Nem sokkal a vége előtt

Osiris Könyvek 18.

Larry Niven

Nem sokkal a vége előtt

Cherubion Könyvkiadó Debrecen

2

Tartalom 1. RÉSZ Nem sokkal a vége előtt ........................................................... 5 2. RÉSZ Mire jó egy üvegtőr? ............................................................... 19 1. Aran ................................................................................................... 20 2. Úton ................................................................................................... 29 3. Az álom ............................................................................................. 32 4. Üvöltés............................................................................................... 34 5. Holt falvak ........................................................................................ 37 6. Régi ismerősök ................................................................................. 41 7. A viadal ............................................................................................. 54 3. RÉSZ A mágia elenyészik ................................................................ 67 1. Orolandes .......................................................................................... 68 2. A Boszorkánymester ....................................................................... 69 3. Ismét Orolandes ............................................................................... 72 4. Ismét a Boszorkánymester .............................................................. 73 5. Hullámhegy koponyája .................................................................. 76 6. Ökölcsapás ........................................................................................ 84 7. A Hegy .............................................................................................. 95 8. Felhők hátán ................................................................................... 101 9. A nordikiak ..................................................................................... 118 10. Az utolsó isten barlangja ............................................................ 137 11. A fagyóriások ............................................................................... 141 12. A Szerelem és Őrület Istene ....................................................... 154

3

A kötet részei: Not Leng Before the End Copyright © 1960 by Mercury Press Inc. What Good is a Glass Dagger Copyright 1972 by Mercury Press Inc. The Magic Goes Away Copyright © 1979 by Larry Niven All rights reserved! A borítón látható festményt Zubály Sándor készítette ISBN 963 7841 36 9 ISSN 1215-8518 Hungarian translation and elition Copyright © 1994 by Cherubion Kft. Cherubion Könyvkiadó és Szolgáltató Kft, Az AVALON Kiadói Csoport tagja Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók Műszaki szerkesztő: Király Edit Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó Nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4479.66-14-2 Felelős vezető: György Géza Terjedelem: 12 (A/5) ív Készült Debrecenben, 1994-ben

4

1. RÉSZ NEM SOKKAL A VÉGE ELŐTT

5

Történt egyszer, réges-régen, hogy egy kardforgató és egy varázsló összecsapott. Akkoriban gyakoriak voltak az efféle viadalok, hiszen kardforgatók és varázslók között ugyanolyan természetes ellenszenv létezik, akárcsak a macska és a kismadarak, vagy a patkányok és az emberek között. Általában a kardforgató veszít, és ezzel az emberiség átlagos intelligenciája egy parányit növekszik. Néha azonban a kardforgató nyer, és ezzel újfent a faj tökéletesedik. Mert az a varázsló, aki nem képes elbánni egy nyomorult harcossal, az elég silány varázsló. Csakhogy ez a csata más volt, mint a többi. Egyrészt a harcos varázskardot forgatott; másrészt a varázsló már rég rádöbbent egy nagy és szörnyű igazságra. A varázslót nevezzük csak Boszorkánymesternek, lévén hogy a neve feledésbe merült, meg egyébként is lehetetlen lenne kiejteni. A szülei tudták, milyen nevet adjanak neki. Hiszen aki tudja a neved, hatalmába keríthet — ám ehhez ki kell tudnia mondani. A Boszorkánymester a középkorban jött rá a szörnyű igazságra. Akkoriban sokat utazott, nagy távolságokat tett meg. Nem jószántából. Hanem azért, mert hatalmas mágus volt, használni kívánta az erejét, és barátokat keresett. Akadt ugyan olyan varázslata, amivel rávehette volna az embereket, hogy szeressék. Ezt ki is próbálta, de nem rajongott a mellékhatásokért. Így hát inkább arra használta a hatalmát, hogy segítsen a környékbelieknek, s azok kényszer nélkül megszerethették. És rádöbbent, hogy amikor tíz-tizenöt éven át egy helyen élt, s közben a mágiáját kedvére használta, a várázshatalma meggyengült. Ha elköltözött egy távolabbi vidékre, a varázslatos erő visszatért. Kétszer volt kénytelen költözni és új földön letelepedni, új szokásokat tanulni, új barátokat szerezni. Aztán az erői elapadtak harmadjára is, és ő ismét költözni készült. Ám ez a furcsaság nem hagyta nyugodni. Miért apad el ilyen igazságtalanul az ember varázsereje? És ugyanez történt a nagy népekkel is. Szerte a világon azok a földek, amelyek valaha a leggazdagabban dúskáltak a mágiában, karddal és bunkóval hadonászó barbárok támadásai alatt estek el. 6

Nehezen viselhető, szomorú igazság volt ez, ám a Boszorkánymester nem tudott belenyugodni. A kíváncsiságtól hajtva különös kísérletekbe kezdett. Utolsó kísérlete egy egyszerű tárgymozgató varázsból állt, amivel egy fémkorongot forgatott a levegőben. És amikor a mágia végleg elapadt, ő már ismerte a nagy igazságot, amit mindig szem előtt kell tartania. Továbbállt. Aztán az elkövetkező évtizedekben újra és újra költözni kényszerült. Az idő, ha a testét nem is, de a személyiségét megváltoztatta, és a varázslatai egyre mélyebbek, kevésbé látványosak lettek. Egy nagy és szörnyű tudást fedezett fel, és ha titokban tartotta, csak szánalomból tette. Mert bár ez a tudás a civilizáció végét jelentette, mégsem lett volna hasznára senkinek a Földön. Akkor így gondolta. Aztán öt évtizeddel később (i. e. 200-ban) arra gondolt, hogy minden tudásból hasznot lehet húzni valahol, valamikor. így hát készített egy másik korongot, varázslatokat mormolt rá, de az utolsó varázsigét nem mondta ki. (Mintha egy telefonszám tárcsázásánál még nem adta volna meg az utolsó számjegyet. ) Tudta, hogy ily módon a korong aktiválásra készen fog állni, amikor szüksége lesz rá. A varázskard Glirendree néven lett ismeretes. Néhány száz év alatt meglehetősen híressé vált. Ami pedig a kardforgatót illeti, a neve nem titok: Belhep Sattlestone Wirldess ag Miracloat roo Cononson. A barátai, mármint akik egy-egy rövidebb időre mellé szegődtek, egyszerűen csak Hepnek hívták. Természetesen barbár volt. Egy civilizált embernek több esze lett volna, semhogy megérintse Glirendree-t, és erős kétségei azzal szemben, hogy leszúrjon egy alvó nőt. Merthogy így jutott hozzá a barbár a kardhoz. Vagy a kard őhozzá. A Boszorkánymester felismerte, mielőtt meglátta volna. A domb alatt vájt barlangjában dolgozott, amikor a vészjel riasztotta. Haja bizseregve égnek állt a tarkóján. — Látogatók — motyogta. — Én nem hallok semmit — csodálkozott Sharla, de nyugtalanság érződött a hangjában. Sharla vidéki lány volt, aki eltökélte magában,

7

hogy a Boszorkánymesterrel fog élni. Épp aznap beszélte rá, hogy tanítsa meg valami egyszerűbb varázslatra. — Te nem érzed, hogy bizsereg a tarkód? Az érzékelőim így riasztanak. Nézzük csak… — Egy élére fektetett ezüst karkötőszerű holmit húzott elő. — Baj lesz. Sharla, el kell tűnnöd innen! — De hát épp… — biccentett Sharla vonakodva az asztal felé, ahol dolgoztak. A Boszorkánymester a fejét rázta. — Ó… ezt félbehagyhatjuk. Nem veszélyes varázslat. Egy igézettel próbálkoztak szerelemvarázsok ellen, mely elég bonyolultan működött ugyan, de biztonságosan, szelíden és hatékonyan. A Boszorkánymester az ezüst karika közepén villogó égő fénysugárra mutatott. — Roppant erős manafókusz közeledik a domb nyugati oldalán. A keleti oldalon távozz! — Nem segíthetnék? Hiszen már megtanítottál egy kis varázslásra. A Boszorkánymester idegesen felnevetett. — Ez ellen? Ez Glirendree! Nézd a fényfolt méretét… a színét, a formáját! Nem. Most azonnal el kell tűnnöd innen. A domb keleti lejtője tiszta. — Gyere velem! — Nem tehetem. Nem hagyhatom Glirendree-t szabadon garázdálkodni. Így is elég nagy baj, hogy már elkapott valami idiótát. Kötelességem szembeszállni vele. Együtt siettek fel a barlangból a házba. Sharla szégyenkezve felkapott egy köpenyt, és máris elindult lefelé a dombon. A Boszorkánymester gyorsan kiválasztott magának egy halom holmit, aztán kilépett a házból. Az ellenség már a domb közepén járt. Hatalmas termetű, de egyértelműen emberi lény, valami hosszú, csillogó tárggyal a kezében. Még negyedórányira járt tőle. A Boszorkánymester a szeme elé tartotta az ezüstkarikát, és azon keresztül vette szemügyre a jövevényt. A kard egy szembántóan fehér fényű manasugárnak hatott. Glirendree! A Boszorkánymester ismert más, hasonló nagyságrendű 8

mamafókuszt is, de egyik sem volt hordozható, és szabad szemmel egyik sem tűnt kard alakúnak. Utasítania kellett volna Sharlát, hogy informálja a Varázslók Ligáját. A lány már rendelkezik annyi mágikus erővel, amivel meg tudná tenni. De most már késő. A fénynyalábot nem övezte színes körvonal. A zöld szegélyfények hiánya azt jelenti, hogy nincsenek körülötte védővarázslatok. Tehát a jövevény nem próbálja védeni magát az ellen, amit a kezében tart. Nyilván nem varázsló, és nyilván nincs annyi esze, hogy mágushoz forduljon segítségért. Semmit sem tud Glirendree-ről?! Azonban a Boszorkánymester tudta, hogy a védelem hiánya nem jelent könnyebbséget számára. Glirendree forgatója mindenféle erő számára sebezhetetlen, kivéve persze Glirendree ellen. Legalábbis így mondják. — Próbájuk ki! — morogta a Boszorkánymester. A felszerelései között kotorászott, és egy okarina formájú, tenyérnyi faholmit húzott elő. Lefújta róla a port, a; öklébe szorította és a domboldal irányába mutatta. Tétovázott. A hűségvarázslat egyszerű és biztonságos, de kínosak a mellékhatásai. Maradandóan csökkenti az áldozata intelligenciáját. — Jogos önvédelem — emlékeztette magát a Boszorkánymester, és belefújt az okarinába. A barbár meg sem torpant. Glirendree meg sem villant, olyan könnyedén elnyelte a varázslatot. A kard és viselője most már perceken belül felér. A Boszorkánymester sietve aktivált egy jóslóvarázst. Legalább megtudja, hogy mi lesz a csata kimenetele. Azonban nem formálódott kép előtte. A helyszín még csak meg sem rebbent. — Szóval így… — morogta a varázsló. — Akkor lássuk ezt! — A varázseszközei kupacából egy fémkorongot keresett elő. Újabb turkálás után egy rendkívül éles, kétélű tőr került elő, amin bőségesen sorakoztak egy ismeretlen nyelv írásjelei.

9

A domb tetején egy patak csörgedezett a Boszorkánymester háza mellett. A barbár a kardjára támaszkodva megállt a patak túlpartján, szemközt a Boszorkánymesterrel. Kissé zihált a kemény kapaszkodó után. Erőteljes izomzatú férfi volt, testét számtalan sebhely borította. A Boszorkánymester furcsállotta, miként tehetett szert egy ilyen fiatal ember ennyi hegre. Azonban azt látta, hogy egyik seb sem sértett életfontosságú pontokat. A Boszorkánymester mindvégig figyelte, miközben közeledett a dombon: a barbár tökéletes emberpéldány volt. Szeme mélykéken csillogott, bár fél ujjnyival közelebb egymáshoz, mint az normális lett volna. — Hep vagyok — közölte a túlsó partról. — Hol a lány? — Úgy sejtem, Sharlára gondolsz. De mi közöd van hozzá? — Azért jöttem, hogy megszabadítsam szégyenletes kötelékeiből, vénember! Túl régóta… — Saját szabad akaratából marad velem, te tetűfészek! — Azt várod, hogy elhiggyem? Egy olyan szép nő, mint Sharla, nem szerethet egy vén és erőtlen varázslót! — Szerinted erőtlennek látszom? A Boszorkánymester nem tűnt öregnek. Heppel egyidősnek nézett ki, olyan húsz év körülinek, és testi felépítése, izomzata a barbáréval vetekedett. Nem foglalkozott azzal, hogy felöltözzön, amikor kisietett a barlangból. Hep felsőtestét sebhelyek borították, az ő törzsén vöröszöld-arany tetoválások, gondos kidolgozású, cirkalmazott, csaknem hipnotikus, extradimenzionális bonyolultságú, pentamágikus rajzolatok sorakoztak. — A faluban mindenki tudja, milyen vén vagy — kiáltotta Hep. — Kétszáz éves… ha nem több. — Hep — sóhajtott a Boszorkánymester. — Belhep-akármicsodaroo-Cononson… Emlékszem már. Sharla említette, hogy kikezdtél vele a múltkor, amikor a faluban járt. Már akkor tennem kellett volna valamit! — Hazudsz, vénség! Sharla a hatalmad alatt áll. Mindenki tudja, mi az a bűbájvarázs. 10

— Én nem használom. Nem szeretem a mellékhatásait. Ki szereti, ha barátságos hülyék veszik körül? — A Boszorkánymester Glirendree-re mutatott. — Tudod, mi van nálad? Hep baljóslatúan bólintott. — Akkor jobban kellene ismerned! Talán még nem késő. Lássuk át tudod-e venni a bal kezedbe? — Próbáltam… de nem bírom elengedni. — Hep nyugtalanul a levegőbe csapott harminckilós kardjával. — Ezt az átkozott vacakot markolva kell aludnom. — Nos, akkor már késő. — Megéri — morogta Hep zordan —, mert most megölhetlek. Túl régóta van kitéve ez az ártatlan nő a te kéjvágyó… — Na persze… — A Boszorkánymester hirtelen más nyelven szólalt meg, fejhangon és hadarva beszélt csaknem egy percen át, aztán visszaváltott rynaldira. — Érzel fájdalmat? — Szemernyit sem — válaszolta Hep. Nem mozdult. Állt. Nevezetes kardját támadásra készen tartotta, és haragosan bámult a túlparton hadonászó mágusra. — Mit művelsz? — Nem érzel hirtelen vágyat egy jó kis utazásra? Nem gyötör lelkifurdalás? Némi barátságot irántam… Hep elvigyorodott; csöppet sem barátságosan. — Gondoltam, hogy nem. Mindenesetre meg kellett próbálnom… E pillanatban vakító fény villant. Amikor a domb közelébe ért, a meteorit kétökölnyi méretűre fogyott. Hep koponyájának hátsó részében kellett volna befejeznie az útját, ám ehelyett egy miliszekundummal korábban robbant fel. Amikor a villódzás elhalt, Hep körül apró kráterecskék lyuggatták a talajt. A barbár asszimetrikus állkapcsa leesett a meglepetéstől, aztán a fickó becsukta a száját, és előrelódult. A kard enyhén felzümmögött. A Boszorkánymester hátat fordított neki.

11

Hep lebiggyesztette ajkát a Boszorkánymester gyávaságának láttán. Aztán álltó helyből másfél métert ugrott hátrafelé. Egy árny vált ki a Boszorkánymester hátából. Csak a hold valamely kráterében, melyet beragyog a nap, látszhatna egy ember árnyéka a sziklafalon ilyen élesnek és feketének, mint ez. Az árny a földre hullott, majd felegyenesedett. Humanoid formájú volt, de hús és vér helyett a világegyetem határán túli egyetemes feketeség alkothatta testét. Azonnal támadott. Glirendree önmagától mozdult. Először hosszába, majd keresztbe szelte az árnyékdémont, miközben az valami láthatatlan akadály ellen küzdve próbálta fekete karmai közé kaparintani a megszeppent Hepet. A démon elenyészett. — Ravasz! — zihálta Hep. — A pentagrammád egy démont tartott csapdában. — Tényleg ravasz — felelte a Boszorkánymester. — De nem hatékony. Glirendree-t birtokolni hatékony dolog, de nem ravasz. Még egyszer megkérdezem, barbár: tudod, mi van a kezedben? — A legerősebb kard, amit valaha is kovácsoltak. — Hep magasra emelte a fegyvert. Jobb karja izmosabb volt, mint a bal, és néhány ujjnyival hosszabb, mintha Glirendree csinált volna vele valamit. — Egy kard, ami a démonok segítsége nélkül egyenlővé tesz bármilyen varázslóval vagy boszorkánymesterrel. Meg kellett érte ölnöm egy nőt, aki szeretett, de örömmel fizettem meg ezt az árat. Amikor elnyered általam megérdemelt büntetésed, Sharla az enyém lesz… — Ugyan! Szemen fog köpni… Figyelnél rám egy kicsit? Glirendree egy démon! Ha van egy csöpp eszed, most rögtön könyökből levágod a kezed. Hep ijedtnek látszott. — Úgy érted, egy démon van bebörtönözve a pengébe? — Fogd már fel végre! Nincs semmilyen penge! A kard maga a démon! Egy megkötözött és parazita démon. Egy év alatt kiszívja belőled az életet, ha nem vágod le a karod. Egy-északföldi varázsló börtönözte be jelenlegi formájába, aztán egyik fattyának adta, valami 12

Jeerynek. Jeery a fél kontinenst meghódította, mielőtt a csatamezőn meghalt… végelgyengülésben. Egy évvel az én születésem előtt a Szivárvány Boszorkány kapta, hogy őrizze, mivel ő volt az egyetlen nő, aki sohasem törődött az emberekkel, főleg nem a férfiakkal. — Ez történetesen nem igaz. — Valószínűleg Glirendree bűne. Újra megindította a hormonjai működését. Igaz? Vigyáznia kellett volna rá! — Egy év — motyogta Hep. — Egy évem van? A kard nyugtalanul mocorgott a kezében. — Ám ez dicsőséges év lesz! — kiáltotta Hep, és előrelódult. A Boszorkánymester egy rézkorongot kapott fel. — Négy! — harsogta, és a korong pörögni kezdett a levegőben. Mire Hep átlábalt a patakon, a korong már csak egy elmosódott foltnak látszott. A Boszorkánymester úgy helyezkedett, hogy a korong közte és Hep között legyen, és Hep nem merte megérinteni, mert a pörgő fém bármit képes lett volna elvágni. Megpróbálta megkerülni, de a Boszorkánymester újra a másik oldalra szökkent. Időközben felkapott valami mást: egy alaposan összefirkált pengéjű, ezüstös kést. — Bármi is az — jelentette ki Hep —, nem árthat nekem. Semmilyen mágia nincs rám hatással, míg Glirendree a kezemben van. — Ez igaz — ismerte el a Boszorkánymester. — A korong perceken belül elveszíti az erejét. Addig azonban szeretnék elmondani neked egy titkot, amit még a barátaimmal sem közöltem. Hep két kézzel a feje fölé emelte Glirendree-t, és lesújtott a korongra. A kard csikorogva állt meg a korong pereménél. — Téged védelmez — kiáltotta a Boszorkánymester. — Ha Glirendree most a peremhez csapódott volna, a visszarúgás legalább a faluig repít téged. Nem hallod a zúgását? Hep hallotta a süvítést, ahogy a korong a levegőt szelte. A hang egyre jobban erősödött. — Csak az időt húzod — morogta Hep. — Ez igaz. Tehát mégis tud ártani neked.

13

— Nem hinném. Azt mondtad, rám bízol egy titkot. Hep összeszedte magát. Felemelt karddal várakozott a korong egyik oldalán, aminek most vörösen izzott a széle. — Régóta el akartam mondani valakinek. Százötven éve. Még Sharla sem tudja. — A Boszorkánymester készen állt a futásra, ha a barbár megindul. — Akkoriban megismertem néhány új varázslatot, melyek nem foghatók ugyan mostani tudásomhoz, de akkor látványos hatalomnak tűntek. Palotákat lebegtettem a levegőben. Aranypikkelyes sárkányokat teremtettem. Kővé változtattam hadseregeket vagy villámlással pusztítottam el őket egy egyszerű halálvarázslat helyett. Az ilyesmi rengeteg energiát vesz igénybe, tudod? — Hallottam ilyesmiről. — Egyfolytában varázsolgattam… puszta kedvtelésből, barátok kedvéért, bármelyik királynak… vagy annak a lánynak a mosolyáért, akibe szerelmes voltam. És rájöttem, hogy ha egy ideig egy helyen élek, a varázserőm elhagy. Máshová kellett költöznöm, hogy visszanyerjem. A rézkorong ragyogó narancsszínben izzott a forgás hevétől. Régesrég szét kellett volna égnie vagy olvadnia. — Aztán léteznek olyan holt helyek, ahová a varázslók nem mennek. Olyan területek, ahol a mágia… a mana nem működik. Ezek általában félreeső területek, farmok és birkalegelők, de ilyenek az ősi városok, az ősi kastélyok, melyek manapság romokban hevernek… vagy azok a helyek, ahol a sárkányok megkövesedett csontjai találhatók… És én elkezdtem töprengeni… Hep egy kicsit hátralépett a hevesen pörgő korongtól. Az most már tiszta fehéren izzott, és olyan volt, mint egy miniatűr nap. A ragyogáson keresztül Hep nem látta a Boszorkánymestert. — Készítettem egy ehhez hasonló korongot, és pörgetni kezdtem. Ez csak egy egyszerű mozgató varázslat, de a gyorsulás állandó és nincs végső határ. Tudod, mi az a mana? — Mi történik a hangoddal? — Manának a mágiát támogató energiát hívjuk. A Boszorkánymester hangja erőtlenné és reszelőssé vált. Hepen rettentő gyanakvás vett erőt. Lehet, hogy a Boszorkánymester lesurrant 14

a dombon, s közben itthagyta a hangját? Hep eltakarta a szemét a ragyogás miatt, és megkerülte a korongot. Egy ősöreg vénember ült a korong túloldalán. Félig megnyomorodott, dagadt ízületű, gyulladásos ujjai egy rúnákkal telerótt kést babráltak. — És ekkor rádöbbentem… Ó, itt vagy! Nos… most már késő… Hep felemelte a kardját. És a kard átváltozott! Szarvakkal, agyarakkal felvértezett, hatalmas, puffadt, vörös démonná vált, és az agyarai között tartotta Hep jobb kezét. Beletelt néhány másodpercbe, amire Hep felfogta, hogy mi történt. Felordított, és megpróbálta lerázni a rémséget. Azonban a démon harapott, és a kardforgató kéz csuklóból levált. A démon iszonyatos lassúsággal nyúlt feléje, de a megdöbbent Hep képtelen volt mozdulni. Erezte a karmos ujjakat nyelőcsöve közelében. Aztán azt érezte, ahogy az erő, elszivárog a karmos kézből, és látta, amint döbbenet és hitetlenség árad el a démon pofáján. És ekkor a korong felrobbant. Egészen váratlanul, minden előjel nélkül fakó fémrészecske-felhővé esett szét, és egy villanással szertefoszlott, mint a meteoritpor. Olyan villanás vakította el a barbárt, mintha egy villám csapott volna le a lába elé. Mennydörgés kísérte. Rézgőz-szag terjengett. A démon halványulni kezdett, mint ahogy egy kaméleon olvad bele a háttérbe. Egyre fakulva lassan a földre rogyott, még tovább olvadt, majd eltűnt. Amikor Hep a lábával megtapogatta a helyén a talajt, csak a földet érezte. Hep mögött megpörkölődött földárok tátongott. A patak már nem csörgedezett, csak a köves meder száradt a napon. A Boszorkánymester barlangja beomlott. Lakásának berendezései összezúzva hullottak bele az így keletkezett roppant üregbe, de maga a ház nyom nélkül eltűnt. Hep vérmocskos, csonka csuklóját szorongatta. — De hát… mi történt? — A mana… — mormolta a Boszorkánymester. Kiköpte a szájából három megfeketedett fogát. — Rájöttem, hogy a mágiát támogató erő 15

ugyanolyan természetes erőforrás, mint a termőföld termékenysége. Ha elhasználják, nincs tovább. — De… — Érted már, miért tartottam titokban? Egy napon a világ összes manája elhasználódik. Nem lesz több mana, megszűnik a mágia. Tudod, hogy Atlantisz földtanilag igen veszélyes helyzetben van? Egymást követő varázslókirályai minden nemzedékben megújítják a varázslatot, ami az egész kontinenst visszatartja a tengerbe süllyedéstől. Mi történik majd, ha a varázslat elveszíti a hatását? Ha Atlantiszról elhasználódik a mana? Nem lehet az egész földrészt idejében kitelepíteni. Jobb, ha nem is tudnak róla. — De… az a korong… A Boszorkánymester elvigyorodott fogatlan szájával, és végigsimította hófehér haját. Minden szál haja az ujjai közt maradt, csupaszon hagyva a fejbőrét. — A szenilitás olyan, mint a részegség. A korong? Mondtam neked. Egy pörgető varázslat, állandó gyorsulással, felső korlát nélkül. A korng addig gyorsult, amíg az összes helyi manát fel nem használta. Hep lépett egyet előre. A vérveszteség az ereje nagy részét felemésztette. Lába megroggyanva ért földet, mintha teljes ifjúsága eltűnt volna izmaiból. — Megpróbáltál megölni. A Boszorkánymester bólintott. — Gondoltam, ha a korong nem robban fel, miközben megkerülöd, majd megfojt Glirendree, amikor a rabsága megszűnik. Ne szólj egy szót se! A kezed árán megszabadultál Glirendree-től. Hep tett egy újabb lépést, majd még egyet. A keze rettenetesen fájt, és a fájdalom erőt adott neki. — Vénember vagy — hadarta. — Kétszáz éves. Meg tudlak ölni a maradék bal kezemmel. És meg is teszem. A Boszorkánymester feltartotta a rúnákkal telerótt kést. Hep felröhögött. — Hiába minden! Nincs mágia, ami megmenthetne! Hep félreütötte a Boszorkánymester kezét, és megragadta csontos torkát. 16

A Boszorkánymester keze könnyen félrecsúszott, de máris mozdult, és előrelendült. Hep a hasához kapott, odaszorította a kezét, és tágra nyílt szemmel, tátott szájjal hátrált el. — Egy késhez nem kell mágia — közölte a Boszorkánymester. — Ó! — felelte Hep. — Én magam dolgoztam meg az acélt a szokásos patkolókovács szerszámokkal, így a kés nem porladt szét, amikor a mágia megszűnt. A rúnák nem mágikusak, mindössze annyi van rajtuk… — Ó! — kiáltott fel Hep. Oldalra bukott. A Boszorkánymester hanyatt dőlt. Feltartotta a kést, és olvasta a rúnákat azon a nyelven, amit csak a Liga tagjai ismertek. — EGYSZER MINDEN VÉGET ÉR. Ez már akkor is nagyon régi bölcsesség volt. Karja visszahanyatlott, és hanyatt fekve nézte a eget. Azonban a kékséget egy árnyék homályosította el. Sharla jelent meg. — Mondtam, hogy menj el! — suttogta a Boszorkánymester. — Tudhattam volna. Mi történt veled? — Megszűnt a fiatalság-varázs. Tudtam, hogy meg kellett volna újítanom, amikor a jósvarázs nem működött. — Szaggatottan lélegzett. — - De megérte. Megöltem Glirendree-t. — Játszod a hőst a te korodban. Mit tehetek? Hogyan segíthetek? — Vigyél le a dombról, mielőtt megáll a szívem! Sosem árultam el neked az igazi koromat. — Tudtam. Az egész falu tudja. A lány ülő helyzetbe húzta a vénséget, a nyaka köré vette az egyik karját. Halottnak tűnt. Sharla megremegett, de karjával átölelte a férfi csípőjét, és erőt gyűjtött. — Olyan vékony vagy! Gyerünk, szerelmem! Most felállunk! Felemelte a férfit, felálltak. — Lassan menj! Hallom, ahogy a szívem próbálja feladni. — Milyen messze kell mennünk? — Csak a domb lábáig, azt hiszem. Akkor a varázslatok újra működni kezdenek, és akkor pihenhetünk. — Botladozott. — Meg fogok vakulni — jegyezte meg. 17

— Sima az ösvény, és lefelé lejt. — Azért választottam ezt a helyet. Tudtam, hogy egy nap használnom kell a korongot. Ne szabad elvetni a tudást! Mindig eljön az idő, amikor használható lesz, mivel használni kell, mert létezik. — Annyira megváltoztál. Olyan… olyan csúnya lettél, és büdös vagy. A verőér úgy remegett a Boszorkánymester nyakán, mint egy kolibri szárnya. — Talán nem is kellek majd neked, miután láttál ilyen állapotban. — Vissza tudsz változni, igaz? — Igen, bármilyenné változhatok, ami tetszik neked. Mit szeretnél, milyen színű legyen a szemem? — Ezt én is szeretném tudni egyszer. — A lány hangjából bűnös rémület érződött. És elhalkult. A Boszorkánymester kezdett megsüketülni. — Megtanítalak a legfontosabb varázslatokra, amint készen állsz rá. Mert ezek veszélyesek. Sötét veszélyek leselkednek… A lány csendben maradt egy darabig. — Az ő szeme milyen színű volt? — szólalt meg végül. — Tudod, annak a Belhep Sattlestone akárkinek. — Mindegy! — motyogta a Boszorkánymester, miközben átbotladoztak a napfényes részen. — Amikor a mana elfogy, olyan leszek, mint az elfújt gyertya1 láng, és a civilizáció követni fog a sírba. Nem lesz több mágia, nem lesz varázstudomány. Az egész világ barbárrá változik, amíg az emberek meg nem tanulnak uralkodni a természet törvényein… és végül is a kardforgatók, az ostoba kardforgatók fognak győzni…

18

2. RÉSZ MIRE JÓ EGY ÜVEGTŐR?

19

1. Aran

Tizenkétezer évvel Krisztus születése előtt, amikor a csodák még a hétköznapoknál is megszokottabbak voltak, a Boszorkánymester egy igen ősi titkot használt fel az élete megmentésére. Évekkel később ezt alaposan megbánta. Titokban kellett volna tartania a Varázskorong titkát még néhány emberi élethosszig. Azonban akkor Glirendree, a démonkard meg az az ostoba barbár holt biztos, hogy megölték volna. Ám egyetlen démon sincs annyira veszélyes, mint ez a titok. Most kitudódott, terjedt, mint hullámok egy tóban. Glirendree és a Mágus küzdelmének esete túl jó történet volt, mesélték is széltében hosszában. Hamarosan nem akad majd olyan mágus, aki ne tudná, hogy a mágia elhasználható, s egyszer szertefoszlik. Ilyen egyszerű, ilyen veszélyes egy titok. Kész csoda, hogy eddig még senki sem figyelt fel rá. Egy évvel a Glirendree-vel vívott csata után, úgy nyár vége felé Aran, a Békeharcos érkezett Shayl Village-be, hogy ellopja a Boszorkánymester Varázskorongját. Aran vékony felépítésű, sovány, tizennyolc éves kölyök volt. Hosszúkás, vézna arca hegyes állban végződött. Sötét szeme kiugró szemöldökcsont alól bámult ki. Hátul rövidre nyírt, egyenes szálú, sötét haja csaknem a szemébe lógott. Hogy miért jött, nem titkolta; és aki csak egyszer is kezet fogott vele, azonnal érezte, hogy a fiú mintha csak enyvet hordana a tenyerében. Ám bárki, aki megtudta, mire készül, bolondnak tartotta. Mert a Boszorkánymester jelentős szerepet töltött be a Varázslók Ligájában. Mindenki tudta, hogy van neve; de egyetlen emberi torok sem ejthette ki. Azt az árnyékdémont, mely névadó apja volt, később maga a Boszorkánymester börtönözte be tetovált rúnákkal — a saját hátába: hogy szokatlanul veszélyes testőréül szolgáljon. 20

Aran azonban felkészülten érkezett. Az a bőrerszény, mely a vállán lógott, elég viharvert jószág volt és itt-ott ki is feslett. Úgy nézett ki, mint amiben dió, sajt, kenyér és pár pénzérme lapul. Ám valójában védőmágiát tartalmazott. A bűbáj jobb szolgálatot tett neki, mint dió vagy sajt, és Aran útközben többnyire éjszakánként táplálkozott. Nem sokkal napnyugta után érte el a Boszorkánymester barlangját. Megmondták neki, miként használja saját varázserejét, hogy megszüntesse a Boszorkánymester védelmi mágiáját. Ahhoz, hogy varázsolni tudjon, hangokat kellett kiadni és bizonyos mozdulatokat megtennie, ezért hát Aran kénytelen volt megtartania az emberi alakot; és ez duplán is idegességre késztette. Holdkeltekor elkántálta a betanult igéket, egy élő denevért húzott elő az erszényéből, és a rácsokkal védett bejáraton keresztül behajította a barlangba. A denevér véres köddé fröccsent szét, és szétterült a kövezeten. Aran gyomra összeszorult. A fiú csaknem elszaladt; de aztán mégis leküzdötte a félelmét, és becsusszant a rácsok között. Azok, akik ideküldték, százszor is lerajzoltatták vele a barlang elrendezését. Csukott szemmel is eligazodott volna. És ő legszívesebben inkább behunyta volna a szemét, hogy ne is lássa azt a szikrázó kék fényt a barlang közepén, mely leginkább egy csapdába zárt villámra emlékeztette. Fürgén indult el azon az ösvényen, melyet a megbízói biztonságosnak tituláltak. Bár Aran látott már varázseszközöket a tanulmányai során az atlantiszi kereskedelmi iskola laboratóriumaiban, de a Boszorkánymester legtöbb holmija idegennek hatott. Az biztos, hogy nem jelenkori tömegcikkek voltak. Megállt az egyik munkapad mellett, és tűnődve nézegette. Miért köszörül a Boszorkánymester egy üvegtőrt? Ám ekkor Aran megpillantott egy ütött-kopott fémkorongot a munkapad fölött, és a peremén sorakozó rúnák meggyőzték arról, hogy ezért a holmiért jött. Leakasztotta, sietve a combjához erősítette, hogy a keze szabad legyen, amennyiben harcra kerül a sor. Épp távozni készült, amikor nevetés csendült fel a puszta levegőből. — Teszed le rögtön, te rühes kurafi… 21

Aran átalakult farkassá. Fájdalom mart a combjába! Emberi alakban Aran vékony testfelépítésű volt. Farkasként annál megtermettebb és vaskosabb. Ám ez sem segített. A kínok marcangolták, lebénították. Aran, a farkas sikoltva próbált szökni a gyötrelmek elől. Lassan kezdett magához térni a kábulatából. A feje zúgott, s combjába is hasogató fájdalom nyilallt. Csuklóját és bokáját szorította valami. Ráeszmélt, hogy miközben menekülni próbált, alighanem nekirohant az egyik falnak. Az oldalán hevert, csukott szemmel; igyekezett nem elárulni, hogy már fölocsúdott. Óvatosan megpróbálta mozdítani a karját. Nem sikerült — kezét-lábát szorosan összekötözték. Nos, erre az esetre is fölkészült: jól emlékezett a kötelékeket kioldozó varázslatra. Egyelőre azonban jobbnak látta nem használni. Résnyire nyitotta a szemét. A Boszorkánymester, aki lótuszülésben helyezkedett el mellette, halvány Télmosollyal tanulmányozta Arant. Kezében egy hajlós fűzfavesszőt tartott. Szemlátomást jó egészségnek örvendett. Még így. ülő helyzetben is látszott, hogy magas, robusztus alkatú férfi. Bőrét sötétbarnára cserzette a nap. Az a hír járta róla, hogy soha nem viselt ruhát a felsőtestén. Kora meghatározhatatlan volt: húszéves éppúgy lehetett, mint ötven. Valójában már százkilencven esztendőt ért meg: ezt időnként kérkedve emlegette. Látszólagos kortalansága is sejtette, mekkora varázserővel rendelkezik. Mögötte Aran megpillantotta a Varázskereket, amely újra az iménti helyén függött a falon. Talán már a következő áldozatra vár? Az igazi Varázskerék rézből készült; ezt azok is tudták, akik Arant ideküldték. De emezt alighanem ezüstbevonat fedte, hogy ilyen pokoli fájdalommal járt az érintése.

22

A Boszorkánymester szemei a semmibe révedtek, szinte álmodozni látszott. Talán, ha sikerül meglepni, van esély a menekülésre… Aran szóra nyitotta a száját. — Kplir… A Boszorkánymester a torkára sújtott. A fűzfavessző szorosan Aran nyakára fonódott. Annak elakadt a szava, és fuldokolva levegő után kapkodott, ide-oda rángatva fejét. — Ez a varázsige négy szótagból áll — emlékeztette a Boszorkánymester. Hangja ismerősen csengett. — Túl hosszú ahhoz, hogy sikerüljön kimondanod. Szavaira csak elfúló nyögés volt a válasz. — Tudni akarom, ki küldött ide. Aran nem felelt, noha alig jutott levegőhöz. — Nem vagy közönséges tolvaj, azt látom. De nem vagy varázsló sem — mormolta tűnődve a Boszorkánymester. — Hallottalak az imént. Rögtön rájöttem, hogy csak betanult mondókát fújsz. Nem voltak túl nehéz varázslatok, de elismerem, jól az eszedbe vésted őket. Valaki távolba- és jövőbelátó képességét veti be ellenem, hogy kifürkéssze a titkaimat. Az illető túlságosan sokat tud arról, hogyan védekezem a hívatlan látogatók ellen — mondta a vén mágus meglepően lágy hangon. — Mindez fölöttébb kellemetlen a számomra. Tudni akarom, ki az, és mit akar. Hogy Aran erre sem válaszolt, a Boszorkánymester így folytatta: — Úgy látom, a barátunk mindenről alaposan tájékozódott. De nem ejtették a feje lágyára: mást küldött maga helyett. Egy tökfilkót. — Boszorkánymester eközben Aran szemét figyelte. — Vagy talán azt gondolta, hogy egy farkasember jobb eséllyel szállhat szembe velem? Erről jut eszembe: a kötelékeidbe ezüstfonál van szőve, úgyhogy ez egyszer jobban teszed, ha megmaradsz emberi formádban. — Tudtad, hogy jövök, ugye? — Ó, erre épp elég jel figyelmeztetett. Nem fordult meg a fejedben, hogy én is előre meglátok egyet s mást térben és időben? Bezzeg a gazdád nem feledkezett meg erről sem — felelte a Boszorkánymester.

23

— Védőburokkal vett körül, amely az efféle kíváncsiskodás szempontjából holt tereket hoz létre. — Akkor hát mit hibáztam? — A holt területet érzékeltem, te ostoba. Azt ugyan nem láthattam pontosan, hogy miféle szerzet settenkedik be a barlangomba. De azt igen, hogy merre jársz. Végig követtem az irányt, s az oly nyílegyenesen vezetett, hogy csöppnyi kétségem sem maradt a szándékaid felől. Aztán ott voltak a lábnyomaid. Még messze jártál, de én már megláttam őket a porban. Megvártad, amíg a hold fölkel, ahelyett, hogy szürkület után próbáltál volna bejutni. Ráadásul telihold idején! Máskülönben nem is volt rossz munka. Ragyogó ötlet egy farkasembert küldeni. Csak egy gyerek lenne képes átnyomakodni a szűk résen; hanem aztán egy gyerek vajmi kevés sikerrel vehetné föl a küzdelmet ellenem, ha valami hiba csúszik a számításba. Egy farkasember annál inkább. — Nagy siker volt, mondhatom! — Én csak azt szeretném tudni, hogyan rángathattak bele ilyesmibe egy atlantiszit? Bizonyára tudták, mekkora fába vágták a fejszéjüket. Nem beszéltek neked arról, hogy mire képes a Kerék? — Magába szippantja a mágiát — felelte Aran. Bosszantotta, hogy kiejtése leleplezte a varázsló előtt; ám egyáltalán nem lepődött meg rajta. — Pontosabban szólva, a mana az, amit magába gyűjt — javította ki a Boszorkánymester. — Tudod te egyáltalán, mi az a mana? — Az az erő, amely a mágiát táplálja. — Tehát erre is megtanítottak. Hát arról szóltak-e, hogy ha a mana eltűnik valahonnét, nem jelenik meg újra? Soha többé? Aran a hátára fordult. Biztosra vette, hogy nem sok van már hátra az életéből, nem törődött hát azzal, hogy beszélhet-e nyíltan. — Nem értem, mire jó ez a nagy titokzatosság. Egy olyasvalami, mint ez a Varázskerék, egyszer s mindenkorra értelmetlenné, idejétmúlttá tenne mindennemű háborúskodást! Ez a legnagyszerűbb védelmi fegyver, amit valaha is feltaláltak! Úgy tűnt, a Boszorkánymester nemigen érti. Aran folytatta: 24

— Ne mondd, hogy erre még sohasem gondoltál! Ha Atlantiszt a Varázskerék védelmezné, semmilyen ellenség átka nem fogna rajtunk! — Fogadni mernék, hogy az atlantiszi védelmi miniszter még csak nem is hallott a terveitekről. Neki bizonyára lenne egy-két szava a dologhoz. — A Boszorkánymester átható tekintettel méregette a fiút. — Vagy tán a görögök szolgálatában állsz? — Ezt nem értem. — Nem tudod tán, milyen gyenge talapzaton nyugszik Atlantisz? Az utóbbi félezer évben már csak a varázslófejedelmeknek köszönhető, hogy mindenestül el nem süllyedt a hullámokban. — Hazudsz! — Te viszont kétségkívül nem. — A Boszorkánymester elbocsátóan intett a kezével. — De a Varázskerék bajt hozna bármely nemzetre, nemcsak Atlantiszra. Forgassuk csak meg, és a mágia mindörökké eltűnik arról a vidékről.. amennyire én tudom. Ki merne befogadni a hazájába ekkora veszedelmet? — En. — Nos te vállalnád. És miért? — Torkig vagyunk a háborúkkal — vetette oda nyersen Aran. Nem érdekelte már, hogy árulkodó többes számban beszél. — A Varázskerék véget vetne az egésznek. El tudod képzelni, hogy bárki is hajlandó lenne harcolni pusztán tőrrel és karddal? Nem lennének halálthozó varázslatok. Sem az ellenség haditervét kikémlelő mágusok, sem gyilkos démonok, akiket láthatatlan fal véd! — Aran szeme izzott a lelkesedéstől. — Test test ellen, kard a karddal, fém a puszta hús ellenében, gyógyító varázslatok nélkül! Ezt aztán senki sem vállalná! Örökre felhagynánk a háborúkkal! — Nekem azt súgja valami, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. — Kinevetsz, mert nem is akarod elhinni — válaszolta megvetően Aran. — Ha a mana elfogy, az a te varázslataid végét is jelenti. Vénember leszel, aki még ahhoz is túl gyenge, hogy a kezét fölemelje! — Bizonyára így van. Most azonban lássuk, ki is vagy te. — Ezzel a Boszorkánymester a kezében tartott fűzfavesszőt Aran iszákjához érintette, és néhány. pillanatig rajta nyugtatta. Aran lázasan törte a 25

fejét, mit árulhat el a zsák tartalma a varázslónak. Ha nem tart ki a varázslat, amellyel lezárta… Hamar kiderült, hogy hiába is reménykedett. A Boszorkánymester beletúrt a zsákba, előhúzott egy újabb eleven denevért, majd egy köteg pergament. A lapokra gondos kezek róttak valamit, ami leginkább geometriai feladatokra emlékeztetett. — Egy diák firkálmányai — szólt, a pergamenekre pillantva. — Kínos pontossággal húzott vonalak, itt-ott egy-egy hiba, amelyet kitörölt és újra rajzolt… A fajankó! Az Örvény jeléről lehagyta a hurkos végét. Kész csoda, hogy ezt szárazon megúszta. — A Boszorkánymester felnézett. — Miféle tacskók támadtak reám? Ezeket a varázsigéket fél tucat tejfelesszájú tanonc készítette! Aran nem válaszolt, de már letett arról, hogy bármit is megpróbáljon eltitkolni. — Mindazonáltal szorult beléjük némi tehetség — ismerte el a Boszorkánymester. — Nos hát! A Békeharcosok egyike vagy, igaz? Csupa katonaköteles korú fiatal. Fogadok, a Kereskedelmi Iskola végzőseinek a fele mögötted áll. Minden bizonnyal már hónapok óta figyelnek, hogy ennyire aprólékosan ismerik a védelmi rendszeremet. No és ti ugyebár véget akartok vetni a görögökkel vívott háborúnak. Úgy gondoltátok, hogy a Varázskerék segítségetekre válnék, ha sikerülne eljuttatni Atlantiszba? Ami engem illet, egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy te csak úgy kisétálj vele innét. Ezek után már gyerekjáték lenne bárhová eljuttatni. Tekintetét szinte belefúrta az Aranéba. — És meg is tennéd, igaz? Miért? Azt kérdem, miért? — Azért, hogy felhasználjuk a legnemesebb cél érdekében. — Semmi egyebet nem érnétek el, csupán annyit, hogy elsüllyesztenétek Atlantiszt. Árulók vagytok talán? — Nem vagyok áruló — válaszolta fojtott dühvel Aran. — Nem elpusztítani akarjuk Atlantiszt, hanem megújítani. Ha kezünkben lenne a Varázskerék, végre rábírhatnánk az udvart, hogy hallgasson ránk! Fogcsikorgatva vonaglott szoros kötelékeiben, s fejében egyre csak a szó járt, amelyet kiejtve szabad lehetne ismét. Nyomban visszaváltozna 26

farkassá, és futás! Át a résen, le a hegyoldalon, s be a megmenekülést jelentő erdőbe. — Azt hiszem, ki kell, hogy verjem a fejedből ezt a sok badarságot — szólalt meg váratlanul a Boszorkánymester. Felállt, és a fűzfavesszőt könnyedén végighúzta Aran ajkán. Aran hirtelen érezte, hogy képtelen kinyitni a száját. Ráébredt, hogy teljesen ki van szolgáltatva a varázsló kényének-kedvének — és hogy jelen pillanatban ő maga csak egy rajtakapott tolvaj, semmi egyéb. A Boszorkánymester megfordult, s Aran megpillantotta a hátát díszítő teoválást. A gondosan cirkalmazott, ötszögű ábra vörös, arany és zöld színekben pompázott. Aran visszaemlékezett arra, amit a varázsló testőréről hallott. — Álmot láttam nemrégiben — szólt a Boszorkánymester. — Azt álmodtam, hogy szükségem lesz egy üvegtőrre. Úgy gondoltam, talán jelent valamit, hát elkészítettem. — Ostobaság! — tört ki Aran. — Ugyan mire jó egy üvegtőr? Befelé jövet felfigyelt a különös fegyverre, amely az egyik munkaasztalon, egy rókabőrrel kipárnázott satuban csillogott. A díszes markolatú, négyélű tőrt borotvaélesre csiszolták, csak a legvége nem volt még készen. A Boszorkánymester most kivette a satuból. Mialatt Aran merőn figyelte, a varázsló különös jeleket karcolt a pengére egy éles gyémántszilánkkal, amely egy vagyonba kerülhetett. Eközben lassan mormolt valamit, ami nem jutott el Aran füléig. Majd szemügyre vette művét, amely immár pontosan úgy nézett ki, mint — egy tőr. Aran félelmében alig hitt a szemének. Ügy érezte magát akár egy áldozati bárány. Jól tudta, hogy az élőáldozatban sok mana van.,. s az emberáldozatban még ennél is több… de hát ő csak nem… csak nem?!… Boszorkánymester magasra emelte a tőrt, és teljes erejéből Aran mellkasába döfte. Aran felsikoltott. A penge beléje hatolt! De ami még ennél is jobban megrémítette: alig érezte, inkább csak a tudatával érzékelte az egészet

27

— a kés anyagtalan árny volt csupán. De egy kés — amit egyenesen a szívébe szúrtak! A markolata kiállt a melléből! A Boszorkánymester mély hangon, sebesen mormolt valamit. Az üvegmarkolat a szemük láttára halványodni kezdett, majd eltűnt. — Az üveget könnyű elvarázsolni, hisz már maga is félig láthatatlan. De ettől még ott van a szívedben — mondta Boszorkánymester. — Egy percig se aggódj miatta. Senki sem fogja észrevenni. Csak arra vigyázz, hogy életed hátralevő részét olyan vidékeken töltsd, ahol sok a mana. Ha egyszer is olyan helyre tévedsz, ahol a mágia már nem működik… nos, akkor a kés újra megjelenik, ennyi az egész. Aran kétségbeesetten küszködött, hogy szóra nyissa a száját. — A Varázskerék titkát jöttél megszerezni… nos, most már semmi akadálya, hogy megtudd. Csupán egy egyszerű kinetikai varázslat, de még bőven van mit rajta tökéletesíteni. — Ezzel röviden elmondta, hogyan működik. — A Kerék, ha magára hagyják, egyre gyorsabban pörög, amíg csak az összes manát magába nem gyűjtötte a környezetéből. Végül már szétesne a nagy sebességtől, ezért egy másik varázslat szükséges, amely egyben tartja. — Lassan, szótagolva ezt is elmondta. Ekkor végre felfigyelt rá, hogy Aran úgy hányja-veti magát, mint a szárazra vetett hal. — Kplirapranthy — szólt oda. A kötelek lehullottak. Aran, minden ízében remegve, fölállt. Érezte, hogy ismét beszélhet, de csak ennyit mondott: — Vedd ki! Nagyon kérlek. — Még egyvalamiről kell szólnom a titokkal kapcsolatban. Gondolom, még mindig el akarod juttatni Atlantiszba? Láthatod, milyen egyszerűen elkészíthető. Nem lesz nehéz leírni másoknak. Egy akkora országnak mint Atlantisz, elég sok ellensége van, nemde? Tőled megtudhatnák, hogyan süllyeszthetik el Atlantiszt egyetlen éjszaka alatt. Aran a mellkasát tapogatta, de semmit nem érzett. — Vedd ki belőlem! — kérte újra.

