NEMERE ISTVÁN. UFO a láthatáron

NEMERE ISTVÁN

UFO a láthatáron

1 REPÜLŐ CSÉSZEALJAK RÉGEN ÉS MA Két eddigi könyvemben (Titkok könyve, Új titkok könyve) már sokféle módon említettem az ún. UFO-kat, vagyis az Azonosítatlan Repülő Objektumokat. E tárgyakat az emberiség a legrégibb időktől ilyen vagy olyan módon tapasztalta, látta, jelenlétüket észlelte, és erről rendelkezünk bizonyos korabeli, „jelentésekkel” is. Ezek nemegyszer sziklarajzok, legendák és mendemondák, főleg az írás feltalálását megelőző időkből származnak. Ám a későbbiek folyamán aztán a történetírók műveiben, majd másféle forrásokban is felbukkannak. Ezeket a tényeket (mármint a róluk szóló beszámolókat) lehet így vagy úgy értékelni, csak egyet nem szabad tenni: nem hagyhatjuk őket figyelmen kívül. Nagy bűn úgy tenni, mintha ezek egyáltalán nem léteznének. A naív UFO-hívők közül sokan a tudomány képviselőinek a szemére vetik, hogy nem foglalkoznak eleget (vagy egyáltalán) az UFO-kkal. Én viszont azt vallom, sokkal nagyobb hiba, ha úgy tesznek, mintha mindaddig semmi sem történt volna ezen a téren, és halálos komolysággal terjesztik, hogy az UFO-kat első ízben csak az 1940-es évek végén látták az emberek, vagy, hogy azok „felbukkanását” a huszadik századi repülőtechnikának köszönhetjük, magyarán: csak a képzelődök látnak UFO-kat. Előző két könyvemben már megpróbáltam bebizonyítani: ez a kérdés az emberiségnek sokkal komolyabb ügye annál, hogy ne vegyük figyelembe. Mivel az elmúlt években is történt egy és más ezen a téren - és nemcsak távoli, egzotikus országokban, hanem itthon, Magyarországon is - hát úgy vélem, ideje visszatérnünk az azonosítatlan repülő tárgyak

témájára. Hogyan is volt régen? I.e. 1445 körül Egyiptomban, III. Thotmesz fáraó uralkodása alatt, a tél harmadik hónapjában a birodalom fölött egy napon egy tűzgyűrű jelent meg. Egy korabeli leírás fejjel is rendelkező állathoz hasonlítja és megemlíti, hogy „rossz levegő áramlott belőle”. A leírás alapján a méretét körülbelül 5x5 méteresre tehetjük. I.e. 708-ban, amikor Rómában még a királyok uralkodtak, egy napon egy bronzpajzs esett le az égből. A dolog éppen egy — akkoriban meglehetősen gyakori - járvány idején történt. Numa Pompilius volt akkor az uralkodó; a szabin származású király 715-673 között ült a trónon, és több reformintézkedést vezetett be, többek között az ő nevéhez fűződnek bizonyos kalendárium-szabályozások, vallási és kulturális intézmények megszervezése stb. Numa Pompilius az ismeretlen eredetű tárgy megjelenésében az istenek kedvező jelét látta, és azt fokozandó, a pajzsról tizenegy nagyon pontos másolatot készíttetett, és az eredetivel együtt kifüggesztették őket Mars templomában. A ránk maradt áttételes (nem közvetlen) leírások alapján arra következtethetünk, hogy a tárgy nyilvánvalóan nem pajzs volt, és nem az űrből zuhant a földre (elégett volna a légkörben), hanem feltehetően valamilyen repülő jármű alkatrésze volt, amelynek alakja az Itáliában használatos harci eszközhöz hasonlított. Ovális alakú lemez lehetett, hátoldalán két egymást keresztező hajlított „fogóval”. Többen ma is meg vannak róla győződve, hogy ez egy UFO alkatrésze volt. I.e. 461-ben Róma egyik első nagy háborúját viselte, és az akkori beszámolókban több UFO repüléséről szóló hírt is találunk. Szibülla ezeket igencsak gyanús jelekként értelmezte… I.e. 340-ben harcolt Róma a termékeny campaniai síkságért. Egy akkori feljegyzésből tudjuk, hogy a döntő csata előtt a két római konzulnál felbukkant egy rendkívül nagytermetű idegen és előre közölte velük, hogy a csata hogyan fog lezajlani, melyik seregszárny pusztul el, és melyiknek a vezetője marad holtan a csatatéren. I.e. 332-ben Nagy Sándor világhódító hadjárata során éppen Türosz városát ostromolta. Clyperus feljegyzése szerint a vár a korabeli haditechnika számára szinte legyőzhetetlen volt; falai 15 méter magasak, nehezen megközelíthetők, ráadásul a védők is remekül ismerték a védekezés módjait. Nagy Sándor makedónjai a szokás szerint gyújtónyilakkal és katapultokból kilőtt kövekkel kísérleteztek, szinte eredménytelenül. Ekkor váratlanul háromszög-alakzatban repülő számos „pajzs” jelent meg az égen. (Érdekes a pajzs-motívum felbukkanása ismét. Lehet, hogy a korabeli emberek e repülő tárgyakat alakjuk miatt nem is tudták máshoz hasonlítani?) Hogy pontosan hány ilyen repülő tárgy volt, nem tudjuk, ám azt igen, mit tettek ezután. Körülrepülték a várost, majd több helyen is „villámmal” rést ütöttek a falakon, a védők nagy keserűségére. A makedónoknak sem kellett több, gyorsan és lelkesen rohamot indítottak. A repülő tárgyak egészen addig a város fölött keringtek, míg azt a makedónok elfoglalták. De nehogy azt higgyük, hogy Nagy Sándor ezek szerint mindig számíthatott az „égiek” támogatására. Más forrásból tudjuk ugyanis, hogy egy folyóátkelés során viszont éppen az ő csapatait támadta meg állítólag két „égen szálló ezüst pajzs”. I.e. 234-ben, 223-ban és 221-ben az akkor ismert világban többfelé előfordult, hogy éjszakánként az egy, már jól ismert Holdunk helyett három holdat is láttak. Ami lehetett -

hogy ismét az UFO-pártiakat idézzem - több, esetleg hosszabb ideig egy helyben lebegő és valamilyen megfigyelést, bemérést végző UFO is. I.e. 217-ben Praenesta közelében a rómaiak repülő pajzsokat láttak az égen. A dolog nappal történt, amikor is a napfény furcsa módon teljesen szürkére változott, és az égből izzó kövek is hullottak. Capua mellett állítólag lángolt az egész égbolt, és „egy hold alászállt”. Ez a leírás viszont erősen emlékeztet bennünket bizonyos természeti jelenségekre, amelyeket több mint kétezer éves időtartam során azóta talán meglehetősen eltorzítottak. De ez sem biztos. I.e. 134-ben, 122-ben és 113-ban Róma környékén, több helyen is látták „alászállni a Marsot”. Csupán annyit tudunk, hogy a megfigyelt jelenség mindig igen rövid ideig tartott. (Már csak ezért sem hihető, hogy éppen a Mars bolygóról lett volna szó.) I.e. 91-ben Rómától északra egy tűzgolyót láttak feltűnni. De nemeseik ott - abban az időben Spoletumban leesett egy aranyszínű tűzgolyó, majd megnőtt és ismét felemelkedett, kelet felé haladt és közben oly nagyra nőtt, hogy egyszerűen eltakarta a Napot. I.sz. 776-ban pogány szászok rohanták meg Sigiburgot, vagyis a Ruhr-vidék mai városát, Hohe Siegburgot. Hirtelen két pajzs ereszkedett le az égből (a korabeli forrás szerint azért, hogy „a templomot megvédje…”) I.sz. 840-ben frank parasztok állították, hogy állataikat, sőt a termést is felhő-hajókból megmérgezték. Állítólag láttak is ilyen szerkezeteket az égen repülni. Agobard püspök, aki mindezt feljegyezte, elmondja azt is, hogy egy ilyen hajó állítólag a földre esett. A benne ülő három férfit és egy nőt a felháborodott parasztok agyonverték. 1557-ben Bécs felett repülő tárgyak jelentek meg. Ugyanakkor Nürnbergben is láttak hasonlókat. 1762. december 5-én Bidefordban (Devonshire, Anglia) este nappali világosság támadt, kígyószerű fényjelenség jelent meg az égen és lassan ereszkedett le a magasból. Mielőtt valaki azt mondaná rá, hogy sarki fény vagy hasonló - gyorsan hozzáteszem, hogy az egykorú feljegyzések szerint a jelenség csak hat percig volt tapasztalható, aztán „nyomtalanul” eltűnt. így szinte csak annyit tudhatunk róla biztosan, hogy - nem sarki fény volt. 1790. június 12-én a franciaországi Alenconban leszállt egy UFO. Csak így, egyszerűen, ahogy mondom. Kérem ismét azokat, akik úgy tudták, hogy ilyesmiket az emberek csak a huszadik század közepétől látnak, figyeljenek jól… a leszállásnak több szemtanúja is volt, ezért hamarosan egész tömeg verődött össze a helyszínen, és megjelentek ott a hatóság képviselői is. Az UFO nagy golyóhoz hasonlított, megnyílt rajta egy „ajtó” és egy nagyon is idegenes öltözetű, de kétségkívül ember lépett ki belőle. A tömeg láttán megijedt és egy közeli berekbe rohant. Pár pillanattal később az objektum hatalmas dörejjel felrobbant, a detonáció a környéken jelentős károkat is okozott az épületekben. A jármű utasát a feljegyzések szerint soha nem találták meg, pedig sokáig kutattak utána. 1909. december 23-án Worchester (USA, Massachusetts állam) fölött egy ismeretlen eredetű világító tárgyat láttak. Az objektum elszállt a város fölött, majd két órával később visszatért. Mindez több ezer szemtanú előtt játszódott le. Mivel hangot nem hallottak, hát kizárható a korabeli primitív motoros repülőgép is, amelyek különben akkor és ott még nem voltak forgalomban. Számos egyéb példa is bizonyítja azt, hogy az UFO-k nem a huszadik század „termékei”, sőt azt is mondhatnánk, régebben is eléggé gyakoriak voltak. Biztosan gyakoribbak, mint

amennyiről mára híradás maradt fenn. Lássuk a további példákat: A spanyol örökösödési háború során VI. Károly német-római császár hadaival átkelt a Pireneusokon, és a feljegyzések szerint ott is láttak ezt-azt - ám az átkelés során négyezer ember tűnt el nyomtalanul! Nyilván nem az UFO-k által végrehajtott tömeges emberrablásról lehet szó, ám azért elgondolkoztató a dolog. Annál is inkább, mert katonák tömeges eltűnéséről más korból is maradtak fenn adatok. Franciaország például 1858 és 1862 között tette az első komoly próbát Vietnam gyarmatosítására; és már az első évben Saigon környékén egy tisztogató hadművelet során 650 válogatott elitkatona tűnt el úgy, hogy később sem ők, sem a fegyvereik vagy felszerelésük nem került elő. És az sem újkeletű dolog, hogy az emberek „repülő csészealjakat” látnak - itt most az azonosítatlan tárgy fizikai formájára célzok. A Denison Daily News of Texas című újság 1875. január 8-i számában található egy hír arról, hogy egy Martin nevű farmer „csészealj formájú repülő tárgyat” látott. És egy olyan hír is, amihez hasonlót a légierők tagjai szerte a világon sokat tudnának mesélni: 1969. április 2-ről 3-ra virradó éjjelen a japán Okinawa szigetén található amerikai katonai légitámaszpontról egy F-106-os elfogó vadászgéppel szállt fel E. Howard őrnagy és Haines hadnagy. A feladat: egy UFO üldözése volt… ugyanis a radarosok a közelben manőverező ismeretlen légi objektumot észleltek. A pilóták a tiszta éjszaka ellenére csak közvetlen közelből tudtak végre képet alkotni maguknak a harang alakú repülő testről. Howard őrnagy 2500 km/órára gyorsította fel a gépet, és így sikerült megközelítenie az ismeretlen objektumot - ám akkor műszerei megbolondultak, fejhallgatóikban kibírhatatlanná vált a zúgás. Az objektumot narancsszínű fényfelvillanások övezték, emiatt a tárgy részleteit nem lehetett megfigyelni. Mikor a vadászgép csökkentette sebességét és eltávolodott a rejtélyes tárgytól, a műszerek ismét normálisan működtek. Az UFO pedig eltűnt a messzeségben. Hozzánk sokkal közelebbi időkből is számos ilyen hír áll rendelkezésünkre. Természetesen akadnak olyan esetek is - méghozzá szép számmal, jelentsük ki őszintén amelyek enyhén szólva is kétségeket ébresztenek. Magyarul: olykor durva hamisításokra gyanakodhatunk, és nem is ok nélkül. Ezekre talán ne is vesztegessük a szót, legfeljebb olyankor, ha más szempontból érdekesek vagy jellemzőek. Érdekes viszont, hogy olykor mintha nem is UFO-król lenne szó… Újsághír a magyar sajtóból: „Csaknem légikarambol. Suhanó UFO Olaszország fölött” így kezdődik, és megtudjuk belőle, hogy egy ismeretlen repülő tárgy csaknem összeütközött a Zürich és Athén között repülő Olympic Airways társaság gépével. Az eset Olaszország fölött történt. A légitársaság szóvivője szerint az ismeretlen tárgy 100 méterre suhant el a repülőgép mellett, ezért sikerült elkerülni az összeütközést. De azt is közölte, hogy a nyolcezer méter magasságban látott tárgy sötét színű volt, és északkeleti irányba szállt. Az esetet azon melegében jelentették rádión az olasz repülésügyi hatóságoknak, de azok radarképernyőiken nem észlelték az UFO-t. Ám azt is hozzátették, hogy a tárgy feltételezésük szerint irányított rakéta volt. Feltehetjük persze a kérdést, hogy ilyen körülmények között mi a valós helyzet? Valóban nem láttak semmit a radarosok? Akkor háborús helyzetben, egy-egy igazi támadás alkalmával sem észlelnék a feléjük száguldó ellenséges rakétákat? Vagy észlelték, de

letagadták - éppen, mert az katonai kísérlet része és így tényleg távirányított rakéta volt? Vagy valóban UFO-val, feltételezésünk szerint nem földi eredetű objektummal került szembe a görög repülőgép legénysége és utasai? Elgondolkoztató az is, hogy bár a cikk végén közük: az olasz és görög repülésügyi hatóságok vizsgálatot indítanak az ügyben — később soha nem szereztünk tudomást sem ennek, sem más hasonló vizsgálatnak az eredményéről. Tehát vagy hadititok vagy UFO - vélhetjük, e két változaton kívül nem látunk logikus magyarázatot arra, miért nincs utólag eredménye a vizsgálatoknak. No persze, az sincs kizárva, hogy a szakértők a vizsgálat lefolytatása után is tanácstalanok maradtak, az igazi okot nem sikerült kideríteniük. Lássunk egy másik, számunkra talán örökre tisztázatlanul maradt UFO-esetet. A francia sajtó 1979. november végén beszámolt arról, hogy a Párizs környéki kisváros, Cergy-Pontoise három lakójával furcsa eset történt. Ezt vette át az Esti Hírlap kétszer is. November végén tehát a 19 éves Frank Fontaine két barátjával hajnali négy óra körül árut szállított, amikor a fiatalemberek a magasból aláereszkedő fénypontot pillantottak meg. Frank két barátja felrohant lakásukba, amelynek közelében álltak éppen, hogy hozzanak egy fényképezőgépet, közben Frank a kocsival közelebb hajtott a fényességhez. Mire a két barát visszajött, a kocsit nagy fény vette körül és „kisebb fénygömbök ugráltak benne”. Később a fény a magasba emelkedett és Franknek nyoma veszett. Az ügyben a rendőrség folytatott nyomozást, természetesen egy szót sem hittek mindebből, a sajtó pedig megírta a dolgot. Azon mindenesetre elgondolkoztak, hogy a két barátot eddig nem éppen tréfacsinálónak ismerték a környéken, nem lehet tudni, mi okból állították azt, amit állítottak. Frank Fontaine-t hiába keresték egy álló hétig. Aztán pontosan egy héttel eltűnése után, december 3-án hajnalban váratlanul visszaérkezett, pontosan ugyanoda, ahonnan a „fénygömb elvitte”. Azt állította kihallgatásai során, hogy miután a kocsira boruló fényesség elvakította, semmi másra nem emlékszik. Így azt sem tudta megmondani, mi történt vele az időközben eltelt héten, és hol volt. A rendőrség természetesen kereste a „rejtekhelyet”, ahol ez a „szenzációhajhász fiatalember” eddig bujkált, de nem találta meg. Vér-, sőt sugárvizsgálatot is végeztek nála egy, a paranormális jelenségeket kutató intézetben, de ezzel sem tudtak meg semmit. Frank Fontaine azt állította, semmire sem emlékszik. „Kényelmes megoldás”, gúnyolódtak az ellentáborban lévők. Erről az esetről sem hallottunk később semmit. Valóban UFO-lények (?) „rabolták el” a fiatalembert, vagy másról volt szó? Nem tudtuk meg. Ha valaki azt hitte eddig: ma már oly sok ezer valósnak tűnő UFO- megfigyelés és erről beszámoló fénykép, film- és videofelvétel létezik, a radarészlelésekről nem is beszélve, hogy az ún. repülő csészealjak léte nem kétséges - hát az bizony téved. Legalábbis nagyon sok szakember még ma is arra az álláspontra helyezkedik, hogy jobb a jelenség létét hozzánk közelebb álló, természetes okokban keresni. Ebben a törekvésben nem is találhatunk semmi kivetnivalót. Már csak azért sem, mert örök emberi dolog (és a tudományos megismerés egyik módszere): az ismeretlen megközelítésekor a már ismert jelenségekből vagy folyamatokból, törvényekből indulunk ki. így nem csodálkozhatunk a következő híren sem. 1979 őszén, mint azt a csehszlovák hírügynökség szeptember 25. körül jelentette - a

Szovjetunió Tudományos Akadémiája Óceanológiai Intézetének kutatói arra a belátásra jutottak, hogy „a repülő csészealj ak és egyéb ismeretlen eredetű repülő tárgyak, amelyeket néha más bolygókról érkező Űrszerkezeteknek tartottak, inkább a por- és vízrészecskék összeállt tömegei”. Érdekes a múlt idő használata - vagy a szóban forgó kutatók, vagy gyaníthatóan inkább a hírügynökség kommentátorai máris befejezett tények tartják, hogy a rejtély, íme, megoldódott, és semmi baj, tudjuk már, mi a repülő csészealj? Tizenvalahány évvel ezelőtt egyesek ilyen benyomást akartak kelteni (Magyarországon is) a Bermudaháromszög rejtélyeivel kapcsolatban. De térjünk vissza az UFO-khoz. A jelentés további részéből megtudjuk, hogy az egyik laboratóriumban már elő is állítottak ilyen részecskékből repülőcsészealj-modellt. Ezt követően elmagyarázták, hogyan jönnek létre a levegőben a légtömegek bonyolult spirális mozgása következtében a diszkosz alakú képződmények. Az áramlásokat az atmoszféra rétegeinek különböző sűrűsége okozza. A kutatók véleménye szerint az ehhez hasonló természeti alakzatok az atmoszféra alacsonyabb rétegeiben is létrejöhetnek, sőt a Földtől mindössze néhány kilométer távolságban is. A szemmel látható és tányérra emlékeztető alakzatok - mint írták - főleg a nem túlságosan magas hegygerincek közelében, a széltől védett oldalakon keletkeznek, és újabban egyre több lesz belőlük, amit a légszennyezéssel magyaráznak. Az elmélet tetszetősen hangzik, sőt még az is lehet, hogy igaz - ám ne essünk abba a hibába, hogy akkor mostantól fogva minden UFO-t ezzel magyarázunk majd! Hiszen elég, ha az éjszaka kivilágítva repülő, bonyolult akrobata- és repülőmutatványokat végző tárgyakra gondolunk, a nyűt tengerek fölött látható UFO-król nem is beszélve, amelyik ily módon bizony nem éppen a „nem túl magas hegygerincek szélvédett oldalán” termettek… Szintén szovjet forrásból származik az a sajtójelentés, amelyet 1982-ben olvashattunk magyarul is. Arról szól, hogy egy napon szovjet űrhajósok Föld körüli repülésük közben (Szaljut 6, Grecsko és Romanyenko) 50 kilométeres magasságban ismeretlen repülő tárgyat észleltek. Egy szovjet kutatóhajó szerencsére a jelzett óceáni pont közelében tartózkodott és parancsot kapott, menjen gyorsan a jelzett helyre és figyelje meg az UFO-t - hogy úgy mondjam, „alulról”. Ám a légkörben semmit sem tapasztaltak, de az óceán közepén egy nagy jéghegy úszott. Most arra gyanakodnak, hogy az verte vissza a fényeket és a többszáz kilométer magasban haladó űrhajóról ez a fénytörés látszott UFO-nak. Természetesen nincs kizárva, hogy valóban így történt. Aminthogy persze az sincs kizárva, hogy az űrhajósok valóban UFO-t láttak, de az elrepült, mire a természetszerűen lassan mozgó tengeri hajó odaért (az űrhajó meg közben a Föld túlsó oldalára került mozgása során), és jobb híján a jéghegyre „kenték” a jelenség magyarázatát. 1986januárjában a jugoszláviai Zágráb fölött láttak egyszerre öt UFO- t. Beszámolt róla a belgrádi „Politika” nyomán a magyar sajtó is. Zágráb nyugati külvárosának lakói arra lettek figyelmesek, hogy öt ovális alakú repülő tárgy teljesen zajtalanul és igen nagy sebességgel, erőteljes sárga fényt árasztva húz el a város fölött. A jelenség számunkra azért lehet fontos, mert egy meglehetősen ritka csoportba tartozik. A jelenséget egyszerre figyelhették meg nem csak a földről, de ugyanott, ugyanakkor a levegőből is. Ugyanis a zágrábi repülőtéren éppen leszálláshoz készülődött a nyugatnémet Lufthansa légitársaság egy utasszállító gépe, és a személyzet három tagja is megfigyelte az öt, fényt árasztó repülő tárgyat. Érdekes módon viszont a zágrábi repülőtér radarberendezései

nem észlelték a jelenséget. Ritkán, de azért még felbukkannak a magyar sajtóban is a rosszindulattal kommentált UFO-esetek. Ilyen volt például ifjabb Bartha Lajos cikke. Ebből megtudhattuk, hogy az 1978. december 20. és 30. között Új-Zélandon látott és meglehetősen nagy port felvert, körülbelül 50 UFO-megfigyelés nem volt egyéb afféle radar-délibábnál, valamint… a Vénusz bolygónál, és azt sugallta a szerző, hogy az ausztráliai UFO-klub elnöke nagy összegeket kapott a tévétársaságoktól azért, hogy erről beszámolt a nézőknek. A valóságban az UFO-klubok tagjai - és a nem tagok is - nem pénzért szokták elmesélni az általuk tapasztaltakat, örülnek, ha elmondhatják azt ingyen is, csakhogy igazukról meggyőzhessék az embereket. Az említett jelenségsorozatot akkoriban azonban sokan filmre is vették, ezeket is bemutatták a tévéállomások - tehát nem a Vénuszról és radar-délibábokról volt szó csupán. De szerencsére akadtak és akadnak a magyar sajtóban értelmesebb cikkek is. Szinte hihetetlen, de már 1977-ben olvashattunk egy nagyon tárgyilagosnak nevezhető írást - igaz, ez kizárólag szovjet anyagokra támaszkodott. Ebből több dolgot tudtunk meg. Az egyik például az volt, hogy Oleg Makarov igen megengedő hangnemben nyilatkozott az idegen civilizációk esetleges földi látogatásának lehetőségeiről. 1977-ben megtudtuk például, hogy a szovjet sajtóban is sok éve jelennek meg UFO-cikkek, és jelezték, hogy a Tudományos Akadémia is publikál majd könyveket erről a témáról. Van szó hírügynökségi jelentésről is. Ebből kiderül, hogy (az első Titkok könyvében is említett) petrozavodszki jelenséget Finnországban is tapasztalták független megfigyelők; egy UFO a leningrádi területen nagy sebességgel haladt át az éjszakai égbolton, és az óriási tűzgömbből nyolc fénysugár lövellt ki. Az Izvesztyija vasárnapi mellékletében, a Negyeljában 1976 októberében közölte azt, amit a V. Vorobjov szovjet tudományos kutatóhajó tudósai láttak a nyílt tengeren. Ebből az derül ki, hogy feltehetően egy UFO haladt 170 méter mélységben, s nyolc fénysugarat árasztott magából, amelyek körbe-körbehaladtak. Szóba került egy kalugai megfigyelés is; itt mintegy 15 kilométeren át haladt egy UFO az országúttal párhuzamosan, előbb fényt sugárzott, majd elsötétült, ekkor sok apróbb fényes nyílást lehetett látni rajta. Utána a tárgy másodpercenként 20 kilométeres sebességre gyorsított fel, ami óránként 72 ezer kilométeres sebességnek felel meg… Ott sem mindenki ért(ett) egyet ezekkel a dolgokkal. Joszif Szamuilovics Sklovszkij, a neves csillagász már akkor is a földi élet kizárólagosságát, egyedüliségét hangoztatta. Erre később még visszatérünk. Meglehetősen érdekes hozzászólásokat találunk a Tyehnyika Mologyozsi című szovjet lapban. Magyarul a Szputnyikban jelentek meg. A cikk címe: „UFO-k űrhajós szemmel”; Georgij Grecsko szovjet űrhajós (egyébként helyesen) megjegyzi: „Ha az ember szokatlan jelenségekkel találja szembe magát a világűrben, nem kell mindjárt „zöld emberkékre” vagy „repülő csészealjakra” gondolni, elvégre a kozmoszban tapasztalt jelenségeknek jórészt tudományos magyarázata van”. Kérem, olvassák el még egyszer a fenti mondatot és töprengenek el azon, vajon mit takar a „jórészt” szócska? Ezt követően Grecsko elmond egy példát, hogyan tapasztaltak ő és társa egy légköri jelenséget, amelyet a tudósok lehetetlennek tartottak, ám mégis lehetségesnek bizonyult. Szavait ezekkel a gondolatokkal fejezi be: „Az idegen civilizációk létezéséről feltételezett hipotézis abba a kategóriába tartozik, amikor azt mondják: hisszük is, meg nem is. Én úgy gondolom, léteznek más civilizációk is, és hiszek

annak lehetőségében, hogy egy napon találkozhatunk az idegen világok értelmes lényeivel. Egy ilyen találkozás nyilvánvalóan forradalmat idéz majd elő a természettudományban.” Számunkra nem sok érdekességet tartogatnak a többiek szavai. Igaz, valamilyen formában kiderül azért, hogy minden űrhajós gondol az idegenekkel történő találkozás lehetőségére, és ebben a cikkben ennek a véleménynek hangot is adnak. Kivétel nélkül úgy vélik, mint Grecsko: a mindenségben rajtunk kívül vannak mások is. Pjotr Klimuk említ egy esetet, amikor az űrben követte őket valamilyen tárgy - aztán kiderült, hogy egy földi, mesterséges eredetű objektumról van szó. Thomas Stafford amerikai űrhajós (1965-1969 között négyszer járt a világűrben) csak annyit mondott, hogy a világűrben sok váratlan dolgot figyelhetett meg, de UFO-t nem látott. Ezzel szemben Miroslaw Hermaszewski lengyel űrhajós (1978-ban tíz napig volt az űrben) kereken kijelenti: „Csalódtam. Semmi számomra ismeretlent nem láttam az űrrepülés során.” Ebből persze mintha az következne, hogy ő is bizonyos várakozásokkal ment ki az űrbe, amin nem is csodálkozhatunk. Vance Brandt amerikai űrhajós (egy repülésben vett részt) is közli, hogy egyetlen UFO-val sem akadt össze, de „őszintén szólva nem is tudom, mit csinálnék, ha összeakadnék egy bolygóközi lénnyel”. Georgij Beregovoj (1968-ban egy ízben járt az űrben) azt állítja, hogy (1980-ig) „egyetlen űrhajós sem látott UFO-t”. Ezt a mondását sokan kizárólag az információk hiányának tulajdonítják. Jurij Glazkov szovjet űrhajós (1977-ben repült) egy nagy és részletekben is érdekes elméletet közöl a naprendszerünkben egykor lejátszódott katasztrófáról, és az esetleges, itt valaha élt „másik civilizációról”. Vlagyimir Ljahov szovjet űrpilóta (1979-ben 175 napot töltött az űrben) ugyan szintén nem látott UFO-t, ám elmesél egy érdekes jelenséget, amelyet az Indiai-óceán fölött láttak társaival, de sohasem tudták meg, mi volt a magyarázata. Egy másik, összefoglaló jellegű cikkben ugyanott a szovjet lapok szerkesztőségeibe érkező, UFO-kat jelentő olvasói levelekről van szó. Érdekes történeteket olvashatunk arról, miket láttak az elmúlt években Moszkva, Omszk, Kijev, Ogyessza, Petrozavodszk és más városok lakói. Éjszaka hangtalanul elszáguldó vagy lefelé ereszkedő fénygömbökről, cikk-cakkban haladó fényes pontokról, az égen fényes nyomokat hagyó repülő tárgyakról, magukból fénysugarat árasztó repülő testekről stb. esik szó a beszámolókban. Némelyik pontos hely- és percre pontos idő-adatokat, valamint a többi szemtanú nevét is közli. A lap próbál magyarázatokat is adni. Némi történelmi áttekintés után felveti egy szovjet tudós elméletét, aki szerint minden UFO az ún. kemilumineszcencia hatására alakul ki; ez egy légköri jelenség, amely bizonyos vegyi reakciók hatására keletkezik. A tudós lényegileg azt állítja, hogy amit UFO-nak látnak, vagy „repülő csészealj” később felfedezett nyomaként azonosítanak (pl. égett foltok a talajon, ütközések repülőgépekkel, stb.) az nem más, mint a kemilumineszcencia hatására létrejött okozat. Két másik, szintén szovjet tudós viszont a már említett légköri rétegkülönbségekből eredezteti az UFO-kat, vagyis azok nem mások, mint levegő-diszkoszok. Természetesen vannak, (nálunk), akik az UFO-t most is az áltudományok körébe sorolják. Ne bolygassuk most azt a logikai bukfencet, hogy egy, a minket körülvevő valós világban tapasztalt jelenség önmagában nem lehet áltudomány, aminthogy tudomány sem az csak egyszerűen létezik. Az biztos, hogy 1982. december 31-én mind a Magyar Nemzetben, mind a Népszabadságban (micsoda véletlen egybeesés, ugye?), jelent meg egy-egy cikk erről a

témáról. Az egyik, a Magyar Nemzet rövidke írása a szovjet „levegő-diszkoszok” elméletéhez tér vissza, és többek között azt is állítja, hogy a jelenség manapság azért látható gyakrabban, mint régebben, mert most nagyobb a légszennyezés mértéke, és a szennyezett porrészecskékből álló „UFO” jobban látható. Ha pedig eltűnik egy UFO - írják a cikkben csak az történt, hogy a „diszkosz” szétpattant. Ez a magyarázat az eltűnésükre… nos, a cikkíró (és az elmélet szerzői) csak néhány apróságról feledkeztek meg: az éjszaka kivilágítottan repülő, fénysugarakat kibocsátó UFO-k aligha illenek bele az elméletbe, nem is beszélve a víz alatt nagy sebességgel mozgó változataikról, a levegőtlen kozmikus térben tapasztalt társaikról… A Népszabadság-cikk szerzője átlátszó fogással élt - a történelemből ismert és nyilvánvalóan valótlan állításokkal hozza párhuzamba egyes UFO-kutatók állításait. A világon sokan állítják, hogy nemcsak az elröppenő tárgyakat, hanem azok utasait is látták. Mindenképpen komoly kétségeink lehetnek ezekkel a beszámolókkal kapcsolatban. Ám ha egy kutató - mint jelen esetben a német Ilse von Jacobi - összeveti egymással e beszámolókat, és azokból próbálja kikövetkeztetni, e szemtanúk szerint milyenek is voltak-lehetnek ezek az idegen lények, nem kell rögtön áltudományt kiáltani. A szerző, az azóta elhunyt dr. Hédervári Péter még azt a valótlan állítást is megengedte magának, miszerint „az UFOutasok a világ, különböző részein bukkantak fel, de figyelmet érdemel - állította a szerző hogy soha nem mutatkoztak szocialista országokban.” (Kiemelés Héderváritól.) Nos, ez egyszerűen nem igaz, a szerző tudatosan figyelmen kívül hagyta a szocialista országokból érkező, például a lengyelországi hasonló megfigyelésekről szóló beszámolókat (sőt, olykor hírügynökségi jelentéseket is…) - Abban azonban igaza van, hogy nagyon gyanús: miért nincsenek hitelt érdemlő fényképek ezekről a lényekről? A hangsúly persze a „hitelt érdemlőn” van. Én is láttam már olyan fényképeket, amelyeknek szerzői váltig esküdtek rá: az a talán emberformájú, de igencsak alaktalan lény egy sötét éjszakai tájban éppenséggel egy UFO-ból kiszállt „idegen”. Egyik kép sem volt eléggé meggyőző. Ha pedig belegondolunk, hogy sokfelé a világban szinte hetente felröppen a hír, hogy láttak ilyeneket - és mégsem készül éles, jól látható, értékelhető fotó! - akkor a dolog enyhén szólva is gyanús, nagyon gyanús. Arról nem is beszélve, hogy sok történet kering a kapcsolatfelvételről is. „Idegenek” leszálltak, beszéltek, telepatikus szeánszot rendeztek, embereket raboltak el és vizsgáltak meg, sőt nemrégen hallottunk egy brazíliai esetről is, amikor egy férfit egy UFO-ba hurcoltak, és ott „nemi kapcsolatra kényszerítettek egy nőnemű idegennel” - no, kérem, ha más nem, hát már ennek a megerőszakolásnak a technikája is szerfölött érdekes ismeret lenne… Ha igaz volna. Nem szabad abba a hibába esni, hogy mindezt elhisszük. Másrészről viszont minderre rásütni az „áltudomány” bélyegét - túlzás. Másféle, de lényegében azonos szemléletű cikkekkel is találkoztunk a magyar sajtóban. A Planetárium egyik alkalmazottja kihasználva az akkoriban ismét fellángolt UFO-vitákat, cikkében az elméleti lehetőségeket vetette fel és persze „UFO-hitről” és „UFO-hívőkről beszélt, sugallva, hogy az ezen az oldalon állóknak csupán a hit az egyetlen fegyverük. Merthogy az égvilágon semmi bizonyíték nincs a kezükben… Van a cikkben egy nagyon hosszú, de jellemző mondat. Olvassuk el figyelmesen, miként ír a szerző az „UFO-hívők” és a „tudósok” (mert ő e két oldalt szembeállítja egymással) vitájáról. „A vita tárgya ugyanis itt nem a vitában résztvevők mindegyike számára egyértelműen létező, de eredetét és célját

tekintve ellentétesen megítélt tárgy, amelynek létében az egyik fél hisz, a másik pedig tagadja, hanem olyan jelenség, amelynek az egyik fél bizonyos meghatározott eredet és célzatosságot tulajdonít anélkül, hogy tárgyi voltáról akár csak egyszer is hitelt érdemlően meggyőződött, illetve másokat meggyőzhetett volna!” És tovább: „Az ilyen állításokat a puszta hiten kívül semmi sem támasztja alá.” Vagyis arról van szó: ha megengedjük az UFO létét, elfogadjuk ezt, mint tényt, akkor sem bizonyította be senki, hogy ezek az idegen civilizációk szerkezetei. Ez igaznak is tűnik - de csak addig, míg el nem gondolkozunk az UFO-k bizonyos műszaki paraméterein és repülési tulajdonságain, amelyek azért egyértelműen a miénknél magasabb technikai termékeit valószínűsítik. Sokkal durvább módszereket követett egy másik, címében szintén az áltudományra figyelmeztető írás szerzője 1983-ban. Ugyanazt követte el, amiért Dänikent és másokat (olykor joggal) annyit gúnyolták: egy zsákba söpörte az igazságot a hazugsággal, természetesen úgy, hogy a hamis is igaznak látszódjék. Az UFO-kutató amerikai vállalkozásokról írva a szerző nem rejti véka alá azt a véleményét, hogy ezek egytől egyik szélhámosságok, csalások. A szokásos hamis kezdés után (ő is azt állítja, hogy a repülő csészealjakat az emberek csak 1947-ben látták először) kitér az állami, szerinte kudarccal végződött UFO-kutatásokra, majd a magánvállalkozásokat veszi célba, és epés gúnnyal írja le őket. Felsorol néhány ilyen szervezetet (a sok közül), és a cikkében olyan kifejezéseket olvashatunk, mint „UFO-hisztéria”, „hiúság kielégítése”, „szenzációéhség”, „szereplésvágy”, vagyis mindazt, „amit a modern tőkés tömegtájékoztatás oly nagy gonddal nevelget az emberekben”… (Ha valaki azt hinné, a cikk az ötvenes évek első felében jelent meg, téved. Ismétlem, 1983-ról van szó; no persze, különféle naptárak léteznek). A már említett durva módszer az egész UFO-ügy más sínre terelése. Természetesen vannak szenzáció- hajhász emberek és újságírók, lapok is (még tudósokat is ismerünk ilyeneket), de hát hol nincsenek ilyen emberek? A baj az, ha valaki a nyolcvanas években Magyarországon az egész UFOkérdést erre és csak erre az „áltudományos” szintre akarja lesüllyeszteni. A szóban forgó cikk utolsó részében éppen ez történik. Szó van a képzeletbeli fiatalemberről, aki túl későn megy haza, s hogy az atyai pofonokat megússza, azt mondja, UFO-t látott az égen, és persze, ugyebár, így keletkeznek az UFO-król szóló hírek. Vagy úgy - írja szerzőnk - hogy egy másik polgár, aki sehol sem nyithatja ki a száját, mert „a munkahelyén csakúgy, mint otthon, harcias felesége és anyósa mellett „hallgass!”, a neve, most UFO-ügyben válhat ismertté…” stb. Kedvenc szerzőnk így képzeli el az UFO-hírek születését. Csak az a kérdés, hogy akkor mit kezdjünk a filmekkel és a fotókkal, a radarmegfigyelésekkel és azokkal az esetekkel, amikor több százan vagy ezren láttak egyszerre UFO-kat. Ezeket az embereket mind az anyósuk terrorizálta, és most végre kinyithatják a szájukat? Netán a fényképezőgépeknek is vannak anyósaik? És még egy idézet: „Az UFO-rajongó bizonyos fokig emlékeztet a viccbéli Mórickára, akinek, kamaszkorban lévén, mindenről az jut eszébe”. Nos, én meg úgy vélem, akadnak (vagy már csak akadtak?), olyan magyar újságírók, ismeretterjesztők, akiknek meg mindenről az ún., áltudomány jut eszükbe - legyen az bármi. De nem kizárólag ilyesmiket olvashattunk a magyar sajtóban. Nem egy olyan ismeretterjesztő folyóiratban megjelent cikkel is találkoztunk már a hetvenes-nyolcvanas években, amelyek igenis igyekeztek tárgyilagosan foglalkozni az UFO-problémával. Csak az a baj, hogy a legtöbb szerző vagy eleve el sem fogadja az UFO-k „létét” - tehát még azt sem,

hogy ilyesmiket láttak-látnak emberek - vagy görcsösen igyekszik azokat földi, fizikai, meteorológiai stb. tényezőkkel magyarázni. Azokat az eseteket is, amelyek ezekkel a magyarázatokkal eleve nem lehetnek logikai kapcsolatban. Olvashattunk hát arról - sokszor egy és ugyanazon cikkben! - hogy az UFO nem más, mint 1.) meteorológiai fénytünemény, 2.) reflektorral megvilágított felhő, 3.) radardélibáb, 4.) radarkezelők hallucinációja, 5.) plazma, 6.) gázok égése, 7.) piezoelektromos jelenség, 8.) kemilumineszcencia, 9.) földrengésfények, stb. De olykor e cikkekből megtudjuk azt is, hogy az emberek állítólag manapság nemcsak UFO-kat, hanem óriási lábú élőlényeket, fekete párducokat, misztikus repülőgépeket és helikoptereket és páviánokat is látni vélnek… bár ez utóbbiról csak ebben a forrásban olvastam, sehol másutt. Az efféle betoldások nyilván csak az UFO-ügy lejáratására szolgálnak. Gyakran az van a dolog mögött, hogy az UFO-témakört eleve kivegyék a csillagászok „felelőssége” alól, mondván: íme, „ez nem is csillagászati jellegű dolog, hiszen a kozmikus térségekből származó űrhajók lehetőségét, mint elvileg ugyan nem teljesen lehetetlen, de gyakorlatilag rendkívül valószínűtlent, kizártuk.” Valóságos felüdülést jelentenek olykor a szovjet sajtó cikkei, amelyekben már a hetvenes években is előfordult, hogy két, egymásnak részben ellentmondó, de részben egymást ki is egészítő cikket közöltek, és így az olvasó egy-egy jelenségről jobban tájékozódhatott. így volt ez Valerij Rogyikov kandidátus radaros UFO-megfigyeléseiről és Vlagyimir Scserbakov kandidátus radarhullámokról szóló írásával is. Ha már a szovjet sajtónál tartunk, jó tudni: már a hatvanas években is közöltek UFO-król beszámolókat, még olyanokat is, amelyeknek bizony katonai jelentőségük vagy vonatkozásuk is lehetett! A moszkvai Repülés- technikai Intézet egyik munkatársa már 1967-ben írta, hogy „a szovjet radarállomások (értelemszerűen: katonai radarállomások N.I.) 20 év óta figyeltek meg ismeretlen repülő tárgyakat”, és gondolom, nem elszabadult meteorológiai léggömbökre célzott a szerző. Ezt a véleményt nem titkolták el a külföldi olvasók elől sem; az angol nyelvű Soviet Life című folyóiratban is közöltek konkrét leírásokat. Például nyilatkozott a szovjet sarki expedíciók főnavigátora, és elmesélte, hogy 1956-ban Grönland felett folytattak felderítő repüléseket. Egy alkalommal a szovjet katonai repülőgép bal oldalát egy ismeretlen repülő tárgy közelítette meg, amelynek alakja meglehetősen különös volt, nem emlékeztetett repülőgépre, szárnyai és egyéb hordozófelületei sem voltak, és a levegőben maga mögött nem hagyott kondenz nyomokat sem. A szovjet gép szerette volna jobban megközelíteni, de az kitért előle, majd 15 percen át együtt repült vele - utána azonban hihetetlen, sőt műszerrel mérhetetlen sebességgel elhúzott felfelé és nyoma veszett. Az imént említett Szmena-cikkben pedig a Belorusz Tudományos Akadémia elnöke, V. Kuprevics nyilatkozott az UFO-król, és ebben világosan emlegeti az idegen civilizációk képviselőit, akik a jelek szerint nem akarnak szóba állni velünk, feltehetően azért, mert intelligenciájuk jóval meghaladja a miénket. Egy csehszlovák katonai folyóiratban („Periskop”) már 1966-ban nyíltan írták, hogy az utóbbi időkben számos UFO-megfigyelést végeztek a Szovjetunió, Lengyelország, Kína és Csehszlovákia fölött. A fenti adatokkal összehasonlítva természetesen még anakronisztikusabbnak, elmaradottabbnak tetszhet a magyar közvélemény-formálás némelyik régebbi

megnyilvánulása. Úgy vélem, több szempontból a magyar ismeretterjesztő sajtóban a műre a koronát dr. Marik Miklós csillagász tette fel a hetvenes évek végén. Hadd idézzünk e gyöngyszemekből: „Régebben labilis lelki alkatú emberek léptennyomon kísértetekbe botlottak. Az idegbetegek száma azóta nem csökkent, hanem éppen ellenkezőleg, növekedett. Mi jelenik meg hát képzeletünkben, ha a szellemek már nem divatosak? A választ a gyakorlat adta meg: az UFO-k.” Remek „érvelés”. Ami régen a varázslat, aztán a boszorkányság, még később a spiritizmus volt, az ma az UFO. Ez a tudományos megközelítése a kérdésnek? Szerencsére nem. De ha egy kutató már így kezdi a témáról szóló cikkét, nyilvánvaló, hogy nem lesz hajlamos tárgyilagosan szemlélni a dolgot. Több ilyen jelet találunk a szóban forgó cikkben. Az idegen civilizációk esetleges létezéséről írva közli, hogy a nagy távolságok miatt rádiójelek sugárzásával vehetnénk fel velük a kapcsolatot. M.M. azt állítja, hogy „immár húsz éve állandóan küldünk üzeneteket a világűrbe”, ami egyfelől nem felel meg a valóságnak, mert ilyen, kizárólag a más intelligenciák kutatására szóló „üzeneteket” mindössze néhányszor küldtek a földi tudósok, egy-egy ilyen kísérleti „adás” pedig csak néhány napig vagy hétig tartott nagy szünetekkel, összességükben talán pár száz órát sem tettek ki. Másfelől viszont nem említi azt az egyszerű tényt, hogy a cikk közlésének idején, 1978-ban is már több mint fél évszázada az emberiség egyetlen percnyi kihagyás nélkül folyamatosan küldte rádiójeleit a világűrbe - hiszen minden műsorszóró adó rádióhullámai elmennek az űrbe is. Jelenleg, a nyolcvanas évek végén, egy immár hatvan fényév sugarú gömb alakjában távolodnak az első, és benne a későbbi rádióadások milliárdjai. Tehát minimum hatvan fényévre tőlünk az idegen lények - ha ebben a távolságban vannak és rendelkeznek elektromágneses eszközökkel - már tudomást szerezhettek létezésünkről és műszaki fejlettségi szintünkről is. A szerző ezt követően hosszan taglalja (azt a más munkákból is jól ismert tételt), hogy miért nem utazhat el az ember, jelentős messzeségekbe a kozmoszban (idő, távolság, energia, stb.) Majd bevallja, hogy egynáhány UFO-esetnél nem zárható ki a földön kívüli eredet, „de nem is bizonyítható”, a többség nyilvánvaló csalás, és máris eljut az egyszerű következtetésre: „Az UFO-esetek tehát nem sok figyelmet érdemelnek.” Ezután a szerző támadást indít a magyar sajtóban grasszáló lelkiismeretlen vagy tájékozatlan szerzők ellen, akik képtelennél képtelenebb valótlanságokat terjesztenek az UFO-k ürügyén. M.M. letámadja azokat az elméleteket, amelyek szerint az UFO-k netán egy másik dimenzióból, térből jönnek; azt állítja, hogy a dimenzió a térnek egy tulajdonsága, ezért belőle nem lehet jönni! Tehát aki ilyesmit állít, az tudománytalan halandzsát terjeszt… Márpedig - ezt már mi mondjuk - csak az utóbbi másfél-két évtizedben eleget olvashattunk a fizikusok által is feltételezett dimenziókról, és például a gömbvillámokról is, amelyekről már szinte bizonyos, hogy a tér más tulajdonságú dimenzióiból kerülnek ide. Ezt követően M.M. egy Amerikába szakadt UFO-kutató hazánkfia, Keviczky Kálmán ellen fordul. Az általa képviselt szervezetet, a nemzetközileg is eléggé ismert és régóta tevékenykedő ICUFON-t következetesen IFUCON-nak nevezi, holott Keviczkyvel leveleket is váltottak, és rendelkezésére állt a szervezet valódi neve. Kiragad ezekből a levelekből és cikkekből egy-egy bővített mondatot, és azok által igyekszik nevetségessé tenni az UFOtémát, amellyel természetesen - mint már kezdetben megállapította: „nem is érdemes foglalkozni. Idéz a maga idejében, Romániában megjelent UFO-könyvből egy történetet,

amely egy repülő csészealjjal történt találkozásról számol be - és azzal a részlettel fejezi be, hogy egyszercsak a megfigyelőnek iszonyú fájdalom hasított a fogába. M.M. észrevétele: „Az UFO-knak tehát a fogfájásra is hatásuk van. Talán a fogorvosok felhasználják majd egyszer.” Ennyi a tudós csillagász szakvéleménye… Ezek után nem kétséges, hogy ő még 1978-ban is a Condon-jelentést tartja az egyetlen tudományos igényű ufológiai tanulmánynak, amelynek következtetései korrektek. Még azt az állítást is megkockáztatja, hogy az űrkutatással foglalkozó szakemberek döntő többsége elfogadja a Condon-jelentést, „ezért UFO-kutatással tudományos intézetekben nem is foglalkoznak.” Hagyjuk meg M.M.-et e hitében. Ritkaságnak nem számítottak akkoriban az olyan, főleg külföldi forrásokból összevágott cikkek, amivel a Világ Ifjúsága lepte meg olvasóit 1978-ban. A cikk tipikus példája az álobjektív ismertetőnek, amelyben - látszólag - nincs állásfoglalás. De ha valaki figyelmesen elolvassa, hamar rájön, hogy szinte kizárólag olyan forrásokat idéz, amelyek évtizedek óta közismerten UFO-ellenesek (mint például a hamburgi Der Spiegel, Bunte, Ponori Thewrewk Aurél, Marik Miklós) és a végső kicsengés az, hogy minden UFO csalás műve, vagy kellőképpen nem dokumentált eset, tehát az sem igazi UFO. Ugorjunk előre az időben. 1985. január végén aztán jött a „szovjet UFO” - ugyanis Magyarországon sokan ezzel a névvel illették azt az eseményt, amelyről sok szó esett február 1-jén és az azt követő napokban, sőt később (a Magyarország című hetilap csak később vette át a moszkvai Trud hosszú és kommentált cikkét) is. De mi is történt? Éjszakai repülés során előbb a Tbiliszi-Rosztov-Tallin repülőjárat, majd később a velük szemben közlekedő Leningrád-Minszk járat szintén tízezernél több órát repült pilóták által vezetett gépek személyzete és utasai, valamint a földi irányítók is tapasztaltak egy rendkívül furcsa jelenséget. Az első, Tallinba tartó géppel párhuzamosan repült egy nagyméretű, alakját, színét, magasságát és pályaadatait folyamatosan változtató test (bár az első forrásokban inkább a „felhő” szót használták). Az objektum 800 kilométeres sebességgel repült, vagyis ugyanúgy, ahogyan a két TU típusú utasszállító gép. A cikkekből megismerjük a tapasztalt pilóták hitetlenkedését, vitáit a földi irányítókkal és rádiólokátor-kezelőkkel (akik kezdetben semmit sem láttak), megtudjuk, hogyan próbálták (jóhiszeműen, hisz nem tudták, mit látnak), félretájékoztatni, vagyis megnyugtatni az izgatott utasokat. Az egész megfigyelés-komplexum körülbelül 60 percig tartott, ezalatt az ismeretlen eredetű objektum többször változtatott fényei színén, mozgásán stb. Azt is látták, hogy fénysugarakat bocsátott le a földre, sőt, a pszkovi tó fölött átrepülve, úgy vélik, ennek révén sikerült megállapítani a nagyságát. Ugyanis éppen akkora volt, mint a tó, vagyis körülbelül negyven kilométer (!), hosszú. Ez a méret kizárná az UFO-t, legalábbis eddig még senki sem látott ekkora azonosítatlan repülő tárgyat. Vagy mégis? Hiszen a jelenséget tanulmányozták az Összszovjet Tudományos és Technikai Társaság Anomális Jelenségek Bizottságának tagjai (az AJ-bizottságok gyakorlatilag az UFO-kutatások fedőszervei…) Kiderült a nyilatkozatokból, hogy hasonló esetek már máskor is előfordultak. Vagyis az, hogy ilyen nagyméretű tárgyakat láttak? Ez nem világos. Mindenesetre fény derült arra is, hogy a földi irányítók végig több fénypontot láttak a radaron ott, ahol csak egy repülőgép szállt, sőt a TU-134A fénypontja volt az, amelyik gyengébb radarjelnek bizonyult, ez ugyanis a jelenség megfigyelése során többször is elhalványult, sőt kialudt (amit egyetlen fizikai törvényszerűség sem enged meg!), míg az

