldó tájról. - Azt az expedíciót az anyám vezette, én a Trendal bolygón születtem, ahol az apám száműzött volt - felelte a férfi. - Ott is ilyen a táj. Vagy ilyen volt negyven éve, harminc éve... Biztos sokfelé most is ilyen, bár elvetettek ott sok földi növényt, amelyek átalakították az éghajlatot, és a levegő összetételét is kedvezőre változtatták a férfi hirtelen elhallgatott. "Úgy beszélek, mint egy reklámszöveg valahol a globális tévé huszonnegyedik csatornáján." Emlékezett, hogy földi tartózkodásai során az efféle rétegműsorokat csak ritkán nézte. Nem igazán érdekelték a kelet-afrikai földműveseknek szánt jó tanácsok azokban a rövid hetekben, amiket a Földön szokott tölteni. Sem a dél-európai régi népművészeti tárgyakat gyűjtőknek adott havi negyven perc sem. Az efféle műsorokban hangzottak el ilyen kerek, gondosan csiszolt mondatok. - Ott is ilyen erős a szél? - kérdezte Utta, amikor egy lökés miatt az űrsikló majdnem kitért az irányából. Trin utasította, hogy kissé meredekebb szögben szálljon felfelé. Északkeletre repültek, és alattuk mind szélesebben bontakozott ki a táj. - Erős. Felragadja a homokot, és messzire hordja – fe85
lelte Trin. Ha mostanában a Trendalra gondolt, óhatatlanul az anyja jutott eszébe. Letta Dorg új értelmet talált magának, és bár öregszik, nem adja fel. No igen, ez náluk családi vonás. "Én is ilyen vagyok. Itt a Demonán sem fogom feladni." Az anyja valóságos várost alapított a Trendalon - erre célzott Utta is -, ahol egykoron a férjével élt együtt. Most egy másik férfival tért oda vissza, és vagy ötvenen élnek. Nemrégen kapott tőle egy hosszú videobeszámolót, afféle túlméretezett levelet, amelyre persze válaszolt is. Az ő videolevele jóval rövidebbre sikeredett... Mit is állíthat szembe anyja terveivel? Hiszen csak él, csak dolgozik. "Csak..." Nem alapított családot, nem épített magának házat. Valójában nem lakik sehol, nincsenek gyerekei... Bezzeg Bart, a fivére! Az példás családapa lett, és nem mozdul ki a Földről. Tizenöt éves kora óta nem járt a Trendalon, a Holdra is csak egyszer utazott el, utálja a világűrt. "Én viszont létezni sem tudnék kozmikus utazások nélkül", futott át a fején, és ismét lefelé nézett. A Demona már nem emlékeztette a Trendalra; legalább öt kilométer magasan repültek, szabad szemmel nem láthatták a terep kisebb egyenetlenségeit, egybefüggő lapos mezőnek tűnt még a tagolt fennsík is. El-eltünedeztek a ritkás zöld foltok is. Aztán nem szólt Uttához sem. A lány is hallgatott. A sikló hangtalanul száguldott a néptelen vidék fölött. Trin néhányszor órájára nézett. Utta látta e mozdulatokat, egyszer kíváncsian rá is nézett a férfi szkafanderes karjára. De a szerkezeten sok számjegyet látott, különböző színekben egyszerre villogtak, nem tudta, miket mér velük a férfi. Trin egyszer nyugtalanul körülnézett. Utta sejtette, közelednek ahhoz a részhez, ahol Brod eltűnt. Vagy ahol elvált Taddor kapitánytól. - Itt? - kérdezte a lány. - Igen, de előbb spirál alakban kezdek körözni - Trin máris kézi vezérlésre kapcsolt. - Egyre táguló körökben repüljük körbe ezt a helyet. Taddor szerint Brod mintha
még tovább repült volna északkeleti irányba, amikor, szem elől tévesztette. Jó ideig köröztek, de semmi sem történt. A két űrhajós egy szakadékra bukkant fentről, de amikor hosszában elhúztak fölötte, a fémjelző kicsiny képernyőjén nem villant fel semmilyen jel. Az akusztikus műszerek is hallgattak. Utta hol a biokeresőt nézte – a szürkészöld ernyőn egyetlen villanás sem volt -, hol pedig Trin kormányzási manővereit csodálta. A férfi ebben ugyanis valóságos mesternek bizonyult; egyetlen apró mozdulattal, szinte két ujjal vezette a gépet, merész ívű röppályákon vette a kanyarokat, egyszerre oldalra és le, vagy oldalt és meredeken felfelé. Utta hamarosan rájött, hogy ezzel a módszerrel Trin maximálisan megkönnyítette a gépeknek az észlelési terület jobb kihasználását. Az átfedések minimálisak voltak, rövidebb idő alatt nagyobb területet kutattak át. Az űrsikló valóságos táncot járt a hallgatag, néptelen vidék fölött. Utta figyelmét más kötötte le. Valahol a látóhatár szélén fényes, egyenes mező bukkant fel.... - Tenger? - kérdezte és örömmel folytatta: - Igen, tenger! - Egyike a kevés szabad vizeknek a Demona felületén - mondta Trin, és ismét a koordinátákat nézte. - Taddor nem beszélt tengerről. Tehát aligha jöhetett el ilyen messze. - Ő nem, de Brod?... - Igaz - válaszolta Trin, s lefelé irányította a gépet. A demonai tenger már erősen a hidegebb égövben terült el, a hőmérsékletjelzők is erre utaltak. Nem fagyott be, de nem sok hiányozhatott már. Talán közeledik az ezen a vidéken szokásos tél? Növényzetnek mindenesetre már nyoma sem volt errefelé. Kietlen, sziklás talaj, itt-ott keményre fagyott föld. - Gondolod, itt lehetnek az Idegenek? - kérdezte a lány elszoruló torokkal. - Az Idegenek?... - Trin nagyot nyelt, gondolkozott, mit is válaszoljon. Aztán vállat vont, amit Utta a tanács87
talanság jeleként érzékelhetett. Aztán a férfi csak annyit mondott: - Egyelőre Brodot kell megtalálnunk. Harminc perccel később - ismét messzebb a tengertől – egyszer csak felvisított a fémkereső. A két hajós látta a képernyőn kirajzolódó tárgyat. Ennek körvonalait nem volt nehéz felismerniük... - A sikló! - kiáltotta Utta, s a biokereső felé fordult. Döbbenten látta, hogy a képernyő sötét. - Ez elromlott - konstatálta. - Nem kétséges - Trin igyekezett nyugodt maradni. Főleg azért, nehogy izgalma fölöslegesen növelje Utta nyugtalanságát is. Hát most meredeken lefelé vezette a gépet. Az áttetsző burkolat mellett fütyült a szél. Utta nagyokat nyelt, fülében enyhült a nyomás. Már alig háromszáz méteren szálltak, aztán a gép Trin keze nyomán éles fordulatot vett, még mélyebbre süllyedt. Elhúztak a kicsiny fennsík fölött. Valóban nem lehettek kétségeik a Regina kettes számú űrsiklója feküdt ott. - Nem volt kényszerleszállás - mondta gyorsan Trin. Ebben is nagy gyakorlata lehetett. Ránézett Uttára. A lány világoskék szkafanderében üdítő színfoltnak látszott ebben a környezetben. Trin mosolya mégis rövid, ideges volt. Ismét órájára nézett. Már hamarosan kiderül minden, gondolta. Utta erről mit sem tudhatott. - A jelek világosan utalnak erre. Utta is látta: az a másik jármű békésen pihent, egészben volt, és a környező sziklákon sem látták valamiféle baleset jeleit. De hol van Brod?... A jármű üres volt, átlátszó ajtaja nyitottan meredt az égnek. Trin óvatosan leszállt mellette. Amint kialudt a motor működését jelző zöld fény, mindketten kiléptek a Demona talajára. Utta alig tudott uralkodni magán. Ha ez a különös helyzet is az Idegenek műve?... Körbejárták a siklót. Trin belenézett; a szerelvényfalon minden műszer működött. Energia is volt még a napelemekből is táplált motorokban. A férfi aztán körülnézett. Nyomokat hiába keresett; a köves talajon ők is nyomtalanul változtatták helyüket. - Te menj arra, én meg erre - mondta Trin. Egymásra
néztek. Két sisaklemez mögött két feszült arc, aggódó tekintet. - Menj el kétszáz lépésre, aztán százat balra, és gyere vissza ide! Én a másik irányba megyek. Nem kellett sokat magyarázkodnia. Távolodtak egymástól. A talaj nem volt egyenletes, kisebb mélyedések és dombok váltakoztak. Utta hamarosan visszanézett. Ugyanakkor fordult meg Trin is. Intettek egymásnak, és a lány hallotta a férfi szavát. - Ne félj semmitől! Van fegyvered. Utta megtapogatta a szkafander egyik nyílásába rejtett lézerpisztolyt. Éles, igazi helyzetben még sohasem használta. Csak gyakorlatokon... És ha itt vannak az Idegenek?... Megrázkódott, és nagyon óvatosan lépkedett. Trin megvárta, míg Utta eltűnik egy dombhajlat mögött. A kövek itt a szürke és a zöldeskék árnyalatát mutatták, nyilván valamilyen ásványi anyagból volt belőlük több, mint másutt. A szkafander külső hallókészülékei távoli zsongást közvetítettek a férfi fülébe. A tenger... Ha behunyta a szemét, ismét a Trendalon képzelte magát. A gyermekkorában ott is csak űrruhában játszhattak még. Azóta megváltozott a helyzet. Délnyugatra lépkedett. Most már nem beszélt a lányhoz, az útra koncentrált. Az éterben is csönd volt. Trin ismét az órájára nézett. Már alig maradt idő, hogy... De nem, most nem ez a fontos. A lényeg másutt rejtőzik. Brod sorsa különösen nyugtalanító. Rosszkor következett be, sőt teljesen váratlanul. Trin nagyot nyelt, és élénken figyelte a környéket. Már vagy százötven méterre járhatott a siklótól, amikor apró percegést közvetítettek a műszerek. Ez nem kinti zaj volt; a fémkereső jelzett valamit. A férfi megtorpant, körülnézett, aztán jobb karját előretartotta, ebbe volt beépítve a műszer. A hang hol erősödött, hol elhalt. Így "táncolt" egy ideig Trin, míg rátalált a helyes irányra, és gyorsan sietett egy nagyobb sziklához. A tárgy, amely a kő mögött a talajon hevert, nagyon idegennek és mégis ismerősnek tűnt. Idegen volt ettől a 89
félhalott kővilágtól, de nem idegen az űrhajósnak... Trin még egyszer körülnézett, aztán óvatosan közelebb ment, és lehajolt. Egy lézerpisztoly hevert ott. Óvatosan felvette. A beleírt sorszám csak kettővel tért el az övétől - amint azt rögtön összehasonlíthatta. Hát persze - ez Brodé volt, a Regina felszereléséből származott. Valami nagyon komoly dolog történhetett vele, ha elhagyta a fegyverét. Végzetes dolog... Uttában nőtt a rossz érzés. Eddig még sohasem érezte. Semmiféle telepatikus tulajdonságot nem fedeztek fel nála az űrhajósképzőben sem, pedig ott mindenki átment ilyen vizsgálatokon, nem is egyszer az évek során. Eddigi útjai ehhez képest - tudta már - nagyon is békések, majdnem nyugalmasak voltak. Tegnap óta viszont minden megváltozott. Az Idegenek ha valóban voltak - felbukkanása összezavarta a dolgokat. Brod eltűnése pedig közvetlen, majdhogynem kézzelfogható veszélyt jelzett. Az az üres sikló ott a háta mögött... Zajt hallott. Rémülten megperdült - semmi. A demonai napfény nyugatról sütött, délutánba hajlott már az idő. Kezdtek nyúlni az árnyékok. A Demonán rövidebbek a nappalok - tudta jól a lány. A megmagyarázhatatlan kellemetlen érzés nem múlott el. Balra fordult, megtett száz lépést - Trin utasítására görcsösen és pontosan kiszámolta őket -, aztán megértette, hogy ez fölösleges, és indult vissza a siklóhoz. Itt nagy kövek hevertek, Utta éppen arra gondolt, hogy milliárd földi vagy demonai év telt el anélkül, hogy bárki megérintette volna őket. Vagy akár csak rájuk vetette volna a tekintetét. Ez egy szűz világ. Bár, ki tudja... Ha valóban léteznek az Idegenek... Mi történhetett Broddal? Lassan ment tovább. Tudata ébredezni kezdett. Nem volt ez igazi ébredés. Jó ideje tompa nyomás
alatt állt, részeit addig sohasem tapasztalt, idegen érzés uralta el, ez megbénította. cselekvési szabadságát. Semmivé tette, kis híján elpusztította. Még azt az akaratot is kiirtotta belőle, amely a legegyszerűbb fiziológiai szükségleteket irányította. Nem voltak vágyai, nem voltak tervei. Elvesztette időérzékét. Nem tudta már, mi a múlt és a jelen, mi a jelen és a jövő. A jövő különösen nem létezett számára. Köd borította azt a tudatot. Csak az egykor furcsa, idegen módon beleprogramozott parancs élt és hatott. Érzékelte, hogy valaki közeledik. A zajok arányosan nőttek, mind hangosabbak lettek, szabályosságuk is arra utalt, hogy eljött az a pillanat, amikor... Az eddigi bilincsek lehulltak. Az izmok mozgását gátló parancs feloldódott. Vagy a zaj hatott rájuk így?... Nem tudhatta, nem is akarta tudni. Nem volt jelentősége. Ennek sem. Csak a "Parancs" számított. Izmok feszültek, egy test jött mozgásba. Nehezen mozdult, még nehezen. De hamarosan minden megváltozik, sejtette. Mert már sejtések, apró gondolatkezdeményezések is léteztek benne. Tettek következnek hát szállt a parancs vegyi úton egy testben, impulzusok és egyéb elektromos minihatások hoztak mozgásba mindent. Valaki felkészült valámire. Sok milliárd kilométerrel távolabb, egy marsi épület mélyén valaki hangosan kimondta. - Nem tudom, jól tettük-e, hogy kiadtuk a kezünkből a szert. Ismét ketten voltak a helyiségben. A másik egy ágyon feküdt, fáradtan meredt a mennyezetre, ahol a beépített képernyőn színdinamikus, zenével egybekapcsolt kolorkoncert zajlott. A fel-felcsillanó, szétterjedő vagy összehúzódó narancsvörös-barna mély hangok, majd a kékből fehérbe átmenő felvillanások visszatükröződtek a szemében. Ám míg máskor ez a módszer mindig pihentette, most éppen ellenkezőleg, nyugtalanná tette. Felült 91
hát, levette tekintetét a mennyezetről. A színek most csak a padlón tükröződtek. Hátát a falnak vetette, és behunyta a szemét. - Jól tettük, biztosan jól. A másik mégis kételkedett, de jobbnak látta hallgatni. Hiszen úgysem avatkozhatnak bele semmibe, már nem is változtathatnak a dolgon. Aminek meg kell történnie, az iszonyú messzeségben, egy másik naprendszerben zajlik le. Nem nyúlhatnak oda semmilyen módon, nem gyakorolhatnak hatást az ottani folyamatra. Ha ugyan már elkezdődött... Még azt sem tudják. A sárga arcú férfi nehézkesen felállt az ágyról. Kicsit ingadozott még, aztán visszanyerte egyensúlyát és jobb kedvét is. Odament társához, vállára tette a kezét. - Szerintem nem követtünk el hibát. A szert azért hoztuk létre, hogy kipróbálják, nem? És ennek előbbutóbb úgyis eljött volna az ideje. Lehet, hogy már... nem fejezte be a mondatot. Fölösleges lett volna. Társa éppen olyan jól tudta, mire gondol. Utta már vállig érő kövek között lépkedett. Lassan ment előre. Ismét neszt hallott, de az lehetett a szél is. Suhant valami, valahol?... Oldalra tekintett. Először jobbra. Aztán balra. Az árnyékok éles szélű fekete foltok voltak, nem szabályosak. A kövek között akárha sötét lyukak lettek volna; a lány szeme minduntalan kis késéssel ismerte fel, hogy ott is szikla van, ott is talaj van. Az egyik oldalról egy kisebb követ került el, a másikon a szikla csaknem a feje fölé magasodott. Most újra vávolodott a siklótól, ha felemelte a fejét, szemébe tűzött a nap. Odafönt a felhők közötti nyíláson sütött le. A mozdulatot a szeme sarkából észlelte csupán. Nagyon gyorsan, hirtelen történt minden. Még azt sem mondhatta volna, hogy váratlanul - hiszen egész teste egyetetlen nagy várakozás volt már percek óta. Amióta az agyában feléledt az az apró veszély, a figyelmeztetés. Karok ragadták meg. Karok?... Erős volt a szorítás.
Nagy test súlya lökte-sodorta a lányt a másik sziklának. A lapuló másik hatalmas lendülettel ugrott rá. Fájdalom nyilallt a combjába - a rugalmas űrruhán át is érezte a demonai szikla éles szélét... - Triiiin...! - kiáltotta. Remélte, a rádión át továbbított segélykérés célba ért. Ki lehet ez... Vagy mi? Ütést érzett a hátán. Előrebukott, de szabad kezével sikerült megkapaszkodnia egy kőben. Még nem volt térden, nem esett el. Jobbjával a pisztoly felé nyúlt, döbbenten érezte, hogy valaki már megragadta a fegyver agyát... Az idegen! - Idegen?. Belehasított a rémület. Torka elszorult, már kiáltani sem volt ideje. Ki vagy mi lehet az? Amaz szorosan a hátára tapadt, Utta alig tudott mozdulni. Érezte, hogy kihúzza tokjából a fegyverét. Megpróbálta hátravetni magát, a sziklának nyomni az Idegent, ez egyszer sikerült is, de másodszor már nem. A szorítás nem enyhült. Egy kar... Vagy egy csáp szorítja?… Trin meghallotta a kiáltást. Két ugrással fent termett egy nagyobb kövön, megperdült a tengelye körül. Valami azt súgta, nem szabad használnia a rádióját. Talán segítene ezzel Uttának, ám... Valami történt! A hangsúly félreérthetetlen volt: Utta segítséget hívott, tehát baj érte. Sietnie kell! De hová?... Előzetes terveik szerint a lánynak most az ellenkező oldalon kell lennie. Trin már rohant is. Nagy ugrásokkal szaladt el a két sikló mellett. Sziklákat kerülgetett, a kisebbekre felszaladt, majd leugrott, és lendülete vitte tovább. A mikrofonban csak a lány lihegését hallotta. Nem lehet messze. Észre sem vette, mikor került a kezébe a lézerpisztolya... Az első sugár mégsem az ő fegyveréből érkezett. Valaki Trin felé lőtt. A férfi szerencséjére éppen leugrott egy szikláról, amikor az ibolyaszínű sugár elcsapott mellette. Kövek röpködtek, tompa reccsenéssel vált le egy szikladarab, és zuhant a földre. Trin meglapult. Ha ez eltalálja... aligha futhat tovább. Az űrruhát is felsértheti... Óvatosan kinézett balra, de ott más sziklák állták útját tekintetének; visszakapta a fejét. Mielőtt jobbra ki93
nézhetett volna, újabb lézersugár csapott le a közelében. Lefeküdt a talajra, odább gördült, méterekkel távolabb állt fel ismét, aztán cikázva, görnyedten futott célja felé. Mielőtt ismét rálőttek volna, már jóval közelebb lapulhatott meg egy szikla mögött. Közben Utta nem adta föl. De nagyon erős lehetett az a végtag, amely őt leszorította, arccal a talajhoz. Egy szikla került mind közelebb a lány arcához, aztán a sisaklemez neki is ütődött. Uttában elhalt minden egyéb érzés - már csak az életéért küzdött. Érezte, valami történik, az ellenfél nem foglalkozik vele teljes erővel, csak egyetlen kart érzett a testén, a szkafanderén. Ki lehet ez? Valóban valamilyen Idegen lenne? Amikor sikerült negyedfordulatot tennie, meglátta már azt a kart. Egy vörös szkafander... ugyanolyan, amilyen Trinnek van! Tehát nem Idegen, hanem Trin támadt volna rá?... ez lehetetlen! Egyetlen másodperc alatt végigfutott az agyán: mégis lehetséges. Egyedül ment a sziklák között, és közben a férfi a közelébe lopózhatott. Az imént neki kiáltott segítségért - miért nem válaszolt? Egyik lábával kirúgott. Hirtelen megingott, ezt világosan érezte. Valami zaj hallatszott. Mintha valahol kövek gördülnének alá. Vagy csákányok csapkodnak?... Utta ismét rúgott egyet, a szorítás kicsit enyhült a karján, szabad kezével kitámasztotta magát a sziklánál, aztán teljes erőből hátrafelé lendült. Kezével lökte el magát. Ellenfele egyensúlyát veszthette, de ez csak egyetlen rövid pillanatig tartott, mert az a vörös ruhás kar ismét megragadta, és lerántotta a lányt. Utta akkor felhúzta az egyik térdét, mindkét kézzel megragadta a nagy sziklát, és hirtelen kitépte magát a szorításból. Az ellenfél föléje magasodott. Utta akkor nem láthatta; azért, mert egy sziklán állt, ott vetette meg a lábát. De nem sokáig... A lány oldalra húzta önmagával együtt. Aztán még annyit látott, hogy lila színű csíkok táncolnak a szeme előtt… Trin most már nem volt óvatos. Amint sisakját felemelte egy kő fölé, azonnal megpillantotta az ellenfelet.
