Öngyilkos szerelem
Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű. A mi kapcsolatunk a szó legnemesebb értelmében sem volt átlagos, így nem is vártuk, hogy minden simán menjen. Szerettük egymást, és ami azt illeti, titkon mindig is vágytam rá, hogy ez a kettőnk közt lévő igaz szerelem felülkerekedjen minden akadályon. Mindennek ellenére, tudtam jól, hogy mi következik most. Túl régóta kerülgettük a témát, s legbelül mindketten tudtuk, hogy ez nem végződhet happy enddel. Ha mást nem is, de azt megtanultuk az együtt töltött, valamivel több, mint három év alatt, hogy vannak dolgok az életben, amiket nem irányíthatunk. - Nem kell ezt tennünk. – mondtam a tőlem telhető legnyugodtabb hangsúllyal, annak ellenére, hogy a szívem épp darabjaira hullott. Nem ítéllek el, én… - Te mi? – nézett egyenesen a szemembe, és én rögtön tudtam, hogy ez lesz életem egyik legfájdalmasabb beszélgetése. Szemei szikrákat szórtak, s akárhogy is kerestem a szeretett férfi szemében valamiféle megnyugvást adó érzelmet, semmi mást nem találtam, csak színtiszta agressziót – Hallod magad? Viki, ma hidegvérrel lelőttem egy embert, aztán felgyújtottam a testét. Érted ezt? - Azért tetted, mert meg akart ölni. – próbáltam magabiztosnak tűnni, de a hangom remegése elárult – Ha nem lősz rá, már halott lennék. - Hagyd abba! – üvöltött, miközben a földhöz vágta a kezében lévő poharat – Ne mentegess már folyton. Megöltem. Mindegy, hogy miért, a lényeg ugyanaz. Gyilkos vagyok, nem érted? - Majd kitalálunk valamit… együtt. – mondtam, s ahelyett, hogy válaszokat kerestem volna az arcán, inkább az üvegszilánkokat bámultam. – Lépjünk le. – kényszerítettem magam, hogy elszakadjak a szilánkoktól, azután pedig teljes komolysággal a szemébe néztem – Pakoljunk össze, és menjünk el. Hagyjuk itt ezt az egészet, és kezdjünk új életet, messze innen. - Látom nem érted. – csattant fel, s most már biztos voltam benne, hogy nem tudom meggyőzni. Csak hallgattam a szavait, és próbáltam megemészteni azokat – Kiirtotta az egész családodat, Vik. A szüleid, az én szüleim, és a testvéreink is mind halottak. A családunk minden egyes tagja meghalt. – szűrte a szavakat egyesével, mintha egy értelmi fogyatékos lennék, aki nem képes ezt felfogni – Tudod miért? Azért – ismét felemelte a hangját, én pedig teljesen elvesztettem a remény utolsó szikráját – mert beléd szerettem. Azért, - folytatta fennhangon – mert nem voltam képes nemet mondani neked! Azért, mert nem tudtalak elengedni. Azért, mert ragaszkodtam hozzád, és, legfőképp azért, mert mindig tiszteletben tartottam a döntésed. Most jól figyelj rám. – minden egyes „azért” után egyre közelebb jött hozzám, mígnem megragadta mindkét vállam, és gyengéden megrázott, mintha csak fel akarna ébreszteni. – Három éve folyamatosan elfogadtam a hülye döntéseidet. Már az első adandó alkalommal el kellett volna, hogy engedjelek, de nem tettem, mert túlságosan is nagy hatalmad volt felettem. – amint ezt kimondta, elengedte a vállamat, és két lépést hátrált. Mozdulatai lassúak voltak, tekintetével igyekezte elkerülni a szemkontaktust. Nagyot sóhajtott. – Most viszont én döntök. És én úgy döntöttem, hogy… vége. – mondta ki a halálos ítéletemet, de továbbra sem nézett a szemembe. Fel voltam készülve, hogy a beszélgetés ilyen irányba kanyarodhat. Napok óta izzott tőle a levegő, szinte tapintható volt kettőnk közt a feszültség. Számtalanszor lejátszottam a fejemben a variációkat, hogy miként fog véget vetni ennek a kapcsolatnak – mert ugye, én tudtam, hogy ő fogja ezt megtenni. Én nem voltam elég erős ahhoz, hogy elengedjem őt… ő viszont ismét nem okozott csalódást. Számításaim közt szerepelt ez a megoldás is; mégis, reménykedtem benne, hogy nem ilyen stílusban közli. Ha azt mondom, fájt, az meg sem közelíti a valóságot. A lényem egyik fele kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót, valami kibúvót, hiszen szerettem őt. Szerelmes voltam belé, és nem álltam arra készen, hogy elengedjem, mindannak ellenére, hogy jól ismertem: azzal, hogy ezt kimondta, tényleg vége. Nem az a fajta ember volt, akit bármely módon meg lehet ingatni. Ő volt a megtestesült elszántság az én egyhangú, labilis életemben. Ha ő úgy döntött vége, akkor állhatok a fejem tetejére is, semmit nem érek el vele. Éppen ezért, a lényem másik része megpróbált megóvni az összezuhanástól, attól, hogy sírva, térden állva könyörögjek a hőn szeretett férfinak. Csak álltam ott, ingázva a lehetőségeim közt. A torkomban lévő gombóc megakadályozta, hogy bármit is mondjak, helyette csak üveges tekintettel bámultam a férfit, aki megadott nekem mindent: szerelmet, biztonságot, és egy olyan életet, amelyben egy percig sem unatkoztam. Az elmém egyfajta tagadási fázisba lépett, és én titkon hálát adtam neki. A férfi, aki jóban – de többnyire – rosszban mellettem volt, épp arra készült, hogy kisétáljon az ajtón, ami a közös jövőnket szimbolizálja, és én
nem tehetek ellene semmit. Övön aluli ütés volt tőle, hogy a döntésekre hivatkozva hagyjon el, és gyanítom, hogy ezzel ő maga is tisztában volt. Három éven keresztül folyamatosan azon voltam, hogy együtt maradjunk. Mindig arra kértem, tiszteljen meg annyival, hogy elfogadja a döntésemet, miszerint én vele akarok lenni. Most pedig, mily meglepő, ugyanezt kéri tőlem. Lehet, hogy nem most kellett volna, de rájöttem; kimondani sokkal egyszerűbb, mint betartani. Mikor könnyűszerrel arra kértem, maradjon velem bele sem gondoltam, hogy mennyire manipulatív dolog a tiszteletre hivatkozni… és láss csodát, a saját fegyveremmel győzött le. - Tényleg ezt akarod? – találtam meg a hangom egy örökkévalóságnak tűnő hallgatás után. Már nem velem szemben, hanem a tőlünk jobbra elhelyezkedő, XVIII. századi kandalló előtt állt, egy újabb pohár bourbont szorongatva. Mielőtt válaszolt volna, lehúzta az italt, ami pedig a pohárban maradt a tűzre öntötte. A lángok egy pillanat alatt a duplájukra dagadtak, majd szépen óvatosan visszanyerték eredeti méretüket. - Van még valami. – felelte, azután pedig lassú mozdulatokkal szembe fordult velem. A szívem összeszorult a látványra. A velem szemben álló, fekete hajú, kék szemű, szívdöglesztő férfi minden ízében szenvedett. Látszólag kereste a szavakat, próbált valami értelmes dolgot mondani, de nem sikerült. Láttam az arcán a vívódást, a szemében pedig a szenvedést. Valami – és, mertem remélni, hogy a szakítás – iszonyúan bántotta. Valahol belül