28

— Eszemben sincs. Most aztán mindketten egyformán félthetjük az életünket, farkasfiú. Ég áldjon és add át üdvözletemet a Kereskedelmi Iskolának! És… ó, igen, majdnem elfelejtettem: a visszaúton kerüld el a Hvirin Szorost. — Ó, te, majmok ivadéka! — ordított fel Aran. Mire a kijárati nyíláshoz ért, már újra farkas volt, s úgy siklott át a résen, hogy egyetlen szál szőre sem érintette a falat. Tudatával egyre érezte mellében a kést, s fülében ott csengett a varázsló kacagása, amely elkísérte lefelé futtában, egészen az erdőig. Legközelebb csak harminc év múlva találkozott ismét a Boszorkánymesterrel, ezer mérföldre innét.

2. Úton

Aran farkas képében utazott, amikor csak tehette. Ekkoriban még erősebb volt a mágia, mint manapság; a farkasemberek alakot változtathattak, valahányszor a hold fenn járt az égen. Farkasként Aran könnyedén megszerezhette élelmét, így nem kellett a hajóútra félretett pénzhez nyúlnia. Gondolatban szűnni nem akaró átkokat szórt a Boszorkánymester fejére. Egyszer, amint egy alacsony dombra ért, észak felé megpillantotta Shayl házait. Hátán felborzolódott a szőr, ahogy visszaemlékezett a Boszorkánymester kacagására; de gondolatai mélyén ott lapult az álnok üvegtőr. Maga elé képzelte a varázsló torkát, és szinte érezte a friss vért a szájában; de hirtelen fölmerült előtte a Boszorkánymester hátán rikító tetoválás, és fuldokolva tört fel benne a vereség keserű íze. Képtelenség lenne megvívnia egy árnydémonnal. Aran fölvonított, és visszafordult délnek.

29

Nemsokára maga előtt látta tornyosulni a Nildiss Hegységet, amely gerincként futott végig az egész kontinensen. A hegylánc mögött ott volt a tengeri ahol csak ki kell választania egy hajót, amely hazaviszi, hogy elmondhassa, amit a varázslótól megtudott. Talán a következő tolvaj több szerencsével jár majd… Így jutott el a Hvirin Szoroshoz. Valamikor a hegylánc nem kis akadályt jelentett a kereskedők számára. Aztán, mintegy ezer évvel ezelőtt, egy Rynildissenből való mágusnak sikerült az, amit sokáig lehetetlennek hittek. Kettéhasította a hegyláncot, mintha csak egy bárddal tette volna. A meredeken égbe szökő, simára gyalult sziklafalak között a Hvirin Szoros szelíden lejtett egészen a tengerig. Időnként meg kellett tisztítani a vidéket az útonállóktól. Nehezen ment a dolog, mivel a rablók elleni varázslatok itt valahogyan sorra kudarcot vallottak, s helyettük puszta karddal kellett harcolni. Az egyedüli haszon az volt, hogy a mágia meggyengülésével a veszélyes hegyi sárkányok is eltűntek arról a tájról. Aran megállt a szoros bejáratánál. Hátsó lábaira ülve mérlegelte a helyzetet. Lehetséges, hogy a Boszorkánymester csak hazudott. Talán csak gonosz tréfát akart űzni vele azzal, hogy ekkora kerülőre kárhoztatja. Ámde ott vannak a sárkánycsontok! Ahol a mágia nem él, a sárkányok is elpusztulnak. A hatalmas hüllőcsontok ott hevertek a közelben. Valahogy egészen hozzákövesedtek a sziklákhoz, s eképpen úgy festettek, mintha évmilliók óta ott porladnának. Útban idefelé Aran farkas képében vágott át a Hvirin Szoroson. Ha a szoros csakugyan halott a mágia számára, vissza kellett volna változnia emberré. Vagy talán mindenfajta átváltozás lehetetlenné válik az ilyen helyeken? — Igen, farkasként átjuthatnék — gondolta Aran. — Ilyen formában semmi sem ölhet meg az ezüstön és a platinán kívül. Az üvegtőr ugyan szúrna, de… Ördög és pokol! Sebezhetetlen vagyok, de vajon nem mágia eredménye ez is? Ha a Hvirin Szorosban tényleg minden varázslat hatástalanná válik… Összeborzadt. 30

A tőr csak egy villanásnyi érzés volt, amely fél óra múlva véglegesen megszűnt, de Aran tudta, hogy ott van. Egy láthatatlan kés alattomosan ott várakozik a szívében. Ha megjelenne a mellében, farkasként talán túlélné. De csak pokoli kínok árán! És ezek után soha nem tudna visszaváltozni emberré. Aran sarkon fordult, és elügetett az ellenkező irányba. Tegnap áthaladt egy falun. Talán a helybéli varázsló segíthet rajta. — Egy üvegtőr! — kuncogott a mágus, egy kedélyes, pocakos, kopaszodó férfi, aki szemlátomást nem szűkölködött a földi javakban. — Most már értem. Emiatt aggódtál annyira? Hiszen csak van ennek is nyele, nem igaz? Összetett varázslat volt? — Nem hinném. Néhány rúnát vésett rá, azután belém döfte. — Rendben. Előre kérem a fizetséget. Te pedig jobban teszed, ha visszaváltozol farkassá, pusztán a biztonság kedvéért. — Azzal mondott egy összeget, amit ha Aran kifizetett volna, egy árva garasa sem marad a további útra. Sikerült lealkudnia az árból, hogy az végül az általában szokásosnak alig kétszerese volt; azzal nekiláttak. Úgy hat órával később a mágus kimerülten feladta. Hangja egész rekedt volt már, szemét vörösre csípték a különféle furcsa színű és illatú füstök, kezén festéknyomok ékeskedtek. — Nem találom a markolatot, képtelen vagyok láthatóvá tenni; még csak annak sem látom semmilyen jelét, hogy ott van-e egyáltalán. Ha ennél erősebb varázslatot használok, nem biztos, hogy túléled. Feladom, farkasfiú. Akárki is művelte ezt veled, többet tudhatott, mint egy egyszerű falusi varázsló. Aran megdörzsölte mellét, amelyet kissé kikezdett a sok maró vegyszer. — Boszorkánymesternek hívják az illetőt. A pocakos mágus sóbálvánnyá meredt. — Boszorkánymester? A nagy Boszorkánymester?? És te ezt eddig eltitkoltad? Na, kifelé! — Hé, és mi lesz a pénzemmel? — Tízszer ennyiért sem próbálnám meg még egyszer! Képes volnál engem, az egyszerű mezei mágust próbára tenni a Boszorkánymester 31

ellenében? Hogy mindketten otthagyjuk a fogunkat? Ha visszakívánod a pénzedet, menjünk a falu bírája elé, és adjuk elő a dolgot. Ha pedig nem, ki innen, de tüstént! Aran távozott, válogatott sértéseket szórva a másik fejére. — Próbálj szerencsét más varázslókkal! — kiáltott utána a mágus. — Próbálkozz Rynildissenben! De szólj nekik előre, hogy mit cselekszenek!

3. Az álom

A Boszorkánymester nehéz elhatározás előtt állt. Titka immár kiszivárgott. A legtöbb, amit tehet, hogy ismerteti az új helyzetet a világ varázslóival. A Varázstudók Ligájának ülésén a Boszorkánymester szóba hozta a mana megfogyatkozását és a Varázskereket. — Jusson eszetekbe, valahányszor mágiához nyúltok — mennydörögte, miután aprólékosan leírta a Kerék működési elvét —, hogy a mana mennyisége egyáltalán nem korlátlan, és ez is évről évre apad, ahogy mágusok ezrei herdálják esztelenül. Valaha, hosszúhosszú idővel ezelőtt éltek olyanok, akik már-már istenként uralkodtak a világ fölött, mígnem felélték a manót, amelynek a hatalmukat köszönhették. Egy napon a mana végleg elfogy. Akkor aztán eltűnik a földről minden sárkány, démon, egyszarvú, törpe, griffmadár és kentaur, lévén őket is a mágia tartja életben. Köddé válnak az álomkastélyok, és még csak emlékezni sem fog rájuk senki. A mágusok pedig elmehetnek patkolókovácsnak vagy üstfoltozónak, és általában véve az egész világ rettenetesen unalmassá válik. Tőletek is függ, hogy mindez mikor következik be! Azon az éjszakán álmot látott.

32

Egy párbaj, amelyet mágusok vívnak, nem mindennapi történet. Sok ilyen mese forog közszájon — és közülük csak kevés az igaz. Az efféle párbaj győztese nemigen veri nagydobra sikerének titkát. A vesztesből pedig általában nem sok marad. A mágiában járatlanok mindig ámuldoznak azon, mennyi előkészület előz meg egy efféle viadalt, és milyen gyorsan lezajlik maga az esemény. A Hegyi Varázslóval vívott párbaj egy álommal kezdődött, aznap, amikor a Boszorkánymester felszólalása végleg elkerülhetetlenné tette az összeütközést — és harminc évvel később ért véget. Ebben az álomban az ellenség maga nem jelent meg. A Boszorkánymester egy büszke tündérkastélyt látott egy lehetetlen formájú hegy csúcsán. A termékeny, lankás tájból a hegy úgy emelkedett az égnek, mint egy átbukó hullám. A kastély egészen kint állt a szélén, úgy, hogy alatta már a mélység tátongott. A Boszorkánymester a szemöldökét ráncolta álmában. Ez a hegy mágia nélkül egy pillanat alatt leomlana. Akárki is építette, esztelenül pazarolta a manát. Álmában megpróbálta minél jobban az emlékezetébe vésni a részleteket. A hegy oldalán egy keskeny ösvény futott fölfelé. A kép furcsán, álomszerűen meggörbült. Valaki volt a társaságában… vagy mégsem? A Boszorkánymester épségben bejutott a kapun… vagy szörnyű kínok közepette pusztult el a kapu előtt, miközben hatalmas elefántcsontszín agyarak csattantak össze mellkasában. Felébresztette magát, s megpróbálta rendezni a gondolatait. Az árnyforma kísérőre szüksége volt, legalább addig, amíg a kaput elérte. A kapun belül semmit sem látott. Valaki alighanem egy Varázskereket használt odabent, hogy ennyire csődöt mondott minden mágikus ereje. A sors fintora volna? Három egész napot töltött azzal, hogy kidolgozza a megfelelő varázslatokat, amelyek ellenállnak a Hegyi Varázsló jövőbelátó képességének. Ezalatt álomtalanul aludta végig az éjszakákat. A másik

33

varázsereje valószínűleg ugyanolyan hatékonyan működött, mint az övé.

4. Üvöltés

A kikötőben hatalmas hajók sorakoztak lehorgonyozva. Voltak itt teherhajók, démoni kinézetű orrszobrokkal fölszerelve: e szobrok feladata volt távol tartani a patkányokat, amelyek minduntalan megpróbáltak felkapaszkodni a horgonyköteleken. Egy jókora atlantiszi utasszállítót mindkét oldalán egész fatörzsekből kifaragott támaszfákkal erősítettek meg. A közeli dokkban egy varázsló karcsú jachtja ringatózott. Aran alaposan szemügyre vette valamennyit. Túlságosan sok pénzt költött útban a hegyeken át. Egy héttel azután, hogy megérkezett Rynildissenbe, elszegődött egy szőnyegkereskedőhöz, mint testőr és házőrző. Egy árva garas sem volt már a zsebében, és a gyomra egyre követelőzött. Lloraginezee, a szőnyegkereskedő, és titkára, RaHarroo egy nílusi teherhajó kapitányával beszélgettek éppen. Aran a parton várakozott, közönyösen bámulva a hajókat. \ Zajt hallott. Mögötte egy szakállas férfi haladt el, kapitányi egyenruhában. Megszólította: — Hé, kapitány! Csak nem Atlantiszba hajózik? A férfi összehúzta a szemét. — Na és, ha igen, mi közöd hozzá? — Egy üzenetet szeretnék odaküldeni. — Beszélj egy mágussal. — Nem tehetem — válaszolta Aran. Aligha kérhetett volna meg egy mágust arra, hogy juttassa haza üzenetét, amelyben leírja, hogyan rabolhatnak ki egy másik varázslót. Máskülönben már hónapok óta elküldte volna a levelet. 34

— Én többet kérek érte, és később is jut oda — mondta a szakállas elégedett hangon, mintha ez a tény örömet okozna a számára. — Kinek és hová szól az üzenet Atlantiszban? Aran megadta a címet, és átadta a lepecsételt levelet, amelyet már három hónapja hordozott magánál. Ő maga is meghozott néhány nehéz döntést. A levélben végül is felhívta a figyelmet a kontinenst fenyegető veszélyre, és azt javasolta, ellenőrizzék, nem hazudott-e a Boszorkánymester. A Varázskerék elkészítésének módjáról azonban nem adott felvilágosítást. A kikötőtől távolabb sellők és delfinek kergetőztek a tenger vizében. Az atlantiszi hajón felhúzták a vitorlákat. Szél kerekedett a semmiből, és belekapott a vásznakba; majd elhalt, egyre követve a távolodó vitorlást. Aran hamar megszerezte az útra szükséges pénzt. Mostanra már meg is lett volna, ha nem fizet kétszer is egy-egy varázslónak, akik azonban csak az aranyaitól szabadították meg, az üvegtőrtől nem. Lloraginezee sem avatta bele testőrét az üzleti ügyekbe. Tudta, hogy mihelyst amaz elég pénzt gyűjt össze, búcsút mondhat neki. Lassan közeledtek a kikötőhídon: Lloraginezee, aki tekintélyes súlyához képest meglehetősen könnyedén lépkedett, mellette RaHarroo lépdelt kecsesen, a mutatóba szánt szőnyegeket egyensúlyozva fején. Ahogy Aran csatlakozott hozzájuk, a lány mondott valamit, ami talán Aran fülének is szólt. — Holnaptól öt napig nem jövök munkába. Tudod… — mondta Lloraginezee felé fordulva, és mélyen elpirult. — Jó, jó — bólogatott szórakozottan a kereskedő. Aran is tudta, miről beszélnek. Elmosolyodott, de nem nézett a lányra. Nem akarta zavarba hozni… Ra-Harroo külseje alapján már régen megállapította, kicsoda. A lány fején rövid, fekete, durva szálú haj nőtt. Nagy orra furcsán ellaposodott, alig emelkedve ki az arcából. Melegbarna szemei fölött sötét, vastag szemöldök húzódott. Kecses fülei csúcsban végződtek. Gyönyörű volt, különösen egy másik farkasember számára.

35

Útban visszafelé kézenfogták egymást. A lány ujjai keskeny, hegyes körmökben végződtek, s a tenyerét borító finom szőr csiklandozta Aran kezét. Atlantiszban talán feleségül vette volna, ha van elég pénze kettőjük számára. Itt azonban szóba sem jöhetett ilyesmi. A hónap nagyobbik részében barátok és munkatársak voltak. Rynildissenben igazán kellemes estéket tölthettek kettesben, és Lloraginezee időnként nélkülözni tudta mindkettőjüket. Talán Lloraginezee tudatosan rendezte így. Ő nem volt farkasember. Valószínűleg kedvét lelte a gondolatban, hogy a test ördöge lám, őket sem hagyja nyugodni. De az efféle dolgoknak nem lehetett helye a munka mellett — a hónap egy bizonyos időszakát kivéve. Aran ilyenkor napokig nem látta a lányt, akit apja ilyenkor gondosan elzárt a házában. Még csak a címüket sem ismerte. Öt nappal később ezt is megtudta. Ezen az estén az Örömök Házába kísérte gazdáját. Lloraginezee egy higanyon ringatózó matrac kényelmét élvezhette az éjszaka… erről a nevezetes ágyról Aran csak hallomásból tudott. A vendégek nem csupán a kényelmes alvás reményében tértek be ide. Langyos szellő kelt az illatos éjszakában. Aran egy hosszabb utat választott hazafelé menet, átvágva az Örömök Háza mögötti üres telken. Háromszáz évvel azelőtt az Álmodozó Shilbree palotája állt ezen a helyen. Építésekor nem csekély mágiát vettek igénybe, így korának egyik csodájaként emlegették az emberek. Egy napon nyomtalanul eltűnt. Az üres telken pedig, ahol valaha állott, többé a legegyszerűbb varázslat sem működött. Aran hallomásból tudta, hogy a környékbeli utcákban csaknem kizárólag farkasemberek élnek. Úgy látszott, igaz a szóbeszéd, mert orra ismerős illatokat kapott el, ahogy átvágott a városnak ezen a részén. Hirtelen kíváncsiságtól vezérelve ráállt az egyik nyomra, hogy megnézze, miféle házban lakik egy jómódú farkasember Rynildissenben. Ahogy a meghatározhatatlan szagot követte, elhaladt egy magas, ívelt tetejű ház rézkapuja előtt… orrát ekkor egy másik szag csapta 36

meg, amelynek nyomán perzselő tűz árasztotta el, s minden egyebet kitörölt agyából. Hajnalig ott vonított az ajtó előtt. Senki sem próbálta elcsendesíteni. A szomszédok valószínűleg már szokva voltak az ilyesmihez: vagy talán csak tudták, hogy azonnal széttépne bárkit, aki megzavarná. Időnként egy panaszos hang válaszolt a ház egyik emeleti szobájából. Ra-Harroo volt az. Tudatának mélyén Arannak felrémlett, hogy megfelelő mentséget kell majd találnia a történtekre. A lány bizonyára azt hiszi, hogy szándékosan jött épp ide. Mindaz a gyötrelem, nélkülözés és szégyen, ami Aranban felgyülemlett, egyetlen keserves üvöltéssé olvadva tört fel belőle.

5. Holt falvak

Az egész egy Gath nevű kicsiny faluval kezdődött, meg egy fiatal varázslónövendékkel, aki fekete opált keresni érkezett arra a vidékre. Hamarosan meg is lelte, amiért jött, ám fizetni nem volt kinek — Gathban egy teremtett lélekre sem bukkant. A fiú furcsállotta a dolgot, és jobban szétnézett. Kisvártatva egy összeomlott kastélyt pillantott meg, amelyet a mágiára nézve holt sáv övezett. Falai már századok óta ledőlhettek. Vagy talán mágia segítségével emelték, s amikor a mana elillant belőle, leomlott az egész… tegnap, vagy a múlt héten. A növendék sehogy sem tudott e különös talány végére járni. Jó pénzt kapott a kövekért, hiszen a fekete opál nélkülözhetetlen egyes varázslatokhoz. De az üres falu emléke nem hagyta nyugodni. — Először azt gondoltam, rabszolgakereskedők jártak ott előttem — mondta egyszer. Mint később kiderült, e szavait a Boszorkánymester is hallotta. — Egyetlen hullát sem láttam sehol. Ez rabszolgavadászokra utalt, hiszen ők nem ölnek, ha nem muszáj.

37

De miért hagyták volna ott azt a rengeteg drágaságot? Az egész utca tele volt elszórt szénával és szétgurult opálkövekkel. Azt hiszem, egy ékszerkereskedő éppen titokban szállította őket valahová, amikor valami egyszerűen ripityára törte a kocsiját. De miért nem szedték össze a drágaköveket? Az összeomlott kastély — erre emlékezett vissza a Boszorkánymester három év múlva, amikor a fülébe jutott Shiskabil neve. Egy szarka hozta a hírt, amely a semmiből megjelenve egyszer csak a vállára röppent, és a fülébe súgta: — Te vagy a Boszorkánymester? Majd, ahogy mondanivalójával végzett, elrepült. Shiskabil házai kövekből épültek, s magát a falut is kőkerítés vette körül. Lakói bizonyára sietve menekültek el. A vacsora maradványai még ott száradtak vagy rohadtak az asztalokon; a hús szénné égett a tűzhelyeken. Sem túlélők, sem halottak nem maradtak. A fal sértetlenül állt, ám erőszak nyomai látszottak mindenütt: törött bútorok, beszakított ajtók, rozsdás lándzsák, kardok, sebtében fölkapott botok és vér. Megszáradt fekete vér borított mindent, akárha véres eső hullott volna. Tuskólábú, egy vékony, komoly arcú fiú, egyike volt a céh fiatalabb növendékeinek. Noha tehetsége hamar megmutatkozott, kissé még mindig tartott attól a hatalmas erőtől, ami a mágia révén a kezébe került. Nem örült a látványnak, ami Shiskabilban fogadta. Behúzott nyakkal járt-kelt, ügyelve, hogy bele ne lépjen a megalvadt vérbe. — Roppant különös, nemde? Ám nem ez volt a fő ok, amiért hívattalak — szólalt meg. — Odakint, a falon túl egy holt sáv húzódik. Erős a gyanúm, hogy valaki egy Varázskereket használt azon a helyen. Egy négyszögletes terület tárult elébük: előhírnöke egy új világnak, amelyből a mágia örökre, visszavonhatatlanul kiveszett. Középütt egy rakás kő hevert, s a résekben itt is, ott is zöld fűszálak bújtak elő. A Boszorkánymester kört vont a holt terület köré. Szemlátomást óvakodott olyan helyre lépni, ahol a mágia hatástalanná vált. Ő maga eddig csak egyszer használta a Varázskereket, Glirendree ellen, amikor 38

a varázskard halálra sújtotta a Boszorkánymestert védő árnydémont. A Varázskerék hatására az ő fiatalsága is odalett, s a Boszorkánymester néhány pillanat alatt kétszáz éves aggastyánná vált. — Ebben a faluban mágiát használtak — jegyezte meg Tuskólábú. — Elvégeztem néhány egyszerű varázslatot. A mana szintje rendkívül alacsony. Én magam egyetlen híres varázslót sem ismertem Shiskabilban; hát te? — Én sem. — Tehát akármi is történt itt, azt mágia segítségével vitték végbe. — Tuskólábú csak suttogva merte kiejteni e szavakat. A mágia szörnyű gonoszságokra is képes; és ő tudta ezt. A holt sávon egy cikkcakkos ösvény vezetett keresztül, s odabent egy foltnyi területen még akadt némi életre utaló jel. A Boszorkánymester intésére a leomlott kövek erőtlenül megmoccantak, s mintha megpróbáltak volna újból fallá összeállni. — Itt tehát valakinek a kastélya állott — közölte Tuskólábú. — Kíváncsi vagyok, hogyan tudta mindezt így elrendezni? — Egyszer már magam is gondolkoztam ezen. Képzeld csak el, mi történik, ha egy kisebb Varázskereket nagyon nagy erővel látsz el. A kerék nagyon gyorsan kezd forogni, s egy kisebb területen belül az összes magát magába szippantja. Tuskólábú bólogatott. — Értem, értem. Elérhető tehát, hogy csak egy kisebb, meghatározott területen fejtse ki a hatását. Így saját magát egy holt sávval veheti körül, amely megvédi a kívülről érkező mágiával szemben. — A védőfalon pedig rést hagyott, hogy ő maga szabadon ki-be járhasson. Persze egy kissé kanyargósra csinálta, nehogy bármilyen varázslat behatolhasson. Senki sem használhat például távolbalátást vele szemben. Csak azt szeretném még tudni… — … hogy mit rejtegetett ilyen gondosan? — Azt szeretném tudni, mi történt itt valójában — mormolta a Boszorkánymester. — Emlékezetében fölrémlett, hogy ilyesféle holt sáv

39

veszi körül a Hegyi Varázsló kastélyát is. Párbaja az arctalan ellenféllel már tizenkét éve tartott. Újabb tizenegy év telt el, mire egy harmadik faluban is hasonló eset nyomaira bukkantak. Hathzoril nagyobb és jól ismert település volt. A Boszorkánymester akkor fogott gyanút, amikor már hetek óta hiába várt egy drágakövekből és elefántcsontból álló szállítmányt, amely a faluból érkezett volna. Megérkezvén látta, hogy az ott élők alig néhány napja hagyhatták el lakóhelyüket. Ahogy Tuskólábú kíséretében szétnézett, a már ismert látvány fogadta: félig elkészített ebéd maradványai, összetört bútorok, szögről leakasztott fegyverek, bezúzott ajtók… — Viszont sehol egy csepp vér. Vajon mért? Tuskólábú zaklatottan járt fel-alá. — Minden egyéb tökéletesen egyezik. Mindenki pánikszerűen távozott, valószínűleg nem jószántukból. Már tíz éve, hogy… nem, több. Majdnem elfelejtettem… Találtál valahol holt területet és egy összedőlt kastélyt? — Nem, pedig kerestem. A fiatalabbik varázsló megdörzsölgette születésétől fogva csonka lábát. Képes lett volna ugyan fél Óra alatt rendbehozni, ám csak varázshatalmának jelentős gyengülése árán. — Lehet, hogy rossz nyomon járunk. Ha mégis ő lett volna, úgy más módot eszelt ki. Azon az éjszakán a Boszorkánymester különös, ezer színben pompázó álmot látott. Felébredvén is egyre csak a Hegyi Varázsló járt az eszében. — Másszunk meg néhány dombot a környéken! — javasolta reggel Tuskólábúnak. — Tudnom kell, hogy valóban a Hegyi Varázsló keze van-e a dologban. Ha így van, muszáj találnunk egy holt területet valamelyik magaslaton. Ez az elhibázott lépés csaknem az életébe került. Az utolsó hegy oldalát laza kőtörmelék borította, amely veszedelmesen csúszott a lábaik alatt. A nap már lemenőben volt. 40

Egész napi eredménytelen kutatás után ez a hegy volt az utolsó reménységük. A fiatal varázsló még a lejtő felénél sem járt, amikor hallotta, hogy a Boszorkánymester ott kapaszkodik a nyomában. — Gyere le onnét! — kiáltotta nevetve. — Senki sem bolondult meg egy ilyen homokbuckára építkezni. Tuskólábú körültekintett, és felordított: — Azonnal fordulj vissza!! Nem veszed észre, hogy öregszel? Boszorkánymester megdörzsölte az arcát, és új ráncokat érzett a keze alatt. Sarkon fordult és megindult lefelé. Legszívesebben rohant volna, de féltette hirtelen törékennyé vált csontjait. Nyomában elhullajtott ősz hajszálak maradtak a földön. Ahogy végre elhagyta a manában szegény sávot, rekedtes fejhangon felkiáltott: — Az én hibám! Most már tudom, mit művelt ezúttal. A holt terület a hegy gyomrában van. — Először is elvégzünk rajtad egy megfiatalító varázslatot. — Tuskólábú előszedte szerszámait: egy széndarabot, egy ezüstkést, illatos füveket… — Ez különlegesen gonosz hely. A hegy magába szívja a manót. A barátunk meglehetősen gyakran változtat lakóhelyet. Így hát alkotott egy különleges hegyet, amely átbukó hullámra hasonlít. Amikor a mágia ereje meggyengül, a hegy összeomlik, maga alá temetve a kastélyt. Szerintem ezentúl így fogja eltüntetni a nyomait. — Nem ejtették a feje lágyára. No és mit gondolsz, mi történt Hathzorilban? — Talán sohasem derül ki — felelte a Boszorkánymester, végigsimítva az új ráncokon a szeme sarkában. — Valami rossz, azt hiszem. Valami nagyon gonosz.

6. Régi ismerősök

41

Aznap délután Aran a kereskedőnegyedben sétált, a szőnyegeket nézegette. Általában kedvét lelte az ilyesmiben. A kiaggatott szőnyegek tarka sokasága szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. Bolyongása közben itt is, ott is ismerősök szólították meg, akik örömmel látták vendégül némi beszélgetésre egy pohár ital mellett. Aran ekkor már majd' harminc éve tartozott Rynildissen elismert szőnyegkereskedői közé. Eleinte Lloraginezee keze alatt dolgozott, majd csakhamar saját lábára állt. A városba szakadatlanul özönlöttek a legkülönfélébb szőnyegekkel megrakott, messze földről érkező karavánok, csakúgy, mint a környező szigetek hajói. Kisebb-nagyobb kereskedők csapatostul jöttek a városba, hogy árujukat beszerezzék. Egyszer egy dúsgazdag fejedelem egész palotáját innen bútorozta be. A szőnyegek ma is káprázatos színekben pompáztak a perzselő napfényben, de Arant ezúttal nyomasztotta a látvány. Egyre csak azon tépelődött, hogyan hagyhatná el minél előbb a várost. Hirtelen egy kopasz fejű férfira lett figyelmes, aki egy sor bála mögül lépett elő. Noha fején egy szál haj sem nőtt, a férfi szemlátomást duzzadt az egészségtől. Csupasz felsőtesttel járt, akárcsak valami rakodómunkás, de finom szövetből készült nadrágot viselt, és emelt fővel járt. Aran azon kapta magát, hogy meredten figyeli. A férfi valahogy furcsán ismerősnek tűnt. Elhaladtában egy pillantásra sem méltatta Arant. Anin utána fordult és összerándult. Az idegen hátán színes, ötszögletű tetoválás pompázott. — Boszorkánymester! — kiáltott fel önkéntelenül. Rögtön megbánta, hogy elárulta magát. A Boszorkánymester a tolakodó idegennek kijáró pillantással fordult hátra. Szinte semmit sem változott utolsó találkozásuk óta; egyedül a haja hullott ki. Arannak emlékeztetnie kellett magát, hogy azóta bizony már harminc év telt el; ő maga is ötvenes éveiben járt, egykor beesett arca kigömbölyödött a jóléttől. Szürke haja már ritkulni kezdett; homlokán

42

csak néhány szál árválkodott. Emlékezetében azonban még ott élt, milyen körülmények közt találkoztak annak idején. Almatlan éjszakáin évekig tervezgette, miként áll majd bosszút a Boszorkánymesteren. Most azonban egyetlen gondolata volt csak: minél távolabbra kerülni innét. Hebegve megszólalt: — Elnézést kérek, uram… — Ekkor azonban más gondolata támadt, és így fejezte be a mondatot: -… de nekem úgy rémlik, mintha már találkoztunk volna valahol. — Igazán? Sajnos, nem emlékszem — válaszolta fagyosan a Boszorkánymester. Aran a gazdag emberek magabiztosságával felelt: — Megpróbáltam valamit ellopni öntől. — Hát te voltál? — A Boszorkánymester közelebb lépett. — Á, a fiú Atlantiszról. Mostanában is szoktál varázslókat kirabolni? — Valamivel biztonságosabb hivatást választottam — felelte Aran kimérten. — És jó okom van rá, hogy emlékeztesselek futó ismeretségünkre. — Futó ismeretségünk… — A Boszorkánymester akkorát kacagott, hogy minden fej feléjük fordult. Még mindig nevetve karon fogta Arant, és megindult vele az utcán. Lassan sodródtak az áramló tömegben. A Boszorkánymester szabta meg az irányt. — Egy kis dolgom van éppen — magyarázta. — Egy bizonyos nyomot kell követnem. Nos, fiam, mivel töltötted az elmúlt harminc évet? — Az üvegtőrödtől próbáltam megszabadulni. — Üvegtőr? Á, emlékszem már! De azért csak jutott időd egyéb kedvtelésekre is? Aran legszívesebben ököllel vágott volna az arcába. De uralkodott magán: nem vesztheti el a türelmét azzal szemben, aki a sorsát a kezében tartja. — Egész életemre rányomta a bélyegét az átkozott üvegtőröd — sziszegte. — Az egész Nildiss Hegységet meg kellett kerülnöm útban hazafelé. Amikor végre ideérkeztem, már egy fabatkám sem maradt. 43

Sem a hajóútra, sem arra, hogy megfizessek egy mágust, tehát az üvegtőrtől sem tudtam megszabadulni. Így aztán beálltam testőrnek egy Lloraginezee nevű szőnyegkereskedőhöz. Ma én vagyok a város első kereskedője. Van két feleségem, nyolc gyermekem és néhány unokám, s nem hiszem, hogy valaha is hazajuthatnék Atlantiszra. Megálltak egy mozgóárusnál, aki két jókora borostömlőt cipelt a vállán. Egymás után ittak a nagy rézkupából, amit az árus nyújtott oda nekik. A Boszorkánymester megszólalt: — Sikerült-e azóta megszabadulnod a tőrtől? — Nem, és ezt éppen olyan jól tudod, mint én! Miféle varázslatot használtál? Végigjártam a leghíresebb mágusokat, s nemhogy kihúzni nem tudták, de még csak megérinteni sem! Ha sikerrel jártak volna, én sem lennék most szőnyegkereskedő. — Miért nem? — A hajóútra szükséges pénzt ugyan elég hamar sikerült összeszednem, de valahányszor hallottam egy új varázslóról a környéken, rögtön szaladtam hozzá, hátha tudna segíteni rajtam. A pénz, amit a szőnyegekkel kerestem, mind-mind a varázslók zsebébe vándorolt. Végül feladtam, és inkább megtartottam magamnak a pénzt. Az egésszel csak azt értem el, hogy mindenütt megtanulták félni a nevedet. — Köszönöm — felelte a Boszorkánymester udvariasan. Arannak sehogyan sem tetszett, hogy a varázslót ennyire mulattatja a dolog. Elhatározta, hogy véget vet a társalgásnak. — Örülök, hogy így összefutottunk — mondta — mert van egy kis gondom, amiben igazán sokat segíthetnél. Nem hallottál véletlenül egy Hullámhegy nevű varázslóról? A Boszorkánymester mintha összerezzent volna. — Mit akarsz megtudni róla? — Hogy a varázslatai valóban olyan erősek-e, mint azt mondják. A Boszorkánymester kérdőn húzta fel a szemöldökét. — Tudod, újabban megpróbáljuk korlátozni a mágia használatát Rynildissenben. Ha egy ilyen kulcsfontosságú város holt területté 44

válna, az katasztrófát jelentene az egész ország számára. Nem tudnánk többé megfékezni a tornádókat, az árvizet, vagy a barbárok támadásait. Mit somolyogsz már megint? — Semmi, semmi. De nem az üvegtőrnek köszönhető vajon ez a nagy aggodalom? — Az már csak rám tartozik, Boszorkánymester. Hacsak nem óhajtasz megint a gondolataimban olvasni. — Nem, köszönöm. Elnézést a tréfáért. — Szeretnem leszögezni, hogy jóval többről van szó, mint pusztán a város jólétéről. Ha a vidék holt területté válik, a kikötőbeli sellők sem maradhatnak itt. Most még saját városuk van a dokkok alatt. Az kezükben van a kikötő nagy része, és az egész tengeri halászat… — Csillapodj! Ebben tökéletesen egyetértünk. Hiszen tudod… — nevetett a varázsló. — Legalábbis remélem! — Bocsáss meg. Kissé megfeledkeztem magamról. Rynildissen környékén már egy árva sárkányt sem láttak több mint tíz éve. Az a néhány, amelyikről hírt hoztak, csak halvány mása a korábbiaknak. Amikor először érkeztem ide, még egész városrész volt az övék! Most meg mit művelsz? A Boszorkánymester az árus kezébe nyomta kiürített kupáját, és karon ragadta Arant. — Gyerünk, erre, erre! Gyorsan, mielőtt elveszítem a nyomot. — Miféle nyomot? — Egy különös érzést követek. Ha elveszítem a nyomát, az az életembe kerülhet… bár az sem kizárt, hogy éppen az hozza rám a bajt, ha nem hagyok föl a kutatással. Nos, miről is beszéltél az imént? — Arról ott — felelte Aran előremutatva. A troli, amelyre fölhívta a Boszorkánymester figyelmét, fölöttébb különös szerzet volt. Emberi testén majomfej ült, tetőtől talpig durva, barna szőrzet borította. Nagyságából ítélve nőstény lehetett, ám erre semmi egyéb jel nem utalt. Meghökkentően emberi kezében vesszőkosarat tartott. — Fényes, világosbarna szemét rájuk emelte — meghökkentően emberi módon nézett — aztán újra. vizsgálgatni kezdte a dinnyét, amit az imént kiszemelt. 45

A látvány korábban talán tiszteletet parancsolt volna. A trollok a rég kihalt Homo habilis jegyeit hordozták magukon. Az utóbbi időben viszont túlságosan sűrűn bukkantak föl. Egy-két évszázada néhány varázsló rájött, hogy némi mágia segítségével föltámaszthatók azok a letűnt fajok, amelyek megkövesedett maradványait az afrikai sivatagok őrizték. — Úgy látom, megadtad a választ egyik kérdésemre — szólt csöndesen a Boszorkánymester. Már egyáltalán nem látszott vidámnak. — Nagyszerű — válaszolta Aran, kevés meggyőződéssel a hangjában. — Én magam csak azt szeretném tudni, vajon mennyi manát használnak el Hullámhegy trolijai? Rynildissenben soha nem voltunk bőviben a manónak. Hullámhegynek irtózatosan erős varázslatokra ,van szüksége, ha életben akarja tartani őket. — Aran egy önkéntelen mozdulattal a mellkasa felé nyúlt. — Nem szeretném elhagyni Rynildissent, de ha a városban megszűnik a mágia ereje, nem lesz más választásom. — Tudnom kell, miféle varázslatokat alkalmaz — szólt a Boszorkánymester. — Kérlek, mondj el mindent, amit csak tudsz Hullámhegyről! Mindent, ami eszedbe jut. Rynildissen legtöbb lakója örömmel fogadta Hullámhegyet a városban. Valamikor elterjedten alkalmaztak trollokat szolgákként. Rettenetes erejük volt. Mivel a fájdalmat nem. érzékelték, a legalantasabb munkát is zokszó nélkül végezték. Ünnepnapokon is dolgoztathatták őket, hiszen nem voltak 'emberek. Nem loptak, sőt még alvásra sem volt szükségük. Am Rynildissen fölött is eljárt az idő, s a marra kezdett megcsappanni. Hosszú éveken át egyetlen trolit sem láttak a városban. A kapuhoz érve egyszerűen porrá omlottak. Ekkor érkezett Hullámhegy, seregnyi [roll kíséretében, akik érthetetlen módon nem porladtak szét belépéskor. A város lakói mélységes tisztelettel vették körül a varázslót, és bármilyen árat megadtak neki.

46

— Ötven évig szabadon garázdálkodhattak a tolvajok városszerte — mesélte Aran. — Most újra felállíthattuk az őrséget, természetesen trollokból. Csoda-e ezek után, hogy az emberek hálásak Hullámhegynek? Már a Tanácsba is beválasztották, noha én elleneztem. Így aztán kevés olyan gazság akad, amit Hullámhegy el ne követhetne Rynildissenben. — Ez roppant sajnálatos. Azt mondtad, te ellene szavaztál? Csak nem vagy te is tagja a Tanácsnak? — De igen. Én verekedtem ki, hogy Rynildissenben korlátozzák a mágia használatát. Sajnos azonban néhány másról megfeledkeztem. Az a fő gond, hogy Hullámhegy nem a városban készíti a trolijait. Senki sem tudja, honnan hozza őket. Ha a manát fogyasztja közben, akkor azt valahol másutt csinálja. — Akkor meg mi a baj? — Az emberben önkéntelenül is fölmerül a gyanú: vajon nem igényelnek-e a trollok manát pusztán a létezésükhöz is? Ezt akár kérdésnek is tekintheted. — Én úgy vélem, igen — felelte a Boszorkánymester. — Én nemcsak hiszem, hanem tudom. Boszorkánymester, hajlandó lennél mindezt a Tanács előtt is megerősíteni? Mert… — Nem, erről szó sem lehet! — Csak nem hagysz magamra? Egyedül képtelen volnék bárkit is meggyőzni. Hullámhegy a vidék legtiszteltebb varázslója, és az ő ellenében kell helytállnom! Mindezek tetejébe a Tanács összes tagja alkalmaz trollokat otthon. Inkább tettetik magukat süketnek, mintsem hogy kiderüljön, hogy rászedték őket. Pedig ez az igazság! A trollok egytől egyig köddé válnak, mihelyst a mana szintje lecsökken. Aran hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy a Boszorkánymester, aki rendíthetetlen türelemmel várta a szónoklat végét, éppen úgy tisztában van mindezzel, mint ő maga. A Boszorkánymester még várt egy-két pillanatig, amíg a csend megsűrűsödött kettejük között. Aztán megszólalt.