Utta világoskék szkafanderéhez valósággal hozzátapadt az a piros valami... Talán agyába hatolt még Trinnek, hogy az egy űrhajóshoz hasonlít. Ember?... Sisakot viselt, és az öltözete is emberi formát mutatott. De teljesen mindegy, kicsoda, mert nem volt kétséges, hogy az a valaki megtámadta Uttát. Trin jól látta a "vörös" karmaiban vergődni a "kéket'', és ez egyértelmű volt. Meg kell szabadítani a lányt, ki kell ragadnia az ismeretlen karjaiból. Vagy csápjaiból?... Ha ez egy Idegen? Trin mégsem lőtt volna, ha amaz nem lő rá. Akár saját fegyveréből, akár a lánytól zsákmányolt lézerpisztollyal lőtt... Mindegy. Trin most nem is a sajátját használta, hanem azt, amit Brod vesztett el tegnap vagy ma. Amikor az ellenfél szemmel láthatóan Uttával volt elfoglalva, és nem tudott rálőni, Trin néhány igen hosszú ugrással közeledett. Már csak tizenöt méterre lehetett a küzdőktől, amikor a másik ismét feléje fordult. Trinnek feltűnt, hogy a sisakja is olyan, mint az embereké, mint az övéké - amikor érzékelte, hogy amaz ismét felemelte egyik végtagját, és abban ott a lézerpisztoly... Trin valaha sok edzésen ment át. Lőtt már emberre, nem is egyszer. Idegen lények még sohasem kerültek a tekintete elé; és persze nem is lőtt rájuk. Most sem gondolkodott ezen, nem maradt rá ideje. Csak a veszélyt, a fenyegetést érezte, és nem habozhatott tovább. Az élete forgott veszélyben. Az a lény már többször is rálőtt, és pokolian ügyes lehet, ha sikerült elszednie Utta fegyverét, és tud is bánni vele!... Az a halvány kétség - a másodperc ezredrészéig ugyan felébredt benne, de azonnal ki is hunyt. Lőnie kellett, tudta. Utta életéről is szó volt, nem csak a sajátjáról. Kezét maga előtt tartotta, ahogyan egykor tanították. Nem habozhatott tovább. Megszakítatlan nagy sugárral kaszabolta a vörös testet, csak azt. Vigyázott, nehogy sugarak érjék a kék szkafandert is… Az ellenség még ráemelte a fegyvert, de akkor Trin alig észrevehető kicsiny mozdulattal változtatott irányt, a lilia sugarak a fegyvert tartó karra csaptak le... 95
Utta érezte, enyhül a szorítás. Sőt hirtelen meg is szűnik. Ugyanakkor az idegen test teljes súlyával rádőlt. Féloldalasan csúszott alá, Utta önkéntelenül megtartotta, pedig akkor már elléphetett volna onnan. Az az idegen olyan emberi lett hirtelen. Lábakon állt, szkafandere is hasonlított az övéhez. És felül a feje, legalábbis egy sisak... A lemez átlátszó, biztosan az. Utta még nem tudta, mit tett Trin, azt sem tudhatta, hogy a férfi itt van a közelben. Bár a lila sugarak csak lézerpisztolyból származhattak... Akkor vette észre az idegen karját. Az ő pisztolya esett a földre. A súly már nagy volt. Utta kénytelen volt hátralépni. Az egyik kar még fogta őt, aztán lefoszlottak az ujjak, nem volt erejük tovább szorítani... Az idegen térdre esett, a sisakja mind közelebb került Utta fejéhez, ahogy csúszott lefelé... Aztán egy vonalba kerültek a sisakok. Utta meglátta az idegen arcát... Sikoltását rádióhullámok vitték messzire. Az "idegen"... Brod volt. - Trin! - a lány már majdnem rosszul lett. Az átélt izgalmak most teljes erővel kijöttek rajta. Nem is tudott megállni, lerogyott egy kőre. Trin még lézerfegyverrel a kezében közeledett. Óvatos volt. Körülnézett. Sehol senki - csak ők. Közelebb jött, megszemlélte a hátán fekvő vörös ruhás alakot. Nagyot nyelt, nehezen lélegzett. Brod?... Ez hogyan lehetséges? Hiszen már halottnak hitték a férfit. Mindenesetre lehajolt, kivette Brod kezéből a pisztolyt, elvitte Uttához. Otthagyta a fennsíkon talált másik fegyvert is, visszament a vörös szkafanderhez. A lézersugarak valósággal felszabdalták az űrruhát - Brod akkor sem élte volna túl a támadást, ha nem sebesül meg. A demonai, légkörben megfulladt volna. Így viszont a mellén, arcán, nyakán szörnyű sebek árulkodtak a koherens, nagy energiájú fénysugarak szörnyű energiájáról. Ez végzett vele, azonnal. Trin megszemlélte közelről. Aztán felállt, és Uttára nézett.
- Meghalt. - De hát... Ez lehetetlen - Utta döbbenten állt. Jeges érzés rohant végig rajta, nem is tudta, most mit tegyen. Állt hát teljesen tanácstalanul. Trin agyában villámgyorsan kergették egymást a gondolatok. Utta hangja el is mosódott egy kissé, nehezen hatolt tudatába. A lány a támadásról mesélt, arról, mit élt át az elmúlt percekben. Trint megrázta, hogy éppen Brodot, űrhajós társát lőtte le. Gyilkosságot követett el?... De hiszen a másik társát, Uttát védelmezte! - ...Mintha... mintha megőrült volna... És nem szólt semmit... - sírta a lány. Trin végre megmozdult. Ismét a halotthoz ment, figyelmesen megszemlélte mellén az űrruhát. - A rádiója használhatatlan volt. Valaki eltörte, méghozzá kívülről. Lehet, hogy közben kiabált valamit, de te nem hallhattad - mondta halkan. Utta körülnézett. - Az Idegenek... talán behatoltak az agyába, talán tettek vele valamit, és Brod... nem is Brod volt. - Lehetséges - bólintott Trin, bár nem nagyon hitt ebben. Az viszont igaz, hogy Brod megtámadott egy embert, minden ok nélkül. Éppen a mentőexpedíció egyik tagját. Ráadásul Uttát, akinek udvarolni akart már előzőleg is. Mi baja lehetett?... Merthogy nem normális állapotban volt az utolsó negyedórában, az biztos. Még megnézte az oxigénjelzőt is - nagyon kevés volt már a tartályban, de éppen annyi, hogy még normálisan lélegezhetett a férfi. Trin körülnézett, és mintha várt volna valamire. Órájára is ránézett... Éppen indult volna a siklók felé, hogy idehozza az egyiket, amikor rádiójukban hangosan dördült Taddor kiáltása. - Utta! Trin! Jelentkezzetek!... Trin összekapcsolta készülékeiket a sikló rádióival, így szót érthettek a Reginával is. - Itt vagyunk - mondta. - Gyertek gyorsan vissza! Kapcsolatba léptem az Idegenekkel!
97
5. Taddor kapitányt ismét megrohanták az emlékek. Nem tudta, hol van, de valójában nagyon is jól tudta. Emlékezett az intézetre. Homályos épület valahol a Marson; tudata mélyén ott lapult az emberek neve is, de folyton a mélybe lökdöste, nem akart rá gondolni. Most sem. Az intézetben... A legtovább egyszer egy hétig volt. Máskor csak néhány napig. Emlékezett a homályos szobákra, a laboratóriumokra. A csendesen, de kitartóan zúgó műszerekre, és arra is, hogy valami történt körülötte. Karmi, igen, így hívták a sárgaképű férfit, akinek mindig véreresek voltak a szemei, vajon sohasem aludta ki magát?! Taddor nem kérdezte tőle. Néha úgy érezte, Kariniben valami ősi, atavisztikus fajgyűlölet húzódik meg, hiszen többször is rákérdezett származására. "Nem tetszik a fekete bőröm?" - kérdezte egyszer Taddor keményen, egyenesen. Ahogyan szokta. Karini zavartan mosolygott, és valami olyasmit emlegetett, hogy a kísérlethez ezekre az adatokra is szüksége van. A bőrszínnek természetesen semmi köze a dolgokhoz. - Az őseim arabok és afrikaiak voltak. Legjobb tudomásom szerint Észak-Afrikában éltek - mondta hát a professzornak. - Aztán a következő századokban másféle ősök is belekeveredtek ebbe a vérvonalba, uram. Ma-
gam sem tudom pontosan, mifélék, de ennek már nincs is jelentősége... Kevert vagyok, mint mindenki manapság a Marson, de a Földön is. És ezzel vége is volt a dolognak. Taddor nem tért rá vissza, Karini pedig óvakodott ismét rákérdezni. Csak utána beszéltek a folyamat eredményéről; amikor a kapitány már átesett nemcsak a vizsgálatokon, de a kezeléseken is. Szuperember, titán... hallotta naponta többször is, végül maga is elhitte. Hiszen el akarta hinni, mi több, valóban azzá akart lenni. És amikor mindenképpen meggyőződött arról, hogy sikerült, nagyon nagy elégedettség szállta meg a lelkét. Szóval azokban a laboratóriumokban volt ilyen félhomály, mint most itt. De ott nem érezte, a felfedezés nagy örömét, izgalmát. Itt most más volt a tét. Akkor amit tett, egy távoli lehetőségért tette - most az esély itt volt az orra előtt és biztos, volt benne, hogy megragadja mindkét kézzel. Erősen. És nem ereszti el többé. Szinte beleszédült a nagy lehetőség ígéretébe. És türelmetlen volt, nagyon türelmetlen. Most úgy vélte, tanúkra van szüksége. Ne szólhassák meg később, senki se emelhesse fel szavát az ő elsősége ellen!... A tanúk mindjárt itt lesznek. A külső kamerák képernyőire pillantott. Arcán nem tükröződtek fények - már odakünn is sötétedett. A radar jelezte, hogy közelednek. A két sikló egymás mellett repült. Az előbb közölték: Brod meghalt. Hogy mitől, arról nem szóltak. Brod?... Taddor valójában nem csodálkozott. Meghalt. Hát igen, ez várható volt, tette hozzá automatikusan, ha máig nem jött vissza, nyilván baja esett. Más gondolatok is jártak a fejében, igyekezett visszalökdösni őket a tudat alatti homályba. Nem az a fontos, hanem csak az, ami az imént történt. Készenlétben tartatta jelsorozatok elektronikus leírását, hogy majd bemutathassa társainak. Először csak nekik, aztán... Felpattant, nagy léptekkel szaladt ide-oda a vezérlőben. A hírnév itt van az ajtó előtt! Már-már bekopogtat, és csak tőle függ, ajtót nyit-e neki... Hát persze, hogy kinyitja, sőt kitárja! A boldog várakozás csaknem szétvetette. 99
Trin jelentette rádión, hogy leszálltak a Regina mellett. Taddor alig figyelt rá. A zsilipben Trin a karjában tartotta Brod testét. Nehéz, nagyon nehéz volt a halott férfi. Hallgattak. Csak amikor kiléptek és levették a sisakjukat - Brod a padlón feküdt - szólalt meg a férfi: - Menj azonnal Taddorhoz! Ha keres, mondd meg, én is jövök hamarosan - mondta a férfi, de terveiről nem beszélt a lánynak. Jobb ez így... Trin egy szállítórobotot hívott a fali mikrofon segítségével. A központi számítógép azonnal engedelmeskedett a parancsnak és egyetlen perc múlva az erős, kis kerekeken gördülő szerkezet a zsilip előtt fékezett. Utta már felment a lifttel a vezérlőbe, amikor Trin a robot előtt haladva, egészen másfelé vette az irányt... Csak tíz perccel később érkezett meg és nem beszélt arról, miért késett el. De nem is figyeltek rá. Utta szeméből eltűnt a szomorúság. Beszélt ugyan Taddornak Brod haláláról, de látta, az információk nem jutnak el a kapitány tudatába. Brod nincs és kész. Itt vannak azonban az Idegenek... Utta próbálta összekapcsolni a két dolgot. Valamit mondott Taddornak arról, hogy ami Broddal történt, talán részben éppen az Idegeneknek köszönhető. De Taddor megpillantotta Trint és újra felélénkült. - Gyere csak... és hallgassátok meg! - szaladt a műszerpulthoz. Trin arcán akkor jelent meg egy keserű vonás. A férfi csak megszemlélte Taddort, a mozgását, látta izgalmi állapotát. Most nagyon érdekelte hogyan viselkedik a kapitány. Természetesen nem szólt semmit. És nem nézett Uttára sem. Most csak Taddor viselkedése volt számára fontos. A kapitány diadalmas arckifejezéssel állt, őket nézte: - Figyeljetek csak!... Helyi idő szerint tizenhárom óra huszonegykor futott be egy újabb jelsorozat. A VHFfrekvencián, mintha amazok tudnák - és miért ne tudnák? -, hogy a földi űrhajósok ezt használják a legszívesebben... Szóval bejött egy kilencvenöt jelből és tizenhét szünetből álló sorozat. Ez volt az - Taddor megérintett
egy szenzort. A képernyőn átfutottak a jelek. A kapitány lassította az iramot, ismételte a sorozatot. Az akusztikus műszer a fülükbe kopogta az ismeretlen ritmust. A számítógép már a jelsorozat vételét követő másodpercekben hozzáfogott a megfejtéshez, ám a dekódoló nem boldogult a szöveggel. - Azt mondtad, kapcsolatba léptél velük - suttogta Utta. - Így van! - vágta rá a kapitány. - Mert ekkor azonnal kisugároztam ugyanabba az irányba egy másik, jelsorozatot. Ez egy matematikai képletekből álló úgynevezett logikai sorozat... Ti is tanultátok az űrhajósképzőben, nem? Trin emlékezett, hogyne emlékezett volna. Az Idegenek mint tantárgy szerepeltek a tananyagban, bár ez volt a leginkább képlékeny, meseszerű tárgy, sokan nem is tanulták meg igazán. Nem hitték, hogy valaha is létrejön a kapcsolat. Utta izgalmában az ujjait tördelte. Hát mégis, lehetséges?... Megérték ezt? És éppen ők? Elsőként az emberek közül? - Ez egy száz jelből álló sorozat, néhány matematikai axióma - mondta gyorsan Taddor, öröm fénylett sötét arcán. A hangja is nagyon lelkes volt, annyira más, mint eddig útjukon bármikor. - Arra szolgál, hogy az Idegenek megértsék, könnyen megfejthessék a mi jeleinket, így talán hamarabb szót értünk velük… És képzeljétek! Alig telt el negyedóra vagy annyi sem... Visszasugározták a jeleket! Hibátlanul, az egész sorozatot, ugyanazon a frekvencián! - Honnan? - kérdezte Trin célratörően. - A mérések szerint nem is közvetlenül a Demona felszínéről! - újságolta a férfi. - Hanem egy mesterséges holdról, úgy gyanítom! A jelek a felszín fölött indultak és az adó gyorsan haladt a láthatár felé. Lebukott, éppen akkor, amikor befejezték az adást. Utána már hiába adtam nekik a következő sorozatot, azt nem ismételték el! Ez így volt kiszámítva részükről! Zseniálisan csinálták! - Vagyis automata adó lehetett! - hűtötte le Trin a kapitány lelkesedését. Az rábámult, aztán bólintott. - Könnyen meglehet, bár az sincs kizárva, hogy a 101
mesterséges holdjuk csak továbbította a felszínről kapott jeleket. - Azt hiszed tán, hogy az Idegeneknek van egy támaszpontjuk a Demona felszínén? - Egy vagy több támaszpontjuk - mondta gyorsan Utta. Taddor ránézett. Ugyanazt a lelkesedést látta a lány szemében, amit a sajátjában sejtett. Igen, már félúton vannak, a győzelemhez! A dicsőséghez! Trin viszont kételkedett. - Ha megtehették műszakilag, miért haboztak eddig? Már az első órában felvehették volna velünk a kapcsolatot. Utta elérkezettnek látta az időt arra hogy közbeszóljon: - Lehet, hogy eddig csak figyeltek bennünket, távolról. Különböző műszerekkel például. Ebből próbáltak következtetni viselkedésünkre, tulajdonságainkra, műszaki színvonalunkra... Lehet, arra vártak, hogy valamelyik műholdjuk hozzánk közeli pályán haladjon el, hogy üzenhessenek. - És ha csak egyetlen holdjuk van itt? - ellenkezett a kapitány. - Kilőhetnének többet is. A kapcsolat az Idegenekkel, akik számukra mi vagyunk, éppen olyan fontos lehet, mint nekünk ők! Értetlenül bámultak egymásra, de Taddor nagyon optimista volt. - Ha eddig nem tették, most majd megteszik! Valahol ül egy ugyanolyan stáb, mint mi itt... A válaszon töprengenek. Nem kétséges már számukra, hogy értelmes lények elektromágneses úton gerjesztett és továbbított jelsorozatát kapták az antennájukra... Percek kérdése, hogy megfejtsék matematikai formuláinkat... És akkor válaszolnak. - Annak a műholdnak a pályájáról tudunk valamit? kérdezte Trin és nagyot nyelt. - Az adás pillanatában bemérték a műszerek, de ez nem pontos adatsor - felelte Taddor. Mutatta is az egyik képernyőn ragyogó számokat. - Nagyon hamar eltűnt a horizont alatt. Viszont kiszámítható a keringési ideje. - Ez kétségtelen - mondta Trin. Utta már tudta, hová akar kilyukadni és segített neki:
- Páróra múlva hát várható lesz... az újabb kapcsolat? - Így van! - vágta rá Taddor. Trin is töprengett egy kicsit, aztán így szólt. - Ez már majdnem bizonyosra vehető. Egy rádióadás száguldott a jéghideg világűrben. Nagy energiájú, irányított adás volt, a jelek a fény sebességével repültek, legyőzve minden akadályt és távolságot. Olyan elektronikus kódolón mentek át előzőleg, amelynek megfejtéséhez hetekre vagy hónapokra lett volna szüksége még az olyan gépeknek is, amelyek másodpercenként több milliárd műveletet végeznek el. A hír, amelyet a jelsorozat hozott, hamarosan megérkezett a Naprendszerbe is. Egy gép dolgozott valahol. Analizátorral összekapcsolva, fizikai mozgások sorozatát végezte előre beprogramozott szabályok szerint. Sohasem tért el a szabályoktól - robot volt. Igaz, magasan fejlett és rendkívül összetett feladatok elvégzésére készített robot. Munkája során a legmesszebbmenőkig betartotta a tisztasággal kapcsolatos előírásokat is. Munkájának szinte semmi nyoma sem maradt. Gondoskodott a vegyi tisztaságról is. Elemzői a kapott - igen kis mennyiségű - anyagot azonnal szétválasztották. Adalékok csurrantak fertőtlenített tartályokba, éles kések, lézervágók és finom tűk nyomultak szerves anyagba. Egy szuperszámítógép összesítette az eredményeket. Ennek a gépnek csupán összeköttetése volt az elemzővel. Minden más tekintetben független volt tőle. A nagy vegyi vizsgálatban voltak folyamatok, amelyek tíznél több földi órát is igénybe vettek. Így hát korai lett volna még eredményről beszélni. - Elhoztátok a testét? - kérdezte Taddor. De látszott rajta, nem különösebben érdekli az eredmény. Utta igennel válaszolt. Mindnyájan a radarképernyőt figyelték, de 103
az üres volt. Trin nagyot lélegzett, nem nézett egyikükre sem, úgy mondta: - Hiába várunk, azt hiszem. Már harmadszor történik, hogy rádiójeleket kapunk. Ez azt jelenti, nem is áll szándékukban felvenni velünk a kapcsolatot... hogy úgy mondjam, személyesen. Órák óta vártak, de az éter hallgatott. Végre Utta mondta ki azt, amire a másik kettő is gondolt biztosan, csak éppen nem akartak előhozakodni vele: - A mesterséges hold nyilván több kört is csinált azóta a Demona körül, mégsem szólalt meg. - A Demona kisebb, mint a Föld - szólalt meg Trin. - Az a műhold, persze a bolygófelszíntől való távolságának függvényében, hetven-kilencven perc alatt kerülheti meg egyszer a Demonát. Tehát legalább két fordulatot végzett azóta, mióta itt várjuk... Mióta hiába várjuk. Taddor is meggyőzöttnek látszott. - Rendben van. Ez feltehetően azt jelenti, hogy az Idegenek nem minden fordulat során akarnak nekünk rádiózni. Megint csak várhatunk, mire jelentkeznek? - Talán még nem fejtették meg a jeleinket - vélte Utta. - Az lehetetlen! A legegyszerűbb sorozatot adtam... Taddor legyintett. Még egy percig nézte a radarképernyőt, aztán mintegy álomból ébredve vetette tekintetét társaira: - Megyek aludni, mert már alig állok a lábamon. Ki akar ügyeletes lenni? Utta is fáradt volt. Igaz, félt attól is, hogy bemenjen a fülkébe és magára maradjon. Hiszen ha lehunyja a szemét, Brod arcát látja maga előtt. A sisaklemez mögött Brod fájdalomtól eltorzult vonásai és a szeme, amely olyan, mint a kábítószereseké... - Mindjárt eldöntjük - mondta Trin a kapitánynak. Taddor még egy utolsó pillantást vetett a vezérlő műszereire, és elment. Furcsa volt, hogy szokásával ellentétben nem maga osztja be az őrszolgálatot. Talán Brod halála hatott így rá, gondolta Utta, és némi sajnálatot is érzett. Taddor, a jó öreg Taddor... Alig pár hete ismerte, de egymással is ellentétes érzelmei ellenére megkedvelte a
kapitányt. Nem tetszett ugyan a tegnapi "versenye" Broddal de hát érthető az is. Végső soron minden űrhajós elveszti a fejét, ha felmerül a reális lehetőség: találkozhat az Idegenekkel... A találkozás, a kapcsolatfelvétel, az első érintkezés lehetősége mindenkire ilyen hatással lehet. Utta ezt már a saját példájából is tudta. Mit nem adott volna azért, hogy szemtől szembe találkozhasson velük! A lányban persze nagyobb volt a kíváncsiság, mint a dicsőségvágy. Ha nem is ő lesz az első, aki erről hírt adhat a Földnek... azért maga a kapcsolatfelvétel lehetősége is nagyon fontos volt számára. Talán csak Trin a kivétel. Mert a férfi most is nyugodtnak látszott. - Téged nem izgatnak ők? - kérdezte a lány. - Engem te izgatsz, Utta - mosolygott Trin. Ez is egy vallomás volt. A lány nyelt egyet, nem tudta, mit válaszoljon. Akkor megszólalt a hangszóróból Taddor: - Trin, bárki is legyen őrségben, hajnali kettőkor fel fogom őt váltani. - Rendben, kapitány - felelte Trin szolgálatkészen. Aztán kikapcsolta a, mikrofont, és megint Uttára nézett: - Te még az Idegeneknél is érdekesebb, és fontosabb vagy számomra, Utta. - De hát... az nem lehet... - ellenkezett gyengén a lány. Trin akkor már ott állt szorosan mellette, egyik karjával magához ölelte. - Ne gondolj most Brodra! Sőt az Idegenekre sem... Mi vagyunk csak itt, mi ketten. - És Taddor. Meg a rádiózó Idegenek. És Brod árnyéka - suttogta Utta. - Menj aludni, kedves - mondta Trin, és elengedte. Halk és szomorú, mégis biztató volt a hangja. - Ugye megérted... ha én most... nem vagyok abban az... állapotban... - kezdte volna Utta, de Trin két ujját a lány ajkára tette. - Nem kell beszélned... Mindent értek. Utta, csak a szemével mosolygott hálásan, és elment. Még mindig félt az éjszakától. 105