azt reméltem, most jön az a rész, amikor bocsánatot kér, és mellettem marad, esetleg elmondja, hogy megbánta, de nem ez történt. – Most elmegyek. – nyelt egy nagyot, vonásit megfeszítette, és az asztalra csúsztatta a kezében lévő poharat. A kanapén heverő bőrdzsekije után nyúlt, aztán egy laza mozdulattal magára vette azt – Mire visszajövök, kérlek, ne legyél itt. – azzal még utoljára a szemembe nézett, aprót biccentett, és elhagyta a házat. Szánalmasnak éreztem magam. Mi több, az voltam. Egy átlagos lány ilyenkor megmakacsolja magát, jól megmondja a magáét, emelt fővel távozik, és csak azután zuhan össze, amikor már senki nem láthatja. Mert ilyenek a normális szakítások. Persze, ki vagyok én, hogy így viselkedjek? Szinte senkim nincs. Az utolsó ember, aki a világot jelentette nekem pont most sétált ki az életemből, persze, csak miután közölte, hogy tűnjek el. Ez azért elég fájdalmas. De nem csak ez fájt. Az, hogy ismét felemlegette a szüleim, a családom halálát, vetekedett a szakítással. Tudtam, hogy igaza van; tudtam, hogy miattunk kellett meghalniuk, de valahogy nem éreztem magam elég erősnek, hogy ezt a valóságban is elismerjem. Végül, a kanapéhoz léptem, és leültem. A lábaimat felhúztam, a kezeimet magam köré kulcsoltam. Tisztában voltam vele, hogy el kell mennem, de szükségem volt még néhány percre. Önkéntelenül is körbenéztem a hatalmas nappalin; az egész ház egy XIX. századi erődítmény volt, magas belterülettel, és antik, többnyire diófa bútorokkal. Elmosolyodva gondoltam vissza a napra, amikor először jártam itt. Mennyire megdöbbentem! Amikor megláttam Őt, a két lábon járó tökéletességet, egy stílusos, modern házat képzeltem el, nem pedig ezt a korabeli kastélyt, mégis, miután megismerkedtünk, pontosan tudtam, hogy milyen sokat jelent neki. Szinte mindent úgy hagyott, ahogyan a felmenői ráhagyták, kivéve a szobáját. A helységben kicserélte az ágyat, és kipofozta az amerikai stílusú fürdőszobát. A szívem nagyot dobbant, ahogyan arra a szobára gondoltam. Miután letöröltem az arcomról azokat az alattomos könnyeket, melyek az emlékek hatására elözönlöttek, lassan felemelkedtem a kanapéról, majd a mellette lévő bárszekrényhez léptem. Bourbon from Watershed Distillery – olvastam a címkén lévő feliratot. A kedvenc itala volt, de én csak nagyon ritkán engedtem a kísértésnek. Többnyire azért, mert túl erős volt az én szervezetemnek, így hát csak a különleges alkalmakkor fanyalodtam rá… ilyen volt például az a három évforduló, amit együtt ünnepeltünk, vagy az, amikor úgy hittük, megszűnt a fenyegetés. Persze, ez utóbbiban orbitálisan nagyot tévedtünk, tekintve, hogy a családunk megsemmisült. Valószínűleg soha többé nem lesz alkalmam hamisítatlan bourbont inni, úgyhogy öntöttem egy pohárral, amit magammal vittem az emeletre. Ahogy haladtam a lépcsőn, néhány lépcsőfok megreccsent alattam. Bár stabil volt, de a - barátok közt is - lassan másfél évszázados deszkákat nem hibáztathatja senki. Különben is, eddig kifejezetten jól jött; ez a néhány zörej állandóan elárulta Őt, ha osonni akart. Rendületlenül folytattam utamat a hálószoba felé. A közös hálószobánk felé, hogy búcsút mondjak tőle. Az első gondolatom az volt, hogy engedek a csábításnak, még utoljára szeretném beszippantani az ódon, ámde meseszép ház könyörtelen emlékeit, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok elég erős ehhez. Fájt minden gondolat, égetett minden egyes emlékkép, és ezek a dolgok elenyészőek ahhoz képest, amik akkor fognak rám törni, ha belépek az Ő szobájába. A mi szobánkba.
Kezdtem egyre szánalmasabbnak érezni magam, ezért egy mély levegő után benyitottam a kétszárnyas, mahagóni ajtón. Bármennyire is szerettem volna megnyugodni, azt gondolni, hogy ez egy rossz álom, semmi kapaszkodót nem találtam. A szoba közepén lévő, fehér selyemtakarós ágyon ugyanis egy kupac papír, és egy hatalmas sporttáska pihent. A fájdalom helyét egy pillanatra átvette a kíváncsiság, így egy szempillantás alatt az ágyra telepedtem, és lázasan kutatni kezdtem a papírokat. „Marymount University – felvételi tájékoztató” olvastam az egyiken, mire értetlenül végigfutottam az elegáns, fehér nyomtatványt. Két héttel korábbra volt keltezve, de valamilyen érthetetlen okból én nem tudtam róla. Ezek szerint, már készült erre. Ez az egyetlen reális magyarázat… amíg én az álmainkat dédelgetve azt hittem, hogy minden rendben, ő elintézte, hogy felvegyenek egy virginiai egyetemre. Ingerülten kutakodtam a többi papír közt; a kupac tetején egy kollégiumi számla állt. Valaki egy teljes tanévre kifizette helyettem. A fájdalom ismét átjárta a lelkem; úgy látszik, ez már jóval hamarabb el lett döntve, csak épp engem hagyott ki ebből az egészből. Ennyire rossz megfigyelő lennék? Hogy kerülhette el a figyelmem mindez? Dühösen magam mellé dobtam a számlát, és az egyetemi küldeményt, aztán egy lapos, fehér borítékot vettem a kezembe. Ezen kívül már csak egy volt, úgyhogy feltéptem. Azt gondoltam, ennél nagyobb meglepetés már nem érhet; sejtettem, hogy valami hasonlót találok benne. Az egyetemet, és a kollégiumot elintézte, szóval meg sem lepődtem a jegyen, ami egyenesen a Marymount egyetemvárosába szólt. Hitetlenkedve dobtam a többi közé, majd az utolsó borítékot is kibontottam. Elegáns kézírásával véste rá a nevem, a szívem pedig nagyot dobbant. Titkon azt reméltem, ez egy vicc, a levélben pedig mindezt alá is támasztja. „ Megígértem, hogy vigyázni fogok rád. Nem így akartam ezt, de végre lehetőséged lesz egy normális életre. Légy jó kislány, és vigyázz magadra.” – olvastam. Rövid volt, és tömör. Alá sem írta, bár, felesleges lett volna, hisz felismertem az írását. Szóval ennyi. Tényleg vége. Erős akartam maradni, ki akartam használni az utolsó perceket ebben a szobában, de nem ment. Indulatos voltam, és csalódott, amiért ezt így bonyolította le. Hát ennyit érek neki? Ezt gondolta? Azt hiszi, képes leszek egyetlen pillanatot is az egyetemnek szentelni tudva, hogy mindezt csakis miatta valósulhatott meg? Az utóbbi évek alatt mindent, és mindenkit elveszítettem magam körül, de valami még maradt: a büszkeségem, mely habár halványan, de az ilyen helyzetekben megmutatta magát. Dühösen csaptam le a levelet a többi papír közé, majd felvettem a földről a poharat, melyet időközben oda tettem, és a tartalmát mind megittam. Az alkohol égette a nyelőcsövem, és amint leért öklendezni kezdtem tőle. A szemem ismét könnybe