47

— Ennél sokkal többről van szó. Ha a Tanáccsal veszkődünk, az annyit ér, mintha szitkozódással próbálnánk eloltani egy égő házat. Én talán úgy is elérnék valamit, de te nem. — Ekkora veszélyben forgunk? — Igen, azt hiszem. Aranban fölmerült: nem ugratja-e megint a varázsló? De a Boszorkánymester arca egyáltalán nem ilyesmiről árulkodott… és Aran már éppen elégszer látta ezt az arcot rémálmaiban. — Mit keresek én itt? — kérdezte mintegy önmagától. — Csupán a trollokat illetően akartam valamit kérdezni. így hát egy mágushoz fordultam… és most… — Mondd csak tovább. Mindent tudnom kell Hullámhegyről. És haladjunk gyorsabban! — szólt a Boszorkánymester. Mióta él itt? — Hét évvel ezelőtt érkezett. Senki sem tudja, honnét; nem beszél semmilyen tájszólásban. A palotája egy hegyen áll, amely szakasztott úgy néz ki, mint egy éppen átbukó hullám. Mit bólogatsz? — Ismerem azt a hegyet. Folytasd! — Ritkán látjuk. Néha megjelenik egy csapat trollal, vagy hogy részt vegyen a szavazásokon a Tanácsban. Alacsony, sötét… — A külseje semmit nem jelent: úgy változtathatja, ahogy neki tetszik. Mindegy, azért írd csak le! Még sohasem láttam. — Alacsony, sötét bőrű, orra és az álla hegyes, haja sötét és göndör. Valamilyen puha szövetből készült fekete palástot visel, magas, csúcsos süveget, lábán szandált, az oldalán pedig kardot. — Igazán? — nevetett föl hangosan a Boszorkánymester. — Mi olyan mulatságos ebben? Én magam is hordok kardot néha… Ó igen, tudom: a varázslóknak megvan a véleményük az ilyesmiről. — Nem ezen kacagtam, csak estembe jutott egy tréfa. Sokak szerint a kard a férfiasság jelképeként is szolgál. — Ó, csakugyan? — Érted, ugye? Egy varázslónak nincs szüksége kardra. Ennél sokkal hatásosabb módszerei vannak arra, hogy megvédje magát. Ha egy mágus kardot visel, napnál világosabb, hogy a férfierejét szeretné vele fokozni. 48

— Na és használ? — Hát persze, hogy használ. Nem sokat kell magyarázni ezen a varázslaton, igaz? De a siker érdekében a kardot is magával kell vinnie az ágyba! — A Boszorkánymesterből ismét kitört a kacagás. Ám ekkor megpillantott egy újabb trolit, és száján a mosoly keserű grimasszá ferdült. Nézte, ahogy a troll belépett egy magas, fehér falba vágott kapun. Már egy jó ideje elhagyták a kereskedőnegyedet. — Azt hiszem, Hullámhegy afféle nekromanta — szólalt meg váratlanul. — Nekromanta? Mi az? Elég ocsmányul bagzik. — Egy újfajta mágia. Eltaláltad, valóban ocsmány dolog. Itt forduljunk balra. Egy szűk sikátorba tértek be. Két- és háromszintes házak hajoltak össze a fejük fölött. A kövezetet vastagon borította a szemét; A Boszorkánymester intésére azonban szempillantás alatt az utcácska két szélére halmozódott, utat nyitva középen. — Azt hiszem, itt megállhatunk — szólt a Boszorkánymester, amikor már mélyen bent jártak a sikátorban. — Ülj csak le, ha akarsz. Egy ideig itt maradunk… legalábbis ami engem illet. — Boszorkánymester, miféle játék ez megint? Mi köze ennek a bújócskának a ti párbajotokhoz? — Okos kérdés. Tudod, milyen épület áll amarra? Aran jól tájékozódott, és ismerte a várost. — Az Igazságügyi Palota? — Pontosan. És ismered-e azt az üres telket amott, az Örömök Háza mellett? Ez Rynildissen legélettelenebb pontja. Valamikor itt állt az Álmodozó Shilbree palotája. — Megkérdezhetném, hogy… — Természetesen a bíróság épületében sincs egy csöppnyi mana sem. Nem is csoda ez egy olyan helyen, ahol tízezer ügyész és harmincezer ügyvéd huzakodik szakadatlanul elítélésért vagy felmentésért. Nos, ha e két telek bármelyike Hullámhegy és énközém kerül, ellenfelem nem látja hasznát távolbalátó képességének. 49

Aran elgondolkodott. — No de neked tudnod kell, hogy ő hol van. — Nem. Egyedül azt kell tudnom, hogy hol az én helyem. Legtöbbször persze nem tudom. Hullámhegy és én meglehetős sikerrel árnyékoljuk le egymás jövőbelátó képességét. Most azonban tudom, hogy egy ismeretlen szövetségesre kell bukkannom, épp ezekben a percekben; és jól vigyáztam arra, hogy Hullámhegy ne kémkedhessen utánam… Emlékszel rá, hogy a Varázskerék az én találmányom. Hullámhegy ellopta az ötletemet, és amennyire tudom, legalább kétféle tekintetben tovább is fejlesztette. Eközben persze irtózatos mennyiségű manát pazarolt el. Még az is kiderülhet róla, hogy tömeggyilkos. És mindez az én hibámból. Ezért kell őt megölnöm. Arannak eszébe jutott, hogy feleségei már régóta várják a vacsorával. Visszaemlékezett arra is, hogy már órákkal ezelőtt véget akart vetni ennek az ostoba beszélgetésnek. Mindemellett fölrémlett neki egy történet, amit egyszer hallott egy ártatlan kívülállóról, aki varázslók párviadalába keveredett, és fölöttébb gyászos véget ért. — Nos, mennem kell — szólt fölállva. — Kívánom a legjobbakat a párbajban, Boszorkánymester. És ha bármiben a segítségedre lehetek… — Harcolj mellettem! — válaszolta a Boszorkánymester, még mielőtt a másik befejezhette volna a mondatot. Arannak elakadt a szava. Aztán harsányan kacagni kezdett. A Boszorkánymester továbbra is türelmesen várakozott. Amikor úgy látta, hogy ismét szóhoz juthat, folytatta: — Megálmodtam, hogy egy szövetségesre találok, épp most. Ez a társ egészen Hullámhegy kastélyának kapujáig fog kísérni. Nem sokszor álmodom efféle segítségről, Aran. Hullámhegy nem akárki. A jövőmben az van megírva, hogy ha egyedül megyek, nem térek vissza élve. — Keress valaki mást! — javasolta Aran. — Nem lehet. Ahhoz már túl későn van. — Idenézz! — Aran megcsapkodta tenyerével rengő hasát. — Egy embernek nem nagy súlyfölösleg. Nem mondhatnám, hogy túl kövér vagyok. De farkasként úgy néznék ki, mint aki tíz hónapos terhes! Évek 50

óta nem változtam már át. Dehát mit beszélek ennyit? Muszáj mentegetőznöm? — váltott hangot hirtelen Aran. Azzal elsietett. A Boszorkánymester csak a sikátor kijáratánál érte utol. — Esküszöm, nem bánod meg, ha itt maradsz. Van valami, amit még nem tudsz. — Ne kövess, Boszorkánymester! Még elveszíted a nyomot! — Aran a varázsló arcába nevetett. — Miért is állnék melléd? Ha valóban elpusztulsz a segítségem nélkül, annál jobb! Ezerszer kísértett álmaimban az arcod, meg az az átkozott üvegtőröd! Dögölj hát meg, Boszorkánymester! Én megyek, mert kihűl a vacsorám. — Psszt! — intett a Boszorkánymester. Már nem Arant nézte, hanem valamit a háta mögött. Aran úgy érezte, rögtön a torkának esik. De amint követte a varázsló tekintetét, torkán akadt a szitok. Egy troli volt az. Csak egy hímnemű troli, amely hatalmas csomagot cipelt a hátán, és egyenesen feléjük tartott. A Boszorkánymester valamit intett a lénynek. Vagy akaratával irányította talán? — Jó — szólalt meg ismét a varázsló. — Most mondhatnám neked, hogy semmi értelme a sors ellen hadakozni, és talán még hinnél is nekem. De hazudnék, ha ezt állítanám. Vagy esetleg felajánlhatnék egy módot, hogy a tőrtől megszabadulhass… — Eredj a pokolba! Már megtanultam együtt élni vele. — Farkasfiú, ha semmi mást, de egyet azért tanulj meg tőlem: sohase káromkodj egy mágus jelenlétében! Megbocsáss egy pillanatra… — A troli már a sikátor bejáratához ért. A Boszorkánymester karon ragadta, és behúzta. — Segítenél? Szeretném leszedni a hátáról ezt a nagy csomagot. Közös erővel leemelték a bálát, miközben Aran nem győzött csodálkozni magán. Vajon miféle erő kényszerítette engedelmeskedni? A csomag iszonyú nehéz volt. Aran minden erejével igyekezett megtartani, noha a teher nagyobbik fele a Boszorkánymester vállán nyugodott. A troli kifejezéstelen tekintettel bámult rájuk.

51

— Nagyszerű. Ha ezt bárhol másutt próbáltam volna megtenni a városban, az nem maradhatott volna rejtve Hullámhegy előtt. De most tudom, hol ólálkodik. Az Örömök Házában szaglászik utánam, a bolond! A bíróság épületét már átkutatta. De ez most nem olyan fontos. Mondd csak, hallottál-e már egy Gath nevű faluról? — Nem. — És Shiskabilról? — Nem. De várj!… Egyszer egy kereskedő hat szép zöld szőnyeget hozott arról a vidékről… Igen. Egy kicsiny falu innen északra. Mintha… történt volna vele valami… — Az egész lakosság eltűnt egy éjszakán, ám hátrahagyták minden' ingóságukat, no meg egy csomó vért, amiről sejteni sem lehetett, kié. — Igen, így volt! — Arannak hirtelen szörnyűséges gyanúja támadt. — Azóta sem találtak rá magyarázatot. 56 — Gath volt az első. Aztán közvetkezett Shiskabil, majd Hathzoril. Egyre nagyobb falvak. És Hathzorilban már ügyesebben végezte a munkáját. Rájött, hogyan titkolhatja el, hogy hol állt a palotája, és nem hagyott vért maga után. — Na de hát mit művel egyáltalán? És hová tűnnek az emberek? — Mit tudsz a manóról, Aran? Tudod, hogy ez az erő, amely minden mágia forrása, és azt is, hogy nem végtelen. Mi egyebet hallottál még róla? — Nem vagyok mágus. Szőnyegekkel kereskedem. — A mana egyaránt felhasználható jó és gonosz célokra. Kinyerhető és átvihető egyik tárgyból vagy egyik emberből a másikba. Némelyekben különösen sok mana halmozódik fel. Hasonlóképpen sok manát találhatsz egyes furcsa alakú kövekben, kultikus tárgyakban vagy meteoritokban. A gyilkosságban szintén sok a mana — folytatta a Boszorkánymester. — Ez idő tájt túlságosan is sok ahhoz, hogy biztonságban élhessünk. Tanítóm mindig óva intett bennünket attól, hogy gyilkosság helyszínén, megölt ember vagy gyilkos fegyver közelében dolgozzunk. Megjegyzem, ez nem vonatkozott a harci fegyverekre. A háború és a gyilkosság egészen más fogalmak, ha az 52

indítóokot nézzük. A nekromancia a gyilkosságot használja föl a mágia forrásaként. Ez a legerősebb fajta mágia… olyan erős, hogy ez idáig sehol nem jelentkezhetett, csak most, hogy a mana szintje ennyire lecsökkent világszerte. Azt hiszem, Hullámhegy nekromanta — fejezte be a Boszorkánymester. Azzal visszafordult a trolihoz. — Mindjárt megtudjuk, így van-e. A troli mozdulatlanul állt, hosszú karjai lelógtak az oldala mentén. Zavarbaejtően emberi szemeivel a Boszorkánymestert bámulta, olyan emberi méltósággal a viselkedésében, amely furcsán ellentétben állt alacsony homlokával és szőrös testével. Meg sem rezzent, amikor a Boszorkánymester valami nyaklánchoz hasonló tárgyat akasztott a nyakába. Döbbenetes látvány tárult elébük. Aran levegőért kapkodva hátrált. A Boszorkánymester nyaklánca egy férfi nyakában csüngött — egy harmincas éveiben járó, szőke hajú és szakállú férfi állt előttük, akinek hasát egyetlen hosszanti kardvágással felmetszették. Aran orrát megcsapta a belőle áradó bűz: három-négy napja halott lehetett, amihez még hozzájött a tartósításához szükséges idő is. Mindezek ellenére ott állt előttük, a tiltakozás legcsekélyebb jele nélkül — még az arckifejezése sem változott meg. — Hullámhegy feltalált egy bizonyos fajta örökmozgót — szólt a Boszorkánymester szárazon, ám őt is hátrálásra késztette a förtelmes bűz, amit a hulla árasztott magából. — Egy ‚megölt emberben van annyi mana, hogy engedelmes rabszolgává váljék, és még ahhoz is bőven elég, hogy trollszerű külsővel lássák el. A környezetéből ugyan további manára van szüksége, na de mit számít az? Amikor Gathban elfogyott a mana, Hullámhegy trolljai megölték a gazdáikat. Ezután már kétszer annyi troli indult Shiskabil felé. Hathzorilban valószínűleg megfojtották áldozataikat, így nem maradtak vérnyomok, és magukat sem szennyezték be. Már csak azt szeretném tudni, Rynildissen után vajon merre indulnak tovább? — Semerre! Azonnal mondjuk el az egészet a Tanácsban! — Ahol többek között Hullámhegy is ül? Azt már nem. Éppen így az sem vezet eredményre, ha külön-külön beszélsz a tanácsbéliekkel, 53

mert valamelyikük biztosan besúgja Hullámhegynek, hogy szaglászol utána. — Neked biztosan hinnének! — Hiába hisznek, ha egy is akad közöttük, aki kételkedik a szavamban. Az az egy értesítené Hullámhegyet, aki szabadjára eresztené a trollokat. Nem. Három tennivalód lesz. — A Boszorkánymester hangja úgy csengett, mintha nem is utasításokat, hanem jóslatot mondana. — Most hazamégy. A jövő hetet azzal töltöd, hogy feleségeidet és gyermekeidet felkészíted az útra, és elküldöd Rynildissenből. — Istenemre, úgy lesz! — Megmondtam, hogy nem bánod meg, ha hallgatsz rám. A harmadik dolog, ha beleegyezel, az, hogy mához egy hétre hajnalban csatlakozz énhozzám az északi kapunál. Gyere az Örömök Háza felé — utasította Boszorkánymester Arant —, és maradj ott egy kis ideig! A holt sáv majd segít abban, hogy elveszítsék a nyomodat… Sőt, már ma is így tegyél. Nem akarom, hogy Hullámhegy belelásson a terveinkbe. Indulj most azonnal! — parancsolta a Boszorkánymester. — Hiszen még nem is döntöttem! — Lesz rá egy heted. — Lehet, hogy nem leszek itt. Hogyan érlek akkor el? — Sehogyan. Nem érdekes. Én elindulok, akár veled, akár nélküled. — A Boszorkánymester váratlanul letépte a nyakláncot az álldogálló hulla nyakáról, sarkon fordult,. és elindult lefelé a sikátorban. Követte a nyomot. A halott férfiből ismét troll lett. Nagy, barna, meghökkentően emberi szemeivel Aran után tekintett.

7. A viadal

54

Ezen a kora hajnali órán az Örömök Háza vastag fekete ködbe burkolózott. Aran, a szőnyegkereskedő egy pillanatig habozott a bejáratnál, azután kissé remegve bár, de kihúzta magát, és belépett. Óvatosan, kivont karddal haladt előre. A köd némileg világosabb lett ugyan, ám továbbra is átlátszatlanul sűrű maradt. Nemegyszer hatalmas árnyakat vélt látni, amint azok feléje közelítenek. De a támadás elmaradt. Napkeltekor elérte az északi kaput. A Boszorkánymester beszerzett két sárkányforma hátast, de az sem volt kizárt, hogy két gyíkot nagyított föl mágia segítségével. A furcsa szerzetek akkorák voltak, mint egy-egy ház. Egyikük a málhát cipelte, a másik hátára két nyerget erősítettek. — Pattanj fel! — sürgette Arant a varázsló. — Oda kell érnünk, mielőtt beesteledik. A csípős reggeli szél ellenére most is derékig meztelen volt. Ahogy Aran helyet foglalt mögötte, hátrafordult a nyeregben: — Sikerült lefogynod? — Hat napig koplaltam, és edzettem magam. A feleségeim és a gyermekeim négy napja úton vannak Atlantisz felé egy hajón. Elképzelheted, miféle élvezetekben volt részem az Örömök Házában. — Nem is hittein volna. Olyan lapos a hasad, mint a deszka. — Egy farkas sokáig bírja az éhezést. Tegnap este pompás lakomát csaptam. Ma egy falatra sem lesz szükségem. Ahogy Rynildissent Elhagyták, felszállt a köd, s melegen, fényesen sütött a nap.' Amikor ezt Aran megemlítette, a Boszorkánymester így felelt: — Azt a ködöt én támasztottam, hogy megnehezítsem egy kissé Hullámhegy dolgát. — Árnyakat is láttam a ködben. Azok is a te szolgáid voltak? — Nem. — Köszönöm. — Hullámhegy csak rád akart ijeszteni, Aran. Esze ágában sem volt, hogy megtámadjon. Tudja, hogy nem halhatsz meg, mielőtt elérnénk a kaput.

55

— Most már értem, miért hoztál ekkora málhás gyíkokat. Fogalmam sem volt róla, hogyan képzeled, hogy észrevétlenül besurranhatunk velük. — Ilyesmire nem is gondoltam. Úgyis tudja, hogy jövünk. Már vár minket. Hullámhegy kastélyának környéke gazdag volt a mágiában. Ez már a növényzeten is látszott: hatalmas, fantasztikus alakú és színű gombák nőttek mindenütt; ember- és állat formájú zuzmók tenyésztek. A furcsán megcsavarodott törzsű és koronájú fák fenyegetően ingadoztak, ahogy Aran és a varázsló közeledtek. — Szóra bírhatnám őket — szólt a Boszorkánymester — de nem bízom bennük. Egész biztosan Hullámhegy szövetségesei. A lenyugvó nap vörös fényében úgy tűnt, hogy Hullámhegy kastélya ott fenn, a tündérhegy csúcsán rózsaszín márványból épült. A karcsú tornyot mintha csak rabul ejtett szüzek börtönéül emelték volna. Maga a hegy, amit Aran ekkor látott először, most nem annyira hullámhoz hasonlított, hanem inkább egy kihívóan az ég felé szegezett ökölhöz. — A Varázskereket itt nem használhatjuk — mondta a Boszorkánymester. — Az egész hegy ránk omlana. — Amúgy sem engedtem volna, hogy használd. — Nem is hoztam magammal. — Most merre menjünk? — Föl az ösvényen. Tudja, hogy jövünk. — Készen áll az árnydémonod? — Árnydémon? — A Boszorkánymester tűnődni látszott. — Aha! Egy pillanatig nem értettem, mire gondolsz. Az árnydémon harminc esztendeje elpusztult a Glirendree-vel vívott párbajban. Arannak torkán akadt a szó; erőtlenül felnyögött: — Akkor miért nem viselsz inget? — Megszokásból. Sok efféle bogaram van. Mi izgatott föl ennyire? — Nem tudom. Reggel óta mást sem láttam, mint a te hátadat. Valahogy egész idő alatt úgy gondoltam, hogy az árnydémon is velünk lesz. — Nagyot nyelt. — Tehát csak magunkra számíthatunk? 56

— Igen. — Nem veszel magadhoz legalább egy kardot? Vagy egy tőrt? — Nem. Indulhatunk? A hegy túloldalán meredek lejtő állta útjukat. A keskeny, kanyargós ösvény túl szűknek bizonyult az állatok számára. Aranék leszóltak a nyeregből, és kapaszkodni kezdtek fölfelé. — Nincs értelme óvatoskodni — jegyezte meg a Boszorkánymester. — Tudjuk, hogy a kapuig mindenképp eljutunk. Akárcsak Hullámhegy… elnézést. — Egy marék ezüstport hajított maguk elé az útra. — Az ösvény éppen le akart vetni minket. Hullámhegy szemlátomást nem vesz készpénznek minden jóslatot. Aran kénytelen volt hinni a varázslónak; ez volt az egyetlen veszély, amivel fölfelé mentükben találkoztak. A hatalmas rézkapuk előtt négyszögletes tó vizét borzolta a szellő. Fölötte íves híd vezetett át. Ahogy közelebb értek, a kapuból előnyomakodott elsó ellenfelük. — Hát ez meg mi? — suttogta Aran. — Soha még csak nem is hallottam ilyen szerzetről. — Nincs is a valóságban. Egyszerű mutáns. Nevezzük, mondjuk csigasárkánynak… A csigasárkány hatalmas, spirális háza épp elég nagy volt ahhoz, hogy teljesen eltorlaszolja a kaput. Hajlékony, karcsú teste teljesen előbújt, és magasra emelkedve, szemügyre vette a betolakodókat. Fejét és nyakát fényes, levélszerű pikkelyek fedték, de szürkésbarna testének többi része csupasz volt. Szemei mint a fekete márványkövek; hegyes, fehér fogai közt elöl egy pár fényes agyar meredezett. A Boszorkánymester odakiáltott neki a híd túloldaláról: — Hé, kapuőr! Hallottál az érkezésünkről? — Nem — válaszolt a sárkány. — De ha szívesen látott vendégek lennétek. bizonyára nekem is jelezték volna. — Szívesen látott vendégek! — hahotázott a Boszorkánymester. — Azért jöttünk, hogy a gazdádat megöljük. Csak az az érdekes, hogy tud rólunk. Miért nem intett előre téged is? A csigasárkány előrehajtotta vértezett fejét. 57

— Tudja, hogy átjutunk ezen a kapun — válaszolta meg saját kérdését a Boszorkánymester. — Mivel ez csak a holttesteden át lehetséges, bizonyára jobbnak tartotta elhallgatni előled. — Ez nagyon kedves volt tőié — szólalt meg csikorgó hangon a sárkány: mintha sziklákat őröltek volna egymáson. — Valóban, roppant kedves. De minthogy végzeted immár meg van írva a sors könyvében, miért ne állnál félre az útból? Vagy elbújhatnál a hegyekben: senkinek sem szólnánk róla. — Nem tehetem. — Téged pusztán Hullámhegy szeszélye hozott létre, csigasárkány. Azok az állatok, amelyek energiája részben mágikus eredetű, nem sokáig húzzák, ha a mana lecsökken a környezetükben. A legtöbb mutáns életképtelen. Ez rád is érvényes — mondta a Boszorkánymester. — A házad nem nyújtana védelmet egy elszánt és türelmes ellenféllel szemben. Vagy tán csak nem a fürgeségedben bízol? — Egyvalamiről megfeledkezel — válaszolta a kapuőr. — Mi hasznod abból, ha beeresztelek? Gazdám azon nyomban elpusztít benneteket, mihelyst a szentélyét eléritek. Aztán persze szöget üt a fejébe, miként juthattatok be a kapun. Idejön, és meglátja az elhagyott házamat. Addigra, ha elég sebesen haladok, nagyjából félúton járok az erdő felé. Csupán abban bízhatnék, hogy a magas fű elrejt a szeme elől — morfondírozott a behemót lény. — Azt már nem. Akkor inkább maradok a helyemen, lesz, ami lesz. Így legalább tudom, honnan várjam a támadást. — Átkozottul igazad van — felelte a Boszorkánymester. — Minden együttérzésem a tiéd, csigasárkány. Azzal nekilátott, hogy felmérje, mennyire biztonságos a hídra lépniük. A palló túlsó oldala valóban szilárdan állt. Az innenső fele azonban nem volt több, mint csalóka tükörkép, egészen addig, amíg a Boszorkánymester ismét nem tett néhány rejtélyes mozdulatot. — A holt sáv határa a víz alatt húzódik — intette Arant. — Bele ne pottyanj!

58

A csigasárkány egészen visszahúzódott a házába, csak pikkelyes fejét láthatták. Aran dübörögve átrohant a hídon. Még emberi formáját viselte. Hullámhegy talán nem tudja, hogy farkasemberrel áll szemben. Az azonban bizonyos volt, hogy átjutnak a kapun. Így hát Aran egyelőre nem játszotta ki utolsó ütőkártyáját, és puszta karddal rontott rá a bestiára. A sárkány szájából lángtenger tört elő. Aran sértetlenül haladt át a tűzön. Varázslat védte az efféle támadásokkal szemben. A lángokon azonban ő sem láthatott keresztül. Iszonyodva érezte, hogy a semmiből előbukkanva egyszerre csak hatalmas agyarak mélyednek a vállába. A sárkány irtózatos erejével szinte satuba fogta. Aran felüvöltött, pengéje lepattant az állat acélkemény pikkelyeiről, aztán… egyszer csak a fogak eleresztették, a sárkány erőtlenül a Boszorkánymester felé kapott, aki hátraszökkent, és felkacagott… De hiszen a Boszorkánymesternél nem volt semmiféle fegyver! A sárkány összerogyott. Nyakát félig kettészelte valami. A Boszorkánymester a nadrágjába törülte a fegyverét, és a magasba emelte. Arant hirtelen nyugtalanság fogta el. A Boszorkánymester ismét fölnevetett. — „Ugyan, mire jó egy üvegtőr?”. Az a legmulatságosabb az egészben, hogy egy varázslótól mindenki állandóan azt várja, hogy használja a varázserejét. — No de… — Mondom, csak egy üvegtőr, semmi egyéb. Egy barátom hajította a tóba két nappal ezelőtt. Az üveg a vízben csaknem észrevehetetlen, főleg az ilyen Hullámhegy-féle bolondok számára. — Elnézést az értetlenségért. Valahogy nem szívlelem az üvegtőröket. Mit teszünk most? A döglött csigasárkány és hatalmas háza még mindig eltorlaszolták a bejáratot.

59

— Ha mellette próbálunk átnyomakodni, beszorulhatunk. Inkább másszunk át rajta. — Méghozzá gyorsan! — tette hozzá Aran. — Rendben, siessünk. De ne feledd, hogy bárhonnan lecsaphat. — A Boszorkánymester nekifutott, és kapaszkodni kezdett fölfelé. Aran követte. A sárkány valami szentélyt emlegetett. Aran fölfelé haladtában maga elé képzelte a rájuk váró csapdát. Hullámhegy elrejtőzik a pincében, a toronyszobában, vagy más biztos helyen. A Boszorkánymester és Aran kénytelenek lesznek megvívni mindazon ellen-felekel, akiket csak föl tud sorakoztatni velük szemben; ezalatt pedig kényelmesen kifürkészheti a gyenge pontjaikat. Nem egy hasonló történetet hallott már egymással viaskodó mágusokról… Arannak szikrázott a szeme az éhségtől. Olyan erő hajtotta, amelyhez foghatót már évtizedek óta nem érzett. Fürge lábai csak úgy röpítették. Éppen akkor jutott fel a tetőre, amikor a Boszorkánymester hátrafordult: kétségbeesés tükröződött az arcán. Azután megpillantotta az okát is: egy sereg fölfegyverzett csontváz közelített feléjük. Számukat meg sem lehetett becsülni. Aran felordított, és előrántotta a kardját. Arról azonban sejtelme sem volt, hogyan szállhatna bárki is szembe csontvázakkal. A Boszorkánymester is kiáltott valamit. Ismeretlen szavakat, a varázslók titkos nyelvén. A csontvázak felüvöltöttek. Hatalmas forgószél csapott le rájuk, és tölcsérébe szippantotta őket. Ezenközben furcsamód elvesztették alakjukat, mintha csak füstből volnának. Majd az egész kavargó tömeg Aran szeme láttára eltűnt a Boszorkánymester hátában. Az én nevem seregeknek neve. Úgy látszott, az egész hadat egyetlen démon irányította, aki azonban mostanra fogoly lett a Boszorkánymester szellemcsapdájában, amely harminc éve üresen várakozott. Aran és a Boszorkánymester azzal követtek el végzetes hibát, hogy néhány másodpercig csak a befogott démon kötötte le a figyelmüket.

60

Aran hirtelen valami furcsát vett észre a Boszorkánymesteren, de már semmit sem tehetett. Szeme sarkából megpillantotta Hullámhegyet, aki az udvar másik végében feléjük hadonászott a kezeivel; éppen abban a pillanatban, amikor a mágus kimondta az utolsó varázsszót. Aran sarkon fordult, hogy figyelmeztessen a veszélyre; de már csak azt láthatta, mit tett a varázslat a Boszorkánymesterrel. A varázsló egy pillanat alatt megöregedett. Húsa egészen összeaszott. Zavarodott tekintettel nézett körül, kiköpött egy marék fekete kavicsot — nem, fogakat — szemeit lehunyta, és lassan eldőlt. Aran fölfogta esés közben. Mintha egy rakás csontot tartott volna a karjaiban. Gyengéden hanyatt fektette a Boszorkánymestert a csigaház tetején. A varázsló akadozva lélegzett; nem sok ideje lehetett hátra. — Aran! — csattant egy parancsoló hang. Lenézett. — Mit műveltél vele? Hullámhegy szokásos öltözetét viselte: sötét köpönyeget, szandált és csúcsos föveget. Oldalán hatalmas kard csüngött, csaknem a földet érintve hegyével. — Éppen erről szeretnék beszélgetni — válaszolta. — Alkottam egy varázslatot, amely éppen úgy működik, mint a Varázskerék, csakhogy irányítottan. Tudsz követni? — Értem, amit szólsz. — Konyhanyelven szólva, kiszívtam belőle a mágiát. Így most kétszázhuszonhat éves lett. Azt hiszem, ez eldönti a küzdelmet. Már csak azt nem tudom, hogy veled mit kezdjek. Tudod-e, Aran, milyen hatással lesz rád ez a varázslat? Aran persze tudta, de… — Mondd csak el! És azt is, hogyan derítetted ki. — Természetesen néhány ismerősöm útján, miután rájöttem, hogy ellenem készülsz. Az a rengeteg varázsló, akit fölkerestél, mind tudomást szerzett a szellemkésről a szívedben. — Jártam vagy egy tucatnyinál. Nos? 61

— Tűnj el innen! Ne is lássalak! — A Boszorkánymestert is magammal kell vinnem. — Ő az ellenségem. — Nekem viszont bajtársam. Nem hagyhatom magára. — Akkor hát vigyed. Aran lehajolt. Erezte negyvennyolc évének súlyát, és a lobogó harci kedvet fölváltotta benne a megvertség keserű érzése. A Boszorkánymester még így, múmiává aszottan sem volt pehelykönnyű. Nehéz feladatnak látszott a törékeny öregembert épségben lecipelni a csigaház aljáig. Hirtelen meghallotta Hullámhegyet. A mágus ismét az előbbi szavakat kántálta! Aran megtorpant — épp idejében, hogy elkapja szemével az utolsó gesztust. Azután a varázslat hatni kezdett. A pillanat tört részéig azt hitte, hogy a kés tényleg megjelent a szívében. Ehelyett azonban egész testét elárasztotta a fájdalom! Mintha milliónyi szöges ostor korbácsolta volna belülről! Nyaka recsegveropogva megnyúlt, lábai előre csúsztak, koponyája ellaposodott, már nem látott színeket; orra megnyúlt, ajkai hátrahúzódtak éles fogairól. Még soha nem változott át ilyen gyorsan, ennyire tökéletesen. Arán tudatára fekete felhő ereszkedett. A csigaház oldalán egy megtermett farkas bucskázott le az udvarra. Egy farkas volt az, amely nagyot puffanva ért földet, talpra szökkent, torkából mély morgás szakadt föl, és feszülő inakkal megindult Hullámhegy felé. Hullámhegy döbbenten állt. Hadarva belekezdett egy varázslatba, s éppen akkorra fejezte be, amikorra Aran pár lépésnyire ért. Ezúttal semmi sem történt. Csak annyi, hogy Aran még előrébb lépett, Hullámhegy hátrébb szökkent, ám nem elég távolra ahhoz, hogy az ugró farkas föl ne tépje a torkát. Ami ekkor kezdődött, lidérces álomnak tűnt Aran számára. Hullámhegynek holtan kellett volna összerogynia. Felszakított nyaki ütőereiből sugárban ömlött a vér, gégéjéből szörnyű, bugyborékoló hang tört föl — és Hullámhegy, kardját kivonva, támadásba lendült.

62

Aran, a farkas óvatosan körözve próbált a közelébe férkőzni. Előreszökkent, beletépett a varázsló combjába… aztán vonítva félreugrott, mert Hullámhegy kardja átjárta a szívét. A seb azon nyomban beforrt. Aran egy cseppet sem lepődött meg. Odébb lépett, tett egy kört, belemart ellenfelébe, s a kard újra lecsapott rá; ismét körözni kezdett… Percek teltek el így. Hullámhegy ereiből már nem szivárgott a vér: az utolsó cseppig kifolyt. A varázsló azonban még mindig talpon állt. Sőt, úgy látszott, mintha a kardja is önálló életet élne. Aran nem kockáztatott, csak biztosra ment támadás közben, mégis képtelen volt elkerülni a pengét. Minden egyes alkalommal azonban egy-egy újabb darabot szakított ki Hullámhegy testéből. Lassan felülkerekedett a varázslón. Sebei nyomban a szúrások után begyógyultak. Hullámhegy azonban lassan-lassan alig emlékeztetett emberi lényre: Aran már a csontjairól tépdeste a húst. Tudatára teljes sötétség ereszkedett. Egy farkas ravaszsága irányította mozdulatait. Újra és újra vissza44 terelte Hullámhegyet a vértől csuszamlós kőlapokra, ahol négy lábán biztosabban mozgott ellenfelénél. Más oka is volt, amiért nem hagyta, hogy Hullámhegy elhagyja az udvart. Biztosra vette, hogy a kastélyban valahol módja lenne gyógyító varázslatokhoz folyamodni. De hiába próbálkozott a mágus, Aran egy tapodtat sem eresztette. Valamilyen varázslat még mindig életben tartotta Hullámhegyet. Szörnyűségesen megbánhatta már. Aran most egy fogással megbénította, s addig tépte a bokáját, hogy egyetlen kis izom sem maradt rajta, ami a csontokat mozgathatta volna. Hullámhegy térdre rogyva küzdött tovább. Aran közelebb férkőzött, hogy elérje a mágust, mit sem törődve a kínnal, amit az újra és újra lesújtó kard okozott… Mintha egy rémálom elevenedett volna meg. Aran, a Békeharcos szörnyen tévedett. Ha Aran, a szőnyegkereskedő képes volt arra, hogy a rá zuhogó csapásoknak fittyet hányva egy haldokló ember tagjairól tépdesse az élő, meleg húst

63

— ha Aran képes volt ilyen kínokat kiállni, csak hogy megölhessen valakit valamiért… Akkor sem a mágia hanyatlása, sem bármi egyéb nem lesz képes rábírni az embereket arra, hogy abbahagyják a háborúskodást. Addig harcolnak majd, kardokkal, kövekkel, vagy bármi egyébbel, amíg csak ember él a földön. A fekete köd felemelkedett Aran gondolatairól. Csakis a kard lehet a titok nyitja: a mana, ami egy varázskardban rejtezik, helyettesítette a manát, amit Hullámhegy Varázskereke kiszipolyozott a testéből. Végül észrevette, hogy a kard egymaga küzd ellene. Hullámhegy már alig volt több egy kupac véres csontnál. Talán élt még, de mozdulni nem tudott többé. A kard még egyre hadonászott csontkezében, s próbálta távoltartani Arant. Aran elsiklott a penge mellett. Fogai közé kapta a markolatot, és kitépte a mágus kezéből. A kéz kétség.. beesetten markolászott utána, de már nem érhette el. Hogy a csigahéjra vissza tudjon kapaszkodni, újra emberi alakot kellett öltenie. A Boszorkánymester még élt, de már alig lélegzett. Aran keresztbefektette mellén a kardot, és várt. A Boszorkánymester teste fiatalodni kezdett. Nem nyerte vissza előző külsejét, de legalább nem látszott már halottnak. Nagyjából hetvenévesnek nézett ki, amikor kinyitotta szemét, pislogott, és felnyögött: — Mi történt? — Lemaradtál a legizgalmasabb részről — felelte Aran. — Tehát legyőzted. Bocsáss meg. Harminc éve már annak, hogy Glirendree-vel párbajoztam. Várható volt, hogy egyik vagy másik varázsló, akinek sikerül Varázskereket szerkesztenie, továbbfejleszti majd. — Ellenem is megpróbálta használni. — Ó, igen? — kuncogott a Boszorkánymester. — Gondolom, a késről szeretnél hallani valamit. — Tényleg eszembe jutott. Hol van hát? 64

— Itt, az övemben. Azt hitted, otthagyom a melledben? Egyszer azt álmodtam, hogy még szükségem lehet rá. Így hát megtartottam. És egész biztosra veszem, hogy… — De hiszen itt volt a szívemben! — Készítettem róla egy testetlen másolatot. Úgy tettem, mintha a szívedbe szúmám, aztán eltüntettem. Aran a mellkasát markolászta. — Ó, te, majmok ivadéka! Harminc évig hagytad, hogy azt higgyem, egy késsel a mellemben élek! — Tolvajként surrantál be a házamba — emlékeztette a Boszorkánymester —, nem mint meghívott vendég. Aran, a szőnyegkereskedő némileg hasonló módon érzett a tolvajokkal szemben. Valamivel kevésbé szemrehányóan folytatta: — Csak egy varázsló tréfája, igaz? Nem csoda, hogy senki sem tudta kihúzni. Na, jól van. Csak azt áruld el, miért változtam át farkassá Hullámhegy varázslata nyomán. — Tessék? — kérdezte a Boszorkánymester, miközben óvatosan feltápászkodott. — Rám olvasott valamit, amivel kiszívta a manát belőlem, s erre farkassá változtam. Még ember módjára sem tudtam gondolkozni. Valószínűleg a sebezhetetlenségem is odalett. Ha nem varázskardot használ, miszlikbe vágott volna. — Ezt nem értem. Emberi formában kellett volna maradnod. Hacsak nem… Szemlátomást maga is megrettent a lehetséges következtetéstől. Sápadt arca még jobban elfehéredett. Végül megszólalt: — Nemigen fogsz örülni annak, amit mondok. Aran látta a választ az öregember szemében, amely most megtelt szánakozással. — A Varázskerék még újdonságszámba megy. A holt területek sem jelentek még meg oly régen. Ilyen helyzet eddig még nem fordult elő, ennyi az egész. Önkéntelenül is azt gondolja mindenki, hogy a magadfajták valójában emberek, csak képesek farkassá változni.

65

Ez elég nyilvánvalónak is látszik. Az átalakulás nem is történhet meg, csak holdfényben. Megmarad emberi értelmetek is. De mindezidáig sohasem derült ki az igazság. — Tehát azt állítod, hogy valójában farkas vagyok? — Mágia nélkül igen — felelte a Boszorkánymester. — No és, mit számít az? Életem nagyobb részét emberként éltem le — suttogta Aran. — Igazán nem lényeges, hogy… ó, mégiscsak az. — Mit sem számítana, ha nem lennének gyermekeid. — Méghozzá nyolc. És nekik is születnek majd újabb gyerekeik. Egy napon azonban az egész földről kivész a mana. Mi lesz akkor, Boszorkánymester? — Te is tudod a választ. — Farkasokként fognak kóborolni örökkön-örökké! — És semmit sem tehetünk ez ellen. — De igen, még mennyire, hogy tehetünk! Én magam ügyelek rá ezentúl, hogy senki varázsló be ne tehesse a lábát Rynildissenbe! — Aran fölállt. — Hallod, Boszorkánymester? Örökre kitiltom a fajtádat, mindennemű mágiával egyetemben. Megőrizzük a manát a tenger lakóinak és a sárkányoknak! Talán sikerült véghezvinnie szándékát. Tizennégyezer év telt el, de azon a vidéken, ahol valaha Rynildissen állott, még mindig keringenek farkasemberekről szóló legendák. Varázslókat viszont természetesen azóta se láttak arrafelé.

66

3. RÉSZ A MÁGIA ELENYÉSZIK

67

1. Orolandes

A hullámok mosták a partra egy atlantiszi szőlőindákból készült tetődarabon. Félig halott volt és őrült. Összetákolt tutaján vele volt egy tetem, egy kentaur lány holtteste, aki három napja halt meg, minden látható ok nélkül. A halásznép tiszteletteljesen meredt rá. Felismerték a szőlőindákat, és tudták, hogy az idegen valószínűleg az emberiség történetének legnagyobb katasztrófáját élte túl. Talán szerencsét hozó amulettnek tartották. Valóban szerencsés volt. A halászok nem lopták el tőle az arany pántjait. Kézből etették, míg magától enni nem tudott. Amikor megerősödött, dolgozni küldték. Nem tudott vagy nem akart beszélni, de az utasításokat megértette. Nagy termetű férfi volt, s amikor visszanyerte régi súlyát, kétszer annyit bírt emelni, mint a legerősebb halász. Napközben fáradhatatlanul dolgozott, mint egy gólem: a halászoknak kellett figyelmeztetniük, hogy álljon le. Éjjelente előhúzta kardját a hüvelyéből — a penge a kardmarkolattól kétujjnyira el volt törve — és úgy forgatta a kezében, mint aki tanulmányozza azt. A nőtlenek barakkjában lakott. A hozzá közeledni próbáló asszonyokat elutasította, akik ezt a betegségének tulajdonították. Érkezése után négy hónappal mondta ki az első szót. Egy Hatchap nevű fiú járkált az alvó férfiak között, hogy felébressze őket a napi halászathoz. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy az idegen szomorúan és kínlódva mereszti a szemét a mennyezetre. — Mint a mágia. Mint a mágia — mormogta görögül. Aztán hirtelen elmosolyodott, először, mióta Hatchap ismerte. — Varázsló — motyogta. Azon az éjjelen, miután a csónakok visszatértek, felkereste a falu legidősebb emberét. — Beszélnem kell egy varázslóval — jelentette ki. 68

Az öregember türelmes volt. Elmagyarázta, hogy a szomszédos faluban élt egy boszorkány, Mirandee, de ő hónapokkal azelőtt elutazott. A napokban kell találkoznia kollegáival Pristhillben. Pristhillnél közelebb nem található hozzáértő mágus, az azonban több napi járóföldnyire fekszik. Őrült Orolandes bólintott, mint aki megértette. Másnap reggelre eltűnt. Az egyik karkötőjét a falufőnök házában hagyta.