Trin addig nézett utána, míg becsukódott mögötte az ajtó. Megvárta, míg eltávolodik, sőt az egyik belső kamerán át követte is a lányt a személyzeti folyosón kabinja ajtajáig. Tovább nem láthatta; a belső fülkékbe nem szerelhettek kamerákat, tiltotta az alkotmány. De látta, hogy Utta becsukta kabinja ajtaját. Trin akkor megnyugodott. Sorban végigvizsgálta az összes működő műszert, az elektronikus hajónaplóba diktálta az adatokat. Aztán még egyszer végigvizsgálta a kamerákkal az egész hajó belsejét. Idegenek?... Látott egyszer régen egy filmet. Az Idegenek láthatatlanok voltak a földi emberek számára. A fotocellák sem érzékelték őket. Bejöttek hát a hajójukba, a zsilipen, úgy, hogy az űrhajósok természetesen mit sem tudtak erről. Itt a történet kettéágazhatott: hisz éppúgy készíthettek volna tragédiát, mint komédiát. Annak a filmnek a rendezője természetesen az izgalmakra hegyezte ki a történetet, és valóban sikerült néhányszor megborzongatni a nézők idegeit. "Itt aligha lesz ilyesmi", gondolta Trin, és leült a számítógép klaviatúrája mellé, hogy egy meglehetősen bonyolult programot készítsen. Taddort a számítógép ébresztette az általa kért időben. A férfi álmosan felült a félhomályos kabinban, ránézett az órára: 1.55. Öt perc múlva a vezérlőben kell lennie, hiszen ezt ígérte Trinnek. Gyorsan öltözködött, egy gyors mosdás, és két perc késéssel ért a vezérlőbe. Trin véreres, kialvatlan szemmel állt fel a pult elöl. - Semmi? - kérdezte a kapitány röviden. De azért még reménykedve. - Semmi. Egyelőre - mondta a másik. - Most te vagy bizakodó? - csodálkozott kissé Taddor. De örült is neki. Végre mindenkit izgalomba hoznak az Idegenek? Trin a kapitány arcába nézett. Annak szemefehérje csillant. A csökkentett világítás miatt nagyon feketének látszott a bőre, feketébbnek a valóságosnál is. És még,
valamit láthatott Trin. A feszültséget. Taddor nagyon várt valamire. Nem volt nehéz kitalálni, mire. - Biztosan jelentkezni fognak! Érzem! - mondta biztatóan. - Nocsak! - csodálkozott Taddor. - Lehet: telepatikusan üzentek nekem - mosolygott a férfi, és elment. A kapitány előbb utána nézett, aztán a radarképernyő következett. De a halványzöldesen foszforeszkáló elektronikus mezőn egyetlen jel sem villant fel. Taddor mégis sejtette: "amazok" itt vannak valahol. Talán jóval közelebb is, mint hinnék?... Trin végigment a folyosón. Egy pillanatra megállt Brod ajtaja előtt. Brod... Már sohasem nyitja ki ezt az ajtót, nem lépi át a küszöböt. Maga előtt látta a férfi szőke fejét, kisfiús mosolyát. Minden hibája vagy tapasztalatlansága ellenére rokonszenves fiú volt, végső soron. És most nincs többé. Az első áldozat ezen az expedíción. Lehet, nem ő az egyetlen?... Brod most valahol odalent fekszik, egy nagyon hideg kamrában. A teste bomlási folyamatait megállították, a hőmérséklet ezt nem teszi lehetővé... Hűtőbe került, úgy viszik majd vissza a Bázisra. És ezzel vége is lenne egy embernek?... A következő kabin ajtaján Utta neve. A férfi megtorpant, körülnézett. A folyosó végén a kamera nem volt bekapcsolva - látta, nem ég a kicsiny, piros lámpácska. Taddor tehát nem láthatja őt. Gyorsan lenyomta a kilincset, és bement. Odabent sötét volt. Hallotta a lány lélegzetvételeit. Ismerte ezeket a kabinokat, mind egyformák, ugyanott van bennük az ágy, a mosdófülke és a többi bútordarab... Biztosan mozgott hát. Amikor leült az ágy szélére, Utta felébredt. Ijedt szusszanással ült fel az ágyon. "Biztosan azt hitte, Brod szelleme" - gondolta a férfi. Megnyugtatóan szólt. - Trin. Ne félj... minden rendben van, Utta. A lány kis habozás után nyújtotta feléje a karjait. 107
Mindkettőt. Trin érezte, ráfonódnak azok melegen, erősen. Nagyon jó érzés támadt a lelkében. - Utta, drága Utta - mondta elszoruló torokkal. Valahol a távolban száll egy műhold. Nagyon kicsi, ráadásul el-eltűnik a bolygó körül keringő űrtörmelék darabjai között is. Így a Regina radarja nem "láthatja". Már negyedszer kerüli meg a Demonát azóta, hogy leadott egy jelsorozatot. A hold berendezéseit vezérlő kicsiny számítógép pontosan méri az időt, a fordulatokat is. Az egymást követő időegységek mértéke nem követi a Demona forgását, ettől idegen mértékrendszer alapján működik. Valahol már közeledik egymáshoz két impulzus, bár még eltart egy ideig, amíg a mennyiségek összegződnek, és cselekvésre késztetik a műhold rádióadóját. Közben a hold apró antennája is vesz adást. Valahonnan üzennek, programot módosítanak, új utasításokat adnak. A hold központi vezérlő számítógépe mindezt feljegyzi, a megfelelő helyre besorolja, új időrendet állít fel, ismét más fontossági sorrendbe kerülnek a kisebb és nagyobb feladatok. Aztán a műhold ismét lemerül a Demona horizontja alá, hogy újabb fordulatot tegyen a bolygó körül. - Szívesen elmennék ismét - mondta Trin. Érezte Utta tekintetét is, de most szándékosan nem nézett a lányra. Az éjszaka második felét együtt töltötték, és nagyon boldogok voltak... De most nem akarta, hogy a lány szeme ellágyítsa akaratát. Kemény akart maradni. Taddor először alig figyelt rá. A dekódoló képernyőjét nézte. A gép egész éjjel dolgozott, de csak részeredményeket tudott felmutatni. Olyan részeredményeket, amelyekkel semmire sem mehettek. Az Idegenek második és harmadik üzenetét összevetve csak nagyon kevés hasonlóságot talált, és azok a "szabályokként" ismétlődő töredékek sem juttatták előbbre a megfejtést. Alapjában
véve hát semmit sem értettek az üzenetből. De hiszen a legfontosabb maga a tény volt: hogy üzentek. - Hová? - kérdezte végül a kapitány. - Oda, ahol Brod várakozott tegnap, és talán tegnapelőtt is. Talán találok nyomokat, amik megmagyaráznák, mi is történt szegény fiúval. - Hogy mi történt vele, ezt jól tudjuk! - Taddor váratlanul szarkasztikus nevetésben tört ki. - Te lőtted le! A saját társadat! Van fogalmad arról, hogy ezért a Marson majd bíróság elé kerülsz? - Nem biztos, hogy a Marson - felelte nyugodtan Trin. - Talán már a Bázison vár majd ránk a különleges űrhajózási törvényszék csoportja. - Bizony! - Taddor már nem nevetett, figyelmesen nézte társát. - Nem félsz? Egy csöppet sem? - Nem - Trin hangja szilárd volt. - Egy másik társam védelmében cselekedtem. Utta bólogatott. Nyilvánvaló volt, ha tárgyalásra kerül a sor, megerősíti Trin vallomását. De Taddor legyintett: - Különleges törvényszék... Egyszer én is álltam előtte. Ha nincs tanú, kénytelenek mindent elhinni úgy, ahogyan azt a vádlott állítja. Utta nem tudta, mire céloz. Trin viszont hallgatott. Neki volt tanúja. Hát kivárt, s mivel a kapitány nem folytatta, kiment a folyosóra. A liftajtó becsukódott mögötte. A zsilip előtt felöltötte űrruháját. Valamit még magához vett az egyik szekrényből, amelyhez kulcsa volt, és hamarosan hallotta, hogyan szívják ki a gépek a zsilipből a levegőt. Ez a nesz aztán teljesen elcsitult - nem volt ott már annyi levegő, hogy közvetítse a külvilág hangjait. A neszek akkor tértek vissza a szkafander műszerein keresztül ismét a fülébe, amikor kilépett a külső liftre, és az vitte le a Demona felszínére. Már nemcsak neszeket, hanem valóságos zajt hallott. Odakünt ugyanis szélvihar dühöngött. A sziklás talajról itt-ott kevés földet, port is felkavart, majd a magasba csapott dühösen. A Demonán talán ritka volt az ilyen időjárás - persze, ezt nem tudhatták. Túl kevés időt töltöttek itt. Egy erősebb szélroham majdnem a 109
férfit is feldöntötte, egy szikla mögé húzódott, míg elcsitult az orkán. Az égen felhők rohantak. De mire a siklóba ült, és óvatosan felemelkedett, erőtlenebbé váltak a szelek. Két dombbal odább már jóval kedvezőbb időjárás volt. Furcsa ez a bolygó, gondolta a férfi. Vörös szkafanderben ült a zöldesbarna járműben, alacsonyan, sebesen siklott a talaj fölött. Sejtette, nem érdemes magasabbra emelkednie, mert ott vannak csak igazán nagy szelek. Haladt hát a talaj egyenetlenségeit követve. Időnként időmérőjére nézett. Két kék színű számjegysor villogott óráján, amely ezenfelül mutatta az űrhajón is használatos földi időt és a Demona saját forgási idejéhez alkalmazott itteni emberi időszámítást. Trin tudta, itt a Demonán még tizennégy óra hosszat lesz világos, aztán beáll az éjszaka. Valójában most kora reggel volt. A két kék számjegysor között mind kisebb lett a különbség. Az egyik folyamatosan változott, a másik nem. Közben Trin repült. Kiért a nagy fennsík fölé. Tegnap erre szálltak Uttával. Utta... a férfi elmosolyodott. A lány nagyon mélyen belopta magát a szívébe - régen így mondták ezt nemcsak a Földön, de a Marson is. Uttával megváltoztathatná az életét. Az anyja is mindig mondta, megnősülhetne már. Az anyák csak ilyenek. De a mai nők igazán nem csábították Trint házasságra. Igaz, szerencsére afféle megrögzött agglegény még nem lett belőle, de már belegondolt néha: minek neki egy állandó asszony. Hiszen válogathatott a nőkben. Űrhajós volt, jóképű, fiatal, kedves, udvarias. És még várt, várt... De talán most már nem kell tovább várnia. A sikló majdnem hangtalanul szállt a kopár táj fölött. Az iránytű alig-alig mozdult; a Demonának két mágneses sarka is volt, ezek vonzása olykor kiegyenlítette egymást. De a siklónak voltak a helyi mágneses erőktől független irányadó műszerei is. Amikor a távolban feltűnt a tenger, Trin csökkentette sebességét, és irányt változtatott. Emlékezett jól, hogy tegnap ezen a környéken jelzett először a fémkereső, de
ő bagatellizálta az eseményt. Most viszont oka volt rá, hogy mindenképpen megkeresse azt a tárgyat. Legalább negyven percig körözött a tengerparttól nyugatra és északra, míg ismét csipogni kezdett a műszer. Akkor szabad szemmel kinézte magának a környező terep jellegzetes pontjait - ezt is tanították az űrhajósképzőben -, és majdnem nyílegyenesen, akár egy ragadozó madár, csapott le oda. Egy szikla tövében kicsiny, még méteresnél is rövidebb, hosszúkás tárgy hevert a földön. Fémből volt, és tompán csillant; még nem kezdett rozsdásodni. A sikló a közelben landolt. Trin biztosította a szerkezetet, és kilépett. Itt már nem volt szél. Melegen sütött a Boerre nap, a férfi alakja éles árnyékot vetett. Brod tegnapi tartózkodásának nem látta nyomát. Közelebb ment a sziklához, lehajolt. Ismerős volt az a rakétakülsejű, keskeny hüvely. Két kézzel vette fel, minden oldalról megszemlélte, aztán elment messzebb. Hosszan keresgélt, míg rátalált egy kisebb szakadékra. Beledobta a fémtárgyat, néhány követ zúdított utána, sőt lábbal is belerugdosott kisebb köveket. Míg azok teljesen ellepték a tárgyat... Nem volt már szüksége a kis rakétára. Azt hitte, elégett a légkörben, de úgy látszik, mégsem... Mindegy. Míg ők itt lesznek, senki sem lelheti fel - mosolygott magában a férfi. Aztán viszszament a siklóhoz, felszállt, és tovább körözött a kihalt táj fölött. - Semmi újabb adat? - kérdezte Vairano. - Ha lenne, már tudná - felelte Malkar, csöppet sem tisztelettudóan. De úgy érezte, megengedheti magának ezt a hangot. Vannak ők már annyira jóban a főnökkel... Vagy mégsem? Odapislantott. Vairano egy adatszolgáltató képernyő előtt ült. A kékessárga fény arcára vetült. A férfi most is igyekezett elfeledni, hogy a Marson van. Ez a bolygó nem is létezik, mondogatta valahol a lelke mélyén, sajátságos terápia volt ez. A Mars nincs is, a többi bolygó sem létezik, em111
berek meg csak a Földön élnek, sehol másutt csak a Földön. Mert a Földön kívül nincs igazi élet. Malkar nem is sejtette, mire gondol. Annyit tudott, hogy a főnök nem a legjobban érzi magát az új helyén. De hát... Másokkal is előfordult már ilyesmi. Akadt olyan is, akit hasonló ügyek miatt éppen a Marsról helyeztek el a Földre. Talán nem is járt rosszul az illető. Vairano már a nyolcadik különféle program szerint futtatta át a névsort a gépen, de az semmilyen szempont alapján nem választott ki újabb neveket. Mindig csak azt az egyet ismételte, amit már unalomig ismertek. - Ha nem történt fizikai beavatkozás - márpedig az orvosok jelentése szerint ilyesmire nem került sor -, még nem zárható ki egy agyműtét lehetősége - jegyezte meg később. Malkar is gondolt erre, ezért a válasza azonnal kész volt. - Az űrhajósok esetében a fizikai vizsgálat kiterjed a fejre, sőt a haj alatti bőrrétegekre és a csontra is. Ezt egy különleges szerkezet végzi el, amely szinte belelát az emberbe, bár nem azonos a röntgennel. - De jól tudja! - Vairano most valóban bámulta Malkart. Amaz szerényen kifordított tenyérrel intett, és nem szólt. A főnöknek tulajdonképpen örülnie kellett volna, hogy beosztottjai egyike ennyire képezi magát... Vairano dühös mozdulattal letörölte a képernyőről az összes szöveget, és így szólt: - Hátra van még a pszichikai beavatkozás. - Ezt sokfelé gyakorolják - mondta megint MaIkar igen gyorsan. - Az elektronikus eszközök tele vannak hirdetésekkel. Nemcsak űrhajósoknak javasolják persze, hanem gyakorlatilag mindenkinek. Mindenféle néven fut: autogén tréning, pszichoiskola, önismereti tanfolyam, és így tovább. "Akar feljebb lépni a társadalmi ranglétrán? Akar előbbre jutni?", ilyen szövegeket ordítanak sokszor a rádióban, tévében. - Malkar megtörölte a homlokát. - Manapság már minden automatabeállító vagy felszíni bányagépszerelő elvégez életében legalább egy ilyen tanfolyamot, és ebben benne vannak a pszichi-
kai ráhatásmódszerek is. Ha mindenkinek segítenének, már csupa tévéegyetemi professzorból állna társadalmunk - mosolygott a férfi gúnyosan. - Alapos dolgok ezek? - kérdezte Vairano. - Nem ismerem a helyi viszonyokat annyira, hogy ezt meg tudjam ítélni. Nálunk pár éve elmúlott ez a divatőrület. Mert az volt csupán. - Itt is az, és még tart. De vannak pozitív hasznai Malkar ismét komoly volt. Minden mozdulatnál érezte, mennyire hiányzik neki az úszás. Ma reggel nem tudott elmenni, közbejött valami. Ha még sokáig tart ez a beszélgetés, a délutánjába sem fog beleférni a dolog. - A delikvens csakugyan azt hiszi utána, előtte nincs, és nem is lehet akadály, merthogy ő most aztán mindenképpen győzni fog. - Bebeszélik neki... - legyintett Vairano. - Nem ilyesmire gondoltam! - Nem zárhatjuk ki, hogy léteznek ennek komolyabb változatai is. Igazi erejét tekintve komoly ráhatások. Például agyra gyakorolt valódi pszichikai hatás... - Malkar szemöldöke felszaladt homlokára. Vairano most ránézett, érdeklődve szemlélte a szemöldök függőleges táncát. Malkar töprengve folytatta. - Ha arra céloz, uram, hogy itt valami mélyebb dolog történt... - Persze hogy erre célzok. Ez megmagyarázná az előző történeteket, és végre felnyitná a hatóság szemét is. Az ügyészét például, aki még most is kételkedik abban, hogy mi indokoltan nyomozunk. - Az ügyész azért van - próbálta Malkar elütni a dolgot, csökkenteni a jelentőségét. - Ha kiderülne, hogy az a bizonyos ember nem egyedül tervelte ki az egészet! Ha kiderülne, hogy valamilyen összefüggés van az előzők és a mostani eset között... Mert hiszen a mostani sem lehet véletlen. A tegnapi értesítés igencsak valószínűsíti minden gyanúnkat. - Az ügyésznek ez sem elég. Különben is, a Demona meglehetősen messze van, úgysem léphetünk közbe Malkar kicsit ironikusan szólt, de Vairano most erre 113
sem ügyelt. Az üres képernyőt nézve beszélt, mintha a most pillanatnyilag mozdulatlanságba dermedt géphez szólna: - ...Ha igaz, ez lesz a negyedik. És mi csak tehetetlenül ülünk, az ujjunkkal malmozunk? Örök tehetetlenségre vagyunk kárhoztatva, csupán csak azért, mert az űrben ilyen hatalmasak a távolságok? - Ön is tudja, nem vagyunk tehetetlenek - emlékeztette Malkar. Milyen jó lenne most belevetni magát a medencébe. Ahányszor Malkar teste körül érezte a vizet; mindig eszébe jutott dédnagyapja. Az öreg - mindig öregként ismerte - egyszer reszkető hangon mesélt azokról az évekről, amikor a víz még nagyon nagy hiánycikknek számított a Marson. Mikor is lehetett az? - próbálta most hirtelen kiszámítani a férfi. A dédnagyapja száztizenhét évesen halt meg. Ez tizenegy éve volt. Vagyis legalább százhúsz évvel ezelőtti-dolgokról mesélt... - Nem vagyunk tehetetlenek. Remélem, igaza van ismételte Vairano, és gondolatai elszálltak valahová, a messzi kozmoszba. Utta éppen az ebédlőből jött ki, amikor meghallotta Taddor kiáltását. Azt hitte, baj történt, rohant hát. ...Emlékezett. Az egyik fiú, akivel együtt élt... Hány éve is már? Valami történt azzal is. Ugyanígy kiáltott vagy csak hasonlóan? Utta éppen hazajött az egyetemről, a lépcsőn arra gondolt: be kell majd kapcsolnia az elektronikus távhívót, hogy az egyetemi kristálytárból lehívhasson még egynéhány anyagot, amire szüksége lesz holnap. De az a kiáltás... A fiút Robblonnak hívták, és akkor derült ki, hogy valamilyen rejtett betegsége van. Pedig már a születésekor általános genetikai vizsgálatnak vetették alá. Talán később kapta valahol?... Robblonon szinte percek alatt tört ki a betegség, el is vitték a mentők légi úton. Utta abban a percben értette meg, hogy a modern kor emberei sem sebezhetetlenek. Hogy lapulnak génjeikben régi meglepetések. Talán az ősök tudatlansága vagy bűne. Ők rejtették el a vérvonalba a
kórokat, amelyek olykor bizony századokkal később is felbukkanhatnak, derékba törve egy-egy ígéretes fiatal tehetség karrierjét, söt talán az életét is... Szerencsére Útta nem betegedett meg, másnap máris megcsinálták nála az összes vizsgálatot. Robblon a fájdalomtól kiáltott, aztán, mire Utta félért a lakásba, és kirohant a teraszra, a fiú már összegörnyedve hevert a padlón. Nagy fájdalmai lehettek... Ha lehunyná a szemét, most is maga előtt látná azt a dél-afrikai várost, ahol mindez történt. Robblon betegsége hát szerencsére nem volt ragályos. Nem hunyta le szemét, hanem futott a vezérlőbe. Taddor a nagy képernyő előtt állt, ahol fényjelek villogtak. A lány már hallotta az akusztikus kijelzőt. - Jelek érkeznek! Válaszolnak az Idegenek! - kiabálta Taddor, alig tudott uralkodni magán. Uttának hang sem jött ki a torkán. Jelek?... Szóval tényleg itt vannak az Idegenek? Most már jelenthetik a Földnek is, hogy... Felveszik a kapcsolatot? Ezer kérdése lett volna, de nyelve lebénult. A szemét nem tudta levenni a képernyőről. A kacskaringós fénycsíkok vizuális képet adtak, a VHF-frekvencián érkeztek, valósággal áradtak... A számítógép természetesen gondosan regisztrálta őket, a jelsorozat egyik másolatát azonnal az elektronikus hajónaplóba, a másikat a dekódolóba irányította. Közben a jelek vizuálisan és akusztikusan is megjelentek a műszereken, és egy szerkezet haladéktalanul műpapírra is kinyomta. Ez gördült elő lassan a pultra. Utta valósággal rávetette magát. - Ezek ők?... - Biztosan azok. Az adás irányszöge és energiája is egyezik. Ez az a mesterséges hold lesz, amit a Demona körüli pályára állítottak! - Taddor szája széle reszketett. Igen, most már nem lesz kétség. Győzni fog, mert győznie kell, éppen neki, senki másnak! Nem vehetik el tőle a dicsőséget! Most már nem lehet a legkisebb kétség sem, hogy az Idegenek itt vannak, és nekik üzennek. Tehát ők is akarják a kapcsolatfelvételt. Megfeledkezett mindenről, ami eddig történt vele. A külső és belső események teljesen elvesztették jelentősé115
güket. Mintha újjászületett volna - és valóban ez történt vele. Levetette múltját, mint egyes földi rovarok az elhasznált lárvabőrt. Megszűnt, nincs, nem is volt. Minden csak most kezdődik!... - Mi ez? - kérdezte Utta. Közben az adás még jött. A radarok már régen ráálltak az adóra, a nagy vetítőantennához kapcsolt elemző is kidobta képernyőjére a koordinátákat. Taddor még ebben az állapotban is látta, hogy a koordináták utolsó két számjegye folyamatosan változik. Az adó tehát nem áll egy helyben, nagy sebességgel közeledik a Demona horizontjához. Nyilván repül. Csak megtudja, milyen magasan lehet! - A mi tegnapi adásunk tökéletesen pontos ismétlése, de két és fél másodperces késleltetéssel! - dörögte a kapitány. Akkor az adásban kis szünet következett be, majd újabb jeláradat indult. Néha valósággal felvijjogott az akusztikus közvetítő. Utta lélegzet-visszafojtva hallgatta a jeleket. - Az új adásuk! - Taddor levetette magát egy székre, szemével-fülével itta a jeleket - amelyekből semmit sem értett. Nemcsak ő - így volt ezzel a számítógép is. A dekódoló zöld jelzőlámpája nem gyulladt ki. Nincs hát megfejtés, még nincs. Hosszú volt az újabb üzenet - hosszabb, mint eddig bármelyik. A számláló nyolcszáztizenhat jelet és ötvenhárom szünetet mutatott ki. Utta leült a papír elé, meredten nézte. Ez tehát... mások gondolatait jelenti? Valakik valahol kifejlődtek, millió évekig mentek előre az úton, míg az állatból értelmes lénnyé váltak, míg felfedezték az őket körülvevő világ törvényeit, aztán ezek alapján eszközöket gyártottak, és elindultak a világűrbe?… Vagy mindig itt éltek a Demonán, és sohasem hagyták azt el? Netán még nem is hajóznak az űrben? Amikor vége szakadt mindennek, az idegen mesterséges hold éppen eltűnt a horizont alatt. Egy radarkészülék kimerevedve mutatta azt a koordinátapontot, amely fölött nyoma veszett. Taddor még ellenőrizte, hogy minden jel bekerült-e a dekódolóba is, aztán megfordult. Az arcán valami nagyon furcsa kifejezés ült.