UFO radarjele állandó volt. A sajtóban természetesen sokat hallhattunk ezt követően az addig ismeretlen globális, légköri, geofizikai stb. jelenségekről. A megkérdezett csillagászok azzal bújtak ki a magyarázat alól, hogy kevés és ellentmondó adatsorozat áll rendelkezésre, ami nem is járt messze az igazságtól. A magyar összefoglaló cikk szerzője, dr. Horváth András csillagász úgy vélte, hogy egy érdekes, hosszantartó geofizikai-légköri fényjelenségről van szó, bár maga is elismerte, hogy a radarészlelések ennek ellentmondani látszanak. Szerintünk az eset több aspektusa is ellentmondani látszik: gyanítjuk, igencsak ritka az olyan légköri vagy geofizikai jelenség, amely 800 km/óra sebességgel repül, magasságát, színét állandóan változtatja, reflektor-szerű fénysugarakat bocsát ki több irányba, a radaron ellentmondásos jeleket okoz stb. És ami már nem tartozik szorosan az esethez, bár vele kapcsolatban esett meg: nem túl szerencsés dolog, ha a valósnak tetsző UFO-megfigyelés kapcsán a Planetárium dolgozói a TV-híradóban, majd utána a sajtóban az erről szóló cikk után egy planetáriumi UFOműsorra invitálják a nézőket, olvasókat. Egy olyan műsorra, amely az UFO-k létét tagadja, természetesen… (A kötet szaklektora, aki e műsor egyik szerzője volt, úgy látja, hogy e műsor egyáltalán nem tagadta az UFO-k létét, csupán bemutatta az észlelések egy részét. - A szerk.) De tallózzunk tovább a magyar és világsajtóban. Ha valaki figyelmesen gyűjtötte az anyagokat az elmúlt másfél-két évtizedben, érdekes dolgokat figyelhetett meg. Nálunk olykor a vidéki lapok mernek közölni merészebben híreket a világsajtóból, miközben a központi lapok szerkesztői ezt talán „rangon alulinak” tartják, vagy ami valószínűbb: az „olvasótáboruk iránt érzett nagyobb felelősség” miatt nem hoznak le sok közleményt. Más szóval, sokáig éltek még a régi, tiltó beidegződések. De ez szerencsére már múló jelenség. „Ismeretlen repülő tárgyak” címmel olvashattunk hát cikkecskét egy vidéki megyei újságban arról, hogy Brassó környékén UFO-kat észleltek. Erről a Romania Libera című lap is beszámolt. Idézzük csak fel az eredeti román beszámolót: a Brassó melletti Recea falu lakói három fényes korongot láttak a levegőben repülni. Ezek egyszercsak megtorpantak, villogni kezdtek, majd eredeti haladási irányukhoz képest kilencven fokos szögben haladtak tova és eltűntek. Ezen felül kiderült a cikkből az is, hogy ugyanez a román lap számolt be nem sokkal korábban egy másik UFO-jelenségről is, akkor a Déli-Kárpátokban, Valenii de Munte környékén észleltek ismeretlen eredetű repülő tárgyakat. Tulajdonképpen tovább sorolhatnánk még a hasonló rövid beszámolókat, ám lépjünk tovább. Míg tehát a világsajtóban százával, ezrével találunk pro-UFO cikkeket, az előbbiekre a magyar sajtóban sokkal nehezebb lelni. Annál több olyan írással találkozunk, amely a jelenséget nemcsak az „áltudományok”, hanem a rosszízű szenzációkeltés, sőt a nevetségesség felé szeretné elvinni. Ennek nálunk több mestere volt és van, sajnos. Lássuk az egyik legjobb példát. Kulin György csillagász, míg élt, tudományos érdemei mellett éppen elvakult UFO-ellenességéről volt ismert. 1975-ben a Népszabadságban nagy cikket írt erről a témáról, és ott véresen gúnyolja nemcsak a témát, hanem mindazokat az együgyű lelkeket is, akik az efféle dolgokat komolyan veszik. Abban persze igaza van, hogy nem kell mindig UFO-t kiáltani, ha valami furcsát tapasztalunk az égen. Ad is erre példákat, amelyek valódiságában nincs okunk kételkedni; számtalanszor előfordult már eddig is, és

nyilván így lesz ez a jövőben is. Az emberek a műholdakat, a meteorológiai ballonokat, esetleg egyes innen nézve alacsonyan járó égitesteket is UFO-nak nézhetnek. De ebből nem lehet levonni azt a következtetést, hogy akkor minden így látott-tapasztalt ismeretlen eredetű repülő tárgy vagy a földi technika terméke, vagy képzelgés, esetleg egyéb tudományosan megmagyarázható jelenség. Kulin György különben - feltehetően anélkül, hogy észrevette volna - aláásta saját kollégái korábbi és későbbi cikkeinek egyik fontos állítását, mondhatnánk „alappillérét”. Míg amazok ugyanis következetesen és makacsul amellett törnek lándzsát, hogy az első UFO-t csak 1947-ban látták - Kulin e cikkben úgy nyilatkozik, hogy (természetesen „állítólag”) az első UFO-hír korábbi keltezésű. „Az UFO-láz akkor kezdődött, amikor Hitler világgá kürtölte, hogy hamarosan megjelenik a csodafegyver. Hangoztatták ezt azután is, amikor a bevetett V-l és V-2 nem érte el a készítői által remélt eredményt. Nem csoda, ha a szövetségesek fokozott tempóban figyelték a légteret, kutatva a csodafegyver első példányai után.” Azt ugyan nem tudjuk elképzelni, hogyan lehet a légteret „fokozott tempóban” figyelni, de ezt most hagyjuk. A fenti mondatokban megbújik más is, és a szerző ezt aligha vette észre. A V-l-es és V-2-es rakétákat a szövetségesek - különösen a miattuk szenvedő angolok hamar megismerték, és az egyáltalán nem számított titoknak. Az alakja sem volt az, és mivel e rakéták meglehetősen lassan haladtak, az angol partok fölött köröző vadászgépek is felvehették (és fel is vették) velük a harcot. Egyszerűen igyekeztek még a levegőben melléjük szegődni és lelőni, a tenger felett felrobbantani őket - amint azt számtalan korabeli pilótaemlékezésből és hadi beszámolóból tudjuk. A „londoni csata” egész története azt bizonyítja, hogy a „csodafegyvert” soha senki nem tévesztette össze az UFO-kkal. Másrészt Kulin azt is sugallja, hogy ha sokan figyelik a légteret, hát természetszerűen több furcsaságot látnak, amit aztán a hiszékeny emberek az UFO-kkal azonosítanak. Ez így nem igaz. Nem sokkal odébb cikkében arra céloz, hogy gyakran UFO-nak nézhetünk olyan hadiipari termékeket is, amelyekkel most kísérleteznek, és amelyekről természetszerűen még fogalmuk sincs a nem-szakembereknek. Azt állítja, hogy ezek közül több „kísértetiesen hasonlít a repülőcsészealj-ábrázolásokhoz”. Ma sem tudjuk, hogy a szerző ezt az állítását honnan vette, hiszen az azóta eltelt másfél évtizedben nem bukkant fel egyetlen rakétaiparirepülési katonai eszköz sem, amely repülőcsészealj formájú lenne. Ilyent nem alkalmaztak sehol, nem állítottak hadrendbe és nem vetettek be semmilyen összetűzés alkalmával. Kulin egyszerűen megtévesztette az olvasókat abbeli görcsös igyekezetében, hogy az UFO-k létét tagadja. Természetesen további manipulációkra is fény derül, amint végigolvassuk a cikket. A szerző szerint efféle hamis állítások természetesen csak a kapitalista sajtóban jelenhetnek meg - „a burzsoá világban a gondolatszabadság jelszavával a szabadosságig menő felelőtlen írások is megjelenhetnek”, majd az UFO-kat az egykori kísértetekkel hozza párhuzamba, és közli, „csészealjak nincsenek, aminthogy nincsen Bermuda-rejtély sem, de vannak jó üzleti érzékkel megáldott emberek, akik…” és innen már ismerjük a folytatást, sok hasonló céllal írott cikkből köszön vissza. A végén persze levonja a következtetést: a csészealjak nem csillagászati, sokkal inkább lélektani jelenségek. Az emberben most felmerül a kérdés: Kulin professzor, oly nagy hévvel ostorozva a kapitalista sajtót eme „ferdítésekért” (jegyezzük meg, persze, hogy az a sajtó sem kizárólag

angyalokból áll, és valóban sok ferdítést közöl más területeken is) tudta-e vajon, hogy a Szovjetunióban, ez időben - és korábban is - mit írtak az UFO-król? Ha nem tudta, elég baj az, végül is, mint csillagásznak, ismernie kellett (volna) az erről szóló ottani véleményeket. Főleg abban az esetben, ha írni, véleményt nyilvánítani szándékozott róla. De a tények nem ismerése keveseket akadályoz meg abban, hogy véleményt, méghozzá kemény és határozott véleményt nyilvánítsanak. Sőt, egyesek bizonyos párhuzamot vélnek felfedezni: minél kevesebbet tud valaki valamiről, annál határozottabban közli arról szóló véleményét… Visszatérve Kulin Györgyhöz: ha viszont az ellenkezője igaz, vagyis ha tudta, és mégis a nyugati sajtót pocskondiázta - még nagyobb baj. A másik, nálunk szintén gyakran alkalmazott recept volt e témában a következő: keress valamilyen alacsony szintű UFO-újságot, lehetőleg ne Amerikában, hanem valahol másutt, jelentéktelenebb országban, vagy ha ez nem megy, keress olyan cikket az amerikai UFOfolyóiratban, amely valahol másutt termett. Erre azért van szükség, hogy fensőbbséggel legyinthessünk gondolatban, összekacsintva az olvasóval, hogy „ugye, ilyen marhaságokat írnak Argentínában, Nagy-Britanniában, Indonéziában vagy Guineában” az emberek. Találj hát olyan cikket, amely már első pillantásra is nagy marhaságnak tűnik, ezt aztán boncold apróra és sugalld az olvasónak, hogy pontosan ilyen minden UFO-magyarázat, ilyen minden ufológus és újságja, az egész egy rakás áltudomány és nincs semmi értelme. Aki elég szorgalmasan keres, végül talál ilyen marhaságot ebben a sajtóban (is), és akkor szabad a gazda. Nos, egy ilyen remekmű Pető Gábor Pál cikke a fatimai UFO-ról, ahol is ugyebár az állítólag megjelent Szűz Mária egy UFO volt. Ezt persze nem ő állítja, dehogy - egy erről szóló portugál anyagot boncolgat. Teletűzdelve saját ironikus megjegyzéseivel, nehogy az olvasó egy pillanatig is komolyan vegye, hogy a huszadik századi vallásos jellegű „eseményeknek” lehet talán másféle magyarázatuk is. A szerző szerint természettudományos magyarázat (akár UFO-s, akár nem) semmiképpen sem lehet, merthogy ezek a jelenségek mind csaláson alapulnak. A már annyiszor emlegetett szovjet sajtó mindeközben jóval tárgyilagosabb volt és máig az. A már említett Joszif Sklovszkij, a legnevesebb csillagászok egyike, míg élt, hosszú utat járt be. Kezdetben annak az elméletnek a híve volt, hogy a Világegyetem valósággal „tele van” értelmes lényekkel, nem zárta ki azt a lehetőséget sem, hogy eljöttek ide is, máshová is… Aztán, vagy két évtizeddel később úgy halt meg, mint az emberi faj teljes egyedüliségének, űrbéli magányosságának hirdetője. Már a hetvenes évek végén több cikkében állította, hogy az idegenekkel történő esetleges találkozás nem más, mint csupán csábító, de meglehetősen valószínűtlen vágy. Nézzük végig egy ilyen érvelését, amely népszerű cikk formájában 1979-ben látott napvilágot orosz nyelven. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az egykor oly merész fantáziával csapongó, sőt az űrben, képzeletben kalandozó csillagász addigra már magáévá tette kollégái eléggé szkeptikus gondolatmenetét, ezt a cikk szerkesztősége is összefoglalta, imigyen: „Természetesen nagyon vonzó az idegen lények gondolata, de a tények arról szólnak, hogy ha van is élet, akkor az olyan távolságra van, hogy mi és távoli értelmes testvéreink nem tudunk kezet nyújtani egymásnak”. Sklovszkij ezt már többször hangsúlyozta, ugyanebben a

folyóiratban is, de az olvasókat csöppet sem győzte meg, újabb érveket követeltek tőle… Ekkor a szerkesztőség felkérte, folytassa érvelését, Sklovszkij hát az elején kezdi a magyarázatot. A szó szoros értelmében az elején, az Ősrobbanásnál, a Big-Bangnél. Enyhén szólva vitatható az állítása (ami nem csak az övé), hogy az ősrobbanás előtt nem volt semmi, sem tér, sem idő - ami talán igaz lehet a végtelennek arra a térségére, ahol később mindez éppen az ősrobbanás miatt megváltozott, de csak arra. Sklovszkij folytatja: utána viszont megszületett a Világmindenség… a kérdés nem tartozik szorosan (vagy mégis?), az UFOtémához, ám érdemes egy pillanatra kitérni rá. A legtöbb csillagász, asztrofizikus és más szakember a mi ősrobbanásunkból származó és jelenleg is táguló anyaghalmazunkat nevezi Világmindenségnek, holott logikusan végiggondolva, a térben és időben végtelen mindenségnek ez csak egyetlen pontján bekövetkező esemény volt. A végtelen tér más tájain n-szer fordulhatott elő ugyanez, és ma is megtörténik minden bizonnyal - tehát az igazi nagy mindenségben végtelen számú ősrobbanás végtelen számú ugyanilyen „világmindenséget” hozhatott létre, hoz létre és fog létrehozni. Valaki ezt úgy is felfoghatja, hogy még a legnagyobb elméknek is vannak korlátai, sajnos. Sklovszkij a következőkben elmondja az anyag, majd a galaktikák és csillagok, bolygók stb. keletkezésének történetét, aztán a szintén szokásos módon eljátszik a számokkal: hány égitest lehet, hány olyan, amelyen lehetséges az élet, aztán ebből mennyin fejlődhetett már ki az értelmes élet stb. Ismerjük az okfejtést. Abban igaza van, hogy a biológiai élettel nem okvetlenül jár együtt az értelem kifejlődése, ez talán a természet „szeszélyétől”, vagyis sok egyéb körülménytől függ. Aztán nagyon meggyőző érveléssel tudatja velünk, hogy ha ki is fejlődik valahol egy értelmesnek nevezhető lény, amely önmaga irányítja fejlődését, ez még egyáltalán nem kell, hogy azt jelentse: ez a lény el is indul majd meghódítani a világűrt. Földi bizonyítékot is említ: nemrégen a Fülöp-szigeteken felfedeztek egy törzset - írja Sklovszkij - amely mind a mai napig a paleolit-kor, vagyis a kőszerszámok szintjén mozog. Szegény Sklovszkij nem tudhatta, hogy Marcos elnök elűzése után fény derül erre a misztifikációra is: a „törzs” idegenforgalmi célokból felbujtott és lefizetett bennszülöttekből állott, akik rendes munkaköri kötelességként készítették a kőbaltákat az izgalomtól ájuldozó kutatók és turisták szeme láttára… ám mindez nem von le semmit Sklovszkij érveinek helyességéből: bizony nem kötelező minden értelmes lénynek kimennie az űrbe, ahogyan azt mi tesszük. Ennek sok akadálya lehet. Ám ha mégis kijut a kozmoszba, gyarmatosítani kezdi előbb a környező, aztán a távolabbi égitest-világot - ez természetes. A „gyarmatosítás” szó alatt most ne a földi történelemből ismert hasonló korra és módszereire gondoljunk, már csak azért sem, mert ez esetben lakatlan világok belakásáról, a további terjeszkedést elősegítő támaszpontrendszer kiépítéséről, nyersanyag- és energiatermelő rendszerek létrehozásáról van szó. Sklovszkij logikája tehát nagyon is elfogadható: az értelmes lények először saját galaktikájukat foglalják el, majd gigantikus, kozmikus méretű átalakító tevékenységekbe kezdenek - ennek nyomait távolról is tapasztalnia kell egy arrafelé és éppen akkor fejlődő másik értelmes lénycsoportnak. És ezzel a tudós csillagász rövidre is zárja okfejtésének sorát: mivel mi ilyen tevékenységet sehol nem tapasztalunk a Galaktikában, tehát nincs ilyen értelmes lénycsoport, tehát: egyedül vagyunk. így fejezi be: „Mindezen gondolatok eredményét leszűrve a következő álláspontra lehet jutni: az értelmes élet keletkezésének

valószínűsége a Világmindenségben nagyon kicsi, mivel nagyszámú, igen eltérő tényező összecsengése szükséges hozzá. Ebből következik, hogy az ember különlegességéről, egyedüliségéről szóló feltételezés (legalábbis a Galaktikánk- ban) eléggé megalapozott.” Az utolsó zárójel („legalábbis a Galaktikánkban”) ennek ellenére ad alapot egy kis optimizmusra. Már persze, ha az ember teljesen elfogadja Sklovszkij érvelését. Ugyanis az UFO-hívők, akik között egyáltalán nem csupán naív ábrándozók és szakértelem nélküli lelkendezők vannak (akad ott atomtudós is, például James Mc. Campbell professzor, az 1973ban megjelent Ufology című könyv szerzője) az esetek többségében azt állítják, hogy az azonosítatlan objektumok nagy része a távoli világűrből érkezik hozzánk. Most, és e könyvben mindig, UFO-nak csak az ilyen értelemben vett, a földi tudomány által meg nem magyarázható jelenséget, mozgó tárgyat nevezünk. Szerintük tehát szó sincs arról, hogy e repülő tárgyak a földi technika termékei lennének, ellenkezőleg, bizonyos repülési, mozgási és egyéb paramétereik eleve egy, a miénknél jóval magasabb műszaki tudást bizonyítanak. Kézenfekvő, hogy idegen világokra gondolnak. Ha Sklovszkijnak igaza van, akkor UFO-k nincsenek, merthogy sehonnan sem jöhetnek ide; az egész Világegyetemben, de legalábbis a mi hatalmas Galaktikánkban az ember az egyetlen értelmes lény, amely bolygóközi utazásra is képes (lesz hamarosan). Már többször, több helyen leírtam, milyen hamis gondolatmenet az, ha az űrbéli nagy távolságokra hivatkozunk, mint a közlekedést lehetetlenné tevő érvre. Ami nekünk ma legyőzhetetlen távolságnak tűnik, nem az, és talán már régóta nem az egy másik, fejlettebb civilizáció egyedeinek. Ez olyan axióma, amit el kell fogadnunk, hisz nagyon logikus. Arra hivatkozni, hogy e távolságok legyőzéséhez olyan hihetetlen tömegű, vagyis szinte elképzelhetetlen mennyiségű energia kell, amennyi egyetlen más civilizációnak sem állhat rendelkezésére - hamis érvelés, hisz a legkisebb információnk sincs arra nézve, milyen energiák állnak ama hipotetikus idegen civilizációk rendelkezésére, és azokat milyen hatásfokkal képesek hasznosítani. Nem gyermekes érv ám az sem, ha kijelentjük: a nálunk fejlettebb lények társadalma a világűrnek olyan fizikai sajátosságait ismerheti már, amelynek révén számunkra elképzelhetetlen mértékű és mennyiségű energiát nyerhet. Arról nem is beszélve, hogy az űrbéli közlekedésnek talán (talán?), egészen más módjait is ismeri, amelyek cseppet sem energiafalók, és nyilván fölfedeztek már a világnak olyan fizikai sajátosságait, törvényeit, amelyek révén aránylag „olcsón”, és nem is túl hosszú idő alatt eljuthatnak hozzánk is, és máshová, más világokba is. Azt sem felejthetjük el, hogy nem kell minden UFO-nak egyenesen a távoli űrből érkeznie. Könnyen meglehet, hogy valamilyen okból huzamosabb ideje állomásozik viszonylag „közel” egy csoport a maga járműállományával, és kutatást, nyersanyagkitermelést vagy más tevékenységet folytat ezen a „környéken” - ami nem kell, hogy okvetlenül csak a Földet, sőt, csak a mi Naprendszerünket jelentse. Ez az „állomásozás” a mi fogalmaink szerint igen sok, az ő fogalmaik szerint nem is túl hosszú időt is jelenthet. Például több ezer földi évet, vagy annál is többet… Már említettem azt a hatvan fényév sugarú elektromágneses gömböt, amelynek közepén áll most a Föld. Hatvan fényév elég nagy távolság ahhoz, hogy Sklovszkijnál engedékenyebb csillagászok véleménye szerint is már meglehetősen sok olyan csillagot érjen el hírünk, amelynek bolygórendszere lehet. És ami ezzel remélhetőleg együtt jár: akadhatnak ott értelmes lények is.

No, persze, ez csak a huszadik század „üzenete” a világűrbe. Ám úgy értesültünk, hogy UFO-k sokezer éve járnak ide - tehát azoknak, akik állítólag és remélhetőleg ezeket a járműveket irányítják, nem volt szükségük arra, hogy ily módon értesüljenek létezésünkről, erről már jóval régebben tudtak, mielőtt mi felfedeztük a rádiózást és televíziózást. Sklovszkij persze sohasem titkolta, hogy az általa felvetett és később szívósan hirdetett elméletnek - az ember egyedüli lény, ha nem is a Világmindenségben, de annak jelentős részében - van egy nagyon is mai, itteni, és, sajnos, aktuális célja, értelme. A tudós ugyanis így próbálta belénk oltani a féltést. „Mi vagyunk az anyag fejlődési folyamatának legfelső kifejezése…” és ebből egyenesen következik, hogy „ennek a különlegességnek a tudatosítása segíthet az embernek, hogy másképpen nézzen az őt körülvevő világra, komolyan gondolkodjon el a környezettel való bánásmódján, a háborúk értelmetlenségén és barbárságán.” Még érthetőbben: ha az ember az egyetlen értelmes lény, akkor fokozott a felelőssége itt a Földön - hisz ha egy termonukleáris háborúban megsemmisíti önmagát, ezzel együtt elpusztítja a mindenség egyetlen értelmes civilizációját, az Értelmet is a kozmoszban. Tisztességes szándék, és Sklovszkij becsületére válik, hogy egy idő után saját korábbi nézeteit is alárendelte ennek a szép eszmének. De a szovjet sajtóban ilyen és hasonló kérdésekről nemcsak Sklovszkij írt. Tanulságosnak bizonyultak mások véleményei is. Igaz, nyilván nem minden véleményt hozott le a Brezsnyev-korszak sajtója. Kedvenc szerzőnk, Pető Gábor Pál egy IPM-ben közölt cikkében (IPM, 1980/10.84-85. old.) ezt a tényt érvként használta fel. Arról ír, hogy a hetvenes években Azsazsa professzor egy cikke azért járt kézről kézre sokszorosított példányokban, mert egyetlen szovjet újság sem hozta le - mivel olyannyira tudománytalan volt. Az effajta érvelés is hamisításnak tekinthető, főleg most, amikor már tudjuk, hogy az akkori szovjet sajtóban ennél kevésbé jelentős ügyeket sem volt szabad szellőztetni, ha valakik azt nem akarták, nem támogatták. így is nagy szó, hogy olykor mégis megjelent valami az UFO-kkal kapcsolatban. Mint például 1983-ban Petrovszkij akadémikus „UFO: miért látják egyesek, mások meg nem?” - című írása. Félreértés ne legyen: Petrovszkij bizony egyáltalán nem UFO-hívő, ellenkezőleg. De a cikkben elmondja, hogyan készítettek az ő segítségével a szovjet tévések filmet olyan emberekkel, akik úgy vélték, hogy látták a havasi embert, láttak UFO-t, stb. Petrovszkij ugyan mindezt pszichológiailag magyarázza, vagyis gyakorlatilag azt állítja, hogy például az UFO-k nem léteznek abban a formában, ahogyan mi ebben a könyvben tárgyaljuk őket. Ám kérdezem én - a magyar televízió mikor készít már filmet, legalább azokkal a magyarokkal, akik UFO-t láttak, vagy látni véltek? Nem is beszélve az egyéb ilyen határjelenségekről. Ma még ott tartunk, hogy ha az ország legnevesebb műsorvezetője be merészel mutatni a képernyőn az embereknek valami olyasmit, amit a tudományos körök „áltudománynak” vélnek - az illető még a Kossuth-díjtól is elesik… Ilyen szempontból a hetvenes-nyolcvanas évek szovjet televíziójától is el vagyunk maradva, egyéb tévékről nem is beszélve. „Az égbolton néha valami érthetetlen dolog történik. Különösen viselkedő repülő objektumok tűnnek fel, melyek nyugtalanságot okoznak a lakosság körében.” így kezdődik ismét csak egy szovjet cikk, amelyet magyarul olvashattunk. „Váratlanul jelennek meg és ugyanilyen váratlanul eltűnnek. Diákok, pedagógusok, utasszállító gépek pilótái és utasai látják őket.” Ezt követően idéznek olvasói levelekből. Az olvasók itt és ott, ekkor és akkor,

ilyen és más körülmények között láttak UFO-kat. Hogy mégsem csupán hallucinációról vagy ismert jelenség félreértelmezéséről lehet szó, azt bizonyítja az egyik szemtanúleírása is: „Éjjel egy órakor az égbolt északi részén fénylő objektum jelent meg. Először repülőgépnek véltem, ám a tárgy által kibocsátott fény és a maga után hagyott nyom megcáfolta ezt. A jelenségzajtalanul haladt előre. Színe folyamatosan változott. Először világosfehér volt, majd sötétedni kezdett. A fényt parabolagörbe mentén bocsátotta ki. A fénysugarak valamennyivel az objektum után összezáródtak, mintha az objektum egy világító kapszulába lenne zárva, majd a jelenség mögött sárgás-narancsszínű nyom képződött. Az objektum eltűnése után a felhők még mindig világos fényt sugároztak. Az objektum egy gömbre hasonlított, amelynek eleje a mozgás irányában egy kicsit megnyúlt.” Eddig az egyik levél. Nos, aki figyelmesen átolvassa, megértheti, miért nem vagyunk hajlamosak az ehhez hasonló sok ezer beszámolót semmibe venni, úgy tenni, mintha ezek az emberek mindnyájan csupán és kizárólag már ismert jelenségekkel találkoztak volna, vagy krónikus hazudozók lennének. A fenti példában szereplő tárgy nem meteorológiai ballon, nem repülőgép, nem megsemmisülés előtt álló műhold- vagy rakétadarab volt, nem is meteor, és aligha nevezhetjük kemilumineszcenciának. A cikk szerzői ugyan ezt ismert dolognak nevezik, és megpróbálják belemagyarázni az „ál-Nap-jelenséget, ez azonban semmiképpen sem illik a fenti levélben leírtakhoz, így az olvasó megint csak kételkedni kezd a tudósok jóindulatában. A szovjet cikk ezután említi a tárgyban már mindenki által az unalomig ismert Hillesetet (csak emlékeztetőül: a fehér-fekete vegyes házaspár azt állította, hogy idegenek elrabolták őket és meglehetősen hosszú utazást tettek egy idegen űrhajón, UFO-n), és azzal a másutt még nem hallott, meglepő konklúzióval zárja az ismertetést, hogy a Hill-házaspárnál „arról a nem is olyan ritka esetről van szó, amikor két ember egyszerre őrül meg”. Attól eltekintve, hogy az efféle „nem is olyan ritka esetről” még a szakemberek se nagyon hallottak, meglepő, hogy a Szovjetunióban valaha valaki is komolyan vette ezt a verziót. Amivel persze most nem állítjuk, hogy Hillék tényleg igazat mondtak. Az ő megfigyelésük nem tárgya e fejezetnek. A cikkíró I. Rjepin maga is érezhette, hogy a felemlegetett pár esetére adott negatív válasza aligha nyugtatja meg az olvasókat, és nem is elégíti ki őket. így fejezi hát be: „Ezek szerint tehát akkor minden egyszerű és világos? A megfigyelt tényeket tehát ilyen vagy olyan okkal mindig megmagyarázhatjuk? Természetesen nem. Korántsem tudunk minden jelenséget megmagyarázni. Ezért alakult meg hazánkban a nem azonosított repülő testekkel foglalkozó bizottság, melynek feladata a szokatlan jelenségek megfigyelése és azok magyarázata.” Ez erős érv az UFO-pártiak kezében; ugyanis nálunk a tudományos ismeretterjesztők régóta állítják, hogy sehol, egyetlen ország kormánya sem áldoz pénzt az efféle „haszontalanságokra”, mint az UFO. (Dr. Kulin György is írta ezt már említett cikkében.) Ez az érv egyszerűen nem igaz; nem csak a CIA, de más amerikai kormányszervek (nem is szólva a katonai hírszerzésről), a Szovjetunió, Anglia, Franciaország és más országok is jelentős összegeket költenek évente az „azonosítatlan repülő objektumok” megfigyelésére. Akár UFO-k azok, akár nem. Egy részük mindenképpen az - és ezt a legjobban éppen ezekben a bizottságokban tudják már. Egy kis ugrás haza, körülbelül ugyanabból a korszakból (1983). A Mai Magazinban több

írás jelent meg akkor és azóta is, amelyekben a legjobb vaskalapos hagyományokat követve sok ilyen érdekes témát soroltak be rögvest az „áltudományok” közé, és alkalomadtán mindjárt jól ki is gúnyolták azokat, akik ezekkel komolyan akartak foglalkozni. Természetesen sor került az UFO-kra is. Ennek szerzője megismétli a szokásos téves vádakat, miszerint például sem csillagászok, sem a légvédelmi szolgálatok sohasem láttak UFO-t. Azon kívül megtudjuk, hogy a szerzőnek egyenesen egy dán fizikus fejtette ki személyesen, miért lehetetlen a csillagok közötti közlekedés. Ezen érvek előtt, kénytelenek vagyunk fejet hajtani, hisz egy igazi dán fizikus mondta! (Nem ismétlem el őket, hisz unalomig ismertek: nincs annyi hatóanyag, sokáig tartana az út, nem lehet olyan gyorsan közlekedni az űrben, stb, stb…) Hát, ha a dán fizikus megmondta, más világok fejlettebb lakóinak tényleg nincs semmi esélyük, hogy eljussanak hozzánk. Az írás nem is nagyon titkolt végkicsengése: mindenki hazudik, vagy téved, aki azt állítja, UFO-t látott. A fényképek meg hamisítványok. A szerző gúnyosan ír olyan „megfigyelőiből, akik „csak otthon”, konyhájukban láttak nagy sebességgel feléjük mozgó csészealjakat”, ezt a mondat-gyöngyszemet jegyezzük meg, mint a magyar tudományos ismeretterjesztés csúcsát. A cikkben persze nem lehetett eltagadni, hogy sok tízezren láttak valamit, amit persze a szerző szerint egyetlen tudományos feldolgozás sem ismert el a mi értelmezésünk szerinti UFO-nak, és valamennyit sikerült megmagyarázni ismert jelenséggel vagy törvényszerűséggel. A szerző szerint semmi gond - minden világos, nappal és éjszaka más és más jelenségek okozzák az állítólagos UFO-k megjelenését, és a tudomány a kisujjából rázza ki rájuk a választ, megrögzött ember az, aki nem hisz neki. Természetesen óvakodik idézni akár csak egyetlen olyan és jól dokumentált esetet is, amely nem illik bele ebbe az optimista szemléletbe. Az ismeretterjesztés nagyobb dicsőségére még az egész ügyet mítosznak is nevezi, és hozzáteszi: az a baj, hogy egyeseknél „mindez rögeszmévé fajul, amelynek gyógyítására nem a csillagászok vagy a fizikusok hivatottak.”

2 MEGFIGYELÉSEK, UFO-ESETEK LENGYELORSZÁGBAN Lengyelország azért jó példa, mert közel is van hozzánk, szocialista ország is, és az ottani sajtó, valamint a kutatók igen jól dokumentálják eredményeiket. Másrészt könnyedén kiüthetjük vele a fegyvert azon magyar „tudományos ismeretterjesztők” kezéből, akik szerint az UFO-k valami egzotikus, távoli, és természetesen-kötelezően mindig kapitalista fantáziatermékek, és „nálunk” nem szoktak felbukkanni. Lengyelországban az UFO-knak és a velük foglalkozó embereknek szervezeteik vannak, a legalitás minden eszköze rendelkezésükre áll, és ritkán ütköznek akadályba a tájékoztatás terén is. Ami nem jelenti azt, hogy nincs ott is egy jelentős és befolyásos ellentábor, amely a legszívesebben betiltaná az egész „áltudomány-terjesztést.” És nehogy valaki azzal érveljen: lám, a politikai nehézségek, gazdasági krízis idején fellángol az UFO-hit is, a kormányzatnak pedig kapóra jön, ha számos ember inkább ezzel foglalkozik, nem politikai tevékenységgel - nos, erre azt mondom, ez az

egész dolog még a hetvenes években vette kezdetét, amikor sem gazdasági, sem politikai válságról nem is álmodott senki a Visztula mentén. Olvastam beszámolót egy kétnapos UFO-konferenciáról, ahol az előadók egy része valóban komoly felkészültségről tett tanúságot, ám természetesen akadtak ott kevésbé komoly emberek is. Nagyon hatásosak a kiállított fényképek, bemutatott amatőr videofelvételek és filmek is. Egy cikkből megtudjuk például, hogy Lengyelországban már nagyon sok város és falu fölött láttak UFO-t. Ismétlem (mert ezt nem győzzük elégszer hangsúlyozni): ezeknek nyilván legalább a kilencven százaléka nem volt az, amire mi gondolunk, ha UFO-t mondunk. Ám mégis sok érdekes dolgot tudunk meg az ottani megfigyelésekről. Tudomást szerzünk arról, hogy nemegyszer figyeltek meg éjszaka olyan nagyméretű UFO-t is, amely számos nyíláson át ontott fényt, és olyan eseteket is közölnek, amikor az UFO-k leszálltak és a talajon hagytak tartós nyomokat. Sőt… De ne vágjunk a dolgok elébe. Például Dél-Lengyelországban és a Hel-félszigeten „találkozások” is megestek állítólag az emberek és az UFO-kat vezető idegenek között. Erről később még lesz szó. Voltak kevésbé jelentős megfigyelések is. Például 1982. szeptember 29-ről 30-ra virradó éjszakán két szemtanú figyelte meg egy UFO leszállását Varsó egyik külső negyedében. Itt is nyoma maradt ennek a földön - kiégett kör. Varsó Mokotow negyedében (belváros), 1983. május 29-én éjszaka állítólag sajátos emberrablást hajtott végre egy UFO. Az áldozat később előkerült, és hipnózis alatt tett vallomást. Meglepő - mert hasonlót még sehol a világon senki sem állított - hogy az illetőt lakásának falán keresztül „szippantották ki” a szabadba… Nehezen hihető, az biztos. Tanúk nincsenek, csak a leszállás nyomai. Aminthogy szintén csak a nyomait találták meg annak az UFO-nak, amely 1984. szeptember elsején éjszaka a Visztula partján szállt le, és ezt is csak egyetlen szemtanú látta, ám másnap a talajon láthatták a leszállás nyomait. A varsói kutatók nem zárják ki, hogy hasonló események meglehetős gyakorisággal fordulnak elő az ország más területein, más városok és falvak környékén is (annál is inkább, mert voltak erre példák), csak éppen elkerülik a lakosság figyelmét. Ez az elv persze érvényes nem csupán Lengyelországra, hanem gyakorlatilag Földünk összes országára. Az, hogy aránytalanul több fővárosi UFO-megfigyelésről kaptunk hírt, mint vidékiről, magyarázza más is. Például az, hogy a varsói kutatók minden bejelentésre a helyszínre sietnek és lelkiismeretes, alapos vizsgálatot folytatnak, amit később közzétesznek. E bizottságokban akadnak vegyészek, fizikusok, pszichológusok, mérnökök, orvosok stb., a bejelentők és szemtanúk kilétét - ha azok nem járulnak hozzá - nem hozzák nyilvánosságra. Ugyanis nem a személyük, hanem mondanivalójuk, a látott-tapasztalt jelenség, röviden: maga az esemény fontos. (Ismét egy pofon azoknak az ellenzőknek, akik szerint a szemtanúk általában nem is látnak semmit, csak saját személyiségüket szeretnék előtérbe tolni minden áron, beteges lelkűek stb.) A lengyel kutatók szerint az eddigi megfigyelésekből többféle következtetést lehet levonni. Ezekből egy csokorra való: - Az UFO-k nemegyszer átlépik a hangsebességet, ám a mi repülőgépeinktől megszokott hangrobbanás-jelenség nélkül. - Mind a légi, mind a vízi megfigyelések alkalmával feltűnt, hogy a sebesen haladó jármű

mögött sem a levegőben, sem a vízben nem tapasztalták az egyébként szinte „kötelező” légvagy vízmozgást a nyomvonalon. - Készítettek olyan filmet, amelyen állítólag egy UFO másodpercenként 160 kilométeres sebességgel halad. Ez a leggyorsabb az eddig általuk megfigyeltek között. - Számos fénykép tanúsítja, hogy egyes UFO-k elgörbítik a fénysugarakat, amit feltehetően erőtérrel lehet megmagyarázni. - Sok UFO úgy viselkedik a levegőben, mintha teljes mértékben függetlenítené magát a földi nehézkedési törvényektől. Nem egy lengyel ufológus - főleg a magasan képzett szakemberek között akadnak ilyenek - ezen bizonyítékok hatására elméleteket dolgozott ki az UFO-k mibenlétéről. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy a lengyelek e téren elöl járnának; mások másutt már sok hasonló vagy ugyanolyan gondolatmenetet tettek közzé. A probléma megoldásához ott sem állnak közelebb, mint a világ néhány más pontján - vagyis mindenki egyformán messze van még ettől. Érdekes módon nagyon komoly tudósok gondolati úton olykor pont oda jutnak, ahová… az ufológusok merészebbjei. Többen állítják például, hogy az UFO-ügyre csak akkor derülhet fény, ha az általunk már ismert, tapasztalt négy dimenzión kívül sokkal többet ismerünk majd. Komolyan állítják például, hogy az UFO-k a szó szoros értelmében nem származnak sem a kozmoszból, sem a „jelen idejű Földről”. Erről könyvem végén még majd szót ejtek. Az UFO-k más időből, más dimenziók segítségével érkeznek, sőt az sincs kizárva, hogy e dimenzióban uralkodó fizikai törvényszerűségek adják egyben hatalmas energiájukat is. Hogy ez mennyire nem csupán fantázia lehet, arra egy közvetett bizonyíték: hasonló álláspontot sugall az ismert angol atomfizikus, dr. Paul Davies is. Talán nem egészen alaptalan tehát, hogy az ufológusok krémje - az igazi természettudományos műveltséggel rendelkező, nyitott szellemű kisebbség - úgy érzi, az UFO-kutatásban ők is mind közelebb kerülnek a fizikához és matematikához. Ami már módszereikben is megnyilvánul. Már régen a múlté az a fajta, még harminc-negyven évvel ezelőtt általános módszer, hogy kérdőíveket töltettek ki a szemtanúkkal, elmondatták és feljegyezték az eseményt, megnézték a helyszínt - és vége, ennyi. Ma már komoly műszeres vizsgálatokat is folytatnak az egymástól időben és térben távol lévő megfigyeléseket összehasonlítják, jellemzőiket összegzik, statisztikailag feldolgozzák azokat. Minden számba jöhető fizikai, vegyi, pszichológiai és egyéb tényezőt is figyelembe vesznek, mielőtt egy-egy megfigyelésről szóló hírt szárnyra bocsátanának. Így természetesen ma már jóval ritkábban lehet „rajtacsípni” az UFO-pártiakat azon, hogy hírlapi kacsákkal vagy másféle, átlátszó mesékkel „etetik” a közönséget. Sokan állítják, hogy az UFO-ügy - és éppen az! - fogja elvezetni a tudományt teljesen új eredményekhez és új szemlélethez. Haláláig ez volt a véleménye a neves kutatónak, Allen Hynek professzornak is, aki kijelentette: „A jól végzett UFO-kutatás kopernikuszi fordulatot hozhat a tudományban.” Egy másik anyagban azt fejtegetik a varsói ufológusok, hogyha elégséges megfigyelést vetnek össze egymással, kiderül: a talajon szabályos „hálót” alkotnak azok a pontok, ahol ilyen UFO-megfigyeléseket végeztek. Akad olyan is, aki szerint ettől függetlenül vannak a Földön eddig ismeretlen, saját sugárzások, amelyeket csak az UFO-k révén fedezünk fel, de nem azok „állítják elő” ezt a sugárzási jelenséget. Így vélekedik a geobiológiai sugárzások

ismert szakértője, Wilhelm Rotkiewicz professzor, a varsói műegyetem tanára. Egy másik kutató, Miroslaw Wilk mérnök nem sajnálta a fáradságot, és felmérte Észak-Lengyelországot, a Balti-tengertől Varsóig. Egy geobiológiai „hálózatot” fedezett fel vonalakkal, találkozási pontokkal, „csatornákkal” stb.; ez aztán felrajzolva számítógépes nyomtatásra emlékeztetett. Olybá tűnhet - állítja -, mintha a Föld felülete egy hatalmas képernyő lenne, amelyről leolvashatjuk e bonyolult jeleket. Ezen állítás hívei szerint minden eddigi lengyelországi UFO-megfigyelés - beleértve az állítólagos leszállásokat és az ottani „harmadik típusú találkozásokat” is - kizárólag ilyen hálózati vonalak metszésénél történt. Akadnak olyan helyek is, ahol az utóbbi években sokszor megjelentek az UFO-k. Például, mint már említettük, a fővárosban, sőt nemegyszer éppenséggel Varsó belvárosában is, de még inkább a déli negyedekben, többek között Ursynów táján. így például a Bernardynska utca közelében 1981. június 27-én színes felvételt is készítettek egy UFO-ról, amely a felszín fölött körülbelül 80 centiméterre lebegett, méretei nem haladták meg a négy métert, és elég rosszul volt látható. A készült színes fotón mindenekelőtt sárga és ibolyaszín fény látható. Ezen a ponton a következő években még számos esetben láttak hasonló jelenséget. Ilyenkor persze rögtön felmerül a kérdés, nem inkább másról van-e szó? Ha több ízben történik valami Földünknek ugyanazon a pontján, logikus a következtetés: talán maga a Föld az okozója a jelenségnek. Ez legalább olyan logikusnak tűnik, mint az, hogy egy UFO általunk ismeretlen céllal többször is felkeresi ugyanazt a helyet. A dolog számunkra ma még behatárolhatatlan. A nemzetközi irodalomban gyakran találkozunk olyan esetleírásokkal, amelyek UFO-k víz alól történő startolásáról számolnak be. Nagyon ritkán még az is előfordul - állítólag hogy egy azonosítatlan repülő tárgy mintha a föld alól bukkanna elő… Lengyelországban szerencséje volt valakinek, mert nemcsak látott egy a talajból elstartoló UFO-t, de azt le is fényképezte! A dolog 1982. július 12-én történt, este 19.00 órakörül, Varsóban, két szemtanú jelenlétében. Egyiküknél volt egy Zenit TTL márkájú fényképezőgép. Egyszercsak észrevették, hogy a külvárosi, már-már városszéli mezőn rózsaszín fényfolt szalad végig észak-keleti irányban. Az a „valami”, ami csak ködfoltnak látszott, a fénykép előhívása után az ufológusok szerint egy éppen startoló és gyorsan eltávolodó UFO volt… nos, én is láttam azt a színes fotót, és be kell vallanom, egyáltalán nem meggyőző a magyarázat. Amit ott látni, az bármi lehet. Később mások is láttak hasonló jelenséget, aminél nem szabad kizárni azt sem amint erre maguk a kutatók figyelmeztetnek lojálisan - hogy a talajból kiszabaduló gázok is okozhatnak ilyen jelenségeket. Láttam viszont a sajtóban is megjelent színes fotót, amely Varsó Sadyba negyede fölött készült 1982. szeptember 25-én. Egy tojás alakú repülő tárgyat ábrázol meglehetősen magasan, és ez sokkal inkább kelti igazi UFO benyomását. Szintén Varsóban történt az a „második típusú találkozás” (így nevezik azt az esetet, amikor az emberek az UFO-val közlekedő lények előzetes ott-tartózkodásának utólagos jeleit figyelhetik meg.) 1983. január 14-én teljesen véletlenül fedezték fel a már említett Bernardynska utca környékén a következő jelenséget: egy üres, használaton kívüli sík telken tojásdad foltban ki volt égetve a gyér téli gyep. Az ovális folt mérete 3,2 x 2 méter volt. Belül minden megszenesedett, a határvonal viszont rendkívül éles, jól elkülöníthető volt. A folt alakja ideális ellipszist alkotott. Belül a szenesedés mindenütt egyforma mértékű volt.