lábadt, de ezúttal nem roskadhattam magamba. Muszáj volt válaszokat kapnom. Úgy pattantam fel, mint egy eszelős. Remegő kézzel kapkodtam össze a holmimat, amit fájó szívvel a kikészített sporttáskába ömlesztettem. A vállamra tettem, és leviharoztam a lépcsőn. Válaszokra volt szükségem, minél előbb, és én pontosan tudtam, hogy hol kaphatom meg. Lehet, hogy ő nincs itt, de a legjobb barátját mindenképp megtalálom. A fejem zúgott, a gondolataim cikáztak, az érzéseim pedig kavarogtak. Megszaporáztam a lépteimet, mígnem elértem aprócska városunk egyetlen valamire való szórakozóhelyéhez. Mit sem törődve az értetlen pillantásokkal, melyeket a sporttáska váltott ki, tekintetemmel egyetlen személyt kerestem, aki választ adhat megannyi kérdésemre. - Lorenzo! – üdvözöltem fennhangon az… expasim legjobb barátját, s úgy vágódtam le a mellette lévő bárszékre, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. A táskát a földre dobtam, majd a pultos srác felé fordultam – Két dupla scotchot. A mellettem ülő, kissé ittas, ámde korántsem részeg Lorenzo értetlenül bámult. - Mi az? Nem ülhetek le az expasim legjobb barátjával iszogatni egy kicsit? – kérdeztem némi éllel a hangomban, miközben kitartóan fixíroztam azt a kifürkészhetetlen, zöld szempárt. - Mióta iszol dupla scotchot? - hitetlen tekintete köztem, és az immáron előttünk lévő whiskys poharak közt cikázott. - Pasis gondok. – feleltem hanyagul, mielőtt magamba döntöttem volna az egyik pohár tartalmát. – Azt reméltem, meg tudsz magyarázni néhány dolgot. Figyelj, én megértem, ha dühös vagy, de… kezdte reszelős hangon. - Én? Miért lennék dühös? – néztem rá a tőlem telhető legszúrósabb tekintetemmel azt remélve, érti a célzást – Azért, hogy a pasim kidobott, vagy azért, mert ezt hagyta maga után? – kérdeztem, majd a két pohár közé csaptam a kupac nyomtatványt. Türelmesen vártam, miközben igyekeztem azt sugallni felé, hogy itt nincs helye mellébeszélésnek, mert
én az igazat akarom. - Azt akarja, hogy lépj tovább. – felelte kimérten, mindannak ellenére, hogy a vak is láthatta; zavarban volt. - Tiszta sor. – bólogattam, azután elvettem előle a poharat, és lehúztam azt is – Ezt elég egyértelművé tette. – böktem megvetően a papírkupac felé. - Nézd, tudom, mennyire nehéz most. Mikor Gina meghalt, én is teljesen magam alatt voltam, és beleestem ugyanabba a hibába… Vik, az alkohol nem megoldás. – hihetetlenül zöld szemei utat törtek maguknak, és úgy éreztem, ha nem állok ellen, akkor a belsőmig hatol. Egy pillanatra a kezére tévedt tekintetem, mely az enyémen nyugodott, bíztatólag megszorítva azt. - Nem azért jöttem, hogy a halott nagynénémről beszéljek. – fintorodtam el kelletlenül, és úgy tűnt, elértem azt, amit akartam: Lorenzo hitetlenkedve méregetett. – Gina néni halott, ő pedig… nos, ő csak szakított velem. Nem egy, és ugyanaz a két eset. Ha nem ezért, akkor miért vagy itt? - Oké, igazad van. – sóhajtottam, és intettem a pultosnak, hogy töltsön még kettőt – Szóval, hol van? Egyetlen röpke pillanatig üveges tekintettel meredt rám, aztán, mintha elfújták volna felpattant. - Sajnálom, ami történt, de nem segíthetek. – felelte kurtán, és a kabátjáért nyúlt, de én gyorsabb voltam. A tény, hogy az egyetlen ember, aki segíthet a nyomára bukkanni, elég rosszul hazudik… nos, felvillanyozott. A viszontlátás gondolata számomra minden fájdalmat megért. A kabátját a magasba emeltem, s egy hatalmas mosoly, valamint egy mindent tudó pillantás kíséretében megráztam. Ez nem jó ötlet. – sóhajtott, mielőtt újra leereszkedett a bárszékbe. - Ami azt illeti – intettem elismerően a pultos felé, aki ismét elénk tette a két poharat – szakítani valakivel, de közben megtervezni a másik jövőjét sem az. - Csak gondoskodik rólad. – suttogta, s meg mertem volna esküdni, hogy könnyek gyűltek a szemébe – Ne keresd őt, kérlek. - Figyelj. – adtam a kezébe a saját poharát – Mindenképp beszélnem kell vele, és tekintve, hogy te vagy az egyetlen, aki elvezethet hozzá… - De ő nem akar veled beszélni. – mondta ki azt a mondatot, melyet egyáltalán nem vártam – Ha valakinek, akkor neked igazán tudnom kellene, hogy… - Nem érdekel. – feleltem dühösen, hiszen nem engedhettem meg magamnak, hogy teljesen szétcsússzak. Határozottnak kellett lennem, mert ha rájön arra, amit valójában érzek, akkor sosem segít majd nekem. Számomra pedig mindennél fontosabb, hogy láthassam őt… ha ennyi jutott nekem, ha csak ennyivel szántak meg az égiek, akkor is. – Beszélnem kell vele. - Jól van, jól van. – tette maga elé mindkét karját, majd a kabátjáért nyúlt. Ösztönösen elrántottam, mire a magasba emelte a tekintetét. – A zsebében van a mobilom. Tessék. – nyújtottam át a készüléket, mire ő nyomkodni kezdte azt. Feszülten figyeltem minden mozdulatát, és szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire a füléhez emelte a samsungját. Pár pillanat csend következett. Ijedten méregetett, mintha azt gondolná, bármelyik pillanatban széteshetek. Valljuk be, nem állt túl messze az igazságtól. - Én vagyok. – miközben beszélt, le sem vette rólam a szemét. Látszólag nagyon koncentrált, s tudtam, hogy megpróbálja megválogatni a szavait. – Épp róla van szó. – motyogta összehúzott szemöldökkel – Igen, itt. Hidd el, hogy próbáltam, de te is tudod, hogy mennyire… - egy szempillantás alatt elborult a tekintete, majd a pult felé fordult, és a poharakat kezdte vizslatni. – Hol vagy? Nem akarod ezt neki megmondani te? Értem. Szevasz. Az ajkaim elnyíltak, és értetlenül meredtem rá. Lerakta a telefont. - Te mit művelsz? – ráztam a fejem, mintha csak azt akartam volna, hogy felébredjek. - Nem akar beszélni veled. – válaszolta, majd megfogta a poharát, és lehúzta azt. – Sajnálom. - Hol van? – követeltem hisztérikus hangnemben, de mivel kérdésem siket fülekre talált megismételtem, valamivel hangosabban – Lorenzo, hol van? - Figyelj. Menj most haza, majd máskor megbeszéljük. – nézett rám, mintha az egyik diákja lennék. – Nem vagy most olyan állapotban, hogy… - Utoljára kérdezem, hogy hol van. – jelentettem ki, és hogy nyomatékosítsam, felvettem az üres poharat. Mivel nem kaptam választ, teljes erőből a földhöz vágtam. Megannyi értetlen, és ijedt szempár szegeződött ránk, de nem érdekelt. Elkaptam néhány pusmogást is, ami szintén hidegen hagyott, mivel minden idegszálammal Lorenzora összpontosítottam. - Higgadj le. – kérlelt, de nem hallgattam rá. Tudom kellett. – Mindenki minket néz.