Utta kezdetben nem tudta, mire vélje, igaz, ő is nagyon örült. Taddor melle úgy járt, mint a kovácsfújtató. Uttát nézte: - Kislány! Mostantól kezdve híresek leszünk! Te meg én! Tudod, milyen ajánlat ez?... Lemondok a dicsőség egy részéről, a javadra! Majd azt mondjuk, együtt fedeztük fel az Idegeneket. - De hiszen így is volt... - mondta halkan a lány. A kapitány persze meg sem hallotta, de Utta hangosabban folytatta. - És itt volt Trin is! Szegény Brodról nem is beszélve... - Brod elpusztult, mint a rühes kutya! - Taddor arcára fenyegető ránc mélyedt. - Trin pedig nem számít! Én vettem elsőként a jeleket! Ha azt mondom, megosztom veled, örülj neki, Utta! Együtt megyünk vissza a Naprendszerbe, és mindenki minket fog irigyelni! Taddor magára rántotta a biztonsági öveket. - Te is kösd be magad! Megyünk, megkeressük azt a mesterséges holdat! Ha szétszedem a programozóját, ki fog derülni, kik irányítják és honnan. Biztosan itt vannak a Demonán, de én megtalálom őket! - Trint nem hagyhatjuk itt! - sikoltotta a lány. Taddor morgott. valamit, hogy majd, később visszajönnek érte, és nem várva meg, míg a lány elhelyezkedik a navigátori székben, lerántotta a hajtómű indítókarját. Trin először nem érzékelt semmit. Éppen a sivatagos tájon járt, amikor megpillantott valamit. Jóval távolabb volt tőle, a kékes négyzet először a kis kézi fémkeresőben jelent meg, az csipogott is. Túl kicsi tárgy volt ahhoz, hogy a siklóról, a táj fölött szállva, valaha is észrevehessék. Most azonban felbukkant a jelzés, és a férfi igyekezett minél előbb, egyenes vonalban odaérni. Kerülgette a kisebb-nagyobb sziklákat. Itt történt tegnap este a baj... Valahol errefelé ugrott Brod a mit sem sejtő Uttára. De miért?... A férfit még mindig kínozta ez, semmit sem tudott meg az igazi okokról, és ez gyötörte a lelkét. 117
Hamarosan felismerte a terepet. Amikor a kövek közti talajon lábnyomokat is talált, biztos lehetett benne: itt vívták meg tegnap az utolsó küzdelmet Broddal. Ott balra, arra a kőre rogyott Utta, amikor Brod rávetette magát. És itt feküdt a halott. Innen vitte el őt Trin tegnap a siklóhoz... A nyomok önmagukért beszéltek. A kis kék tárgy már nagyon közel volt. Az Idegenek eszköze, vagy... maguk az Idegenek? Lassan közeledett feléje, egyre óvatosabb léptekkel. Hamarosan elég volt kinyújtania a kezét... Egy pillanatig sem lehetett kétsége, hogy a földi technika egyik termékével találkozott. A tenyerében is elférő, formatervezett szerkezet nem volt idegen; látta már régebben is. A Marson. A rajta levő felirat is emberi nyelven tudatta, hogy ez egy bőr alá injekciót belövellő szerkezet. Most jutott a férfi eszébe, hogy a kiképzések során - legalább húsz évvel ezelőtt! - is találkozott ilyesmivel. A szkafandereken, a gyors orvosi ellátás érdekében a bal felsőkar külső oldalán van is egy olyan réteg, amelyen - az emberi bőrhöz hasonlóan - áthátolhat a nagy nyomással bevitt "injekció". A férfi felemelte karját, és lenézett válla fölött; látta saját ruháján is a kicsiny, kör alakú területet. Más színnel jelezték a gyártók. Hát igen, nemegyszer kozmikus körülmények között kell a gyógyító folyadékokat az űrhajós testébe juttatni... Trin tanácstalanul forgatta kezében a szerkezetet. A kis tartály egyik oldala áttetsző volt, talán azért, hogy az orvos vagy a használója lássa, mennyi anyag van még benne. Trin nagyon kicsi színtelen folyadékot látott a tartály alján. Brod használta volna? Vagy... más? "Majd kiderül, kábítószeres volt-e Brod", gondolta. Utta mondott is valamit, ami erre utalt. Brod úgy viselkedett, mint aki nem ura önmagának. Trin körülnézett. Elindult, tovább körözött lassan, gyalogosan a kopár tájon. Aztán egyszer megállt, elnézett messzire. Valahol ott van a tenger. Majd oda is elrepül hamarosan, és mintát vesz a vizéből. Lehet, hogy az, ami sok milliárd évvel korábban lejátszódott a Földön,
megismétlődik majd itt is? Vagy ez már el is kezdődött? Az őslevesben kifejlődött élet kijut a partokra, a levegőbe, a sós és édesvizekbe? Növényekké, állatokká változik? Aztán egy ilyen lénycsoport iszonyú hosszú idő alatt kifejlődik, értelmes lényként nekiindul meghódítani előbb saját bolygóját, majd a környező bolygókat, aztán az igazi, nagy kozmoszt?... "Ahogyan én is eljutottam ide. Pontosan ez az az út... Innen is elindul egyszer valaki? Mindegy, milyen lesz a külseje, a lényeg úgyis az értelem. Nem számít, milyen alakú testbe van zárva..." Most én vagyok itt az Idegen, tette hozzá még gondolatban, és elindult vissza a siklóhoz. Messze van a tenger, és mielőtt beállna a sötétség, oda is el kell jutnia. Érezte szkafanderében a kellemes meleget; még süt a nap, nincs szüksége a fűtőelemek bekapcsolására. Viszont most már a tartalékba hozott nagy oxigénpalackra kellett átkapcsolnia a lélegzőkészüléket. Már majdnem a siklóhoz ért, amikor az akusztikus készülékek furcsa zajt közvetítettek a fülébe. Sisakját, majd egész testét nyugtalanul forgatva próbált tájékozódni, mi történt. A síkság fölött szinte remegett a levegő. Egy délután a Trendalon... A régi hangulat megrohanta, gyermekkora éveit nem feledhette. Ugyanígy nézett ki ott is, meglepően hasonlított most a táj a Trendalra. A zaj most mintha magasabbról jött volna. Csak nem a Reginát érte baj?... Legalább százötven földi kilométerre lehet tőle, úgy sejtette. A zaj abból az irányból jött, amerre az űrhajót hagyta ma délelőtt. Kis szemlélődés után apró fényes pontot pillantott meg a magasban, amely elég sebesen emelkedett. Távolodott a bolygó felszínétől... Tudta, semmire sem mehet sisakrádiójával, annak hatóköre nagyon kicsi. Futva ment a siklóhoz. Közben fejében egymást űzték a gondolatok. Mi volt ez? Egy idegen űrhajó - vagy a Regina? Nagyon is hajlott rá, hogy kizárja az Idegeneket. Tehát - a hajójuk? Mire felrántotta az űrsikló ajtaját, és beesett az ülésre, éppen megszólalt a rádiója. Utta hívta. A hangjában érződött az izgalom. 119
- Trin, jelentkezz! Trint hívom! - Itt vagyok - lihegte a férfi a készülékbe. Lassan csukta maga mögött a gép átlátszó, kemény műanyag ajtaját. - Trin... A Regina elindult! - Láttam. Mi történt? - most ő sem rejthette el idegességét. Itthagyták?... Szeme előtt a vörösessárga kősivatag. Olyan, mint a Mars sok tája. De ez nem a Mars. Ott nem érhetné bántódás, itt viszont... - Taddor kapitány üldözi az Idegenek mesterséges holdját... - a készülékben valamilyen recsegés és zaj hallatszott, aztán megszólalt a kapitány. - Hé, Trin!... Maradj csak ott, ahol vagy! Egy órán belül utolérjük az Idegenek adóját, elkapom, és mindjárt többet tudunk majd róluk! Várj ránk a leszállóhelyen! - De nélkülem... nem kellett volna elindulni. Nem lett volna szabad! - mondta a férfi csendesen. Ismeretlen veszély lopózott a tudatába. Nem tudta volna szavakba önteni, csak érezte. Utta?!... - Csak nem félsz egyedül? - nevetett a kapitány, majd megszakadt az összeköttetés. Trin a homlokát ráncolva nézett maga elé. Taddor hangjában volt valami nyugtalanító, valami, amit még eddig sohasem hallott tőle. Nem sokáig töprengett. A Regina hát elment. Körülnézett. Most mintha minden egészen más lenne, mint eddig. Más a táj, és másképpen nézi ő is a sziklákat. Az eget, a távoli dombokat. A Demona ellenséggé válhat bármelyik percben, és már nincs védelem, nincs a jóleső valahova tartozás érzése. A burkot, az otthon egy darabját - a biztonságot, az életet - jelentő űrhajó eltűnt, valahol már odakünn száguld az űrben. És ki tudja, visszajön-e valaha is?... Mert ha nem - tudta jól Trin Dorg -, tíz óra múlva, amikor kifogy a tartályból az oxigénje, csak a nyomorúságos pusztulás vár rá.
6. Az űrhajó meredek pályán emelkedett a Demona légkörében. Taddor erős kézzel tartotta az irányt. A kormányszerkezet segítőberendezései is kifogástalanul működtek. A képernyőkön peregtek a számok. Taddor fél szemmel is csak arra figyelt, amelyik a magasságot jelezte. Már tizennyolc, aztán huszonhat, majd harminckilenc kilométerre voltak a bolygó felszínétől. A Demona sárgásvörös színét innen már nem láthatták. A bolygót előbb fehéres párarétegek fátyolszerű ködbe, aztán mindjobban elkékült a látvány. Utta már nem is figyelt rá. Tudta, a vezérlés Taddor kézi vezetése ellenére figyeli a röppályát, és nem engedi, hogy a pilóta hibát kövessen el. Ha az emelkedés túlságosan eltérne az asztronautikai követelményektől, közbelépne. De egyelőre minden rendben volt. A Regina szép ívben távolodott, és egyúttal irányt vett az iménti rejtélyes adóállomás felé. Utta nem tudta, hogy mit gondoljon a kapitányról. Taddor arcán nagy feszültséget látott. Ha ez az ember más, mint akinek hitte?! Ha nem csak az űrhajózásnak él, hanem mérhetetlen becsvágy is dolgozik benne?! Ha képes lenne mindent félredobni azért, hogy az idegenek nyomába érhessen? Ha ezért ez még... még embereket is feláldozna?! De ez csak egy villanás volt a lány agyában. Aztán fi121
gyelmét elvonták az adatközlők. Az űrhajó repülésével kapcsolatban számos újabb jel bukkant fel, egész sorozatokat közöltek a gépek. Taddor ajkát is elhagyta néhány parancskiáltás, Uttának igazán volt mit csinálnia. A hajó már ismét irányt változtatott. Még messze voltak a rejtélyes mesterséges holdtól, amikor csökkentették a hajtómű teljesítményét. "Odalent", a hajótest több páncélréteggel elválasztott végében a nukleáris motorok leálltak. De az indítóberendezések készen voltak, hogy bármelyik pillanatban ismét újraindítsák őket. A Regina meglehetősen nagy sebességgel száguldott, manőverezéshez ez is elég volt. A bolygóra nem gondoltak egyelőre. Utta mint navigátor, a hajózásra koncentrált. Taddornak néhány gondolat járt a fejében... "Bárki is ellenkezne veled, ne figyelj rá! Ha te az expedíció szempontjából valamit hasznosnak, fontosnak, halaszthatatlanul sürgősnek ítélsz, azonnal hajtsd is végre! Senki nem állhat az utadba..." - vibrált a fejében, amely egyben már parancs is volt. Mikor hallotta először?... Megint eszébe jutott az a félreeső épület a Marson. Az a furcsa, kábulatszerű hangulat. A föléje hajló arc, amely ezeket a szavakat kimondta. A sárga bör, a véreres szemek... Csak ennyire emlékezett már, sem nevek, sem dátumok nem ragadtak meg emlékezetében. De ennek nem is volt jelentősége. A lényeg az, hogy itt van, idáig eljutott. És küszöbön áll a győzelem. Ki kell neki nyitni az ajtót, csak ennyi már a feladat? ... A férfi sejtette, tudat alatt több is rejtőzik benne, ami onnan, abból az intézetből származik. Több parancs, több magaviseleti utasítás. "Elsőnek kell lenned. Csak te számítasz, senki más. Senki más." - Pályán vagyunk - mondta a lány. Taddor most ránézett. Az az érzés hirtelen bukkant elő a feledésből. Igen! Hiszen itt van még ez is. Afféle ráadás, de nagyon kellemes ráadás. Mintegy megkoronázása lehet mindennek. Talán megkerülhető az az erős parancs. Nem kell mindent egyedül elérnie; ebben más is osztozhat. Még egy, csak egy ember... Utta csinos, fiatal, ő is űrhajós. Együtt fedezik fel, amit kell. Amit a sors eléjük hozott.
Összekapcsolhatják a nevüket. Taddor szeme vágyakozva tapadt a lányra. A karcsú test domborulatait jól láthatta a kezeslábas anyagán keresztül. Utta... jó lenne vele. Jó lesz vele. Már nem voltak kétségei. Minek is erről most beszélni?... Nem szerelem volt az. Bár Taddor nem csodálkozott volna ezen sem. Hiszen csak egyszer volt igazán szerelmes, annak legalább harminc éve. Azóta csak barátnői voltak, néha útközben valamelyik hajóján, ha dolgoztak ott nők is, no és olykor a hosszabb-rövidebb megállókban, űrkikötőkben. Most egyszerre szeretett volna tartós kapcsolatot, és annak minden örömét. De ugyanakkor félt is tőle. Utta Mertens? Keveset tud róla, lényegében semmit. De talán nem kell kockázatot vállalnia. Ez a lány ilyen, amilyennek most, itt megismerte. Lehet, hogy ő lesz az, ő lehetne. De ha ellenkezne... ez az érzés már ismerős berzenkedést váltott ki belőle, tudta, nem nagyon tűrné el. - Hol a műhold? - kérdezte Taddor. Ujjai szenzorokon táncoltak boszorkányos gyorsasággal. A radarral összekapcsolt kisebb számítógép a központi vezérlésen keresztül közölte adatait. A férfi izgatottan mormolta. - Már csak tizenhatezer-négyszáz kilométer... Nem kell gyorsítanunk. Hamarosan utolérjük. - És akkor mi lesz? - kérdezte Utta, Barna haja szépen keretezte az arcát. A tekintetében volt valami játékos-gyerekes, pedig most igyekezett komoly maradni. Taddor nagyon vágyott rá. A férfi egy pillanatig gyönyörködött benne, és akkor Utta is látta már a szemében azt a különös fényt. Lesütötte szemét, elfordult. Taddor a torkát köszörülte. - Felszedjük az űrből. Van erre módszer. Tulajdonképpen... mindenre van módszer. Az utolsó mondatban mintha más is rejlett volna. Utta megrázta a fejét, pályaelemek számítására adott utasítást a gépeknek. Megparancsolta nekik, a visszautat számítsák ki. A mesterséges hold "elfogása" után merre kell haladnia a Reginának, hogy a lehető leg123
rövidebb idő alatt visszatérhessen előbbi helyére. Ahol napokig állt a bolygó felszínén. És ahol Trin fogja várni... - Mindjárt kibukkan a látóhatár alatt... Nem létezik, hogy ilyen gyorsan haladjon. Most már csak percek kérdése! - mormolta halkan Taddor. Feszült volt és indulatos. De a Regina még nyolcezerhétszáz kilométert tett meg, amikor végre a radarkészülék akusztikus kijelzője is pötyögni kezdett. Előbb halkan, aztán egyre erősebben. - Ott van! - Megvan - kiáltották csaknem egyszerre. Most Uttát is elfogta az izgalom. Ha ez tényleg az Idegenek műve?... Előkészítette a felvevőkamerát is. A képernyőn megjelenő látványt majd rögzíthetik. Lehetséges, hogy pár nap múlva - amikor ők még itt lesznek a Reginán a Földön és szerte a Naprendszerben húszmilliárd ember elé kerül az, amit ők most már perceken belül meg fognak látni?... A hír az elektromágneses jelek szárnyán száguld majd át a naprendszereken, csillagközi térségeken, hogy legyőzve az irdatlan távolságot, hirdesse: nem vagyunk egyedül a világűrben! Hogy vannak Idegenek is, akikkel már felvettük a kapcsolatot?... Hogy ez Taddornak, Uttának, Trinnek köszönhető? Sőt, talán szegény Brod nevét is megemlítik? A lány tekintete véletlenül az energiaszint kijelzőjére tévedt. Éppen akkor ismét lefutott a két utolsó szám. A digitális készülék jelezte a nagyarányú fogyást. De mindez talán ha két másodpercig tartott csupán, és a lány figyelmét más is lekötötte. Csak agya mélyén indult el egy kis nyugtalan gondolatsor, amely nem bukkant a felszínre, most nem. A központi vezérlés tudtukon kívül jó sok energiát használt fel. Amit persze hamarosan pótolnak a hajtóművek generátorai. Mi történhetett?... Újabb rádióüzenet száguldott a világűrben. Ez is nagy energiájú, irányított adás volt. És éppen olyan bonyolult
kódolású, mint az eddigiek. Még azok sem vehettek tudomást, akik ott voltak a forrásánál. Trin nem vesztette el a fejét. Nyugodtan várakozott. Tíz órára elegendő az oxigén egy ilyen típusú palackban; igaz, ebből már elfogyasztott egy keveset, de azért még nincs ok aggodalomra. Sisakrádiója ugyan kis teljesítményű, de itt van az űrsikló, abban jóval komolyabb rádióadó van. Önkéntelenül is az eget fürkészte tekintetével. A nap ha lemegy, nemcsak sötét, de hideg is lesz. A légkör miatt itt a Demonán nem hűl le úgy a levegő, mint a légkör nélküli égitesteken, ahol valójában az űr hihetetlen, pusztító, mínusz kétszázhetven fokos hőmérséklete uralkodik. De azért űrruha nélkül nagyon fázna. Amíg van mit belélegeznie, nem kell tartania nagyobb veszélytől. A szkafanderekben van fűtés is. A napenergiát a ruha vállain és hátán lévő beépített nagy teljesítményű elemek most tárolják... Trin háttal ült a napfénynek, a kihalt tájat nézte. Mi lenne, ha hirtelen felbukkannának az Idegenek? Hát vannak, léteznek? Keserű mosoly ült a szája szélén. Az a baj, hogy vannak nagyobb veszélyek is az Idegeneknél. Várakozott. Taddor bekapcsolta a fékezőrakétákat. A radarképernyőn jól látták a fényes pontot. Szabályos pályán haladt - ez nem is lehetett másképpen. A jelek szerint nem rendelkezett önálló hajtóművel, nem változtathatott irányt. A mesterséges hold a vártnál kisebb lehetett. Talán csak akkora, mint két-három narancs együtt? Utta ki is mondta. - Nem nagyobb talán egy földi dinnyénél. Biztosan jól tudnak miniatürizálni. Legalább úgy, mint mi. A kapitány nem válaszolt. A hajtóművek már rég nem dolgoztak, néha vörös lángnyelvek csaptak előre, látták az egyik külső képet, közvetítő kamera segítségével. A 125
fékezés miatt néha húsukba vágtak a biztonsági övek. A hajó lassult. Utta most nem érezte magán a kapitány különös pillantását. Női hiúsága más körülmények között kielégült volna, hiszen sejtette, mire megy ki a játék. Világos volt számára, mit akarna Taddor - ha ő, Utta is egyetértene vele. De a lány szívét már Trin töltötte be. Különösen a mai éjszaka után. - Mindjárt ott leszünk - mondta Taddor. Rekedt volt a hangja. De a lány sem rejthette el idegességét. Az izgalom miatt szinte kicserepesedtek az ajkai. Az idegenek készítette tárgyhoz közelednek?... - Még négy kilométer - mondta a lány. - Hogyan akarsz kimennni érte? Az űrsiklók a Demonán maradtak. Az egyik ott parkolt a hajó mellett, a másik Trinnél volt… - Sebaj. Megoldható. De honnan vetted, hogy én fogok kimenni érte? - mosolygott Taddor. - Hát ki? - Utta döbbenten nézett rá. A kapitány elfordította a fejét, úgy tett, mintha az egyik képernyőt nézné, és halkan folytatta: - Nem hagyhatom el a hajót. Neked kell menned. Utta nem tudta mire vélni a dolgot. Ha Taddor is szereti őt - vagy azt hiszi legalábbis, szereti - akkor miért nem félti? Az űrben ezer veszély leselkedhet arra, aki szinte védtelenül, egy szkafanderben lép ki a hajóból. Mikrometeorit sebezheti halálra. Csak nem arra céloz, egy az űrben a kapitány nem hagyhatja el a hajót? De ez rendkívüli körülmény, itt és most! Vagy... attól fél, hogy az idegenek csapdát állítottak nekik? Hogy az a mesterséges hold felrobban, ha hozzáérnek? Utta agyában egymást kergették a gondolatok. Ugyanígy volt ezzel a kapitány is. Most már megfeledkezett az iménti kis vitáról is. Taddor agyában érezte a furcsa nyomást, amit életében már nem is egyszer tapasztalt. De az nagyon messze volt... Térben messze. Csak tudata volt az összekötő kapocs az események között. Nem akarta elhagyni a hajót, mert ha közben az idegenek jelentkeznek... Ezt nem hagyhatja ki. No és - volt még egy másik terve is.