A helyszínre érkezett kutatók megállapították, hogy a fűszálakat nem tűz, hanem valamilyen sugárzás pusztította el. A határon talált félig égett darabok laboratóriumi vizsgálata azt a meglepő tényt bizonyította, hogy ez az - esetleg infravörös? - sugárzás nem roncsolta el a növények sejtstruktúráját. Minden kétséget kizáróan biztos volt, hogy nem egyszerű „földi” tüzet raktak ott valakik, ezt mellesleg a terület teljes átkutatása is kizárta, erre utaló nyomok nem voltak a környéken. A furcsa „hálózatokról” vagy „csatornákról” persze más írásokban is szó esik. A bennük foglalt fejtegetéseknél sokkal érdekesebbek számunkra a cikkek mellett közölt színes UFOfelvételek. Így például nagyon meggyőzően hat a Varsó fölött 1983. április 28-án világos nappal, teleobjektívvel, 0,001 másodperces idővel készült felvétel - vagy egy másik, amelyet még 1979-ben a Visztula melletti Swiecie városban 1979. szeptember 8-án készítettek. Minket talán meglep, de más szocialista országokban bevett dolog: UFO-król nemcsak ifjúsági lapok vagy „bulvárújságok” számolnak be, sőt, elsősorban nem azok. A lengyel sajtóban ez különösen szembetűnő: UFO, parapszichológia, nem hagyományos gyógymódok stb. témák gyakran szerepelnek művészeti, szakmai, irodalmi, sőt politikai periodikákban is. (A nemzetközileg is igen ismert és elismert Polityka című hetilap például elég rendszeresen visszatér egynémelyik fent említett témához.) A kulturális, tájékoztató jellegű hetilapok és folyóiratok sem zárkóznak el a témától, így ne csodálkozzunk, ha következő példáimat az Irodalom (Literatura) című hetilapból merítettem. Itt érdekes vita folyt egy ideig arról, mi is lehetett az a fénylő tünemény, amely 1979. augusztus 20-án és az azt követő napokban olyannyira nyugtalanította a Gdansktól Varsóig terjedő területen élő lakosságot. A példát azért mondom el, mert jellemző, és korántsem csak Lengyelországra. Nálunk is előfordult a hetvenes-nyolcvanas években, hogy egyes városok fölött (Budapest, Pécs jut hamarjában eszembe) valamit láttak az emberek, aztán gyorsan jöttek csillagászok és megmagyarázták, hogy meteorológiai ballon, meteor esetleg katonai kísérletekhez használt léggömb, vagy (mint a szófiai UFO esetében történt) „imperialista ügynökök röpcédulaszóró ballonjairól” meséltek, ami mellesleg vagy harminc éve kiment a divatból. Néha rajta lehet kapni a szakembereket, hogy a valóságot akarják elméleteikhez igazítani, mindenáron. Csak ne kelljen bevallani a nagyközönségnek, hogy a) maguk sincsenek tisztában a tapasztalt jelenség mibenlétével, vagy b) adott esetben az egy UFO volt. Többen közülük mindenre képesek lennének, csak hogy ez ki ne derüljön. Nos, példánkban is nagy valószínűséggel ez történt. 1979. augusztus 20-án este, mint már említettem, északnyugat felől elszáguldott egy fénylő test: Gdansk irányából Varsó felé haladt. A jelenségről a Literatura egyik szeptemberi számában érdekes riportot írt egy újságíró „Tüzes gömb” címmel, amelyben szó volt arról, hogy augusztus folyamán főleg a tengerpart vidékén egész sorozat ilyen jelenséget láthattak az emberek. Erre érkezett a laphoz egy csillagász, dr. A. W. válasza, aki a toruni egyetem obszervatóriumában dolgozik, és a 20án, majd a következő napokban látott „tüzes gömböket” a lehető legegyszerűbb módon magyarázta: a légkörbe belépő és ott felizzó meteorok voltak - áhította. Egy meglehetősen felkészült olvasótól kapta meg a választ. K. B. nevezetű diplomás olvasójuk fejére olvasta a csillagásznak, hogy az augusztus 20-án látott tüzes gömböt először este 20.40-kor látták Rebiechowo helység fölött, majd 20.45-kor Pruszcz Gdanski nevű helységben, majdnem ugyanakkor Malborkban (ahol nem egyet, hanem egyszerre 9-10 tüzes

gömböt tapasztaltak), majd a negyedik megfigyelésre 21.00 órakor Varsóban került sor. Volt még egy ötödik is, ennek percre pontos időpontja ismeretlen, de valahol ezen tájban lehetett az is: Wegrowiec helységben egy szemtanú le is rajzolta, hogyan száguldott el egyidőben 10 repülő gömb. Már ebből az öt megfigyelésből is kiderül, hogy 1) a megfigyelések hitelesek, hiszen ott és akkor az öt különböző földrajzi helyen lévő illető nem tudott volna kapcsolatba lépni egymással és „összebeszélni”. A hamisítás esetleges vádja tehát mégis ki van zárva. 2) Az a tény, hogy a 3-as, 4-es és 5-ös megfigyelők mindnyájan 8-10 objektumot láttak, jelzi, hogy ugyanazt a jelenséget figyelték meg mindnyájan, tévedés kizárva. 3) Mivel az első és utolsó megfigyelőhely között légvonalban 286 kilométer van, a megfigyelt időkből pedig kiderül, hogy az objektumok ezt a távolságot 20 perc alatt repülték be - sebességüket körülbelül 860 km/órára tehetjük. 4) Talán nem árt megjegyezni, hogy az egyik malborki szemtanú egy szabadnapos pilóta volt, aki az objektumok repülési magasságát 5-6000 méterben állapította meg. No, már most - a meteorokról tudjuk, hogy igen nagy sebességgel a föld légkörébe érkező, általában kicsinyke kozmikus testek, amelyek a légkörrel ütközve a súrlódás miatt elégnek. A nagyon kicsik 1-2 másodperc alatt megsemmisülnek, a nagyobbak tovább „élnek” de általában 30-40 kilométer magasságig, mégha egyben maradnak is, annyira lefékeződnek, hogy fényük kialszik és egyszerű sötét testként zuhannak a földre. Az egyik döntő kérdés itt a sebesség - oktatta ki az olvasó a csillagászt a szóban forgó cikkben -, ugyanis a meteorok 2040 ezer kilométeres óránkénti sebességgel érkeznek a légkörbe! Egy test, amely ilyen gyorsan, másodpercenként minimum többtíz kilométerrel száguld nem „ballaghat” óránként mindössze 860 kilométeres lassúsággal. De ez csak az egyik, meteort kizáró érv volt. A másik az, hogy a meteorok kémiai összetételük miatt a légkörben égve a vakító fehértől a sárgáig változtatják színüket. Ám a Gdansk-Varsó közti megfigyelésekből kitűnik, hogy mindenki vörösnek látta azokat a tűzgömböket, vagyis ezért sem lehettek meteorok. De azért sem, mert ha egy test - egy magatehetetlen meteor, mondjuk, ha ilyen lassan repülne is - ennél a gyorsaságnál valamilyen hangot is kiadna, a levegővel való súrlódásnál ez elkerülhetetlen. Ám senki nem hallott semmit, és egyáltalán nem biztos, hogy csak az 5-6 kilométeres távolság miatt. Az UFO-król már említettük, hogy sokszor zajtalanul repülnek, és ezt feltehetően a miénktől eltérő repülési-meghajtási technikájuknak köszönhetik. Így hát bizony előfordul szocialista ország sajtójában is, hogy nem eleve az ex kathedra nyilatkozó szakembernek van igaza, sőt nem is az övé az utolsó szó. És ettől még nem kell félteni - nem ettől kell félteni! - a tudományt vagy az emberek gondolkodását, és nem kell az efféle incidenseket tudományellenességnek, vagy tudósellenes magatartásnak nevezni. Azt sem, hogy én most ezt az esetet itt leírtam a magyar olvasók okulásául… Unalomig ismételhetjük, hogy számos hasonló jelenséget figyelnek meg gyakran szerte a világon, de mert a tudomány azokat még nem képes megmagyarázni, hát nem megoldás, ha nemlétezőnek nyilvánítjuk őket. Majd megtaláljuk a megoldást - a tudomány fogja megtalálni! - akkor is, ha ma egyes képviselői még a lengyel csillagász módjára próbálnak közelíteni a kérdéshez. Ha már a szóban forgó irodalmi hetilapnál tartunk, nem árt megegyezni, hogy néhány héttel később közöltek benne egy sokkal érdekesebb cikket is. A „sokkal érdekesebb” jelzőt

azért használom, mert bizony - bármennyire is furcsa - néha előfordul, hogy hasonlóan titokzatos, de tán még az UFO-knál is rejtélyesebb ügyek történnek napjainkban. Mindazonáltal lehet, hogy kapcsolatban állnak az azonosítatlan repülő objektumokkal, azért említem őket itt. A hatvanas évek elejétől datálják némelyek azt a tényt, hogy időnként rejtélyes gömbök bukkannak fel a Földön. Nem, nem repülnek valahol elérhetetlen magasban, nem lehet őket meteoroknak vagy ballonoknak, vagy idegen űrhajóknak kinevezni - itt vannak, a kezünkben! De senki sem ismeri eredetüket, és a titokhoz általuk sem jutottunk közelebb. Mint abban a cikkben olvashatjuk, sokan „kozmikus anyagként” kezelik őket. De miről is van szó? Fémből készültek. Általában rozsdamentes fémből; állítólag ismernek egyet, amely tiszta titánból van. Átmérőjük 60 és 350 milliméter, vagyis 6 és 35 centiméter között van. Külső felületük teljesen csiszolt, szinte polírozott, és nem található rajtuk semmiféle mechanikus vagy korróziós roncsolás, folt, karcolás stb. Találtak ilyent Közép-Ausztráliában, Argentínában, Mexikóban, az USA-ban, a Dél-Afrikai Köztársaságban, és a Szovjetunióban is. Ez az utóbbi eset azért is érdekes, mert a lelőhely a Kaszpi-tengeren, Baku közelében nemrégen keletkezett Bulla-sziget volt. A szakértők az egyik legérdekesebbnek a floridai leletet tartják. Ezt egy Betz nevű farmer földjén, tízegynéhány méterre a legközelebbi épülettől találták. Semmi jele annak, hogy nagy magasságból zuhant volna le. Teljesen érthetetlen, hogyan került oda. Bár persze nem ebben áll a rejtély. A furcsa lelet (a floridai) felkerült aztán Allen Hynekhez, majd onnan a NASA és az amerikai haditengerészet, az US NAVY laboratóriumaiba. A hírek szerint még senki sem tudta megmagyarázni, mi célt szolgálnak, hol készültek, és - mert egyesek így tették fel a kérdést: - miképpen működnek ezek a Földön? Forrásaink szerint a floridai gömböt 1974-ben találták, de máig sem sikerült felnyitni. Ellenben röntgensugarakkal átvilágították és megállapították, hogy a gömb belsejében vannak valamilyen ismeretlen anyagból készült kisebb gömbszerű képződmények. Az acélgömb falainak vastagságát a műszerek 10,9-11,4 milliméterben adták meg. Az amerikai sajtó közölte az egyéb méreteket is: a gömb átmérője 202,2 milliméter, az egész gömb súlya pedig 9670 gramm. Ám ezzel még nincs vége a meglepetéseknek. A rozsdamentes acélgömb „kérgének” súlyát matematikai módszerekkel kiszámították és az derült ki, hogy a falak súlya egyenlő az egész gömb súlyával - akkor hát a belsejében lévő valaminek egyáltalán nincsen súlya? Vagyis, mi az ott benne? De menjünk tovább. A floridai gömböt természetesen tovább kutatták, és úgy gyanítom, felnyitását nem annyira a technológia hiánya, hanem más, elgondolkoztató dolgok akadályozzák. A kutatók nem vállalják a felnyitását, mert… lássuk csak a további tulajdonságait a gömbnek: bizonyos hanghullám-tartományokban rezonál, tehát reagál rájuk. Ha teljesen vízszintes alapra helyezik, kis idő múlva minden külső ok nélkül elindul, és ide-oda gurul, több irányban, olykor pedig egy időre megáll, és ismét elindul. Ha valaki élőlénynek tekintené, úgy is vehetné a dolgot, hogy kutatja azt a területet, ahol éppen van. A gömb felszínén négy mágneses sarkot állapítottak meg - írja tovább a cikk - amelyek

megmagyarázhatatlan módon időnként megváltoztatják a helyüket. Ha pedig a gömböt lejtőre teszik - a laboratóriumban ehhez ideális anyagot: ferde üveglapot használtak - a gömb elindul lefelé a lej tőn, ám később megáll, sőt visszamegy, felfelé! Legyőzi a gravitációt, visszatér kiindulási pontjára. „Itt már lehetne valamit keresni”, mondhatnánk. Hiszen míg a levegőben vagy a tengerekben látott UFO-k gyakorlatilag (mindeddig) megfoghatatlanok és ezért nem igazán kutathatók - addig ezek a gömbök itt vannak már szinte a kezünkben. De hát… sok dolog van égen és földön, amivel szemben még tanácstalanul állunk. Úgy tűnik, ilyenek ezek is. Nincs semmi bizonyítékunk sem arra, hogy ezek a tárgyak összefüggenek az UFO-kkal bármilyen módon, de arra sem, hogy idegen civilizáció termékei, eszközei vagy bármi más módon bizonyíthatnák kapcsolatukat az „idegenekkel”. Néhány elgondolkoztató tulajdonságukon kívül semmi bizonyosat nem tudunk róluk. Említettem már, hogy Lengyelországban például a legbefolyásosabb politikai hetilap, a Polityka sem zárkózik el - a tudományos megismerés nevében, természetesen ellentmondásos hipotézisek közlésétől sem. A lap egykori tudományos rovatvezetője, Maciej Illowiecki tudományos szakíró és népszerű-tudományos ismeretterjesztő, akit annak előtte enyhén szólva nem lehetett azzal gyanúsítani, hogy az UFO-k nagy barátja lenne - a pár oldallal ezelőtt tárgyalt 1979. augusztusi UFO láttán beadta a derekát. Mint később kiderült, az újságíró-szakíró egyike volt azoknak, akik 1979. augusztus 20-án este 21 óra tájban megpillantották Varsó fölött az elszálló UFO-t, és erről cikket is írt a lapban. Idézzük az elejét: „Láttam egy UFO-t! Hétfőn, augusztus 20-án valamivel 21 óra előtt azon a környéken, ahol a Ksiazeca utcát keresztezi a Rozbrat utca. Már nagyon bealkonyult, amikor az égbolt előtt hirtelen megpillantottam egy nem túl nagy és nem nagyon gyorsan elhaladó szivar alakú tárgyat, kissé ezüstösen, kissé narancsszínűén csillogott. A tárgy hirtelen felgyorsult és gyorsan eltűnt, mintha szétfolyt volna. El kell ismernem, rendkívüli és természetellenes hatást gyakorolt - és nagyon szeretném tudni, mi volt az. Egy biztos: most már elhiszem, hogy az ilyen beszámolókat biztosan nem csak az ujjukból szopják az emberek. Ha ez csak látomás, vízió volt - hát annál furcsább, hogy a másnapi varsói újságok tanúsága szerint ilyen furcsa látomása sok embernek volt ugyanakkor.” Az újságíró nagyon józanul hozzáteszi később: „Kérem, én nem állítom, hogy idegen civilizáció űrhajóját vagy természetfeletti jelenséget láttam - azt állítom, olyasmit láttam, amit még eddig sohasem.” Cikke további részében aztán eltöpreng azon, mi minden is lehet az UFO, figyelmeztet bennünket, ne keressünk földi agyunkkal racionálisnak nevezett viselkedést az UFO-k tevékenységével kapcsolatban, hiszen egy nagyon más civilizáció (ha ezek tényleg annak küldöttei lennének!), nyilván egészen másféle intelligencia alapján cselekszik, ennek indokait és útjait mi úgysem érthetjük. Azt is megjegyzi, nyilván kell lennie valaminek a dologban, ha például az ügyet másutt sokkal komolyabban kezelik. Felhozza például Franciaországot, ahol már régen megalakult a Kozmikus Kutatások Központjában (ez nem egy „maszek” UFO-kutató társaság, hanem állami tudományos kutatóközpont!), egy, az azonosítatlan jelenségekkel foglalkozó csoportot is létrehoztak. A GEPAN (vagyis Groupe d’Etudes des Phenoménes Aérospatiaux non Identifies) szorgosan gyűjtögeti az adatokat, többek között éppen egy másik, szintén nagyon is állami testület, a

francia nemzeti csendőrség jelentései alapján (mint arról már én is beszámoltam a Titkok könyvében). És akkor most térjünk rá az egyik legnagyobb port felvert lengyelországi eseményre. A dolog már több mint tíz évvel ezelőtt történt, elgondolkoztató, hogy erről a magyar olvasók még mindig szinte semmit sem tudnak. Pedig akkoriban a nagy hírügynökségek is jelentették az esetet. Megvallom, én kezdettől tudtam róla, de valami mindig visszatartott az afféle történetek ismertetésétől, ahol úgynevezett „harmadik típusú találkozások” történtek. Minden egyes esetben volt egy olyan érzésem, hogy szélhámossággal vagy tévedéssel állunk szemben, és az idők múlásával ez a kétkedésem még erősödött is. Ám a következő oldalakon ennek ellenére ismertetek két ilyen esetet, csupáncsak azért, hogy meglássuk: a szocialista országok egyáltalán nem kivételek ezen a téren. Itt is történnek dolgok, amelyekről mi eddig - az Esti Hírlap és más hasonló források beszámolói révén - azt hittük, mindig csak DélAmerikában vagy Ausztráliában esnek meg… Amiről most szó lesz, párszáz kilométerre a magyar határtól történt. A dologról természetesen nemcsak a lengyel sajtó számolt be. Megpróbálom szemtelenül összefoglalni a történteket. 1978. május 10-én a lublini vajdaság Emilcin nevű falujában esett meg a dolog (Opole Lubelskie nagyközség vonzáskörzete, nem messze a Visztulától). Jan Wolski 71 éves parasztgazda volt a találkozás alanya. Rengeteg lengyel újság számolt be erről, elsőnek lássuk a Kultura hetilap egyik cikkét (mert minden újság többször is visszatért később az eseményekhez). Jan Wolski a falubeliek véleménye szerint nem iszik, nem túl iskolázott, mesélésre hajlandóságot soha nem árult el, becsületes ember. Nagyon keveset, gyakorlatilag egyáltalán nem olvas, tévét sohasem nézett, a világról nagyon keveset tud. Környezetével együtt az eset előtt az UFO-król soha nem hallott, ilyen filmeket sem látott. Feleségével és fiaival egy hathektáros gazdaság tulajdonosa. Azon a reggelen nyolc óra tájban elég hideg és kissé ködös idő volt azon a tájékon. Jan Wolski hát kabátjába burkolózva ült a lovaskocsiján és már hazafelé tartott. A kora reggeli órákban a kocsit vontató kancával volt a szomszéd faluban egy ménnél, a pároztatásért 300 zlotyt fizetett, és minden jel szerint a négylábúak „akciója” teljes sikerrel járt. Az erdős úton haladva már közeledett saját legelőjéhez, amikor észrevette, hogy két sötét ruházatú alak megy az úton vele egyező irányba. Hátulról látta őket, Wolski kezdetben nem nagyon figyelt rájuk. Hisz nincs abban semmi különös, hogy mások is mennek az úton. Biztosan vadászok, gondolta - Emilcin környékén gyakran vadásznak vízimadarakra. A kocsi persze gyorsabban haladt, mint azok a gyalogosok, hát egyre közelebb került hozzájuk. Wolski úgy véli, a kerekek nyikorgása volt az a zaj, ami miatt az idegenek egyszercsak hátranéztek. A parasztgazda kissé meglepődött, látva, hogy sötétzöld az arcuk. De még mindig nem gyanított semmit, és figyelmesen megszemlélte őket. Az alakok sötétszürke, igen testreszabott szűk ruhát viseltek gombok vagy bármilyen más zárak nélkül, és ez a ruházat a fejüket is fedte. Csak az arcuk maradt fedetlen. A lovaskocsi láttán két oldalra letértek az útról és megálltak. Megvárták, míg a kocsi melléjük ért; a ló semmiféle nyugtalanságnak nem adta jelét. A két alak rövid nekifutás után egyetlen szó nélkül felugrott kétoldalt a szekér oldalára és ott leültek. Wolski nem félt, és később sem tudta megmondani, miért nem. Hiszen már azon csodálkozhatott volna, hogy amazok nem szóltak, nem is köszöntek - márpedig

faluhelyen, még a „városi vadászok” illemkódexe is előírja ezt. Arról nem is beszélve, hogy a fura „szekérstopposok”nem kértek engedélyt sem, hogy felülhessenek a kocsira… De menjünk tovább. Wolski gazda tehát nem félt, a kocsi haladt tovább. „Végig azt hittem, ezek emberek” vallotta később Wolski. (Az idegeneknek kissé kiálló arccsontjuk és ferde, sötét szemük volt. A170 centiméter magas Wolski a kulcscsontjára mutatott, mondván: „Eddig értek nekem.” Mindkét alak vékony csontú, de mozgékony, Wolski szerint „ravasz” külsejűek voltak.) Beszéltek is, de csak egymással. Olyan villámgyorsan ontották magukból a szavakat, hogy Wolski azt csodálta, ők egyáltalán megértik egymást? A gazda mindenesetre hallgatott. Hozzá nem szóltak, és ő sem szólt senkinek. Az idegenek beszédéből semmit sem értett, és azok szemlátomást nem is próbálták meg vele felvenni a kapcsolatot. Az a terület nagyon erdős, így Wolski csak akkor pillantotta meg az - űrhajót (?), amikor egészen melléje értek egy kis tisztásra. A szerkezet 4-5 méter magasan lebegett a levegőben, lágyan süllyedt hol le, hol emelkedett fel, akárha láthatatlan hullámok emelgetnék. Egyenes falú volt (nem gömb vagy csészealj-formájú!), fehér színű, Wolski eleinte semmilyen nyílást nem látott rajta. A parasztgazda később a maga egyszerű észjárásával „autóbuszhoz” hasonlította. Nem is nagyon tudta megtekinteni azt a valamit, mert a lovával kellett bajlódnia; a levegőben lebegő valami láttán a kanca igencsak megijedt, meg kellett fékeznie. Wolski akkor sem érzett félelmet, csupáncsak csodálkozott. Mivel a „szörnyek” mozdulatokkal tudatták vele: szálljon le — lelépett a kocsiról, rövidre kötötte a gyeplőt és engedelmesen követte az idegeneket a jármű felé. Később a helyszínen megmutatta, hogy a jármű körülbelül négy férfilépés széles és tízlépésnyi hosszú volt. A jármű alatt volt egy lemez, nem tudni, milyen anyagból, a járműből közben nagyon halk zúgás hallatszott, mintha valamilyen motor működne. Az egyik alak a lemezre állt és intett Wolskinak, kövesse. Ezt követően a lap felemelkedett velük és máris a járműben voltak. A helyiség, amelybe Wolski belépett, nem volt megvilágítva. Sima és fekete volt minden fala, a mennyezete és a padlója is. Semmilyen műszert vagy bútordarabot nem látott. Később hiába kérdezték, nem tudta megmondani, volt-e a járműben még több helyiség is? Csak az egyik fal mentén volt egy keskeny pad. Ez tele volt madarakkal. Wolski által is jól ismert földi madarak voltak: varjak, verebek, rigók, fecskék, egy szarka. Éltek és mozgatták a fejüket és szárnyaikat, de szemmel láthatóan nem tudtak elrepülni. Biztosan beadtak nekik valamit, gondolta a paraszt. Körülnézett, a nyíláson át látta az odalent maradt „szörnyet”, aki két kezében, akárha egy-egy fényes tányért tartott volna. Közben a másik, aki feljött vele, mutatta, vetkőzzön le. Habozva kezdte szétgombolni az ingét, de amazok nyilván siettek, mert az idegen is segített gombolkozni Wolskinak. Utána mutatta, vegye le a nadrágját is. Engedelmeskedett, akár a katonaságnál, „parancs az parancs”, gondolta. Közben megjelent a másik idegen is, a bejárat felől hűvös levegő tört be, Wolski emlékezik, hogy fázott. Az egyik idegen „tányérokkal” a kezében meg-megérintette Wolski testét, közben rettentő gyorsan hadart valamit a másiknak, amiből egyetlen szót sem lehetett érteni. Wolski nem tudta megmondani, meddig tartott ez a vizsgálat; jelt adtak neki, hogy felöltözhet. Miközben ezt tette, sietve, látta, hogy az egyik lény két, körülbelül 35 centiméter hosszú ujjnyi vastag pálcát vesz elő valahonnan, beleilleszti a fal egyik nyílásába és úgy csavargatja, ahogyan mi a

kulcsot szoktuk a zárban elfordítani. Aztán, miközben Wolski még mindig az inggombjaival vesződött, látta, hogy a „szörnyek” jó étvággyal esznek valamilyen teljesen átlátszó jégre emlékeztető dolgot. Ezt ujjaik között könnyedén tördelték. A gazda ekkor azt is megállapíthatta, hogy vannak fogaik. Az egyik idegen szemlátomást meg is kínálta, de Wolski nem fogadta el az ételt, amit később megbánt, mert érdekelte volna, „milyen íze van annak a süteménynek”. Nem tudta egymástól megkülönböztetni az idegeneket, és azt sem vette észre, hogy egyikük parancsolgatott volna a másiknak. A sikertelen kínálás után vége is volt a látogatásnak. Kézmozdulatokkal hozták tudomására, hogy visszamehet a kocsijához. Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy nem illik elmenni szó nélkül - hiszen amazok is udvariasan bántak vele, semmi baja sem esett. Hát még egyszer feléjük fordult, levette sapkáját és amúgy parasztosan meghajolt, sőt kis is mondta: „Viszontlátásra.” És úgy tetszett neki, amazok is elbúcsúztak tőle, gesztusokkal. A „lemezre” állt és az bajtalanul levitte őt pár méterrel mélyebbre, a földre. Akkor azon gondolkozott, hogy gyorsan haza kell hajtani, megmutatni fiainak is az idegeneket. A kanca azonban valami okból ismét csak nem volt hajlandó a jármű mellett elhaladni, inkább nagy ívben kerülte azt, olyannyira, hogy a tisztás szélén álló bokrok karcolták meg a lovat és a kocsit. Amikor hazaért, csak egyik fia volt otthon, éppen vizet mert a kútból. Apja utasítására elrohant a tisztásra, de mire odaért, a furcsa járműnek nyoma veszett. Ezzel nincs vége a történetnek. A találkozás helyszínétől majdnem pontosan egy kilométerre lakik egy másik parasztgazda és családja. A család gyerekei kint játszottak az udvaron, az asszony bent a konyhában tevékenykedett. Az asszony szerint a Wolski által is megadott időben, tehát reggel nyolc óra után egyszercsak szörnyű zajt hallottak, a ház is beleremegett. Az asszony a házban volt, a fura hanghatásra ki is jött, hogy lássa, mi van a gyerekekkel - majd amikor meggyőződött róla, hogy semmi bajuk, játszanak - visszament a konyhába. Így éppen lekéste a látványt. A gyerekek ugyanis egy perc múlva azzal rohantak be, hogy a ház fölött elszáguldott valami, ami aztán hirtelen felfelé vette az irányt és elképzelhetetlen magasságban eltűnt. Később repült arra egy helikopter is - ez hetekkel május 10. után volt - a szülők megkérdezték a hatéves kisfiút: „ilyen volt, amit akkor láttál?” - a gyerek határozottan állította, hogy nem, az a valami egészen másképpen nézett ki. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Újabb tanúkat keresve kiderült, hogy a szomszédasszonyuk ugyanabban az időben az udvaron dolgozott, alig néhányszor tíz méterre a gyerekektől. És ő nem hallotta sem azt a nagy dörrenésszerű hangot, és nem is látta a repülő tárgyat. Az viszont biztos, hogy a gyerekek rögtön beszéltek a repülő objektumról, még mielőtt a falubeliek értesültek volna Wolski kalandjáról. Jan Wolski: „Én kérem, paraszt vagyok és csak a paraszti munkához értek. Azt mondom, amit láttam, pontosan úgy, ahogyan volt. És százezerért sem mondanám másképpen. Ha a Szűzanyát vagy valamilyen szentet láttam volna, akkor legalább tudnám, hogy csoda történt. De így? Csak bajt hoztam magamra, attól a naptól kezdve folyton idejár mindenki és elvárja, hogy újra és újra beszéljek a dologról. Őszintén szólva, most már azt mondom, jobb lett volna, ha nem találkozom azokkal a fekete alakokkal.”

Az újságíró több órán át beszélgetett Wolskival, és beszámolóját azzal zárja: szerinte ez az ember nem hazudik. Már csak azért sem, mert túl egyszerű lelkületű ahhoz, hogy ilyen bonyolult történetet találjon ki. Nincs „konfabulációs készsége”, ahogyan azt a szakemberek hívják. Ha méreteket közöl, becsületesen megjegyzi, hogy azok nem pontosak, hisz akkor mérhetett le semmit. Magas kora ellenére jó pszichikai formában van, soha nem képzelődött, senkinek nem „mesélt” semmit régebben, mindig csak megtörtént eseményekről szólt. Nos, ezt persze sokan kétségbe vonták, és nem is lehet rajtuk csodálkozni. Ha ez nálunk történne, mi is kételkednénk. Magyar viszonylatban a téma előbb jutna el a kabaré adásaiba, mintsem hogy pártatlan szakemberek megvizsgálnák komolyan. Amint a Wolski-esetnek híre kelt, a falut ellepték a szenzációra éhes újságírók, de a kutatók is. Hat szemtanút találtak, akik az eset utáni órákban látták a tisztáson a kocsi keréknyomait - amint a ló nagy ívben került el valamit - sőt két igen keskeny és kisméretű, eléggé mélyre nyomódott lábnyomot is találtak. Egy másik lengyel hetilap részletes beszámolót közöl egy kutatótól, aki több hetet töltött a helyszínen és elmondta, ott mit tapasztalt. Az efféle leírásokból érdekes értesüléseket szerezhetünk arról is, hogyan „csapnak le” a szakértők az ilyen helyekre és emberekre, hogyan „gyötrik” őket nemegyszer órákon, sőt napokon át, miközben minden kérdést és választ magnóra vesznek, hogyan járnak el a helyszínen. Tartályokba gyűjtik a talajt, próbákat vesznek a fűből, egyéb növényekből stb. Nagy és bizalmas beszélgetéseket folytatnak a főtanú - jelen esetben Jan Wolski szomszédaival és ismerőseivel, a falu hatósági embereivel, véleményüket kérik az illetőről. Arról, hogy nem hazudós vagy „mesélős”-e, beszélt-e régebben valaha is hasonló dolgokról, vagy neki beszélt-e ilyesmikről valaki? És így tovább. Jelen esetben szóba sem jött, hogy Wolski elszunnyadt a szekéren és az egész dolgot álmodta - túl sok szemtanú látta a nyomokat a tisztáson, nem is beszélve az elrepülő UFO-ról. A történet, amit előadott, logikailag egésznek bizonyult, nem voltak benne illogikus ellentmondások, sem hiányok. A szakemberek természetesen sokáig faggatták a gyermek-szemtanúkat is. A hatéves kisfiú végül sok nógatásra közölte: amit látott, az bizony inkább egy repülő autóbuszhoz hasonlított. Nem lehet véletlen, hogy ő is azt a szót használta, amit Wolski, amikor a furcsa járművet kellett leírnia. Természetesen azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Emiléin egy eléggé távoli falu, az ottaniak személyesen aligha láttak repülőgépet közelről, legfeljebb olykor-olykor a magasban elszálló mezőgazdasági repülőgépet (Lengyelországban erre a célra szinte kizárólag a nálunk is használatos kétfedelűeket alkalmazzák), ám a szemtanúk mind azt mondták, ez nem olyan repülőgép volt. Tudjuk már, hogy a helikopterrel sem tudták azonosítani, váltig állította Wolski és a gyerekek is, hogy afféle „autóbusz” volt. Más UFObeszámolók a világ, különböző tájain nemegyszer szólnak arról, hogy a tanúk sokablakos objektumokat láttak repülni. Feltehetően itt nem annyira az ablakok (ha ugyan voltak), inkább a jármű szögletes alakja sugallta ezt a képet. Annál is inkább, mert a hatéves kisfiú a kutatók kérdésére csupán egyetlen ablakról tett említést, és azt is mondta, az a valami olyan alacsonyan húzott el istállójuk fölött, hogy látta a pilótát. Wolski vallomásáról mit sem tudva, ő is úgy írta azt le, sőt le is rajzolta: fekete ruhás alak, a fejét is elfedi a fekete anyag. „És az arca?” — kérdi az egyik kutató. A gyerek kis habozás után: „Az arca zöld volt.” A jármű színét az összes szemtanú fehérnek írta le. A formájával kapcsolatban már

megoszlottak a vélemények és a vallomások. Wolski, az egyetlen, aki közelről látta, azt állítja, semmiféle összekapcsolás nyomait nem látta, tehát sem szegecselést, sem összeeresztést, csavarokat stb. „Olyan volt, mintha egy darabba öntötték volna”, mondta. Ami a helyet illeti, ahol a jármű lebegett - hát az idegenek jobban nem is választhattak volna. A tisztásra csak egyetlen erdei dűlőút vezetett, de ők még ezen belül is a tisztásnak egy oldalsó kis beszögellését választották, ahol még az sem vehette őket észre, aki esetleg egy másik oldalon kilépett a tisztásra. Körülbelül nyolc méter magas fák álltak ott, így a lebegő és azt a furcsa felemelkedő-süllyedő mozgást végző jármű nem magasodott ki a fák közül. Messziről észrevehetetlen volt. A szakértők nyomán most mi is tegyünk fel magunknak néhány érdekes kérdést. Itt ugyanis felmerül egy kritikus pont: ez esetben a paraszt- gazda olyan tudással rendelkezett, amivel nem szabadna rendelkeznie! Egyszerűbben szólva: olyan dolgokról tudott, amikről nem szerezhetett tudomást! Beszámolóját hallgatva azt kellett volna hinnünk, hogy folyékonyan olvassa a Flying Saucer Review (Repülő Csészealj Szemle) vagy a Lumiére dans la Nuit (Fény az Éjszakában) esetleg egyéb ufológiai kiadványokat, márpedig ez lehetetlen. Aligha valószínű, hogy valaki mesélt neki az UFO-król, és ez olyannyira megtetszett a hetvenegy éves parasztgazdának, hogy megrendezte az egész színjátékot. Mellesleg a pszichológusok az ilyesmit többféle módszerrel is kideríthetik. Lengyelországban 1978-ig nem jelent meg semmilyen ufológiai könyv, amely pontosan leírta volna, miket szoktak látni az emberek az állítólagos „harmadik típusú találkozások” alkalmával - márpedig Wolski esetében felbukkannak ugyanazok az állandó elemek, amelyeket ilyen esetekben látni szoktak vagy látni véltek más szemtanúk Brazíliától Ausztráliáig, Olaszországtól Amerikáig. Ha netán hallott is a „kis zöld emberkékről” - honnan tudhatta volna, hogy az esetek óriási többségében a közvetlen szemtanúk nemcsak a „zöld bőrszínt” említik, hanem az ázsiai külső egyéb jellemzőit, a ferde szemeket, a kiálló arccsontokat is? Wolskiéknak nincs televíziójuk, az adott időszakban, az egész faluban mindössze néhány készülék volt, amiken csak a lengyel programokat lehetett venni - de soha a lengyel tévében 1978 előtt nem volt olyan műsor, ahol megmutatták volna, miképpen látják a szemtanúk a „kis zöld emberkék” ruházatát és annak egyes részleteit; és Wolski olyan részletekkel is szolgált, amelyeket a lengyel sajtóban sem közölt soha egyetlen újságíró sem. Jan Wolski nem tudja, mi az, hogy UFO, mi több, egyáltalán eszébe sem jut, hogy az egész ügynek bármi köze is lehet a kozmoszhoz, amelyről természetszerűen mit sem tud. Az ő számára azok az idegenek… emberek voltak: „Emberek voltak, no, nem állatok… Talán csak befestették magukat zöldre, az arcukat és a kezüket is…” Később közölte azt is, hogy a lények mellén látott egy színes jelvényt vagy emblémát is: sárga korongban piros-fekete folt. Vagy azt, hogy a zöld arcú idegenek foga… fekete volt. Mindezek olyasmik, amiket mások másutt szintén ugyanígy láttak. Honnan ismerhette volna e részleteket? A lódzi egyetem pszichológusa szintén a vizsgálók között volt. Ő azzal gyanúsította Wolskit, hogy valakitől hallott az UFO-król. De ez a nyom is hamisnak bizonyult. Természetesen egy szemorvossal megvizsgáltatták Wolski látását, és egy fülorvossal a hallását. Minden teljesen normális volt. Végső soron persze a szakértők sem jutottak messzebbre, mint ahová eleve eljuthatnak ilyen esetekben. Még arra is ügyeltek, hogy megtudják, ki milyen újságot fizet elő a faluban,

és évekre visszamenően ellenőrizték a lapokat, tartalmaztak-e valaha UFO-król szóló cikket de ez a nyom is hamisnak bizonyult. Az eset, amely 1978. május 10-én az emilcini erdőben történt, máig megmagyarázatlan. Az egyik oldalon ott vannak a szemtanúk, a másik oldalon áll a hitetlen világ. Mint már oly sok száz esetben történt, utólag nehéz elfogadnunk valaki vagy valakik állítását, hisz már nincsenek meg a bizonyítékok, nem „kaphatjuk el” a jelenséget, nincs mire támaszkodniuk még az igazán pártatlan, komoly kutatóknak sem. Tény, hogy a kutatók egyike 85 oldalas jelentést készített az esetről, és ennek alapján az egyik hetilap nagy cikket közölt az ügyről, mondhatni, ismét. Akkoriban különben az egész lengyel sajtó tele volt Emilcinnel, Wolskival és UFO-val, éppen ezért nem árt megjegyezni, hogy kevés igazán mérsékelt és mértéktartó anyagot találunk az akkori újságokban. Ezek egyike az alábbi. Az üggyel kapcsolatban, nem véletlenül, megjegyzi az újságíró, hogy a jelentéssel a kezében elment az egyik (meg is nevezett) állami-díjas ismert tudóshoz, aki elvben ugyan nem ellenzi az UFO-k létét, mégis, Jan Wolski történetét hallva az egyetlen reakciója az volt, hogy nevetésben tört ki. Ugyanis az a helyzet - írja a pártatlan szerző - hogy éppen azoknak van a leghatározottabb (negatív) véleményük az UFO-król, akik egyben a legkevesebb információval rendelkeznek az UFO-kutatások eddigi eredményeiről. A jelentés szerzője és munkatársai csaknem két hétig tartózkodtak Emilemben és a fentiekben felsorolt vizsgálatokon kívül még számos mást is elvégeztek Wolskival és környezetével kapcsolatban. Megállapították például az öreg parasztgazda intelligenciaszintjét, színvakság-vizsgálatot neurológiai és pszichiátriai vizsgálatot, pszichogalvanometrikus és egyéb klinikai jellegű vizsgálatot is végeztek. A kutatások tárgya természetszerűen nem az UFO és annak legénysége volt - ez nem is lehetett -, hanem a Wolski-féle beszámoló keletkezése és valószínűsége. A jelentés is kitér arra, hogy Wolski az eseményeket egyáltalán nem ufológiai vagy kozmikus kategóriák között tárgyalja. Az idegeneket embereknek, „kínaiaknak” véli. Nem tudja megmondani, milyen nyelven beszéltek - a próbák alkalmával egyedül az orosz nyelvet volt képes felismerni. Ami a jármű elnevezését illeti, Wolski soha nem ejtette ki száján az „UFO” vagy „repülő csészealj” elnevezéseket. Amikor a kutatók előtte, szavai alapján próbálták lerajzolni azt és igyekeztek UFO-szerűvé, csészealj-szerűvé tenni a rajzot, ezt azonnal észrevette és tiltakozott, vissza kellett térniök a kissé szögletes formákhoz. Az egyéb leírásokban is gyakran sugallja, hogy ez vagy az a tárgy csupáncsak emlékeztetett arra az itteni megfelelőjére, amire ő hivatkozik, amihez hasonlítja - de nem az volt. („Autóbusz”, például.) A hosszabb kutatás során találtak még két tanút, akik hallották a távolodó gép furcsa zaját - a hatéves kisfiún és anyján kívül így ők már négyen voltak. A bizottság a tisztást átkutatva madártollakat is talált, amelyek csak abban különböztek az ilyen helyeken szokásos elhagyott tollaktól, hogy mindegyik ideális egyenes vonalban el volt metszve. A kutatók vizsgálták Wolski emlékezetét; ez bizony egyáltalán nem fényes, egy neki elmondott egyszerű történetkét már percekkel később sem tudott pontosan elismételni. Ez azonban megint csak arra vall, hogy nem gondolhatta ki a történetet; az nagyon erős benyomást gyakorolt rá, hogy ennek ellenére sem feledte el egyetlen részletét sem. Ami Wolski intelligenciáját illeti, bizony nincs oka büszkeségre; a Wechsler-féle felnőtt-

skálán az átlagos szint alján helyezkedik el. Ráadásul az absztraháló (elvont fogalmakkal dolgozó) képessége erősen zavart, ami a kutatók szerint megint csak ellentmond annak a tézisnek, hogy a történetet csak kitalálta. Ahogy az ilyenkor szokásos, arra is kíváncsiak voltak, vajon mennyire enged mások befolyásolásának, rávehető-e olyan állításra, ami nem igaz? Az egyik színvakság-próbánál az összebeszélt kutatók megpróbálták bemesélni neki, hogy az egyik tesztlápon látható egy színes vonal, amely persze a valóságban nem volt ott. Hosszú perceken át győzködték a gazdát a tudós professzorok, mind csupa szavahihető ember - más már régen belenyugodott volna, hogy ott a vonal, csak ő nem látja, már csak a békesség kedvéért is - de Wolski hajthatatlan maradt. Megpróbálták rávenni, hogy találjon ki valamilyen fantáziatörténetet, de erre egyszerűen nem volt képes. A hazugságvizsgálat sem járt eredménnyel, illetve megállapították, hogy Wolski egyenesbeszédű, minden hamisságtól mentes ember, aki nem képes hazudni. Egyébként már régóta ez volt róla a vélemény a faluban is. Az érdeklődési köre nem terjed túl a házán és földjén, állandóan dolgozik, szabad ideje gyakorlatilag nem volt soha és most sincs - hangsúlyozza a jelentés. A környezetében élők közül még azok sem nevezik hazugnak, akik nem hiszik el a történetét. A pszichológusok arra is rájöttek, hogy Wolski helyében mások bizony féltek volna - ám ő a maga egyszerűségében, mondhatni naívságában nem félt, és ez nem bátorság, csupán tudatlanság volt. Meg sem fordult a fejében, hogy az idegenek árthatnának neki. Wolski semmilyen pozitív változást nem lát az életében azóta, hogy az az eset történt, és nem is érdekli, hogy mások hisznek-e neki vagy sem. Az őt felkereső idegenek látogatásait nem kedveli, mert csak az idejét lopják és akadályozzák a mezei munkában. Az ügy befejezéséről írott riport szerzője tanácstalan, de becsületes ember lehetett; hisz utólag elment Emilcinbe és maga is beszélt Wolskival. A végső konklúziója: nem képes elhinni mindazt, amit amazok írtak jelentésükben, nem tudja elhinni, hogy egy UFO szállt le Emilcinbe - de azt sem hiszi, hogy Jan Wolski hazudott volna. A másik eset 1981. augusztus 8-án történt a Hel-félszigeten. Erről is több tucat sajtócikk jelent meg, mi alapként az egyik legjobb lengyel politikai hetilap, a Perspektywy (cikkeiből gyakran vesz át a magyar sajtó is) egyik számára támaszkodunk. Az anyag a szemtanúk beszámolóján, valamint a helyszínen több mint egy évig, pontosan 1981. augusztus 8-tól 1982. szeptember 25-ig folytatott kutatásokon alapul. Tehát kezdjük az elején. Az említett napon késő délután, 18 óra 15 perc tájban R. K. a Hel-félszigeten nyaraló festőművész nagyon is napfényes, meleg nap végefelé gyalog indult vissza a kempingbe, ahol lakott. Körülbelül kétszáz méterre távolodhatott el a tengertől, és a vasúti sínekkel párhuzamosan haladt az ösvényen, amikor észrevette, hogy előtte egy bizonyos távolságban amit később 150 méterben határoztak meg - átfutott „két sötét öltözetű kisfiú”, és eltűntek az ösvény jobb oldalán lévő bokorban. R. K. hamarosan ismét megpillantotta őket, már egy következő kanyar után. Ott várakoztak az ösvényen, mintha elállnák az útját. A férfi már csak 10-12 méterre volt tőlük és kezdetben csak annyit látott, hogy talán nem is gyerekek? Mindenesetre körülbelül 150 centiméter magasak voltak mindössze, karcsúak, zöld színű ruhájuk pedig olyan benyomást keltett, mintha az egész egyetlen darabból lett volna kiöntve. Az arcuk világoszöld, nagy mandulaszemekkel. Erre azért érdemes

figyelnünk, mert ezúttal nem egy mit sem sejtő parasztember, hanem egy olyan művész látta őket, akinek úgynevezett „fotó-memóriája” van, emlékezete a legapróbb részletet is megőrizte, és a lényeket később pontosan le is rajzolta. (Természetesen ezek az illusztrációk is megjelentek a sajtóban.) Szétvetett lábakkal álltak, két karjuk, testük mellett lógott, kissé behajtott könyökkel. R. K.-n izgalom és ijedtség futott át - ezek nem emberek! Mindamellett megfigyelőképessége nem romlott el ekkor sem, és több érdekes részletet jegyzett meg. Állítja, hogy a lényeknek nem volt orruk, legalábbis nem olyan kiálló, mint nekünk, inkább bemélyedő két kicsiny vonás az arcon. A szájuk helyén sem voltak ajkak, csak egy keskeny „vonás”. Körülbelül a derekuktól félcombig valamiféle köd lebegett a testük körül, miáltal az eltakart részt csak homályosan lehetett látni; ellenben a felsőtestet és a lábakat alul nagyon is világosan. A „köd” ellenére annyit azért látott, hogy a derekukra sötét dobozszerű tárgyak vannak akasztva, azokból lila és sárga kábelek lógnak ki, spirálalakban; de lehet, hogy szalagok voltak. R. K. későbbi tanúvallomásából idézünk: „Rengeteg dologra gondoltam abban a percben, még a Bermuda-háromszögre és az elrablásom lehetőségére is. Féltem, menjek-e tovább vagy kerüljem ki őket? Ugyanakkor tőlünk jobbra a ritkásan álló fák között megpillantottam a járművüket. Akkor már nem voltak kétségeim, hogy nem emberekkel van dolgom. És akkor az agyamban mintha telepatikus üzenet kelt volna életre: „nincs aggodalom”, „gond nélkül”, „ne félj”, valami ilyesmi volt. így adták tudtomra, hogy nem ellenségesek velem szemben.” Akkor a két „humanoida” - ahogyan elnevezték ókét - lelépett az ösvényről, mintegy utat nyitva a férfinak. Az lassan közeledett és egy másodperccel később egészen közel ért hozzájuk, mellettük volt, nagyon közel. Ekkor köztük a távolság a későbbi bemérések szerint nem lehetett több 1 méter 80 centiméternél. A festőművész ekkor, feltehetően telepatikus úton, újabb parancsot kapott: „Menj tovább, ne állj meg!” Adjuk át a szót ismét a művésznek: „Borzongató érzés volt, amikor elmentem mellettük. Nem annyira a félelem, mint inkább az izgalom. Közeledve hozzájuk volt egy pillanat, amelyet sohasem fogok tudni leírni… Olyan volt, mintha behatolnék egy gömbbe, nem vagyok képes ezt másképpen nevezni. Valami történni kezdett… Tudatomba valamiféle jelzések érkeztek, mintha valamit tudatni akartak volna velem. Még ma is az az érzésem utólag, hogy akkor valami ismeretlen, furcsa jelenségekkel vagy tényekkel találkoztam, amelyeket nem ismerek, bár az az érzésem, már találkoztam velük. Ezek „bennem vannak”, talán tudományos adatok…” Itt közbeveti a cikk szerzője, hogy talán a Világmindenség felépítéséről, kozmológiáról lehet szó. De erre nincs semmi bizonyíték, hisz R. K. utólag sem képes emlékezetébe idézni, milyen természetű tudnivalókat „kapott” az idegenektől - ha valóban így történt. De lássuk tovább R. K. beszámolóját: „… adatok, amelyekről sohasem hallottam még, de amelyek mégis itt vannak a tudatomban, és fogalmam sincs, honnan származnak. Pár lépéssel elkerültem őket, mentem tovább, de a kíváncsiság arra késztetett, hogy megforduljak… és akkor olyasmi történt, amit nem tudok megmagyarázni. Az imént, amikor csak közeledtem feléjük, szemben álltak velem az ösvény két szélén - tehát most, amikor már továbbmentem, profilból kellett volna látnom őket. De ők továbbra is szemben álltak velem! Pedig még a szemem sarkából sem vettem észre semmilyen mozgást, miközben elmentem mellettük es nem hallottam semmit.

Pedig elég magas ott a fű, hallanom kellett volna a lábuk elmozdulását. De ők a másodperc tört része alatt megváltoztatták helyzetüket hozzám képest. Lassan távolodni kezdtem tőlük. Húsz méterrel odébb az ösvény kissé elkanyarodik, onnan ismét visszanéztem, de már nem láttam őket. Tőlem jobbra, a dűnén, sűrű fűben állt furcsa járművük: lapos diszkosz alakú korong, amely körülbelül 80 centiméterre a földtől lebegett. Az átmérője 5-6 méter lehetett, a magassága 1 méter 80 és 2 méter 50 centiméter között volt. A színe a kissé halvány higany színére emlékeztetett. Nem volt rajta semmiféle jel, antenna, ajtó vagy ehhez hasonló…” Az esettel kapcsolatos furcsaságoknak ezzel még nincs vége. Elképzelhetjük, milyen lelkiállapotban ment tovább R. K. aki feltehetően nem nagyon hitt az UFO-król szóló kósza hírekben, és sohasem gondolta volna, hogy éppen ővele fog megesni egyszer ilyesmi. (Nota bene, közülünk senki sem gondolja ezt komolyan, amíg egyszer be nem következik valami…) Kétszáz méterrel odébb egy idősebb házaspárt látott maga előtt, ugyanazon az ösvényen haladtak, mint ő. A pár pórázon egy kicsi, fekete-fehér francia bulldogot vezetett. Ez meglehetősen ritka fajta arrafelé is, és ezt nem véletlenül jegyezzük meg itt. Aligha hihető, hogy ugyanott, ugyanakkor két idős házaspár sétált teljesen egyforma ritka fajkutyával. A „baj” ott van, hogy a későbbi egybehangzó tanúvallomásokból egyértelműen kiderül: az idős emberek a kutyával a strandról indultak el ugyanazon az ösvényen - de pár perccel R. K. után… Most viszont már jóval előtte haladtak, holott útközben nem előzték, nem kerülték ki őt! A tanúk szerint az öregek R. K. után mentek, és akkor R. K.-nak is feltűnt a dolog, hiszen még látta a strandon a francia bulldogot, mielőtt elindult az ösvényen a kemping felé. R. K. mit sem értve az egészből nagy kört írt le, megkerülte az előző „találkozás” színhelyét és visszament a strandra a barátaihoz. Mint mondta „zsibbadást” érzett bal agyféltekéjében, amely aztán a következő néhány napon át tartott, majd fokozatosan elmúlott. (Itt valaki, mondjuk egy orvos, azonnal ellene vetheti, hogy az agynak efféle érzéseit nem szoktuk tapasztalni. Én mindenesetre közlöm a dolgot úgy, ahogyan az eredeti anyagban írták.) Most szakítsuk félbe az események leírását - hisz annak már úgyis vége szakadt, R. K. többé nem találkozott a „humanidokkal” - és lássuk, mit derített ki a hamarosan megindított vizsgálat. Azon a helyen, ahol R. K. a „járművet” látta „lebegni”, hét nagyon furcsán elhelyezkedő nyomot találtak a talajon. Ezek egy szabálytalan ellipszist alkottak, amelynek a méretei körülbelül 2,50 x 2,70 métert tettek ki. Az egyes nyomok közti távolságok kezdetben nem mutattak semmiféle érthető szabályosságot. A nyomok maguk körülbelül 30 centiméter átmérőjű és kb. 15 centiméter mély kerek, lavórszerű mélyedések voltak. A kicsiny üregek belsejéből mintha kifújták volna a növényi részecskéket, ágakat, faleveleket, és a nyomlyukak feneke nagyon kemény volt. Úgy néztek ki, mintha nagyon erős nyomás vagy sugárzás érte volna azokat a pontokat. Ám semmiféle égésnyomot nem állapítottak meg, a növényzet nem szeneseden el, és a homok sem olvadt üvegesre. Egy órával az incidens után R. K. egyik barátja, akinél volt fényképezőgép, öt felvételt készített, sajnos furcsa módon, a filmen csak éppen az az öt kocka volt olyan, mintha „fényt kapott volna”. Csak a tízegynéhány órával később, vagyis másnap készített diafelvételek sikerültek jól, ezeken látni a hét nyomot, amit az UFO hagyott maga után a talajon.