2. A Boszorkánymester

Prissthil és az a falu, amelyet a Boszorkánymester Barlangjáról neveztek el, hatszáz mérföldre voltak egymástól. A Boszorkánymester egyszer egyetlen éjszaka alatt átrepülte ezt a távolságot. Még ma is gyakran lovagoltak sárkányokon, intelligens szövetségeseiken… és ha olyan területen keltek át, ahol a túl sok mágia használata kiszívta a manát a földből, gyakorta otthagyhatták a csontjaikat a sziklák között. Hiszen a sárkányok részben mágikus teremtmények. A Boszorkánymestert bosszantotta, hogy öszvérháton hagyják el a falut; de ő és Tuskólábú indokoltnak tartották ezt az elővigyázatosságot. A helyzet rosszabb volt, mint gondolták. Azt remélték, hogy mágiadús, manában gazdag helyekre bukkannak, de csalódniuk kellett. Három öszvérük is elhullott a kősivatagban, mivelhogy Tuskólábú képtelen volt esőt csinálni. Éppen ez okozta a helyzet fonákságát: Tuskólábú és a Boszorkánymester, a két varázsló a leghatalmasabbak közül gyalogszerrel érkezett meg Prissthilbe, a tanácskozásra, egy málhás öszvért vezetve maguk mögött. Tuskólábú amerikai volt; vörös bőrű, egyenes szálú, fekete hajú és kampósan ívelő orrú. Ősei egy ázsiai vámpír-invázió elől menekültek 69

el, mágia segítségével keltek át tengeren egy farkasember törzs társaságában. Születésétől fogva sántított, s bár e fogyatékosságát mágia révén évtizedek óta meggyógyíthatta volna, az felemésztette volna varázshatalmának legalább a felét. A Boszorkánymester pedig a kora miatt bicegett. Így hát a lábukat húzva kapaszkodtak fel egy hegygerincre, s végre megpillantották Prissthilt. Késő délután volt. A Valhalla Hegy, az utolsó, civakodó, már mitikussá vált istenek panteonjának otthona már rávetette hatalmas, egyre kelet felé terjeszkedő árnyékát Prissthilre. A falu sokat fejlődött, amióta a Boszorkánymester száztíz évvel ezelőtt utoljára látta. Az újabb házakat alacsonyabbra, szilárdabbra építették… már nem a sarokkövekre mondott mágia, hanem saját erejük tartotta őket össze. — Prissthilt mágikusan alapozták meg — motyogta a Boszorkánymester félig magának. Tuskólábú meghallotta. — Valóban? A Boszorkánymester egy tál alakú horpadásra mutatott a városfaltól északra. — Elég régi kráter, de még látod a formáját, ugye? Ez az Ökölcsapás. Ez a falu valaha egy vásár helyén jött létre, ahol talizmánokat árultak: a krátert vájó csillagkő darabjaiból készítették őket. A kereskedők már rég kifogytak a csillagkőből, de a falu tovább növekszik. Nem érdekel, hogyan? Tuskólábú vállat vont. — Biztos valami mással kezdtek kereskedni. — Nézd, Tuskólábú, őrök állnak Llon alatt! Pedig valaha Llon épp elegendő védelmet jelentett Prissthilnek!. — Miről beszélsz? A nagy kőszoborról? A Boszorkánymester furcsán nézett Tuskólábúra. — Igen. Igen, a nagy kőszoborról. A sivatagi szél már elkoptatta a finom részleteket, de a kőszobor még mindig művészi alkotásnak látszott. A félig ember, félig szelíd kutya a hátsó lábain ülve végtelen türelemmel meredt a távolba a 70

kapuból. Az őrök a szobor elülső mancsainak támaszkodtak. Felegyenesedtek, s ahogy a varázslók hallótávolságon belülre érkeztek, üdvözölték őket. — Hé, utazók! Mi járatban vagytok Prissthilben? — Prissthil és a világ megváltását keressük! — kiáltotta Tuskólábú. — Ah, varázslók! Legyetek üdvözölve! — vigyorgott az őrkapitány. Nagy termetű, világi férfi volt, vértezete csaták nyomait viselte magán. — Igaz, én nem hiszek a ti megváltó ötleteitekben. Mit akartok csinálni? Csillagkövet? Tuskólábú sértődötten fordult oda. — Nem holmi apróság miatt tettünk meg hatszáz mérföldet. — No igen, régebben a nagyapám a fél világot körberepülte, hogy részt vegyen egy díszebéden — mondta az őrparancsnok. — Szegény öreg. A végén már egyetlen varázslata sem működött. Ujra és újra ismételgette magára a megfiatalító varázslatot, amíg meg nem halt. Engem is meg akart tanítani a mágiára, de nekem ennél több eszein volt. Reszelős hang hallatszott. — Boszorkány… mester… Az őrparancsnok arcából kifutott a vér. Lassan megfordult. A másik őr a kapu felé hátrált. A durva faragású szobor kőarca, kutyaarca egy tudós elmélkedő tekintetével bámult le a varázslókra. — Én ismerlek — recsegte a durva, természetellenesen mély hang. — Bosszorrrrkánymesterrrr. Te alkottál engem. — Llon! — kiáltott fel a Boszorkánymester örvendezve. — Azt hittem, meghaltál! — Majdnem. Évekig aludtam, évtizedekig. Néha felébredtem pár órára. Az élet elsuhant mellettem — recsegte a szobor. — Bár ne így lett volna. Hogyan lássam el a feladatomat? Egy nap az ellenség be fog sétálni mellettem a városba. — Majd meglátjuk, mit tehetünk ezzel kapcsolatban. — Kívánom, járjatok szerencsével!

71

— A világ legragyogóbb elméi talákoznak itt. Hogyan veszíthetnénk? — jelentette ki Tuskólábú magabiztosan. — Te még fiatal vagy — válaszolta Llon. Tovább mentek. Mögöttük a szobor megdermedt a helyén.

3. Ismét Orolandes

Orolandes legnagyobb szerencséjére Prissthil nem volt még messzebb. Ellenkező esetben meghalt volna útközben. Egy olyan helyre igyekezett, aminek csak a nevét tudta. Néha megállt megtudakolni a helyes irányt, vagy munkát és ételt kért. Mire eljutott Prissthilbe, megint lesoványodott. Megkerült egy széles, sivár, tál alakú horpadást. Túlságosan kör alakú volt, túl szabályos; szinte bűzlött a mágiától. A város kapuja előtt egy nagy kőszobor állt, s az őrök felegyenesedtek, amikor a közelükbe ért. — Nincs sok szükségünk kardforgatókra — köszöntötte az egyik. — Beszélni akarok egy varázslóval — felelte Orolandes. — Szerencséd van. — Az őr gyorsan, idegesen hátranézett a válla fölött; azután sietve visszafordult, mintha azt remélte volna, hogy a jövevény nem vette észre. — Két varázsló is érkezett tegnap. De mi van, ha ők nem akarnak beszélni veled? — Beszélnem kell egy varázslóval — ismételte Orolandes makacsul. Kezét a kardmarkolathoz közel tartotta. Nagytermetű volt, régi sebhelyek csúfították el, és fegyvereket viselt. Lehet, hogy már nem látszott egyértelműen őrültnek, de az arcán még látszottak a nemrég átélt szörnyűségek kísértő árnyai. Az őr nem merte erőltetni a dolgot. Az idegen nem látszott szegénynek; arany karpántját bármikor pénzzé teheti.

72

— Ha erőszakoskodsz valamelyik varázslóval, könnyen megkaphatod, hogy ellátják a bajod. Üdvözöllek Prissthilben. Lépj be!

4. Ismét a Boszorkánymester

A Boszorkánymester kedvenc vendéglője helyén most egy bőrműves boltja állt. Kerestek egy másikat. A Párzó Főnixek Fogadójában találtak egy istállót az öszvérüknek, azután felvitték csomagjaikat a szobáikba. Tuskólábú lerogyott a tollal bélelt ágybetétre. A Boszorkány-mester a nyeregtáskában kotorászott. Kihúzott egy váltás ruhát, azután egy rézkorongot, aminek a peremét furcsa jelek szegélyezték. Megmozdult, hogy félre tegye, de aztán meggondolta magát, s úgy bámult rá, mint aki elmerült emlékeiben. Évszázadokkal ezelőtt, Prissthiltől messze keletre élt egy büszke és hatalmas varázsló. Alig töltötte még le tanulóidejét, de már rendelkezett azzal a vakmerőséggel, hogy megtiltsa a hadakozó felek átvonulását a Termékeny Félhold területén, és azzal az erővel, hogy szavának érvényt is szerezzen. Kitartó következetességgel harcolt, mindig az ellen a nemzet ellen, amelyiket agresszomak tartott. Ah, azokban az időkben hatalmas és látványos volt a mágiája! Lebegő várak, seregeket elpusztító villámok, egyetlen éjszaka alatt felépített és lerombolt fantomvárosok. Büszkeségében Boszorkánymesternek kezdte hívni magát. Akkor sem lepődött volna meg, ha tudta volna, hogy egyszer majd csaknem minden varázslót így neveznek az egyszerű emberek. Azonban néhány évtized elmúltával a mágiája megszűnt működni. És ez történt minden más varázslóval is. Új helyre költözött, és az ereje visszatért, egy bizonyos fokig… azután fokozatosan apadt, amíg újra el nem veszítette.

73

Ez történt a nemzetekkel is. Olyan nemzetként, amelyet saját istenei, hagyományai, törvényei és kereskedelmi hálózatai tartanak össze, Acheron olyan öregnek és stabilnak látszott, mint maguk a hegyek… amíg az esküvel hitelesített szerződések és a mágia el nem veszítették az erejüket… amíg a barbárok karddal a kezükben el nem özönlötték a határvidékeket. Mindenki tudta, hogy így volt. De a Boszorkánymester volt az első, aki egy rézkoronggal végzett kísérlet közben rájött, hogy miért.. Hogy a felfedezését két teljes évtizeden keresztül titokban tartotta, annak a részvét volt az oka. Mert ez a szörnyű igazság a civilizáció végét jelentette, mégsem kerülhetett földi halandó kezére. Ötven évvel ezelőtt a titok végül kiszivárgott, hogy jó vagy rossz célra, azt nehéz lett volna megmondani. — Hagyd a korongot! — javasolta Tuskólábú. — Menjünk vacsorázni! A Boszorkánymester megrázta magát. — Nemsokára — felelte. Félretette a Varázskereket, és újra belenyúlt a nyeregtáskába. Tuskólábú felhorkant. Felszedte a ledobott ruhákat, és felakasztotta őket egy fogasra. A Boszorkánymester egy fadobozt helyezett az asztalra. Belül, puha rókabőrben egy emberi koponya hevert. A Boszorkánymester óvatosan érintette meg. A koponya állkapcsa törött Volt, fognyomok éktelenkedtek a pofacsontokon és mindkét fülnyíláson. — És én még azt reméltem, hogy sikerült elhagynunk útközben — sóhajtott fel Tuskólábú. — Én nem. Most már mehetünk vacsorázni. A fogadó zsúfolt volt. Az éttermet hosszú faasztalok töltötték meg, túl közel egymáshoz, mindkét oldalon falócákkal. A varázslók bepréselték magukat az egyik padon lévő helyekre. A polgárok mindkét oldalon fokozatosan ráébredtek, kik és mik ők, és bőséggel adtak nekik helyet. — Gondolkozzunk logikusan — szólalt meg Tuskólábú. — Elhoztad Hullámhegy koponyáját hatszáz mérföldre, és közben el kellett 74

dobálnunk azokat a csomagokat, amelyekre valóban szükségünk lett volna. Ez csak egy koponya. Nem is túl jó állapotban. De ha esetleg itt van elég mana a varázslathoz, ha megfelelően működik a mágiád, talán sikerül visszahoznod Hullámhegyet az életbe, hogy megölhessen! A Boszorkánymester abbahagyta az evést. — Még ha fel is élesztem, ez mégis csak egy koponya. Semmi bajod sem lesz, hacsak nem dugod az ujjadat a szájába. — Minden oka megvan rá, hogy az életedet akarja! És az enyémet is, mivel én vezettelek el Shiskabilhoz és Hathzorilhoz. Ha én nem találom meg a falvakat, soha nem kaptad volna el őt. — Ezt ő nem tudhatta. — Szerintem tudta. Pokol ivadéka ez! Beleégett a memóriámba. Soha nem fogom elfelejteni Shiskabilt. Teljesen üres, alvadt, száradt vér mindenhol, mintha elárasztotta volna vérrel. Soha nem tudhatjuk meg, hány falut pusztított el így. — Ma este felélesztem. Akarsz segíteni? Tuskólábú egy vastag, sötét húsú antilop combcsontján rágódott. — Hogyan hagyhatnám, hogy magadban próbáld meg? — válaszolta végül. A Boszorkánymester elmosolyodott. Tuskólábú közel ötven éves volt; azt hitte magáról, hogy jártas a mágiában. Ötször annyi idősen a Boszorkánymester nevethetett volna Tuskólábú aggályoskodásán. De nem volt ostoba. Tudta jól, hogy nagy veszélyek közepette szerzett ismereteinek nagy része elavult. A mana bőségesebb, a mágia könnyebb és veszélyesebb volt akkoriban, amikor a Boszorkánymester felépítette lebegő várait. Tuskólábú valószínűleg jobban hozzászokott a valós világhoz, mint ő. Így a Boszorkánymester csak mosolygott,. és ujjaival valami bonyolult mintát kezdett rajzolgatni. Alapszínek záporoztak elő az ujjai közül, hömpölyögtek és kiszélesedtek a tetőgerenda alatt. Fejek fordultak feléjük a többi asztaltól. Az evőeszközök csörgése félbeszakadt. Azután a csodálat hangjai következtek, és elismerő taps, egy olyan varázslat miatt,

75

mellyel a Boszorkánymester legutóbb egy ellenséges hadsereget vakított meg. Egy magas, sebhelyes harcos meredt a mágusra villogó szemekkel. A Boszorkánymester nem vette észre. Miközben kisétált a teremből, magához vett egy fürt piros szemű szőlőt.

5. Hullámhegy koponyája

A Boszorkánymester még emlékezett azokra az időkre, amikor gyilkolni nagyon veszélyes dolog volt; amikor egy gondatlan gyilkosság átkát generációk nyöghették. Csakhogy az régen volt. A varázslót Hullámhegynek becézték — minden varázslónak volt beceneve, mivel nem merték valódi nevüket használni, hiszen akkor bárki kényének-kedvének ki lettek volna szolgáltatva —, és egy olyan korban tanulta a mesterségét, amikor a varázslatok már kevesebb hatalommal rendelkeztek. A gyilkolás még mindig erős mana-forrás volt, és Hullámhegy megtanulta irányítani azt. Bekapcsolódott a rabszolga-kereskedelembe, méghozzá úgy, hogy olyan zombikat adott el trollnak álcázva, akiknek azt parancsolta, hogy öljék meg a gazdáikat, így szolgáltatva alapanyagot újabb zombik létrehozásához… A varázsereje segítségével halhatatlanná tette magát. Ám az elmúlt húsz év során ezt szörnyen megbánhatta. Hullámhegy koponyája vicsorogva hevert az asztalon. Tuskólábú szorongva figyelte. — Nem ittunk ahhoz túl sok bort, hogy ezt a nekromanciát ma este megpróbáljuk? — Inkább csinálnád holnap, virradat előtt, másnaposan? Mert én azt akarom, hogy Hullámhegy velem legyen, amikor találkozunk Mirandee-vel és Pirantherrel.

76

— Jól van, na, folytasd csak! — Tuskólábú kirohant az ajtón, és rámondott egy varázslatot a mágikus behatolás ellen. Egy halott gyilkost feléleszteni még a külső beavatkozás rizikója nélkül is elég kockázatos dolog — márpedig amatőr varázslók bőven akadnak Prissthilben. A varázslás régi hagyomány itt; abból az időből eredt, amikor még bőségesen volt csillagkő. A Boszorkánymester halkan dúdolgatott, énekelgetett munka közben. Öreg volt, magas és sovány, a feje olyan kopasz, mint egy tojás, a hangja vékony, sipító. De tudta tartani a dallamot. Olyan nyelven énekelt, amelyet csak a Varázslók Ligájában használtak. Egy vékony bőrszíjjal összehurkolta törött állkapcsot. A szíj másik csíkját átvitte a pofacsontokon, az állkapcsokon, a füleken. Sokszor átfedte ezeket. Amikor végzett, egy emberi arc izomzatának durva ábráját formázták a szíjak. A Boszorkánymester hátralépett és szemügyre vette művét. Felvágott egy nemezlapot, és két kör alakú párnát ragasztott a fülnyílások mögé. Egy hosszabb csíkot az állkapocsba dugott, a vége az asztalra lógott. Tuskólábúra nézett, aki feszülten figyelte. — Szem nincs? — kérdezte Tuskólábú. — Talán később. — A Boszorkánymester az ősi nyelven folytatta. — Kranthkorpool, beszélj hozzám! A koponya kinyitotta széles állkapcsát, és felsikoltott. Tuskólábú és a Boszorkánymester befogták a fülüket. Nem segített. A koponya sikolya nem a levegőt rezegtette meg, hanem a fejükben hallatszott. Legalább nem háborgat más vendégeket. — Ez őrült! Állítsd le! — sikoltotta Tuskólábú. — Még nem! A koponya gyötrődve üvöltött. Percek teltek el, mielőtt befejezte, mintha levegőt akart volna venni. — Kranthkorpool, állj! Vége! Húsz éve vége! — kiáltotta a Boszorkánymester a szünetben. A koponya eltátotta a száját. — Húsz év? — kérdezte.

77

— Ennyi időmbe került, mire megtaláltam az igazi nevedet, Kranthkorpool. — Szólíts Hullámhegynek! Ki vagy te? Nem látok. — Egy pillanat. — A Boszorkánymester letépett két szemet a maradék szőlőből, Felvette a koponyát és beillesztette a szőlőszemeket a szemüregbe belülről. Aztán a szemüregekből kilátszó szőlőszemekre tintával két fekete pontot rajzolt. — Ah — szólalt meg a koponya. A fekete pontok megmozdultak, összpontosultak. Tuskólábút vizsgálták, majd tovább mozdultak. — Boszorkánymester? A Boszorkánymester biccentett. — Azt hittem, megöltelek. Kétszáz éves voltál, amikor megszüntettem a hosszúélet-varázsodat. — Sikerült megújítani azokat. Részben. Elismerem, technikai győzelmet arattál fölöttem, Hullámhegy. Csak a szövetségesem győzött le. — Technikai győzelem! — A koponya fejhangú kacagásában hisztéria csengett. — Az a farkasember szőnyegkereskedő csak tépett és marcangolt! Újra és újra, és én nem bírtam meghalni! Nem tudtam meghalni! — Ennek vége. — Azt hittem, soha nem lesz vége. Újra és újra belém mart; valahányszor elég közel ért hozzám, kitépett egy darabot belőlem. A koponya elhallgatott. Úgy tűnt, eltöpreng valamin. Az arckifejezéséből ezt természetesen nem lehetett kiolvasni. — Már nem érzem a kínt. Tulajdonképpen nem sok mindent érzek. Régóta nem érzek, nem látok, nem hallok, nem szagolok, sem… Húsz évet mondtál? Boszorkánymester, hogy nézek ki? A Boszorkánymester levett egy tükröt a falról, odavitte és megtartotta. Hullámhegy koponyája egy darabig vizsgálgatta magát. — Meg kellett tenned, ugye? — Tartoztam neked. Most rajtad áll a döntés. Meg akarsz halni? Megszüntetem a halhatatlanság varázslatot, amit magadra tettél.

78

— Nem tudom. Hagyj gondolkozni! Te… mit akarsz tőlem, Boszorkánymester? — Némi szakmai segítséget. A koponya elvigyorodott. — Tőlem? — Te voltál a világ első nekromantája. Elég erősnek bizonyultál ahhoz, hogy legyőzz engem — folytatta a Boszorkánymester. — Meghaltam volna, ha nem viszek magammal segítséget. Rosszra használtad az erődet, de senki nem vonta kétségbe a tudásodat. Holnap találkozom két hatalmas mágussal. A tanácsodat akarjuk. — Ismerem őket? — Piranther és Mirandee. — Piranther! — A koponya kuncogott. — Szeretném én látni ezt a találkozást! Piranther elpártolt mellőled a konferenciádon, igaz? Erre te rövidlátó bolondnak nevezted. Úgy hallottam, hogy a Déli Kontinensre vitte a népét, és megesküdött, hogy soha nem tér vissza. — Jól hallottad. És nem is tért vissza… mostanáig. A koponya hallgatott egy ideig, aztán megszólalt. — Felkeltetted az érdeklődésemet. Most már nem kívánok meghalni. Jelen körülmények között ez talán ostobaság, de erről nem tehetek. Tudnál belőlem újra egész embert csinálni? — Nézz rám! A Boszorkánymester háta élénk színekben pompázott, egy ötszögletű tetoválás ragyogott rajta hipnotikus mintákban. A híres démoncsapda, amely valaha a Boszorkánymester őrdémonának szállása volt, most üresen tátongott; de ő mégis jobb szeretett meztelen felsőtesttel mászkálni. Célja már nem volt, de a szokás megmaradt. Pedig nem vált az előnyére. A Boszorkánymester bordái kiálltak. Kis pocakját előretolta. Dudorodott, ráncolódott, arcának erős vonalait rugalmatlan bőr leplezte, és izomzatának összezsugorodását mutatta. Hátgerince apró hegyláncként szelte ketté az üres démoncsapda halványuló színeit. A koponya szomorúan felsóhajtott.

79

— Nézz rám! — mondta a Boszorkánymester. — Én a fiatalságomat kívánnám vissza, ha csak kívánnom kellene. Kétszáz évvel ezelőtt fiatal voltam. Most már a varázslatok kudarcot vallanak. Minden varázslat. — Tehát egy nekromantára van szükséged. — A pontok a szőlőszemeken a vörös bőrű ember felé fordultak. — Te is benne vagy ebben az őrültségben? — Természetesen. — Ű Tuskólábú, a szövetségesünk — mutatta be a Boszorkánymester. — Örvendek. Kezet nyújtanék, de látod, mi a helyzet — mentegetőzött Hullámhegy. Tuskólábú nem találta mulatságosnak. — Egy napon lehet újra végtagod, de soha nem fogunk kezet. Láttam a falut, amit elpusztítottál. Segédkeztem a megölésedben, Hullámhegy. A pontok a szőlőszemeken visszafordultak a Boszorkánymesterhez. — Ez a tapintatlan bugris lenne a szövetségesünk? Nos, mi a terved? — Tárgyalni fogunk a világ manájának helyreállításához szükséges eszközökről. A koponya magas hangon, metszően nevetett. A Boszorkánymester kivárta, majd rögtön megszólalt. — Befejezted? — Talán. Ehhez kellünk öten? — Megpróbáltam összehívni a teljes gyűlést a Ligában. Csak tízen válaszoltak a hívásra. A tízből hárman nem képesek az utazásra. — Azt ugye tudjátok, hogy a mágia csak elhasználja a ~át, de pótolni soha nem pótolja? — Nem vagyunk ostobák. De mi a helyzet a külső forrással? — Mármint? — A Hold. A Boszorkánymester várta a hahotát. Nem jött. — Mana a Holdról? Ezer év alatt se jutott volna eszembe ilyen képtelen gondolat. De mégis… miért ne? A csillagkövek manában gazdagok. Miért ne lenne az a Hold is? 80

— Elegendő manával, és jó varázslatokkal újra ember lehetsz. — És te is, Boszorkánymester. De hol találunk elég erős mágiát ahhoz, hogy elérjük a Holdat? Az ajtó megremegett egy dörgedelmes kopogástól. A varázslók megdermedtek. Azután Tuskólábú lehúzott egy karkötőt a felkarjáról. Keresztülnézett vele az ajtón. — Nincs mágikus kisugárzása — közölte. — Egy tudatlan. — Mit akarhat tőlünk egy tudatlan? — Talán ég a ház? — emelte fel a hangját Tuskólábú. — Te ott… Sem a régi varázslat, sem az ajtót elzáró régi rúd nem bizonyult elég erősnek. Az ajtó beszakadt egy szörnyű erejű rúgás alatt. Egy fegyveres férfi lépett a szobába, és körülnézett. — Beszélnem kell egy varázslóval! — jelentette ki. — Épp személyes jellegű dolgokkal foglalatoskodunk — közölte a Boszorkánymester. Normális embernek nem kellett volna több figyelmeztetés. A betolakodó borostás volt, hosszú, fekete haja bozontosan hullámzott a válla körül. Sötét szeme a két férfit és a hátborzongató humorérzékkel feldíszített koponyát fürkészte. — Ti varázslók vagytok — vélte tűnődve. A következő pillanatban majdnem meghalt; mert kirántotta a kardját, Tuskólábú pedig felemelte a karját. A Boszorkánymester megrázta Tuskólábú vállát. — Állj! A kard törött! — Igen. Én törtem el — bólintott a betolakodó. A pengétlen kardmarkolatra nézett, azután hirtelen átdobta a szoba egyik sarkába. Tett előre két lépést, és kezét, mint bronz satut, összezárta a Boszorkánymester válla körül. Kutatón nézett a Boszorkánymester arcába, aztán megszólalt: — Miért történt? Tuskólábú újra felemelte a karját. Az emberi lények törékenyek, erőtlenek. A halálvarázs a legkönnyebbek egyike. — Engedj el, és kezdd elölről! — szólt rá a Boszorkánymester. — Fogalmam sincs, miről beszélsz. Ki vagy te? 81

— Orolandes. Görög katona. — Miért törted el a kardodat? — Gyűlöltem. Azt hittem, minden azért történt, mert embereket gyilkoltam. Nem katonákat. Papokat. Tuskólábú felkiáltott. — Ott voltál az Atlantisz lerohanásánál! — Igen. Végül elfoglaltuk Atlantiszt. Első alkalom, hogy a görögök ilyen messze jutottak. — Orolandes elengedte a Boszorkánymestert. Úgy nézett ki, mint egy alvajáró; nem látott semmit a szobában. — Rabszolgákért és kincsekért mentünk. Ez minden. — És kereskedelmi előnyökért — tette hozzá a Boszorkánymester. — Hogyan? Talán. Senki nem mondta nekem. Akárhogy is, győztünk. Atlantisz seregei gyengék voltak. Úgy gázoltunk keresztül rajtuk, mintha nem is lettek volna. De a papokkal más volt a helyzet. Hosszú vonalban álltak a nagy templom lépcsőin, és a karjukat lengették. Sokan közülünk eldőltek. Néhányan meghaltak. De mentünk, vánszorogtunk… én is vánszorogtam, valahogy… és elkaptuk, meggyilkoltuk őket. És azután Atlantisz a mienk lett. Kísérteties szemekkel nézett a varázslókra. — A mienk. Végre. Évszázadokon át álmodtunk Atlantisz leigázásáról. Elvehettük a kincseiket. Elvehettük a fegyvereiket. Sarcot vetettünk ki rájuk. De mi soha, soha nem akartuk mindegyiküket megölni. Öregeket, asszonyokat, gyerekeket, mindenkit… Soha, eszünkbe se jutott… — Te trollok fattya! — kiáltotta Tuskólábú. — Számos barátom élt Atlantiszon! Te hogy élted túl? Miért nem haltál meg a többiekkel? — Mi? Volt egy hatalmas, arany Tau szimbólum a lépcső tetején. Nevettünk és kérkedtünk, a sebeinket kötöttük be, amikor hirtelen a sziget remegni kezdett. Mindenki felbukott. A Tau jelkép recsegettropogott a talapzatnál, és lezuhant a lépcsőkön. Azután valaki nyugatra mutatott, és láttuk, ahogy a horizont felemelkedett. Nem úgy nézett ki, mint a víz. Túl homályos volt, túl nagy. Úgy nézett ki, hogy a horizont egyre magasabb és magasabb lett. Én bekúsztam a Tau jelkép alá, hátammal a lépcső felé. Jasszón kapitány azt kiabálta, hogy ez nem valóság, csak illúzió, biztos életben maradt egy-két pap. A víz úgy 82

zúdult le ránk, mintha a világ végét hozná. Azt hiszem, a Tau jelkép mentette meg az életemet… még a víz sem tudta elsodorni, olyan súlyos volt… de majdnem meg is ölt. Ki kellett másznom alóla, és felevickélni a felszínre. Megragadtam valamit, és az fellebegett velem. Kiderült, hogy ez egy fatető darabja. Elkaptam. Egy kentaur lány érkezett úszva, és én felhúztam a tetőre. Azt hittem, sikerült megmentenem egyet közülük. De aztán mégis elpusztult. — A kentaur szervezet mágikus alapú. Mana nélkül elpusztul — mondta Tuskólábú. — De mi történt? Mi tettük? — Igen, ti okoztátok — vágta rá Tuskólábú. — Azt hittem… talán… lehetséges… — Ti tettétek. Ti öltétek meg mindőjüket. — Atlantisznak évszázadok óta az óceán mélyén kellene lennie — magyarázta a Boszorkánymester. Csak a pap-királyok varázslatai tartották a szigetet a hullámok fölött. Orolandes szótlanul biccentett. Az ajtó felé fordult. — Állítsd meg! — szólalt meg Hullámhegy. Ahogy Orolandes az új hang irányába fordult, a koponya felcsattant. — Te! Harcos! Mit szólnál, ha kapnál egy esélyt, hogy jóvátedd a bűnödet? Orolandes a beszélő koponyára bámult. — Nos? Kitörölted a világból az egész kontinenst, az embereket, a kentaurokat, a tengeri népeket, meg mindent. Eltörted a kardodat, és megutáltad magad. Szeretnél tenni valami jót cserébe? Segíthetnél, hogy ez ne történjen meg másokkal is. — Igen. — Minek? — kérdezte Tuskólábú. — Szükségünk lehet rá. Talán ismerek egy nagyon erős manaforrást. — Hol? — Majd elmondom. „Isten az istenben”, jelentenek ezek a szavak valamit a számodra? — Nem. 83

— Jó — kuncogott a koponya. — Meglátjuk, mi fog holnap kiderülni. Intézd el, hogy… Orolandes velünk legyen, amikor találkozunk a barátainkkal. Orolandes, van szobád? — Kiveszek egyet. — Találkozunk hajnalban, reggelinél. Orolandes biccentett és kisétált. A járása nem volt ruganyos. Kardjának markolatát a sarokban hagyta.

6. Ökölcsapás

Pristhil kapujában állva az utazó egy furcsán szabályos, ellipszis alakú horpadást vehet észre az alacsony, zöld dombok hátterében. Az idő kikezdte az Ökölcsapás körvonalait; eltűntek, ha a vándor túl közel ment hozzájuk. A gödröket és sárhalmokat, ahol korábban az emberek csillagkő után kutattak, belepte a növényzet. Abból, ami a peremének látszott, Orolandes csak annyit tudott kivenni, hogy a talaj fokozatosan ereszkedik lefelé, aztán fokozatosan újra felfelé tart. Nemrég kelt fel a nap, a mélyedésekben még árnyék honolt. Orolandes megborzongott a reggeli hidegben. Az öregember nem didergett, noha derékig meztelenül járkált. A beszélő koponyát az állkapcsánál szíjakkal rögzítve a vállán hordta. Ő, a koponya és a fiatalabb férfi menet közben diskuráltak, hosszú életük jelentéktelenebb emlékei és szakmai problémák között csapongtak. Orolandes megborzongott. A varázslók kezébe került, önként és szándékosan, és nem volt biztos a józanságában. Azelőtt a szörnyű nap előtt, Atlantiszon, csak mint ellenségre gondolt a varázslókra. A halásznép falujában Orolandes arra várt, hogy a szörnyű képzetek eltűnjenek. Nem beszélt róluk, nem gondolt rájuk, s az eleven emlékek elhalványultak.

84

Ám az alvás sötétjében a tenger egyre feljebb és feljebb emelkedett, elnyelte a világot a zsákmányával, az ő embereivel és azzal a néppel együtt, melyet legyőzött. Azután hirtelen felébredt, és csak mereven bámult a sötétbe, amíg világos nem lett. Vagy egy derűs délutánon megfeszítette az esetlen, súlyos, halakkal telt hálót… és eszébe jutott, hogyan próbálta felhúzni a szerencsétlen kentaur lányt a tutajára. A lány az oldalán feküdt; Orolandes kimondhatatlanul ügyetlen próbálkozásnak érezte, hogy mesterséges légzést adjon neki. De látta a lány utolsó lélegzetét. Látta, hogy a lány felnyitja a szemhéját, látta, hogy felemeli a fejét és ránéz… aztán látta, hogyan távozik belőle az élet, s elszáll valahová máshová. Mi történt azon a napon? Ha tudta volna, miért, akkor a rémület és a bűntudat elhagyta volna őt… Az elmúlt éjszakáig ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez. Most már tudta. Amit a varázslók mondtak neki rosszabb volt, mint amit elképzelt. Az elképzelés, amibe mostanáig kapaszkodott a legostobább lehetett mind közül. Orolandes nem olvasott ki semmi jót a halott varázsló fehér csontarcából. Még a barátai is csak egy megtűrt rosszként kezelték. Ám eddig senki más nem ajánlott Orolandesnek egy leheletnyi megnyugvást. A koponya bizonytalan ígéretének ereje tartotta itt. Várt és figyelt. A Boszorkánymester rendkívül elevennek érezte magát. Ahogy haladtak befelé a Ökölcsapásba, a látása és a hallása kiélesedett, szokványos emésztési zavara csillapodott. Az évszázadok során a városlakók elhordták annak a sziklának a legapróbb darabjait is, amely lángolva zuhant le az égből; a por azonban az egész régiót belepte, és azt nem lehetett összeszedni. A régi varázslatok új erőt nyertek. Lenn az árnyékban ketten tartottak feléjük. — Felismerem Mirandee-t — szólalt meg Tuskólábú. — A másik lenne Piranther? — Azt hiszem. Csak egyszer találkoztam vele. — Egyszer elég volt? — nevetett fel Tuskólábú. • — Meglepő, hogy eljött. Nem barátokként váltunk el. Olyan biztos voltam az igazamban, hogy egy kissé elragadtattam magam. De ez 85

ötven évvel ezelőtt történt. — A Boszorkánymester a kardforgatóhoz fordult. — Orolandes, hamarabb kellett volna szólnom. Még visszafordulhatsz. A hatalmas termetű férfi keze végigsimította az üres hüvelyt. Tágra nyílt szemmel a Boszorkánymesterre nézett, és azt mondta: — Nem. — Megismered a varázslók titkait. Nem valószínű, hogy túl sokat fogsz megtudni, de ha mégis, akkor meghamisíthatjuk az emlékezetedet. A Boszorkánymester először látta mosolyogni Orolandest. — Vannak részletek, amiktől már most szívesen megszabadulnék — felelte a harcos. — Komolyan mondod? — Nem biztos. Miféle szerzet az ott? Vagy nem is ember, csak a nő famulusa? Az alacsony, sötét bőrű férfi meztelenül közeledett feléjük az őszi hidegben. A haja fehér volt és bolyhos, mint az érett pitypang. Egy bőrtáska függött bőrszíjon a nyakában. — A népe a Déli Kontinensen él — szólalt meg Tuskólábú. — Erősek és ingerlékenyek. Légy udvarias! Piranther társa egy fejjel magasabb volt mint ő; egy karcsú nő, élénk kék színű palástban. Hófehér haja a derekáig hullott, s járása ritmusára lebegett. Mirandee és a Boszorkánymester egykoron együtt éltek egy éven át. Megosztották egymással tudásukat, és más dolgokat is, miközben a szex-mágiával kísérleteztek, nem éppen a legtökéletesebb módon. Ám most a nő pillantása elsiklott a Boszorkánymester felett. — Tuskólábú, micsoda öröm, hogy újra láthatlak! És a barátaidat is. — Szemmel láthatólag csodálkozott a forradásos, fejlett izomzatú, zavarodott harcos jelenlétén Aztán visszafordult a Boszorkánymesterhez, és a vér kifutott az arcából.

86

Mi volt ez? A varázsló vállán lévő, bizarrul kidekorált koponya váltotta ki ezt a reakciót? Nem. A lány tett egy fél lépést előre, és megszólalt. — Ó, istenem! Boszorkánymester! Szóval ez volt az. — A mágia fogyóban van — felelte gyengéden a Boszorkánymester. — Bárcsak eszembe jutott volna, hogy figyelmeztesselek. Látom, hogy a te fiatalságvarázsod jobban tart. — Igen, de én fiatalabb vagyok. Jól vagy? — Elek. Járok. Az elmém ép. Kétszáznegyven éves vagyok, Mirandee. — Jobb formában van, mint én — szólalt meg Hullámhegy a Boszorkánymester válláról. A nő szeme elmozdult, szemöldöke kérdőn emelkedett fel. — Hullámhegy vagyok. Már hallottam rólad, Mirandee. — És én is rólad. — A nő hangja jéghideggé volt. Boszorkánymester, helyes ez, ezzel a… gyilkossal foglalkozni? — Azt hiszem, igen. A szakértelme miatt. A koponya felvihogott. — Túl sokat tudok ahhoz, hogy ne legyek itt, drágám. Bízz bennem, Mirandee, és bocsásd meg nekem annak a néhány tucat földművesnek a halálát! Azért vagyunk itt, hogy újraélesszük a mágiát, ami valaha átitatta a világot. Jobban akarom ezt, mint te. Magától értetődően. Mirandee a Boszorkánymesterre nézett, csak azután válaszolt Hullámhegynek. — Nem. Te nem akarod. A kortól aszott fekete ember most szólalt meg először. — Én érzem benned a cselekvési vágyat, Koponya. Minden más gondolatodat eltitkolod. Mit rejtegetsz? — Meghajolnék, ha tudnék. Piranther, megtisztelő ez a találkozás — felelte Hullámhegy. — Tudod, mit jelent az, hogy „Isten az istenben'”? Piranther a szemöldökét ráncolta. — Ezek a szavak semmit sem jelentenek számomra.

87

— Akkor szükséged van a tudásra, mely a birtokomban van. Az az alku tárgya. Kérlek, jegyezd meg, hogy tehetetlenebb vagyok, mint bármely csecsemő. Ezen az alapon maradhatok? Nem arra kérlek, hogy bízz bennem! Piranther elfordította a szemét. Arca olyan üres lett, mint az elméje, amely olyan sötét volt, mint az óceán mélye. — Örülök, hogy még élsz, Boszorkánymester. Te pedig csak Tuskólábú lehetsz… ismerlek a hírből. De ki vagy te, uram? — Orolandes. Ők kérték, hogy jöjjek. — Én kértem — szólt közbe Hullámhegy. — Jó szándékú. Hadd maradjon! Piranther enyhén elmosolyodott. — Bizalmi alapon? Hullámhegy felhorkant. — Állítólag te varázsló vagy. Olvasd a gondolatait! Nincs teknősbéka-páncélja! Piranther lassan, közömbösen biccentett. — Ne! — kiáltotta Orolandes, és keze görcsösen az üres hüvely felé rándult. Elhátrált. — Állj, görög! Van valami rejtegetni valód? — szólalt meg a koponya. Orolandes felnyögött. Bűntudat gyötörte; szeretett volna föld alá bújni. A gyűlölet szikráját érezte azok iránt, akik véleményt alkottak róla: a Boszorkánymester szimpátiája, a nő hűvös kíváncsisága, a fekete démon közönye, a vörös varázsló ingerlő, időpazarló előzetes intézkedései iránt. Azonban Orolandes már elítélte magát. Gyorsan megállt. Tetemek lebegtek a sekély vízen a tutaja körül. Beborították a tengert, ameddig a szem ellát. Cápák és gyilkos bálnák nyüzsögtek közöttük… Piranther utálkozva elfintorodott. — Figyelmeztethettél volna! Jól van, Hullámhegy, igazad van, ez a fickó valóban ártalmatlan. De ő sem bízik benned jobban, mint én. — És miért is bízna? Piranther vállat vont. Kecsesen letelepedett egy füves dombocskára. 88

— Azt reméltem, harminc-negyven szakképzett varázslót üdvözölhetek majd. Rossz előjel számunkra, hogy csak öten jöttünk el. De mi itt vagyunk. Ki beszél? Kínos szünet következett. — Ha senki más nem akar… — kezdte Tuskólábú. — Folytasd! Mirandee és a Boszorkánymester keresztbe tett lábbal elhelyezkedtek a földön. Tuskólábú a Valhalla Hegy felé nézett, megpróbálta összeszedni a gondolatait. Megbánta a vakmerőségét. Végül is, ő a legfiatalabb a jelenlevő varázslók között. Hát igen… — Először voltak az istenek — kezdte. — A Föld pezsgett a mágiától azokban a napokban, és semmi nem volt lehetetlen. Majdnem biztos, hogy az első isten önmagát teremtette. A későbbi istenek nem lehettek olyan erősek, de számos történet létezik arról, hogy hegyeket halmoztak egymásra, hogy elérjék az égben lakó isteneket és megdöntsék hatalmukat… egy istenről, akit darabokra széttéptek, és a levált darabjai egész panteonokat formáltak… a napról melyet megállítottak kicsinyes szándékaik miatt. Az istenek életét mágia táplálta, nem tűz. Végül a mana elfogyott, és az istenek mitikussá váltak… mint ahogy mi is meghalnánk, ha a tűz kialudna… Még ma is köszönetet mondunk az isteneknek, tudatlanok és varázstudók egyaránt. Joggal. Mielőtt meghaltak, néhány isten eljátszott az élet más formáinak készítésével. Az teremtményeik a leszármazottaik. Néhány élet lassan égő tűznek tűnik… emberek, rókák, nyulak… és a legtöbb növény a napból jövő tüzet használja. Más növények és állatok mindkettőt, a tüzet és a manát is. Találtunk túlélő egyszarvúakat manaszegény régiókban, habár a csikók satnya szarvval, vagy anélkül születtek. De számos manától függő nép mitikussá vált: a tengeri nép, sárkányok, kentaurok, tündérek. Hé… Tuskólábú egy elbeszélőtől szokatlan dolgot cselekedett. Átugrott egy sziklát, megfeszítette és átfordította. Alatta egy fél méter átmérőjű, szürke, kocsonyás állagú valami látszott. Fiatal korában a Boszorkánymester egyszer megölt egy ház nagyságú goo-t. Egy egyszerű harcos számara a goo veszélyesebb, mint 89

a sárkány, mivel egy karddal általában nem lehet elérni a létfontosságú szerveit. Ez a goo viszont apró volt. Sötétebb szervei és gyomra átlátszottak formátlan, vizenyős testén. Összegömbölyödött a reggeli napsütésben, és megpróbált belefolyni Tuskólábú árnyékába. — Ott! Az az, amiről beszélek! — kiáltotta Tuskólábú. — A goo-k túlélők, de nézzétek ezt! Goo-nak nevezik az első szót, melyet egy csecsemő kimond. Állítólag az első isten gyermekei: formátlanok, rugalmasok, melyeket a Kavargó Káosz képére teremtettek. A sivatagban, ahol gyenge a mana, láttunk egyet, ami kisebb volt, mint az öklöm. Látjátok, milyen kicsi lett? A goo-k tűzből és mágiából élnek, de a tüzet egyedül is tudják használni. Amikor a világ kifogy a mágiából, a goo-k megmaradnak, azonban valószínűleg túl kicsik lesznek ahhoz, hogy láthatóak legyenek… És mi is túl fogjuk élni, mivel mi csupán tűzzel élünk. Földművesek, kereskedők vagy vendéglősök leszünk, és a kardforgatók fogják irányítani a világot. Ezért vagyunk itt. Nem a kentaurokat vagy a sárkányokat, vagy a goo-kat védeni. Magunkat megmenteni. — Köszönjük. Rendkívül ékesszólóan beszéltél — biccentett Piranther. Úgy nézett ki, mint aki egy nem létező kihívásra válaszol. A többiekre pillantott. — Javaslat? — Mi van a terveddel, Piranther? — kérdezte Mirandee. — Ötven évvel ezelőtt fel akartad térképezni a világ manában gazdag régióit. — És én azt mondtam, hogy ez korlátolt látásmódra vall — szólt közbe a Boszorkánymester. — És mellesleg rövidlátó bolondnak neveztél — válaszolta Piranther, felindulás nélkül. — De ennek ellenére végigcsináltuk. Amint tudod, azokon a helyeken, ahol a mana erős maradt, ember fajú varázsló soha nem telepszik le, és nem éri el őket. Talán magyaráznom sem kell, hogy ezek a legkevésbé kívánatos lakóhelyek a világon. A Déli Sark jege alatti föld. Északon a jég maga. A felhők. Bármelyik bolond, aki a felhőket látja, megmondja, hogy azok mágikusak Ismerek varázslatokat, mely tömör felhő-anyagot ad: amely kastélyokká, vagy bármivé formálható. — En is ismerem — bólintott a Boszorkánymester. 90

— Sheefyre is ismerte — szólt közbe Mirandee szárazon. — Sheefyre boszorkány nem csatlakozik hozzánk. Esett egy csúnyát. Mert mit csinál az ember egy felhő hátán lovagolva, amikor elfogy alóla a mana? — Pontosan. Ez a fő problémánk — erősítette meg Piranther. — Vannak olyan helyek, ahol gyakorolható a mágia, de amikor a varázslatok megszűnnek működni, hol vagyunk? Egy sivatag közepén, vagy egy megközelíthetetlen hegycsúcson, vagy a szörnyű hideg Déli Sarkon. Azonban a mi kutatásunk felderített egy menedékhelyet, egy ismeretlen földrészt a déli féltekén. — Ausztrália a legutóbbi időkig démonoktól hemzsegett. Most elmentek. Csak a föld alatti pokol mítoszát hagyták ránk. De mi másért lett volna lakatlan a világ ötödik legnagyobb kontinense, míg mi oda nem költöztünk? Tudjátok, hogy amikor végeztünk a feltérképezéssel, minden emberemet odavittem. A mana gazdag. Új gyümölcsöket és gumós növényeket találtunk, ehető állatokat. A szomszédos szigeten találtunk egy óriás madarat, a moát, a legfinomabb ehető állatot a világon… A Boszorkánymester elvigyorodott. — Ezt vegyem meghívásnak? Egy pillanatig Piranther úgy nézett ki, mint akit kelepcébe csaltak. Aztán az arca visszanyerte szenvtelen vonásait. — Attól tartok, nincs helyünk a számodra. — Micsoda, a világ ötödik legnagyobb kontinensén? — A konferencián ötven éve azt mondtad… mit mondtál? Azt mondtad, feltérképezni a manában gazdag helyeket, csak ösztönzi a varázslókat, hogy használják a manát. Tehát… — Piranther tapintatosan vállat vont. — Megfogadom a szavad. Ránéztek. Titkolt valamit… és ő tudta, hogy ők tudták… — Muszáj — mondta. — A mágiával emelt kastélyaink sorra összeomlanak a partvidéken. Az ambrózia meghal. Muszáj az ország belsejébe költöznünk. Aggódom, hogy a tanítványaim már a kevésbé erős varázslatok használatát sem lesznek képesek begyakorolni. — Egyre beljebb és beljebb fognak vándorolni a kontinens belseje felé — jósolta Mirandee álmos hangon —, egyre felélve a manót 91

haladtukban. — Az arca kifejezéstelen volt, a tekintete vak. A jövőlátás képessége néha így tört rá, figyelmeztetés nélkül. — Évezredek múlva kardforgatók érkeznek majd, kicsi fekete embereket fognak találni a terméketlen kontinens középpontjában, kiéhezve és erőtlenül, miközben kihegyezet csontokkal kántálják a már rég nem működő varázslatokat. — Nem kellene ennyire képiesen jósolnod — szólalt meg Piranther hűvösen. Mirandee összerezzent. Szemeibe visszatért az élet. — Beszéltem? Mit mondtam? Azonban senki sem tartotta bölcs dolognak megmondani neki. Tuskólábú megköszörülte a torkát és megkérdezte: — A tenger alatt? A Boszorkánymester megrázta a fejét. — Nem jó. A vízben nincs mit belélegezni, és a ~na a tengerfenéken van. Ha elfogy, mit csinálsz? — Tuskólábú felé pillantott. — Dacoljunk a tényekkel? Nincs hová bújni. Ha nem tudjuk a mágiát visszahozni a világba, átadhatjuk azt a kardforgatóknak. — Van valami ötleted? — kérdezte Piranther. — Egy külső forrás. A Hold. Senki sem nevetett. Még a görög harcos is csak bámult a Boszorkánymesterre. Piranther ráncos arca mozdulatlan maradt, úgy kezdett beszélni. — Ezen gondolkodtál évszázadokon keresztül. Tényleg ez a legjobb ötleted? — Igen. Bután hangzik. Megmagyarázzam? — Persze. — Nem mondok semmi olyat, ami nem magától értetődő. Kövek és fém hullik az égből minden éjjel. Kiégnek, mielőtt földet érnének. Az erejük a mágia végett gyenge; gyorsan kell felhasználni, amíg égnek. Néhány csillagkő eléri a földet. Minél nagyobbak, annál nagyobb az erejük. Igaz? — A Boszorkánymester nem várt választ. — A Hold hatalmas. Nézzétek meg teliholdkor, és tudni fogjátok. Óriási erőt hordoz… messze többet, mint amit például az Ökölcsapás. És így is kell 92

lennie. Mi más tartja fenn, ha nem a mágia? Állítom, hogy a Hold több manót hordoz, mint amit a világ az istenek halála óta látott. És neked ugye nem kell bizonygatnom, Orolandes, hogy van mágia a Holdon? Az ex-katona összerezzent. — Miért engem kérdezel? Nem ismerem a mágiát. — Kínosan vállat vont. — Rendben, van mágia a Holdon. Bárki érezheti. — Mindannyian tudjuk — szólalt meg Piranther. — Hogy tervezed felhasználni? — Nem tudom. Ha a varázslataink egyáltalán elérik a Holdat, akkor lesz elég mana ahhoz, hogy lehozzuk. — Ez az egész nagyon… elméletinek tűnik — jegyezte meg Mirandee tapintatosan. — Én nem tudom, mi tartja fenn a Holdat. És ti? Tudja valaki? Üres tekintetek. Hullámhegy koponyája felvihogott. — Lehúzzuk a Holdat, és közben elhasználjuk az összes manát. — Nos, tudja valaki, milyen nagy a Hold? — folytatta Mirandee elkeseredetten. — Mivel minél nagyobb, annál magasabban kell lennie, és annál nehezebb lesz elérni! Több ezer mérföldnyi magasságban van! — Óriásinak kell lennie — bizonygatta Piranther. — Pontosan ugyanakkorának látszik Északról, mint ha Ausztráliából nézem. Ehhez hasonló méretű dolog még sohasem ütődött a Földnek. Egyébként találtunk volna régi feljegyzéseket, feljegyzéseket arról az időről, amikor két hold volt az égen. — Elég nagy helyet kell majd biztosítanunk neki, ha megoldottuk a többi problémát. — A Boszorkánymester habozott. — A Góbi-sivatagra gondoltam. — A Csendes-óceán még nagyobb — szólalt meg Hullámhegy. Tuskólábú gorombán felmordult. — Szökőárt keltene. És nem férnénk hozzá, miután elmerült. — Elgondolkodva húzgálta fekete hajának egy egyenes hajfonatát. — Miért nem a Déli Sark? Nem, felejtsétek el, amit mondtam. A Hold sohasem halad el a Sark fölött. Piranther arcán bosszantó félmosoly ült.