- Utoljára látnom kell, érted? Meg akarok neki köszönni mindent, amit értem tett, és el akarom neki mondani, hogy a fájdalom ellenére megértem, hogy így döntött. – hazudtam folyékonyan, és nagyon reméltem, hogy elhiszi szavaimat, ugyanis nem volt más a tarsolyomban. – Másképp képtelen vagyok túllépni. - Rebekah. – nézett rám szánakozva, s én csak üveges tekintettel bámultam tovább. Nem értettem, hogy jön ide Rebekah. Látszólag kihasználta az értetlenségemet, ugyanis kitépte a kezemből a kabátját, s mire észbe kaphattam volna, már félúton járt a kijárat felé. – Nála keresd. – még utoljára visszafordult, hogy bűnbánó arccal a képembe vágja az igazságot: az expasim az exbarátnőjénél van. Percekig bámultam Lorenzo megszűnő alakját. Ha lehetséges, még jobban fájt ez az egész, sőt, még jobban összezavarodtam. Ő nem az a fajta volt… ismertem, mindennél jobban szeretett engem. Pár órával ezelőtt a saját szememmel láttam, mennyire megviselte, hogy szakított velem. Ehhez képest, az agyam szerint, az egyetlen racionális magyarázat, hogy a volt barátnője miatt hagyott el. Persze, a szívem nem képes erre még gondolni sem. Csak ültem ott a bárszéken, kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Az agyam lüktetett, és úgy éreztem, teljesen megsemmisültem. Három nap telt el. Három kínkeserves nap. Legalább két tucat üzenetet hagytam a mobilján. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem könyörögtem neki egyetlen visszahívásért… Minden reggel a hívásaimat néztem, s ha csak egy percre is szem elől tévesztettem a mobilom, rögtön ellenőriztem, nem szalasztottam-e el a nagy lehetőséget. A lehetőséget, ami nem érkezett meg. Csak feküdtem az ágyamon, és arra gondoltam, mennyire idegen a helység. Több mint tizenhat évig éltem ebben a szobában, és most mégis úgy érzem, hogy semmi közöm nincs hozzá. Hogy miért? Azért, mert az utóbbi éveket nála töltöttem… mikor meghalt az utolsó családtagom úgy éreztem, jobb lesz, ha elköltözöm. Persze, akkor még nem gondoltam bele, hogy mi lesz, ha egyszer külön válnak az útjaink. Az órára néztem. Fél egy volt, tehát maradt még további egy órám, hogy magamba roskadva feküdjek, és emésztgessem a dolgokat. A következő pillanatban a telefonom éles csörgésére lettem figyelmes. Pillanatok alatt felkaptam, s a szívem hevesen kezdett verni, amikor a kijelzőre pillantottam; három nap, és egy megtelt hangposta kellett ahhoz, hogy visszahívjon. Néhány röpke pillanatig csak néztem a mobilom, s próbáltam lehiggadni. - Szia. – szóltam bele halkan, mert akármilyen hihetetlen is, fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Igazából csak hallani akartam a hangját… és egyáltalán nem akartam számon kérni. Az volt minden vágyam, hogy visszajöjjön, és ezt nem kezdhettem veszekedéssel. Arra ráérek akkor, ha személyesen beszélünk. - Tudod, ironikus, hogy pont én fogok segíteni eljutni hozzá. – szólt bele egy nagyon ismerős hang a vonal másik végéről. - John. – hasított belém a felismerés, és abban a pillanatban kezdtem bepánikolni. – Mit keres nálad a… - A te egyetlen, hőn áhított szerelmed telefonja? Az most részletkérdés. - nevetett – Igazából nem akartalak visszahívni, de aztán lehallgattam azt a sok üzenetet, amit hagytál, és megsajnáltalak. Mondják, hogy a szerelem vak, na de ennyire? - Hol van? – kérdeztem, és nagyon féltem a választól. John egy veszélyes fickó. Kegyetlen, és bosszúszomjas. Több mint egyértelművé tette, hogy baj van. - Csigavér, tündérkém. – mondta nyájasan, de éreztem a hangjában valami fenyegetőt. – Tudod, eleinte azt gondoltam, bármit megtenne, hogy megvédjen téged. Kicsit irigyeltem, amiért képes ennyire szeretni valakit. Most viszont, hogy kidobott téged, némiképp összekuszálta a szálakat. - Engem akarsz. Én vagyok az utolsó Flemming. – suttogtam, mert kezdett összeállni a kép. Engem akart a kezdetektől fogva. Az apám egyetlen hibája miatt az egész családomat kiirtotta, a többiek halála pedig csak járulékos veszteség volt. Miattam kellett mindenkinek meghalnia, és most a kezében volt az egyetlen ember, akit igazán szerettem. – Egyezzünk meg. Hagyd őt békén, és… - Nem igazán vagy alkuképes pozícióban. – kacagott fel - Az igazat megvallva, nem akartam őt bántani… de aztán fogta magát, és felgyújtotta a bátyámat. Szerintem megérted, hogy látványos megkövetést várok el. - Mit akarsz? – kérdeztem, és nagyon jól tudtam, hogy képes vagyok bármit megtenni, hogy a férfi, akit tiszta szívből szerettem élve megússza. Hozd el a kocsiját. – válaszolta nemes egyszerűséggel. Mégis hová? – kérdeztem hisztérikus hangnemben.