Amire akkor még senki sem gondolt, arra később derült fény. Az idős pár a kutyával hogyan előzhette meg R. K.-t, ha egyszer utána indultak útnak? És nyilván lassabban haladtak, mint ő, már csak a koruknál fogva is. A szemtanúk vallomása és a későbbi próbabejárások, időmérések eredményeképpen megállapították, hogy R. K.-nak a strandról való elindulása, majd visszatérése legalább 12-15 perccel tovább tartott az esemény idején, mint ahogyan azt a távolság indokolná - és ahogyan azt vele és másokkal próbaként lejáratott távolság szükségessé tenné. Magyarul itt arról van szó, hogy R. K.-val is megtörtént, ami állítólag már másokkal is nem egyszer - elvesztett 12-15 percet az életéből, úgy járt, mint azok, akik állításuk szerint egy-egy UFO-ban tartózkodtak. Ilyenkor azok is - állítólag - időt vesztettek, nem tudtak elszámolni percekkel, esetleg órákkal. R. K. azt állította, nem tudja, mikor állhatott be valamilyen tudatvesztéses időszak a jelenség tapasztalása közben, és azt sem tudja persze, hogy az mennyi ideig tartott. Mert csak így „veszíthetett” az idejéből. De emlékszik arra a pillanatra, amikor az idegenekhez közeledett. A kutatók több órás kihallgatásoknak vetették őt alá, amelyekről természetesen hangfelvételek készültek. Elhangzott egy kérdés: „Emlékszik ön, melyik pillanatban kapta az agya az üzenetet tőlük?”, és akkor R. K. így válaszolt: „Ez alighanem abban a pillanatban történt, amikor odaértem hozzájuk az ösvényen, és hirtelen a gömbben találtam magamat…” - itt abbahagyta, mint aki nem tudja, hogyan folytassa. Tehát lehetséges, hogy a hiányzó tízegynéhány percet egy, talán az ő számára láthatatlan gömbben, vagy éppenséggel az ott látott lebegő járműben töltötte, csak nem emlékszik - nem emlékezhet - arra, hogyan került oda? Ez azért is fontos, mert ha így történt, talán megmagyarázza a kutyás pár esetét. Az ugyanis biztos, hogy a két öreg a bulldoggal elhaladt ott, ahol mindez lejátszódott - és mégsem vettek észre semmit. Ha az idegenek valamilyen biológiai úton, sugárzással vagy műszaki úton-módon, vagy más, általunk még ismeretlen módszerrel láthatatlanná tudták tenni magukat és járművüket, ha csak percekre is - az öregek mit sem vettek észre, sétáltak tovább az ösvényen -, és amikor R. K. „végzett”, és elengedték, a semmi egyébre sem emlékező férfi engedelmesen továbbhaladt az ösvényen, és hirtelen megpillantotta maga előtt a két öreget… Ez nagyon valószínűen hangzik (már amennyire az egész történetet annak tartjuk) - ám mégis baj van, és erre éppen a kutató bizottság hívta fel a figyelmet. A kutya… Az emberek talán nem vettek észre semmit, de a teljesen más hullámhossztartományban működő érzékszervekkel rendelkező állatnak okvetlenül észre kellett vennie valamit. Ha nem is mindent, de valami rendelleneset biztosan! Ám ez nem történt meg, a jelentés szerint az állat nem vett észre semmit, nyugodtan ment gazdáival az ösvényen… Erre az ellentmondásra is igyekeztek magyarázatot találni. Van egy (elméleti) lehetőség, ami mindent megmagyarázna. R. K. elment az ösvényen, aztán az öregek is elindultak mögötte a kutyával, pár perccel később. Az órák körülbelül 18 óra 18-20 percet mutattak ekkor. A két öreg végigment az ösvényen és nem látták R. K.-t és a „humanoidokat”, sem az UFO-t - mert azok nem is voltak ott! Ezzel azt sugallják, hogy az öregek közeledtére az idegenek eltüntették önmagukat, hajójukat és R. K.-t pár percre, vagy tízegynéhány percre, ami alatt nem tudjuk, mi történhetett még. És csak amikor az öregek az ebbel már

túlmentek azon a ponton, ahol R. K. az idegenekkel találkozott - ismét „materializálódott” ebben a térben és időben az UFO a két idegennel és R. K.-val, aki persze ebből a manőverből semmit sem vett, semmit sem vehetett észre. Lehet - érveltek tovább egyesek - hogy R. K. ebben a másodpercben érezte, hogy baj van a tudatával, és attól kezdve tartott nála az agyfélteke fura belső „zsibbadása” (ami nyilván nem ez volt, de a férfi nem tudott rá jobb szót találni). Az sincs kizárva - de ez már tisztán elméleti jellegű fejtegetés - hogy R. K. „távozása” e világból 12-15 percig tartott a mi időszámításunk, a mi dimenziónk, a mi rendszerünk időszámítása szerint, ami nem azt jelenti, hogy „amazok” számára is ugyanannyi ideig tarthatott, számukra is ennyi időt vett volna igénybe. Lehetséges, hogy az ő számukra mindez talán csak egyetlen másodperc volt. Ha viszont így volt, akkor az UFO-nak nem egyszer, hanem két ízben kellett leszállnia ugyanazon a ponton vagy majdnem ugyanazon a ponton! Ha az idegenek hangsúlyt fektettek arra, hogy R. K. ne vegye észre az egész manővert, akkor másodszorra is eléggé pontosan ugyanott kellett landolnia a szerkezetnek. A nyomok alapján ez az úgynevezett Powers-tézissel megállapítható volt. Mivel könyvünkben sajnos nincsen hely illusztrációkra, kénytelen vagyok ezt a magyarázatot mellőzni. A lényege annyi, hogy kiderült: a négy „lábon”, esetleg sugárzási ponton lebegő jármű úgy érkezett vissza másodszor, hogy csak az egyik nyomot használta ki ismét, csak egyik „lábát” tette le ugyanoda, a másik hárommal három új nyomot hagyott. Ezért van szabálytalannak tűnő hét nyom. Szerencsére van, ami ezt alátámasztja: aránylag könnyen eldönthették, hogy ez esetben ez történt, mert az a bizonyos kétszer is használt nyom mélyebb a többinél. Itt tartottak a kutatások, amikor jelentkezett még egy szemtanú. A fiatal varsói egyetemista lány is Chalupyban nyaralt, és a jelzett napon, a jelzett órában - tehát 18.20 és 18.30 között - a szóban forgó helyen látta, hogy a földről emelkedik fel valamilyen rózsaszínű fényfolt. Ennyit a szorosan vett vizsgálatról. Ám ott maradt még R. K. úr a maga most már kissé másféle tudatával, ami éppen elég bajt okoz neki. Több mint egy évvel az esemény után sem tud napirendre térni a dolgok fölött, és feltehetően egész életére megváltozott bizonyos szemszögből. Nem ugyanaz már, aki azelőtt volt. A festőművész a következő hónapokban tizennégyszer álmodta ugyanazt az orvosi operációra emlékeztető jelenetet, ahol ő maga is ott áll a gyógyítók között, de az operáció rendkívül furcsán zajlik le; telekinézis segítségével távolítják el az operált testéből a beteg testrészt… Ezenfelül gyakran érzi úgy, hogy egy gömbbe zárva él, amelynek falai csak azt engedik be hozzá, amit az öt érzékszervével tapasztalni képes, mást semmit. Olykor érzi, nagyon-nagyon sok információ van benne valahol, de nem képes azokat megtalálni, kihámozni, értelmessé tenni előbb a maga számára is, hogy aztán átadhassa másoknak. Mivel festőművész, a kutatók kérésére lerajzolta-lefestette álmait és azokat a benne gomolygó bizonytalan érzéseket is - már amennyire az ilyesmit egyáltalán ábrázolni lehet. Rengeteget töpreng azon a bizonyos 12-15 percen, amit állítólag „odaát”, egy másik dimenzióban töltött. Halványan rémlik neki, hogy ott és akkor valaki azt magyarázta neki: az emberek itt nálunk túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a technikának, túlságos figyelmet szentelnek azoknak az

erőknek, amelyeket még nem képesek irányítani. R. K. úgy véli, talán a nukleáris energiáról volt szó? Nem tudja, és az egész ügy igen fárasztja, gyötri pszichikailag és fizikailag is. A legszívesebben elfelejtené, de erre nem képes. Ennyit a lengyel esetekről. Talán nem árt megjegyezni, hogy a baráti országban oda fejlődött már a dolog, hogy ilyenfajta témákról elfogadnak doktori disszertációkat is, sőt az egyik ismert lengyel ufológus, Zbigniew Blania-Bolnar szociológus éppenséggel arról írta minősítő munkáját, hogy milyen ellenállást tanúsítanak a tudósok az újdonságokkal szemben. Valaki persze megkérdezhetné, miért csak az idegen országokban végzett megfigyelésekről beszélünk? Magyarországon nem látnak UFO-t, nem történnek „harmadik típusú találkozások”? Dehogynem. Sőt… Ha hinni lehet egy óceánon túli magyar nyelvű újság ordító címének, akkor „A világ első galaktikus emberrablása 5 évvel a tunguzkai űrhajó robbanása előtt Magyarországon történt!” Az eredeti cím után nem három, hanem jóval több felkiáltójel található, de ez csupán vérmérséklet kérdése. De miről is van szó? Több, sajnos áttételes és nem első kézből származó tanúvallomás alapján a cikk szerzőjének állítása szerint a következő események zajlottak le: 1903 karácsonya és újéve között az akkori Osztrák-Magyar Monarchia keleti szélén, a mai Szovjetunióban fekvő Huszt környékén vagyunk. A Szuhabaranka nevezetű falut később Szuhapatakra keresztelték át, így szerepel a Monarchia 1910-es katonai térképein. A kis faluban mindössze néhány száz ruszin erdőmunkás él; különben pedig az uzsoki hágótól 7 kilométerre, egy 1024 méteres hegycsúcs (akkori nevén a Bercze) alatt, a Szuha patak völgyében terül el. Karácsonyeste történt. A Petrovszki család háza a görög-keleti kis templom paplaka mellett állott. Este nyolc óra tájban Petrovszkiné kiküldte férjét, Ivankut (a számunkra furcsa név arrafelé gyakori keresztnév lehetett), hogy hozzon vizet az udvari kútról. Nem elhanyagolandó körülmény az sem, hogy a falu ruszin papja éppen akkor tért haza egy beteglátogatásról, és ott ment el a ház előtt, amikor… A magasból vakító fényesség zuhant alá, egyenesen a Petrovszki ház udvarára - írja a cikkíró, Keviczky Kálmán - mely a templomot, a környező házakat és az egész völgyet nappali fényességgel árasztotta el. Amíg az ovális vagy még inkább gömbnek tűnő fénygomolyag a kút körül lebegett, a falu lakói ijedten rohantak ki házaikból a szabadba, hogy megtudják, mi történt? Feltehetően tűzvészre gyanakodtak, ami akkoriban nem volt ritkaság a főleg faházakból álló településeken. A királymezei csendőrörs a fura esetet jelentette a helyileg illetékes huszti parancsnokságnak. Dr. Ágoston Gábor vizsgálóbíró Kovács tiszthelyettessel szánra ültek és ügyet sem vetve az ünnepekre, a rossz időjárásra és a környéken kóborló farkascsordákra, haladéktalanul a faluba hajtattak. Elsőként a ruszin papot hallgatták ki. „A földbe gyökerezett a lábam - vallotta állítólag -, amikor a kerekes kút körül a vakító fényességben elmosódott emberalakok körvonalait láttam mozogni, majd a gömb belsejében eltűnni. A fényáradat annyira elvakította a szememet, hogy a gömbformájú tárgy körvonalait nem tudtam pontosan meghatározni…” Egyéb tanúvallomásokból kiderült, hogy az egész jelenség mindössze néhány percig vagy

még addig sem tartott. Aztán a kerekes kút kicsiny háza körül ingadozó gömb egyszercsak felemelkedett és villámgyorsan eltűnt az égi csillagok között. Petrovszkiné kétségbeesett kiáltásokkal kereste a férjét, aki azonban soha többé nem került elő. A pap azonnal bement arra az udvarra, odafutottak a falusiak is. Keresték az eltűnt Ivankut, de eredménytelenül. Viszont a kerekes kút körül a hóban 6 méteres körben teljesen megolvadt havat találtak. Nem irigyelhetjük dr. Ágoston vizsgálóbírót és segítőit. A falu babonás lakói „égi csodának” tartották az eseményt, mindjárt utána be is gyűltek a kis templomba, és elterjedt közöttük, hogy közeledik a világvége… a vizsgálat során, a falu környékén az erdőket kutyás csendőrőrök járták, Petrovszkit keresve. Dr. Ágoston - írja a cikk szerzője - a falu egytantermes iskolájába hívta össze a lakosságot, és meggyőződhetett arról, hogy mindnyájan egyformán vallanak a történtekről. A vizsgálóbíró végső soron azzal került szembe, hogy egy ruszin nemzetiségű magyar állampolgár nyomtalanul eltűnt - tehát egész Ung vármegye területén körözést rendelt el ismeretlen emberrablók ellen. A bűntény tetteseit nem lelték fel, természetesen, és mivel 10 év után sem történt haladás az ügyben, a csendőrség az aktát 1914-ben „további intézkedést nem igényel” záradékkal irattárba helyezte. Ezt az aktát ma már lehetetlen előkeresni - azóta két világháború volt, országok és birodalmak bomlottak fel, határ- és területváltozások következtek be az érdekelt Magyarország, Szovjetunió és Csehszlovákia viszonylatában. Az eset egyetlen élő mai tanúja - áld azonban maga sem járt a helyszínen, csupán közeli rokona lévén dr. Ágoston vizsgálóbírónak, tőle hallotta az egész történetet - dr. Ágoston Ede Amerikában élő magyar. Ő írta le mindezt a könyvében. Cikke címében arra is utalt már K. K. hogy a szuhapataki emberrablásnak bármi köze is van a tunguz „meteorit” ügyéhez, erről azonban nem nyertünk több információt. A „galaktikus” jelzőre pedig majd könyvem további részében derül fény. De maradjunk csak magyar területen. Felváltva közlök majd részleteket hozzám írott levelekből és UFO-tagadó (vagy ellenes) cikkekből. V. András kondorosi lakos írta: „Ez az eset a 1890-es évek végén történt, dédapámék disznót vágtak. Szarvason, ahol laktak, volt egy szegény, idős özvegyasszony. Polyókáné volt a neve. Abból élt, hogy disznótorokba járt el segíteni. Dédapámék is elhívták egyszer, jött is, és lezajlott a tor. Vacsora után az özvegy, bár marasztalták, hazaindult a szarvasi tanyák felé. Holdvilágos éjszaka volt. (...) Egyszercsak azt látta, mintha a közelből egy lovas vágtatna feléje, érezte, valami nincs rendben, szaladni kezdett. Szerencsére már nagyon közel járt az első tanyához, ahol fenn voltak, kenyeret sütöttek. A „lovas” hirtelen nagyobbá vált, közel volt, eléje repült és elállta az útját. Körülbelül 10 méter átmérőjű volt. Mire az asszony a tanya sarkára ért, az UFO éppen elállta az útját. Ekkor megkerülte a tanyát és a hátsó kapun ment be a házba. Elmondása szerint az UFO akkora volt, mint egy cséplőgép. Odabent persze lélekszakadva mesélte az esetet, de mire a tanyán lakó férfiak kimentek, már semmit sem láttak. A történetet én a nagyanyámtól hallottam.” És most egy idézet a neves csillagásztól, Schalk Gyulától: „A megrögzött „ufológusok” szerint a közelünkben élő idegen társadalmak rendszeresen küldenek hozzánk felderítő űreszközöket, úgynevezett csészealjakat, UFO-kat. Ezek a gyakran igen érdekfeszítő köntösbe bújtatott beszámolók azonban amellett, hogy szélsőségesek, a kozmikus látásmód és a racionális gondolkodás teljes hiányát tükrözik, és helytelen irányba viszik a

közgondolkodást.” L. Loránd budapesti lakos leveléből: „Csatoltan küldök egy fényképet, amelyet az amerikai légierő daytoni múzeumában készítettem az UFO-szekrényről. Ez UFO-kból származó tárgyak gyűjteményét tartalmazza, mindegyiket kimerítő magyarázattal ellátva, ami még a leglehetetlenebb érvnek is helyt ad. Ami helyes is, mert a komoly tudománynak minden kaput nyitva kell tartania. Az olyan „tudomány”, amely valamit eleve kizár, vagy eleve előír, amelynek az a jelszava, hogy valami „nem lehet igaz, mert nem szabad igaznak lennie” - nem tudomány. (...) Nekem magamnak is van néhány erősen UFO-gyanús megfigyelésem, ezek az 1930-as és 1940-es évekből, Maconka községből származnak. Az 1930-as években egy szép, napos, száraz nap délutánján, vagy inkább már a késő délutáni órákban hajtóvadászaton vettem részt. Egyszercsak egy kék színű gömb, vagy gömbszerű tárgy húzott el az égbolton, a horizont felett. Hogy gömbvillám nem volt, az bizonyos, ezt kizárta a száraz, napos idő, valamint a horizonttal párhuzamosan repülve suhant el anélkül, hogy leesett vagy szétpattant volna. Az is bizonyos, hogy nem volt léggömb, ez ahhoz túl gyorsan ment, cseppet sem lebegve. UFO-ra természetesen senki sem gondolt, hisz akkor ez a fogalom ismeretlen volt. (...) A másik két jelenség már nem volt ennyire kétségtelenül tiszta, egyértelmű, ezért azokat le sem írom.” Schalk Gyula: „Mindent egybevetve: a világot és a jelenségeit, így az életet és a tudatot is nem a fantáziából, hanem a kozmikus valóságból, magából a világból kell és lehet magyarázni. A felvázolt kozmikus látásmód és általánosítás „csak” azt igazolja, hogy az élet és a tudat szükségszerű eleme az Univerzumnak. Az UFO-mítoszt viszont e látásmód fölöslegessé teszi. És bár vitatkozhatunk a helyes kozmikus látásmódról, annyi bizonyos, hogy abban nem lesz helye az „ufológiának”. N. Zoltánná győri lakos: „Ez az eset 1980-ban történt, négyen is láttuk, de nem itthon, hanem a Szovjetunióban. Azon év nyarán kimentünk oda az apám testvéreihez, akik ott élnek. Egyik nap a kertben vacsoráztunk. 8-9 óra felé, amikor már sötétedett, szokás szerint a csillagos eget kémleltem. Valami olyasmit láttam egy idő után, mintha két csillag közeledne egymáshoz, az egyik beleolvadt a másikba. Szóltam a többieknek is és már mindnyájan figyeltünk. Ebből a „csillagból” kivált egy sárga fény és elég gyorsan közeledett a föld felé. Egyre nagyobb lett, keleti irányból jött. Nagyon gyorsan suhant el felettünk, de teljesen zajtalanul. Nagyon nagy volt, az átmérője lehetett 10-15 méter, a magassága pedig 3-3,5 méter, és sárga színű volt. Láttam rajta egy „ablakot” is. Csak az volt a furcsa, hogy repülés közben a tengelye körül forgott. Nem tudtam mire vélni a dolgot.” Közbevetőleg egy rádióhír, ami szintén Magyarországon látott azonosítatlan repülő tárgyról szólt. 1980. október 24-én hajnalban Pécs, Baja, Keszthely lakói - a pécsi Meteorológiai Megfigyelőállomás dolgozói szerint, akik szintén látták - egy szivar alakú, három színben ragyogó (vagyis más színűnek látszott az eleje, a közepe és a hátulja) ismeretlen repülő tárgyat figyelhettek meg az égbolton. Kérem, jegyezzék meg ezt az eseményt, mert hamarosan visszatérünk rá. Nagy János karcagi lakos írja: „1988. március 17-én csütörtök este történt. 20 óra 15 perc körül Karcagon a Vörös Hadsereg útján mentem hazafelé kerékpáron. Észak felé haladtam, és tőlem valamivel balra, előttem megláttam sok igen erős sárga színű fényforrást. Ezek egymáshoz képest nem mozogtak, és először azt hittem, hogy valamelyik háztető van így

kidíszítve. Kicsit gyorsítottam hát, hogy kiérve a házak takarásából, meglássam az egész látványt. De ez nem sikerült - később rájöttem, azért, mert az is mozog, mégpedig északészakkeleti irányban, körülbelül egy léghajó sebességével. A távolságot, a magasságot és a méreteket - hozzávetőlegesen ugyan - de meg tudtam határozni abból, hogy mely házak takarták még és melyeket világított meg az a 15-20 sárga „reflektor”. Egészen hazáig láttam, ami körülbelül 5-10 percet jelent egyfolytában, és nemcsak én voltam tanúja, hanem láttam sok embert az utcán, ők is azt nézték. Figyeltem, de hangjelenséget nem észleltem, ezért vetettem el, hogy repülőgép vagy helikopter lett volna. A test méretét egy kamionhoz hasonlíthatom. Többször láttam teljes egészében, de a házak ismét eltakarták, és egyre északabbra volt. Végül kiért arra az útra, amelyen én is mentem, de már sokkal kisebbnek látszott, talán mert már kívül volt a városon. De még így is tisztán láttam. Végül eltűnt a házak mögött keletre, és nem láttam többé.” Ez a megfigyelés azért érdekes, mert a tanú szerint sokan látták. Lehet, emlékszik még valaki közülük, mi volt akkor este Karcagon? Idézzük ismét Schalk Gyulát, ám most egy másik cikkéből: „A sem földi tárgyak, sem a meteorológiai-légköri jelenségek körébe nem vonható UFOjelenségeket nem nevezhetjük az UFO-vita reális, idegen eredetűnek joggal vélt tárgyainak, hanem csak a bennük való hit alapján tárgyiasított jelenségeknek.” A meglehetősen bonyolult mondat egyik felével tulajdonképpen egyetérthetnénk. Nagyon kevés jel utal ugyanis arra, hogy valóban idegen civilizáció termékeivel állunk szemben - azonban akadnak ilyen jelek is, erről még majd szó lesz könyvünkben. Igaza van S. Gy.-nek abban, hogy az emberek többsége lát valamit az égen és azonnal „idegenekre” gondol, sőt meg lesz győződve, hogy „őket” látta - később aztán nehéz kiverni a fejükből ezt a meggyőződést. De akik többet és mélyebben foglalkoztak már az üggyel, tudják, hogy néha bizony enyhén szólva is elgondolkoztató jelenségekkel találkozunk, amelyeket nem magyarázhatunk kizárólag földi eredettel. De lássuk a magyar szemtanúkat: ismét egy kondorosi lakos, Viszkok Mária következik: „1975 májusában történt. Délután két óra után kimentünk a kertbe és néztük, hogy az egyik fánkon fészkelő seregélyek hogyan etetik fiókáikat. Észak felől borult az ég, de még sütött a nap, a felhőzet egyre sötétebb lett. Egyszercsak megpillantottam nagyon magasan egy függőlegesen álló, ezüstösen csillogó szivar alakú tárgyat. Jobban figyelve megláttam mellette egy másikat is. Az egyik kicsit magasabban volt a másiknál. Körülbelül egy óra hosszat figyeltem őket, ahogy mozdulatlanul álltak. Később egy kisgyerekkel be kellett mennem a házba, pedig szerettem volna látni, hogyan indulnak el? Egy idő után, amikor ismét kimentem a kertbe, már nem voltak sehol.” Schalk Gyula: „… Az UFO-vitáknak az azonosításáig, vagy az azonosítás lehetetlenségének megállapításáig nincs valódi, vitaanyagot képező tárgya, mint ahogy a vallási színezetű hitvitáknak sincs.” Ismét az előbbi szemtanú, akinek volt még egy megfigyelése: „1987 telén történt - a pontos dátumot nem jegyeztem meg. Este fél nyolc után kivittem a kutyát sétáltatni. Ahogy felnéztem, tőlem nyugatra megláttam 3 fényt: két pirosat a széleken és középen egy zöldet. Előre forogtak, mint egy körhinta, és egy fordulat után láttam, hogy két piros és két zöld fény

van, de én egyszerre mindig csak három fényt láttam. A repülő test szerintem kerek lehetett, mert a fény elől fokozatosan tűnt el, hátul meg szintén fokozatosan tűnt elő. Az én látószögemből a szemben lévő fénnyel távolsága körülbelül 30-35 centiméter volt. Lassan forogtak körbe. A test elég gyorsan repült észak-keleti irányba. Nem volt nagyon magasan, mégsem láttam a körvonalait. Amíg én láttam, a fények ötször vagy hatszor fordultak meg a test körül. A fények is köralakúak voltak, úgy csillogtak, mint a drágakövek. Hangot nem hallottam (kiemelés tőlem - N. I. és nem véletlenül!). Egy fél perc múlva két katonai vadászgép repült arra alacsonyan. Úgy nézett ki a dolog, mintha a repülő tárgyat követték volna. A vadászgépek gyorsabban szálltak, mint ez a repülő test.” Schalk Gyula: „… Nem a hit tárgyai reálisak, hanem csak a bennük való hit.” Grülling Gyula, budapesti lakos: „1985. december elején történt. Katona voltam Adyligeten, és a konyhán dolgoztam akkor. A laktanyán belül moslékot szállítottunk teherautóval. Este 7 óra 45 perc körül lehetett, amikor három társammal arra lettünk figyelmesek, hogy a benzinkútnál dolgozótársaim - hat katona! - izgatottan mutogatnak az ég felé. Mi is odanéztünk és a következőket láttuk: az égbolton egészen lassan egy ovális, csésze alakú tárgy haladt forgó mozgást végezve a saját tengelye körül. Rajta három ablakszerű valami volt, amelyekből nagy erősségű világossárgás fénycsóvák pásztázták át az egész területet. Nagyságát és távolságát képtelenek voltunk felbecsülni. Egymásra néztünk, mutogattunk, a kukák, amiket szállítottunk, felborultak, de arra sem figyeltünk. Teljesen izgalomba jöttünk. Kimondatlanul is mindnyájan egyre gondoltunk: amit láttunk, az UFO volt… Aztán a tárgy egyik pillanatról a másikra eltűnt a szemünk elől. Jelentést azért nem tettünk feletteseinknek, mert nem akartuk, hogy nevetségesnek tartsanak bennünket.” Dr. Bednár Tibor budapesti lakos: „1971. augusztus 1-jétől Cigándon, a Bodrogközben voltam téesz-jogtanácsos. Ősz táján lehetett, amikor odakünn járva körülbelül 45-50 fokos szögben megláttam egy sárgáspiros, onnan 4-5 centiméteresnek tetsző korong alakú valamit, ami lassan, de észrevehetően haladt az égbolton. Körülbelül fél óra múlva ismét kimentem megnézni, látható-e még, de akkor már eltűnt. Akkoriban én az UFO-król szóló híreket még a nem normális agyak fantáziálásának tartottam, és azt gondoltam: amit láttam, talán a földből kilőtt rakéta lehetett. Így akkor nem is nagyon törtem a fejemet a dolgon. (...) Most utólag csodálkozom azon, hogy bár mint téesz-jogtanácsos elég sok emberrel jöttem össze ebben az 5000 lakosú községben, senki egy szóval sem említette, hogy szintén látta, amit én. Pedig ezt határozottan állíthatom, mert nem vagyok egzaltált ember és hosszú életem során más csodát ezen kívül sohasem láttam.” Egy 14 éves hatvani fiú, Sz. Béla, aki kitűnő tanuló és tesztelés során bizonyítottan jó megfigyelő, a következőket írta: „1986. június 28-án történt Városlőd közelében, ahol táborom voltunk. Hajnali 2 és negyed 4 között, amikor ketten voltunk őrségben. A csillagos eget néztük és hirtelen láttuk, hogy nyugat-délnyugat felől valami fényes, csillaghoz hasonló, de ellipszis alakú - valószínűleg UFO - közeledett. Nem lehetett repülő, sem más - a csillagoknál sokkal nagyobb és fényesebb volt, nem villogott, és semmilyen hangot sem hallottunk. A meteorológiai léggömb, úgy tudom, nem ellipszis alakú. Gondoltunk gömbvillámra is, de hamarosan kiderült, hogy az sem lehet. Hullócsillagnak pedig túl lassú volt, és egyébként is, vízszintesen haladt! Viszonylag lassan. Néha-néha ide-oda cikázott. Mivel elég lassan haladt, jól megfigyelhettük. Körülbelül fél perc múlva elkezdett ereszkedni

a földre, de nagyon messze tőlünk. Végül egy fenyő még a levegőben eltakarta előlünk. De akkor jött egy másik is az ellentétes irányból! Ezért gondolom, hogy nem gömbvillám volt, mert egyszerre kettő túl ritkán keletkezik… Ez a másik is ugyanúgy nézett ki, és ugyanúgy viselkedett, mint az első. Miközben haladt, ide-oda cikázott. Majd az is kezdett leereszkedni. Azt hiszem, ugyanoda, ahová az első. Legalábbis én a távolságot annyira becsülöm. Ezt még valamivel tovább is láthattuk, mert ahonnan jött, annyira semmi nem takarta, mint az elsőt. Végül ez is eltűnt a fenyő mögött.” Figyeljük meg, mennyi hasonló pontja van ezeknek a beszámolóknak, pedig hát nyilvánvaló, hogy az ország egymástól távoli vidékein élő 77 éves férfi, 14 éves tanuló, a középkorú háziasszony vagy a katona más és más időpontokban és helyszíneken nem ugyanazt a repülő tárgyat figyelhette meg. Gondolok itt elsősorban arra, hogy a tárgyak, ha fényt bocsátottak ki „ablakaikon”, akkor az sárgás volt, vagy, hogy az UFO-k nem keltettek zajt stb. De lássuk tovább: P. Albert budapesti lakos (született 1914-ben, 1935-től sportrepülő volt) írja: „1946. augusztus első szombatján kezdődött a vadkacsavadászat. Ötödmagammal gépkocsin délután indultunk a Rákoskeresztúr-Ecser- Vecsés között elterülő körülbelül 3 holdas nádas területünkre. Este nádkévékből készült fekhelyeken próbáltunk aludni. Nem tudtam elaludni, hallgattam a nádas ezer neszét, és néztem a csillagokat. Éjjel körülbelül 11 óra 55 perc lehetett. Arcommal pontosan délnyugati irányban feküdtem és (…) megpillantottam egy különböző színeket kibocsátó testet, amely pont fölénk tartott. Az észlelésemkor előttem 40 fokos szögben, majd amikor 00 óra 05 perckor föléin ért, már pontosan délnyugati-északkeleti irányban haladt. A fejem fölött kibontakozott egy Zeppelinléghajót idéző alak, amelyből a különböző színű sugarak, mint egy hegesztőpisztolyból, mindkét oldalán körülbelül 20-20 nyílásból lövelltek lefelé, de hangot alig hallottam. Fejem felett jól láttam a kilövellő nyílásokat, és azt is, hogy azok köralakú központja fekete volt, és a színek 80 %-a vörös, 20 %-a a kék, zöld és sárgásfehér szín keveréke volt. A testből azonos távolságban, azonos hosszban és csak lefelé látszottak e nyílások. A kilövellő sugarak hosszát szemközti nézetből és hátulról nézve úgy tudnám leírni, hogy az a szerkezet teljes hosszához viszonyítva annak egy-tizednyi mérete volt - amit csak a kilövőnyílások alapján tudtam felmérni. Haladási iránya és magassága teljesen azonos maradt, amit az akkori ismereteim szerint 2508-3000 méterre, és kb. 300 kilométer/óra sebességre tettem. Néhány percig láttam haladni Pécel-Gödöllő irányban, míg a horizont eltüntette. Már javában tartott a látvány, amikor dermedtségemből felocsúdva sikerült felébresztenem mellettem fekvő társamat, aki így szintén szemtanúja lehetett az eseményeknek.” P. Albert azon szerencsések közé tartozik, akik hosszú életük során nem is egy ízben találkoztak a jelenséggel. „1953. június 17-én reggel 6 óra 13 perckor, munkába menet a villamosra vártam; a déli égbolton akkor váratlanul felbukkant egy repülő test. Körülbelül 35-40 fokos szögben, de általam nem pontosítható magasságban és távolságban, ellenben feltűnően lassan haladt. Irányát, magasságát és sebességét tartotta. Egy tömpe szivar alakú tárgy volt. Nyugat-keleti irányban repült, a nap erősen megvilágította ezüstös színű testét. A test alatt teljes hosszúságban lefelé irányuló kiáramló kékeszöld-sárgásfehér sugarak keveréke volt látható, a

házak takarása miatt körülbelül egy percig. Munkahelyemre beérve a látvány természetesen azonnal téma lett, mert többen is látták (a szemtanú itt felsorolja a többiek nevét - N. I.) egyikük két percig is látta, és jól le tudta írni a látottakat. Természetesen a lapok sem hallgathattak. Megírták, hogy semmi különös, csak egy meteorit ért a légtérbe és megsemmisült, ez volt az, amit sok ember látott. Okos újságírócskám nem vette figyelembe, hogy a meteorit még az ő kedvükért sem fog körbe ballagni az égbolton, pláne síkban percekig láttatni magát, közben szép színes sugarakat lövellni…” „Következő személyes észlelésem Máriaremetén a kertünkből volt látható. Késői vacsoránk után feleségemmel az éjféli órákig ültünk karosszékünkben, és a tájat, az égboltot figyeltük. így történt ez 1982. június 22-én 21 óra 25 perckor. Először a feleségem látta meg, aztán én is. A délkeleti égbolton egy feltehetően tégla alakú test repült, a téglalap-alakzat négy sarkában vörös színű körök villogtak. Minden körben öt-öt világító, de nem sugárzó nyaláb volt látható. A dolgot nem téveszthettük össze semmilyen légi járművel, mert hangot nem adott ki magából, teljesen hangtalan repülése és fényei minden ismert légi járműtől eltérő volt. Körülbelül 70 fokos szögben előttünk enyhe balkanyart véve a fák takarásában Nagykovácsi felé eltűnt. Láthatási ideje körülbelül 30 másodperc volt. Ezt követően tán egy perc múlva egy nyilván ráállított MIG-vadászgép száguldott a nyomában. Erről semmilyen hír nem látott napvilágot.” P. Albert ugyan panaszkodik itt a nyilvánosság teljes mellőzésére, de talán megértheti: a világ minden hadserege eltitkolja a nem világos, megmagyarázhatatlan ügyeket vagy a kudarcokat. Már másodszor találkozunk azzal, hogy Magyarország fölött katonai vadászgépek üldöztek UFO-kat (ez egybevág azzal, amit manapság katonai pilóták sem titkolnak nálunk), de erről később nincs hír. Álljon itt egy harmadik eset is, aminek van bizonyos pikantériája. Egy fénykép készült ugyanis egy UFO-ról, ezt a Magyar Televízió székházának tetején lévő kupolából vették fel! P. Albertnek birtokában van az eredeti. A fotó 1980. szeptember 9-én 18 óra 30-kor készült, tehát naplemente idején, 8 másodperces exponálási idővel egy kb. 15-18 kilométer távolságban lévő objektumról. Az objektum Budapest felett igen lassan, délkeleti irányban mozgott egyenletesen 2500 méter magasan, míg aztán Újpalota-Csömör térségében… megállt a levegőben! Egy másik szemtanú (neve, címe megvan - N.I.) már jóval korábban, 15 óra tájban észlelte Budán, a Móricz Zsigmond körtérről felnézve. A feje felett ezüstösen fénylőnek látta. Ezután ugyanez a szemtanú hazament Tétényben lévő lakására és onnan távcsővel ismét megpillantotta, úgy érezte, legalább 30 kilométerre van tőle, és besötétedésig teljesen mozdulatlannak látta. Csak annyit fedezett fel közben, hogy egy vadászgép repdesett körülötte. Ugyanakkor egy harmadik szemtanú Újpalotán, a lakótelepi ház kilencedik emeleti ablakából körülbelül 16 órától besötétedésig ugyanezt látta. Este a rádió és a tévé ugyan említette a dolgot, de minden további híradás elmaradt. Hagyjuk most az efféle „magányos” észlelőket, akik jószerével szinte csak velem közölték a látottakat (legtöbbször azért, mert más fórumon nem álltak velük szóba, vagy ott csak gúnyolódásra számíthattak). Volt Magyarországon egy meglehetősen nagy port felvert eset, amely megjelent a sajtóban is! A debreceni mentőautó esetére gondolok. Mindjárt az elején

meg kell jegyeznem: a vezető napilapba, a Népszabadságba csak azért kerülhetett be, mert a jelenséget eleve gömbvillámnak könyvelték el. A cikk szerzője jó ismerősünk: dr. Egely György, a Központi Fizikai Kutató Intézet fizikusa, Magyarországon talán az egyetlen gömbvillám-kutató, aki világviszonylatban is érdekes eredményeket mutatott fel eddig. (Az Új Titkok Könyvében olvashatták a vele készült beszélgetést). Dr. Egely azt a nézetet képviseli, hogy - idézek éppen szóban forgó cikkéből: „az UFO-hívők és kutatók között meglévő véleménykülönbség áthidalható”, ám hozzáteszi: „az első lépést a kutatóknak kell megtenniük”. Mindez azonban csak az olyan esetekre érvényes - állítja a fizikus – amikor gömbvillám az, amit UFO-nak hittek. Ilyen esetek nyilván szép számmal akadnak, de természetesen nem szabad abba a hibába esnünk, hogy akkor mostantól fogva minden UFO-t gömbvillámnak nevezünk és lám, máris elsimultak az ellentétek. Ezt különben dr. Egely sem állítja. Azon vitatkozhatunk, valóban gömbvillám volt-e a híres „debreceni eset”? De előbb lássuk a tényeket. Az ugyan nem világos, miért kellett a cikkel több, mint hat hónapig várni, de a lényeg az: leírták az esetet, imigyen: 1986. április 22-én éjjel a mentők egy hajdúnánási lakost szállítottak vállficammal egy debreceni klinikára (előrebocsátom: a cikkben minden személy- hely- és intézmény-nevet megtalálhat az érdeklődő. Én ezeket a rövidség kedvéért elhagytam.) Este 10 óra után indultak, és amikor elhagyták Hajdúdorogot, az úttól jobbra egy világító gömböt pillantottak meg. Ez a mentősök állítása szerint legalább olyan nagynak látszott, mint maga a mentőautó. Az a narancsszínű és világító gömb ekkor követni kezdte őket. Elmondásuk szerint körülbelül 30-40 méter magasan lehetett és vagy 100 méterre volt a mentőtől. A gömböt egy körgyűrű vette körül, amelyből állandóan lángnyelvek csaptak ki, ezek felfelé lobogtak, akár a gyertya lángja. Három ilyen láng volt, kettő a gömb szélén, egy középen, és az a közbülső menet közben ide-oda vándorolt. Semmit sem lehetett hallani; a gömb némán követte őket. Az éjszaka ugyan borús volt, de eső nem esett, jó látási viszonyok mellett figyelhették a gömböt. A mentőautó nem is volt egyedül az úton, előtte haladt egy másik, sárga színű Nysa gépkocsi (nincs adat arról, vajon annak vezetője vagy esetleg utasai is láttak-e valamit?) A jelenséget 15 percig figyelhették, amely idő alatt az autó 19 kilométert tett meg, majd befutott Hajdúböszörménybe. A gömb akkor gyorsított, majd egy erdősáv fölött megtorpant és lassan aláereszkedett. A szemtanúk szerint eközben nagyon erős fényt árasztott; az emberek jól láthatták a faleveleket. Az éjszaka ellenére ott akkor szinte nappali világosság uralkodott. Ez volt az első forduló. Ugyanis a beteget a klinikán ellátták, így a mentősök visszaindultak. Ismét hárman voltak tehát a kocsiban, a beteggel együtt. Józsa községbe érve ismét megpillantottak egy körülbelül ugyanolyan, vagy állításuk szerint egy még annál is világosabb testet, de ennek már 6-7 lángnyelve volt. A gömb igen gyorsan száguldott át a község fölött, majd a másik végén a kivezető útnál „várt rájuk”. Ott újra felvette az autó sebességét és követte azt. A mentősök ekkor, mivel a kocsiban tartózkodó utas formálisan - a gyógyintézetben ellátták - már nem számított „betegnek”, úgy döntöttek, megállnak. Így tettek, de nem szálltak ki, és kíváncsian várták, mit fog tenni a gömb? Az lassított, a sebessége ekkor a beszámolók szerint 5-10 km/óra lehetett; a mentőautó éppen egy nagyfeszültségű vezeték alatt állt. A személyzete jól látta a gömb által élesen megvilágított

kábeleket. Aztán a mentőautó ismét elindult és hamarosan 70 kilométeres sebességgel haladt - a gömb ugyanilyen gyorsan követte. Ez így ment egy ideig, majd leszállt körülbelül ugyanott, ahol az első gömb eltűnt. Ez a második „találkozás”, a követés körülbelül 10 percig tartott. A cikk többi része számunkra már érdektelen, hiszen hasonló vagy nem hasonló, de sok szempontból valóban gömbvillámnak látszó esetekről ír a szerző. Mi azonban maradjunk még a mentőautós ügynél. Ha elfogadjuk, hogy a kétszer is tapasztalt valami gömbvillám volt, rengeteg újabb kérdés merül fel. Az egyik: egy vagy két példány volt? Ellenvetéseink a következők: 1. Nagyon ritkán fordul elő, hogy egynél több gömbvillám bukkan fel, ez azonban nem kizárt. Maga Egely György a gömbvillámokról írott kitűnő könyvében úgy véli az eddigi megfigyelések alapján, hogy az esetek 5-10 %-ában a gömbvillámok nem egyedül, hanem csoportosan jelennek meg. Könyve erről szóló kis részében leírja, hogyan haladnak együtt a gömbvillámok stb., Tehát, ha elfogadjuk a tételt, nem ellenkezik ez az eddigi tapasztalatokkal. 2. Ám sokkal inkább ellenkezik a gömbvillámok élettartamáról írottakkal. Dr. Egely, aki ezt az esetet szóban forgó könyvében is leírta talán csak egy dologról feledkezett meg: meddig él egy gömbvillám? Könyvében erről is ír, sőt táblázatokat, grafikonokat közöl, és ezekből szinte egyértelműen az derül ki, hogy egy gömbvillám átlagos élettartama mindössze pár másodperc, bár akadnak persze ennél hosszabb életűek is - de ezen adatok között a felső határ a 200 másodperc, vagyis alig valamivel több, mint három perc! No, már most, feltételezve, hogy az első gömbvillám abban a pillanatban keletkezett, amikor a mentősök és betegük azt megpillantotta - hogyan „élhetett” körülbelül 15 percig? Vagyis ötször annyi ideig, mint az egyéb megfigyelt gömbvillámok között a leghosszabb életűek? 3. Sőt, ha ezen a vonalon tovább haladunk, még egy nehézség merül fel. Ugyanis kétszer láttak gömbvillámot, és nem sok jele van annak, hogy a második egy másik lett volna - bár külsejében némiképp eltért attól -, mi van, ha feltételezzük: ez ugyanaz volt? Közbevetőleg: e sorok írója maga is több éven át mentőápolóként kereste kenyerét, és tapasztalatból tudja: éjszaka egy kórházban elég sok időt vesz igénybe egy ambuláns beteg ellátása. Elő kell keríteni az ügyeletes orvost, esetleg még valakit a személyzetből, hogy segítsen, aztán felírják a beteg adatait stb. – ez egy vállficam esetében is minimum húsz, de inkább harminc perc. Tehát: a mentősök ennyi idő elteltével indultak vissza, és az is beletelt egy időbe, míg Debrecen belvárosából kijutottak Józsa községbe. Erről egyik forrásban sincs adat, de azt hiszem, nem túlzók, ha állítom: minimum 45-60 perc vagy több telt el azóta, hogy az első gömbvillámot maguk mögött hagyták Hajdúböszörmény előtt… Két, egymáshoz méreteiben is meglehetősen hasonlító gömbvillám jön létre ugyanazon a vidéken ugyanazokban az órákban - de nem együtt, nem „csoportosan” haladnak együtt, ahogyan azt egyéb gömbvillám-megfigyelésekből tudjuk - akkor itt valami nincs rendjén. Vagy pedig: mindkét alkalommal ugyanazt a gömbvillámot látták a szemtanúk. Akkor viszont teljesen lehetetlen értéket kapunk: ez lenne a világ egyetlen olyan gömbvilláma, amely legalább 90-120 percig létezett - szemben az összes többi alig néhány másodperces vagy perces élettartamával! 4. Nem szabad megfeledkeznünk a fényes gömb „viselkedéséről” sem. Mert bár a gömbvillámok sokszor és sokféleképpen mozognak, ráadásul úgy, hogy az olykor egy

„gondolkodó lény” mozgásának tűnhet - persze csak a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt. Azért mégis eltöprenghetünk azon, hogy ez a gömbvillám követte az autót, amikor az lassított, sőt megállt, akkor az „ő” mozgásában is jelentős változás állt be. És nem tudjuk, mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy visszafelé jövet Józsa község határában szinte várta a mentőt. Ez már okvetlenül logikus és valamivel indokolt gondolkodást tételez fel, amit nem tulajdonítunk a gömbvillámnak. Arról nem is beszélve, hogy már a mérete is gyanús. Ilyen hatalmas gömbvillámot legjobb tudomásom szerint (és a szóban forgó szakkönyv szerint is) szerfölött ritkán látni, vagy éppenséggel sohasem fordult még elő. Tíz méteres gömb? A gömbvillámok legtöbbje néhány vagy néhányszor tíz centiméteres méretekben bukkant fel eddig. Ezekben is hihetetlenül hatalmas energia feszül - mennyi lehet akkor egy ilyen óriás-gömbvillámban? Ugyanakkor a mérete talán valószínűsíti élettartamát. Ugyanis állítólag minél nagyobb egy gömbvillám, annál tovább él - esetleg az eddig még nem tapasztalt méret teszi lehetővé, hogy több tíz percig létezzen? Vagy esetleg másfél-két óra hosszat? Tény, hogy azért nem fogadhatjuk el a dolgot teljességgel. A gömbvillám-verzió csak egy a több lehetséges közül. Az eddigi egyéb - hasonlóan laikusok által végzett - UFOmegfigyelések között is akadhatott persze gömbvillám, de az sincs kizárva, hogy a debreceni jelenség UFO volt, nem pedig gömbvillám. Valakikben felmerülhetnek kétségek az iménti esetekkel kapcsolatban: ha ennyien láttak az elmúlt egy-másfél évtizedben UFO-t Magyarországon, akkor miért olyan ritka erről a sajtóbeszámoló? Miért jelennek meg gyakrabban hírek a világ túlsó végén látott UFO-król, mint a hazaiakról? Erről persze a tömegtájékoztatás felelőseit kellene (kellett volna) megkérdezni. Hogy a furcsa kép teljesebb legyen, kötelességünk elmondani: külföldön bezzeg megjelentek erről információk. Egy New York-i folyóirat például igen merész következtetéseket von le, miután közölte, hogy Budapest fölött 1980. szeptember 9-én, az ország déli részén pedig ugyanazon év október 24-én láttak egy-egy UFO-t (lásd fentebb P. Albert beszámolóját is). A szerző felhasználja az alkalmat, hogy előbb a Szovjetunió nemzetközi téren UFO-ügyben tanúsított magatartás bírálja: idéz egy 1966-os esetet, amikor U Thant emlékezetes erőfeszítéseit folytatta UFO-ügyben az ENSZ-ben, ám az akkori szovjet ügyvivő Fedorenko a kérdést a „kapitalista országok rémálmának” nevezte, és egyáltalán szól azokról az időkről, amikor a „vasfüggönyön túli országok” az egészet kapitalista kitalálásnak bélyegezték. A cikkíró persze elismeri későbbi fejlődésünket ezen a téren is, és hangsúlyozza, hogy már nyíltabbak vagyunk - de még nem egészen nyíltak. A példa éppen a két 1980-as magyar eset. Furcsa érzés, amikor az ember egy ilyen újság hasábjain megpillantja a magyar nyelvű szöveget - a mi sajtónk cikkeit kifotózva. Például az Életünk című magazin októbernovemberi számát, benne a rövid hírt, ami eléggé meglepő lehetett akkoriban: „Szeptember 9-én este gömbszerű, fényes tárgyak jelentek meg Budapest fölött, amelyekről később megállapították, hogy műanyag léggömbök voltak. A ballonokat állítólag a Bakony térségéből bocsátották fel ismeretlen személyek. A barkácsolt léggömbök űrtartalma, az Uránia csillagvizsgáló megfigyelése szerint 100 m 3 volt.” Eddig a cikk. Emellett látunk egy másikat is - ez a rádióújságban megjelent nyúlfarknyi kis felhívás volt: a TV

természettudományi osztálya kérte a szemtanúkat, akik látták a fényes tárgyat, értesítsék őket… Mindjárt itt az ellentmondás: a szemtanúk, akiket ismerünk, mind csak egy repülő tárgyról beszéltek, és az újság is csak egyet említ. Kivéve az Életünk (ki tudja, honnan ilyen jól értesült?), kommentátorát, aki többes számot használt. Aztán ott van a Népszava cikke is „Valami” van a levegőben címmel. Benne egy ilyen mondat is: „A budapesti Csillagvizsgálóban viszont lakonikus tömörséggel csak annyit mondtak, hogy ők semmit sem láttak.” Látjuk Budapest belvárosának egy régebbi fotóját is, a Rákóczi utat a távolban a Keleti pályaudvarral, nyíl jelöli azt az irányt, amerre a legtöbben látták az UFO-t. Több dolgot tesz szóvá a New York-i újság, és bennünk is megfogalmazódik néhány gondolat. Az amerikai szerző nem győzi hangsúlyozni, hogy a Bakony-erdőbeli, léggömböket barkácsoló „ismeretlen tettesek” emlegetése nem más, mint átlátszó célzás az ott állomásozó szovjet csapatokra, az ott tárolt ICBM-rakétákra. Azt sem hagyja ki, hogy a DélMagyarországon látott UFO-nak is köze lehet a dologhoz: az UFO-k nyilván - régi szokásuk állítólag, említettük az Új Titkok Könyvében is - a katonai támaszpontok iránt érdeklődnek. De kíváncsiságuk kiterjed a Pécs körüli uránmezőkre, sőt a Baja térségében épülő atomerőműre is (itt nyilván Paksra gondoltak, ami azért eléggé messze van Bajától. New Yorkból nézve persze ez a távolság már egészen jelentéktelennek tűnik). A cikkíró szerint a két jelenséget együttesen több száz szemtanú látta. Mi felvethetjük, mit tett a TV természettudományos szerkesztősége a szemtanúk vallomásaival? Mi lett a szemtanúk jóhiszeműen tett bejelentéseivel? Netán szépen elsüllyesztették az egész anyagot, vagy legjobb esetben „ad acta” tették, és még fellelhető valahol? Vagy „felülről”, esetleg tudományos körök irányából jött egy közbeszólás, ami miatt aztán a tervezett műsor nem készülhetett el? Vagy eleve nem is ez volt a cél, hanem inkább a felkorbácsolódott izgalom levezetése? Mert bizony ezt is el tudjuk képzelni. Végső soron tulajdonképpen miről volt szó az egész ügyben? Tényleg UFO volt vagy száz köbméteres ballonok? Az egyik cikk szerint az URÁNIA csillagászai semmiről sem tudtak, semmit sem láttak - a másik cikk éppen rájuk hivatkozva közöl pontos adatokat a „meteorológiai ballonokról”? Kicsit sok itt a homály, nem?