93

— Alapok, testvéreim, az alapok. Nem tudjuk, milyen nagy a Hold. Nincs elég erős mágiánk ahhoz, hogy elérjük. Mindannyian úgy gondolkodtok, mint a kezdők, egyetlen göcsörtös erőfeszítéssel próbáljátok megoldani a egész problémát, holott valójában erőre és varázslatokra van szükségünk ahhoz, hogy elérjük a Holdat, hogy tanulmányozzuk, hogy eleget tudjunk ahhoz, hogy megtaláljuk a következő lépést, és hogy végül a megfelelő mágiát használjuk. — Mosolya szélesebbé vált. — Ma semmi nincs a világon, ami elegendő lenne mindehhez. Boszorkánymester, egyszer rövidlátó bolondnak neveztél. Én nem foglak rövidlátónak nevezni. A te ábrándod nemzedékeknek ad munkát, ha meg lehet valósítani egyáltalán. A Boszorkánymester nem volt elégedett. — Pontosan mi a kárörömöd oka? Ötven évvel ezelőtt tartottunk egy nagy konferenciát. Az erő akkor még létezett. De te és a csoportod térképet akartatok csinálni. Piranther félmosolya eltűnt. Kicsi fekete keze megsimította a bőrzacskót a mellkasánál — és kényszeredetten összeszedte magát. — Ismerek egy nana-forrást — közölte a koponya a Boszorkánymester vállán. Hullámhegy látta, hogy mindenki figyelmét magára vonta. — Gondoltam, jobb, ha közbeszólok, amíg még a konferencia tart. Szeretnék garanciákat nyújtani, de nem tehetem. Talán ismerek egy élő istent, az utolsót a világon. Elvezetlek hozzá titeket. — Nehéz ezt elhinni — morogta Piranther lassan. — Egy megmaradt isten? Amikor már a sárkányok csaknem kipusztultak? Amikor a fél világ halászó iparát emberek végzik, hajókról, mivel a tengeri nép kihalt? — Még hihetetlenebbnek tűnik, ha megismeritek a részleteket. El fogok mondani mindent, és el foglak benneteket vezetni hozzá — folytatta Hullámhegy. — De azt akarom, hogy esküt tegyetek. A képességeitekre, hogy amikor elérjük a nana-forrást, visszaadjátok az emberi alakomat. Senki sem sietett a válasszal.

94

— Emlékezzetek, az eskütök kötelez! Manában gazdag környezetben egy mágikus eskü erősebb, mint a természet törvénye maga. Nos? — Más tervek járnak az eszemben — jegyezte meg Piranther könnyedén. — Az esküd túl sok időmet venné igénybe. Több érdeked fűződik a Boszorkánymester tervéhez, mint bárkinek közülünk. — A te érdeked sem csekély — felelte Hullámhegy. — Aki megszerzi a Hold erejét, az uralja a világot. — Meglehetősen igaz. De miért törődnél te velünk, ha teljesítettük az eskünket? Tedd le ugyanazt az esküt nekünk, Hullámhegy. Aztán mi mindannyian igyekezni fogunk, hogy újra egyben legyél. — Szívesen — vágta rá Hullámhegy, és esküt tett. Piranther félmosollyal hallgatta, miközben Mirandee meg a Boszorkánymester és — vonakodva bár, de — Tuskólábú is elismételte Hullámhegy esküjét. — Én nem teszek esküt — jelentette ki azután Piranther. — Ezért, feltételezem, engem nem viszlek magatokkal. — Felállt, aztán ruganyosan elsétált. Ha arra számított, hogy marasztalják, csalódnia kellett. — Ez gond — morogta Hullámhegy. — Nem boldogulunk nélküle? — kérdezte Tuskólábú. — Nem értettetek meg — sóhajtott a koponya. — Úgy gondoltam, ahogy mondtam. Ha kudarcot vallunk, nincs világ. Ha lecsapoljuk a Hold erejét, mi irányítjuk a világot. De az eskünk köt. Piranthert nem köti eskü. Ha követ minket, és megtudja, amit mi megtudunk, és ha ott van, amikor mi lehúzzuk a Holdat vagy akármit, ő lesz az egyetlen közülünk, aki teljesen összpontosítani tud az uralomra. Tuskólábú azonnal megértette. — A fene a hülye esküdbe! — Komoly nehézségei lesznek, ha követni próbál bennünket — jelentette ki a Boszorkánymester.

7. A Hegy 95

Gyalog mászták meg a Valhalla Hegyet: három varázsló, két Prissthilben bérelt hordár, Orolandes egy hordár rakományával, és Hullámhegy koponyája, még mindig a Boszorkánymester vállán horgonyozva. A szemeit rubinokkal helyettesítették. Hordárokat bérelt, kiválasztotta a felszerelésüket, de Orolandesnek sejtelme sem volt arról, miért kell megmásznia a hegyet. — Ezen a hegyen van az utolsó isten? — kérdezte Hullámhegy. — Gyerünk a csúcs felé — válaszolta Hullámhegy és ne gondolkodj túl sokat! Piranther képes olvasni az elmédben. Elkaphatja a felszíni gondolataidat, amíg le nem árnyékolunk. A hordárok kicsi, fürge, derűs emberek voltak. Orolandesnél jobban tanították meg a varázslókat az alapvető hegymászó technikákra. Nem mutattak tiszteletet a varázslók erejével szemben sem, és nem nézték le őket esetlenségük miatt. Egy prissthili számára a varázslók azonos szakmájúak voltak, méltók a megbecsülésre. Tuskólábú óvatosan mászott, kicsit gátolta kicsavarodott lába. De mindannyian megöregedtek, még az egyenletesen halvány bőrű és fehér hajú Mirandee is. Az első éjjelen mindenük fájt. Nem tudtak enni. Nyögdécseltek álmukban. Reggel túl fáradtak és merevek voltak a mozgáshoz, amíg az éhség és a reggel illata elő nem csalta őket a pokrócaik alól. Ez jót tett Orolandes önbizalmának; látni ezeket az erős lényeket, amikor ennyire nincsenek elemükben. Mellékessé vált számára, hogy féljen tőlük. De csodálta őket, hogy van bennük kitartás a folytatáshoz. Ahogy az emelkedő meredekebbé vált, a csomagok könnyebbek lettek. Az élelmet megették. A súlyos köpenyeket előszedték a csomagokból és magukra vették. Azonban a levegő kezdett megritkulni, és Orolandes meg a hordárok levegő után kapkodtak mászás közben. Nem úgy a varázslók. A magassággal megerősödni látszottak. Felette jártak a fagyhatárnak néhányszor, s olyankor Mirandee hajának telt elefántcsontszíne hirtelen elsötétedett, aztán újra fehérré vált. Ez gyakran megtörtént, amikor elhaladtak egy-egy régi, romos építmény mellett. 96

Az elsőt ezek közül a harmadik napon hagyták maguk mögött. Nem kérdeztek arról, mi volt az. Egy oltár lehetett, egy sziklából kivágott széles kőlap, melyet gazdagon borítottak alvadt vérfoltok. — Ez volt az, ami miatt az istenek olyan sokáig életben maradtak itt — magyarázta a Boszorkánymester Orolandesnek. — Áldozat, cserébe a csodákért. Ám amikor az istenek ereje megfogyatkozott a földeken, a hegyek alatt, a csodák nem mindig teljesültek. A benszülöttek persze nem tudták, miért. Végül abbahagyták az áldozást. A magasabb épületek idegennek, nem emberi építménynek tűntek. Elhaladtak egy csomó összeillő méretű csiszolt gömb mellett, melyek egy' rakásban, egy hófoltban hevertek. Saját fényüktől izzottak: négy nagy golyó narancssárgában és fehérben csoportosult, egyet széles gyűrű fogott körül; három még kisebb, egy okkersárga-tarka és egy kék-fehér pöttyös meg egy ragyogó fehér; és kettő, a legkisebbek, a régi csontok sárgás-fehér színét viselte. Távolabb egy csúcsos, kör alakú építmény állt a földön. Úgy nézett ki, mint egy leszakadt tető. Noha még mindig Orolandes volt a hegymászó mester, ez nyilvánvalóan a varázslók területe volt. A harmadik éjjelen nem találtak tűzifát. Nem is volt rá szükség. Miután a tábort megcsinálták, a varázslók — fáradtan de jókedvűen, nem sokáig bosszankodva megerőltetett izmaik miatt — dalokat énekeltek körben egy jókora vándorkő körül, amíg az tüzet nem fogott. Egy másik dal alatt a hordárok egy unikornist hoztak, melyet leöltek és feldaraboltak. Orolandes csak csodálni tudta a hordárok közönyét. Megsütötték a húst, és vizet forraltak gyógyteának a szikla tüzénél, mintha egész életükben ezt csinálták volna. Vacsora után, ahogy a tűz körül sütkéreztek, Tuskólábú odaszólt Mirandee-nek. — Tudod, milyen hosszú ideje csodállak. Lennél a feleségem a küldetésünk idején? Orolandes meghökkent. Soha nem tett fel egy nőnek hasonló kérdést, kivéve négyszemközt. Tuskólábú azonban nem számított elutasításra… ez látszott az arcán, amikor Mirandee elmosolyodott és megrázta a fejét. 97

— Régóta felhagytam már az ilyesféle dolgokkal — közölte. — Szerelemben élni az ítélőképességem pusztulását jelenti. >elterelné a figyelmem a feladataimról, és tönkretenném a varázslatokat. De azért köszönöm. A negyedik nap reggelén egy lépcsősor felé haladtak, amely egy meredek kőszirt szegélyéből vezetett. Hegymászó kötelek segítségével másztak oldalról előre egy jeges emelkedőn, hogy elérjék a lépcsőt: széles, hibátlan márványlapokat, amelyek elkeskenyedtek, ahogy felálltak, de amint felemelkedtek, belevesztek a felhőkbe. A szabálytalan lépcsőkön szobrok sorakoztak, emberi, félemberi és egyáltalán nem emberi szobrok. Orolandes megpróbálta kitörölni, sikertelenül, azt a félig megolvadt, csápokkal, széles karmos uszonyokkal és egyetlen szemmel ellátott lényt, aminek láttán megborzongott. Azonban nemcsak rémségek szobrai állta itt; akadt egy keményfából faragott, jóképű, mosolygó férfit ábrázoló szobor is, melyet Orolandes ugyanolyan nyugtalanítónak talált, mint a többit. Mágia. Itt, ahol az emberek nem tudnak megélni, mert nem tudnak élelmet termeszteni, a mágia mégis él. Hó és jég fedte a sziklákat minden oldalon, de jég nem alakult ki a márványon. A lépcső, egyre emelkedve különös dolgok mellett vezetett el. Az egyik helyen egy üreges folyékony forma látszott, ami úgy nézett ki, mint egy felfelé folyó könnycsepp, mielőtt eltört az alapja és ledőlt. Máshol egy egyszerű fán tucatnyi fajtájú érett gyümölcsöt fedeztek fel, ám azok elfonnyadtak, ahogy a varázslók közelebb mentek; végül semmi sem maradt, csak a száraz vessző. Megint máshol, egy szakasz úgy nézett ki, mintha kimartak volna belőle, meghagyva egy széles, sík területet. Egy aréna volt ez, ahol két megmerevedett fém-és-bőr páncél állt egymás felé fordulva támadó pozícióban, a fegyverek felemelve, a páncél minden darabja lebegve a levegőben. Ahogy a kis csapat elhaladt mellettük, a páncélok két kupacba hullottak. A Boszorkánymester megállt.

98

— Orolandes, mássz le oda, és vegyél egyet magadhoz azok közül a kardok közül. — Már nem használok kardot — válaszolta Orolandes. — Lehet, hogy nem fogod használni, de azért nem árt, ha van kardod. A mágia sem képes mindenre. Közülünk még soha senki nem forgatott kardot… kivéve Hullámhegyet. A koponya felnevetett a Boszorkánymester vállán. — No persze, nagy szolgálatomra volt, mint látható! Fogj egy kardot, görög! Orolandes lehántotta magáról a csomagját, és lemászott a jeges meredélyen. Közeledtére a lehullott páncélok megmoccantak, aztán visszasüppedtek. Kiválasztotta az egyenes pengéjű kardot. Ez illet a hüvelyébe. Természetesnek érezte a kezében, de kellemetlen emlékeket ébresztett benne. Megfordult, hogy visszainduljon, amikor meglátta, mit takart a lépcső a szikla pereménél. Trónok sorát faragták a ferde szikla felszínébe. A csata közönségét jelképezte. A trónok minden egyes bevágásán egy ködgomoly mocorgott nyugtalanul. Orolandes a kardját védekezésre készen tartva vonult vissza. Senki sem követte. A felettük lévő márvány lépcsőfokokat eltakarták a felhők, a felhők, amelyek folyamatosan áramlottak a csúcsok felől. A Boszorkánymester elbocsátotta a teherhordókat, arannyal fizetve ki őket. Orolandes összerakta egy csomagba, ami megmaradt, és továbbmentek, fel, bele a felhőkbe. A száraz hideget nedves hideg váltotta fel. Jégkristályok szállingóztak körülöttük. A varázslókat félig ellepte a hó. Orolandes fél kézzel kapaszkodott a sziklafalba. A másik oldalán a nagy semmi húzódott. A hóréteg egyre gyérült. Kijutottak a felhőből. Kiemelkedésük dicsőséges volt. A felhő szélesen terült el a lábuknál, mint egy tiszta fehér tájkép, a ragyogó nap és a sötétkék ég alatt. A Boszorkánymester elégedetten dörzsölte össze a kezét. 99

— Itt vagyunk! Orolandes, hadd nyúljak bele a csomagba! A többiek figyelték, hogyan választja ki a szerszámait. Ha a Boszorkánymester el is mondta a többieknek, mit csinál, Orolandes biztosan nem hallotta. Nem töprengett. Várt, hogy megtudja, mit várnak tőle. Ez a viselkedés könnyű volt a számára. A görög hadsereg ranglétráját megmászva mindig másoknak engedelmeskedett. Atlantisz elsüllyedése előtt még parancsokat is adott. Azóta Orolandes megszűnt saját sorsát irányítani. — Jó — mormolta halkan a Boszorkánymester. Kinyitott egy viasszal dugaszolt üvegcsét, port öntött a kezébe, és széthintette, mint magvakat a fellegekbe. Orolandes számára ismeretlen szavakat kezdett el kántálni. Egyes pontokon, melyekben semmi szabályszerűség nem volt, Mirandee és Tuskólábú is bekapcsolódott, az egyik tiszta szopránjával, a másik dörmögő basszusával. A dal harmonikusan zengett, és a Boszorkánymester egy újabb maroknyi port hintett szét. — Rendben. Jobb, ha én megyek elsőnek — mondta. Rálépett a tollszerű ürességbe vezető lépcsőre. Óvatosan ugrott egyet. A felhő megtartotta. Tuskólábú követte, egy nevetségesen hosszú ugrással, amitől bokáig a ködbe süllyedt. Mirandee sétált utána. Hátrafordultak, hogy lássák Orolandest. Tuskólábú fulladozni kezdett. Leült a változékony fehér ködbe, és harsogóan nevetett, ami fulladással fenyegette. Mirandee elhúzódott előle, majd csatlakozott ezüstös csengésű kacagásával. Hullámhegy kuncogása sem volt csendes. A nevetés kezdett elhalkulni, és a világ komorrá és homályossá vált. Orolandes úgy érezte, hogy a térde kocsonyássá vált. Az állkapcsa megereszkedett. Átmászott ezen a felhőn, ami hideg volt, nedves és anyagtalan. Nem tarthatott volna meg egy aláhulló tollat sem, nemhogy egy embert. A boszorkány ezüstös nevetése úgy égette, mint a sav. A Boszorkánymester nevetésének hiányáért és elkeseredett tekintetéért 100

Orolandes hálás volt. Amikor a Boszorkánymester a karjával egy türelmetlen félkört írt le. Orolandes egy katona engedelmességével kilépett az űrbe. Lába olyan mélyen belesüllyedt, hogy úgy érezte, mintha egy dunyhán állna, és ugrált. A második lépésnél egyensúlyozott, és ennek következménye távolabb vetette. Eszeveszetten rugdosott kifelé. A lába mélyre süllyedt majd visszapattant és magasra dobta Orolandest. Az oldalára esett, és visszapattant. Mirandee nézte. s kezével eltakarta a száját. Tuskólábú nevetése már csak fulladozó nyöszörgés lett ekkorra. Orolandes lassan felkelt, mindenütt csurom nyirkosan. Inkább átvergődött, mint ment a varázslók felé. — Jó. elég. Nincs sok időnk — zárta le a vidámságot a Boszorkánymester. — Tartunk egy kis edzést… mindannyiunknak szükségünk van rá… aztán visszamegyünk a csomaghoz.

8. Felhők hátán

A felhőréteg kellemetlenül ringott körülöttük. Nem volt egyenletes. Nagy, hullámzó fehér dombok vették körbe őket. Olyan volt, mint keresztülmenni egy hatalmas vattacsomón. A felhőanyag behajlott a láb alatt, és arrébb húzódott, miközben haladtak. Orolandes végül rátalált a helyes ritmusra, aminek révén képes volt egyenletesen haladni a nehéz csomaggal a vállán, de ez túlságosan megerőltette a lábait. Egyre jobban kimerült, egyre figyelmetlenebb lett; csaknem belesétált egy rejtett hasadékba. Egyenesen lefelé bámult, keresztül egy tollas szurdokon, egy farm kicsi parcelláira. Egy apró porfelhő irányította a tekintetét egy mozgó foltra, egy éppenhogy látható lóra és lovasra.

101

Elfordult a hasadéktól, közben szíve szabálytalanul dörömbölt a fülében. Tuskólábú visszanézett. A Valhalla Hegy mögöttük emelkedett, körülbelül egy mérfölddel lentebb, mint amit megtettek a felhőben — hófehéren ragyogva a napfényben. — Jó messze van, gondolom. Most az a legfontosabb, hogy tartsuk az iramot — jegyezte meg Tuskólábú —, mivel ha a mágia elfogy, ahol megállunk, akkor mindennek vége. Szerencsére nem kell a teljes súlyunkat cipelnünk. Segített Orolandesnek levenni a csomagot. Feltúrta azt, majd elővett pár folyami kavicsot, egy maréknyi tiszta havat, és egy kis zacskó szürke port. — Most, Kranthkorpool, lennél olyan kedves, és elárulnád hová megyünk? — Nincs rá szükség, hogy kényszeríts — válaszolta Hullámhegy. — Északkeletre megyünk. Az Alpok legészakibb pontjára. — Négy napra való élelmünk van. Gondolom, sietünk. — Tuskólábú varázsolni kezdett. A Boszorkánymester ebben nem vett részt. Tudta, hogy Tuskólábú régi mestere az időjárás-mágiának. Ehelyett Mirandee haját figyelte. Igen, a nő fiatalsága jól kitartott. Tiszta bőre és ránctalan homloka mint egy derült, harminc körüli nemesasszonyé. Hajának nagyrésze most hollófekete volt, benne egy tiszta fehér sávval, amely homlokától egészen a hátáig futott. Ahogy besegített Tuskólábúnak énekelni a kórusba, a fehér sáv vastagodott majd vékonyult, s megint vastagodott. A Boszorkánymester halkan odaszólt Orolandesnek. — Ha azt látod, hogy Mirandee haja teljesen fehérré válik, rohanj teljes erőből! Túl vagy terhelve azzal a csomaggal. Csak érj biztonságba, velünk ne törődj! A görög bólintott. Eközben a felhők már kavarogtak körülöttük. A szeszélyes szél kissé fokozódott, de nem eléggé ahhoz, hogy indokolja a módot, ahogy a hegy távolodott. Ugyanakkor a felhők az egyik oldalon torlódtak,

102

elhalványultak és megvastagodtak a széleknél. Közöttük váratlanul hasadást láttak, de az előbb látott farmföld már messze sodródott. — Ott lenn ezt hurrikánnak fogják hívni. Hogy minket minek fognak gondolni, arról viszont jobb, ha nem beszélek — kuncogott Tuskólábú. Odasétált, ahol Orolandes állt nemrég, és elhelyezkedett egy pazar puhaságú felhőhullámon. Lehalkított hangon folytatta: — A lelkiismeretemmel hadakoztam. Elmondhatok egy történetet? — Mondd! — egyezett bele Orolandes. Látta, hogy a többiek hallótávolságon kívül vannak. — Síkföldi ember vagyok — kezdte Tuskólábú. — A mesterem egy sovány öregember volt, olyan, mint a Boszorkánymester, de sötétebb bőrű, persze. Fél tucat kölyköt tanított akkor, és természetesen ő volt a törzs gyógyítója. Egy napon, amikor én tizenkét éves lehettem, az öreg Fehér Sas kirándulni vitt minket fel az egyetlen hegyre, mely a környéken volt. A lankásabb oldalon vezetett fel minket. A hegycsúcs közelében felhők gomolyogtak. Fehér Sas énekelt és táncolt egy kicsit, aztán ki kellett lépnünk a felhőkre. Én a többiek előtt rohantam. Nagyon mulatságosnak látszott. — Mulatságosnak — ismételte Orolandes minden érzés nélkül. — Nos, igen. Soha nem jártam még felhőn. Hol láttál már olyan síkföldi kölyköt, aki tudja, hogy a felhők nem szilárdak? — Arra célzol, hogy soha nem… fogtad fel… — Orolandes nevetni kezdett. — Láttam felhőket, de csak az égen. Elég szilárdnak látszottak. Nem értettem, hogy Fehér Sas miért üvöltözött és toporzékolt. — És ezután gyakran sétáltál a felhőn… — Ó, nem. Fehér Sas elmagyarázta a dolgot. maga sem járt még a felhőkön. Arra használta az egészet, hogy megszabaduljon a nehezebb felfogású tanulóktól… — Valóban azt gondolod, hogy Piranther követ minket? — szólalt meg Mirandee. — Nincs út a földön, ahol ilyen gyorsan tudna utazni — válaszolt a Boszorkánymester. — Ha a felhőkön van, az tudni fogjuk. Mint ahogy

103

a mi útirányunk is nyilvánvaló számára. Láttok szilárd pontokat ezen a felhőmennyezeten? — Nem… de valaha más módon is repülhetett. — Igen, valaha — horkant fel a Boszorkánymester haragosan. Mirandee valóban aggódni látszott. — Azon töprengek, nem becsülitek-e alá Piranthert. Boszorkánymester, volt alkalmam Ausztráliába látogatni nem is olyan régen. — Az esélyeimet javítandó? — Ha úgy tetszik. Azt gondoltam, hajlandó elfelejteni a rég lehűlt heves szavakat. Nem volt hajlandó. — Idegesen legyintett. — Ne törődj vele. Láttam az erőt. Azon a helyen roc-ok élnek, nyolc láb magasak csak a fiókák. Piranther népe a tojásokért tartja őket, és a gyermekeik a madarak hátán lovagolnak. Láttam, hogy a varázsló tanoncok pusztán a sport kedvéért párbajoznak, miközben a magasabb tudásúak ott állnak mellettük, hogy szükség esetén bevessék a megfelelő védekező varázslatot. Olyan volt, mintha kétszáz évet visszaléptem volna a múltba. Láttam egy szilárd kőből faragott kastélyt… — És most minden kastély porba hull, úgy mondja Piranther. A mana nem lehet annyira erős, nem, ha a roc-ok képtelenek megvédeni magukat. Piranther nem lehet olyan erős, mint mi együtt. — Ő a vezetőjük. A legerősebb közöttük. A Boszorkánymester nekitámasztotta a hátát egy felhőgomolynak. — Ez a hely paradicsom egy lusta embernek. Orolandes! — kiáltotta. Orolandes és Tuskólábú nevetgélve jöttek. Orolandes hagyta, hogy a Boszorkánymester a fejére tegye a kezét, és elmormogjon egy ősi varázst. — Ez megtöri az összekötő kapcsot közted és Piranther között. Most, Hullámhegy, beszélj nekünk az utolsó istenről! Orolandes törökülésbe helyezkedett. Nem érzett különbséget… és sosem fogja itt elengedni magát, a felhő-dunyha végtelensége ellenére. De nem mutatta ezt.

104

— Roze-Kattee egyszerre volt hím- és nőnemű — kezdte a koponya a Boszorkánymester vállán a Szerelem és az Őrület megtestesítője. Ő volt a fagyóriások istene, északra innen, ahová tartunk. Nem hallatott magáról félezer éve, azóta, amióta a nordikok leigázták a fagyóriásokat. De azt beszélik, hogy alszik, nem halott. — Ki mondta? — kérdezte Mirandee. — A fagyóriások jóformán csak a mítoszokban léteznek. — Ah, a nordikiaknak van még néhány fagyóriás szolgájuk. De az óriások soha nem beszéltek Roze-Kattee-ről. Az egészet a régi nordik eposzból vettem, az Otthonszerző Háborúk Mondaköréből, amelyet biztosan elferdítettek és lehet, hogy meg is hamisították. Mirandee megrázta a fejét. — Én is hallottam meséket alvó istenekről. — Ez más, Mirandee. Amikor én még tanonc voltam, a mesterem, Harper, buzgón érdeklődött az Otthonszerző Háborúk iránt. Nem értette, hogy a nordik istenek miként csaptak le a fagyóriások istenére saját földjén. Tulajdonképpen minden háborút megnyertek, kivéve az utolsót. — De ezt ismerjük — szólt közbe a Boszorkánymester. — A nordik istenek elpusztultak, amikor a nordikiak elmenekültek a Termékeny Félholdból. Nem voltak isteneik, így kardokkal harcoltak, míg a fagyóriások mágiát használtak, és három generáció alatt elhasználták a manát. — Úgy van, és a nordikiak tömegével özönlöttek, mielőtt a fagyóriások megtanulhatták volna a kardforgatás művészetét. Azonban Harper nem tudott a mami kimerülésről. Azt te fejtetted meg, Boszorkánymester. Te meg az átkozott Kereked. Harper és én sok időt töltöttünk el azzal, hogy megtudjuk, Roze-Kattee miért hagyta cserben a népét. — Nos? — Ez egy különös történet — folytatta Hullámhegy koponyája. — Az Otthonszerző Háborúk Mondaköre szerint a fagyóriások maguk védték istenüket, nem pedig fordítva. Amikor a nordikiak rajtaütöttek a hadseregükön, hárman a fagyóriás hős-papok közül Roze-Kattee-t 105

biztonságba helyezték. Az isten elvesztette minden erejét. Alig mozgott. — Ez nem éppen olyan történet, amit valaki az ellenségeiről készít — mondta Tuskólábú. — De nézd: miért nem találták ki a nordikiak, hogy az isten hol van, és miért nem hozták felszínre? — Ah, valószínűleg megkínoztak néhány fagyóriást. Lehet, hogy nem azokat, akiket kellett volna. Lehet, hogy a hős-papok elvándoroltak azután, vagy elvágták a torkukat. De az is lehet, hogy a nordikiak nem próbálkoztak túl keményen. Miért is tették volna? RozeKattee nem mentette meg a fagyóriásokat. Elment, hogy békésen szunnyadjon valahol. A szegény, időtől elgyengült lény aligha ölhette volna meg azt a nordikit, aki megtalálja. A lemenő nap még ragyogott egy magasabb felhő mennyezete alatt, amely egyre vékonyodott, ahogy az éj közeledett. A Valhalla Hegy egy egyszerű fénypontnak látszott messze délkeleten. A felhők puhán elomlottak Orolandes háta alatt. Akarata ellenére lazított. Ez az egész olyan valótlannak tűnt. Meghalhat valaki egy álomban? — A mágia elfogyott és az istenek meghaltak — jelentette ki a Boszorkánymester. — Mit gondolsz, Roze-Kattee nem? Mit tart egy fagyóriás biztonságos helynek? mondakör egy „istenben lévő istenről” beszél. — Már beszéltél Roze-Kattee kettős jellegéről. — Harper és. én találtunk egy másik magyarázatot. Egy kicsit kiterjesztettük a meghatározást, de… ha igazunk van, akkor RozeKattee még életben van. És a nordikiaknak bőséges okuk van arra, hogy ne keressék őt. — És nekünk? — Az idő múlik. Többet tudunk, mint amit azok a barbárok tudtak. Többet nyerhetünk, és kevesebbet veszíthetünk — fejezte be Hullámhegy. Egy felső felhőréteg takarta a csillagokat. Napközben nem volt hideg, lévén, hogy a napfényt vidáman verte vissza mögülük a fehér felhőtáj; de mostanra hűvös lett. Orolandes csak feküdt a sötétben, félt

106

mozdulni, és remélte, hogy nem pont ott alakul ki egy hasadék, ahol fekszik. Amikor a csend elviselhetetlenné válni, megszólalt. — Bárcsak láthatnám a hajadat. Mirandee feküdt a közelében. — Mi az, harcos! Bókolsz? — kérdezte a boszorkány, mintha nem nagyon érdekelte volna a dolog. — Ha a hajad fehérré válik, lezuhanunk. Mirandee csak pár másodperc múltán válaszolt. — Varázslók és kardforgatók úgy illenek össze, mint a rókák és a nyulak. Mit keresel te közöttünk? — Kérdezd Hullámhegyet! — Nem volt kötelességed velünk jönni. — Szörnyű dolgot követtem el. Nem akarok erről beszélni. A nő kacagása ezüstös csengett. — Elmondod magadtól, vagy olvassam ki az elmédből. Hullámhegy szerint nincs védelmed. Tata, hogy képtelen lenne bevallani, tudta, hogy a feltörő szavak megakadnának a torkában, s ugyanolyan némává tennék, mint amilyen a halászfaluban Volt_ — Olvass a gondolataimban! Piranther is azt tette. Hosszú, sötét csend következett. Aztán a boszorkány felkiáltott. — Ó, Orolandes! — A hangja könnyektől remegett. — Sajnálom. — Tudom. Látom. És mindezt csak azért, hogy bebizonyítsd, férfi vagy. A halál torkába rohantál az átkozott kardodat lengetve. Erőtlenül kúsztál előre, hogy legyilkold a papokat, mivel ők megölték a társaidat. — Igen. — Nem lett volna szabad a tudatodba néznem. Mindig így járok. Későn jövök rá, hogy nem lett volna szabad. — Azokon, akik vízbe fulladtak, már nem segíthetek. De talán a mágiát segíthetek visszahozni a világba. Mit forgat Hullámhegy a fejében velem kapcsolatban? Nem tudod? — Nem. Az elméjét szorosan lezárta. Én azonban bízok a Boszorkánymesterben. Kézben fogja tartani Hullámhegyet. De most már… aludjunk, harcos! 107

Kicsi az esély rá, gondolta Orolandes. Arrafelé nézett, ahonnan a boszorkány hangja hallatszott. Mintha egy halvány pont derengett volna a rájuk boruló sötétségben? Fehérré váló hosszú haj? — A felhőket mágikus cirkuláció tartja körülöttünk és alattunk. A mana kering bennük. Nem fogunk lezuhanni. Aludjunk! — ismételte a nő. Valami megérintette a kardot tartó kezét. Felriadt, gyorsan balra hengeredett, talpra ugrott, és kardját a kezébe kapta. Olyan sötétség vette körül, mint egy vakond hasában. A talaj szokatlanul ingatagnak tant. Egy nő kiáltása hallatszott: — Ne! És eszébe jutott a helyzete. — Mirandee? Te ébresztettél fel? — Rémálmod volt. — Sajnálom. Sikoltoztam meg ilyesmi? — Nem. Csak nyögdécseltél és hánykolódtál. Bárcsak ne kukkantottam volna bele a tudatodba. Soha nem találkoztam még ilyen boldogtalan emberrel. — Engem hibáztatsz? — Orolandes belesüppedt a láthatatlan puhaságba. — Igen. Legalább egy tucat embert leszúrtál a kardoddal. Miért idegesít Atlantisz sorsa? Hiszen csak az áldozataid száma növekedett, nemde? — Amikor ledöfök valakit a kardommal, az azért teszem, mert katona vagyok. Az ellenfelem is az életemre tör. — Ha te nem hatolsz be az ő földjére… — Akkor ő jön az enyémre! Ha Görögországnak nem lenne jól képzett serege, prédául esne az első farkasnak, ami egy tapasztalt hadsereg élén érkezne. A fagyóriásokon még a mágia sem segített, pedig akkor még bőven volt ~na. Manapság a mágia még csak le sem lassítja a támadókat. Tehát mindenkinek szüksége van hadseregre. — A varázsháborúk sem sokkal szebbek. Vedd rá a Boszorkánymestert, hogy meséljen neked a Hullámhegyei vívott harcáról. Vagy vedd rá Hullámhegyet, hogy mondja el ő. — Rendben. — Orolandes visszaaludt. De a rémálom várt rá… 108

A boszorkány ismét megérintette a karját, erre felriadt. — Még mindig boldogtalan vagy. — Nem tehetek semmit ellene. — Én igen. — A nő keze óvatosan Orolandes ingujja alá csusszant. — Együtthál a róka a nyúllal? — mosolyodott el Orolandes. — Mindketten emberi lények vagyunk. Mikor háltál utoljára asszonnyal? — Régen. Én… — De nem is akart nőt, mert arra gondolt: hogy az a nő, aki megosztja vele a szerelmet, tudtán kívül egy olyan férfinak adja oda magát, aki ezreket gyilkolt meg. Amikor a halászfalu asszonyai próbáltak hozzábújni, ő szó nélkül elutasította őket, mert még a hangja is elárulta volna, kicsoda ő. És most ez a Mirandee: soha nem látta benne a nőt. A hatalom képviselőjét látta benne, egy igen veszélyes lényt, aki megtörte őt maga mellett, lévén hogy a jelenléte szükséges a célja eléréséhez. És ez a gúnyos kérdés sértette… — Csak azért kérdeztem, mert olyan rémült voltál! Látnod kellett volna magad. Én magam is megijedtem — ismerte be a boszorkány. — Soha nem jártam még felhőn ezelőtt. A nő keze olyan kellemesnek érződött Orolandes karján. Olyan magányosnak érezte magát ebben a hidegben. Ujjai Mirandee arcának vonalára tévedtek; a homlokát simogatta, a füle mögött cirógatta, mint ahogy egy görög asszonnyal tette volna. Most már szorosan egymáshoz bújva feküdtek, de ő csak a dupla prémréteget érezte, és a hegyi éjszaka hűvösét az arcán… és aztán Mirandee arca hozzásimult az övéhez, alig valamivel melegebben. Jobban esett, mint visszatérni a rémálomhoz. És a nő tudta: Orolandes nem rejteget előle semmit. És azt is tudta, hogy készen áll odaadni magát neki. A férfi hálásan simult hozzá. Orolandes félálomban lebegett, amikor a testi vágy lángolva feltámadt benne. A nő azonnal megérezte. Egymás köntösét gombolgatták, de nem vetkőztek le teljesen; a hátukon meghagyták a ruhát, hogy védje őket a hideggel szemben. Orolandes még mindig

109

érezte a sürgető vágy mellett azt a szokatlan hálaérzetet. Azt akarta, hogy a partnerének jó legyen. Sikerült. Az orgazmus pillanatában Mirandee egy vadmacska és egy óriáskígyó keverékeként viselkedett: karjai és lábai szorosan átölelték Orolandest, mintha így akarná magába húzni. Aztán csak feküdtek egymással szemben, köntöseik befedték őket. Orolandes elégedettséget és büszkeséget érzett. Egy gondolat cikázott át az agyán… és a nő lágyan a fülébe nevetett. — Nem, nem csak színleltem a gyönyört, hogy azzal önbizalmat adjak neked. De azt se hidd, hogy a teljesítményed alapján egy királynő háremébe is beillő szerető lehetnél. A gondolataid összefonódtak az enyémekkel. Érzem, amit te érzel. Ez rendkívül… izgató. — Mekkora lehetne az élvezeted, ha egy másik gondolatolvasóval szeretkezhetnél! — jegyezte meg Orolandes némi bánatossággal. A boszorkány valamivel hangosabban felnevetett. — Ha készen állnék a halálra… igen, az remek módja lenne, hogy eltávozzak e világról! — Ó! — Végre megtaláltad a hangodat. Miközben szeretkeztünk, egy hang sem hagyta el a torkodat egész idő alatt. Orolandes agyába a halászfalu emléke villant. — Ne is törődj vele! — tette hozzá Mirandee gyorsan. — Aludhatunk így? Orolandes szorosan a nőhöz bújt, és álomtalan álomba mélyedt. A Boszorkánymester hunyorogva ébredezett a gyorsan jött virradatban. Éhes volt. Az arca határozottan lehűlt, ahol kilátszott a palástja alól. A többi testrésze meleg maradt, és kényelmesen elterült a palástban és a felhő-anyagban. Tuskólábú hanyatt feküdt, úgy terpeszkedett a felhőn, akár egy tengeri csillag a vízben, és ez valahogy illetlenül kényelmesnek tűnt. Hullámhegy koponyája ott volt, ahová előző este a Boszorkánymester tette, egy hullámzó felhődombon. A Boszorkánymester odakiáltott neki: — Van valami? 110

— Semmi. A mana-szint magasan maradt. Még mindig magas; az érzékeim, úgy, ahogy vannak, borotva élesek. Azt hiszem, éjfél körül hallottam valami suhogást, amit nemcsak a szél keltett. Fogalmam sincs, mi volt az, de valószínűleg szárnyak lehettek, hatalmas szárnyak. — Olyasmi, ami elég nagy ahhoz, hogy Piranthert elbírja? — Nem tudom. Az nyugtalanít, hogy azt gondoljuk, számos szörny már puszta misztikum, de aztán bekerülünk egy intenzív, mágikus térbe, és az lecsap ránk. Itt az égben szinte bármilyen faj túlélhette a pusztulást… Boszorkánymester, gondoltál már arra, hogy innen próbáld megvizsgálni a Holdat? — Itt nincs nyersanyag. És élelemforrás sincs. — A Boszorkánymester elvigyorodott. — Lehet, hogy ez téged nem zavar, de te nem tudsz egyedül dolgozni. — Úgy van. Valakinek el kell végezni a mozdulatokat helyettem. Az éjszaka folyamán még több felhőtáj olvadt el. A főrész, amit ők elfoglaltak, a közepénél felfelé torlódott. Néhány óra múlva gátolni fogja Hullámhegy látását. — Biztos vagy benne, hogy leráztuk Piranthert? — kérdezte Hullámhegy. — Én… nem. — Akkor jó. Én sem. — Nem tudom, miként követhetne minket. De ez nem jelent semmit. Piranther és emberei csaknem ötven éven át kutatták a Déli Földrészt. Vajon mit találhatott a talizmánjaival? — Egy újabb Ökölcsapást? — Vagy akár többet is. Sárkányháton könnyedén lépést tarthat velünk. — Az ég mélykéken fénylett, majdnem felhőtlen volt, de a Boszorkánymester visszafelé mutatott. — Lehet, hogy amögül a felhő mögül figyel minket. Túl magabiztos voltam. — Volt választásod? Nyugalom. Ez elég mókás utazási mód. Erről jut eszembe, történt még egy érdekesség. Járd körbe lábujjhegyen ezt a felhődudort, és látni fogod. Lábujjhegyen? A legidétlenebb óriás lépteit sem lehetne itt meghallani. A Boszorkánymester körbegázolt a felhőn, és látta, hogy 111

Mirandee és Orolandes egy felhőárnyékban egymást átölelve fekszenek. — Jó. Attól félteni, hogy nem fognak kijönni egymással. Lehet, hogy hazudott. Hullámhegynek, vagy magának. A légtömeg egyenletesen tódult észak és kelet felé. A közepe továbbra is felfelé türemkedett. Délben egy magas, szaggatottan emelkedő hegy oldalánál lebegtek, alattuk vihar tombolt. Tuskólábú lemászott egy hegygerincre. — Ez kissé meredek — jelentette, aztán visszamászott. — Nincs rajta jó kapaszkodó, de a látvány félelmetes. Hullámhegy, hadd tegyünk ki figyelőnek! — Figyelőnek és orrdísznek. Miért is ne? A végén Tuskólábú, Hullámhegy és a Boszorkánymester megvetették a lábukat odafenn. Mirandee és Orolandes vonakodva csatlakoztak hozzájuk. Mámorító volt a kilátás. Alattuk szüntelenül hallatszott a villámlás robajló hangja. Madársereg haladt a távolban, dél felé repülve. Egyszer egy sas rikoltozva süvített feléjük, feldühödve azon, hogy megsértették a birodalma határait. Ez kínosan érintette őket. Semmijük sem volt, amit hozzávághattak volna, és bármiféle mágia használata megolvasztotta volna alattuk a felhőket. Szerencsére a sas felmérte a nagyságukat, és meggondolta magát. — Talán évezredekre, talán örökre mi lehetünk az utolsók, akik ezt látják — jelentette ki Hullámhegy. Egy végtelen erdőn haladtak át. Jobb oldalukon a felhő-árnyék a fák csúcsát söpörte; balról egy behemót gázolt keresztül a fatörzsek között, majd megállt, s intelligens szemekkel nézett fel rájuk. A felhőtáj lépcsőzetesen ereszkedett lefelé, vakító fehéren, benne árnyékos völgyekkel és hasadékokkal. — Nem is kívánhatnánk jobb kilátást nyújtó helyet vélte a Boszorkánymester. — Sem kényelmesebb ülő.. helyet. — Futó pillantást vetett Tuskólábúra. — Mi van veled? Úgy nézel ki, mintha épp most halt volna meg az utolsó barátod.