- Csak menj, és tedd, amit mondtam. Ja, és még valami. Figyelmeztetnélek, hogy ha esetleg hoznál magaddal valakit… vannak még jó páran, akik fontosak nektek. Hosszú az áldozataim listája, és örömmel gyarapítom, ha kell. Ismét meg akartam kérdezni, hogy hova kell mennem, de a vonal megszakadt. Ott álltam, teljesen megsemmisülve. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Jól ismert érzés volt ez, nem kellett gondolkodnom. Nem ez az első eset. Kísértetiesen hasonlított az elmúlt évek történéseire, és ha túlkésőn is, de rájöttem; ismét meg fog halni valaki. Kényszerítettem a kezem, hogy elengedjem a telefont, mivel még mindig görcsösen szorítottam azt. Egy pillanatig sem hezitáltam, hogy mit kellene tennem: lerohantam az emeletről, és a kabátomért nyúltam. Ha John azt mondta, vigyem el az autóját, akkor azt kell tennem. Nem veszíthetem el Őt… Zihálva nyitottam be a házba, ahonnan néhány napja kidobtak. Az ajtó ugyanúgy nyitva volt, mint ahogy napokkal ezelőtt otthagytam, így teljesen világossá vált, hogy nagy a baj. Tudtam, hogy John nem tréfál, és komoly veszélyt jelent a férfira, akiért bármit megtennék, így eszembe sem jutott védtelenül odaállítani. Első utam a pincéhez vezetett, hiszen elég időt töltöttem mellette, hogy tudjam: az összes fegyverét lent tartja. Útközben elővettem a mobilom, és tárcsázni kezdtem. - Szia. – köszönt Lorenzo, de ahelyett, hogy viszonoztam volna, inkább a tárgyra tértem. - Át tudnál jönni a legjobb barátodhoz? – kérdeztem, s mivel nem kaptam választ gúnyosan folytattam – Tudod, a legjobb barátod, aki elhagyott. Száznyolcvan magas, fekete haj, kék szem, 1969-es camaro… Mit keresel te ott? – értetlenkedett. - Gyere át. Segítened kell. – feleltem, miközben fél kézzel a falon lévő széf kódját próbáltam beütni – Siess. Nem volt kedvem vitatkozni vele, úgyhogy amint kinyílt a széf, rögtön megszakítottam a hívást. A kis páncéldoboz tele volt mindenféle fegyverrel; voltak közte maroklőfegyverek is, és komolyabb, férfikézbe valók is. Tekintetemmel egyetlen egyet kerestem; azt, amivel már volt dolgom. Egy colt double eagle revolver, amelyhez nyugtatólövedék is tartozott. Szükségem volt valamire, amivel alkalomadtán megvédhetem magam, de semmiképp nem akartam megölni senkit, így emellett döntöttem. Viszont azt is tudtam, hogy ha fogságba ejtette Őt, akkor neki is szüksége lesz valamire, ezért másodikként a 38-as glockért nyúltam. Mindkettőt a kabátom belsejébe rejtettem, és visszasétáltam a nappaliba. Úgy éreztem, egy örökkévalóság, amíg Lorenzo megérkezik, ezért a kanapéra ültem, és feszülten néztem az ajtót, várva, hogy felbukkanjon a jól ismert cinkostárs. Egyedül is megoldhattam volna a problémámat, de úgy éreztem, most biztosra kell mennem. Az, hogy az életem utolsó 3 évét egy olyan pasival töltöttem, aki gyermeki könnyedséggel lövöldözött… egyáltalán nem jelentette azt, hogy én is képes vagyok rá. Szükségem volt Lorenzora, hogy ellásson néhány jó tanáccsal, de semmi többet nem vártam tőle. Sőt! Szinte biztos voltam benne, hogy meg akar majd állítani. Abban az esetben pedig nem hezitálhatok. - Jöttem, amint tudtam. Mi a baj? – csukta be maga mögött az ajtót, s bár őt magát még nem láttam, a hangját rögtön meghallottam. - John a baj. – feleltem keserűen. Akkora adrenalin löketet adott a hívása, hogy a félelem egyetlen szikrája nélkül vettem elő a két fegyvert. Ahogy ezt kimondtam, nem válaszolt. Lassú, kimért, egyenletes lépésekkel haladt a nappali felé, én pedig az asztalra csúsztattam a pisztolyokat, majd karba tett kézzel vártam, hogy testközelből tudjak vele beszélni. Amint belépett a helységbe, tekintete az asztalra vándorolt. Értetlenül nézett fel rám. - Maradj ki belőle! – mondta határozottan, mire én nemlegesen megráztam a fejem, és felálltam a kanapéról. – Ezt most komolyan gondolod? - Elkapta Dereket. – tártam fel a probléma valódi okát. – Nem tudom, hogy emlékszel-e rá, de ez az egész miattam van. Ha az apám nem tesz keresztbe neki, akkor most nem vagyunk ilyen helyzetben. Nézd! – emeltem fel a jobb karom ezzel beléfojtva a szót – Derek számtalanszor kockáztatott értem, lényegében csak azért vagyok életben, mert folyamatosan megvédett engem. Tekintve, hogy neki semmi köze ahhoz, amit az apám tett… Én vagyok John célpontja, ő csak járulékos veszteség ebben az egész bosszúhadjáratban! Most rajtam van a sor, hogy segítsek neki. - Mit akarsz csinálni? – szólalt meg néhány pillanat hallgatás után – Hogyan tudok segíteni? Nem válaszoltam, csak jelentőségteljesen az asztalon heverő fegyverekre néztem. Na, nem! – horkant fel – Eszedbe ne jusson!