3

MAGYARORSZÁGON ÉS MÁSUTT Eddig úgy tűnt, hogy az UFO-król szóló hírek legtöbbjét mindig valahonnan messziről szállítják nekünk a hírügynökségek, a cikkek, a filmbeszámolók, a könyvek, stb. Ez az a pont, amelybe olykor joggal kapaszkodik bele az ellentábor, és amely törvényszerűen eléggé hihetetlenné, pontatlanná, megbízhatatlanná teszi az adatokat. Mert mit is kezdhetnénk például a következő típusú hírrel: „Peru magas hegységei között egy falu lakói állítják, hogy nemrégen egy éjszaka különös esemény történt. Leszállt az égből egy kivilágított gömb, és belőle három méter magas, emberhez hasonló lények léptek ki” stb., a pontos adatokhoz szokott, racionális észjárású kutató erre a hírre a következőt mondja: „Csak azt nem tudtuk meg belőle, pontosan hol történt az eset, mikor, milyen időjárási és egyéb körülmények között”, és igaza lesz. Ezek nem adatok, ez nem hír, és a legkevésbé sem bizonyíték az UFO-k léte mellett. Márpedig sok, nagyon sok hasonlóan pontatlan és ezért használhatatlan információt közöl a sajtó a világ minden részében. De fordítsunk a dolgon: a baj ott folytatódik, ha az ellentábor sommásan azt vonja le az egészből, hogy minden UFO-hír ilyen, és semmi sem utal valójában arra, hogy ezek a járművek tényleg léteznek-e s hogy járműveke vagy sem. (A „jármű” szót most azért használjuk, mert ez egyben azt is jelenti: a szerkezeteket valakik irányítják, maguk is benne utaznak, tehát értelem áll a dolog, a jelenség mögött. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a jármű szó használata már önmagában is állásfoglalást jelent, de erre a későbbi értesülések késztetnek bennünket.) Nézzünk ilyen példákat. Például 1987-ből: „UFO-t” - „repülő csészealjat” - láttak vagy véltek látni Kína Szecsuán tartományában. A China Daily című lap most közölte, hogy március 7-én helyi idő szerint éjféltájt állítólag húszán is észlelték a jelenséget Csengtu város közelében. A szemtanúk leírása szerint fél órán át lebegett fölöttük az ismeretlen tárgy mintegy ezerméretes magasságban, majd eltűnt a szemük elől; a tárgy színe előbb vörösbe hajló narancssárga volt, alakja szalmakalapra emlékeztetett.” Ez már valamivel több konkrétumot tartalmaz, hisz megtudjuk belőle az észlelés idejét, helyét, egyéb körülményeket, az UFO külalakját, színét, még viselkedéséről is értesülünk (hosszan lebegett) stb., a baj ilyenkor az, hogy a dolog nem mondjuk a közeli Ausztriában történt, ekkor nyilván több adatunk lenne róla, találkozhatnánk emberekkel, akik maguk is látták, és így tovább. Tehát a távolság ismét a hitelesség rovására megy. Ilyenek a következő hírek is, amelyeket pedig egy nyugat-európai rádió adott le 1985. augusztus 6-án: „A Peking-Párizs között közlekedő kínai utasszállító repülőgép személyzete és utasai láttak egy ismeretlen repülő tárgyat. A tárgy körülbelül kettő percen át követte a repülőgépet”. Vagy egy hasonló, ugyanakkor, ugyanott elhangzott hír: „A zimbabwei légierő egyik támaszpontján rózsaszínű ismeretlen tárgyat észleltek a levegőben. Két vadászgép azonnal felszállt és üldözőbe vette. Amikor a vadászgépek 2000 méter magasságban megközelítették a repülő tárgyat, az nagy sebességgel eltűnt a magasban. Az azonosítatlan repülő testet észlelte a zimbabwei polgári repülési központ, sőt a meteorológiai állomás is.” Ez a hír is konkrétnak tűnik, de először is - nem tudjuk meg az észlelés idejét, még azt sem, hogy nappal vagy éjszaka történt-e, kik és hányán voltak a szemtanúk. No persze az sem zárható ki, hogy ha valaki venné magának a fáradságot, és helybeli megbízottak által tovább

érdeklődne, vagy netán személyesen elmenne Zimbabwébe, és átnézné a helyi sajtót, ott nyilván sokkal több információt találhatna, a szemtanúk nevét, részleteket stb. De ez sem meggyőző módszer. A tudomány által „ezerszer elátkozott” Däniken is elment személyesen mindenhová, kézbe vett minden rejtélyes tárgyat és mindent lefilmezett, lefényképezett mégsem vált ettől meggyőzőbbé a szakemberek szemében. Az UFO-ügy nemegyszer csak része egy nagyobb ügynek, amelyet talán nyugodtan nevezhetünk misztifikációnak. Erre az egyik legjobb példa az a nemrégen megjelent könyv, amelynek szerzője, Gerry Hunt valóságos „idegen világ” földi jelenlétéről ír. A könyvről szóló reklámkiadványok ordítva hirdetik: „Az érthetetlen csend-övezet!” „Lidérces világ, ahol különös lények kóborolnak, az UFO-k mindennaposak, és ahol elhalnak a rádiójelek!” („It’s a nightmare world where strange creatures roam, UFOs are commonplace and radio signals go dead.”) És ilyen stílusban folytatódik: „Újabb ördögi háromszög, amely kapcsolatban áll a világűrrel?” Megtudjuk a könyvből, hogy Észak-Mexikóban, Ceballos város környékén (amely valóban létezik) rendkívül furcsa sivatag terül el. Az 1500 négyzetmérföldes, kietlen vidéken különös állatok kóborolnak, olykor valamiféle „mutánsok” is feltűnnek, netán idegen űrlények titkait őrzi? Minden együtt van hát: rejtélyek övezete, UFO-k, eltűnések, különleges élőlények és megmagyarázhatatlan események, és mindez természetesen kapcsolatban kell, hogy álljon valamilyen „idegenekkel”. Gerry Hunt, azt is állítja, hogy ezen a mexikói sivatagos területen évek óta igen intenzív és szerfölött titkos tudományos vizsgálat is folyik. Ugyanis valamilyen módon - állítja a szerző - fényt kellene deríteni többek között arra, hogy mi történt 1970-ben egy amerikai kísérleti rakétával? Az USA New Mexico államából a légierő kísérleti céllal akkor útnak indított egy Athéné típusú rakétát, ám ez 900 mérfölddel letért pályájáról és éppen ebben az övezetben csapódott be. A rakéta állítólag radioaktív kobaltot is szállított és semmilyen rádióutasításnak nem engedelmeskedett. Később a hadsereg állítólag milliókat költött annak megállapítására, miféle műszaki tévedés (vagy nem emberi kezek!” - állítja Hunt) gyújtották be időnek előtte a rakéta negyedik fokozatát, ami miatt az eltért a menetiránytól… Azt is írja, hogy ezen a térségen teljesen egyedülálló lények élnek, amelyeket sehol másutt a földgolyón nem találnánk. Például emleget „furcsa mintázatú teknősöket”, amelyeknek nincsen farkuk, piros szemű fehér kígyókat, bíborfejű, 30 cm hosszú százlábúakat. Itt még a kaktuszok is másmilyenek, mint Mexikó egyéb vidékein, írja Hunt. Állítólag Wernher von Braun, a rakétakutatás úttörője, a NASA-programok egyik atyja is látogatást tett a Zónában, éppen két hónappal az Athene-rakéta fura eltérítése előtt. A holdbéli tájhoz hasonló vidéket, Hunt egyéb tulajdonságokkal is felruházza, ám minduntalan úgy állítja be a dolgot, mintha azt valamilyen közelebbről meg nem határozott „tudósok” kutatnák. Így hát e tudósok vizsgálták meg azt az állítólagos meteort is, amely „a legnagyobb volt a valaha regisztráltak között” („the largest meteorite ever recorded”), és persze éppen itt csapódott be. Kár, hogy - ha tényleg ilyen hatalmas volt -, miért nem hallottunk róla más forrásokból is? És ezek a közelebbről meg nem határozott, de feltehetően főként amerikai tudósok állapították meg azt is, hogy a meteor anyaga 4,5 milliárd éves volt, vagyis annyi idős, mint a naprendszerünk. Hogy ne hiányozzanak egyéb rejtélyek sem, Hunt természetesen az UFO-kat sem hagyja ki. „Az UFO-észlelések mindennaposak”. Több százan jelentik - írja -, hogy egy óriási

„léghajó”, volt tán 1000 láb (300 méter!), hosszú is, csendesen lebegett a zóna fölött, és hatalmas árnyékát rávetette Ceballos város egész főutcájára. Nos, ha ez igaz lenne, már számtalan filmünk és fényképünk lenne erről a ceballosi óriás UFO-ról. Ezért írtam feljebb, hogy sokan felelőtlenül dobálóznak az adatokkal, amelyeket később semmiképpen sem lehet bebizonyítani, dokumentálni. Ezen felül a kutatók 6 mérföld hosszú, derékszögű földhányásokat fedeztek fel, amelyeket állításuk szerint éppúgy lehetnek kozmikus leszállópályák, mint megmagyarázhatatlan, emberkéz alkotta dombok, sőt, éppenséggel régi kultúrák piramisai is, amelyek ma már szétmállóban, pusztulóban vannak. Hunt célozgat rá, hogy a rejtély nyitját a Zóna földrajzi elhelyezkedésében is kereshetjük - ugyanis éppen a 27. szélességi kör mentén fekszik, vagyis pontosan úgy, „mint a halálos Bermuda-háromszög, Egyiptom nagy piramisai és más földi rejtélyek”. Itt csak azt tehetem hozzá, hogy amíg ez egyezik a Bermuda-háromszög esetében, egy csöppet sem egyezik a nagy egyiptomi piramisokkal kapcsolatban, azok ugyanis csaknem pontosan a 30-ik szélességi kör mentén találhatók. Írja Hunt, hogy a repülőgépek pilótái elkerülik a területet, mivel rádiójelzéseik „elhalnak” a vidék fölött, és navigációs berendezéseik is csődöt mondanak. Erős erre a mágnesesség, és állítólagos tudósok azt is megállapították, hogy a földgolyót övező Van Allen sugárzási övezetben egy „titokzatos rés” található, éppen itt, így a kozmikus sugarak közvetlenül bombázzák a Zónát. így egyedülálló „ablak jön létre a külső világmindenség kozmikus energiáihoz” („unique window to the energy forces of the outer universe”). A területre - állítja Hunt - ma is visszajárnak az idegen lények, akik ki tudja, már milyen régóta keresik fel rendszeresen ezt a vidéket. Állítólag itt töltik újra gépeiket valamilyen rejtélyes üzemanyaggal. Igaz, erről Hunt is csak azt mondja, „lenyűgöző elmélet”. Ceballosban egy magánszemélynek állítólag van egy kis kiállítása is azokból a tárgyakból, amelyeket e rejtélyekben bővelkedő területen találtak, és amelyek nem illenek bele világunkba. Némelyiket valaha itt járt idegen UFO-k alkatrészének tartják a helybeliek. Egy arrafelé lakó pilóta szerint a néptelen hegyekben éjszakánként viliódzó különös fényeket lehet látni, de ez így megy emberöltők óta, és a helybeliek ezen már nem is csodálkoznak. Mint említettem, Hunt állítja, hogy működik itt egy titokzatos és közelebbről meg nem határozott tudóscsoport is, ez állítólag nagy munkával külön vasúti szárnyvonalat és repülőteret is épített magának. Több száz tonna talajt, valamint a Zóna különleges állat- és növényvilágának képviselőit szállították már el innen. Csak azt nem tudjuk meg, hová? „Egy modern laboratórium a főhadiszállásuk, amelyet a mexikói kormány és az UNESCO alapított. („A modern laboratory funded by the Mexican government and UNESCO”) Azt hiszem, az UNESCO-nál nagyon csodálkoznának ezt hallván. Még két dolog hiányzik, hogy Hunt könyve az efféle „ismeretterjesztés” iskolapéldája lehessen. Maradéktalanul meg is találjuk a könyvben ezeket is. Az egyik: azt kell állítani a Zónában élő emberekről is, hogy különböznek másoktól. Mert ugye, ha maga a föld, a levegő, a nappal, az éjszaka, a növény, az állat stb. nagyon másféle, hát az emberek sem lehetnek olyanok, mint másutt. Itt viszont - így Hunt - a más mexikói tartományok lakóival ellentétben kemények és egészségesek, teljesen ép a fogazatuk. A másik dolog: kell még valamilyen titokzatosság - hát, íme, itt van a havasi emberhez, yetihez hasonló mutánsszerű szörnyeteg lokális változata is. Hunt előkerít egy szemtanút,

aki állítja, hogy őt egyszer éjszaka megtámadta egy hatalmas termetű lény, majd miután támadása kudarcot vallott, elszaladt az éjszakába, „furcsán szökellve futás helyett”. A tanú kijelenti: „A mai napig sem tudom, ember volt-e vagy állat.” Nos, eddig Hunt könyvének ismertetése. Példának hoztam fel arra, hogyha ilyesmibe keverik az UFO-t, az azonosítatlan repülő tárgy ügye az egyéb hihetetlen és zavaros történetekkel azonos szintre süllyed, és senki sem veszi majd komolyan. A módszert nemcsak a Hunthoz hasonló rejtélyeskedők, hanem az ellentábor is jól ismeri; az áltudományok ellen fellépő szerzőknél ezért olvashatjuk sokszor az UFO-król szóló történeteket együtt a kísértethistóriákkal vagy szentek megjelenésével… Hasonlóképpen hitelrontóak azok az álobjektív cikkek, ahol eleve meghatározott célok érdekében igyekeznek „analizálni”, boncolgatni az UFO-król szóló beszámolókat. Egy-egy ilyen anyagban sok hibát fedezhetünk fel. Jó példa rá Pető Gábor Pál „A repülő csészealjak eredete” című írása. Itt mindjárt az elején nagy bakira bukkanunk, amitől aztán nő az óvatosságunk: a szerző egy UFO-hívő tudós professzorról (mert ilyenek is vannak bizony) azt írja: az Egyesült Államok Texas államában lévő Tucsonban működő Arizonai Egyetemen dolgozott. Nos, Arizona önálló állam és nem egy tőle távoli (nem is szomszédos Texas-szal!), másik amerikai állam vidéki városában van az egyeteme. A dolog olyan, mintha a szerző azt írta volna: a milánói magyar egyetemen… Azt is állítja PGP, hogy az „első” (vagyis az 1947-es) amerikai UFO-megfigyelést mesterségesen felfújták, méghozzá kizárólagosan hidegháborús, szovjetellenes okokból. Ilyen felhangok is voltak persze, de egyáltalán nem erről volt szó. A szerző kigúnyolja azokat a beszámolókat, amelyekben harmadik típusú találkozásokról tudósítottak, ezek mind hazugságok, sugallja. Természetesen nem említi a Condon-bizottság körüli furcsaságokat, sőt azt sem, hogy végső soron az a jelentés sem magyarázott meg minden megvizsgált UFOügyet. Öt évvel Jan Wolski lengyelországi kalandja után azt írja, hogy „kis zöld emberkéket” rendszerint és főleg csak az USA-ban látnak, merthogy ott mindent jó pénzért el lehet adni, bizony, „egy olyan gátlástalanul haszonra beállított társadalomban, amilyen a tőkés társadalom, az UFO-kultusz virágozni fog mindaddig, amíg nem találnak jobbat.” Ezt a dogmatikusan hangzó mondatot bizony nem 1953-ban, hanem harminc évvel később nyomtatták ki. Az újságíró hasonló stílusban számol be a Bermuda-háromszögről („nem létező”) és más témákról. Itt is elhangzik természetesen, hogy „átmenni egy másik dimenzióba - ennek semmi értelme sincs, a „dimenziók” nem szobák, amelyek közt ajtók vannak!” Irigylésre méltó az újságíró mérhetetlen tudása, amely a jelek szerint már messze megelőzte a Föld összes fizikusának szürkeállomány-tartalmát. A szerző nagyon sajnálja, hogy az efféle témák olykor bekerülnek még a rádió vagy a tévé műsoraiba is, ez természetesen csak „a szerkesztők éberségét kijátszva” szokott sikerülni. Vagyis, fő az éberség! Meg kell akadályozni e témák beszivárgását a közvéleménybe, a tájékoztatásba! (Ezt sem 1953-ban írták…) Nem mintha a külföldi áltudományokat hajszolók türelmesebbek lennének a potenciális ellenfelekkel szemben. Edward U. Condon például, a hírhedt (és mint már tudjuk, elejétől végig céltudatosan hamisított, CIA- megrendelésre írott) jelentés szerzője kijelentette: az áltudományokat terjesztőket bűnösnek találtatván - ha rajta múlna - nyilvánosan megkorbácsoltatná, és örökre eltiltaná hivatásuk gyakorlásától.

Pető Gábor Pál imént (és e könyvben már másutt is) idézett cikkéhez nagyon illik egy szintén akkoriból származó román cikkgyűjtemény, amely a legmagasabb állásfoglalást (magyarul: Kizárólag N. Ceausescu véleményét hivatott tükrözni. Az anyag minden előzetes elvárásunk ellenére nem a dáko-román kontinuitás, e tökéletesen áltudományos koncepció boncolgatásával, hanem UFO-kkal és „egyéb áltudományokkal” foglalkozik. Szövege néhol meglepően összecseng a korábbi és későbbi magyar cikkírók hasonló véleményével. E cikkekben minden áltudomány, ami témája a két Titkok könyvének és ennek a könyvnek is, sőt még sok egyéb is, amire azonban ma már nem mernénk azt mondani (pl. a rákkutatásban egyes dolgokra). Megkapja a magáét Arthur C. Clarke, a tudós és író is, amiért a Rejtélyek című tévésorozatában (a magyar TV nem mutatta be, ki tudja miért?), a tudomány és áltudomány határán egyensúlyozva beszélt sok titokzatos dologról. No, de amit a neves tudósok és még híresebb laboratóriumok nem tudnak megfejteni, azt nagyon jól tudják egyesek Bukarestben és Budapesten is, anélkül, hogy igazán utánajártak volna. Az UFO-k és egyéb dolgok vallásos hitet szülnek, ezért hivatalból üldözendők. Az érvelések komolyságát és megalapozottságát azzal is illusztrálhatom, hogy: a cikkek szerzői szerint, aki telepatikus egyéniség, annak otthon van egy tele-patikája… (Mindez nagyon emlékeztet a Marik Miklós-féle vidám „érvekre”, és nemcsak az övéire.) A román „tudósok és ismeretterjesztők” további érvei szerint például a Fülöp-szigeteki sebészek „bűvészek” voltak, amíg egy ügyes filmes le nem leplezte mutatványaikat” - vagyis akik ezt írták, mit sem tudnak az egész dologról. A világ ugyanis semmit sem hallott arról, hogy a Fülöp-szigeteki sebészek beszüntették volna működésüket, és többé soha senkit sem gyógyítottak volna meg… Bukarestben különben is roppant jól értesültek minden „áltudományról” (Csak Ana Aslan geriátriai szélhámosságairól nem írtak egy szót sem.) Szerintük Uri Gellert is rég leleplezték, és eltűnt a süllyesztőben, ami az újabb események fényében szintén meglepő lenne - ha igaz lenne. (Azokra a légből kapott magyar újságcikkekre emlékeztetnek, amelyek szerint néhány szovjet „bőrlátót” bíróság ítélt el csalás vádjával; a valóságban éppen egy bőrlátó nyert pert, mint tudjuk.) Ebben a csokorban van a bioritmus és a babona, egyes örökléstani dolgok, és egy bigott szekta rémtettei. Igen, jól értették: a gyűjtemény szerzői szerint mindez ugyanabba a családba tartozik, amiben az azonosítatlan repülő tárgyak is vannak. Annak ellenére, hogy ez utóbbiakat elektromágneses-elektronikus módszerekkel is regisztrálják. Menjünk tovább. A hasonlóan hamis érvelések széles skáláján aztán itt vannak a „feketeruhás emberek”. Ezt nem az ellentábor, hanem sajnos éppen az UFO-hívők, az UFOpártiak terjesztik, és megint csak az ellenkező hatást érik el vele. Néha az az érzésem, hogy a történet-lánc valamelyik sci-fi szerző vagy ilyen témájú filmsorozat hatására születhetett. De miről is van szó? Több UFO-kutatóval előfordult, hogy vizsgálatainak egy bizonyos pontján egyszercsak kapcsolatba került egy vagy több, leggyakrabban három fekete ruhás úrral, akik megpróbálták lebeszélni arról, hogy az eddig feltárt eredményeket közzétegye. Ha azt mondom, „kutatók”, nem kell okvetlenül professzori címmel rendelkező komoly tudósokra gondolniuk - ezek a kutatók a legritkább esetben voltak ilyenek. Talán nem véletlen, hogy az UFO-kutatások terén komoly eredményeket elért emberek soha sem meséltek az „elhallgattatókról” (the silencers), csak a kisebb kaliberűek.

Ha valaki lát egy érdekes UFO-jelenséget, általában még mielőtt erről beszámolna a sajtónak vagy ismerőseinek - megjelenik a három feketeruhás ember. Az illetők ilyenkor általában egyedül tartózkodnak otthon. Az is előfordul, hogy a látogatást előzőleg telefonon megbeszélik, és a „feketeruhások” külön kérik, hogy senki se legyen jelen rajtuk kívül, merthogy az ügy bizalmas. Általában nagyméretű luxuskocsin érkeznek (Amerikában ez Cadillac szokott lenni), de sohasem a legújabb modell. Régebbiek a kocsik, ám úgy néz ki, mintha az elmúlt években alig használták volna őket. Az urak átlagosan, de mindig feketébe vannak öltözve, legtöbbször kalappal a fejükön jelennek meg. Hamar kiderül a beszélgetésből, hogy olyan információkkal rendelkeznek a látott UFO-ról vagy az illető kutatásainak legújabb eredményeiről, amelyekhez valójában semmilyen úton-módon nem juthattak. A kocsi rendszámát - ha valaki meg tudja jegyezni - később hiába keresik. Nem lopott autóról van szó, állítják az érintettek, hanem olyan rendszámról, amely sohasem szerepelt semmilyen létező autók listáján. Az egyik esetben az érintett illető elmesélte később, hogy az őt meglátogató magányos feketeruhás egy idő után mind lassabban beszélt, majd távozni készült, mondván, hogy „elfogy az energiája”. Hallottunk olyant is, hogy a rejtélyes jövevényeknek nem volt hajuk, de szemöldökük és ajkuk is csak oda volt festve az arcukra, nehogy túlságosan eltérjenek külsejükkel „tőlünk”… Albert Bender, a Flying Saucers Bureau - „Repülő Csészealj Iroda”, egy amatőr UFOkutató szervezet igazgatója Connecticut állambeli székhelyén egy nap kijelentette: „Már tudom, mik az UFO-k!” Ám a világ a mai napig sem értesülhetett felfedezéséről, mert - mint állította - felkeresték a feketeruhások és megfenyegették… ugyanis azt is állítják sokan, hogy az illetők az ötvenes évek amerikai detektívregényeinek stílusában a legkülönfélébb szörnyű fenyegetéseket zúdítják a szerencsétlen és meglepett ufológusra vagy szemtanúra - ám ezeket soha nem váltották be. Ily módon persze vagy arról van szó, hogy nincs hatalmuk ezt megtenni, vagy… nem is léteznek, és az egész dolgot csak úgy találták ki egyesek. Ezt hinni vagyok hajlamos én is. Még akkor is, ha némelyik beszámoló úgy különben elég valószínűnek tűnik. Például a következő: Dr. Herbert Hopkins orvos és hipnózis-specialista Maine államban (USA) amatőr módra egy a környéken megfigyelt UFO-ügyet göngyölített fel. A szemtanúkat rávette, hogy hagyják magukat hipnotizálni, és ebben az állapotban kérdezte ki őket a jelenségről. Elmondása szerint sok érdekes részletre derült fény ilyen módon, amire a megfigyelők normális, nem-hipnotikus állapotban semmiképpen sem tudtak visszaemlékezni. (A hipnózisnak ezt a tulajdonságát több ország igazságszolgáltatásában is hasznosítják teljesen törvényes keretek között.) 1976. szeptember 16-án telefonhívást kapott egy ismeretlen férfitól, aki UFO-ügyben akart vele beszélni, és kérte, beszélgetésüknek ne legyen tanúja. A doktor azt hitte, újabb, inkognitóját megőrizni kívánó szemtanú jelentkezik. A megbeszélt időpontban bekopogott hozzá egy feketeruhás férfi és azt tanácsolta, hagyjon fel az UFO-ügy körüli szaglászással, mert különben… stb., stb. Alkalomadtán az ismeretlen - talán, hogy nagyobb súlyt adjon szavainak - halványan értésére adta a doktornak, hogy miféle erők vannak a birtokában. Például csak úgy kívülről ránézett Hopkins zsebére, és megmondta, mennyi és milyen címletű pénz van benne. Sőt, az egyik fémpénzt a szeme láttára tüntette el, mondván: „Ezt már senki sem fogja látni ebben a dimenzióban.” Az ember vagy elhiszi, vagy nem. Egy biztos: az efféle mendemondák terjesztése igen

káros az UFO-ügynek is, ráadásul, ha ezeket éppen azok terjesztik, akik az UFO-val foglalkoznak… Bizony enyhén szólva is rossz benyomást kelt az ügy. A történetek hihetetlenek és alaptalanok. Miért fenyegetőznek olyanok, akik e fenyegetéseket sohasem váltják valóra? Legalább egyetlenegyszer, hogy később legyen mire hivatkozniuk, és az egész dolog valóságosabb színezetet kapjon! De nem, nincs megtorlás, hiszen éppen ennek révén ismerjük az egész történet-láncolatot. Ha minden megfenyegetett személy mélyen hallgatott volna, máig sem tudnánk az „elhallgattatókról”. Akik pedig elmesélték, sőt kifejezetten nem engedelmeskedtek nekik és tovább folytatták kutatásaikat azoknak sem lett semmi bajuk. A „feketeruhások” állítólag legközelebb másoknál bukkantak fel, és semmi sem történt. Egyetlen olyan-amilyen magyarázatot tudok csak elképzelni, amely megállná a helyét föltéve, hogy igazak e beszámolók. A feketeruhások nagyon is úgy néznek ki, mint az elmúlt évtizedekben főleg a filmek és tévé által népszerűsített titkosügynökök. Nem zárható ki, hogy a CIA vagy más „cég” ügynökei néha valóban becsöngettek ehhez vagy ahhoz az úrhoz; merthogy némelyik beszámoló szerint a csoportosan érkező urak olykor felmutattak valamilyen igazolványt is, amit természetesen soha senki nem ellenőrzött. Ez megmagyarázná azt az állítást is, ami a gépkocsik rendszámára vonatkozik. De ismétlem, az egész sztorinak olyan íze van, mintha nem is az UFO- pártiak, hanem az ellenfeleik találták volna ki. No persze, ők sem tétlenkednek. A legnagyobb ostobaságot, amit ezen a téren kitaláltak valaha is, a Der Spiegel hozta le, és hamarosan magyarul is olvashattuk. Az USA-ban állítólag egyesek - számuk már több százra tehető - egyszercsak azzal állnak elő a környezetükben, hogy előző nap vagy éjszaka elrabolták valamilyen kistermetű alakok és egy UFO-ban megerőszakolták őket. A támadók sohasem magasabbak 120 centiméternél, általában férfi-külsejűek és szürkeruhásak (hm, a fekete kiment a divatból?), az elrablótokkal szexuális játékokat folytatnak, a férfiakat is közösülésre kényszerítik (?), spermamintákat vesznek tőlük, majd utána egy kis „beszélgetés”, sőt „űrkirándulás” következik az elrablottal, kárpótlásul az átélt lelki traumáért. Az egész ügy rendkívül zavaros, és nem látszik másnak, mint néhány tucat idegbeteg rémálmának, amelyeknek megint csak semmi közük a valós világ részeiként felbukkanó UFO-khoz. Már az is gyanús ha ugyan igaz - hogy ezek az „elrabolt” és „megerőszakolt” stb. emberek mindig fehér bőrűek, középosztálybeliek, sohasem fekete bőrűek például. Az UFO-szexmániások fajvédők lennének? No és ha belegondolunk… míg UFO-t a világ minden országában láttak már, a fentiekhez hasonló ostobaságokat sohasem mesélik az emberek Szudánban, Nepálban, Paraguayban és hasonló helyeken, ahol pedig a helyi viszonyok között az efféle emberrablásokat sokkal könnyebben végre lehetne hajtani. De nem, azok a makacs „szürkeruhások” szinte kizárólag a legsűrűbben lakott nagyvárosokban, főleg New Yorkban szeretnek embereket rabolni… Ne is vesztegessük rá a szót. Annyiszor említettük már a „hivatalos” UFO-vizsgálatokat, hogy ideje lenne erről is szót ejteni. Merthogy persze voltak ilyenek is, és ezek közül a legismertebb - az ellenpártiak körében a legtöbbet idézett - az úgynevezett Condon-jelentés. Nem árt megnézni, hogyan is zajlott le pontosan az ügy, már csak azért is, hogy lássuk: ha az UFO-pártiak elfogultak, egy

kis elvakultságért azért a másik oldal sem megy a szomszédba. A témát futólag említettem már a Titkok könyvében, és ismerjük annak CIA aspektusait. De tanulságos a többi részlet is. 1966-ra az USA légiereje által folytatott vizsgálatok rendkívül értelmetlen és átlátszó „eredményeket” hoztak; a közvélemény nem tűrte már el, hogy ilyen módon vezessék félre. A felcsapó tiltakozási hullám hatására a politikusok is kénytelenek voltak lépni. Főleg azért, mert demokraták és republikánusok összefogtak, és közösen követeltek elfogulatlan vizsgálatot. A légierő kénytelen volt átadni a terepet egy egyetemnek. A Boulderben lévő Colorado Egyetemet választották ki a feladatra, és a bizottság vezetőjévé az ismert fizikust, dr. Edward Condont nevezték ki. Condon doktor előzőleg a Szabványügyi Hivatal igazgatója volt. Általában jó véleménynek örvendett úgy is, mint tudós, és mint ember is, aki nem fél véleményeket ütköztetni. A háború alatt tagja volt annak a titkos bizottságnak, amely előkészítette a Manhattan-tervet, vagyis az atombomba előállítását. Még későbbi ellenfelei is elismerték, hogy a társadalom és a sajtó a kísérleti atomfizika úttörőjének tartotta őt Amerikában. 1958- ban nyilvánosan tiltakozott amiatt, hogy a kormány titokban tartja a radioaktivitás következményeit - ami megint csak növelte népszerűségét. Mindenki azt hitte hát, hogy a megfelelő ember került a megfelelő helyre. A fizikusnál pártatlanabb, nyitott tudós nem is vehetné át az UFO-kutató bizottság vezetését. Dr. Condonnak a CIA-val fennálló kapcsolatairól akkor senki sem tudott, később pedig már annyira világos lett a helyzet, hogy ezt a kapcsolatot nem is nagyon feszegették. Egyértelmű lett. A légierő és a Colorado Egyetem tehát szerződést kötött a munkára. (A szerződés adatai: AF-CU contract F.44620-67-C0035), és ez kezdetben 313.000 ezer dolláros költségről szólt. Később Condon még 259.146 dollárt követelt.) Condon aláírta, hogy „a legnagyobb fokú tárgyilagossággal” fogja vezetni a vizsgálatokat és „semmiféle előítéletet nem fog táplálni az UFO-kkal kapcsolatban”. Allen Hynek, aki nem magában a bizottságban, hanem annak előkészítő munkálataiban vett részt Jacques Vallée-val együtt, az első tanácskozások alkalmával már észrevette, hogy Condon végső soron nagyon szkeptikus az UFO-kkal kapcsolatban. Kezdetben azt hitte, a nagyon is szükséges és a tudóshoz méltó szkepticimusról van csak szó. De hamar rá kellett jönnie, hogy Condonnak fogalma sincs a problémáról, és különben is, felesége befolyása alatt áll, aki viszont negatívan viseltetett a téma iránt. Nos, aztán kibújt a szög a zsákból. Condon rávetette magát a kutatásra, de a melléje besorolt tudósoknak a hajuk is égnek állt, látva, miket művel. Óriás (és nehéz elképzelni, hogy véletlen!), metodológiai hibával folytatta le kutatásait: olyan eseteket vett komolyan, azokra költötte a pénzt és az időt, amelyeket minden normális ember már a kezdet kezdetén kizárt volna a kutatás témaköréből. Ráadásul azt sugallta kifelé, a világnak, hogy ez az UFOügy lényegében, semmi más! (Ma hasonló utakon jár Carl Sagan, a neves csillagász.) Lássuk a példákat. Condon komolyan vette minden paranoiás alak „jelentését” arról, hogy az illetővel kapcsolatba léptek a vénuszlakók vagy galaktikus idegenek, esetleg álmában megjelent neki X. vagy Y., „a Világmindenség ura”. Ezeket az embereket behívatta a bizottság elé, vagy éppenséggel maga a bizottság utazott el hozzájuk és hosszas felvételeket készítettek a kétségtelen elmebetegekkel, feltűnni vágyó alakokkal, akiknek hízelgett, hogy íme, egy országosan ismert és fontos bizottság foglalkozik velük. Közben az igazi UFOesetekhez Condon nem engedte kivonulni a bizottságot, és ahol csak lehetett, lejáratta az

ügyet. Méghozzá kifelé. Olyan benyomást keltett, amit sokáig nem felejtettek el az országban, és persze mindezt az UFO-ügy rovására írták. Akik ezt eltervezték, örülhettek neki. És a mai napig is örülhetnek. Példák: Condon egy ízben halálos komolysággal informálta Utah állam kormányzóját, hogy tudomása van egy személyről, aki telepatikus kapcsolatban áll kozmikus értelmes lényekkel. Ez az illető közölte vele - mármint Condonnal -, hogy az idegen lények április 15én délelőtt 11 órakor landolnak Bonneville-ben, a Salts Flats támaszponton - tehát a szenátor azonnal küldje oda képviselőit, hogy tárgyalhassanak az idegenekkel… Elképzelhetjük, a hivatalos személyek hogyan reagáltak az efféle marhaságokra. Vagy egy másik eset: Condon egyszer felhívta Washingtont, és azt mondta az illetékeseknek, hogy van itt egy férfi, aki Sir Salvadornak nevezi magát, és a Harmadik Világegyetem ügynöke. Ezen ügynök hajlandó három millió dollárt aranyban áldozni azért, hogy az amerikai hatóságok építsenek egy űrleszállóhelyet, ahol majd a Mindenségből érkező űrhajók leszállhatnak és utasaik felvehetik a kapcsolatot a földiekkel… Nem egy és nem két hasonló eset történt, miközben a bizottság a szó szoros értelmében elhanyagolta az igazi UFO-eseteket, bármennyire is próbálták azokat Condon orra alá tolni… saját munkatársai! Ezzel magyarázható, hogy már jóval a munka befejezése előtt vészesen megfogyatkozott az állomány, jószerével mindenki otthagyta a mániákus Condont. Egyik aránylag kitartó, de valóban tárgyilagos munkatársa, dr. Dávid Saunders könyvet is írt az esetről. Condon tehát módszeresen törekedett a témát aláásni, sőt mondhatnám: aláaknázni, majd romba dönteni, amikor sugallta, hogy az efféle esetek kivizsgálása valóban fontos az igazi UFO-ügy tisztázása szempontjából. Ahányszor Condon bárhol - tudósok előtt, egyetemeken, kormányintézmények dolgozóinak - előadásokat tartott a vizsgált témáról, tulajdonképpen mindig a fentiekhez hasonló néhány „őrült esetről” beszélt, mint jellemzőkről, mint reprezentáns UFO-esetekről. Ez nyilvánvaló csalás. Condon az UFO-jelenség eléggé komoly kérdését redukálta annak marginális, valójában jelentéktelen UFO-mániákus aspektusára, és ezzel tudományos szempontból is komoly etikai vétséget követett el - nem is beszélve szerződésszegésről és a közvélemény megtévesztéséről, ami Amerikában megrázó következményekkel járhat. Ő, aki oly nagy tudott lenni a Manhattan-terv előkészítésekor, aki kulcsszerepet játszott a Mercury és Gemini űrhajók hővédelmének kikísérletezésében - itt szégyenletesen leszerepelt. Számára az UFO a misztikus gondolkodási struktúrában talált helyet, a részt az egésznek hitte. Aki beteg lelkű emberek pszichodelikus lázálmait „tanulmányozza”, vagyis az ufológia szemetét (ilyen az élet minden területén törvényszerűen akad), az nem is akarja komolyan megoldani a problémát. Kollégáit bántotta az a stílus, ahogy ezekkel a „szemtanúkkal” beszélt. A pszichikailag kiegyensúlyozatlan, beteg embereknek orvosra lett volna szükségük, nem arra, hogy Condon a szemükbe nevessen, sőt egyenesen kigúnyolja őket - mert ezt tette. Elképzelhetjük mi lett a végeredmény. A kezdetben 36 fős bizottság 90 esetet vizsgált meg, és ennek eredménye egy 965 oldalas jelentés lett, amelyet mind a mai napig Condonjelentés vagy Colorado-jelentés néven idézgetnek (általában hibásan). Az olvasókhoz ennek egy rövidített változata, egy összefoglaló jutott el, amelyet Condon írt és itt újabb etikai vétséget követett el: a rövidített változatból egyszerűen kihagyta azt, hogy a bizottság (fenti manipulációi ellenére is) az esetek 30 %-ára nem tudott magyarázatot találni! Több tudományos megfigyelésre még csak épkézláb hipotézist sem volt képes felállítani a bizottság,

sőt - az „azonosítatlanok” aránya valójában sokkal magasabb lenne, ha már kezdetben megfelelőképpen kiszűrik az ostobaságokat és beveszik helyettük a valós megfigyelések szájait, amelyek akkor már teljes dokumentációval elvileg a bizottság rendelkezésére álltak. De, mint mondtam, Condon önhatalmúlag kidobta ezeket a vizsgálandók helyett, bevéve helyettük a marhaságokat. Elnézést a kifejezésért, de erre nincs jobb magyar szó. No és voltak egyértelmű esetek is, de fordított előjellel: eleve nem kellett volna foglalkozni olyan nyilvánvaló megfigyelésekkel, amelyekről rögtön tudni lehetett, hogy az illetők nem UFO-t, hanem léggömböt vagy éppenséggel a… Szaturnuszt látták! Ezeket persze Condon diadalittasan „megmagyarázta”, így tornázta fel a megfejtett „nem-UFO” esetek arányát a vizsgálat során. A szakértők véleménye szerint már a nagy jelentés is logikailag hibás, metodológiailag téves, a belőle készített összefoglaló pedig nem is áll kapcsolatban az egésszel, és a lehető legnagyobb mértékben pártos. Ezt nemcsak mi gondoljuk így. Meggyőzésként álljon itt egy másik külső vélemény az ügyről; William Powers a Northwestern Egyetemről azt írta: „Illusztrációként Condon kizárólag ostoba, könnyen megmagyarázható és kevés adatot tartalmazó eseteket használt. Egy szót sem írt azonban arról, hogy munkatársai a jelentés eredeti változatában olyan eseteket írtak le, amelyek minden magyarázási próbálkozásnak ellent állnak.” Az általa gyártott összefoglalóban Condon kiélhette magát. Ott találjuk a leírását annak a történetnek, hogy egy ember azt állította: az ő ősei egy másik galaktikából jöttek. Egy másik a rejtélyes Clarion bolygóról beszél, ahol személyesen járt. Halljuk ismét W. Powers szavait: „Condon jelentése, de különösen kommentárjai (…) sértést jelentenek tudós kollégái ellen. Teljesen nyilvánvaló, hogy amit írt, az pártos, és hogy a National Academy of Sciences-t (a Tudományos Akadémiát) félrevezette.” Condon persze már menetközben sem titkolta módszerét. A jelentés készítése két évet vett igénybe, de már az első év végén, 1968. január 25én a New York állambeli Corningben tartott beszédében Condon kijelentette: „Az Azonosítatlan Repülő Objektumok nem szerepelnek a Légierő érdeklődési körében. Úgy vélem, tanácsolni kellene a kormánynak, hogy hagyjon fel e kutatásokkal. Jelen pillanatban az a meggyőződésem, hogy nincs ebben semmi titok, nincs itt mit kutatni”. Különös megnyilatkozás egy „elfogulatlan, pártatlan” bizottság elnökétől, amikor a rábízott kutatásoknak még a felét sem végezte el… Ezt idegen szóval én inkább prekoncepciónak nevezném el. De térjünk vissza a jelentéshez. Nagyon jellemző módon szervezték meg a nyilvánosságra hozatalát is. Az első bemutatásra 1969. január 8-án került sor. Condon nyilván tudott erről, sőt feltehetjük, hogy maga szervezte így, a mögötte álló erők segítségével, amelyeknek igenis érdekük fűződött ahhoz, hogy az igazság az UFO-król ne derülhessen ki. Nos, az említett napon Washingtonban összehívták az újságírókat, és szétosztották közöttük a „Condon-jelentésnek” egy, még az eredetinél is hosszabb, számos kommentárral súlyosbított, összesen 1464 oldalas változatát, és nyomatékosan megkérték a sajtó képviselőit, hogy azt már másnap hozzák nyilvánosságra. Ismerjük a módszereket, amelyeket ilyenkor alkalmaznak - sokaknak megsúgják, hogy a konkurens lap a holnapi számban biztosan hozza, ezt ők jó forrásból tudják stb… Persze, hogy az olvasók kegyéből élő lapszerkesztőknek elsőrendű érdekük az azonnali közlés, nehogy olvasóik más forrásokból értesüljenek egy ilyen fontos és érdeklődéssel várt eseményről. De ki tud egyetlen éjszakán átolvasni 1464 oldalt úgy, hogy azt bőséggel kijegyzeteli, majd megírja erről az alapos

beszámolót? Erre ment ki a játék. A ravasz segéderők rögtön ajánlkoztak: akinek az túl nagy falat, annak adhatnak „rövidített változatból” is. Ez a változat volt a már említett, Condon által írott összefoglaló, amelyet ma már nyugodtan nevezhetünk hamis változatnak is. Hiszen ebben végső konklúzióként ilyen mondatokat olvashatunk: „A rendelkezésünkre álló adatok figyelmes átvizsgálása után arra a belátásra jutottunk, hogy a további UFO-kutatásból a tudománynak nem származik haszna.” Másnap természetesen az Egyesült Államok minden újságja azt írta, amit Condon akart és várt: a Colorado-bizottság UFO-ügyben negatív eredményre jutott, és a repülő csészealjak mint a tudomány számára új és ismeretlen jelenség - nem léteznek. Itt abba is hagyhatnánk a történetet, hisz a folytatást ismerjük. De menjünk tovább, mégis. Hiszen nem mindenki volt rászorulva a rövidített változatra - gondoljunk például a havi folyóiratok szerkesztőire -, és akadtak szép számmal, akikhez eljutott az eredeti jelentés is. És volt idejük töprengeni fölötte egy kicsit. Okvetlenül meg kell említenünk, hogy a Condon-jelentés nemcsak az UFO-pártiakat, hanem a tudományos élet képviselőit is nagyon bántotta. Már csak metodológiai és etikai vonásai miatt is. Nem csodálhatjuk tehát, hogy a segítség onnan jött, ahonnan éppen az UFO-pártiak nem is várták volna. Két évvel később ugyanis az American Institute of Aeronautics, az AIAA létrehozott egy UFOkülönbizottságot, és ez közzétett egy cikket. Ebben olvashatjuk: „Hogy megértsük a Condonjelentést, az egészet kell végigolvasni, amely pedig nem könnyű olvasmány. Nem elégséges ismerni a Sullivan- vagy Condon-féle rövidített változatokat, márpedig az olvasók és a tájékoztatás szinte kizárólag ezeket veszik figyelembe. Ugyanis különbségek vannak a benne foglalt vélemények, a belőlük levont következtetések között; az egyes fejezetek szerzői mást állítanak, mint amit Condon ebből kivonatolt. Azon felül nem minden következtetés került át a jelentésből az összefoglalóba.” Ez a tudósokból álló bizottság aztán meg is adta a kegyelemdöfést Condonnak: „Bizottságunk határozottan úgy véli: tudományos és technikai szempontból megengedhetetlen, hogy figyelmen kívül hagytak ilyen nagyarányú megmagyarázhatatlan megfigyelést.” Ez magyarul azt jelenti, hogy a Condon-jelentést nem fogadták el sem az UFO-pártiak, sem a leginkább érintett, a problémát ismerő kutatók sem. Nem sok hiányzott (akkor, mert később aztán erre is sor került), hogy Condonnak szemébe mondják: „Csaló!” Most már tudjuk azt is, hogy a kutatások megindulásakor sok UFO- szervezet is felajánlotta: rendelkezésre bocsátja archívumát, szemtanúi beszámolóit, fénykép- film- és egyéb anyagát. Ezt nem árt itt hangsúlyozni, ugyanis (főleg nálunk) sok „ismeretterjesztő újságíró” ma is hangoztatja, hogy az ufológusok mereven elzárkóznak a tudományos kutatások elől, hisz így „lelepleződnének a szélhámosságaik”. Erről szó sincs, és már húsz évvel ezelőtt sem volt. Condon és ezzel megbízott társa, Róbert Low hosszas tárgyalásokat folytatott az egyik legismertebb amerikai UFO-kutató társaság, a National Investigations Commitee on Aerial Phenomena (NICAP) vezetőjével. A NICAP archívumaiban akkor 9300 megfigyelés teljes dokumentációja volt, ezek közül körülbelül 200 mérnökök, pilóták, repülőtéri személyzet tagjai és tudósok által megfigyelt UFO-kkal volt kapcsolatos. De a Colorado Egyetem - vagyis Condon - végül mégsem méltóztatott átnézni e dokumentumokat, nem akarta kihallgatni a szemtanúkat. Vajon miért? Ugyanígy nem

vették figyelembe egy másik UFO- figyelő vállalkozás több ezres gyűjteményét sem. Pedig mondják, akik már elő is készítették az anyagot számítógépes feldolgozásra a Condon Bizottság számára - ezek a dokumentációk csak néhány igen híres esetben fedték egymást, valójában tehát legalább 5-6000 olyan megfigyelés veszett így kárba, amely pedig lényegi, igazi tárgya lett volna a Colorado Bizottság munkájának. Condon végig megmaradt a Légierő birtokában lévő régi 12.000 adat elemzésénél, no meg persze az „őrültek” jelentéseinél. Itt kell megjegyeznünk, hogy ez valójában szerződésszegést is jelentett, ugyanis a bizottság munkájában a légierő adatain kívüli adatokat kellett volna figyelembe venni. Végső soron, mint már említettük, részletes elemzésnek mindössze 90 esetet vetettek alá, ezek közül 87 földi megfigyelőtől származott, 3 esetet pedig a kozmoszban figyeltek meg. De 14 olyan esetet is újra „vizsgáltak”, amelyről a Légierő már megállapította, hogy téves adatfelvétel miatt kerültek a gyűjteménybe. A „harmadik típusú közeli találkozások” közül - amelyek pedig a legrejtélyesebbek, de ezáltal talán a legtöbb eredményt is hozhatták volna tudományos szempontból - csupán 10 esetet vettek figyelembe, ezek közül is alapjában véve csak egyet magyaráztak meg úgy-ahogy, ugyanis egyszerűen kijelentették, hogy annak „pszichológiai magyarázata van.” Az ember ilyenkor azon gondolkozik el leginkább, ki is volt hát Edward U. Condon? Ne felejtsük el, a háború óta a kormány megbízható embere, aki külön bizalmas munkái révén és miatt a Manhattan-terv végrehajtása óta állandó kapcsolatban állt a titkosszolgálatokkal, legfőképpen a CIA-vel. Ezt mindenki tudta. Azt is, hogy természettől fogva lojális ember, megbízóinak minden kívánságát teljesíti. Akkor miért nem teljesítette a szerződésben foglaltakat, miért nem vizsgált meg mindent valóban tárgyilagosan? Ma már tudjuk: nincs itt ellentmondás. Ő igenis lojális volt végig, és azt tette, amit elvártak tőle - nem azt, amit a szerződésben aláírt. Az igazi utasítás ugyanis az volt: megnyugtatni a közvéleményt, mindenáron! Semlegesíteni a nagy hullámverést előidézni képes amerikai sajtót, lecsillapítani az UFO-lázat. A Kongresszust - az amerikai képviselőházat, parlamentet - is meg kellett nyugtatni, hiszen az ügyet már mindkét párti képviselők feszegették. Az sem utolsó érv, hogy ki kellett menteni a légierőt abból a kellemetlen, sőt nevetséges helyzetből, amibe az önmagát sodorta az előző évek szerencsétlen és átlátszóan hamis UFO-„vizsgálataival”. A CIA is elvárta, hogy az új és mindent betetőző, igazi és végleges, abszolút szuper UFO-jelentés olyan legyen, amilyennek szerintük lennie kell - és végre tömje be a száját minden kellemetlenkedőnek, akadékoskodónak. Nem Condon hibája persze, hogy mégsem így történt, de az biztos: ha „finomabban” vezeti le a játszmát, ha nem követ el ennyire szembetűnő hibákat, talán még ma is akadnának, akik hinnének neki. Jól látta előre a The Times cikkírója, mikor a jelentés közzététele után megjegyezte a lapban: „A jelentés csak új ellentéteket ébreszt UFO-ügyben.” Bizonyos jelentések arról szóltak, hogy Condon közvetlenül halála előtt, 1976 tavaszán állítólag bevallotta: a Colorado Bizottság jelentésének eredményét a CIA kezébe adta - még mielőtt egyáltalán elkezdődtek volna a vizsgálatok… Térjünk vissza Magyarországra, és kérem az Olvasót, ne csodálkozzon, hogy ide-oda „ugrálunk”. Végső soron ezzel is csak azt akarom bizonyítani, hogy az UFO-jelenséget a világon mindenütt megfigyelik, a jelenség globálisan tapasztalható. Egy kivonatos összefoglaló következik most olyan megfigyelésekből, amelyek kizárólag

Hajdú-Bihar és Békés megyében fordultak elő, és azok közül is csak azok kerültek bele ebbe ^válogatásba, amelyeknek szemtanúi megbízhatóak voltak, és a közölt információk részletei is aránylag pontos látottakra utalnak. Nem zárjuk ki persze, hogy ezen jelentések egy része szintén más okkal is megmagyarázható jelenségekről számol be, de többségük biztosan nem az. Az első Nyírábrány községben volt megfigyelhető 1972 szeptemberében. A bejáró dolgozók Debrecenből jövet a vasútállomásról mentek hazafelé. 20 óra körüljárt az idő, és ott aznap már sötétség és borús időjárás volt. Nyugati irányban (vagyis Debrecen felé) az emberek narancssárga foltokat láttak az égbolton. Ezek a foltok teljesen egyforma nagyságúak és egyenletesen narancssárga színűek voltak, fényerősségüket a teleholdhoz mérhetjük. Mozdulatlanok voltak, sem együttesen, sem külön-külön nem mozogtak. Szabályos rendben, három sorban helyezkedtek el, soronként 6-7 szabályos kör vagy kissé ellipszis alakú folt volt, egymástól átmérőjüknél kisebb távolságra. A jelenség körülbelül 30 percig tartott. Ám ezzel nem volt vége. Másnap hasonló körülmények között, ugyanabban az időben ismét megjelentek, és ismét körülbelül 30 percen át voltak láthatók. A nyírábrányiak ezt követően még három estén át látták őket, vagyis összesen öt egymást követő estén. A szemtanúk már pontosan nem emlékeznek (az esetről jóval később faggatták ki őket), hogy a harmadik vagy negyedik alkalommal történt-e - 8 óra 30 perc, tehát általában a jelenség időtartamának végefelé a szabályos alakzat annyiban megbomlott, hogy a déli oldalon az alsó folt hirtelen eltűnt. A többi megmaradt a helyén, mozdulatlanul. Körülbelül 5 perc múlva a hiányzó folt újra látható lett - visszajött? - az eltűnése előtti helyen. Úgy két perc múlva aztán egyidőben, egyszerre tűnt el az összes 19-20-21 fényfolt. Azóta azon a helyen semmi hasonlót nem láttak. Hozzá kell tennünk, hogy egybehangzó vallomások szerint a foltok minden este ugyanazon a helyen jelentek meg körülbelül 30 fokos magasságban, nyugati irányban. A megfigyelést környezeti vagy terepakadály nem gátolta, és mivel ilyen eléggé magas szögről van szó, földi fényforrásokkal nem téveszthették össze. Az akkor időjárási és látási viszonyok között az optikai csalódás lehetősége sem merül fel. A szemtanúk száma egy-egy alkalommal minimum 12 fő volt. A második esetet a Békéscsabától körülbelül 15 kilométerre lévő Újkígyós községből jelentették. Ez 1984 augusztusában történt (a pontosabb dátum hiányzik). Rendkívül tiszta nyári idő és kánikula volt aznap. Délután körülbelül 14 óra felé járt az idő. Ismétlem, az ég felhőtlen, szél sincs. A szóban forgó megfigyelő éppen a ragyogó égboltra nézett, amikor megpillantott egy viszonylag lassan, egyenletesen szálló szerkezetet. Figyelmesen nézte, ugyanis igen szokatlannak találta. A hasonló magasságban repülő, hagyományos motoros repülőgépek sebességénél lényegesen kisebb - a megfigyelő véleménye szerint csak mintegy 200-250 km/óra - sebességgel repült. A magassága kb. 2000 méter lehetett, ezt az egész megfigyelt időszak végéig tartotta. Tisztán kivehető volt a szerkezet alakja, de nem látszott rajta semmilyen megszokott szárnyfelület. Szabályos henger alakú gép volt, eleje kismértékben összetartó, de csúcsánál viszonylag nagy sugarú lekerekített gömbfelület; a végénél a palást és a végfal csatlakozása szintén lekerekített.