112

— Orolandes remek fiatalember — jelentette ki Tuskólábú. — Bátor és hű, nem úgy, mint sok kardforgató, van lelkiismerete. Mindezt figyelembe véve, meg tudnád mondani, mit eszik rajta Mirandee? — Kérdezd meg tőle. — Inkább nem. — Az segítene, ha elárulnám, miért utasította vissza az ajánlatodat? Szerintem udvariasságból. Irányomban. Egyszer megosztottuk az ágyunkat. Nem akar arra emlékeztetni engem, hogy mit veszítettem. — Rendben. Ez kedves tőle. De miért ezzel a… — Senki nem tudja. — A Boszorkánymester ránézett. — Azt hittem, te már kinőttél az effajta savanyú féltékenykedésből. — En is azt hittem — felelte Tuskólábú. Mikor a nap lement, a szél hűvössé vált a dombok körül. A két varázsló lemászott a fekete fellegek lejtőjén. A felhő felszíne nyugtalan volt, változatlanul lassan, hömpölygőn mozgott. Megették a hideg élelmüket és aludni tértek. Hullámhegy azonban a csúcson maradt, és figyelt. A harmadik nap pontosan olyan volt, mint a második. Orolandes és Mirandee egymás társaságában maradtak, magányt találva egy árnyékos völgyben a felleg vége felé. Tuskólábú és a Boszorkánymester a dombon henyéltek. Tuskólábún látszott, hogy kiegyezett magával. A reggelinél kimért udvariassággal tartózkodott Mirandee-től, most azonban már felengedett. — Ez kellemes utazási mód. Így is eljuthattunk volna Prissthilbe — jegyezte meg. A Boszorkánymester felnevetett. — Kellemesebb lett volna, mi? De nem volt rá alkalmunk. Nincs megmászható hegy a Boszorkánymester Barlang közelében. Az egyetlen elérhető hely a magas Valhalla Hegy. Teherhordók nélkül. Apropó… ha már itt tartunk, lehet, hogy problémánk lesz, amikor odaérünk, ahová megyünk. Pontosan hová is, Hullámhegy? — Egy hegylánc része felé tartunk, és az időjárás-mágiánk épp arra sodor bennünket — válaszolta Hullámhegy —, hacsak nem tévedtem. 113

Ilyen sebességnél legkésőbb holnapra ott leszünk. Egy keveset másznunk kell még. Tuskólábú hanyatt dőlt a felhő-anyagban. — Akkor jól ki kell pihennünk magunkat. — Kényelmes, mi? — Hullámhegy Tuskólábút tanulmányozta. — Te önelégült troli, te. Az egész utat végigalszod. És Mirandee meg a harcos, gondolom, ők kiérdemlik az alvást, hiszen egész nap párzanak, mint az őrült nyércek. Bárcsak én is képes lennék aludni! Tuskólábú hirtelen dühös lett, de aztán fel is engedett. — Kikapcsolhatjuk az érzékeidet. — Ez nem ugyanaz. Ez nem ugyanaz, mint az alvás, vagy a hunyorgás, vagy… vagy a sírás. Szemhéjakat akarok. — Próbáljunk meg valamit — mondta Tuskólábú. Átkötöttek egy zsinórt az állcsontjánál, és egy láb mélyre beleeresztették Hullámhegyet a felhőbe. Először öt percig tartották a felhőben, azután fél óráig. Hullámhegy kényelmesnek találta. Nem olyan, mint az alvás, elemezgette a koponya, de úgy pihent, mintha lehunyta volna a szemét. Naplementéig otthagyták. Orolandes egy árnyékos völgyben feküdt, fejét Mirandee hasán nyugtatva, körbezárva gyapjas ködpamacsokkal, melyek ellenálltak a mozgásnak. A napfény átszűrődött a felhőfalakon, gyöngyházfényben fürösztve őket. — Szerelem és őrület — merengett Orolandes. Együtt járnak, ugye? — Érzed a visszatérő józanságodat? — Hát nem, nem egészen. — Jó! — Mirandee kuncogott. Az egyenletes hasizmok kellemesen ugrándoztak Orolandes füle alatt. — Kíváncsi vagyok — motyogta a harcos. — Mit csinált ez a RoseKattee, a Szerelem és őrület istene? Az istenek az emberek előtt keletkeztek, ugye? Szerelmesek voltak? És megőrültek? Mirandee nyugtalanul változtatta meg a helyzetét. — Jó kérdés. Tudnunk kell a választ, mielőtt bármi drasztikusat tennénk. El tudom képzelni, hogy egy napon egy ismeretlen isten 114

szétnézett maga körül, és elhatározta, hogy meghal imádók nélkül. Emberek nyüzsögtek mindenfelé. Mire volt szükségük, amit RozeKattee megadhatott nekik? Néhány isten ügyesebb volt, mint a többiek. Rose-Kattee valószínűleg nem volt az. — Mit tehetett a Szerelem és őrület istene a híveiért? — Őrületet adott az ellenségnek. Megvédte az őrülettől a barátokat. Szerelem? Hmmm. — Ugyanaz? A fagyóriások ellenségeit szerelmessé tette beléjük? — Miért ne? És jó politikai szövetségeket rendezett el haszontalan királyi vagy királynői érzelmekkel. A papoknak gyakorlatiasoknak kell lenniük, ha az istenük nem az. — Gondolod, hogy ez az isten küzdeni fog majd ellenünk? Mirandee újra pózt változtatott. — Nagyobb szüksége van ránk, mint nekünk őrá. De majd akkor fogjuk tudni, ha meglátjuk ezt a szunnyadó istent. — A boszorkány hosszú körmei Orolandes mellkasának szőrét csiklandozták. — De ne gondolj most erre! Gondolj arra, milyen érzés egy felhőn szeretkezni. Kevés beavatatlannak van meg ez a lehetősége. — Némi gyakorlást igényel. — Gyakoroltuk. — Én vagyok az egyetlen harcos köztetek. A varázslók nem fogják tömi magukat, hogy megvédjenek egy harcost. — De én igen. Éjszaka valami felébresztette a Boszorkánymestert. Megmoccant a marasztaló kényelemben, amíg a szeme az élénk csillagképet kereste. Semmi, csak csillagok… Álomba zuhant, amikor újra érzett valamit: egy hullámzás támadt alatta, mint egy felhő-száj dudor. Tuskólábú álmos hangon szólalt meg: — Mi az? — Nem tudom. Egy határozottabb dudor jelent meg. Orolandes is ezt érezte: hullámzást a teste alatt. Megmozdult, és egy pillanatra pánik kerítette hatalmába.

115

— Felhő. Egy felhőn vagy — suttogta Mirandee biztatóan. Szeme néhány hüvelykkel távolabb volt; lélegzete csiklandozta a férfi növekvő szakállát. — Rendben. De mi volt az… A felhő újra hullámzott. Orolandes ujjaival átnyúlt a boszorkány hajába — amely hollófekete volt a csillagfényben — megsodorgatta, aztán felállt. A többiek a puffadt felhődomb oldalán ültek. Arra indult, tudva, hogy Mirandee követi. Tuskólábú és a Boszorkánymester talpon termettek. — Láttál valamit? — kiáltott oda Tuskólábú. — Nem, de éreztem… Túl a két varázslón, a felhőtáj pereme felett egy árnyék emelkedett fel és takarta el a csillagokat. A csillagfény bágyadtan verődött vissza a tág, állhatatos szemekből. Mirandee a harcos mögött állt, keze a férfi csípőjén nyugodott. — Ne varázsolj! — kiáltotta a Boszorkánymester. — Még ne! Ez egy roc. A nagy madár a levegőben lépkedett, s néha szárnyaival csapva tartotta magát ebben a pozícióban. Hunyorított először az egyik, majd a másik szemével, ahogy a felhőn lévő embereket vizsgálta. Aztán egy mélységes basszus mennykőcsapással megszólalt. — KÁR! — Károgj magadnak! — vicsorogta Orolandes, és dobbantott egyet az irányába. A kardja hosszabb, mint a madár csőre, gondolta. Kiszúrhatja a szemét. Kissé kockázatos megpróbálni. Azonban Mirandee biztonságban lenne, ha sikerülne kinyomnia a madár egyik szemét. — KÁR! — bömbölte a madár. Szárnyai emelkedtek és süllyedtek. Egy hurrikánszerű lökés hanyatt vágta Orolandest. Ő védekezően összegömbölyödött a kard pengéje körül, kettőt bukfencezett, majd guggolva felbukkant. Egy másik széllökés egyenesen a fejére és a vállára csapott le. A madár a magasba szökkent, és lecsapott Mirandee-re. 116

Orolandes megpróbált a nő felé rohanni. A felhőanyag összegubancolódott a lábai körül, s ezzel lelassította. Mirandee bonyolult, ostobán hangzó szótagokban kiáltott valamit. Lágy, kék ragyogás villant a boszorkány kiterjesztett karjai és a madár lecsapó csőre közé. A nő haja kifehéredett, s Mirandee összeesett. Orolandes felüvöltött. A madár hasztalanul csapkodva elmerült a felhőtájban, megbomlasztva ezzel a felhő kuszaságát. Orolandes támadott. Kardjának éle a tollazat alá csusszant. Megvetette a lábát, s üvöltve kaszabolta a hatalmas madarat. A nyakára sújtott. Csak a tollakat vágta. A madár erőtlenül megmozgatta a szárnyait. Hatalmas erőfeszítéssel felemelte a fejét. — KÁR? — rikoltotta, és meghalt. — Segítség! — kiabálta Mirandee. A haja olyan volt, mintha egy fekete felhő ömlött volna át egy fehéren. A madár hónalja alatt szinte el volt temetve. — Kiszívtam az életerejét. Istenem, érzem, hogy teljesen feltöltődöm! Még szerencse, hogy emlékeztem a vámpírvarázsra, különben elszálltam volna a fenébe. — A halállal vívott küzdelem okozta ijedtségtől sokkot kapott, és összevissza fecsegett. — Tuskólábú, ki tudnál húzni innen? Orolandes a nőhöz ment, óvatosan lépkedve a térdig érő, nyúlós felhőben. Aztán a könyökénél fogva felemelte a boszorkányt, kihúzta a madár szárnya alól, és letette. — Ó, köszönöm. Azt a vámpírvarázst az öreg Santer tanította nekem száz éve, és azt hittem, soha nem fogom használni. Azt hittem, már elfelejtettem. A legtöbb helyen már nem is működne. Ó, Landes, úgy megrémültem. — Alaposan kiszivattyúztad a madárkát. Nézd csak meg! — mutatta Tuskólábú. A madárszörny egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a felhőben. Miközben figyelték, eltűnt a felszín alatt. 117

— Nem maradhatunk itt — jelentette ki Tuskólábú. — Még valamelyikünk véletlenül belelép ebbe a lyukba. Egy tollat sem lenne képes megtartani, és lehetetlen megkülönböztetni a felhő többi részétől. Messzire elmentek onnan az utazó viharfelhő meredekebb, északi oldalára.

9. A nordikiak

A harmadik nap reggelén fekete-fehér hegységek szörnyű csúcsai meredtek az égre keleten és nyugaton. — A legészakibb csúcs felé irányítsátok! — rendelkezett Hullámhegy. Tuskólábú belekezdett az időjárás-kontrolláló varázslatába. A Boszorkánymester lehúzott egy ezüst karikát a karjáról, és átkukucskált rajta. Az egyik távoli csúcs halvány, kékes-fehér színben ragyogott. — Ez az. Az a hegy mágiát sugároz — jelentette ki egy idő után. — Hullámhegy… — Igen? — Most kezdem csak megérteni, micsoda vakmerőséggel próbálkozunk — kezdte lassan a varázsló. — Sohasem vágtam még ekkora fába a fejszémet, még fiatalabb koromban sem. — Mit veszíthetünk? — kuncogott Hullámhegy. — Rendes tőled, hogy ezt mondod. Tuskólábú, hogy boldogulsz? — Nem túl könnyen. A ködfelhő kelet felé sodródott. Tuskólábú megpróbálta északi irányban tartani. Délre a felhők elérték az előhegységet, és úgy hömpölyögtek, mint a tenger. Hiába is próbáltak volna felállni. Még Tuskólábú is feladta a kilátástalan küzdelmet. Eleinte nem is volt olyan rossz a nedves piheágyon meglovagolni a folyamatos földrengést. Aztán Orolandes tengeribeteg lett. Életében 118

már kétszer került vad viharba egy hadihajó fedélzetén; de ez még annál is sokkal rosszabb volt. Magát a vihart igyekeztek irányítani. Tuskólábú komor arckifejezése egyáltalán nem tetszett Orolandesnek. A felhő egyes részei meredek gerincekbe és dombokba gyűrődtek; mások leszakadtak és fehér csomókban sodródtak tova. A bicegő mágus egyszer megpróbált felállni és mutogatni valamit, alatta azonban felpúposodott egy felhődomb, és ledöntötte a lábáról. Ezután inkább nyugton maradt. A varázslat-keményítette köd vattaként deformálódott, ahogy nekiütközött a hegység sötét lejtőinek. Orolandes összeszorította a fogait, hogy visszatartsa gyomra ideges remegését. A hajók sohasem viselkedtek így! A többiekhez hasonlóan ő is szétvetett karokkal és lábakkal hevert a felhőn. A ködgomolyag felsiklott a hegyoldalon; lelassult, majd végül a táv felénél észak felé fordult. Az utazás valamivel nyugodtabb lett. Orolandes ellazította feszült izmait. — Legalább a megfelelő irányba megyünk — morogta Tuskólábú. Felállt. — Lássuk, vajon képes vagyok-e… — Azzal döbbenten elhallgatott. Derekáig süppedt a ködbe. És Orolandes is egyre mélyebbre süllyedt. Nem látta a többieket. — Maradj fekve! — üvöltötte Tuskólábú. A Liga titkos nyelvén kezdett kántálni, kétségbeesett hangon sorolta az ismeretlen nyelv szavait. Már a mellkasáig süllyedt, mint a hajóján kitartó kapitány, miközben a felhők Orolandes feje fölött kavarogtak. Elmerült a fehér vakságban. Visszatartotta a lélegzetét és felkészült — ő legalábbis azt hitte, hogy készen áll — arra a pillanatra, amikor kizuhan a felhőből. Túl sokáig tart. Levegőért kapkodott, és rájött, hogy be tudja lélegezni a ködöt. Valahol a feje fölött Tuskólábú még mindig énekelt. Orolandes tudta, hogyha Mirandee-ért kiáltana, akkor megtörné a varázslatot; így azonban nagyon magányosnak tűnt a halál. A fehérség világosszürkébe fordult. A másodpercek kínzóan hosszabbodtak… aztán kemény talajnak csapódott, és felbukott. 119

A hátán feküdt a szilárd, szilárd talajon, a porban, az apró köveken, körülötte a szürke köddel. Felállt, és elkiáltotta magát: — Mirandee! Semmi. — Tuskólábú! Boszorkánymester! — Félt megmozdulni. Az, hogy szilárd talajt érzett a ködben, túl sok volt számára, nem tudta, milyen varázslat eredményeként. És még mindig elvakította a felhő! Aztán egy alak öltött formát a gomolygásban. Egy sápadt, szőke, nagyon szőrös harcost látott. A fegyveres férfi halálos, csendes léptekkel közeledett, szemei idegesen forogtak, próbálva egyszerre' minden irányba nézni. A lándzsáját döfésre készen tartotta. De nem nézett le. Orolandesnek ebben legalább volt tapasztalata. Az idegen első, reá vetett pillantása túlságosan is közelinek mutatta őt, miközben kivont karddal megállt. A harcos álla leesett; megpróbált egyszerre ordítani és döfni. Orolandes félreütötte a lándzsát, és beledöfött a nyitott szájba. Várt. Nem jött több szőke harcos. Végül lenézett az áldozatára. A halott bronzpántokkal megerősített bőrvértet viselt. A lándzsán kívül még egy kard és egy tőr volt nála. A húszas éveinek elején járónak, jól tápláltnak látszott; és egyik dolog sem jelentett túl sok jót. Egy jól táplált nép sok harcost kiállíthat, és nem valószínű hogy egy fiatal katona viseli a legjobb vértezetet. Akár egy jól felszerelt, nagy létszámú csapat is várhat rá valahol… a ködben. Hát persze, köd! — vigyorgott magában Orolandes. A földön lévő felhő csak köd lehet! Tuskólábúnak bizonyára sikerült földre tennie a felhőt, ami még elég szilárd volt ahhoz, hogy megtartsa őket. Ez biztosan megijeszti a harcosokat: sűrű köd, és a hegyoldal tele mágusokkal. Orolandes besétált a ködbe. Rendkívül éber volt. Ebben a fehér vakságban ugyanúgy megölheti a barátait is, akár az ellenségeit. Egy ideig egy kis fa körül ólálkodott. Később két emberszerű árnyat látott, ahogy mozdulatlanul álltak odafent, és… egy ülő férfit? Orolandes csendesen előreosont, majd az egyiket megölte, mielőtt az 120

feleszmélhetett volna. A másik épp elég ideig feltartotta ahhoz, hogy segítségért kiálthasson. Rosszul harcolt… és veszített. A Boszorkánymester nem állt fel. Rosszul nézett ki; mintha magába zuhant volna. Pislogott egyet-kettőt, majd suttogva megszólalt: — Orolandes? — Igen. Hamarosan más harcosok is jönnek, mennünk kell. Megsérültél? — Elmúlt a fiatalságvarázsok hatása. Itt nincs mana. Vidd… — Hol vannak a többiek? — Nem tudom. Nem találod meg őket. Vidd Hullámhegyet! Felfelé. — De… — Felfelé, amíg Hullámhegy nem szól! Gyerünk! — A Boszorkánymester hátrahanyatlott. Orolandes gyorsan lehajolt és elválasztotta a koponyát és annak hámját a Boszorkánymester csontos vállától. A kidíszített koponya úgy nézett ki, mint egy szánalmas játékszer; semmi élet nem volt benne. A hóna alá vette, és csendes, lopakodó futással elindult a ködben. A nordiki harcosok meghallhatták a halálsikolyokat. Meg kell találnia Mirandee-t. A Boszorkánymester csukott szemmel pihent. Testét horzsolások, zúzódások borították, a válla kificamodott, azonban most a kora bénította meg. Hidegség szivárgott a csontjaiba. Fém csendült. Kinyitotta a szemét. A nagy varázslatok elhagyták őt ezen a holt helyen, de legalább egy apró mágia megmaradt. A nyelvkészség nem nagy, kirívó varázslat. Néhány nyelvet meg tudott tanulni mágia nélkül is. Azonban a készség hasznosítható. — Ne öljetek meg! — szólalt meg a Boszorkánymester nordik nyelven. A veretes bronz vértet viselő férfi válaszolt: — Nem teszek ilyen ígéretet. Tényleg olyan nyápic vagy, mint amilyennek látszol? Akkor hogyan ölted meg az embereimet? — Az a harcos ölte meg az embereidet, akit azért fizettünk, hogy megvédjen minket… aztán elmenekült. — Írd le, hogy néz ki! 121

Ha Orolandest elfogják, így is, úgy is meg fogják ölni, gondolta a Boszorkánymester. Pontosan megadta Orolandes ismertetőjeleit, majd hozzátette: — Ő az egyetlen köztünk, aki tudja, hol van elrejtve a kincs. — Miféle kincs? — Az isten egy istenen belül — közölte a Boszorkánymester. Ha a kincset akarják, Orolandest élve fogják el… talán. Megér egy próbálkozást. — Ez a kincs roppantul értékes számunkra. Mi, varázslók mindnyájan óvjuk őt. — Hányan vagytok? — Én, egy Tuskólábú nevű sánta illető, meg egy nő, Mirandee. — És a koponya. Szánalomra méltó, gondolta a Boszorkánymester. — Itt nem tudunk ártani nektek. — Tudom. Állj fel, vagy elvágom a torkodat! Hosszú és fájdalmas folyamat volt, de a Boszorkánymester lábra állt. A bronzvértes férfi utálattal figyelte. — Nem leszel képes egyedül járni — jelentette ki megvetően. Kiáltott egyet, mire két harcos vált ki a ködből, Tuskólábút közrefogva. A varázslónak vérzett az orra. Ez tűnt az egyetlen sérülésének, mégis olyan volt, mint az az ember, aki minden reményt elveszített. — Támogathatjátok egymást — utasította őket a bronzvértes. — Ne hátráltassatok! Ti még azért éltek, mert nem váltatok terhemre. A harcosotok viszont eléggé kellemetlen számunkra, így meg fog halni. A fehér köd lágyan körülvette őket, ahogy az útjuk lejtőssé vált. A nordikiak bizonytalannak látszottak az útvonalat illetően. Talán eltévedtek. Ez lassította őket, és ez jó volt, mert a varázslók csaknem belepusztultak abba, hogy lépést tartsanak velük. Tuskólábú részben vonszolta a Boszorkánymestert, részben cipelte. Nehezen bicegett torz lábán. A Boszorkánymester próbált beszélni vele, de azon nyomban egy lándzsanyél koppant a könyökén. Úgy égetett, mint a pokol. — Csak a mi nyelvünkön beszélhetsz, hé! Nem szeretném, ha megátkoznál minket! 122

— Az átkok itt nem működnek — válaszolta Tuskólábú fáradtan. — Tudjuk. Biztosak vagyunk benne, de azért nem ajánljuk, hogy kipróbáld! Megértetted? Tuskólábú bólintott. Mogorva volt, fáradt és kimerült. A Boszorkánymester nordik nyelven szólt hozzá. — Jó kis landolás. Nemi hittem volna, hogy túlélem. Úgy tűnt, Tuskólábú nem fog válaszolni. Aztán mégis. — Leraktalak benneteket, ahol tudtam. Azt hittem, jól sikerült, amíg ezek fel nem tűntek. — Ez még mindig jobb, mintha nem sikerült volna időben lehoznod. Kissé kínos egy felhőn utazni, amikor elfogy a mana — felelte a Boszorkánymester nordikiul. A vezető termetes férfi volt, elég erős ahhoz, hogy a bronz vértezet súlyát fel se vegye. Szakállába ősz szálak vegyültek, és egy régi sebhely dísztelenkedett az egyik szeme fölött. Nem úgy nézett ki, mint akit érdekel, hogy a foglyai élnek-e, vagy meghalnak… mostanáig. Nyíltan rábámult a Boszorkánymesterre. — Ti tényleg egy felhőn érkeztetek? — Csaknem ezer mérföldet tettünk meg azon a mozgó viharfelhőn, Tuskólábú időjárás-varázslatának köszönhetően. — Milyen érzés? A Boszorkánymester elnyomott egy megkönnyebbült sóhajt. Mirandee szabad maradt. Különleges tehetsége megóvta őt, legalábbis ez idáig. Orolandes? Csak reményük lehetett, és erősen reménykedhettek, mivel a harcosnál van Hullámhegy. Azonban Tuskólábú és a Boszorkánymester csupán arra számíthattak, hogy a vallatás után megölik őket. Hacsak nem kötnek üzletet, amely újdonsült értékükön alapul. — Képzeld el a legfényűzőbb ágyat, amiről valaha is hallottál — kezdte a Boszorkánymester. — Nem olyan ágyat, mint amikben aludtál már, hanem mint amik a legendákban szerepelnek. A felhőanyag lágyabb. mint a… Közvetlenül mögötte a sűrű ködben egy hang szólította. — Orolandes! 123

A harcos hevesen megperdült. Magasra tartott karddal, reménykedve megszólalt: — Mirandee? Lehet, hogy ezóta már elkapták a nőt… — Nem, elkerültem őket. Éppenhogy. Köd borítja el az elmémet, és ez rosszabb, mint ez itt körülöttünk. Merre van a legközelebbi hegy? — Mi lett a többiekkel? A boszorkány a fejét rázta. Bőrruhái megviseltek voltak, de Mirandee nem bánta; mégsem tűnt gyűröttnek. — Itt nem tudunk varázsolni — motyogta. — Mérföldeken át nincs körülöttünk semmi, csak csatamezők. Gondolod, hogy kiszabadíthatod őket segítség nélkül? Vagy megtanítasz a karddal bánni? — És mit teszünk aztán? — Kitörünk ebből a holt térségből. Felfelé. Ha Hullámhegy el tud vezetni minket az „isten egy istenen belül”-ig, egyszerűen csak odavarázsoljuk a többieket. A nő megfogta a koponyát mindkét kezével; a haja Orolandes arcát érintette. — Nem néz ki túl jól — jegyezte meg Mirandee a koponyát tartva. — Ez tréfa volt? A boszorkány felnevetett. — Szegény Hullámhegy. Szíjazd a vállamhoz, jó? Hagyd a karjaidat szabadon! Nem, komolyan gondoltam. Úgy értettem, hogy már valóban meghalhatott. Ismét rá kell mondanom a megújító varázslatot… Orolandes? Emlékszel Hullámhegy valódi nevére? — Így hirtelen nem jut eszembe. Ez nagyon felbosszantotta a nőt. — Próbálj emlékezni! Nem tudjuk feléleszteni a valódi neve nélkül. — Rendben. Majd próbálok. A szél arra fúj — kezdte Orolandes —, és arra haladt a felhő is, a hegyek felé. Északra. Így mi keletre megyünk. Orolandes nem szerette Hullámhegy érintését: száraz, halott csontot és csak a halál szagát érezte rajta. Határozottan utálta a koponyát a boszorkány füle mellé szíjazni. 124

— Miért nem rakjuk a csomagba? Biztonságosabb lenne — próbálta rávenni Mirandee-t. — Gondolj rá úgy, mint a szövetségesünkre! A hozzáállásnak nagyon nagy a szerepe a mágiában, szerelmem. Készségesebben éled fel, ha én itt várom a tanácsait. — Mirandee szerelmesen a harcosra mosolygott, miközben a koponya a vállán vicsorgott. Túl sötét lett a hegymászáshoz, éppen, mielőtt elkezdték volna. Félhomályos erdőben táboroztak le. Mirandee apró kristálygömbje összetört a zuhanásban, így egy kis időt eltöltöttek a kristály szilánkjainak és cserepeinek kirázásával a pokrócokból és a csomagból. Az éj folyamán a köd szemcsés hóvá alakult. A kemény talaj miatt zsibbadtan, elgémberedve ébredtek, dacára a pokrócoknak. A hideg eloszlott, ahogy felfelé haladtak, de Mirandee könnyen elfáradt. A haja újra fehér lett. A boszorkány kemény tempót diktált. Délre a köd fölé értek. Mirandee amellett érvelt, hogy másszanak fel a legközelebbi csúcsra. Azonban, még ha Hullámhegyet sikerül is feléleszteniük, újra le kell majd ereszkedniük; nem esett az útjukba a púpos gerincű, mágikus hegy. Mirandee végül feladta az álláspontját, s talán egy kicsit meg is könnyebbült ettől. Északnak tartottak, egyre felfelé. Kapaszkodniuk kellett a meredek részeken. Hóból facsartak vizét. Néha láttak élelmet is, de nem fértek hozzá: egy hegyi kecskét, egy kis mackót, ami elcsoszogott, ámbár Orolandes gúnyosan kiáltozott rá. Orolandes egy íj és egy nyíl után áhítozott; majd letelepedett, hogy egy dárdát készítsen, némi kötelet felhasználva, amellyel hozzákötötte a kardját egy egyenes suhánghoz. Nem beszéltek sokat. Titkon mindketten szomorúak voltak, s ezt a szomorúságot némán viselték… de Mirandee érezte, hogy szerelme szégyelli magát a társai elhagyása miatt. Mivel Mirandee a varázsereje mellett most a fiatalságot is elvesztette, két dolog miatt is szenvedett. Orolandes meg akarta vigasztalni. Nem tudta, hogyan tegye, de a nő a szándékot is értékelte.

125

Így telt az idő, amikor is a harmadik nap végén, naplementekor Orolandes egy jávorszarvast pillantott meg. Elég nagynak tűnt ahhoz, hogy egy falu is jóllakjon belőle, azonban Orolandes szerint épp a kettőjük mérete. Megindult a szarvas felé, hogy becserkéssze, és próbálva meghatározni a szélirányt. A szarvas. miközben a ritka hegyi füvet legelte, egyik szemével állandóan a veszélyt kutatta. Aztán egészen véletlenül Orolandes felé fordult, és otthagyva a füvet elindult az irányába, mereven bámulva egyenesen előre… Mirandee hangja ijesztően hangosnak hatott a lélegzetét is visszafogó vadásznak. — Megbűvöltem. Meg tudod ölni? A szarvas nyugodtan várta, hogy Orolandes elvágja a nyakát. A harcos megtette, s úgy érezte magát, mint egy gyilkos. A kard meglepően könnyen szelte át a torkot és a gerincet. Egy varázskard… — Jó lenne tudni a nevét — szólalt meg Mirandee. — így kénytelenek vagyunk valaki más mágiájára hagyatkozni, valahányszor használjuk a kardot. A boszorkány lángra lobbantott egy nagy szikladarabot. mielőtt Orolandes befejezte volna az állat feldarabolását. A nő haja félig fekete volt, félig fehér. És miközben ettek, a nő vállán megszólalt a kidíszített koponya: — A varázslók évtizedeket töltenek el azzal, hogy egymás valódi nevét megtalálják, görög. Megáll az eszem, hogy te két ízben is hallottad elhangzani az én nevemet, és egyszerűen elfelejtetted! Nem, Mirandee, nem fogom elárulni neked. Éppen elég, hogy a Boszorkánymester és Tuskólábú úgy rángathat, akár egy bábut. Te már túl sok lennél. — … a legnagyobb madár, ami valaha is élt. Azt hittük, hogy ezek már mind elenyésztek. Egyszer csak megjelent, és zuhanórepülésben lecsapott Mirandeere. A Boszorkánymester hangja vékonnyá és sipítóvá vált, és szünetet tartott, amíg levegőt vett… a levegő, amely forróbb volt, mint a pokol levegője, felforrósította a torkát. Nem számított. Hallgatták.

126

— A karmai mint nyolc görbe kardpenge. A 'szeme akkora, mint a pajzsod, Poul… A szauna egy nagy föld alatti helyiség volt, izzó falécekkel a közepén. A négy fal mentén padok húzódtak, két szinten; és hála az isteneknek, a Boszorkány.. mester az alacsonyabb, hűvösebb szinten hevert. Szeretett volna a földön ülni, de nem kívánta megsérteni ezzel a nordik szokásokat. A falu több mint kétszáz lakost számlált, s ennek fele ebben az izzó helyiségben tartózkodott, elég izzadságot kibocsátva ahhoz, hogy egy tekintélyes méretű folyót megtöltsenek. Mindannyian teljesen meztelenek voltak: férfiak és nők, nagyobb gyermekek és olyan idős emberek, akik nem tudtak járni segítség nélkül; néhány jégóriás szolga — valamennyien két és fél méter magasak — ült az alacsonyabb padokon, fejük így is a plafont verte. A Boszorkánymester sok különös népet látott már élete során. Tudta, hogy az emberi szokások mennyire különbözőek. Elrejtette meglepetését a szauna láttán, és csak némi félénkségét mutatott, hogy megmutassák a teendőket. Amikor Poul elmagyarázta, hogy izzasztják magukat, és ily módon megőrzik az egészségüket, a Boszorkánymester csak bólogatott. Tuskólábú nagyot röhögött, amikor a Boszorkány- mester erről beszámolt neki. (Tehette, mivel akkor épp egyedül voltak. ) A Boszorkánymester ezt akkor nyugtalanító jelnek vélte. Az orvostan a mágia egyik ága. Vedd ki a mágiát az orvostanból, és mi marad? Ez? Nem lett volna ember, ha nem mutat némi kényelmetlenséget. És ez az idegenebbnél is idegenebb volt, látni ezt a sok meztelen férfit és nőt összezárva egy tömegben, patakokban izzadva, és ezt mindegyikük természetesnek veszi! És mind gyakrabban valaki felugrik és elrohan a folyó felé. Tíz perccel 'később visszajön, és ha elhaladtában hozzáér az emberhez, a bőre olyan hideg, mintha napok óta halott lenne. Kitüntető tisztelettel viseltettek a Boszorkánymester felé, és csak rajta állt, hogy ezt kihasználja. — Ó. Hullámhegy volt a leggonoszabb ember, akit valaha is ismertem. Egész falvakat gyilkolt le, és nem karddal rontott rájuk, hanem titkon, elnyerve a bizalmukat. Zombi szolgákat adott el nekik, 127

azokat a halottakat, akiket az előző faluban gyilkolt meg, majd megelevenítette azokat, és jó troli szolgák külsejében bocsátotta őket áruba. Aztán egy éjjelen a trollok késeket ragadtak, és… Egészen más volt a helyzet három éjszakával ezelőtt, amikor Harric fogolyként hurcolta magával a két varázslót Vendhabn faluba. Vendhabn jórészt kőházakból állt, a meredek, csúcsos tetejű házakon apró ablakok sorakoztak a döngölt földutcák mindkét oldalán, amelyek úgy kanyarogtak, mint a tehéncsapások — amik valaha voltak. Sima emberi lakóházak voltak, méretben tőlük csak a falu közepén álló nagy csarnok különbözött. A Boszorkánymester kábult volt a kimerültségtől és a hirtelen rátört öregedéstől, és Tuskólábú sem volt egészen éber, de mindketten felfigyeltek a csarnokra. Félelmetes építmény volt. Roppant kőtömbökből készült. Az ajtó öt és fél méter magas volt, egész fatörzsek alkották… és rendkívül réginek hatott. Biztosra vették, hogy ezt a jégóriások építették. Az éj sötét volt és még ködösebb. Senki sem járt a közelben. A Boszorkánymester örült ennek: nem szívesen mutatkozott volna a gúnyolódó csőcselék előtt. A bronzvértes, Harric nevű férfi a nagy csarnok melletti épületbe vezette őket, ami nyilván a börtön lehetett: egy nagy kunyhó, amely ugyanolyan nagy volt, mint a kolosszális méretű nagycsarnok, egy magányos helyiség, öt méter magas tetővel, melyet újabb keletű kő válaszfalak osztottak fel. Apró szobáinak ajtaján kicsi ablakok sorakoztak. Kívül egy bütykös kezű, magas, nyakigláb harcos állt őrt. A Boszorkánymester túlságosan kimerült volt mindenhez, csak leroskadt szalmaágyra és megpróbálta visszanyerni a lélegzetét. Ahogy Tuskólábú aggódva hajolt fölé, szinte fizikai fájdalmat érezve, hogy képtelen mágikus gyógyításra. A Boszorkánymester pár szót zihált. — Le kell kötni a figyelmüket! Később, azon az éjjelen felébredt; azonban Tuskólábú nem vette észre. Az őr és Tuskólábú közel húzódtak az ajtóban lévő ablakhoz. Tuskólábú a sűrű felhőn való szerelmeskedés fortélyairól mesélt az őrnek, mintha ő maga csinálta volna… pontosan úgy, ahogy 128

féltékenységben égő képzelete lefestette azt. Valószínűleg nem a Boszorkánymester fülének szánta. Reggel valamivel erősebbnek érezte magát. Evett egy kis kenyeret és ivott egy kevés mézsört. A tegnap esti őr igen barátságosnak tűnt, és egy kicsit még tartott is a foglyaitól. Poul, a Felhőkarcoló néven mutatta be őt Tuskólábú. A varázslók csendesen beszélgettek a szalmaágyon. — Inkább lennénk vendégek, mint foglyok — jegyezte meg a Boszorkánymester. — Mik az esélyeink? — Lehetséges. Elbeszélgettem Poullal tegnap este. A gyilkosságokat Orolandesre fogtam. Ha elkapják, majd közlöm, hogy hazudtam. Úgy tűnik, mintha az ő foglyai lennénk. — Ha elkapják Orolandest, hiába strapáljuk magunkat. Azt a benyomást szeretném kelteni, hogy a vendégszeretetüket természetesnek vesszük. Meg sem fordul a fejünkben, hogy egy erre tévedt varázslónak, akár el is vághatják a torkát… — Már késő. Kérdeztem erről Poult. Nem tud megvédeni minket. Családfő, de csupán egy szavazata van a tanácsban. — Ez kínos. — Hogy van ez? Te csak egy szeretetre méltó, bizakodó öregember vagy, én meg a te ex-tanoncod, aki csak azért él, hogy gondoskodjon rólad. Még megáll' hat a szíved, ha arra gondolsz, hogy a házigazdáink rosszat tesznek velünk. Ha valaki esetleg meggondolatlanul szóbahozná a dolgot… — Hát bizony, ez így van. Jó. Most segíts fel! Ránehézkedett a vörös bőrű ember vállára, és kinézett a kicsi ablakon. Férfiak és nők jártak odakinn, meglehetősen könnyedén öltözve ebben a hidegben, kikerülve a pocsolyákat és a félig olvadt hófoltokat. Két fagyóriásasszony haladt el egy rúddal a vállukon, melyen egy nyúzott ökröt cipeltek. Mindkettőnek nagyon fakó bőre és fehér haja volt, noha fiatalnak tűntek, és úgy két méter körüliek, vagy valamivel magasabbak lehettek. A Boszorkánymester Poulra, a fiatalinas termetű nordik őrre pillantott, és a szeme sarkából látta, hogy

129

Tuskólábú a fejét rázza; semmi értelme azon spekulálni, vajon Poul részben jégóriások leszármazottja-e. — Nem szükséges beszélni a szövetségesünkről, Hullámhegyről. Túl hátborzongató — vélte a Boszorkánymester. — Helyes. De a párbajról mesélhetsz, az jó történet. — Remek. Szóval te az öregember hű tanonca vagy, és még csak meg sem fordult a fejedben, hogy elhagyd a hátralévő éveiben. Ha sikerül meggyőznünk őket erről, levehetik rólad a köteleket. És ha lehetőség adódik, fuss! — Szó se lehet róla! — Komolyan gondolom. Én már kiestem a játékból. Tessék… — A Boszorkánymester leemelte az ezüst karperecet az alkarjáról. — Ez elvezet a hegyhez. Mirandee is oda igyekszik, s vele lesz Orolandes meg Hullámhegy. — Jól van — bólintott Tuskólábú. Hazudott. Visszatámogatta a Boszorkánymestert a szalmához, hogy pihenjen. — A szaunát tíznaponként használjuk — magyarázta Poul, a Felhőkarcoló. Poul a padok egyik felsőbb állványán helyezkedett el. Hatalmas nagy lábait magasabban támasztotta meg, mint a fejét, egy e célra szolgáló tartóoszlopon. — Mindig melegen tartjuk. Ha valaki félig megfagyva érkezik haza, gyorsan fel tudjuk melegíteni. — Azt elhiszem. — Aztán meg, a szauna elősegíti a gyors szülést. Meglepődnétek, ha tudnátok, milyen sok gyermek született a szaunában. — Egyáltalán nem. Én magam is mintha újjászülettem volna. — Mártózzunk meg újra a folyóban, vagy elég volt már? — érdeklődött Poul. A folyó jeges volt; a Boszorkánymester tudta, hogy megállíthatja a szívét. De ismét szakadt róla a veríték. — Igazán, kivettem annyit az élvezetből, amennyit el tudok viselni — biztosította az őrt. A lehűtő helyiség közvetlenül a szauna mellett állt. Tömve volt. A nordikok általában félórányit pihentek itt, aztán mentek… azonban

130

ezen a napon maradtak. Miközben a Boszorkánymester lemosta magát, megpróbálta meghallani, mit mesél nekik Tuskólábú. — Egyikünk sem elég öreg ahhoz, hogy emlékezzen, milyenek az istenek — kezdte a sánta varázsló. — Még a barátom, a Boszorkánymester sem. Hogy ízlett a szauna, Boszorkánymester? A Boszorkánymester visszamosolygott rá. — Páratlan élmény volt. — Elvette a szótlan fagyóriás asszonytól a felé nyújtott törölközőt. A nő egy másikkal megtörölte a hátát. — Azért ismerünk pár érdekes legendát — folytatta Tuskólábú. — A jó Dyaus-pita isten embernőket tartott a háremében. A legtöbbjük szomorú véget ért. Az egyik ragaszkodott ahhoz, hogy az isten az igazi alakjában jelenjen meg előtte… és ez valószínűleg hiba volt. — A Boszorkánymester emlékezett arra, hogy a Tuskólábú mellett ülő, kellemes idomú, fiatal lány nem más, mint Harric húga. Helyes. Ha Tuskólábú meg tudná békíteni a bronzpáncélos harcost… Egyszer természetesen elérkezett a gyűlés napja is. A délelőtt közepén Harric elővezette őket. Egy kicsit mulatságos volt látni a falusiak zavarát, amikor meglátták Harric zsákmányát: egy nyomorékot és egy gyenge öregembert. A mágusok udvarisin válaszoltak a feltett kérdésekre:. próbáltak úgy viselkedni, mintha vendégek lennének, nem pedig foglyok, és reménykedtek, hogy nem nézik emiatt őrültnek őket. Harric visszadugta őket a cellájukba, majd dühösen elviharzott, a falusiak pedig folytatták a munkájukat. A gyerekek ott maradtak. Talán százan, vagy még többen is lehettek, mindenféle korosztályból. Először csak bámultak. A varázslók elkezdtek beszélni hozzájuk. Erre közelebb húzódtak. Itt is, ott is feltűnt egy-egy, idősebb testvére nyakában ülő kisgyerek. Hátul néhány fehér bőrű, fehér hajú fiú és lány állt, mint a fák a cserjék között. A Boszorkánymester és Tuskólábú egymást váltották az ablaknál, hogy meséljenek a sárkányok csatáiról, a mágikus háborúkról, az ősi királyságokról, és az idegen, félemberi népekről… Leszállt az este, és a legtöbb gyerek eltűnt, hogy megvacsorázzon. Azok számára, akik maradtak, a Boszorkánymester megpróbálta 131

megismételni azt a varázslatot, amit a prissthili kocsmában alkalmazott a vendégek szórakoztatására. A sötétben a színek még mélyebbek voltak, úgy néztek ki, mintha a sarki fény szállt volna a földre. A gyerekek imádták. Másnap reggel egy csoport dühös szülő várt rájuk. A Boszorkánymester teljesen kimerült. Kénytelen volt Tuskólábúra bízni, hogy foglalkozzon velük. Becsukott szemmel feküdt a szalmazsákon, úgy hallgatta a nordikiak dühös, és Tuskólábú sértődött hangját. Azon gondolkodott, hol ronthatták el. — … hogy varázslók legyenek? Az én fiam aztán nem… — … teljesen megszédítik a gyerekeinket… — … jobban tennétek, ha először a mi szokásainkat tanulnátok meg… — … nem képesek odafigyelni a munkájukra, mióta telebeszéltétek a fejüket ezekkel a… Elérkezett a déli étkezés ideje, és egyedül maradtak. — Nem sokat lendítettem az ügyön, igaz? — kérdezte a Boszorkánymester szánalmasan. — Nagyon nagy bajban vagyunk? Tuskólábú azonban inkább gondterheltnek tűnt, nem pedig aggódónak. — Nem olyan nagyban, mint azt hiszed. Rávettem az egyik öregasszonyt, hogy mindannyiuk nevében beszéljen. A Gyűrűhordó anyját. — A Boszorkánymester nyelvérzéke alapján kikövetkeztette, hogy a Gyűrűhordó a gyűlés vezetője, gyakorlatilag a polgármester. — Olgannának hívják. Boszorkánymester, nagyon sok szülő örül annak, hogy érdeklődést keltettünk a gyermekeikben valami iránt. És a gyerekek természetesen mind a mi oldalunkon állnak. — Az istenek nevére, mi bajuk van ezeknek az embereknek? — A mágiát mindig a nordikiak ellen használták, sohasem az érdekükben — hervadt le Tuskólábú arcáról a mosoly. — Nekik nincs varázserejük. A meséikben a bátor nordiki harcosok mindig gonosz mágusok ellen küzdenek. Győz az igazság, és nincs több mágia. — Aha.