- Ami azt illeti, jól jönne egy „hogyan védd meg magad” gyorstalpaló… - hagytam figyelmen kívül a tiltakozását. - Tizennyolc éves vagy, neked a szalagavatós ruhaproblémával kellene foglalkoznod, nem pedig egy öngyilkos küldetéssel. – felelte – Hol vannak? Majd én elintézem. Hagyd ezt a férfiakra. Nagyot sóhajtottam. Pontosan erre számítottam, de azért valahol reménykedtem, hogy mégis segít majd. Tekintetem a nyugtatólövedékes pisztolyra siklott, ám mielőtt érte nyúltam volna, hosszan rezegni kezdett a telefonom. „ Richmond, Old Miller r., 1030-as raktárépület” – kaptam meg a címet, melyet nem volt hajlandó a hívás alkalmával megosztani velem. - Mi az? – nézte a kezemben lévő telefont, aztán egy lépéssel közelebb jött, és bíztatóan megszorította a kezemet. – Figyelj. Segítek, de nem úgy, ahogy te szeretnéd. Nagyot nyeltem, és mélyen a szemébe néztem. Nem hagyhattam, hogy megállítson. Egy hirtelen mozdulattal a nyugtatólövedékes pisztolyért nyúltam, és két fecskendőt eresztettem a bal vállába. Mire észbe kapott volna, már csak üveges tekintettel bámult rám, értelmetlen kérdéseket nyöszörögve, s egy perccel később ájultan rogyott össze előttem. - Sajnálom, de nem hagyhatom, hogy az utamban állj. – mondtam fájdalmasan a lábaim előtt heverő testnek, és nagyon reméltem, hogy épp elég ideig lesz kiütve. Más sem hiányozna, minthogy utánam eredjen, és megpróbáljon megakadályozni. Felkaptam a másik pisztolyt is, és az előszobán keresztül a felhajtóhoz mentem. Könnyedén beütöttem a kódot, mely hatására lassú, komótos mozdulatokkal kinyílt a garázsajtó, ezzel szabaddá téve a stílusosan régimódi sportkocsit. Beléptem a helységbe, és a falon lévő slusszkulcsot leakasztva elindultam, hogy még időben odaérjek a megadott címre. Nevetséges. Mindig morogtam, és állandóan kritizáltam Derek vezetési stílusát Gyűlöltem, ha száguldozott az utakon, de mindannak ellenére sosem féltem mellette, hiszen nem csak ő, a vezetési technikája is tökéletes volt… nem úgy, mint az enyém. Én mindig is féltem, ha túl nagy volt a forgalom, így becsületes tempóban róttam az utakat, betartva minden szabályt, amire kötelezett a KRESZ. Ennek ellenére, most a megengedett sebességhatár háromszorosával repesztettem, és nagyon reméltem, hogy nem most fogok balesetet okozni. Muszáj volt sietnem. Fél ötkor parkoltam le a megadott címen. A testem minden porcikája remegett, kapkodva vettem a levegőt. Elöntött egy fura, mindent megsemmisítő félelem, melyhez egy erős hányinger társult. Soha nem találkoztam személyesen Johnnal, hiszen ő mindig másokkal végeztette a piszkos munkát. Abban a pillanatban, hogy megpillantottam az épületet, elszállt minden magabiztosságom. Hiába, hogy fegyver volt nálam, még így sem hittem, hogy megvédhetem magam egy igazi gyilkossal szemben. Leállítottam a motort, kivettem a kulcsot, és erőtlenül kiszálltam az autóból. A lelkem legmélyén azzal nyugtattam magam, hogy Lorenzót is sikerült megállítanom anélkül, hogy súlyos sérülést okoztam volna neki. Talán Johnnál is működni fog ez a nyugtatós dolog, és nem válok én is bűnözővé. A nap lemenőben volt, és a szeptemberi időjárásnak köszönhetően - mely csak elősegítette a szürkület megjelenését – már a közvilágítás is be volt kapcsolva. Kétségek közt lépkedtem egyre közelebb a kétszárnyas lemezajtóhoz, és azon gondolkodtam, vajon túlélem-e ezt. Úgy terveztem, megpróbálkozom egy túszcserével, és akkor talán nem kell használnom a fegyvert. - Nézzenek oda, hát eljöttél! – hallatszott egy gyomorforgatóan nyájas hang, amikor beléptem a raktárépületbe – Tudod, kezdem érteni, hogy mit is szeret benned annyira. Te vagy számára a tökéletes nő, tekintve, hogy ugyanolyan őrült vagy, mint ő. - Eljöttem. – feleltem magabiztosan annak ellenére, hogy rettegtem a férfitól, aki ismét egy merényletre készül ellenem. – Mit akarsz? - Elhoztad a kocsit? – érdeklődött, majd előlépett a félhomályból, és felém nyújtotta a balját. - El. – feleltem kurtán, miközben a kezébe ejtettem a kulcsot. – Mégis minek neked az a kocsi? Ha jól tudom, nincsenek anyagi gondjaid… - Ne légy nevetséges, aranyom. – nevetett fel, mintha csak egy jó viccet mondtam volna. A következő pillanatban felbukkant mellette egy magas, cingár fickó, és John felé fordult. – Állj be vele. – adta ki az utasítást és a kulcsot, mielőtt visszafordult felém – Emlékszel, hogy azt mondtam, látványos vezeklésre számíthatsz az őrült pasiddal kapcsolatban? – bólintottam, mire folytatta – Annyi mindenki meghalt már a jól bevált szívlövéses, vagy nyaktöréses módszerrel. Úgy gondoltam, ezúttal színpadiasabb leszek. És mivel itt vagy, két legyet ütök egy csapásra. - Mire célzol? – kérdeztem rémülten, mert pontosan elérte, amit akart: halálra rémített. – Itt vagyok, megtettem, amire kértél, most rajtad a sor… engedd el Őt, kérlek.