Már csak két kilométerre voltak az űrben lebegő ponttól. A hajó sebessége jelentősen lecsökkent, szinte "vánszorgott". Ha az űrben lehetne sodródni, hát ezt a haladást úgy nevezhették volna. Néha úgy tetszett a benne ülőknek, már-már egy helyben állnak. De az persze csak érzékcsalódás volt. A csillagok távol voltak, nem mozdultak el az égen még akkor sem, ha a Regina nagyon sebesen száguldott. Most erről szó sem volt. Már lebegett. A mérőkészülékek éppen a kicsiny műholdat használták fel arra, hogy a Regina sebességét mérjék, összevetve annak haladásával. A Demona most ismét felkerült a képernyőkre; inkább fehér, mint kékes árnyalatú volt. Egyik oldalán szétterjedt az éjszaka. Mintha az a fele nem is létezett volna, szinte beleolvadt az űrbe. - Mindjárt odaérünk. Öltözz be! - parancsolta a kapitány. – Vedd magadra a kézi vezérlésű rakétaszéket! Várj a zsilipben, én odamanőverezem a hajót. Utta a küszöbről még visszanézett rá. Taddor... Milyen furcsa ember. Aztán elment. A kapitány sóhajtott. Ha a hold kezében tesz, tulajdonképpen nyert ügye van. Menjen a lány?... És ha fordítva lenne... De nem, ezt nem kockáztathatja. Taddor önmagából ítélt, és nem szeretett volna rosszul járni. Most már túl nagy a tét ahhoz, hogy apró hibát vétsen, amely végzetes lehet. Utta és Trin között alighanem szövődött valami. A férfi most eszébe idézte azokat a kicsiny jeleket, amelyeket tapasztalt az űrhajós és navigátora között az elmúlt napokban. Sőt, ezek tulajdonképpen már Brod halála előtt is egymás felé, orientálódtak... Legyintett... Majd kiderül a dolog. A dicsőség nagy lesz, nagyon nagy lesz. A hajó akkor már alig száz méterre haladt a fénylő ponttól. Taddor ismét begyújtott néhány fékezőrakétát, ezzel gyakorlatilag majdnem megállította a hajót. Most már csak a műhold sebességével haladtak a fekete űrben. Utta jelentkezett a belső rádión: - Beöltözve állok a zsilip előtt. 127
Taddor a képernyőn is látta: Utta fehér-kék űrruhában, a hátára kapcsolta rakétaszerkezettel állt. - Mehetsz! - mondta a kapitány. Kemény volt a hangja. Szerelem? Vagy dicsőség! - mondta benne egy hang. Hallotta már néhányszor. Legalább háromszor eddig. Most negyedszer. "Eddig sem követted el azt a hibát", mondta magának. Hát most, amikor a tét sokkal, de sokkal nagyobb... A zsilipajtó bezárult. Taddor pillanatnyi töprengés után kikapcsolta az űrhajó külső rádióvételét. A központi vezérlésbe nem juthat be egyetlen mondat sem abból, amit ő hamarosan Uttával fog beszélni. Nem marad nyoma. Legfeljebb azt mondja majd - ha a földi vizsgálóbizottság kérdez -, hogy pillanatnyi műszaki hiba történhetett. Ennek nyomát nem lelhetik fel később, hiszen a vezérlés automatikus berendezései riasztják a javítórobotokat, és azok rendbe hozzák az összeköttetést. Nem lesz nyoma, hogy kikapcsolás és nem műszaki hiba volt. A lényeg: tizenöt-húsz percnyi létezés kimarad a vezérlőmű tudatából, így az nem írja be a fekete dobozokba mindazt, ami itt közben elhangzik. Taddor ugyanis óvatos volt. Valami azt sejtette, jobb, ha most nem marad bizonyíték. Pedig nem volt még egészen biztos abban, mit fog tenni. Vagy... hogy most fogja-e azt megtenni. Utta sisakrádiójának eléggé gyenge volt a hangja. Taddor alig hallotta a megafonokból. - Kiléptem az űrbe. Bekapcsolom a rakétát... Nem látom a műholdat! - Nem láthatod, mert a Regina eltakarja. A másik oldalon van - felelte azonnal Taddor, szolgálatkészen. Mi van a rakétaszékkel? - Rendesen működik - jött a válasz az űrből. Kis késéssel aztán a kapitány is megpillantotta a tűzcsóvát. Az űrhajó külső borítórétegein elhelyezett kamerák közvetítették a látványt. Fekete-fehér képernyőn kissé valószerűtlennek tetszett mindez. A mélyfekete űrben csak a Demona fehérkék teste világít. Előtte úszik egy kicsiny fekete pont, amelyet néha megvilágít a távoli
Boerre nap, ilyenkor vakítóan csillan bele a kamerába. És most az egyik irányból - fölösleges lett volna ezt az irányt "jobbnak" vagy "balnak", "felülnek" vagy "alulnak" nevezni - megjelent egy nagyobb fekete folt. Olykor ennek alkatrészein is megcsillant a fény. De az egyik végén időről időre vörösessárga lángok csaptak ki, és olyankor a tárgy az ellenkező irányba mozdult. Utta rakétameghajtású járművén közeledett a mesterségesholdhoz. És perceken belül oda is ért hozzá. - Ennél furcsább ügyben még sohasem nyomoztam jelentette ki Vairano. - Ha ezt egyátalán nyomozásnak lehet nevezni mondta gyorsan a társa. Malkar az imént jött be a szobába, nem is nézett körül. Szinte várta már ezt a mondatot. Napok óta figyelte Vairanót, és sejtette, mi eszi a lelkét. Vairano kétszeres szorításban nyög; utálja a Marsot, és nem bízik ennek az ügynek a sikerében sem. - Ismerjük a tettest! - kiáltotta elkínzottan, aztán észrevette magát, és némileg lecsillapodott. - Szóval tudjuk, ki a potenciális bűnöző, és nem tudunk rábizonyítani semmit. Semmit! - Sokszor előfordult már a Szolgálat történetében nyugtatta Malkar. - Mi rendőrök, megszokhattuk már. Talán a Földön áz ilyesmi nem gyakori... De itt, már az én életemben, a hivatali pályafutásom során láttam egyet és mást. Ilyesmit is. - Könnyű magának - Vairano felnézett. Tekintetük találkozott. A főnök halkabban folytatta: - Én ilyenkor úgy érzem magamat, mint akinek gúzsba kötötték a kezét. És nem tudjuk, mi van valójában. Mi történik most a Demona körül? Lehet, mindnyájan elpusztultak már! Néha azt hiszem, régész vagyok. Mindig csak a múltról értesülök. Mire hírt kapunk, az is a múltra vonatkozik. Semmi jelen, jövőről nem is beszélve! - Ismerem ezt az érzést - bólintott Malkar, még 129
most is igen nyugodtnak mutatta magát - Ön a Földön állandóan a jelen eseményekben élhetett. Nyomozás közben mindig a legaktuálisabb, csak pár perces vagy pár órás információk álltak a rendelkezésére. Mindig tudta, mit kell döntenie, és annak helyességéről azonnal még is bizonyosodhatott. Ha mégis hibázott, kijavítani sem volt nehéz. Annak ellenére, hogy minden olyan gyorsan ment. Egy helyen történt. A tetteseket, akiket el kellett kapni, szinte a markukban tudhatták mindig... De ez itt űrrendőrség, uram - mondta most, megeresztett egy nagyon halvány, biztató mosolyt is, de az rögtön eltűnt az arcáról. Nem lenne jó, ha a főnöke azt hinné, gúnyolódik. Ám aggodalma fölöslegesnek bizonyult. A mondat félreérthető élét Vairano észre sem vette. A barna bőrű férfi gyorsan folytatta: - Itt az események egyszerre ágaznak szét a múltba és a jövőbe is. Valójában nincs is jelen, ha érti, mire célzok. Ha a bűntény és a tettesek nem a Marson vannak, nincs esélyünk az azonnali vagy majdnem azonnali beavatkozásra. Az űrt éppen a hihetetlenül nagy távolságok jellemzik. Sok mindenről akkor szerzünk tudomást, amikor a távolság miatt az már a múltba süllyedt, és olykor éppen ellenkezőleg. De ez még nem ok arra, hogy ne bízzunk a sikerben. Itt egyszerűen át kell állítania magát nagyobb terekre, s nagyobb időtartamokra. Nem tudhatta, vajon Vairano értette-e ezeket a meglehetősen bonyolult mondatokat. Malkar sokat töprengett ilyesmin is, sőt - ám erről még soha senkinek nem beszélt - egy tudományos minősítő dolgozatot is szándékozott írni "Idő és tér hatása a bűnüldözésben" címmel. Most haragudott magára, hogy csak ilyen primitív módon tudta előadni Vairanónak azokat a gondolatokat, amelyek évek óta foglalkoztatták. És amelyek leírva többször is tapasztalta már - sokkal komolyabban hangzottak. Anélkül, hogy közhelyeknek tűntek volna. Vairano közben úgy nézett maga elé, mint aki nem is figyel beosztottjára. Ki tudja, hol jártak a gondolatai? Malkar végül csak ennyit tett hozzá.
- Még szerencse, hogy azért valamilyen formában…. ott vagyunk mi is. Utta úszott a semmiben. Persze tudta, nem semmi az. A világűrt tévesen nevezik "űrnek", üresnek. Ha nagyon ritkán is, de itt is van anyag. Sok köbkilométernyi térben egyetlen gázmolekula. Vagy egy mikrometeorit, amely vakon repül, milliárd évek óta rója körpályáját, és soha semmi sem állítja meg. Talán más anyagcsomó vonzásába kerül, és az téríti ki? Vagy beleütközik valamibe? Csöppnyi és óriási energiák vesznek így el a kozmoszban, vagy csak mi hisszük úgy. Hiszen minden energia megmarad valamilyen formában. A hátára akasztott tartályban voltak a kis rakéták, a készülék irányítókarját bal kezében markolta. Minden gombnyomásra kicsapott a tűz. Nem hallott persze semmi zajt a légüres térben. Szeme előtt nőtt a kis gömb. Már diónyinak látszott... Hirtelen megfordult, a mozgást nem könnyítette meg a súlytalanság. Szíve rendesen vert, ezt tudta. Annak idején az űrhajós képzőben sokszor próbálták ki őket ebben az állapotban. Mégis, kicsit zúgott a füle. Néha kígyóznia kellett, hogy elfordítsa testét. És meglátta maga mögött a Reginát. A lélegzete is elállt a felséges látványtól. A hajó egyszerűen... óriási volt. A nagy feketeség közepén lebegett, szélein olykor-olykor előbukkantak a mögötte lévő csillagok. Nagy teste nem csillogott, a durva fémburkolat hatalmas erőt sejtetett. A lányt régi filmekben látott óceáni bálnákra emlékeztette. Itt a kozmosz volt a tenger, amelyben otthon érezhette magát ez a fémkolosszus. Aztán Uttában győzött a kíváncsiság. Megint a műholdat nézte. Már közelebb volt. - Látod? - kérdezte Taddor. A hangjában feszültség, izgalom bujkált. Utta ezért nyugodtan akart válaszolni, de neki is elcsuklott a hangja. - Lá... látom. Mindjárt odaérek. - Adj képet a sisakkamerával - kérte Taddor. Szinte 131
azonnal meg is jelent a kép az egyik ernyőn, kényelmesen láthatta ugyanazt, amit Utta. A lány az űrben közelebb úszott a lebegő, gömb alakú tárgyhoz. Most végre kezdte akkorának látni, amekkora valóságban volt; eddig szeme nem tudta eldönteni ezt, hisz nem volt mihez viszonyítania. Az idegen műhold egy kisebb dinnyénél nem volt nagyobb. Fémfala csillogó, egyáltalán nem matt. A lány hallotta Taddor suttogását. - Csodálatos... Mióta lehet már az űrben, és nincs rajta egyetlen karcolás sem! Biztosan valamilyen ötvözetből készült, amit mi még nem ismerünk... A mikrometeorok hiába találják el... - Kézbe vegyem? - kérdezte Utta félve. A válasz nem késett. - Persze, hiszen be kell hoznod a hajóba. De óvatosan! Utta lassan, nagyon lassan nyújtotta a kezét. "Ha meghalok…", jutott eszébe. Még sohasem félt így a végtől. Nem is találkozott vele. Lehet, hogy most?... Amit a kezébe fogott, annak nem volt súlya. Ahogyan neki magának sem. Csak érezte, hogy összefogta-nyomta két tenyere között. A gömbből csak kicsiny antennaszerű hegyes végződés állt ki. Ismerősnek tetszett a tárgy. Olyan volt, mint a földiek holdjai, bár a nagyon kicsi fajtából. Utta a fülhallgatóban hallotta Taddor sóhajtását. Egyik kezével tovább fogta a holdat, melléhez húzta, másik kezével elindította a rakétát. A holddal, akár egy csecsemővel a mellén, nagy ívet írt le az űrben, és ismét közeledett a hajóhoz. Elhúzott mellette. - Megyek a zsiliphez - jelentette. Kikapcsolta sisakkameráját. "Milyen egyszerű is volt... lehozok egy műholdat a Demona körüli pályájáról. Vajon ŐK már érzékelték a dolgot? Talán érzékelik űrhajónkat is? Meg engem? Lehet, hogy bosszút állnak ezért a lopásért?" De semmi sem történt. A zsilip ajtajához lebegett. Még egy pillantást vetett az űrre. Ellenséges, de talán... barátságos is egyben?! Utta nem tudta még eldönteni. Akadnak, akik évtizedekig járják a kozmoszt, és ők sem tudnak felel-
ni a kérdésre. Ami fizikailag gyilkosa lehet a földi életnek, még nem biztos, hogy valóban az is. Hisz mi is a kozmoszból származunk, abban élünk, abban fogunk tovább fejlődni. A részt ne hibáztassuk az egészért, különösen akkor, ha arról az egészről még szinte semmit sem tudunk. Ha a résznek nincs is, az egésznek biztosan van értelme. Bár lesz-e valaha értelmes élőlény, amelyik felérheti ésszel, értelmével az EGÉSZ fogalmát? Beállt a zsilipbe, megérintette a szenzort. Kigyúlt a fény, de már csak akkor, amikor kezdett az megtelni levegővel. Utta a melléhez szorított idegen tárggyal állt az érdesített fémpadlón. Amikor kilépett, és lekapta sisakját, már ott állt Taddor. - Mutasd! Most végre mindketten rendes fénynél szemlélhették meg. A fémgömb és nyúlványa a Regina mesterséges, de a földihez közeli értékű gravitációja hatására már súllyal is rendelkezett. A kapitány átvette, megszemlélte, aztán csak annyit mondott: - Odaadom egy szakrobotnak. Nyissa fel. - És ha robban? - Utta úgy lihegett, mint aki gyalog jött a hajóig. A rakétakészüléket letette a padlóra. Taddor idegesen felnevetett. - Majd a lenti nyolcadik szinten csináltatom vele, valamelyik üres, acélfalú helyiségben. Mi meg addig elmegyünk a közelből. Mire Utta levette a szkafanderét, Taddor be is programozta a robotot, és kijött újra a folyosóra. - Gyerünk fel. A vezérlőből belső tévén figyelték a robot mesterkedését. A nagy, vörös fogókarok megragadták a műholdat. Előbb különféle sugarakkal letapogatta a gép; belső berendezése csak homályosan látszott a röntgenképeken. Aztán a mechanikus, nagy erejű karok szinte féltő óvatossággal vették körül a gömböt. Egy kar megragadta az antenna tövét - a skálák, kilendültek, de nem túlságosan -, és máris elmozdította a helyéről. - Alig volt ráerősítve - suttogta Taddor. Utta is a képet nézte. Ha felrobban, ha felrobban - didergett benne 133
a félelem. Szétvetheti a hajót is. Normális ez a Taddor? Őrültséget csinál! Taddor ujjait tördelte izgalmában. - Most megfejtjük a titkukat. Kiderül, honnan adták a nekünk szóló információkat. Utána leszállunk a Demonára, és megkeressük őket... - a férfit már csak ez a vágy éltette. Valósággal lihegett. A hangszóróból váratlanul meghallották Trin hangját: - A Reginát hívom. Regina, jelentkezz! Trin eddig számolta az időt. Sejtette, hol lehet a Regina ebben a pillanatban. Nem volt nehéz kitalálnia. Ha a mesterséges hold nyomába eredt, valahol a Demona körül lehet. Tehát nem túl messze. Az ő palackjában azonban már csak öt órára elegendő oxigén maradt. Nagyon gyorsan repült az idő, azonfelül - talán izgalmi állapota miatt - Trin is többet lélegzett. Nem tudott igazán uralkodni magán, és ez rossz jel volt. Életében már gyakran volt veszélyes helyzetben, bár ezek nem órákig, inkább csak percekig tartottak. - Regina, jelentkezz! - szólt az űrsikló készülékéhez csatlakoztatva saját rádióvezetékét. Ehhez be kellett ülnie a járműbe. Körös-körül már fekete volt a demonai éjszaka. Néha szél jött, ezt érezte a szkafanderen keresztül is. No és hallotta a neszeket. Most is nála volt lézerpisztolya, mint a hajón kívül mindig. - Jelentkezem! - hallotta Taddor ideges hangját. Nem érünk rá, most ne zavarj bennünket, Trin! "Nem érnek rá?" Trin nyelt egyet. - Érdeklődöm, mikor jöttök vissza? Az oxigénem már csak öt órára elég - mondta, és ekkor hirtelen eszébe jutott valami. Hogy erre eddig nem gondolt!... - Hamarosan! - felelte Taddor, és kikapcsolt. Trin már nem is figyelt rá. A tartalék... Valami nincs rendben, tudta egész idő alatt! Brod tegnapelőtt este maradt egyedül a Demona felszínén, és ő Uttával csak másnap délután talált rá. Majdnem huszonnégy óráig élt! De honnan vette ehhez az oxigént? A férfi azonnal lenyúlt,
felemelte az űrsikló fenéklemezét. Ahogyan sejtette - és ahogyan az űrbiztonsági előírások parancsolják -, hevert ott egy tartalék palack. Gyorsan kikapta a helyéről, egy pillantást vetett a digitális számlálóra... Hát igen. Tudhatta volna. Minden számjegy nulla volt. Már a palack súlya is arról árulkodott, hogy üres. Trin a másik űrsiklóhoz szaladt, amely pár méterrel odább parkolt. A hosszúkás, keskeny jármű sziklák között feküdt. A férfi rácsapott az ajtó melletti fehér gombra. Egy másodperccel később felrántotta a fenéknyílás tetejét. Az a palack is üres volt. Vagy Brod maga, vagy valaki más gondoskodott róla, hogy a férfinak legalább huszonnégy órára elegendő oxigénje legyen. Talán Brod tervezett valamit? Három különböző palack volt nála. De az egyik űrsiklóval Taddor jött vissza aznap este, amikor Brod eltűnt. Megrohanták a gyötrő kételyek, a kínzó gondolatok. Önnön sorsáért is aggódnia kellett. Már nem sok ideje maradt hátra. Ha amazok csak öt percet is késnek, akár vissza se jöjjenek, hisz, ó már halott lesz. Trin körülnézett. Egyedül volt a demonai éjszakában, és a kozmosz hallgatott. Taddorban szörnyű gyanú ébredt. De még remélt... Nehezen lélegzett. Aztán a bizonyosság majdnem megérett benne. A düh lassan elöntötte. Utta nyugtalanul figyelte őt is - akárcsak a képernyőt. A lenti üres raktárban a robot a tudatlan gépek makacsságával és az értelmes lények természetes félelme nélkül birkózott a feladattal. Már rájött, hogy a műhold két félgömbből áll. Nem tudhatták, csak a burkolata-e vagy az egész készülék. De a robot erős-ügyes fémkarjaival éppen szétcsavarta a félgömböket. Taddor szeme kimeredt. Utta még nem értette, miről van szó. De valamit ő is sejtett, tudat alatt... - Ez egészen olyan, mint... mint a mi holdjaink – jelentette ki csodálkozva. Taddor arca eltorzult... Akkor szólalt meg a központi vezérlés, amely termé135
szetesen egész idő alatt kapcsolatban állt a mechanikus robottal. - A VIZUÁLIS, A VEGYI ÉS A TECHNIKAI ELEMZŐK ÉRTÉKELÉSE SZERINT VIZSGÁLT TÁRGY EGY SC-X-I3-AS RENDSZERŰ KOZMIKUS SZATELLIT-BERENDEZÉS. ELSŐSORBAN RÁDIÓADÁSOK KÖZVETÍTÉSÉRE SZOLGÁL. A HAJÓ FELSZERELÉSÉHEZ TARTOZIK, A BÁZISON RAKODTÁK BE NÉGY HASONLÓVAL EGYÜTT.