132

— Úgyhogy a gyerekek most állandóan a fagyóriásokat zaklatják munkájuk közben, és a saját dolgaikkal sem törődnek. Mágiát akarnak. És csak a fagyóriások rendelkeznek mágiával. — Tuskólábú leheveredett a szalmazsákra. — Rájöttem egy-két dologra. A fagyóriásoknak valóban volt egy Roze-Kattee nevű istenük, és az ő ereje állt ellen a nordikiaknak több mint száz évig. Aztán az istenek hatalma megszűnt, és a nordiki vérbarbárok legyőzték a fagyóriás harcosokat. — Szóval ez legalább igaz. Mit hallottál még erről a Roze-Kattee-ről? — Olganna nem mondta el, mit tett ez az isten a nordiki seregekkel. Szerintem elfelejtették. Talán soha nem is tudták. Ja, igen. Tudod, mi az a vérbarbár? — Nem ugrik be semmi. — A vérbarbár teljesen elveszíti az öntudatát csata előtt. Habzik a szája, szétharapja a pajzsát, ráront az ellenségre, és addig harcol, amíg darabokra nem szedik. Nem érzékeli a sebeket, még a halálos sebeket sem. Azt szeretném tudni, hogy voltak-e a nordikiaknak vérbarbárjaik, mikor kiűzték őket a Termékeny Félhold területéről? — Igen. Rengeteg törzs átvette ezt a technikát, ahogy egyre nehezebb lett zombikat szerezni. — Nos, a nordikiak nem alkalmaztak vérbarbárokat egészen az utolsó csatáig. Olganna legalábbis ezt mondta, és a többiek is mind helyeseltek. — Mulatságos. Kíváncsi vagyok, miért… a Szerelem és Őrület Istene? — Én is erre gondoltam — bólogatott Tuskólábú hevesen. — A nordikiak nem tudtak harcolni, mert Roze-Kattee nem hagyta, hogy a nordiki vérbarbárok elveszítsék az érzékeiket. Még valami. A fagyóriások még most is imádják Roze-Kattee-t. — Micsoda? Hiszen rabszolgák! — Érdekes, ugye? Megették az ételüket, és félretették a kosarakat.

133

— Belegondoltál már, mi történik ezzel a néppel, ha Mirandee-nek és Hullámhegynek sikerül visszahozni a mágiát a földre? — szólalt meg végül a Boszorkánymester. — Harcosok — vonta meg a vállát Tuskólábú. — Igen, igen… Közben le kell csillapítanunk valahogy a felhergelt szülőket. — Változtathatunk a hangvételen. Vannak történetek, amelyekben a mágiát valóban gonosz célok érdekében használták fel. Hullámhegy zombijai, Glirendree, a démonkard, és a halottak felélesztése az Acheron elleni háborúban. — Ez segíteni fog. Mit szólnál egy mágia-műsorhoz? — Mihez? — Zökkentsük ki a gyerekeket a kerékvágásból. És a felnőtteket is. Biztos vagyok benne, hogy ki tudunk találni valamit. — Talán. Megkérdem Olgannát, mit gondol róla. A műsornak hatalmas sikere volt. A Boszorkánymester halottakat idézett meg: fantazmákat, amelyeket Tuskólábú mozgatott a gondolataival. Tuskólábú olvasott az elmékben, és megmondta, mi van az elé hozott bezárt ládákban. A Boszorkánymester jósolt, némi indiszkrécióhoz folyamodva persze. Ám még akkor is a cellájukban voltak, amikor eljött a közös szauna napja. A Boszorkánymester a fapadon hasalt, miközben körülötte halk beszélgetés morajlott. …egy járványt küldött, ami a legtöbb imádóját megölte… Öklei a száraz földet súrolták. Miért? Szűkmarkúak voltak az áldozatok… érthető. Baal minden elsőszülött gyereket elvett… A pad keményebb volt, mint a felhő, és meztelenül feküdt rajta, de a levegő kellemes volt, meleg. és átjárta a fa és a füst kellemes illata. Emberek háborújaként kezdődött… végül már az egész pantheon részt vett benne, mindkét oldalon istenek harcoltak… puszta unaloműzésből. Persze, az istenek is civakodtak egymás között, de az unalom miatt kezdtek el harcolni… két várost töröltek el a föld színéről, mielőtt… Tuskólábú még mindig az istenekről mesélt. A Boszorkánymester elszunyókált. Leginkább félelemből imádták őket. Egyébként miért… 134

Az egyik mondat felkeltette a Boszorkánymester figyelmét, és elűzte az álmot a szeméből. Felült. Jól érezte magát, jobban, mint az elmúlt napokban bármikor. — Nincs ebben semmi rejtélyes — magyarázta Olganna Tuskólábúnak. A nő haja fehér volt és vékonyszálú, termete alacsony, bőre ráncos és aszott, de még mindig úgy nézett ki, mint aki képes megmászni egy hegyet. A hasán mély ráncok tanúskodtak nyolc fiának és tizenegy lányának megszüléséről. — Egyszerűen elpusztultak volna, ha nem szolgálhatják isteneiket. Az őseink természetesen mindegyiket megölhették volna, de minek? Ez a Roze-Kattee nem segített rajtuk. Hagyjuk, hogy a saját útjukat járják. A Boszorkánymester kiegyenesedett ültében. Úgy tűnt, senki sem találja furcsának, hogy elszunyókált. — Kíváncsi lennék, miért ilyen hűségesek — töprengett Tuskólábú. — Hát, egyszerűen csak ilyenek. Vagy csökönyösek — válaszolta Olganna. Úgy látszott, nem vette észre, hogy két fagyóriás, egy nő és egy férfi a helyiség távolabbi végében szárítkozik. — Egyszer, mielőtt megszülettem, és egyszer az életem során elegünk lett abból, hogy olyan sok időt vesznek igénybe az ünnepeik. Az én időmben volt egy búzamező, amit le kellett aratni. Elhalasztottuk az ünnepségüket. Azonnal abbahagyták a munkát, minden munkát, amíg meg nem gondoltuk magunkat. Szűkös tél volt. — De nem találjátok ezt különösnek? A régi mesék mind arról szólnak, hogyan sújtanak le az istenek a halandókra, akár tévedésből, akár tréfából, akár csak büszkeségből. Az imák és áldozatok néha valóban csak „kenőpénzek” voltak egy kegy teljesítéséért, de általában azt a célt szolgálták, hogy az istenek békén hagyják az embereket: ne legyenek áradások, járványok, villámlások. Mit tett Roze-Kattee a fagyóriásokért? — Ezen már én is gondolkodtam — ráncolta a szemöldökét Olganna. Körülnézett… Akár apa és lánya, nagybácsi és unokahúg, férj és feleség is lehettek; annyira nem különbözött az életkoruk. Fehér haj, sápadt bőr, jégszínű szemek, kétméteres, vékony test: nagyon hasonlítottak egymásra. 135

Együtt üldögéltek a nordikiakkal, a szauna mindenkit egyenlővé tévő stílusának megfelelően, élvezték a hőség elmúlása utáni békét. Olganna átkiáltott hozzájuk, valószínűleg az egész falu hallotta. — Gannik, Wilf, miért szolgáltok még mindig egy olyan istent, akit századok óta senki sem látott? Az idős férfi elfintorodott. Nem azért jött a szaunába, hogy keresztkérdésekre válaszoljon. De az egyenlőek között is vannak még egyenlőbbek, és Olganna fia a Gyűrűhordó, a gyűlés vezére. A mellette ülő sápadt fiatal nő nem sokat segített, úgy nézett Gannikra, mintha ő is a válaszra várna? A férfi vállat vont. — Azok, akik nem imádják, nem házasodhatnak, nem szerethetnek, és őket sem szeretheti senki — válaszolta. — Mindig is így volt. Ha valaki egy hosszú és sikeres élet után elveszti a hitét, akkor a felesége elhagyja, a gyerekei nem szólnak hozzá, senki sem segít neki, mikor beteg és gyenge. Ha Roze-Kattee a szemöldökét ráncolja egy férfira, akkor az impotens lesz; ha egy nőre, akkor annak a szeretője lesz impotens. Ezt hamarabb tudtuk, mint mielőtt ti idejöttetek volna élni. Tuskólábú jól tette, hogy az istenekről mesélt, gondolta a Boszorkánymester. Most már tudjuk a választ. Roze-Kattee ereje az elvételben van. Elveszi a vér-barbár őrültségét, és a szerelem képességét a hitetlentől. De ha maga az isten impotens évszázadok óta… A Boszorkánymester rémülten gondolt arra, hogy ez egyáltalán nem számít. Évezredekig csak a kiválasztottaknak lehettek gyerekeik. RozeKattee teremtette a fagyóriásokat, csak azért, hogy hűségesek legyenek hozzá. Miközben mindez átvillant az agyán, Olganna elégedetten biccentett Gannik felé. Ennyi elég volt neki. — Az unokahúgom azt mondta, hogy Roze-Kattee-t keresitek — fordult Tuskólábú felé. A Boszorkánymester elfintorodott. Csak a tudást keressük — válaszolta Tuskólábú. — És-miért is ne? Roze-Kattee talán az utolsó élő isten, a 'mágus számára pedig a tudás 136

hatalom. Általában. Ez alkalommal tévedtünk. Elvesztettük a hatalmunkat — tette hozzá bánatosan. Úgy tűnt, a két fagyóriást ez már nem érdekli. A rabszolgák azonban mindig jól tudtak színlelni.

10. Az utolsó isten barlangja

A hegylánc szaggatott háta könnyebb útnak bizonyult, mint Orolandes hitte volna. A hegység öreg szikláit gömbölyűre koptatta az idő, a kevéske termőtalajon itt is, ott is felütötte fejét a fű. Az égre törő csúcsok mind délen, a hátuk mögött meredeztek. Mirandee haja fehér maradt, de ez nem csökkentette a nő erejét. Az utazás azért rendelkezett a maga nehézségeivel. A csizmáik teljesen elkoptak, és fél napot kellett azzal elvesztegetniük, hogy agymegigézett nyulak bőréből újakat készítsenek. Menet közben Hullámhegy gondoskodott a szórakozásukról. Mivel nem kellett levegőt vennie, a varázsló egész úton arról beszélt, hogy valaha milyen könnyedén utazhattak a mágusok, és hogy mennyire nem volt szükségük arra az óvatosságra, amire ők most rákényszerültek a biztonságuk érdekében. Az élettörténete legyőzött ellenfelek hosszú sorából állt, és mindezt a maga részletességében kellett végighallgatniuk, míg Mirandee meg nem fenyegette a koponyát, hogy kiveszi a nyelvét. — Miért kell ennyit fecsegned? — követelte a nő. — Sohasem volt szükséged társaságra, míg abban a megerősített kastélyban éltél. — Ó, kedvesem, ez a Boszorkánymester hibája. Harminc évig süket voltam, vak és néma. A helyemben te is szívesen beszélnél. Hamarabb is életre kelthetett volna, ha még a csata előtt megmondod neki az igazi neved — jegyezte meg Mirandee, mire Hullámhegy szárazon felnevetett. 137

Ám aznap éjszaka felébresztette a nőt. — Kranthkorpool. Kranthkorpool az igazi nevem. Csak a biztonság kedvéért. Hat napig tartott az út. A legutolsó pár mérföldet tették meg a legkönnyebben, egy szelíden lejtő hegyoldalban. Mirandee haja úgy változtatta a színét, mintha ködfelhők úsznának el előtte. Késő délután felé járt az idő. A lejtő a végén sokkal meredekebb lett, míg végül egy szakadékba torkollott. — Hullámhegy! Erre kell menni? — Igen! Vigyél le minket, görög! — Hullámhegy teljesen izgatottnak tűnt. Orolandes hátraintette Mirandee-t. A sziklafal peremén állva vizsgálgatta a terepet, próbálta húzni az időt. Körülbelül tíz métert kellett megtenniük lefelé. A sziklafal befelé dőlt, így nem láthatta a felszínét. A fal valószínűleg két fázisban képződhetett, lávafolyamok révén. A párkány hat méter magas és tizenvalahány méter széles volt, egy lekerekített szürke kőtömb alkotta. Három méter lefelé, aztán még hét a talajig. A sziklafal végig függőlegesen állt, ameddig csak követni bírta a tekintetével. — Az lesz a legegyszerűbb, ha itt rögzítjük a kötelet, és lecsúszunk rajta. — Megmutatta Mirandee-nek, hogyan kulcsolja lábát a kötélre. Először ő maga siklott le, majd felnézett, készen állva arra, hogy elkapja a boszorkányt, ha leesne. A nő azonban ügyesen lemászott a kötélen. Mindenesetre elkapta, csak azért, hogy megölelhesse. A párkány pereme alatt álltak, egy hatalmas barlang szája előtt. — Ott — suttogta Hullámhegy. — Igazam volt. Eddig nem voltam biztos benne. Orolandes ledobta csomagját, és elővonta kardját. — Maradj mögöttem, szerelmem! — Van fogalmad arról, mi vár rád odabent? — nevetett fel Hullámhegy. Orolandes feltornászta magát a mellkasáig érő sziklatömbre. 138

— Mondd el! Hullámhegy nem válaszolt. Orolandes felhúzta Mirandee-t. Benéztek a barlangba. — Ne menj tovább! — figyelmeztette a koponya. Már a bejárat is hatalmas volt, de beljebb még tovább szélesedett. A sötétben is ki tudták venni a fehér cseppkövek függőleges vonalait. A hat méter magas, szürke kőfolyam mélyen befutott a sötétbe… vagy épp fortyogva kifutott onnan sok-sok évvel azelőtt. — Jókora — szögezte le Orolandes. — Tudod, hogy néz ki ez az alvó isten? Mekkora? — Ne menj tovább! Komolyan mondom. Igen, Orolandes valóban befelé araszolt. — Miért ne? — kérdezte Mirandee. — Döntenünk kell — felelte Hullámhegy. — Megkockáztatjuk Tuskólábú és a Boszorkánymester nélkül? Vagy most azonnal megpróbálkozunk a Nagy Megidézéssel? — Nincs mit eldönteni. Nincs hozzá erőnk. — Szerintem talán elég ahhoz, hogy… — Hullámhegy, csodálkozom rajtad! Van itt mana, de túlságosan zavaros. Először meg kell találnunk az utolsó istent. Nagyon jól tudod, mi történik, ha nem sikerül végrehajtanunk a Nagy Megidézést. Orolandes várt. Neki nem kellett megbíznia Hullámhegyben. A kardja egyetlen másodperc alatt kettéhasíthatta a koponyát, anélkül, hogy felsértené Mirandee vállát. — Mirandee, teljesen megdöbbent, esetleg nem tudunk egymásról eleget ahhoz… — Nem próbálkozom a Nagy Megidézéssel, amíg nincs meg hozzá az erőnk. És te sem… nem tudod elvégezni a megfelelő mozdulatokat. — Győztél — nevetett fel szárazan Hullámhegy. — Rendben van, görög, tedd le a kardot, és keresd meg az alvó istent! — Egyedül? — kérdezte Mirandee. — Tegyem le a kardot? — így Orolandes. — Igen, így mondtam. Természetesen egyikőtöknek sem muszáj követnie az utasításaimat. 139

Sötét volt bent. Rémisztően sötét. A kard ismerős súlya megnyugtatóan húzta le a kezét. — Hagyd itt! Különben megöl. Gyerünk, görög, ez a te nagy pillanatod! Orolandesnek nem tetszett Hullámhegy obszcén vigyora; de már régen döntött magában. Letette a kardot egy sziklára. Megfordult, és elindult a sötétségbe. Nála vastagabb és magasabb cseppkövek között járt. Eleinte le kellett hajtania a fejét, amikor alacsonyabb boltívekhez ért, de később a barlang méretei feleslegessé tették ezt. Hullámhegy hangja visszhang nélkül követte. — Nem tudom, mekkora és hogy néz ki, amit keresünk. A kőfolyam másik végén találod, valószínűleg elég messze. — Rendben — fordult meg és kiáltott vissza a harcos. Akkor történt, amikor megfordult. Hirtelen minden mozgásba lendült körülötte. Két irányból tárgyak csapódtak a fejének. Orolandes a földre vetette magát és arrébb gurult, közben a kardja után kapkodott. Valamik iszonyúan magas hangon visítoztak mellette. Végül csapkodva és visítva otthagyták. Sötét árnyak száguldottak a barlang teteje felé. Denevérek. Orolandes felállt, és nehezen kapkodva a levegőt tovább ment. A kihűlt lávafolyam a barlang fala mentén húzódott. Egyre mélyebbre és mélyebbre nyúlt az áthatolhatatlan sötétségben. Orolandes tapogató kezei mélyedéseket fedeztek fel a kőben. Furcsa. Itt nem esik eső. Hogy keletkezhettek az üregek? És a falakban? Furcsa, de legalább kényelmes. Az üregeket felhasználva felmászott a lekerekített sziklára. A mennyezetről cseppkövek lógtak le. A hátsó fal és a kőfolyam vége között egy egyméter széles rést talált. A nyakát behúzva odament, és belenézett. Ha lehet, még sűrűbb sötétséget látott: talán még egy barlangot? Ezt is át kellene kutatnia. Hoznia kellett volna egy fáklyát. De megpillantott egy árnyat a rés végében, egy hatalmas árnyat. Ha az az isten, akkor túl nagy ahhoz, hogy kivigye. Még akkor is, ha az is azt akarja. 140

Kezdettől fogva azon töprengett, hogy harcolnia kell-e vele. — Orolandes! — dübörgött fel Hullámhegy hangja. — Gyere vissza! Azonnal gyere vissza! — Miért? — A kiáltás visszhangzott az üregben. — Gyere! Engedelmeskedj! Még annyira sem bízott Hullámhegyben, mint egy troli átkában. A parancsban megbúvó rémületben és dühben azonban igenis bízott. Könnyedén leszökkent a lávafolyamról, gurult egyet, felállt és a bejárat felé ügetett. A barlang száján bevilágított a napfény. Orolandes a padlót figyelve futott, időnként lehúzta a fejét, hogy neki ne ütközzön az alacsonyabb cseppköveknek. Mirandee a sziklafalnak támaszkodva figyelte őt. Orolandes semmi okot nem látott a pánikra. — Mi a baj? — kiáltotta. Már tudta, amikor az izmai leblokkoltak. Megbotlott kinyújtott lábában, majd a jobb oldalára zuhant, még mindig futó testhelyzetben. Megpróbált felkiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Mirandee nem mozdult, nem beszélt, nem pislogott. A kardja ott hevert a sziklán, ahol hagyta, mindössze egy karnyújtásnyira tőle. — Sajnálom — szólalt meg a koponya Mirandee vállán. — Az én hibám, és még az elején követtem el. — Felemelte a hangját. — Piranther! Hol vagy? — Épp a fejetek fölött. Piranther őszi falevélként lebegett a bejárat előtt.

11. A fagyóriások

141

Eszükbe juthatott volna. Attól függetlenül, hogy a Boszorkánymester gyengélkedett, Tuskólábú pedig a falusiakat szórakoztatta a meséivel, eszükbe juthatott volna. Minden varázslónak van egy közös gyenge pontja, és ez a gyenge pont nem más, mint a… — … kardok. Állandóan feltűnnek a meséitekben — magyarázta Harric. A férfi ma laza öltözéket viselt, csak bőröket és szőttest. — Ezek a mágikus kardok már mind a múltba vesztek? Harric ebédmeghívása meglepte a Boszorkánymestert. A másik vendég — Poul, ifjú őrük — jelenléte már kisebb meglepetést okozott. Két másik férfi pedig harcos benyomását keltette a Boszorkánymesterben; karjukon kidagadtak az izmok, forradások borították testüket, és úgy jártak, mintha senki sem állhatna az útjukba. Kezdte érteni a dolgot. — Hullámhegynek volt egy varázskardja — közölte Tuskólábú. — Ez azonban nem sokat ért a Boszorkánymesterrel szemben. És volt egy démon is, akit bezártak egy kardba: Glirendree. A Boszorkánymester megölte. Tulajdonképpen… Boszorkánymester, azt hiszem, te értesz igazán a varázskardokhoz. A Boszorkánymester elmosolyodott. Ó, igen, ez sokkal hamarabb is eszükbe juthatott volna. — Mit szeretnétek tudni? — Honnan vannak? Hogy működnek? — Hmmm… Glirendree nem számít. Ő démon volt. Hullámhegy kardja úgy volt elvarázsolva, hogy halálos sebeket ejtsen. Ezt is meg lehet csinálni, vagy készíthetsz olyan kardot, ami kivédi a csapásokat, vagy elég éles ahhoz, hogy átvágjon egy sziklát… de akár kombinálni is lehet a hármat. — Tudtok csinálni ilyen kardokat? — hajolt át az asztalon Harric. — Mmm… Tudok, illetve tudnék, ha olyan helyen lennénk, ahol működik a mágia. — Rendben. Azt mondtad, hogy a gyilkosság ilyen mágikus erőt kelt. A környéken számtalan csata lezajlott… — Nem, nem. A gyilkosság és a háború nem ugyanaz. Más a szándék, és ez a lényeg. 142

Harric visszaereszkedett a székére. A Boszorkánymester nyelt egyet és várt. — Kinawulf sírja? — szólalt meg végül Poul. — Az istenekre, igen! Boszorkánymester, Kinawulf egy Gyűrűhordozó volt, aki megpróbálkozott a mágiával. Sikeres volt, egészen addig, míg Roze-Kattee ellene nem fordította a tanítványait. Megkínozták és megölték. A sírján rontás iil, de a kardok és a mágia oltalmában biztonságban leszünk. — Első hallásra tökéletes. Milyen messze van? — Egy napi járóföld… a hegyen föl. Pff, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha csinálunk nektek egy hordszéket. Szükségetek van valamire? A Boszorkánymester pergament és színes tintákat kért. — Tuskólábú majd keres füveket. És természetesen hozzátok a kardokat. A hatodik nap reggelén indultak. A harcosok néha felnyögtek a súly alatt: kettő a Boszorkánymester hordszékét cipelte, a többiek fél tucat kardot hoztak magukkal, plusz a varázslók felszerelését. A Boszorkánymester azon töprengett, hogy jelenlegi állapotában fel tudna-e emelni egyet azok közül a hatalmas Gyilok-szerszámok közül, amelyeket arra terveztek, hogy még a páncélt is átüssék. Egy kicsit csalódott és egy kicsit megkönnyebbült amiatt, hogy Tuskólábú visszatért a füvekkel. A pokolba is, hiszen megígérte, hogy elmenekül. Lehet, hogy elkísérte egy őr. Nem kérdezett rá. A fák egyre vastagodtak útjukban, míg végül Poul és egy Hathsson nevű nordiki kénytelen volt félrebillenteni a hordszéket, hogy, elférjenek a törzsek között. A Boszorkánymester felsóhajtott. — Innen gyalog megyek — jelentette ki. — Már nincs messze. Azért visszük a széket is — rendelkezett Harric. Az erdő kellemes illatot árasztott magából. Megkerültek egy dúsan termő mezőt.

143

— Azon gondolkodom, mi történt ezzel a Kinawulffal. A mi elméletünk szerint Roze-Kattee józanná tette az embereket — fordult a társa felé Tuskólábú. — Részben — felelte a Boszorkánymester. — Ki támadta meg Kinawulfot? Volt valami oka gyűlölni vagy irigyelni? — Az öccse és egy pár tanítvány, a felesége vezetésével. — Szerintem Kinawulf problémáját az jelentette, hogy egyik tanítványa sem volt elég őrült ahhoz, hogy odaálljon egy kard útjába. Ezt Roze-Kattee tette. Az isten maga nem érintette volna Kinawulfot; akár meg is úszhatta volna a dolgot. Valószínűleg valami működő mágiára bukkanunk a sírnál. — Ott… — mutatta Harric. A sír egy zöld fűvel borított domb tetején állt. Egyetlenfa Sem nőtt a környékén. — A csúcsra kell felmennünk — jelentette ki a Boszorkánymester. Lihegve lépkedett a többiek mögött, Poul karjára támaszkodva. Miért nem érzi erősebbnek magát, ha ez a hely olyan gazdag a manában? Volt mana, de nem lett volna elég egy fiatalító varázslathoz, vagy egy hűség- vagy halálvarázshoz. És a kardokkal sem tud majd túl sok mindent. kezdeni. Hogy magyarázza meg ennek a vérbarbárnak, hogy nem tud egy tucat varázskardot létrehozni? Hallották Hathsson kiáltását. Poul kivont karddal rohant a csúcs felé. A Boszorkánymester nehézkesen próbálta követni. Az északi hideg ellenére Piranther levetkőzött. Csillogó szemei mozgás nyomai után fürkésztek, félve, hogy a bénítóvarázs csődöt mond. Senki sem mozdult. Piranther meglazította szorítását a nyakában lógó bőrzacskón. Hanyagul odalépett Mirandee-hez és szemügyre vette, majd a koponyára terelte figyelmét. — Kranthkorpool, mesélj nekem! Megtaláltátok az alvó istent? — Lehetséges. — Körülbelül ez volt az igazság, de Hullámhegy hangja feszülten csengett.

144

Piranther eloldozta a koponyát Mirandee vállán tartó szíjakat. Felemelte, és rámeredt, miközben ujjai gondosan elkerülték a vicsorgó fogsorokat. — Akár össze is törhetlek — figyelmeztette. — Vagy elvehetem az érzékeidet, és eláshatlak. Ki találna rád? Ne kelljen harapófogóval kiszedni belőled az információt, Kranthkorpool! — Azt hiszem, a fagyóriás papok a hosszú, kerek fal mögé rejthették, messze hátul. A görög tudja. — Köszönöm. Mit akartál vele? Te magad is megkaparinthattad volna. — Ő az egyetlen, aki erős közöttünk. Az isten bizonyára nehéz. Még számodra is, Piranther. Üzletet köthetünk ezen az alapon? Piranther elgondolkodva meredt a barlang mélyére. — Dehát a bent lévő mana segítségével kihozhatod. Miért… ? — A francba, azért, mert nem engedhetjük meg magunknak ezt a veszteséget! Az összes manára szükségünk van, amit az isten itthagyott. Nem érted, ez a leghatalmasabb dolog, amiről valaha is álmodtál! — A ti hatalmas és hülye tervetek — nevetett Piranther. — A ti egyetlen megoldásotok a világ problémájára. Ne hízz az ilyen megoldásokban, Kranthkorpool! Elviszem az alvó istent a Déli Kontinensre, a saját céljaim érdekében. Egy idő múlva jól szolgál majd bennünket. — Letette maga elé a koponyát. — Most még hagyom aludni. Nincs szükségem a manájára. Itt vannak ezek. Orolandes megpróbálta kivenni, mit tart a kezében Piranther. Színes kis lángnyelveket látott táncolni a varázsló rózsaszín tenyerén. — Fekete opál. Nézd, milyen gyönyörűek! Érezd az erejüket! Több fekete opál van a Déli Kontinensen, mint az egész világon. De azért… egyre többen vagyunk. A források nem tartanak örökké. Szükségünk van az alvó istenre. — Kicsinyes vagy. — Talán. Hol vannak a többiek? — Nem tudom. — Hullámhegy hangja ismét feszült lett. — Harapófogóval kell kiszednem belőled az információt?

145

— Szedd hát! Rosszul…. rosszul mondtad a nevem. — Hullámhegy kuncogott? Piranther vállat vont. Odalépett Orolandes hátizsákjához. — Mirandee biztos hozott magával egy kristálygömböt. Igaz, kedvesem? Nézzük csak meg. — Felfordította a zsákot, aminek tartalma a földre ömlött: takarók, füstölthús, kötél, erszények, a réz Varázskerék, néhány éles kristálydarab. — Tévednék? Kranthkorpool! — Eltörte, mikor leesett a felhőről. — Semmi kétség, Hullámhegy kuncogott. — Akkor a nehezebb változat lép érvénybe. Mindegy, megvan a hatalmam hozzá. Ha Tuskólábú és a Boszorkánymester ártani próbálnak… — Piranther ki- választott egy finom, csiszolt követ —, majd gondoskodunk róluk. A nordikiak felfegyverkeztek. Lefelé fürkésztek, ahol három fagyóriás várakozott a domb rejtekében. A mögöttük lévő hófolt megnehezítette az észrevételüket. Gannik és Wilf egyenesen álltak, olyan méltósággal, amit nem mutattak a szaunában. A harmadik óriás épp feltápászkodott. Megérte várni. Ez utóbbi majdnem hat méter magas volt. Csak egy fehér medvebőrt viselt a derekán, semmi mást. Fejét fehér haj és szakáll övezte, teljesen fehér volt az egész lény, még az a lazán tartott, gyökerestül kitépett kis fa is, amire támaszkodott. Kardját a kezében tartva Harric előrelépett és lekiáltott. — Mit akartok itt? — Add ki a mágusokat! — üvöltött vissza a nagydarab. — Ők a mi vendégeink. A felföld a miénk. — Mit akar ez jelenteni? — suttogta a Boszorkánymester Hathssonnak. — Ha támadnak, felfelé kell jönniük — magyarázta a szőke nordiki. — El tudod varázsolni a kardjainkat, mielőtt ránk rontanának? — Nem. Közben a hatalmas humanoid dübörögve nevetett. — Mi vagyunk a felföld! — kiáltotta. — És szükségünk van a mágusokra. Odamehet Wilf tárgyalni, anélkül, hogy bántanátok? 146

— Igen. Ha félt is az óriásnő, semmi jelét nem mutatta. Sietség nélkül felsétált hozzájuk. — A nordikiak már harcoltak egyszer a fagyóriásokkal — kezdte meg Harric a beszélgetést. — Szükségünk van a mágusokra. Miért kellene bárkinek is meghalnia? Te döntöd el, megöletitek-e magatokat. Érdekes módon Harric nem tagadta ezt. — A varázslóknak tenniük kell nekünk egy szolgálatot. De ez nem olyan fontos, mint az, hogy a nordikiaknak nem parancsolnak a fagyóriások. A nő lenézett Harricra. — Talán nem dolgoztunk önszántunkból értetek egész életünkben? Egy dolog kivételével megtagadtunk bármit is? Ezek az emberek az istenünket fenyegetik. Tuskólábú megpróbált közbeszólni, de Harric leintette, s ő maga válaszolt. — Az istenetek majdnem minden hatalmát elvesztette, amikor eltemettétek. — Épp elég maradt neki — jelentette ki Wilf élesen. — Hallottam, mit mondtak az öregek. Még ma is, amikor az isten az istenben alszik… az első szerelem mindig elmúlik. A szerelem 'az imádatból elfogadássá válik. Az én szeretőm is elhagyott egy másik nő miatt, csak a változatosság kedvéért. Ha az isten valóban halott… — Nem jelentünk veszélyt a ti Roze-Kattee-tekre! — kiáltotta Tuskólábú. — Mondd meg annak a nagynak, hogy újra életre akarjuk kelteni. A Boszorkánymester látta, ahogy a nordikiak összenéznek. A fenébe! Wilf reakciója azonban még furcsább volt. A nő elpirult: rózsaszín vér áramlott arcának fehér bőre alá. Nem nézett a mágusokra. Hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy a fagyóriások jobban szeretik, hogy istenük alszik. — Ki ez a magas óriás, aki fenyeget bennünket? — kérdezte Harric.

147

— Tolerik az apám unokatestvére. Tizenegy éves korában szökött meg, talán emlékszel. Azóta itt él. Néha hozunk neki egy-két dolgot, amihez nem jut hozzá. Szükségünk van a mágusokra. Ha kiadjátok őket, Tolerik hajlandó egy évig dolgozni nektek — tette hozzá sietve. A hely manája lehetővé tette, hogy az óriások elérjék teljes magasságukat, de ahhoz kevés lett volna, hogy a mágusok megvédjék magukat. Nem tehettek egyebet, vártak. — De a törvény szerint már… — kezdte Poul. — Rendben. Vidd őket! — hűtötte le Harric hangja. Tuskólábú a kardok felé vetette magát. Hathsson lába sérült bokájának csapódott. Miközben hasraesett, érezte, hogy egy kard hegye nyomódik hátának. Megmerevedett. — Dehát a kardok! — mondta Poul. — Wilf, megengedi Tolerik, hogy először elvarázsolják a kardjainkat? — Ne légy bolond. Most már nem bízhatunk bennük — szólt rá Harric. Wilf lefelé intett. Apja és hatalmas rokona elindultak felfelé. A Boszorkánymester magát átkozta a meglepetés okozta dermedtségért. Mágusok, akiket harcosok vernek át! Milyen fenyegetés rémítene meg egy fa nagyságú férfit? A Boszorkánymester felemelte a kezeit. Egy illúzió, egy hatalmas arany és vörös sárkány, csapkodó szárnyakkal… ha az óriás megbotlik, és legurul a lejtőn, a súlya talán eltörheti a nyakát… A hatalmas kezek Tuskólábú bokájára fonódtak, és felemelték őt. Hatalmas vörös-arany szárnyak formálódtak a levegőben. Harric összevonta a szemöldökét, és lándzsája nyelével fejbe vágta a Boszorkánymestert. A mágus térdre rogyott a fájdalomtól. Látta, hogyan vonaglik Tuskólábú az óriás kezei között, miközben az arra készül, hogy szétloccsantsa az agyvelejét a köveken. Hirtelen sötétség borult Tuskólábú köré, elnyelte őt, s az óriás kézfejét. A lény felüvöltött és megpróbálta visszahúzni a karját. A Boszorkánymester lerogyott a fűre. Minden rendben. Látta összezáródni maga körül a sötétséget, és tudta, mi az: a Nagy Megidézés. Mirandee bizonyára megtalálta az istent az istenben. 148

A domboldal eltűnt, és poros kőpadlón találta magát. Energia áradt szét tagjaiban, a megújult fiatalító varázsok energiája. Felállt, és szólásra nyitotta a száját. És minden izma leblokkolt, úgy hagyva őt, a mozdulat közepén, mosolygó szemekkel, kitárt karokkal, a W-betűre formált ajkakkal. Tuskólábú a földön hevert, bokájára egy hatalmas levágott kéz kulcsolódott. Mögötte Orolandes hevert tehetetlenül, mint egy ledöntött szobor. Mirandee hanyagul a falnak támaszkodott. Piranther… Piranther a Boszorkánymester mosolyát viszonozta. — El ne feledjem kifaggatni Tuskólábút arról a kézről. Milyen szövetségeseket gyűjtöttetek össze ellenem? — Összecsapta a két kezét, a por színes lángocskákként szállt tenyereiről. Odafordult a mögötte lévő sziklán trónoló festett koponyához. — Vagy talán becsaptál? Egy nagyobb veszedelemből szabadítottam volna ki ezeket? — Éleszd fel őket, és kérdezd meg! — javasolta Hullámhegy. — Jobb szeretem őket így látni. Nos, nézzük hát a mi alvó istenünket! — Óvatosan átlépett Orolandes felett. — Ha… Piranther megfordult. — Semmi — mondta a koponya. — Csak egy gondolat. — Igen? — Még mindig nem tudod kihozni. — Majd meglátjuk. — Azzal Piranther besétált a barlangba. Orolandes fagyottan feküdt egy fagyos világban. Mögötte egyre halkult Piranther lépteinek visszhangja, ahogy a varázsló egyre beljebb jutott az üregben. — Remélem, éltek. Ha meghaltatok, akkor nagy bajban vagyok — szólalt meg Hullámhegy visszafojtott hangon. A koponya lágyan felkuncogott. — Már mélyen bent jár a barlangban. Boszorkánymester, ha hallasz, ezennel ünnepélyesen lemondok a bosszúról. Javasolhattam volna neki, hogy vigyen téged magával. Magához köthetett volna egy hűségvarázzsal, és vele mehettél volna. Boszorkánymester, Tuskólábú, 149

emlékeztek, mit tettetek velem, látjátok, mi vagyok most? Mirandee, emlékszel, mikor azt mondtad, hogy nem vagyok méltó arra, hogy veletek jöjjek? A kő meglágyult Orolandes merev könyöke alatt. A fény lett rózsaszín, vagy maga a kő változtatta a színét? A bejárat teteje ereszkedni kezdett. Orolandes mögül Piranther visszhangzó sikolya tört fel. Hullámhegy élesen, eszelősen felkacagott. Forró, nedves szél vágott Orolandes hátába. Úgy bűzlött, mint ezer farkas lehelete. Piranther sikolya elhalt, mintha elvágták volna. A tető annyira leereszkedett, hogy már a Boszorkánymester fejéhez ért. Hullámhegy abbahagyta a nevetést. — Nos? Igazam van? A kezemben volt az életetek? Hát nem nagyszerű rejtekhely az utolsó isten számára? Görög, te valószínűleg még most sem érted. Hallottál már a Világkígyóról, ami átöleli a földet és a saját farkába harap? Az Alpok, az Andok, a Sziklás hegység… mind a testének a részei. Te pedig a szájában fekszel. — Uhh! — nyögött fel Orolandes. — Hohó! Hát élsz? A bénulás már nem tart sokáig. Akár most is kiszabadíthatnálak, ha el tudnám végezni a mozdulatokat. Nem hiszem, hogy Piranther valami túl komolyat alkotott volna, egyszerűen felerősítette az őrzővarázst a fekete opáljaival… Nagyszerű, nem? A Világkígyó különös lény. Természetesen nem valószínű, hogy a saját húsát enné. A farkon valaha csontkarimák voltak azok mögött a hatalmas pórusok mögött. Mindenféle dolgot összeszedtek: füvet, madárfészkeket, a pórusokban élő állatokat, még fákat is. Nagyon lassan nőtt a farok. És természetesen, ami bemegy a szájába, azt megeszi. Valójában múlt időben kellene beszélnem. A karimák elkoptak. A Világkígyó olyan, mint a többi mágikus létforma, kővé válik, ha elfogy a mana. Mint a sárkánycsontok. Mint a Pristhill kapuja előtt álló szobor. Piranthert a farok tévesztette meg. Ahogy bemegy a szájba, teljesen megváltoztatja az alakját, és nem lehet felismerni a barlangot. 150

Fogak, gondolta Orolandes. Egy fogakból álló erdőn loholtam át. — Uhh! — nyögött fel. Lába hirtelen, fájdalmasan megrándult. A barlang mennyezete emelkedni kezdett… és visszanyerte szürkés színét. — Tudok beszélni — jelentette be Tuskólábú. — Mozogni még nem. És ti? — A varázslat hamarosan kimerül — morogta a Boszorkánymester. — Elkapott minket a fekete opáljaival — elmélkedett Tuskólábú. — Nem tudhattuk. Hullámhegy, miért pont itt? — Egyértelmű. Nézd, aki tudja, hogy mi ez a hely, sohasem jönne ide. A Világkígyó már évszázadok óta halott, de ki kockáztatna? Ha egy öszvér erre kószált, semmi sem történt. De ha egy mágus kereste az alvó istent… — kuncogott Hullámhegy. — A mágiában mana van. A varázslatok ereje ott lebeg a mágusok körül. Dugj egy mana-forrást a Világkígyó szájába, mi történik? — Szegény Piranther — jegyezte meg Mirandee. — A kígyó felébredt, és evett valamit — vigyorgott Tuskólábú cinikusan. — Azt hiszem, az opálok nélkül is ez történt volna. Minden esetben, ha egy varázsló megy be… vagy egy harcos, akinek a kardja olyan helyről származik, ahol valaha istenek éltek. Egyébként, valamennyi mana mindig is van a kígyóban, ez tartja életben a mi istenünket. Szerencsés esetben. Tuskólábú egy ősi és egyszerű, majdnem mindenhol működő varázslattal megidézett pár nyulat. Megnyúzta őket, tüzet rakott, és elkezdte sütögetni a húst. A háta mögött heves vita folyt arról, ki menjen be a barlangba. — Nem engedem! — szögezte le Mirandee. Háttal ült a többieknek, lábai lelógtak a kőpárkányról… ami valaha a kígyó ajka lehetett. Orolandes odalépett mögé. Mereven mozgott. Mindannyiuk testén sajgott egy-két pont a bénaság miatt. Rátette kezét a nő vállára, nem vett tudomást a dühös pillantásról. — Ezért jöttünk.

151

— Idióta! A kígyó megevett egy hatalmas varázslót és a fekete opáljait. Nem fog megint évekig aludni! Hullámhegy, mondd el neki! Megeszik mindent, ami bemegy a szájába! — Lehet, hogy ismét elaludt — vélte a koponya nyugtatóan. — Évszázadokon keresztül éhezett a manára. Hatalmas állat, szüksége van a pihenésre. — Te, trollok fattya! — köpött ki a nő. — Már visszavonultam. — Hegyikecske — szólt közbe a Boszorkánymester, anélkül, hogy megfordult volna. Kissé arrébb állt, a bejárat sarkánál. Nem figyeltek i* A koponya folytatta mondókáját. — Figyelj, kislány. Nem állok bosszút ezeken… a gyilkosaimon. Ugyanannak a nemes célnak az érdekében hajlandó vagyok feláldozni egy harcost. A Boszorkánymester elkezdett énekelni. — Nos, Landes? Hallottad. Ezek után már nem dobhatod el az életed. Mi lesz velem? — követelte Mirandee. Lebegő testek, miriádnyi test, véres emberi testek forogtak a hullámokban, szelíden egymásnak és tutajnak ütközve, amelyen Orolandes feküdt, a halott kentaur lány társaságában. Vajon bosszúra szomjaztak? Jogukban állt volna… és ha Orolandes élve kijön a barlangból, még rengeteg életet megmenthet. Görögországban még élt néhány kentaur és szatír törzs. — Mennem kell — mondta szelíden. — Ha meghalsz, utánad halok! — Meghalsz? — rémült meg a férfi. — Azért, mert a tudatod az enyémbe fonódott és olvasol a gondolataimban? — Igen! — Hazudik — szólt közbe Hullámhegy. — Gondolj bele! Piranther is olvasott a gondolataidban. Szerinted vállalta volna a kockázatot? Orolandes ránézett a nőre. Mirandee szemei nem rebbentek meg. — Komolyan mondom. Nem akarok nélküled élni.

152

Paták csattogása riasztotta fel őket. Megfordultak, miközben egy hegyikecske tűnt fel a barlang bejáratánál, kérdőn nézve a Boszorkánymesterre. Idióták, ez bármelyikőtöknek eszébe juthatott volna — közölte velük a Boszorkánymester. Hátat fordított, hogy elmagyarázza a kecskének a feladatát. Az állat merev lábakkal és vakon ment be a barlangba. Egészen addig követték a szemükkel botladozását a cseppkövek között, míg el nem érte a. belső barlang bejáratát… a Világkígyó torkát. — Megvárhatnátok a reggelt. Ehetnénk valamit — morogta Tuskólábú. — Nem. Mirandee kőkemény tekintettel állt. Nem nézett fel, amikor Orolandes megsimogatta a haját és a kecske után indult. A sülő hús szaga követte útján, és nehézzé tette a tovább haladást. Nálánál magasabb fogak között körözött. Felmászott a hosszú, hosszú farok oldalában lévő üregeken. Végigsétált a farkon, fáklyája sárgás fénye bevilágított a résbe. Csak saját lépteinek zaját hallotta. A denevérek… a denevérek valószínűleg Pirantherrel együtt pusztultak el. A táncoló láng olyan hatást keltett, mintha minden mozgott volna körülötte. Miből fogja észrevenni, ha a mennyezet elkezd ereszkedni? Messze hátul egy mészkőfogba valami fehéres alakzat kapaszkodott. Az utolsó isten nem volt nagyobb, mint Piranther. Majdnem áttetsző márványból készült. Karjait és lábait szorosan a fog köré kulcsolva ült. Nyitott szemei fehéres-sárgásan ragyogtak a fáklyafényben. Az arcát és fülét szőr borította. A fej háromszögletű fej nőies, macskaszerű benyomást kölcsönzött neki. Orolandes hosszan győzködte magát, mielőtt átölelte volna a fogat, és megpróbálta volna felemelni. A cseppkő meg sem moccant. — Nem lehet leszedni — magyarázta a mágusoknak. — A te RozeKattee-d gyáva volt, Hullámhegy. Rémülten szorongatja azt a fogat. — Azzal leült, s egyik kezével megfogott egy forró, frissen sült

153

húsdarabot, a másikkal pedig átölelte a zokogó Mirandee-t. Készen állt arra, hogy meghaljon odabent, de élve kijött, és nagyon elégedett volt. — Rosszul hangzik — jegyezte meg Hullámhegy, amikor már csak a nyulak csontjai maradtak meg. — Át akarod vágni az isten egyik karját? — mordult fel Orolandes. — Nem. — Akkor a fogat kell elvágnunk a tövénél, aztán kell egy csapat ember, akik kihúzzák a szobrot és követ.. Egy egész hadseregnek való munka. Felfogadhatunk néhány nordikit. Elég közel vannak ahhoz, hogy… — A nordikiak nem fognak segíteni — legyintett a Boszorkánymester. — Úgy tűnik, még a fagyóriások is jobb szeretik, ha az istenük alszik. Legyenek átkozottak, a gyáva istenükkel együtt! — Vedd még hozzá az én elmaradt bosszúmat — jegyezte meg Hullámhegy ironikusan. — Nem tudom elhinni — guggolt le Tuskólábú. — Eljutottunk eddig, és most… Nem. Lennie kell egy megoldásnak. Húst tudunk varázsolni, vizet pedig szerezhetünk a hóból. Itt maradunk, amíg választ nem kapunk a kérdésünkre.