- Fájt, amikor megöltem az ifjú Victort? – kérdezte drámai hangsúllyal. Azzal, hogy felemlegette a halott öcsémet, egy pillanat alatt enyhült a félelmem, s szépen lassan átvette a helyét a fájdalom, és a düh. A legjobb párosítás. – Nos, akkor már érted, hogy mit éreztem, amikor évekkel ezelőtt az apád, most pedig a pasid tette ugyanezt a bátyáimmal. Amikor az apád hagyta elvérezni a bátyámat megfogadtam, hogy kiírtom az összes Flemminget. Ha röviden kellene indokolnom, hogy miért halt ki a családod, akkor tessék. Ezért tettem. – szemei szikráztak a dühtől. - Tudom, hogy mire megy ki ez az egész. – feleltem felszegett fejjel. Az ereimben száguldó adrenalin magabiztossá tett mindannak ellenére, hogy rettegnem kellett volna. – Előbb, vagy utóbb úgyis megölsz. Itt vagyok, tedd meg most. Büntess engem, amiért az apám hibázott, de Dereknek és a többieknek ehhez semmi köze. - Derek megölte a másik bátyámat. – ragadta meg a karom, mire én felszisszentem. – Ha azt gondolod, hogy nem állok rajta bosszút, akkor nagyot tévedsz! - És mi lesz a bosszúd? Ellopod a kocsiját? – nevettem fel keserédesen, hiszen tudtam, hogy én nem élhetem ezt túl. Évek óta vadászott rám, most pedig itt vagyok, és nem tervezem tovább menekülni. – Ez cseppet méltatlan hozzád. Hangosan felnevetett, s miután elengedett a falhoz lépett. Megnyomott egy kapcsolót, mely hatására felkapcsolódtak a helységben lévő hatalmas reflektorok. Csak ekkor mérhettem fel, hogy hol is vagyunk pontosan. Mindenfelé faládák voltak felpakolva, néhol egy-egy fémtároló, de semmi más. - Azt kérdezted, hogy hol van. – mosolygott ördögin, és a bal irányba biccentett. – Köszönj el tőle. Az említett irányba néztem, és megfagyott a vér az ereimben. Két faláda közt feküdt, s első látásra úgy tűnt, meghalt. A másodperc töredéke alatt odarohantam, és mellé térdeltem. Tökéletes arcát kisebbnagyobb sebhelyek díszítették, a homlokából erősen pulzálva csorgott a vér, melybe éjfekete haja csomókban tapadt. A bőre fakó, verejtékes volt, s le mertem volna fogadni, hogy vérzéses sokkot kapott. Könnyeim előtörtek, ahogyan a korábban mindig erős, és magabiztos férfire néztem. A nyaki ütőeréhez helyeztem a kezem, és egy jóleső megkönnyebbülést éreztem, amikor megállapítottam: még él. Óvatosan felemelkedtem, és szembe fordultam Johnnal. Szóval, mi a terved? Kivérezteted? – köptem a szavakat megvetve. - Mindig is nagy becsben tartotta az autóját. – felelte könnyeden, majd egy szál cigarettát dugott a szája sarkába. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és megjelent Derek autója. – És téged is. Sokkal színpadiasabb lenne, ha esetleg egy végzetes robbanásba halna bele. A rendőrök többnyire kiskanállal szedegetnék össze az szénné égett maradványait, és mindenki úgy hinné, baleset volt. Úgy beszélt, mintha csak egy kellemes történetet osztana meg velem. Ismét megrémültem, mert tudtam, hogy képes ezt megtenni. A körülményeket tekintve abban is biztos voltam, hogy kénytelen leszek használni a fegyvert. - Hogy lásd, kivel van dolgod, adok neked egy percet. Búcsúzz el tőle… vagyis búcsúzzatok el egymástól. – nevetett fel, mielőtt intett a vékony férfinak. Mindketten kimentek, én pedig nem tudtam, mit tegyek. Óvatosan lerogytam Derek mellé, s az áztató könnyek közt megpróbáltam segíteni rajta. Eloldoztam a kezeit, bár tisztában voltam vele, hogy nem menekülhetünk meg. Ha egy kis esély is lenne rá, akkor nem hagyott volna kettesben minket, őrizet nélkül. - Sajnálom, hogy belekevertelek. – sírtam csendesen reménykedve, hogy meghallja a szavaimat. - Te teljesen hülye vagy? – pattantak fel a szemei, mire én hátrahőköltem. – Menj haza, amíg nem késő. - Már késő. – felelt helyettem a felénk közeledő John. Lassan lépkedett, és szánakozva rám mosolygott. – Azért lássuk be, Derek igazán jó színész. Mióta is vagy újra a tudatodnál? – nézett a földön heverő férfira, de ahelyett, hogy megvárta volna a választ, két lépést hátrált, és onnan folytatta, szavait immár nekem intézve – Szemrevaló lány vagy. – jelentette ki, mire Derek felpattant, és mellém lépett. – Csak egy baj van veled. Úgy viselkedsz, mint egy tizennégy éves tinédzser. Mi a terved? Ide jössz védtelenül, és naivan azt hiszed, tudsz hatni rám? Tudod, lényegében csak aláírtad mindkettőtök halálos ítéletét azzal, hogy idejöttél. Nyerhettél volna magatoknak néhány napot… - Hagyd őt. – szólalt meg Derek – Én öltem meg a testvéredet, és nem ő. - Mindig ezek a rohadt kérések! – horkant fel bizonytalanságot színlelve, majd mosolyogva előhúzott egy pisztolyt a zsebéből, és egyenesen Derekre célzott vele. A fegyver elsült, Derek pedig összerogyott mellettem.
Egy sikoly szakadt fel a torkomból, és folyni kezdtek a könnyeim. A szemben álló férfi kitartóan méregetett, majd simogatni kezdte a kezében lévő stukkert. Ahogy Derekre pillantottam, minden reményem elillant. John elvette tőlem őt is, nincs miért küzdenem, nincs mit kockáztatnom. - Parasztság lenne, ha téged is ezzel a módszerrel ölnélek meg. A bosszú-kódex szerint védtelen áldozatra sosem támadunk éles lőfegyverrel. – méregette a pisztolyt – De olyan régóta hajkurászlak, hogy képtelen vagyok elszalasztani a nagy lehetőséget… - mélyen a szemembe nézve mosolygott. – Sajnálom, édesem. - Honnan tudod, hogy védtelen vagyok? – a fájdalom, az elkeseredettség, a düh és az elszántság olyan magabiztosan szólaltatta meg a hangom, hogy még magam is meglepődtem. – Úgy gondolod, nem tudom megvédeni magam? - Hiába henteregtél vele. – bökött Derek teste felé – Az ő lelke sötét, de te tiszta maradtál. Képtelen lennél bárkit is bántani… még nekem sem ártanál fizikailag, pedig megöltem minden szerettedet. - Én ebben nem lennék olyan biztos. – nevettem fel, és egy váratlan mozdulattal előrántottam az egyik pisztolyt. Nem hezitáltam, nem érdekelt, hogy melyik van a kezemben. Céloztam, és lőttem. Egyenesen a mellkasába. Nyögött egy utolsót, és ő maga is szétterült a padlón. Tudtam, hogy súlyos a sérülése, s a mellkasából szivárgó sötétvörös vér is ezt igazolta. Ez nem a nyugtatólövedék volt. Egy pillanatra behunytam a szemem, és vártam a kétségbeesést. Mélyet szippantottam a dohos, párás levegőből, majd újra körülnéztem. Két holttest feküdt körülöttem. Óvatosan néztem Derekre. A fájdalom égette a szívem, és úgy éreztem, nem akarok tovább élni. Nélküle nem. Mintha meghallotta volna a kívánságom, a hátam mögött feltűnt a pasas, aki korábban beállt az autóval. Hitetlenkedve méregette John vérbe fagyott testét, s dühösen pillantott rám. Ő maga is egy pisztolyt húzott elő a kabátjából, de ezúttal én voltam a célpont. Nem akartam kettős gyilkos