Taddor arca elszürkült. Utta félve húzódott el tőle, mert látta: a kapitány mindkét keze ökölbe szorul. - Ez... ez biztos? - kérdezte nyálát nyelve. - IGEN, KAPITÁNY - felelte a vezérlés emberi hangon. Nagyon jól megkülönböztette mindnyájuk hangját, testét, mozgását. - AZ OBJEKTUM HŐMÉRSÉKLETE ARRA UTAL, HOGY NEMRÉGEN MÉG AZ ŰRBEN VOLT... - Elég! - ordította hirtelen Taddor. Utta a falhoz hátrált. Még sohasem látta ilyen állapotban a kapitányt. Szeme vérben forgott, a düh eltorzította arcát. Felkapott egy széket, és odább csapta, a bútordarab recsegett, tört. - Becsaptak! - ordította a férfi. Utta már az ajtó közelében volt. Nem tudta még, mi fog történni, de agyába figyelmeztető jelzések érkeztek. Nem volt ez telepátia - Taddor haragja nagyon is érthető volt. Ha a férfi úgy véli, egy földi eredetű mesterséges hold adta neki a rádiójel-sorozatokat, akkor... Becsapták? Taddort is, őket is? - De hogyan lehetséges? - töpregett hangosan Utta. Olyan hangon, mint aki valóban nem ért semmit. Remélte, ez hatni fog Taddorra. Hatott is, de nem úgy, ahogy a navigátornő tervezte. A kapitány tovább csapkodott. - Még ha egy régi földi holdat használtak volna fel az Idegenek! Akkor érteném! Ha mondjuk pár évvel korábban az a legénység nélküli űrszonda lőtt volna ki egy információs holdat... De ez a csalás vérlázító! Ez a hold innen származik! A Regináról! Azért olyan új, azért nincs rajta egyetlen karcolás sem! Utta már az ajtóban állt. Taddor hangjában mérhetetlen indulat remegett, a férfi hamuszürke arccal állt a he-
lyiség közepén, és maga elé bámult. Reszketett az ajka, a keze. - Nincsenek hát Idegenek?... De ki adta volna le azokat - a jelsorozatokat, amiket a számítógép sem tudott megfejteni? Utta most nem félt tőle annyira. Próbálta megnyugtatni: - De kapitány... Az idegenek itt vannak valahol. Ők üzentek nekünk. Lehet, Brod lőtte ki feléjük azt a műholdat? - Biztosan nem a Reginából - Taddor gyorsan a pulthoz lépett, és néhány szóval megkérdezte a vezérlést. A válasz némi késéssel egy képernyőn jelent meg, a férfi a fejét rázta: - Nem innen. Talán kivitte egy siklóval? A sikló Trint juttatta eszébe. Utta is rá gondolt. A hajó még mindig azon a ponton lebegett, ahol megtalálták a Demona körül repülő mesterséges holdat. Taddor gondolataiba mélyedt, miután indulatosan félrerúgta a törött szék maradványait. Aztán döntött. - Ki kell vinni egy másik holdat - nem nézett Uttára, de a lány ebben nem talált semmi gyanúsat. - Hadd legyen ott egy ugyanolyan hold azon a pályán. Ha megint üzenni akarnak nekünk... Még reménykedett. Utta örült, hogy amaz legyőzte idegességét, bár az idegrendszere most is figyelmeztette. Taddor mozgása, hangulata megváltozott - mi lehet ez? Soha nem hitte volna, hogy egy űrhajókapitány így is viselkedhet. Taddornak aligha vannak rendben az idegei... A legutolsó vizsgálaton az orvosok ezt nem vették észre? Majdnem egészen közelről nézett a férfi szemébe. Zavarosak voltak. A bal szemében biztosan elpattant egy ér, véres volt. Valamilyen makacs harag, ismeretlen eredetű tompa vágy is tükröződött bennük. Utta mindettől nagyon tartott. Ugyanakkor nem volt semmi igazi vádpontja Taddor ellen. Csak annyi, amennyi máskor, másokkal is előfordulhat: felidegesítette őket egy esemény. "Ilyesmit én is átélhetek egyszer, akár az űrben, akár valahol emberlakta vidéken." 137
- Vagy megtévesztettek bennünket, vagy... nem is tudom, mi történt. De egy biztos: nem foszthatjuk meg magunkat az esélytől, hogy az Idegenek ezután is felvehessék velünk a kapcsolatot. Kiteszünk egy ugyanolyan holdat, a rádióját ugyanarra a hullámhosszra állítjuk. Menj, öltözz be ismét! - mondta a kapitány. - Egy robottal kihozatok a raktárból egy másik, érintetlen mesterséges holdat. - Ki lehetne dobni a zsilipből - ellenkezett Utta. - Ahhoz is be kell öltöznöd - vágta el a vitát a kapitány. - Addig én felkészülök az indulásra. Utta egy pillanatig nézte a férfi hátát, aztán vállat vont, és engedelmesen elindult a lift felé. Taddor magára maradt. Sötét gondolatok kavarogtak a fejében. Mintha egy idegen akarat is közéjük férkőzött volna… Kezdetben küzdött ellene, de makacssága hamar átadta helyét a megadásnak. Végtére is, lehet, hogy így lesz jól?! Az Idegeneknek itt kell lenniök, a megfejthetetlen jelsorozat ezt bizonyítja. Vagy a Demonán, vagy valamelyik közeli bolygón - de itt kell lenniök! És ő meg fogja őket találni! Ő, Taddor kapitány! Hazaviszi a jó hírt! A neve örökre összeforr majd azzal a hírrel. Minden gyerek meg fogja tanulni, ez lesz az igazi öröklét! Vágy feszítette. Még nem értette pontosan, mi az, de amint eszébe jutott Brod, Trin, Utta... Minek vannak itt? Brod a szeme láttára akarta elhódítani tőle Uttát. Trin már nem számít. Senki sem számít! A lényeg a győzelem! El kell jutnia egy bizonyos pontig, ahonnan nincs visszaút, és akkor már nem is kell majd tovább töprengenie semmin. Hiszen máskor is így csinálta. "Földi gondolatok, viselkedések rabja vagyok", jutott eszébe, és most nagyon világosan látta maga előtt az utat. Ismerős érzés kezdett elhatalmasodni rajta. Jóleső zsongással fonta be az agyát, a testét. A vezérlőben kissé elhomályosultak a képernyők - vagy csak ő látta úgy? A külvilág vesztett jelentőségéből, az ő benső világa vi-
szont hatalmassá duzzadt... Majdnem mindent betöltött már. Az Idegeneknek maradt ott egy kicsiny hely, csak kevés hely. Talán már csak nekik. Taddor már nem önmaga volt. "Senki sem állhat utamba", gondolta. "Mindenki csak elvenné tőlem a dicsőséget. Ha elindultam, hát végig kell mennem ezen az úton, ahogyan régebben is. A tét most sokkal nagyobb, mint valaha is volt." Utta... Utta? Egy fekete-fehér képernyőn látta a lányt. A zsilipkamra előtt állt, és lassan öltötte fel ismét a szkafandert, a rakétás személyi hajtóművet. A Regina gravitációjában elég nehéz lehetett neki, meg is görnyedt a súly alatt. De Taddort nem hatotta meg. Már idegen szemmel nézte a lányt is. Elmegy? Elmehet. Nincs rá szüksége. Senkire sincs szüksége, ellenkezőleg! Hogy ismét igazi önmaga lehessen, ahhoz az kell, hogy egyedül maradjon. Végre egyedül. És senkinek se tartozzon felelősséggel a tetteiért. Utta kilépett a zsilipen. Ismét a "semmiben" lebegett, kezében az új mesterséges holddal. Az imént ellökte magát a zsilip küszöbétől, hát most távolodott a hajótól. Mögötte a Regina több száz méteres nagy tömege. A lány elvette kezét a műhold gömbtestétől – megszokhatta volna a súlytalanságot, mégis csodálkozott, ahogyan a dinnye nagyságú kis csillogó gömb ott maradt előtte, az is lebegett. Csak ennyi volt a feladata. Utta bekapcsolta a rakétahajtóművet, megfordította testét, hogy visszalebegjen a zsilipkamrába - de a látványtól megfagyott ereiben a vér. A zsilipkamra bezárult.... A fekete falak gyorsan összehúzódtak, aztán el is tűnt a zsilip helye, beleolvadt a Regina külső titánötvözet burkolatába... Utta torkát rémült, tagolatlan kiáltás hagyta el. Még mindig nem hitte el, hogy igaz, amit lát. - A... zsilip..! - kiáltotta a mikrofonba. - Taddor!... Válasz nem érkezett. A lányt a rakéták lökete odavitte a hajótesthez. Kitartott kézzel ütközött a jeges fémfalnak, megverte öklével: - Taaaadddoooooor...! 139
A rádióban nem jött válasz. Kiabált, ahogyan csak bírt, a rettegés, a halálfélelem dolgozott benne. Tudata szinte lebénult, nem is látott mást, mint maga előtt a mikrometeoroktól barázdált fémtömeget. - Taddor, a zsilipet!... Megpróbált odaúszni az űrben, hiszen az ajtó mellett kell lennie egy nyitószerkezetnek, igaz, azt is fémlemez borította, de talán kinyithatná... Akkor olyan érzése támadt, hogy valami történt a Reginával, nem tudta még pontosan, mi az, de úgy tetszett, nem éri utól azt a pontját, ahol a zsilipajtók lehetnek. Nem hallott semmit. Hiszen az űrben nem terjednek a hangok. De amikor elfordította a fejét a sisakon belül, ismét megdermedt benne a lélek. Ha eddig azt hitte-remélte valahol a tudata mélyén, hogy Taddor csak tréfálkozik vele, most már nem lehettek kétségei. Sisaklemeze visszatükrözte a hajtóművekből kiáradó hatalmas vörös fényt... A Regina elindult! - Taddor, neee! - kiáltotta a lány tehetetlen dühvel, kétségbeesetten. Ám az életösztön akkor is közbeszólt. Utta tudatosan nem is gondolt rá, hogy veszélybe kerülhet - de űrhajós léte alatt belesulykolt tudnivalók egyike most megelevenedett, és hirtelen bekapcsolta a rakétáit, elszáguldott a hajó mellől. Hiszen ha annak tüze eléri a testét... Porrá éghet. Szerencséjére a Regina hajtóművei először lassan mozdították meg az óriási testet. Az űrhajó tovasiklott, Utta már nem került a nukleáris hajtómű terelőlapokkal szűkített lángcsóvájába. - Taddor!... Nem kapott választ. Az űr hallgatott, és hamarosan csak annyit látott, hogy a Regina kicsiny fényponttá zsugorodott a távolban, aztán az is kihunyt. A lány arcán könnyek peregtek alá. Egyedül maradt az űrben. Trin mit sem tudott minderről. Csak azt látta, hogy ismét eltelt egy óra. Időmérőjén a folyadékkristály szá-
mok könyörtelenül peregtek. Egy másik mérő azt mutatta, hány órára elegendő, még a tartályban levő oxigén. Ott már csak a négyes számjegy villogott. A férfi végiggondolt mindent. Az élete fontosabb, mint egy bizonyos dolog. De azt is csak úgy hajthatja végre, ha életben marad. Minden mást tehát ennek kell alárendelnie. Az imént hívta rádión a Reginát, de az nem jelentkezett. Lehetséges, hogy a hajó olyannyira eltávolodott a Demonától? Ha túl messzire megy, baj lesz! És ha éppen a bolygó túloldalán van, nem érheti el az űrsikló nem túl nagy teljesítményű rádióadójával. Az idővel arányosan nőhet a távolság is, és az ismét csak visszacsap az időtényezőbe. Ha túl messze lesz a hajó, nem érhet vissza hozzá idejében! Ám volt lehetősége másra is. És ezt nagyon jól tudta. Kivárt még egy kicsit, de mivel hiába hívta újra és újra Taddort és Uttát, hullámsávot váltott, és mély lélegzetet véve így szólt a mikrofonba. - Orion, jelentkezz! Orion, jelentkezz!
141
7. Taddor nevetett. Úgy nevetett, mintha maga lett volna az ördög. A régi korok sátána, az egykor élt emberek beszűkült tudatának rossz szelleme. Tíz- és tízezer évek teltek el úgy a Földön, hogy az emberek rettegtek a láthatatlan világok rosszindulatú isteneitől, ördögeitől. Most Taddor kapitány, magára maradva, felszabadultan nevetett. Bekapcsolta a mikrofonokat is; sátáni kacaját a megafonok közvetítették az űrhajó összes helyiségébe. Ott harsogott hát nevetése a raktárak homályában, a hajtómű sugárvédett előtereiben, a folyosókon... Üres volt a hajó, ő volt az egyetlen utasa. Nevetését hát senki sem hallotta, az mégis betöltötte a Reginát. Nem tudta, ezzel mennyi idő telt el. Közben a radar közömbösen fürkészte a teret, a hajó előtt nem bukkantak fel akadályok. "Úgyis megtalállak benneteket! - kiáltozta a kapitány. - Elbújtatok?... Talán éppen a rendszer valamelyik másik bolygóján? Nem számít! Akárhol vagytok is, a fémkeresők, a biokeresők megtalálnak benneteket!" Éppen azt számítgatta, hogy most berepül a Boerre naprendszer első bolygójának pályájára. A műszerek szerint az a bolygó éppen közelállásban található a Demonához viszonyítva, nem kell tehát túl nagy távolságot megtennie. És mi lesz Trinnel?... A gondolat csak egy másodperecig élt benne,
és máris kidobta tudatából. Utta, Trin, Brod... Pusztuljanak! Mindnyájan! Nem tudta mennyi ideje száguld a Regina. Már nagyon messze volt a Demonától, amikor váratlanul megszólalt a hangszóróban Trin: - Taddor kapitányt hívom. Taddor első mozdulata az volt, hogy kikapcsolta a hangszórót. De mielőtt diadalmasan felnevetett volna, egy másik hangszóró ismételte a hívást. - Taddor, jelentkezz! A kapitány még nem sejtette, mi történt. Talán a vezérlés kapcsolta be automatikusan a másik megafont, gondolta. Hiszen van egy olyan programja: ha külső hívás érkezik, addig adja tovább, míg valaki a hajóban nem válaszol. A biztonsági előírások miatt van ez így. - Mi van? - vakkantotta a mikrofonba. - Három és fél órára elég az oxigénem. Térj vissza a Demonára! - Akkor bizony megdöglesz - felelte a kapitány, és felnevetett. Istenem, milyen jó is, ha nem kell számolnia senkivel. Megmondja még ennek a Trinnek is, mire számíthat - mire számítson -, aztán megszakítja az összeköttetést. Az Idegeneknek itt kell lenniök, valahol a közelben. Trin nem lepődött meg úgy, ahogyan azt Taddor várta. Sőt, egyáltalán nem esett kétségbe. Ez egy kicsit elgondolkoztatta Taddort. Fekete arcán bemélyedt egy ránc. - A hajó fekete doboza felveszi ezt a beszélgetést, Taddor! - mondta Trin figyelmeztetően. - Minden szavunk kristályra kerül. Felelned kell majd mindenért, amit tettél! - Semmiért sem felelek! - ordította dühösen Taddor. - Megtalálom az Idegeneket, és felveszem velük a kapcsolatot! Én elsőként, és én egyedül, érted?! Nincs rátok szükségem! Aki ezzel a hírrel megy vissza a Földre, annak mindent megbocsátanak! Kis csönd támadt, aztán Trin azt mondta. - Uttával akarok beszélni. 143
- Ha-ha ! Az sem fog sikerülni! - nevetett fel a kapitány. Ugyanakkor valamilyen furcsa érzése támadt. Nem tudta még, mi az. De abban biztos lehetett, hogy már sokszor, nagyon sokszor érezte. Furcsának is csak azért tűnt, mert most és itt valahogy nem számított rá. Nem kellett volna bekövetkeznie. De még mindig nem tudta Taddor, hogy mi történt. - Hívd a rádióhoz! - mondta Trin. A hangjában volt valami parancsoló. De Taddor ezt is félreértette. - Azt hiszed, valamiféle hipnózissal rávehetsz engem bármire is?... Nem hívom ide, mert nincs a hajón! Ha-ha-ha!...
- Orion! - JELENTKEZEM. - Hol van Utta navigátor? - A DEMONA KÖRÜLI PÁLYÁN
ÁLLÓ MESTERSÉGES HOLDAT VETTE BE A HAJÓBA. UTÁNA EGY MÁSIK HASONLÓ HOLDAT TETT KI. A HAJÓT KÖZBEN ELINDITOTTA A KAPITÁNY.
- Szóval az űrben maradt?... - MINDEN MÉRÉSEM EZT MUTATJA.
A HAJÓ GYORSAN TÁVOLODIK TŐLE. HAMAROSAN A RADAR IS ELVESZTI...
- Megvannak a koordináták? - IGEN. JELENLEG A MŰHOLD
PÁLYÁJÁVAL MEGEGYEZŐEN REPÜL AZ ŰRBEN. UTTA NAVIGÁTOR MAGA IS A DEMONA HOLDJA LETT.
- Mennyi oxigén van a tartályában? - TALÁN NYOLC ÓRÁRA ELEGENDŐ LEHET. - Figyeld utasításomat. Első feladat: visszatérni a Demonára, ugyanarra a pontra, ahonnan elindult a hajó. Második feladat: életbe léptetni a belső ellenségről szóló programot. Megértetted? - TERMÉSZETESEN.
Taddor megint érzett valami furcsát. Nem tudta még mindig, mi lehet az. Aztán tekintete az egyik képer-
nyőre tévedt. A hajó robotpilóta irányításával haladt, vagyis vezetését az önműködó fedélzeti számítógép végezte. - Hé, vezérlés! - mondta nyugtalanul Taddor. – Változás történt a haladási irányban! - NEM ÉRZÉKELEM - mondta azonnal a vezérlő egészen emberi hangon. Taddor ismerte már ezt is, rnegnyugodott. Úgy látszik, tévedett. Felállt a székről. Trin nem jelentkezik többé!... Halálra ítéltem, gondolta a kapitány. Hát hamarosan könyörögni kezd. Biztosan ezt tette Utta is, de ő egyszerűen kikapcsolta rádiót, legalábbis azon a hullámhosszon. Amint ide-oda sétált a vezérlőben, világosan érezte az elhajlást. Még el is kellett kapnia az egyik padlóhoz erősített fotelt. - Hé, mi ez? - ordította. - Nem adtam parancsot irányváltoztatásra! A számítógép nem felelt. Taddor tántorogva ment a pult elé. Ha azt hitte, hogy csak egy meteor miatt tettek apró kitérőt - amely a valóságban és ennél a sebességnél nyilván több ezer kilométeres utat, jelentett a kozmoszban -, most nagyot tévedett. Világosan látta helyzetjelzőn, hogy az általa megadott, a Boerre rendszer második bolygója felé vezető pályavonaltól több mint tizennyolc fokkal tértek el. Az eltérés nem is csak egyirányú volt, hanem a térben - az alfa-, béta-, gamma-koordináta-rendszerben egy többszörösen csavart útvonalat jelentett. Ilyesmit a vezérlés nem tesz egyetlen meteort elkerülendő. - Mi van itt? - dühöngött Taddor, és a szenzorokat nyomogatta. Először úgy tűnt, sikerül változtatnia az irányon, mert érzékelte maga is, mintha visszaállna az eredeti rend. Ám hirtelen egy rántástól fél térdre esett, egyik kezével kapaszkodott csak a pult szélébe. Innen is látta, hogy a helyzetjelző számítógéppel összekapcsolt kijelzőn eszeveszett gyorsasággal peregnek a számjegyek. A hajó többszörösen csavart módon változtat irányt! És nem jött be a figyelmeztető jelzés sem, amely 145
pedig ilyenkor kötelező, hogy a legénység időben felkészülhessen a dologra... - Mi van itt? Vezérlés! Vissza az eredeti pályára! kiabálta Taddor. Még az is eszébe jutott, hogy talán az Idegenek teszik ezt a Reginával? A következő fordulat alatt teste elcsúszott a padlón, majd kétszer is átgördült, faltól falig. Akkor először kezdett félni, de ez hamar elmúlott. Még nem tudta, merre halad most a hajó. Az irányjelzők összevissza pörögtek. És volt egy olyan érzése, hogy történik a hajóban egy és más, amire nem lehet hatással. Ha az Idegenek itt vannak?... Ha láthatatlanok, és egész idő alatt is itt voltak, mióta a hajó eljött a Demonáról? Talán most először vágott bele a gondolat: mi van akkor, ha az Idegenek egyben ellenségek is? Lehet, hogy a találkozásnak egyáltalán nem örülnek, sőt mindent megtesznek, hogy az valójában soha ne következzen be? - Vezérlés! Visszaállni az eredeti irányra! - ordította, amint feltápászkodott. Nem a vezérlés, hanem ismét Trin válaszolt neki: - Taddor kapitány! Három órára elegendő az oxigénem. Gyere vissza a Demonára! - Soha! - Ez az utolsó szavad? - kérdezte Trin nyugodtan. Az űrhajós hangjában nem érzett félelmet. Trin még nem gondolta volna végig, milyen szörnyű halál vár rá? Taddor felállt, megbabonázva nézte a megafont, de nem ijedt meg. - Menj a pokolba! Megdögletek mindnyájan, te is meg Utta is! Ahogyan Brodnak is vége lett! - Brod halála tulajdonképpen a te lelkeden szárad mondta Trin. - Hiszen magad lőtted le a saját lézerpisztolyoddal! nevetett Taddor gúnyosan. Trin már félrebeszélne? Pedig még nem is kezdett fogyni az oxigénje! - Előző este te adtad be neki a xelonnia-kábítószert mondta nyugodtan amaz. Ez a higgadtság volt Taddorra a legnagyobb hatással. Megint eszébe jutott: nem így beszél az, aki a halálra készül. Vagy majd ennek is eljön az
ideje? Pár óra múlva? Fogja még ő hallani Trin könyörgését! - És ha úgy lett volna… már nincs jelentősége mondta a kapitány. - Dehogynem! Amíg élsz, ennek jelentősége lesz vágta rá az űrhajós. A kapitány nem nézett most a műszerekre. Nem láthatta, hogy a vezérlés visszafelé viszi a hajót. A Demona irányába. - Elkábítottad, és hagytál neki tartalék oxigénpalackokat. Szegény Brod csak annyira volt magánál, hogy a palack figyelmeztető jeleire kicserélte azt, mikor már fogyóban volt az oxigén... A xelonnia hatásáról tudják a szakértők, hogy körülbelül húsz órával bevétele után indokolatlan agresszivitást okoz. Tudtad, hogy annyi idő telik el, míg keresni kezdjük a szegény fiút. Így magad ítéltél halálra bennünket... Már akkor arra törekedtél, hogy egyedül maradj, Taddor! - Brod... Uttát akarta elvenni tőlem! - Azt az Uttát, akit most magad ítéltél halálra mondta gyorsan Trin. Taddor agyában valami megmozdult. Honnan tud erről a férfi? De nem volt ideje ezen töprengeni. Érezte, hogy a hajó gyorsul. Megint a vezérlőpulthoz ment, és megrökönyödve tapasztalta, hogy hiába érinti meg ujjaival a szenzorokat, a vezérlés nem engedelmeskedik neki. - Utta sem kell... senki sem kell... Az Idegenekkel majd én nézek szembe... Csak én! Senki sem számít! ordította. Tekintete félig kábultan siklott végig a pulton. Miért nem dolgoznak a műszerek? A képernyők egymás után kihunytak.
- Orion! - IGEN! - A programod rnűködik? - TERMÉSZETESEN. - Mi a helyzet a hajó többi részében? 147
- A VEZÉRLÉSEN KÍVÜL?
- Igen! - MINDEN RENDBEN VAN. SEMMI VÁLTOZÁS. - Készüljenek fel a különleges robotok: Tudod, hol vannak? - A HATOS SZINTEN, A KETTES RAKTÁR HÁTSÓ RÉSZÉBEN. ÁSVÁNYKERESŐ ROBOTOKNAK ÁLCÁZTÁK ŐKET.
- Jól tudod. Azonfelül minden helyiségre vonatkozik a leválasztási parancs, értetted? - ÉRTETTEM.
Utta már nem sírt. Úgy hitte, kiszáradtak a szemei. Rettenetesen rosszul érezte magát. Már majdnem meggyűlölte a világűrt is. Akármerre nézett, csak a feketeséget látta - itt-ott a távolban csillant valami halvány csillag, és a Demona világította be a tér egy részét. De az a gyászos feketeség a halálra emlékeztette. A halálra... Nincs hát remény? Minden, ami eddig történt, nagyon távolinak tetszett most. Mintha valójában meg sem történt volna. Élete eddigi harmincegy éve szertefoszlott, már emlék sem volt - csak néhány ködös gondolat csupán. Hosszú volt az útja, és végül hová jutott? Az űrbe, ahol a halál vár rá. Mások rosszakarata győzött... És nincs senki, akihez szólhatna? Aki segítene? Nem, itt már nincs segítség. Szeme előtt elhomályosult minden, csaknem elájult. - Trin... - suttogta. - Csak Trin lenne itt. - Itt vagyok, drágám - hallotta a férfi jól ismert hangját. Először elakadt a lélegzete is. Aztán azt hitte, hallucinál. Sőt, meg volt róla győződve. Nehezen nyíltak szét ajkai, hogy újabb szavakat suttogjon erőtlenül a sisakba épített mikrofonba. - Trin... Meghalok. - Nem - felelte azonnal a másik. Egyáltalán nem volt olyan, mint a hallucináció, és ez elhatolt a lány tudatába is. Ez már majdnem olyan volt, mintha Trin valóban ott lenne mellette, mintha beszélgetnének...
- Kár, hogy nem vagy itt, Trin. - Messze vagyok. De ne add fel a reményt. - Tudod, hogy a kapitány... becsapott... Meg akar ölni. - Engem is. Tudom drágám, de ne aggódj! - De hiszen... hogyan beszélek én most veled, Trin? A sisakrádióm csak kis távolságra... - Van ott egy műhold. Amit te hoztál ki a hajóból. - Igen, nem messze tőlem lebeg... Látom innen is. - Parancsot kapott rádión, hogy továbbítsa az adásomat hozzád, a tiédet meg hozzám. - Értem... A Demonán vagy még? - Igen. Gondoltam rá, hogy az egyik űrsiklóval felrepülök hozzád, és megkereslek... Talán képes lennék rá. De az sok időbe kerülne, és már nincs tartalék oxigénpalackom. Nem kellett folytatnia. Mindketten jól tudták, mit jelent ez. Hiába érkezne ide Trin… Talán csak annyit jelentene, hogy egymás karjaiban halnának meg? És ha ráadásul Trinnek korábban fogy el az oxigénje? Utta megrázkódott. Akkor azt mondta a férfi: - Most átkapcsolok egy másik hullámhosszra. Taddorral is kell beszélnem. Majd... jelentkezem, drágám... És újra nagy, végtelen csönd lett az űrben. - Hé, Taddor! A kapitány hallotta Trin hangját, de előszőr úgy tett, mintha nem törődne vele. Félig beszíjazta magát az egyik ülésbe - a navigátor széke volt a legközelebb, hát azt választotta - és előhúzta a lézerpisztolyát. - Taddor, nem hallasz? - Mit akarsz? - kérdezte végül amaz. - Figyelj rám jól! Még jóváteheted a bűnödet. Visszahozod a hajót a Demonára, és felvesszük Uttát is. Két óra múlva együtt lehetünk mindnyájan. Akarod? Taddor nem válaszolt. Kibiztosította pisztolyát. Valahol az éterben olyan üzenetek szálltak, amiket ő nem érthetett, nem hallhatott. Trin folytatta. - Megkeressük az Idegeneket, jó? Tiéd lesz a dicső149
ség, kapitány. Amelyre annyira vágytál, ami miatt képes lettél volna mindnyájunkat feláldozni. Ne feledd, most kaptál egy esélyt! Ezt nem akárkinek adtam volna meg. - Te adtad? - Taddor felröhögött. - Nem vagy abban a helyzetben, hogy bárkinek bármit is adj! Az egyetlen, amit tehetsz, hogy kinyitod az oxigéncsapot, és egy perc múlva halott vagy... Ha nem akarsz kínok között elpatkolni... - Egyáltalán nem akarok meghalni, Taddor. A hajó visszajön értem, és nemsokára leszáll a Demonán. Taddor szeme kerekre tágult. Most hirtelen lefoszlott tudatáról az a belső kábulat, amely eddig eluralta. Vissza? A Demonára? Miért? Ki parancsolta? Tekintete a helyzetjelzőre esett. Az iménti zavaros fordulatok után most a haladási irány valóban a Demona felé mutatott. A radar zöldeskék képernyőjén egy vagy fényes folt, pontosan középen - nincs kétség. A Demona az útirány. De hiszen ő ezt nem akarta! - Az Idegenek... - hörögte haraggal. - Biztos vagy benne, hogy léteznek? - kérdezte Trin metsző gúnnyal. Ez volt az a pillanat, amikor Taddor elvesztette türelmét. Nem akarta tovább hallgatni a férfit. Felkapta pisztolyát, és belelőtt egy lézersugarat előbb a megafonba, ahonnan Trin hangja érkezett, aztán félfordulatot tett, és következő sugara belecsapott a helyzetjelző képernyőjébe. A kemény műanyag lemez azonnal szétrepedt, aprószilánkokra esett szét nagy csattanással. És akkor nagyon meglepő dolog történt. Taddor évtizedek óta hajózott az űrben, de ilyesmiről még csak nem is hallott. A vezérlőpult fölött keskeny rés nyílott, és azon villámgyorsan lezuhant egy redőny. Akkor látta csak, hogy amit eddig a műszerfal szélén egy-egy függőleges zárólécnek hitt - amit talán csak díszítésként raktak oda a hajó építői - az egy sín. Abban futott le a redőny, és egy csapásra eltakarta tőle a vezérlő összes műszerét. Taddor döbbenten nézett maga elé. Aztán odalépett, és megtapogatta a redőnyt.