A megfigyelő egy vázlatot is készített róla; ennek alapján a hossza az átmérőjének kb. hatszorosa. Felülete teljesen sima és fémesen csillogó. A repülés közben semmilyen kísérőjelenség, például hanghatás nem volt tapasztalható. Kondenzcsík nem látszott sem akkor, sem később. Észleléskor a szerkezet a megfigyelőtől körülbelül 3 kilométerre volt, és mint már említettük, magasságát nem változtatva egyenletesen haladt délkeleti irányból északnyugati irányba. A megfigyelő a rejtélyes repülő testet mindaddig szemmel kísérte, míg csak látni lehetett. A harmadik esethez egyéb, hogy úgy mondj am „emberi” rejtély is csatlakozik. De lássuk előbb a tényeket. 1986 telének végén, vagyis február vér gén vagy március elején egy hétköznap késő délután Debrecen fölött délnyugati irányban szokatlanul erős fényű és nagy bolygó tűnt fel. Narancssárga fényt árasztott, de mérete meghaladta a különben szabad szemmel is látható bolygók méretét. A Nap ugyanakkor a látóhatár közelében volt, a Hold halványan látszott, több csillagot és bolygót akkor nem lehetett látni az égen. Csak azt az „idegent”. Ilyen körülmények között a megfigyelők arra gyanakodtak, hogy az a valami nem is bolygó lehet. Narancssárga színben erősen világított, eléggé hideg idő volt, és erős szél is fújt, ezért a szemtanúk többsége nem ácsorgott az utcán, nem figyelte tovább. Ennyi volt a jelenség és az többé nem ismétlődött meg. Ehelyett más bajok kezdődtek. Többen állították, hogy pár nap múlva a helyi újságban megjelent egy eldugott kis cikkecske - a szerkesztőség tájékoztatta a telefonon érdeklődő olvasókat, hogy azt a fényességet két bolygó együttállása okozta. Állítólag meg is nevezték a szóban forgó bolygókat. Ám némelyik szemtanú eltöprengett a dolgon, tudván, hogy a bolygóegyüttállás nem jelenthet többszörös fényerőt és legalább háromszoros méretnövekedést. Valakinek feltűnt, hogy az addig hetente csak egyszer nyitó csillagvizsgáló kupolája attól kezdve minden nap nyitva volt, ott tehát megfigyeléseket végeztek. Az egyik megfigyelő utánajárt, és szerette volna előkeríteni a szóban forgó cikkecskét, de nem sikerült a nyomára jutnia. Érdeklődésére a Napfizikai Obszervatórium, a TIT és más helyek nem nyújtottak lényeges információkat. De azt megtudták, hogy a kérdéses időszakban - és jóval előtte és utána - nem volt lényeges, jól látható bolygóegyüttállás. A negyedik megfigyelés ismét Békéscsaba környékén, ezúttal Fürjes településen történt 1986. október 10-én hajnali 1 óra 30 és 2 óra között. Az időjárás: éjszakai sötétség, holdvilág, teljes szélcsend, felhőtlen, csillagos égbolt és körülbelül + 10 C°-os hőmérséklet. Csapadék vagy nagyobb felhősödés sem a megelőző, sem az azt követő napokban nem volt. Fürjestől 1-2 kilométer távolságban délkeleti irányban váratlanul villámláshoz hasonló, hihetetlenül nagy fényerejű jelenséget tapasztaltak. A megfigyelő körüli több kilométer átmérőjű területen volt ez észlelhető. Villámhoz hasonlított, sőt azok közül is a ritka, rendkívül nagy erejűekhez - de az ég teljesen felhőtlen volt. Az is különös, hogy ezt a fényjelenséget semmilyen, általában megszokott csattanás, dörgés, morajlás nem követte. Egyáltalán, hanghatás nélkül zajlott le. Csak egyszer történt meg, a fénycsík körülbelül 60-70 fokos látószögtől a teljes sík földfelszín fölött 200-300 méterig tartott, így az alsó széle nem ért el semmilyen felszíni tárgyat vagy objektumot. Nagyjából függőleges irányú, közel egyenes volt, a villámoktól eltérően nem volt „cikk-cakkos”, bár néhány kis törésszögű tagozódás megfigyelhető volt benne.

Ezt követően a fénycsík helyén kékes színezetű csillogó, ködszerű képződmény lebegett körülbelül 5-6 percig, ami közben folyamatosan halványodott és részben szétoszlott. A ködoszlop a holdfényben acélkékes színben csillogott. Kismértékű rétegmozgás hatására helyenként a függőleges ködoszloptól 10-30 méter hosszú részek eltolódtak, és így a fényjelenség utáni egyenes ködoszlop tagolttá vált. A köd valószínűleg anyagjellegű lehetett, ha a légmozgás hatására tagolttá vált. A szemtanúk mondták: „A jelenség után közvetlenül valamilyen szokatlan, addig sohasem érzett különös, kellemetlen és nagyon intenzív szagot éreztünk, ráadásul elég hosszú ideig, körülbelül 20-30 percig.” A két megyéből összegyűjtött megfigyelések között természetesen szerepel a „debreceni mentőautós” ügy is, ezért azt most nem ismétlem meg. De talán nem árt megjegyezni, hogy a Hajdú-Bihar megyei UFO (vagy más?), megfigyelésekkel foglalkozó emberek is a Népszabadság már említett cikkét elolvasva, azon tanakodtak, hogy ha valóban gömbvillám követte kétszer is a mentőautót, akkor az „biztosan nagyon intelligens gömbvillám volt, mert másodszorra felismerte ugyanazt a mentőautót, amit előzőleg Hajdúdorogtól Hajdúböszörményig követett.” Ami amúgy is nehezen hihető, hiszen egy országos főúton még éjszaka is talált volna magának egyéb arra haladó gépjárművet. Persze lehet, hogy ez nem ugyanaz a gömbillám volt - ha gömbvillám volt egyáltalán, aminek méretei és élettartama is ellentmondani látszik. Abban az ügyben említés történt Józsa községről is. Nos, ez a falu később ismét felbukkan az ehhez hasonló megfigyelések körében. Józsa környékén 1986. december utolsó napjainak egyikén a téli útellenőrző szolgálat egyik tagja éjszakai járőrszolgálatban volt Hajdúböszörmény és Debrecen közötti főútszakaszon. 2 óra 30 és 2 óra 40 perc között a 70-es kilométerszelvény körül délnyugati irányban az úttól körülbelül 250-300 méterre - a megfigyelő szavait használva - egy „kivilágított lakókocsit” látott. Ablakain narancssárga fény áradt ki. Hangsúlyozni kell, hogy mindez Karácsony és Újév között volt, amikor valódi lakókocsi aligha járhatott az ősszel bevetett, hófoltos szántóföldön. A megfigyelő akkor meglehetősen fáradt volt, nem töprengett a dolgon, csak annyi fordult meg a fejében, hogy valószínűleg éjszakai mélyszántást végeznek, és a kivilágított tárgy valamilyen vontatmány, kerekes kuckó, ami az erőgépek vezetőinek éjjeli pihenését biztosítja. Csak később döbbent rá, hogy december végén semmiféle mezőgazdasági munkát nem végeznek. De ha még ilyesmiről lett volna is szó - nem vontattak volna lakókocsit a szántóföldre, mikor a gépállomás az adott ponttól mindössze másfél kilométerre, a szántóterület szélén van. Az észlelési helytől egy kilométernél közelebb nincs sem tanya, sem egyéb épület. Ellenben a jelenség helyétől mintegy 100-150 méterre van egy magasfeszültségű távvezeték. Nem árt megjegyezni, hogy körülbelül másfél héttel később, tehát 1987. január elején egy éjszaka - ezt a következő oldalon tárgyaljuk - ugyanott állítólag ismét láttak hasonló jelenséget. Azt is hozzá kell tenni - írják beszámolójukban a helybéliek -, hogy ez majdnem ugyanaz a hely, ahol a „mentőautós” ügyből ismert „gömbvillám” két alkalommal is leszállt - a két pont közötti távolság nem több 1200 méternél. Az ügynek még nincs vége. Ugyanazon a helyen pár nappal később - pontosabban 1987. január 9-én, pénteken éjszaka történt a következő eset. A téli útellenőrző szolgálat egy másik

tagja szintén éjszakai őrjáratát tartotta, és Hajdúböszörmény felől haladt Debrecen felé. Ez az ember mit sem tudott kollégája körülbelül tíz nappal korábbi „lakókocsis” megfigyeléséről, az később vált ismertté. Csendes téli éjszaka volt, borús idő, aránylag jó látási viszonyok és +2 C° körüli hőmérséklet. Ugyanabban az időpontban, mint az első esetben, tehát 2 óra 30 és 2 óra 40 perc között, szintén a 70-es kilométerszelvényben az úttól délnyugati irányban mintegy 25-300 méterre a szántóföldön valamilyen tárgyat látott, amelynek ablakain fény szűrődött ki. A megfigyelő először azt hitte, hogy tanya van ott, de jól ismerte az utat és rájött, ott semmilyen lakott hely nincs. Lassította gépkocsiját és jobban figyelt. Elmondása szerint nagyon megijedt, amikor egy… UFO-t pillantott meg a havas szántáson. Az UFO a távvezetéktől mintegy 200 méterre két, bálákból felrakott szalmakazal között a földfelszínen állt. Az objektum átmérője körülbelül 15 méter lehetett, magassága az átmérő fele vagy kevéssel több. Alakja vastag diszkoszhoz hasonlított, pereme le volt kerekítve. Az UFO középvonalában a peremén körbe ablakok voltak, amelyek közül 8 vagy 10 látszott az út felé eső oldalon. Az ablakok köralakúak voltak, átmérőjük az űrhajó nagyságához történő viszonyítás alapján körülbelül 80-90 centiméter lehetett. A közöttük lévő távolság60-70 centiméter. A kiszűrődő fény meleg, sárga színű, egyenletes volt. Az ablakok között az átmérőjük vastagságának körülbelül egyötödén széles szürke-fehér színű fénycsík látszott. Ennek fényintenzitása lényegesen gyengébb volt, mint az ablakok fénye. Az ablaksor alatt, az út felöli oldalon, egy ajtónyílás volt, amelynek méretei: magasság kb. 150-160 centiméter, szélessége kb. 140-150 centiméter. A nyílás az ablaknál erősebb, de azzal megegyező színű fényt bocsátott ki. A nyílás előtt az űrhajón kívül két alak mozgása látszott, belül a padlózaton egy alak állt. Ruházatuk nem csillogó, hanem sötét színű volt. A kívül mozgó alakok a nyílás feléig értek. Az űrhajó (?), felső részének közepéről 2-4 másodpercenként fényvillanások látszottak. A fénynyaláb sárgás színű, de az ablakok színétől eltérően fehérebb volt. Sajnos a megfigyelő a mozgó alakokat látva, pánikszerűen elhagyta az észlelés helyét. Másnap délelőtt 9 óra körül több napig tartó erős havazás kezdődött, ami a leszállás nyomait teljesen eltüntette. A havazás megszűnése után a leszállási helyen a hóra több száz varjú telepedett úgy, hogy a fehér, havas területen éppen a madarak rajzoltak ki egy nagy fekete foltot, mintegy jelölve azt. Az útellenőrök végre egymás között is megbeszélték a látottakat, és attól kezdve rendszeresen figyelték az ominózus 70-es kilométerszelvényt, és persze nem csupán azt - eddig eredménytelenül. Térjünk vissza ismét Debrecenbe. Itt 1987. augusztus 17-én, hétfői napon egy villamosmérnök munkavégzés közben este 21 óra és 21.15 közötti időben mozgó, fényes foltra lett figyelmes. A megfigyelő az Árpád téren állt és egyértelműen felismerte: ez egy repülő szerkezet és állítása szerint nem földi eredetű technikát képviselt. Az UFO szabályos kör alakú (feltehetően gömb) és narancssárga színű volt. Nagysága a látóhatár szélén lévő teliholdéhoz volt hasonló. A narancssárga felület homogén fényű volt. Az objektum északkeleti irányból jött, és a megfigyelő fölött haladt tovább délnyugati irányban, egyenes vonalban. A szemtanú nem tudta felbecsülni a

sebességét. Az objektumot mindaddig látta, míg azt az épületek lehetővé tették; a megfigyelési idő azonban így sem volt több mint körülbelül 14-16 másodperc. A sajtó erről nem számolt be. Az előző megfigyelés után 6 nappal, 1987. augusztus 23-án Hajdúböszörményben láttak UFO-t. A megfigyelő személy nyugati irányban vette észre a repülő objektumot. Az időpont mondhatjuk: „a szokásos”! - éjjel 2 óra és 2.30 között. A repülő tárgy mérete a bolygók nagyságánál kissé nagyobb, az alakja kör alakú, fénye a csillagok fényénél fehérebb volt. Balmazújváros irányából Hajdúnánás irányába, vagyis megközelítőleg észak felé haladt. Mozgása közben egy belőle kiinduló, keskeny, feltehetően „nyalábolt” narancsszínű fénycsóva pásztázott nyugati és keleti irányokban. Aztán hirtelen nagy sebességre gyorsított, és átkerült egy másik pont fölé, ahol megtorpant a levegőben. Ez a pont az első megpillantás pontjától körülbelül 10-15 fokkal tért el. A szemtanú szerint a nagy sebességű mozgást szemmel nem lehetett követni. Az UFO új helyén is hasonlóképpen pásztázott a fénycsóva, de itt közben nem mozgott, „állt” a levegőben. Körülbelül 30 perces megfigyelés után (!), arról a helyről, ahol lebegett, hirtelen eltűnt. A mozgást ekkor sem lehetett követni. Mintha szétfolyt volna a levegőben. A mozgás magasságát a megfigyelő nem tudta felbecsülni. És végül ismét egy debreceni megfigyelés. Erre 1987. szeptember 14-én került sor. A megfigyelők ketten voltak. A debreceni Görgey utcán sétáltak, teljesen tiszta, derült idő volt. Az esti órákban a nap még melegen sütött, viszont elég erős nyugati szél fújt. A két megfigyelő - egy felnőtt és gyerek - közül a gyerek vette észre az UFO-t, több ízben szólt a felnőttnek, nézze meg, mi repül ott? Mint kiderült, egy meglehetősen ritkán látható UFO-t figyelhettek meg. Debrecen északi szélén a Nagyerdő nyugati oldala fölött egy szabályos henger alakú UFO repült nagyon lassan, pontosan északi irányba. A két megfigyelő 18 óra 05 perckor pillantotta meg és 18 óra 08-ig látta. Ezen idő alatt az objektum egyenletesen, lassan mozgott. A három perc után nyomtalanul eltűnt. Az égbolt akkor a látóhatár szélétől 20-25 fok magasságig teljesen felhőmentes volt, az objektum azonban még a felhősáv elérése előtt tűnt el. A mozgást nem kísérte sem fény, sem hang-jelenség, és kondenzcsík sem volt. A megfigyelő felnőtt még körülbelül 30 percig szemlélte ugyanott az eget - hátha felbukkan ismét? —, de a légtérben semmilyen elváltozást nem fedezett fel. A tárgy, repülési magassága körülbelül 2000 méter lehetett. Az objektum alakja: szabályos henger a végein lekerekítve. Észleléskor majdnem pontosan a megfigyelők fölött haladt el, tehát mindenképpen látniok kellett volna, ha van szárnyfelülete. Semmi kiálló rész nem volt rajta. A hossza az átmérőnek körülbelül 8 vagy 9szerese, a színe: a nap fényében kissé csillogó fehér fémszín. A megfigyelő azt is megjegyezte, hogy az utcán haladó emberek közül senki más nem nézett felfelé. Ami azért különös, mert a tárgy - bár nem bocsátott ki fényt vagy hangot -

nagysága miatt eléggé szembetűnő lehetett, ha a hatéves kislány is észrevette. Mellesleg a kislány sem fogadta el a kényszerű magyarázatot, hogy repülőgépről volt szó - olyat látott már eleget, de „ez nagyon más volt”. Vonjuk le a következtetéseket. Ezekből többféle is akad. Az egyik az, hogy az első, az 1972-es eset kivételével a többi kilenc 1984-1987 közötti aránylag rövid időszakban történt, ráadásul viszonylag kis területen, Debrecen és Békéscsaba környékén. Ez évi átlagban is három-három megfigyelést jelent - pedig ezeket csak egy szűk kör végezte. Tehát feltehető, hogy 1) ugyanezen a területen mások is láttak ilyesmit, csak nem került nyilvánosságra, mert ilyen vagy olyan okokból eltitkolták; 2) ha így áll a helyzet, Magyarország más vidékein hány hasonló megfigyelés történhetett, amelyekről semmit sem tudunk? Nem árt persze kritikusan végigfutni ismét az előbb ismertetett eseteken. A legelső dolog, ami eszünkbe jut, az az ismert tény, hogy Debrecen környéke a katonai repülők tevékenységének színhelye, kedvező időben egész nap száguldoznak a város fölött és környékén a különféle vadászgépek. Feltehető, hogy olykor-olykor egyéb légi kísérleteket is folytattak vagy folytatnak. Mindazonáltal nem valószínű, hogy az összes légkörben tapasztalt jelenséget ennek számlájára lehetne írni. Ebből a szempontból főleg az első, 1972-es nyírábrányi eset gyanús (a kb. húsz, három sorban rendszeres alakzatként megjelenő fényfoltról van szó), főként azért, mert a jelenség ugyanabban az irányban és időpontban ötször ismétlődött. Ez szerfölött kevéssé jellemző az UFO-kra. Sokkal inkább az, hogy nagyon rendszertelenül bukkannak fel itt vagy ott, ekkor vagy akkor. A békéscsabai észlelésekről is sokaknak a város melletti nagy sportrepülőtér jut eszébe, akad talán olyan olvasó is, aki úgy véli, az „UFO-megfigyelők” sárkányrepülőt vagy valami hasonló modern dolgot, esetleg léggömböt láttak. A jelek azonban nem erre mutatnak. Tanácstalanul állunk a hármas számú, szintén debreceni beszámoló előtt. Nem érv, hogy a helyi sajtó írt-e valamiről vagy sem, és hogy mekkora nyüzsgést tapasztalt valaki a helyi csillagvizsgálóban. Az persze elgondolkoztató, hogy az „illetékesek” (amennyiben azoknak kell őket tekintenünk) egymástól eltérő vagy esetleg, állítólag megtévesztő magyarázatokkal szolgáltak az érdeklődőknek. Meglehetősen tanácstalanul állunk a fürjesi esettel (a nagy „villámlással”) szemben. 1986 kora nyarán én magam is tapasztaltam hasonlót. Egy másik megfigyelővel együtt Debrecen környéki író-olvasó találkozókról késő este-éjszaka haladtunk Szolnok irányába. A püspökladányi kereszteződéstől csaknem Szolnokig négyszer vagy ötször tapasztaltunk ilyen gigantikus méretű felvillanást, ez azonban olyan benyomást keltett, mintha valamilyen elektromos berendezés működne a közelben. Ez is száraz, felhőtlen időben történt. Mivel robogó gépkocsiban történt az észlelés, semmi konkrétumot nem tudok mondani, szagot sem éreztem, ködfelhőt sem láttam. A két mentőautós észlelésről már elmondtuk véleményünket. A józsai második és harmadik eset - vagyis az előbb „lakókocsinak” nézett, majd később már UFO-ként leírt jelenség azért is elgondolkoztató, mert ismétlődő helyszín- és időadatok vannak az ügyben. Másrészt, és ez még fontosabb talán, Magyarország területén első ízben találkozunk „ufonauták” észlelésével, kis híján ez is egy „harmadik típusú találkozás”, ha úgy vesszük. No de az a baj, hogy csak egy magányos megfigyelő volt, akivel sok minden történhetett, és

beszámolóját kétségekkel kell fogadnunk. Mindjárt más lenne a helyzet, ha több megfigyelő látta volna ugyanazt a jelenséget, még jobb, ha azok egymástól függetlenül tapasztalták volna. A következő észlelés - amikor a debreceni mérnök az Árpád térről látott egy UFO-t, szokványosnak mondható, nincs benne semmi rendkívüli. Ez az a tipikusnak mondható megfigyelés, amit szerte a világon, mondhatni nap, mint nap végeznek. Ugyanezt mondhatjuk el a hajdúböszörményi éjszakai észlelésről is. Még az sem rendkívüli, hogy egyes UFO-k a beszámolók szerint nagy sebességgel változtatják helyüket, aztán mozdulatlanul „függve” maradnak az égbolton. Az utolsó debreceni észlelésnek mindenképpen előnye, hogy két megfigyelő volt, akkor is, ha a másik egy hatéves gyerek csupán. Mint a lengyelországi Wolski-esetből tudjuk, olykor éppen egy gyerek megerősítő vagy cáfoló beszámolója nagyon értékes lehet akkor is, ha a gyerek nem képes pontosan leírni a látott tárgyat. Ilyenkor az észlelés, egy tény megerősítése a szerepe, és azt jól teljesíti is. Végső következtetésünk egy kívánság lehet: ha megváltozik a tömegtájékoztatás viszonya az UFO-ügyekhez, akkor az eddigi és az ez utáni megfigyelésekről is tudomást szerezhetünk szélesebb körben. Ha nem kell majd az észlelőknek attól tartaniuk, hogy kinevetik őket, és lesz olyan hely is, ahol megfigyelésüket bejelenthetik - sokkal több esetről szerzünk tudomást. Nem szabad felülnünk annak - az ellenpártiak által gyakran sugallt - nézetnek, hogyha valahol kihirdetik: „jelentsék, ha UFO-t láttak” - ezrével dőlnek a (hamis) információk, csak azért, mert ilyen felszólítás történt. A helyzet valójában éppen fordított: amikor végre az emberek kinyithatják a szájukat - tudjuk ezt az élet más területeiről is! végre fény derül sok addig elhallgatott tényre. Ez feltehetően UFO-ügyben is így lenne. Mindenképpen arra kell törekedni, hogy Magyarországon is legalább minden megyében legyen egy hely, egy ember, egy telefonszám vagy minimum egy postafiók, amiről mindenki tud, és oda bejelentést tehet. Más kérdés, hogy ez messze nem elégséges - kell több, különböző szakemberekből összetevődő bizottság is, amely a bejelentett eseteknek utánajárna. Külföldi, szocialista országbeli példák alapján is okvetlenül kellene lennie e bizottságokban műszaki szakértőknek, lehetőleg repülésügyi kutatóknak, orvosoknak, s bizony még csillagászoknak is, ha lehet. És persze nem ártana a pszichológusok, vagy mondjuk ki nyíltan: olykor bizony a pszichiáterek jelenléte sem, hisz sajnos a bejelentések jelentős része (ebben már most biztosak lehetünk!), nem teljesen normális emberektől származik majd. Ezek azok, akik mindenféle módon szeretnének feltűnni; ott vannak, ha eltűnt gyerekeket keresnek, még bűntények elkövetését is magukra vállalják, élénken pletykálnak, saját magukról valótlan híreket terjesztenek, a környezetük fölé szeretnék magukat emelni, stb., stb. Ezek ellen csak az objektív, tudományos szempontokra épülő kutató bizottságok vehetik fel a harcot ezen a téren is.

4 UFO-KATASZTRÓFÁK

Néha az az ember érzése, hogy az állítólagos űrlényeket nem az UFO-hívők, hanem inkább az ellentábor találj a ki. Ugyanis sokszor rendkívül bárgyú dolgokat terjesztenek ezzel kapcsolatban - mint már céloztam rá. Ezen belül azonban van egy még különösebb témakör: a halott UFO-űrhajósok ügye. Ez néha már afféle modern mondára emlékeztet, tízvalahány évenként felbukkan a világsajtóban vagy csak egyes országokban, megtárgyalják, „lenyúzzák” az ügyet, amennyire lehet - aztán csönd van pár évig, majd valahol ismét újrakezdik. A megrögzött UFO-hívők szerint azonban mindez azért történik így, merthogy „igenis van a dologban valami”, nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Nos, nézzük meg nagy vonalakban, hol tartunk ezen a téren, és mit állítottak sokan sokfelé? Lássunk elsőnek egy magyar nyelvű híradást, ám ez feltehetően egy amerikai újság cikkének fordítása. Bevezetőben a szerzők azt állítják, hogy a tudomány ma már nem tagadja annak lehetőségét, hogy távoli világok értelmes civilizációi ellátogassanak a Földre (az a baj, hogy ezt csak egyes tudósok nem tagadják, míg a jelek szerint a többség igenis tagadja). Hogy ilyen látogatások napirenden vannak, azt csak az ufológusok állították, igazi természettudományos bizonyíték nélkül. Vagy - írják az amerikai riporterek - eddig ez volt a helyzet, most azonban… és akkor jönnek a tényekkel kevert találgatások. Mindenesetre tény, hogy a riport megjelenése idején, vagyis 1975-ben 15 millió (később, a nyolcvanas években a teljes lakosság 35 %-a, vagyis 75-80 millió ember!), vélte úgy a Gallup-Intézet közvéleménykutatásai alapján, hogy UFO-k igenis vannak, sőt ennyien állítják, hogy láttak is ilyen azonosítatlan repülő testeket. Jól bevált módszerünk értelmében feltesszük, hogy ezeknek legalább a 95 %-a valami mást, nem a mi értelmezésünk szerinti UFO-t látott akkor is sok tízezer megmagyarázhatatlan eset marad, és ezzel bizony már számolni kell. A kérdés tehát megválaszolásra vár, és ha az „élő UFO-t” nem lehet rendelésre megfigyelni az előre „megbeszélt” helyen és időben, valami másféle módon kell a probléma közelébe férkőzni. Például a „halott UFO révén”. Vagyis: különböző pletykák keringenek arról, hogy ezek a repülő objektumok sem egy szupertechnika termékei, vannak, akik állítólag láttak már szerencsétlenül járt UFO-kat. Mint a Titkok könyvében említettem, beszámoltak UFO-k felrobbanásáról, megsemmisüléséről is. Mielőtt gúnyosan mosolyognánk azon, hogy ezek szerint az azonosítatlan repülő objektum „veszélyes üzem”-e, gondoljunk csak bele: fogalmunk sincs arról, milyen hajtóművet hajt egy általunk ismeretlen energia, és annak milyen hatásai lehetnek a környezetre, és a földi környezetnek a hajtóműre? Az biztos, hogy igen magas fokú műszaki találmányról lehet szó, amely általunk még ismeretlen fizikai alapelvek szerint működik. Az is feltehető, hogy ez a hajtómű a maga nemében még nem tökéletes (van egyáltalán tökéletesen működő gépezet?), és használata bizonyos veszélyekkel jár a felhasználók számára. Mi hajlamosak vagyunk szupertechnikát látni ott is, ahol az egyáltalán nem az. Nos, abból indultunk ki, hogyha egy UFO szerencsétlenül jár, kis szerencsével ráakadhatunk legalább néhány alkatrészére, roncsaira, nagyobb szerencsével esetleg teljesen ép, csak meghibásodott és ezért újabb startra, eltávozni képtelen szerkezetre. Sőt, a benne utazókra is - élve vagy holtan! Mondanom sem kell, a dolog nagyon izgatta az emberek fantáziáját, főleg a második

világháború után, amikor egyre több UFO-ról, sőt néha azok valóságos „inváziójáról” hallottunk. A szóban forgó cikk szerzője az amerikai riporterek anyagát fordította magyarra az emigráns lapban. Ezt itt azért hangsúlyoztam kétszer is, nehogy valaki propagandafogásnak vegye, amit én is már sokszor állítottam a CIA és más amerikai kormányszervek dicstelen szerepéről az UFO-val kapcsolatos ügyekben. Itt is olvashatjuk, hogy - szó szerint idézem: „A kételkedők és tagadók azt ismételgetik, hogyha valaki csak egyszer, egyetlenegyszer produkálna kézzelfogható és letagadhatatlan bizonyítékot! Nos, úgy látszik, hogy ilyen bizonyíték igenis van, sőt évtizedek óta volt, de azt az amerikai légierő és a kormányszervek mind ez ideig hétpecsétes titokként kezelték. (Kiemelés az Új Világ szerkesztőségétől - N.I.) De folytassuk a beszámolót: „Az első leleplezést körülbelül két hónappal ezelőtt tette az egyik amerikai rádióállomás. A hír azonban szűkszavú volt, és nem nevezett meg semmiféle forrást. Úgy döntöttünk, hogy ez nem elégséges a beszámolóhoz, és ezért vártunk. Most az egyik amerikai hetilap, amely sokmilliós példányszámban jelenik meg, a közvélemény elé tárta mindazt, amit riportereink egy csoportja az elmúlt hetekben felderített.” Közbevetőleg hadd jegyezzem meg, korántsem valamilyen UFO-újságból idézünk. Itt olyan dolgokról van szó, amelyek - mint ott is írták - valóban nagyon sok millió példányban kerültek az olvasók elé. Sejtem, a CIA és a katonai-kormányzati szervek és titkosszolgálatok nagy bosszúságára. De folytassuk a beszámolót, hogyan is dolgoztak az amerikai riporterek? „Felkeresték mindazokat a helyeket, amelyeknek neve felvetődött, tanúkat kutattak fel. Az alábbiakban az ő összegyűjtött adataikból készült kivonat magyar fordítását adjuk. Hangsúlyozzuk: ez sem hivatalos közlemény, de már sokkal több a szóbeszédnél és puszta találgatásnál.” Ezután következik az „Egy UFO kényszerleszállást hajt végre” című fejezet. Ebből kiderül, hogy Rober Carr, a dél-floridai állami egyetem már nyugdíjas professzora 1948-ban szemtanúja volt az esetnek. Az észlelés a New Mexico állambeli (USA) Aztec község mellett volt, ez közel volt a coloradói határhoz. Az UFO kényszerleszállást hajtott végre, és a „zsákmányolt” szerkezetet mind a mai napig a légierő Wright-Patterson nevű támaszpontján őrzik. Egy 31 láb (körülbelül 9 méter) átmérőjű diszkosz alakú, vagyis korongszerű repülő testről van szó. Carr professzor akkoriban a közelben élt az egyik farmon. Látta aztán a három lábon álló ezüstös testet is. A gépezet sértetlen volt, csupán a tetején lévő átlátszó, műanyaghoz hasonló anyaghoz készült burán tátongott egy lyuk. Azt a csészealjat senki sem lőtte le, és nem is kényszerítették leszállásra - valamilyen, feltehetően műszaki hiba után a vezérlő szerkezet automatikusan tette talajra a gépet. Robert Carr elmondta még, hogy rögtön ezután számos repülőgép érkezett a környék legnagyobb légitámaszpontjáról, a híres Edwards Air Force Base-ről. Magas rangú repülőtisztek és egy vizsgálóbizottság. Az ügynek ez a része még kénytelen-kelletlen a környékbeli civil szemtanúk előtt folyt, amíg az UFO-t el nem szállították onnan. Nem világos, Carr honnan tudja azt is, ami ezután következett be? A következő állításai igazak vagy csak találgatások, feltételezések? Mindenesetre a beszámoló folytatódik. Állítólag felnyitották a szerkezet ajtaját vagy ajtóit és az űrhajó (azt hiszem, most már nyugodtan használhatjuk ezt a szót) belsejében tizenkét emberi formájú, mozdulatlan lényt találtak. A mozdulatlanság oka az volt, hogy már nem éltek. A jelek szerint a burkolat sérülése

következtében beállott nyomáskülönbség miatt vesztették életüket. A testek még nem hűltek ki teljesen. A hullákat azonnal az Edwards légitámaszpontra szállították, ahol van elektromos hűtőberendezésekkel ellátott halottaskamra is. A vizsgálat, a nyomozás és kihallgatások heteken át tartottak. „A légierő valamilyen módon rávette az érdekelteket és a tanúkat, hogy hallgassanak.” Most persze úgy látszik - írták 1975-ben az amerikai újságírók hogy ez a titoktartás eléggé megkopott, és azok, akik még egyáltalán élnek a tanúk közül, talán mégis hajlandók lesznek beszélni. Mint Róbert Carr, aki nem volt érdekelt, csak külső szemtanú. Én a magam részéről itt közbevetnék valamit. Ha a fenti sorok megfelelnek az igazságnak, felmerül egy űrhajózási kérdés is. Miért nem viseltek űrruhát az idegenek? Azért, mert hajójukat műszaki értelemben sérthetetlennek tartották? Vagy a földi levegő önmagában nem mérgező számukra, csak a nyomáskülönbség jelenthet halálos veszélyt? De erre a kérdésre nincs határozott válasz, sőt amennyire észrevettem az irodalomban, ezt nem is nagyon vetették fel eddig. Így hát mi is menjünk tovább. Állítólag az esetről azonnal értesítették Truman elnököt Washingtonban. Nem tudni, a kormányzat milyen utasítást küldött a helyszínre, annyi azonban bizonyos, hogy Truman maga személyesen sohasem látogatott el megnézni az UFO-t és halott legénységét. Hat orvosdoktorból álló csoportra bízták a boncolást. Ezek fel is boncolták a holttesteket, erről fényképeket, sőt mozgófilmet is készítettek. Nagyvonalakban a következőket állapították meg - Carr szerint: A lények határozottan a földi emberekhez hasonlítottak, de méreteik kisebbek voltak. Testmagasságuk a 3 és 4 láb (90-120 cm) között mozgott. Nem voltak „zöld emberkék”, de feketék vagy barnák sem, hanem fehér bőrűek. Belsejükben ugyanazokat a szerveket találták, mint a földi emberekben. Vérképük is emberi volt. Gének és kromoszómák vizsgálatai alapján is fennáll a földiekkel való keveredés lehetősége. A vizsgálatoknak határozottan az volt az eredménye, hogy letagadhatatlan, közeli rokonságban vannak a mi bolygónkon élő lényekkel. Mindannyian hímneműek voltak, hajuk világos, szemük kék, fogsoruk hibátlan. Általában mindegyikük teste tökéletes volt a maga nemében. Korukat a külső vizsgálat alapján 30 év körülire becsülték, de amikor felnyitották a koponyákat, olyan agyakat találtak, amelyek többszáz éves korra mutattak. Erre a barázdáltságuk bonyolultsági foka mutatott. Az egyik orvos állítólag megegyezte, hogy ilyen finom barázdáltságú agyat még nem látott. Ám nem mutatkoztak az idős korral együtt járó elváltozások. A testeket - így a riporterek - a boncolás után hűtőbe tették és a mai napig is ott őrzik. Hány ilyen eset volt? Merthogy csak amerikai viszonylatban is többről beszélnek, és hallottunk Norvégiában, sőt a Szovjetunióban és másutt lezuhant UFO-król. Az amerikaiak más tanúkat is felvonultattak. Egy C. M. Tenney nevezetű illető a montanai Conrad városban volt virágkereskedő, és egy alkalommal autójából figyelt meg azonosítatlan repülő objektumokat, amelyek az ő autóját követték a levegőből, ám az egyik jármű lezuhant és nagy füst csapott fel a szerencsétlenség színhelyén. Amikor észlelésének híre elterjedt a környéken, a kereskedőt beidézték a közeli Malstrom Air Force Base légitámaszpontra, és kihallgatták. Ekkor egyúttal azt is látta, amit a szerencsétlenség színhelyéről a támaszpontra szállítottak: a roncsok között állítása szerint itt is voltak lények, de teljesen összeégett

állapotban. Az úgynevezett „Roswell-incidensről” bővebben olvashatnak Hargitai Károly Társbérlők a Naprendszerben. Az UFO-jelenség című (Budapest 1988, Akadémiai Kiadó) könyvében. Robert Carr szerint ugyanabban a New Mexico amerikai államban később találtak egy másik repülő korongot, de ez már jelentős mértékben elégett, és a testek is a bomlás állapotában voltak. Ez arra mutat, hogy a balesetet senki sem látta, és csak jóval később, talán véletlenül fedezték fel a roncsot a lakott területektől távol. Aztán állítólag volt egy harmadik UFO-roncs is, ez jóval délebbre, nem is az USA, hanem Mexikó területén zuhant le és nem tudni, milyen manipulációkkal érték el az amerikaiak, hogy Mexikó engedélyt adjon a roncs kivitelére az országból. Az ügyletet és a szállítást állítólag a CIA szervezte meg, amin az előzmények ismeretében nem is csodálkozunk már. Erről az esetről még szó lesz ebben a fejezetben. Meddig a titkolózás? - teszik fel következő kérdésüket a riporterek. Végül már az ő türelmüknek is van határa, úgy látszik. Abban az országban, ahol nagyon is megszokták, hogy minden a nyilvánosság előtt zajlik, ez az eset évtizedek óta dühítheti a közvéleményt, nem is beszélve a tömegtájékoztatás embereiről. „A légierő magatartása még úgy-ahogy érthető. A katonák általában más szemmel nézik a dolgokat. És valóban nem lett volna egyszerű elismerni a légierőnek, amely az amerikai föld levegőből jövő támadások elleni megvédésére hivatott - hogy idegen repülő alkalmatosságok akadálytalanul be tudnak hatolni az ország közepébe. De a titkolózás mögött valójában szigorú kormányintézkedés lehet.” Bizonyosság, mint látjuk, még nincs. A cikk végén kifejezik reményüket, hogy ezekre a leleplezésekre most már kénytelen lesz lépni a washingtoni kormányzat… és lépett? - kérdezhetné valaki, a válasz: nem. Továbbra is csak a ködösítő „kiszivárogtatások”, állítások és azonnali cáfolatok vagy agyonhallgatások és némaság korát éljük ezen a téren. Azért arra kérem az olvasókat, ne értsék félre - valójában nincs bizonyíték arra, hogy ezek a történetek igazak. Hasonló témáról 1984-ben Magyarországon is láthattunk egy amerikai játékfilmet („UFO Arizonában”), amely pontosan a fenti recept szerint született, és nagyjából ugyanazt mondja el, amit az amerikai riporterek állítottak. De ez csak játékfilm, nem dokumentum. Jó, ha ezt nem felejtjük el. Ám gondolkozzunk csak logikusan. Ha csak egyszer, egyetlenegyszer valóban az emberek kezébe került volna egy roncs UFO és benne az idegenek hullái - ez akkora tudományos szenzáció lett volna, hogy itt a katonai érdekek nyilván háttérbe szorulnak. Még akkor is, ha a hadsereg megtarthatta volna magának az UFO-t addig, míg megoldja a hajtómű rejtélyét. Ez ugyanis ma az egyik hatalomnak a többi nagyhatalommal szemben haditechnikai előnyt jelentene, és sejtjük: nem kicsi előnyt. De az „UFO-lények” holttestéből aligha származna haszna a hadseregnek, azt nyugodtan átadhatná a tudósoknak. Mondhatja most valaki, hogy a kettő egymás nélkül nem megy, aki Á-t mond, annak B-t is kell mondania, vagyis az „ufonauták” testével mintegy „együtt járnak” azok járművének roncsai is, csak úgy hitelesek. A másik: ha lenne a dologban valami, a rámenős amerikai újságírók, tévések már holtbiztosán kiszedték volna a titkot az illetékesekből, addig nyüzsögtek volna, míg beférkőznek azokba a titkos támaszpontokba és hoznak - ha mást nem - hát legalább egy fotót valamelyik jól őrzött UFO-ról vagy jégre tett UFO-halottról, ami aztán elindíthatta volna a leleplezések és beismerések lavináját. De nem, évtizedek óta semmi ilyesmi nem

történt. Pedig ezek az amerikai újságírók, emlékezzünk csak, időközben leleplezték a Watergate-botrányt, az iráni-kontra fegyverszállítás ügyét, tömérdek visszaélést a vietnami háború idején, és azóta is szinte minden hónapban kipattannak nagy politikai és gazdasági botrányok. Ezt a sort a végletekig lehetne folytatni. Nem valószínű, hogy éppen egy ilyen alkalmat hagytak volna ki. Vannak ám, akik erre azt mondják: az UFO-ügy mérhetetlen fontosságát bizonyítja, hogy oly sok jelentős politikai ügyben nem tudtak akkora titkot tartani, mint ebben. Egyelőre ne vessük el ezt a feltevést sem. A Titkok könyvében említés történik (138-139. oldal) egy brazil város, Ubatuba tengerpartjának közelében történt esetről. Itt a szemtanúk azt látták, hogy a tenger felől közeledik egy UFO, majd a szemük láttára felrobban és darabjai a vízbe estek. Néhány partközeibe zuhant fémdarabot kihalásztak és több laboratóriumba elküldtek vizsgálatra. A rejtélyes anyag a vegyi analízis során rendkívül tiszta magnéziumnak bizonyult, olyan 99,9 %-os - tisztaságú, amit az ötvenes évek második felében sehol a Földön ipari méretekben nem tudtak előállítani. Ennyit állítottak a szakértők, és az UFO-pártiak számára világos volt a dolog: ez egy UFO-nak vagy a burkolata (tehát feltehetően javarészt ebből a fémből áll egy UFO!), vagy berendezésének egy darabja. Évekig nem is volt baj, az ellenpártiak hallgattak. A Condon-jelentés is foglalkozott az esettel, és arra a belátásra jutott, hogy 1940-ben a Dow Metallurgical Laboratory-ban - a Dow ipari konszern fémkohászati laboratóriumában - kísérleti céllal egyszer már létrehoztak ilyen tisztaságú fémet. Condonnak ez persze elég volt ahhoz, hogy ezt a bizonyítékot diszkreditálja - holott, ismételjük, még 1957-ben sem volt arra lehetőség a földi iparban, hogy ilyen tisztaságú magnéziumot ekkora mennyiségben létrehozzanak, gyártsanak. Vagyis Condon és a később ez ügyben megszólaló ellenpártiak „szakvéleménye” gyakorlatilag nulla, érvként szóba sem jöhet. Ha 1957-ben bárhol a Földön rendszeresen és nagyobb mennyiségben állítottak volna elő ilyen fémet, akkor esetleg eltöprenghetnénk azon, hogy egy titokzatos katonai célú jármű vagy rakéta, vagy valami más robbant szét a brazil partok előtt. De Brazíliától földrajzilag távol van minden akkori iparilag, kohászatilag fejlett hatalom (USA, Japán, Szovjetunió, Anglia, NSZK, stb.) így hát nem valószínű, hogy ezek valamilyen kísérleti eszközt próbáltak ki ott. Egyszerűen azok a fémdarabok tehát mindmáig egy, az adott időpillanatban a földinél fejlettebb technikát valószínűsítenek. Az ellenpárt maga is érezhette érvelése sántítását, mert a nyolcvanas évek elején újabb „felfedezéssel” álltak elő. Egy meg nem nevezett (vajon miért?), pirotechnikus „megoldotta a rejtélyt”. Kijelentette, hogy a talált anyag jellegzetes végterméke egy gyújtólövedéknek, amelynek robbanófeje por alakú magnéziumot és stronciumot tartalmaz. A távirányított lövedéket - így szól tovább az érvelés - valószínűleg a közeli katonai támaszpontról lőtték fel, de az ellenőrizhetetlenné vált és felrobbant. A sajátos magnéziumötvözetet a robbanás detonációja hozta létre, ezért olyan különös a rácsszerkezete… Még azt is hozzátette: bizony érthető, ha a katonai szervek mélyen hallgatnak a kudarcról, inkább hagyják, hogy elterjedjenek az UFO-t valószínűsítő pletykák. Nem tudom, észrevették-e, hogy ez a görcsös magyarázkodás eléggé hihetetlenül hangzik. A „rakéta” a tenger felől érkezett, vallják a szemtanúk, és ezen el is lehet gondolkodni. Mindez persze nem változtat a tényen, hogy megint csak megfoghatatlanná kezd válni a

dolog, és főleg, ebben az esetben „halott UFO-űrhajósok” nem kerültek a kezükbe. Lehet, hogy volt még több ilyen eset? Nézzük először azt, amikor megint csak a pletykák keringtek. Már 1949 végén közölt egy szenzációs cikket az amerikai Variety című lapban Frank Scully újságíró. Egy bizonyos és közelebbről meg nem nevezett doktor G.-re hivatkozott, aki állítólag szemtanúja volt a fejezet elején ismertetett Aztec közelében lezuhant UFO-esetnek. Ez a szemtanú, G. doktor is Robert Carrhoz hasonlóan mondja el a történeteket, ám nála nem 12, hanem 16 űrlényről esik szó, akik magassága nem haladja meg a 100 centit és testük meglehetősen szőrös volt (ez fontos részlet, mint a későbbiek folyamán kiderült). „Doktor G.”-ről állítólag bíróság előtt bizonyosodott be, hogy szélhámos, aki „UFO-darabokat” árult mérsékelt összegekért… és az ügy szépen elcsendesedett. Ám később több hasonló változatban felbukkant Amerika-szerte és már nem a G.-félék terjesztették. Egy kutató, Dominique Caudron afféle modern népmesevándorlásként fogta fel a dolgot és elkezdte gyűjteni a hasonló történeteket. Kiderült, hogy az ötvenes években Amerika-szerte számos tájon mesélték a történetláncolatot, és azoknak mindig voltak hasonló pontjaik is. Például az, hogy az idegen „pilóták” mindig a mienkhez hasonló pilótaöltözetet viselnek, gyakran elhangzott az is, hogy szőrösek, no és a lezuhanás után rövid időn belül mindig felbukkan egy közeli légitámaszpont személyzete, orvosokkal… Ezek az egyezések nem lehetnek véletlenek, gondolta Caudron és előkereste a korabeli asztronautikai közleményeket. Diadalmaskodnak az ellenpártiak! Másrészt persze furcsa, hogy az űrhajózás még sehol sem volt, de állítólag léteztek már asztronautikai közlemények; tegyük túl magunkat e logikai ellentmondáson és menjünk tovább. Szóval az élelmes kutató kiderítette, hogy 1949. június 14-i kezdettel, éppen a szóban forgó támaszpontokon egy állítólagos űrhajózási program (1949-ben?), keretében több rhesus-majmot lőttek fel kísérleti célból. Az első visszatérő egységek ejtőernyői műszaki hiba vagy rossz tervezés folytán kivétel nélkül kiszakadtak helyükből, és a majmok a földbe csapódva elpusztultak. Ezeket lát- tákvélték aztán kistermetű ufonautáknak, a rakéták roncsait pedig UFO-knak a hiszékeny emberek - következtetett Caudron és vele együtt sokan, akiknek már eddig is nagyon kényelmetlen volt az egész ügy. Aki nem elég kitartó, itt aztán pontot is tehet a dolog végére, és azzal a biztos tudattal hajthatja álomra a fejét, hogy íme, itt a megoldás. De ha valaki makacs és kitartó, még sok meglepetés érheti ugyanebben az ügyben. Hát menjünk tovább. Elemezzük csak ki a dolgokat pontosan! Caudron és az állítólagos közlemények utalnak rá, hogy a majmok pilótaruhát viseltek. Kérdem én - miért? A kísérlethez erre nem volt szükség, ugyanis nem csak úgy „natúr” ereszkedtek alá az ejtőernyővel, hanem kis kerek kapszulákba zárva, ami még ma is bevett dolog az ehhez hasonló kísérletek során. Többek között éppen azért, hogy földet éréskor nem sérüljenek meg az ejtőernyős-ugrás fogásait kevéssé ismerő emberszabásúak… Nem valószínű, hogy valaki, aki ott van az eseményektől pár méterre, néhány apró kis kapszulát, benne pár rettentően szőrös fekete majommal kilenc méter átmérőjű szabályos diszkosznak és halott űrhajósoknak fog látni, és nem beszél az egyetlen közös helyiségben talált 12 vagy több felöltözött idegenről. Ezen kísérletekről különben a mi Űrhajózási Lexikonunk említést sem tesz. Ellenben értesülünk belőle, hogy a Szovjetunió a magaslégköri rakétákkal folytatott állatkísérleteket 1958-ban kezdte el.