lenni, mégsem céloztam pontosan. Először lábon akartam lőni, de a szemben álló férfi magabiztosan célzott a mellkasomra, így nekem sem volt időm tétovázni. Az egymásra fogott pisztolyok mindegyike elsült. A két különböző dördülés összeolvadt, s abban a pillanatban éreztem, hogy a golyó a vállamba fúródott. Éles fájdalom hasított a testembe. Minden olyan volt, mintha lassított felvételről nézném a jelenetet. A szemben álló pasas lassan térdre rogyott, és a mellét szorongatta. Hörögve vette a levegőt, miközben látszott rajta, hogy küzd az életéért. Szemei tágra nyíltak, teste megvonaglott, és arccal a földre esett. A fülem zúgott, a szemeimmel pedig homályosan néztem a harmadik holttestet. Nem tudom mennyi időbe telt, de én magam is egyre közelebb kerültem a földhöz. Az egész testemet iszonyatos kínok gyötörték. Egy fura, kellemesen meleg érzés járta át a testem sebesült területét, mígnem én is elterültem a raktár hideg betonpadlóján. Hunyorogva a fájdalom irányába tekintettem, s még ködösen, de láttam, ahogyan a vérem a padlóra cseppen. Soha nem gondolkodtam azon, hogy milyen lehet a halál. Ez persze nevetséges, hiszen számtalanszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen érzés lesz, ha egyszer John nyeri a csatát, és megöl. Ahogy feküdtem a padlón, zokogni kezdtem. Nem azért, mert nem bírtam a fizikai fájdalmat. Sokkal inkább azért, mert a lelki gyötrelmem volt túl erős. Nem akartam egy olyan világban élni, ahol Derek nincs. Ő volt az utolsó kapaszkodóm, miután a családom minden egyes tagja meghalt. Most, hogy ő sincs már velem, nem igazán látok okot arra, hogy küzdjek. John halott. Megöltem őt. A halálom egyetlen pozitívuma, hogy a világ megszabadult egy aljas gonosztevőtől, aki hidegvérrel követelte az áldozatai életét. Másrészt, Derek is halott. Derek, akinek nem kellett volna ebben részt vennie. Ösztönösen csak engem védett, és ez lett a veszte. Ha nem szeret belém, akkor mindebből kimarad, és lehetősége van egy másik, normális életre. De nem így történt. Mindketten meghaltunk. Ő meghalt értem, én pedig… én csak bosszút álltam. Csendben, és nyugodtan vártam a halált. A megváltást, az érzelmek hiányát. - Ne, ne, ne! – üvöltötte kétségbeesetten a hang, ami gyakorlatilag az életemet jelentette. – Maradj velem! Tarts ki! Csendesen elmosolyodtam. Valószínűleg meghaltam, vagy esetleg a vérveszteség miatt hallucinálom Derek hangját. Ha esetleg az utóbbi miatt, akkor boldogan vállalom, hogy életem utolsó perceiben még láthatom őt olyan valóságosnak, és olyan elevennek, mintha ez az egész meg sem történt volna. Időközben a könnyeim eleredtek. Most nem a fájdalomtól, hanem az örömtől. - Nem halhatsz meg! – zihálta a hang, melyhez most már arc is párosult. Ő volt az, a homlokán az alvadt vérrel, és a sápadt, ámde még így is lélegzetelállító arcával. Szemeiben könnyek ültek, hangja remegett. Felém hajolt, és az ölébe húzott. - Miért csináltad ezt? – zokogta kétségbeesetten, miközben én még mindig azt mosolyogtam, hogy
mennyire valóságos. – Miért jöttél ide? - Sajnálom. – feleltem, s éreztem, hogy közel a megváltás pillanata. Tudtam, hogy valójában senki nincs velem, mégis úgy éreztem, muszáj még utoljára beszélnem vele. – Nem akartam, hogy te is meghalj… de elcsesztem. - Azt hiszi, hogy hallucinál. – hallottam meg egy másik, jól ismert hangot. – Hívtam a mentőket, már úton vannak. - Tudom, hogy hallucinálok. – feleltem, s úgy éreztem, képtelen vagyok nyitva tartani a szemeimet, amik ólomsúlyukkal egyre lejjebb csukódtak. – De így könnyebb elviselni a halál gondolatát. - Nem fogsz meghalni! – csattant fel Derek, és óvatosan a fülem mögé hajtott egy hajtincsemet – Az orvosok segítenek rajtad, csak maradj velem! - Derek… - hallottam nagyon messziről Lorenzo hangját. Ahogy egyre közelebb értem a halál pillanatához, az érzékszerveim kezdték felmondani a szolgálatot. Teljes erőmből próbáltam nyitva tartani a szemem, látni akartam Derek arcát, mert úgy éreztem, azzal könnyebb lesz minden. – Azt hiszi meghaltál. Ezért hiszi azt, hogy ez csak képzelgés. - De ez rohadtul nem az! – kiabálta az említett, mire egy pillanatra elbizonytalanodtam. Létezik, hogy életben van? Hogyan? Mikor utoljára ránéztem holtan feküdt. Mozdulatlanul, és falfehéren. – Nem haltam meg, és te sem fogsz meghalni! Láttalak. Láttam, hogy meghaltál. – bizonygattam halkan. – Ez… - A mellény, Vik. – guggolt mellém Lorenzo is, aki egy kétkedő pillantást vetett Derekre – Ha hagytad volna, hogy segítsek, akkor biztosan felvilágosítalak. Mindenről. Te tudtad, hogy utánam jön, és nem állítottad meg? – hüledezett Derek. Próbáltam, de válaszként két adag nyugtatót tolt belém. – felelte. Abban a pillanatban kezdett körvonalazódni, hogy miről is beszélnek. Ha hallucinálnék, akkor valószínűleg Lorenzo nem lenne itt. A golyóálló mellény gondolata pedig megmagyarázná a tényt, hogy Derek él… és valószínűleg erre utalt a színészkedéses kifejezés Johntól. - Élsz? – nyöszörögtem, mert, ahogy a valóság, a fájdalom is helyet kapott elmémben. - Élek. – felelte gondterhelt arccal, majd az ajtó felé kapta a fejét. Lorenzo felpattant, és elrohant. Derek fájdalmas tekintettel nézett rám – Megjöttek a mentősök. Bevisznek a kórházba. Nem lesz semmi baj, csak tarts ki. - Derek? – szólítottam meg, mert éreztem, hogy egyáltalán nem uralom tovább a helyzetet. - Itt vagyok. – simogatta meg az arcom, s érintése nyomán jóleső melegség öntötte el az egyébként kínok közt vergődő testem. - Szeretlek. – kényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek. – Bármi történt is, tudnod kell, hogy mindennél jobban szeretlek. - Tudom, és én is szeretlek. – egy tizedmásodperc erejéig előre hajolt, és lágyan megcsókolt. Sajnos nem tudtam viszonozni, mert addigra minden erőm elhagyott. A szemeim behunytam, és az izmaimat is elengedtem. Tehetetlen voltam. A fülem a szokottnál is jobban zúgott, így csak néhány mondattöredéket hallottam. Túl sok vért veszített. Halványan éreztem, hogy felemelnek a földről, és valami kevésbé hideg helyre visznek. Egy ponton túl a hangokat már sokkal messzibbnek hallottam, a szememet pedig nem tudtam kinyitni. Tudtam, hogy elérkezett ennek az egésznek a vége. - Nem lesz semmi baj, kicsim. – véltem felfedezni Derek nyugtatóan bársonyos hangját, de képtelen voltam válaszolni. Egy ponton túl a hallásom is cserbenhagyott. Gondolom ilyen érzés, ha valaki elveszti az eszméletét. Csak sötétséget láttam, mely szépen lassan mindent kitöltött. A fülem zúgása megszűnt, és olyan csend telepedett körém, amely egy pillanat alatt meggyőzött: ez bizony nem lehet más, csak a halál.
Írta:
Audrey H