- TITÁNÖTVÖZETBŐL KÉSZÜLT - mondta egy hangszóró. A vezérlő számítógép beszélt, szenvtelenül. - SEM MECHANIKUS ERŐRE, SEM KONCENTRÁLT KOHERENS FÉNYSUGARAKRA NEM REAGÁL.
Az utóbbi célzás a lézersugarakra vonatkozott. Taddor nagyot fújt. - Mi ez?.. Hát hogyan fogom ezután vezényelni a hajót? - SEHOGYAN - felelte a vezérlő. - De én vagyok a kapitány! - ordította kétségbeesetten Taddor, és szabad kezével megdöngette a redőnyt. Próbálta felhúzni, de persze az nem engedett. Most már valóban elfogta a düh. - Nem érted, te átkozott masina? Én vagyok a kapitány!... - MÁR NEM VAGY AZ - felelte a gép. Valami történt a hajóban. A kábelekben impulzusok száguldottak. Szellőzőnyílások zárultak, mások megnyíltak. Üvegszálas vezetékekben fényjelek ezrei vittek utasításokat. Parancsok érkeztek egyes gépekhez. A hajtómű gyorsított, már csaknem kilencvenöt százalékos teljesítményt nyújtott. Hamarosan - egy újabb jelre kikapcsolt a két nagy nukleáris motor. A hajó az anyagtalan térben a kapott sebességgel, immár akadálytalanul és megállás nélkül száguldott a Demona irányába. Ajtók nyíltak és csukódtak. Árnyak mozdultak a falakon, de általában sötétben történt mindaz, ami történt. Nem volt szükség fényre. Olykor egy-egy nyíláson át mintha árny kúszott volna... Tűzfigyelők léptek működésbe, automata tűzoltó szerkezetek álltak a szokásos kettes fokozatú készültségből egyes fokozatúba. A lift az egyik alsó szintről elindult a legfelsőre. - Mi az, hogy már nem vagyok... kapitány? - nyelt egyet Taddor. Az egész rossz álomnak tűnt. Vagy rossz 151
tréfának?... Ha hajó visszamegy a Demonára, és tényleg fel kell vennie Trint... Nem, az nem lehet! - AZ ŰRSZOLGÁLATI SZABÁLYZAT NÉGYSZÁZTIZENKETTES PARAGRAFUSA ÉRTELMÉBEN. AZ ELEKTRONIKUS EMLÉKEZETBŐL PONTOSAN IDÉZEM: "HA A KAPITÁNY ARRA MÉLTATLANNAK BIZONYUL, VAGY ELMEÁLLAPOTÁBAN OLY KÁROS VÁLTOZÁSOK ÁLLNAK BE, AMELYEK VESZÉLYEZTETIK AZ ŰRHAJÓ, A LEGÉNYSÉG BIZTONSÁGÁT, AZ EXPEDÍCIÓ CÉLJÁT, AKKOR A LEGÉNYSÉG RANGIDŐS TAGJA ÁTVEHETI A VEZETÉST" - mondta a gép.
- Miről beszélsz? Ki örült meg? - kiabálta Taddor dühösen. - És mi az, hogy a legénység rangidős tagja? Az talán te vagy? Te egy gép vagy! - NEM VETTEM ÁT A PARANCSNOKSÁGOT. ÉN IS PARANCSRA CSELEKSZEM. - folytatta a számítógép. - Az Idegenek... - mormolta Taddor, és úgy nézett körül, mint aki csapdába esett. Ez csak az ő művük lehet! A férfi lassan hamuszürkére sápadt, izmos karjával a levegőbe csapott, körülnézett. Ha tényleg nem férhet hozzá a vezérléshez, bajba jutott. De hát... van még kiút! Nem szólt egyetlen szót sem, felrántotta az ajtót, és rohant végig a folyosón. A lift akkor állt meg. Taddor lecsapott a gombra. Az ajtó kinyílott... Két, neki mellig érő, pirosra festett robot állt a liftben. Takarítóautomatáknak látszottak, vagy affélé közepes bányagépeknek, amiket ezrével látott már. De csak most hatolt a tudatába, hogy a lift hozta fel ezeket. Kitől kapták az utasítást, hogy beálljanak a járműbe? És a liftet ki indította el? Mi történik itt?... A két robot elindult feléje. Kicsiny kerekeiken hangtalanul gördültek. Taddor maga sem tudta, miért fogta el a félelem. A gépek nem voltak emberformájúak, két kúpos test, fémmel borítva, fogókarok kétoldalt, néhány műszer kijelzője elöl, és fényszórók felül. Homályos bolygókon is tudnak tájékozódni, igaz, általában nem szoktak emberi felügyelet nélkül dolgozni sehol... Alighanem ásványkeresésre használják. Ki irányíthatja őket? Mégis megfordult, és rohant. A robotok csöndesen gu-
rultak utána. A lépcsőhöz érve már nem is nézett hátrafelé, úgy szaladt le, hármasával vette a fokokat. A folyosó menyezetén kamerák fordultak utána.
- ORION JELENTI: TADDOR VOLT KAPITÁNY A FELSŐ KETTES SZINTEN SZALAD. - Hová mehet, nem tudod? - ELHAGYTA A LÉPCSŐ KÖRNYÉKÉT.
TÖBB LEHETSÉG VAN. A NAGY RAKTÁRBA... NEM, ELMENT AZ AJTAJA ELŐTT. MOST KÖVETKEZIK A KÜLÖNLEGES RAKTÁR. MEGÁLLT, ANNAK AZ AJTAJÁT PRÓBÁLJA KINYITNI.
- Ott vannak a fegyverek? - IGEN. MINDEN, IDEGEN NAPRENDSZERBE
INDULÓ KUTATÓHAJÓ SZOKOTT KAPNI EZEKBŐL. ARRA AZ ESETRE, HA IDEGEN LÉNYEK VAGY MÁS BOLYGÓK ÁLLATVILÁGA MEGTÁMADNAK AZ EXPEDICIÓT. ERRŐL CSAK A KAPITÁNY TUD.
- Mondd, mit csinál most Taddor? - ÖKLÉVEL VERI AZ AJTÓT. KÖZBEN A ROBOTOK LEÉRTEK A LIFTTEL A KETTES SZINTRE, INDULNAK UTÁNA. TOVÁBB MENEKÜL. FELTEHETŐEN ISMÉT A LÉPCSŐ FELÉ.
- Zárd le a vezérlő ajtaját! - MEGTÖRTÉNT. TOVÁBBI PARANCSOK? - Mindjárt közlöm őket.
Taddor nem is sejtette, milyen sebesen száguld a hajó. Nem jutott információkhoz. Meg-megtorpant a folyosókon, hogy az ott elhelyezett mikrofonokon keresztül utasításokat adjon a vezérlésnek. De ahányszor befejezett egy mondatot - amelyet a központi számítógép minden alkalommal udvariasan végighallgatott, sohasem szakította félbe - a gép csak azt felelte: - NEM FOGADOK EL UTASÍTÁSOKAT, MÁR NEM VAGY KAPITÁNY. INFORMÁCIÓKRA SEM VAGY JOGOSULT, TADDOR ŰRHAJÓS.
"Taddor űrhajós"! Ez szíven vágta. Legalább húsz éve nem hallotta ezt a két szót így együtt. Taddor - űrhajós? Már olyan régóta, mindig, mindenki számára "Taddor 153
kapitány" volt. Fekete arcába mély ráncokat vésett az aggasztó félelem. Mi történik itt?... Ennyire hatalmasok lennének az idegenek? És miért fordult ellene a hajó? A gyerekkorában látott, ijesztő álmokat okozó rémfilmek jutottak eszébe. Azokban volt ennyi szörnyűség... Lihegve torpant meg a harmadik szinten, hátranézett. A két vörös robot ott volt a nyomában.
- Utta? - Igen!... Itt vagyok! - kiáltotta a lány. Hát mégsem volt álom, hogy Trin beszélt hozzá? Vagy most is álmodik? Már halálán van, és az idegrendszere csúfot űz belőle? - Nyugodj meg. Már nem tart sokáig. A Regina úton van visszafelé. Közeledik a Demonához. - Óh, Trin!... - Hová sietsz, űrhajós? - dördült végig a folyosón Trin Dorg hangja. Taddor megtorpant. Először azt hitte, nem is hallott semmit, az idegei mondták fel a szolgálatot. - Az űrhajót úgysem hagyhatod el. Hacsak nem a zsilipen keresztül, mint Utta - hallotta a megafonokból. Taddor a fogát csikorgatta. Rohant végig a folyosón, és lihegve esett neki a liftajtónak. Megérintette a szenzort, de akkor a vezérlő szólt a legközelebbi falból: - A KAPITÁNY MEGTILTOTTA, HOGY RENDELKEZÉSEDRE BOCSÁSSAM A LIFTET, TADDOR ŰRHAJÓS.
- Miféle kapitány?... - A KAPITÁNY - ismételte a vezérlő nagyon természetes hangon. Majdhogynem magától értetődően. A robotok akkor fordultak be a folyosó végén, alig húsz méterre lehettek tőle. Nem tehetett mást, a vaslépcsőn dübörgött lefelé ismét. - Még nem vetted észre, hogy ez egy speciális űrhajó? - kérdezte Trin. Percről percre jobban vette az adást az űrsikló rádióján keresztül. A járműre pillantva támadt
egy ötlete. Ha ez segít?... Talán igen. Egy fékezés az űrben mégis kevesebb ideig tart, mint a meglehetősen bonyolult asztronautikai "koreográfia" szerint leszállni egy bolygón. Ráadásul ebben az esetben ember nélkül kellene ezt megtennie a Reginának... A férfi gyorsan döntött. Közben Taddor újabb szintre került. Agya villámgyorsan járt, mit tegyen?... Volt még egy dobása, de ez annyira fantasztikusnak és veszélyesnek tetszett, hogy... Bár megoldható! - jutott eszébe a dolog. Veszélyes ugyan, de nem halálos. Csak kijusson innen! Akkor ért el a tudatáig, amit az imént Trin mondott. Egyáltalán, hol van a férfi? A Demonán! Tehát jó messze innen. Valami trükkel sikerült rákapcsolódnia a belső információs hálózat akusztikus részére. Vajon, csupán az akusztikusra?... - Nevezheted a hajót Csapdának is, Taddor - folytatta az űrhajós. - Csapdának?... - Taddor hallotta, hogy a robotok jönnek le a lépcső mellé épített rámpán. A szállítólejtőket átkozva robogott tovább. - Láttál már olyan hajót, amelynek vezérlőjét páncéllemezzel zárhatják el a legénység elől? Hogy az ne vezethesse a hajót? - folytatta Trin. Már nem volt csúfondáros a hangja. Inkább kissé szomorú. Taddor a robotok láttán tovább menekült. Közeledett az alsó szinthez. Oda ahol a zsilipek vannak. Talán az a menekülés útja. - ...Csak egyetlen ilyen hajót építettek a Földön. Helyesebben átalakították... Mondd, Taddor, emlékszel, mi történt hat évvel ezelőtt a Plútón? Taddor megremegett. Mindenre inkább számított, mint erre a kérdésre? Ki tud itt erről? És honnan? Éppen ez a... Trin? Hat évvel ezelőtt... Nem kellett megerőltetnie az emlékezetét. Főleg azért nem, mert Trin beszélt helyette is. - A Plútón túlra vezettél egy expedíciót. Az volt a feladatod, hogy ismerkedj meg közelebbről a Charon II-vel, a Plútó nemrégen felfedezett második holdjával. A Charon I-et ötszáz éve ismerik az emberek, de a II-esre nemrégen bukkantak rá. Nagyon messze van az anyabolygó155
jától. De hiszen te ezt jobban tudod nálam... Csaknem hétmilliárd kilométerre a Földtől a hajó és a legénység élethalál ura voltál. A Charon II halott világ; egyetlen összefagyott jégtömb, de persze a mélyében elég sok értékes ásvány akad... Ezt kutattátok. És amikor az egyik leszállóegység szerencsétlenül járt, benne négy embereddel, magad indultál a megmentésükre. Máig sem tudja senki, mi is történt valójában; néhány töredékes rádióadás maradt csak a hajó fekete dobozában. Ezekből később a bizottság csak annyit állapíthatott meg, hogy te valóban a segítségükre siettél, ám amikor kiderült, hogy veszélybe sodorják a te űrsiklódat is, talán mindnyájan odavesztek a hold egyik jégszakadékában, valami történt... Ami miatt te egyedül menekültél meg, amazok pedig odavesztek. Taddor nehezen lélegzett. Az eddigi homályos veszélyérzete most sokkal konkrétabb lett. Hamarosan eléri a B-2-es zsilipet!... Menekülnie kell, mindenképpen és mindenáron! - ...Senki sem vádolt semmivel, Taddor űrhajós. A Marsra visszatérve ismét egy kutatóexpedíciót bíztak rád, egy kis idő közben azért persze eltelt. Négy és fél éve indultál a következő utadra, a Proxin naprendszerbe... Ez igazi felfedezőút volt, előttetek még senki sem járt ott. Hibernált legénység, egy figyelő... Csakúgy, mint nemrégen a Regina fedélzetén, ugye, Taddor űrhajós? - Kapitány vagyok! - dühöngött a férfi. Leért a szintre, és futott a B-2-es ajtó felé. Vörös kis lámpák égtek errefelé, hiszen ha baj van, ez az út jelentheti a menekülést a legénység számára. Ezeket a lámpákat nem is a főáramkör táplálja. - ...Egy ember még az odaúton szerencsétlenül járt, sokezer voltos áramütés érte egy elektromos részegység javítása közben. Nem akarta robotra bízni... Ezért tehát nem te voltál a felelős. De a többiekért? Az egyik a Proxin negyedik bolygóján elmerült egy metánmocsárban. Megmenthették volna, de valahogy senki sem volt a közelében... Nagy dicsőséggel kecsegtetett az expedíció. Ti fedeztétek fel az első ismert változó mágnes sarkú boly-
gót, és ami ezzel jár: annak nagyon különös élővilágát is. Az első rádióüzenetektől kezdve rólatok beszélt mindenki a Naprendszerben. Vagy inkább csak rólad, Taddor. Merthogy minden jelentést te írtál alá, egymagad. Csak a te nevedet lehetett hallani. Taddor kapitány, Taddor kapitány... Taddor keze a nyitógombra csapott. Toporzékolva várakozott a folyosón. A két vörös robot - tisztán hallotta - a nyomában volt. Egy kamera a mennyezeten éppen feléje fordult. Az az átkozott vezérlés mindig tudja hát, merre jár!... Nyilván kapcsolatban áll a robotokkal. Az efféle fémkereső automaták nem támadhatnak emberre. Lihegett. Miért nem nyílik ez az ajtó? Mögötte ott a mentőhajó! Ha abban kilövi magát az űrbe, megmenekül. Van ott egy hibernátor is. Az automata rádióadó szüntelenül sugározza majd a jeleket, és a Bázisról eljönnek majd érte. Ha kérdezik, azt mondja, az Idegenek eluralták a hajó vezérlését, talán távolról belefolytak a döntésekbe, és a Regina emiatt kormányozhatatlanná vált.
- Orion! - IGEN. - Helyzetjelentést kérek. - IGEN, KAPITÁNY. NEGYVENHÁROMEZER
- NÉGYSZÁZRA VAGYOK A DEMONÁTÓL. A PÁLYAVONAL ÉPPEN METSZI A BOLYGÓ PÁLYÁJÁT, MÖGÖTTE. UTÁNA MEGKEZDHETEM A LESZÁLLÁSMANŐVERT.
- Erre nem lesz szükség, másképpen döntöttem Taddor villámgyorsan gondolkozott. Ebben akadályozta meg Trin hangja. - Nagy volt a tét ismét, ugye? Ráadásul szembeszálltak veled. Megint csak néhány jelentéstöredék maradt ránk, ebből sejtjük, mi történt a Proxin bolygóján. Te el akartál menni mindkét sarokra, a legénységedből többen azt állították; életveszélyes lenne belerepülni azokba a hatalmas mágneses viharokba. De te nem tágítottál, mert 157
visszatérve a Marsra mindenkinek be akartad mutatni az ott készült videofilmeket és mérési eredményeket... Fenékig akartad inni a dicsőség poharát. Ha a Proxinról mindenkinek a te neved jutott az eszébe, hát ki akartad élvezni, amennyire csak lehetett. Lehetetlent követeltél a legénységtől. És a végén a halálba hajszoltál két embert. Akkor a többiek azt mondták, visszajönnek, és feljelentenek téged, Taddor "kapitány"... És megint történt valami... Baleset? Lezuhant egy űrsikló, benne mindazok, akik fellázadtak ellened. Egyedül tértél vissza a Marsra, immár másodszor. Ünnepeltek, de nem sokáig. Sok egyéb érdekes és szenzációs dolog is történt akkor a Földön, a Marson... Meghúztad magadat, és több mint egy évig vártál. Utána jelentkeztél csak ismét szolgálatra. A jelölőbizottságban többen felemelték a szavukat ellened. De szép számmal akadtak ott, akiknek tetszett, hogy te mindig, minden negatív helyzetből kivágod magadat, mindig visszajössz az eredményekkel, és visszahozod a hajót is! Csak a legénység marad valahol ismeretlen sírokban... De hát, a veszély maga a kozmosz, ugye te is hallottad a mondást? Akadt, akit meggyőztél. Ezért végül mégis kaptál egy hajót, amelynek ismét a kapitánya lehettél, Taddor! Taddor fogcsikorgatva verte meg az ajtót. - Hé, vezérlés! Miért nem nyílik ki?... A szabályzat értelmében ezt az ajtót nem szabad bezárni, soha! Ez a menekülés útja! - DE NEM A TE SZÁMODRA, TADDOR ŰRHAJÓS - mondta gyorsan a vezérlés. A számítógép hangjában mintha gúny lapult volna… Taddor káromkodott. - Ne idegeskedj - mondta könnyedén Trin. Mintha minden irányból az ő hangja hallatszott volna. - Tovább mesélem a múltadat. Megkaptad a harmadik hajódat. Ezúttal nem túl messzire mentél, de az az expedíció sem volt "tiszta"... Juttassam eszedbe az ottani eseményeket? Leszálltatok egy idegenbolygón, és a navigátor rossz helyet választott. A hajó megdőlt. Többen pánikba estek. Te megőrizted nyugalmadat, okos parancsokat adtál ki, és így kievickéltetek a bajból. Érdekes, az első jelen-
tésedben ezt a hangkristályt teljes egészében továbbítottad. Mintha ismét azt akartad volna, hogy mindenki hősnek lásson. Azok is, akik már nem bíztak benned... A lendületes, a feltartóztathatatlan, a nagy felfedező szerepében akartál tetszelegni, igaz? Taddor most a falnak vetette hátát. A robotok akkor bukkantak fel a folyosó végén, de nem közeledtek. Kifújhatta magát. A mentőhajóban tehát nem hagyhatja el a Reginát. Valami mást kell, kitalálnia. - ...Aztán a többiek ismét szembeszálltak veled. Akaratos voltál, makacs, és mindenhol ott szerettél volna lenni. Iszonyú erős benned a becsvágy. Mindig első akarsz lenni, mindig a saját akaratodat kell érvényesítened?! Érdekes, hogy az indulások előtt a kötelező orvosi és pszichológiai vizsgálatokon ezt nem vették észre nálad... Taddor meglódult. Lefelé futott ismét. Ferde rámpán dobogtak léptei. Még van egy dobása. Zsarolhatja azt a Trint, sőt főleg a vezérlést is, ha sikerül... - Hallom, a nukleáris hajtómű felé igyekszel - jegyezte meg Trin. A hangja fémesen kondult. - Nem ajánlom, Taddor. - Nem adom meg magamat! Soha!... - üvöltötte a férfi, és szaladt tovább. A rámpa végén látta a kivilágított, nyitott ajtót. Ha bejut, ott lesz a nukleáris hajtómű kézi irányítópultjánál, amely függetleníthető a vezérléstől. Éppen azért, hogy ha katasztrófa éri a hajót, és a legénység egy része a Regina alsó részében rekedne, tovább irányíthatja a hajtóművet. - Meg kell adnod magadat, Taddor! - beszélt tovább a férfi. - Azon a harmadik utadon is ezt kiabáltad, úgy tudom. Megint kockára tetted a legénység életét, és nem vesztettél. Te nem - de a többiek?... Egy fiatal nő nyomtalanul eltűnt. Valaki megvádolt azzal is, hogy te magad ölted meg. Jeges szélviharban kiküldtél négy embert egy fölösleges útra, oda is vesztek mind egy szálig... És akkor még egy nagy méréssorozatot végeztél, aztán elindultál haza. Most már nagyon gyanús voltál, hiszen harmadszor tértél vissza a kozmoszból teljesen egyedül, 159
Taddor. Viszont felléptél a tévében, és tömjéneztetted magadat. - Nem igaz! Nem igaz! - ordította Taddor idegesen. - Ha gyanúsnak találtak volna... ha többszőrös gyilkosnak... ha alkalmatlannak a hajózásra... Akkor nem kaptam volna hajót negyedszer is! Hazugság minden szavad! Kis csönd után megszólalt Trin. - Negyedszer is kaptál egy hajót, Taddor űhajós. Amelynek a neve, mint mondtam az előbb... lehetne éppenséggel Csapda is. Taddor még nem akarta elméjébe fogadni, mi is törtent valójában. Mielőtt a nukleáris tér ajtajához ért volna, az becsukódott előtte. Az egyik kezét csaknem bedugta a fémszárnyak közé, de szerencséjére nem ért oda idejében... Ha az ajtószárnyak közé kerül, a karját vagy a testét is összemorzsolja a nagy erő. Megint egy bezárt ajtó előtt toporzékolhatott. A robotokat nem látta. De ekkor figyelmeztetés nélkül történt valami. Ha más nem, hát ez megértethette vele, hogy a vezérlés nem veszi figyelembe a hajóban tartózkodó egyetlen ember érdekeit, sőt biztonságát sem. A Regina fékezett. Nagyon erősen, nagyon hirtelen. Taddor teste előrelendült, nekiesett a folyosó fémfalának. Még annyit látott, hogy itt is feléje fordul az egyik kamera. Aztán a láthatatlan erő a falhoz nyomta. Igyekezett összegörnyedni, hogy minél kisebb felületet mutasson kifelé - de a fékezés ereje hihetetlen volt. Még sohasem élt át ilyesmit. A vezérlés úgy viselkedett, mintha egyáltalán nem lenne biológiai élőlény a hajóban. Azt hitte, hogy teste részekre szakadt. A robotokat biztosan lekötötték valahol, azért nincsenek itt... A vezérlés... Az az átkozott számítógép gondoskodott mindenről, titokban! Valóban megfosztották kapitányi rangjától, ha őt... már... senki sem veszi figyelembe... őt... még egy gép... sem... Elsötétült előtte a világ. A lézerpisztolyt is kiejtette a kezéből. A homály az agyára borult. Még eszébe ju-
tott, hogy talán kigyulladt az összes fékezőrakéta a Regina orrán és törzsén, a hajó különös látványt nyújthat kívülről...