De lássunk más forrásokat is. A „forrás” szó itt természetesen nem egzakt légitámaszpontparancsnokokat vagy hadügyi főembereket jelöl, hanem ismét csak a világsajtó jelzéseire vagyunk utalva. A belgrádi NIN cikke egy jónak tűnő forrásra hivatkozik. Nem kevesebbet állít, mint azt, hogy 1978. október 10-én az Agence France Presse (AFP) francia hírügynökség jelentette: Portugáliában elfogtak egy idegen lényt, élve! Egy portugál kutató, bizonyos dr. Joaguin Fernandez közölte, hogy egy, alig pár milliméteres lényről van szó, amely ily módon csak nagyítóval vagy mikroszkóp alatt figyelhető meg. Tíz kicsiny csápjával reagál az érintésre, ezek mindegyike végén három kis ujjacska látható. Fernandez doktor a hírügynökség képviselőjének ünnepélyes ígéretet tett, hogy a „kis marslakót” bemutatja a hamarosan sorra kerülő UFO-konferencián, Portóban. A konferenciára csakugyan sor került, és Fernandez doktor – aki mellesleg egyszemélyben író és újságíró is, a „Jomal de noticias” című portugál lapnál dolgozik, de ő szerkeszti az „Insolito” című UFO-kkal és egyéb rendkívüli dolgokkal foglalkozó folyóiratot is -, kissé fellebbentette a titok fátylát. A beszámoló alapján a következőkre derült fény: Az ügy nem friss, sőt. Tizenkilenc évvel korábban kezdődött. 1959. november 3-án a délportugáliai Évora város lakói több „repülő csészealjat” láttak a város fölött. Ez az észlelés abban különbözött minden más eddigi UFO felbukkanásától, hogy az azonosítatlan repülő tárgyak távozása után ezrével hullottak az égből valamiféle „cérnaszálak”, pókhálók, akár nálunk ősszel az ökörnyál, amit a nép rögtön „angyalhajnak” nevezett el. E szálak fehér színűek voltak. A kutatók természetesen begyűjtőitek belőle szép számmal, és a megfelelő intézményekben különféle próbáknak vetették alá. Ezek végeztével négy tudós közös jelentést adott ki, amely szerint a „cérnaszálak” szénből, vasból, magnéziumból és más elemekből álltak. Csupán az a szépséghiba, hogy mindeddig nem közölték sem az intézmény (laboratórium), sem a jelentést aláíró kutatók nevét. Nekem legalábbis nem sikerült rálelnem ezekre az adatokra^ így hát meglehetős kétkedéssel kell fogadnunk a hírt. Fernandez szerint viszont az egyik szálon felfedeztek egy egysejtű, csaknem szabályosan kerek alakú, négy milliméter átmérőjű, tízcsápos kis lényt. Erről fotó is készült, amit több portugál újság közölt. A képen a lény 120-szoros nagyításban látható. Fernandez beszámolója eléggé semmitmondó, ami a lényeget illeti; amellett kardoskodik, hogy a lény földön kívüli eredetű, ennek azonban legfőbb érve az, hogy itt sem a flórában, sem a faunában nem ismeretes. Mint már önök is sejtik, szó sincs itt „ufonautáról”, és a kicsiny élőlény, amennyiben valóban létezett, aligha volt értelmes. Inkább egy, a Földön ma még ismeretlen (bár lehet, hogy csakugyan idegen „származású”) kezdetleges élőlény lehetett. A jelentés szerint a kicsiny lénynek volt egy igen rejtélyes tulajdonsága: a kis csápok, nyúlványok nem közvetlenül a testéből nőttek ki, hanem mintha attól bizonyos távolságban, a testtel való kapcsolat nélkül léteztek. Valamiféle elektromágneses erőtér? - sugallta Fernandez. Ám ma inkább sokan úgy vélik, hogy az emberi szem számára láthatatlan, áttetsző anyag kapcsolta össze őket a testtel. A nyúlványok különben sok párhuzamos szálból álltak, amelyeket valamilyen kocsonyás anyag kapcsolt össze, a külső végük átlátszó volt, ezekben valamiféle apró testecskéket lehetett látni, amelyek száma idővel megszaporodott. A megfigyelések mindössze hat hónapig tartottak. Ugyanis - idézzük a jelentést - „egy idő után a lény színében változások álltak be: központi része kezdetben sárga volt, körös-körül a

nyúlványok pedig élénkvörösek. Egy idő után a színek kezdtek összefolyni, az egész lény gesztenyebarnára változott, majd rohamosan sötétedett. Öt hónap múlva nyugtalanító jelenségre figyeltünk fel: a nyúlványok vége rothadni kezdett. És bár a lényt jól konzerváltuk, könnyen meglehet, hogy a rothadás átterjed a központi részére is, ami okvetlenül pusztulásához vezetne.” De hogy aztán a lénnyel mi lett a továbbiakban - arról semmit sem tudtunk meg. Elpusztult, és ha igen, hogyan konzerválták a kicsiny testet, vagy az a konzerválás ellenére is szétesett? Megtekinthető-e a maradványa? Mindenesetre azt állítják, hogy 19 éven át titokban tartották az egész ügyet. Hamarosan könyv is jelent meg a dologról; Raul Berengel írta meg az „Ajtók a Nulladik Órához” című művét erről az esetről. Berengel is UFO-kutató, és persze azt állítja, hogy az egész ügyet bizonyos „akadémiai nyomás” miatt kellett titokban tartaniuk. Annyi biztos, hogy Berengel közli is egy ismert tudós levelét, aki ebben arra kéri a szerzőt, semmilyen adatot ne hozzon nyilvánosságra az ügyről. Egy dolgon elgondolkozhatunk, függetlenül a rendkívül apró termetű marslakótól: ha az AFP francia hírügynökség lead egy ilyen hírt (aminthogy annak idején leadta a lengyelországi Wolski-esetet is), akkor azt a magyar MTI-nél kik - nem veszik át? Kik voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy a magyar átlagolvasónak még kis színes hírként sem jár az a pár mondat egy újságban, sem a rádióban, sem a tévében? Kik és milyen jogon döntenek helyettünk? Reméljük, mostantól fogva (e téren is) másképpen lesz. Majd meglátjuk különben. De térjünk vissza az UFO-kon repdeső „humanoidokhoz” és „ufonautákhoz”, akik állítólag olykor szerencsétlenül jártak. Az előbb említett amerikai esetekről lesz szó ismét, csak most kissé másképpen. A francia „La Recherce” című tudományos ismeretterjesztő folyóirat közölt egy érdekes cikket, amely azonban úgy tele van ellent-mondásokkal, hogy lényegében a tudatos hamisítás vádját is megkockáztatnánk… A folyóirat sokáig gúnyolta az UFO-ügyeket, és a szerkesztőség álláspontja némileg, de nem túlságosan, csak 1977 után változott meg, amikor Toulouseban létrehozták a már említett tudományos UFO-kutató központot, a GEPAN-t. De lássuk, miről is van szó a cikkben? Nem másról, mint arról a harmadik szerencsétlenül járt UFO-ról, amelyet Robert Carr is említett, adatok nélkül. A francia folyóirat cikkének szerzője azt állítja, hogy 1948. július 7-én 14 óra 29 perckor a mexikói-amerikai határ közelében, 45 kilométerre, délre a texasi Laredo városától, de már mexikói területen (Laredo a határfolyó, a Rio Grande északi, amerikai partján fekszik, az eset tehát légvonalban 40 kilométerre a határtól történhetett) nagyméretű repülő test zuhant le. A szerző azt is állítja, (UFO-pártiak véleményére támaszkodva, ami nem azt jelenti, hogy hisz is nekik) - hogy ezt az objektumot aznap 13 óra 22 perckor egy washingtoni radaron látták haladni nagy sebességgel. Ha ez igaz, akkor fel kell tételeznünk, hogy a tárgy egyetlen óra leforgása alatt körülbelül 4 ezer kilométert tett meg! A korabeli földi repülőtechnika, mondanom sem kell, erre nem volt képes. De térjünk vissza a balesethez. Tehát az objektum a jelzett időpontban lezuhant és széttört, sőt lángra gyulladt. Nem tudni, honnan szerezték az információt - illetve az egyik magyarázat szerint nagyon is jól tudták! - mindenesetre az amerikai és mexikói hadsereg egységesen, békés

egyetértésben azonnal a tárgy keresésére indultak. Ám az intenzív keresés ellenére is csak másnap hajnalban, pontosabban 2 óra 15 perckor lelték fel a roncsot, amelyből még füst szállt fel. Feltehetően éppen ez a füst vagy tűz vezette nyomra a keresőket. Az objektum állítólag nem volt különösebben érdekes vagy különleges látvány, vagyis egyáltalán nem emlékeztetett „kozmikus”, „idegen” járműre. A tűz ugyanis hatalmas pusztítást végzett benne. Ráadásul a földet- érés pillanatában a gép felrobbant, és burkolata, valamint egyéb részei nagy területen szóródtak szét. Természetesen gondosan átkutatták az egész területet, és megtalálták a jármű külső burkolatának részeit, rendkívül kemény kis lemezek formájában. Az ufológusok szerint a talált részek alapján arra lehet következtetni, hogy az objektum kerek volt, és a roncsokból kiszámíthatóak a méretei is. Állítják, hogy az átmérője 27, magassága pedig 8 métert tehetett ki. Olyan véleményeket is hallani - állítólagos szemtanúktól! - hogy a roncsok között semmilyen hajtómű-maradványra nem bukkantak (ami megmagyarázható lenne úgy is, hogy éppen a hajtómű robbant szét sok ezer kicsiny darabra, és így már nem lehetett felismerni). Ám az égett roncs belsejében találtak egy halottat. Testét a gép részei tartották fogva, vették körül. Az ufológusok állítása szerint 137 centiméter magas volt, és a feje jóval nagyobb, mint az emberi fej a testhez viszonyítva. A szemgolyói is elégtek, de így is látszott állítólag, hogy abnormálisán nagy, legalább 180 fokos látószöget biztosítottak számára. Mindezeket a tényeket az ufológusok egy szemtanúra hivatkozva állítják, aki egy fényképet is készített a lényről! A „La Recherche” közölte is ezt a képet - de rögtön lelohasztom a lelkesedőket: az a fotó nehezen értékelhető. Bizonyos roncsok között látszik ugyan egy szemlátomást égett test nagy kerek fejjel, az egyik felső végtag is eláll a testtől - de ez a kép tényleg nehezen értékelhető. (Joggal vetik fel az UFO-ügyek ellenzői, hogy alig van éles kép a sok tízezer között, amelyek UFO-t vagy az itt tárgyalt rejtélyhez hasonló témákat „bizonyítanak”). Az ismeretlen lény fején nem látni sisak vagy repülős sapka, esetleg szemüveg vagy oxigénmaszk (álarc) nyomait sem. De nem látni sem fület, sem orrot, és a szemtanú szerint a szája helyén csak egy keskeny rés volt. Ami viszont - így az ellentábor - az égés rovására is írható… Alsó végtagjai arányosak, a felsők viszont túlságosan hosszúak. A kezeken négy ujj volt hüvelykujj nélkül, éles karmokban végződtek, vagy csak úgy látszott ez nincs eldöntve. Semmi jele sem volt annak, hogy a feje is szőrös lett volna - holott az egész testéről ezt lehetett megállapítani, a fej kivételével. Orvosok is érkeztek a helyszínre és megállapításokat tettek, állítólag azt beszélték egymás között, hogy a lény felső és alsó végtagjainak végén nincs izomzat. A jól látható erekben állítólag színtelen folyadék volt, ami enyhén zöldes árnyalatban játszott mégis, a szaga pedig a kénes gyógyvizek szagára emlékeztetett. De lehet, hogy a szemtanúk az egész égett roncs vagy megperzselődött idegen test szagát érezték ekkor. Most jön egy érdekes részlet, aminek elvileg mintha semmi köze sem lenne az „idegen lényhez”. Az amerikai katonákkal együtt érkezett oda egy amerikai fotós, aki több mint ötszáz felvételt készített a legkülönfélébb tárgyakról, megvilágításban és látószögekből, természetesen a lényről is. Ez a szemle néhány óra hosszat tartott, aztán egy helikopterrel egy amerikai katonai támaszpontra (feltehetően a legközelebbire, azaz White Sands légitámaszpontra) szállították az égett holttestet. A roncsokat viszont Laredóba vitték.

Ezután következett harminc év hallgatás. Ez önmagában is súlyos tényező, de ezzel koránt sincs vége az ügynek. Meglepetésszerű folytatása az volt, hogy három évtizedes hallgatás után megszólalt a lelkiismerete (vagy üzletet szimatolt a dologban? Nem tudhatjuk…) annak az embernek, aki azon a hajnalon a hadsereg fotósaként - mint fentebb említettük - több mint ötszáz képet készített a helyszínen! Úgy látszik, megőrizte a negatívokat, vagy legalábbis azok egy részét, mert két negatívot, amelyen a lény látható, elküldött egy, az UFO-k anyagi valóságát kutató szervezetnek („Ground Saucer Watch”). A francia ismeretterjesztő folyóirat aztán közölte is ennek a szervezetnek a szakvéleményét. Fel kell hívnom a figyelmet, hogy ez a szervezet, bár ufológusok működtetik, egyáltalán nem szenzációhajhász társaság, és képes pártatlan módon hozni ítéletet. Ezt az alábbiakban is látjuk majd. (Ez megint kiüti az érvet azok kezéből, akik állítják, hogy az UFO-szervezetek mindig csak „arra” gondolnak, és messze állnak az objektivitástól…) A Ground Saucer Watch szakértői a következőket állapították meg a két fényképnegatívval kapcsolatban: 1. A negatívot valóban harminc évvel korábban készítették (erről meggyőződni nem is olyan nehéz feladat, hiszen akkor más volt a filmek vegyi összetétele, mint most, és az eltérések mértéke és milyensége ismert). 2. A képek egy olyan lényt ábrázolnak, amely súlyos sérüléseket szenvedett, majd elégett. 3. E lény magassága 863 milliméter, vagyis 86,3 centiméter lehetett. 4. A kép alapján feltehetően laboratóriumi kísérletekhez használt majomról van szó. 5. A lény ujjainak végén karmok vannak. 6. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy e képeket hamisították vagy retusálták volna. Vagyis: a Ground Saucer Watch szakértői úgy vélik, hogy rhesus vagy orángután volt a roncs utasa. Ha most valaki újra örülni kezd, hogy íme, ezt is megoldották, nem lesz igaza. Ugyanis ha most elfogadjuk a majom-verziót, újabb gondok merülnek fel. Ha tehát a szerencsétlenül járt légijármű utasa egy majom volt, akkor a) nyilván nem ő irányította azt, tehát b) nem irányítható jármű, hanem mondjuk egy valahol kilőtt rakéta volt és ezzel eljutottunk a harmadik, legfőbb ponthoz: c) az egész dolog földi eredetű és semmi köze az UFO-khoz. Mert nyilvánvaló, hogy az állítólagos idegen civilizáció lényei nem magányos földi majmokra bízzák bonyolult és kétségkívül drága járműveiket - éppen a laredói esethez hasonlók elkerülése végett. Menjünk tovább ezen a nyomon. A földrajzi hely mindenképpen azt sugallja, hogy amerikai rakétakísérletekről van szó. Ugye nem állunk messze az igazságtól, ha kizárjuk a mexikói hadsereg vagy tudományos intézmények ilyen fejlett rakétatechnikai lehetőségét… és itt egy botrány körvonalai rajzolódnak ki: az amerikai hadsereg 1948-ban állatkísérleteket végzett? Sokan ugyanis - azóta is - úgy magyarázzák a történteket: az amerikaiak majmokat lövöldöztek fel rakétáikon, hogy a magaslégköri repülés körülményeit tanulmányozzák, és egyben minél nagyobb hatótávolságú rakétákat kísérletezzenek ki. Ám az állatvédők tiltakozásaitól félve kénytelenek voltak titokban tartani, hogy ezekhez a kísérletekhez élő majmokat használnak fel! Innen az egész titokzatosság - állítják ezen elmélet hívei. Könnyen meglehet, hogy ez a história, az állatvédőkre való hivatkozás csupáncsak az UFO-ellenzők műve, ugyanis az érvelés

meglehetősen komolytalan és főleg illogikus. Minden amerikai, különösen az állatbarátok, tudják, hogy naponta, sőt óránként ezer és ezer állat veszti életét a tudományos kísérleti laboratóriumokban, gyógyszergyárakban, biológiai intézetekben stb., a katonai jellegű laboratóriumokról nem is beszélve. Akkor pont az a néhány majom jelentett volna ilyen „erkölcsi küszöböt” az állatvédők számára? Nevetséges. De azért menjünk tovább ezen a nyomon. A két képet elemző szakértők tehát határozottan állítják, hogy az majmot ábrázol. Nem tudni viszont, hogy míg a szemtanúk 136-137 centiméteres testmagasságot mondanak, ezek a szakértők csak 86,3 centimétert állapítottak meg a fényképek alapján. Eltekintve attól, hogy a szemtanúk nyilván többet és jobban láttak, mint a két negatív szemlélői, ezért inkább nekik higgyünk - a szakértők csak akkor állapíthatnák meg a lény testméreteit teljes bizonyossággal, ha ismernék az égett halottat körülvevő fémalkatrészek (rakéta?), méreteit. Ehhez pedig aligha jutottak hozzá még harminc évvel később is; és ha mégis kaptak ilyen információkat a hadseregtől, mi a biztosíték arra, hogy a lény valóban egy amerikai rakétában égett el? Mert van itt más nyugtalanító pont is. Lássuk előbb azokat az érveket, amelyek a majom - és ezzel együtt a földi eredet - ellen szólnak. Először is, a kísérletekhez később, mint tudjuk az előző leírásokból, valóban használtak rhesus-majmokat. Ám azoknak farkuk is van! A szakkönyvek szerint ennek hossza eléri a 25 centimétert is, tehát akik látták az állítólag nyolcvan centis majmot, látniuk kellett volna annak csaknem egyharmad testnyi farkát is… Márpedig ilyesmit senki sem látott, farokról sehol egyetlen szóval sem emlékeztek meg a szemtanúk, úgy vélem, ez nagyon is lényeges részlet lenne és enyhén szólva is szembetűnő: egy űrhajós vagy idegen lény vagy pilóta - hosszú farokkal… Tovább menve felmerül: az amerikai hadsereg ennyire esztelen kísérletsorozatot hajtott volna végre? Most nem a majomra és végső sanyarú sorsára gondolok, „őt” felejtsük el másféle érvek miatt. Feltehető-e, hogy a sereg a nem is ritkán lakott vidékeken hatalmas rakétákkal lövöldöz, amelyek - mint kiderült - le is zuhanhatnak? Ha egy lakott településre, kisvárosra zuhannak, bizony a halottak száma (a fellépő tűzvész miatt is, amely feltehetően az üzemanyagtól eredne) akár száz vagy több is lehet. Ez tehát erősen kétséges. Mondhatná most valaki: ez a rakéta eltért céljától, letért pályájáról, azért is zuhant le. Ez azonban nem dönti meg a fenti érvet. Nem hihető, hogy ilyen kísérleteket ennyire „gondatlanul” hajtottak volna végre. Ám mégis a majom mellett szól a szakértők fotók alapján történt ítélethirdetése: miszerint a lény felső végtagjai aránytalanul hosszabbak voltak, mint az alsók. Mindnyájan láttunk már majmokat és tudjuk, hogy ez valóban rájuk vall. A földi eredet mellett szólna a légzőkészülék hiánya is, bár mivel állítólag magaslégköri kísérletekről volt szó, hát ez akkor is furcsa. Ezzel aztán véget is érnek a katonai rakétakísérlet és a majom mellett szóló érvek. Lássuk az ellenkezőket. Ami rögtön szemünkbe tűnik, az a következő: az elején említés történt arról, hogy a katasztrófa után nagy területen szedhették össze a jármű külső burkolatát képező kemény lemezeket. Mai ismereteink és tapasztalataink szerint különleges fémötvözetekről, avagy kerámia-lemezekről lehetett volna szó. No, már most: a rakétáknak mióta adtak ilyen burkolatot? Ha élettartamuk az akkori technikai szintnek megfelelően párszor tíz perc lehetett csupán, aligha súrlódtak a légkörben úgy, mint a mai űrkompok és egyéb, valóban

kozmikus járművek. Ilyesmivel inkább űrjárművek rendelkeznek, mert azoknak van rá szükségük. Gondolom, észrevették: eléggé egyértelműen céloztam arra, hogy hővédő réteggel csak űrhajókat szoktak ellátni, ez bizony a majom-változat, az amerikai rakéta-változat és egyáltalán, a földi eredet ellen szól. A rakéta mellett szól viszont az, hogy a tárgyat lezuhanása után azonnal keresni kezdték a katonák - állítják egyesek az ellentáborból. így igaz, de ennek számos más oka is lehetett. Például az, hogy radarral követték és látták lezuhanni, vagy mint idegen légi járművet, illetéktelen behatolót kísérték figyelemmel. Nincs hát bizonyíték arra, hogy a hadsereg képviselői azért siettek a helyszínre, mert saját tulajdonuk, járművük járt szerencsétlenül. Ugyanígy vagy még sebesebben rohannak akkor is, ha ismeretlen eredetű légi járművet ér katasztrófa. Ez tehát nem egyértelmű érv. Ellenben van valami, ami alaposan aláássa a majompártiak hadállásait. Emlékezzünk csak: a szemtanúk szerint hamarosan orvosokat hozott a hadsereg a helyszínre. Mikor kerül erre sor? Ha olyan katasztrófát gyanítanak, ahol emberek jártak szerencsétlenül, és nekik lehet szükségük segítségre. Felteszem, ha nem emberekre számítanak (ne felejtsük el, egész Amerika az UFO-król beszél azokban a hetekben!), akkor is jöhetnek az orvosok, a riadótervekben ez nyilván benne van. Ám ha ez csak egyszerű, mondhatni rutinszerű majom-kísérlet volt a rakétával (amiből nyilván nem egyet és nem kettőt végeztek akkoriban), miért volt szükség orvosokra? Tudták már, hogy a szerkezet lezuhant, a majom ezt aligha élhette túl - mégis orvosokat (többes szám!), vittek a roncshoz? Kérdezhetném gúnyosan: hogy a pórul járt rhesust életre masszírozzák? Enyhén szólva is furcsa, nem? Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a hadsereg fényképészt küldött a csoporttal és az szorgosan fotózott. Lehet, hogy így kellett tenni minden sikertelen kísérlet esetén, mert a szakértők később a fotókból (is) következtethetnek a katasztrófa okaira. Tegyük fel, így volt. Ám azért mégis furcsa ez a nagy nyüzsgés. Menjünk tovább. Kinek állhatott érdekében megkeverni az ügyet a majom (vagy „majom”) méreteivel? A szemtanúk kb. 135 centiméteres lényről beszéltek, a szakértők a másik fénykép alapján viszont csak fél méterrel kisebbről. Talán azért, mert a rhesusmajmok testmagassága valahol a 90 centiméter alatt van? Talán arról van szó, hogy mivel mindenáron a majomverziót akarták elfogadtatni, hát kissé „törpítették” a lényt? A La Recherche cikkírója, Michel Granger azt a meggyőződését fejezi ki cikke végén, hogy a lény majom, a jármű amerikai kísérleti rakéta volt és punktum, minden mást csak az őrült „ufológusok” agyaltak hozzá. Pedig… Ismét felejtsük el a majmot, és vegyük szemügyre a rakéta-ügyet. Az a helyzet, hogy 1948-ban az amerikai hadsereg nem is rendelkezett rakétákkal! Csupáncsak néhány, Németországban zsákmányolt V-2-es rakétájuk volt. (Mint az ma már köztudott, 1945-ben az amerikai és szovjet szövetségesek megosztoztak a zsákmányolt V-2-es rakétákon, és ezek adták a két nagyhatalom későbbi űrkísérleteinek is az alapját. Az első szovjet és amerikai műholdak fellövése után jelent meg a világsajtóban a következő rajz: a magasban két műhold repül egymás mellett, az egyiken szovjet, a másikon amerikai felségjel, és az egyik az mondja a másiknak: „No, végre, nyugodtan beszélhetünk németül”). Vagy tíz oldallal korábban írtam arról, hogy ennek az ügynek mások már utánajártak egy másik „lezuhant UFO-val” kapcsolatban és akkor kiderült, hogy az amerikai hadsereg valóban végzett

majmos kísérleteket rakétákkal - de nem 1948-ban, hanem csak 1949 júliusától… vagyis ezek egy évvel később kezdődtek! „Titkos kísérletek voltak”, vonhat vállat az ellentábor, és valóban, ilyen titkokkal találkoztunk már a hadseregek viszonylatában. De akkor ismét menjünk tovább, ugyanis még mindig vannak érvek a rakéta- és majomváltozat ellen. Az egyik a lezuhant jármű méretei. A szemtanúk úgy vélik, mint fentebb már írtam, hogy körülbelül 27 méter átmérőjű és 8 méter magas objektum zuhant le. Mondanom sem kell, ezek a méretek sem hosszában (átmérőben), sem magasságban nem illenek egy rakéta méreteihez, különösen nem azokhoz, amelyekkel a hadsereg 1948-ban rendelkezhetett. A Németországban zsákmányolt V-2-esekről - Hitler annyit emlegetett „csodafegyvereikről” tudnunk kell, hogy hosszúságuk mindössze 14, átmérőjük pedig csak 1,65 méter volt, és egyéb jellemzőik is alaposan ellenkeznek azzal, aminek a mexikói esetnél lehettek szemtanúi az emberek. A V-2-esek stabilizátorai három és fél méteres fesztávukkal messze elmaradnak azon hatalmas test méreteitől, ami ott lezuhant. A V-2-es hajtóanyaga folyékony oxigén és 80 %-os metilalkohol keveréke volt, ezzel együtt starttömege csaknem tizenhárom tonnát tett ki. Amikor a hajtóanyag elégett, a rakéta elérte legnagyobb sebességét, ez óránként 5600 kmt jelentett, de vigyázzunk, ez az adat megtévesztő. Ugyanis nem jelenti azt, hogy ez volt a rakéta hatótávolsága. Pályája végefelé ezzel a sebességgel repült és csapódott be céljába - ám hatótávolsága mindössze 290-306 kilométer volt! Ennél messzebbre egyik sem szállt el, és ballisztikus pályán haladva a legnagyobb magasság, amit elérhetett, 186 kilométer volt. Térjünk vissza az 1948-as Amerikába. Ha sikerült is valamicskét tökéletesíteni addigra a V-2-eseken, tudjuk, hogy ez akkor még nem volt jelentős mértékű haladás. Nos, ha ez rakéta volt, honnan lőtték fel? Tegyük fel, nincs bizonyíték arra, hogy az az objektum, amelyet egy órával korábban Washingtonban figyeltek meg, ugyanaz a tárgy volt, ami a határ közelében lezuhant. Akkor is sántít minden érvelés. Akkoriban egy ilyen nagy rakétát nem lehetett fellőni bárhonnan, elég bonyolult és mindenképpen a talajon szilárdan álló (felépített) kilövő berendezésre volt ehhez szükség. Vagyis: csak egy légitámaszpontról indíthatták el! De ilyen nincs a közelben! A legközelebbi, már említett támaszpont a White Sands, amely - most figyeljünk! - légvonalban több mint 1500 kilométerre van a baleset színhelyétől! Nos, kérem, az alig háromszáz kilométeres hatótávolságú V-2-eseket akkor sem lőhették ki innen, ha azt időközben tökéletesítették és hatótávolsága akár a duplájára is nőtt volna. Vagyis - megjelent volna egy rakéta a semmiből? Ha a hadsereg valóban titokban akarta volna tartani a dolgot, eléggé ésszerűtlenül viselkedett. Nagy felhajtással vonult ki egy idegen ország területére, még annak hadseregét is bevonta a kutatásba, majd fellelve a roncsot százával készítette róla a fotókat… Ugyanakkor a másik oldalról: ha ennyire homályos az ügy, miért nem lépnek elő más szemtanúk? Hiszen ha ott valóban százával nyüzsögtek a katonák, akkor - mivel 1948-ban is a seregekben meglehetősen fiatal férfiak és nem aggastyánok szolgáltak - azok az emberek, vagy a többségük, ma is él. Ráadásul voltak ott mexikóiak is, akikre nyilván nem vonatkozhat az amerikaiak által megkövetelt titoktartás. Különben harminc év után senkinek sem származna baja abból, ha elmondaná, mit látott akkor. És az UFO-pártiak nem keresik a szemtanúkat? Vagy keresik - de nem találják? Arra is céloztak egyesek, hogy az UFO-változatot maga a hadsereg terjesztette el,

leplezendő saját balsikerű rakétakísérleteit. Az ügy mindenképpen zavaros, és valójában döntetlenre áll a mérkőzés. A majomváltozat sántít, a rakétával is bajok vannak. Csak az UFO-baleset látszik valószínűnek, bár ez sem egyértelmű dolog. És most nézzük tovább, van-e ennek vagy ezeknek a balesettörténeteknek más hírük manapság? 1987 nyarán – Kenneth Arnold l947-esUFO-megfigyelésének évfordulóján - nagy nemzetközi UFO-szimpoziumot rendeztek Washingtonban, a The American University szervezésében. Ez az egyetem már a világpolitikában is hírnévre tett szert - 1963-ban John F. Kennedy elnök itt mondta el híres beszédét, amelyben a Szovjetunióhoz fűződő újszerű kapcsolatokat sürgette. Sokak szerint ez is az egyik oka volt a későbbi dallasi merényletnek. Az Amerikai Egyetem Ward Circle Building nevű épületében visszatekintettek az eltelt harminc év UFO-megfigyeléseire. Némileg csökkenti a rendezvény hitelét, hogy rengetegen nyüzsögtek ott olyanok, akik saját, semmivel sem bizonyítható állításaik szerint valóságos követei voltak idegen kozmikus hatalmaknak, más dimenziókban található birodalmaknak, és szép számmal olyanok is, akiket ufonauták „elraboltak”, majd szabadon engedtek. Voltak ott lelkes egyének is, akik szintúgy bizonyítatlan állításaik szerint kétszer, sőt háromszor is beleestek az idegenek hálójába. Az erről szóló beszámolóban ilyen vallomásokat találunk: „Richard Morrow-t álmában vitték el Santa Fé-i lakásából 1984. május 19-én, 1984. augusztus 13-án, és 1986. június 8án”, majd megtudjuk, hogy az illetőt tíz másik földi emberrel egy űrhajóra hurcolták a kegyetlen idegenek, akikről aztán később kiderült, hogy mégsem akartak nekik semmi rosszat. E „beszámoló” értelmében az idegenek kezdetben úgy néztek ki, mint mi, emberek, ám később levetették ezt az alakot, és egyszerűen bioplazmák, alaktalanok voltak. Telepatikus úton értekeztek az elrablott földiekkel, afféle kedélyes kirándulás keretében elvitték a társaságot Bolíviába, a Titicaca-tó mellé, sőt bizonyos víz alatti laboratóriumokban meg is vizsgálták őket… Hát, valahogy így. Nem csoda, ha aztán a világsajtó nevetségessé teszi az efféle találkozókat, akkor is, ha azokon történnek komolyabb dolgok is. Például az, amit egy UFO-kutató szervezet rendezett ezen az összejövetelen. A Maryland állambeli Mount Rainerben lévő központnak nem akármilyen tagjai vannak. Elnökük Bruce S. Maccabee fizikus, a filozófia doktora, és a vezetőségben helyet foglalnak még: Craig Phillips biológus, a washingtoni Állami Akvárium igazgatója; John B. Carlson, aki csillagász a marylandi egyetemen; David W. Schwartzmann, a washingtoni Howard-egyetem geológusa, azon kívül még hat másik tudós, akik szakterülete a zoológiától az elektronikán, szociológián és pszichológián át az asztrofizikáig terjed. De ott van köztük a washingtoni állami repülési és kozmikus múzeum felügyelője, a United Air Lines pilótáinak oktatója és egy wisconsini egyetemi radiológus orvos. De nálunk ismertebb az a három személy, aki 1982-ben kezdett komolyan foglalkozni UFO-kutatással. William L. Moore író, Jaime M. Shander tévéproducer és Stanton T. Friedman atomfizikus, a tudományos élet ismert alakja. Ez a három ember elhatározta, vagy megdönti az „UFO-mítoszt” - ha az valóban nem egyéb mítosznál - vagy végre bizonyítékokat tár a világ elé, amennyiben sikerül ilyennek nyomára jutni. Akkor kezdődött az az érdekes „kaland”, amely kapcsolódik fejezetünk témájához. Ők hárman, hosszas beszélgetéseket folytattak olyan emberekkel, akik állították, hogy

láttak UFO-t. De itt nem álltak meg; a makacsul ismétlődő sajtóhírek nyomán állami hivatalokat is bombázni kezdtek, hogy adatokhoz jussanak. Arra számítottak, és nem is hiába, hogy harminc-harmincöt vagy több évvel az események után talán még a katonai archívumokból is sikerül valamit kiszedniük. Összeköttetésekkel és kitartással aztán eljutottak még Truman és Eisenhower elnök irataihoz is. 1984-ben Shander végre olyan dokumentumokat kapott, amelyek sikerrel kecsegtettek. Ezek a hivatalos iratmásolatok az UFO-kutatók által kevéssé ismert esetre, az úgynevezett Roswell-incidensre vonatkoztak. Talán nem árt megjegyezni, hogy mindez az agyontárgyalt Arnold-megfigyelés után 13 nappal történt. És bár a Roswell-incidensről könyvet is írtak, valójában még most is nagy a homály az ügy körül. De mi is történt? Amit erről eddig tudtunk: az említett napon, 1947. július 8-án az Új- Mexikó állambeli Roswell légitámaszpont sajtótisztje, Walter G. Haut hadnagy a következő közleményt adta ki: „Sok repülő csészealjról szóló pletyka vált valósággá tegnap, amikor a Roswelltámaszpont 8-as légihadtestéhez tartozó 509-es repülőszázad felderítése egy helyi farmer és a Chaves kerületi seriff segítségével birtokába vett egy ilyen repülő objektumot. A repülő tárgy Roswell közelében egy farmon szállt le a múlt héten. Mivel a farmernek nem volt telefonja, felügyelt a tárgyra addig is, míg kapcsolatba kerülhetett a seriffel. A seriff informálta aztán az incidensről Jesse A. Marcel őrnagyot, az 509-es repülők felderítésétől. Előbb a Roswell támaszponton vizsgálták meg, aztán átadták a vezérkarnak…” Ismétlem, mindez 1947. július 8-án történt. De ez így túl direkt és egyértelmű lett volna, ugye. Hát nem sokáig tartott a világos helyzet. Már egyetlen nappal később újabb közleményt adtak ki, amely jóval rövidebb volt, és érdemben mindössze egy állítást tartalmazott: nem kozmikus objektum, csupán meteorológiai ballon volt az a bizonyos tárgy. Most ismét gúnyolódhatnánk azon, mennyire ostobának nézik az embereket, „a civileket” a katonai illetékesek. Hiszen arról, hogy egy repülő tárgy UFO-e vagy földi meteorológiai ballon, maximum kettő perces alapos vizsgálattal bárki, még egy laikus is meggyőződhet. A légierő felderítőtisztjei annyira naivak lettek volna, hogy előbb közleményt adnak ki „UFO-t találtunk!”, jelszóval, és csak utána jönnek rá, hogy ami a kezükbe került, nem más, mint egy ballon? A második jelentés szerintem bizonyíték az UFO létére, éppen ostobasága miatt, és egyben bizonyíték arra is, hogy a titoktartási vágy (vagy parancs) még a legegyértelműbb ügyekben is az UFO-k eltitkolását tartja fontosabbnak minden más szempontnál. Ennyit az UFO-val foglalkozók eddig is tudtak. Ám a most a három kutató révén a nyolcvanas években nyilvánosságra került iratok másolatai sokkal bonyolultabb ügyről számolnak be. Ezen iratokat 1952-ben készítették a választási kampányát tartó Eisenhower számára. A szóban forgó iratokat 1952. november 18-án - miután tíz nappal korábban megnyerte a választásokat, és 1953. január 20-tól ő lett az elnök - át is adták neki. Ezekből kiderül, hogy az Arnold-megfigyelés és Haut hadnagy közleménye után Truman elnök (1884-1972, elnök 1945-1953 között) 1947. szeptember 24-én titkos rendelkezést adott ki. Ennek értelmében megalakították a 12 tagú „Majestic-12”-es csoportot, amelynek egyetlen feladata volt: vizsgálja meg alaposan a Roswell mellett talált tárgyat és „mindazokat a következményeket, amelyek az objektum létéből fakadnak”. A csoport tagjai voltak többek között: Roscoe H. Hillenkoetter admirális - annak a szervezetnek a feje, amelyből hamarosan

megalakult a CIA - továbbá James V. Forrestal védelmi miniszter, Nathan F. Twining és Hoyt S. Vandenberg tábornok, Vannevar Bush, Dr. Detlev Bronk és Jerome Hunsaker tudósok. Figyeljük csak meg a névsort! Lényegében a legmagasabb szinten foglalkoztak az UFOval, amelyről később természetesen azt állították, hogy nem is létezett. Aligha hihető, hogy egy „meteorológiai ballon” kedvéért alakított speciális vizsgáló csoportot személyesen maga az elnök, és abba nem kisebb rangú közhivatalnokokat választott, mint például a nemzetvédelmi minisztert, a titkosszolgálat vezetőjét, több tábornokot és a kor, vezető tudósait. Közhely, de nagyon igaz: az ő idejük túl értékes volt, akármire nem pazarolták volna. Ma már az sem titok, hogy mi késztette Trumant a titkos rendelet kiadására. Ugyanis az üggyel foglalkozó Twining tábornok és Bush doktor (bekerültek persze a bizottságba is) öt nappal korábban, 1947. szeptember 19-én egy jelentést tettek az elnök elé. Ebből kiderül, hogy az objektum, amelyet a farmernál találtak, nem leszállt, hanem kényszerleszállás közben ronccsá vált a farmer háza közelében. Akkor el is indítottak egy akciót, amelynek leírása megtalálható az Eisenhower elnöknek átadott iratok között: „Az akció titkos jellegű volt és 1947. július 7-én kezdődött. A cél az volt, hogy megmentsük az objektum roncsait, és lehetővé tegyük későbbi tudományos vizsgálatukat. Az akció folyamán a repülőgépek felfedezték, hogy a járműből még annak lezuhanása előtt négy, emberhez hasonló, de kistermetű lény katapultált. Körülbelül 2 mérföldnyi (3,2 kilométer - N.I.) távolságban keletre a katasztrófa színhelyétől értek földet. E négy lény halott volt, testük már oszladozott a természeti tényezők és a ragadozók tevékenysége következtében. A robbanástól felfedezésükig csaknem egy hét telt el.” Ami magát az objektumot illeti, a vizsgálat a következőket állapította meg: feltehetően felderítő űrhajó volt. (Hogy erre miből, milyen előzetes információk alapján következtettek a szakértők, nem világos.) A roncsok között találtak olyan tárgyakat is, amelyeken valamiféle írásjeleket lehetett felfedezni (ha azok tényleg azok voltak?), ám mindez megfejthetetlennek bizonyult. A jelentés a következőkben azt mondja: „mivel gyakorlatilag teljesen bizonyos volt, hogy az űrhajó egyik földi országból sem származott, eredetével kapcsolatban sok spekuláció került felszínre, és az is vita tárgya volt, honnan kerülhetett a Földre? Lehet, hogy a Marsról, de több tudós, főleg Donald Menzel a Harvard Egyetemről, ki szintén tagja volt a bizottságnak, úgy vélik, egy másik naprendszerből származó lényekkel állunk szemben.” Eltekintve a szenzációs tartalomtól, kérem, figyeljenek fel erre a névre: Donald Menzel. Akik olvasták az Új titkok könyvét, tudják, ő az a csillagász, aki elvakult UFO-ellenességében odáig ment, hogy világhírű kollégája észlelését meghamisította, hisz nem illett bele az „UFOk pedig nincsenek”- képbe, amelyről Menzel több könyvet is írt, természetesen ebben a negatív, tagadó szellemben. Most megtudtuk, hogy Menzel maga is látott UFO-t, egészen közelről vizsgálhatta azt hetekig és hónapokig, és neki magának semmi kétsége sem volt afelől, hogy egy másik világból származó járművel áll szemben. Sőt, mint itt kiderül, még ő kardoskodott emellett leginkább! Évekkel később pedig részt vállalt egy tudatos ferdítési kampányban, megírta UFO-ellenes könyveit, amelyeket sok országban lefordítottak és kiadtak… Ennyit az emberi természetről… a fellelt négy halott űrlény mennyiben

hasonlított - ha egyáltalán hasonlított - az emberekhez? Dr. Bronk vezetésével a bizottság ezt is kutatta, természetesen. Az orvosok végső konklúziója így szólt: „Bár hasonló felépítésűek voltak, mint az emberek - a fejlődésüket biztosító evolúciós és biológiai folyamatok teljesen különböztek azoktól, amelyek oly jellemzőek a homo sapiensre.” Hát ez ugyan szenzációsan hangzik, de semmit sem tudtunk meg belőle, ami igazán lényeges adat lenne. Igaz, ne felejtsük el, a jelentés nem a közvéleménynek, nem is a tudós kollégáknak készült, hanem az Egyesült Államok elnökének és néhány vagy tízegynéhány beavatottjának, hisz az egész ügyről aligha tudtak többen. Így már érthető, hogy az orvosok miért fogalmaztak általánosságban. Az más kérdés, hogy nyilván készültek nagyon kimerítő és rendkívül részletes, szakmailag jól megalapozott és indokolt elemzések és jelentések is ezekről a különös lényekről. Ha ezek egyszer napvilágra kerülhetnének… Bronk doktor csoportja különben a nyilvánosságra került, általánosságokban mozgó jelentésekben azt javasolta, a lényeket a jövőben nevezzék „Extraterrestrial Biological Entities”-nek, „földönkívüli biológiai egységek”-nek. Friedman és társai meg vannak győződve arról, hogy ezek a dokumentumok nem hamisítványok, és a kezükben lévő másolatok eredetijei valahol, még jól őrzött páncélszekrényekben hevernek - sok más, hasonlóan izgalmas dokumentum társaságában. Egyelőre nem sikerült többet kiszedniük az archívumokból. Mindezek persze megerősíteni látszanak azt, hogy valóban voltak szerencsétlenül járt UFO-k, és azoknak szerencsétlenül járt legénységük is. Az a kár, hogy úgy igazán még mindig sötétben tapogatódzunk, feltehetően az illetékes hivatalok makacs ellenállása miatt. Tényleg attól tartanak - mint Truman idejében - hogy pánik törne ki, ha végre bevallanák az igazat?

5 KIK ŐK ÉS HONNAN JÖTTEK? Az előbbiekben sok különféle UFO-kutatóról és szervezetről esett már szó. Nem árt, ha azt is megnézzük, hogy olykor milyen pozitív vagy negatív módszerrel dolgoznak ezek az alkalmi vagy tartós csoportosulások. Mert ez is része az UFO-ügynek, mint arra sajnos helyesen mutat rá az ellentábor. Nem választhatók el egymástól az „Azonosítatlan Repülő Objektumok” és azok az emberek, akik ilyen vagy olyan indítékkal szeretnének a titkok nyomára jutni. Nem mondok újat, ha közlöm, hogy vannak naív lelkesedők, akik minden bejelentést elhisznek, azt azonnal bizonyítékként könyvelik el és szertehirdetik, legyen az bármilyen ostobaság is. A másik véglet az a néhány igazán jó értelemben vett szkeptikus, akik mindent óvatosan mérlegelnek, és akik működését az ellentábornál, a hitetleneknél, a gúnyolódóknál is jobban zavarják az előbb említett naív lelkendezők, hiszen, ezek rontják igazán a komoly UFOkutatások tekintélyét.

Vannak személyek és csoportok, amelyek szép csöndben dolgoznak, mert arra várnak, hogy egyszer - legalább egyszer! - adódik valahol egy nagyon is egyértelmű, „tiszta” eset, ahol végre az emberiség számos megdönthetetlen bizonyítékhoz jut, és akkor majd a világ elismeri igazukat. Vannak aztán olyan UFO-kutatással foglalkozó csoportok, amelyek igen hangosan követelik igazuk elismertetését. Ők már régen nem azért harcolnak, hogy tudományos körök elismerjék az UFO-k létét; ők ezt már régen bizonyítottnak tekintik, és nem is a tudósok, inkább a politikusok a célpontjaik. Szeretnék megváltoztatni a politikai hatalmak, olykor éppenséggel a katonai vezetők hozzáállását a problémához. Ezek az ufológusok nem kevesebbet állítanak, mint éppen a következőt: azok az azonosítatlan repülő objektumok, amelyeket mi e könyvben végig UFO-knak neveztünk (vagyis kizártuk a más módon megmagyarázható légköri vagy egyéb jelenségeket) - azok bizony galaktikus űrhajók. Sok esetben ezt úgy értik: hadi-űrhajók. De ezek a körök itt a Földön nem azt állítják, hogy emiatt harcba keveredhetünk ezekkel az erőkkel - legfeljebb akkor, ha meggondolatlanul magunkra haragítjuk őket. Egy ilyen tragikus esetben viszont elpusztíthatnak bennünket. E körök fő tevékenysége az esetek dokumentálásán, adatgyűjtésén kívül abban merül ki, hogy megpróbálják „felrázni a világ közvéleményét”. Konkrét lépéseket is tesznek, és igen szívósan törekednek céljuk elérésére: meg akarják magyarázni a modern világ, politikai és katonai hatalmainak, hogy vegyék végre komolyan az UFO-k létét, s hogy mindenáron békés kapcsolatra kell velük törekednünk. Az egyik ilyen szervezet neve „International U.F.O. Galactic Spacecraft-Reserach and Analytic Network”, amit magyarra az „UFO-k, galaktikus űrhajók interkontinentális kutató és elemző hálózatáénak fordíthatnánk. A Magyarországról elszármazott Keviczky Kálmán vezeti, aki időnként haza is jár előadásokat tartani. Keviczky is jó értelemben vett megszállottja az ügynek; mellesleg az amerikai repülési és űrhajózási intézetnek (American Institute of Aeronautics and Astronautics) tagja. Róla és a szervezetről olvashatunk a már említett Hargitai-könyv lapjain is. A rövidítve ICUFON-nak is nevezett szervezet New York állambeli központjában jelentős mennyiségű anyagot gyűjtött össze, és azt szakemberekkel elemeztette. Ez a gyűjtés különben továbbra is folyamatos. Keviczky Kálmán legutóbb 1988 nyarán járt itthon, és egy állami intézményben újra előadást tartott szervezete működéséről. Keviczky és társai azt állítják, hogy évtizedek óta egy eltitkolt harc folyik némelyik földi hadsereg (főleg az amerikaira gondolnak) és az UFO-k, vagyis a „galaktikus űrhajók” között. Olykor már a rögeszme szenvedélyességével vádolják mindkét szuperhatalmat azzal, hogy egymással egyet értve, de a világ elől eltitkolva valójában űrháborúra készülnek az idegenek ellen. Mindezen persze lehetne vitatkozni. A baj az, hogy egyrészt a különböző elveket, célokat és megközelítési módokat hirdető ufológus egyesületek gyakran egymással is kemény harcban állnak, és bizony az is megesett már - éppen az ENSZ-ben -, hogy egymást járatták le neves ufológusok is, vagy egy, az üggyel végre foglalkozni hajlandó nemzetközi intézményben „vagy ők, vagy mi!” - felkiáltással próbálták kizárni a kutatásokból a konkurens szervezetet, előtérbe tolva saját magukat. Mondanom sem kell, mennyire rossz benyomást keltenek a kívülállók körében az efféle szektás jelenségek. Másrészt viszont olykor… hm… szóval baj van a jó cél érdekében alkalmazott eszközök

tárházában is. Ha már erről van szó, érdemesnek tartom azonban felhívni a figyelmet két módszerre, amelyet persze nemcsak a szóban forgó szervezetek, hanem mások is alkalmaznak (és nemcsak UFO- ügyben…) Az egyik a következő: írjunk leveleket minden lehetséges tudományos, politikai stb. szervezetnek, lehetőleg annak vezetőjéhez címezve. Szóba jönnek a minisztériumok, sőt kormányok, az ENSZ különböző szervei és a főtitkár is, természetesen. Ebben informáljuk őket az UFO-kkal kapcsolatos elképzeléseinkről (például állítsuk azt, hogy ezek ismeretlen szándékú galaktikus űrhajók), vagy pedig azt, hogy a nagyhatalmak ezek ellen valóságos hajtóvadászatot folytatnak. A világ legtöbb országában úgy van, hogy a címzett intézményvezetője (persze, sohasem személyesen, csak titkára által, ő legfeljebb aláírja a választ, esetleg naponta száz ilyen választ küld szét, el sem olvasva a leveleket), mivel nem akar érdemben állást foglalni az ügyben, udvarias hangú rövid levélben megköszöni a kapott információt, könyvet, anyagokat stb., és ígéri, a témát „tanulmányozni foga”. Biztosítja a feladót, hogy a kapott küldemény „igen érdekes számára”. Magyarul ez általában azt jelenti, hogy az ügy az intézmény számára ezzel véget is ért. No, már most, ha ezt éveken át csináljuk, hamarosan akár több száz fejléces, komoly külsejű és nekünk címzett levéllel rendelkezünk majd, amelyek témája mind az UFO. Elmondhatjuk majd, sőt akár másoknak is bemutathatjuk, hogy X. intézmény értesült a problémáról, tud róla, sőt netán azzal „komolyan is foglalkozik”, és ezt természetesen nekünk köszönheti, mi állunk vele kapcsolatban stb. Máris hirdethetjük a világban, lapokban, könyvekben, előadásokon és kongresszusokon, hogy a kérdéstől nem zárkózik el X. minisztérium, sőt Y. elnök sem, nyilván többet is tudnak róla, csak nem akarnak nyilatkozni. Ha még ügyesebb leveleket írunk, azt is elérhetjük, hogy ravaszul megfogalmazott kérdéseinkre akármit is válaszol egy intézmény vagy politikus, válaszát a magunk hasznára fordíthatjuk, és azt magyarázhatunk belé, amit csak akarunk. Csak az a kérdés, mit ér mindez? Az UFO-körökön kívül kevés az olyan ember, az intézményekről nem is beszélve, akiket, és amelyeket az efféle „bizonyítékok” meggyőzhetnek. Nem kell mondanom, hogy az egész befektetett energia, idő és pénz nem éri meg az „eredményt”. A másik mód az, ha valósággal vadászunk a sajtóban és tévében megjelenő- elhangzó politikai kommentárokra, és közben mindig csak egy cél lebeg előttünk: hogyan találjunk valamit, ami kedvenc témánkkal kapcsolatba hozható? Így aztán természetesen Gorbacsov, Reagan vagy bárki más szájából is hallhatunk olyan fél- vagy egész mondatokat, amelyeket felhasználhatunk, a „világ elé tárva” rámutathatunk, hogy lám, igazunk volt… No persze ez nem jelenti azt, hogy az efféle módszereket (is) alkalmazó UFO-szervezetek mind kizárólag légvárakat építenének, és semmi saját konkrét eredménnyel ne rendelkeznének. Arról sincs szó, hogy olykor - talán a vak tyúkról szóló mondás értelmében ne találjanak jól célba. Az ICUFON tehát sok éve támadja már elsősorban az amerikai kormányt és annak különböző polgári és katonai hivatalait. Talán érdemes lesz közelről megtekinteni az egyik ilyen „hadviselés” érvrendszerét, amely összes aspektusában tipikusan amerikai: ottani fegyverekkel és módszerekkel tör a cél felé. Minderről rendelkezünk eredeti angol nyelvű anyaggal, fényképekkel, fotókkal stb., mind pedig a magyar származású igazgató áltál az ottani emigráns lapoknak írott magyar

cikkekkel is. E témában nem ritka az „Összeesküvés a nemzetek biztonsága ellen!”, kiáltó cím, majd a nyílt levelek a világ legfontosabb személyiségeihez. Egy ilyen, Reagan elnökhöz 1982-ben írott levélből a következők derülnek ki: Az UFO-ügy Amerikában katonailag titkosított téma, amely három évtizede vajúdik már, és bár közben sokan, még magas rangú katonai vezetők is felléptek ezen titkosítás ellen, a dolgon mégsem változtattak. Kiderül, hogy a hadvezetés az UFO-k elleni védekezésre rendezkedett be, de oly módon, hogy titkos parancsot adott megtámadásukra, bárhol tűnnének fel. Ezért van az, hogy sok megfigyelés alkalmával felszállnak az üldöző vadászgépek… a kormány által követett módszerhez tartozik az is, hogy nem hozza nyilvánosságra a birtokában lévő adatokat. Éppen elég ilyen példát hallottunk már, és ebben a könyvben is szó volt ilyenekről. Az ICUFON hiába próbálta ezeket az iratokat húsz, sőt harminc vagy több évvel letevésük után megszerezni az irattárakból. Bizonyító anyagokról van szó mindkét oldalon, csak az a baj, hogy az ufológusok sok igazán fontos anyagtól el vannak zárva (örökre?), ugyanakkor gyakran előfordul, hogy azt, amivel rendelkeznek, el sem akarják tőlük fogadni. így járt a szóban forgó szervezet is - panaszolja fel az elnökhöz írott nyűt levelében, amelyet lehozott a sajtó is. Memorandumuk átvételét megtagadták a Fehér Ház tisztviselői, ugyanígy jártak a Kongresszussal és más fontos hivataloknál is. Az USA-ban létezik egy „Freedom of Information Act”, az információk szabad hozzáférhetőségét biztosító törvény. Ennek értelmében az ország bármelyik polgára bármilyen okmány másolatát elkérheti, amit az állam archívumaiban őriznek. Ez így szépen hangzik, ám a valóságban számos olyan anyag van (védelmi, hadiipari, politikai stb.) amire ez a törvény a felsőbbség döntése alapján nem vonatkozik. A legtöbbször csak ideiglenes tiltásról van szó, no de ez az „ideiglenesség” évtizedekre is kiterjedhet. Azt hiszem - ezt nem az ICUFON állítja, hanem én mondom -, az UFO-k létét tagadó tudósoknak és nem tudósoknak érdemes lenne eltöprengeniük azon: ha nincsenek UFO-k, ha azok csak a labilis lelkületű alakok téveszméi vagy félreértelmezett egyéb jelenségek, akkor az egyik szuperhatalom kormánya miért ragaszkodik olyan görcsösen az ezekről szóló adatokhoz, miért nem engedi még évtizedekkel később sem, hogy azok napvilágra kerüljenek? Az egyetlen logikus válasz csak az lehet, hogy már a harminc vagy több évvel ezelőtti bizonyítékok is egyértelműek. Igenis azt bizonyítják, hogy vannak UFO-k és azok idegen űrhajók. Én nem látom más értelmét, indokát e görcsös titkolózásnak. Hisz a hatalom Amerikában nem állíthatja, hogy „egyáltalán nincsenek a birtokában UFO-król szóló jelentések”, mert a különféle UFO-szervezetek már nyomukra bukkantak ezeknek az iratoknak, ismerik, hogy hol, mikor, ki írta vagy szerkesztette őket, miről szólnak, perceken belül meg lehetne találni őket… De térjünk vissza az ICUFON állításaihoz. A szervezet számtalanszor lépett már fel ezen dokumentumok nyilvánosságra hozataláért, különösen, mert más, olykor ennél is jelentősebb dokumentumok ezreit már régen közkinccsé tették (pl. a koreai háború iratait). A szervezet titkos nemzetközi összeesküvésben való részvétellel vádolja az USA kormányát (amelynek természetesen minden nagyhatalom tagja! - így az ICUFON), és példákat idéz arra, amikor egy-egy, a vezetéshez közel álló személy ajkán kicsúszott néhány szó, amit úgy is lehet értelmezni, mint ezen összeesküvés bizonyítékait. (Például mikor 1978 júniusában a

washingtoni kormány nemzetközi biztonsági osztályának helyettes vezetője azt nyilatkozta, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei olyan katonai erőt képviselnek, „amely potenciális veszélyt jelent az UFO-erőkre”. Az ICUFON nem tud napirendre térni afölött sem, hogy sok politikus - amikor még csak elnökjelölt volt - különböző pozitív kijelentéseket tett az UFO-król vagy velük kapcsolatban, aztán amikor elnökké lett, magatartása alapjaiban megváltozott. Azt hiszem, igazuk van, amikor ebben ismét gyanítanak valamilyen, az UFO-k eltitkolását célzó erőket vagy egyéb okokat. Példaként felhozzák Gerald Fordot, aki 1966 márciusában Michigan állam képviselőjeként követelte a képviselőház fegyveres erők bizottsága vezetőjétől, Mandel R. Riverstől az UFO-ügy mélyreható kivizsgálását. Idézek Ford leveléből is; a leendő elnök egy tárgyilagos és megbízható bizottság felállítását követelte, mert „meg vagyok győződve arról, hogy Amerika népe jogosult arra, hogy az UFO-problémában végre tisztán lásson”, és „ne legyen kizárólag arra utalva, amit a Légierő a maga hivatalos nyilatkozataival ráerőszakol”. Erős szavak. A baj az, hogy ez a levelezés is elsüllyedt a Kongresszus irattárában, sőt, ugyanez lett a sorsa G. Ford képviselő két következő, ismételt sürgetésének is. Az biztos: nagyon meggyőző, hogy e forrásokban mégis ott láthatjuk Ford leveleinek másolatait (fotókópiáit). Olykor azért sikerül valamit kiszedni a feneketlennek és elzártnak hitt archívumokból is. Ford még évekkel később is hiába tért vissza az ügyre, hiába kért pozitív választ, az irattárak hallgattak. Ha valaki ezek után azt hinné, hogy a szegény irattárosok számára eljött a bűnhődés ideje, amikor Ford elfoglalta elnöki hivatalát a Fehér Házban - azok nagyot tévednek. Amint beült az elnöki székbe, soha többé a száján sem ejtette ki az UFO szót. Ki hallgattatta el? teszi fel a drámai, de indokolt kérdést az ICUFON vezetője, és persze nem csak ő egyedül. Hasonló eset történt Carterrel is. 1973-ban Jimmy Carter, Georgia állam kormányzója még maga is arról számolt be egy UFO-kutató szervezetnek, hogy látott egy UFO-t. Másik levelében - éppen az ICUFON-nak azt írta, hogy a tőlük kapott útmutatás „nagy segítségére lesz politikai állásfoglalásának felépítésében”. E bíztató kezdet után azonban, amikor bekerült a Fehér Házba… innen már ismerjük a folytatást. Carter is abban a pillanatban elnémult - sajnálkozik az ICUFON -, és igaza van. Valóban, az elnökök már nem beszélnek az UFO-król. De miért? Az ellenpárt szívesen mondaná: azért, mert nincs is ilyen téma, és egyetlen elnök sem akar nevetségessé válni. Sokkal valószínűbb azonban, hogy az UFO-kkal kapcsolatos eddigi felfedezések (éppen azok, amelyeket eltitkolnak) annyira szenzációsak, hogy (a politikusok szerint) még messze nem jött el az ideje a nyilvánosságra kerülésüknek. Hiszen az amerikaiak nemegyszer kerültek szembe olyan azonosítatlan repülő objektumokkal, amelyek sebessége, mozgása és műszaki paraméterei felülmúlták a jelenlegi földi technikát, tehát egyértelmű a katonai szakemberek félelme és óvatossága. Az ICUFON azonban nem áll meg az Egyesült Államok elnökénél, tovább megy, és az ENSZ-főtitkárok reakcióit veszi bonckés alá. 1966 februárjában, állítólag éppen a szervezet hatására, U Thant főtitkár fontolóra vette, hogy az UFO-kkal kapcsolatos ügyeket, mint nemzetközi biztonsági problémát az ENSZ koordinált ellenőrzése alá vonja. Meg is bízta Keviczkyt a tervezett „UFO Ellenőrző és Értékelő Csoport” szervezésével. (Keviczky akkor az ENSZ főtitkárságán dolgozott). Miután az ENSZ kabinetfőnöke átvette a tervezetet (1966.