12. A Szerelem és Őrület Istene

Tizennégyezer év elmosta a részleteket. Az utolsó istenre csak homályos legendák emlékeznek. Roze Erosszá vált, Kattee-t Kali és Hekaté néven ismerik, jellemzőik teljesen megváltoztak. Ma már csak a gyerekek hallanak a Boszorkánymester hatalmas tervéről. Egy bolond, rémült öregembert ismernek, aki kiabálva rohangált a világban, próbálva elmondani, hogy a világ elpusztul. Az isten aggódott valami miatt. Kétségbeesett erőfeszítéssel vezette őket a barlangba. 154

A megoldást a barlang rejti. Annyira közel van… — Közelebb mehetünk! — A Boszorkánymester álmát egy üvöltő hang zavarta meg. Pislogva fordult a hátára. Ideges suttogást és morgást hallott maga körül, és látta, amint Tuskólábú felé hajol a hajnal szürke fényében. Félig még alva próbált felülni. Tuskólábú remegett az izgatottságtól. — Hullámhegy, emlékszel még arra a varázslatra, a Varázskerék egy változatára? Arra, amelyik elszívja a manát. — Hogy emlékszem-e? Persze. Én találtam ki. Majdnem meg is öltem vele a Boszorkánymestert. Megtanítsam nektek? — Várj egy percet — emelte fel a kezét a Boszorkánymester. — Még mindig ébredezem. Tuskólábú, tényleg kitaláltál valamit? — Igen. Nem tudunk bemenni barlangba, igaz? De közelebb mehetünk! Roze-Kattee pont a Világkígyó pofájában van! Orolandes későn kelt fel, a sülő nyúlhús szagára és Mirandee kellemes duruzsolására. — Egyél! — mondta a nő gyengéden. — Rengeteg dolgunk van. — Dolgunk? Tegnap még zsákutcában voltunk. Hol vannak a többiek? — Már dolgoznak. Teljesen megváltozott a helyzet. Volt egy álmom. — Igen? A jövőről álmodtál? Annyira ideális nő vagy egy férfi számára, hogy mindig elfelejtem, mi vagy egyébként. — Néha a jövőről is álmodom. Attól függ — csókolta meg Mirandee a férfit, majd összeráncolta a szemöldökét. — De ez mulatságos volt. Azt hiszem, sikert jelent. Azt álmodtam, hogy lezuhan az ég. — Ez szörnyen hangzik — nevetett Orolandes. — Nem, egyáltalán nem féltem. És végül is pont ezt akarjuk, nem? — Lehet, de pokolian rosszul hangzik, amikor így előadod. Mit éreztél közben? — Semmit. Reggeli után kézenfogva sétáltak egyet. Balra tőlük egy megdőlt sziklafal emelkedett ki a talajból, egyre magasabban, ahogy

155

végigmentek mellette. A kő lágy volt, megviselték az időjárás viszontagságai, csak halványan emlékeztetett a kígyó fejére. Elérkeztek egy helyre, ahol a puha szikla durva homokkőbe ment át. Fejmagasságban egy lyuk tátongott a falban, alatta halomba gyűlt a homok. Orolandes megállt, hogy alaposabban szemügyre vegye, de Mirandee tovább ráncigálta. A másik lyuk magasabban volt, és szélesebbnek tűnt, mint az előző. Egy ember simán átfért volna rajta. Tuskólábú és a Boszorkánymester már ott várt rájuk. A mágusok köveket halmoztak fel, hogy elérjék a lyukat. Orolandes felmászott a kezdetleges lépcsőn, és benézett. Odabent olyan sötét volt, mint egy gyomorban. Tuskólábú meggyújtott egy fáklyát, és felnyújtotta. A tűz fényénél Orolandes észrevette, hogy három méternyire van Roze-Kattee szobrától. — Hogy törtétek át a falat? Még egy szekercénk sincs. — Megátkoztuk — felelte a Boszorkánymester. — Hullámhegy kifejlesztett egy varázslatot, ami elszívja a manát. Egyszer ellenem is felhasználta. Manapság nem sok hasznát vesszük. Pazarlás lenne. — Ez nem egyszerű kő — szólalt meg Hullámhegy a Boszorkánymester vállán. — Egy haldokló isten hatalmas tetemét tapossátok. — Mi a következő lépés? — bólintott Orolandes. — A lyukon keresztül fel tudjátok éleszteni az istent? — Szerintünk igen. A következő lépés bonyolultabb, és mászni is kell — felelte a Boszorkánymester. — Ez rád és Tuskólábúra vár. Az indián bólintott, de nem tűnt túl boldognak. És Mirandee is a szemöldökét ráncolta. — Miért? Jobban mászok, mint te, nem, Tuskólábú? — Nos, ez egy kicsit több, mint… — És a mágiához is értek egy kicsit, azt hiszem. Hacsak nem időjárás-mágiáról van szó. Mit forgatsz a fejedben? Tuskólábú a Liga nyelvén válaszolt. Elbeszélgettek egy ideig. Mirandee gyakori kérdéseiből és Tuskólábú gesztikulációjából ítélve akármiről is tárgyaltak, az elég

156

bonyolult lehetett. Orolandes észrevette, hogy Mirandee-nek nem tetszik a dolog. Közelebb araszolt a két elválaszthatatlan mágushoz, a Boszorkánymesterhez és Hullámhegyhez. — Mi folyik itt? — kérdezte. — Nekromancia — felelte a koponya. — Nagyon kényes dolog. Fel tudsz mászni oda egy csomaggal? — Igen. De Mirandee miért… — Nem beszéltük meg vele. Nem tudta, miről van szó. — Akkor… — Nem! — csattant fel Mirandee. — Ha meg kell lennie, akkor én csinálom. Egyébként nem engedem. Orolandes! — Hátat fordított Tuskólábúnak, akinek vegyes érzelmeket tükröző arcáról akár egy tanulmányt is lehetett volna írni, egyszerre volt szomorú és megkönnyebbült. Mirandee az ajkát harapdálta. Orolandes egyedül ment fel, mezítláb, kéz- és lábbujjaival kapaszkodva azokba a résekbe, amelyek valaha a kígyó fejének vonalait alkották. Kisebb üregek is tátongtak a halott isten fején, amelyeket az eső vájt ki az évszázadok során. Orolandes a kardjával — ami különlegesen kemény volt — kifaragott egy megfelelő helyet, ahol rögzíthette a kötelet. Mirandee felmászott hozzá. Orolandes nem tehetett semmi mást, mint hogy féltette a nőt. Nem halna meg, ha leesne, de csúnya horzsolásokat szerezne, és eltörhetné a lábát… A nő azonban épségben felért, noha kissé zihált. Nem szólt semmit. Kinyitotta a csomagját. Elővett egy apró szemekből álló ezüstláncot, és kör alakba rendezte. Egy vörös krétával szimbólumokat rajzolt bele. Felnézett. — Add ide a kardod! Orolandes nem mozdult. — Mi ez az egész? — Nem hiszem, hogy tudnod kellene. — Mondd meg, szerelmem!

157

— Nekromancia — vont vállat a nő. — A halálból, a gyilkosságból származó mágikus energia. Sok energiára van szükségünk az alvó isten felébresztéséhez. Ahhoz, hogy megszerezzük, meg kell ölnünk a Világkígyót. — 0! Ismét halál. Nincs más mód? — Hiába töprengek. Nem hiszel nekem? — De, hiszek. Persze, hogy hiszek. — A francba, Orolandes, a kígyó már most is halott. A föld megemelkedett és darabokra törte a hátát, már nem is kígyó alakú. A szél teljesen elkoptatta a pikkelyeit, a húsát, a bőrét. Ha teljesen újjáélesztenénk, szinte azonnal meghalna. Halott, csak még nem tudja, és ebből előnyt kell kovácsolnunk. Add ide a kardod! Odaadta. — Állj hátrébb! — utasította a nő, majd elkezdte a varázslatot. Egy kellemetlen, komor dalt kezdett el énekelni. Orolandes érezte, ahogy zsibbadtság kúszik végig kezein és lábain, miközben sötét depresszió önti el a lelkét. Látta, ahogy az ezüstlánc övezte területen a kő rózsaszínűvé válik. Mirandee két kezével szorosan megragadta a kard markolatát, és felemelte a fegyvert. Keményen ledöfött vele. Még mindig énekelve, egészen a keresztvasig benyomta a pengét. A hegy megrázkódott. Orolandes a földre vetette magát, próbált a sziklába kapaszkodni, készen állva a következő rengésre. A hegylánc déli részén mozgást és felszálló porfelhőt vett észre. A hegység rázkódása felborította Tuskólábú felhalmozott köveit. A Boszorkánymester magában átkozódott, de azonnal elkezdett kántálni. — Legyen az enyém az én ellenségem szíve, legyen az enyém az én ellenségem ereje… Hullámhegy a füle mellett motyogta a szavakat, míg Tuskólábú köveket cipelt. Nehéz munka volt, Tuskólábú pedig sietett. A kőhalom nélkül nem tudják a barlangba irányítani varázslataikat. Veríték patakzott az arcán és a nyakán. Ledobta köpenyét, úgy dolgozott tovább. Szegénynek még

158

átkozódni sem volt ideje. A Boszorkány- mester tovább énekelt, fél szemmel a kőhalmot figyelve. Elég magas. Tuskólábú addig mormolt egy száraz faág fölött, míg annak vége lángra nem robbant. A kezdetleges fáklyát bedobta a lyukba, majd utána mászott a kőhalmon. A Boszorkánymester lassabban követte, elfogadva segítségét. Érezte a tagjaiban szétáradó energiát. A Világkígyó élete táplálta. Az utolsó isten mozogni látszott a tűz fényében, de ez csak illúzió volt. Márványkarjai ugyanolyan erő- vel szorították a Világkígyó fogát, mint eddig. — Ébredj, és lásd a világot…! Ugyanazt a dalt énekelték, mint amikor Hullámhegyet felélesztették, a varázslatot, ami felkelti a halottakat. Hullámhegy hangja elvékonyult, a magasba szárnyalt. Félt, és joggal. A dolog saját, nem éppen rózsás életébe kerülhet. A Boszorkánymester érezte, ahogy a !naná elhagyja. A kántálás közepén elcsuklott a hangja. Sikerült befejeznie a mondatot, aztán egy ősi jelet mutatott Tuskólábúnak: mutatóujját vízszintesen elhúzta a torka előtt. Tuskólábú megrezzent. Hullámhegy tovább énekelt üres hangján, amit nem szakított meg a lélegzetvételek szünete. A faág már majdnem elégett. A szobor szemei úgy csillogtak a vöröses fényben, mint egy macskáé. A Boszorkánymester összeszedte magát, de nagyon aggódott. — Kezdjen verni a szíved, ereidben keringjen újra vér… Vajon ugyanaz a varázslat, ami egy embert visszahozott a halálból, visszahoz egy istent is? A dal véget ért. A márványszobor nem mozdult. Végül Tuskólábú felsóhajtott, és hátat fordított a sötét nyílásnak. Lebotorkált a kőhalmon. A Boszorkánymester követte. Teljesen kimerült. Úgy érezte, a keserűség sohasem fog eltűnni a torkából. — Rohadtul érzem magam — jelentette ki Orolandes. Lebegő hullák képe villódzott az elméjében. Erőtlenül üldögélt, állát a tenyerébe

159

támasztva. Nem tudott volna semmit elképzelni, amiért hajlandó megmozdulni. — Megöltük a Világkígyót. Mi érhet ennyit? — A varázslat teszi — mondta Mirandee. — Én is rohadtul érzem magam. — Örülök, hogy nem vagyok mágus. — Igen, benned nincs meg az, ami ehhez kell. — Miért, mi kell hozzá? A nő fekete haja függönyként borult az arca elé. — Másfajta bátorság. Tudod, mire vagyok képes, ha megvan hozzá az energia? A követ puha agyaggá változtathatom. A felhőkön sétálhatok. Olvashatok a gondolatokban, vagy akár irányíthatom is azokat. A valóságnál is valóságosabb illúziókat kreálhatok. Egyetlen mozdulattal ölhetek: az egyik pillanatban még egy veszélyes ember áll előttem, a következőben már csak a bomlásnak indult hústömeg. Feléleszthetem a halottakat. Tudom, hogy miként kell megtenni ezeket a dolgokat, és még sok egyebet is: teljesen logikusnak tűnnének egy földműves szemében. Ami engem megrémít, az az, amit a földműves nem tud: hogy milyen törékeny a valóságunk. Nem sokan értik ezt. — Egy kicsit feljebb emelte a fejét, de a haja még mindig eltakarta az arcát. — Harcos, azt hiszem, hibát követtünk el, amikor ennyire egymásba habarodtunk. A férfi bólintott. Szinte nevetségesnek érezte, hogy mennyire függ ettől a nőtől. — Ez még nem alap egy örökké tartó szerelemre, igaz? Örülök, hogy te mondtad ki először. Amikor a nő nem felelt, hozzátette: — Olvasol a gondolataimban. Biztos van egy varázslat, amivel véget vethetsz ennek. — Igen, van. A nap fényesen és melegen sütött, ők pedig a világ legnagyobb holttestén üldögéltek. Orolandes annyira jól érezte magát aznap reggel. Hová lett ez az érzés? — Harminc év körüli vagy, igaz? — kérdezte a boszorkány. — Egy gyerek, nem több. Én már hetven is elmúltam. A fiú és az öreg hölgy, a 160

boszorkány és a harcos. Nem passzolnak — állapította meg szomorúan. — Ez nem azt jelenti, hogy abba kellene hagynunk a szexet. Az nagyszerű. — Egy nagyon rossz periódusomból húztál ki. Gondolom, tudod, mennyire hálás vagyok. — Egyszerűen már nem vagy szerelmes. Ahogy én sem. — Pontosan. Úgy tűnt, Mirandee elmerül az emlékeiben. Orolandes jobban érezte magát. A nyomasztó, halálvágyó depresszió elmúlt. Nagyszerű volt ilyen könnyen véget vetni egy szerelmi ügynek, gyűlölködés, vádaskodás, bűntudat nélkül… Észrevette, hogy a nő megfeszül. — Menjünk le! — javasolta Mirandee váratlanul. — Ne olyan gyorsan! — szólt utána a férfi, miközben a nő a derekára csavarta a kötelet, és hátat fordított a szakadéknak. — Ne rohanj annyira! A francba, lassabban, lezuhansz! Mirandee elengedte szavait a füle mellet. Háttal ereszkedett lefelé, ügyesen, de veszélyes sebességgel. — Lassíts! — üvöltött utána Orolandes. — Nincs idő! Micsoda? Rendben, végül is a saját nyakát töri ki. — Azt hiszem, ez volt életem utolsó varázslata — suttogta a Boszorkánymester. A torka csontszáraz volt. — Még nincs itt a vég — jelentette ki Tuskólábú. — Ez csak ez első próbálkozás volt. Majd megbeszélem Mirandee-vel. Megkeressük a hiba okát. Ura megpróbáljuk. — Persze. — Egyszer már megfiatalítottalak. Most is meg tudom csinálni, amint lehoztuk a Holdat — biztatta Tuskólábú. Elhallgatott. — Ez őrültségnek hangzik — tette hozzá. — Talán az is. Hátukat a Világkígyó hullájának támasztva ültek.

161

A test most durva homokkőnek látszott, amit hamarosan elkoptat majd a szél. A mágusok fáradtak voltak, még Hullámhegy is, aki már percek óta hallgatott. — Semmi talán — szólalt meg Tuskólábú váratlanul. — Őrültség. Mióta élnek emberek ezen a világon? Legalább pár ezer éve, igaz? Esetleg régebben. Esetleg sokkal régebben. De a világ még gazdag volt manában, amikor valami ismeretlen isten megteremtette az embert. És az emberek elhasználták. — Persze, hogy elhasználták — felelte a Boszorkánymester. — Miért is ne tették volna? — Ránk maradtak a nagy mágusok nevei. Alhazred, Vulcan, az alakváltó, Héra… Tudod, mit akarok ezzel? Volt egy pár ezer év, amikor annyi mana volt a földön, hogy egyikünk sem, egyik mai mágus sem tudott volna mit kezdeni vele. A varázslataink megöltek volna minket. El tudod képzelni, hogy az elmúlt kétezer évben egyetlen varázsló sem próbált meg felmenni a Holdra? Senki? — Miért tették volna? — Mert nagyszerű lett volna! És nem mindegyik régi mester volt teljesen normális, Boszorkánymester. És a normálisak közül is sokan őrült császárokat szolgáltak, mint például Vulcan Trillion Mut. — Rendben. Megpróbálták. Valószínűleg nem jártak sikerrel. Talán nem voltak elég kétségbeesettek. Talán. Más. Ha nem tudjuk, mi tartja fent a Holdat, akkor azt sem tudjuk, miért van ott egyáltalán. Talán az egyik isten rakta oda fel, vagy több isten, vagy akár egy ismeretlen hatalmú és erejű lény, valami, ami egyáltalán nem ezen a világon él. Ha nem tudjuk, miért tették oda a Holdat, honnan vesszük a bátorságot, hogy lehozzuk? Még a manáját sem merjük elszívni, mert nem tudjuk, milyen ősi varázslatok szabadulnának el. — Van valami abban, amit mondasz — ismerte el a Boszorkánymester vonakodva. — Én már azon is töprengtem, hogy rajtunk kívül érdekel-e egyáltalán valakit ez az egész. — Nos, persze hogy érdekel… — Tuskólábú hangja elakadt.

162

— Biztos vagy benne? Az állatok meghalnak. Egész fajok pusztulnak el. Civilizációk tűnnek el. Új dolgok foglalják el a helyüket. Vegyük Prissthilt! A csillagkő elfogyott, de ártott ez valamit Prissthilnek? Egy fejlődő falu, egy kereskedelmi központ. Az őr: a nagyapja még mágus volt, de ő ezt nem bánja. A nordikiak elfogtak minket, és mit akartak? Mágikus kardokat, semmi mást! Még a fagyóriások is boldogak, hogy az istenük alszik. Az erősek alkalmazkodnak. — Kíváncsi lennék, miért siet ennyire Mirandee. Rettentően gyorsan jön lefelé. A Boszorkánymester nem hallotta. — Talán Piranthemek volt igaza. Közvetlenül Roze-Kattee-t kellene felhasználnunk, amíg csak lehet. Hullámhegy, te mit gondolsz erről? — Meg akarok halni. — Micsoda? — Nem éri meg. Még tíz év, még száz, na és? Az emberek meghalnak. Még a Világkígyó, az istenek, és a mágusok is. — Hullámhegy, mi ütött beléd? — Semmi. Egy halottba nem üthet semmi. Nem érzem jól magam, nem érzem rosszul magam. Azt hiszem, tetszene. Kapcsolj ki, Boszorkánymester! Használd azt a varázslatot, amivel lyukat ütöttünk a kígyóba. Még fájni sem fog. — Biztos vagy benne? — Igen — felelte Hullámhegy, minden sajnálkozás nélkül. Így talált rájuk Mirandee, mély apátiába süllyedve, álmodozó szemekkel. — Hol van? — követelte. — Micsoda? — nézett fel a Boszorkánymester. — Ja, az isten. Alszik. — Alszik a fenét! Hát nem érzitek? — Mit? — Elszívja az összes szerelmet és őrültséget, amit csak elér! Ebből táplálkozik! A Boszorkánymester villámgyorsan felállt. Milyen hülye volt, öntudatlanságba süllyedtek, anélkül, hogy észrevették volna! A szelíd 163

viták, a szilárd ítéletek és a filozofikus melankólia nem túl jellemzőek a mágusokra. Miközben Tuskólábú mögött felkapaszkodott a kőhalomra, azon töprengett, mi tarthatta meg ennyire ébernek Mirandee-t. Aztán eszébe jutott a görög harcos. Tuskólábú bedugta a fejét a lyukba. — A fenébe, elfelejtettünk fáklyát hozni! Mirandee, légy szíves… Mellettük átszakadt a sziklafal. Egy kőszilánk a Boszorkánymester arcának csapódott, a másik hangos koppanással ütődött Hullámhegynek. Hatalmas kőtömbök zuhantak a homokra, és előlépett az utolsó isten. A Szerelem és Őrültség istene lett volna? Roze-Kattee inkább az utóbbiénak tűnt. Gubancos, hosszú szőr borította arcát és mellkasát, ami csak a szemeit hagyta szabadon. A pupillái sárgás-fehér fényben ragyogtak, fényesebben, mint a nap. Orolandes azt mondta, hogy kicsi, de nem volt az, nagyobb volt, mint a Boszorkánymester… és egyre növekedett. Hegyes fülei megremegtek, ahogy körülnézett a világában. A feje már a mágusok fölött volt, így nem vette őket észre. Kellemetlenül erős, idegen gondolatok formálódtak a Boszorkánymester elméjében. EGYEDÜL? HOGY-HOGY EGYEDÜL VAGYOK? VILÁG URAI, VÁLASZOLJATOK… Az utolsó isten egyszerre volt férfi és nő. Hím ivarszervei a vaginája mögött és alatt voltak, úgy, hogy valószínűleg önmagával is képes volt párzani. És ez zavarbaejtően nyilvánvaló volt, mivel a mágusok lábainak hatalmas, szőrös oszlopai között néztek fel. Még mindig nőtt! Hogyan? Honnan vette az erőt? Roze-Kattee hatalma bizonyára együtt nőtt a méretével. A Boszorkánymester erre sohasem gondolt, hogy az utolsó isten, Roze-Kattee nem egy súlycsoportban lesz velük. Most már bizonyára minden őrült és szerelmes őt szolgálja. — Kapaszkodjatok össze! — recsegte Hullámhegy a Boszorkánymester fülébe. — Tuskólábú, gyorsan, mi az igazi neved? Boszorkánymester, ébreszd már fel! Mirandee és Tuskólábú még mindig lenyűgözve bámulták az istent. A Boszorkánymester megrázta Tuskólábú vállát, és rákiáltott. 164

— Az igazi nevedet! — Kaharoldil. Hullámhegy a Liga nyelvén kezdett énekelni. — A nevem Kaharoldil, én vagyok az apád és az anyád… A Boszorkánymester csatlakozott hozzá, elvégezve a szükséges mozdulatokat. Egy másodperccel később Tuskólábú is bekapcsolódott. Az ősi hűség-varázslatot kántálták, azt a varázslatot, amit a Boszorkánymester egyszer megtagadott, mert etikátlannak tartotta. Nagy mértékben csökkentette a célpont intelligenciáját. Most azért fohászkodott, hogy működjön. Felszerelés nélkül jöttek, és kapkodtak. Túl sokat felejtettek az istenekkel kapcsolatban. Talán soha, senki nem tudott eleget. Roze-Kattee közben egy szőrös, kétlábú heggyé változott. A feje félúton lehetett a Világkígyó feje mellett. És még mindig nőtt. A Boszorkánymester elképzelte, ahogy hideg öntudat önti el a fagyóriásokat és nordiki uraikat, végigsöpör a görög szigeteken, áthág az ázsiai és afrikai hegységeken. Véget érnek a háborúk, mert a gyengébbek megadják magukat, a földművesből lett katonák eldobják a fegyvereiket, és sietnek betakarítani a termést, a férjek visszatérnek a feleségeikhez és a feleségek férjeikhez, mert eszükbe jut a másik kedvessége, eszükbe jutnak az ígéretek, a régi szokások, a szomszédok helyeslése. Roze-Kattee máris megváltoztatta a világot. Orolandes a hátán fekve szemlélte az eget. Egyszer kipróbált egy kábítószert. Egy amerikai hozott valamit. A vörös ember leveleket égetett el a tűzben, és Orolandes csapatának néhány tagjával beszippantotta a füstöt. Akkor érezte így magát. Könnyednek. Látta magát, a barátait, a környezetét, és mindezt isteni magasságból és isteni jóindulattal. Nem látszott érdemesnek követni Mirandee-t. Akármit is terveznek a többiekkel, nem érdemes törődni vele. Még a bűntudata is elmúlt. Fantasztikus volt. Tompa dübörgést hallott valahonnan. Nem foglalkozott vele. Aztán egy templom nagyságú szikladarab hullott le nem messze tőle. A mennydörgés felette szállt el. 165

A Világkígyó hullája esett darabokra. Orolandes reflexszerűen mozdult. Besöpörte a holmiját a zsákba (ha valaki otthagyta dolgait a csatatéren, az legközelebb a halálát okozhatta), bekötötte a csomagot, majd lesiklott a kötélen. Próbált inkább a sziklákra támaszkodni, nehogy túlterhelje a kötelet. Bármikor elszakadhatott. Az élete egy hajszálon függött, és Orolandes már nem érezte úgy, hogy lebegne. KÖVETELEM, HOGY VÁLASZOLJATOK, VILÁG URAI… Orolandes megmerevedett. Ezek nem az ő gondolatai. Körülnézett. Félúton járt lefelé, több tíz méteres magasságban. Egy vadállati valamit látott, izzó sárga szemekkel, az övéivel egy szintben lévő szemekkel. A hatalmas szemek rászegeződtek, végigmérték, majd elfordultak. Orolandes folytatta az ereszkedést. Egyszerűbb lett volna elengedni. Izmai sajogtak az erőfeszítéstől… de nem számított a fájdalom sem. Folytatta útját. — Kaharoldil vagyok, a tanítód, a dajkád, őseid szelleme. A te érdekedben tanítalak. Hullámhegy, Mirandee és Tuskólábú énekeltek, míg a Boszorkánymester a mozdulatokat végezte el. Roze-Kattee meghallotta őket. A hatalmas fülek megremegtek, a fej körbefordult, a ragyogó sárga szemek megtalálták őket a földön. Roze-Kattee négykézlábra ereszkedett, hogy jobban szemügyre vehesse a csapatot. — Elég, hagyjátok! — kiáltotta Hullámhegy. Igaz. Mit számított? Tuskólábú is abbahagyta az éneklést. RozeKattee eltakarta az eget, sárga szemei dupla napként tündököltek. A Boszorkánymester halálosan kimerülten leült, és nekitámaszkodott a remegő sziklafalnak, hogy lássa az utolsó istent. Egy gondolat formálódott elméjükben. Roze-Kattee le volt nyűgözve. ELLENEM AKARTATOK EGY SZERETETVARÁZST ALKALMAZNI? Valóban, a hűségvarázs a szeretet-varázs egy formája. Hülyék voltak. 166

HÜLYÉK ÉS BEKÉPZELTEK. DE TI ÉBRESZTETTETEK FEL HALÁLOS ÁLMOMBÓL. HOGYAN JUTALMAZZALAK MEG BENNETEKET? A Boszorkánymester elgondolkodott. Nem tudta. Legyen, aminek lennie kell. LE AKARTÁTOK HOZNI A HOLDAT? TALÁN MEGTESZEM. — Várj! — szólalt meg Tuskólábú, de nem folytatta. A Boszorkánymester egy kék, kékesbarna, fehér gömbre gondolt. Érzékelte az élet vékony rétegét a gömbön… és érezte, mennyire törékeny az. Távolítsd el az életet a földről, és mi változik? Ez a közöny, ez a fatalizmus, ez a szenvedélymentes tárgyilagosság több mint egyszerű józanság, gondolta a Boszorkánymester. RozeKattee már akkor gyakorolta hatalmát, amikor az ember még nevet sem adott neki. Most egy kisebb gömböt látott maga előtt, amelynek felszíne Hullámhegy koponyájának színében játszott. A nagyobb gömb körül körözött. Hirtelen megállt, majd elkezdett a nagyobb gömb felé zuhanni. Egymásnak ütköztek, eldeformálódtak, majd lángba borultak. A tűzfelhő lassan elcsitult. EZT AKARJÁTOK? — Nem — suttogta Mirandee. — Nem! — kiáltotta Hullámhegy. — Nem, te őrült! Nem tudtuk! ÉN AZONBAN EZT AKAROM. ÉN TÚLÉLEM A TÜZET. SZÜKSÉGEM VAN… A DOLGOK OLYAN ÁLLAPOTÁRA, AHOL AZ ISTENEK KÉPESEK ÚJRA ÉLNI, HOGY A HALOTT VALÓSÁGOT ÉLŐ VALÓSÁGGÁ VÁLTOZTASSÁK. A HOLD SEGÍTSÉGÉVEL A FÖLD NÉPE AZ ÉN GYERMEKEM LESZ. MIVEL ENGEM SZOLGÁLTATOK, ÚJRA MEG FOGLAK TEREMTENI TITEKET. Az utolsó isten olyan hatalmasra nőtt, hogy Orolandes először meg sem találta. Lelépett a kötélről és körülnézett. Távolabb meglátta a mágusokat, látszólag tudomást sem véve a veszélyről. Aztán amit először egy hegynek vélt, átváltozott egy szőrös oszloppá… ami egy szőrös torzóhoz csatlakozott… Orolandes megdermedt, próbálta megérteni, amit lát. 167

Aztán képek árasztották el az agyát. Remegve támaszkodott a sziklafalnak. Soha, senki nem mondta neki, hogy a föld gömbölyű. Miután a képek átvonultak az agyán, eszébe jutott. De a képek, amiket annyira jól megértett, elenyésztek… Nem számít. Mi legyen a következő lépés? Megfordult a fejében, hogy elmenekül, de egyáltalán nem félt. HOGYAN ÁLLÍTSAM MEG A HOLDAT A PÁLYÁJÁN? NEKTEK, AKIK EGY MAJDNEM HALOTT VILÁGBAN ÉLTEK, GONDOLNOTOK KELLETT ERRE. A kérdés fenyegető sürgetéssel érkezett, és Orolandes lázasan töprengeni kezdett. Hogyan állíthatná meg egy görög zsoldos a Holdat? Aztán kitisztul a feje… Rendben. Az utolsó isten nagyon veszélyesnek bizonyult. Talán az lenne a legjobb, ha megölné a bestiát. Úgy tűnt, a mágusok nincsenek abban a helyzetben, hogy megtegyék, és a gyilkolás nem is igazán az ő szakterületük. Előhúzta az ezüstláncot a hátizsákból. Megtalálta a vörös krétát is, ránézett… de nem emlékezett Mirandee szimbólumaira. Sem a karmozdulatokra. A legjobb lesz, ha összeilleszti a kardot és a láncot. És még mindig nem félt. Különös volt így gondolkodni, mintha nem lett volna fontosabb, mint bárki más. Még az önmaga iránt érzett szeretetet is elvesztette. És ez nem kábítószeres látomás volt. A csatatéri kimerültségre emlékeztette, amikor csak küzdött és gyilkolt, futott és megint gyilkolt, míg végül sebei már nem fájtak, és a halál nem jelentett mást, mint hogy tovább maradhat fekve. Három alkalommal tapasztalta a saját bőrén a halál szörnyűségét. Akkor nem adta fel a harcot. IGEN, JÓ. MEG TUDOM CSINÁLNI, gondolta, és elképzelte magát, ahogy az ég felé nyújtózik, nagyon magassá és nagyon vékonnyá változva. Azonban Roze-Kattee volt az, aki felette állt és az ég felé nyújtózott. A lábai egyre vékonyodtak, térdei egyre feljebb és feljebb kúsztak, a torzója azonban még gyorsabban növekedett, magasan fel a felhők felé. 168

Már nem érhette el egyetlen létfontosságú szervét sem. Nos… Orolandes az utolsó isten lába felé vette az irányt. Roze-Kattee valahogy pókszerűen nézett ki. Szemei apró fénypontok voltak, halvány csillagok a napfényben. Az ujjai pókfonál vékonyságúnak tűntek: mintha egy pókháló borította volna a fogyó holdat. A lábfejei ellaposodtak, mintha hatalmas nyomás nehezedett volna rájuk. Orolandes könnyedén fellépett rájuk, noha valószínűleg több holdnyi területet lefedtek. Nem gondolt arra, hogy úgy nézhet ki, mint egy moszkitó, ami gyilkos szándékkal ráront egy vízilóra. A humorérzéke elenyészett. A karcsú boka felé futott. Úgy érezte, mintha felpuffadt volna a bőre. Úgy vélte, az érzés Roze-Kattee-tól származik, és nem vett róla tudomást. Az eredetéről nem töprengett: az isten nagyrészt már légüres térben állt. A boka olyan volt, mint egy ősi vörösfenyő. Orolandes hurkot kötött az ezüstláncra, és odatartotta a szőrös bőr elé. Keresztüldöfött a hurkon. A penge csontnak ütközött. Visszahúzta a kardot, arrébb tette a hurkot, és ismét döfött. A fegyver hegye elcsúszott valamin, rátalált egy ízületre, és markolatig besüllyedt a húsba. Orolandes mindkét kezével megragadta a markolatot és ide-oda mozgatta a kardot. RozeKattee lassan reagált. A harcos nyugodtan visszahúzta a pengét, és újra döfött. — FÁJ! — üvöltött fel, és a bokájához kapott. olyan érzés volt, mintha belemart volna egy kígyó. Sebet nem talált… de ez csak idő kérdése volt, mivel Roze-Kattee kezei lassan ereszkedni kezdtek. Valami más is megváltozott. Hirtelen nagyon is fontos lett a kérdés, hogy vajon életben marad-e egy görög zsoldos. Orolandes bicegve végigrohant az utolsó isten lábfején, miközben összeszorított fogai között káromkodott. — Mi? — kérdezte a Boszorkánymester, mintha valaki szólt volna. Megrázta a fejét. Akkor mi riasztotta meg? És mitől fáj a lába? Lehajolt, hogy megnézze, de a sikoly megállította. — Orolandes! — kiáltotta Mirandee.

169

Zavarbaejtő látvány volt. Roze-Kattee úgy uralta a tájat, mint amikor egy gyerek a saját rajzát beragasztja egy festménybe. Az elmosódott körvonalú figura lehajolt, mintha be akarta volna kötni a cipőfűzőjét. Mirandee pedig arra futott, ahol mintha egy légy mászkált volna az isten lábfején… Aztán helyreállt a perspektíva, és a Boszorkánymester meglátta Orolandest, amint a Világkígyó fején tátongó rések egyike felé rohan. — Hullámhegy! — csattant fel. — Itt vagyok. Valahol elvesztettük a kontrollt. — Ő kontrollált minket, míg Orolandes le nem kötötte a figyelmét. — Javaslat? — Öljük meg! Hullámhegynek nem tetszett az ötlet. — Hogyan? — A Varázskerékkel? — Építettél egy másikat? Miért? — Megpróbálkoztam egy jövőlátó álommal. Hogy sikeres lesz-e vagy nem a Liga gyűlése. Bevettem a megfelelő szereket, és átaludtam az éjszakát. Semmi álom. Érted? Ahová megpróbáltam benézni… ott nincs mana. Ezért csináltam még egy Varázskereket. A harcos már valahol a kígyó pofájában járt. Roze-Kattee csápszerű ujjai benyúltak a lyukon, amit egy sokkal kisebb Roze-Kattee nyitott. Tuskólábú összekuporodva, arcát tenyerébe szorítva hevert a földön. — Ez öngyilkosság. Lenni kell egy jobb megoldásnak! Boszorkánymester, az istengyilkosságban rengeteg mana van. Ha megöljük, és elvesszük az erejét… — Hogyan? — Mirandee vámpír-varázslatával. — Akkor Mirandee halna meg, vagy valami árnnyá változna. Te fel tudnál fogni annyi energiát? És én? Szegény Tuskólábú már így is többet kapott, mint amit el tudna viselni. — Utálom. Az összes munkánk elveszett! Ez a világ utolsó nagyobb mana-forrása, és te feláldoznád az egészet egy harcosért! 170

— Hogy megmentsem a világot — felelte a Boszorkánymester szelíden. — Még Roze-Kattee sem tudja lehozni a Holdat úgy, hogy egyszerűen belekapaszkodik! A Boszorkánymester kezét fájdalom öntötte el. Roze-Kattee hangja az agyukban üvöltött… aztán hirtelen csend lett. Feléjük fordult, őket tanulmányozta. A barlangban sötét volt. Orolandes négykézláb állt. Érzékelte a körülötte lévő cseppköveket, amelyek közül ha egy is a fejére hullik, akkor meghal. A lába rettenetesen fájt. Balra fordult, a barlang bejárata felé. Karmokban végződő márványoszlopok törték át a falat, és kezdtek tapogatózni utána, miközben beleütköztek a Világkígyó fogaiba. Most már világos lett. Orolandes várt. A kéz megállt, mintha megrémült volna. Orolandes előreszökkent. Üvöltve rásújtott az egyik ujjra, arrébb lépett, majd ismét lecsapott. Átbújt a megsebesített ujj alatt, és rárontott egy másikra. Még az sem ismert volna rá, aki szerette; ahogy arca eltorzult, szája habzott a gyilkolásvágytól. A kéz végre reagált. Görcsbe rándult. Aztán kiegyenesedett és végigsöpört a barlangon. Elkapta Orolandest. A harcos beledöfött az egyik ízületbe. Aztán az összezáródó ujjak kiszorították tüdejéből a levegőt. A szemei vérbe borultak… — És mi lesz velünk? — üvöltötte Hullámhegy, amikor az isten ragyogó szemei rájuk szegeződtek. — Mindegy. Azt hiszem, értem. Azok a szemek: elsöpörték az aggodalmat. Ugyanakkor azonban lehetőséget teremtettek a tiszta fejjel való, önzetlen döntésre. — Nem érdekel, hogy le tudjuk-e hozni a Holdat, vagy sem. Meg kell halnia! — jelentette ki a Boszorkánymester. — A világ vagy az isteneké, vagy az embereké. — Mondtam, hogy értem. Gyerünk! A Boszorkánymestert nem tartották meg a lábai. Négykézláb kezdett mászni. Orolandes hátizsákja pár méternyire hevert, de térde

171

és tenyere nagyon fájt. Roze-Kattee hatalmas, szőrös keze előbukkant a barlangból. — Gyerünk! — Ez a csúcssebességem. A pokolba, legalább magam csinálom. — Mit? — Ide vezetett Glirendree megölése. Lehet, hogy rosszul döntöttem. Régen volt… A fiatal mágusnak el kellett hagynia otthonát… már megint. A varázslatai valahogy erőtlenek lettek. Mindenkivel ez történt. Idegesen, de kíváncsian, a Boszorkánymester belefogott egy kísérletbe. Készített egy egyszerű rézkorongot, és két varázslatot mondott rá. Az egyik egyszerű volt és erős: összetartotta a fémet, majdnem végtelen szakítószilárdságot adott neki. A másik pedig pörgette. Ennek a varázslatnak nem szabott felső határt. És amikor a Kerék elpusztította magát, már tudta. És több mint egy évszázadig megőrizte a titkot. De eljött a démonkard, Glirendree, és kihívta… — Semmi más nem volt, amivel elpusztíthattam volna. — A Boszorkánymester kiborította a zsákot és felvett egy rézkorongot a földről. — Nem hagyhattam elmenekülni, igaz? Aztán a titok futótűzként terjedt. A csata túl nagy szenzáció lett. — Te meg az átkozott Kereked! — A mágia elenyészik, és sohasem tér vissza. Minden mágus megrémült. Te egy egész iskolát alkottál a gyilkolással és újjáélesztéssel kapcsolatban. Piranther és a bandája biztonságos helyek után kutatott. Rynildissen városa bezáratta a varázslókat… — Csináld már! Mielőtt még késő lenne. A Boszorkánymester a Liga ősi nyelvén kimondott egy szót. A Kerék pörögve a levegőbe emelkedett. Roze-Kattee érte nyúlt. A Boszorkánymester egyre élesebb zümmögést hallott. Hirtelen gyengeség fogta el, az oldalára dőlt. A korong halványvörösen izzott. Roze-Kattee ujjai eltűntek a ragyogásban, egyre nyúltak és vékonyodtak, mint a füst a szélben. A Boszorkánymester nem érzékelte az isten fájdalmát, csak azt, hogy a csodálkozás rémületté válik. 172

Roze-Kattee megvetette lábát, és hátrébb lépett. A korong sárgán izzott. A Boszorkánymester testére rátörtek mindazok a betegségek, amelyek az öregkorral járnak. Aztán az öntudatával együtt elenyésztek. A szemei vérbe borultak. A korong már egy kékesfehér nap volt, s egyre beljebb húzta magába Roze-Kattee-t. Szinte tapintani lehetett az isten rémületét… aztán az is elenyészett. Mirandee óvatosan lépkedett a kövek között. Épp Orolandes fölé hajolt, amikor a férfi kinyitotta szemét. — Vége — mondta a nő. — Azon gondolkodtam, hogy mindörökre felhagyok a mágiával — sóhajtott fel Orolandes. Ami valaha tréfa lett volna, most csak szomorú biccentésre késztette a boszorkányt. A lyukon beáramló fényben a haja fehéren csillogott. A férfi simogató ujjai ráncokat fedeztek fel a napcserzette arcon. A nap vakítóan ragyogott, amikor kiléptek a barlangból. Orolandes nyomát sem látta Roze-Kattee-nek. Valami égett, olvadt fémkupacra lett figyelmes, érezte az elpárolgó réz szagát. El lehetett képzelni, hogy a déli hegyvonulat valaha kígyó alakú volt, aminek a barlang alkotta a fejét. De valójában meglehetősen hétköznapinak látszott a táj. Az indiánt ott találták, ahol utoljára látták a mágusokat, összekuporodva aludt valami mellett, ami egy emberi csontváznak látszott két koponyával. Mirandee nehézkesen lehajolt. Visszeres kezét Tuskólábú vállára tette. — Kaharoldil, beszélj! — Nem tudtam mit kezdeni vele — felelte Tuskólábú anélkül, hogy megmozdult volna. — Nem őrülhetsz meg! Gyerünk, ülj fel! Szükségünk van rád. Tuskólábú a hátára fordult, és kinyitotta a szemét. Majdnem simogatva megérintette a mellette lévő két koponyát. — Szép, ugye? — mondta, talán a koponyáknak. — Tudni, hogyan teljesesítsd a kívánságokat, ahelyett, hogy dolgoznál értük. Rossz lehetett, amikor még éltek az istenek. Meghallgatták az imádat, meghallgatták az ellenségedét, de mindig a saját érdekeik szerint 173

cselekedtek. Egy isten vágyainak semmi közük nem volt az emberi vágyakhoz. — Tuskólábú végre felnézett. — Mirandee, szerelmem, emlékeznünk kellett volna, milyenek voltak az istenek. Szörnyűek. Akaratosak. Legalább egyszer elpusztították az emberiséget, és újrateremtettek minket. Az utolsó ezer év aranykor volt. Meghallgatták az imáinkat, igaz, nem túl gyakran, és csak akkor, ha jól csináltad. — Vége — mondta Mirandee. — Rendben vagytok? Mirandee bólintott. — Semmim sem tört el, azt hiszem — felelte Orolandes. — Van egykét érdekes horzsolás rajtam. Meghaltam volna, ha a Boszorkánymester nem tereli el az isten figyelmét. — Most mihez kezdünk? Itt vagyunk egy hegységben, mágia nélkül. — A barlangban töltjük az éjszakát — válaszolta Orolandes. — Reggel elmegyünk innen. Éhesek. leszünk. Valószínűleg már a környék összes vadját megidéztétek. Tehát össze fogom rakni a lándzsámat, a zsákot pedig te fogod cipelni, Tuskólábú. Egyébként üres. Azt hiszem, már nem lesz szükségetek a szerszámaitokra. Mi legyen a koponyákkal? — Akár itt is hagyhatjuk őket. Bár éppenséggel… — Igen? — Semmi.

174

Az Osiris Könyvek sorozatban eddig megjelent: 1. Robert E. Howard: Conan, a bosszúálló 2. Robert E. Howard: Árnykirályok 3. John Caldwell: A Káosz Éve 4. Robert E. Howard: Conan, a kalandor 5. Donald H. Wisdone: Kristálymágia 6. Jeffrey Stone: Hajnal Királynője 7. Jack Vance: A túlvilág szeme 8. Robert E. Howard: A Koponyák Holdja 9.. John Caldwell: A Káosz káosza 10. Jeffrey Stone: A Hajnal Hadura 11. Jack Vance: Démonpikkelyek 12. Poul Anderson: Oroszlánszív 13. Jeffrey Stone: Látogató a Sötétségből 14. Caldwell & Stone: Az Éj Káosza 15. Philip José Farmer: A Kőisten ébredése 16. John Caldwell: A Káosz elszabadul 17. Jeffrey Stone: Ghouzm Gyöngyei 18. Larry Niven: Nem sokkal a vége előtt Előkészületben: Caldwell & Stone: A Káosz Éje Jack Vance: Sárkányurak Robert Knight: Holdfénytolvaj Jeffrey Stone: Ghotan Pajzsa Poul Anderson: A törött kard Michael Shea: Ravasz Cugel

175