- Orion! - IGEN, KAPITÁNY. - Merész fékezés volt. - HA DICSÉRETNEK SZÁNTAD, KÖSZÖNÖM. - Ne állj le egészen! Távolságmérést kérek. - AZ ŰRSIKLÓ ÉS KÖZTEM NYOLCVANNÉGY KILOMÉTER VAN. - Rendben, lassan közeledj! Indulok. Nyithatod a zsilipet. Taddor lassan tért magához. A hajó vagy állt, vagy ismét száguldott - ezt nem állapíthatta meg, hiszen a kétféle mozgás: a pozitív és a negatív között az űrben, a hajóban tartózkodó ember nem tapasztalhatott különbséget. Csak a fékezés és a gyorsulás volt észlelhető... A köd lefoszlott a szeméről. Tudata is kitisztult. Görnyedten ült a fal tövében. Sejtette, a teste tele van kékzöld véraláfutásokkal, nem csak az esés miatt. A fékezés során szinte kipréselték belőle a vért. Nem lehettek kétségei afelől, hogy ezt is ellene tették. Hogy lefegyverezzék?... Megpróbált feltápászkodni, de nagyon gyengének érezte magát. Meglátta a padlón a lézerpisztolyt, érte nyúlt. És akkor vette észre, hogy közeledik a két piros robot. - Menjetek innen! - kiáltotta. Nem engedelmeskedtek. Ez ismét meglepte. Lassan felállt - de akkor amazok gyorsítottak. Robotok nem támadhatnak emberre, futott át az agyán. Ezek, úgy látszik, különlegesek... Hallotta egyszer, hogy valahol, valakik számára készítenek ilyeneket is... - TADDOR ŰRHAJÓS, TEDD LE A FEGYVERT! - hallotta a vezérlést. 161
- Megadjam magamat? Egy számítógépnek és két robotnak? - hörögte Taddor. Kínosan eltorzult az arca. A robotok már nagyon közel voltak. Felemelte a pisztolyt, gondosan célzott, lőtt. Előbb az egyiknek a felső részét metszette le megszakítatlan, hosszú sugárral, aztán a másiknak. Mielőtt odaértek volna hozzá, már el is intézte őket - gondolta. De valami furcsát tapasztalt. Az irányítóagyuk - a kis beléjük épített számítógép - nem ott lehetett, a mellső-felső részen, hanem valahol másutt. Mert zavartalanul közeledtek ismét, kicsiny kerekeik hangtalanul gurultak a műanyag padlón... Hát ezekbe a kerekekbe célzott most. Az egyiket sikerült is megállítania - a vörös robotgép nevetségesen körbe-körbe forgott, mivel az egyik kerék "Iába" megsérült. - Megsántultál, mi? - nevetett fel Taddor, pedig nem volt oka jókedvre. A másik robot túl közel volt, lendületével is majdnem elsodorta, a férfi oldalra vetette magát, és futásnak eredt. A vezérlés ekkor szenvtelenül közvetítette. - TADDOR ŰRHAJÓS A LEGALSÓ SZINTEN A LIFT FELÉ IGYEKSZIK. Mintha valakinek mondta volna?... Taddor most nem törődött ezzel. A liftaknához érve ujjával a gombra csapott. Hátha most?... - SZÁMODRA NEM MŰKÖDIK A LIFT - mondta a számítógép. Taddor zajt hallott a háta mögött. Az a robot közeledett. Amire sohasem mert volna gondolni sem - az most megtörtént. A robortból lézersugár csapott elő. Robot lő emberre?... Taddorban meghűlt a vér. Aztán, mivel a lézersugár nem találta el, menekülni kezdett. Nem tudhatta, hogy a gépet először figyelmeztető lövésekre programozták be. Senki sem tudta a vezérlésen kívül, hány figyelmeztető lövést követ az első célzott, és az hol fogja eltalálni a férfit. Taddor még néhány, teste mellett elcikázó sugarat látott, aztán beugrott a sarok mögé. Megint lépcső következett, felfelé ment volna. Közben a hangszórók rákiabáltak.
- Taddor! Nincs már esélyed! Mindent tudunk rólad. Vagy majdnem mindent... Kik tették ezt veled? Mert nem magadtól lettél ilyen ember, ez biztos! A férfi homlokát törölgetve támaszkodott a korláthoz. A robot nem jöhet utána a lépcsőn, és míg felkapaszkodik a ferde rámpán, ő időt nyer. Talán mégis bejuthat a vezérlőbe?... - ...Értsd meg, csapdába kerültél! Ezt a hajót azért alakították át, hogy téged leleplezzünk. Még mindig nem fogtad fel? A negyedik expedíciódat nem a tudományos tanács, hanem a Szolgálat tervezte. A rendőrség említésekor Taddor felüvöltött, mint a sebzett állat. A háttérben a vezérlés akkor intézkedett, hogy a robot ne használja többé lézerfegyverét. Aztán - szintén egy központi utasításra - az egész hajóban váratlanul kialudtak a belső fények. Taddor sötétben maradt. - Nem ijedek meg! - kiáltotta. Tudta, hangja a folyosói mikrofonok révén eljut oda, ahová kell. - Nem hiszem el azt a mesét sem! - Kár - mondta Trin. Mintha lihegett volna. Vagy már a levegőt kapkodja? - remélte Taddor. Még mindig nincs veszve minden. Ez is az Idegenek műve lehet... A sötétben semmit sem látott. Szinte az űr feketesége vette körül. Idegesítő volt a csönd. Mintha valami történne a közelben... Taddor jószerével már azt sem tudta, melyik folyosón van. Meglapult, hallgatózott. Ha szkafanderben lenne, sisaklámpájával világíthatna. Vagy akkor az infravörös műszerével a sötétben is nyugodtan járkálhatna a hajóban. Aztán arra gondolt, hogy így talán a vezérlés sem tudja, merre jár.
- INFRASUGARAKKAL ÉRZÉKELEM TADDORT - mondta a vezérlés. - Rendben van, Orion. Pontos jelzéseket kérek. Most következik a befejező szakasz. - ÉRTEM, KAPITÁNY. 163
- Hé, Taddor! Értsd meg végre! Feltűnt, hogy minden útról csak te tértél haza egyedül. És mindig véghezvitted, amit akartál, még a többiek halála árán is. - Mert úgy kell! Az igazi hajós... az igazi kapitány nem ismerhet akadályt! - kiáltotta Taddor, bele a sötétségbe. Jól hallotta Trin lélegzetvételét. Mintha már nem is hangszórókon át beszélt volna... De azok közvetítették a hangját. - Neked átalakították az agyadat, Taddor. A tudatodban változás történt. A férfi megrázkódott. Akár akarta, akár nem... eszébe jutott az az elhagyatott hely. Mindig félhomály volt a folyosókon, és a termekben is. Néha rosszul látta a személyzet arcát is. Igaz, ritkán jelentkeztek nála. Az ott töltött napokban alig látta őket. Csak az a sárga, duzzadt arcú férfi... Mi is volt a neve? - Hogy világosan lásd a helyzetedet, Taddor, elmondom az eseményeket, amelyekről semmit sem tudhattál. A kutatási tanács hívta fel rád a Szolgálat figyelmét, és egy rendőrtiszti csoport megkapta a feladatot. A múlt eseményeit már nem lehetett rekonstruálni, de sejtettük: akik a te tudatodban ilyen káros elváltozásokat hoztak létre, azok nyilván nem elégednek meg ennyivel. Tehát őket is le kell leplezni... De te voltál az egyetlen nyom, amely hozzájuk vezethetett. Gigantikus ötlet született: szervezünk egy expedíciót csak azért, hogy leleplezhessünk egy bűnszövetkezetet... Hát így történt... A Szolgálat bérelte ki a hajódat, Taddor. Rendőrök és szakemberek építették bele a különleges berendezéseket, ők alakították át a vezérlést is. A számítógép tudta, hogy eljön a pillanat, amikor valaki más veszi át a hajó vezetését, és te többé nem leszel kapitány. Sejtettük azt is, hogy ismét lesznek halálesetek... És igazunk lett. Brodot lényegében te ölted meg. Ravaszul csináltad, el kell ismerni. Ketten mentetek el Broddal, és mielőtt elindultatok volna visszafelé, egy óvatlan pillanatban kábítószert fecskendeztél a férfi bőre alá... Megtaláltam a fecskendőt, és a robotok – amelyeknek ittlétéről fogalmad sem volt! - elvégezték a
boncolást is. Tudjuk már, milyen anyag jutott szegény társunk szervezetébe... Taddor vaktában elindult. Nem, nem akarta hallani. De nem tehetett mást... Bármerre ment tapogatózva a sötét folyosókon, a hangszórók szinte az arcába vagdosták a kemény szavakat. - ...A vezérlés átadta nekem a hatalmat, Taddor. Nem vagy már kapitány. Lelepleztük üzelmeidet. Megölted volna Uttát és engem is, csakhogy magad vehesd fel a kapcsolatot az Idegenekkel! Ez volt minden vágyad! Taddor a sötétben nekiment egy falnak, tehetetlenül verte öklével. Torkát elszorította a félelem...
- Orion, most! - IGEN, KAPITÁNY. Hirtelen erős fények gyúltak ki mindenütt. Körös-körül. Még néhány reflektor is segített. Taddor elvakultan állt, szeme nehezen nyílott, résnyire... Egy szkafanderes alak állt előtte, rászegezett lézerfegyverrel: - Vége, Taddor. Nem mondott többet. Taddor első, ösztönös mozdulata az lett volna, hogy felemeli a fegyvert - de csak az űrruha kesztyűs kezét látta. Egy ujj erősen ráfeszült a sugárkioldóra... - Élned kell, Taddor. És élni is fogsz, bár rászolgáltál ezer halálra. Trin bal kézzel lassan vette le a sisakját. Keze rezzenéstelenül szegeződött Taddorra. Amabban egy világ omlott össze. De nem önmagát okolta. - Azok... azok tették... - mormolta, és leengedte kezét. Hosszan hallgatott, aztán a fegyver kiesett a kezéből. Nem vette észre a robotokat, amelyek halkan mögéje gurultak. - Én csak azt akartam, hogy jó űrhajós legyek. De ők... Titánt csináltak belőlem. Most már vesztes titán vagyok. - Titán? - Az volt a Titán-terv... - Taddor legyintett. 165
- Kik ők, és hol vannak? - kérdezte Trin. Taddor úgy nézett rá, mint aki álomból ébred. - Te ki vagy? - kérdezte hangosan. A kérdés most valóban jogos volt. - Trin Dorg a nevem, mint tudod. De nem csak űrhajós vagyok - felelte a férfi komoran. - A Szolgálat különleges feladatokra szakosodott tisztje áll előtted. Azonfelül... Ettől az órától én vagyok a Regina kapitánya. Aminthogy valamilyen értelemben mindig is az voltam. A vezérlés olyan programot kapott, hogy egy jelszó bemondása után annak engedelmeskedjen, akitől e szót először hallotta. - Mi lesz velem? - kérdezte Taddor. - Hazaviszünk a Bázisra, és bíróság elé kerülsz. Talán... nem egyedül neked kell mindenért vállalnod a felelősséget. Lehet, hogy mérlegelni fogják amazok bűnét is. Ha melletted ülnek majd a vádlottak padján. Ez a kérdés ismétlése volt. "Amazok?" Olyan távolinak tetszettek most. Időben, térben eltávolodott tőlük, nem is akart rájuk gondolni. De lényegében ők feleltek mindenért. Nekik is bűnhödniük kell! Taddor megfordult. A robotok már körülvették. Trin felvette lézerpisztolyát. Véget ért a harc?... Taddor szája nehezen nyílott, fekete arcán lemondás ült. - A főnöknek Karini a neve. Agykutató, és van egy társa is, a nevét nem tudom. A Mars-9-esen élnek. Trin szótlanul nézett utána. A robotok őrizete alatt hajlott háttal, megtörten vonult el Taddor, az egykori űrhajós kapitány a hibernálóba. - Közelíték, Utta. Látod a zsilip bejáratát? - Látom. Te már a hajón vagy?... - Igen, siklóval jöttem elébe, és Orion... szóval a vezérlés felvett. - Mi van Taddorral? - Tőle már nem kell félned. Nyitom a zsilipet. Összeölelkezve mentek a vezérlőbe. Belépésükre a páncéllemez felhúzódott a műszerfalról, és eléjük tárult a kozmosz. A radarképernyőn csak a Demona látszott.
- Megfordulunk, és felgyorsítunk. Hazamegyünk mondta Trin. - És... mi lesz az Idegenekkel? - kérdezte a lány. - Nincsenek Idegenek - felelte Trin mosolyogva. Utta leült a navigátori fotelba, a helyére. - Tessék?... Nincsenek? Hát a rádióadások? - Én csináltam mindent, Orion segítségével. A számítógép agyalta ki a "megfejthetetlen" jelsorozatot, és amikor Taddor azt parancsolta neki, fejtse meg őket, mindig azt jelezte vissza: megfejthetetlenek. - Akkor már értem a mesterséges holdat is... te lőtted ki? - Igen, még az első napon, egy rakétával. - De miért? - Tétet kellett adni Taddornak. Provokáltam, hogy bebizonyíthassuk: ő az, aki mindenen és mindenkin átgázolva hajszolja a dicsőséget. Ezt programozták bele valakik a Marson... Ilyenné tették. Nem csak az ő bűne, ami történt. Majd elmondom... - De hát... nincsenek Idegenek? - Itt a Demonán nincsenek, kedvesem. Valahol biztosan léteznek. Bármikor találkozhatunk velük igazán. Ám jó, ha tudod: az Idegeneknél nagyobb veszélyek is vannak a kozmoszban - itt, bennünk. Benned is, bennem is. Mindnyájunkban. A legveszélyesebb a lehetőség, amit emberrel művelhet... az ember. A radarképernyőn látták a kozmoszt. A hajó hihetetlen sebességgel száguldott a fekete térben. A Demona valahol mögöttük maradt, része lett a múltnak. Távolról hívogatóan integettek a csillagok. Messze voltak és mégis közel. Egyszer minden távolságot legyőz az ember, tudták. - Mehetünk a hibernátorokba - suttogta a lány. Mosolyogva nézett Trinre. - Annyira azért nem kell sietni - felelte a férfi, és ő is mosolygott. - Jelezze a jöttünket, Malkar! - mondta Vairano. - Alig tudta leplezni izgalmát. Még sohasem járt a 167
Mars-9-esen, de hamar megállapította: ez is olyan, mint a többi marsi település. Miért is különbözött volna?... Kisebb a város, hát kisebb a kupola is, nem is beszélve a forgalomról. Itt még akadnak félreeső épületek is, nincs minden terület sűrűn beépítve, mint az 1-esen vagy a 2esen. De még a Mars-5-ös is világváros ehhez a lyukhoz képest - húzta el a száját megvetően. Két elektrokocsi hajtott el mellettük, megkerülték az épületet. Néhány ember - férfiak és nők - jöttek velük. Most szótlanul várakoztak. A barna bőrű marsi rendőrtiszt elektronikus jelzésére kinyílott a kapu. A műmárvány hallban egy ember jött feléjük: - Jó napot! Az űrhajósok családtagjai?... Ma nincs látogatás. - Jó napot - csak Vairano beszélt. Jól megszemlélte a férfit, aztán így szólt: - Ön ugyebár Karini úr helyettése? - Igen. A nevem... - Tudjuk. - Vairano felmutatta a kozmikus rendőrség, a Szolgálat igazolójelét. Nem kerülte e1 a figyelmét, hogy a férfi elsápadt. Lecsapott: - Űrhajósokat említett. Kik azok? - Kérem - kezdte amaz a válaszát. - Teljesen törvényes a dolog. Az Űrkutatási Tanács rendelete értelmében bizonyos pszichológiai kutatásokat végzünk a leendő fiatal űrhajósok egy részén. Jelen pillanatban hat férfi és nő tartózkodik e céllal az intézetben, amely különben egy magánalapítvány része. - Kísérleteket is végeznek? - A kísérletek csak egy részét képezik munkánknak. Általános pszichofizikai állapotmegállapítás után kezdünk hozzá a munkához... Vairano félbeszakította, nyersen, célratörően: - Ön is részt vesz a kísérletekben? - Természetesen... de kérem, .... miről van szó? - Elég, ha egy szót mondok. "Titán-terv", ugye? Vairano kiélvezte örömét. Amióta a Marson volt, soha nem érezte magát ilyen jól. Most végre ő is győzött. És ez a győzelem talán nem is olyan kicsi. A Föld messze
került tőle. Szabadságra majd hazamegy, de dolgozni itt fog. Nem is olyan rossz hely ez a Mars. Akkor sem, ha az ember hatvankilenc éves, és minden éjjel a Földdel álmodik. Az már a múlt, bele kell törődni. Még van néhány szép éve a rendőrség kötelékében. Itt a Marson. - De hát... rni legális gyógykísérleteket folytatunk jelenleg is - nyögte amaz. Egyenruhások jöttek be az ajtón, körülvették. - Hogy mit csinálnak most, azt szakértői bizottság fogja vizsgálni. Gyanítom, ugyanaz folyik nagyban, amit Taddor kapitányon kísérleteztek ki hat évvel ezelőtt. Látták rajta, hogy Taddor nevének említésére teljesen összetört. Mintha egy jelszót, egy kulcsszót mondtak volna be. Az ember lehajtotta a fejét, és feltehetően már csak egyetlen reflex: az önmaga mentése iránti vágy működött benn, mert fakó hangon csak annyit mondott, mielőtt elvitték: - Karini úr az emeleten van. - Vairano nem várt a liftre, felszaladt a lépcsőn. Malkar elismerő pillantással követte. Ha van értelme, milyen gyors és energikus tud lenni ez az ember, aki hónapok óta mást sem csinált, csak karosszékében üldögélt a számítógép előtt, és mármár azt hitte, így kell nyomozni a Marson! A többiek szétszóródtak a házban. Hamarosan megszólalt egy hangszóró, amely mindenkit tevékenysége befejezésére szólított fel. Továbbá közölte egy ellentmondást nem tűrő hang, hogy az épületben tartózkodók gyülekezzenek a hallban. - Mi igazi űrhajósokat akartunk adni az emberiségnek - kiáltotta Karini. Duzzadt arcából szinte világítottak a véreres szemek. A férfi már tudta, kik jöttek és miért. Nem próbált menekülni. Hová is mehetett volna?... Vairano ránézett. Egy percig rokonszenvet érzett iránta. Majdnem annyi idős, mint ő, és a kiejtésén érződik, hogy sokáig élhetett a Földön. Ez is idejött szerencsét próbálni? Vagy rákényszerítették?… Biztosan mindent megtett, hogy az életből kihasítson magának egy szeletet. Hogy találjon egy kis területet, amelyet művelve előrejuthat... Vagy azt hitte, hogy előre fog jutni?! Rossz 169
területet választott! "Ez mindnyájunkkal megeshet", gondolta Vairano. - Rossz úton indult el, Karini - mondta halkan. Taddor kapitány negyedszer is elveszejtette volna a legénységét, ha hagyjuk. De közbeléptünk... Nem így kell titánokat faragni az űrhajósokból. Ha nincs bennük valami... valami genetikai örökség... valami hallatlan bátorság és elszántság... akkor soha nem viszik semmire az idegen világokban sem. Ezt nem lehet beléjük szuggerálni semmiféle pszichológiai trükkel, kedves uram. - De a titánok... A mitológiában... Malkar nem tudott hozzászólni. Meglepte, hogy Vairano odament a letartóztatotthoz, és egészen közelről nézve annak arcába, halkan mondta: - A titánok, az emberfeletti erővel és ügyességgel rendelkező lények csak a mitológiában léteznek, uram, de ők is a Tartaroszban végezték. Az ember maga legyen nagy, ha valóban képes rá. Ha nem, maradjon a Földön, és ne menjen ki az űrbe, Karini. - De ezek lettek volna az igaziak... Akik előtt nincs akadály! - kiáltotta Karini. - Kidolgoztam egy módszert... Vagy... szereket hozzá, és pszichológiai ráhatások együttesét... Különleges terápiát alkalmazva. Istenem, hány évig kísérleteztem vele! Aztán jött Taddor... és ő lett az első titán! - Ő lett az - bólintott Vairano halálos nyugalommal. Ráncos arcán kőkemény nyugalom ült. - Számos embert ölt meg, mert hiszen maguk azt programozták az agyába, hogy neki győznie kell. Hogy nincs akadály, ami megállíthatná. Hogy még saját társai sem szegülhetnek szembe vele... Sok halálért kell majd felelniük Taddorral együtt. Aztán Malkarra nézett. Mindig borongós, szigorú szemében most eddig ismeretlen megnyugvás, sőt öröm látszott: - Vihetik, Malkar! De jól vigyázzanak rá!
A NÉPSZAVA KIADÓ VÁLLALAT GONDOZÁSÁBAN
A KOZMIKUS CSALÁDREGÉNY EDDIG MEGJELENT KÖTETEI: Az utolsó bolygó (1986) Vadak között (1987) Skorpió (1987) Lenni vagy élni (1988) Aranybolygó (1988) Alfa-művelet (1989) Hajnal a Trendalon (1989) A sorozat következő kötete:
A kráter árnyéka
171
Kiadja a Népszava Kiadó Vállalat A kiadásért felel: Kiss Jenő vezérigazgató Nyomás: Zrínyi Nyomda Felelős vezető: Grasselly István vezérigazgató Felelős szerkesztő: B. Csáky Edit Műszaki vezető: Bősze Lajos Műszaki szerkesztő: Harkai Éva Megjelent 10,69 A/5 ív terjedelemben Budapest, 1989