február 24-én), az USA kormánya elérte, hogy Keviczkyt elbocsássák az ENSZ-től, sőt, az úgynevezett „security risk” - a „biztonsági kockázatiról szóló törvény alapján megtiltották, hogy bármelyik amerikai nagyvállalat alkalmazza! Közbevetőleg itt két dolgot kell megjegyeznem. Az egyik az, hogy a Keviczky-eset nyilván bizonyít valamit. Például azt, hogy az UFO-ügyekben nagy nemzetközi visszhangot kiváltani képes embert el kell hallgattatni. Ennek is kell, hogy legyen valami oka, és ez aligha az, hogy UFO-k nem léteznek. A másik ügy már általánosabb. Hiszen éppen ugyanebben az évben történt meg, hogy az ENSZ főtitkári hivatalában ugyanaz a magas rangú hivatalnok, aki átvette a Keviczky-féle tervezetet - átvette az eszperantisták 70 millió aláírással támogatott kérvényét a nemzetközi nyelv ügyében is. És azt is ugyanúgy elsüllyesztették valahol, soha nem tértek vissza rá. Jogosan vetik hát fel egyesek, hogy amíg negyven vagy száz, vagy kétszáz palesztin menekült ügyében az ENSZ sok tízezer dolláros óránkénti működési költségei ellenére hetekig, hónapokig tanácskozik - hetvenmillió ember akaratát úgy intézte el, hogy azt csak kézlegyintésnek foghatjuk fel. Ami viszont nem változtat a Keviczky-esetre adott amerikai reagáláson. Azt hiszem, nyugodtan állíthatjuk, hogy az UFO-ügy - vajon ki tudja, miért? - sokkal nagyobb indulatokat vált ki bizonyos kormányoknál, mint bármi más… U Thant nem sokkal később, 1967 júniusában jelentette ki azt, hogy véleménye szerint „az UFO-ügy a vietnami háború után a legfontosabb probléma”. De már valami történt a háttérben, mert U Thant kabinetfőnöke pár hónappal később közölte a sajtóval, hogy a főtitkár UFO-k iránt tanúsított érdeklődése „tisztán akadémikus és személyes jellegű”. Tudjuk, hogy bizonyos, nagyon magas állásokban már nem lehet az embernek személyes érdeklődése, minden cselekedete összefügg munkájával, és ez nem is lehet másképpen. Bármit mond is, azt rangjához és hivatalához kapcsolódó állásfoglalásnak tekintik, arról nem is beszélve, hogy köztudott: az erről szóló információkhoz csak abban a hivatalban juthatott hozzá… Az ICUFON-nak volt egy hasonlóan zavaros és soha meg nem magyarázott ügye egy másik ENSZ-főtitkárral, Kurt Waldheimmel is. Az ICUFON azért persze rendelkezik bizonyítékokkal. Némelyikről már szó esett a magyar sajtóban is az elmúlt másfél évtizedben - például nem lehet véletlen, hogy az Egyesült Államok Haditengerészete Riadókészültségi Utasítása, a röviden OPNAV 94-P-3-as rendelet is emlegeti az UFO-kat mint az egyik lehetséges riadókeltő tényezőt. Az USA Katonai Akadémiájának „Bevezetés az űrtudományba” című tankönyve például idéz is egy esetet, amit amerikai és japán katonai rádiómegfigyelők lehallgatásából ismerünk: a Szovjetunió távol-keleti részén, a Kurili-szigetcsoport fölött megjelent UFO-kat szovjet légvédelmi ütegek vették tűz alá, eredménytelenül. Szintén lehallgatásból ismert (a magnószalagokat az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség, a National Security Agency birtokolja) hogy 1967 márciusában Kuba légterében tűnt fel egy UFO, és az ottani légierő egy MIG-21-es típusú gépén egy kubai pilóta vette üldözőbe. Az UFO megsemmisítette a kubai sugárhajtású vadászgépet. Az esetet egy nagyon is hiteles szemtanú: a kísérő másik vadászgép pilótája jelentette rádión a központnak, ezt vették szalagra az amerikaiak Key East-en, a floridai légtérellenőrző állomáson. Sikerült a CIA-től is kicsikarni néhány régi irattári anyagot. Így került elő a CIA igazgatójának 1952. szeptember 11-én kelt titkos tájékoztatója arról, hogy 1952-ig sikerült

már kiépíteni az USA globális UFO-ellenes tájékoztató hálózatát. Ezt több ízben megerősítették (az Egyesített Vezérkarok Főnökségének JANAP-146-1952-es számú elvi, majd annak az évek során A-tól E-ig terjedő kiegészítő rendelkezései alapján). A NASA egy 1978. február 1-jén kelt tájékoztatása megerősítette, hogy ez a rendelkezés ma is érvényben van! Érdemes ezen elgondolkodni. Ne essünk túlzásokba, a NASA ezzel nem azt ismerte el, hogy az UFO-k idegen civilizációk űrjárművei. De ugye azt sem sugallta ezzel, hogy ártatlan meteorológiai ballonokról van szó, és azt sem, hogy meteorokkal kellene a légvédelemnek felvennie a harcot. És nem is céloztak idegen repülőgépekre és rakétákra sem, hisz azokat ma már közeledésük nagyon korai stádiumában felismerik az erre szolgáló elektronikus berendezések. Bizony, ha ilyen értelemben halljuk az „UFO” szót, mégis kénytelenek vagyunk másféle objektumokra gondolni… Az ICUFON azt is sugallta már többször (ez világosan elhangzott Keviczky budapesti előadásán is), hogy a Reagan-féle Stratégiai Védelmi Kezdeményezés, amit a sajtó „csillagháborús programnak” keresztelt el, lényegében nem Amerika védelmére, nem a Szovjetunió ellen, hanem a „galaktikus űrhajók” ellen irányul. Ezt állítja az ICUFON. Mondanom sem kell, hogy sokak számára valóságos csemegének bizonyult Reagan elnök egyik mondása, miután befejezte tárgyalásait Gorbacsov főtitkárral. Ez így hangzott: „Gorbacsov főtitkárral folytatott bizalmas megbeszélésem egyik pontját képezte: ha a külső világűr valamelyik égitestéről váratlan invázió fenyegetné Földünket, minden fennálló ellentétet elfelejtenénk országaink között, és mindenkorra rádöbbennék arra a valóságra, hogy mindannyian emberi lények vagyunk ezen a Földön!” Az UFO-szervezetek nagy hűhót csaptak ezen mondat körül, holott ebben nincs semmi, ami érvet jelentene a bennünket érdeklő ügyben. Az elnök ezzel egyáltalán nem ismert be semmilyen „bizalmas titkot”, a világ tudomása nélkül lefolytatott tárgyalást, nem is szólta el magát, és ami fő, aligha hiheti bárki is komolyan, hogy a jelen földi helyzetben, számos égetően fontos problémánk és a nukleáris fegyverek árnyékában felhalmozódott gondjaink közepette a Szovjetunió és az USA katonai szövetséget kötött a… galaktikus űrhajók ellen! Reagan egyszerűen képletes beszéddel próbálta hangsúlyozni, mennyire egymásra vannak utalva itt a Földön, és az összehasonlítás mögött nem rejtőznek azonosítatlan repülő objektumok. Az efféle propagandával (úgy értem, az UFO-pártiak) éppenhogy maguk ellen fordítják a józanul gondolkodó, tájékoztatott embereket. Az sem valós, hogy az SDI (Stratégiai Védelmi Kezdeményezés, „csillagháború” bármiféle kapcsolatban állna az UFO-k ellen tervezett „hadjárattal”. A földi politikusok nagyon is földi méretekben gondolkodnak, nem is más a feladatuk és szerepük. A baj éppen abból adódik, hogy a döntéshozó nemhogy komoly összeesküvéseket fontolgatnának az UFO-k ellen - éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem is veszik figyelembe létüket, azt a kevés konkrétumot pedig, amit tudnak, elhallgatják a társadalom elől. Ennek feltehetően katonai és lélektani okai vannak - feltehetően régi melléfogásokat, kudarcokat, egykori nagy hazugságokat kell továbbra is leplezni. Ha már említettük az ICUFON magyar származású igazgatóját, említsünk meg még egy eléggé anekdotaszerű és csöppet sem igazán fontos, de jellemző - magyar vonatkozású esetet. Az Egyesült Államok kormánya, szintén több évtized elteltével, a titoktartás pecsétje alól felszabadította azokat az okmányokat is, amelyek a magyar szent korona Amerikába szállításáról szóltak. A koronát ugyanis jóval a háború befejezése után, 1953 tavaszán

szállították át az USA-ba. Az S.S. Greely nevű katonai teherhajó 1953. március 21-én érkezett a németországi Bremenhaven kikötőjéből New Yorkba. A koronát a hajón a koronaékszerekkel együtt egy titkos rekeszben tárolták, és azt éjjel-nappal külön fegyveres őrség vigyázta, ami számunkra persze nagyon is érthető. Ám a szokatlan rakomány nagy izgalmat keltett a legénység körében, két okból is. Az egyik az volt, hogy senki sem tudta, mi van benne. Némi aranyreminiszcenciákra vall, hogy a rejtélyes ládák fedőneve a „Klondike szállítmány” volt. A másik: nem ez volt a Greely első ilyen útja. Ez a hajó ugyanis sok esetben vitt titkos rakományokat az USA-ba. Az úton a legénység körében - mint azt a titoktartás alól feloldott és közzétett F7800050372-es számú „Top Secret - Security Information” fejlécű irat 1953. március 23-i keltezéssel is bizonyítja - elterjedt a hír, hogy a ládák egy repülő csészealj szárnydarabjait és motorját tartalmazzák. (The boxes contained the wings and engine of a „flying saucer”) Amikor utánajártak a dolognak, hogyan keletkezhetett a pletyka, kiderült: nem zörög a haraszt… Valóban, a hajó a jelek szerint előző útjain éppenséggel hozhatott „csészealjalkatrészeket”, olyannyira, hogy a legénység már azt is tudni vélte, most éppen melyik darabokat viszik. Sok jel mutat ugyanis arra, hogy 1952-ben a Norvégiához tartozó Spitzbergákon lezuhant egy UFO. Az amerikai és angol, valamint feltehetően a norvég titkosszolgálat is mindent megtett, hogy az esetet titokban tartsa, ám annak híre mégis kiszivárgott és bekerült a német sajtóba. Az ügy annak idején nagy port vert fel, de például a magyar sajtóban mindössze a hetvenes évek közepén egy olvasói levélben találkozhattunk vele (Ország-Világ). Hogy a hírre miért a német újságírók bukkantak - hát éppen a Bremenhaven a kulcs. Ott rakták hajóra a roncs darabjait, és vagy a kikötő, vagy éppenséggel a Greely hajó legénysége révén szivárgott ki néhány ködös információ. Egyet mindenképpen javukra kell írni a nyugaton működő UFO-szervezeteknek - már persze csak a komolyabbakra gondolok, ezeket két kézen össze lehetne számlálni -, hogy bevitték és továbbra is beviszik a köztudatba, a hírközlő eszközökbe a pozitív UFO-ügyeket, az észlelések pozitív kezelését is. Ők azok, akik minden nyilvános fórumon a kérdés elismerését, tudományos megközelítését, a nyilvánosságot követelik. Ezért a nyugati országokban élő olvasók számára nem meglepetés (például számunkra az lenne), hogy vezető napilapokban találkozhatnak az erről szóló írásokkal, és korántsem csak gunyoros hangnemben, hanem gyakran komolyan is. Ha az olvasó egyszercsak az International Herald Tribüné első oldalán olvashat két cikket is az UFO-ügyekről, például arról, hogy a londoni Lordok Házában tárgyalták meg az ufonauták és repülő csészealjak ügyét, biztosan másképpen áll hozzá a problémához. Akkor is, ismétlem, ha a cikkek nem mind pozitív tartalmúak. A probléma tartósan felbukkan, más komoly sajtótermékekben is tárgyalják. Az imént említett nagy nemzetközi hírnévnek örvendő napilapban mindarról olvashattak röviden, amit mi ebben a könyvben tárgyaltunk - lezuhant UFO-król, a CIA meg a kormány mesterkedéseiről, az ufológus csoportok harcáról az információk felszabadításáért stb. Az ufológusok szélsőséges szárnya úgy véli, hogy azok az amerikai hadászati szakértők, akik nyomására a kormány úgy döntött, hogy le kell lőni az UFO-kat - tulajdonképpen harcba sodorják az emberiséget egy földön kívüli hatalommal. Ennek a komoly állításnak azonban nincs bizonyítéka. Annál is inkább, mert ezek az ufológusok - akik a táboron belül

is kisebbséget képviselnek - azt is állítják, hogy a két szuperhatalom egész űrkutatási folyamata és minden űrkísérlete nem egyéb, mint egy végzetes űrháború „békés” előkészítése… Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. Sajnos, mint már többször is megjegyeztem, az efféle vélemények hirdetése ufológus köntösben eleve lehetetlenné teszi az egész kérdéskör komoly tárgyalását mind a tudományban, mind a politikában. Az ilyen vélemények az ügynek nagyon sok kárt okoznak. Nem csoda persze, ha az ellentábor ezeket sőt általában csak ezeket - pécézi ki, hangsúlyozza és teszi nevetségessé. Ami persze megint nem jelenti azt, hogy az ufológusok egyetértenek a nagyhatalmak „titkoló” politikájával; itt elsősorban az Egyesült Államokat kell érteni. 1967 novemberében az NSZK-beli Mainzban összegyűlt 1500 UFO-kutató, ufológus és rokonszenvező érdeklődő között ott volt Herman Oberth professzor, a rakétakutatás atyja is. Ő is aláírta azt a kiáltványt, amely éppen elítélte a nagyhatalmakat UFO-val kapcsolatos politikájukért. Ezt a nevet azért írtam ide, hogy elgondolkozzunk kissé az ügyön. Nem létező hallucinációkról van szó, vagy valami nagyon is komoly dologról? Az biztos, hogy Földünk felszínén és közvetlen űrközeiben „valami nincs rendben”. UFOk röpdösnek, és bár a megfigyelt jelenségek nagy részének semmi köze a „galaktikus űrhajókhoz”, azért a nagy selejtezések után is bőven maradnak olyan jelenségek, amelyek minden rostán fennakadnak. Hogy ezt nemcsak az UFO-pártiak látják és tudják, annak bizonyítékai azok a tudományos érvényű, legtöbbször a tudományos intézmények által közzétett adatok és adathalmazok, amelyek szintén jelzik, hogy „valami van”. Például a NASA, az amerikai űrkutatási szervezet egyik kiadványában neves csillagászok és egyéb szakértők foglalják össze az 1540. november 26-tól (nem tévedés!) 1967. szeptember 17-ig terjedő időszakban a Hold felszínén és térségében tapasztalt 577 olyan megfigyelést, amelyek közül igen sok utal UFO-tevékenységre. De az sem jár rosszul, aki a változatosság kedvéért egy szovjetunióbeli, de a külföld számára kiadott újság cikkéből értesül a szovjet UFO-megfigyelésekről. Elgondolkozhatunk azon is, hogy az ENSZ Polgári Repülésügyi Szervezete (U.N. International Civil Aviation Organization, ICAO) szabályzata 1975-től kötelezően írja elő a kereskedelmi repülés számára az Azonosítatlan Repülő Objektumok azonnali jelentését, amennyiben a pilóták a légtérben ilyent tapasztalnak. Biztosan töprengtek annak idején azok a svájci olvasók is, akik 1956 decemberében ismét a Spitzbergákon lezuhant UFO-ról olvashattak kedvenc újságukban. Évekkel az eset után ráleltek a norvég vizsgálóbizottság vezetőjére, bizonyos Darnhyl úrra, aki kijelentette: a csészealjat nem készíthették itt a Földön, hiszen a bizottság összes szakértője egyhangúan úgy vélte, az általunk itt a Földön ismert és használt vegyi és fizikai folyamatok révén nem lehet előállítani ilyen anyagot. Ahogy pár oldallal előbb a magyar királyi korona kapcsán már gyanítottuk, ebből a forrásból is bebizonyosodott a kapcsolat az USA és angol hírszerzéssel. Darnhyl ugyanis nem sokkal az eset nyilvánosságra kerülése után kijelentette, hogy a vizsgálóbizottság jelentését csak akkor hozzák nyilvánosságra, ha az objektumot megtekintik az USA és Nagy-Britannia specialistái is. Ez a „megtekintés” feltehetően mind a mai napig tart, mert azt mondanom sem kell: soha többé semmilyen bizottságról és jelentésről nem esett szó sem Norvégiában, sem másutt. Minden jel szerint mégis igaz a feltételezés, hogy az

UFO-t elvitték onnan - már csak ezért sem térhettek vissza az ügyre a norvégok. Hja, kérem, a nagy szövetséges minden szeszélyét teljesíteni illett a háború utáni években… Darnhyl különben azt állította, hogy az UFO-ban nem találtak idegent, feltehetően az űrhajót, amikor meghibásodott, legénysége elhagyta. Regénytéma lehetne, mi lett velük… De ez itt nem szépirodalom, próbáljunk megmaradni a tényéknél. Ilyen volt Reagan elnök korábban már idézett mondása. Ezt kellene tanácsolni azoknak a szerzőknek is, akik kihasználva az érdeklődési hullámot, a legvadabb fantazmagóriákat szülik és teszik közzé. Regények és komolyan álcázott „tudományos” művek ezrei születtek meg az elmúlt évtizedekben, amelyek lényegében mind csak két kérdésre próbáltak választ adni: mi az UFO, és honnan jön? A legfurcsább feltételezések születtek. Hogy lássuk, mifélék ezek, közülük elég egyetlen példát említenem. És ez azért jó példa, mert magyarra fordított változata xeroxmásolatban köröz itt nálunk is, biztosan többen olvasták már. Remélem, nem hittek el belőle egy szót sem… Claude Vorilhon szerényen a következő címet adta művének: „Az igazság könyve”. Alcím: „A földön kívüliek üzenete” („La livre qui dit la vérité. Le message donné par les extra-terrestres”). Az egyes szám első személyben előadott műben arról van szó, hogy a fiatal francia újságíró egy napon künn a hegyekben UFO-val találkozik. Abban ül egy kecskeszakállas jóindulatú úriember, és szép francia nyelven elbeszélget vele - majd egy héten keresztül minden reggel randevúznak ugyanott, és az „idegen” szépen, folyamatosan töltögeti szerzőnk fejébe a tudást, az igazságot. Hamar meggyőződhetünk róla, hogy a könyvet a Biblia hatására írták, és azt magyarázgatják benne, hogy annak egyes részleteit hogyan lehetne mai tudományos szinten érteni, illetve azt, hogyan avatkoztak be genetikailag az emberi nem fejlődésébe valaha régen az idegenek. Mármint természetesen ugyanazok, akik azóta folyton itt röpködnek, és Monsieur Vorilhont is védőszárnyaik alá vették. A kétségtelenül Däniken-hagyományokat követő regényen ráadásul átvonul egy faji megkülönböztető szál is, ami végképpen ízetlenné teszi. De ilyenekből rengeteg van, mint már említettem. Persze a dolog bennünket is érdekel. Mi is feltesszük most magunknak a kérdéseket, és megpróbálunk rá választ adni. Ez csak próbálkozás lesz, természetesen. Ne csodálkozzon az olvasó, hogy némelyik nagyon fantasztikus - hiszen már maga az UFO-k létezése is eléggé fantasztikus ahhoz, hogy ezután semmin se lepődjünk meg. Nem tudjuk hát, hányadán állunk. A témához hozzászólók egyik fele (legalább a fele!), azt állítja, UFO a mi értelmezésünk szerint nem is létezik. A másik fele egymás után produkálja a többé-kevésbé hiteles bizonyítékokat, de a dolog nem tud elmozdulni a holtpontról. Közben folyamatosan halljuk a híreket. A rádió bemondja: Zágráb felett öt ovális, nagy sebességgel repülő tárgyat láttak 1986. január 24-én… Olvassuk később, hogy az öt, „kötelékben repülő” UFO-t látta egy nyugatnémet Lufthansa-gép személyzete, de nem látta a zágrábi repülőtér radarberendezése. Olvashattunk tengerész-beszámolókat arról, hogyan követte hajójukat a nyílt tengeren éjszaka egy kivilágított UFO, és amikor Aldiss-lámpával jeleket adtak feléje, hogyan ismételte meg azokat.

Szóval - mi az UFO? Mi az az értelem által mozgatott és irányított valós, anyagi tárgy, amely évente legalább50-100 (vagy több) esetben megjelenik az emberek előtt? Mi az, amiről űrhajósok is készítettek színes fotókat, és amiről annyi ilyen űr-beszámolót olvashatunk, nem is mindig csak UFO-szaklapokban? Nem tudjuk már, mit is gondoljunk az egészről, amikor beszámolókat olvashatunk például az ENSZ égisze alatt rendezett 1977-es mexikói UFO-„csúcskongresszusról”, amelyen miniszterelnökök, űrhajósok, tudósok is részt vettek az ismert UFO-kutatók társaságában. Nagyra nyílik a szemünk, ha azt halljuk, hogy egy ilyen rendezvényt például Lopez Portillo, Mexikó elnöke nyitott meg, és a résztvevők között ott volt James McDivitt amerikai űrhajós („Gemini-4” és „Apollo-9”), dr. Allen Hynek és Carl Sagan csillagászok, Erich von Däniken és angol lordok és diplomaták, miniszterek és írók a világ minden tájáról. Tehát ezek szerint létező a probléma, magas helyeken is foglalkoznak vele. Mi hát az UFO? Olyan jelenség, amelyet nagyon ritkán, véletlenszerűen lehet csak megfigyelni, maga a jelenség általában rövid ideig tart, a megfigyelők erre sohasem készülhetnek fel, az őket meglepetésszerűen éri. Emiatt kevésbé dokumentálhatók stb. De mindettől nem lettünk okosabbak. A tudósok nem foglalkoznak az UFO-kkal - halljuk a vádat az UFO-mániások köréből, pedig hajói meggondoljuk a dolgot, nem is csodálkozhatunk a tudósokon, és nem ítélhetjük el őket ezért. Először is, nehéz lenne megállapítani, hogy melyik tudományág képviselőinek lenne vagy lehetne ez a feladata - a csillagászok, mint tudjuk, makacsul ellenzik a dolgot (no persze, nem mindegyik) és hiba lenne arra várni, hogy „majd a meteorológusok” vagy „majd a fizikusok!”, veszik kezükbe. A tudós is csak ember, és nem szívesen fektetne időt, energiát és pénzt (a más pénzét - ha lenne, aki erre neki nagyobb összeget adna) olyan ügybe, amelynek a kimenetele enyhén szólva is kétes. Minden kutató szeret belátható időn belül eredményt, sőt, ha lehet, nagy eredményt felmutatni, ez pozitív, teljesen emberi tulajdonság. Az UFO-kutatás manapság még mindig túl sok bizonytalansági tényezőt rejt magában, így feltehető, hogy valaki - ha kapna is rá pénzt, eszközöket stb. évtizedekig kutathatná a problémát és semmivel sem jutna hozzá közelebb. Márpedig senki sem szereti elpazarolni az életét, de annak kis részét sem. Ez az emberi oldala. Akit ez a kérdés közelebbről érdekel, érdemes utánanéznie egy izgalmas szakkönyvben. És menjünk tovább: Ha ezek a valakik valóban részei a mi világunknak, mit akarnak? Kik „azok”? Az ellenpártiak fő érve: ha idegenek lennének, nyilván felvennék velünk a kapcsolatot. Ám mint azt már többek között Ciolkovszkij is (elméletileg persze, mert az ő idejében kevés szó esett UFO-król…) felvetették, könnyen lehet, civilizációs szintkülönbségről van szó. Ahogy mi nem vesszük fel a kapcsolatot a hangyákkal, mert ugyan mit is tudhatnánk meg tőlük, amit még nem tudunk, arról nem is beszélve: mit mondhatnánk nekik mi? - ugyanúgy a „jövevények” sem állnak szóba velünk, hisz jóval magasabb a tudásuk, és remélhetőleg a pszichikai-erkölcsi színvonaluk is. Ez csak az egyik magyarázat. Lehet úgy is felfogni a dolgot, hogy jövetelük, itteni repkedésük céljához nekünk semmi közünk. Lehet, hogy ennek indoka teljesen kívül esik a mi megértésünk határán, magyarul: fel sem fognánk akkor sem, ha ezt valamilyen érthető módon közölnék velünk. Aztán lehet, hogy megértenénk, de akkor sincs számunkra jelentősége (az ő szempontjukból nézve, természetesen), ugyanis nem vehetnénk részt céljaik megvalósításában. Hogy mire gondolok? Például előfordulhat, hogy

részükről folyik itt egy tudományos kísérletsorozat, amely - könnyen lehet - több százezer évvel ezelőtt kezdődött és azóta szüntelenül tart. Az az időtartam, amit mi hihetetlenül hatalmasnak hiszünk, az ő számukra egyáltalán nem feltétlenül jelent ugyanolyan hosszú időt. Vagy menjünk tovább a lehetséges okok kutatásában. Idejárnak, mert nyersanyagot bányásznak a Földön vagy annak közvetlen űrközelségében. Lehetetlen ez? Aligha, hiszen már nálunk is léteznek tervek arra, hogy ha kijutunk a Naprendszerbe, halott planétákon és kisbolygókon számunkra fontos ipari nyersanyagokat, sőt tán energiahordozókat is fogunk bányászni. És szinte biztosnak látszik, hogy valóban ezt (is) fogjuk tenni. Aztán az is lehet (ami szintén ránk vár), hogy az űrben energiát termelünk majd magunknak. Ezt mások is végezhetik, és ismétlem, itt a Földön is. Már céloztunk rá, hogy nem érv a kozmikus „távolságokra” hivatkozni. Az az állítás, hogy a feltehetően igen nagy távolságok megtételéhez nagyon sok, abnormális mennyiségű energiára van szüksége az idegen civilizációnak is - csupáncsak egy beszűkült gondolkodás eredménye. A helyzet az, mintha valaki a középkor elején azt mondta volna: „Lehet, hogy van Amerika, de oda lehetetlen eljutni. Aki nekivágna, száz megrakott kocsin vontathatná utána csak azt a zabmennyiséget, ami az ő lovának kell. De a zabos kocsikat vontató lovaknak százszor annyi zab kellene, azt m á si k tízezer kocsi vontatná, ám ama tízezer lónak is… stb.” Ma már tudjuk, hogy Amerikába egy egészen másféle energiával hajtott járművel jutottak el, aminek semmi köze sem volt a lóhoz, kocsihoz és a zabhoz. Ha ma azt hallom egy csillagásztól - és hallottam személyes beszélgetésekben, sőt nyilvános UFO-vitákban is! - hogy „áthidalhatatlanok a távolságok, ezért lehetetlen, hogy idejöttek volna más világok lakói”, mindig két hangya beszélgetésére gondolok. Ezek valahol Magyarországon, egy mezőn beszélgetnek. Azt mondja az egyik: „Állítólag van valahol Ázsia, rettentő messze, nagyon messze! Mire a másik: „Az olyan messze van, hogy oda soha egyetlen hangya sem juthat el”. Igaza volt - hangya nem juthat el. De az ember igen. Könnyen meglehet hát, hogy - mint erre már céloztam ebben a könyvben - a más civilizációk előbb kezdték fejlődésüket, vagy gyorsabban haladtak, mint mi, vagy mindkét tényező együtt játszott szerepet, és időközben felfedezték az űrben való helyváltoztatásnak számunkra ma még ismeretlen, nem olyan energiaigényes vagy másfajta energiákat alkalmazó módjait. Ezer és millió módszer létezik azokon kívül, amelyeket mi ma még megvalósítani sem tudunk, csak elképzelni. Ne legyünk naivak - még sokáig fog élni a mítosz, hogy a csillagközi űrhajózás lehetetlenség. Ezt tudósok állítják, nem én. A fénysebességgel haladó hajók is megoldhatatlanok, hát még az ennél gyorsabbak? Márpedig még ilyen sebességek mellett is többszörösen meghaladja az emberi életet a távolabbi világok eléréséhez szükséges idő, és ennél gyorsabban nem lehet haladni, állítják a tudósok. Sokezer év múlva az akkori emberek csak mosolyognak majd „primitív őseiken”, akik persze nem ismerték, nem ismerhették még az űrbéli közlekedés egyéb, később felfedezendő energiáit, módjait, eszközeit. Szóval nem is kevesen állítják halálos komolysággal, hogy a távoli világok nekünk is, „amazoknak” is elérhetetlen. Példának okáért Thomas Kuhn amerikai tudományfilozófus erre egy matematikainak tűnő) képletet is felállított, amelynek kiindulópontja a következő: mivel annak valószínűsége, hogy az UFO-kat értelmes lények vezetik, egyenlő a nullával, akkor ezt beszorozhatjuk akárhány tíz- vagy százezer UFO-megfigyeléssel, mindig nulla lesz

az eredmény. Vagyis, nincsenek itt értelmes lények, mert soha nem győzhetik le a kozmikus távolságokat. Mondanom sem kell, mennyire megtévesztő, sőt hazug ez a prekoncepcióval kialakított „elmélet”, ez az okoskodás, az effajta tudományoskodás (és még az UFO-pártiakat nevezik áltudósoknak…) A kapcsolat nem-felvételének, hogy folytassuk az előbbi gondolatsort, még sok akadálya lehet. V.F. Kuprovics, a Szovjet Tudományos Akadémia egyik vezetője szerint lehetséges, hogy ismét csak a szellemi szintkülönbség az oka. „Mivel a mi szintünk jóval elmarad az övéké mögött, afféle barlanglakó ősembereknek néznek bennünket”, véli. Aztán más okai is lehetnek. Agresszivitásunkat ismerve, nem szállnak le ünnepélyesen, és nem veszik fel a kapcsolatot egyik földi országgal, társadalommal sem, hiszen ezzel rögtön erkölcsi és haditechnikai előnyhöz juttatnák azt a felet, akinél leszálltak. Ezt nem is kell bővebben magyaráznom. Mi ezt az előnyt nyilván a többi földiek ellen használnánk fel. Aztán nézzük a dolgokat magasabb szemszögből is. Lehet, hogy csak mi emberek képzeljük úgy, hogy ha két civilizáció valahol a térben találkozik, fizikailag közelebb kerülnek egymáshoz - hát akkor okvetlenül kapcsolatba kell lépniük egymással? Hol van ez megírva? Úgy értem, másféle értelem számára ez nem feltétlenül kötelező vagy ajánlott cselekvésmód, magatartás. Lehet, a kozmoszban úgy van, hogy minden bolygó mindenkié, ott bármit tehetünk, legfeljebb arra vigyázzunk, hogy ne okozzunk kárt az ottani életnek. Ha így van, az UFO-k általában betartják ezt a szabályt. Az is lehet, hogy ilyen kapcsolatfelvételre majd akkor kerül sor, ha elérjük a civilizáció egy magasabb küszöbét, fokát. A „mi ez?”, kérdésről észrevétlenül átkerültünk a „honnan jönnek?”- re. Erre a kérdésre is sokféle választ próbáltak adni eddig mind a szakértők, mind az amatőrök. A legkevésbé népszerűek a szubjektív válaszok. Vannak persze objektívek, ál-objektívek, objektívszubjektívek is… A szubjektív álláspont képviselői mereven tagadják azt is, hogy az UFO-k fizikailag léteznek. Őket sem a radarfelvételek, sem a fényképek, filmek nem győzik meg, a szemtanúkról nem is beszélve. Véleményük szerint minden UFO vagy természetes okokkal magyarázható jelenség, vagy az állítólagos „megfigyelő” pszichikumában lejátszódó szabálytalan folyamatok eredménye. Ez finom fogalmazás volt; valójában tehát arról van szó, hogy: hallucináció, lelki „vírus” fertőzése, az elmebaj különböző fajtái - mitikus elem végsősoron, amely az emberi lélek belső szükségleteiből fakad. Sok komoly tudós állított fel ilyen elméletet (pl. Donald Warren a Michigan Egyetemről). Úgy vélik, azok állítják, hogy UFO-t láttak, akik nem képesek alkalmazkodni a létező világhoz, a társadalmi rendhez, és betegesen vágyakoznak közelebbről meg nem határozható „más” világok után. Lester Greenspan kifejezetten a deviáns magatartásra és elmeállapotra utal. Egy harmadik amerikai, L. Sprague de Camp meg abban keresi az okot, hogy a ma embere körül minden kezd cseppfolyós lenni, a vallás elvesztette hatalmát a lelkek fölött, a tudományba nem lát bele, nem érti azt, és idegenkedik tőle, a társadalom túl könyörtelen stb. Szerinte ezért menekülnek sokan efféle „új vallásba”. Nem kétséges, szép számmal akadnak emberek, akik ha kétszáz évvel ezelőtt születnek, szektákba tömörülnek, de mivel ma születtek és „hisznek az UFO-kban”, hát ebből csinálnak maguknak úgymond szektát. De nem ez a többség, nem ez az általános - erről feledkeznek meg a sokdiplomás professzorok. És arról, hogy

vizsgálódásaik tárgya kizárólag az amerikai társadalom, és ha ott részben igazak is lehetnek feltételezéseik, biztosan nem állják meg helyüket a világ sok más országában. Ahol szintén láttak UFO-kat, de nem lelkileg frusztrált, vallást-erkölcsöt-tudományba vetett hitet elvesztett emberek, hanem „fertőzetlen” lelkületű egyszerű földművesek, vagy a világban elfoglalt helyüket nagyon is jól ismerő pragmatikus szakemberek. Szintén akadnak diplomás hívei annak a nézetnek, miszerint a repülő csészealjak „szubjektív-objektív jelenségek”. Ez még az előzőnél is különösebb: feltételezi, hogy az emberek képzelete képes valós energiává alakulni, és a valós világban változtatásokat végrehajtani. Vagyis: szerintük valóban megjelennek az UFO-k, de csak azért, mert sokan erre nagyon vágynak, és „erősen elképzelik”, majd így „megvalósítják”, „realizálják” a repülő csészealjakat! (Ha ez nem „áltudomány”, akkor nem tudom, mi az?) Persze a legtöbben amellett teszik le a garast, hogy az UFO-k léteznek a valóságban is. Itt kétfelé oszlik a tábor: a nagyobb rész azt állítja, hogy minden „Azonosítatlan Repülő Objektum” megmagyarázható természetes okokkal, és amelyek még nem, azok csak azért, mert „kevés az adat” de majd azokra is fény derül. Mindenesetre makacsul kötik az ebet a karóhoz, hogy nincs idegen világból érkező, más értelemből irányított, nem földi civilizációt jelentő UFO. Ezen a választóvonalon persze magunk mögött hagytuk a legvadabb ellenzőket, és hibás szóval az úgynevezett „hívek” vagy pragmatikusok táborába léptünk át. A másik csoport természetesen azt állítja, hogy UFO-k vannak, és azok nem mind természeti tünemények, nem mind magyarázható ismert okokkal vagy törvényszerűségekkel, és ezek éppen az idegenek. Vagyis - „nem a mi társadalmunkból származnak”. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert ez a tábor is több részre oszlik, bármilyen meglepő is a dolog. A különböző csoportok képviselői csak abban egyeznek meg, hogy az UFO-k mesterséges testek, a fizikai valóság részei. De aztán jelentősen elágaznak a vélemények. Van egy csoport, amelyik szerint minden repülő csészealj a világűrből érkezik, feltehetően nagyon messziről, és a járművüket nálunk sokkal fejlettebb műszaki-tudományos-erkölcsi szintű lények irányítják. Céljaikról semmit sem tudunk. A másik csoport azt állítja, hogy bár nem a mi társadalmunk termékei, azért mégis földiek. Ezek is több alcsoportra oszlanak hitvallásuk szerint. Némelyek arra esküsznek, hogy akik ma itt körülöttünk az azonosítatlan repülő tárgyakban repdesnek, nem mások, mint egykori földlakók, akik az itteni, valaha volt és elpusztult fejlett civilizáció időben elmenekült egyedeinek utódai. Ők valahol távol - de talán a Naprendszerben - élnek jól álcázott rejtekhelyeiken, és fejlődésük természetesen előtte jár a miénknek. Ugyanezek közül egy másik csoport még merészebbet állít: nem menekült el innen soha senki, hanem ma is itt vannak! Így ötvöződik az egykori Atlantisz legendája (bár nincs kizárva, hogy létezett egy „elődök civilizációja”, amely persze nem olyan fejlett volt, mint mi itt ma, sőt nyilván egészen más irányú fejlődése volt) a Bermuda-háromszöggel és az UFOkkal. Ez a hangzatos teória szépen, zökkenőmentesen és főleg egyszerre magyarázza mindhárom rejtélyt. Hívei dióhéjban a következőket állítják: a tizenvalahány ezer évvel ezelőtt létezett őskori, de fejlett civilizáció (hogy fejlettségét honnan szerezte, azt én sem tudtam megoldani erről szóló könyvemben), amely a mai Bermuda-háromszög helyén élt át egy katasztrófát, és megmenekült egyedei leköltöztek a tenger alá, óceánfenéki

rejtekhelyükön hatalmas és okos technikával nagy város(oka)t építettek, ott fejlődtek, megelőzve minket. Ez az elmélet tehát azt is feltételezi nagy merészen, hogy az emberiség fejlődése már nagyon régen, közelebbről meg sem határozható időpontban kétfelé ágazott, két részre szakadt, két különálló útra tért, és ez a különállás természetesen azóta is tart szüntelenül. Az elmélet szerzői szerint azonban az elválasztás, a „kapuk” csak egy irányban zárnak: mi nem kerülhetünk vele kapcsolatba, mert mi még túl agresszívek, „vadak” vagyunk. Majd ha ez megváltozik, akkor ismét egyesülhet a két különálló „törzs”. Ők viszont időnként kijárnak onnan „ide fel”, és járműveik az UFO-k… Az elmélet szépen hangzik, de sajnos nincs bizonyíték arra, hogy valóban össze lehetne kötni a három rejtélyt, amelyek külön-külön is eléggé megoldatlanok. A legizgalmasabb és sok szempontból teljesen fantasztikus, „tudománytalan” változat szerint az UFO-k megint csak földi termékek, de nem a mi időnkből valók, hanem… a jövőből. Ezen elmélet hívei is két alcsoportra oszlanak. Az egyik szerint régen valakik nagyon fejlett technikai szintet értek el (Atlantisz, vagy más?), elutaztak az űrbe szupergyors eszközeikkel, és ily módon „megelőztek” bennünket az időben. Mint tudjuk - és ezt a jelenlegi fizikus-nemzedék sem tagadja -, ha nagyon gyorsan, a fénysebességhez közeli gyorsasággal mozogtak az űrben, sokezer vagy éppenséggel sok tízezer év telhetett el itt, míg nekik odakünn csak pár év vagy évtized. Tehát őseink már a mi jövőnkből és egyben múltunkból figyelnek bennünket. Eléggé bonyolult teória; mondanom sem kell, hogy nincs rá bizonyíték. A másik idő-változat is éppen ilyen. Tegyük fel, állítják hívei, hogy valamikor a távoli jövőben az akkor élő emberek, az utódaink felfedezik majd az időutazást hátrafelé, és megalkotván annak eszközét, az időgépet, vissza-visszalátogatnak vele ide is. Ez az időgép természetesen nem más, mint az UFO, és az nem annyira a térben, mint inkább az időben utazik. Az elmélet lelkes hívei azzal érvelnek, hogy ez az egyetlen változat, amely választ ad az összes kérdésre, amit most nem értünk az UFO-kkal kapcsolatban. Például nem értjük, ugye, hogyan győzik le a hatalmas „csillagközi” távolságokat - hát úgy, hogy nincsenek ilyen távolságok, hiszen nem a teret kell legyőzniük, hanem az időt, amit mondjuk a 9000-ik vagy 30.000-ik év műszaki szintjén már megoldottak, és nem is kerül túl sok energiájukba. Ugyanígy világossá válna, miért tűnnek el sokszor az UFO-k a szemtanúk elől, nem úgy, hogy elszáguldanak a térben távolodva tőlük, hanem „szétfolyik a szélük, beleolvadnak a semmibe, szétfoszlanak”? Ez lenne a magyarázat arra, hogy „átlépnek egy másik, talán nem is tér-, hanem idő-dimenzióba?” Vagy itt van a másik „érthetetlen” dolog ma: miért nem veszik fel velünk a kapcsolatot az UFO-kat irányító személyek? A „jövő-elmélet” fényében persze ez is világos: a kapcsolatfelvétellel megváltoztatnák a múltat, ezt pedig nem szabad tenniük. Az egyetlen „változás” az, hogy látjuk őket időnként, és mit sem értünk az egészből. De lehet, hogy ez szerves része a múltnak, vagyis jelenidőknek. Hozzáteszik még, hogy ez talán magyarázatot adna az állítólagos ufonauták meglehetősen különös testi felépítésére, a kis termetre, nagy szemekre, ázsiai vonásokra; lehet, hogy ilyenek leszünk sok ezer év múlva? Tehát ők azt állítják, hogy saját utódainkat tisztelhetjük a látogatókban. A sornak ezzel még nincs vége, hisz nem szóltunk a „dimenzió-elmélet” párthíveiről. E téren akadnak, akik egyszerre kétszeres „idegenséget” tulajdonítanak az UFO-kat használó lényeknek: térben idegenek, vagyis nem a mi Naprendszerünkből származnak, és egyben

„dimenzió-idegenek” is, vagyis nem a mi téridő-kontinuumunk lakói, de már ismerik mindkettő határának áthágási módját. A „másik dimenzió” elmélet egyik felállítója az a Morris K. Jessup volt, aki csillagászként többek között a Hold felszínével is foglalkozott, majd később máig feltáratlan körülmények között öngyilkos lett. A „The Case for the UFO (az UFO-ügy) című, az UFO-k létezését bizonygató művében azt a véleményét fejtette ki, hogy a Földet talán egy másik dimenzió lényei keresik fel, ezek rabolják el a repülőgépeket, hajókat, autókat és persze az embereket, majd megvizsgálják azokat. Jessup szerint ezek az emberek továbbra is élnek, csak bezárult mögöttük a jelképes kapu, nem térhetnek vissza világunkba, mivel nem ismerik a dimenziókon való áthatolás módját. A járművek az elektromágneses tér megváltoztatásával, vagy valamilyen hasonló módon képesek átlépni a terek határait. No de akadtak olyanok is, aki szerint az UFO nem más, mint a Föld ritka légkörében élő gáznemű és értelmes élőlények (állítja az amerikai Zoe W. Serocki), sőt mások szerint hatalmas… lepkefelhők (mint állították 1978-ban Philip S. Gallahan és R. W. Mankin, egy floridai biológiai laboratórium kutatói). Ám a dimenzió-elméleten belül van még egy, és talán a legmerészebb állítás is. Ennek vallói szerint az a „másik világ”, ahonnan idejönnek az ufonauták, nem más, mint maga a Föld… de nem a jövőben, hanem most! Egy másik dimenzióban! Azt állítják, hogy feltehetően minden égitest, naprendszer, galaxis, stb. egyszerre több dimenzióban, mintegy több „változatban” létezik, anyagi valósága megosztható, és meg is oszlik. A másik Föld, „amely itt van a fal mögött”, kitermeltlétrehozott egy, a miénknél magasabbrendű civilizációt, így az felkereshet bennünket. De a beavatkozástól tartózkodik, és a kapcsolatfelvételt is kerüli, mert akkor - talán erről van szó? - mi is rájönnénk a módszerre, hogyan lehet átjutni más dimenzióba, és akkor ők már nem lennének tőlünk biztonságban? Mindenesetre annyi biztos, hogy olykor a szakkönyvekben is helyet kapnak e teóriák, és nem is mindig gúnyolják ki szerzőiket. Igaz, csak külföldön, de már olvashatunk csillagászok által írott ismeretterjesztő munkákat, amelyek felsorolják a legismertebb UFO-eseteket, és becsületesen odaírják, hogy ezek bizony idegen értelem eszközeinek tetszenek. Nem tudjuk hát kik ezek, és miért keresnek fel bennünket. Mindazonáltal nagy merészség és még nagyobb ignorancia (a tények és ismeretek figyelmen kívül hagyása) kell ahhoz a másik szélsőséges állásponthoz, hogy azt hirdesse valaki: ezek a tárgyak nem is léteznek. A „baj” éppen az, hogy léteznek és repkednek, megjelennek és feltűnnek sokféle módon, időben és helyen. Még sok száz találkozás vagy észlelés történetét mesélhetném el, és ha jobb papírunk lenne e könyvhöz, mint amilyen van, száz és száz UFO-fényképet tehetnénk közzé. Am mindez nem változtat a tényen, hogy ma sem sokkal többet tudunk ezekről a rejtélyes tárgyakról, mint a fáraók idején vagy a középkorban. Ez jogosan késztet bennünket szégyenkezésre és haragra - míg egyeseket arra, hogy a probléma létét is tagadják. No de a problémák és jelenségek akkor is vannak, ha nem akarunk róluk tudomást venni. Az UFO-k tehát, vagyis azok az azonosítatlan objektumok, amelyek eredetét semmilyen módon sem tudjuk megmagyarázni, a jövőben sem fognak elkerülni bennünket. Viszont ahhoz, hogy rájöjjünk a megoldásra - abban biztosan csak és kizárólag a tudomány segíthet nekünk. És az lesz az igazi öröm és megelégedés kora; mert saját

erőnkből, saját tapasztalatainkra támaszkodva fejtjük majd meg a modern kor egyik legnagyobb rejtélyét.